Barion Pixel

GA202

 

 

Híd a világ szellemisége és az ember fizikai léte között

 

Tizenkét előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1920. November 26. És december 19. között Dornachban és Bernben tartott.

 

Tartalom

Az emberi alak kialakulása a kozmikus és földi erők együtthatásából. A fejrendszer, a végtagrendszer és a ritmikus rendszer. Szépség, bölcsesség, erő. A fej és a végtagok metamorfózisa az ismétlődő földi életek során. A szellemtudomány a vallás, a művészet és a tudomány egységére törekszik.

Az ember hármas, testi, lelki és szellemi tagoltságának összefüggése a világ fejlődésével és a szociális élettel. Az emberi alak hármas tagozódása (fej, mell, végtagok). A lelki szféra hármas tagozódása (gondolkodás, érzés, akarat). A szellemi szféra hármas tagozódása (ébrenlét, álom, alvás) a szépségnek, a bölcsességnek és az erőnek felel meg, valamint a szellemi, a jogi és a gazdasági életnek is. Szabadság, egyenlőség, testvériség.

A kereszténység előtti kultúra luciferizálódása, a jelenkori civilizáció arimanizálódása. A leküzdésükhöz vezető út az imagináció, inspiráció és intuíció kifejlesztése révén. A kozmosz szépsége, a bolygó ereje és a kiegyenlítő bölcsesség. A világ arimáni fertőzöttsége a XIX. Század közepe óta, a gépi erők kifejlődése.

Hegel és Schopenhauer. Kozmikus gondolat és kozmikus akarat. A gondolkodás eleme a múltba mutat, az akarati elem a jövőbe nyugat: a gondolkodás materializálása, kelet: az akarat spiritualizálása. Hegel: a gondolat idealizálása, Schopenhauer: az akarat materializálása. Hegel és Schopenhauer ellentéte, mint a civilizációs közép életének rejtélye. A kozmikus gondolat elhalása, az emberi gondolat felemelkedése. Az ember mint a kozmosz teremtő eleme.

Hegel és Schopenhauer. A gondolat, mint az előző földi életben a végtagokban élő akarat metamorfózisa. A gondolati elem, mint az imaginációban, inspirációban és intuícióban lévő fény. A hajdani világ a gondolatban hal el, felragyog a szépség. Az akarat látó átélése anyagként, sötétségként. A jövendő kibontakozása a sötétségben. A fény spektrumának hőoldala (piros) a múlttal függ össze, a kémiai oldala (kék) a jövővel.

A természeti világ és a morális lelkiség összefüggése. A természettudomány és a vallás közötti szakadék. A szellemtudomány, mint a fizikai és a morális világszemlélet közötti híd. A fény, mint elhaló gondolatvilág. Az élet a fényben és a nehézségben. A fizikainak a fogalmak átszellemesítése révén történő moralizálása.

A természet rendje és a morális világrend, a születésben és halálban történő metamorfózisuk a szeretet és szabadság által. Az ember lelki-szellemiségének viszonya a testi-fizikaihoz. Szabadnak lenni annyi, mint meghalni tudni, szeretni annyi, mint élni tudni. Keleten a lelkiség egyoldalú felfogása, nyugaton a fizikai testiségé. Adam Smith: az ember, mint gazdasági automata, gazdasági szabadsággal.

Mai történelemszemlélet természettudományos minta szerint. A lelkek kultúrákon át való vándorlása újratestesülésük útjain. Az európai népességben kevés a kereszténység első századaiból való lélek. A nyugat-európai népességben sok a régebbi indián lélek. Ázsiában sok a kereszténység első századaiból való lélek. A kereszténység előtti korból való keleti lelkek Amerikában. Az antropozófiának el kell foglalnia az antropológia helyét.

A lelkek áthaladása az egymást követő földi életeken. A képzetalkotás képessége, akarati organizáció, ritmikus rendszer. Régi és új beavatási módszerek. Régi kelet: a légzési folyamatok tudatosítása; mai kor: képzetalkotásban való nyugvás. A nacionalitás elve (Wilson).

Hogyan él a lelki-szellemiség az ember fizikai mivoltában? Folyékony test, levegőtest, hőtest. Az emberi lény részei és az éterfajták. Gondolat és hang. Az én és a vérkeringés. Imagináció, inspiráció, intuíció. Az ember fizikai teste és lelki-szellemi szférája között hiányzó híd mai szemléletmódunkban.

A moralitás mint a kozmikus teremtés forrása. A morális eszmék pozitív hatása, a teoretikus eszmék negatív hatása. Az anyag és az erő elmúlik, a morális gondolkodás élteti az anyagiságot és az akaraterőt. A kopernikuszi rendszer szellemnélkülisége. Kepler, newton. A szellemi nap és a fizikai nap összefüggése. Krisztus titka.

A szemlélő, a cselekvő és az érző ember. A gondolat és az akarat összefüggése. Tiszta gondolkodás: a gondolati élet akarattal való átsugárzása. Látszat, hatalom, bölcsesség. A szabadsághoz és szeretethez vezető út, és jelentőségük a kozmikus történésben.

Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam (GA 28) című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását. Ez a kötet a teljes kiadás része.

Első előadás, Dornach, 1920. November 26.

