GA193

 

A társadalmi rejtély belső szempontja

Luciferi múlt és ahrimáni jövő
10 előadás, 1919. febr. 4. – nov. 4., Zürich, Bern, Heidenheim, Berlin
Rudolf Steiner, 1919 (GA 193)

Tartalom:

 

A társadalmi hármas tagozódás eszméjének kifejtése. Egy megváltozott szellemi magatartás kialakításának szükségessége. Az ember mint az univerzum középpontja. A társadalmi kérdés mint az összemberiség problémája. A földi szellemi élet és a születés előtti lét. A fizikai és az érzékfeletti lét hármas tagoltsága. A szellemi képességekkel való visszaélés mint a társadalmi élet betegségének eredete. Az első világháború okairól. A három legközelebbi szellemi hierarchia érdekeltsége az emberfejlődésben. A prófétikus nevelés. Az ember viszonya az angyalához az alvás során. Szellemi harcok Nyugat és Kelet között. Pogány és zsidó kultúra. Lucifer inkarnációja és Ahrimán inkarnációjának előkészítése. A négy evangélium különbözőségének értelme.

 

Fejezetek:

1. – Zürich, 1919. február 4.

[Az ember mint a világegyetem középpontja. A szellemi élet mint ideológiai árnyék és a szellemhez való fordulás. Az emberi lélek kapcsolata a szellemi lényekkel és más emberekkel egykor és most. Érettség az idős korig tartó tanulással. A gyermekkor szellemi ismérvei mint a mai társadalmi élet követelményei.]

Ezekben a napokban, amikor az a dolgom, hogy ebben a városban nyilvános előadásokat tartsak1 a szociális kérdésről, talán helyénvaló, hogy ha az ágban (zweigben)2 a mai estén némileg bensőségesen a korunkban különösen fontos szociális rejtéllyel foglalkozunk.

Tudjuk, hogy minden emberben, akivel a külső világban találkozunk, aki a testhez kötött észlelési és érzékelési képességünk elé kerül, a tulajdonképpeni, mélyebben rejtőző embert kell elismernünk. Ezt a belső embert csak akkor ismerjük fel, ha tekintetbe vesszük, hogy alapjában véve mindennel összefüggésben van, amiről elmondhatjuk, hogy a megismerésünk, az egész életünk számára áthatja és átszövi a világot. Gondolják csak meg, mennyire különbözik a mi antropozófiai világszemléletünk a szokásos világszemlélettől, különösen az ember vonatkozásában. Vessenek egy pillantást arra a kísérletemre, hogy az antropozófiai világfelfogást vázlatosan összeállítsam, mindarra, amit a Geheimwissenschaft im Umriß – A szellemtudomány körvonalai című könyvemben olvastak, és látni fogják, a Földünk fejlődéséről nemcsak az emberrel összefüggésben van szó, hanem arról is, hogy Földünk fejlődését ennek a mi bolygónknak a korábbi megtestesüléseiből kiindulónak tekintjük. Ez a Föld-fejlődés az ősi Hold-fejlődésből származik, ez a Nap-fejlődésből, a Nap-fejlődés a Szaturnusz-fejlődésből. De nézzék csak meg, mi mindent kellett összegyűjteni ahhoz, hogy ezt a fejlődést a bolygórendszereken keresztül a mi Földünk fejlődéséig kövessük, és azt fogják mondani: Mindenben, amit megfigyelünk, ott van az ember. Az ember semmiből sem hiányzik. Az egész kozmoszt úgy tekintjük, hogy minden ereje, mindaz, ami benne történik, az emberre irányul. A világszemlélettel szemben ennek a szemléletnek az ember a középpontja. Az egyik misztériumdrámámban3 Capesius és a beavatott beszélgetésében nyomatékosan ábrázoltam minden antropozófiai világszemléletnek ezt az alapját, mondhatnám, az emberi kedélyre vonatkoztatva ábrázoltam, milyen benyomást tesz az emberre, ha felismeri: Az istenek minden nemzedéke, minden világerő arra hivatott, azon dolgozik, hogy őt létrehozza, hogy őt állítsa a teremtés középpontjába.

Észrevehetővé tettem, mennyire szükséges, hogy éppen ezzel a teljesen igaz eszmével kapcsolatban érvényesüljön az emberi szerénység, mennyire szükséges, hogy újra meg újra elmondjuk: Igen, ha megismerve megéljük egész lényünket, ahogyan azt magunkban, magunkon és magunk körül hordozzuk, ahogyan azzal a világban elhelyezkedünk, ha egész lényünk ténylegesen megnyilatkozhatna, az mikrokozmikusan a világ többi részét jelentené. – De mennyit tudunk, mennyit élünk meg, mennyit tudunk tettekkel kinyilvánítani abból, amik emberként a szó legnemesebb értelmében vagyunk? Ezért, ha igazán meg tudjuk világítani az eszmét, hogy mik vagyunk emberként, az önhittség és szerénység között lebegünk. Egész biztosan nem szabad önhittségbe esnünk, de szerénységbe sem süllyedhetünk. Szerénységbe süllyednénk, ha nem hoznánk magunkat abba a helyzetbe, hogy – annak kedvéért, amik egy sokoldalú világszemlélet szerint mégiscsak vagyunk a világban – emberként a lehető legmagasabb feladatot állítsuk magunk elé. Alapjában véve soha nem tudunk elég nemesen gondolni arra, aminek lennünk kellene. Az ember soha nem tudja eléggé méltányolni azt a kozmikus felelősséget, amit át kell éreznie, ha szemügyre veszi, hogy az egész univerzum a lényére irányult.

Mindenesetre az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapján ennek nem annyira elméleti eszmének kellene lennie, nem annyira puszta tudománynak kellene lennie, érzésnek kellene lennie, szent tisztelet érzésének kellene lennie az iránt, aminek emberként lennünk kellene, de a legritkább esetben tudunk lenni. Az egyes emberrel találkozva azonban gyakran kellene éreznünk: Itt vagy te, aki sok mindent kifejezel magadban ebben a mostani inkarnációban. Azonban egyik életből a másikba, inkarnációról inkarnációra haladsz; az életed fokozatosságában a végtelen fejeződik ki. – És még számos irányba kiterjeszthetnénk, elmélyíthetnénk ezeket az érzéseket. Csak ebből az érzésből kiindulva jutunk el szellemtudományos alapon az ember igazi értékeléséhez, jutunk el a világban levő ember méltóságának érzéséhez. Ez az érzés áthathatja egész lelkünket, és ha egész bensőnkben szétterjed, egyedül ez hozhat olyan hangulatba, amilyenre ahhoz van szükségünk, hogy az egyes esetekben az egyes emberekhez való egyéni viszonyunkat rendezzük. Amit most kifejtettem, azt az újkori antropozófiai irányultságú szellemtudomány első fontos vívmányának tekinthetjük: az ember helyes értékelése a világban. Ez az egyik.

Egy másik dolog viszont az antropozófiai irányultságú szellemtudományban való igazán lelki, nem csupán elméleti elmélyülésből ered. Ez pedig: Fogjuk fel a világ minden eseményét, mindent, ami elemként él a földben, vízben, levegőben, fogjuk fel mindazt, ami a csillagokból ránk sugárzik, amit a szél ránk fúj, ami a természeti lét egyes birodalmaiból szól hozzánk. Gondolják meg, hogy valamiképpen mindezeknek megvan az emberi vonatkozása, ha az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szerint figyeljük meg. Minden attól lesz számunkra értékes, hogy bizonyos módon kapcsolatba tudjuk hozni az emberrel. Az embernek érzékfeletti megismerésből való kapcsolata minden dologhoz érzelmileg jelenik meg. Christian Morgenstern, a költő4 szép versbe foglalta azt az érzést, amelyet barátainknak gyakran bemutattam, amikor a János-evangélium bizonyos fejezetét5 vettük szemügyre, azt az érzést, ami elfog bennünket, ha a természet birodalmainak fokozatossága hat ránk. Itt elmondhatjuk, hogyan tekint a növény az ásványok élettelen világára. A természeti lények rangsorában biztosan feljebb állónak érzi magát, mint a pusztán élettelen ásványok. De a növény azt mondhatja, amint a pusztán élettelen ásványra tekint, amelyből számára a talaj készült: Bár fölötted állok a lények rangsorában, csakis belőled növök ki, neked köszönhetem a létemet. Hálásan meghajlok az előtt, ami nálam alacsonyabb. – És így kellene éreznünk az állatról, hogy mit érez a növények iránt, és így az emberek birodalmaiban, ha az ember a fejlődésének fokozatosságában egy magasabb fokra jutott. Alázattal, tisztelettel kell lepillantania arra, ami bizonyos vonatkozásban nála alacsonyabb, nem csak úgy, hogy ez fogalmilag megmagyarázható legyen, hanem úgy, hogy minden, ami lüktet és él és működik minden dologban, valóban kozmikus érzésként éljen a lelkünkben. Így irányít minket valódi lényéből az antropozófiai irányultságú szellemtudomány. Lehetőséget biztosít tehát, hogy az ember élő kapcsolatba kerüljön minden egyéb dologgal.

És egy harmadik dolog. Azt, ahogyan a szellemtudomány a szellemet ábrázolja, nem úgy tekinti, mintha panteista módon beszélne a szellemről és megint a szellemről – amely minden dolgok alapja. Nem, nemcsak a valódi szellemről beszél, hanem ez a szellemtudomány a valóságból, magából a szellemből akar szólni. Úgy akar szólni, hogy az, aki magában a szellemtudományban él, tudja: Amikor a szellemről keletkeznek gondolatai, maga a szellem az, aki ezekben a gondolatokban bent működik és él. Az, akit megérintett, ha szabad így mondanom, a szellemtudomány szelleme, nem csak a szellemekről szóló gondolatokat fogja kimondani, az ő gondolatain keresztül maga a szellem fog szólni. A szellemtudománnyal a szellem közvetlen jelenlétét, a szellem hatékony erejét keressük.

És most hasonlítsák össze azt, amit a szellemtudománnyal való élő foglalkozás az emberi lélek legbensőjébe elültet, azzal, amiről tegnap beszéltem,6 hogy korunkban társadalmi követelményként jelentkezik, és azért él bizonyos módon a proletár tudatban, hogy a kor követelményévé, a kor társadalmi követelményévé váljon. Gondolják meg, hogy az, ami ma a proletár tudatban él, ami bizonyos fokig ennek a proletár tudatnak a megismerési alapját képezi, egy ideológia, elvont gondolatokban való puszta tevékenykedés. Sőt, éppenséggel minden lelki-szellemi élmény lényegeként állították be, hogy ez a lelki-szellemi élmény csak ideológia; hogy gazdasági, közgazdasági folyamatok vannak, egyedül ezek a fontosak, ezek lejátszódnak, ezekben van az ember, mint életküzdelemben, ezekből emelkedik fel mint füst és köd az, amit gondol, amit megismer, amit a művészi alkotásaival kifejez, az, amit erkölcsnek, erkölcsösségnek, jognak és a többinek tekint: minden csak ideológiai árnyék! Hasonlítsák össze ezt az ideológiai árnyéknak tekintett szellemi életet azzal a szellemi élettel, ami az antropozófiai irányultságú szellemtudományból akar a lelkünkbe költözni. Az antropozófiai irányultságú szellemtudomány a szellemet magát az ember lelkén keresztül akarja élő valóságként a világba állítani. Ezt a szellemet elűzte az a korszemlélet, amelyet a polgárság hozott létre, és szerencsétlenségére a proletariátus átvett! És az, aminek az emberben az elevenség tudataként kellene élnie: szellem bennem van – csak puszta ideológiában él.

És másodszor. Gondolják meg, mennyi emberit látunk ebben az egy földi életben, amivel szemben az érzékekkel, a szokásos fizikai érzéssel állunk, olyan emberit, amelynek kedvéért, hogy teljesen megfigyelhessük, nemcsak a Föld-fejlődésre, hanem a Hold-, Nap-, Szaturnusz-fejlődésre is hivatkozunk? Hogy eltűnik ez elől a modern tudat elől, ami igaz emberi, ami az antropozófiai irányultságú szellemtudományból megadja a valódi emberi méltóság igazi érzését, igazi érzületét úgy, hogy emberi individuumként megleljük az igazi kapcsolatot egy másik emberi individuumhoz. Elképzelhető, hogy az emberi együttélés mai káoszában megtaláljuk az ember és ember közötti igazi kapcsolatot, amelynek a szociális rejtély valódi megoldásának alapjául kell szolgálnia? Lehetséges, hogy ilyen jogviszony jelenjen meg ember és ember között, anélkül hogy ez az embernek abból a kozmikus megbecsüléséből keletkezne, ami csak szellemi megismerésből és szellemi érzésből fakadhat?

És harmadszor. A külső világgal való kapcsolatát illetően az embernek nem elvont gondolatokat kell keresnie, ahogyan ezt a mai gazdaságpolitika, szociálpolitika kívánja, hanem közvetlenül személyes vonatkozást a világ egyes tényeihez, a világ egyes dolgaihoz. A világ külső emberi dolgait illetően az embernek meg kell találnia a kapcsolatot ehhez a világhoz. Ez megint az, ahogyan megmutattam, ez a harmadik dolog, hogy korunkban az antropozófiai irányultságú szellemtudományból lelki átélés válik, az érzület minden nem emberi lény iránt, az érzés minden iránt, ami a természet és az istenek hierarchikus rendjében alattunk és fölöttünk áll.

És kétféleképpen tekintsék ezt! Egyrészről tekintsék azt, ami ma proletár tudatként él, hogy a szellemi átélés területén mennyire távol van ez az emberben működő, élő szellem érzésétől, hogy minden szellemi életből ideológiát csinált. Gondolják meg, milyen távol van az embernek valóban hathatós, a szellemet megragadó értékelésétől az, amit a mai proletár a hozzá hasonlóról, mint emberről gondol, és különösen érez, és szemléletében magáévá tesz. Gondolják meg, milyen távol van végül a dolgok tisztán gazdasági értéke az emberen kívüli dolgoknak attól az értékétől, amit azzal tanulunk meg érzékelni, amit az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapján az embernek az emberen kívüli dolgokhoz való viszonyáról kifejtettem.

Ezt kétféleképpen kell szemlélni. Figyeljék meg egyrészt, hova jutott az emberiség azáltal, hogy az utóbbi évszázadokban a szellem nélküli lény olyan intenzíven elterjedt az emberi lelkekben. Figyeljék meg másrészt milyen reményeket ébreszthet, hogy ma a valódi szellemtudomány beköltözhet az emberiségbe. Rakják össze ezt a két dolgot, és utána válaszoljanak saját maguknak, nem azáltal kerül-e helyes megvilágításba a szociális rejtély, hogy az emberi lelket valóban megragadja az, amit a szellemtudomány nyújthat. Ha az itt vázolt két perspektívát mint egy reménytelent és egy reménytelit helyes értelemben érzik, akkor az antropozófiai irányultságú szellemtudomány működése az önök számára azzá válik, ami ma az emberiségnek kétségtelenül szükséges: olyan életszükségletté, aminek át kell hatnia minden másnak a működését és teremtését.

Azt fogják mondani: Az újabb emberiségfejlődés egész összefüggésében semmi sem érthetőbb, mint hogy ez a társadalmi probléma felmerült; és annál sem érthetőbb semmi, hogy az emberek ilyen tragikus módon, tanácstalanul állnak ez előtt a társadalmi probléma előtt. – Hiszen abban az időben, amikor ez a szociális probléma ilyen hangosan és érzékelhetően kopogtat a világnézetek ajtaján, az élet ajtaján, ebben az időben az emberiség egyben a legnehezebb vizsgáján is keresztülmegy, a vizsgán, ami abban áll, hogy a legbensőbb erejéből kell a szellemhez fordulnia. Ha nem keressük fel őket szabadon, akkor ma nincsenek kinyilatkoztatások, mivel a XV. század közepe óta a tudati lélek korában élünk, amikor mindennek a tudat fényébe kell kerülnie. Nem úgy panaszkodunk ma, hogy azt mondjuk: Borzasztó katasztrófa tört az emberiségre. Miért eresztették az istenek ezt a borzasztó katasztrófát az emberiségre? Miért nem vezetik ki ebből az istenek az embereket, hiszen mégiscsak siralmas, hogy az emberiség ilyen helyzetbe került! Mindeközben ne felejtsük el, hogy olyan korszakban élünk, amikor az ember belső szabadságának kell megnyilatkoznia, amikor az istenek máshogyan nem nyilatkozhatnak meg őseredeti világszándékuk szerint, mint hogy az ember eléjük lép, hogy szabadon döntve legbenső lelki lényébe felvegye őket.

Az emberiség fejlődésének legfontosabb dolgait tekintve ma fordulópont előtt állunk, és a kereszténységet tekintve is. Még a szociális kérdés területén tevékenykedő néhány személyiség is utalt arra, hogy szívesen elfogadjuk ugyan a kereszténységet, de a kereszténységből csak azt, ami a saját társadalmi eszméinkre emlékeztet. Nem lehet azonban így kezelni ezt a legfontosabb földi impulzust, ezt az impulzust, amely egyedül adja meg az összes többi földi dolog igazi értelmét! Tisztán kell látnunk: Ami a kereszténység vonatkozásában mostanáig kiélte magát az emberiségben, az csak a kezdet. Nem sokkal több történt, mint hogy minden, amit az emberek a kereszténységgel kapcsolatban éreztek, különösen a golgotai misztériummal kapcsolatban, tulajdonképpen csak arra utalt, hogy Krisztus egyszer itt volt az ember Jézusban, és a golgotai misztériummal távozott. A kereszténység létének ez az első majdnem kétezer éve úgyszólván nem volt többre képes – mivel az emberi értelem nem jutott az érettség magasabb fokára -, mint hogy megmutassa az embernek, Krisztus a Földdel kapcsolódott össze, Krisztus leszállt a Földre. Csak most, az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a tudati lélek fejlődésének korában lesz elég érett az emberiség ahhoz, hogy ne csak azt értse meg, Krisztus a golgotai misztériummal távozott, hanem azt is, tulajdonképpen mi él a golgotai misztériumban. A golgotai misztérium tartalmát az emberiség csak azon a szellemi alapon lesz képes megérteni, amit ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban tud kialakítani magának.

Ebben az ágban (zweig) is gyakran említettem, hogy rendkívül triviálisnak kell tekintenem, ha valaki azt mondja: Átmeneti korban élünk. Minden kor átmeneti! Nem az a lényeg, hogy valaki ebben vagy abban a korban mint átmeneti korban él, hanem hogy milyen kor van átalakulásban, változásban. Az a lényeg, hogy lássuk, mi alakul át. A legkülönbözőbb szempontokból utaltam itt is arra, hogy a mi korunkban mi változik az emberi tudatot illetően, az emberi lélek fejlődését illetően. Ma ismét egy bizonyos szempontból szeretnék utalni arra, ami éppen a mi korunkban az emberi Föld-fejlődést illetően alakul át.

Az előbb mondtam: Az antropozófiai irányultságú szellemtudománnyal nemcsak gondolatokat szeretnénk kapni a szellemiekről, hanem a szellemiek valóságát keressük, olyan gondolatokat keresünk, amelyekben maga a szellem él, amelyekben a szellem nyilatkozik meg. Úgy is mondhatjuk, Krisztus Jézus így szólt: „Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”7 Akkor teszünk valódi értelemben hitet az antropozófiai irányultságú szellemtudomány mellett, ha nem gondoljuk, hogy a kereszténység teljes tartalmát kimerítettük azzal, ami az evangéliumokban áll, hanem ha tudjuk, hogy Krisztus valóban itt van, minden nap, a földi korok végezetéig, de nem pusztán holt erőként, amelyben hinni kell, hanem élő erőként, ami újra meg újra megnyilatkozik. És mi az, amit korunkban kinyilatkoztat? A modern antropozófiai irányultságú szellemtudomány tartalmát. Ez nem csak Krisztusról szól, azt akarja kimondani, amit Krisztus a jelenben, az embereknek, emberi gondolatok által akar mondani.

Azt mondhatjuk: Az ősi időkben is, amikor az emberek még ösztönösen éltek, és amikor az emberi lélekben még élt valami az atavisztikus látnokságból, a szellemiek az emberi lélekben szólaltak meg, a szellemiek az emberi elképzelésekben, az emberi akaratban éltek, az istenek az emberekben éltek. Ma az istenek az emberekben élnek, még ha másképpen is, mint az emberiség fejlődésének ősi idején. Így fogalmazhatjuk meg: Az ősi korokban az isteneknek bizonyos feladata volt a Föld-fejlődéssel; célt tűztek ki maguk elé, isteni céljuk volt a Föld-fejlődéssel. Ezt a célt azzal érték el, hogy az embereket az erőikkel inspirálták, az emberi léleknek imaginációkat adományoztak. De bármilyen különösen is hangzik, az istenek világának ezek a tulajdonképpeni, őseredeti céljai a Föld-fejlődéssel a Föld-fejlődés vonatkozásában beteljesedtek. Amit az istenek maguknak akartak a Földtől, alapjában beteljesedett az Atlantisz utáni negyedik korral. Ezért állnak a magasabb hierarchiák szellemi lényei, akiket a mi felfogásunk szerint isteneknek is nevezhetünk, más kapcsolatban az emberi lélekkel, mint korábban. Akkor az istenek azért keresték az embereket, hogy céljaikat a Földön az ember segítségével valósítsák meg. Ma az embernek kell az isteneket keresnie, ma az embernek kell a legbensőbb impulzusaiból felemelkednie az istenekhez. És bizonyos fokig azt kell elérnie az isteneknél, hogy céljai, tudatos céljai az isteni erők segítségével valósuljanak meg. És ez illik a tudati lélek fejlődési korszakának emberéhez. A korábbi időkben az emberi célok öntudatlanok, ösztönösek voltak, mivel az isteni célok tudatosan éltek bennük. Az emberi céloknak egyre tudatosabbá kell válniuk, akkor ezekben az emberi célokban meglesznek az istenekhez való felemelkedéshez szükséges erők, hogy az emberi célokért isteni erőkkel lehessen küzdeni.

Gondolkozzanak el ezeken a szavakon! Ezekben a szavakban az a szükségszerűség rejlik, hogy az ember éppen korunktól kezdve, önmagából kiindulva, eredeti, elementáris törekvésbe kezdjen. Ezt az elementáris törekvést a lélek legkülönbözőbb területein kereshetjük. Mindenekelőtt egy mélyebb társadalmi területen kell keresnünk, ahol az embernek emberhez való viszonyát sokkal szellemtudományosabban vesszük szemügyre. Azzal, hogy korábban az isteneknek az ember fejlődésével voltak céljaik, és az ember által valósították meg, ahogy ennek akkor lennie kellett, az emberek a Föld-fejlődésben sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint ma. Ma bizonyos vonatkozásban elűzték egymástól az embereket, és egészen más viszonyt kell keresniük egymással. Az embereknek ezt a keresést azonban először tanulniuk kell. Egészen külsődlegesen megfigyelve mindenütt láthatják ezt. Az ember ma keveset tud az emberről. A szellemtudomány az emberi méltóság és az emberi lény kozmikus megbecsülésével ma még csak a kezdeteknél tart. A valós életben az ember ma keveset tud az emberről. Az ember nem hatol az embertársa lelkének mélyére. Ez a szabály. Ezt kell egy mélyebb társadalmi lényben megtalálni: az emberismeretnek új formában kell bekerülnie az emberi fejlődésbe.

Ahhoz azonban, hogy a valódi, szellemmel teli társadalmi szervezetig eljussunk, abba a helyzetbe kell kerülnünk, mivel tulajdonképpen a szellem nélküli, természeti gondolkodással csak a testi embert látjuk, hogy a másik emberben felismerjük az istenek működését. Ezt csak akkor érjük el, ha teszünk is érte. Az egyik dolog, amit tehetünk, hogy bizonyos elmélyülésre törekszünk a saját lelki életünkben. Sok útja van ennek. Csak egy meditatív utat szeretnék vázolni önöknek. A legkülönbözőbb okokból és célokból visszapillanthatunk saját életünkre. Azt kérdezhetjük magunktól: Hogyan fejlődött ez a mi egyéni életünk a gyerekkorunktól mostanáig? De így is tehetjük ezt: Nem arra tekintünk, hogy ennek vagy annak mennyire örültünk, hogyan éltük át ezt vagy azt, hanem azokra az emberekre tekinthetünk, akik az életünkbe szülőként, testvérként, barátként, tanítóként vagy másképpen beleavatkoztak, és saját magunk helyett ezeknek az embereknek a lényét állíthatjuk a lelkünk elé, akik az életünket befolyásolták. Akkor egy darabig úgy néz ki a dolog, mintha azt mondhatnánk, milyen kevés múlik saját magunkon, milyen sok múlik azon, ami másoktól áramlott a lényünkbe. Ha egy ilyen önvisszapillantást becsületesen és tisztességesen alkalmazunk, egészen más lesz a viszonyunk a világhoz. Egy ilyen visszapillantás eredményeként érzések és érzületek maradnak vissza. És bennünk ezek az érzések, ezek az érzületek bizonyos termékeny csírák. Az ember valódi megismerésének csírái. Aki újra meg újra így pillant be saját lényébe, hogy felismeri, hogy más, talán már rég halott vagy tőle távol került embereknek milyen része van a lényében, az úgy tekint a másik emberre is, hogy ember és ember között egyéni viszonyt alakít ki, és felemelkedik a másik ember valódi lényének az imaginációja. Ez olyasmi, aminek az újabb korban és az emberiség jövőjében az ember fejlődésének belső, mégpedig lelki társadalmi követelményeként kell felmerülnie. Így kell az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak gyakorlativá válnia, így kell az életet megtermékenyítenie, az életet felpezsdítenie.

Még egy szempontnak szeretnék érvényt szerezni. A korábbi időkben minden önismeret, minden bepillantás az ember saját lelkébe aránylag sokkal egyszerűbb volt, mint most, mert most – nemcsak bizonyos emberek vagyoni vagy szegénységi viszonyaiból, hanem máshonnan eredő tudatának tekintetében – mélyen legbensőbb szociális impulzus merül fel, olyan impulzus, ami például a következő módon érvényesül. Ma keveset törődünk azzal, hogy az ember egész élete olyan folyamat, amelyben egyre érettebbé válik. Az olyan bensőleg becsületes emberek, mint Goethe, érezték ezt az egyre érettebbé válást. Goethe a legmagasabb életkorban is tanulni akart még, Goethe a legmagasabb életkorban is tudta, hogy emberként még nem kész. És úgy pillantott vissza az ifjúságára, a férfikorára, hogy mindazt, ami az ifjúsága és férfikora alatt történt, előkészületnek érezte ahhoz, amit idősen élhetett meg. A mai korban nagyon ritkán gondolkodnak így, különösen akkor, amikor az embert társadalmi lényként veszik szemügyre. Ma mindenki legszívesebben húszévesen lenne testületi tag, és mindenről – ahogy mondani szokás – demokratikusan ítélkezne. Így az ember nem képzelheti, hogy olyasmit várhat az élettől, ami a korral egyre érettebbé teszi. Erre ma nem gondolnak az emberek. – Ez az egyik dolog, amit ismét meg kell tanulnunk, hogy az ember az egész élettől kap valamit, nem csak az ifjúság első két vagy három évtizedétől.

És még valamit meg kell tanulnunk. Nemcsak magunkat látjuk a világban állni, hanem látunk más korú embereket is; látjuk mindenekelőtt a gyermeket a születéssel a világba és az életbe felnőni. Ahogyan az emberi Föld-fejlődés lezajlott, úgy sok mindent, ami korábban szinte magától nyilatkozott meg az ember lelkében, csak a legnagyobb fáradsággal, az érzékfeletti megismerésre vagy legalább az élet valódi megismerésére való törekvéssel lehet elérni. Ahogy az ember előtt általában, úgy a gyerek előtt is több minden rejtve marad, ami a lényéhez tartozik. De nemcsak az marad rejtve a gyerek előtt, amit később, az érett éveibe, öregkorba jutva megtud, hanem egyáltalán sok minden, ami a régebbi, ösztönösen, az atavisztikus tisztánlátásban élő embernek megnyilatkozott, ma, amikor az ember csak saját magára tekint, rejtve marad előtte. És így van valami, ami a bölcsőtől a sírig nem tud megnyilatkozni, ha a megismerést csak magunkban keressük. Ez a tudati korunk tulajdonságai közé tartozik. Törekedhetünk a tudat világosságára, mégis sok minden rejtve marad ezen a területen, amit ennek a világosságnak meg kellene világítania. És így van valami egészen sajátságos a korunkban. Gyermekként lépünk a világba; van bennünk valami, ami fontos a világnak, az emberiség együttélésének, a történelmi megismerésnek. Nem tudjuk azonban felismerni, ha leragadunk önmagunknál, sem gyerekként, sem férfiként, sem nőként, sem idősen. De más módon meg lehet ismerni ezt. Akkor lehet megismerni, ha a valóban szellemi érzéssel finomabbra hangolt, érett emberi lélek, a férfilélek, a női lélek, az idősnek a lelke a gyermekre néz, és az az érzés fogja el: A gyerekben megnyilatkozik valami, amit most nem tud felismerni, amit a gyerek, ha magára van hagyatva, soha, még a haláláig sem ismerhet fel, de felismerhető másnak a lelkében, aki idősként visszapillant erre a gyermekre. Itt van valami, ami a gyermek által nyilatkozhat meg, nem a gyermekben, nem abban a férfiban vagy nőben, aki ebből a gyerekből lesz a halálig, hanem abban a másikban, aki a magasabb életkorból szeretetteljesen tekint a legifjabb emberre. Ezt szeretném kiemelni, mert korunknak olyan vonását láthatják, amely szociális impulzusként – de a legszélesebb értelemben – áthatja és átszövi korunkat. Vajon nem a legmélyebb szociális vonás ez a szükségszerűség, hogy az élet számára valami gyümölcsözőt csak azzal lehet az életbe helyezni, hogy az idős ember a legifjabbtól tanul, nem pusztán két akármilyen ember van együtt a legfőbb életcélért, hanem az aggastyánkorú ember a legfiatalabb gyermekkel?

Ez a társadalmi együttlét olyasmi, amire korunk legbensőbb szelleme és értelme utal. És így tud az antropozófiai irányultságú szellemtudomány, amennyiben olyan emberekhez szólhat, akik ennek a szellemtudománynak más ágaiban már egy kissé felkészültek, a szociális problémában elmélyülni. Önöknek mindannyiuknak igen nagy társadalmi feladata van, ha mindabból, ami önökben, különösen szociális érzésként ösztönözhető, eszközt tudnak meríteni, hogy korunk emberiségén belül, az antropozófiai irányultságú szellemtudomány kiválasztottjaiként működjenek. Fűtse önöket a jelenlegi szociális és szocialista vitában a mélyebb szociális érzés, az emberek közötti mélyebb megértés, akkor az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapján szociális értelemben is élő feladatot fognak teljesíteni.

Erről majd a következő héten, amikor a két nyilvános előadás között ág (zweig) -előadást tartunk, tovább beszélünk.

2. – Bern, 1919. február 8.

[A társadalmi kérdés, mint az egész emberiség problémája. A proletár-materialista és a szellemtudományos világnézet ellentétei. A földi szellemi élet szerkezete. A külső jogállam. A gazdasági élet. A totemizmus. Az egyház társadalmat alakító erői a középkorban. A kor bűne mint a szellemi élet megbénulása.]

Ezekben a napokban a nyilvános előadások a szociális problémát tárgyalják, a jelen társadalmi követelményeit, ahogyan azok, mondhatnám, nem csupán a gondolatokban kötik le a figyelmet, hanem ahogyan megjelennek a tényekben, a világ jelenlegi életében.

Mindezeket, az emberek életére vonatkozó dolgokat, amelyeknek megfigyelése ma a legszélesebb értelemben vett szükségszerűségként jelentkezik a legszélesebb körök számára, ezeket éppen az antropozófiai irányultságú emberek mélyíthetik el még inkább. Hiszen, ha az antropozófiai mozgalom tagjának érezzük magunkat, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a világ dolgai megfigyelésének a legbensőbb érzéseink közé kell tartoznia, hogy a külső jelenségeket, a külső tényeket a nézetünk számára áthassuk azokkal az ismeretekkel, amelyeket a szellemi világból nyerünk. Számunkra a dolgok a valóság igazi látványát úgy nyerik el, hogy képesek vagyunk a szellemiekkel áthatva gondolkodni arról a lényről, amelyik a külső földi világban egyelőre elrejtőzik, de amelyik valójában ebben a földi világban él.

Amikor legutóbb itt, önök között lehettem, már az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szempontjából is rámutattam9 az emberi élet szociális impulzusaira. Már akkor megkíséreltük az embert szociális és antiszociális ösztönökkel bíró társadalmi lénynek tekinteni. Csak soha nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy mivel e Föld emberei vagyunk, ebbe a földi létünkbe belevisszük annak a hatását, az eredményét, amin a halál és az új születés között eltelő időben keresztülmegyünk. A földi életünkbe mindig bevisszük az utolsó szellemi életünk, a tisztán érzékfeletti világban való utolsó tartózkodásunk eredményeit. És nem teljes körűen szemléljük földi életünket, ha nem vesszük figyelembe, hogy az, amit teszünk, az, ami a világban az emberek közötti együttélésben történik velünk, egyben magában hord valamit abból, ami a szellemi világbeli életünk hatásaiként adódik, ahonnan a születéssel kiléptünk, de amelynek nyomait, amelynek erőit ebbe a világba behozzuk.

Egyrészt ez az, ami számunkra, emberek számára a szellemi világból belenyúlik a fizikai világba. Nem szabad másrészt figyelmen kívül hagynunk, hogy az életben, amit itt, a Földön, végigcsinálunk, olyan dolgok játszódnak le, amelyek először nem jelennek meg teljesen a tudatunkban, amelyek velünk, körülöttünk anélkül történnek, hogy tennénk valamit azért, hogy a tudatunkban világosan felfogjuk, és hogy éppen ezekből az élményekből, amelyek a földi életünkben, a születés és halál között, bizonyos fokig a tudatalattiban maradnak, a legfontosabbat a halál kapuján át kivisszük az érzékfeletti világba, amelyet ismét megélünk, amikor a halállal kilépünk a földi világból. Egyes dolgok, amelyek a földi életben történnek velünk, nem ebben a földi életben fontosak, hanem előkészületek a halál utáni életre – ha szabad ezt a „halál utáni élet” kifejezést a „születés előtti élettel” ellentétben használnom.

Nos, az a szemlélet, amelyről tegnap, a nyilvános előadásban beszéltem, különösen akkor jelenik meg a maga teljes konkrét fontosságában, ha abból az irányból is képesek vagyunk megvilágítani, ahonnan a fény az érzékfeletti világból jön. És ezt, az éppen a korunkban oly aktuális témát szeretném erről az oldalról, antropozófus módon elmélyíteni. A társadalmi problémát ma az egész emberiség problémájának tekintem. Számunkra azonban az egész emberiség nem csupán a bizonyos időpontban a Földön társadalmilag együtt élő lelkek összessége, hanem azok is, akik ebben a bizonyos időpontban az érzékfeletti világban vannak, őket szellemi szálak kötik össze az emberekkel, és beletartoznak abba, amit az emberek összességének nevezhetünk. Vegyük szemügyre először azt, ami a földi értelemben vett emberi szellemi élet!

Földi értelemben az emberi szellemi élet nem szellemi lények élete, hanem az, amit az emberek a társadalmi együttlétükben szellemi életként élnek át. Ehhez a szellemi élethez tartozik elsősorban mindaz, amit a tudomány, művészet, vallás átfog. De a szellemi élethez tartozik az is, amit az iskola, a nevelés jelent. Először azt akarjuk szemügyre venni, amit az emberek a szociális együttélés során szellemi kulturális életként élnek meg. Önök már tudják abból, amit tegnap elmondtam, hogy ennek a szellemi életnek – az oktatásügy, a nevelésügy, a tudományos, művészeti, irodalmi élet és így tovább – önmagában elkülönült társadalmi alakulatot kell képeznie. A külső világ számára ezt csak olyan alapokból lehet világossá tenni, amelyeket ez a külső világ ma megenged. Teljesen világos lehet: Az egészséges emberi értelemnek teljesen el kell jutnia odáig, hogy ezeket a dolgokat tökéletesen megértse. Azonban csak az lesz képes konkrétan meglátni, aki átadja magát az antropozófiai irányultságú világszemléletnek. Annak ugyanis egészen más fényben látszik az, amit egyébként földi szellemi életnek neveznek.

Az újkori fejlődéssel olyan ez a szellemi élet, ami a polgárság, a polgárság entellektüeljeinek befolyására puszta ideológiává bénult, amit ezért a proletárok a világnézetükbe mint puszta ideológiát vettek át, és ami átfogja a megbeszélt ágakat, mintha pusztán a gazdasági életből emelkedne ki. A mai proletár világnézet ugyanis valahogy így képzeli: Minden, ami vallásos meggyőződés és vallásos gondolat, minden, ami művészi teljesítmény, minden, ami jogi és erkölcsi nézet, az, ahogy a proletár világnézet mondja, egy felépítmény, bizonyos fokig olyan, mint az egyetlen igaz valóságból, a gazdasági valóságból felemelkedő szellemi füstfelhő. Ebből a földi szellemi életből ideológia, pusztán kigondolt dolog lesz. Annak azonban, aki ismeri az antropozófiai irányultságú szellemtudomány alapjait, mindaz, ami az embereket szellemi kulturális életként átfogja, maguknak a szellemi lényeknek az adománya. Annak nem lentről, a gazdasági alapokból gomolyog elő, neki fentről, a szellemi hierarchiák életéből áramlik le. Ez az a radikális különbség a között, amit a polgári világszemlélet és öröksége, a proletár világnézet fejez ki – hogy alapjában véve annak tekintetében, ami a XV. és XVI. század óta az emberiségben kifejlődött, a szellemi világ ideológiai, a gazdasági harmóniákból és diszharmóniákból felemelkedő puszta köd -, és a között a világszemlélet között, aminek el kell jönnie, ami elhozhatja a gyógyulást, ami kivezet a mostani káoszból, ami a lesugárzót, a világ valódi szellemi életéből sugárzónak tekinti, amelyhez mint szellemi világhoz éppen úgy hozzátartozunk, ahogyan az érzékeinkkel, az értelmünkkel a fizikai-földi világhoz. Most azonban, amikor eljutottunk az ötödik Atlantisz utáni korszakba, szociális lényként csak azáltal találjuk meg az utat az emberi társadalmi szervezetbe ezzel a szellemi élettel, hogy előkészülünk erre a földi szellemi életre, olyan kapcsolatokkal, amelyeket a születés előtt, amikor még nem szálltunk le a földi létbe, létesítünk a hierarchiák más szellemi lényeivel, ahogyan azt már többször említettem. Ez az, ami a szellemi kutatás számára az élet egyik fontos tényeként mutatkozik meg.

Amikor a születéssel a létbe érünk, kétféle módon lépünk kapcsolatba az emberekkel. Pontosan különböztessék meg ezt a kettős kapcsolatot, amelybe az emberekkel kerülünk! Az egyik kapcsolat, amibe az emberekkel kerülünk, az emberekkel kerülnünk kell, a sorsszerűség. Az egyik vagy a másik emberrel, kevesebb vagy több emberrel sorsszerű összefüggésbe kerülünk. Amikor a születéssel a földi létbe kerülünk, egy bizonyos családba lépünk be. Az apával és anyával, a testvérekkel, a család többi részével sorsszerű összefüggésbe kerülünk. Más emberekkel, mint egyes ember az egyes emberrel, kerülünk sorsszerű összefüggésbe. Egyes emberként a másik emberrel szemben a karmánkat éljük ki. Hogyan jön létre ez a karma? Hogyan keletkeznek ezek a sorsszerű összefüggések? Azáltal jönnek létre, hogy a korábbi földi élet valamelyik tette előkészítette őket. Tehát jól értsék meg: Amikor a születéssel a létbe belépnek, más emberekkel, mint egyes ember az egyes emberrel, sorsszerű összefüggésbe kerülnek, annak megfelelően, ahogy ezekkel az emberekkel éltek az elmúlt földi életekben. Ez az egyik mód, ahogyan más emberekkel kapcsolatba kerülnek: sorsszerűen.

De más kapcsolatba is kerülnek az emberekkel. Egy nép tagjaiként olyan emberek csoportjához tartoznak, amelyhez nem az imént ábrázolt módon, sorsszerűen kapcsolódnak. Úgy születnek egy népbe, mint egy bizonyos területre. Ez egyrészt bizonyosan összefügg a karmájukkal, de ezáltal a társadalmi szervezetben bizonyos mértékben összekovácsolódnak sok emberrel, akivel nem sorsszerűen tartoznak össze. Egy vallási közösségben esetleg ugyanolyan vallásos érzéseik vannak, mint sok más embernek, akikkel egyáltalán nincsenek sorsszerűen összekovácsolva. A szellemi, a földi-szellemi élet a legváltozatosabb társadalmi, szociális összefüggéseket hozza létre az emberek között, amelyek egy része egyáltalán nem sorsszerűen megalapozott. Ezeknek az összefüggéseknek nem mindegyike a korábbi földi életekben készült elő, hanem abban az időben, amit a halál és az új születés között éltek át. Különösen, amikor ez a halál és az új születés közötti élet úgy a második feléhez ér, akkor lépnek mindenekelőtt a magasabb hierarchiák lényeivel kapcsolatba, amelyben ezeknek a hierarchiáknak az erői úgy befolyásolják önöket, hogy különböző embercsoportokkal szellemileg összeforrnak. Az, amit szellemi életként megélnek például a vallásban, a művészetben, a néppel való kapcsolatban, a puszta nyelvközösségben, amit egészen meghatározott irányú nevelésben és így tovább élnek meg, az már a tisztán karmikus áramlatokon kívül, a születés előtti életben készül elő. A fizikai-földi életbe azt hozzák be, amit már a születés előtti életben megéltek. És ami a földiekben szellemi élet, szellemi kulturális élet, abban az tükröződik, amit, ugyan egészen más módon, a születés előtti életben megélnek.

Nos, abban, aki a szellemi világnak ezt a tényét teljes mértékben képes felfogni, felmerül egy bizonyos kérdés, az a kérdés: Tulajdonképpen hogyan felelhet meg, magasabb értelemben hogyan felelhet meg ennek a földi szellemi életnek, ha tudja, hogy ez a földi szellemi élet annak a tükröződése, amit már a valódi, konkrét szellemi életben, a születés előtt megélt? Akkor felel meg ennek a földi szellemi életnek, ha nem ideológiának tekinti, hanem, ha tudja, hogy abban a szellemi világ él. És csak akkor emelkedünk fel helyes módon ehhez a szellemi élethez, ha tudatában vagyunk: abban mindenütt magának a szellemi világnak a hatóerői találhatók. Tegyük fel: Mindaz, amit a lények – legyenek ezek a magasabb hierarchiák lényei, akik soha nem vesznek fel földi testet, vagy legyenek akár a még meg nem született emberek, olyan emberek, akik még nem léptek a születés kapuján át a földi életbe -, ezek az érzékfeletti világhoz tartozó lények gondolnak, és amit lelki életként átélnek, az él; a földi-fizikai kultúrvilágban álomszerű másolatként él. Így mindig jogosan tehetjük fel a kérdést, ha valamilyen művészi, valamilyen vallási, valamilyen nevelési élettel kapcsolatos tény kerül elénk: Mi él ebben? Nem csupán az, amit az emberek itt a Földön tettek, hanem az él benne, ami a magasabb hierarchiák erőiből, gondolataiból, impulzusaiból, egész lelki életéből beáramlik. Soha nem láthatjuk a világot teljesen, ha tagadjuk azoknak a szellemi lényeknek a mi szellemi-földi kultúránkban tükröződő gondolatait, akik nem ezen a Földön testesültek meg, vagy egyáltalán nem testesülnek meg, vagy éppen most nem testesültek meg. Ha érzésszerűen magunkévá tesszük a körülöttünk levő szellemi világnak ezt a, mondhatni, szent szemléletét, hogy ezt az érzékfeletti világot annak tartsuk, amit a szellemi lények maguk ajándékoznak nekünk, amivel a szellemi lények körülvesznek minket, akkor lehetünk a megfelelő módon hálásak az érzékfeletti világnak ezért az ajándékáért, amit földi-szellemi kultúrvilágként élünk meg. Ennek a szellemi kultúrvilágnak azért kell az emberiség egész társadalmi szerkezetébe valami önálló dologként beilleszkednie, mert ez annak a továbbműködése, amit a születésünk előtt csináltunk végig a szellemi világban. Ha a társadalmi életet a szellemi megismerés fényével világítjuk meg, magától értetődően elfogadjuk, hogy ebben a szellemi életben elkülönült, önálló valóság van.

A társadalmi szerkezet második területe az, amit külső jogállamnak nevezhetünk, a szűkebb értelemben vett politikai élet, az, ami az ember és ember közötti jogviszonyok rendjét érinti, az, amiben minden embernek egyenlőnek kell lennie a törvény előtt. Ez a tulajdonképpeni államélet. És alapjában véve a tulajdonképpeni államéletnek sem kellene másnak lennie, mint ennek. A tiszta, egészséges emberi értelem alapján bizonyosan belátható annak szükségessége, hogy ez az államélet, a közjogi élet, a minden ember törvény előtti egyenlőségét, egyáltalán az emberek közötti egyenlőséget érintő élet, a társadalmi szervezet e tagja önállóan jelenjen meg. Ha a dolgot ismét az antropozófiai irányultságú szellemtudománnyal megélesített tekintettel világítjuk meg, akkor még valami egészen más is megmutatkozik.

Ez az élet, a tulajdonképpeni államélet a társadalmi szervek közül az egyetlen, amelyiknek nincs köze a születés előtti, nincs köze a halál utáni léthez. Ez olyan dolog, ami tisztán csak abban a világban találja meg a helyét és orientációját, amelyet az ember a születés és a halál között él át. Az állam a maga őseredeti lényével csak akkor önmagában zárt egész, ha semmi olyasmire nem terjeszkedik ki, ami az érzékfeletti világba átnyúlik, legyen ez a születésen túli, legyen ez a halálon túli. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.”10 De ne adjátok meg – ezzel ki kell egészíteni – a császárnak, ami az Istené, és Istennek, ami a császáré. Mert ő visszautasítja!

A dolgokat tisztán el kell különíteni, miképpen a természetes emberi szervezet egyes rendszerei tagozódnak. Mindaz, amit az államélet átfoghat, amit államilag meg lehet vitatni, amiben államilag meg lehet egyezni, csak az emberek közötti együttélésre vonatkozik. Ez a fontos. Ezt minden időkben érezték a mélyebben vallásos természetűek. A többi ember, akik nem voltak mélyen vallásos természetűek, meg sem engedték, hogy ezekről a dolgokról szabadon, becsületesen és őszintén lehessen beszélni. Hiszen éppen a mélyebben vallásos természetűekben alakult ki az elképzelés ezekről a dolgokról. Ezek a mélyebben vallásos természetűek azt mondták: Az állam átfogja az életet, amely az emberiséggel kapcsolatban csak arra vonatkozik, ami a születés és a halál között van, csak a pusztán földiekre vonatkozik. Helytelen, ha az, ami csupán a földiekre vonatkozik, ki akarja terjeszteni az uralmát az égiekre, az érzékfelettire, arra, ami a születésen és a halálon túl van. A születésen és a halálon túl van azonban a földi szellemi élet, hiszen benne vannak az érzékfeletti lények lelki élményeinek árnyai is. Ha az, ami az államéletben lüktet, kiterjedne a földi szellem életére, a mélyebben vallásos természetek így neveznék ezt: A hatalom, amit e világ bitorló fejedelme gyakorol. – Az „e világ bitorló fejedelme” kifejezés mögött az rejlik, amire éppen utaltam. Ez is az oka, hogy azokban a körökben, amelyeknek érdeke, hogy a társadalmi szervezet három tagját összekeverjék, nem szívesen beszélnek e világ bitorló fejedelméről, sőt tilos erről beszélni.

Némileg másképp áll a dolog azzal, ami a gondolkodásban, az érzésben, a lelki impulzusokban azáltal fejlődik ki az emberben, hogy a társadalmi szervezet gazdasági tagjához tartozik. Ez rendkívül sajátságos. Csakhogy önök már hozzászoktak, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudományon alapuló szemléletükben néhány, először paradoxnak tűnő jelenséggel kell találkozniuk. Ha ma a szociális organizmus gazdasági tagjáról beszélünk, akkor mindenesetre tisztában kell lennünk azzal, hogy ez úgy, ahogyan most beszélünk róla, éppen az Atlantisz utáni ötödik korszak sajátossága. Az emberi fejlődés korábbi szakaszaiban mások voltak ezek a dolgok. Ezért érvényes, amit erről mondani akarok, különösen a jelenre és a jövőre vonatkozóan. De a jelenünkre és a jövőnkre vonatkozóan azt kell mondani: A korábbi időkben az ember ösztönösen élt a gazdasági életben. Most a gazdaságban egyre tudatosabban kell élni. Úgy, ahogyan az ember – mint mondtam már – az iskolában megtanulja az egyszeregyet, ahogy más dolgokat megtanul az iskolában, úgy kell a jövőben az iskolában megtanulnia a társadalmi szervezetben való életre, a gazdasági életre vonatkozó dolgokat. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy a gazdasági szervezet egy tagjának érezze magát. Sok embernek természetesen kényelmetlen lesz, mert már más gondolkodási és érzületi szokások terjedtek el, amelyeknek átfogó változásokon kell átmennie. Ha valaki ma nem tudná, mennyi háromszor kilenc, akkor azt, ugye, műveletlen embernek tartanák. Egyes körökben már azt is műveletlennek tartják, aki nem tudja, ki volt Raffaello vagy Leonardo. De ma bizonyos körökben általában nem tartják műveletlennek azt, aki nem tud helyes tájékoztatást adni arról, mi a tőke, mi a termelés, mi a fogyasztás egymáshoz való viszonya, mi a hitelélet és így tovább, nem is beszélve arról, hogy a legkevesebb embernek van tiszta elképzelése arról, mi a lombardügylet és hasonlók.

Nos, ezek a fogalmak a társadalmi átalakulás hatására biztosan meg fognak változni, és a jövőben az ember könnyebben lesz abban a helyzetben, hogy ezekről a dolgokról megfelelő tájékoztatást akarjon keresni és kapni. Ma eléggé tanácstalan az ember, ha ezekről a dolgokról ésszerű felvilágosítást akar kapni. Mert mi lenne természetesebb, mint hogy aki meg akarja tudni, tulajdonképpen mi a tőke, egy ismert közgazdász nemzetgazdasági kézikönyvét veszi kézbe. Ha ma három különböző nemzetgazdasági kézikönyvet vesznek a kezükbe, akkor a három különböző kézikönyvben háromféle meghatározást találnak arról, hogy tulajdonképpen mi a tőke. Gondolják csak meg, mi lenne a véleményük a geometriáról, ha három különböző szerző három geometriáját vennék kézbe, és Pitagorasz tételét mindegyikben másféleképpen ábrázolnák, hogy ez mindig mást jelentene önöknek. Ma úgy áll a helyzet, hogy a nemzetgazdaság területének szaktekintélyei is csak kevés tájékoztatást tudnak adni ezekről a dolgokról. A nagyközönségtől tehát egyáltalán nem lehet rossz néven venni, hogy nem hiányolja az ilyen tájékoztatást. De ezt keresni kell majd, meg kell majd jelennie. Az embernek hidat kell vernie maga és a társadalmi szervezet ezen, nevezetesen a gazdasági része között. Tudatos módon kell, alanyként kell a gazdaságba, a társadalmi szervezetbe bekapcsolódnia. Akkor megtanul gondolkodni arról, milyen kapcsolatban áll a másik emberrel, egyszerűen azáltal, hogy egy bizonyos területen vele közösen a legkülönbözőbb tárgyakkal gazdálkodik. Ez a gondolkodás, ami ekkor kifejlődik, és a természet rendjének az emberhez való egész viszonyába beáramlik, egészen más gondolkodás, mint az, ami például a szellemi kultúra világában fejlődik ki. A szellemi kultúra világában saját maguk élik meg azt, amit a magasabb hierarchiák lényei gondolnak, amit saját maguk megéltek a születés előtti életben. Abban a gondolkodásban, amit a társadalmi gazdasági küzdelem részeként alakítanak ki, mindig – akármilyen paradoxnak tűnik is – egy másik ember gondolkodik önökkel együtt, egy önökben levő mélyebb ember. Éppen akkor, amikor egy gazdasági test tagjának érzik magukat, önökben együtt gondolkodik a mélyebb ember. Rá vannak utalva, hogy a gondolkodásukkal külső élettényezőket kapcsoljanak össze. Arra kell gondolniuk: Mennyi ennek vagy annak az ára? Hogyan jutok hozzá az egyik áruhoz, a másik áruhoz és így tovább. A gondolataikkal külső tényekhez szállnak; semmi szellemi nem él a gondolkodásukban, hanem külső, anyagi dolgok. Mivel külső, anyagi dolgok élnek a gondolkodásukban, mert azt, ami a gazdasági életben történik, gondolkodva kell megélniük, nem csak ösztönösen, mint az állat, éppen ezért gondolkodik ezekről a dolgokról folyamatosan még egy másik, mélyebb ember önökben; ő folytatja a gondolatokat, ő alakítja úgy a gondolatokat, hogy önök eljutnak a végére, az összefüggéshez. És ő az az ember, aki jelentékenyen közreműködik mindabban, amit a halálon keresztül az érzékfeletti világba visznek. Bármilyen paradoxnak is tűnik sokak számára, éppen az ösztönöz az emberben egy másik, belső szellemi életet, amelyet a halálon át bevisz az érzékfeletti világba, ha elgondolkodik az anyagi dolgokon, amelyekre itt, a világban rászorul, mert ez soha nem kész, soha nem lezárt dolog. Így azok az érzületek, azok az impulzusok, amelyeket éppen a gazdasági életben alakítunk ki, szorosabb kapcsolatban vannak a halál utáni életünkkel, mint az emberek gondolnák. Ez ma sokaknak furcsának és paradoxnak tűnhet; nem más ez, csak a tudatba áthelyezve, mint ami az emberiségfejlődés atavisztikus korában alakult ki az emberben azáltal, hogy akkor a szellemi világ beköltözött az emberek ösztöneibe.

A következőkre szeretném felhívni a figyelmüket. Egyes úgynevezett természeti népeknél meglepő intézmények léteznek. Egyáltalán nem szükséges olyan értelmetlen és balga elképzeléseket kialakítanunk a természeti népekről, mint a mai néprajz, antropológia. A mai antropológia azt gondolja: Vannak olyan természeti népek, például az ausztrál bennszülöttek, amelyek az emberiség eredeti fokán állnak, és a mai művelt népek egykor olyanok voltak, mint ma ezek a természeti népek. Ez badarság! A dolog sokkal inkább úgy áll, hogy azok, amiket ma ősnépeknek neveznek, dekadenciába jutottak; azok egy másik fokról lesüllyedtek. A mai ősnépek csak megőrizték magukban a korábbi időket, ami az úgynevezett civilizált népekben álruhát öltött. Ezért lehet az úgynevezett ősnépeknél még sok mindent tanulmányozni, ami más formában megvolt az ősi atavisztikus látnokiság korában. És akkor például a következő intézmények léteztek: Volt az az intézmény, hogy egy törzsön belül a törzs tagjai kisebb csoportokra oszlottak; minden ilyen kisebb csoportnak bizonyos neve volt, amit olyan növénytől vagy állattól kölcsönöztek, amely előfordult azon a területen, ahol a csoport élt. A nagyobb összefüggéseken belüli kisebb csoportoknak ezzel az elnevezésével a következő kapcsolódott össze: például egy csoportnak – használjunk modern neveket, hogy megértsük -, amelynek „Rozs” volt a neve, arról kellett gondoskodnia, hogy ezen a területen rendben menjen a rozstermesztés, hogy a többi embert, akinek nem „Rozs” volt a neve, elláthassák rozzsal. A rozstermesztés, a rozs elosztásának felügyelete volt ezeknek a „Rozs” nevű embereknek a feladata. És a többiek, akiknek más neve volt, elvárták, hogy ez az egy csoport ellássa őket rozzsal. Egy másik csoportnak például „Szarvasmarha” volt a neve: a feladata a marhatenyésztés volt, és a többiek ellátása marhával, mindazzal, ami ehhez tartozik. Ezeknek a csoportoknak nemcsak az volt a feladata, hogy a többieket ellássák, hanem egyben a többieknek tilos is volt az illető növény termesztése vagy az illető állat tenyésztése, ami egy totem joga volt, ahogy mondták. Ez a totem gazdasági értelme, amely ott, ahol ez a totem uralkodott, egyúttal misztériumkultúra volt. Olyan misztériumkultúra, amely nemcsak magasabb régiókban van meg, ahogyan a mai ember álmodozik róla, hanem amely egyenesen az isteneknek a misztériumtagjai számára megismerhető tanácsaiból kiindulva egészen az egyes ember életéig rendezte az emberi életet. Totemfigura, totemcsoport szerint rendszerezték a törzset, és ezzel megfelelő gazdasági szervezetet értek el, amellett, hogy az embereknek bizonyos módon felfedték, milyen a szellemi világ, hogyan nyúl bele a szellemi világ a földi szellemi életbe, ahogyan ez akkoriban, az adott kor számára helyes volt. Ahogyan a maguk módján gondoskodtak a jogi életről, amelynek csak földi jellege van, úgy készítették elő az embereket itt, a Földön, a gazdasági élet rendjével, hogy azután az emberek a halállal ismét egy másik világba léphettek be, amelyben olyan összefüggéseket kellett kialakítaniuk, amelyeket itt, a Földön csak az egyéb természet emberen kívüli lényeivel való érintkezéssel tudtak előkészíteni. Ezek az ősi korokban élt emberek a beavatottaik vezetésével megtanulták, hogyan illesszék helyesen a gazdasági életet a világukba.

Később ez többé-kevésbé zavarossá vált, bár egyáltalán nem nehéz a társadalmi szervezet hármas tagozódását feltárni egészen a görög kultúráig, sőt a középkor kultúrájáig, feltárni éppen ebből a szempontból, amit most megadtam, hogy a maradványai még legalább a XVIII. századig megtalálhatók. Ó, ez a modern ember olyan kényelmes gondolkodású, mindent, de mindent a lehető legfelületesebben szeretne látni a gondolataiban! Ha a korábban elmúlt idők életét valóban tanulmányozni szeretnénk, nem aszerint, amit ma történelemnek neveznek, és ami gyakran fable convenue, hanem aszerint, amilyen tényleg volt, akkor látnánk, hogy ösztönös hármas tagozódás volt; csak éppen az egyik tagba, a szellemi életbe minden a szellemi központból került bele, és ezáltal elkülönült a puszta államélettől.

Amikor a katolikus egyház a csúcspontján volt, önálló tagot alkotott, és a másik földi szellemi életet önálló tagként szervezte meg, iskolákat alapított, irányította a nevelésügyet, az első egyetemeket is ő alapította, önállóvá tette a földi szellemi életet, gondoskodott arról, hogy az államélet ne teljen meg ennek a világnak a bitorló fejedelmével. És a gazdasági életben még a későbbi időkben is legalább az volt az ember érzése, hogy ha a gazdasági életben kialakul az emberek közötti testvériség, ez belül olyasmit készít elő, ami a halál utáni életben folytatódik. Hogy az emberek közötti testvériség a halál után elnyeri a jutalmát, az a totemizmusban élt magasabb elképzelések önző átértelmezése, de legalább még megvan annak a tudata, hogy az emberi gazdaságban a testvéries élet a halál utáni életben szellemi irányú folytatásra talál. Még az ezen a területen történt kilengéseket is e szerint a szempont szerint kell megítélni. Benne van az emberi természetben, hogy kilengések fordulnak elő. A búcsúcédulák árusítása mindenesetre az egyik legzüllöttebb kilengés ezen a területen. De abból a tudatból fakadt, még ha csak kilengésként is, hogy annak, amit az ember itt, a fizikai életben gazdasági áldozatként meghoz, a halál utáni életében jelentősége van. Még ha karikatúrája is annak, ami van, akkor is annak a helyes szemléletnek a karikatúrájaként keletkezett, hogy jelentősége van annak, amit itt átélünk, amikor a Föld más birodalmainak lényeivel, az ásványokkal, a növényekkel, az állatokkal kapcsolatba lépünk. Azzal, hogy kapcsolatba lépünk más lényekkel, olyasmire teszünk szert, ami csak a halál utáni életben fejlődik ki teljesen. Tekintettel arra, amik a halál után vagyunk, itt, emberként ugye, még rokonságban vagyunk az alacsonyabb lényekkel, az állatokkal, növényekkel, ásványokkal; de éppen ennek az emberen kívüliségnek az átélésével készítünk elő valamit, aminek csak a halál után kell emberivé felnőnie. Ha így gondolkodnak, könnyebben megértik, könnyebben rájönnek, mennyire magától értetődő, hogy az, amit az állatokkal, növényekkel, ásványokkal átélünk, olyasmiben éli ki magát a Földön, ami az embereket összefogja, ami szellemi levegőként, szellemi atmoszféraként veszi körül őket. Amit az emberek egymás között élnek át, az pusztán tiszta éteriséget készít elő a születés és a halál között. Amit az emberek az emberalattiságban élnek át a gazdasági életben, az csak akkor válik emberré, csak akkor emelkedik fel földi emberivé, ha átléptünk a halálon.

Az antropozófiai irányultságú szellem számára, annak, aki az életben való elmélyülést az antropozófiai irányultságú szellemtudomány segítségével keresi, a legnagyobb érdeklődésre kell számot tartania és a legfontosabbnak kell lennie: elismerni, hogy a társadalmi szervezetnek ez a hármas tagozódása konkrétan abban a körülményben gyökerezik, hogy az ember ebben az értelemben hármas tagozódású lény, azáltal, hogy olyasmit hordoz magában, aminek csak a születés és a halál között van jelentősége, és azáltal, hogy bizonyos fokig már a szokásos fizikai élet leple alatt előkészíti azt, aminek érzékfeletti, halál utáni jelentősége van. Ami itt a legalacsonyabb életnek tűnik, az élet a fizikai gazdaságban, itt, a Földön látszólag alacsonyabb, mint a jogi élet, de az alacsonyabbnak ez a megélése ugyanakkor azzal kárpótol minket, hogy míg benne állunk az alacsonyabb gazdaságban, a bennünk mélyebben levő ember számára időt nyerünk, hogy felkészüljünk a halál utáni életre. Amikor a lelkünkkel hozzátartozunk a művészeti élethez, a vallási élethez, a nevelési élethez, az egyéb szellemi élethez, azt az örökséget fogyasztjuk, amit a születéssel hoztunk be a fizikai-földi létbe. De amikor a gazdasági élettel bizonyos fokig az emberalattiságba süllyedünk, abba a gondolkodásba, ami nem ér fel olyan magasra, ezért úgy kapunk kárpótlást, hogy legmélyebb bensőnkben előkészítjük azt, ami csak a halál után emelkedik fel az emberbe. Ez paradoxnak hangozhat a mai ember számára, mert szívesen tekinti a dolgokat egyoldalúan, és tulajdonképpen nem akarja tudomásul venni, hogy az életben minden dolog lényege két oldalon bontakozik ki. Ami az egyik oldalon magas, az a másik oldalon alacsony, ami az egyik oldalon alacsony, az a másik oldalon magas. A valóságos életben – mondhatnám, az élet valóságában – minden dolognak megvan a másik oldala. Az ember jobban megismerhetné egyáltalán saját magát és a világot, ha tudatában lenne, hogy minden dolognak mindig van egy másik oldala. Néha kellemetlen tudomásul venni ezt, sokféle kötelezettséggel jár az életben. Így például: Bizonyos dolgok tekintetében okosnak kell lennünk, de ennek az okosságnak a mértékét nem növelhetjük bizonyos dolgok vonatkozásában anélkül, hogy ugyanilyen mértékben ne növelnénk a butaságot egy másik oldalon. Az egyik mindig feltételezi a másikat. És tulajdonképpen soha nem szabadna egy embert teljesen butának tartanunk, akkor sem, ha a külső életben butának látszik, anélkül, hogy tudatában lennénk: a tudatalattijában talán mély bölcsesség van, csak előttünk elrejtve. Csak akkor tárul fel a valóság, ha tisztában vagyunk minden valóságnak ezzel a kétoldalúságával. És az is igaz: a szellemi kultúra élete az egyik oldalon a legmagasabb dolognak tűnik; ugyanakkor ez az a hely, ahol mindig rablógazdálkodást folytatunk, ahol mindig azt fogyasztjuk, amit a születésünkkel hozunk a fizikai létbe. A gazdasági élet a legalacsonyabb tagnak tűnik: ennek csak az az oka, hogy ez a legalacsonyabb nézőpont a születés és a halál között. Időt hagy arra, hogy tudat alatt kifejlesszük azt, ami a gazdasági élet szellemi oldala, és amit a halállal az érzékfeletti világba beviszünk. Ez a másik emberrel testvériségben való összetartozás érzése, ez az, amit a gazdasági élet szellemi része alatt kell értenem.

Nos, az emberiségnek sürgős szüksége van ezeknek a dolgoknak a megértésére, ha meg akar szabadulni bizonyos kellemetlenségektől, amelyek éppen azért keletkeztek, mert nem vették figyelembe ezeket a dolgokat. Az uralkodó osztályok vezető személyiségein belül kialakult valami – tegnapelőtt beszéltem erről11 -, aminek nincs elég átütő ereje ahhoz, hogy a mindennapokba bevilágítson. Ebben a kérdésben különösen fontos a jelenkor emberének, hogy elsajátítsa a megfelelő megértést. Látják, az uralkodó osztályok vezető intellektuális körei bizonyos erkölcsi világnézetet, bizonyos vallási világnézetet alakítottak ki. De ezt az erkölcsi, ezt a vallási világnézetet a legszívesebben mindig egyoldalúan, egészen idealistának tartanák meg. Nem kell, hogy átütő ereje legyen, hogy a mindennapi életbe betörjön. Gyakorlatilag azt látják, hogy vasárnapról vasárnapra, sőt gyakrabban elmehetnek az ismert templomokba: prédikációkat tartanak, olyan prédikációkat, amelyek azonban folyamatosan elmulasztják a kor legintenzívebb kötelességét. Minden lehetséges dologról beszélnek önöknek, mit tegyenek a vallásos világnézet alapján, aminek azonban nincs átütő ereje. Mert lépjenek ki a templomból, lépjenek be a mindennapi külső életbe, és akkor nem mindent tudnak alkalmazni abból, amit embernek ember iránti szeretetéről prédikálnak, hogy mit kell tenni, mit akar megélni az egyik, és éppen mit prédikál a másik. Hol van egyezés, kapcsolat aközött, amit a prédikátor, az erkölcstanító mond a tanítványainak és aközött, ami a mindennapi életben uralkodik?

Ez például másképpen volt azokban az időkben, amelyekre a totemkultusz visszautal: a beavatottak akkor az istenek tanácsa szerint alakították ki a mindennapi életet. Egészségtelen állapot, hogy a szószékekről ma semmit sem lehet hallani a gazdasági élet szükséges kialakításáról. Az, amit ma prédikálnak, valóban olyan – gyakran használtam ezt a hasonlatot -, mintha valaki egy kályha előtt állva azt mondaná: Te, kályha, itt állsz a szobában. A szobában levő többi tárgyhoz való viszonyod alapján szent kötelességed, hogy melegítsd a szobát. Teljesítsd tehát szent kötelességedet, és melegítsd a szobát! Sokáig prédikálhatnak így a kályhának, nem fogja melegíteni a szobát! De egyáltalán nem kell prédikálniuk, hanem fát és szenet belerakni, és meggyújtani, akkor befűtik a szobát. Így elfelejthetnek minden olyan erkölcstant, ami csupán arról beszél, mit kell az embernek tennie az örök üdvösségért vagy más dolgokért, amelyek a puszta hit körébe tartoznak. Elfelejthetik tehát a prédikációkat, amelyek ma leginkább a szószékről elhangzottak tartalmát képezik, de nem felejthetik el azt, ami ma reális tudás a társadalmi szervezetről. Ez lenne mindenkinek a kötelessége, aki ma olyan népnevelő akar lenni, aki a gyakorlatban is hidat épít onnan, ami szellemiekként átszövi a világot, ahhoz, ami a mindennapi életben történik. Mert az Isten, az isteni nemcsak abban él, amit az ember a felhők magasába álmodik, hanem a legcsekélyebb mindennapi dolgokban is. Ha megfogják a sótartót az asztalon, ha a kanál levest a szájukhoz viszik, ha öt fillérért megvesznek valamit egy embertársuktól, minden dologban benne él az isteni. És ha valaki átadja magát a hitnek: az egyik oldalon van a durva anyag, a megfogható, ami alacsonyabb természet, és a másik oldalon az isteni-szellemi, amit távol kell tartani ettől a durva anyagtól, megfoghatótól, mert az egyik szent, a másik profán, mert az egyik magas, a másik alacsony, akkor az ember ellentmond a valóságnak megfelelő világfelfogás legbenső értelmének: a legmagasabbtól, a legszentebbtől egészen az ember leghétköznapibb élményeibe ható mozgatóerőnek.

Ezzel egyben azt is jellemeztük, mit mulasztott el egészen korunkig a vallásos fejlődés, amely mindig csak a kályhának prédikálja, hogy legyen meleg, és megtiltja a valódi, konkrét szellemi megismerést. Ha mindenütt szabadon csak kimondanák ezt, hogy mit mulasztottak el, mit mulasztottak el azok, akik a szellemi élet vezetésére hivatottnak érzik magukat, akkor ez máris fontos iránymutatás lenne arra, hogy minek kell történnie.

Hogyan beszélnek ma gyakran a megváltásról, a kegyelemről, arról, ami a hit tárgya? Úgy beszélnek, hogy az ember számára a legkényelmesebbé teszik: Itt vannak az emberek a maguk emberi érzületeivel. Krisztus Jézus egykor meghalt a Golgotán, és – a haladó teológusok ma már nem hisznek ebben – feltámadt. Mindezt azonban saját magáért teszi, az embereknek nem kell mást tenniük, mint hinniük benne. – Ma így gondolják sokan, és köreik zavarásának érzik, ha valaki másképpen gondolja. De meg kell tanulni másképpen gondolkodni! Pontosan ezen a területen van szükség radikális váltásra. Úgy mondhatnánk: Ma ismét felhangzik a krisztusi figyelmeztetés vagy Keresztelő János figyelmeztetése: Változtassátok meg a gondolkodásotokat, mert a válság ideje közeleg. – Az emberek megszokták, hogy valahol ott van a szellem, valahol, ahol gondoskodik róluk; hogy a vallásos prédikátoroktól azt hallgassák, hogy létezik egy olyan szellemi világ, amit a lehető legkevésbé ábrázolnak. Az emberek nem akarják megerőltetni a gondolkodásukat, hogy tudjanak is valamit a szellemi világról, csak hisznek benne. Elmúlt az az idő, amikor ez megengedhető volt! El kell jönnie annak az időnek, amikor az embereknek tudniuk kell: Nem csupán gondolkodom – talán az érzékfelettiekre is gondolok -, hanem be kell bocsátanom az isteni-szellemi hatalmakat a gondolkodásomba, az érzésembe. A szellemi világnak bennem kell élnie, a gondolataimnak is isteni természetűeknek kell lenniük. Alkalmat kell adnom Istennek, hogy rajtam keresztül szólaljon meg. – Akkor a szellemi élet nem pusztán ideológia lesz. Ez az újabb kor nagy bűne, hogy a szellemi életet ideológiává bénította. És ma már a teológia is ideologikus, nem csak a proletár, szocialista világnézet ideológia. De ettől az ideológiától meggyógyulnak az emberek. A szellemi világnak valóságossá kell válnia a számukra. És tudniuk kell, hogy a társadalmi szervezet egyik tagjában valóságosként él a szellemi világ mint a születés előtti élet, az úgynevezett szellemi világ öröksége; és amikor lemerülünk látszólag az emberi alá, a gazdasági életbe, akkor egy szellemi dolog készül elő. Ennek az alámerülésnek a kiegyenlítéseként pontosan az készül elő, aminek azon az életen keresztül, amit akkor érünk el, amikor a halállal ismét belépünk a szellemi világba, ha ezt helyesen éljük végig, emberibb, testvéri tudományba kell átvezetnie minket itt, a Földön.

Az élet reális szemlélete – ennek kell ismét eljönnie. És az áll az antropozófiai irányultságú szellemtudomány hitvallójaként helyesen a világban, aki tudatában van: a dolgok, amelyeknek ma el kell jutniuk az emberiségbe, azáltal mélyülhetnek el számára, hogy az antropozófia nemcsak tudományként fejlődik, hanem úgy tekinti, mint ami minden érzésébe bekerül, az egész életérzését áthatja, át is alakítja, olyanná teszi, hogy méltó tagként léphet be abba, aminek a jelennel kell kezdődnie, és ami egyedül válhat az emberiség jövőjének üdvére.

Ezekkel a dolgokkal azt adjuk meg, ami az emberiségnek szükséges, de azt is, amit az emberiség elmulasztott. Csak az hozhat a jelen és a közeljövő számára valami üdvöset, ha bátran, félelmet nem ismerve helyezkedünk bele az elmulasztott dolgokba. Ezért jöttem el önökhöz ide, ahol magunk között vagyunk, hogy ahhoz, amit ma a társadalmi problémáról nyilvánosan el lehet mondani, hozzáfűzzem azt, amit az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szempontjából lehet elmondani; ahol be lehet vonni azt, ami a testetlen ember halhatatlan, érzékfeletti életéből belenyúlik ebbe a földi életbe.

Ami a külső államszervezetet illeti, az csak a társadalmi szervezet egy tagja, csak tisztán földi tagja. A két másik tag két különböző oldalról kapcsolódik a szellemiekhez. Egyrészt földi szellemi életként részesülünk a szellemi életben, amelyet – mert bizonyos fokig a születés előtti, szellemi életből préselődik ki -, mondhatnám, fölöslegként élhetünk át. És a másik oldalon testi emberként, miáltal a Föld állatiságával kapcsolódunk össze, alámerülünk a gazdasági életbe. Csak éppen mivel nem csupán testi emberek vagyunk, hanem ebben a testben a lélek a következő földi életekre és a következő érzékfeletti életekre készül elő, a gazdasági életben is az készül elő, ami azt a részünket vezeti fel az emberségbe, amely itt még nem egészen emberi: az embert, akinek a gazdasági életben kell benne lennie. Ugyanakkor van bennünk valami a felsőbbrendű emberből, amennyiben olyan társadalmi összefüggésbe tudunk bekerülni, ami átszövi a földi szellemi életet. Van bennünk valami a puszta emberből, amikor állampolgárrá válunk. Van bennünk valami, ami arra kényszerít, hogy leszálljunk mindkét dologba, de ugyanakkor az érzékfeletti világ azzal kárpótol, hogy abban, ami alacsonyabb tagként jelentkezik a szociális átélésben, már előkészül az, ami felvezet, ami beilleszt minket az érzékfeletti világba.

A valóság mindenesetre nem olyan felületes, nem olyan kényelmesen felfogható, mint az ember gyakran szeretné. A másik oldalon megmutatja, hogyan megy végig az emberi élet a különböző szakaszokon, azonban minden fázis olyan új mozzanatokat, új tartalmat, új impulzusokat visz az emberi életbe, amelyek csak azokon a meghatározott területeken adhatók, ahol adódnak. Így látjuk, hogyan fonódnak egymásba annak az életnek a szálai, amit itt, a születés és a halál között élünk le, azokkal a szálakkal, amelyeket a halál és az új születés között átélt életben szövünk. És ebben a teljes emberi életben minden a legnagyobb mérvű bölcsességgel kapcsolódik egymásba. Az, ami itt, a földi életben az emberi individuumok között szövődik, amit itt a másik emberrel teszünk, amikor örömet szerzünk neki, amikor bánatot okozunk neki, amikor a gondolatait gazdagítjuk vagy a gondolatait elszegényítjük, miközben erre vagy arra meg akarjuk tanítani – ez karmikus, sorsszerű életünket készíti elő a következő földi létünk számára.

De ettől meg kell különböztetnünk azt, amire annak az életnek az előkészítéséhez van szükségünk, amelyet közvetlenül a halál után, érzékfelettiként alakítunk ki. Itt különböző társadalmi közösségekbe kerülünk. Ebből ki kell jutnunk. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy a puszta gazdasági életünkből, a puszta gazdaságból felmerül valami, ami átvezet a halál kapuján a szellemi világba, hogy ne maradjunk abban a társadalmi közösségben, amelybe itt beleéltük magunkat, hanem a következő életben egy másikba nyerjünk felvételt. Ilyen bölcsen fonódnak össze a karmikus szálak azokkal a szálakkal, amelyek a világ általános életébe helyeznek minket.

Úgy tűnik, amit az érzékfeletti és a fizikai-földi életnek a szellemtudomány szerinti összekapcsolásával nyerhetünk, az jelentősen elmélyíti azt, aminek a társadalmi szervezet hármas tagozódása exoterikus tartalmának kell lennie. A kívülállónak bizonyosan nehezen érthető ez, mert ma nincs segítség. De az, aki az antropozófiai mozgalomban van, annak mindazért, ami itt, a Földön megalapozható, egyben mindent fel kell vennie, ami összeköt azzal a szférával, amelybe a halálunk után belépünk, amelyből a születésünkkel érkeztünk, amelyben keresnünk kell mindazokat, akik előttünk eltávoztak ebből a világból, és akikhez bizonyos kapcsolatok fűznek. Mert az lesz az antropozófiában elmélyültség legszebb emberi vívmánya, hogy megtanulják, hogyan kell látni a földi élet, a születés és a halál két nagy misztériumát, hidat vernek a fizikai és az érzékfeletti között, az úgynevezett élő és az úgynevezett holt között, úgy, hogy a holt élőként lesz köztünk, és az élőről azt mondhatjuk: Az az élet, amely az érzékfelettiben a mienk volt a születés előtt, és amely a mienk lesz a halál után, nem más, mint a lét másik formája. Itt, az érzékelhetőségben holt, ahogyan az érzékelhetőség holt, amikor az érzékfelettit éljük meg. A világban a dolgok viszonylagos kapcsolatban vannak egymással. És csak akkor jutunk be magába a valóságba, ha átlátjuk bármely valóságnak ezt a két oldalát.

Ez az, amit ma meg akartam adni azoknak a kérdéseknek a kiegészítéseként, inkább ezoterikus kiegészítéseként, amelyeket most annyira szükséges nyilvánosan megtárgyalni, és amelyek megtárgyalásában nagyon is részt kell venniük azoknak, akik közel állnak az antropozófiai mozgalomhoz.

Egy kérdésre, amely nem maradt fent, Rudolf Steiner megjegyezte még:

Ezek a dolgok olyanok, hogy tényleg azt mondhatjuk: A társadalmi szervezet ilyen szemlélete szilárd alap. És csak azt kell kikutatni, az egyes esetekben hogyan illeszkedik az életbe.

Ha ismeri Pitagorasz tételét, akkor nem kérdezi meg: hogyan igazolódik be minden részletében? Ha ismeri, tudja: Mindenütt helyes lesz, ahol alkalmazható, ugyanúgy, ahogy háromszor tíz, az harminc, mindenütt, ahol alkalmazza. Nem kell megkérdeznie, hogy helyes-e, és nem kell bizonyítania. Ezeket a dolgokat önmagukban kell belátnia. Így azt fogja látni, hogy a társadalmi életnek ennél a szemléleténél bizonyos alapból indulunk ki, amely egyszerűen igaznak bizonyul; a többi dolog aztán jön, és hozzákapcsolódik. Az adórendszer, a tulajdonrendszer, mind következményként kapcsolódik hozzá. Mindez akkor adódik, ha felfogjuk az élő társadalmi szervezetet. És ebből adódik, hogy az emberek például egyáltalán nem fognak sorban állni, hogy a gyereküket a szabad iskolába küldjék. Ellenkezőleg: oda akarják majd küldeni, mert az lesz az érdekük.

Azon a területen viszont, ahol minden egyes embernek minden emberhez való kapcsolata kifejlődik, a jogi élet területén szükség van az ítélőképességre, és senki sem lehetne a társadalmi szervezet második tagjának képviselő-testületébe választható, akinek nincs ítélőképessége. Az ilyesmit persze meg kell aztán vizsgálni: Az emberek közötti kapcsolat, ez az érdeklődés, az életnek ez a tudatos élése, ez teljesen magától fog megmaradni a szabad szervezetben, amely már egészségessé válik.

3. – Zürich, 1919. február 11.

[A társadalmi kérdés mint az egész emberiség problémája. A proletár-materialista és a szellemtudományos világnézet ellentétei. A földi szellemi élet szerkezete. A külső jogállam. A gazdasági élet. A totemizmus. Az egyház társadalmat alakító erői a középkorban. A kor bűne mint a szellemi élet megbénulása.]

Már nyolc nappal ezelőtt elmondtam, hogy az antropozófiai mozgalom iránt érdeklődő emberekként el tudunk mélyedni abban, és elmélyülten tudjuk szemlélni azt, ami szükséges ahhoz, hogy ítéletet alkothassunk, lehetőséget kaphassunk az állásfoglalásra abban a jelenlegi égetően fontos kérdésben, hogy korunk emberiségének mire van szüksége. Sok mindent elmélyültebben tudunk felfogni, mint a széles nyilvánosság. Bizonyos fokig, ha szabad ezt a bibliai kifejezést használnom, kovászként tekinthetünk magunkra, így a maga helyén mindenki megpróbál még mélyebb érzésből, még mélyebb impulzusból hozzájárulni ahhoz, ami most szükséges.

Ha visszaemlékszünk a nyilvános előadások12 alaphangjaként elmondottakra, akkor úgy találjuk, korunkban az a fontos, hogy a társadalmi szervezet bizonyos tagozódására törekedjünk. Mindig azt mondom, törekedjünk, ne holmi forradalmi módon, máról holnapra akarjuk végrehajtani, hanem annak bizonyos tagozódására törekedjünk, amit bizonyos újkori áramlatok befolyására központosítottak. Törekedjünk arra, hogy az úgynevezett egységes állam helyett a többiek mellett, szabad önállóságban fejlődjön a társadalmi szervezet egy különleges tagja, amely átfog mindent, ami a szellemi életre vonatkozik: az ember nevelését, az oktatást, a művészetet, az irodalmat, de, ahogyan már utaltam rá, és ahogyan a holnapi nyilvános előadáson még érintem, azt is, ami a magán- és a büntetőjogra vonatkozik. Szorosabb értelemben annak kell a társadalmi szervezet második tagjának lennie, amit eddig államnak neveztek, és amire tulajdonképpen az újabb korban, pontosan az elmúlt négyszáz év áramlatai alapján minden lehetségest rá akartak rakni: állami iskolákat, állami nevelést és így tovább. De éppen a szocialista és szociális gondolatok hatására kísérlik meg ma, hogy a gazdasági életet és a legkiválóbb értelemben vett politikai jogi életet egy egységbe kovácsolják össze. A kettőnek szét kell válnia. A politikai államnak a társadalmi szervezet második tagjaként önállóan kell állnia, és önállóan, viszonylag önállóan mindannak, ami az áruforgalmat, gazdasági életet, gazdaságot foglalja magába.

Nos, vizsgáljuk ezt a dolgot olyan nézőpontból, ami ma még nem könnyen hozzáférhető annak, aki nincs benne a mozgalmunkban, és juttassuk el ezt a csúcspontra, hogy ebből a csúcspontból a mai emberiség élethelyzetének mélyebb megértése fakadhasson. Vizsgálják meg azt, amit földi értelemben szellemi életnek neveznek. Földi értelemben szellemi élet mindaz, ami valamilyen módon kiemel az egyes ember önzéséből, és összehoz más emberek csoportjaival. Azt a szellemi életet tekintsék az emberek többsége számára ma még legjelentősebb földi szellemi életnek, amelynek éppen az érzékfeletti szellemi élettel való összefüggést kell közvetítenie, tekintsék a vallásos életet, ahogyan az ember előtt megjelenik az egyes vallási közösségekben. Az embert itt bizonyos módon a lelki szükségletei szerint hozzák össze más emberekkel, a többi emberrel azután az azonos lelki szükségletek kapcsolják össze. A szellemi lelkiek területén a neveléssel gondoskodik az egyik ember a másikról. Ha egy könyvet olvasunk, akkor az is az individuális, önző életünkön túlra vezet, amennyiben a szerző gondolatait nem egyedül vesszük fel, hanem, ha ez csak félig is olvasott könyv, számos más emberrel együtt ugyanazokat a gondolatokat vesszük fel, ami ismét egy bizonyos embercsoportba helyez minket, amely lélekben egyforma dolgot él meg. A szellemi élet fontos tulajdonsága, hogy ez a szellemi élet a teljes szabadságból fakad, az egyes ember egyéni iniciatívájából, de ez a földi szellemi élet az embert más emberekkel hozza össze, az emberek összességéből embercsoportokat képez.

Aki a mélyebb megértést keresi, annak ezzel el is árultunk valamit, ami minden ilyen együttélést közel hoz az egész emberiségfejlődés központi eseményéhez, a golgotai misztériumhoz. Mert amióta a Föld-fejlődésben megtörtént a golgotai misztérium, minden, ami az emberek együttélésére vonatkozik, bizonyos értelemben ehhez a Krisztus-impulzushoz tartozik. Az a lényeg, hogy a Krisztus-impulzus nem az egyes emberé, hanem az emberi együttélésé. Magának Krisztus Jézusnak az értelmében nagy tévedés azt hinni, hogy az egyes embernek közvetlen kapcsolata lehet Krisztushoz. Lényeges, hogy Krisztus élt, meghalt, feltámadott az emberiségért, azért, ami az emberiség egésze. A golgotai misztérium óta a Krisztus-esemény ezért jön rögtön számba (erre később még visszatérünk), amikor bármilyen fajta emberi együttélés bontakozik ki. Annak számára, aki valóban megérti a világot, a Krisztus-eseményhez közelebb kerül a földi szellemi élet is, amely a legegyénibb forrásból ered, az emberi, személyes képességekből és adottságokból.

Nos, vizsgáljuk először meg ezt a földi szellemi életet önmagában: vallási élet, oktatás- és nevelésügy, művészetek és így tovább. Ezáltal bizonyos kapcsolatba kerülünk más emberekkel. Itt különbséget kell tennünk aközött, ami minket más emberekkel a saját sorsunk, a karmánk által hoz kapcsolatba, és aközött, ami nem függ össze ebben a legszorosabb értelemben vett egyéni karmával. Egyik oldalon bizonyos kapcsolataink vannak olyan emberekkel, akik megjelennek az életünkben; új kapcsolatba kerülünk az egyes emberekkel. Olyan kapcsolataink vannak, amelyek nem mások, mint más, korábbi földi életekben összekapcsolódott viszonyok hatásai. Itt ismét olyan viszonyokhoz kapcsolódunk, amelyek a későbbi földi életekben fognak karmikusan kifejlődni. Ebből egész sor kapcsolat adódik az egyes emberek között. Ezeket a kapcsolatokat, amelyek lényegében a legszorosabb értelemben összefüggenek a karmánkkal, meg kell különböztetnünk a további kapcsolatoktól, amelyeket azáltal alakítunk ki más emberekkel, hogy olyan közösségeket alkotunk velük, amelyek révén velük együtt tartozunk egy vallási közösséghez, egy hitvalláshoz, hogy ugyanolyan nevelést kaptunk, közösen olvasunk egy könyvet és hasonlók, közösen élvezünk valamilyen művészetet és így tovább. Ezeknek az embereknek, akikkel tehát egy földi közösségbe kerülünk, nem feltétlenül kell egy korábbi földi életből származó karmikus kapcsolat miatt együtt lenniük velünk. Vannak mindenesetre olyan közösségek is, amelyek a korábbi földi életek közös sorsára utalnak, de azoknál a nagy közösségeknél, amelyekről most beszéltem, általában nem ez a helyzet. Ez valami másra vezet vissza. Arra vezet vissza, hogy az érzékfeletti világban, a halál és az új születés között átélt idő vége felé, amikor a következő újra megtestesülés ideje közeleg, szellemi kapcsolatba lépünk – mivel bizonyos fokig megértünk az ilyen szellemi kapcsolatokra – az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiáival, tehát egyáltalán a magasabb hierarchiákkal; de a születésünk előtt, a szellemi-érzékfeletti világban közeledünk más emberi lelkekhez is, amelyek utánunk fognak megtestesülni, amelyeknek valamilyen módon tovább kell várniuk a megtestesülésre. Sok érzékfeletti élményünk van, amit éppen a születés előtti különös érettség miatt élünk át, mielőtt egy újabb születéssel ismét bekerülnénk a földi életbe. És ezek az erők, amelyeket itt felveszünk, arra a helyre állítanak minket a Földön, ahol a földi-szellemi élet olyan közösségeit lehet megélni, amelyekről most beszéltem.

Amit elmondtam, abból mindenekelőtt az derül ki, hogy földi-szellemi életünk, amit akkor élünk át, ha vallásosak vagyunk, ha nevelést kapunk, ha tanulunk, ha bizonyos művészeti benyomásokat kapunk és hasonlók, nem olyasmi, amit csak az határoz meg, ami a Földön van, hanem az, amit az érzékfelettiben élünk meg, mielőtt a születéssel lekerülünk ebbe a földi szellemi életbe. Ahogyan a tükörben látható kép utal arra, ami tükröződik, úgy utal a földi szellemi élet arra, amit az ember átélt, mielőtt a földi testbe beköltözött volna. Ebben a tekintetben nincs semmi a Földön, ami olyan bensőséges kapcsolatban, olyan valóságos, élő kapcsolatban lenne az érzékfeletti világgal, mint ez a földi szellemi élet, amelyben bizonyos eltévelyedések vannak, sok eltévelyedés van. De az eltévelyedések is bölcs kapcsolatban vannak azzal, amit az érzékfeletti világban, egészen másképpen ugyan, de mégis az érzékfeletti világban élünk meg. Azzal, hogy a születés előtti életünkkel összefügg, a földi szellemi élet egészen különleges helyzetbe kerül a Földön. Semmi más a Földön nem függ úgy össze a születés előtti életünkkel, mint ez a földi szellemi élet. A szellemi kutatónak erre különösen rá kell mutatnia. A földi szellemi életet elválasztja a többi tevékenységtől, amelyekhez az ember itt, a Földön hozzátartozik, mert az érzékfeletti megfigyeléseiben azt tapasztalja, hogy ennek a földi szellemi életnek a gyökere, impulzusa a születés előtti életben van. Ezzel a földi szellemi élet a szellemi kutató számára elválik az ember egyéb élményétől.

Más a helyzet azzal, amit a szorosabb értelemben vett politikai, közjogi életnek nevezhetünk, azzal az élettel, amely állami rendet hoz az emberek közé. Bármennyit is erőlködünk, hogy a legpontosabb szellemtudományos módszerekkel kutassuk ki, mivel függ össze ez az állami, ez a tulajdonképpen állami, közjogi élet, egyáltalán nem találunk érzékfeletti kapcsolatot. Ez az élet teljesen földi. Pontosan meg kell értenünk, mire gondolunk itt. Például mi a legkiválóbb értelemben vett földi, földi politikai jogviszony? Ez birtokviszony, tulajdonviszony. Ha valahogy birtokolok egy földterületet, akkor ezt csak azáltal teszem, hogy egy politikai összefüggés kizárólagos jogot ad, hogy ezt a földterületet használjam, lehetővé teszi, hogy mindenki mást kizárjak ennek a földterületnek a használatából, beépítéséből és így tovább. Így van ez mindennel, ami a közjogon alapul. A közjog összessége mindannak az összessége is, amit egy bizonyos közösség kifelé véd, mindez a szorosabb értelemben vett államélet. Ez a tulajdonképpeni földi élet, amely csak az embereknél a születés és a halál között lejátszódó impulzusokkal függ össze. Ha az állam olykor istentől valónak is tartja magát, minden vallásos hitvallás mélyebb felfogása értelmében a következők érvényesek: Először is az, amit Krisztus Jézus gondolt, amikor egykori beszédében így szólt az emberekhez: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené.” Különösen a Római Birodalom törekvéseivel szemben akart elkülöníteni mindent, ami külsődleges állami élet, attól, ami az érzékfeletti élet tükörképe. De mindazt, ami a puszta földi államéletbe érzékfeletti impulzust akar bevinni, például az államot egyenesen a vallási élet vagy a nevelésügy hordozójává tenni – az újabb korban senki sem vonja kétségbe, hogy ennek így kell lennie, sajnos! -, a mélyebben vallásos természetűek úgy jellemezték, hogy azt mondták: Ha a szellemi-érzékfeletti bárhogy keveredik a külsődleges-államival, akkor e világ bitorló fejedelme uralkodik.

Talán tudják, sokat kellene töprengeni e világ jogtalan fejedelmének jelentőségéről, és végül semmire sem jutunk. Csak a szellemtudománnyal tudjuk meg, mit értünk ez alatt. Akkor uralkodik e világ jogtalan fejedelme, ha az, aminek csupán a földi viszonyok rendjére kellene vonatkoznia, arra vetemedik, hogy a szellemi, és ahogy később látni fogjuk, a gazdasági életet is magába akarja vonni. E világ jogos fejedelme csak az, aki a külső politikai államviszonyokba csupán azt vonja be, aminek az impulzusai az ember születés és halál közötti életében vannak. Így határoztuk meg szellemtudományosan a társadalmi szervezet második tagját. Ez az, ami az embereknél a születés és a halál között lejátszódó impulzusokhoz van rendelve.

Nos, nézzük a harmadikat, a gazdasági viszonyokat. Gondolják el, a gazdasági élet tulajdonképpen hogyan állít minket bizonyos kapcsolatba a világgal. Könnyen rájönnek, hogy milyen ez a viszony, ha meg kell gondolniuk, hogy a külső gazdasági életben teljesen feloldódhatnánk. Mi lenne belőlünk, ha feloldódnánk a külső, tisztán gazdasági életben? Gondolkodó állatok lennénk, semmi más. Csak azért nem vagyunk gondolkodó állatok, mert a gazdasági életen kívül van jogi életünk, politikai életünk, államéletünk és szellemtudományunk, földi szellemi életünk. A gazdasági élet tehát többé-kevésbé az emberalattiságba taszít. De amikor az emberalattiságba taszít, akkor éppen ezen az emberalatti területen tudunk olyan érdekeket kifejleszteni, amelyek a szó igazi értelmében emberek közötti testvéri érdekek. Semmilyen más területen nem tudjuk az emberek közötti testvéri kapcsolatokat olyan könnyen és olyan magától értetődően kifejleszteni, mint éppen a gazdasági életben.

Mi uralkodik tulajdonképpen a szellemi életben, a földi szellemi életben? Alapjában véve a személyes, még ha lelki is, de lelki-önző érdek. Az ember a vallástól akarja megkapni azt, ami boldoggá teszi. A neveléstől azt akarja megkapni, ami a képességeit fejleszti. Valamilyen művészi vagy más jelenségtől, amit élvez, örömet akar az életében, vagy akár az életerői kibontakoztatását. Mindenütt úgy van, hogy ha érthető módon is, de a durvább vagy finomabb önzés önmaga kedvéért vezeti az embert ahhoz, ami a földi szellemi életben él.

A jogi életben, a politikai életben megint azzal van dolgunk, ami a törvény előtt bizonyos fokig egyenlő lényekké tesz. Az ember és ember közötti kapcsolattal van dolgunk. Arról van szó, hogy milyen legyen a jog. Az állatok között nincs jog! Ez is olyasmi, ami már a földi életben kiemel az állatok közül. De mind a vallási közösségben, a nevelési közösségben, mind a jogi közösségben, mindebben van valami, ami bizonyos vonatkozásban magától értetődő igényünkön alapul. A gazdasági élet területén, ha erőt tudunk venni magunkon, olyasmi érvényesülhet, amit nem az érdekeink alapján akarunk: a testvériség, tekintettel lenni a másikra, úgy élni, hogy a másik mellettünk és általunk részesüljön valamiben.

A szellemi viszonyban azért fogadunk el valamit, mert akarjuk. A jogi viszonyban arra tartunk igényt, amire igényt kell tartanunk, ha az egyenlők között egyenlőként emberhez méltó életet akarunk. És a gazdasági életben az bontakozik ki, ami az egyik ember érzéseit összeköti a másik ember érzéseivel: a testvériség. A testvéri élet impulzusai, amelyek úgy keletkeznek, hogy bizonyos viszonyt hozunk létre attól, amit birtokolunk, ahhoz, amit a másik birtokol, attól, amire szükségünk van, ahhoz, amire a másiknak van szüksége, attól, amink van, ahhoz, ami a másiknak van és így tovább. Ha a gazdasági életben egyre jobban kifejlesztjük ezt az emberek közötti testvériséget, akkor ebből a testvériségből bizonyos fokig kiindul valami. Ez a testvériség a gazdasági életben, ez a testvéri viszony az emberek között, aminek be kell sugároznia a gazdasági életet, amikor eljön az idő, hogy a gazdasági élet meggyógyuljon, ez olyasvalami, ami a gazdasági életből, mondhatnám, kigőzölög, ha ezt éppen a gazdasági életből tanuljuk meg, akkor a halál kapuján át magunkkal visszük, és bevisszük a halál utáni érzékfeletti életbe.

Így a földi élet számára a gazdasági élet tűnik a legalacsonyabbnak, de valami kifejlődik benne, ami a földiekből a halál kapuján keresztül az érzékfelettiekbe lüktet. Ezzel a társadalmi szervezet harmadik tagját szellemtudományosan vizsgáltuk meg. Olyasmi alakul ki, ami minket, embereket bizonyos fokig az emberalattiságba taszít le, ezért viszont elnyerjük azt a kegyelmet, hogy éppen abból, amit a gazdasági életben való testvériség kifejleszt, magunkkal vigyünk valamit a halál kapuján át, ami megmarad nekünk, amikor belépünk az érzékfeletti világba. Ahogyan a földi szellemi élet, amely az előbb leírtak szerint alakul ki, tükörképként arra utal, amit tükröz, a születés előtti, érzékfeletti életre, úgy a gazdasági élet, azzal, amit az emberre való befolyásával kialakít – társadalmi érdek, emberi közösség iránti érzések, testvériség – a halál utáni, érzékfeletti életre utal.

És így szellemtudományosan elválasztottuk a három területet: a szellemi életet, a születés előtti, érzékfeletti életre való utalással; a tulajdonképpeni államéletet, a születés és a halál között lejátszódó impulzusokhoz való kapcsolatával; a tulajdonképpeni gazdasági életet, ami arra utal, amit át fogunk élni, miután átléptük a halál kapuját. Ahogy igaz, hogy az ember nem csak földi, hanem egyben égi lény is, hogy magában hordozza annak az eredményét, amit születés előtt az érzékfelettiekben előélt, hogy magában kifejleszti annak csíráját, amit a halál utáni életben kell megélnie, ha szabad ezt a hasonlatot használnom, ahogy igaz, hogy ebben a vonatkozásban az emberi élet hármas tagozódású, és az ember az égi élet e két tükröződése mellett a születés és halál között átéli különleges földi életét is, úgy igaz, hogy ez az emberi élet hármas tagozódású, úgy igaz az is, hogy a társadalmi szervezetnek, amelyben az ember benne áll, hármas tagozódásúnak kell lennie, ha az egyetemes emberi lelke ebben a társadalmi szervezetben találja meg az alapját, bázisát. Így az, aki az ember helyzetét a világmindenségben szellemtudományosan ismeri meg, még mélyebb okokból látja be, hogy a társadalmi szervezetnek hármas tagozódásúnak kell lennie, hogy az ember bizonyos fokig elkorcsosul – ahogy az újabb korban bizonyos módon el is korcsosult, ami az elmúlt négy év szörnyű katasztrófájához13 vezetett -, ha minden központosítva van, ha minden csak egy kaotikus, anarchikusan felszabdalt külső társadalmi életre vonatkozik. A szellemtudományos megismerés elmélyülésével az emberi élet ilyen felfogásának kell lassanként eljutnia az emberhez, ilyen módon kell tudatában lenni, hogy minden egyetemes emberi dolog így van az emberiségben és egyáltalán a világban. Egyben ez korunk és a közeljövő helyes Krisztus-megismerése is. Ez bizonyos fokig megnyilatkozik nekünk, ha ma hallani akarjuk Krisztust. Gyakran hangsúlyozom, hogy ő maga mondta: „Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.”14 Ez azt jelenti, hogy nemcsak azokban az időkben szólt, amikor a Földön járt, hanem tovább szól, és meg kell hallanunk. Nemcsak az evangéliumokat kell akarnunk elolvasni, amelyeket újra meg újra el kell olvasnunk, hanem azt kell hallanunk, amit élőn, a folyamatos velünk létében kinyilatkoztat. Ahogy előhírnöke, Keresztelő János mondta: „Változtassátok meg gondolkodásotokat, változtassátok meg, hogy meglássátok az emberségetek hármasságát, amely megköveteli, hogy annak is hármas tagozódása legyen, amiben mint földi létben benne éltek.”15

Joggal mondjuk: Krisztus az egész emberiségért halt meg és támadt fel, a golgotai misztérium az emberiség közös élménye. Különösen a mai időkben lehetünk ennek tudatában, amikor népek támadtak népek ellen, és acsarkodtak egymásra, amikor most, miután az események válságba kerültek, megint nem a megfontoltság, nem az emberi közösség tudata uralkodik, hanem ehelyett gyakran vad győzelmi mámor! Ezt nem szabad félreismerni. Mindaz, amit az utóbbi négy és fél évben átéltünk, amit most átélünk és amit még át fogunk élni, azt mutatja a mélyebbre pillantó embernek, hogy az emberiség a Krisztus-tudat vonatkozásában egyfajta válságba jutott. Válságba jutott az emberiség a Krisztus-tudat vonatkozásában azzal, hogy az igazi közösségi érzés, az emberek egymás közötti igazi kapcsolata elkallódott. És nagy szüksége van az embereknek, hogy ráeszméljenek, hogyan tudjuk ismét helyesen megtalálni a Krisztus-impulzust.

Az, hogy nem mindig találják meg újra, egy egyszerű tényre taníthat meg. Mielőtt a Krisztus-impulzus a golgotai misztériummal belehatott volna a Föld fejlődésébe, a nép, amelyből Krisztus Jézus született, kiválasztott népnek tekintette magát, és ez a kiválasztott nép azt hitte, a Föld csak akkor lehet boldog, ha mindenki más kihal, és csak ennek a népnek a tagjai népesítik be az egész Földet. Ez bizonyos értelemben szilárd hit volt, mert Jahve istent egyetlen istennek tekintették. Abban az időben, mielőtt a golgotai misztérium eljött volna a Földre, ez az ősi héber nép jogos nézete volt, mert éppen ebből az ősi héber népből kellett Krisztus Jézusnak megjelennie. De a golgotai misztérium megtörténtével ennek a tudatnak meg kellett volna szűnnie. Utána ez a tudat már elavult, utána a Krisztus-tudatnak kellett volna a Jehova-tudat helyébe lépnie, amely éppannyira az emberről szól, mint amennyire Jahve népe csak egy nép tagjairól beszélt. A zsidó nép tragikus sorsa, hogy ezt nem ismerte fel. De ma nagyon is visszaesést élünk meg. Azt a visszaesést éljük meg, hogy a népek – ha másképpen is látják, másnak is nevezik – lassan mind egyfajta Jahvét, de speciális Jahvét, a saját népistenüket akarják imádni.

Persze, nem olyan vallásos formában beszélnek, mint korábban, de úgymond újkori módon gondolkodva beszélnek. Gondolkodásmód vagy gondolkodási szokás, ez jó kifejezésnek tűnik nekem. Az emberek ma egy másik szóhoz szoktak hozzá. Hogy jobban megértsenek, tehetnénk olyan engedményt, hogy egy darabig követjük ezt a divatot, és a gondolkodási szokás vagy gondolkodásmód helyett, amit a mi köreinkben mindig használok, ma a nyilvánosság előtt „mentalitás”-t mondok. A mai mentalitásban tehát ez jut érvényre: Minden nép szeretné a maga különleges népistenét beiktatni, szeretne ennek a népnek megfelelően létezni. Ez vezetett oda, hogy így támad egyik nép a másik ellen. Visszaesést élünk át a Jahve-vallásba, csak éppen a Jahve-vallás sok Jahve-vallásra esik szét. Ma valóban ótestamentumi visszaesés van, atavizmus, visszaesés az Ótestamentumba! Az emberiség Krisztus Jézussal szemben, aki az egész emberiségért élt és létezett, az egész Földön egyes csoportokba akar specializálódni. Az emberiség a népistenek szerint Jahve-szerűen akar berendezkedni. Ez a golgotai misztérium előtt jogos volt, most visszaesés. Értsük meg: A nemzeti berendezkedés ma visszaesés az Ótestamentumba. Ez a visszaesés az Ótestamentumba nehéz próbák elé állítja a modern emberiséget, és csak egy orvosság létezik ellene: szellemi úton ismét közeledni Krisztushoz.