Gyakran beszéltem arról, hogy az ember teljes életfolyamata már az emberi alakban is kifejezésre jut. Aki helyesen érti meg az ember fejét, az felismeri, hogy a fej sajátos alkata, formája az élet olyan régebbi összefüggéseinek az eredménye, amelyeket az ember azelőtt élt át, hogy leszállt jelenlegi földi életébe. Ha pedig az ember végtagrendszerét figyeljük meg – természetesen a végtagokkal helyileg összefüggő szervek belső térbeli folytatódásával együtt –, akkor előttünk áll az, ami az emberi fej alkatának alapjául szolgál majd bizonyos metamorfózisok, átalakulások után a jövőben, a halálán túl. Ezzel ugyanakkor az ember egyik kozmikus összefüggésére is utaltunk. Az természetesen igaz, hogy az előttünk álló ember fejformája régebbi végtagformációinak metamorfózisa, ám az, hogy az ember fejalkata egyáltalán olyan, amilyen, az abból nyeri eredetét, amin az illető a földi világba való belépése előtt kozmikusan keresztülment. A fejforma lényegében a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés eredménye, a végtagember viszont a Jupiter-, Vénusz- és Vulkánfejlődés kiindulópontja. Csupán a jelenlegi ritmikus rendszer lényegét alkotó mellkasember a tulajdonképpeni földi ember. Így azt mondhatjuk: az előttünk megjelenő fej a földit megelőző három planetáris megtestesülésből alakult ki. Ami a mai végtagok alapját képezi, az a Föld további planetáris megtestesüléseinek kiindulópontja. Amikor az ember áthalad a halál és az újabb születés közötti életen, valamiképpen azt éli át újra szellemi módon, amit a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakban élt át. Földi organizmusát a Szaturnusz, Nap és Hold organizmusává fejleszti vissza.

Ami pedig a Földön végtagrendszerként alakul ki, az a Föld Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-megtestesülése alatt fizikaivá szerveződik át.

Mindezeknek a dolgoknak tehát emberi-földi és kozmikus vonatkozásuk is van. Az emberi fejformát ezért úgy is szemlélhetjük, hogy az emberi létezésnek a kozmoszhoz fűződő kapcsolatára fordítjuk tekintetünket. A Szaturnusz- és Napfejlődés történései eleinte persze valamivel távolabb esnek az emberi szemlélettől. Ezeket kevésbé lehet földi szempontból megítélni. A régi Hold-fejlődés idején lejátszódott események viszont intenzíven megítélhetőek, mert ezek bizonyos tekintetben megismétlődnek azokban a tényekben, amelyek a Föld és a jelenlegi Hold között mennek végbe. Ennélfogva az emberi fejnek a Föld és a Hold között lejátszódó történésekhez fűződő viszonyát is tanulmányozhatjuk. Ezeknek a tényeknek a megfigyelésével jövünk rá az ember alkatának bizonyos titkaira. Ez a következőképpen történhet.

Képzeljük csak el vázlatosan, hogy az ember itt áll a Földön; tehát nem a Föld középpontjában tartózkodik, hanem attól a Föld sugarának megfelelő távolságban. Ha ez az emberi fej vázlata úgy azt mondhatjuk: a Hold a Föld körül mozdul el, és így az emberi fej körül is. Ez vázlatos rajz, természetesen nem a méretek arányában, mert az nem volna elég szemléletes.

Tegyük fel, hogy a Hold itt áll, és telihold van, tehát a Nap visszavert fénye, amint mondani szokták, az emberre sugárzik. Tehát a Nap fénye hat az emberre. Amikor emberről beszélek, most mindig az emberi fejet értem rajta. Az ellenkező oldalon újhold van. Az embert nem éri fény; erről az oldalról mintegy magára marad. A rá ható külső fényingerek kevésbé veszik igénybe. Inkább saját belső fejlődésének engedik át. Ha az első és az utolsó negyedet, a növő és a fogyó Holdat ide helyezik, akkor ezekből az irányokból kevesebb fényinger éri az embert, mint a telihold, de több, mint az újhold felől. Míg a Hold leírja Föld körüli pályáját, még az állatövön is végighalad. Ez a fényt még sajátosabb módon határozza meg, mondhatnám, differenciálja. Mert a holdfény másmilyen, ha mondjuk, a Kos irányából érkezik, mintha a Szűz felől érkeznék. A Hold fényét tehát differenciálja, hogy a Hold melyik állatövi csillagkép előtt halad el.

Gondolják el a most felvázoltakat az emberi fejlődés megfelelő időszakában! Vagyis képzeljék el, hogy a halál és újabb születés közti fejlődésből érkezett ember szellemi csírája valamilyen folyamat révén egy anyai testben helyezkedik el. Ez idő alatt a Hold hat a csírára. Így az anyai testben lévő emberi fej alkatára a kozmosz hat, mindenekelőtt a Hold hatása révén, természetesen a többi égitesttel összefüggésben.

Itt joggal felvethetik, hogy nem mindig tételezhetjük fel, hogy a szemre vagy az orra éppen a telihold veti a fényét, és az újholddal a fejnek az a hátulsó fele áll szemben, amelynek a belső fejlődése nem a külvilágra, hanem önmagára tartozik. Ennek valóban nem is kell feltétlenül így lennie; lényegében az a helyzet, hogy az arccal kapcsolatban a telihold tevékenykedik, a fej hátulsó felével kapcsolatban pedig az újhold. A gyermeknek speciális helyzete van az anyai testben, ez teljesen a kozmikus iránynak felel meg. Amennyiben a Hold, mondhatnám, többé-kevésbé ferdén sugárzik a csíra majdani arca felé, az ember ennek megfelelően jut olyan belső képességekhez, amelyek a fejtől függenek. Más fizikai képességhez jut, ha a Hold világos fénye a szája felé ragyog, mintha a szemét éri. Ez az emberi képességekkel függ össze, amennyiben ezek a kozmosztól függenek. A lényeg azonban, amivel ma foglalkozni akarunk, az, hogy az embrionális fejlődés során azok a hatások, amelyek lényegében a Holdról indulnak ki, ugyanazok, mint amelyek az emberi csírát formálják, mégpedig a fej alakulásából kiinduló módon, ugyanis az emberből legelőször a fej formálódik ki. Ez pedig a Holdból indul ki, vagyis abból, ami a régi Hold mozgásából és működéséből, valamint általában Földünk előző megtestesüléseiből fennmaradt. Ez tehát az emberfejnek a külvilághoz fűződő kozmikus kapcsolata. Látják, hogy az ember az embrionális fejlődés alatt olyan kozmikus összefüggésekbe ágyazódik, amelyeknél lényegében a Hold hatása a meghatározó. Ez tehát úgy történik, hogy a Hold elmozdul, tehát voltaképpen a fej körül kering. Az embert embrionális fejlődése folyamán tízszer kerüli meg. Mégpedig úgy, hogy a Hold először elhalad, kialakítja az emberi arcot, majd hagyja, hogy növekedjék. Ez idő alatt hátulról kerüli meg. Miután az arc kialakítása egy ideig szunnyadt, a Hold ismét megjelenik, hogy felfrissítse. Ezt tízszer viszi véghez. Az emberi fej tíz holdhónap alatt formálódik ki ritmikusan a kozmoszból. Így az ember tízszer huszonnyolc napig tartózkodik az anya testében a Hold által közvetített kozmikus erők befolyása alatt.