Ezzel a szellemtudományos érdeklődésű emberben felmerül a kérdés: Ebben a mai korunkban hogyan találhatunk a szívünkből kiindulva, mai lelkünk legsajátabb impulzusaiból kiindulva Krisztus Jézusra? Azt, hogy ez a kérdés nagyon komoly – más szempontból már ebben az ágban (zweig)16 is gyakran beszéltem erről -, abból is láthatják, hogy tulajdonképpen még a kereszténység hivatalos hordozói is elvesztették Krisztust. Vannak sokat emlegetett lelkészek, lelkipásztorok, akik Krisztusról beszélnek. Arról beszélnek, hogy az ember bizonyos belső elmélyüléssel, bizonyos belső átéléssel kapcsolatba kerülhet Krisztussal. Ha jobban utánajárunk, mit értenek ezek az emberek Krisztus alatt, akkor azt találjuk, hogy nincs különbség e Krisztus és általában az Isten között, akit Atyaistennek neveznek az evangélium szerint is. Híres teológus például Harnack. Itt Svájcban is sok buzgó követője van. Harnack megjelentetett még egy könyvecskét is „A kereszténység lényege” címmel. Sokat beszél Krisztusról. De egyáltalán miért kellene Krisztusra vonatkoznia annak, amit Krisztusról mond? Semmi alapja, hogy Krisztusra vonatkozzon! Ugyanúgy vonatkozhat Jahve istenre. Ezért az egész „A kereszténység lényege” belsőleg valótlanság. Csak akkor válik valósággá, ha először héberesítik, ha úgy fordítják, hogy mindenhova, ahol „Krisztus” van, „Jahvé”-t írnak. Ezzel olyan igazságot jelentek ki, amiről a mai embereknek sejtelmük sincs, hogy igazság. A világ számtalan szószékéről beszélnek Krisztusról, és az emberek azt hiszik, joggal beszélnek Krisztusról, mert a Krisztus szót hallják. Az emberek nem gondolnak arra: Ahol a lelkipásztor „Krisztus”-t mond, csak akkor lesz igaz, ha „Jahvé”-val helyettesítem! Látják, korunk legmélyrehatóbb bajaival egy bizonyos valótlanság függ össze. Ne higgyék, hogy amikor ezt kimondom, bárkire is célozni akarok, hogy megvádoljam vagy kritizáljam. Egyáltalán nem így van. Csak egy tényt akarok kimondani. Mert azok az emberek, akik gyakran a legmélyebb belső valótlanságban, azt is mondhatjuk, hazugságban élnek, nem tudják ezt, nagyon is jóakaratúak. Az emberiségnek ma nehéz eljutnia az igazsághoz, mert éppen az, amit itt belső valótlanságnak neveztem, hagyományosan szerfelett szilárdan rögzült. És ebből a belső valótlanságból, amely mérhetetlenül széles körben eluralkodott, kisugárzik a többi valótlanság, ami ma az élet legkülönbözőbb területeit ragadta meg, így az élet néhány területére vonatkozóan feltehetjük a kérdést: Tulajdonképpen mi maradt még igaz? Hol van még valódi igazság? Ezért, különösen a szellemtudományosan gondolkodók számára, komolyan előtérbe kerül a kérdés: Hogyan találok rá az igaz útra, amely Krisztushoz vezet, ehhez a különleges isteni lényhez, akit joggal nevezhetünk Krisztusnak? Ha csupán megszületünk, és a születéstől a halálig itt, a Földön olyan lelki életet élünk, amely a születés és halál közötti szokásos adottságok és fejlődés szerint alakul, akkor ugyanis semmi sem ösztönöz, hogy eljussunk Krisztushoz. Akkor bármennyi szellemi dolog is történik bennünk, semmi sem ösztönöz, hogy eljussunk Krisztushoz. Ha a születés és halál között a legtöbb mai emberhez hasonlóan egyszerűen anélkül fejlődünk, hogy egy bizonyos dolgot megtennénk, amire mindjárt rátérek, távol maradunk Krisztustól. De hogyan jutunk el Krisztushoz? A kezdeményezésnek, hogy a Krisztushoz vezető útra lépjünk, saját magunkból kell kiindulnia, akkor is, ha az néha a tudatalattiból vagy sötét érzésből jövő iniciatíva. Az Istenhez, aki azonos Jahvéval is, el lehet jutni, ha az ember egyszerűen egészségesen él. Jahve meg nem találása csupán egyfajta emberi betegség. Istentagadónak, ateistának lenni bizonyos betegséget jelent. Ha valaki teljesen egészségesen, normálisan fejlődik, akkor nem istentagadó, mert nevetséges azt hinni, hogy az, amit egészséges szervezetünkként hordozunk, ne isteni eredetű lenne. Az ex deo nascimur olyasmi, ami az egészségesen fejlődött ember szociális életében magától adódik. Mert ha nem ismeri be, az istenségből születtem, akkor valami fogyatéka van, ami éppen abban jut kifejezésre, hogy ateista. De itt eljutunk az istenséghez általában, amit a modern lelkipásztorok belső hazugságból Krisztusnak neveznek, pedig az nem Krisztus. Krisztushoz csak akkor jutunk el – és itt közvetlen jelenünk vonatkozásában beszélek -, ha továbbmegyünk a szokásos, természetesen egészséges dolog elismerésénél. Mert tudjuk, hogy a golgotai misztérium azért jött el a Földre, mert azontúl az ember nem lehetett volna emberhez méltó a golgotai misztérium, azaz a Krisztus-impulzus nélkül. És így a születés és halál között az emberi mivoltunkat bizonyos fokig nemcsak megtalálni kell, hanem újra megtalálni, ha a helyes értelemben akarunk keresztények lenni, ha közel akarunk jutni Krisztushoz. A következőképpen kell újra rátalálnunk erre az ember mivoltunkra. A belső őszinteséget kell keresnünk, rá kell szánnunk magunkat a belső őszinteségre, és azt mondani: A golgotai misztérium utáni gondolatvilágunk vonatkozásában nem elfogulatlanul születünk, mindnyájan bizonyos előítéletekkel születünk.

Abban a pillanatban, amikor valaki az embert rousseau-i17 vagy más módon, kezdettől fogva tökéletesnek tartja, nem találhatja meg Krisztust, hanem csak akkor, ha tudja, hogy a golgotai misztérium szerint élő embernek bizonyos fogyatéka van, amit a saját tevékenységével itt, az életben kell kiegyenlítenie. Előítéletekkel teli emberként születtem, és az elfogulatlan gondolkodást az életben kell megszereznem. És hogyan tudom itt megszerezni? Csakis és egyedül úgy, hogy nemcsak az iránt érdeklődöm, amit magam gondolok, amit magam helyesnek tartok, hanem önzetlen érdeklődést alakítok ki minden iránt, amit az emberek gondolnak, és ami eljut hozzám, még ha olyannyira is tévedésnek tartom. Minél inkább a saját makacs véleményével büszkélkedik az ember, és csak ez érdekli, a világfejlődésnek ebben a pillanatában annál jobban eltávolodik a világfejlődéstől, Krisztustól. Minél inkább kialakítja a másik ember véleménye iránti szociális érdeklődést, akkor is, ha tévedésnek tartja, minél inkább mások véleményével világítja meg a saját gondolatait, minél inkább a talán igazságnak tartott saját gondolatai mellé állítja azokat, amelyeket mások találnak ki, és tévedésnek tart, a lelke legmélyén annál inkább átérzi a krisztusi igét, amelyet az új krisztusi nyelv szerint kell értelmezni. Krisztus azt mondta: „Amit cselekedtek eggyel is ez én kicsiny atyámfiai közül, én magammal cselekedtétek.”18 Krisztus szakadatlanul megnyilatkozik az embereknek, egészen a földi napok végéig. És így szól ma azokhoz, akik meg akarják hallani: Amit a legkisebb testvéretek gondol, azt úgy kell tekintenetek, hogy én gondolom, és hogy veletek érzek, amikor más gondolatait a sajátotokhoz méritek, szociális érdeklődést mutattok az iránt, ami a másik lélekben megy végbe. Amit a legkisebb testvéretek véleményeként, életszemléleteként találtok, abban engem keressetek. – Így szól gondolati világunkhoz Krisztus, aki a XX. század emberének – közeleg az idő – új módon akar megnyilatkozni. Nem úgy, hogy harnacki módon beszélünk Istenről, aki Jahve isten is lehetne, és valójában az is, hanem úgy, hogy tudjuk, Krisztus minden ember istene. De nem találjuk meg, ha a gondolatainkkal önzően megmaradunk saját magunkban, hanem csak akkor, ha gondolatainkat más emberek gondolataihoz mérjük, ha az érdeklődésünket belső toleranciával bővítjük minden emberi iránt, ha azt mondjuk: Születésem révén elfogult ember vagyok, a Krisztus-impulzust a minden ember gondolatából eredő átfogó szociális gondolati érzékkel újjászületve találom meg magamban. Ha nem kizárólag saját magamat tekintem minden gondolatom forrásának, hanem, ha a lelkem legmélyéig az emberiség egy tagjának tekintem magamat, akkor megtaláltam a Krisztushoz vezető utat. Ez az az út, amelyet ma a Krisztushoz vezető gondolati útnak kell nevezni. Komoly életfeladatunkká kell válnia az önnevelésnek, hogy elsajátítsuk azt az érzéket, hogy figyelembe vesszük mások gondolatait, hogy a másokkal való beszélgetésben helyesbítsük azt, amit saját irányultságunkként hordunk magunkban. Mert ha ez az életfeladat nem terjed el az emberek között, akkor az emberek elvesztik a Krisztushoz vezető utat. Ez a gondolatok útja ma.

És a másik út az akaraton keresztül vezet. Itt is rossz útra tértek az emberek, ami nem Krisztushoz vezet, ami Krisztustól távolodik. És ezen a másik területen is újra meg kell találnunk a Krisztushoz vezető utat. A fiatalságban még magától van valamennyi idealizmus, de a mai emberiség száraz és józan. És a mai emberiség büszke arra, amit gyakran neveznek gyakorlatnak, de nem más, mint szűk látókör. A mai emberiség semmire sem tartja a szellemi forrásból vett eszméket. A fiataloknak még vannak ilyen eszméik. Semelyik korban sem különbözött annyira az idősebbek élete a fiatalok életétől, mint ma. Egyáltalán, semmit sem értenek meg az emberek, ez a mai kor sajátossága.

Tegnap utaltam19 a proletariátus és a polgárság közötti mély szakadékra. Az idősebbek és a fiatalok is – milyen nehezen értik meg ma egymást! Ez olyasmi, amit nagyon-nagyon figyelembe kell vennünk. Próbáljuk meg az ifjúság idealizmusát megérteni. Nagyon szép, csak ezt ma ki akarják űzni az ifjúságból. Úgy akarják ma kiűzni, hogy megvonják a fiatalságtól a fantázianevelést, a fantázia kialakulását, amit a mese, a legenda, mindaz nyújtana, ami a száraz, külső értelemtől elvisz. Ennek ellenére nehéz lesz az ifjúságból kiűzni a fiatalos, természetes, elemi idealizmust. De mi is az? Szép dolog, nagy dolog, de nem lehet az egyetlen az emberben. Mert ez a fiatalos idealizmus mégiscsak az ex deo nascimur idealizmusa, az istenségé, amely ugyanaz, mint a Jahve-istenség, és amely nem maradhat egyedül, miután a golgotai misztérium bejárta a Földet. Emellett még lennie kell valami másnak, nevelésnek, önnevelésnek kell hozzáadódnia az idealizmushoz. A fiatalság veleszületett idealizmusa mellett ügyelni kell arra, hogy az emberi közösségben olyasmire tegyenek szert, ami megszerzett idealizmus, ami nem csupán a vérből és ifjonti hévből fakadó idealizmus, hanem amit belenevelnek, amit az ember csak valamilyen ösztönzés alapján saját maga szerez meg. Belenevelt, mégpedig önmaga által belenevelt idealizmus, ami azután nem múlik el a fiatalsággal, ez az, ami megnyitja az utat Krisztushoz, mert ez olyasmi, amit az ember a születés és halál közötti életben szerez meg. Érezzék a nagy különbséget a vérből fakadó idealizmus és a megszerzett, belenevelt idealizmus között! Érezzék a nagy különbséget az ifjonti tűz és a szellemi élet felfogásából származó tűz között, ami újra meg újra felszítható, mert a lelkünkben sajátítottuk el, akkor felfogták a második idealizmust, amely a megszerzett idealizmus, az újjászületés idealizmusa, nem a veleszületett. Ez a Krisztushoz vezető akarati út. A másik a gondolati út. Ne keressenek ma absztrakt utat Krisztushoz, keressék ezeket a konkrét utakat! Keressék a gondolati utat, amely abban áll, hogy az egész emberiség véleménye iránt toleranciát tanúsítunk, hogy a többi ember gondolatai iránt társadalmi érdeklődést mutatunk. Keressék az akarati utat, akkor nem valami elvont dolgot találnak, hanem az idealizmusra való nevelés szükségességét. Akkor azonban, ha magukat erre az idealizmusra nevelik, vagy az ifjúságot, a felnövekvő ifjúságot ránevelik, ami rendkívül szükséges, akkor abban, amit idealizmusként kinevelnek, azt találják, hogy az emberben felébred az érzék, hogy ne csak azt tegye, amire a külső világ készteti. Ebből az idealizmus impulzusai keletkeznek, hogy többet tegyünk, mint amire a fizikai világ késztet, feltör az érzék, hogy a szellemből cselekedjünk. Abban, amit a belénk nevelt idealizmusból cselekszünk, azt valósítjuk meg, amit Krisztus akart, aki nem azért jött le a szellemi világból a Földre, hogy itt csupán földi célokat valósítson meg, hanem azért jött le a szellemiből a földi világba, hogy égi célokat valósítson meg. De csak akkor növünk vele együtt, ha idealizmusra neveljük magunkat, úgy, hogy Krisztus, aki égi lény a Földön, hatni tudjon bennünk. Csak a magunkba nevelt idealizmusban valósul meg az, amit Pál szavai20 akarnak kifejezni Krisztusról: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem.” Aki meg sem próbálja a belső erkölcsi újjászületéssel magába nevelt idealizmust kifejleszteni, az nem mondhat mást, mint: „Nem én, hanem a Jahve énbennem.” Ez az a két út, amelyen valóban megtaláljuk Krisztust. Ha ezeket járjuk, akkor többé nem úgy beszélünk, hogy amit mondunk, belső hazugság. Akkor úgy beszélünk Krisztusról, mint belső újjászületésünk istenéről, míg Jahve a születésünk istene.

Az újabb embernek ezt a különbséget kell megtalálnia, mert csakis ez a különbség hozza meg az igazi szociális érdeklődést. Aki kifejleszti a magába nevelt idealizmust, abban megvan az emberek iránti szeretet is. Prédikálhatnak a szószékről amennyit akarnak arról, hogy az embereknek szeretniük kell egymást. Mintha a kályhának beszélnének. Ha a lelkére beszélnek, akkor sem fogja befűteni a szobát, csak akkor, ha szenet raknak bele. Akkor viszont egyáltalán nem kell rábeszélniük, hogy kályhai kötelessége a szobát fűteni. Így prédikálhatják mindig az embereknek: szeretet, szeretet és szeretet. Ez csak üres beszéd, üres szó. Dolgozzanak azon, hogy az emberek az idealizmus tekintetében újjászülessenek, hogy a vérből fakadó idealizmus mellett lelkileg megszerzett idealizmusuk legyen, ami egész életükön át kitart, akkor az emberi lélekben is felizzítják az emberszeretetet. Mert amennyi idealizmust nevelnek magukba, annyira vezet ki a lelkük az önzésükből az önálló érzésbeli érdeklődésbe a többi ember iránt. Egyvalamit biztosan átélnek, ha ezen a két úton, a gondolat és az akarat útján haladnak, amire a kereszténység megújulásával kapcsolatban utaltam. A belsőleg toleráns és más gondolatok iránt érdeklődő saját gondolatokból és az újjászületett akaratból, a magunkba nevelt idealizmusban újjászületett akaratból kifejlődik valami, amit nem lehet másként leírni, mint fokozott felelősségérzetként minden iránt, amit teszünk és gondolunk. Aki hajlamos lelkének fejlődésére figyelni, és a két utat járja, érezni fogja magában – nem úgy, mint a szokásos életben, amely nem ezeken az utakon jár – a fokozott, finomabban kifejeződő belső felelősségérzetet az iránt, amit az emberek gondolnak és tesznek. Ha így feltör a felelősségérzet, hogy azt mondják: Igazolhatom-e azt is, nem csak az életemben és a közvetlen környezetemben legközelebb állóknak, igazolhatom-e, hogy egy érzékfeletti-szellemi világhoz tartozónak érzem magam? Igazolhatom-e, hogy tudom, mindazt, amit itt, a Földön teszek, beírják egy örökké érvényes Akasa-krónikába, ahol az tovább hat? Ó, erősen érzik ezt a szellemi felelősséget mindennel szemben! Ez olyasmi, mint amikor valaki a kétféle krisztusi utat keresi, és odalép hozzá egy őr, mint egy lény, aki mögötte áll, a háta mögül kipillantva mindig azt mondja: Nem csak a világ előtt vagy felelős a gondolataidért és a tetteidért, az isteni-szellemiek előtt is.

De az a lény, aki így kipillant a hátunk mögül, aki a felelősségérzetünket növeli, finomítja és egészen más utakra viszi, mint korábban volt, ez a lény az, aki valóban elvezet a golgotai misztériumon keresztülment Krisztushoz. Ma erről a krisztusi útról akartam beszélni önöknek, és arról, hogyan található meg, és hogyan mutatkozik meg az imént leírt lényben. Mert ez a krisztusi út belsőleg éppen korunk legmélyebb társadalmi impulzusaival és feladataival függ össze.

Ezt akartam a mostani összejövetelünkön elmagyarázni.

4. – Zürich, 1919. március 9.

[Kurt Eisner és a bázeli diákság előtt tartott beszéde. A dolgok valóságának különbözősége. A fizikai és az érzékfeletti világ hármas tagozódása a szimpátia és antipátia erőinek hatása szerint. A modern gondolkodás alkalmazása a társadalmi történésekre. Lenin és Trockij bolsevizmusa. Fichte: A zárt kereskedőállam. Magántulajdon és szellemi tulajdon. A szellemi képességekkel való visszaélés mint a társadalmi élet betegségének oka.]

Valóban nagyon fontos, hogyan beszélnek az emberiség jelenlegi helyzetéről azok, akik legalább az érzéseikben és érzületeikben megpróbálják átlátni, hogyan is állnak ma a szociális dolgok a világban. Ennek fontossága okán annak a beszédnek néhány mondatából szeretnék kiindulni, amit Kurt Eisner21 röviddel halála előtt tartott egy bázeli diákgyűlésen.22 Önök közül néhányan talán már ismerik ezeket a mondatokat, de rendkívül fontosak, ha bizonyos, ma jellegzetes dolgokat akarunk szemügyre venni: „Nem hallom-e vagy látom-e világosan – mondja a korábban elhangzottakra célozva -, hogy mélyen az életünkben az a vágy él és életre akar kelni, amely felismeri, hogy az életünk, ahogyan ma élnünk kell, mégiscsak nyilvánvalóan valamilyen gonosz szellem találmánya. Képzeljenek el egy nagy gondolkodót, aki semmit sem tud a mai életünkről, és körülbelül kétezer évvel ezelőtt élt, és megálmodta, milyen lesz a világ kétezer év múlva. A legszárnyalóbb fantáziával sem tudott volna olyan világot kitalálni, amilyenben élnünk kell. Valójában azonban, ami létezik, az az egyetlen utópia a világon, és az, amit akarunk, ami vágyként él a szellemünkben, a legmélyebb valóság és végső igazság, és minden más borzasztó. Csak összetévesztjük az álmot és az ébrenlétet. Az a feladatunk, hogy megszabaduljunk szociális létünknek ettől az ősi álmától. Pillantás a háborúba: Elképzelhető olyan emberi értelem, ami ilyesmit kitalálhat? Ha ez a háború nem az volt, aminek valóban nevezik, akkor talán álmodtuk, és most ébredezünk.” Tehát gondolják el, ahhoz, hogy megkísérelje megérteni a jelent, ennek az embernek az álom fogalmához kellett menekülnie, és ezt a kérdést feltennie: Azt, ami valóban körülvesz minket most, nem sokkal inkább rossz álomnak lehet-e nevezni, mint igazi valóságnak?

Az az érdekes eset áll elő – figyeljék csak meg, mennyire jellemző -, hogy egy teljesen modern ember, egy olyan ember, aki az új idők hírnökének érzi magát, a külső, fizikai valóságot nem általában tekinti majának, álomnak – ahogy az indiai világnézet -, hanem hogy a jelen különös eseményei arra késztetnek egy ilyen modern szellemet, hogy a kérdést, akármilyen értelemben is, de felvesse a kérdést, hogy ezt a valóságot tulajdonképpen nem álmodjuk-e! Eisner beszédének teljes összefüggéséből kivehető, hogy a puszta frázisnál többet akart mondani azzal, hogy ez a jelenlegi valóság nem lehet más, mint amit egy gonosz szellem hozott az emberiségre.

Nos, vegyünk néhányat azok közül a dolgok közül, amelyek antropozófiai fáradozásaink során megérintették a lelkünket, vegyük mindenekelőtt azt a tényt, hogy általában a külső, fizikai valóságot megkíséreljük úgy tekinteni, hogy az nem a teljes valóság, és ezzel a külső, fizikai valósággal szembeállítani az érzékfelettit, amely ezt a fizikai valóságot véglegesíti igazi, teljes valóságként. De emellett a szemlélet mellett, amely a jelenlegi korszak gondolati áramlataiban csupán egy kis szikra, míg a materialista gondolkodás a legnagyobb mértékben kitölti ezt a jelenlegi korszakot, gondoljunk arra, hogy a másik oldalon a jelen tényei éppen egy olyan embert, mint Kurt Eisner – aki az álláspontja szerint erről a kis szikráról semmit sem tart, de legalábbis a fizikai életében semmit sem tartott -, mennyire béklyóba kötik, hogy nem tud más hasonlattal élni, mint azzal, hogy a külső valóság, legalábbis, amilyen az ma, csak álom. Egy ilyen embernek tehát legalábbis a jelenlegi valóságról olyasmit kell bevallania, ami csak a maja jellegű általános igazsággal, a külső, fizikai valóság valótlan jellegével való összehasonlítással fejezhető ki.

Vizsgáljunk meg valamivel mélyebben néhány dolgot abból, ami az utóbbi heteknek a szociális kérdésre is kiterjedő vizsgálatai nyomán megérintette a lelküket. Fordítsuk figyelmünket az utóbbi évszázadok fejlődésére, amely úgy alakult, hogy az emberek egyre inkább eljutottak a tulajdonképpeni szellemi vagy érzékfeletti világ tagadásáig, és a legszélesebb körben, mondhatnánk, síkraszállnak az érzékfeletti világ tagadása mellett. Persze, bizonyos oldalakról – mondhatnák önök – még sokat beszélnek az érzékfeletti világról. A templomokban még mindig bőségesen visszhangzanak vagy teljesen betöltik őket legalábbis azok a szavak, amelyek a szellemről tudósítanak. Végül is ma és tegnap este is, szinte egész idő alatt harangszót hallhattunk, ez szintén olyasminek a kifejeződése, ami a világon szellemi életként jut érvényre. De emellett valami mást is megélünk. Azt éljük meg, hogy ha ma, a közvetlen jelenben kísérletet tesznek a Krisztusra való odafigyelésre, hogy mit mond ő a jelennek, akkor éppen az ősi vallási közösségek hívei fordulnak a leghevesebben a szellem igéje ellen. A valódi szellemi életet, nem pusztán egy ősi hagyomány hitén alapulót, hanem a jelen közvetlen szellemi termékén alapulót ma nagyon-nagyon kevesen kívánják.

Ezzel szemben nem arról van-e szó, hogy ha az emberiséget esetleg nem egy gonosz kozmikus szellem, hanem egy jó kozmikus szellem azzal kényszerítené arra, hogy ismét gondoljon a lét szellemiségére, hogy olyan külső fizikai világot hozna ennek a modern emberiségnek, amelyről egy ilyen modern szellemnek azt kell mondania, olyannak látszik, mint egy álom, és még egy kétezer év előtti nagy gondolkodó sem lett volna képes kitalálni, hogy mára milyenné vált a látszólagos külső valóság.

Mindenesetre egy ilyen beismerés arra készteti a modern szellemet, hogy a valóságról még más elképzeléseket is kialakítson, mint amelyek ma elterjedtek. Tudom, hogy sok antropozófus barátunk némileg nehezen talált rá éppen ezekre az elképzelésekre az igazi valóságról, amelynek a fontosságára ma utaltam. De ma nem lehet boldogulni, ha nincs meg a jóakarat, hogy ilyen elképzelésekhez forduljunk. Hogyan is gondolkodnak az emberek ma egy bizonyos területen? A kezükbe fognak egy kristályt: ez egy valódi tárgy. A tőről levágott szál rózsát fogják a kezükbe, és arra is azt mondják, az egy valódi tárgy. Mindkettőt ugyanabban az értelemben nevezik valódi tárgynak. De vajon mindkét tárgy ugyanabban az értelemben valódi? Minden tanszéki, laboratóriumi és klinikai természettudós úgy beszél a valóságról, hogy csak azt nevezi valóságosnak, ami ugyanabban az értelemben valóságos, mint a kristály vagy a tőről levágott rózsa. De nincs figyelemre méltó, óriási különbség abban, hogy a kristály hosszú időn keresztül magától megtartja a formáját? A rózsa viszonylag rövid idő után, ha lemetszették a rózsatőről, elveszíti a formáját, meghal. Nincs meg benne a valóságnak ugyanaz a foka, ami a kristályban megvan. És ha kiszakítjuk a földből, magában a rózsatőben sincs meg a valóságnak az a foka, ami megvan benne, ha a földben van. Ez arra tanít minket, hogy másképpen tekintsünk a dolgokra, mint ahogy a mai külsődleges megfigyelési mód teszi. Nem beszélhetünk valóságról, ha egy rózsáról vagy rózsatőről beszélünk. Legfeljebb akkor beszélhetünk valóságról, ha az egész Földet vesszük szemügyre; és a rózsatövet, csakúgy, mint minden rajta levő növényt, az ebből a valóságból kinövő hajként.

Ebből látják, hogy a külső, fizikai valóságban lehetnek olyan dolgok, amelyek nem a szó igazi értelmében valóságosak, ha az alapjuktól elválasztják őket. Ez azt jelenti, hogy a látszólagos külső valóságban, ebben a nagy illúzióban először az igazi valóságot kell keresni. A természet vizsgálatában ma az emberiség ilyen hibákat követ el a valóság vonatkozásában. De az, aki a valóság vonatkozásában ilyen hibákat követ el, és az évszázadok során hozzászokott ezeknek az elkövetéséhez, mint a mai emberiség, az rendkívül nehezen jut el a valóságszerű szociális gondolkodáshoz. Mert látják, az a nagy különbség az emberi élet és a természet között, hogy a természet azt hagyja meghalni, aminek már nincs meg a teljes valósága: a rózsatőről lemetszett rózsát. A valóság külső látszatával bírhat olyasmi is, ami nem valóságos, ami önmagában hazugság. Az olyasmit azonban, ami önmaga nem valóságos, a társadalmi életben valóságként észlelhetjük. Akkor ennek nem kell rögtön meghalnia, de fokozatosan fájdalmassá, gyötrelmessé válik az emberiség számára, míg az emberiség üdvére csak az válhat, ami a teljes valóságból érezhető, gondolható és épült be az emberi társadalmi szervezetbe. Nemcsak a társadalmi rend elleni bűn, hanem maga az igazság elleni bűn, ha például a mai életfelfogásunk még mindig abból indul ki, hogy az emberi munkaerő (ezt most gyakran mondtam el itt) áru lehet. A külső, látszólagos valóságban azzá lehet tenni, de az ilyen külső, látszólagos valóság az emberi társadalmi rend fájdalmává, szenvedésévé válik, és a társadalmi szervezet megrázkódtatásait, forradalmait indítja el.

Röviden, az emberiségnek jelenleg azt kell a gondolkodási szokásai közé felvennie, hogy nem mindennek kell igazi valóságnak lennie, ami a külső, látszólagos valóságban megnyilatkozik, ahogyan bizonyos határok között megnyilatkozik, hanem lehet, hogy ez élethazugság. Az életigazság és az élethazugság közötti különbség az, aminek a mai ember érzületébe mélyen bele kellene vésődnie. Mert minél több emberbe vésődik bele egészen mélyen ez a különbség, minél több emberben ébred fel az érzés, hogy azt kell keresni, ami nem élethazugság, hanem életigazság, annál inkább eljuthatunk a társadalmi szervezet gyógyulásához. De minek kell ehhez megtörténnie?

Nem tudnak minden további nélkül eljutni egy tárgy igazi vagy látszólagos valóságának felismeréséhez. Képzeljék el, hogy eljön egy lény egy olyan bolygóról, ahol a viszonyok nem olyanok, mint a Földünkön, így ez a lény soha nem venné észre a rózsatövön növő rózsa és a kristály közötti különbséget, így ha egymás mellett kínálnák neki a kristályt és a rózsát, ez a lény azt hinné, mindkettő ugyanolyan valóságos. És ugyancsak meglepődne, hogy a rózsa olyan gyorsan elhervad, míg a kristály megmarad. Az ember ebben a földi valóságban csak azért képes kiismerni magát, mert hosszabb ideje kíséri figyelemmel a dolgokat. De nem lehet mindent úgy nyomon követni, hogy már a külső valóságban látható legyen, mi az igazi valóság és mi nem, mint a rózsánál, hanem vannak az életben olyan dolgok, amelyeknél az szükséges, hogy először megteremtsük az igazi valóság szemrevételezésének az alapját. Mi lehet ez az alap, különösen az ember társadalmi együttélésére vonatkozóan?

Nos, az ágban (zweig) tartott előző és az azt megelőző előadásban23 megmagyaráztam ennek az alapnak a részleteit. Ma még szeretnék néhány dolgot hozzáfűzni. Az írásaimból tudják, hogyan ábrázolom a szellemi világot, azt a világot, amelyet az ember a halál és az újabb születés között él át. Tudják, ha erre az érzékfeletti, a szellemi világbeli életre utalunk, rögzíteni kell az itt a lelkek között uralkodó kapcsolatokat. Az ember itt érzékletmentes, itt az emberre nem vonatkoznak ennek a mi világunknak a fizikai törvényei, amelyet a születés és a halál között élünk át. Ezért itt a lelkek között ható erőről vagy erőkről beszélünk. Olvassák el a Teozófiámban, hogyan kell beszélni a lelkek között a lélekvilágban ható szimpátia- és antipátiaerőkről a halál és az újabb születés közötti élet vonatkozásában. Itt egészen bensőségesen hatnak az erők a lelkek között. Az antipátia az egyik lelket szembeállítja a másikkal, a szimpátiával megenyhülnek a lelkek. Harmóniák és diszharmóniák keletkeznek a legbensőségesebb dolgok között, amelyeket a lelkek átélnek. És a léleknek ez a legbensőségesebb átélése egy másik lélek legbensőségesebb átélésével kapcsolatban az, ami az érzékfeletti világ igazi viszonyait alkotja. És amit a lélek egy másikkal átélhet itt, a fizikai világban, az ennek az érzékfelettinek csak a visszfénye, bizonyos fokig annak maradéka.

De ezt a visszfényt is helyes fénybe állítva kell megítélni. Fel lehet tenni a kérdést: Társadalmilag tekintve hogyan viszonyul az érzékfeletti élethez az, amit itt születés és halál között átélünk? Most, amikor a társadalmi szervezet hármas tagozódásának szükségességét már gyakran szemügyre vettük, először a középső tagra figyelünk, a tulajdonképpeni politikai államra, amelyet többször leírtunk. Azok az emberek, akik korunkban elgondolkoztak a politikai államról, újra meg újra megpróbálták felismerni, mi is a politikai állam tulajdonképpen. De látják, korunk emberének a maga materialista elképzeléseivel nincs igazi alapja ahhoz, hogy ilyesmit vizsgáljon. Azonkívül az újabb kor különböző társadalmi osztályainak érdekei szerint minden lehetséges dolgot összeolvasztottak a modern állammal, így nem lehet minden további nélkül feltételezni, hogy ez az állam valóság-e és nem élethazugság. Nagy távolság van a német filozófus, Hegel24 szemlélete és aközött a személet között, amit Fritz Mauthner25 filozófiai szótáríró fejtett ki mostanában. Hegel az államot többé-kevésbé a Földön megvalósult istennek tekinti. Mauthner azt mondja, az állam szükséges rossz. Tehát rossznak tekinti, bár olyannak, ami nem nélkülözhető, ami az emberi együttéléshez szükséges. Ennyire ellentétesek két újabb kori szellem érzései.

Mivel sok minden, ami korábban ösztönösen alakult ki, mostanában bekerült az emberi tudatba, a legkülönfélébb emberek próbálták meg elképzelni azt, hogyan kellene az államot kialakítani, milyen legyen az állam. Ismét a legkülönbözőbb árnyalatok kerültek napvilágra ezekben az emberi elképzelésekben. Az egyik oldalon vannak az állam bárányszelídségű ábrázolói, akik nem igazán akarnak belemenni abba, hogy mi is az, de mégis úgy akarják kialakítani, hogy azoknak az embereknek, akiknek panaszuk van rá, lehetőleg ne kelljen sokat beszélniük róla. És itt vannak azok, akik radikálisan meg akarják változtatni az államot, hogy így abból egy, az embereket kielégítő lét fejlődhessen ki. A kérdés: Hogyan lehet egyáltalán véleményt alkotni arról, mi az állam tulajdonképpen?

Ha elfogulatlanul vesszük szemügyre, mi szövődhet ember és ember között az állam viszonylatában, és ezt összehasonlítjuk azzal, mi szövődik az érzékfeletti világban lélek és lélek között, ahogyan az imént leírtam, akkor kapunk fogalmat az állam valóságáról, az állam lehetséges valóságáról. Mert ahogy az érzékfeletti világban az emberi lélek alaperői, a szimpátia és az antipátia alapján felépülő viszony a legbensőségesebb az emberi lélekben, úgy az, ami a puszta politikai állami életben ember és ember között létrejöhet, a legkülsődlegesebb, a jogon alapul, azon, ahol az ember a legkülsődlegesebb módon jelenik meg a másik ember előtt. Ha végigmennek ezeken a gondolatokon, akkor eljutnak annak a belátásához, hogy az állam az érzékfeletti élet ellentéte. És a lényében annál tökéletesebb ez az állam, minél inkább az érzékfeletti élet teljes ellentéte, minél kevésbé vetemedik arra, hogy az érzékfeletti életből átvegyen valamit a felépítésébe, minél inkább csak azt tartja szem előtt, ami az emberek közötti magatartás legkülsődlegesebb jogi viszonya, amelyben minden ember egyenlő, egyenlő a külső jogi törvény előtt. Az embert egyre mélyebben áthatja az az igazság, hogy az állam tökéletessége éppen abban áll, hogy semmi mást nem kell keresni benne, mint ami a születés és halál közötti életünkhöz tartozik, ami a legkülsődlegesebb viszonyunkhoz tartozik.

Akkor azonban fel kell tenni a kérdést: Ha az állam csupán az érzékfeletti élet visszfénye azáltal, hogy ennek az érzékfeletti életnek az ellentétét ábrázolja, akkor az érzékfeletti hogyan nyúlik bele az egyéb fizikai életünkbe? – Egy másik szempontból nemrég leírtam ezt önöknek. Ma azonban még szeretném elmondani önöknek, hogy az érzékfeletti világban, a halál és a születés között kialakuló antipátiák bizonyos része visszamarad, ezek a maradék antipátiák, amelyekkel együtt lépünk a születéssel a fizikai létbe. Ezekkel ellentétesen hat a fizikai életben mindaz, ami az úgynevezett szellemi életben, a szellemi kultúrában éli ki magát. Az emberek vallási közösségekben, egyéb közös szellemi javakban gyűlnek össze; gondoskodniuk kell bizonyos antipátiák kiegyenlítéséről, amelyek a születés előtti élet maradványaként találhatók meg. Az egész szellemi kultúránknak önálló intézményként kell léteznie, mert a születés előtti életünk visszfénye, mert az embert itt, a fizikai világban bizonyos fokig kiemeli, ezzel megadja neki, hogy az érzékfeletti világból megmaradt antipátiákra egyfajta gyógyszert képezzen. Ezért olyan borzalmas, ha az emberek a szellemi életben megosztottak, ahelyett, hogy éppen a szellemi életben valóban egyesülnének. A maradék antipátiák, amelyek a születés előtti szellemi életből maradnak meg, az emberi lélek mélyén gyötrőek, és nem engedik valósággá válni azt, amire tulajdonképpen törekedni kellene: a valódi szellemi harmóniát, a valódi szellemi együttműködést. Ahol ennek kellene lennie, ott rögtön szekták alakulnak ki. A szektáknak ez a kialakulása és megosztottsága jelzi azoknak a Földön még megtalálható antipátiáknak a visszfényét, amelyekből minden szellemi élet kiindul, és amelyekre a gyógyszernek ki kellene fejlődnie. A szellemi életet olyasminek kell felfognunk, ami belső kapcsolatban áll a születés előtti életünkkel, ami bizonyos vonatkozásban már az érzékfeletti élettel rokon. Ezért nem szabad abba a kísértésbe esnünk, hogy ezt a szellemi kulturális életet ne az államon kívüli szabad életként rendezzük be, amelynek ebben az értelemben nem az érzékfeletti élet visszfényének, hanem tükörképének kell lennie. És csak akkor lehet elképzelésünk arról, hogy mit jelent valójában az állam, és mit jelent valójában a szellemi kulturális élet, ha fizikai életünkhöz hozzákapcsoljuk az érzékfeletti életünket. A kettő együtt adja csak az igazi valóságot, míg a puszta fizikai élet éppenséggel álom.

A gazdasági élet megint egészen más természetű. A gazdasági életben az egyik ember a másikért dolgozik. Az egyik ember általában a másikért dolgozik, mert a másikhoz hasonlóan megtalálja a hasznát. A gazdasági élet az igények következménye, és abban áll, hogy az igényeket kielégíti, és fizikai szinten kidolgozza mindazt, ami az ember tompa természetes igényeit vagy akár a finomabb, de mégis inkább ösztönös lelki igényeit kielégítheti. Ezen a gazdasági életen belül öntudatlanul kifejlődik az, ami egészen a halálon túl hat. Amikor a gazdasági élet önző igényei alapján az emberek egymásért dolgoznak, a felszín alatt létrejönnek bizonyos szimpátiák csírái, amelyeknek a halál utáni életben a lelkünkben ki kell alakulniuk. Ahogy a szellemi kulturális élet gyógyszer az antipátiák maradéka ellen, amelyet a születés előtti életünkből hozunk magunkkal ebbe a születés utániba, úgy az, ami a gazdasági élet felszíne alatt hat, át van itatva a szimpátiák csíráival, amelyeknek a halál után kell kifejlődniük. Ismét másik szempont, hogy az érzékfeletti élet alapján milyen módon ismerhetjük fel a társadalmi szervezet hármas tagozódásának szükségességét. Ehhez a szemponthoz nem érhet fel az, aki nem törekszik arra, hogy elsajátítsa a világ megismerésének szellemtudományos alapjait. De annak, aki ezt a szellemtudományos alapot elsajátítja, egyre inkább magától értetődővé válik az a követelmény, hogy az egészséges társadalmi szervezet erre a három részre tagolódjon, mert ennek a három tagnak a szellemi világhoz fűződő kapcsolata teljesen különbözik egymástól, és mint mondtuk, a szellemi világ csak a fizikaival együtt alkotja az igazi valóságot.

De az utóbbi évszázadokban az emberiség már nem beszélt a szellemi kulturális életben, az államéletben, a gazdasági életben kibontakozó külső fizikai lét ilyen összefüggéseiről. Tovább szőtte a régi hagyományokat, amelyek azonban meg nem értettek maradtak. Leszokott arról, hogy közvetlenül tevékeny lelki életében járja a szellemi világba vezető utat azért, hogy a szellemi világban megtalálja a fényt, amely megvilágíthatja a fizikai valóságot, hogy ezt a fizikai valóságot helyes módon ismerje meg. Az emberiség vezető körei a hangadók ebben a szellem nélküli életben. Ezért keletkezett az a mély szakadék az emberi osztályok között, amit minden élet felszíne alatt keresni kell, amit az emberiségnek valóban nem volna szabad átaludnia. Hadd emlékeztessek ismét arra, hogy mielőtt beköszöntött volna 1914 júliusa és augusztusa, a vezető, addigi vezető osztályokhoz tartozó emberek azt dicsőítették, hogy végre mennyire vitte a civilizációnk, ahogyan nevezték. Rámutattak, hogy a gondolat nyílsebesen továbbítható nagy távolságokra a távírókkal és telefonnal, hogy a technika egyéb mesés vívmányai mennyire előrevitték a kulturális életet, a civilizációt. De ennek a kulturális életnek, ennek a civilizációnak éppen az az alapja, ami a mai borzasztó katasztrófát előidézte. 1914 júliusa és augusztusa előtt az európai államférfiak, különösen a közép-európai államokéi – ez okmányokkal bizonyítható – számtalanszor hangsúlyozták: A mostani helyzet alapján hosszú időre biztosított az európai béke. – Szó szerint ezt a kifejezést használták a partnereikkel beszélve, különösen a közép-európai államférfiak. Még 1914 májusából mutathatnék önöknek olyan beszédeket, ahol azt mondták: Ahogy most az államok egymás közötti viszonya a diplomáciai kapcsolatainkkal rendeződött, lehetőségünk van arra, hogy hosszan tartó békét reméljünk. – 1914 májusában! De annak, aki a viszonyokat akkoriban átlátta, másképp kellett beszélnie. A bécsi előadásaimon26 akkor, a háború előtt azt mondtam ki, amit az utóbbi évek folyamán gyakran mondtam: Olyasmiben élünk, amit csak emberi társadalmi rákbetegségnek lehet nevezni, a társadalmi rend karcinómájának. Ez a karcinóma, ez a fekély felfakadt, és azzá lett, amit világháborúnak hívunk.

Akkor a kijelentés: karcinómában, szociális fekélyben élünk – az embereknek természetesen csak egy szófordulat, egy frázis volt, mert a világháború csak azután jött. Hiszen az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy lőporos hordó tetején táncolnak. Sokak számára ma megint így van, ha arra a másik lőporos hordóra utalunk, amely valóban az, és amely a régóta szociális kérdésnek nevezett dolog kialakítása során merül fel. Mivel az emberek olyan szívesen átalusszák a valóságot, nem jönnek rá, hogy ebben a valóságban hogyan ismerjék fel az igazi erőket, amelyek ezt a valóságot magát igazi valósággá teszik.

Látják, ezért olyan nehéz a mai embernek nyomatékosítani, mire lenne nagy szükség: az egészséges társadalmi szervezet három tagjának az ügyére, az erre a hármas tagozódásra való törekvésre. Hogyan különbözik ez a gondolkodásmód, amelyben ennek a hármas tagozódásnak a követelménye jut kifejezésre, a többi gondolkodásmódtól? Látják, a többi gondolkodásmód tulajdonképpen abból indul ki, hogy milyen lehetne a legjobb társadalmi világrend, tulajdonképpen hogyan kellene elérni, hogy az emberek eljussanak a legjobb társadalmi világrendhez. Vegyék észre a különbséget ahhoz a gondolkodásmódhoz képest, amely a társadalmi szervezet hármas tagozódásának alapja. Ez a hármas tagozódás egyáltalán nem abból indul ki, hogy megkérdezze: Mi a társadalmi szervezet legjobb elrendezése? Hanem a valóságra törekszik: Hogyan kell az embereket magukat tagolni, hogy a társadalmi szervezetben szabadon álljanak, és együttműködhessenek úgy, hogy az helyes legyen? Ez a gondolkodásmód nem alapelvekre hivatkozik, hanem az emberekhez fordul. Azt mondja: Állítsátok az embereket a társadalmi szervezet három tagjába, utána az emberek megmondják, mi legyen a társadalmi rend. Ez a gondolkodásmód a valóságos emberekhez fordul, és nem elvont elméletekhez vagy elvont társadalmi dogmákhoz.

Ha egy ember szeretne egyedül élni, soha nem alakítaná ki az emberi nyelvet. Az emberi nyelv csak társadalmi közösségben keletkezhet. Az egyedül élő ember nem alakít ki szociális gondolkodásmódot sem, szociális érzést sem és szociális ösztönöket sem. A társadalmi élet csak a megfelelő közösségben fejlődhet ki.

Sok minden ellentmond azonban annak, hogy ez ma megtörténjen. Azzal ugyanis, hogy az utóbbi évszázadokban megjelent a materializmus, az ember eltávolodott az igazi valóságtól. Elidegenedett az igazi valóságtól. A bensőjében magányos lett. És azok lettek a legmagányosabbak, akik kiszakadtak az életből, és semmi mással nem függenek össze, mint a sivár gépekkel, a gyárakkal az egyik oldalon és a lelketlen kapitalizmussal a másik oldalon. Sivár lett az emberi lélek. De ebből a lelki sivárságból aztán kitör az, ami az egyes, egyéni, személyes emberből kijöhet. Ebből az egyes, egyéni, személyes emberből kijöhetnek a bensőséges gondolatok az érzékfeletti világról, annak bensőséges látása, olyan látás, ami megmagyarázza a külső, fizikai természeti világot. De éppen amikor igazán magányossá válunk, amikor igazán magunkra vagyunk hagyatva, akkor vagyunk a legjobb lelkiállapotban mindahhoz, amit a természeti és szellemi világgal való összefüggéseink megismerésének ki kell alakítania az egyes emberben. Ennek útjában áll az, aminek szociális gondolkodásként kell kialakulnia. Csak az tudja helyesen megítélni a jelentős történelmi pillanatot, amelyben most vagyunk, aki ezt átgondolja. Az embereknek a világfejlődés során egyszer olyan magányosnak kellett lenniük, hogy a lelkük magányosságából szellemi életet akarjanak kialakítani. A legmagányosabbak a nagy gondolkodók voltak, akik látszólag egészen elvont magasságokban éltek, és akik az absztrakcióikban csak az utat keresték az érzékfeletti világhoz.

De természetesen az embernek nemcsak az érzékfeletti világhoz és a természethez vezető utat kell keresnie, hanem a gondolataiból a társadalmi élethez vezető utat is kell keresnie. A társadalmi élet azonban magányosan nem alakítható ki, hanem csak a másik emberrel valódi együttes átélésben, így az újabb kor magányos embere nem volt annyira alkalmas a szociális gondolkodás kialakítására. Amikor csak a bensőjét akarta olyan nagyon érvényre juttatni, akkor az, amit a bensőjéből kipréselt, antiszociális lett, nem pedig szociális gondolkodás. Így a legellentmondásosabb jelenségek közepette élünk. Az emberek újabb hajlama és vágya a magányosságra hajlamos szellemi erők kibontakoztatása, amelyeket a mindent elárasztó arimáni materializmus tévútra visz.

Ennek a ténynek a súlyát akkor érezhetjük, ha olyasmit kérdezünk, ami ma sok embert elborzaszt. Megkérdezhetjük az embereket: Mi a bolsevista? – Lenin,27 Trockij28 – mondják az emberek. Nos, ismerek egy harmadik bolsevikot, aki nem a közvetlen jelenben él, és ez a harmadik nem más, mint Johann Gottlieb Fichte.29 Már sok mindent hallhattak, sok mindent megismerhettek Fichte idealista szellemi gondolkodásmódjáról. Keveset gondolhattak arra, milyen ember élte ki magát Fichtében, és ismerik azokat a nézeteket, amelyeket a Reclam-Bibliotheknál fillérekért kapható Geschlossener Handelsstaat (A zárt kereskedőállam) című művében fektetett le. Olvassák el, hogyan képzeli Fichte az emberek javainak, azok társadalmi rendjének elosztását, majd hasonlítsák össze, amit Fichte itt felállít, azzal, amit Trockij vagy Lenin ír, és figyelemre méltó egyezést fedeznek fel. Akkor mégis kételkedni fognak a puszta külső beállításban és ítéletben, és kísértést éreznek, hogy megkérdezzék: Mi is ennek az alapja? Ha azután közelebbről megvizsgálják, ha megpróbálják tisztázni, mi ennek az alapja, a következőkre jutnak: Megvizsgálják azt a különös szellemi irányzatot, amely ma a legradikálisabb embereknél található, talán megvizsgálják még Trockij és Lenin lelkét is, a különleges gondolkodásmódjukat, gondolati formáikat, és azután megkérdezik: Hogyan képzelhetőek el az ilyen emberek? Erre a válasz: Egyrészt egy másik társadalmi rendben képzelhetőek el, és elképzelhetőek a mi társadalmi rendünkben, amely évszázadokon keresztül a materializmus fényében vagy inkább homályában, sötétségében fejlődött. Tegyük fel, hogy Lenin és Trockij egy másik társadalmi rendben fejlődött volna ki. Mi lehetett volna belőlük, ha a szellemi erőiket egészen másképpen fejlesztették volna ki? Mélyen misztikusok! Mert az, ami az ilyen lelkekben él, vallásos légkörben például a legmélyebb misztikum lehetne. Az újabb materializmus atmoszférájában olyanná válik, amilyennek mutatkozik az emberek előtt.

Vegyük Fichtének „A zárt kereskedőállam” című művét. Ez olyan ember társadalmi eszményképe, aki valóban a legintenzívebben próbálta járni a legmagasabb megismerési utat, aki olyan gondolkodást alakított ki, amely folyton vonzódott az érzékfeletti világhoz. Amikor azonban saját magából akarta a társadalmi eszményképet kifundálni, akkor az az emberi szív tiszta alkotása volt ugyan, de éppen az, ami alkalmassá tesz arra, hogy belső utakon kivívjuk a legmagasabb eszményeket, alkalmatlanná tesz a szociális gondolkodásmód kialakítására, ha a szociális életre akarjuk alkalmazni. Egy olyan szellemi lényben, amilyet Fichte fejlesztett ki, az ember csak egyedül juthat előre. A szociális gondolkodást az emberi közösségben kell kialakítani. És a gondolkodónak akkor főleg az a feladata, hogy rámutasson, hogyan kell a társadalmi szervezetet kialakítani ahhoz, hogy az emberek helyes módon működjenek együtt, a szociális életben magát a szociális életet megalapozva. Ezért nem mondom meg önöknek, vagy nem mondom meg a mai embernek, hogy a termelőeszközök magántulajdonát vagy a termelőeszközök közös tulajdonát így és így kell kialakítani, hanem azt kell mondanom: Próbáljatok meg dolgozni azért, hogy a társadalmi szervezet a három részére tagolódjon, akkor a szellemi terület fogja irányítani azt is, ami a tőke fennhatósága alatt van, és aminek jogi életét a politikai állam tölti el. Akkor a jogi élet és a szellemi élet a helyes módon fog egybefolyni a gazdasági élettel. És akkor bekövetkezik az a társadalmasítás, ami bizonyos jogi fogalmakból mindig átvezeti a szellemi szervezetbe azt, amit az ember a saját fogyasztásán felül megszerzett. Visszatér a szellemi szervezethez.

Ma ez a berendezkedés csak a szellemi tulajdon területén van meg, ahol senkinek sem tűnik fel. Senki sem tarthatja meg a szellemi tulajdonát az utódai számára, csak legfeljebb egy bizonyos időn át, a halála után harminc évig, utána közösségi tulajdonná válik. Gondoljunk csak arra, hogy ez mintául szolgálhat annak visszavezetéséhez a társadalmi szervezetbe, amit az emberi-individuális erők hoznak létre, mint ahogy annak is, ami a kapitalizmus rendjében van. A kérdés csak az, milyen részekbe? Abba a részbe, amelyik az ember szellemi individuális és egyéb individuális erőit a helyes módon tudja irányítani: a szellemi szervezetbe. Az emberek akkor fognak így tenni, ha helyes módon helyezkednek el a társadalmi szervezetben. Ennek ez a gondolkodásmód az előfeltétele.

El tudom képzelni, hogy ezeket a dolgokat minden évszázadban másképpen csinálják. Ezekre nem léteznek abszolút meghatározások. De korunkban hozzászoktunk ahhoz, hogy mindent materialista szempontból ítéljünk meg, és ezért már semmit sem a helyes fényben látunk. Gyakran elmagyaráztam, a munkaerő hogyan lett a modern időkben áru. Ez ellen nem segít a szokásos munkaszerződés, mert az abból indul ki, hogy a munkaerő áru, és arról a munkáról szól, amit a dolgozónak a vállalkozó számára kell végeznie. Egészséges viszony csak akkor jöhet létre, ha a politikai állam a munkát jogviszonyként határozza meg, és a szerződést az előállított termékeknek a fizikai dolgozó és a szellemi dolgozó közötti elosztásáról kötik. De csak az előállított árukról lehet szerződést kötni, nem a munkaerőnek a vállalkozóhoz való viszonyáról. Csakis így lehet a dolgot egészséges alapokra helyezni.

Az emberek azonban azt kérdezik: Honnan erednek a szociális életben a kapitalizmussal járó károk? Azt mondják, a kapitalizmus gazdasági rendjéből erednek. De ebből a gazdasági rendből nem származhatnak károk, hanem onnan erednek, hogy először is nincs valódi munkajogunk, ami a munkát megfelelően védi, és másodszor nem vesszük észre, hogy abban az élethazugságban élünk, hogy a dolgozót megillető részt elveszik. De min alapul az elvonás? Nem a gazdasági renden, hanem azon, hogy tulajdonképpen maga a társadalmi rend ad lehetőséget arra, hogy a vállalkozó egyéni képességeit nem megfelelő módon osztja meg a dolgozóval. Az árukat meg kell osztani, mert azokat a szellemi és fizikai munkások közösen termelik. De mit is jelent, hogy valaki az egyéni képességeivel valaki mástól elvesz valamit, amit nem kellene elvennie? A másik becsapását, kizsákmányolását jelenti! Ezekkel a viszonyokkal egészségesen és elfogulatlanul kell szembenéznünk, és akkor arra jutunk: ez nem a kapitalizmuson, hanem a szellemi képességekkel való visszaélésen múlik. Itt láthatják az összefüggést a szellemi világgal. Először a szellemi szervezetet gyógyítsák meg, hogy a szellemi képességek többé ne abba az irányba fejlődjenek, hogy kizsákmányolják azt, akinek dolgoznia kell, utána gyógyítsák meg a társadalmi szervezetet. Az a fontos, hogy mindenütt képesek legyenek meglátni a helyes dolgokat.