Mi is történik itt voltaképpen? Az ember szellemi-lelki lénye ahhoz a személyiséghez érkezik, akit a világmindenségből anyjának választott ki. A Hold azután átveszi fejének kialakítását. Ha az ember tizenkét hónapot töltene az anya testében, tizenkét holdhónapot, akkor teljesen zárt kör alakulna ki. Ám nem tizenkét, hanem csak tíz holdhónapig tartózkodik ott. Ezért valami még nyitva marad a fejlődéséből. Ezt végzik el mindazok a hatások, amelyek születése után a kozmoszból érik. Születése előtt a kozmikus erők tíztizenketted része hat az emberi fej kialakulására, a két megmaradt rész az anyán kívüli alakításra marad. Az anyán kívüli formálódás azonban már az embrionális időszak alatt elkezdődik. Az emberre a kozmikus erőkön kívül egyéb erők is hatnak, ezek most lényegében a Földből indulnak ki. Nemcsak a fejre hatnak, hanem a végtagemberre is. Ha elképzelik a Földet és ezt a vázlatosan feltüntetett végtagembert, akkor a végtagokban és belső folytatódásukban ható erők lényegében földi-tellurikus természetűek. A karban, a kézben, a lábban és a lábfejben a Föld erői működnek. Ez befelé folytatódva anyagcserévé alakul. Ami belül anyagcsere, az kívül az erők cseréje. Amikor karunkat, lábunkat mozgatjuk, akkor az nem egészen egyszerű dolog, hanem a földi erőkkel is kapcsolatban van. Amikor járás közben a lábunkat mozgatjuk, mindig le kell győznünk a Föld nehézségi erejét. Ami létrejön, az a belső erők működésének és a nehézségi erőknek az eredője.

Az anyagcsere során az ember belső szerveinek a munkája a Föld-szubsztancia kémiai tulajdonságaival lép kölcsönhatásba, a karok és lábak ereje viszont a földi erőkkel áll csereviszonyban. Azonban ami kialakul, annak az időbeli viszonyai különböznek az anyai testben végbemenő folyamatokétól. Az anya testében tízszer huszonnyolc napot, tehát tíz holdhónapot töltünk. Mindennek alapja a teljes nap egy bizonyos számú többszöröse, nevezetesen kétszáznyolcvanszorosa. Lényegében egyetlen nap lefolyásáról van szó. A végtagember kialakulásánál az év lefolyásáról beszélhetünk. Látjuk, hogy az ember végtagjai a fejlődés első szakaszában igen gyorsan, később viszont egyre lassabban alakulnak ki teljesen. Az embernek voltaképpen huszonnyolc évre van szüksége, hogy a végtagembert az anyai testen kívül kialakítsa – jóllehet, az utolsó hét év már kevésbé látványos, mint az első huszonegy. Mindez azonban már az anya testében elkezdődik.

A fejember a múlttal függ össze, és a jelenben történő fejlődés azért lehetséges, mert a Holdnak a Földhöz fűződő viszonya megismétli az elmúlt Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődést. A mostani végtagember is összefügg a Földdel, mégpedig azzal, ami a földi alakulásban a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-állapotot készíti elő. Az ember voltaképpen ezért nem tudja a fejét közvetlenül a Földön kialakítani. A Föld tehetetlen az emberi fej kialakítása tekintetében. A fej csak azért jöhet létre az előző inkarnáció végtagemberének magasabb rendű metamorfózisa révén, mert az ember a születését, fogantatását megelőző erőket hoz magával, és az anyai test azután megóvja a Föld külső környezetétől, a Hold révén pedig a kozmosz hat rá. A Föld hatására létrejövő végtagember nem készül el véglegesen a földi alakulás során. Nem jut el a fej kialakulásához. Az ember földi fejlődése folyamán nem képes arra, amire a Vénusz-fejlődés alatt képes lesz. Akkor úgy veszti el majd a fejét, ahogy a szarvas leveti az agancsát; a megmaradt ember egy másik fejet fog kialakítani. A Vénusz-emberek állapota mindenesetre irigylésre méltó! A szellemi szemlélet számára ez az eljövendő állapot jelenik meg az ember előtt. A valóság furcsának tűnik a földi jelenségek korlátozottságához képest, de túlmegy azon, ami a szűk földi értelem számára kezdetben megközelíthető. Komolyan kell vennünk, hogy a pusztán földi megfigyelés a valóságnak csupán egy részét tartalmazhatja, és hogy a földi viszonyok megfigyelésével valójában semmit sem tudunk meg az emberről.

Az ember tehát olyan kozmikus lény, aki lényében külsőleg először az anyai testben alakul ki, és olyan földi lény, akit a földi körülmények befolyása alakít, formál, differenciál, mialatt a Nap látszólag a Föld körül kering, és közben elhalad az állatövi csillagképek előtt. Ha megfontolják az eddigieket, akkor voltaképpen két ellentétes létezőt találnak az emberben: egy kozmikus állapotot, kozmikus lényt és egy földi lényt. A kozmikus lény hatására az ember a kozmoszból kezdetben teljesen gömbölyű fejet kapna. Arca csak azáltal alakul ki, hogy a napfény a Hold révén rátekint, a fej hátulsó felének a napfény elfordulása képezi az alapját. A kozmoszból kialakult gömb alak differenciálódik. Ha a jóságos Hold nem járulna hozzá az emberi fej megformálásához, úgy az ember teljesen tagolatlan gömbként születne meg. Másrészről a Föld azért hat, mert az anya a Földön van. Hogy az ember nemcsak fejet alakít ki embrionális állapotában, ez azért van így, mert a Föld már a fej alakításánál is hat. De úgy hat, hogy ha az ember csak a Földnek volna alávetve kozmikus behatás nélkül, akkor oszloppá alakulna. Az embert voltaképpen a Föld révén oszloppá, rádiusszá történő alakulás és a kozmosz révén a gömbbé való alakulás zárja be és fogja közre. Az ember kialakulásának voltaképpen a kör és a rádiusz az alapja.

Az ember azért nem válik oszloppá, és mindenekelőtt azért nem születik összenőtt lábbal és kézzel, mert az év lefolyásának, a télnek és a nyárnak a szellemi hatása alatt működik, és ez a Föld és környezetének különféle kozmikus viszonyaira utal. A tél és a nyár között végbemenő differenciálódás hasonló a telihold és az újhold közöttihez. Ahogyan az arcnak és a fej hátulsó felének eltérése a telehold és az újhold különbözőségének felel meg, úgy okozzák a télben, nyárban, tavaszban és őszben kifejezésre jutó kozmikus erők azt, hogy végtagjaink tagoltak, két lábunk van és nem vagyunk oszlopok. Így a fejünk nem teljesen kozmikus, hanem, ha fogalmazhatok így, kozmikus mivoltát a földiség enyhíti, végtagjaink pedig nem teljesen földiek, földiségüket kozmikus mivoltuk enyhíti. Hiszen a Föld évi körforgása a kozmoszhoz kötődik. Van tehát egy kozmikus lényünk, amelyet a földiség befolyásol, és egy kozmikus befolyás alatt álló földi lényünk. Ha az ember kozmikus lényét nem befolyásolná a földiség, golyó volna; ha a végtagembert, tehát a földi embert nem érné kozmikus befolyás, oszlop volna.

Emberi alakunkban a kozmikus és földi jelleg együttműködése fejeződik ki. Az emberi alakot csak az érti meg, aki a Föld és a kozmosz együttműködéséből akarja megérteni. Igazán csodálatos, hogy az ember az egész világmindenség, a csillagvilág kifejeződése, és ez egész alakjában kifejezésre jut, miközben a Földből kiáramló erők is saját képükre alakítják. Képzeljék csak el az ember földi létét a kozmikus lét befolyása nélkül! Ezt a földi létezést nem hordozzuk magunkban, de hatást fejt ki bennünk, és ugyancsak alapvető jelentőségű az, ami a Föld középpontjából kisugárzik, ami onnan hat ránk. Azt, ami emberi erőnkben megjelenik és akaratként is működik, a régi korok óta „erőnek” [1] nevezik. Azt, ami bennünket a kozmoszból kialakít, amit tehát a kör segítségével tudunk elképzelni, ami elsősorban alapja a fejünk kialakulásának, ami azonban nem jut kifejezésre a Föld enyhítő hatása miatt, azt nevezzük „szépségnek” régi koroktól fogva. Ami a kozmoszból alakít ki bennünket, azt a kör révén kell elképzelnünk, fejünk kialakítása főképpen ezen alapul, de nem jut kifejezésre, mert a földi jelleg enyhíti. Ezt a régi korok óta „szépségnek” nevezik. Látják tehát, hogy alapjában véve mindazok a dolgok, amelyek az emberben hatnak, egyszersmind bizonyos, részben fizikai, részben erkölcsi természetű értékkel bírnak, olyan értékkel, amely a kettőt egybefogja, az emberben működő elemek kiterjesztett felfogásának értéke túlterjed a fizikai és a morális jellegen, és mindkettőt magában foglalja. Mert a Földből kiinduló és bennünk működő erő morális erőt és egyben fizikai izomerőt is jelent. Az a szépség, ami körülsugárzik bennünket, ami fejünk alapját képezi, ugyanaz, mint ami fejünkben a gondolatok szépségeként jelenik meg, fizikai és morális-erkölcsi tekintetben is.

[1] A szerző németül a „Stärke” és a „Kraft” szót is felsorolja; magyarra mindkettőt csak az „erő” szóval lehet lefordítani– a fordító megjegyzése.

A kozmikus jelleg földi lényünket enyhíti, kozmikus lényünket pedig a földi jelleg; a törzsember a kettő között foglal helyet. Mi az emberi törzs? Lényegében a ritmikus ember, aki a kozmikus jelleget állandóan lefelé, a földiség felé, a földiséget pedig felfelé, a kozmikus irányába lendíti. Állandó körforgás zajlik bennünk, ez a végtagok tartalmát a lélegzés kerülő útján vezeti át a fejbe, a fej tartalmát pedig a lélegzés kerülő útján a végtagokba. Így a fej és a végtagok között állandó a hullámmozgás, ide-oda csapódó hullámok jönnek létre. Ezt a hullámverést ritmikus rendszerünk, a tüdőből és szívből álló rendszer, a vérkeringés közvetíti. Mi hát a vérkeringés? Olyasvalami, amit az egyenes és a kör közé kifeszítve az állatöv és a bolygók formálnak. A fejből olyan erő indul ki, amely a vérünket állandóan körbevezetné, a végtagokból kiinduló erő pedig egyenes vonalba irányítaná. Vérkeringésünk erők együttműködéséből jön bennünk létre – olyan erőkéből, amelyek folytonos keringésre törekszenek, és olyanokéból, amelyek a kiegyenesedés irányában hatnak –, a légzés ösztönzésére. Ez a ritmikus rendszer továbbítja az emberben a kozmikus és földi jelleget, így szövődik benne a kozmikus szépség és a Föld, az erő közötti kötelék. Ez a kötelék a törzsben foglal helyet, és szellemi-lelki értelemben lényegében a régi korok óta „bölcsességnek” hívják.