Az embernek irányvonalra van szüksége ahhoz, hogy a helyes dolgokat meg tudja látni. A mai időkben odáig jutottunk, hogy csak a szellemi életből kaphatunk helyes irányvonalakat. Ezért komolyan kell venni, hogy e felé a szellemi élet felé forduljunk. És újra meg újra fel kell hívni a figyelmet, hogy ma nem elegendő újra meg újra rámutatni arra, hogy az embereknek ismét hinniük kell a szellemben. Ó, sok próféta kezd mostanában a szellemben való hit szükségességéről beszélni! De nem arról van szó, hogy az emberek csak azt mondják: A mostani egészségtelen viszonyokból való kigyógyuláshoz az szükséges, hogy az emberek a materializmustól újra a szellemhez forduljanak. Nem, a puszta hit a szellemben ma nem hoz gyógyulást. Mégoly ünnepelt próféták járhatják az országokat, és ismételgethetik: A mai élet külsőségessé tette az embert, legyenek bensőségesebbek! Mégoly sok próféta mondhatja: Krisztus eddig csak a magánéletben volt jelen, most be kell költöznie az államéletbe. Ilyen dolgokkal ma egyáltalán semmi sincs elintézve. Mert ma nem arról van szó, hogy pusztán higgyenek a szellemben, hanem ma arról van szó, hogy úgy töltődjenek el a szellemmel, hogy a szellem rajtunk keresztül átkerüljön a külső, anyagi valóságba. Nem az a fontos, hogy ma azt mondják az embereknek: „Higgyetek a szellemben!”, hanem olyan szellemről kell beszélni, amely valóban legyűri az anyagi valóságot, amely valóban megmondja, hogyan kell tagolni a társadalmi szervezetet. Mert ma nem azon alapul a szellem nélküliség, hogy az emberek nem hisznek a szellemben, hanem azon, hogy nem tudnak a szellemmel olyan kapcsolatba kerülni, hogy a szellem a valóságos életben az anyagba beleavatkozhasson. A szellemi hitetlenség nem azon alapul, hogy az ember csak tagadja, hogy hisz a szellemben, hanem azon is alapulhat, hogy az ember elfogad egy puszta anyagot, amely nem szellemi. Milyen sok ember van ma, aki éppen abban lát valami előkelőt, hogy azt mondja: Ah, ez csupán külső, anyagi élet, ebben nincs semmi szellemi, ebből vissza kell vonulni, a külső, anyagi élettől az elvont szellemi élet felé kell fordulni. Ez az anyagi élet, itt levagdossák a szelvényeiket, azután beülnek a meditációs szobába, és elvonulnak a szellemi világba. Szép kis kettős életáramlat, egymástól szépen elválasztva! Ma nem erről van szó. Ma arról van szó, hogy a szellem olyan erős legyen az emberi érzületben, hogy ez a szellem ne csak arról beszéljen, hogyan lesz az ember szellemmel megáldott vagy megváltott, hanem a szellem hatoljon be abba, amit a külső, materiális valóságban tenni akarunk, hogy a szellemet vezessük, áramoltassuk be ebbe a külső, anyagi valóságba. Az embernek nagyon kézenfekvő, hogy megszokásból beszél a szellemről. És ebben a vonatkozásban sok ember különös önellentmondásban lehet. Anzengruber30 drámai alakja, aki tagadja az istent, és ezt azzal bizonyítja, hogy azt mondja: „Amennyire igaz, hogy van Isten az égben, annyira igaz, hogy ateista vagyok.” – az önmagának ellentmondó embernek ez az alakja, aki ma, nem olyan kirívóan, mint Anzengrubernek ez a drámai alakja, de látható, egyáltalán nem megy ritkaságszámba. Hiszen gyakran beszélnek ma ilyen stílusban: Amennyire igaz, hogy van Isten az égben, úgy igaz, hogy ateista vagyok!

Mindebben benne van a figyelmeztetés, hogy ne csak a szellemben való puszta hitre figyeljünk, hanem mindenekelőtt úgy próbáljuk megtalálni a szellemet, hogy megerősítsen, hogy átláthassuk a külső, anyagi valóságot. Akkor az ember tényleg nem fogja minden mondatában a szellem, szellem, szellem szót kimondani. Akkor az ember azzal a móddal, ahogyan a dolgokra tekint, bizonyítja, hogy szellemmel tekint rájuk. Ma az a fontos, hogy szellemmel tekintsenek a dolgokra, ne csak mindig beszéljenek a szellemről. Ezt be kell látni ahhoz, hogy az antropozófiai szellemtudományt ne téveszthessék össze a szellemről való, ma még oly kedvelt fecsegéssel. Ha egy vasárnap délutáni világi prédikátor itt vagy ott, csak egy kicsit is jobb stílusban beszél, folyton azt mondják, egészen antropozófusi felfogásban beszél. A legtöbbször éppen ellenkezőleg beszél! Erre figyelni kell. Ez az, ami fontos.

Aki ezt felismeri, az könnyen belátja azt is, hogy az olyan jó szándékú, mondhatnám, a tragikus halál előérzetéből kimondott szavak, mint amelyeket Kurt Eisnertől felolvastam önöknek, azért különösen értékesek, mert emberi vallomásnak tűnnek: Tulajdonképpen nem hiszek komolyan az érzékfeletti világban, legalábbis élve nem akarok az érzékfeletti világ felé fordulni. Mégis azok, akik az érzékfeletti világról beszéltek, mindig azt mondták: A fizikai valóság itt csak a valóság fele, olyan, mint egy álom. És bele kell pillantanom abba az alakba, amit ez a fizikai valóság korunk társadalmi életében felvett, és akkor az nagyon is álomnak tűnik. Ekkor azt kell mondani, világos, hogy ez a valóság valamilyen gonosz szellem találmánya.

Biztos, hogy ez figyelemre méltó vallomás. De nem lehetne-e másként? Nem lehetne-e egy jó szellem nevelése az, ami a jelenlegi valóságot olyan tragikus, olyan borzasztó módon mutatja meg az embernek, hogy abban, ami gonosz rémálomnak tűnik, a fizikaiból és érzékfelettiből összekapcsolt igazi valóságot keressük? Nem kell olyan pesszimistán tekinteni erre a jelenre, erőt is meríthetünk belőle ennek a jelennek egyfajta igazolásához. Akkor azonban többé nem szabad megállni a fizikainál, akkor meg kell találni az utat a fizikaiból az érzékfelettihez. Aki nem akarja ezt az utat megkeresni, annak ma tulajdonképpen valóban rövidlátónak kell lennie, ha nem azt mondja: Ez a valóság olyan, mint egy gonosz szellem találmánya! Azonban az, aki kifejleszti magában az akaratot, hogy ebből a valóságból egy szellemi valóságba emelkedjen fel, beszélhet a jó szellemtől kapott neveléséről is. És mindannak ellenére, amit ma látunk, biztosak lehetünk abban, hogy az emberek meg fogják találni a kiutat a jelen tragikus sorsából. De természetesen figyelni kell a világos jeladásra: közreműködni a társadalmi gyógyulásban.

Ezt akartam hozzáfűzni ma ahhoz, amit legutóbb elmondtam.

5. – Heidenheim, 1919. június 12.

[A mostani gyermekek melankolikus arckifejezése. Az első világháború okairól. Intellektuális alkalmatlanság és a szellemi világ befogadásának elutasítása. Menekülés a művészetbe. Imaginatív erkölcsi impulzusok A szabadság filozófiájában. Közép-Európa, Anglia és a Kelet jellemzése. A szellem szükségessége az Angliával szemben kitűzött gazdasági célokban. A világháborús katasztrófa a bizonyíték, hogy szellem nélkül nem megy.]

Olyan korban élünk, amelyben észre kellene venni azt, amire az úgynevezett antropozófiai szellemtudomány tulajdonképpen évek óta törekszik. És éppen az antropozófiai törekvések legszebb gyümölcse lenne, ha az ebben a mozgalomban résztvevők szívében és lelkében kialakulna az a meggyőződés, hogy az, ami miatt ez a szellemtudományos mozgalom már évek óta jelen van, bizonyos fokig korunk vészjelzése. A világon ma külsőleg történhet viharosan ez vagy az, kinézhet így vagy úgy az, ami az emberi fejlődés legmélyéről ki akar jutni, annak, ami történik, a tulajdonképpeni természete és lénye mégis csak akkor vehető észre, ha az ember odafigyel azokra az eseményekre, amelyeket a szokásos, ma még megszokott emberi szemlélet nem vesz észre, és amelyek tulajdonképpen csak akkor észlelhetőek, ha valaki szellemi szempontból vizsgálja a világot.

Olyan jelenségből szeretnék kiindulni, amelyet ma a sokféle viharos esemény közepette alig vesznek észre. Valami jelentéktelen dolognak tekintik, de jelen van annak a számára, aki szellemi alapokból megszerezte a lehetőséget, hogy az életet valóságszerűen vizsgálja.

Mintegy hét, nyolc, tíz éve – paradoxnak tűnhet, de igaz, hogy – az élet valódi megfigyelője számára a világra jött gyermekek egészen más arccal születnek, mint korábban. Biztosan nem veszik észre, mert az ember nem ügyel ilyesmire, mert ma egyáltalán az élet legfontosabb dolgaira sem ügyelnek. De akinek van szeme az ilyesmihez, az tudja, hogy sok, hét, nyolc vagy tíz év óta született gyermek arcán van valami bánat, valami visszafogottság a világgal szemben. Mondhatnánk, már az első napoktól, az első hetektől észrevehető a gyermekarcok fiziognómiáján: itt valami más van, mint korábban volt. És ha utánajárunk ennek a figyelemre méltó, a mai embernek még paradoxnak hangzó ténynek, akkor észrevesszük, hogy a gyermeki lelkek, amelyek beleszületnek a világba, már azzal, hogy keresztülmennek a fogantatáson és a születésen, magukban hordják azt, ami arcuknak már majdnem a születéstől kezdve melankolikus, gyakran talán a mosoly mögé rejtett melankolikus kifejezést adja, ami korábban nem volt így meg a gyermeki arcokon. És a lelkekben, természetesen egészen tudat alatt, él valami abból a hangulatból, hogy nem akarnak az életbe kerülni. A lelkek, amelyek ma keresztülmennek a születésen – mint mondtam, már majdnem tíz éve -, valami akadályt, gátat éreznek az előtt, hogy belépjenek ebbe a fizikai világba.

Úgy áll a dolog, hogy az ember, mielőtt a fogantatással és születéssel a fizikai világba belép, a szellemi világban keresztülmegy egy fontos eseményen, amely azután az elkövetkezendő életre kisugárzik, hatást gyakorol. Az emberek meghalnak itt, a Földön, átlépnek a halál kapuján, levetik fizikai testüket, beviszik a lelküket a szellemi világba. Ez a lélek még magában hordja mindannak a hatását, amit itt, a fizikai világban átélt és tapasztalt. Miután átlépett a halál kapuján, alapjában véve meglátszanak rajta mindannak a hatásai, amit itt, a földi életben közvetlenül átél. Az ilyen lelkek, amelyek átmentek a halál kapuján – ez olyan esemény, amely tény, ezt csak elmondani tudom önöknek, mert ezeket a dolgokat csak a szellemi világban szerzett tapasztalat alapján lehet megtudni -, találkoznak azokkal a lelkekkel, amelyek arra készülnek, hogy a közeljövőben leszálljanak egy fizikai testbe. És ez fontos esemény, a halál kapuján éppen átment lelkeknek ez a találkozása azokkal a lelkekkel, amelyek a születés kapuján át hamarosan belépnek a fizikai világba. Ez döntő esemény. Ennek bizonyos fokig az a célja, hogy a leszállni készülő lelkeket egyfajta elképzeléssel oltsa be arról, mi vár itt rájuk. És ebből a találkozásból ered az impulzus, ami a tulajdonképpeni melankóliát rányomja azokra a gyermekekre, akik ma belépnek a világba. Nem akarnak ebbe a világba kerülni, amelyről ennek a találkozásnak a során értesültek. Mert tudják, a „szellemi tollazatukat” megtépázza az, amit a materialista érzületbe és materialista világnézetbe és materialista viselkedésbe is süllyedt emberiség végigcsinál ma a Földön. Ez az esemény, ami természetesen csak szellemileg észlelhető, egyebek mellett jól megvilágítja egész jelenünket, amit csak ilyen alapokon lehet, de kell is megérteni.

Olyan eseményből indultam ki, amely magától értetődően csak szellemi látásból fogható fel. De a jelen más eseményei hangosan és világosan szólnak hozzánk, és szellemi látás nélkül is feltűnhetnek minden, az életet nem álmosan élő embernek. Látjuk, az utóbbi négy-öt év óta hogyan terjedt ki a világ nagy szerencsétlenségére a nagy világháborús katasztrófa. Újra meg újra visszatekintünk arra – úgy gondolom, ezt kell tennie minden éber léleknek -, ami az emberiségnek ehhez a borzalmas katasztrófájához külsőleg láthatóan vezetett. Ennek a katasztrófának a lefolyására tekintünk, és végül a világ legszélesebb területein ebből a katasztrófából származó mai eseményekre. Egyvalaminek minden éber léleknek fel kellene tűnnie. Nézzék azt a sajátságos tényt, hogy ez a világháborús katasztrófa például Közép-Európára tört rá, és hogy tulajdonképpen – hisz ez így van – senki sem akarja tudni, hogyan történtek a dolgok. Az emberek azt kérdezik maguktól, hogyan történtek a dolgok, ezt vagy azt teszik felelőssé, végül mégis folyton azt mondják, amit megtudni vélnek, hogy ez vagy az volt a hibás: ez mégsem lehet így, valami másnak is közre kellett játszania.

Az emberek azt mondják, ebből a világháborús katasztrófából alakult ki a nagy szociális mozgalom. Az emberek, bár legyenek párttagok, legyenek pártonkívüliek, megpróbálják megérteni, mi is történik ebben a társadalmi katasztrófában. Minden, amit az emberek gondolnak erről, az eseményekhez képest gondolati múmiák, olyan gondolatok, amelyek nem érik fel az események súlyát és tulajdonképpeni jellegét. És ha még pontosabban megnézzük, éppen most, amikor egy sor mindenféle visszaemlékezés jelenik meg olyan emberektől, akik láthatólag közvetlen részesei voltak a világkatasztrófa keletkezésének, akkor azt kell mondani arra, amit ezek az emberek írnak: Tényleg benne voltak az eseményekben négy-öt évvel ezelőtt? Tulajdonképpen tudták, mit művelnek? Volt fogalmuk annak horderejéről, amit kieszeltek? Ma egyre többször kellene az embereknek beismerniük olyasmit, mint Szuhomlinov orosz miniszter31 vallomása, aki arra a három-négy órára vonatkozóan, amikor arra került sor, hogy élete legfontosabb döntéseit hozza meg, azt mondta a bíróság előtt: Bizonyára elvesztettem az eszemet, bizonyára megőrültem!

Az ilyen események sokatmondóak. És a szellemi zűrzavarra utal, ami az érintettek legszélesebb körében elterjedt. És akinek valóban van módja arra, hogy bepillantson a mostani világesemények félelmetességébe, az rájön és az emberek egyre inkább rájönnek, hogy azzal, hogy a világeseményeket képtelenek valahogyan átlátni, erkölcsileg nem mulasztottak olyan sokat, de intellektuálisan annál többet. És ez ma sincs másképp. Milyen tehetetlenül áll az emberiség nagy többsége a rászakadt világesemények előtt. A legkomolyabban fel kell merülnie a kérdésnek: Tulajdonképpen mi az alapja ennek? Olyasmi az alapja, amit a materializmussal áthatott korunkban nehéz felfogni: hogy éppen az óta a világtörténelmi pillanat óta, amelyben a materialista világnézet hulláma különösen magasra csapott, a valóságban az emberéletbe olyan szellemi erő akar bejutni, amely erősebb, mint korábban bármilyen szellemi erő, ami a szellemi világból az emberéletbe akart jutni. Ez jellemzi mai korunkat. A szellem, a szellemi világ a XIX. század utolsó harmadának kezdete óta minden erővel meg akar nyilatkozni az embereknek. Az emberek azonban lassanként eljutottak a fejlődésüknek ahhoz a pontjához, ahol a világból bármit felvéve, azt csak fizikai testük eszközeként akarják használni. A materialista világnézeti érzületükkel megszokták, sőt elméletileg is azt vallják, hogy a fizikai agy a gondolkodás, sőt az érzés, sőt az akarat eszköze. Bebeszélték maguknak, hogy a fizikai test minden szellemi élet eszköze. Nem alaptalanul beszélték be maguknak. Jó okuk volt erre, mégpedig az, hogy az emberi fejlődés során az emberek fokozatosan csak a fizikai testet tudták használni, valóban lassanként bekövetkezett, hogy csak a fizikai test használható a szellemi tevékenység eszközeként. És így ma az emberiség fejlődésének végtelenül fontos csomópontjában állunk, ahol az egyik oldalon a szellemi világ akar viharosan megnyilatkozni, és a másik oldalon az embernek meg kell találnia az erőt ahhoz, hogy az anyagiakba való legerősebb begubózásból feljusson a szellemi megnyilatkozások új elfogadásához.

Az emberiség ma a legnagyobb erőpróba előtt áll, az előtt az erőpróba előtt, hogy szabadon feljusson a szellemhez, amely teljesen magától jön az emberiséggel szembe, ha az ember nem zárkózik el ettől a szellemtől. De vége annak az időnek, amikor a szellem mindenféle tudatalatti és nem tudatos folyamatokban megnyilatkozhat az embernek. Eljött az az idő, amikor az embernek szabadságon alapuló belső tettel kell fogadnia a szellem fényét. És mindaz a zűrzavar, mindaz a bizonytalanság, amiben ma élnek az emberek, abból származik, hogy az embereknek olyasmit kell elfogadniuk, amit még tulajdonképpen nem akarnak: a dolgok egészen új megértését.

Ebben a félelmetes, rémségekkel teli világháborús katasztrófában a régi gondolkodás, a világesemények áttekintésének régi módja élt, és ennek a világháborús katasztrófának a végtelenül fontos viharjelzései nem másra mutatnak rá, mint arra: Próbáljatok meg másként gondolkozni, próbáljátok meg másképpen látni a világot, mert a régi mód mindig csak káoszhoz és zűrzavarhoz vezet. Végre be kell látni: Az 1914. év vezető személyiségei eljutottak arra a pontra, ahol a régi megértéssel már semmit sem lehetett elérni. Ezért taszították az emberiséget szerencsétlenségbe. Ezt a tényt ma az emberiségnek mélyen a lelkébe kell vésnie, különben nem fog arra az erős elhatározásra jutni, hogy szabad bensőségességből menjen a szellem és saját élete elé. A közvetlen jelenünkben éppen az a siralmas, hogy látjuk, mindenütt olyan dolgok nyilatkoznak meg, amelyek az eddigi világnézetekkel és életfelfogásokkal nem érthetők meg. De az emberek ragaszkodnak ezekhez a régi világnézetekhez és életfelfogásokhoz, és nem akarnak a dolgok egészen új látásmódjához eljutni. Az antropozófiai világnézet arra akarta előkészíteni az emberiséget, hogy eljusson a világszemlélet ilyen új módjához. Alapjában véve nem volt más valódi ellenfele ennek az antropozófiai világnézetnek, mint csakis a belső ember kényelmessége, lustasága, aki nem tudja összeszedni magát, hogy lelke legbenső erőit az éppen korunkban oly hatalmasan betörő szellemi hullám elébe vigye.

Amit az előbb mondtam, hogy az emberek leszoktak arról, hogy a fizikai testükön kívül mást is használjanak a gondolkodáshoz, az végül a materialista világnézethez vezetett. Van valami, amit korunkban feltétlenül meg kell érteni. A természet, úgy ahogyan azt a mai, diadalmaskodó természettudomány tanulmányozza, megérthető a fizikai agy eszközével, egyáltalán a fizikai testtel. Az emberi élet azonban nem érthető meg a fizikai test eszközeivel. Ez az emberi élet csak akkor érthető meg, ha fel tudunk emelkedni az olyan gondolkodáshoz, ami nem kizárólag a fizikai testből kerül elő. És ezt a gondolkodást kell az antropozófiai világnézetnek ápolnia. Az emberek természetesen azt mondják: Igen, antropozófiai világnézet, nem értjük, ami a könyvekben áll, amit mondanak. Elhisszük az embereknek, hogy nem értik. De mit jelent az, hogy nem értik? Nem jelent mást: Csak a fizikai agyamat akarom használni a megértéshez, nem akarok más gondolkodást megtanulni, mint azt, ami lustán a fizikai agyra támaszkodhat. Ezzel természetesen nem érthető meg az antropozófiai világszemlélet. Nem mintha szellemi látónak kellene lenni ahhoz, hogy érthető legyen, de gyakorolni kell azt a gondolkodást, amely nem kötődik a fizikai agyhoz. És ami az antropozófiai irodalomban található, ami az egészséges emberi értelemmel – és ez nem a fizikai agyhoz kötődik, csak a beteges materialista gondolkodás kötődik a fizikai agyhoz -, ami az egészséges emberi értelemmel elsajátítható, az fokozatosan edzi azt a gondolkodást, azt az érzést, azt az akaratot, hogy ez a gondolkodás, ez az érzés, ez az akarat felnőjön a jelenkor eseményeihez. Vegyék úgy, ahogy akarják, akkor is így van: A fizikai test eszközeivel nem fogható fel az, amit a jelenkor megkövetel tőlünk: Ezt annak az étertestnek az eszközeivel kell felfogni, amely képzőerőtestként a fizikai test alapjául szolgál.

A berobbanó szellemi világ, amely meg akar nyilatkozni az emberiségnek, tulajdonképpen csak nagyon tudatalatti érzésekben jelenik meg az emberiségnek. Az emberek kétségbeesetten félnek ettől. Tulajdonképpen csak kifogás, hogy az emberek azt mondják, nem értik a szellemtudományt. Az igazság az, hogy félnek a megnyilatkozó szellemi világtól. Csak mivel az emberek ezt, a szellemi világtól való félelmet nem akarják bevallani, azt mondják, nem értik a szellemtudományt, vagy hogy az nem logikus, vagy valami más kifogást találnak. A valóságban félnek tőle, és ezért minden lehetséges módot kitalálnak, hogy kibújjanak éppen a nagy, hatalmas probléma alól. Mennyire örülnek az emberek, ha a korunk életének nagy feladatai, rejtélyei alól kibújhatnak! Talán beszéltek így vagy úgy korunk fontos problémáiról. De az emberek ezt kényelmetlennek találták. Aztán mégis megnézték Ibsen32 drámáit, azokban megjelent valami korunk nagy problémáiból. Az embereknek azonban nem kellett hinniük ebben, mert ez „csak” művészet volt. Kényelmetlen volt az embereknek, ha közvetlenül arról beszéltek, hogy a szellemi világ belenyúlik a fizikai világba. De Björnson33 feldolgozott ilyesmit a drámáiban; mégsem kell ebben hinni, ez „csak” művészet volt. Az emberek kétségbeesetten féltek attól, hogy komolyan foglalkozzanak ezekkel a dolgokkal. És megint: az osztályellentétek, a vezető osztályok és a proletár osztályok közötti szakadék egyre mélyebb lett. A társadalmi kérdésben rejtélyek merültek fel. Beszéltek ezekről a rejtélyekről, ami kényelmetlen volt. De az emberek elmentek a színházba, és megnézték Hauptmann34 A takácsok című darabját; ott nem kellett komolyan állást foglalni, csak egy kis belső izgalmat okozott az, ami az emberiségben szakadékként létezett, de nem kellett erről állást foglalni, hiszen ez „csak” művészet volt és így tovább. Az emberek olyasmibe menekültek, amit nem kellett komolyan venniük. Ez a korpszichológia tipikus jelensége. De mi is van a korpszichológiának e tipikus jelensége mögött? Az van mögötte, hogy az embereknek meg kellett volna halniuk, hogy a szellemi világ megnyilvánulási tendenciájából komolyan vegyenek bizonyos dolgokat, amelyek a fizikai test eszközeivel nem foghatók fel, amelyek csak imaginatív erőkkel foghatók fel, mint ahogyan maga a művészet is csak imaginatív erőkkel fogható fel. Az ember fizikai teste úgy épül fel, mint a természet terméke, az ember éterteste úgy épül fel, mint egy műalkotás, mint egy valódi plasztika, csak folyamatos mozgásban van. És amit az ember egyébként a művészetfelfogásban élvez, annak sűrűsödnie kell, meg kell világosodnia, komoly szemléletté kell válnia: imaginációvá, inspirációvá, intuícióvá. Akkor megérti az ember azt, ami ma meg akar nyilatkozni neki. Mert a mai események mögött az leselkedik, ami csak szellemileg érthető meg. Mélyen kellene érezni és érzékelni, hogy az, ami szellemi megnyilatkozásként akar a mostani világba bejutni, csak magával a szellemtudománnyal fogható fel, azaz olyan gondolkodással és érzéssel és olyan belső akarati impulzusokkal, amelyeket a szellemtudomány tud erre megedzeni, amelyek ugyanazon a területen játszódnak le, mint ahol a puszta tükörkép, a művészet játszódik le.

Annak idején megkíséreltem, hogy egy területen rámutassak, korunknak mire van sürgős szüksége. A tudományunk kicsinyessége, nyárspolgárisága miatt, a mai hivatalos egyetemi tudomány ijesztő szörnyetege miatt természetesen nem értették meg. Az 1894-ben megjelent Philosophie der Freiheitben – A szabadság filozófiájában az egyik fejezetnek A morális fantázia címet adtam. Szellemtudományosan azt is mondhatnánk: az imaginatív erkölcsi impulzusok. Arra akartam rámutatni, hogy azt a területet, amelyet a képzelet csak művészileg képes megragadni, most az emberiségnek komolyan kell felfognia, mert ez az a fok, amit el kell érnie az embernek ahhoz, hogy magába fogadja az érzékfelettit, amit az agy nem fog fel. Legalább a kilencvenes évek elejének erkölcsi felfogására vonatkozóan rá akartam mutatni, hogy az érzékfeletti világ felfogását komolyan kell venni. Ma érezni kellene ezeket a dolgokat. Érezni kellene, hogy azok a gondolatok, azok a belső lelki impulzusok, amelyeket egészen a világháborús katasztrófáig és a társadalmi átalakulás idejéig hordoztak, tovább már nem használhatók, hogy új impulzusokra van szükség. Ha valaki ma új impulzust hoz, akkor éppen ezt az új impulzust értik meg a legkevésbé. Mert az ember olyan impulzust hoz, amit korunk sérülései elleni gyógyszerként, elevenen emel ki a szellemi világból. Az emberek sivalkodnak a baloldalon, és az emberek sivalkodnak a jobboldalon, és mindenki kórusban sivalkodik a szélsőjobbtól a szélsőbalig, és úgy találja, hogy ez mind olyasmi, amit az ember nem ért. Természetes, hogy nem érti, mert a régi gondolkodási formáknál akar megmaradni. De ma arra van szükség, hogy ne maradjunk meg a régi gondolkodási formáknál, hanem belsőleg az egész lelkünket átformáljuk és átalakítsuk. Minden külső forradalom, legyen az bármelyik párt vagy osztály kívánsága szerinti, a legrosszabb zsákutcába kerül, és a legrosszabb nyomorúságot hozza az emberiségre, ha ezeket a mai külső forradalmi mozgalmakat nem világítja be a lélek forradalma, ami a tisztán materialista világnézetbe süllyedéstől való eltávolodásban zajlik le, és amely a szellemi hullám befogadása elé megy, amely új megnyilatkozásként akar betörni az emberiség fejlődésébe. Az anyagból a szellembe vezető forradalom, ez az egyedül üdvözítő forradalom, és minden más forradalom csak gyerekbetegség, annak az előhírnökének a skarlátja, kanyarója, ami korunkban a szellem megjelenésével egészségesként meg akar születni.

Erős belső döntésre van ma szükség, hogy felnőjünk ahhoz, amit korunk megkövetel az embertől. És a legkomolyabban gondoljuk meg, hogy ez olyan szellemi világ, amely be akar törni a mienkbe; hogy megköveteli tőlünk: olyan szellemi erőink legyenek, amelyektől a döntéseinket, a cselekedeteinket, az egész gondolkodásunkat kell függővé tennünk. Ezt követelik meg tőlünk! Egy ilyen korban sok minden változik. Hadd mutassak rá megint egy jellegzetességre, ami kimondva ismét paradoxnak hangzik, de ami belsőleg, szellemileg tekintve a legnagyobb fontossággal bír. A szellemtudományból tudjuk, hogy a fizikai testünkön és az étertestünkön kívül – erről most beszéltem, mint olyan eszközről, amely annak a szellemi felfogásához szükséges, ami különben csak művészeti tükörkép marad – bennünk van a tulajdonképpeni lelkiség. Nevezhetik asztráltestnek vagy aminek akarják. Ez olyasmi, ami még szellemibb, mint az étertest, ez olyasmi, amitől az ember a fizikai fejlődésének idején még távolabb állt, mint az étertestétől. Mert az étertestnek mint a fizikai test alapjának van egyfajta képi alakja, még ha olyan kép is, ami folyamatos mozgásban van; de az asztráltest tulajdonképpen alaktalan. És ha erről beszélünk, akkor csak egy képről beszélünk, amiről tudjuk, hogy ez a kép csak megjeleníti, mert a valóságban alaktalan. Az újabb kori embernél ez az asztráltest – ez a folyamat három-négy évszázada zajlik – valóban nagyon megváltozott. A múlt emberének asztráltestét még aránylag átitatta, áthatotta a szellem, mindenféle szellemi erő; és az emberek életében a spirituális, szellemi érzések és szellemi impulzusok ebből a szellemből származtak, amely az asztráltestben volt. Most az asztráltestek tulajdonképpen kiürültek. Figyelemre méltóan üresek. És azért üresek, mert abban az időben, amikor a szellemi világ erővel, kívülről akar megnyilatkozni, az embernek be kell fogadnia ezt a külső szellemi világot. Ezért ürült ki fokozatosan az asztráltest. Ismét el kell töltődnie azzal, ami külsőleg megnyilatkozik. Ennek egészen meghatározott hatása van az emberre. És ezzel eljutok ahhoz a tényhez, amely, mint már említettem, kimondva igen paradoxnak tűnik, éppúgy, ahogy a gyermek melankolikus arca. De ez mégis tény.

A világháborús katasztrófa keletkezéstörténetének legfontosabb ténye,35 amennyiben ez a keletkezéstörténet Berlinben játszódott le, augusztus 1. délutánja és éjszakája közé esik, körülbelül délután negyed négy és éjjel tizenegy-tizenkét óra közé. Különböző emberek voltak a részesei, magától értetődően a materialista jelen emberei. Ez a lehető legkedvezőtlenebb pillanat egy emberi léleknek arra, hogy döntéseket hozzon, ha ez az emberi lélek materialista érzületből hozza meg ezeket a döntéseket. Mert elérkezett az emberiség fejlődésének nagyon-nagyon fontos időpontja. A mai ember egyáltalán nem képes értelmes döntéseket hozni, ha – bármilyen különösen is hangzik, de ez a valóság, és az emberiség külső tényekből egyre inkább külső valóságként fogja felismerni -, ha nem azokkal ébred már korán reggel. Akkor nem kell, hogy a tudatában legyenek. De a tudatalattijában az ember éjszaka ugyanazt csinálja végig, amit a következő nap átélhet. Még nem jutott annyira, hogy profetikusan át tudja látni, de nem is erről van szó. De ha fél négykor vagy hatkor egy gondolatot éreznek, az éjszaka már megvolt, újra feltámad önökben. Ha viszont olyan gondolat támad fel, amelyet nem éjszaka ragadtak meg, amit a nap eseményei hívnak elő, akkor az a mai ember számára már nem lehet értelmes. A mai ember rá van utalva arra, hogy a legfontosabb impulzusait a szellemi világból szerezze. Az ember legfontosabb impulzusai egyáltalán nem a fizikai világból érkeznek. Ma bizonyos fokig arra vagyunk utalva, hogy ostobák legyünk, ha nem hozzuk magunkkal a döntéseket, ha nem fordulunk ehhez a kapcsolathoz a szellemi világgal. Ha az asztráltestünk éjszaka, amikor szabad, a fizikai és az étertesten kívül a szellemi világgal van együtt, akkor történik benne a legfontosabb, akkor inkább előkészül a nappali értelem számára, mint az elődeinknél. Ezért a mai ember számára az ébredés pillanatának szentnek kellene lennie, mert éreznie kellene: A szellemi világból lépek ki, a fizikai világba lépek be. És minden jót, mindent, ami képessé tesz arra, hogy értelmes ember legyek, az elalvás és a felébredés között, a szellemi világgal való kapcsolatból kaptam, a holtakkal való kapcsolatból, akiket az életben ismertem, akik előttem haltak meg, röviden a kapcsolatból azokkal, akik most, amikor a tisztán szellemi világban együtt vagyok velük, nem fizikai testben vannak. És ebből a szellemi átélésből kellene éreznem a felébredés pillanatának szentségét. Akkor ez az alapérzés árasztja nappal a lehetőséget, hogy az egyik dologra azt mondjam: „itt segít a szellemi impulzus”, és a másikra: „itt semmi sem segít, minden eldöntetlen marad, csak holnap lehet eldönteni”.

Ilyen dolog ez, ha valaki szellemi életet él, ha valóban számol a szellemi tényezőkkel. Az emberek a materialista korszakban természetesen nem számolnak a szellemi tényezőkkel, mert mindig „okosak”. Azt hiszik, a fizikai test eszközeivel minden megvan, ami az okosságukhoz kell. Nem fordulnak ahhoz, amiben akkor lehet részük, ha elszakadnak a fizikai testüktől, és az asztráltestükben együtt vannak a szellemi világgal. Csakis és egyedül a szellemi élet élésére irányuló akarat, az akarat, hogy szellemi elhatározások, szellemi impulzusok közrejátszhassanak abban, amit a fizikai világban teszünk, ez gyógyítja meg igazán az emberiséget.

Ez az, amit az embernek ma valóban alaposan át kellene gondolnia. Mert az antropozófiai világnézet nem állhat abból, hogy felszedünk egy csomó elvont fogalmat, ezekre az elvont tartalmuk szerint egyfajta katekizmusként tekintünk, és aztán elégedetten hátradőlünk, hogy más a világnézetünk, mint a többieké. Nem, az antropozófiai világnézetnek abból kell állnia, hogy egész gondolkodásunk megváltozik, hogy egész érzésünk megváltozik, hogy belsőleg belénk hatol a szellemben ébredés nagy pillanata, így tudjuk: Az életünket a szellemnek kell beragyognia. És a jelenkori emberiség szerencsétlenségét az okozta, hogy a legmagasabb fokra hágott a szellem felvételét elutasító akarat. Soha egyetlen esemény sem keletkezett olyan külső okokból, olyan tisztán materiális okokból, mint ez a világháborús katasztrófa. És ezért lett a legborzalmasabb. Ebből az embernek meg kellene tanulnia, hogy a korábbi gondolkodása, érzése és akarata hajszolta ebbe a katasztrófába, és nem fog kijutni belőle, ha más formákat is ölt a katasztrófa, amíg lelkének belső átalakítását, belső metamorfózisát bátran el nem határozza.

A tények, amelyeket előadtam önöknek, tények: hogy melankolikus bánat ül a gyermeki arcokon, hogy a világ megértéséhez az étertestünk használata szükséges, és hogy az ébredés pillanatában az akarati impulzusunkhoz kell fordulni, amely a megelőző alvás maradványaként izzik bennünk. Hagyjuk, hogy a szellem beleszóljon, ez az, amire az emberiség fejlődésének szüksége van, és egyre nagyobb szüksége lesz a jövőben. Hogy felfogjuk, az antropozófiai világnézetnek nem valami szenzációnak kell lennie a lelki restek számára – és a mai misztikusok gyakran nem mások, mint lelki restek -, hogy nem olyasmi, ami az élet csemegéjeként, külső fizikai élvezetként kínálkozik, hanem olyasmi, ami kultúránk legmélyebb impulzusaival függ össze. Ezt kellene belátni. És azt is, hogy ez a mi kultúránk nem gyógyulhat meg, ha az antropozófiai világnézet nem termékenyíti meg. Ezt ma mélyen a lelkébe kell vésnie annak, aki megismerte az antropozófiai világnézetet.

Ezzel egy bizonyos szempontból azt akartam ismertetni, hogy tulajdonképpen az emberiség világfejlődésének milyen döntő pillanatában vagyunk. Bizonyos, hogy ha valaki a kornak megfelelő gondolatokból ítél, akkor kézenfekvő, hogy bolondságnak tartja azokat a dolgokat, amiket ma a legszükségesebbeknek kell nevezni. Az emberek kereszténynek hiszik magukat, és nem értették meg azt sem, hogy ami az ember számára bölcsesség, az Istennek gyakran balgaság, és minden, ami balgaság és talán bolondság és őrültség az ember számára, mégis bölcsesség lehet az Isten számára, mint ahogy ma az emberek könnyen megfeledkeznek a dolgok belső impulzusairól, és szívesen igazodnak a külső frázisokhoz. Ha ma valaki az emberekhez szól, és minden ötödik szó után a „keresztény” vagy „Krisztus”, vagy „Jézus” szót mondja, akkor „keresztényien” beszél, még akkor is, ha valami nagyon keresztényietlent mond. De ha valaki azt véli hirdetni, amit ma Krisztus a lelkünkbe helyez, és közben szem előtt tartja a kereszténységbe is átvett mondást: „Istened nevét hiába ne mondd ki!”, akkor azt az emberek nem tartják keresztényinek. Mert az emberek ledarálják a tízparancsolatot, istenük nevét minden pillanatban kimondják hiába, és ennek a névnek a kimondásával különösen kereszténynek tartják magukat. Éppen így nem tartják jó „németnek” azt, aki nem veszi mindig a szájára a „német” szót. Ma a legfontosabb, hogy belássuk, az utóbbi harminc évben lábbal tiporták a német nép legmélyebb erőit, és éppen a szellemi elmélyüléssel kell ismét felemelni őket.

Nyugatra tekintve olyan kultúrát látunk, amely teljes egészében materializálódni akar, olyan kultúrát, amelyben azért megvan az ösztön bizonyos belső biztonsága, és így nem fulladhat bele a materializmusba. És Keletre tekintve olyan kultúrát találunk, amely minden nyugatit és minket is megvet, mert ez a keleti kultúra még egy ősi spiritualitás, egy ősi szellemiség szintjén áll, és bizonyos módon ezt az ősi szellemiséget újítja meg. És mi ezek között állunk, és arra vagyunk hivatottak, hogy megtaláljuk a nyugati materializmus és a keleti, de számunkra nem egészséges spiritualizmus közötti helyes utat. És Európa közepén tudatában kell lennünk a nagy felelősségérzetnek, és annak is, hogy ez a felelősségérzet az utóbbi évtizedekben mennyire eltűnt belőlünk. Mi lett a szellemi életből? Az államélet függeléke. Az állam a szellemi élet, különösen az oktatásügy irányítójaként lerombolta a szellemi életünket. A gazdasági élet mint kenyéradó tovább rombolta. Szabad szellemi életre van szükségünk, mert csak a szabad szellemi életbe tudjuk valóban beoltani azt, amit a szellemi világ ki akar nyilatkoztatni az emberiségnek. Le a szellemi élet ilyen hullámával! A szellemi világ nem fog soha megnyilatkozni az állam szolgájának, az állami professzornak és annak, aki a szellemi életben a gazdasági élet kulija; csakis annak, akinek naponta kell vívódnia a szellemi élettel, aki benne van a szabad szellemi életben. Maga a korfejlődés követeli meg a szellemi élet megszabadítását az állami és gazdasági kötelékektől.

Ezek a dolgok, amelyek ma más formában „A társadalmi szervezet hármas tagozódása” programban36 is nyilvánosságra kerülnek, jelentik ma a kereszténységet, jelentik ma a külső formákba öltözött szellemi kinyilatkoztatásokat. Ezek azok, amikre az embereknek szüksége van, csakis és egyedül ezek adnak valós alapot és valós lehetőséget, hogy újragondoljuk és újratanuljuk azt, ami annyira szükséges az emberiségnek. Háborút kellett viselnünk egy olyan országgal, amelynek tökéletes az ösztönös politikai élete, és amelynek régóta sok gyarmata van, és a gyarmatokhoz kapcsolódóan iparosodott. Olyan országként viseltünk hadat, amelynek iparosítása csak feltörekvőben volt, amely csak akart gyarmatokat. Ehhez a törekvéshez szellemre lett volna szükségünk, és semmi sem követett el több, szellem elleni bűnt, mint az, ami az elmúlt három évtizedben Németország gazdasági életét irányította. Mert a program megvolt: a szellemi élet tagadása, a puszta véletlenre, a szellem nélküli véletlenre hagyatkozás. Mintha a kozmikus szellem azt akarta volna, hogy éppen a német nép okuljon a legnehezebb vizsgából, így van ez. Meg kellett mutatni ennek a népnek, hogy szellem nélkül nem megy. És ennek a népnek be kell látnia, hogy szellem nélkül nem megy. De úgy látszik, nehezen jut el odáig, hogy belássa, szellem nélkül nem megy, mert még mindig hajlamos arra, hogy minden mást inkább elítéljen, mint azt, hogy nincs tudatában a szellemmel szembeni felelősségnek. Az ezen a területen napjainkban olyan siralmasan lejátszódó dolgok, hogy egyáltalán nem akarnak tudatára ébredni, hogy milyen kevéssé alkalmasak a német nép sorsának irányítására azok az emberek, akiknek jelenleg ez a feladatuk a Nyugattal szemben, milyen értelmetlen az ebben részes embereknek ez az egész expedíciója, és az akarat, hogy ne vizsgáljuk meg, ne tekintsünk arra, ami történik, még mindig azt bizonyítja, hogy alszanak azok a lelkek, amelyeknek már rég azt kellett volna mondania: Ami Versailles-ban jelentkezett, amit odaküldtünk, az alkalmatlan, a lehető legalkalmatlanabb, hogy felfogja a mai világtörténelmi pillanatot. De az ilyen dolgokat csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha tudatában vagyunk a szellemmel szembeni felelősségnek, ha felismerjük, hogy a legeslegnagyobb világtörténelmi pillanatban élünk, és kötelességünk, hogy a dolgokat ne általános értelemben, könnyedén vegyük, hanem komolyan vegyük őket. De bizonyos területeken ma beszélhetünk és beszélhetünk, nem használ semmit sem, és persze kényelmesebb azt mondani, hogy majd azok elintézik, akiket kineveztek. Azok, akiket a régi gondolatokkal neveztek ki, legyenek bár régi arisztokraták, dekadens arisztokraták, marxista szocialisták, akik semmit sem tudnak a világról, legfeljebb Marx Tőkéjéből37 ragadt rájuk valami, legyenek ezek vagy azok: ha nem találják meg az akaratot, hogy végrehajtsák a lélek nagy fordulatát az új gondolatokhoz, akkor nem boldogulunk. Az 1918. november 9-i forradalom nem volt forradalom. Mert az, ami megváltozott, csak a külső vakolat. Mert ami megváltozott, az azoknál jelentkezik a legerősebben, akik mostantól viselik a külső vakolatot azok helyett, akik korábban viselték. Ezeket a dolgokat az alapjaikban kell látni. Ehhez azonban gondolatokra van szükség. Ezekhez a gondolatokhoz jóakarat kell, és ez a jóakarat csak akkor jön el, ha az ember a szellemi világgal való foglalkozásban edzi. Ezért ez a szellemi világgal való foglalkozás az egyetlen valódi gyógyír, amire az emberiségnek szüksége van.

Miután lehetőségem adódott, hogy itt ismét beszélgessünk egymással, ezt akartam kifejteni önöknek, olyan formában, amilyenben ma, korunk eseményei fényében meg kell jelennie, elhozni a lelkükbe, hogy az antropozófiai mozgalmunkon belül egyre több és egyre szélesebb körben legyen meg az a törekvés, ami nemcsak az egyes embernek adhat lelki jóérzést, hanem az egész emberiség kulturális élete számára gyümölcsöző lehet.

Legbensőbb megelégedésemre látom, antropozófiai mozgalmunknak mennyivel több barátja ül itt, mint egy éve. A mai világ- és emberiségfejlődésben vibráló szellem segítsen, hogy minden évben legalább ugyanekkora vagy sokkal nagyobb növekedést láthassunk. Mert minél több emberi lelket tölt el ez a szellem az új gondolkodás, érzés és akarat és az új felelősségérzet meggyőződésével, annál jobb lesz.

6. – Berlin, 1919. szeptember 12.

[A frázis megjelenése. A három következő hierarchia ember iránti érdeklődésének kialvása és újra elnyerése. A profetikus nevelés. Az emberiség tudat alatt lépi át a küszöböt. A hármas tagozódás. Az akarat szólítása a szellem mechanizálásának, a lélek növényiesítésének és a test állatiasításának legyőzésére.]

Ma, amikor ebben a teremben38 először beszélhetek önöknek antropozófiáról, mindenekelőtt a hála érzését szeretném kifejezni azoknak a kedves barátaimnak, akik abban az időben, amit én magam nem tudtam itt, Berlinben tölteni, odaadóan szentelték magukat annak a feladatnak, hogy berendezzék ezeket a helyiségeket, amelyek antropozófiai vizsgálatainkat és munkánkat szolgálják. Olyan korban élünk, amikor az emberi léleknek főleg a világtörténelem és az emberiségfejlődés nagy, átfogó eseményeihez kell vonzódnia. Ha emberekként meg akarjuk érteni a helyzetünket a világ történéseiben, a jelen nagy, átfogó eseményei és átalakulásai annyira igénybe veszik az akaratunkat, hogy a korábbi nyugodtabb, legalábbis látszólag nyugodtabb időkkel szemben nem tudunk ugyanakkora figyelemmel fordulni olyan szép, külső események felé, mint egy ilyen helyiség berendezése, amit eszmei céloknak, szellemi céloknak kell szentelni. S úgy kell szentelni, hogy ezekben az emberek úgy működjenek együtt, ahogyan a társadalmi életükben. Ha helyesen gondolkodunk a dologról, mégis van bizonyos összefüggés a korunkban a világban lüktető nagy események és egy ilyen helyiség között. Ha maguk az emberiség történelmi fejlődésének fontos követelményei olyanok lesznek, hogy ami szépséget, művészi kialakítást keresett az ember az egyéni magánéletében, annak egyre inkább vonzódnia kell azokhoz a helyiségekhez, amelyeket az emberek nem önzően, maguknak tartanak meg, hanem amelyekben szociálisan együttműködnek. Rosszul értenénk, mi akar az emberiség fejlődésében jövőbeli célként elhelyezkedni, ha aszerint akarnánk megítélni, ami ma olykor megnyilatkozni látszik. A jelen társadalmi mozgalma nemcsak nagyon is „demokratikus” jellegű – csak ennek múlékony lényét a megfelelő értelemben kell átlátni ahhoz, hogy azt, ami ebben a mozgalomban rejlik, hogy ezt a demokratikus jelleget ne ismerjük félre -, hanem ebben a társadalmi mozgalomban van valami, ami megijeszthetné az embert: a szépség, az, ami a földi kultúránkon művészetként végigvonul, nem talál olyan megértésre a jövőben, mint a múltban, mert az anyagiakat előnyben részesítő körök nem voltak képesek e szépség ápolásának szentelni magukat!

Átmeneti időszak fog odavezetni, hogy a szépség iránti fogékonyság valamennyire csökken. De amikor életünk szociálisabb kialakítása komolyan elterjed, éppen akkor lesz elengedhetetlen, hogy a külső, térbeli, az időbeli történés az ízléshez, a szépséghez idomuljon; különben az emberiség eltűnik a kicsinyességben, nyárspolgárságban. Így azt az egyszerű szépséget, amit barátaink itt, ebben a helyiségben ahhoz próbáltak hozzáilleszteni, amit itt az élet komoly dolgaiként kell ápolni, ezt a korunkban lüktető nagy események jelképének tekinthetjük. És ilyen érzésektől indíttatva gondolom, hogy önök is egyetértenek, amikor ilyen komoly időkben, az itt elvégzett munkáért, ebben az értelemben is a legszívélyesebb köszönetet fejezem ki a barátainknak. Tévhit lenne, ha úgy akarnák megítélni azt, aminek korunkban elő kellene készülnie, mintha a világ úgynevezett „objektív eseményei” miatt a személyiség értéke és annak értéke, ami a személyiségből, az egyéniségből származik, csökkenhetne. Ez nem így lesz. Csak a XIX. század végéig, az utóbbi három-négy évszázad hatott úgy, hogy az emberiség egyetemes fejlődésében beigazolódni látszik, hogy az ember több mint egy kerék az általános világmechanizmusban. A közeljövő feladata lesz már, hogy az ember kijusson ebből a világmechanizmusból. Ezért mondhatjuk azt: Korunk nagy mozgalma főleg gyökeresen önző jellegű. Bizonyosan a szocializmusra törekszenek, de valódi antiszociális hajlamból és ösztönökből. Nem szabad félreismerni, hogy azért törekszünk szocializmusra, mert az emberek a lelki fejlődésükben, a lelki alkatukban annyira antiszociálissá váltak. Ha a szociális érzés magától értetődőbb lenne, akkor nem kellene annyi szocialista programnak léteznie; ezek bizonyos fokig csak reakciók az ember antiszociális érzésére és érzületére. De éppen egy ilyen korban, amelyben – mivel a dolgok annyira tisztázatlanok – a szociális tényező az önzésből és az antiszociálisból akar megszületni, egy ilyen korban egészen különleges hatást gyakorol annak megpillantása, amit egy ideális dolog iránti nemes, önfeláldozó odaadással, valódi, igazi, önzetlen emberi érzésből hoztak létre. És jó lesz, ha ezekben a komoly időkben nem ülünk külsődleges módon ünnepet, hanem olyasmire irányítjuk a gondolatainkat, amit az imént elmondtam: korunkban, az erősen ható önző törekvések mellett mennyire értékes megtalálni annak a lehetőségét, hogy olyasmit hozzunk létre, ha csak kismértékben is, mint amit itt hoztak létre az eszmei, szellemi munkához. És ezért a legünnepélyesebb számomra, hogy itt folytathatunk vizsgálódásokat, amelyeknek egyrészt korunk komolyságával kell összefüggeniük, hogy ebből a komolyságból megkaphassuk a lelkünkbe azokat az érzéseket, amelyek talán elkísérhetnek a munka során, amit itt, ezekben a helyiségekben kell elvégezni, mindaddig, amíg ezekben a termekben a kor viszonyai szerint végezhetjük, és ha másrészt engedjük, hogy hassanak ránk a gondolatok, amelyek, mivel belsőleg összefüggenek az emberiség fejlődésével, azok miatt a feladatok miatt, amelyeket ezek a helyiségek szolgálnak, érdemesek és méltók lehetnek arra, hogy amikor belépünk ide, gyakran a lelkünkbe idézzük őket.

Ha korunkat kritikus értelemben, nem rosszindulatú kritikával, de kritikusan tekintjük, akkor nem lenne igazunk, ha a korunkban az élet minden területén uralkodó hanyatlási folyamatokkal kapcsolatban be akarnánk csapni magunkat. Ha nem akarjuk az élet komolyságát elveszíteni, amikor megfigyeljük korunkat, akkor nem szabad elfelejtenünk, milyen erős az, amit ma az ember rendszerint a tudatában hordoz – úgy hordozza, hogy szavakkal kimondja -, legtöbbször milyen távol áll ez attól, ami belsőleg igaz és valóságos. Sőt kortársaink széles köréből elveszett az az érzés, hogy a szó, amit kimondunk, ma gyakran távol áll a valóságtól, és az emberi lélekből elementárisan kiáramló valóság helyébe, mondhatjuk, a világfrázis lépett. Mert mi jellemzi legtöbbször a frázist? Az jellemző rá, hogy az emberek anélkül beszélnek, hogy a szájukat elhagyó szó belsőleg összekapcsolódna – hiszen csak belsőleg kapcsolódhat össze – a valóság forrásával. Csak azt kell észrevennünk, hogy az utóbbi négy, öt, hat év során az általános valótlanság mennyi kinyilatkoztatása történt az egész világon, és nem kételkedhetünk abban, hogy ezzel a világ mennyire eltávolodott az igazi valóságtól, a világfrázishoz vezetett, és ha semmit sem tesznek ellene, egyre inkább odavezet. És a frázis, a valótlanság megnövekedésén kívül tulajdonképpen semmi sem gyarapodhatott annyira korunkban, mint a valótlanság iránti elnézés, mint a valótlanságra való hajlam. Mindenütt, ahol ma találkozunk a frázissal, megtaláljuk azokat az embereket is, akik elnézik a frázisnak, ennek a valótlanságnak az érvényesülését. Mert ezek az elnéző emberek mindenütt azt kérdezik: Hogy értette ezt az illető? Nem volt-e mindig a legjobb szándékkal? Nem mindig a legjobb indulattal akart eljárni? – Ezzel szemben milyen kevéssé uralkodik a lelkiismeretes igazságérzet, hogy az, aki kinyitja a száját, köteles az állításának alapjait komolyan ellenőrizni, és csak az ellenőrzés után megtenni a kijelentését. El kell jönnie az időnek, amikor nem elég, hogy egy emberről elmondható: Jó szándékú, ha valótlanságot mondott. Még inkább el kell jönnie az időnek, amikor az emberek a legintenzívebb felelősséget érzik az igazság ellenőrzése iránt, különösen akkor, ha rájönnének, hogy nem bocsáthatják meg, ha olyasmit mondtak ki jóhiszeműen, ami nem felel meg a tényeknek, hanem tudatában lennének annak a ténynek, hogy az objektív világmegismerésnek mindegy, szubjektíven azt hisszük, a valóságot mondtuk vagy sem, az objektív világmegismerésnek viszont egyáltalán nem mindegy hogy egy bizonyos esetben olyasmit mondunk, ami objektív értelemben igaz, azaz a tényeknek megfelel, vagy olyasmit, ami nem felel meg a tényeknek. Éppen az idők komolysága miatt kell megtanulnunk, mi is valójában a frázis.