A bölcsesség a kozmosznak az emberbe vetített, gondolataiban élő szépsége. Ám az érzelmek kerülő útján a Földből kisugárzó erkölcsi erő is erkölcsi bölcsességgé alakul. A földi és a kozmikus bölcsesség az ember ritmikus rendszerében találkozik. Az ember az egész kozmosz kifejeződése, s ha akarjuk, megérthetjük felépítését. Betekinthetünk a világmindenség titkaiba, hiszen az ember is ezekből a titkokból alakult ki. Sőt, magán a földi életen belül is felismerhetünk bizonyos összefüggéseket a kozmosszal – más szempontból már foglalkoztunk ezzel. Ami az emberre kozmikus szépségként hat a fej kerülő útján át, az a női elem révén érkezik, a földi erő megjelenése viszont a férfihoz kötődik. Azt mondhatjuk, hogy a megtermékenyítésben a kozmikus és a terresztrikus egyesül. Ha nem látunk bele az ember eme sajátos adottságába, akkor földi küldetéséről sem alkothatunk képet. Hiszen azt látjuk: a fej azáltal alakul ki, hogy a földi erők kezdetben voltaképpen nem is hathatnak az emberre, aki születés előtti mivoltát hozza a földiségbe, a földöntúli erők pedig a Hold kerülő útján alakítják az embert az anya testében. A Földből kiinduló erő alakítja ki a végtagembert. Ezt azonban nem tudja véghezvinni, át kell haladnia a halálon. A végtagember erőinek szellemivé, lelkivé kell válniuk. Azután a halál és az újabb születés között továbbhaladnak a Földön kívül, és először szellemi-lelki módon alakulnak fejformává. A földi hatás nem vezethette ezeket végig, mert az emberi végtagokból csak a Jupiter- és Vénusz-fejlődés idején jön létre majd a fej. Ami tehát a Földön működik, az nem határozza meg az embert születésétől haláláig. Ami előzőleg a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon hatott, az most szellemivé vált, és szellemi módon kell kialakítani a halál és az újabb születés között. Ami pedig a halál után zajlik le, azt újra szellemivé kell tenni, így veheti fel a múlt a jövőt, és az emberi végtagrendszer ismét fejjé alakulhat. Tehát azt mondhatjuk: az ember azért hal meg, hogy olyan képességre tegyen szert a szellemi világban, amelynek révén olyan, a földi behatás által némileg enyhített alakot ölthet, amelyet csakis azáltal tud magára ölteni, hogy már keresztülment a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapoton. Itt a Földön végtagemberként csak azt élheti át, amit ritmikus rendszere alakít ki: a földi létet. Végtagjaiban azonban előre kialakítja a jövőt. Ez azonban nem fejeződhet be, az embernek meg kell halnia, és ismét a fejéhez kell visszatérnie, amely a születése előtti létben előre kialakult. Így függ össze az ember alakja az ismétlődő földi életekkel. Fizikailag az ember olyan lénynek született, aki a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapotból alakult ki, mivel pedig a szellemi világból olyan képességeket kap, hogy a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-állapotban átélteket gömb alakban juttassa kifejezésre, ezért a Földön olyan fejet kap, amely újra meg újra megöli az embert, hiszen maga a fej nem is földi jellegű.

Az ember ismétlődő földi életében kifejezésre jutó jelenségek szorosan összefüggenek a kozmikus fejlődéssel. Amit ma érintettünk, és holnap és holnapután még inkább kifejtünk, abban nincs semmi, ami ne lenne belátható. Igenis belátható. Mindezt a szellemtudomány segítségével kell kutatni, de egészséges gondolkodással egyszerűen belátható. Mégis minduntalan azt halljuk, hogy az ember nem képes közvetlenül a szellemtudomány tényeinek belátására. Amikor valaki azt mondja, hogy ezeket a dolgokat a szellemi kutató mondja, de én magam nem értem őket – ez alapjában véve olyan, mint ha az érettségi után azt mondaná, hogy nem ért a differenciálszámításhoz. Ahogy elvben mindenki megtanulhatja a differenciálegyenletek megoldását, úgy azt is megtanulhatja, amit a szellemtudomány mond, bár az előbbi nehezebb, mint az utóbbi. Nem érvényes az a kifogás, hogy valaki nem látnok, és ezért nem látja be ezeket a tényeket. A külvilág kozmikus összefüggéseinek megértéséhez éppoly kevéssé kell látnoki képesség, mint a differenciálegyenletek megoldásához. Csak egészséges fogalmakra van szükségünk. De igen gyakran ennek az ellenkezőjét is mondják. Azt mondják: az egyiknek ilyen világszemlélete van, a másiknak meg olyan, és nem lehet tudni, hogy melyik helyes. – Ha következetesek vagyunk és végigkövetjük, egybevetjük az elmondottakat, úgy mindez egyértelmű, nem pedig többértelmű. A szépség, a bölcsesség és az erő jelentéséről nem lehet vitatkozni. Minden egyértelmű. Fejünk kialakulásának periférikus természete éppúgy egyértelmű, mint ahogy az ember egyéb felépítése az erő elemét rádiusz alakban foglalja magában. Itt nem lehet ilyen vagy olyan eredményre jutni. Nem lehet kertelni, itt egészen határozott eredményekre jutunk. Ez okozza a szellemtudomány elterjedésének jelenlegi nehézségét, hiszen egyik-másik egyesület ma hol az antropozófiáról, hol a hármas tagozódásról – amely végül is csak egy szociális részeredménye a szellemtudománynak – kíván előadást hallani. Az emberek meghallgatják ezt, azután valami mást, később ismét más valamit; igazi belső elhatározásra, döntésre azonban nem törekszenek. Olyasvalaminek tekintik a szellemtudományt, ami elállhat a többi dolgok mellett. Ez azonban a szellemtudománnyal kapcsolatban nem lehetséges. Jelenkorunk egyéb világnézeteivel ez megtehető. Egyik kicsit jobb, a másik rosszabb. Azt mondhatják: mindenbe belehallgatunk kissé, mindenbe belekóstolunk. Ez a szellemtudománnyal kapcsolatban nem lehetséges. Itt dönteni kell, mert a szellemtudomány az alapokig hatol. Itt valóban olyan erős, megfeszített akaratra van szükség, amely elvezet a döntésig, és nem áll oda semmi más mellé, hanem az alapokig akar eljutni. Ez pedig lehetetlenség az egyik világszemlélettől a másikig imbolyogva, mindegyikbe belekóstolva. A szellemtudomány energikus kiállást követel meg. A szellemtudománnyal ezért a kor egész szelleme, minden lazasága és gyengesége szembeszegül, mert hiszen a szellem világos erejét igényli, jelenkorunk pedig éppen ezt nem akarja, zavarónak, kényelmetlennek találja.

Az ember egykor, az őskorban, ösztönös tudása révén tett szert ezekre a tapasztalatokra. Tudósaink nem értik azokat a régi írásokat, amelyek mindenütt arra utalnak, hogy ebben a bölcsességben benne volt az ember kozmoszhoz fűződő kapcsolata. Ez a bölcsesség később veszendőbe ment. Az ember visszahullott a káoszba. Ebből a káoszból azonban saját akaratereje révén kell kimenekülnie, tudatosan kell ismét rátalálnia a kozmoszhoz fűződő kapcsolatára. Ez lehetséges is. Már fejtegetéseim elején említettem, hogy az emberi fejet nem érthetjük meg, ha nem tekintjük a kozmosz eredményének; a végtagembert sem értjük, ha nem tekintjük azt a földi alakulás eredményének. Kettejük között a mellkasember, a ritmikus organizmus végzi a kiegyenlítést, amely az egyenest folyton kör alakúra, a kört pedig egyenes vonalúvá akarja átalakítani. Ha a vérpályát megfigyelik, ott egyenes akar létrejönni, de a kört is egyenessé akarja átformálni; a vérpálya keletkezése a csillagok mozgásával függ össze. A forma a csillagképekkel, a mozgás a bolygók mozgásával függ össze. Ezt más szempontból már említettem. Mi történik egy ilyen megismerés befogadásánál az ember lelkületében? Csakis azt mondhatjuk, hogy ezek a megismerések olyan tiszták és világosak befogadóik számára, mint a matematikai igazságok. – A matematikai igazságok bizonyosan transzparensek, ám nem minden tizenöt éves fiú számára. Ezek a dolgok viszont éppoly tiszták és világosak, mint a matematika.

Másfelől viszont lényegbevágóak mindazzal kapcsolatban, amit az ember érezni képes. Ebből a bölcsességből megszületik az istenség megélése. Vallástalan csak a felszínen maradó tudás lehet, a mélyre hatoló tudás nem. Az ember kozmoszhoz fűződő kapcsolatára visszatérve: mindenekelőtt a reánk boruló csillagos égen vesszük észre, hogy a szépség a szellem teljességének lenyomata; ezáltal jutunk el a jelenségek szépségének művészi kifejezéséig. Az így felfogott művészetben nem csupán az érzékeink révén megismert, külső természet jelenik meg. Egy olyan, alapokig hatoló tudomány, mint a szellemtudomány, eléri azt, amit az első bevezető előadáson mondtam, a sorozat megnyitásakor: itt, a Goetheanumban a tudomány, a művészet és a vallás egységét keressük.

Hogy is mondja az, akiről a Goetheanum a nevét kapta?

Kiben tudás van és művészet,
úgy is vallásos.
S akiben nincs tudás, művészet,
legyen vallásos. [2]

[2] J. W. Goethe: A pantheista (részlet). Dóczi Lajos fordítása.

Vagyis kívülről! Belülről azonban annak van meg, aki a tudományt és művészetet alapjaiban magában hordja: ez a goethei szemlélet.

„Kiben tudás van és művészet, úgy is vallásos.” – Azok tehát, akik a mondott értelemben a vallás, a művészet és a tudomány egységére törekszenek, azt az intézményt, amelyben ezt teszik, joggal nevezhetik „Goetheanumnak”. Annak belátása azonban, hogy ezt megalapozottan teszik, úgy tetszik, nem felületes korunk feladata, amely mindent felülről szemlél, mindenbe éppen csak belekóstolva. A szellemtudomány döntéseket követel meg. Döntésekre van szükség, mert ez a szellem a világ mélyére akar hatolni. Ezért csak az emberi szív mélyéről kiindulva érthetjük meg.

Második előadás, Dornach, 1920. november 27.

Tegnap egy bizonyos szempontból ismét megbeszéltük az ember múlttal és jövővel való kapcsolatát annak alapján, ami az ember külső alakjában megnyilvánul. Az emberi organizmus már több ízben említett hármas tagozódása szolgált kiindulásként: a fejorganizmus, amelyről kimutattuk, hogy a múltra, a végtagorganizmus, amely pedig a jövőre utal, és a ritmikus organizmus – a tüdő és a szív rendszere –, amely voltaképpen a jelenhez tartozik. Ma először az ember másik, belső-lelki aspektusát vesszük szemügyre, hogy holnap lekerekíthessük mindezeknek a tényeknek az összességét.