Ma tulajdonképpen sok embernek az az érzése, aminek nincsenek is világosan tudatában, hogy tulajdonképpen csak olyat szabad állítani, ami a másiknak kellemes. Ezt egész különösen tanulmányozhatjuk és tovább tanulmányozhatjuk azon, ahogy nagyon sok ember viszonyul a világeseményekhez. Komoly dolgokat éltünk át. Ezt a komolyságot az emberek mégis úgy ítélik csak meg, ahogy számukra kellemes, nem pedig aszerint, hogy mekkora ennek a komolyságnak a fontossága az emberiség egyetemes fejlődése szempontjából. Vannak olyan kortársaink, akik az utóbbi négy-öt év történései középpontjában álltak, emberek, akiket a körülmények emeltek fel a világtörténelem szempontjából legmagasabb tisztségekbe. Ezeket az embereket utolérte a sorsuk! De milyen kevéssé hajlamosak az emberek, hogy objektív ítéletet alkossanak arról, ami tulajdonképpen történt. Milyen kevéssé hajlamosak az emberek, hogy megkérdezzék, a vezető személyiségek milyen válogatás, milyen kiválasztás alapján kerültek döntő időkben a vezető helyekre, az ember szerencsétlenségére. Ma azonban semmire sincs akkora szükség, mint arra, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban minden szubjektív véleménnyel szemben eljussunk egy bizonyos objektivitáshoz. Sokan azt hiszik, ma könnyű igazat mondani. Nem könnyű igazat mondani, mert a valóságnak ma olyan sok ellensége van, és mert az, aki igazat mond, ma természetesen nagyon gyorsan kikopik. Mert az igazságot ma gyakran rossz néven veszik.

Mivel gyakran mondták, hogy amit szociális területen érvényesítek, olyan nehezen érthető; nem lehet felfogni, az utóbbi hónapokban ezzel szemben újra meg újra ki kellett jelentenem, hogy éppen ennek a szociális impulzusnak a felfogása más lelki hangulatot tesz szükségessé, mint amilyen Közép-Európában, különösen az utóbbi négy-öt évben és már jóval régebben is uralkodott, de az utóbbi négy-öt évben a csúcspontjára jutott. Ebben az utóbbi négy-öt évben az emberek sok mindent felfogtak; olyan dolgokat fogtak fel, amelyeket én igazán fel sem fogtam. Sok embertől lehetett mindenféle, szép keretbe foglalt kijelentést hallani; az emberek felfogták ezeket. Egyenes igazságérzékkel nem lehetett felfogni az ilyen kijelentéseket, az emberek mégis felfogták. Mert megparancsolták nekik, hogy fogják fel: a parancs a Nagy Főhadiszállásról jött. Erre mindent felfogtak. Most azonban olyan dolgokra van szükség, amelyeket nem engedelmességből fognak fel, hanem a saját szabad lelkükből. Az embereknek ezt talán újra el kell sajátítaniuk. Az utóbbi négy-öt év komolyan megmutatta, hogy az embereknek ezt újra el kell sajátítaniuk. És azzal szemben, amit az emberek az utóbbi négy-öt évben megszoktak, valóban nem kellemes kötelesség igazat mondani, először, mert az igazság komoly, és azután mert az emberek annyira rossz néven veszik az igazságot.

Eljön az a kor, amely egészen különleges módon fog erre a mai korunkra tekinteni. Jelenleg az embereknek azonban a közelmúlthoz képest sok egyéb kötelezettsége van. Ezért ma már bizonyos értelemben elképzelést kell alkotni arról, hogyan fognak az eljövendő korok tekinteni arra, ami most történik.

Korunkban az embereknek meg kell tanulniuk, hogy pillantásukat, szellemi pillantásukat ismét a nagy átrétegződésekre, a földi emberlétesülés nagy impulzusaira irányítsák. Ilyen nagy fordulat kezdődött a XV. század közepén a keresztény időszámításban. A mi antropozófiai irányultságú szellemtudományunkban ezt az ötödik Atlantisz utáni kultúrkorszaknak nevezzük, és tudjuk, hogy egészen más jellegű, mint a korábbi, a görög-latin kultúrkorszak, amely a Krisztus előtti VIII. században kezdődött és az időszámításunk szerinti XV. században fejeződött be. Az emberek azzal, amit fable convenue-ként hoztak létre, és amit történelemnek neveznek, nem látják, milyen hatalmas különbség volt például a X. század és a XV. század közepével induló évszázadok emberi lelki beállítottsága között. Új lelki beállítottságok és lelki alkatok törtek be az emberiségbe, és csak akkor érthetjük meg, tulajdonképpen mi is került be az emberiség fejlődésébe, ha a lelki pillantásunkat felfelé fordítjuk, azokra az erőkre, amelyek az emberiség történetében hatnak, olyan erőkre, mint amilyenek például a XV. század közepén bekövetkezett fordulatban hatnak. Korunkban – a XV. század közepe óta ismét eltelt néhány évszázad – bizonyos fokig válságba jut az, ami a XV. század közepén a civilizált emberiségbe betört, ami mostanáig lassan fejlődött, és most döntő pillanatát éli meg, mert az emberi tudatnak meg kell ragadnia ezt a döntő pillanatot.

Ma olyan korban élünk, amelyben az embernek – hogy milyen módon, arról még beszélünk – fel kell vennie a tudatába: Itt állok emberként a földi történésekben, és rajtam kívül a természet három birodalma, az állatvilág, a növényvilág, az ásványvilág. Ha azonban az ember ma ezt a mondatot kimondja, ezzel a jelenlegi tudat, az Atlantisz utáni ötödik korszak tudata szempontjából csak féligazságot mond. Az ezelőtti időszakban élt ember még azt mondhatta: Rajtam kívül van még az állatvilág, a növényvilág és az ásványvilág, mert mást értett ez alatt, mint a mai tudat. A hajdani ember még úgy értette az állatvilágot, a növényvilágot és az ásványvilágot, hogy ezekben a világokban a szellem működik. A mai embernek a tudata elvesztette ezt. Ismét el kell sajátítania, hogy amikor a három világra tekint, tudja: Ahogyan lefelé három birodalomra tagolódunk, az állatvilágra, növényvilágra és ásványvilágra, úgy felfelé is az angyalok, arkangyalok és archék három birodalmára tagolódunk. És csak akkor mondunk nem fél-, hanem teljes igazságot, ha nemcsak azt mondjuk, hogy lefelé az állatvilágra, növényvilágra és ásványvilágra pillantunk, hanem ha felfelé is meg tudjuk pillantani az angyalok, arkangyalok és archék birodalmát. Ahogyan a fizikai testünk bizonyos viszonyban van az állatvilággal, növényvilággal és az ásványvilággal, úgy a szellemi-lelki részeink is azzal, amit a fölöttünk levő három hierarchia képez. De éppen korunkban az a helyzet, hogy amikor az egyik oldalon a természet három birodalmához való viszonyunkat nagyon megváltoztatjuk, akkor az emberek feletti hierarchiák három birodalmához való viszonyt is megváltoztatjuk. Az emberiségfejlődésnek erre a komoly eseményére szeretnék ma rámutatni, és akkor tudjuk a legjobban megünnepelni ennek az ág- (zweig) teremnek a felavatását, ha közben ezt észben tartjuk.

Ha visszapillantunk arra, ami az emberiségfejlődés korábbi, a XV. század közepével lezárult korszakaiban történt, azt kell mondanunk, ha egyelőre eltekintünk a magasabb hierarchiáktól: Az angyalok, arkangyalok és archék lényei mindig az emberrel foglalkoztak, azzal az emberrel foglalkoztak, aki átéli a halál és az újabb születés közötti létét, de akkor is vele foglalkoztak, amikor itt, földi szinten élt. De korunkban ennek a három hierarchiának a lényei bizonyos vonatkozásban befejezték az emberrel való foglalkozást. A sokféle tevékenység közül, aminek e három hierarchia lényei szentelték magukat, az egyik: közreműködni a fizikai földi ember, a fizikai szervezet alapjául szolgáló kép kialakításában. A születéssel belépünk a fizikai létünkbe, felnövünk ebben a fizikai létben: bennünk fejeződik ki az emberiség képe. Ez a kép az emberiségfejlődés ősi idején egészen más volt, több változáson ment át. Elég, ha arra emlékeznek, mit látunk, ha az ősi atlantiszi vagy akár az egyiptomi kultúra idejére tekintünk vissza: az emberek a külső felépítésükben még mások voltak. Az emberiség képe megváltozott, és a három hierarchia lényei dolgoztak ezen a képen. Mondhatjuk, ezeknek a lényeknek a feladata volt, hogy kidolgozzák az ember képét, úgy, hogy először olyan alakja volt, mint amilyen az ősi, lemuri időkben mutatkozott, azután olyan, amilyen az atlantiszi korban volt, és azután olyan, amilyen az Atlantisz utáni korszakokban volt. Így ennek a három hierarchiának a lényei fokozatosan, a régebbi képformák megváltoztatásával eljutottak annak a képnek a megalkotásához, amely ma az ember alapjául szolgál.

De van itt valami sajátságos dolog, és az emberiségfejlődés valódi szellemi vizsgálata ezt mutatja: ennek a három hierarchiának a lényei korunkban lényegében elkészültek ennek az emberképnek a kialakításával. Ez az emberkép, amennyiben ez az ember fizikai szervezetének az alapja, tulajdonképpen befejezett. Érezzék ezt a fontos tényt: az angyalok, az arkangyalok és az archék hierarchiáinak lényei sok-sok évezreden át munkálkodtak egy kép megalkotásán, és ez a kép az, amelynek alapján kialakult a fizikai emberi szervezet. És olyan korban élünk, amikor a három magasabb hierarchia lényei azt mondják magukban: Dolgoztunk az emberképen, de elkészültünk. Az embert fizikai emberként állítottuk ebbe a földi világba, és készen vagyunk!

Aki ezt a tényt szellemi látással tekinti át, az különösen megrendítőnek érzi a tényt, hogy a három magasabb hierarchia lényeinek a fizikai emberkép létrehozása iránti érdeklődése nemcsak alábbhagyott, hanem el is tűnt. Ha visszatekintünk a görög-latin időkre, akkor ezeknek a magasabb hierarchiáknak a lényeinél azt találjuk, hogy élénken érdeklődtek a fizikai emberkép létrehozása iránt a Földön. Ma már ez nem érdekli a magasabb hierarchiáknak ezeket a lényeit. Az az érzésük, megtették a magukét a fizikai emberért a Földön. Ebből a szempontból eltűnt az érdeklődésük. Az emberek ezt különösen fontos, az emberi természet számára mélyen lényegbevágó ténynek tekinthetnék, ha volna ráérő idejük, hogy az emberiségfejlődés külső tényeit megfigyeljék. Tekintsünk vissza például a korábbi korokra! Néhány dolog alapján, ami történt és úgy maradt ránk, hogy meg tudjuk ítélni, azt mondhatjuk: A korábbi korok emberében mintegy ösztönösen keletkeztek bizonyos gondolatok. Éppen azokat az embereket nevezik zseniálisnak, akikben bizonyos gondolatok ösztönösen merülnek fel. Ma legfeljebb azt hiszik, hogy csak néhány emberben keletkeznek ilyen gondolatok. Ma kevés a zsenialitás a földi emberekben. A testi szervezetből már nem emelkednek fel a zsenialitás erői, mivel a három magasabb hierarchia lényei többé nem dolgoznak ezen a testi szervezeten. Elvesztették érdeklődésüket az ember testi kialakítása iránt.

Bizonyos vonatkozásban éppenséggel az teszi önhitté korunk emberét, hogy a testi kialakítása szempontjából tulajdonképpen készen van. A földi fejlődés további részén már nem a fizikai földi alakjának tökéletesítésével mehet keresztül. Magából a testéből már nem adódik a szervezetének tökéletesítése. Ami korábban az emberi lélekben ösztönösen zseniálisan keletkezett, az a testből eredt, és mivel az istenek műve volt, egyidejűleg a testet szervező erő is volt. Amikor például Homérosz alkotott, akkor olyan erővel alkotott, amely a görögökben egyidejűleg szervezőerő is volt, ami a görögök lelkét alakította ki. Abban, ami az ilyen konkrét erővel fellép, felléphet, ugyanakkor testképző erők is vannak. Ami viszont ma bennünk lép fel az általunk felállított természeti törvényekként, amelyekre olyan büszkék vagyunk, az általában absztrakció, annak nincs testképző ereje. Ezért elvont gondolatokat alakítunk ki, amelyek nem képesek uralni a társadalmi életet, és elvont természeti törvényeket, mert már nem dolgoznak rajtunk a három magasabb hierarchia lényei, mert nem keletkeznek bennünk szervező gondolatok. A lelki lényünk elvont lett. Valójában a lelkünk úgy van bennünk, hogy a testünket elhagyta a három magasabb hierarchia lényeinek tevékenysége.

És az a fontos, hogy saját magunknak kell keresnünk a kapcsolatot a három magasabb hierarchia lényeinek tevékenységéhez. Ezek a lények eddig közeledtek hozzánk, emberekhez, dolgoztak rajtunk. Most saját magunknak kell dolgoznunk a lelki-szellemi részeinken. És amit lelkileg-szellemileg végzünk, amit a szellemtudományos kutatás alapján a szellemi világból felfedezünk, az az emberi lelkünkben olyasmi lesz, ami a három magasabb hierarchia lényeit ismét érdekelni fogja. Benne lesznek a szellemi világból szerzett gondolatokban, érzületekben. Ezzel fogunk ismét ezeknek a hierarchiáknak a lényeihez kapcsolódni. Ami a mi korszakunkban történik, annyira fontos, hogy akként kell meghatároznunk, hogy megváltozott az istenek világának hozzáállása az emberek világához. Az istenek egészen korunkig a fizikai emberkép tökéletesítésén dolgoztak. Az embernek el kell kezdeni a lelkén dolgozni, hogy visszataláljon a három magasabb hierarchiához. Azért élünk olyan nehéz korban, mert az emberek annyira büszkék a befejezett külső testi képükre, és ettől a testi képtől függetlenül, azaz minden magasabb világtól függetlenül, elvont gondolatokat alakítanak ki, amelyek nincsenek összefüggésben a szellemi világgal, és mert tulajdonképpen az az igazi feladatunk, hogy saját magunkból, a szellemi tudás és a szellemi tudás érzülete iránti odaadással keressük meg ezt az összefüggést, és az akaratunk szellemi tudásból induljon ki. Csak az képes a saját korában igazán két lábon állni, aki egészen mélyrehatóan érzi ezt a nagy fordulatot, ami már évszázadok óta tart. Ma a külső szemlélet alapján nem lehet a kornak megfelelő helyzetet elfoglalni, ma arra a lehetőségre van szükség, hogy ezt a helyes életet annak a belső munkája alapján érjük el, ami a bensőnkben van. Beléptünk a tudati lélek korába, elhagytuk az értelmi és kedélylélek korát, ami a görög-latin kor volt. És ennek a tudati léleknek egyre inkább úgy kell fejlődnie, hogy többé nem a magasabb hierarchiák lényei dolgoznak az emberben – hiszen az elhomályosítja a tudatát -, hanem az embernek kell tudatosan felküzdeni magát hozzájuk. Az adja meg a teljes, világos, tiszta nappali tudatát, hogy a magasabb hierarchiáknak ezekhez a lényeihez felküzdi magát. A szellemtudomány az ilyen felemelkedés kezdete, mert nem valamiféle önkényből, hanem a korunk fordulatába való bepillantásból keletkezett.

De az embernek más dolgokat is tudatosan kell fejlesztenie. Az embernek mindig is a karma szerint kellett élnie, a nagy sorstörvény szerint, de nem volt mindig tudomása erről a nagy sorstörvényről. Mennyire meglepő volt, amikor az újabb szellemi fejlődés következtében, Lessing Erziehung des Menschengeschlechts (Az emberiség nevelése)39 révén megjelent az ismételt földi életek tudata. Ma olyan idők kezdődnek, amikor ember az emberrel nem képes ugyanúgy élni, mint korábban. Láttuk, hogy a három magasabb hierarchia lényeihez sem ugyanúgy viszonyulunk. De magukhoz az emberekhez sem lehet többé ugyanúgy viszonyulni, mint korábban. A korábban élt életük ugyan belenyúlik a mi korunkba, de elmulasztjuk a jelenkorral szembeni kötelességünket, ha nem hívjuk fel a figyelmet arra, hogy az emberek között új viszonynak kell létrejönnie. Eddig nem volt fontos, mert a korábbi időkben az emberi tudatnak nem volt kötelező fejlődnie. Így a korábbi időkben anélkül jelent meg az ember, hogy tudatában lett volna: Te, ember, benned él egy lélek, amely végigélt egy bizonyos időt a születés előtt, és azelőtt egy másik földi életet. Eljön az idő, sőt már itt is van, amikor a lelki alkat hiányosságát jelentené, ha nem tudnánk a másik emberről, hogy a lelkében él valami, ami egy korábbi földi életből került át. Eddig nem volt fontos, ha ezt valaki nem tudta. Most kezdődik az az idő, amikor ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy konkrét példán szeretném ezt bemutatni.

Azok között a dolgok között, amelyeket a társadalmi életben elkezdtünk kidolgozni, megpróbáltunk egy valóban új, az emberiség szellemének megfelelő iskolát életre hívni, amely először a Waldorf Astoria Cigarettagyárhoz kapcsolódik: a Waldorf-iskolát. Múlt vasárnap nyitottuk meg ünnepélyesen.40 Ezt megelőzte egy szeminárium a tanároknak,41 amit én bátorkodtam tartani. Itt mindenekelőtt arról volt szó, hogy olyan pedagógiát, olyan tanítási és nevelési művészetet alapozzunk meg, amely számol a ténnyel: a gyermekben olyan lélek növekszik fel, amely egy másik földi életből jön. Eddig azt mondhatta a tanár, még ha pedagógiailag nagyon haladónak is hitte magát: Előtted van egy gyermeki lélek, amelyből bizonyos képességek erednek, kötelességed ezeket fejleszteni. De többé-kevésbé csak azt láthatta, ami a testből volt képes előjönni. Ezzel a jövőbeli nevelő nem tud megfelelni a feladatának. Finom érzékkel kell rendelkeznie az iránt, ami a leendő gyermekbe a korábbi földi életekből belefejlődik, és a jövőbeli nevelésnek az lesz a nagy eredménye, hogy ezt kell kifejleszteni. Ebben a kapcsolatban először a társadalmi viszonyoknak kell kialakulniuk, amelyek a tudatban a másik emberhez való szellemi kapcsolatra épülnek: ha egy embert látsz magad előtt, akkor a korábbi inkarnációból újra feltámadott lelket látod magad előtt. Nem elég ezt az elsajátított világnézetből eredő elméletként, az ismételt földi életről szóló tanként látni, hanem ennek a tannak gyakorlativá kell válnia, olyan gyakorlativá, hogy olyasminek az alapja legyen, mint a nevelés és tanítás művészete. Ez teszi ezt a tant életképessé. Így magától értetődő, hogy egyelőre csekély az ilyen dolgok iránti fogékonyság, hogy ferde szemmel néznek az olyan emberek szellemi állapotára, akik felismerik azt, amire a mai kornak szüksége van. És nemcsak úgy van rá szüksége, hogy az ember valamilyen szellemi világnézet formájában karattyolja azt, hanem hogy az élet konkrét intézményeit a megismerés fényébe állítja, hogy nem pusztán hitet tesz ilyen vagy olyan szabály mellett, hanem magának kell ezt a megismerést az emberiség életébe bevinnie. Akkor egy ilyen ponton, mint az új pedagógia megalapítása, észlelhetjük, hogyan csap össze a frázisban a régi és az új kor.

Azon fáradoztam, hogy sok mindent megismerjek abból, ami ma pedagógiailag az egyik vagy másik oldalról napvilágra kerül. Gyakran fejtegetik azt a kérdést, csak egy példát akarok kiemelni: A nevelés inkább formális vagy materiális legyen-e? Arra kell-e súlyt helyezni, hogy az embert ilyen vagy olyan hivatásra neveljék, úgy, hogy jól helyezkedjen bele az állami vagy egyéb életbe, vagy inkább az ember lényére kell súlyt helyezni, hogy humanista értelemben az általános emberit hozzák ki belőle? Erről a kérdésről sokat vitatkoztak a nevelésügy emberei. A valóságban ez egy frázis, azért, mert olyan nagy a különbség aközött, amit az ember mond és aközött, ami a belsőleg felfogott igazság. Mert más-e az ember, mint amibe belenő? Vegyék azokat az embereket, akik ma hivatásuk szerint a közéletnek szentelték magukat! Miért adták át magukat ennek az életnek? Azáltal, hogy a korábbi nemzedékek a világba hoztak ezt meg azt. A mai közélet csak annak az eredménye, amit a korábbi generációk hoztak. Ezért a korábbi idők tanárainak materiális nevelése nem volt formalista? Biztosan nem formalista módon neveltek. De ez egy és ugyanaz! Olyan dolgokon vitatkoznak, ami egy és ugyanaz. Mégis, valami más a fontos: hogy a ma gyermekként születő emberekben olyan hajlamok legyenek, amelyeknek a következő és az azutáni nemzedékben kell felcseperedniük, hogy tehát profetikusan neveljünk. Az, hogy az embereket materialista vagy humanista módon neveljük, csak egy frázis. Az viszont komoly, hogy profetikusan kell nevelnünk, hogy előre kell látnunk, milyen feladata lesz a következő generációnak. Ez benne van a világban.

Az ilyesmit az emberek ma még nehezen érthetőnek tartják. Kénytelenek lesznek megérteni, különben egyre inkább kiesnek a korfejlődésből. Ez fontos, rendkívül fontos. A szó legkomolyabb értelmében tudatossá kell válnunk, azért is, mert be kell kapcsolódnunk a magasabb hierarchiák lényeinek tevékenységébe, és azért is, mert új emberek közötti viszonyra van szükség magának a nevelésügynek a területén, mivel az előttünk levő emberben nem a most látható lelket kell ösztönöznünk, hanem azt a lelket, amelyik a korábbi földi kapcsolatokból került át. Ezt kell a tudatunkban hordoznunk. Nagyon fontos, hogy konkrét kapcsolatot találjunk a szellemhez. Ha csak valamicskét is tudunk a karmáról, az ismételt földi életekről, az ember testi felépítéséről, az bizonyosan egy világnézet, egy elmélet. De ezzel az elmélettel ma nem jutunk különösebben sokra. Ez az elméleti világnézet csak akkor lesz azzá, amire az emberiségnek a közeljövőben szüksége van, ha életre kel.

Ez lenne az igazság az embernek a magasabb hierarchiákhoz való viszonyáról, az igazság a karmáról. Még egy harmadikat is hozzátehetünk. A Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten? – Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez című könyvem ábrázolásából tudják, ha az ember betekint a szellemi világba, bizonyos értelemben olyan élményének kell lennie, amit a küszöb átlépésének nevezünk. Ebben a könyvben leírtam a küszöb átlépését, amikor arra mutattam rá, hogyan tagolódik az ember három kedélyereje, amely ebben a fizikai életben meglehetősen kaotikusan hat összevissza, hogyan válik önállóvá a gondolkodási erő, az érzési erő és az akaraterő. Amikor az ember átlépi a küszöböt, ezek az erők önállóvá válnak. Sok vonatkozásban az emberiségfejlődés életpályája hasonló az egyes ember életpályájához. Csak a dolgok eltolódnak. Amit az ember tudatosan csinál végig, ha el akar jutni a szellemi világ látásához, azaz a küszöb átlépését, az ötödik Atlantisz utáni korszakban az egész emberiségnek tudat alatt kell végigcsinálnia. Nincs választása, tudat alatt csinálja végig. Nem az egyes ember, hanem az emberiség, és az egyes ember az emberiséggel. Mit jelent ez?

Ami az ember gondolkodásában, érzésében és akaratában együtt hat, az a jövőben elkülönült jelleget vesz fel, különböző területeken jelentkezik. Éppen ott tartunk, hogy az emberiség nem tudatosan lép át egy fontos kapun, amely nagyon jól tudja érzékelni a szellemi látóerőt. Az emberiség úgy megy keresztül a küszöb átlépésén, hogy a gondolkodás, érzés és akarat területe szétválik. Ez azonban kötelezettségeket ró ránk, azt a kötelezettséget, hogy a külső életet úgy alakítsuk, hogy az ember a bensőjének ezt a fordulatát a külső életben is végrehajthassa. Amikor az emberiség életében a gondolkodás önállóbbá válik, létre kell hoznunk azt a talajt, amelyen a gondolkodás egészségesebben tud hatni, továbbá azt a talajt, amelyen önállóan kialakulhat az érzés, és azt a talajt is, amelyen különleges módon kialakulhat az akarat. Három területre kell tagolnunk azt, ami a közéletben eddig kaotikusan, összevissza működött. A közéletnek ez a három területe: a gazdasági élet, az állami vagy jogi élet és a kulturális élet vagy szellemi élet. A hármas tagozódásnak ez a követelménye ebben a korban az emberiséglétesülés titkával függ össze.

Ne higgyék, hogy az, ami a hármas tagozódású szocializmusként érvényre fog jutni, valami tetszés szerinti találmány. Az emberiségfejlődés legbensőségesebb megismeréséből született, abból, aminek történnie kell, ha ennek az emberiségfejlődésnek a célját nem tagadják meg. Azért kerültünk az utóbbi éveknek ebbe a szörnyű világháborús katasztrófájába, mert nehézségekbe ütközött egy olyan cél felismerése, amely szellemi jellegű, és mert az emberek annyira messze kerültek attól, hogy az ilyesfajta célok létezését akár csak elismerjék. Ebből a káoszból ki kell jutnunk. Maga az emberiségfejlődés menete parancsolja, hogy kijussunk ebből a zűrzavarból. Ezért azt hiszem, a társadalmi hármas tagozódás szükségességét igazán alaposan csak azok tudják belátni, akik antropozófiai érzületből indulnak ki, annak felismeréséből, ami valójában történik az emberiségfejlődésben. De ma nem szeretik az ilyen dolgokat elismerni. Korunkban a legközelebbi feladatok felé szeretnek fordulni, nem pedig a lét mélyebb titkaiba bocsátkozni.

Ez az, ami az ilyen titkokba bepillantó ember szívét elszorítja, mert az emberiség a leginkább attól idegenkedik, ami a legszükségesebb a számára. De lehetetlen, hogy meg akarnánk állni az éppen kifejtett gondolatoknál. Azt mondhatjuk, minden pesszimizmus helytelen. Természetesen ettől még nem minden optimizmus helyes. Helyes azonban, ha az akaratot szólítjuk. Egyáltalán nem az a kérdés, hogy valami így vagy úgy történik, hanem hogy azt kell akarnunk, ami az emberiségfejlődés irányába mutat. Ezt újra meg újra világossá kell tennünk. A régi kor elmúlt, azzal le kell számolnunk. A jelenben csak akkor juthatunk el a helyes megértéshez, ha igazán leszámolunk a régi korral. Az új kor azonban nem engedi, hogy ne spirituálisan számoljunk vele. Nem csaphatjuk be magunkat azzal, hogy ami kedves volt számunkra a régi korban, azt át akarjuk hozni az újba, hanem a külső életben el kell kezdenünk a hatékony új gondolatok felé fordulni. Az emberiség előtt ma két út áll. Az egyik a szellem mechanizálásán keresztül vezet. Az újabb korban a szellem nagyon mechanikussá vált, különösen az elvont természeti törvényekben, amelyeket azután uralkodó törvényekként a társadalmi életbe is bevittek. A szellem mechanizálása – a lélek növényesítése! A növények alszanak, az emberi lélek is hajlamos lesz az alvásra. A legfontosabb eseményeket alva éljük át. Az utóbbi évek legfontosabb eseményeit szó szerint átaludtuk. Ma is átalusszuk a legfontosabb eseményeket.

Arról a helyről, ahol itt ma beszélnem kell, szeretném kijelenteni: Közép-Európában a vezető személyiségekről az emberek nap mint nap hamis dolgokat mondatnak maguknak, és ezt folytatják, anélkül, hogy észrevennék. Az emberek ma az árfolyamokat figyelik: a márka már 2,15 centime-ra süllyedt. A mai napig nem találkoztam olyan emberrel, aki a márka árfolyamának esését más, kézenfekvő eseményekkel összefüggésben látná át. Ma tulajdonképpen elég három szótagra utalni – ezt most nem árulom el -, és máris megvan a válasz arra a kérdésre, hogy mi a márkaárfolyam süllyedésének oka. De a lelkek szívesen alszanak, annyira szeretnek aludni, hogy Közép-Európában bekövetkezhetett a nagy csalódás, mondhatnám, már előre örültek annak, megélhettük ezt: a nők részt vehetnek a parlamenti választásokon, megkettőződik az elmúlt kor iránti megértés. És aztán megéltük a nemzetgyűlést. De a régi német birodalmi gyűlés iránti megértés nem duplázódott meg. Megéltük a régi pártok folytatódását akkor, amikor a pártoknak gyökerestül kellett volna eltűnniük. Az embereknek fogalmuk sincs róla, mi is történt így, mert a lelkek alszanak. A szellem mechanizálása – a lelkek növényesítése!

És pillantsunk Kelet felé, ahol a testek állatiasításának megerősödését látjuk. Éppen úgy, ahogyan a lelkek amerikanizálásában a szellemi élet mechanizálása van, abban, ami Keleten bolsevizmusként készül elterjedni, a testek állatiasítása látható. Ezek az emberek érzelmi alapon kritizálnak ezt meg azt, de nem akarják a valódi életet felfogni. És így a mai emberiség választhat: az egyik oldalon arra tartson, ahol a szellem mechanizálását, a lelkek növényesítését, a testek állatiasítását találja, vagy a másik oldalon megpróbálhatja megtalálni a szellem felébresztéséhez vezető utat, megtalálni a szellemnek ezt a felébresztését azokban az impulzusokban, amelyek megfelelnek a tudati lélek korának, az emberi lélek összekapcsolásában a magasabb hierarchiák tevékenységével, a korábbi földi viszonyokból jövő tudatos emberi lélek elismerésében, a társadalmi élet hármas tagozódásában. Ezek a dolgok összetartoznak. És azoknak az embereknek, akik egyesülnek a mozgalomban, amelyet antropozófiai irányultságú szellemtudománynak nevezünk, magnak kellene érezniük magukat, amelyből kisugárzik a társadalmi újjáalakításhoz szükséges erő. Mert nagyon hasznos lehet az a társadalmi átalakítás, ami más oldalról érkezhet. De amin dolgozni kell: Az igazi társadalmi átalakítás csak szellemi impulzusból jöhet. Ezért elvárható lenne, hogy az ehhez a mozgalomhoz tartozó körből származzon a legjobb megértés ezek iránt a feltételek iránt.

Néhány momentumot ábrázoltam most önöknek, amelyek megmutathatják jelenlegi életünk szükségleteit ma, amikor ezekben az új helyiségekben beszélhetek. Szeretném, ha úgy ünnepelnénk, hogy bármilyen alkalomból is időzünk ezekben a termekben, legyünk tudatában ezeknek, az emberiségfejlődés szempontjából olyan fontos igazságoknak. Mert minél inkább bevisszük ezt a tudatot az antropozófiai munkánkba, annál magasztosabb lesz ez a munka. És a legjobban azzal avathatjuk fel ezeket a helyiségeket, hogy megtöltjük az ilyen forrásokból származó érzületeinkkel.

7. – Berlin, 1919. szeptember 13.

[A földi élet mint a születés előtti élet folytatása. Az ember alvás alatti viszonya az angyalához. A világháború mélyebb okai. Keleti és nyugati nézetek az ideológiáról és a majáról. Az agy dekadenciája a rómaiaknál és a mai polgárságnál. A nyelv fejlődése és az angol-amerikai népek küldetése. A mai gazdasági élet megszabadítása a görög szellemi élettől és a római jogi élettől. A Kelet és Nyugat közötti szellemi küzdelmek.]

A tegnap esti vizsgálódásainkból láthatták, mennyire szüksége van a jelenkor emberének arra, hogy lelki szemeivel a szellemtudományos megismerésekre, a létnek, a valóságnak azokra a szféráira figyeljen, amelyekben a valóságnak ezekbe a régióiba bepillantani képes ember számára világosan felismerhető az emberiségfejlődésben ható szellem.

A XV. század közepe óta, ezt el kell mondanom önöknek, a civilizált emberiség olyan korszakban él, amelyben az emberi lélek régi kapcsolata a három következő hierarchia fölérendelt lényeivel, az angyalokkal, az arkangyalokkal, az archékkal, teljesen más lesz, mint azelőtt volt. Korábban olyan volt ez a kapcsolat, hogy ennek a három hierarchiának a lényei a saját érdeklődésük, azaz a saját impulzusaik alapján munkálkodtak az emberiség fejlődésén. Most olyan korszakban élünk, amelyben a magasabb hierarchiák lényeinek ez a munkája befejeződött. Ezek a lények mindenekelőtt elvesztették az érdeklődésüket, hogy az emberiség fejlődése érdekében eddig végzett munkát folytassák. Csak akkor lépnek új kapcsolatba az emberiséggel, ha az emberek maguktól, szabad akaratukból, szabad ösztönzésből kezdenek a szellemi világgal foglalkozni. Ha a közeljövőben emberekként nem fordulunk szabad akaratból a szellemi világ felé, akkor el kell veszítenünk a szellemi világgal való kapcsolatunkat, mert a szellemi világok hozzánk tartozó lényeit maguktól nem érdekli, hogy velünk foglalkozzanak. Csak akkor tudjuk ismét felkelteni az érdeklődésüket, ha lelkünkből foglalkozunk a szellemi világgal, azaz olyan gondolatokat, érzéseket, akarati impulzusokat ápolunk, amelyekbe a szellemi erők beáramolhatnak.

Nos, felvethetik a kérdést, és a tegnapi vizsgálódásunkhoz kapcsolódóan fel is kell vetni: Hogyan jut el az ember a szellemi világgal való foglalkozáshoz, hogy kapcsolatát a magasabb hierarchiákkal a Föld fejlődésének jövőjében is fenn tudja tartani? Olyan dolgokról kell beszélnem, amelyeknek ehhez a kérdéshez először látszólag nem sok köze van. De látni fogjuk, hogy éppen ezek a dolgok teremtik meg az alapot ahhoz, hogy ismét létrehozzuk a jelenből a jövőbe irányuló kapcsolatunkat a szellemi világgal. Az első, amire figyelnünk kell, a civilizált emberiség különböző felekezeteinek, különböző hitvallásainak hatékonysága. Eddig a felekezetek bizonyos szükségszerűséggel irányították az ember szívét és értelmét a szellemi világra. A jövőben a felekezetek vagy ahhoz járulnak hozzá, hogy az embereket elvágják a szellemi világtól, vagy valamilyen egészen új törekvésekkel kell jelentkezniük. Korunk felekezetei alapjában véve az emberek önzésére épülnek, és elég csak a lelkünk elé állítani a legfontosabb kérdések egyikét, ami a vallásos vizsgálódások vezérfonalát képezi és kell képeznie: az emberi lélek halhatatlanságának kérdését, és a módból, ahogyan a felekezetek többnyire kezelik ezt a kérdést, láthatjuk, hogy ebben erősen számítanak az ember önző ösztönére. Amikor a halhatatlanságról beszélnek, a felekezetek ugyan legtöbbször – mélyebb okokból, amelyeket ma nem kívánunk megbeszélni – a léleknek a halál utáni továbbéléséről beszélnek, de ez az ember lelki életének a halál utáni folytatását jelenti. Ha ebből a szempontból beszélnek a halhatatlanságról, akkor viszonylag könnyű az emberhez szólni, mert az emberi önzés éppen ebben a kérdésben a legkiválóbb értelemben érvényesül. Egyszerűen nem képes elviselni – egészen eltekintve most ennek a területnek minden igazságától -, hogy nem él tovább a halál után, így amikor a halál utáni életről beszélünk, mindig találunk egy megértő részt az emberi lélekben. És egészen biztosak lehetnek abban, hogy azok az emberek, akik érdeklődést mutatnak a halhatatlanság kérdése iránt, ahogyan azzal ma a legtöbbször foglalkoznak, azoknak az érdeklődése önző. Nem szeretnének lelkileg is meghalni. Magától értetődik, hogy minden jövőbeli nézetnek, amely a lélek halhatatlanságáról fog beszélni, a léleknek a halál utáni továbbéléséről kell szólnia, mert ebben, mint azt az antropozófiai irányultságú szellemtudományból önök mind tudják, a valóság egy tényével van dolgunk. A felekezetek azonban még messze nem fogadták el azt a módot, ahogyan az antropozófiai irányultságú szellemtudomány a léleknek a fizikai halál utáni továbbéléséről beszél.

De van valami más fontos is: hogy korunk emberének egészen más szavakat kell hallania a halhatatlanságról, mint amihez eddig szokott. Aki a halhatatlanság kérdését tárgyalja, annak nemcsak a halál utáni életet szabad említenie, hanem azt az életet is, amit itt, a fizikai világban élünk a születéstől a halálig. Hiszen tudják, ez az élet is egy folytatás. Annak az életnek a folytatása, amelyet utolsó halálunk és a között a születés között töltöttünk el, amellyel beléptünk ebbe a fizikai létbe. És az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy ezt, a születés és halál közötti fizikai életet a születés, illetve a fogantatás előtti szellemi élet folytatásának tekintse. Mert minden felnövekvő gyerekben napról napra, hétről hétre, évről évre látnunk kell, ahogy a bensőjéből felemelkedik az, ami a szellemi világ erőiként jelentkezik, az, ami a születésen átlépve, a születéstől kezdve a későbbi évekig munkálkodik az emberi lény fokozatos kialakulásán. Ha meg akarjuk ragadni a gyermek életének fejlődését, bizonyos fokig az istent kell megfejtenünk az emberben. Az emberek közötti társadalmi kapcsolatoknak bizonyos módon valami vallásos impulzust kell felvenniük, amely az ember és ember közötti kapcsolatban is áthatja az egész társadalmi életünket. De a legfontosabb az lesz, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amikor erre a fizikai életre tekintve azt egy szellemi, születés előtti élet folytatásának érezzük, hogy egyetlen pillanatra se felejtsük el, ebben a fizikai életben az ember születés előtti szellemi-lelki élete folytatódik.

Ehhez sok minden más kapcsolódik. Ehhez kapcsolódik, hogy ismét felismerjük, tulajdonképpeni emberi mivoltunk a lényünk mélyén nyugszik, és lassanként előjön. Egyszer utaltam önöknek az emberiségfejlődés ősi időire,42 azokra az időkre, amiket antropozófiai szempontból az emberiségnek az Atlantisz utáni első, a második és így tovább fejlődési korszakaként ismerünk meg. Rámutattam, hogy akkor az emberek idősebb korukig voltak olyan fejlődőképesek, mint ma csak az egészen fiatal ember. Az egészen fiatal ember fizikai fejlődése a fogváltás során, a hetedik életéve körül megy végbe. A nemi érettséggel a fizikai életben kifejeződő újabb átalakuláson megy keresztül. Ezután a fejlődésben végbemenő dolgok a külső életben kevésbé észlelhetők. A régi időkben ez nem így volt. Akkor sokkal magasabb életkorban is kifejeződött az, amit az ember szellemileg-lelkileg végigcsinált. Ez most észrevehetetlen. Most tizenhét-tizennyolc éves korban egyszerűen öregek vagyunk, és ma rémülten éljük meg, hogy egészen fiatal emberek öregnek látszanak. Egy példa: Stuttgartban nemrég volt a kulturális tanács ülése,43 ahol korunk nevelésügyéről volt szó. A legkülönbözőbb szempontokból beszéltek. Azután felszólalt egy ifjú ember is, mondjuk, fiatalember, de mondhatnám azt is, hogy idősebb fiú. Azt mondta, fel kell világosítania a társadalmat a nevelési eszményekről. Először néhány frázisszerű szót mondott, majd egy jelenlegi nevelési társaság programját olvasta fel, de az történt, hogy folyton félbeszakították. Nem tudott tovább olvasni, úgyhogy a beszédét ezekkel a szavakkal zárta: Meg kell tehát állapítanom, hogy a mostani idősebbek már nem értik a saját fiatalságukat. Ezután lelépett az emelvényről. Erre azt feleltem, mindenképpen érthető, hogy nem értették meg, de abból az egyszerű okból, hogy túl szenilisen beszélt, túl öreges volt a fellépése. Olyan elvekkel jelentkezett ugyanis, amelyek valóban a legszélsőségesebb elvonatkoztatások voltak – öreges volt! Mert mi a mai öregesség lényege? Az, hogy az ember általában csak egy bizonyos életkorig fejlődőképes; akkor mindenfélét be tud fogadni, akkor még nem szégyelli, hogy fejlődik. Azután húsz év körül elérkeznek azok az évek, amikor szégyelli, hogy továbbfejlődjön. Ma nagyon ritkán találkozunk olyasmivel, hogy ősz hajú emberek, ráncokkal az arcukon, örülnének minden új évnek, azért, mert minden új év új fejlődési lehetőségeket kínál a szervezetnek, így minden új évben valami újat tanulhatnának, amit korábban egyszerűen azért nem tanulhattak, mert nem volt meg hozzá a szervezetük. De az emberek ma nem engedik fejlődni a szervezetüket. Szégyellnek még valamit tanulni, fejlődőképessé válni, ha a harmincéves ifjúkort elérték. Arról van szó, hogy az ember ténylegesen tartsa meg a lehetőséget, hogy egész életén keresztül örülhessen minden új évnek, mert minden év új formában varázsolja elő bensőjének isteni-szellemi tartalmát. Olyasmi ez, amit úgy szeretnék jellemezni, hogy igazság szerint meg kell tanulnunk, ne csak az ifjúságunkat éljük meg fejlődőképesnek, hanem egész létünket a születés és halál között. Ehhez természetesen új nevelésre lesz szükség. Amikor az idősebb emberek visszaemlékeznek a tanulóéveikre, általában semmi kellemesre nem gondolnak. Olyan helyzetbe kell kerülnünk, hogy úgy alakítsuk az iskolai éveket, hogy azokra visszaemlékezve mindig a felélénkülés új forrását jelentsék. Ebből láthatják, hogy az ember ebben a vonatkozásban is képes megtalálni annak a lehetőségét, hogy bensőjében valóban felfogja az istent és a szellemet, megéljen valamit, ami több, mint a kívülről ösztönzött és bátorított élet.

Korunkban más dolgok szükségességét is fel kell ismerni. Az emberek ma még nem ismerik az életnek azt a titkát, amely az emberiség fejlődésének jelenlegi időpontjával szorosan összefügg. A régebbi időkben, a XV. század közepe előtt, nem nagyon kellett figyelni erre a titokra. Ma figyelembe kell venni. Az életnek ez a titka abban áll, hogy az ember, ahogyan most – testileg, lelkileg, szellemileg – meg van alkotva, minden éjszaka bizonyos módon az elkövetkező nap eseményeire pillant, de úgy, hogy a következő nap eseményeinek nem mindig kell a teljes nappali tudatában lenniük. Akinek ez megvan, az lényének az angyala. Amit tehát éjszaka az angyalnak nevezett lénnyel közösen megélünk, az előretekintés a következő napra. Nos, ezt ne az emberi kíváncsiság szempontjából vizsgálják, az teljesen hamis álláspont lenne, hanem a gyakorlati élet szempontjából. Az ember csak akkor fog helyes döntéseket hozni, gondolatokat átvenni nappalra, ha belsőleg egészen át van hatva ezzel az érzülettel. Tegyük fel, egészen konkrétan, hogy az embernek valamikor, például tizenkét órakor kell valamit megtennie. Azt, amit tennie kell, az előző éjszakán már megtanácskozta az angyalával. Ez így van az embernél a XV. század közepe óta. Nem kell, hogy ez tudatos legyen, nem a kíváncsisága a cél. De az embert annak az érzületnek kell áthatnia, hogy amit az előző éjszaka megtanácskozott a lényének angyalával, azt a nap folyamán gyümölcsözővé tegye.

Korunkban számos dolog megrázóan mutathat rá arra, amit most elmondtam önöknek. Ezek a fájdalmas évek, az utóbbi négy-öt év csöpögtetheti az emberiségbe is azt a nagy tanulságot, hogy sajnos hiányzott a magasabb lényekkel az előző éjszaka élményei révén meglevő, mindennapos összekapcsolódás tudata. Mi minden történt volna másképp az utóbbi négy-öt évben, ha az embereket áthatotta volna az érzület: Amit teszel, azt a lényed angyalával az elmúlt éjszaka folyamán történt tanácskozással összhangban teszed. Ezek olyan dolgok, amelyekről ma beszélni kell. Beszélni kell arról, hogy az embernek meg kell tanulnia, hogy ezt a születés és halál közötti életet a születés előtt eltöltött szellemi-lelki élet folytatásának tekintse. Beszélni kell arról, hogy az embernek a lényében egész életén át tudni kell megismerni az isteni kinyilatkoztatásokat. És beszélni kell arról, hogy az embernek az egész nappali élete alatt erősen tudatában kell lennie: Amit reggeltől estig teszel, azt előzőleg, az elalvás és ébredés között megtanácskoztad lényed angyalával.

Az embereknek az ilyen érzések felé kell fordulniuk, amelyekkel sokkal konkrétabban érzik a szellemi világot, mint a felekezetek mai elvontabb érzéseivel, és amelyek ugyanakkor feltételezik, hogy nem az emberek önző, hanem az önzetlen ösztöneire apellálnak. És az ilyen érzületekből keletkezik a szükséges kapcsolat az angyalok hierarchiájához tartozó lényekkel. Akkor ezek a lények ismét érdeklődhetnek az ember iránt. Az emberek szellemi világ iránti érzületének ebbe, a megadott irányba kell változnia.

Még valamit át kell látnunk. Tudják, a mai felekezetek sokat beszélnek Istenről és az isteni dolgokról. Miről is beszélnek tulajdonképpen? Természetesen csak arról, amiről az emberlélekben a tudatnak csak sejtése van. Nem az a fontos, hogyan neveznek valamit, hanem az, ami az emberi lélekben van. Az emberek Istenről beszélnek, Krisztusról beszélnek, de mindig csak az angyalt értik ez alatt. Mert még ez az, amihez az emberek fordulhatnak, mert ez még ismerős hangot üt meg a lelkükben. Mindegy, miről beszélnek ma a felekezetek, Istenről, Krisztusról vagy valami másról, a gondolati tartalomban, amelynek alapján beszélnek, csak az emberhez tartozó angyali lény, az angyal van benne. Ma nem lehet magasabbra jutni, mint ebbe a hierarchiába, mert az emberek ma idegenkednek attól, hogy a szellemi világhoz fűződő kapcsolatukat az önzésüknél átfogóbb módon keressék. Az arkangyalokhoz, az arkangyalok hierarchiájához más módon kell kapcsolatot keresni. Lényegesen ki kell bővíteni az emberek mai érdeklődését. Bemutatok önöknek egy kísérletet, hogyan kell az emberek érdeklődésének kibővülnie, hogy az érzéseik az angyalokhoz való vonzódástól az arkangyalokig emelkedhessenek.

Az embereknek körülbelül a következőket kell átélniük a lelkükben, és mondaniuk: Az utóbbi négy-öt évben az egész civilizált világban szörnyű eseményeket éltünk meg. Sok embert érdekelnek az események okai, sokan kölcsönösen egymást vádolják. Sokat beszéltek bűnösségről és ártatlanságról. És mégis, csak a legeslegnagyobb felületességet kellene félretenni, és már nem lenne érdekes az ilyen, okokról, bűnösségről, ártatlanságról szóló beszéd, abból az egyszerű okból, hogy látni lehetne, ami az utóbbi négy-öt évben a felszínre került, ami olyan, mint a tenger hullámai, amelyeket a tenger ereje emelt a mélyből a felszínre. Az történt, hogy az emberiség erői évről évre egyre jobban felkavarodtak. Egyik nép a másik után kapcsolódott be az emberiség nagy esztelenségébe, és csak azt mondhattuk: Valami elementáris erő kavarog, került a felszínre. Az emberélet tengere nyugtalan lett. Mi ez?

Nem látunk tisztán, ha azt a tényt, hogy az emberiség ilyen nyugtalanná vált, nem terjesztjük ki arra az időszakra, amit történelemnek nevezünk. Azt kell mondanunk: Az utóbbi négy-öt év fegyveres harcai csak a kezdetét jelentik azoknak az eseményeknek, amelyek egy egészen más területen fognak lejátszódni, de amelyek a maguk módján még nem jelentek meg az emberiségben. A legnagyobb harcok, a civilizált világ szellemi harcainak nem a végén – ezt csak az emberiségfejlődés felületes szemlélője mondja -, hanem a kiindulásánál állunk. A Kelet és a Nyugat lelki szembenállása egyre inkább fenyeget a közeljövőben. Mert a Kelet és a Nyugat két teljesen eltérő irányba fejlődött. Ha ezeket a dolgokat be akarjuk látni, a jelenkor bizonyos eseményeit mint rejtélyt kell mélyrehatóan bemutatni.

Szocialista körökben, a marxista világnézet alapján évtizedek óta hallható, hogy minden, amit az emberek művészetként, vallásként, erkölcsként, jogként, tudományként megélnek, ideológia. A Kernpunkte der sozialen Frage – A szociális kérdés lényege első fejezetében részletesebben leírtam ezt. Ez azt jelenti, hogy ami a vezető polgári körökben életfelfogásként három-négy évszázada kialakult, de a polgári körök bizonyos gyávaságból nem merték bevallani maguknak, azt a szocialista körök igazságérzettől vezetve a legutóbbi fél évszázadban beismerték. Azt mondták: A társadalmi élet igazi valósága csak abban áll, ami valóban megtörténik, realitás csak a gazdaság közgazdasági erőiben van. Ami az emberiségben művészetként, vallásként, illemként, tudományként, jogként, erkölcsként alakult ki, az csak olyan, mint az igazi valóságból felszálló füst. Az puszta ideológia, az nem valóság, csak látszólagos valóság. Ezzel függ össze a szocialista pártok utóbbi évekbeli társadalmi törekvése, hogy azt mondják: Csak a gazdasági életet kell megváltoztatnunk, akkor a gazdasági élettel együtt minden más is megváltozik. Mert a többi, az erkölcs, az illem, a jog, a vallás és a többi csak olyasmi, ami füstként száll fel, nem valóságként, hanem ideológiaként az egyetlen valóságos dologból, a gazdasági történésből.

Aki azonban a világot nem kicsiben, hanem nagyban szemléli, az elfogadja ezt az „ideológia” szót, amit a polgári körök mondhattak volna három-négy évszázada. Csak éppen gyávák voltak ehhez, érezték, hogy egyedül a gazdasági élet valóságos, és hogy az, ami tudományként, művészetként, vallásként jelenik meg, csak olyan, mint a füst. Az egész élet ilyen volt, és ennek a polgári világnak a tanulói csak a végső következtetést vonták le. Mert a szocialisták ennek a polgári világnak csupán a tanulói, csak ezt a végletekig vitték. Amit azonban most mondtam, az a Nyugaton kialakult világnézet, amely ott a XIX. század második felében és a XX. században jutott a csúcspontjára.

Keleten más impulzusokból jelentkezik az, amiből kialakult a világnézet, ami azt mondja: Arra pillantok, ami a világban külsőleg megy végbe. Arra tekintek, amit az érzékeim benyomásként közvetítenek, arra tekintek, amit a világ megváltoztatásához eszközként használok, arra pillantok, ami a csillagokból levilágít, arra pillantok, ami magam vagyok testileg. Ez mind micsoda? – Maja. Ezzel szemben mi az igazi valóság, mi nem illúzió? Az a valóság, amit az emberi lélek bensőjében élünk meg. Aki nem lexikográfus módon fordít, amiből semmi sem jön ki, hanem belsőleg, az tudja, ugyanaz a szó, ami Keleten maját jelent, Nyugaton ideológiát jelent. A keleti ember a külső világot, amely az érzékeinkre hat, így a gazdaságot is, évezredek óta majának tekinti. A nyugati ezzel szemben a valóságot látja abban, ami külsődleges, ami a keletinek maja, és ami a lélekben keletkezik, az számára ideológia. Mindkét világnézet elért egy bizonyos fokot. Kérdezzék meg ma a szocialista pártok vezetőit, különösen azokon a területeken, ahol még nem volt forradalom, amit itt novemberi forradalomként44 kell felfogni. Ez a forradalom mindenesetre a szocialista vezetőknél is megváltoztatta valamennyire a fogalmakat. Nem az érzületeket, de a fogalmakat; tőlük még ma is azt hallani, amit a háborús katasztrófáig lehetett hallani, azt a nézetet, hogy az átalakuláshoz, a világ forradalmasításához nem az akaratból kell hozzájárulni, hanem az magától fog bekövetkezni. Valami fatalizmus jelentkezett Nyugaton. Az emberek azt mondták: Csak meg kell várnunk, hogy a termelőeszközök olyan fejlettek legyenek, hogy az, ami magántőkeként koncentrálódott, magától menjen át más formákba. A gondolkodás olyan volt, mintha ezt mondták volna: Itt, ebben a szobában rossz a levegő, nem tudok lélegezni. Ki lehetne nyitni az ablakot, de nem teszem. Megvárom, hogy a levegő magától jobb legyen.