Amint az emberi testen belül három részt különböztethetünk meg, a fejet, a ritmikus rendszeren alapulót és a végtagokat, úgy tagolhatjuk a lelki szférát is három részre. Utalhatunk a gondolkodásra vagy képzetalkotásra, az érzésre és az akaratra, és bizonyos módon a lelkiekben is olyan hármas tagozódással van dolgunk, amilyennel fizikai téren már találkoztunk. E három alkotórész mindegyikét vizsgálhatjuk az emberi létnek a világmindenséghez való viszonya szempontjából. Beszéljünk először a képzetalkotásról! A képzeleti vagy gondolati élet, vagyis a gondolkodás kétségkívül olyasmi, ami az emberre a leghatározottabb módon belsőleg hat. A képzeleti élet olyasmi, ami egyfelől kétségkívül kivezeti az embert a kozmoszba, másfelől viszont bevezeti saját bensejébe. Az ember a képzeleti élet révén ismeri meg a kozmosz távoli tájainak jelenségeit. Magába fogadja mindazt, amit – mint tegnap láttuk – a fejforma kialakulásának alapjaként kell felfognunk. Másfelől azonban ismét magába fogadja a gondolatait és képzeteit, és emlékekként őrzi ezeket. Belső életét e képzetek szerint építi fel. Ez a képzeleti és gondolati élet kiváltképpen az ember fejéhez kötődik, mindennek a szerve a fej. Bizonyos fokig már ebből is arra következtethetünk, hogy a képzeleti élet sorsa összefügg a fej sorsával. Amennyiben fejünk a múltra utal, és kialakulásának szellemi-lelki csíráit születésünkkel visszük be a fizikai létbe, ebből arra lehet következtetni, hogy a gondolati életet is születés előtti életünkből hozzuk át. A gondolati élet ilyetén szakszerű megítélésének azonban még egyéb okai is vannak. Ki szeretném jelenteni, hogy a lelki szférának a képzeleti élet a legmeghatározóbb eleme. És a leginkább lekerekített eleme. Olyan elemeket tartalmaz, amelyek itt a fizikai világban, alapjában véve egyáltalán nincsenek összefüggésben individuális mivoltunkkal.

Nézzük csak mindazt, amit a matematika igazságának vagy a logika igazságának tekintünk magunkban! A matematikai igazságok nem igazolhatóak külső megfigyeléssel, a matematika és geometria igazságait belső mivoltunkból kell kibontanunk. Például Pitagorasz tételének vagy annak az állításnak az igazsága, hogy a háromszög szögeinek összege 180°, mibennünk rejlik. A megfelelő idomok felrajzolásával megjeleníthetjük ezeket az igazságokat, de ezeket nem a táblán bizonyítjuk be, hanem belső szemlélet révén alakítjuk ki azt, amit képzetalkotásunkban matematikaként ismerünk. Sok minden egyéb is ilyen módon kapcsolódik hozzá, és ezekről a matematikai igazságokról csupán azáltal tudunk, hogy emberek vagyunk. Még ha sok ezer, sok millió ember állítaná is, hogy Pitagorasz tétele nem igaz, azért belső szemléletünk révén, egyetlen emberként is tudnánk, hogy igaznak kell lennie. Honnan eredhet az ilyesmi? Csakis onnan ered, hogy képzeleti életünket – érzelmi és akarati életünkkel ellentétben – nem csupán a fizikai szférában alakítjuk ki, hanem már születésünkkel magunkkal hozzuk fizikai létünkbe. Ez az állítás, amelyről – ki szeretném mondani – már az emberi lényeg valódi megfigyelésével is meggyőződhetünk, a szellemkutató számára a következőképpen fejezhető ki. Tegyük fel, hogy az ember felemelkedik az úgynevezett imaginatív képzetalkotáshoz. Miben áll ez az imaginatív lelki élet? Abban, hogy képekben élünk, de ezeket a képeket nem a külső érzékek közvetítik. A szokásos külső életben érzékszerveinkkel külső tárgyakat észlelünk. Ezek szemünk, fülünk révén képeket adnak, amiket gondolkodásunk révén foglalunk össze. Ez az imaginatív képzetalkotás esetében másképpen van. Ekkor, ha megfelelő képzettséggel rendelkezünk, külső szemlélés nélkül jutunk a képekhez. Azt mondhatnám, hogy bennünk jönnek létre, de ha az imaginatív lelki élethez megfelelő módon emelkedtünk fel, akkor gondolkodásunk nem szűnik meg. Belső képekben gondolkodunk úgy, ahogy egyébként a külső, tárgyi észlelésnél külső képekről gondolkodunk. Ám az első dolog, amit átélünk, ha fejlődésünk eléri az imaginatív képzetalkotást, az az, hogy gondolkodunk ugyan, lelkünket teljesen áthatja a gondolkodás, de ugyanakkor átélünk bizonyos képeket. Ám ilyenkor eleinte nem valami jelenlévőt élünk át, hanem a születésünk vagy fogantatásunk előtti élet képei tárulnak lelkünk elé. Jelenlegi életünk csak később, lassú megszokás után jelenik meg bizonyos módon az imaginációk előtt, és semmi esetre sem olyan világosan és határozottan, mint a születés és a fogantatás előtti élet. Ez a tény tökéletesen bizonyítja azt, hogy ha a tárgyi észleléstől eltekintünk (tehát képekben gondolkodva élünk), ez a gondolkodás először csak a múlt képeit tárhatja elénk. Ezek a képek születés előtti életünk kozmikus szféráját jelenítik meg. Többek között ez is megmutatja, hogy a képzeleti élet olyasmi, amit születés előtti életünkből hozunk át, kezdetben erő formájában.

Ha önmagunk megfigyelését elég elfogulatlanul végezzük, kitűnik, hogy az érzelmi élet csak fokozatosan követi a fizikait. Érzéseinket nem tudjuk a matematika vagy a képzetek határozott jellegével átitatni. Érzelmi életünk annál gazdagabb, mennél több élményben volt részünk születésünk óta. Aki súlyos szenvedéseket és sorscsapásokat élt át, annak másfajta az érzelmi élete, mint egy felületes embernek, aki könnyedén suhant át az életén. Érzelmi életünkre életünk sorsdöntő eseményei készítenek fel minket. Egy matematikai felismerés, amely áthatja gondolkodásunkat, hirtelen lép fel. Egy érzelmet nem alakíthatunk ki hirtelen. Az érzelem lassan alakul ki az életben, velünk együtt növekszik, egész növekedésünk folyamán részt vesz a fizikai életünkben.