A Nyugat fatalizmusa, a Kelet fatalizmusa, jól ismerjük ezeket. Az emberek Keleten, nem mindjárt kezdetben, hanem amikor a maja világnézete kialakult, teljes fatalizmusba estek. Minden világnézetben, a belső törvényszerűség alapján megvan a hajlam, hogy valamikor fatalistává váljon. De ma azon a ponton vagyunk, amikor azt kell mondanunk: Ki kell kerülni a fatalizmusból. A puszta vizsgálódásból, az elmélkedésből meg kell találni az átmenetet az akarathoz, az akaráshoz. Azzal kell lökést adni az akarásunknak, hogy impulzusokat alakítunk ki a most elmondottak felfogására: a születés mint a születés előtti élet folytatása, az ősz hajjal és ráncokkal fiatalon maradás, az angyalok munkálkodása a nappali életen. Erre van szükség. Szükséges, hogy az ember az akarati életébe impulzusokat vegyen fel azzal, hogy bővíti az érdeklődési körét, azzal, hogy nemcsak azt látja, ami a saját, személyes életében történik, hanem látja, ami a civilizált világban differenciáltan játszódik le. Ha Nyugatra pillantunk, ahova mi is tartozunk: ideológiát látunk – a belső világot. Valóságot – a külső világot. Ha Keletre pillantunk: ideológia, maja – a külső világ. Valóság – a belső világ. És korunk embereinek összeütközésében az a feladatunk, hogy szándékosan megtaláljuk a kivezető utat abból, ami ebben a világnézetben már fatalizmussá vált. Ezt az utat kell keresnünk; csak akkor fogjuk megtalálni, ha komolyan tudjuk venni azt, ami az embereket ma még borzasztóan dühíti.

Érdekes visszhangot keltett, amikor egyszer egy délnémet városban tartott előadáson45 olyasmit mondtam, ami az embereket igazán dühítette, pedig az egyik jelenlegi, szükséges igazság volt. Az ember nem mondhatja úgy a dolgokat, hogy az emberek örüljenek neki, hanem úgy kell mondani, hogy igaz legyen. Abban az összefüggésben azt kellett mondanom: Korunkban éppen a vezető osztály fizikai agya dekadens. Kellemetlen, ha ezt ki kell mondani, és nem csak kellemetlen, ha ilyet kell hallani. De szükség van rá, hogy az ember megtudja. Éppen azok az emberek jutottak oda, hogy dekadens a fizikai agyuk, akik a mai helyzet kialakulását előidézték. Ez így van! És bizonyos vonatkozásban ma hasonló helyzetben vagyunk, mint az európai emberek voltak a népvándorlás és a kereszténység elterjedése idején. Keletről jött át a keresztény impulzus, először Görögországba és Rómába érkezett meg. A görög, a római világ természetesen sokkal magasabban fejlett volt, mint a germán. A germánok barbárok voltak. De a görögök és a rómaiak agya dekadens volt. Ezért a görög és római világban a keresztény hullámot nem úgy fogadták be, mint a germánok, amikor őket is elérte. Ez a horizontálisan lezajlott népvándorlás. Ma ez vertikális. Ma a szellemi élet hulláma a szellemi világból érkezik. Ahogy a kereszténység először a görögökbe és rómaiakba ütközött, úgy ütközik a szellemi világ a jelenlegi, a polgári világba, és ez hanyatló. A proletárok még nem dekadensek, ők még felfogják, mit értünk szellemi világon. De a többieknek szüksége van antropozófiai előkészítésre, azaz ki kell alakítani az agynak azt a részét, amelyik még nem fizikai, az éteragyat. Ma azzal a szükségszerűséggel állunk szemben, hogy a vezető osztályoknak nemcsak az agya válik dekadenssé, hanem teljesen hanyatlásba kerülnek, ha nem fogják fel, hogy a szellemi világnézetet érzékfeletti módon kell megérteniük.

A polgári világrend tragédiája, hogy mindent fizikailag szeretne felfogni, holott rá vagyunk utalva, hogy az éteraggyal fogjuk fel a dolgokat, azaz szellemi igazságokat fogadjunk be. Ebbe az irányba kell a jelenlegi emberiségnek haladnia, és itt kell a Nyugatnak kezébe vennie a vezetést. És itt még valami nagyon fontos dologgal kell megismerkednünk.

Figyeljék meg a nyelvi fejlődést, Keletről Nyugatra haladva! Vegyük a mi német nyelvünket! Ma borzasztóan visszaélnek vele, de ha visszapillantunk a goethei, lessingi nyelvre, tudjuk, hogy az a tulajdonsága, nemrégen a német nyelv szavaival még ki lehetett fejezni a szellemi élettel megegyező dolgokat. Mára borzasztóan elhanyagoltuk, frázissá alacsonyítottuk le. De nem egyedül a nyelven múlik, hogy nem lehet szellemi. Minél inkább haladunk a nyugati nyelvek felé, annál inkább azt találjuk, hogy ezek a nyelvek magából a nyelvből, a nyelv hangjaiból, a nyelv hangzásából, még a nyelvtanából is kivetették a tulajdonképpen szellemieket. És abból, hogy az angol-amerikai idiómából kivetették a szellemi-lelkieket, következik az angol-amerikai népek világküldetése. Az angol-amerikai népeknek ez a világküldetése abban áll, hogy megtanulják – egészen ösztönösen, de meg fogják tanulni, és a világuralom megszerzésével megtanulják -, hogy amikor más embereket hallgatnak, ne csak a hangokat észleljék, hanem a nyelv taglejtéseit is értelmezzék, jobban észleljék, mint a puszta fizikai hangot, hogy amikor beszélnek, észleljék azt, ami a kimondottakon túl jut el az egyik embertől a másikhoz. Ez az étertestek között hat. A nyugati nyelvek titka, hogy a fizikai hangzás elveszti a jelentőségét. És a szellemi válik fontossá. Az már a nép feladata, hogy belecsöpögtessék a szellemet a nyelvbe, ne pusztán fizikailag halljanak, hanem beleérezzenek, jobban érezzék, mint azt, ami a hangban van. Ez van Nyugaton, ahol magával a nyelvvel kell a szellemet keresni.

Pillantsunk most Keletre! A keleti népeknél egyre erősebb törekvést érzünk, hogy a bensőben való elmélyedéssel ne maradjanak meg annál, amit a karma, a reinkarnáció s a többi alakított ki, hanem tekintsenek ki a világra, és a világban kint észrevegyék a szellemet, egyfajta természetszemléletet is létrehozzanak.

Ezek csak apró kísérletek, hogyan terjesztheti ki az ember a személyisége és népisége érdeklődését is az egész emberiségre, ahogy mondhatjuk: Nyugatra pillantva ideológiát látunk, de más ideológiát, mint Keleten. Látjuk azonban, hogyan törnek fel a földi emberiség elemi erői ezekből az ellentétekből. Megtanuljuk, hogyan helyezkedjünk el az egész civilizált világban. És ha az egész civilizált világban való elhelyezkedés ilyen megismerését kifejlesztjük magunkban, akkor azt az eszközt is kifejlesztjük, hogy olyan érzéseink legyenek, amelyekkel feljutunk az angyalok szféráján túlra. Az érdeklődési körünk egyszerűen úgy bővül, hogy hajlandóvá válunk olyan fogalmakat alkotni, amelyek az arkangyalok szférájába emelkednek. Hiszen minden, amit most az ideológia és a maja és így tovább ellentétéről elmondtam, olyasmi, ami az őserők vonatkozásában az arkangyalok szférájában játszódik le. Ezzel az angyalok szféráján túlra jutunk. Ebből láthatják, korunkban mire van valóban szüksége az embernek. Milyennek tűnik az okos emberek szemében az, aki ma majáról, ideológiáról s a többiről beszél, ahogy kifejtettem, és ha egyáltalán arról beszél. Ezeknek az őserői az arkangyalok szférájában vannak? Természetesen bolondnak, mert a megszerzett szellemiséggel az emberek annyira korlátoltak, hogy nem törődnek az emberiség nagy érdekeivel. Ez csak az emberiség nagy érdekein munkálkodó szellemi nézőpontból lehetséges.

Nos, ebből fogalmat alkothatnak arról, hogyan lehet feljutni az arkangyalok szférájába. Még feljebb is lehet jutni. Ezt is meg kell tanulnia a mai emberiségnek. Az értelmiségi osztályainknak vissza kellett tekinteniük a görög korszakra. El kellett végezniük a gimnáziumot, különösen, ha férfiak voltak, és az újabb időkben ez vonatkozik az ifjú nőkre is, görög képzést kellett befogadniuk, és ezzel elegendő impulzust kaptak, hogy érzésben egyre inkább visszamenjenek a görög világba. Ennek nagy jelentősége van a civilizációnk szempontjából, mert úgy teszünk, hogy éppen fejlődésünk legfontosabb évei alatt azt tanuljuk, hogy mit alkottak a görögök a világban. A görögök másképpen csinálták. Természetesen eszükbe sem jutott, hogy fiatal korukban elsajátítsák az egyiptomi nyelvet. A közvetlen valóságuknak szentelték magukat. Közvetlen valóságérzékük volt. Azzal foglaljuk el a fiataljainkat, hogy semmit ne ismerjenek meg a környezetből, és ne fogadjanak be valóságösztönöket. Ősi korba helyezzük át őket. Fogalmunk sincs arról, hogy ezzel tulajdonképpen mit teszünk. Mert a gyerekeknek – mondhatjuk, fiatal uraknak és ifjú hölgyeknek – nemcsak a görög nyelvet tanítjuk meg. A nyelvben, egy nyelv hangkonfigurációjában, nyelvtanában egy egész nép egész jelleme van. Amikor az ember befogadja a görög nyelvet, ahogyan ez ma történik, a lelkének a helyzete a világban is hasonló konfigurációt vesz fel, mint amilyen Görögországban volt. Ott az egész kulturális élet olyan volt, hogy tulajdonképpen csak egy egész kis, felső réteg vett részt a kultúrában, a többiek rabszolgák voltak. Görögországban csak szabad férfi volt érdemes arra, hogy tudománnyal, politikával és még legfeljebb – de csak felügyelőként! – a mezőgazdasággal foglalkozzon. Minden más a rabszolgák dolga volt. Ez benne van a nyelvben. És amikor a görög kultúrát magunkban a nyelvvel egyesítjük, akkor az arisztokratizmust egyesítjük a szellemünk kiművelésével. A görögöknek természetes volt, hogy az egész társadalmi szervezetük a saját szellemi irányultságuk szerint épüljön fel, mert számukra ez a vérrel függött össze. Voltak a széles tömegeket alkotó emberek. Aztán voltak a magasabb rangú emberek, akikben már a vér által benne volt a magasabb szellemi élet. Ez még a görög plasztikában is kifejezésre jut. Hasonlítsák össze a Merkúr-típust, hogyan ábrázolják az orrát, a fülét, a Zeusz- vagy Athéné-típussal: másképpen áll az orra, a füle. A görögök pontosan tudták, mit akarnak kifejezni, amikor az egyik oldalon a Merkúr-típust, a másik oldalon az árja Zeusz-típust építették fel.

Mindez sokkal jobban áthat minket, mint gondolnánk. Amikor ma világnézeti eszméket alakítunk ki, alapjában véve olyan eszméket alakítunk ki, amelyek ahhoz igazodnak, ami a görögöknél a vérből eredt. A szellemi, a kulturális életünket áthatja az, amit a görögöktől fogadunk magunkba. A görögök a mai korunkba luciferi módon nyúlnak bele. A görögök rómaiakká alakultak át. A rómaiak jelentik a következő időszakot. A göröggel szemben a római józan, prózai nép volt, és az élet más oldalait alakította ki. Azt, ami a görögöknél a vérből eredt, ők elvontan élték ki. A görögökkel szemben ők magát az embert tették elvonttá, állampolgárrá. Az ember római értelemben tulajdonképpen nem ember, hanem állampolgár. Ez a görögök számára érthetetlen dolog. Az ember nem az, amivé az emberiségbe belépve emberként lesz, hanem az ember az, amivé valamilyen állami okmányba való bejegyzéssel válik. Ez gyakran groteszkül jelentkezik. Volt egy öreg barátom, hatvannégy éves volt. Egy nap így szólt: Sikerült annyit megtakarítanom – mindig is szegény fickó volt -, hogy el akarom venni ifjúkori szerelmemet. Tizennyolc évesen szerelmes lett ugyanis, de akkor nem volt annyi pénze, hogy megházasodhasson. És mindketten annyira szerették egymást, hogy addig vártak, míg össze nem házasodhattak. Ez csak most lett lehetséges. Időközben ő hatvannégy éves lett, a szerelme hatvankettő. Hazament tehát a szülővárosába, és megírta, hogy minden rendben van, megvan a pénz. Mégsem házasodhattak össze, mert a község megkérdőjelezte az ő létezését. A paplak ugyanis évekkel korábban leégett, a keresztlevelek megsemmisültek, és nem volt senki, aki a személyéről adatot szolgáltatott volna. Azt gondolta ugyan, hogy elegendő bizonyíték, hogy ő maga ott van, de nem volt törvényes bizonyítéka! A házasság végül is létrejött, de ezek a nehézségek megmutatták neki, mennyivel fontosabb a keresztlevél, mint a saját személye.

Az ember tehát polgár. Az ember elvont összefüggésben az, ami. Ez a nézet lényegében római, és mindaz, ami a megszokott életben így létezik, lényegében római. A nevelésünket lényegében kihasználja az állam, amely olyan elvonttá vált, és amely szocialista hatás alatt még sokkal elvontabbá válik. Az embereket ma nem arra nevelik, hogy emberként helyezkedjenek el a világban, hanem hogy állami hivataluk legyen, és ebbe helyezkedjenek bele. Az állam kézbe veszi a fiatal embereket. Nem rögtön, mert akkor még túl tisztátalanok számára, akkor ideiglenesen átengedi a szülőknek. Utána azonban kinyújtja polipkarjait az ember után, és úgy idomítja, hogy neki megfelelő legyen. És nagyon jól tudja, hogy az emberek meg fognak felelni neki. Mert mi mindent ad nekik? Ad nekik gazdasági életet, ad mindent, ami elő van írva nekik, és azután nyugdíjazza őket. És figyeljük csak meg, mit jelent az embernek, ha azt mondhatja: az állásáért nem csupán megfizetik, de utána még nyugdíjat is kap! Ez valami egészen nagy dolog, és az embert az elvont államhoz láncolja, és ez azután hatalmába keríti a többi érzést is. Itt is megjelent a római érzület az emberekben. Ha ma azt mondják az embernek: Részt kell venned a halhatatlanságodban, és ehhez aktívvá kell tenned azt, ami a lelkedben hat, hogy a lelkedet aktívan, saját magad vihesd át a halál kapuján – ezt nem értik meg. Alaposan leszoktatták arról, hogy ilyesmire irányítsa az értelmét. Ezzel szemben azt mondják neki, elég, ha hiszel Krisztusban és abban, amit az állam tesz. És akkor tudja: először gondoskodik róla az állam, és ha eleget dolgozott, az állam nyugdíjazza. És az egyház még valamit tesz. Az ember halála után a lelkét nyugdíjazza, így az életben nem kell a lelkén munkálkodnia, és saját magának tennie valamit, amikor a lelkét átviszi a halál kapuján. Az embert ma nyilvántartásba veszik, és másodjára a római lény politikáját fogadtuk be a lényünkbe, és egyre inkább befogadjuk.

Ezen a területen borzasztó tapasztalatokat lehet szerezni. Stuttgartban közreműködtem a Waldorf-iskola beindításában, és különböző tanterveket is be kellett mutatnom. Ha visszagondolok a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveire, akkor azt kell mondanom, a tantervek elég rövidek voltak; csak azt tartalmazták, amit minden osztályban át kellett venni. Az oktatási célok és az anyagok adottak voltak; minden egyéb vonatkozásban még szabad kezet kapott a tanító. Most nagy terjedelmű tanterveket kapnak, és az első oldalon ez áll: hivatalos közlöny, rendelkezés, majd utána megadják: így és így kell eljárni a tanítás során. Az tehát, aminek az élő személyből hatnia kell egy másik élő személyre, törvényekben és rendeletekben van rögzítve, hivatalos lett, arról rendelkeznek. Ez a szellemi élet halála. A szellemi életnek ez a halála Közép-Európából egyenesen Rómába vezet! Ez a második, amit befogadtunk magunkba, a rómaisággal a politikát és a jogot.

Ehhez jött, amit nem lehet a régi korokból átültetni az újba, a gazdasági élet. Annak modernnek kellene lennie. Mert lehet újracsócsálni, amit a görögök felismertek, engedhetjük hatni a rómaiak jogi életét, de nem lehet azt enni, amit a görögök és a rómaiak ettek. A gazdasági életnek modernnek kell lennie. Így lassanként oda jutottunk, hogy a gazdasági életünket a görög szellemi élettel, a római jogi élettel kereszteztük, és most az a feladatunk, hogy ezeket a dolgokat megint különválasszuk, megértsük azt, hogy ezt a három réteget, amely különböző korszakokból sűrűsödött össze, szét kell választanunk. Ez azt jelenti, hogy az ember terjessze ki az érdeklődését – mint korábban térben Keletre és Nyugatra – a jelenkorig, ez azt jelenti, hogy felemelkedni, képessé válni olyan érzésekre, amelyek felemelhetnek az archékhoz. Sok ember azonban aszerint akar érdeklődést, elfogulatlan érdeklődést kialakítani, ahogyan a korszellem hat, amikor egymásba tolja a korokat, ahogyan ezt bemutattam. Stuttgartban beszéltem a gimnáziumi oktatásunk mesterkéltségéről.46 Nem tudom, hogy pusztán időbeli összefüggés volt-e, de időbeli összefüggés mindenképpen volt. Néhány nappal azután, hogy erről beszéltem, nagy hirdetések jelentek meg a stuttgarti újságokban, mindenféle vaskalaposok, pardon, professzorok és hasonlók aláírásával, hogy a gimnáziumi oktatást nem szabad alábecsülni, mert az hozzájárult a német népnek az utóbbi időben csodálatosan kibontakozott nagyságához. 1919 áprilisában betű szerint ez volt olvasható az ifjúság oktatóinak állítólagos véleményeként, 1918 októbere után! Ilyen dolgok lehetségesek korunkban. Sőt más dolgok is lehetségesek.

Mindaddig, amíg nem jutunk el oda, hogy úgy lássuk ezeket a dolgokat, hogy a szellemi világból a fizikai világunkba ható impulzusokat befogadjuk, amíg nem látjuk be, hogy az ember szellemi szervezete ugyanúgy összefügg az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiáival, mint a fizikai szervezete az állatvilággal, növényvilággal és ásványvilággal (a személyiségszellemek a személyes fejlődés védnökei, a népszellemek a népfejlődés védnökei a térben, a korszellemek az időbeli fejlődés védnökei), amíg nincs meg a lehetőségünk, hogy ezeket a dolgokat szellemi alapokon állva értsük meg, addig nem juthatunk tovább. Mindennek oda kell vezetnie, hogy a mai ember meglelje a szellemi világba pillantáshoz szükséges bátorságot és erőt. Kemény harc elé nézünk, ahol felkorbácsolódnak az egyik féligazságból keletkező ösztönök: a gazdasági valóság az egyetlen, minden szellemi-lelki dolog ideológia, és a másik féligazságból: az egyetlen valóság a szellemi-lelki, és minden külsődleges ideológia, maja. Ezek az ellentétek olyan ösztönöket szabadítanak el az emberi természetben, hogy hosszú-hosszú ideig fog tombolni a szellemi küzdelem, olyan formákban, amelyekről a mai emberiségnek fogalma sincs. Ezt tudnunk kell, és tudnunk kell még, hogy a kor követelményének megfelelően fel kell emelkednünk a szellemi világnak a mi felfogásunk szerinti szemléletéhez.

Ez magának a kornak a parancsa, maga a kor követeli meg tőlünk. Efelé kell fordulnunk. Erről többet holnap.

8. – Berlin, 1919. szeptember 14.

[Az ember teljes alámerülése a testbe. A természettudományos eszmék kibontakoztatásának szükségessége. Az új nevelési eszmények. A Krisztus-esemény megértésének különbségei. Woodrow Wilson és a Népszövetség. Az új Krisztus-megértés Az ember jelentősége a Föld élete és a szellemi világ szempontjából. Nyugati és keleti kísértések. Rabindranath Tagore. A vezető személyiségek rajongása a világháború alatt. Ludendorff, Michaelis. Az igazság akarása.]

Arról beszéltem, hogy az emberiség fejlődéstörténetében a mostani kor ezt az emberiséget nagy próbák elé állítja, még akkor is, ha az, ami ezeknek a próbáknak a során történik, legnagyobbrészt az emberi lélek tudatalattijában megy végbe.

Azt mondtam, az emberek tudják és tudniuk kell, mit jelent a láthatatlan világ küszöbének átlépése, amikor egyfajta beavatáson esnek át, amikor valóban, tudatosan belépnek ebbe a láthatatlan világba. Valami hasonló történik magával az emberiséggel, természetesen nem máról holnapra, hanem igen hosszú időszak alatt, amikor ennek az emberiségnek meg kell élnie, hogy a gondolkodás, érzés és akarat egymásba ható erői mintegy kilépnek egymásból, kihámozódnak egymásból, ahhoz hasonlóan, amikor az érzékfeletti világ küszöbének átlépésekor a gondolkodás, érzés és akarat önállóvá válik. Mindez a legbenső emberi természet jelentős változásaival kapcsolódik össze, és korunk feladata, hogy a legbenső emberi természetnek ezeket a változásait befogadja a tudatába. Éppen korunk emberének ezt a kényelmes késztetését, hogy ne akarja tudni, mi történik az emberiséggel, ezt a vaktában élést az illúziókban, sőt alapjában véve az életről való álmodozásban, ezt kell legyőzni.

Amit ma még el kell mondanom, az a legjobban akkor érthető meg, ha az érzékfeletti lét régóta ismert tényeire gondolunk, arra gondolunk, hogy elalváskor az ember énje és asztrállénye elhagyja a fizikai testet és az étertestet, felébredéskor pedig visszatér ebbe. Nos, ez általános vonás, bizonyos fokig sematikus vonás. Általánosságban azt mondjuk, az ember ébredéskor visszatér a fizikai testébe és az étertestébe. De ez a visszatérés különböző fokú lehet. Ha például megfigyelünk egy kis, még éretlen gyermeket, akkor soha nem mondhatjuk, hogy az én és az asztráltest teljesen alámerül a fizikai testbe és az étertestbe, hogy a tevékenységükben teljesen eggyé válnak a fizikai test és az étertest tevékenységével. Bizonyos fokig mindig marad valami az énben és az asztráltestben, ami nem kapcsolódik össze a fizikai testtel és az étertesttel. És ha visszatekintünk az emberiségfejlődés régebbi korszakaira, az emberiség fejlődésének arra a fontos, döntő fordulópontjára, amely, mint mondtam, a XV. század közepén van, akkor azt mondhatjuk, az ősi korokban, addig az időpontig az egész emberiséggel az volt a helyzet, hogy az ébrenlét alatt, az ember tudatos, éber időszaka alatt az én és az asztráltest teljes alámerülése nem történt meg. Rendkívül fontos a fejlődésben, éppen a mi Atlantisz utáni korszakunkban, hogy a lelkünk, a szellemünk, az énünk és az asztráltestünk csak most tudnak teljesen alámerülni a fizikai testbe és étertestbe, mégpedig korunkban is – később a viszonyok valamennyire megváltoznak – csak a huszonhetedik és huszonnyolcadik életév után. Ez az emberiség fejlődésének fontos titka. Az ember tulajdonképpen csak most éli meg, hogy teljesen alámerül a fizikai testébe, mégpedig csak a huszonhét, huszonnyolc éves korban elért teljes érettség után. És mit jelent ez a teljes alámerülés a fizikai testbe? Azt jelenti, hogy ezzel az alámerüléssel képessé válunk azoknak a gondolatoknak a kialakítására, azoknak az eszméknek a kibontakoztatására, amelyek Galilei47 és Kopernikusz48 kora óta materialista, természettudományos eszmék. A fizikai testünk a megfelelő eszköz ezekhez az eszmékhez, ehhez a természettudományos szemlélethez. Ezt a korábbi évszázadokban nem éber állapotban érték el, ezért nem volt meg a természettudományos gondolkodás sem. Ez teljesen a fizikai testhez kötődik. Ezzel függ aztán össze minden más, amit ezekben a napokban49 el kellett mondanom önöknek arról a tevékenységről, amelyet az embernek a szellemtudományos belátással összefüggésben úgy kell kialakítania, hogy ismét felkeltse a három következő hierarchia lényeinek érdeklődését, ahogy elmagyaráztam. Ennek a három hierarchiának a lényei elérték nálunk, hogy alá tudunk merülni a fizikai testünkbe, és ezzel természettudományosan ismerhetjük meg a holt, ásványi külvilágot.

A mai időkben bizony az emberiség feladata, hogy megismerje ezeket a dolgokat. Ha nincs ezeknek a dolgoknak a tudatában, az ember bizonyos fokig alva éli át ezt a kultúrkorszakot, és ez az oka, hogy az emberek a körülöttük zajló eseményeket alva élik át. Ezeknek a konkrét tényeknek a lelkünkre kell hatniuk, hogy befogadjuk annak tudatát, milyen erők működnek és hatnak ma az emberiség fejlődésében. Mondhatnánk: Korunkban sok mindennek meg kell újulnia – a „korunk” alatt persze egy hosszabb kort felölelő időszakot értek. Mindenekelőtt olyan dolgoknak kell megújulniuk, mint a nevelési célok. Már rámutattam erre a mi nézőpontunkból.50 Az embert gyermekkorától úgy kell nevelni, hogy megfelelően érje el azt a kort, amit a fizikai testbe való teljes alámerülés jellemez. Így el kell érnünk, hogy az emberek képesek legyenek teljesen alámerülni a fizikai testükbe. Miért lehet eredményes a fáradozás, hogy a nevelésügyünk átalakuljon, megújuljon? Azért lehet eredményes, mert az emberiséget, a fejlődés új szakaszába lépve, elő kell készíteni ennek az új szakasznak a megélésére. Mindenki, aki a mai életet vizsgálja, tudja, hogy ma rendkívül sok csüggedt természetű ember van, aki nem boldogul az életben. És miért nem boldogul az életben? Mert, ahogy elmondtam, nem tud olyan élményekre visszatekinteni, amelyeket a nevelése során, gyerekkorában kellett volna kapnia. Bizonyos erők csak a gyerekkorban alakulhatnak ki. Ha akkor kifejlődnek, egész életen át megmaradnak, megvannak, és az ember akkor felnőtt az élethez. Ha nincsenek meg, akkor az ember nem nőtt fel az élethez. Ilyen módon kell felfogni az egész mai nevelésüggyel szemben kialakítandó felelősségérzetet.

Másik dolog: világosan kell látnunk, hogy a Krisztus-impulzus az Atlantisz utáni negyedik korszakban került be az emberiségbe. Ez a korszak a Krisztus előtti VIII. században kezdődött, és egészen az időszámításunk szerinti XV. század közepéig tartott. Körülbelül ennek a korszaknak az egyharmada elteltével érte el az emberiséget az, ami az egész földi fejlődés értelme, a Krisztus-impulzus, a golgotai esemény. Akkor jelentkezett, amikor az emberiség az értelmi vagy kedélylélek fejlődési szakaszában volt. Az értelmi vagy kedélyléleknek ezt a fejlődését, amikor az emberi gondolkodás és érzés a mainál sokkal ösztönösebb volt, a XV. században felváltotta a tudati lélek fejlődése, amiben most is vagyunk. Az a mód, ahogyan a golgotai esemény az emberiségfejlődés világtörténelmi impulzusaként megjelent, elsősorban az Atlantisz utáni negyedik korszak ösztönös megértéséhez igazodott. Ennek a korszaknak az embere fogadta be. Az ilyen ösztönös megértés számára természetes volt, hogy arra gondoljon, a názáreti Jézus személyében az a Krisztus-lény élt, aki abban a korszakban kozmikus magasságokból szállt le, hogy a földi tettek elvégzésére összekapcsolódjon a názáreti Jézus testével. Ahogyan a golgotai esemény akkor megjelent az emberiségben, abban mindenki nagy jelentőségű érzékfeletti eseményt ismerhetett meg, mindenki átérezhette. Az idő múlásával egyre jobban meggyengült az, ami az értelmi vagy kedélylélek erőiben volt. A megértés, ami a golgotai esemény iránt még megvolt a keresztény fejlődés első évszázadaiban, nem lehetett tartós. A civilizált emberiség egészen más lelkialkatába kellett beáramlania. Ennek az lett a következménye, hogy a tudati lélek jelentkezésével a golgotai esemény maga is egyre jobban materializálódott. És így látjuk, milyen volt a civilizált emberiség fejlődése az elmúlt négy-öt században, egyre kevesebb volt a megértés az iránt, ami a Golgotán tulajdonképpen történt, hogy Krisztus benne lakozott a názáreti Jézusban. Ezt a nagy misztériumot, amit az első keresztény századokban ösztönösen felismertek, egyre kevésbé értették meg. Egyre inkább materializálódott, egészen korunkig, amikor ezen a területen is odáig jutottak, hogy már semmit sem akartak tudni az érzékfeletti, a kozmikus Krisztusról, és hogy a názáreti Jézusról úgy kezdtek beszélni, mint egy emberről, ugyan rendkívüli, de mégis emberről, aki ugyanolyan természetű, mint a többi ember.

Itt is fordulópont előtt állunk. Új Krisztus-megértésnek kell jönnie. Ez az új Krisztus-megértés csak akkor jöhet el, ha a szellemtudomány eszközeivel keressük, ha úgy keressük, hogy érzékfeletti eszközökkel ismét rátaláljunk arra, ami tulajdonképpen csak az érzékfeletti világban bontakozhatott ki valóban, ami a fizikai világban csak megnyilatkozni tudott. És ennek az új Krisztus-megértésnek az emberi természet olyan mélységeiből kell kiindulnia, hogy ebben a mélységben eltűnnek a felekezeti különbségek, amelyek az egész civilizált emberiségben hatnak. Ezek a felekezeti különbségek mind olyan lelkialkaton alapulnak, amely sokkal inkább a lélek felszínén van, mint mindaz, aminek ma szellemtudományos alapokból el kell vezetnie Krisztusnak Jézusban való új megértéséhez. És nem lesz teljes ez a megértés, valójában nem tudja kielégíteni az emberi lélek igényeit, ha egyben nem hidalja át azokat a különbségeket, amelyeket a felekezetek vittek be az emberiségbe. Ha az emberiséget komolynak és méltónak találjuk, remélhetünk valamit ettől a Krisztus-impulzustól, amit alapjában véve mindnyájunknak áhítani kell, valamit várnunk kell tőle, amit ma nagyon értelmetlenül, más helyeken keresnek. Ma az emberek úgynevezett nemzetközi népszövetségről beszélnek, ettől várnak valamit. Figyelemre méltó, mennyire vágynak ma az emberek az absztrakcióra, hogy megértsék a valóságot. Mert honnan is jöhetnének a népekre ható impulzusok, hogy olyan egységet hívjanak életre, amit az úgynevezett Népszövetség alatt értenek? Nézzük csak meg, milyen lelki impulzusokat hoztak fel eddig ennek a Népszövetségnek a megalapításához: néhány absztrakciót. De az emberek ma átalusszák az ilyen dolgokat. Hogy mennyire alszanak, az a következő tényből is látszik: Amikor Amerika még nem vett részt a nemzetközi tárgyalásokban úgy, mint ma, Woodrow Wilson, ennek a Népszövetségnek a kitalálója vagy legalábbis újra kitalálója azt mondta,51 hogy a Népszövetséget csak akkor lehet helyesen megalapítani, ha ennek a háborús katasztrófának nincsenek győztesei és vesztesei. Ez lenne a Népszövetség elengedhetetlen feltétele. Aki ezt annak idején komolyan vette, az ma képtelen komolyan venni, amit a Népszövetségről mondanak. A kettő együtt nem megy. Az emberek azonban nem veszik észre ezt. És ez az, ami az egészséges emberi fejlődést ma annyira akadályozza; hogy ha bizonyos idő eltelt, az ember tényleg elfogadja a legellentmondóbb dolgot is. Olyan ez, mintha az emberek ma a lelkükkel egyáltalán nem vennének részt abban, ami tulajdonképpen történik.

Nem, ez a Népszövetség semmire sem jó. Mert annak, amit az emberiségben meg kell alapítani, az emberi lény mélyéről kell a felszínre kerülnie. Csak a Krisztus-impulzus új felfogása alakíthatja ki azt, ami a kor emberiségi impulzusai alapján az egész civilizált világon megalapítható, olyan alapokon, amelyek nem a népek megkülönböztetésén nyugszanak. Csakis ez az új, szellemtudományos felfogású Krisztus-impulzus kapcsolhatja össze az egész civilizált világon újra a gyűlöletben és félreértésben szétforgácsolódott népeket. Ennek mélyen, mély meggyőződésként kell a lelkekbe vésődnie. Mert minden más, ami nem ebbe az irányba halad, ma akadályozza az emberiség fejlődését. És alapjában véve meggondolatlanság az emberiség fejlődésének követelményeiről másképpen beszélni, mint ennek a fejlődésnek a legmélyebb alapjaiból. Ha a Föld az emberiségfejlődés vonatkozásában a tulajdonképpeni értelmét a golgotai eseménnyel nyerte el, akkor ma ideje, hogy ezt az értelmet új módon fogjuk fel. És amíg az emberiség ennek a megértésnek a kötelezettségét nem vállalja magára, addig nincs gyógyír korunk sebeire. Ma azokat a dolgokat, amelyeknek meg kell történniük, nem lehet ebből a szempontból párhuzamosan űzni, egymásba kell őket vezetni. Nem lehet külsődlegesen politizálni, nem lehet külsődlegesen akarni a Népszövetség felállítását. Ezek a dolgok megkövetelik, hogy az emberiség legmélyebb impulzusa, a Krisztus-impulzus által bensőségessé váljanak.

Az antropozófiai irányultságú szellemtudomány kötelessége, hogy bizonyos módon rámutasson arra, amit minden egyes ember csak személyes-individuális lényként éleszthet fel magában, de amit fel kell éleszteni. Mert érezni kell korunk teljes komolyságát, amint érintjük ezeket a dolgokat. Annyira mélyen fájdalmas, hogy alapjában véve a kornak ezt az egész komolyságát még olyan kevéssé érzik, hogy kerülik a találkozást azokkal a nagy felismerésekkel, amiket az emberi tudatnak feltétlenül magáévá kell tennie. Olyan korszakot éltünk át, amely nagyon eltávolított attól a belső ösztönzéstől, ami a ma szükséges felismerésekhez vezet. Kérdezzenek meg egy mai természettudóst vagy olyan embert, aki a mai természettudomány szerint gondolkodik: Mi lett volna a Föld fejlődésével, ha az ember nem vesz részt benne? Ha a mai természettudós a feltevései, a nézetei alapján értelmesen meggondolja, akkor nem adhat más választ, mint ezt: Akkor az ember nem létezne, és a Föld az ember nélkül fejlődne, akkor is kifejlesztené az ásványvilágát, a növényvilágát, az állatvilágát. Körülbelül az történne, ami ma is történik, csak az ember nem lenne jelen, legfeljebb nem épülnének házak, nem lennének városok és hasonlók. – Így, ha az ember felfogja a mai természettudomány értelmét, azt kell mondania, a Föld az ember nélkül is fejlődött volna, akkor is, ha az ember nem lenne jelen. És ez mégis teljesen téves. Ha mindent egybevetnek, ami a majdnem két évtizede hallható különböző magyarázatokban található, akkor azt, amit most mondtam, magától értetődőnek veszik. Csak figyelmeztetni kell erre.

A születés és halál között lelkiek szövik át azt, amit az ember fizikai testként magán hordoz. Sőt most, amikor ebbe a korszakba lépünk, különleges lelkiek szövik át: az én és az asztráltest teljesen alámerülnek a fizikai testbe. És megint, akár tűzzel, akár temetéssel adjuk át fizikai testünk tetemét a földnek, ez a jelenlegi természettudományos irányzat számára nem jelent mást, mint: Ez a tetem nem másból áll, mint különböző anyagokból, amelyek az ember halálával hozzáadódnak a földhöz, és a maguk útját járják a különböző elvek szerint, amelyeket ma a szerves, de különösen a szervetlen kémiában követnek. De ez mind badarság! Sokkal inkább a következőkről van szó: igazából az emberi test lénye nem múlik el, a születéstől a halálig benne lakik az emberi szellemi-lelki lény. És a tetemünket olyan formában adjuk át a földnek, olyan minőségben, amit csak azzal kaphatott meg, hogy a születéstől a halálig benne élt az a lény, amely a születés, illetve a fogantatás előtt az ember lelki szellemiségeként élt a szellemi világban. És a Föld a mai fejlődésében olyan lenne, hogy rég szétesne, kopárrá válna, ha akár temetés, akár tűz útján nem fogadná be erjesztőként azt, amit a haláláig benne élt lélektől már elhagyott emberi testek jelentenek. Ha korábban kenyeret sütöttek – korábban ezt így csinálták, ma egy kicsit mesterkélten -, akkor a régi kenyértésztából megtartottak valamennyit, amit a következő kenyérsütéskor élesztőként kellett hozzáadni; ez hozzátartozott. Hasonlóképpen nem tudna a Föld fejlődni anélkül, hogy az emberi testeket – nem az állati testeket – bizonyos fokig erjesztőként nem adnák hozzá. Ezek okozzák, hogy a Föld, amely már rég eljutott volna a szétporladáshoz, a fejlődése végéig hordozni fogja, ami benne van. Az ember részese, és különösen most részese a Föld egész fejlődésének. És még annak is van számára jelentősége, amit a halálunkkal átadunk a Föld fejlődésének.

És a másik dolog, ami az emberrel, különösen a jelen korszakbeli fejlődése során történik, az, hogy amikor megéri az érettebb kort, elhagyja a huszonhetedik, huszonnyolcadik évét, akkor éber állapotban olyan kapcsolatban van a fizikai testével, ami egészen különlegesen hat a szellemi világra, az égi világra. Az emberiség fejlődésében figyelemre méltó polaritás: Ha az ember átlépi a halál kapuját, a testét hátrahagyja, akkor valamit kihasít ebből a testből, ami a Föld fejlődésének erjesztőjéül szolgál. A huszonnyolcadiktól a harmincötödik évig tartó életkort átélve átad valamit a szellemi világnak, amire ennek a szellemi világnak szüksége van. Amit átad – egyszer majd beszélek arról, hogyan módosul ez a dolog a fiatal lények esetében, akik a huszonnyolcadik évük előtt halnak meg, ez ma túl messzire vezetne -, amit az ember ekkor a szellemi világnak átad, az a legfontosabb dolog, amit újra megtalál, amikor a halál után a szellemi világban visszafelé éli az életét. Ez az, amit az ember valóban ugyanúgy ad át a szellemi világnak, ahogy a tetemét átadja a földi világnak.

Ilyen titkok kapcsolódnak az emberiségfejlődéshez, és az ilyen dolgokat a mai emberiségnek be kell fogadni a tudatába. Ezek a dolgok nem csak a szenzációs megismerés miatt fontosak, tényleg nem! Nagyon-nagyon más jelentőségük is van még. Mert aki képes ezeket a dolgokat komolyan venni, aki ezeket a lelkében teljes súlyukkal meg tudja élni, az az életet is sokkal komolyabban tudja venni, mint mások. És az embernek korunkban szüksége van erre az elmélyült komolyságra az élettel szemben. És az alapos megértésnek, hogy milyen legyen a társadalmi szervezet hármas tagozódása – hiszen a külső megértés a külső világé, mondhatnám exoterikus világé, és neki kell átadni -, de tényleg alapos megértésnek, úgy, hogy lehetővé váljon a tudatos közreműködés a mai társadalmi fejlődésben, abból kell kiindulnia, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudomány szerinti életszemlélet alapján vesszük komolyan az életet. Különben nem fogjuk fel elég mélyen a dolgokat. A külső világban kell hirdetni a hármas tagozódással összefüggő dolgokat. Itt, ezen a helyen szeretnénk felébreszteni a lelkekben a szükséges tüzet, a szükséges lelkesedést, hogy azok, akik az ilyen megértésre szellemtudományos szempontból képesek szert tenni, mindent tegyenek meg azért, hogy a saját meggyőződésük melegével, a saját lelkesedésükkel másokat is eljuttassanak a szükséges megértéshez. Azzal a felületes megismeréssel, ami ma kint, a világban az emberek sajátja, és amely olyan dolgokhoz vezet, hogy azt hiszik, a Föld akkor is fejlődhetne, ha az ember nem lenne ott, az ilyen felületes megismeréssel nem lehet elérni a szükséges komolyságot. Ezért, ha ma a nagyvárosokban járunk, vérzik a szívünk, látva, hogy hiányzik a kapcsolódás azzal, ami tulajdonképpen az emberiségfejlődésben történik.

Ezek a dolgok előkészültek. Éppen az volt az ideiglenes csúcspontjuk, amit világháborús katasztrófának nevezünk, amibe az egyre inkább elterjedt felületes megfigyelés beletorkollott. Ma azonban az ember kötelessége, hogy eljusson ahhoz a háromféle elmélyüléshez a három fölöttünk található hierarchia lényeiről, amiről tegnap beszéltem. Mert ma be kell látnunk, hogy a tényeknek ebben a komplexumában élünk. Emberiségként olyan korszakon kell átmennünk, amelyben az én és az asztráltest a legmélyebbre szállnak le a fizikai és étertestbe, és ezzel a legerősebb kísértéseknek vannak kitéve, amelyek abból erednek, hogy emberként ilyen szoros kapcsolatba kerülünk a fizikai testünkkel. Kétféle dolog van: először az a mód, ahogyan ez a kísértés megjelenhet, amit a kísértés nyugati alakjának neveznék, és a másik a keleti alak. Minél inkább Nyugatra tekintünk, annál sajátságosabban jelentkezik a nyugati alak, de ezt a kísértést különösen erősen hordjuk a saját természetünkben. Ez abban áll, hogy a fizikai testünkbe egyre mélyebbre merülve belső kapcsolatba kerülünk a Föld-erőkkel, amelyekkel a fizikai test összefügg. A fizikai testünk a Föld-erőkkel függ össze. Ezektől a Föld-erőktől csak akkor szakad el, ha a tudatában legyőzi a Föld nehézségi erejét és hasonlókat, amik a Földhöz kötik. Az ember egyáltalán nem tudja, hogy a benne ható erőket a szervezetével legyőzi. Egyszer felhoztam itt valamit, ami illusztrálhatja az említetteket. Azt mondtam: Az emberi agy olyan nehéz, hogy ha a teljes súlya kibontakozna, szétnyomná a közvetlenül alatta levő véredényeket. De az emberi szervezetben megvan az az érdekes berendezkedés, hogy az agy az úgynevezett agyvízben úszik. Az arkhimédészi elv szerint a vízben minden test annyit veszít a súlyából, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya. Az agynak az alatta levő véredényekre gyakorolt nyomása is azért csökken, mert az agy az agyvízben úszik, és ezzel legyőzzük az agy nehézségi erejét. Így győzünk le sok mindent. Éppen ezek az erők, amelyekről olyan kevés szó esik, mutatják meg a fizikai világban is, milyen világcsoda van az ember szervezetében. Így függünk össze a Föld erőivel, de ezekkel az erőkkel nem kerülhetünk közvetlen összefüggésbe. A Nyugat világában, minden nyugati életérzésben ott van a kísértés, hogy ezekkel az erőkkel túlzott összefüggésbe kerüljünk. Ez arimáni kísértés. Ez ellen csak akkor lehet tenni, ha tényleg eljutunk oda, hogy a megismerésünket fokozatosan úgy mélyítjük el, hogy abba a helyzetbe kerülünk, hogy az emberiséget a fejlődésében történelmileg tekintjük át, és a golgotai eseményt ennek a történelmi Föld-fejlődésnek a középpontjában levő valós tényként tényleg megértjük, ahogy meg tudjuk érteni Caesar, Augustus vagy Szókratész létezését is a történelemben. Csak azzal védheti meg magát a nyugati világnézet az arimáni kísértéstől és annak következményeitől, hogy ez a nyugati világnézet felveszi Krisztust a tudományos, a megismerésszerű vizsgálatába, hogy Krisztus bekerül a nyugati világnézet egész gondolkodásába.

A keleti világnézet ellentétes helyzetben van. A keleti ember bizonyos vonatkozásban megmarad azon a gyermekded állásponton, hogy az énjét és az asztráltestét nem engedi lemerülni a fizikai testbe és étertestbe, a mostani korszakban sem, amikor ennek az alámerülésnek előre elrendelés szerint meg kell történnie. A keleti ember menekül az alámerülés elől. Érdekes ebből a szempontból értelmezni korunk legfontosabb eseményeit. Rabindranath Tagore52 nagyon szép beszédeit lefordították németre is. Ha elolvassák ezeket a beszédeket, és van hozzá érzékük, azt fogják mondani, egészen más aroma áramlik belőle, mint bármelyik nyugati olvasmányból. Egészen más szellem szólal meg benne. Éppen úgy, ahogyan egészen más a perspektíva, ha a keletiek festenek vagy rajzolnak, mint ha a nyugatiak festenek vagy rajzolnak, Tagore lelki hangulata is egészen más, mint egy európaié vagy amerikaié. Ez abból ered, hogy még a képzett keleti ember is, ha megmarad keleti képzettségében, menekül a fizikai testtel való kapcsolódás elől. Ebben van a kísértés is, ami most luciferi, hogy az emberi testet ne használják ki megfelelően, hagyják kihasználatlanul. Míg az amerikai arra törekszik, hogy a fizikai testét túl erősen használja, addig a keleti ember arra törekszik, hogy túl kevéssé használja.

Ilyen a mai néppszichológia. Évtizedekkel korábban, amikor a világháborús katasztrófát kellett volna elkerülni, így kellett volna tekinteni arra is, hogy milyenek a kapcsolatok Európában a keleti és a nyugati népek között. Tényleg nem véletlenül tartottam 1910-ben éppen Kristianában előadást53 a népszellemekről. Nézzenek utána különböző dolgoknak ebben a ciklusban, és sok felvilágosítást kapnak arról, mi történt az utóbbi öt év világháborús katasztrófájában. De mindezekben a dolgokban valójában arról van szó, hogy az ember legyen kész, teljes komolysággal legyen kész arra, hogy ne meneküljön a valóságtól, hanem úgy fogja fel azt, az ember úgy álljon a fejlődésben, hogy ne önző módon mindig csak saját magába rágja bele magát, ne csak a közvetlen környezetét vegye szemügyre. Nem teljesíthetjük mai feladatunkat, ha nem fejlesztjük ki a jóakaratot, hogy legalább tudatilag benne álljunk az egész emberiségfejlődésben.

Amit elmondtam, az nem a múlt bírálata. Gyakran mondtam, hogy a múlt kritikáját szellemtudományos szempontból balgaságnak kell tartanunk. Arról van szó, hogy belássuk, a jövőért másképpen kell cselekedni és gondolkodni, mint ahogyan a múltban gondolkodtunk és cselekedtünk, hogy hajlandónak kell lennünk bevinni a jövőbe azt, ami a szellemi tudásból ered.

Ezekben a napokban rámutattam, hogyan kell az embernek az egész, születés és halál közötti életét tekintenie. Amikor a születésen átlépünk, az érzékfeletti világ erőit az érzékfeletti létből magunkkal visszük az érzéki-fizikai létbe. Ezek az erők tovább hatnak. Ez olyasmi, amit az ember ma nehezen ért meg. Hogyan hatnak tovább? Mindenben tovább hatnak, amit az ember ebben a fizikai világban szellemi életként alakít ki. Nem lehetnének közöttünk költők, nem lenne lehetőségünk világnézet vagy tudomány kialakítására sem, sem az ember nevelési impulzusainak kibontakoztatására, egyáltalán nem lenne lehetőségünk szellemi élet kialakítására, ha a születéssel nem hoznánk át a születés előtti életből származó impulzusokat. Ami szellemi élet, az a születés előtti létből származik. Amit ezzel szemben akarati impulzusból fejlesztünk ki a gazdasági életben – testvériség, emberszeretet, gondolkodás nemcsak magunkért, hanem másokért, munka nemcsak magunkért, hanem másokért -, amit bizonyos fokig titokban teszünk, amikor a gazdasági életben vagyunk, az adja azokat a legfontosabb impulzusokat, amelyeket impulzusokként a szellemi világba viszünk. Ahogyan a szellemi világból kihozzuk azokat az erőket, amelyek itt mindenekelőtt a szellemi életet alkotják meg, úgy visszük be a szellemi világba azokat az erőket, amelyeket a gazdasági életben, emberszeretetben és testvériségben fejlesztünk ki. Ezek ott elkísérnek minket, ott fontos impulzusokat jelentenek. Pillantsunk arra, ami a gyermeki életben történik évről évre, és abban meglátjuk a szellemi világból jövő örökséget, amivel az ember itt, a szellemi területen bontakozhat ki. És pillantsunk arra, ami a gazdasági életben történik, hogy akaratunkkal a másokért végzett munkát alakítjuk ki, és azt látjuk, amit beviszünk a szellemi világba, amikor átmegyünk a halál kapuján. És annak számára, aki képes látni a szellemi világot, az, ami csak a születés és a halál között alakul ki, az ellentéte annak, ami a szellemi világban a halál és az újabb születés között fejlődik ki.

Nézzenek utána a Theosophie – Teozófia című könyvben, mit mondok ott a lélekvilágról, a szellemi világról, és azt látják, hogy olyan fogalmakkal ábrázolom, amelyek teljesen ezeknek a kapcsolatoknak az élő szemléletéből következnek. De minden, ami a jogi államot alkotja, a halál és az újabb születés közötti élet impulzusainak az ellentéte. A szellemi életünket a születés vagy fogantatás előtti időszak erőivel alapozzuk meg, a gazdasági életet azért alakítjuk ki, hogy az ebben kibontakozott erőket bevihessük a szellemi világba, és ami itt kialakul, ami csak a Földhöz tartozik, az a politika, a jog, az államélet, aminek nincs kapcsolata a szellemi világgal.

Az ember a könnyebbik végén fogja meg a dolgot, amikor ennek a területnek a dolgait úgy értelmezi, ahogy éppen értelmezni tudja. Sok ember van ma, aki néha talán, hogy ezekben a republikánus időkben egy kicsit monarchista legyen, a bibliai mondással fordul korunkhoz: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” Ez a mondás nem alkalmazható a jelenre, mert csak a környezetében érthető. A római császár akkoriban maga volt az isten, a római császár istennek kijáró tiszteletet követelt meg. Caligula54 úgy követelte meg az istennek kijáró tiszteletet, hogy amikor a görög szobrokat Rómába vitette, mindegyiknek levágatta a fejét, és Caligula-fejet rakatott fel, mert ezt találta helyesnek. És amikor a názáreti Jézus kimondta ezeket a szavakat, már akkor ezt a jelentést szánta nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és hagyjatok meg valamit Istennek is, akit más lényben kell keresnetek, mint a császárban. Az evangélium sok helyén szükséges, hogy korunk számára helyesen értelmezzük, másképpen, mint ahogy ma értik, és akkor egyre inkább eljutunk a korunkban szükséges valóságfelfogáshoz.

Ezekben a napokban kötelességem volt különböző szempontokból felhívni a figyelmüket arra, hogy korunk emberiségének feladata kivívni ezt, a valósággal kapcsolatos álláspontot, ami csak úgy érhető el, ha valaki képes a fizikai valóság mellett a szellemi valóságot valami kézzelfogható dolognak tekinteni. Korunkban az okozza a legtöbb kárt, hogy behunyjuk a szemünket a valóság előtt. A politikában az emberek elég sokáig űzték ezt a politikát nem politikusan: behunyták a szemüket az előtt, ami valóságos. Az antropozófiai irányultságú szellemtudomány komolyan szeretne valamit: felnyitni a szemeket a valóság előtt. Ma azt éljük meg, hogy ezek a szemek csak nagyon-nagyon kevéssé vannak nyitva. Ma egész különös dolgokat hallunk, amelyek erősen bizonyítják az emberek hiányzó valóságérzékét. Kérem, ne értsék félre, fel kell hívnom a figyelmet az ilyen dolgokra, mert korunk alátámasztja ezeket. Voltak olyan személyiségek, akik szorosan összekapcsolódtak azokkal az eseményekkel, amelyek ezt a szerencsétlenséget hozták Kelet-Európára, ami nem véget ért, hanem tulajdonképpen csak most kezdődik, személyiségek, akik tulajdonképpen akkor mutatták meg igazi arcukat az emberiségnek, amikor 1918 nyarának és különösen 1919 őszének szörnyű eseményei zajlottak le. Sok ember, aki sok mindenért felelős, akkor mutatta meg az igazi arcát. Különleges helyzetbe kerültek, különleges helyzetbe, mert ez a helyzet különbözik a korábbi helyzetüktől. Valóban megismertem olyan embereket, akik bizonyos sajnálkozással tekintenek ezeknek a felelős személyiségeknek a mai helyzetére, és meg sem kérdezik: Nincs-e a világon sok millió ember, akinek ma lelkileg és testileg sokkal rosszabbul megy, mint azoknak, akik felelős személyiségként kerültek ebbe az új, a korábbitól különböző helyzetbe? Ezekben a dolgokban az a fontos, hogy felnyíljon a szemünk, hogy komolyan vegyük, milyennek kell lennie korunkban a valóság megismerésének. Rajongás, hogy az ember átadja magát bizonyos kedvenc eszméknek, amelyeket azért ért meg, mert kényelmesek neki, anélkül, hogy arra figyelne, amit maga a valóság mond. Ma kényelmetlen kimondani az igazságot az ilyen dolgokról. De ha vérző szívvel kell látni, hova jutottak a dolgok, hogy a rajongás éppen ott jelentkezik, ahol azt hitték, élettapasztalatot látnak, ha meg kellett élni, hogy pusztítón eluralkodott ez a rajongás, míg azt, ami belepillantott a valóságba, utópisztikus idealizmusnak tartották,55 akkor az a kötelességünk, hogy rámutassunk ezekre a dolgokra. És valójában a részvét nem gátolhat meg abban, hogy most, amikor a dolgok egészen világosak, most, amikor önvallomások jelennek meg, most, a megkínzott Közép-Európában olyan rajongókra tekintsünk, mint például Ludendorff, aki soha nem volt hajlandó olyannak látni a valóságot, amilyen, hanem a saját kényelmes eszméi szerint akarta formálni. Ezen a területen is a maga igazi fényében kell látni a valóságot, mert ma nem kis, hanem nagy leszámolásokkal van dolgunk. Ezek a rosszul stilizált kis kísérletek, hogy igazolják magukat a világ előtt, éppen a legkeserűbb szemrehányások. És amíg nem érezzük, hogy ezeket a dolgokat komolyan kell venni, hogy ezeket a dolgokat komolyan, a maguk valóságában kell látni, addig nincs üdvösség. Amikor ezeket a dolgokat elmondom, nem valamilyen okoskodó hajlam vezet. A szellemtudományos mozgalom komolyságával összekapcsolódva szükségét érzem annak és azt a kötelességet is, hogy ezekről a dolgokról beszéljek. Megéltük, és hallgatnunk kellett, mert mint Papagenóra,56 lakatokat raktak ránk, hogy az elmúlt négy-öt év fontos pillanatában, a Michaelis-féle kormányzás művészetében megtörtént az a tény, hogy a legteljesebb alkalmatlanság jutott vezető szerephez. Ezek a dolgok is idetartoznak. Árnyékként állnak azok mellett a nagy igazságok mellett, amelyek az emberiséget áthatják és át kell hatniuk.

Tudom, milyen sok ember mondja még ma is: sértve érzik magukat, ha ezekben a dolgokban az igazságról beszélnek nekik. Csakhogy ezekben a dolgokban nem folytatódhat, hogy behunyjuk a szemünket a világ előtt. Csak abból sarjad az emberiséget előrevivő erő, hogy őszintén tekintünk ezekre a dolgokra. Erre az erőre szükségünk van. Szükségünk van arra, hogy felfogjuk azt, ami alapvetően különbözik azoknak a felfogásától, akik az emberiséget olyan helyzetbe hozták, mint a jelenlegi. Elég bátornak kell lennünk, hogy felfogjuk az újat. Az itt és az antropozófiai mozgalom más helyein elhangzottak készítették elő ennek az újnak a felfogását a külső valóságban is. Nem azért hangzottak el, hogy jobb, úgynevezett vasárnap délutáni prédikációk legyenek. Azért hangzottak el, hogy tudósítsanak az idő komolyságáról. És a szó igazi értelmében csak az az antropozófus, akit megragad a kor szelleme, aki az igazságot akarja, nem az olyan hazugságot, ami a jelen dolgaiba végzetesen belekevert minket. Bár a szívükhöz szólhattam volna azzal a kevés szóval, amivel felrajzoltam a szükséges dolgok árnyékát. Mert nem pusztán az értelemhez kívántam szólni, hanem mindenekelőtt a szívhez, mert a korunkban szükséges nagy megértésnek szívből kell jönnie. Meg kell találnunk azokat az impulzusokat, amelyek ismét képesek felegyenesíteni az emberiséget. Ehhez azonban először azt kell felismernünk, milyen mélyen, nagyon mélyen keveredtünk minden területen a frázisba, a valótlanságba. A szellemből jön el az igazság. A bölcsesség csakis és egyedül az igazságban van. Ezt kellene mélyen a lelkünkbe vésni.

Néhány dolgot mondtam, ami korunk emberét jellemzi, ami az emberiségfejlődés mostani korszakát szellemi szempontból jellemzi. Ezeket a dolgokat azért hoztam fel, mert azt gondolom, hogy így lehet az emberi szívvel megértetni a korunkban legszükségesebbet, azt a lelki hangulatot, amiből az ahhoz szükséges komolyság ered, hogy ma az emberiség szolgálatában élhessünk. Mostani ittlétem alkalmával azt a feladatot állítottam magam elé, hogy ennek a komolyságnak az érzését hívjam elő önökben.

9. – Zürich, 1919. október 27.

[Pogány ősbölcsesség és a zsidó nép világfelfogása. Lucifer inkarnációja a 3. évezred elején. Az ősbölcsesség a harmadik Atlantisz utáni kultúrában, Görögországban és a gnózisban. A teológia materialistává válása. Arimán inkarnációja. Az arimáni megtévesztések, amelyeket érkezésének előkészítésére használ. Newman bíboros. Lux mundi mozgalom. A négy evangélium különbözőségének értelme.]

Korunk legfontosabb kérdéseiről nagyobb közönség előtt beszélve az előadó más helyzetben van akkor, ha semmit sem tud a világtörténelmi létesülés mélyebb erőiről – más szavakkal: a beavatás tudományáról -, vagy ha tud valamit erről. Ma aránylag könnyű mindenféle, tudományosnak, gyakorlatinak és hasonlóknak tartott külső megismerésből beszélni a kor kérdéseiről. De rendkívül nehéz a kor kérdéseiről beszélni, ha az ember ismeri az úgynevezett beavatás tudományát, amelyből minden kiindul, amit meg kell tárgyalnunk az ilyen helyeken, mint ez is, ahol ma ismét összegyűltünk. Mert aki ma a beavatás tudományának szempontjából beszél a kor kérdéseiről, az tudja, hogy nemcsak nagyrészt azoknak az embereknek a szubjektív, esetleges véleményével áll szemben, akikhez beszél, hanem azt is tudja, hogy mára az emberiség nagy részét egyik vagy másik oldalon az arimáni világlény nagyon erős és egyre erősebbé váló erői uralják. Amit ezzel mondani akarok, azt csak úgy tudom megmagyarázni, ha az emberiség egy nagyobb korszakáról adok egyfajta történelmi áttekintést.

Különböző, itt folytatott vizsgálódásokból, amelyeket különböző előadásciklusaimban is megtalálhatnak,57 tudják, hogy annak a korszaknak a kezdetét, amelyben korunk embereként benne érezzük magukat, a XV. század közepére kell tennünk. Ezt a korszakot, amely a XV. század közepén kezdődött és amelynek alapjában véve még a kezdetén vagyunk, mindig az Atlantisz utáni ötödik korszaknak neveztük, ami a másik, a görög-latin korszakot váltotta fel, amelyet a Krisztus előtti VIII. századtól a XV. század közepéig számítunk. És azután visszajutunk az egyiptomi-káldeai korszakhoz. Csak utaltam erre, hogy emlékeztessem önöket, hogyan illesztjük a teljes emberi létesülésbe azt az időszakot, amelyben benne érezzük magunkat. Nos, tudják, hogy miután eltelt a görög-latin korszak első harmada, megtörtént a golgotai misztérium. És a legkülönbözőbb szempontok szerint jellemeztük, hogy ez a golgotai misztérium tulajdonképpen mit is jelent az emberiségfejlődés, sőt az egész Föld fejlődése számára. Ebbe a nagyobb történelmi összefüggésbe szeretnénk állítani ma néhány dolgot, ami az emberiség számára ezzel a golgotai misztériummal összekapcsolódik.

Ebből a célból pillantsunk vissza sokkal régebbi korokra, mondjuk, a Krisztus előtti III. évezred kezdetére. Tudják, hogy milyen kevés külső történelmi hagyomány szól az emberi nem földi fejlődésének erről a korai szakaszáról. Azt is tudják, hogy a korai okiratok Keletre, Ázsiára utalnak. És sok antropozófiai vizsgálatból tudják, hogy minél tovább megyünk vissza az emberiség fejlődésében, ennek az emberiségnek más-más lelki alkatához jutunk, és hogy valamilyen ősbölcsességet találunk mintegy az egész emberiségfejlődés alapjaként. Tudják, hogy szűkebb titkos körökben egészen a XIX. századig megőriztek fennmaradt hagyományokat, hogy azután ezeket nagyrészt kevéssé hűen, de bizonyos értelemben mégis megőrizzék egészen mostani korunkig, ezek az ősbölcsesség hagyományai. Ha az ember ma még megismeri az emberiség egyik vagy másik ilyen ősbölcsességét, elcsodálkozik, hogy a valóság milyen mélységeibe mutatnak ezek az ősbölcsességek. De az évek során folytatott megfigyeléseinkből tudják, hogy ezekkel, az ősi időkben széles körben elterjedt bölcsességtanokkal mindig szembe kell állítani az egészen más jellegű, ősi héber nép, a zsidó nép teljesen másféle élet- és világfelfogását. Így némileg joggal nevezzük az elterjedt ősrégi bölcsességtant pogány elemnek, és állítjuk vele szembe a héber, a zsidó elemet. A külső hagyományokból és írásokból már tudják, hogyan keletkezett ebből a zsidó elemből azután a keresztény elem.

Nos, ezekből a külső tényekből kivehető valami, amire, kérem, figyeljenek ma oda: az emberiségfejlődésben szükségessé vált az ősi pogány elemmel és ősbölcsességével szembeállítani a zsidó elemet, amelyből azután, legalábbis részben, kialakult a kereszténység. Ez azt mutatja, hogy ez a régi pogány ősbölcsesség a maga teljességében nem egyedül gyakorolt befolyást az emberiség további fejlődésére. És ebből következik a kérdés: Milyen okból, miért kellett a zsidóságban és a kereszténységben új alakot nyernie, átalakulnia a sokak számára olyan csodálatra méltó ősi pogány bölcsességnek? Ezt a kérdést fel kell tenni.

A beavatás tudománya számára csak egy nagyon-nagyon súlyos tény válaszolja meg ezt a kérdést, az a tény, amely messze Ázsiában történt a Krisztus előtti III. évezredben. A látó tekintet visszapillantva azt látja, hogy egy érzékfeletti lény inkarnációja történt meg egy emberben úgy, ahogyan a golgotai esemény során történt egy érzékfeletti lény, Krisztus inkarnációja az ember názáreti Jézusban. Az inkarnáció, amely a Krisztus előtti III. évezred elején történt, és rendkívül nehezen követhető, még a szellemi látás tudományával, a beavatási tudománnyal is, valami rendkívül ragyogót, rendkívül fontosat adott az emberiségnek. És amit az emberiségnek adott, az alapjában véve ez az ősbölcsesség.

Először, külsődlegesen tekintve, úgy áll a dolog, hogy azt mondhatjuk, ez mélyen a realitásokba nyúló bölcsesség volt, hideg, csak az eszmékkel foglalkozó, érzelmekkel kevéssé áthatott. Ez van külsőleg. Belsőleg csak úgy tudjuk megítélni, mi is volt ez a bölcsesség tulajdonképpen, ha visszatérünk arra az inkarnációra, ami odaát, Ázsiában, a Krisztus előtti III. évezred elején történt. A szellemi látó tekintet számára akkor ténylegesen inkarnálódott az emberiségben a luciferi hatalom. És a széles körben elterjedt, az Atlantisz utáni harmadik emberi kultúra alapjául szolgáló ősbölcsesség eredete az volt, hogy Lucifernek ez az inkarnációja bizonyos módon megtörtént az emberiségben.

Ami az emberiségben elterjedt az ázsiai-luciferi embernek ebből az impulzusából, ebből a kultúrimpulzusából, az egészen a görög időkig hatott: A luciferi bölcsesség, ahogyan az emberiség számára az akkori fejlődési szakaszában rendkívül hasznos volt, ragyogóan, a különböző népek és fajok szerint árnyaltan terjedt el, egész Ázsiában világosan felismerhetően, azután még az egyiptomi kultúrában, a babiloni kultúrában, sőt, mint mondtam, még a görög kultúrában is. Ez a luciferi hatás határozott meg bizonyos módon mindent, amit az emberek az akkori időkben gondolhattak, kitalálhattak, akarhattak.

Természetesen rendkívül nyárspolgári lenne, ha csak azt akarnánk mondani: Ez Lucifer inkarnációja volt, menekülni kell tőle. – Ilyen nyárspolgáriságból minden elől menekülhetnénk, ami szépség és nagyság keletkezett az emberiség számára ebből a luciferi áramlatból, mert, mint mondtam, a görög szépség is olyasmi, ami ebből a fejlődési áramlatból származik. Az egész gnosztikus gondolkodás, amely a golgotai misztérium megtörténtekor létezett, amely beható, mélyen a világ dolgaiba bevilágító bölcsesség volt, az egész gnosztikus megismerés impulzusát luciferi erők adták. Ezért nem mondhatjuk, hogy ez a gnosztikus gondolkodás téves volt. Ha azt mondjuk: luciferi impulzusok hatották át, az csak a jellemzője.

Nos, jóval több mint kétezer évvel ez után a luciferi inkarnáció után történt a golgotai misztérium. Azt mondhatjuk: Az emberek, akik között elterjedt a golgotai misztérium impulzusa, még teljesen át voltak hatva azzal, amit a luciferi impulzus vitt be a gondolkodásukba, érzésükbe, érzületükbe. És most egészen más természetű dolog került a civilizált emberiség fejlődésébe, a Krisztus-impulzus. Gyakran beszéltünk arról, mit is jelent ez a Krisztus-impulzus a civilizált emberiségen belül. A Krisztus-impulzust – ezt ma csak megemlítem – olyan lelkek vették fel, amelyek természetét ma jellemeztem. Azt mondhatnánk: A Krisztus-impulzus bevilágított abba, amit az emberiség legjobbként kapott Lucifertől. És az első keresztény századokban úgy fogadták be a Krisztus-impulzust, hogy azt mondhatjuk: Az emberiség azzal értette meg Krisztust, amit Lucifertől kapott. Az ilyen dolgokat elfogulatlanul kell szemlélni, különben nem tudjuk valóban megérteni a Krisztus-impulzus befogadásának különleges természetét az első századokban.

Ahogy azután a luciferi impulzus egyre inkább eltűnt az emberek lelkéből, az emberek egyre kevésbé voltak képesek valóban helyesen magukba fogadni a Krisztus-impulzust. Gondolják csak meg, mi minden lett materialista az újabb kor során. De ha megkérdezik: Mi lett a leginkább materialista? – akkor azt a választ kapják: A modern keresztény teológia nagy része. Mert a modern keresztény teológia egyszerűen a legnagyobb materializmusnak adja át magát, amikor ez a modern keresztény teológia már nem Krisztust látja az ember názáreti Jézusban, hanem csak az ember názáreti Jézust, az „egyszerű názáreti embert”, az embert, akit akkor lehet megérteni, ha kevéssé akarunk felemelkedni valamilyen magasabb megértéshez. Minél inkább pusztán mindennapi embernek tarthatták a názáreti Jézust, aki csak a többi híres történelmi személyiség sorába tartozik, ez annál inkább megfelelt a modern teológia bizonyos materialista irányzatának. Ez a modern teológia keveset, igazán keveset fog elismerni a golgotai esemény érzékfelettiségéből.

Az emberiség érzületében egyre inkább alábbhagytak a luciferi hatások az emberi lélekben. Az újabb korban egyre erősebbé válik és még erősebb lesz a közeli és a távolabbi jövőben is az, amit arimáni impulzusnak nevezünk. Az arimáni impulzus más érzékfeletti lényektől ered, mint amilyen a Krisztus-lény, mint amilyen a luciferi lény. De ő is érzékfeletti, azt is mondhatnánk, érzékalatti lény – nem ez a fontos -, és különösen az Atlantisz utáni ötödik korszakban hatalmas lett és egyre hatalmasabb a befolyása. És ha szemügyre vesszük az utóbbi évek zűrzavarát, azt találjuk, hogy az embereket különösen az arimáni hatalmak taszították ilyen zűrzavarba.

Ahogyan Lucifer inkarnációja történt a Krisztus előtti III. évezredben, ahogyan Krisztus inkarnációja történt a golgotai misztérium idején, mostani földi létünk után bizonyos idővel, mintegy a Krisztus utáni III. évezredben ugyanúgy megtörténik Arimán nyugati inkarnációja. Így az emberiség történelmi fejlődésének közel hat évezredes lefolyását csak akkor értjük helyesen, ha úgy fogjuk fel, hogy az egyik pólusán van a luciferi inkarnáció, középen a Krisztus-inkarnáció, a másik póluson pedig Arimán inkarnációja. Lucifer az a hatalom, amely felébreszt az emberben minden rajongó erőt, minden hamis misztikus erőt, mindazt, ami az embert saját maga fölé akarja emelni, ami pszichológiailag bizonyos fokig rendetlenné akarja tenni az emberi vért, hogy az embert kifordítsa magából. Arimán az a hatalom, amely az embert józanná, prózaivá, nyárspolgárivá teszi, amely az embert megcsontosodottá teszi, amely az embert a materializmus babonájába viszi. És az emberi lény lényegében annak a fáradozásnak az eredménye, hogy fennálljon az egyensúly a luciferi és az arimáni hatalom között; és a Krisztus-impulzus segít a jelenlegi emberiségnek, hogy helyreállítsa ezt az egyensúlyt. Az emberben tehát folyamatosan megvan ez a két pólus, a luciferi és az arimáni. De történelmileg azt találjuk, hogy a luciferi a Krisztus előtti idők kulturális fejlődésének bizonyos áramlataiban túlsúlyba került a Krisztus utáni első századokig, hogy ezzel szemben Arimán egyre erősebben hat a XV. század közepe óta, és egyre erősebb lesz, míg a Föld nyugati részének emberiségében meg nem történik Arimán valódi inkarnációja.

Nos, a sajátságos az, hogy az ilyen dolgok hosszú ideje készülnek. Az arimáni hatalmak úgy készítik elő az emberiség fejlődését, hogy ha majd Arimán emberi alakban megjelenik a nyugati civilizációban, ami akkor már a mi felfogásunk szerint alig lesz civilizációnak nevezhető, ahogy egykor Lucifer Kínában emberi alakban jelent meg, ahogy Krisztus Jézus Kis-Ázsiában emberi alakban jelent meg, akkor az emberiség Arimán rabja lehet. Nem segít, ha ezekkel a dolgokkal kapcsolatban illúziókba ringatjuk magunkat. Arimán emberi alakban fog megjelenni. Csak az lesz fontos, hogyan készül fel az emberiség: az előkészületei ahhoz segítik, hogy az egész emberiség, amely ma civilizáltnak nevezi magát, a követőjévé válik, vagy olyannak találja az emberiséget, hogy az ellent tud állni neki. Ma nem segít, ha ezekkel a dolgokkal kapcsolatban illúziókba ringatjuk magunkat. Az emberek ma bizonyos fokig menekülnek a valóságtól, amit nem lehet teljesen kendőzetlenül eléjük tárni, mert kinevetnék, kigúnyolnák, kicsúfolnák. De ha úgy tárjuk eléjük, mint ahogy most a társadalmi szervezet hármas tagozódása58 útján próbáljuk, akkor nem akarják, legalábbis a tömegek nem akarják azt sem. De az, hogy nem akarnak dolgokat, éppen olyan eszköz, amit az arimáni erők használhatnak, hogy amikor Arimán emberi alakban megjelenik, minél több követője legyen a Földön. Éppen az hajtja Arimán inkarnációjának malmára a vizet, hogy az emberek túlteszik magukat a legfontosabb igazságokon. Mert látják, semmi más nem segít abban, hogy megtaláljuk a helyes álláspontot azzal szemben, ami Arimán miatt az emberiségfejlődésben le fog játszódni, mint azoknak az erőknek az elfogulatlan megismerése, amelyekkel Arimán hat, és azoknak az erőknek a megismerése is, amelyekkel az emberiség felvértezheti magát, hogy az arimáni hatalmak ne kísérthessék meg, ne vezethessék félre. És ezért ma legalább egynémely szempontból pillantást vetünk azokra a dolgokra, amelyek Arimán híveinek táborát erősítenék, és amelyeket különösen most használnak az arimáni erők az érzékfeletti világból, de az emberi lelkeken keresztül, hogy a követőknek ez a tábora minél nagyobb legyen.

És ez az egyik eszköz: Nem látják be, tulajdonképpen milyen jelentősége van az ember számára bizonyos gondolkodási és elképzelési módoknak, amelyek különösen az újabb korban uralkodtak el. Tudják, mekkora különbség van aközött, ahogyan az ember az egész kozmoszban, mondjuk az egyiptomi időkben, még a görög időkben is érzett, és aközött, ahogyan az újkor kezdete, a középkor vége óta érez. Képzeljenek el egy jól képzett, ősi egyiptomi embert. Ő tudta, hogy nemcsak testileg áll azokból az alkotórészekből, amelyek itt, a Földön előfordulnak, és az állatvilágban, a növényvilágban és az ásványvilágban testesülnek meg. Tudta, hogy emberi lényében olyan erők hatottak, amelyeket fent, a csillagokban látott. Az egész kozmosz tagjának érezte magát. Nemcsak élőnek érezte az egész kozmoszt, hanem lélekkel és szellemmel áthatottnak, és a tudatában élt valami a kozmosz szellemi lényeiből, a kozmosz lelkiségéből, a kozmosz életéből. Az emberiségfejlődés újabb szakaszában mindez elveszett. Az ember ma a Földről felpillant a csillagos égre, ami számára állócsillagokat, napokat, bolygókat, üstökösöket jelent. De mivel követi mindazt, ami ott kint, a világűrben letekint rá? A matematikával követi, legfeljebb még a mechanikával. Az, ami a Föld körül van, meg van fosztva a szellemtől, a lélektől, sőt az élettől is. Alapjában véve egy nagy mechanizmus, amit csak a matematikai és mechanikai törvényekkel lehet felfogni. Nagyszerűen felfogjuk a matematikai-mechanikai törvények segítségével! A szellemi kutató bizonyosan méltányolja, amit egy Galilei, egy Kepler és mások elértek. De ami az emberiségfejlődés e nagyjainak tanaival bejut az emberek értelmébe, az emberek tudatába, az a világűrt csak egy nagy mechanizmusnak ábrázolja.

Csak az tudja a tények alapján tekintetbe venni, hogy ez mit jelent, aki az embert a maga teljes lényében képes megfigyelni. Könnyen beszélnek a csillagászok, asztrofizikusok, amikor a világegyetemet olyan mechanizmusként állítják be, ami matematikai képletekkel felfogható és kiszámítható. Ezt az ember akkor hiszi el, amikor reggeltől ébren van, estig, amikor ismét elalszik. De azokban a tudatalatti mélységekben, amelyeket az ember az éber tudatával nem ér el, de amelyek mégis a lényéhez tartoznak, és amelyekben az elalvás és az ébredés között él, ott a világmindenségről más áramlik be a lelkekbe! Az emberi lélekben él a tudás, amely ugyan nem tudatos az éber tudat számára, amely azonban lent, a lélek mélyén él, és a lélek kialakítja a tudást a szellemről, a lélek életéről, a kozmosz életéről. És ha éber tudatában az ember nem is tud semmit arról, ami az elalvástól az ébredésig a szellemmel, a lélekkel és a világmindenség életével közösen történik – a lélekben benne vannak a dolgok, benne élnek. És a modern emberiség olyan nagy ellentmondásaiban sok minden abból a diszharmóniából származik, hogy a lélek az elalvástól az ébredésig mást él meg világmindenségről, és az éber tudat ma mást hajlandó elismerni ennek a világegyetemnek a világnézeteként.

Mit mond önöknek az antropozófiai irányultságú szellemtudomány, egész értelmét és szellemét tekintve az ilyen dolgokról? Azt mondja önöknek: Igen, nagyszerű és hatalmas, amit Galilei és Kopernikusz bevitt az emberiségbe, de nem abszolút igazság, egyáltalán nem abszolút igazság, hanem a világmindenség egy nézőpontja, egy oldala egy bizonyos szempontból! – Csak a modern ember önhittségére vezethető vissza, hogy az emberek ma azt mondják: ptolemaioszi világkép – gyerekség; ezt az emberek akkor gondolták így, amikor még gyerekek voltak. Már „milyen felségesen haladtunk mi elő”, „csillagnyi messzire”,59 és ezt most abszolútnak tartjuk. – Ez éppoly kevéssé abszolút, mint amilyen abszolút a ptolemaioszi rendszer volt, ez egy nézőpont. És csak akkor fogjuk fel helyesen – ezt mondja önöknek az antropozófiai irányultságú szellemtudomány -, ha tudjuk, hogy mindaz, amit az ember így, mondhatnám a puszta világmatematikában, a puszta világsémában gépiesen befogad, nem az abszolút igazságot mondja neki, hanem a világmindenség illúzióit. Az illúziókra azért van szükségünk, mert az emberiség a fejlődésének különböző fokozataiban a nevelés különböző formáin megy keresztül. Az újkori neveléshez egyszerűen szükségünk van erre a matematikai illúzióra a világmindenségről. El kell sajátítanunk, de tudnunk kellene, hogy ezek illúziók. És akkor lesznek igazán illúziók, ha tovább folytatjuk ezeket abban, ami minden nap körülvesz, ha arra törekszünk, hogy kövessük a Föld anyagaiba az atomok tudománya vagy a molekuláris tudomány szerint, ami maga is egy kis asztronómiaféleség. Ha valaki a modern tudománnyal kapcsolatban, amennyiben ez a tudomány így gondolkodik, helyes álláspontot akar elfoglalni, akkor fel kell ismernie, hogy mindez illuzórikus tudás.

Nos, azért, hogy az inkarnációját a legtermékenyebbé tegye, Arimán legfontosabb érdeke, hogy az emberek tökéletesítsék magukat ebben az illuzórikus tudományban, amilyen alapjában véve az egész mai tudomány, azonban ne jöjjenek rá, hogy ez a tudomány illúzió. Arimán legfontosabb érdeke, hogy megtanítsa az embereket a matematikára, de azt ne tanítsa meg, hogy a matematikai-mechanikai nézetek csak illúziók a világmindenségről. Arimán legnagyobb érdeke, hogy megtanítsa az embereket kémiára, fizikára, biológiára és így tovább, úgy, ahogyan ezeket képviselik és csodált nézetté teszik az emberek között, és hogy azt higgyék, ezek abszolút igazságok, nem csak nézőpontok, egy oldal fényképei. Ha egy fát lefényképeznek az egyik oldalról, akkor lehet, hogy helyesen fényképezték le, de még sincs róla teljes nézetük. Ha négy oldalról fényképezik le, akkor talán lesz róla nézetük. Arimán legnagyobb érdeke, hogy elrejtse az emberiség elől és ne ismerjék el, hogy nagy illúzió, szemfényvesztés van a mai intellektuális-racionális tudományban és toldalékában, a babonás empíriában. Akkor érheti el a legnagyobb sikert, a legnagyobb diadalt, ha elérhetné, hogy az a tudományos babona, ami ma mindenkit megragad, és amely szerint az emberek még a társadalomtudományukat is ki akarják alakítani, egészen a III. évezredig uralkodna, és amikor Arimán a nyugati civilizációban emberként világra jöhetne, a tudományos babonákat találná itt.

De ne vonjanak le hamis következtetéseket abból, amit elmondtam. Hamis következtetés lenne, ha kerülnék a mai tudományt. Ez a leghamisabb következtetés, amit levonhatnak. Meg kell ismerni. Mindent meg kell ismerni, ami erről az oldalról jön, de annak teljes tudatában: ezzel illuzórikus szemponthoz, az emberiségünk neveléséhez szükséges illuzórikus szemponthoz jutunk. Nem azzal óvjuk meg magunkat Arimántól, hogy kerüljük korunk tudományát, hanem azzal, hogy valódi alakjában ismerjük meg. Mert ettől a tudománytól külső illúziót kell kapnunk a világmindenségről. Szükségünk van erre a külső illúzióra. Nehogy azt higgyék, hogy nincs rá szükségünk. Csak azután egészen más oldalról kell a szellemi kutatásból igazi valósággal megtöltenünk, az illuzórikus jellegtől fel kell emelkednünk az igazi valósághoz. Számos előadásciklusomban60 utánanézhetnek annak, amit ma mondok, és azt találják, hogy mindenütt kísérletet teszek korunk tudományának teljes elfogadására, de mindezt abba a szférába emelve, ahol az ember beláthatja, mennyire érvényes. Nem kívánhatják, hogy eltűnjön a szemük elől a szivárvány, mert fényillúziónak, színillúziónak ismerik meg. Nem fogják megérteni, ha nem látják át illuzórikus jellegét. Így van ez mindennel, amit a képzelőerejük a világról kap a mai tudománytól. Csak illúziókat kap, és ezt a jelleget fel kell ismerni. Akkor éppen azzal juthatunk a világ valóságához, hogy ezekkel az illúziókkal neveljük magunkat. Arimán egyik eszköze, hogy az inkarnációját a lehető leghatékonyabbá tegye: az emberekben megtartani a tudományos babonákat.

A másik eszköze: szítani mindazt, ami az embereket ma egymás ellen hadakozó csoportokra, kis csoportokra osztja. Nézzék csak a mai pártokat, az egymással hadakozó pártokat, és azt találják – ha elfogulatlanok, elismerhetik -, hogy ezek a harcoló pártok tulajdonképpen a puszta emberi természet alapján nem magyarázhatók meg igazán. Ha egyszer az emberek hajlandók lesznek ezt az úgynevezett világháborút őszintén az emberi diszharmóniákkal magyarázni, akkor be fogják látni, hogy azzal, ami a fizikai emberiségben található, nem magyarázhatják. Itt mutatkozik meg világosan, hogy érzékfeletti hatalmak hatottak, éppen az arimáni hatalmak!

Ezek az arimáni hatalmak azonban mindenütt hatásosak, ahol embercsoportok közötti diszharmóniák keletkeznek. Mi az alapja a legtöbb dolognak, ami itt szóba jön? Induljunk ki egy egészen jellegzetes példából. A modern proletariátusnak ott volt Karl Marx.61 Ismerjék fel pontosan, mennyire elterjedtek Marx tanai a modern proletariátusban, és nézzék meg a szinte végtelen sok, mérhetetlenül sok marxista irodalmat! Kimondottan alkalmazza a tudományos vizsgálat ma egyébként szokásos módját, mindent szigorúan bizonyít, olyan szigorúan bizonyít, hogy sok ember, akiről nem is gondolhatták volna, a marxizmus híve lett. Mi volt tulajdonképpen a marxizmus sorsa? Először is, ugye, a proletariátusban terjedt el. Az egyetemi tudomány szigorúan elutasította. Ma már egy sor egyetemi tudós nem tagadja, hanem elismeri a marxizmus logikáját, és nem tudnak szabadulni tőle, mert az irodalomban lassanként kiderült, hogy a végkövetkeztetései élesen igazak, hogy ez a marxizmus kristálytisztán bizonyítható a jelenlegi tudományos érzülettel és képzelettel. A polgári köröknek nem volt olyan Karl Marxa, aki az ellenkezőjét bebizonyította volna; mert éppen úgy, ahogy a jog, erkölcs és így tovább ideológiai jellege, az értéktöbblet elmélete és a materialista történelemkutatás marxista szempontból bizonyítható, mindezekről a dolgokról pontosan ugyanígy, pontosan bebizonyítható az ellenkezője. Nagyon is lehetséges, hogy egy polgári, egy burzsoá Marx ugyanilyen szigorúan bebizonyítja az ellenkezőjét. És ebben nincs semmi humbug vagy csalás. A bizonyítékok maradéktalanul egyeznének.

Miért van ez? Azért, mert a jelenlegi emberi gondolkodás, a jelenlegi intellektus a lét olyan rétegében van, hogy nem ér le a realitásokig. És ezért lehet egy dolgot bebizonyítani, és az ellenkezőjét bebizonyítani, egészen szigorúan bizonyítani az egyiket és az ellentétét is. Ma lehetséges az egyik oldalon szigorúan bizonyítani a spiritualizmust, és éppoly szigorúan bizonyítani a materializmust. És ugyanazokkal a helyes álláspontokkal lehet harcolni egymás ellen, mert a mai intellektualizmus a valóság felső szintjén van, és nem jut le a lét mélyére. És így van ez a pártok véleményével is. Aki ezt nem látja át, hanem a nevelése, az öröksége, az állami vagy életviszonyai alapján egyszerűen bekerül egy bizonyos párt körébe, az őszintén hiszi, amit gondol, annak a bizonyítóerejét, ami ebben a pártban van, amelybe belecsúszott, belesiklott, ahogy a németben néha mondják. És azután, azután másvalaki ellen küzd, aki egy másik pártba siklott bele. És az egyiknek éppen annyira igaza van, mint a másiknak. Ez káoszt és zűrzavart hoz az emberiségre, ami fokozatosan egyre nagyobb lehet, ha ez emberiség nem látja ezt át. És ezt a zűrzavart az arimáni hatalom megint kihasználja, hogy előkészítse az inkarnációja diadalát, az emberiséget egyre erősebben űzze abba, amit olyan nehezen képesek belátni, hogy ma bármit és ugyanúgy az ellenkezőjét is be lehet bizonyítani, egyformán jó intellektuális vagy tudományos alapokon. Arról van ma szó, hogy ismerjük el: minden bebizonyítható, és ezért figyeljünk az olyan bizonyítékokra, mint amilyeneket ma a tudományban kovácsolnak. Csak a természettudományon, magán a szigorú természetismereten belül mutatkozik meg a tényekben a valóság. De semmilyen más területen nem érvényesülhet az, ami intellektuálisan bizonyítható. Csak akkor kerülhetjük el azt a veszélyt, amit az jelent, hogy engedünk az arimáni kísértésnek, ami egyre mélyebbre akar ezekbe a dolgokba űzni, ha rájövünk, hogy az emberi tudást, az emberi megismerést annál a rétegnél mélyebben kell keresni, ahogy az antropozófiai irányultságú szellemtudomány teszi, amelyből a bizonyítékaink ereje származik. Ezért korunkban Arimán minden olyasmit is felhasznál az emberek összezavarására, ami az ősi öröklési viszonyokból származik, amelyeket az ember az ötödik Atlantisz utáni korszakban alapjában véve már kinőtt. Az arimáni hatalom felhasznál mindent, ami az ősi öröklési viszonyokból származik, hogy az embereket diszharmonikus, egymással szembenálló csoportokra ossza. Az arimáni hatalom az ősi családi, faji, törzsi, népi különbségekből mindent felhasznál, hogy zűrzavart keltsen az emberek között. Szabadságot minden néptörzsnek, a legkisebbnek is! – szép jelszó volt. De mindig szépek azok a jelszavak, amelyeket az emberrel ellenséges hatalmak arra használnak, hogy zavart keltsenek az emberek között, hogy olyan dolgokat érjenek el, amilyeneket Arimán akar elérni az inkarnációjához.

Ha ma megkérdezik: Ki izgatja a népeket egymás ellen? Ki veti fel azokat a kérdéseket, amelyek ma irányítják az embereket? A válasz így hangzik: Az emberekbe ható arimáni kísértés! És ezen a területen az embereket nagyon könnyű becsapni. Nem akarnak leszállni azokba az alsó rétegekbe, ahol a realitások vannak. Mert látják, Arimán jól előkészíti a célját: A modern civilizációban éppen a reformkor és a reneszánsz óta emelkedett fel a gazdasági ember mint hangadó, uralkodó típus. Ez valóban történelmi tény. Ha visszamennek az ősi időkbe, sőt azokba, amelyeket ma luciferinek kellett neveznem, ott ki volt az uralkodó típus? A beavatottak! Az egyiptomi fáraók, a babiloni uralkodók, Ázsia uralkodói, mind beavatottak voltak. Azután a perzsa típus emelkedett fel uralkodó típusként. És alapjában véve a perzsa típus uralkodott a reformkorig és a reneszánszig. Azóta az ember gazdasági típusa uralkodik. Az uralkodók csak a gazdasági ember kiszolgálói. Egyáltalán ne higgyük, hogy a modern kor uralkodói mások voltak, mint a gazdasági ember kiszolgálói. És mindaz, ami törvényként és jogként létrejött – csak tanulmányozzuk behatóan -, egyszerűen annak a következménye, amit a gazdasági emberek kigondoltak. Csak a XIX. században jelenik meg a gazdasági ember helyett a bankárszerűen gondolkodó ember, és csak a XIX. században jön létre teljes egészében az a rend, ami a pénzgazdasággal tulajdonképpen minden egyéb viszonyt lefed. Csak képesnek kell lennünk belátni ezeket a dolgokat, empirikusan, a tapasztalat alapján nyomon követni.

Mélyen igaz mindaz, amit itt a második nyilvános előadáson elmondtam.62 Jó lenne, ha ezt minden részletében követnék. Ha minden részletében követik, akkor meglátják, mennyire alaposan igazak ezek a dolgok. De éppen azzal, hogy csupán „a tartós javak jegyében álló” uralom jött létre, ismét az emberiség arimáni becsapásának fontos eszköze keletkezett. És ha az ember nem látja át, hogy a gazdasági ember és a bankár gazdasági rendjével a jogi államot és a szellemi szervezetet kell szembeállítania, akkor a belátásnak ebben a hiányában Arimán ismét fontos eszközt talál ahhoz, hogy a bizonyosan eljövő inkarnációját, azaz az inkarnációjának diadalát megfelelően előkészítse. Olyan eszközök ezek, amelyeket Arimán bizonyos fajta embereknél tud használni. Van azonban ma az embereknek még egy másik fajtája is, gyakran ugyanabban az emberben keveredik a két fajta, amely más oldalról könnyíti meg Arimán diadalhoz vezető útját.

Látják, ténylegesen úgy van, hogy a valóságos életben a teljes tévedések kevésbé rosszak, mint a fél- és negyed igazságok. Mert a teljes tévedéseket hamar felismerik. A fél- és negyed igazságok azonban tévútra vezetik az embereket, úgy, hogy ezekkel élnek, és ezek a fél- és negyed igazságok megtalálják a helyüket az életben, és a legszörnyűbb pusztítást okozzák.

Léteznek ma olyan emberek, akik nem látják be a galilei-kopernikuszi világnézet egyoldalúságát, vagy legalábbis nem látják át illuzórikus jellegét, vagy akik túl kényelmesek ahhoz, hogy belebocsátkozzanak ebbe. Most fejtettük ki, hogy ez mennyire helytelen. De vannak ma olyan emberek is, számos ember, akik egy bizonyos féligazságot vallanak, egy nagyon fontos féligazságot vallanak, és nem mennek bele abba, hogy ennek a féligazságnak a jogossága korlátozott. Mert sok ember számára furcsa: Ahogyan a világ megismerése egyoldalú a galilei-kopernikuszi tudomány alapján, egyáltalán a mai, materialista egyetemi tudomány alapján, úgy a másik oldalon egyoldalúságot jelent a világ megismerése csak az evangélium alapján, és az, ha az igazi valóságba való behatolást nem tartják lehetségesnek másként, mint az evangéliummal. Az evangélium azoknak az embereknek adatott, akik a kereszténység első századaiban éltek. Ma azt hinni, hogy az evangélium az egész kereszténységet nyújtja, éppenséggel féligazság, ezért félig tévedés is, ami ismét elködösíti az embert, és így a legjobb eszközt adja Arimán kezébe, hogy elérje célját, az inkarnációjának diadalát.

Milyen sok ember hiszi ma azt, hogy keresztény szerénységgel beszél, a valóságban azonban szörnyű önhittséggel azt mondja: Ó, nincs szükségünk szellemtudományra. Az evangélium egyszerűsége, szerénysége elvezet ahhoz, amire az embernek az örökkévalóság szempontjából szüksége van. Ebben a látszólagos szerénységben legtöbbször szörnyű önhittség szólal meg. Ezt az önhittséget Arimán a már említett értelemben nagyon jól használhatja. Mert ne felejtsék el, amit a mai vizsgálódásaink elején magyaráztam, hogy abban az időben, amikor az evangélium megjelent, az emberek gondolkodását, érzését és a szemléletét, egész szemléletét Lucifer hatotta át, és hogy az evangéliumot bizonyos luciferi gnózissal tudták megérteni. De ma nem lehetséges az evangélium felfogása ebben az ősi értelemben. Ma az evangéliumra hivatkozni, különösen úgy, ahogyan az embereknek átadják, nem teremt igazi Krisztus-felfogást. Ezért ma sehol sem terjedt el kevésbé az igazi Krisztus-felfogás, mint a vallásokban, a felekezetekben. Ha ma Krisztus valódi felfogásához akarunk eljutni, szellemtudományosan kell elmélyülni az evangéliumban. Érdekes az egyes evangéliumok tanulmányozása és valódi tartalmuk megismerése. Ha az evangéliumot úgy vesszük, ahogy van, ahogy ma sokan veszik, és különösen, ahogy sok embernek tanítják, az nem a Krisztushoz vezető út, az Krisztustól eltávolító út. Ezért a felekezetek egyre távolabb kerülnek Krisztustól. Mire jut az, aki ma csak az evangéliumot és kizárólag az evangéliumot hajlandó figyelembe venni, szellemtudományos elmélyülés nélkül, az miféle Krisztus-felfogásra jut? Ha valóban az evangéliumot veszi, végül Krisztushoz jut. De legfeljebb mire juthat? Nem Krisztus realitásához, mert ahhoz ma csak a szellemtudomány vezethet el. Ahova az evangélium vezet, az helyes ugyan, de Krisztusnak csak a hallucinációja, valóságos belső kép – tőlem akár víziónak is nevezhetik -, valóságos belső kép, de csak egy kép. Az evangélium útján ma Krisztus valódi hallucinációjához, valódi látomásához lehet eljutni, de nem Krisztus valóságához. Ez az alapja annak, hogy a modern teológia olyan materialistává vált. Az emberek, akik pusztán teológiailag foglalkoztak az evangéliummal, megvizsgálták: Mit tudunk kihozni ebből az evangéliumból? És végül azt mondták: Nézetünk szerint ahhoz hasonlót, amit abból hozunk ki, ha Pált Damaszkusz előtt vizsgáljuk. És akkor jönnek ezek a teológusok, akiknek a kereszténységet meg kellene alapozniuk, de inkább aláássák, amikor azt mondják: Nos, Pál beteg volt, idegbeteg ember volt, akinek látomása volt Damaszkusz előtt.

Éppen arról van szó, hogy be kell látni, ahogyan magának az evangéliumnak az útján csak hallucinációhoz, látomáshoz lehet eljutni, amely azonban belsőleg helyes kép, de ezzel a valóság nem ragadható meg, úgy egyedül az evangélium útján nem lehet eljutni a valódi Krisztushoz, csak Krisztus hallucinációjához. Mert a valódi Krisztust ma mindazzal kell keresni, ami a világ szellemi megismeréséből nyerhető. Ezért éppen azokból alakul ki Arimán nyája, ha emberi alakban megjelenik a modern civilizációban, akik ma csak az evangéliumra esküsznek, és a felekezetek és szekták alapján elutasítják a valódi szellemi megismerést, akik nem akarják megtanulni azt, akik mindent el akarnak utasítani, amit a szellemi erőfeszítés eredményez a konkrét megismerésben. Ezekből a körökből Arimán követőinek egész seregei fognak kialakulni.

Mindez elkezdődött. Ez itt van, hat a mai emberiségben. Ebbe az szól bele, ami ma a beavatás tudományával való megismeréssel társadalmi vagy más kérdésekről szól az emberekhez. Tudja, hol vannak az ellenséges hatalmak, hogy mindenekelőtt az érzékfeletti világban élnek, hogy az emberek a szegény félrevezetettek, és hogy alapjában véve az embereket arra szólítja fel: szabaduljanak meg minden olyan dologtól, ami akkora kísértést jelent, hogy hozzájárul Arimán diadalához.

Sokféle ember érez ilyesmit. De még nincs meg mindenütt a kellő bátorság ahhoz, hogy a krisztusi, luciferi és arimáni impulzussal, amelyek történelmi impulzusok, valóban olyan átütően szálljanak vitába, ahogyan szükséges, és ahogyan ezt az antropozófiai irányultságú szellemtudományban hangsúlyoznunk kell. Akkor sem szeretnének túl messzire menni, ha sejtik, mire van szükség. Nézzék csak azokat a példákat, amelyekben megjelenik valamilyen felismerés, hogy az arimáni jellegű, világi materialista tudományt át kell hatni a Krisztus-impulzussal, mint ahogy a másik oldalon szükséges az evangéliumot megvilágítani azzal, hogy szellemtudományosan magyarázzuk. Nézzék meg, milyen sok ember birkózik meg azzal, hogy valóban szellemtudományos megismeréssel világítsa meg az egyik vagy a másik oldalt. Csak azzal kerülhet az emberiség Arimán földi inkarnációjával szemben megfelelő helyzetbe, hogy átlátja ezeket a dolgokat, és hogy megvan a bátorsága és az akarata és az energiája, hogy az egyik oldalon a szellemmel világítsa meg a világi tudományt, a másik oldalon ugyanezzel a szellemmel tegye világossá az evangéliumot. Különben mindig csak fél dolgok jönnek ki. Gondoljanak arra, hogy egy mégiscsak felvilágosult ember, de olyan, aki a modern vallásos fejlődésbe belelát, Newman bíboros, Rómában a bíborosi beiktatásán tartott beszédében63 nyíltan kimondta, hogy új kinyilatkoztatásra van szükség ahhoz, hogy a keresztény-katolikus tan továbbra is fennálljon. Azonban nincs szükség új kinyilatkoztatásra. A régi értelemben vett kinyilatkoztatások kora lejárt. Új tudomány kell, amit a szellem világít be. De egy ilyen új tudományhoz az embereknek bátorságra van szüksége.

Gondoljanak az olyan irodalmi jelenségre, mint a „Lux mundi”,64 amely a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején az angol magas egyház bizonyos tagjaitól, tekintélyes teológusaitól indult ki, olyan tanulmányokra, amelyeket mindenütt áthat az a törekvés, hogy hidat építsen a világi tudománytól a dogmatikus tartalomhoz. Mindenütt, mondhatnám, ide-oda kapkodnak, sehol nem ragadják meg merészen a világi tudományt, sehol nem világítják meg ezt a tudományt a szellemmel, nem tekintenek elfogulatlanul az evangéliumra, és aztán nem mondják: Egyedül az evangélium kevés ma, fel kell világosítani, meg kell világítani. A mai emberiségnek szüksége van arra, hogy mindkét oldalon megőrizze a bátorságát, és azt mondja: Önmagában a világi tudomány illúzióhoz vezet, önmagában az evangélium hallucinációhoz vezet. Az ember az illúzió és a hallucináció közötti középutat egyedül a valóság szellemnek megfelelő felfogásában találja meg. Ez a fontos.

Az ilyen dolgokat ma át kell látni. A puszta világi tudomány teljesen illuzórikussá tenné az embereket. Végül alapjában véve csak bolondságot művelnének. Ma már elég őrültség történt, hiszen a világháborús katasztrófa bizonyosan nagy őrültség volt. De sok olyan ember volt benne, akiket áthatott a mai világi tudomány. És ha látják, hogy figyelemre méltó lelki jelenségek jelentkeznek, amint valamelyik szekta például a négy evangélium egyikét előtérbe állítja, akkor könnyebben megértik, amit ma az evangéliumról mondtam. Nézzék csak meg, mennyire hajlamos mindenféle hallucinációra és hasonlókra egy olyan szekta, amely csak a János-evangéliumra hallgat, vagy egy másik, amely csak a Lukács-evangéliumot veszi figyelembe. Az a szerencse, hogy a maga egyoldalúságában még egyik evangélium sem okozott nagy bajt, annak köszönhető, hogy négy evangélium van, amelyek egymásnak külsőleg ellentmondanak. Így azzal, hogy az emberek előtt négy evangélium van, nem csábulnak el az egyik irányába, nem mennek túl messzire az egyik irányába, hanem ott van mellette a többi. Az egyik vasárnap az egyik evangéliumból olvasnak fel nekik, a másik vasárnap a másikból, és ezzel az egyik ereje kioltja a másik erejét. Nagy bölcsesség nyilvánul meg abban, hogy ez a négy evangélium bekerült a kultúra világába, és így az emberek nem jutnak oda, mint sok szekta hívei, hogy annak az áramlatnak a rabjai legyenek, ami elfogja az embereket, ha csupán egy evangélium hat rájuk. Ha csupán egy evangélium hat rájuk, akkor különösen tisztán látható, hogy az egyetlen evangélium hatása végül hallucinációkhoz vezet.

Igen, szükség van arra, hogy ma szubjektív hajlamtól vezetve letagadjunk néhány dolgot abból, ami tetszik, és amiről azt gondoljuk, hogy jámbor vagy értelmes. Az emberiség számára mindenekelőtt a sokoldalúság a fontos, és hogy merjenek sokoldalúak lenni.

Ezt akartam ma elmondani önöknek, hogy lássák: annak, ami megpróbál most az emberiségen belül hatni, igazán mélyebb alapjai vannak, mint pusztán valamilyen szubjektív elfogultság. Azt mondhatjuk, hogy a kor jeleiből kiolvasható, és működnie kell. És ha itt, az ágban (zweigben) csak viszonylag hosszabb idő után találkozhattunk, mélyen kívántam, hogy ezekben az időkben elmondhassam önöknek, amit ma itt elmondtam. Remélhetőleg nem túl sokára lesz alkalmunk tovább beszélni ezekről a dolgokról.

10. – Bern, 1919. november 4.

[Pogány és zsidó kultúra. Lucifer inkarnációja a 3. évezred elején. Lucifer inkarnációjának közelebbi ábrázolása. A luciferi bölcsesség mint a görög kultúra és a gnózis alapja. Arimán inkarnációja Nyugaton. Arimán eszközei az inkarnációjának előkészítésére. Newman bíboros. Robert Wilbrandt. Intellektus és szellemi átélés. A fizikai test hanyatlásakor a szellem tartja meg az embert.]

Az emberiség fejlődésének az a szakasza, amelyik korunkban különös jegyekkel kezdődik – természetesen minden korról elmondhatjuk, hogy az emberiség fejlődésének bizonyos szakasza kezdődik, csak akkor le kell írni azt is, hogy milyen természetű ez a fejlődési szakasz -, valahogy úgy írható le, hogy lényegében minden, amit az emberiségnek a további földi korszakban át kell majd élnie a fizikai világban, egyfajta leszállás lesz, visszaesés, visszafejlődés. Már túlhaladtuk azt az időt, amikor az emberiség az egyre tökéletesebben fellépő fizikai erőkkel előrejut. Az emberiség a következő időkben szintén előre fog jutni, de csak szellemi fejlődéssel, olyan fejlődéssel, amely a fizikai sík folyamatai fölé emelkedik. A fizikai sík folyamatai nem olyanok lesznek, hogy ha az emberiség csak ezeknek akarja átadni magát, akkor kielégülést meríthet belőlük. Mostantól kezdve nagyon komolynak és fontosnak kellene tartani azt, amire a szellemtudományunkban már régen rámutattunk, aminek a leírása az apokalipszisről szóló előadás-sorozatban65 található: hogy a „mindenki mindenki elleni háborúja” felé tartunk. Úgy kellene felfogni, hogy ne pusztán elméleti igazság maradjon, hanem kifejezésre jusson a cselekvésekben, az ember egész magatartásában. Éppen az a körülmény, hogy triviálisan kifejezve a fizikai sík fejlődéséből a jövőben kevés örömük lesz, arra indítja az embereket, hogy egyre inkább belássák, a továbbfejlődésnek a szellemi erőkből kell jönnie.

Ezt a tényt csak akkor látja át az ember teljesen, ha az emberiségfejlődés hosszabb korszakát veszi szemügyre, és a gyakorlatban arra alkalmazza, amivel a jövőben az emberiség egyre többször kerül szembe. Be fogják látni, milyen célok felé irányítanak az emberiségnek azok az erői, amelyek, mondhatnám, a ritmikusan jelentkező háborús pusztítás katasztrófájában fejeződnek ki, amelyeknek a jelenlegi háborús katasztrófa66 csak a kezdete. Az csak gyerekes elképzelés lenne, ha valaki azt hinné, hogy ehhez a háborús katasztrófához kapcsolódóan bármi is tartós békét hozna az emberiségnek fizikai szinten. Ez nem fog megtörténni. Aminek el kell jönnie a Földön, az a szellemi fejlődés. Ennek a szellemét, ennek az irányát, ennek az értelmét akkor fogják belátni, ha egy, a golgotai misztériumot megelőző aránylag hosszabb időszakot áttekintve szemügyre veszik a golgotai misztérium értelmét, és ha azután megkísérelik szellemileg értelmezni a golgotai misztérium továbbhatását az emberiség jövőbeli fejlődésére.

A golgotai misztériumot a legkülönbözőbb szempontokból vizsgáltuk meg. Ma ezekhez a szempontokhoz még egyet hozzáadunk, amikor egy kissé jellemezni próbáljuk, mi történt az emberiség civilizációjában a golgotai misztérium előtt, mondjuk, a Krisztus előtt III. évezredig, ami aztán egészen a keresztény fejlődés idejéig tartott, és amit, mint tudják, pogány kultúrának nevezünk. Ebben a pogány kultúrában oázisként létezett az egészen más természetű zsidó-héber kultúra, amelyből a kereszténység indult ki.

A pogány kultúrát akkor érthetjük meg, ha tisztában vagyunk azzal, hogy lényegében a földi erőknél átfogóbb erőkből származó megismerés, szemlélet, cselekvés kultúrája volt. Azt mondhatjuk, tulajdonképpen csak a héber-zsidó kultúra oltotta az emberiségbe az erkölcsöt. A pogány kultúrában az erkölcsi elem nem elkülönülten létezett. Ez az ősi pogány kultúra viszont olyan volt, hogy az ember az egész kozmosz tagjának érezte magát. Erre különösen oda kell figyelni. Az ember, aki az ősi pogány kultúrához tartozott a Földön, az egész kozmosz tagjának érezte magát. Érezte, ahogyan a csillagok járásában ható erők egészen a saját cselekedeteiben folytatódnak, vagy jobban mondva azokban az erőkben, amelyek a cselekedeteiben hatnak. Ami később asztrológia lett, ami ma is asztrológiaként érvényesül, az, mondhatnám, csak visszfénye, méghozzá nagyon is megtévesztő visszfénye annak az ősi bölcsességnek, amit a csillagok járásából hoztak le, és ami egyben megadta az emberi cselekedetekre vonatkozó előírásokat. Ezeket az ősi kultúrákat csak akkor lehet megérteni, ha a szellemtudomány szempontjából világítjuk meg azt, ami külső értelemben volt az emberiségfejlődés a Krisztus előtti IV-V. évezredben. Természetesen hamarosan az Atlantisz utáni második és első korszakról beszélünk, de rosszul tesszük, ha az időszámításunk előtti V-VII. évezredbeli földi emberi létet csak hasonlónak is képzeljük a mai emberi létünkhöz. Nagyon is helytálló, hogy az embereknek ezekben az ősi évezredekben, amikor a Földön vándoroltak, ösztönös lelki életük volt, olyan lelki életük, ami bizonyos vonatkozásban közelebb állt az állati lelki élethez, mint a mai emberihez. De nagyon egyoldalúan fognánk fel az emberi életet, ha azt mondanánk: Igen, ha visszamegyünk ezekbe az ősi időkbe, akkor az emberek az állatokhoz hasonlóak voltak. Ami itt, a Földön vándorolt, a lelkialkatában bizonyosan hasonlított az állatokhoz, de az embereknek ezt az állati testét olyan szellemi-lelki lények használták, akik viszont nagyon is az érzékfeletti, elsősorban a kozmikus világokhoz tartozónak érezték magukat. És azt mondhatjuk: Ha elég messzire visszamegyünk, mintegy a Krisztus előtti V. évezredbe, akkor az emberek olyanok voltak, hogy az állati testet inkább eszközként használták, semmint benne érezték magukat. Ha ezeket az embereket pontosan akarnánk jellemezni, akkor azt kellene mondanunk: Ha ezek az emberek ébren voltak, akkor ösztönös lelki élettel, állatokként járkáltak, de ebbe az ösztönös lelki életbe éber álomként átsugárzott valami az alvó állapotukból. És ezekben az éber álmokban felismerték, hogy azért szálltak le, hogy az állati testet használják. Ami itt valóban belső emberi lelkialkat volt, az kultikus szemléletként, kultikus cselekményként átment a Mithras-tiszteletbe, ahol látjuk, hogy a fő jelkép a bikán ülő Mithras isten, fenn a csillagos ég, ahova ő tartozik, lent a Föld, ahova a bika tartozik. Ez a szimbólum az ősi emberek számára tulajdonképpen nem jelkép, hanem a valóság szemlélete volt. Az ember olyannak érezte a lelkialkatát, hogy azt mondta: Ha éjjel a testemen kívül vagyok, akkor a kozmosz, a csillagos ég erőihez tartozom, ha reggel felébredek, az állati ösztöneimmel az állati testet használom.

Azután olyan kor következett, amikor bizonyos módon bealkonyult az emberiség fejlődése. Ez ködösebb, tompább emberi élet volt, amelyben a kozmikus álmok visszaszorultak, az ösztönös élet került túlsúlyba. A misztériumok, főleg az ázsiai misztériumok őrizték meg a korábbi emberi lelkialkatot. De az általános emberiség, mivel a misztériumi bölcsesség nem ragadta meg, a IV. évezredben, a III. ezred kezdetéig többé-kevésbé ködös, tompa életet élt. Azt mondhatjuk: Ebben az időben, a golgotai misztérium előtti IV. évezredben és a III. évezred kezdetén az általános élet az ázsiai és az akkor ismert világon homályos lelki élet, ösztönös lelki élet volt. De megvoltak a misztériumok, amelyekbe a hatékony ceremóniákon keresztül valóban belehatottak a szellemi világok. És azután innen világosodtak meg az emberek.

Nos, a III. évezred elején valami nagyon fontos dolog történt. Ha jellemezni akarjuk, honnan jött ez a homályos, inkább ösztönös élet, akkor azt mondhatjuk: Az ember szellemi-lelki lénye akkor még nem tudta a tulajdonképpeni emberi értelem szerveit használni. Az értelemnek ezek a szervei már megvoltak, kialakultak az emberek fizikai lényében, de a szellemi-lelki lény nem tudta ezeket használni. Így az emberek még nem a gondolkodásukkal, az ítélőképességükkel juthattak megismeréshez. Csak azt ismerhették meg, amit a misztériumok nyújtottak nekik.

Fontos esemény történt mintegy a III. évezred elején, odaát, Ázsia keleti részén. Egy akkori előkelő ázsiai családban, a misztériumok ceremóniaszolgálatának környékén nőtt fel egy gyermek. A körülmények úgy alakultak, hogy ez a gyermek akadálytalanul részt vehetett a szertartásokon, alkalmasint azért, mert a misztériumi főpapok inspirációt éreztek arra, hogy egy ilyen gyermeknek megengedjék a részvételt. És amikor az ember, aki ebben a gyermekben élt, körülbelül negyvenéves lett, akkor valami figyelemre méltó dolog történt. Megmutatkozott, és meg kell mondani, hogy a misztériumi papok bizonyos fokig profetikusan előre látták az eseményt, hogy ez az ember, aki az egyik kelet-ázsiai misztériumban nőhetett fel, a negyvenedik éve körül hirtelen emberi ítélőképességgel kezdte felfogni annak az értelmét, ami korábban csak a misztériumok kinyilatkoztatásaival volt lehetséges. Bizonyos fokig ő volt az első, aki az emberi értelem szerveit használhatta, de csak a misztériumokra támaszkodva.

Ha a mai nyelvünkre lefordítjuk, amit a misztériumok papjai erről az eseményről mondtak, akkor azt kell mondanunk: Ebben az emberben sem több, sem kevesebb, mint Lucifer inkarnálódott. És fontos, jelentős esemény, hogy a Krisztus előtti III. évezredben Ázsia keleti részén valóban megjelent Lucifer hús-vér inkarnációja. És Lucifernek ebből a hús-vér inkarnációjából – mivel ez a személy azután tanított – indult ki az, amit a kereszténység előtti, pogány kultúrának nevezünk, ami az első keresztény évszázadokban még élt a gnózisban. Egyáltalán nem szabad erről a luciferi kultúráról elítélően szólni. Mert mindaz, amit a görögök szépségként, filozófiai belátásként létrehoztak, ami ugyanúgy él még Aiszkhülosz tragédiáiban, e nélkül a luciferi inkarnáció nélkül nem lett volna lehetséges. Ez a luciferi inkarnáció, mint mondtuk, még az első keresztény századokban hatalmas volt Európa déli, Afrika északi, Ázsia nyugati részén. És amikor a Földön bekövetkezett a golgotai misztérium, akkor lényegében a luciferi bölcsesség tette lehetővé, hogy felfogják a golgotai misztériumot. A golgotai misztérium megértésére készülődő gnózist nagyon is a luciferi bölcsesség termékenyítette meg. Így elsősorban is hangsúlyoznunk kell: A III. évezred elején volt egy kínai Lucifer-inkarnáció. Időszámításunk kezdetén volt Krisztus inkarnációja. És Krisztus inkarnációját elsősorban azért értették meg, mert még megvolt az ősi luciferi inkarnáció ereje, amely tulajdonképpen csak a Krisztus utáni IV. században tűnt el az emberi belátás, az ember saját ereje számára. Mindamellett megvoltak még az utóhatásai, a késői hajtásai.

Nos, ehhez a két inkarnációhoz, Luciferéhez az ősi időkben és Krisztus inkarnációjához, ami a Föld fejlődésének tulajdonképpeni értelme, a nem túl távoli jövőben jön még egy harmadik. És a jelenkor eseményei lényegében már úgy alakulnak, hogy előkészítsék ezt a harmadik inkarnációt. Ha Lucifernek a III. évezred elején történt inkarnációjára utalunk, azt kell mondani, hogy általa kapta meg az emberiség azt a képességet, hogy az értelme, az ítélőképessége erőit használja. Maga Lucifer olyan emberi testben volt, amely elsőként fogta fel az ítélőképességével azt, ami korábban csak kinyilatkoztatással kerülhetett az emberbe: a misztériumok értelmét. Ami most készül elő, és nem túl sokára egészen biztosan meg fog jelenni a Földön, az Arimán valódi inkarnációja.

Nos, amint tudják, a XV. század közepe óta olyan korszakban élünk, amelyben az emberiségnek egyre inkább a teljes tudatának birtokába kell jutnia. Ennek az arimáni inkarnációnak a közeledésében fel kell tűnnie, hogy az emberiség teljes tudattal megy elébe ennek az eseménynek. Lucifer inkarnációja tulajdonképpen csak a misztériumi papok profetikus ereje számára láthatóan történt. Az emberek számára nagyon tudattalanul jelent meg az is, ami Krisztus inkarnációja volt a golgotai esemény által. Az emberiségnek tudatosan kell megélnie az arimáni inkarnációt azokban a megrázkódtatásokban, amelyek fizikai síkon fognak megjelenni. Az emberiség közeli jövőjének háborús és más ínségei közepette az emberi szellem a fizikai élet területén nagyon találékony lesz. És ezzel a találékonnyá válással a fizikai élet területén, ami ilyen vagy olyan magatartással nem akadályozható meg – szükségszerűségként fog megjelenni -, ezzel válik lehetségessé az az emberi testi individualitás, amelyben Arimán megtestesülhet.

De ez az arimáni hatalom a szellemi világból előkészíti a földi inkarnációját. És lehetőleg úgy próbálja előkészíteni, hogy ő – tehát Arimánnak ez az inkarnációja emberi alakban – a legnagyobb mértékben félrevezethesse és megkísérthesse az embereket a Földön. Az elkövetkező civilizációs fejlődés során az emberek feladata lesz, hogy olyan teljes tudatossággal éljenek Arimán inkarnációja közeledtével, hogy ez az arimáni inkarnáció egyenesen a magasabb szellemi, spirituális fejlődést szolgálja azzal, hogy az ember éppen Arimánon figyelje meg, mit képes vagy mondjuk, nem képes az ember a puszta fizikai testével elérni. De az embereknek tudatosan kell az arimáni inkarnáció elébe menniük, és a dolgokat úgy alakítaniuk, hogy minden területen mind tudatosabbak legyenek, hogy egyre jobban lássák, az életben milyen áramlatok viszik őket e felé az arimáni inkarnáció felé. Az embereknek meg kell tanulniuk az életet a szellemtudomány alapján értelmezni, hogy felismerjék azokat az áramlatokat, amelyek Arimán inkarnációja elébe mennek, hogy megtanulják uralni ezeket. Tudniuk kell, hogy Arimán az emberek között fog élni a Földön, de az emberek szembeszállnak vele, és maguk határozzák meg, mit akarnak tőle tanulni, mit akarnak tőle befogadni. Erre azonban nem lesznek képesek, ha mostantól nem vesznek a kezükbe bizonyos szellemi áramlatokat vagy akár nem szellemi áramlatokat, amelyeket különben Arimán használ arra, hogy az embereket az eljöveteléről lehetőleg tudatlanságban tartsa, hogy egykor megjelenhessen a Földön, és az embereket lerohanja, megkísértse, félrevezesse, hogy megtagadják a Föld fejlődését, hogy a Föld fejlődése ne érje el a célját. Ha meg akarjuk érteni az egész folyamatot, amiről beszéltem, meg kell ismerni bizonyos szellemi és nem szellemi folyamatok lényegét.

Nem látják, hogy korunkban egyre nő azoknak a száma, akik tulajdonképpen semmit nem akarnak tudni a szellem tudományáról, a szellem megismeréséről? Nem látják, hogy az ősi vallási erőkben milyen sok ember számára nincs már belső impulzivitás? Korunkban nagyon sok embernél egyáltalán nem arról van szó, jár-e templomba vagy sem. De számukra az ősi vallási hatóerőknek már nincs belső jelentősége. De arra sem szánják rá magukat, hogy valahogyan figyelembe vegyék azt, ami új szellemi életként áramolhat be a kultúránkba. Tiltakoznak ellene, elutasítják, butaságnak tekintik, valami számukra kényelmetlen dolognak, nem bocsátkoznak bele. De látják, az ember a Földön élve valódi egység. Nem lehet a szellemi részét elválasztani a fizikaitól. A születés és a halál között mindkettő egy egységként működik együtt. És ha az ember a lelki képességeivel nem is veszi fel a szellemet, a szellem akkor is jelen van. A XIX. század utolsó harmada óta áramlik körülöttünk a szellem. Beáramlik a Föld fejlődésébe. És azt mondhatjuk: A szellem itt van, csak az emberek nem akarják befogadni.

De ha az emberek nem is fogadják be a szellemet, azért az itt van! Itt van! Mi lesz ebből a szellemből? Bármilyen paradoxnak is tűnik, hiszen a mai embernek sok minden paradoxnak tűnik, ami igaz, nagyon is igaz: Az emberek esznek és isznak, talán a legszívesebben azok, akik a szellemet elutasítják. Az ilyen embereknél, akik a szellemet elutasítják, mégis esznek és isznak, a szellem, számukra nem tudatosan beáramlik az evési és emésztési folyamatba. Ez a materializmushoz vezető út titka, amely 1840 körül kezdett erősödni vagy sokkal erősebben készülődött. Azok az emberek, akik a szellemet nem a lelkükbe fogadják be, ma mégis befogadják a szellemet; amikor esznek és isznak, a szellemet eszik és isszák. Lélek- és szellemevők. És ezen az úton a Föld fejlődésébe beáramló szellem a luciferi elembe kerül bele, Lucifer kapja meg. Ezzel egyre erősebb lesz a luciferi erő, amely azután segítheti az arimáni erőt a későbbi inkarnációjában. Ezt fel kell ismerniük az embereknek, azoknak az embereknek, akik belemennek abba, hogy az emberek a jövőben vagy tudatosan fogadják be a szellemi megismerést, vagy nem tudatosan fogyasztják el a szellemet, és ezzel átadják a luciferi hatalmaknak. A szellem- és lélekevésnek ez a folyamata különösen támogatja Arimánt, mert ezzel az embereket egyre jobban el tudja altatni, hogy azután az inkarnációjával az emberek közé lépjen, lerohanhassa őket, majd nem tudatosan szembetalálkozzanak vele.

De Arimán közvetlenül is dolgozhat az inkarnációja előkészítésén, és meg is teszi. Bizonyosan van a mai embereknek is szellemi élete, de az tisztán intellektuális, ami nem a szellemi világra vonatkozik. Egyre jobban elterjed az emberek között ez a pusztán intellektuális élet, amely először különösen a tudományban nyert teret, most azonban a társadalmi életben is minden lehetséges szociális túlkapáshoz vezet. Mert milyen ez az intellektuális élet? Ez az intellektuális élet csak kevéssé kapcsolódik össze az ember valódi érdeklődésével. Megkérdezem önöket: Hány olyan oktatót látnak ma a magasabb és alacsonyabb tanintézetekben ki-be járni, akik tulajdonképpen nem belső lelkesedésből, hanem külső foglalkozásként szolgálják a tudományt? A lélek közvetlen érdeklődése nincs összekötve azzal, amit űznek. Ez egészen a tanulóidőkig így van. Gondolják meg, az élet különböző fokain mennyit tanul az ember, anélkül, hogy valódi lelkesedés, valódi érdeklődés nyilvánulna meg ennél a tanulásnál, milyen külsődlegessé válik sok ember intellektuális élete, aki ennek szenteli magát. És hány embernek kell ma mindenféle szellemieket produkálnia, amit azután könyvtárakban konzerválnak, ami nem élő szellemi élet. Mindez, ami intellektuális életként kialakul anélkül, hogy átmelegítené az emberi lelket, anélkül, hogy meglenne az emberi lelkesedés, a maga értelmében közvetlenül Arimán inkarnációját segíti. Elaltatja az embereket, ahogyan elmondtam, hogy Arimán számára nagyon kedvező legyen.

Emellett van számos más áramlat a szellemi vagy nem szellemi életben, amit Arimán használhat, ha az emberek ezeket nem a megfelelő értelemben használják. Az utóbbi időben az egész világon hallották, hallatszott – még mindig hallatszik -, hogy nemzeti államokat, nemzeti birodalmakat kellene teremteni. Sokat hallani „a népek szabadságáról”. Nos, az emberiségfejlődésben elmúlt az az idő, amikor a vér- és törzsi összefüggések szerint kell birodalmakat alapítani. És ha ma a népi, törzsi és hasonló összefüggésekre hivatkoznak, olyan összefüggésekre, amelyek nem az intellektusból vagy a szellemből származnak, akkor az emberek közötti diszharmóniát segítik elő. És ez a diszharmónia az emberiségben az, amit azután az arimáni hatalom különösen jól tud használni. Népsovinizmus, mindenféle fonák patriotizmus, ezekből lesz az az anyag, amit Arimán megmunkál, amire szüksége van.

Azután azonban még valami lesz. Azt látjuk ma, hogy mindenütt az egyik vagy a másik párt mellett lépnek fel. Nos, az emberek ma egyáltalán nem látnak tisztán, és ezeknek a pártoknak a véleménye és a pártok programja tekintetében nem akarnak tisztán látni. Ma nagy emberi éleselméjűséggel a legradikálisabb dolgot is be lehet bizonyítani. A leninizmust nagyon éles elméjűen lehet bizonyítani, de az ellenkezőjét is, és mindent, ami közben van. Ma minden emberi programban elhangzó vélemény szigorúan bizonyítható. Csak éppen aki az ellenkező program szerinti véleményt bizonyítja, annak ugyanúgy igaza van. Ami az emberek között intellektuális szellemként uralkodik, semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy a belső életképessége, a belső életértéke szerint mutasson meg valamit. Bizonyít. De ami bizonyított, azt még egyáltalán nem kell valami életértéknek, életerősnek tartani. Azért állnak ma az emberek harcolva egymással szemben, mert minden pártvélemény ugyanolyan igazsággal, vagy legalábbis a legtöbb pártvélemény egyforma igazsággal bizonyítható. Az intellektusunk a dolgok megértésének felső rétegén marad, nem hatol le abba a rétegbe, ahol valóban az igazság van. Ezt is elég mélyen és alaposan be kellene látni. Az emberek ma szeretnek az értelmükkel a felszínen maradni, és a mélyebb szellemi erőkkel nem jutnak előre a létnek a dolgok lényegének megfelelő rétegeibe. Pedig csak a külső életben kellene egy kicsit körülnézni – már a legkülsődlegesebb élet gyakran megmutatja, hogy azzal, amit ma az emberek szívesen tesznek, becsaphatják magukat. Az emberek ma a tudományban szeretik a számokat, a társadalmi életben is szeretik a számokat. Nézzék meg a társadalomtudományt: majdnem csupa statisztikából áll. És a statisztikákból, azaz a számokból következtetik ki, tárják fel a legfontosabb dolgokat. Nos, számokkal is lehet mindent bizonyítani és elhinni. Mert a szám nem olyan eszköz, amivel bizonyítani lehet valamit, hanem a szám éppen az emberek megtévesztésének eszköze. Amint a számokról nem a minőségre tekintünk, a számokon túl nem a minőséget nézzük, a számok a legtöbbször megtévesztenek.

Itt egy kézenfekvő példa. Sokat vitatkoznak vagy legalábbis vitatkoztak a macedónok nemzetiségéről. A Balkán-félsziget politikai életében sok minden függött az ott készült statisztikáktól. Nos, ezek a számok pontosan annyit érnek, mint más statisztikák számai. Tehát akár búza- és rozsstatisztikát készítenek, akár arról készül statisztika, hogy hány görög, szerb, bolgár nemzetiségű ember él Macedóniában, abban a tekintetben, hogy ez a statisztika mit bizonyíthat, mind ugyanolyan. Találunk a görögökre vonatkozó számokat, a bolgárokra vonatkozó számokat, a szerbekre vonatkozó számokat, és ezekből a számokból a legszebb következtetéseket vonhatjuk le. De utánanézhetünk a minőségnek is. Akkor megmutatkozik például, hogy gyakran az apát görögnek, egyik fiát bolgárnak, másik fiát szerbnek tüntetik fel. Hogy ez hogyan történhet meg, találják ki saját maguk! De ez az a statisztika, amire támaszkodnak, miközben ebben az esetben a statisztika csak olyasmi, amit pártcélok megindokolására állítottak fel. Mert természetes, hogy ha az apa valóban görög, akkor mindkét fia is görög. De ez csak egy példa arra, mi mindent tesznek, és egyáltalán az emberek között mit tesznek a számokkal. A számok azok, amikkel Arimán a legtöbbet érheti el, ha a számokat bizonyítékként hozzák fel, bizonyítéknak tekintik.

Egy további eszköz, amit Arimán használhat, valószínűleg kimondva megint nem tűnik rögtön ilyennek, a jellege inkább paradoxnak hangzik. Tudják, hogy a szellemtudományos mozgalmunkban megpróbáltuk az evangéliumokat szellemtudományosan elmélyíteni. Az evangéliumoknak ezt az elmélyítését, ami korunkban egyre inkább szükséges, sok ember ugyanúgy elutasítja, mint magát a szellemtudományt. Azok az emberek, akik ezen a területen szerénynek hiszik magukat – legalábbis ezt hangsúlyozzák -, a legönteltebbek. Egyre gyakrabban hallani, hogy az emberek azt mondják, el kell mélyülni az evangélium egyszerűségében, és nem kell például a golgotai misztériumot a szellemtudomány bonyolult útján keresni. Azok az emberek, akik előírják, hogy az evangéliumokban az egyszerűséget kell keresni, éppen a legönteltebbek, mert önteltségükben lenézik a szellemtudományos megismerésekkel való becsületes és őszinte keresést. Annyira önteltek, hogy azt hiszik, bármilyen megerőltetés nélkül, csak az evangéliumokban való naiv elmélyüléssel besöpörhetik a szellemi világ legmagasabb megismerését. Ami ma gyakran szerénységként, egyszerűségként jelentkezik, az éppen a legönteltebb. A legönteltebb emberek a szektákban, a felekezetekben élnek.

Látják, az evangéliumok olyan korban keletkeztek, amikor még megvolt a luciferi bölcsesség. A keresztény fejlődés első századaiban még egészen másként értették az evangéliumokat, mint később. Azok az emberek, akik képtelenek szellemtudományosan elmélyülni, egyszerűen előírják az evangéliumok megértését. A valóságban már elvesztették a szavak eredeti értelmét. Mert az, amit különböző nyelvekre lefordítottak, nem az evangéliumok igazsága, hanem olyasmi, ami már egyáltalán nem emlékeztet azoknak a szavaknak az eredeti értelmére, amelyekkel az evangéliumokat megfogalmazták. Ma csak szellemtudományos úton lehet eljutni annak a valódi megismeréséhez, ami Krisztus-lényként avatkozott be a Föld fejlődésébe. Aki ma, ahogyan gyakran mondják, csak „egyszerűen” szeretne elmélyülni az evangéliumokban vagy így tesz, az nem jut el a valódi Krisztus-lény felfogásához, hanem csakis Krisztus illúziójához vagy legfeljebb ennek a Krisztus-lénynek a látomásához, hallucinációjához. Az evangéliumok puszta olvasásával ma már nem lehet valódi összefüggést elérni Krisztussal, csak Krisztus egyfajta kifinomult hallucinációját. Ezért terjedt el annyira az a teológiai nézet, hogy az ember názáreti Jézusban egyáltalán nem Krisztus lakozott, hanem ő is csak egy történelmi személyiség volt, mint Szókratész vagy mint Platón, vagy hasonlók, csak talán kicsit nagyobb. „Az egyszerű názáreti ember”, ez az eszményképe még a teológusoknak is. És az olyasmivel, mint Damaszkusz előtti megjelenése Pálnak, a legtöbb mai teológus természetesen nem tud mit kezdeni, mert szellemtudományos elmélyülés nélkül az evangéliumokból csak Krisztus hallucinációjához lehet jutni, nem a valódi Krisztus szemléletéhez. Ezért fogják fel hallucinációként azt is, ami Damaszkusz előtt megjelent Pálnak.

Ma arra van szükség, hogy az evangéliumokat a szellemtudományhoz képest mélyítsék el. Mert a tompaságot, ami elfogja azokat az embereket, akik csak a felekezetekben akarnak élni, Arimán fogja a leginkább használni, hogy elérje a célját: az embereket lerohanja az inkarnációjával. És azok, akik a legkeresztényebbnek tartják magukat, amikor elutasítják a Krisztus-misztérium szemléletének továbbfejlődését, éppen azok, akik önhittségükben a legjobban segítik Arimán céljait. A felekezetek éppenséggel az arimáni lény legjobb táptalaját jelentik. Nem használ semmit, ha illúziókkal valahogy túltesszük magunkat ezeken a dolgokon. Éppúgy, ahogyan a materialista érzület, amely mindent elutasít, ami szellemi, és az embert csak azzá akarja tenni, amit megeszik és megiszik, éppúgy, ahogy ez a materialista érzület Arimán céljait segíti, úgy segíti Arimán céljait – az ő értelmében, nem az emberiségében – minden szelleminek a konok elutasítása, és az evangéliumok szó szerinti, ahogy gyakran mondják, egyszerű felfogása.

Látják, egy gát épült, hogy az egyes evangéliumok nehogy túlságosan korlátozzák az embereket azzal, hogy a golgotai eseményt az evangéliumok négy oldalról írják le, amelyek egymásnak legalábbis látszólag ellentmondanak. Így, ha egy kicsit gondolkoznak rajta, megóvják az embereket a túlságosan szó szerinti értelmezéstől. Azokban a szektákban azonban, amelyek egy evangéliumon alapulnak – vannak ilyenek, méghozzá számosan – érvényre jut a félrevezetés, az eltompítás, a hallucináció, amit az evangéliumban való puszta elmélyülés okoz. Az evangéliumoknak a maguk korában a luciferi gnózist kellett ellensúlyozniuk. De ha úgy veszik őket, ahogy annak idején keletkeztek, akkor nem az emberiség előrehaladását, hanem Arimán céljait szolgálják. Valami nem abszolút értelemben jó önmagától, hanem mindig attól jó vagy rossz, ahogyan az emberek használják. Ha az evangéliumok a legelsők, és az emberek túl kényelmesek ahhoz, hogy eljussanak ezeknek az evangéliumoknak a szellemtudományos magyarázatához, akkor a hatásuk éppenséggel a legrosszabb lehet.

Így a mai szellemi és nem szellemi áramlatokban sok minden szükségessé tenné, hogy az emberek pontosan lássák, és a magatartásukat, különösen a lelki magatartásukat megfelelően alakítsák ki. Az ilyen dolgok átlátásától függ, hogy Arimán inkarnációja hogyan fogja érinteni az embereket, hogy Arimánnak ez az inkarnációja odajuttatja az embereket, hogy teljesen elveszítik a Föld célját, vagy Arimánnak ez az inkarnációja oda juttatja az embereket, hogy felismerik az intellektuális élet, a szellem nélküli élet korlátozott jelentőségét. Ha az emberek helyes értelemben, mondhatnám, kézbe veszik azt, amit most ábrázoltam önöknek az Arimán felé vezető áramlatokról, akkor egyszerűen Arimánnak a földi életben történő inkarnációja által felismerik egyrészt, hogy mi arimáni, és ennek poláris ellentétét, a luciferit is. És akkor az emberek olyan helyzetbe kerülnek, hogy az arimáni és a luciferi ellentétből eredő harmadikat lelki szemükkel meglássák. Az embereknek tudatosan, viaskodva kell eljutniuk Krisztus, Arimán, Lucifer hármasságához. Mert az emberek e nélkül a tudat nélkül a jövőben nem érhetik el a Föld célját.

Látják, a szellemtudománnyal összefüggő dolgokat igazán csak akkor érthetik meg helyesen, ha teljesen komolyan veszik. Mert a szellemtudomány nem olyasmi, ami ma valamilyen szektás szellem hóbortjaként akarna az emberiségbe jutni, hanem a szellemtudomány igazán olyasmi, ami az emberiségfejlődés szükségszerűségeiből olvasható ki. Aki belátja az emberiségfejlődésnek ezeket a szükségszerűségeit, az gyakorolhatja a szellemtudományt vagy nem gyakorolhatja, hanem azt kell mondania: A szellemtudományos felfogásnak kell bevilágítania és áthatnia mindent, ami az emberek fizikai és szellemi életét jelenti.

Tehát ahogyan egykor Keleten a luciferi inkarnáció történt, majd, mondhatjuk, a világfejlődés közepén a Krisztus-inkarnáció, éppúgy fog Nyugaton bekövetkezni az arimáni inkarnáció. Nem kell elkerülni ezt az arimáni inkarnációt. El kell jönnie, mert az embereknek, hogy úgy mondjam, szemtől szembe kell kerülniük Arimánnal. Ő lesz az az egyéniség, aki megmutatja, milyen hatalmasan éles elméhez juthat az ember, ha mindent segítségül hív, ami a Föld-erőkből segítheti az éleselméjűséget. A jövőben az embereket sújtó ínségek során, amelyekről beszéltem, az emberek nagyon találékonyak lesznek. A világ erői és szubsztanciái alapján sok mindent fel fognak fedezni, ami az embereknek táplálékul szolgál. De amit találnak, azt úgy találják meg, hogy egyúttal felismerik, hogyan függ össze az anyag az értelem szerveivel, nem a szellemével, hanem az értelemével. Megtanulják, mit kell enni és inni ahhoz, hogy az ember igen okos legyen. Az ember evéssel és ivással nem válhat szellemivé, de nagyon okos lehet, körmönfontan okos.

Az emberek még nem ismerik ezeket a dolgokat, de ezekre nemcsak törekedni fognak, hanem maguktól adódnak majd az elkövetkező időkben fellépő ínségek során. És, mondhatnám, ezeknek a dolgoknak a bizonyos alkalmazásával bizonyos titkos társaságok, amelyek már ma készülődnek, amelyek már itt vannak, előkészítik azt, amivel azután az arimáni inkarnáció a helyes módon jelenhet meg a Földön. És meg kell jelennie; mert az embernek a földi korszak alatt azt is meg kell ismernie, mi minden származhat tisztán anyagi folyamatokból. De az embernek egyben azt is be kell látnia, hogy meg kell tanulnia uralni az ilyen, arimánizmushoz vezető szellemi vagy nem szellemi áramlatokat.

Ha belátjuk, hogy a pártprogramok, de az ellenkezőjük is bebizonyítható, akkor azt kell mondanunk: Olyan lelki hangulatba kell tehát felemelkednünk, amelyben nem bizonyítunk, hanem átélünk. Mert amit átélünk, az valami más, mint amit csak ésszerűen bizonyítunk. Ugyanígy azt fogjuk mondani: Egyre inkább szellemtudományosan kell elmélyíteni az evangéliumokat. Az evangéliumok ma még szó szerinti elfogadása az arimáni kultúrát segíti. Már külső okok alapján is belátható, hogy a mai emberekre már nem érvényes, hogy szó szerint vegyék az evangéliumokat, hiszen tudják, ami egy korban helyes, az nem helyes minden más korban. Ha azt, ami egy korban helyes, későbbi korokban gyakorolják, akkor az luciferi vagy arimáni. Az evangéliumok olvasásának megvolt a maga kora. Ma arról van szó, hogy az evangéliumok segítségével a golgotai misztérium megismeréséhez jussunk.

Ma sok embernek bizonyosan rendkívül kényelmetlen, hogy belássa ezeket a dolgokat. De annak, aki érdeklődik az antropozófia iránt, valóban meg kellene ismernie, a kultúra rétegei hogyan rakódtak fokozatosan egymás mellé, káoszt előidézve, és hogy ebben a káoszban meg kell jelennie a fénynek.

Olyan kísérletet kellene tenni, hogy valamilyen kérdésről meghallgatunk vagy elolvasunk egy modern, nagyon szélsőségesen modern embert, és mellette ugyanarról a kérdésről, mondjuk, valamelyik felekezet olyan papjának a prédikációját, aki még a gondolkodásmódja szerint is teljesen benne van az ősi korok gondolkodási formájában. Akkor valóban két külön világot látnának, ami csak akkor zavarja össze önöket, ha nem valóban az igazságnak megfelelően fogadják el ezeket a dolgokat. Hallgassanak meg egy modern szocialistát a társadalmi kérdésről, és rögtön utána, mondjuk egy katolikus prédikátort a társadalmi kérdésről: nagyon érdekes, ahogy egymás mellett él a kultúra két rétege, amely a szavakat egészen más értelemben használja. Egészen mást jelent ugyanaz a szó az egyiknek, mint a másiknak.

Ezeket a dolgokat abba a fénybe kell állítani, amit úgy kapunk, hogy komolyan vesszük az olyan vizsgálódást, amilyenre ma törekedtünk. Végül az emberek a pozitív vallásfelekezettől eljutnak egyfajta, mondhatnám szellemi elmélyülés iránti vágyhoz. Valóban nem csekély fontosságú esemény, hogy egy olyan kiváló szellem, de pozitív katolikus szellem, mint Newman bíboros67 Rómában, a beiktatásán azt mondta: Nem lát más orvosságot a kereszténységnek, mint egy új kinyilatkoztatást.

Igen, Newman bíboros azt mondta: Nem lát más orvosságot a kereszténységnek, mint egy új kinyilatkoztatást. De természetesen nem volt meg a bátorsága ahhoz, hogy komolyan vegyen egy új szellemi kinyilatkoztatást. És a többiek is ezt teszik. Számtalan írást olvashatnak ma arról, mire van szüksége az emberiségnek, mondjuk a társadalmi életben. Most megint megjelent egy írás Robert Wilbrandttól, a költő Wilbrandt68 fiától, „Szocializmus” címmel.69 Egyes felismerései, amelyek alapján a társadalmi kérdést taglalja, helyesek. És végül azt mondja: Szellem nélkül nem megy, és éppen az mutatja a szellem szükségességét, hogy milyen irányt vesznek a dolgok. – Igen, de hova jut el az ilyen ember? Odáig, hogy kimondja a szellem szót, a szellemről absztrakcióként beszél. De elutasítja, elhárítja, hogy elfogadjon bármit is, ami valóban a szellemet akarja kidolgozni. Ehhez mindenekelőtt azt kell belátni, hogy ha absztrakciókba ássuk magunkat, bármennyire is a szellemért kiált, az még nem jelent semmi szellemit, semmi olyasmit, ami a szellem. Nem szabad összekeverni a tompa, elvont fecsegést a szellemi világ tartalmának valóban pozitív keresésével, ahogyan ennek az antropozófiai irányultságú szellemtudományban is történnie kell.

Sokan beszélnek ma a szellemről. Önök azonban, akik befogadják a szellemtudományt, legyenek olyan emberek, akik nem hagyják elszédíteni magukat a szellemről szóló puszta beszéddel, hanem lássák be, más a puszta beszéd a szellemről és más a szellemi világ ábrázolása, ahogyan azt antropozófusi alapokon megkíséreljük, ahol a szellemi világot éppen úgy ábrázoljuk, mint ahogy a fizikai-érzéki világot külsődlegesen ábrázoljuk. Ezekbe a különbségekbe kell belemenniük, újra meg újra a lelkük elé állítani, hogy az elvont fecsegés a szellemről éppenséggel elterel a szellem iránti valódi törekvéstől, és hogy ma a szellemről sok ember beszél, akik ezzel tulajdonképpen egyre távolabb visznek a szellemtől. Mert a puszta intellektuális utalás a szellemre, nem vezet hozzá. Mert mi az intelligencia? Mit tartalmaz a mi emberi intelligenciánk? Akkor tudom a legjobban elmondani, ha a következő képet állítom a lelkük elé. Gondolják el – sok hölgy van itt, ők még jobban megértik -, gondolják el, hogy a tükör előtt állnak és belenéznek. Pontosan olyan, mint önök maguk, de mégsem valóságos. A tükör tükrözése által keletkezik. Minden, ami intelligenciaként van a lelkükben az intellektuális tartalomként, csak tükörkép. Abban nincs valóság. És ahogyan az önök tükörképe csak a tükörben keletkezik, úgy az, ami intelligenciaként tükröződik, csak a testük fizikai berendezésében, az agyban keletkezik. Az ember csak a teste által intelligens. És amennyire nem tudják megsimogatni magukat, ha a tükörképük után nyúlnak, annyira kevéssé tudják megragadni a szellemet, ha csak az intellektualitáshoz fordulnak, mert nem abban van a szellem. Amit megragadnak, legyen az intelligenciától bármilyen éles elméjű, abban soha nincs benne a szellem, csak a szellem képe. Nem élhetik át a szellemet, ha megmaradnak a puszta intelligenciánál. Ezért olyan félrevezető az intelligencia, mert csak képet ad, bár a szellem tükörképét, de nem a szellemet. Akkor elkerülhető az a kényelmetlenség, hogy beleéljük magunkat a szellembe, mert megvan – legalábbis úgy gondolják, megvan – a tükörképben; de nagyon jól lehet beszélni a szellemről. A szellem puszta képe és a valódi szellem között különbséget tenni, ez a feladata annak az érzületnek, amely nemcsak szellemtudományos elméletet alkot, hanem valóban pozitív szellemi szemléleten alapul.

Ezt akartam ma elmondani önöknek, annak alátámasztására, hogy milyen komolyságnak kell áthatnia az antropozófiailag felfogott szellemi élettel kapcsolatos álláspontunkat. Mert az emberiség valódi fejlődése a jövőben attól függ, hogyan fogja fel korunk emberisége ezt az álláspontot. Ha azt, amit ma leírtam, úgy fogják fel, ahogyan ma még az emberek többsége teszi a Földön, akkor, ha eljön Arimán, az emberek gonosz vendége lesz. Ha az emberek fel tudnak emelkedni oda, hogy befogadják a tudatukba azokat a dolgokat, amelyeket ma vizsgáltunk, úgy irányítsák, úgy vezessék azokat, ahogy az emberiségnek az arimáni hatalommal szembeni szabadságához szükséges, akkor ha eljön Arimán, általa helyes dolgot tanul meg, belátni, hogy a Földnek mindenképpen hanyatlásnak kell indulnia, de az emberiség éppen ezáltal emelkedik ki a földi létből. Ha az ember elért egy bizonyos kort a fizikai életben, akkor a fizikai teste hanyatlik, és ha értelmes, akkor nem panaszkodik, hogy ez a fizikai test romlik, hanem tudja, hogy a lelkével olyan élet felé tart, amely nem párhuzamos ennek a fizikai testnek a hanyatlásával. Az emberiségben él valami, ami nem függ össze a fizikai Föld már megkezdődött romlásával, hanem ami egyre szellemibbé válik azzal, hogy a Föld fizikai hanyatlásba kerül. Tanuljuk meg elfogulatlanul kimondani: Igen, a Föld hanyatlik, és a fizikai megjelenése tekintetében az emberi élet is. De éppen ebből merítsünk erőt, hogy bekerüljön a civilizációnkba az, aminek az emberiségből az egész Föld fejlődésének halhatatlan részeként tovább kell élnie, ha a Földnek bealkonyul.

Ezt akartam ma elmondani önöknek.

Jegyzetek

Szövegforrás: E kötet I-IV., valamint IX. és X. előadásának leirata Helen Finckh dornachi gyorsírótól származik. A harmadik kiadáshoz ezeknek az előadásoknak a szövegét a meglevő eredeti gyorsírásos jegyzetek alapján újra ellenőrizték. Ez az oka a változásoknak a korábbi kiadásokhoz képest. A VI-VIII. előadást Walter Vegelahn írta le. Ez a gyorsírásos jegyzet nincs meg.

Rudolf Steinernek az előadások során megjelölt írásos művei mind megjelentek a teljes kiadáson (Gesamtausgabe, GA) belül.

A következő előadások folyóiratokban is megjelentek:

Zürich, 1919. február 4., 11., március 9. In: Gegenwart, 25. évf. (1963/64), 1-3. füzet (1963. április-június).
Bern, 1919. március 8. In: Beiträge zur Dreigliederung des sozialen Organismus, Freiburg i. Br., kilencedik évf., 1964. június.
Heidenheim, 1919. június 12. In: Das Goetheanum, 1931., 10. évf. 40. sz.

1 A négy nyilvános előadásra A társadalmi kérdésről 1919. február 3-án, 5-én, 10-én és 12-én Zürichben került sor, és nyomtatásban először a Gegenwart folyóiratban, 5. évfolyam, 1943/44., a 2., 3., 4/5. és 6. számokban jelent meg. A könyv első kiadása: Die soziale Frage – A társadalmi kérdés címmel, GA 328., Dornach, 1977. Ezek szolgáltak a szintén 1919-ben megjelent írás alapjául, Die Kernpunkte der sozialen Frage in den Lebensnotwendigkeiten der Gegenwart und Zukunft – A szociális kérdés lényege, GA 23., Dornach, 1976.

2 A zürichi Zschokke-zweigben.

3 Die Prüfung der Seele – A lélek próbatétele, első kép. In: Vier Mysteriendramen – Négy misztériumdráma, GA 14., Dornach, 1962.

4 A Wir fanden einen Pfad – Találtunk egy ösvényt kötetben megjelent, a Die Fußwaschung – Lábmosás című költeményében.

5 Jn 13,1-12.

6 Az 1919. február 3-i nyilvános előadás, lásd az 1. megjegyzést.

7 Mt 28,20.

8 Ezek a következő előadások voltak: Bern, február 6.: Die wirkliche Gestalt der sozialen Frage, erfaßt aus den Lebensnotwendigkeiten der gegenwärtigen Menschheit – A társadalmi kérdés valódi alakja a jelenkori emberiség életszükséglete szerinti felfogásban és február 7.: Die vom Leben geforderten wirklichkeitsgemäßen Lösungsversuche für die sozialen Fragen und Notwendigkeiten – A társadalmi kérdések és szükségletek valóságnak megfelelő megoldási kísérletei az élet követelményei szerint.

9 Die sozialen und antisozialen Triebe im Menschen – Az ember szociális és antiszociális ösztönei című, 1918. december 12-i előadás. In: Die soziale Grundforderung unserer Zeit. In geänderter Zeitlage – Korunk társadalmi alapkövetelménye. Megváltozott világhelyzetben, GA 186., Dornach, 1963.

10 Többek között Lk 20,25.

11 Az 1919. február 6-i előadás, lásd az 1. megjegyzést.

12 Lásd az 1. megjegyzést.

13 Az első világháború, 1914-1918.

14 Mt 28,20.

15 Többek között Mt 3,2.

16 Az 1918. október 9-én Zürichben tartott, Was tut der Engel in unserem Astralleib? – Mit tesz az angyal az asztráltestünkben? és az 1918. október 16-án Zürichben tartott, Wie finde ich den Christus? – Hogyan találom meg Krisztust című előadás. Önálló kiadásként Dornach, 1975., továbbá Der Tod als Lebenswandlung – A halál mint átalakult élet kötetben, GA 182., Dornach, 1976.

17 Jean-Jacques Rousseau (1712-1778), francia-svájci kultúrfilozófus.

18 Mt 25,40.

19 Lásd az 1. megjegyzést, az 1919. február 10-i előadást: Schwarmgeisterei und reale Lebensauffassung im sozialen Denken und Wollen – Rajongás és valós életfelfogás a szociális gondolkodásban és akaratban.

20 Gal 2,20.

21 Kurt Eisner (1867-1919), a Németországi Független Szocialista Párt politikusa. 1918-ban bajor miniszterelnök. 1919-ben meggyilkolták.

22 A szocializmus és az ifjúság című előadása, amelyet Bázelben a bázeli diákság meghívására 1919. február 10-én tartott a Nagy Zeneteremben. National-Zeitung Nyomda és Kiadó, Basel, 1919.

23 E kötet első és harmadik előadása.

24 Georg Friedrich Wilhelm Hegel (1770-1831). Grundlinien der Philosophie des Rechts, oder Naturrecht und Staatswissenschaft – A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és államtudomány vázlata, Berlin, 1820.

25 Fritz Mauthner (1849-1923), Beiträge zu einer Kritik der Sprache – Adalékok a nyelv kritikájához, 3 kötet, 1901-1902.

26 Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt – Az ember belső lénye és élet a halál és az újabb születés között, Wien, 1914. április 6., 8-14., GA 153., Dornach, 1959.

27 Lenin: Tulajdonképpen Vlagyimir Iljics Uljanov, 1870-1924.

28 Lev Davidovics Trockij (Bronstein) (1879-1940), Lenin legközelebbi munkatársa. A Vörös Hadsereg megalapítója.

29 Johann Gottlieb Fichte (1762-1814), Der geschlossene Handelsstaat – A zárt kereskedőállam, 1800.

30 Ludwig Anzengruber (1839-1889), osztrák író. A drámai alakot eddig nem sikerült megtalálni.

31 Vlagyimir Alekszandrovics Szuhomlinov, az első világháború kitörésekor orosz hadügyminiszter, Emlékirataiban (németül 1924.).

32 Henrik Ibsen (1828-1906), vö. többek között A hazaáruló.

33 Björnstjerne Björnson (1832-1910) norvég költő.

34 Gerhart Hauptmann (1862-1945), Die Weber – A takácsok, 1892.

35 Lásd Rudolf Steiner: Aufsätze über die Dreigliederung des sozialen Organismus 1915-1921 – Tanulmányok a társadalmi szervezet hármas tagozódásáról, 1915-1921, GA 24., Dornach, 1961., 376. oldaltól, Vorbemerkungen zu „Die Schuld am Kriege” – Előzetes megjegyzések „A háborús felelősség”-hez.

36 Lásd a 35. megjegyzést.

37 Karl Marx (1818-1883). Engelsszel együtt a tudományos szocializmus megalapítója. A tőke megjelent 1867-1894.

38 A berlini ág (zweig) terme a Potsdamerstrassén.

39 Megjelenési év: 1780. Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781).

40 1919. szeptember 7-én. Lásd Rudolf Steiner in der Waldorfschule – Rudolf Steiner a Waldorf-iskolában, GA 298., Stuttgart, 1958.

41 Allgemeine Menschenkunde als Grundlage der Pädagogik – Általános embertan mint a pedagógia alapja, GA 293., Dornach, 1973.; Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches – A nevelés művészete, metodika-didaktika, GA 294., Dornach, 1974., Erziehungskunst. Seminarbesprechungen und Lehrplanvorträge – A nevelés művészete, szeminárium, GA 295., Dornach, 1977.

42 Az 1917. május 29-i előadás. A Menschliche und menschheitliche Entwickelungswarheiten. Das Karma des Materialismus – A materializmus karmája kötetben, GA 176., Dornach, 1964.

43 1919. július 25-én.

44 Az orosz forradalom, amely 1917 novemberében hatalomra juttatta a bolsevistákat, amikor megdöntötték Kerenszkij kormányát.

45 Eddig nem sikerült megállapítani, melyik előadás.

46 Az 1919. április 21-i előadás in: Geisteswissenschaftliche Behandlung sozialer und pädagogischer Fragen – Társadalmi és pedagógiai kérdések szellemtudományos tárgyalása, GA 192., Dornach, 1964.

47 Galileo Galilei (1564-1642). A modern fizikai megalapítója.

48 Nikolaus Kopernikusz (1473-1543). A heliocentrikus világnézet megalapítója.

49 Az 1919. szeptember 12-i előadás, a hatodik ebben a kötetben.

50 Ebben az előadás-sorozatban a szeptember 12-i előadásban.

51 Woodrow Wilson (1856-1924), az Egyesült Államok elnöke az első világháború alatt. Lásd az 1917. január 22-i beszédet. In: Die Reden Woodrow Wilsons – Woodrow Wilson beszédei, angolul és németül, Bern, 1919.

52 Rabindranath Tagore (1861-1941), indiai író. A fordítást mostanáig nem sikerült megtalálni.

53 Die Mission einzelner Volksseelen im Zusammenhang mit der germanisch-nordischen Mythologie – Az egyes népszellemek missziója, Kristiania (Oslo), 1910. június 7-17. GA 121., Dornach, 1962.

54 Gaius Julius Caesar Germanicus (12-41), római császár.

55 Lásd Aufsätze über die Dreigliederung des sozialen Organismus 1915-1921 – Tanulmányok a társadalmi szervezet hármas tagozódásáról 1915-1921, GA 24., Dornach, 1961.

56 Mozart Varázsfuvolájának szereplője.

57 Lásd Rudolf Steiner teljes kiadásának B szakaszát. Az Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadások.

58 Lásd a 35. megjegyzést.

59 Goethe: Faust I., első szín: Éjszaka. Jékely Zoltán, Kálnoky László fordítása.

60 Lásd az 57. megjegyzést.

61 Lásd a 37. megjegyzést.

Az 1919. október 27-i és november 4-i előadásokra vonatkozó következő utalások forrása C. S. Picht, aki ezeket 1950-ben először kiadta.

62 Lásd a Soziale Zukunft – Társadalmi jövő előadás-sorozatot, hat előadás Zürichben, 1919. október-november. 2. előadás, 1919. október 25.: Das Wirtschaften auf assoziativer Grundlage. Die Umwandlung des Markts. Geld und Steuerwesen. Kredit – Asszociatív alapú gazdaság. A piac átalakítása. Pénz és adóügyek. Hitel – Ugyanott: „Ahogyan az elvont gondolatokból nem lehet semmilyen valóságos elképzeléseket és érzéseket elővarázsolni, éppoly kevéssé lehet a pénzből elővarázsolni valami valóságosat, ha átlátjuk, hogy a pénz bizonyos fokig csak jelzi a megtermelt javakat.” GA 332a., Dornach, 1977.

63 Rudolf Steiner feltehetőleg C. G. Harrison művére támaszkodott, The Transcendental Universe – A transzcendentális világegyetem, London, 1893, a német kiadás hely és év megjelölése nélkül, Leiningen Billigheim fordítása. A szóban forgó hely az előszóban, a 14. oldalon így hangzik: „Dr. Newman Rómában, a bíborosi beiktatásán ezt mondta: Reménytelennek látja a vallást, hacsak nem történik új kinyilatkoztatás.” Newman 1879. május 12-én Rómában szó szerint ezt mondta: „A polgári tényező eddig keresztény volt. Még az olyan országokban is, amelyek, mint az enyém, elszakadtak az egyháztól – amikor fiatal voltam -, érvényes volt a mondás: »A kereszténység az ország törvénye!« Ma a társadalomnak ez a szép rendszere, amely a kereszténység alkotása, mindenütt elveti a kereszténységet. A mondás, amelyre hivatkoztam – száz másikkal együtt, amelyek ebből következtek – eltűnt, vagy mindenütt eltűnik, és az évszázad végére elfelejtik, hacsak a Mindenható közbe nem avatkozik!” (Vö. Wilfrid Ward: The Life of John Henry Cardinal Newman – John Henry Newman bíboros élete, 2. kötet, London, 1927., 2. kötet, 460. o.)

64 A Series of Studies in the Religion of the Incarnation – Vallási tanulmánygyűjtemény a megtestesülésről, szerk.: C. Gore, London, 1889. – Különböző szerzők tanulmányainak gyűjteménye, köztük az egyik C. Gore: The Holy Spirit and Inspiration! – A Szentlélek és inspiráció! – Lásd még az 1890/91-ben Londonban megjelent, a publikációra hivatkozó írásokat C. A. Denison, W. F. Hobson, Jones afterwards J. Hughes-Games, R. C. Culton és J. Slatter szerzőktől. – Charles Gore (1853-1932) anglikán püspök és a High Churchön belüli modern irányzat impulzusadója volt.

65 Die Apokalypse des Johannes – János apokalipszise, tizenhárom előadás Nürnbergben, 1908. június 17-30., GA 104., Dornach, 1962.

66 Az első világháború, 1914-1918.

67 Lásd a 178. o. 9/7. megjegyzést.

68 Adolf von Wilbrandt (1837-1911).

69 Robert Wilbrandt: Sozialismus – Szocializmus, Jéna, 1919., 27. o.: „A társadalom egy szellemi test. Az emberek közötti lelki kapcsolatokon alapul.” (Ez a mondat az előadó saját példányában meg van jelölve.) – Ugyanott 118. o.: „Ez a probléma (a kereszténység szellemét valósággá tenni) csak az emberek legbensejében, évszázadok, évezredek alatt lesz megoldható.” – Ugyanott 206. o.: „A gazdaság társadalmasítása nem elegendő. Szükség van a képzés társadalmasítására is.”