Akarati életünk pedig olyasvalami, ami eleinte alig köt össze bennünket a kozmosszal. Lelkünk meghatározatlan mélységeiből tör fel. Tetteink révén ugyan akarati életet viszünk a kozmoszba, de gondolják csak meg, hogy milyen másképpen kötődünk a kozmoszhoz a képzeleti élet és az akarati élet által. Képzeleti életünkkel akkor kapcsolódunk a kozmoszhoz, amikor kimegyünk a csillagos éjszakába, és a kozmosz mintegy képszerűen tárul elénk, gondolatainkkal fogjuk át. Át is érezhetjük. Milyen apró viszont tetteinknek az a darabkája, amelyet akarati elemünkből oldunk ki és a kozmoszba helyezünk! Már ez bizonyítja, hogy az akarati elem egészen másként gyökerezik az emberben, mint a képzeleti elem. Hasonlítsák össze az akarati elemet mind a képzeleti elemmel, mind az érzéssel! Ha elég éberek vagyunk, a képzeleti elem egy csapásra összeköt bennünket az egész kozmosszal. Az érzelmi elem kialakul. Olyan lassan vagy gyorsan alakul ki, ahogyan sorsunknak megfelelő életünk születésünk és halálunk között lejátszódik. Mégis összeköt bennünket a kozmosszal, ha képzeleti életünknél kevésbé intenzíven és kevésbé extenzíven is. Gondolják csak meg, hogy a képzeleti élet révén történő kozmikus kötődés milyen általánosan emberi! Három ember megy ki a csillagos éjszakába, ott állnak egy helyen, ugyanaz a kozmikus kép veszi körül őket, ugyanazt látják és ha gondolataikkal össze tudják ezt a képet foglalni, bizonyos körülmények között egy csapásra mind a háromnak ugyanaz a képzete támadhat.

Az érzelmi élet esetében ez másképpen van. Tekintsünk egy olyan embert, aki életét meglehetősen meggondolatlanul, felületesen élte le, legfeljebb éjszaka nyílt meg olykor a csillagok világának, amikor kilépett az éjszakába és meglátta a csillagos eget. Hasonlítsuk össze az érzéseit egy másik emberével, aki egy este sétálni indul valakivel, akit még kevéssé ismer, órákon át a sors és az élet mélységes kérdéseit vitatják, egészen addig, amíg a csillagok le nem nyugszanak. Tegyük fel, hogy ezek a barátok éppen abban a pillanatban jutnak közel egymáshoz, amikor az ég a csillagok fényében ragyog, és képzeljük el, hogy ez az ember évek múlva ugyanilyen csillagos eget lát, miután ez a barátság a legkülönfélébb alakokat öltötte. Milyen érzések merülhetnek fel benne a barátság élményének utóhangjaként! Itt az érzések már a kozmoszba áramlanak, de a születése óta megélt életének mértéke szerint. Képzeteink révén a gondolatok kiáramlanak a kozmoszba, mert embernek születtünk, és születésünkkel szellemi-lelki dimenziót hoztunk fizikai életünkbe. Érzéseink révén belső lelki életünk kiáramlik a kozmoszba, de csak annak megfelelően, ami fizikai életünkben történt.

Ha megpróbálják végigkövetni, amit itt megpendítek, azt mondhatják: a képzeleti életet születésünkkel hozzuk a fizikai életbe; az érzelmi életet születésünk és halálunk között bontakoztatjuk ki; milyen kevés távozik azonban a kozmoszba, akaratunk impulzusainak következményeképpen! Milyen kevés árad be abból a kozmoszba, ami akarati impulzusainkból fakad! – Itt olyasmivel van dolgunk, ami primitívnek látszik érzéseinkhez és különösen képzeleti életünkhöz képest. Ennek okait a szellemkutató tudja kifejteni, ha fel tud emelkedni az intuíció szintjére; itt éri el az akarati impulzusokat. Abban a pillanatban, amikor belső lelki fejlődése révén felemelkedett az intuícióhoz, és lelki életében minden egyéb kialudt, nem jelenlegi cselekvései állnak előtte, hanem valami egészen sajátságos jelenség. Az intuíció legelső élményeként nem a tettei állnak előtte, hanem mindaz, amit a tettei mint eljövendő sorsot, mint sorscsírákat nyújthatnak neki. A jövőben mindaz első benyomásként tűnik fel az intuíció számára arra vonatkozóan, hogy mi lehet belőlünk addigi cselekedeteink összességének eredményeképpen, egy olyan dologra vonatkozóan, amit magunk nem láthatunk, s amelynek csírái most lelkünk elé lépnek. Ebből következik, hogy az akarati életünk olyasvalami, amit átviszünk a halálon, és ami a jövőre utal. Vázlatosan azt mondhatjuk tehát: fizikai szempontból van fejember, ritmikus tüdő- és szívember és végtagember. A fejember arra utal, amit a múltból hozunk magunkkal. A ritmikus ember a születés és halál közötti jelenre. A végtagember pedig a jövőre; későbbi életünkben ebből fog a fejünk kialakulni. A lelkiek tekintetében létezik a múltra utaló képzeleti élet, a jelenre utaló érzelmi élet és a jövőre utaló akarati élet.

Tegnap azt láttuk, hogy az emberi fej a periférikussal, az egész kozmosszal függ össze, a végtagember pedig a Földdel. Ez lelki tekintetben is így van. A képzeleti élet a kozmosszal függ össze, az akarati a Földdel, a ritmikus élet, az érzelmi elem pedig közvetít, kiegyenlít közöttük, az égi és földi között. Arra is utaltunk, hogy az ősi bölcsesség ösztönös megismerése révén már a régi koroktól fogva erőnek nevezték azt, ami a Földből hat az ember végtagjaira, és ezt a kozmosz és hatása csak enyhíteni tudja. Ami az emberi fej kialakításában kifejezésre jut, az a kozmikus dimenzió, ezt viszont a földi jelleg enyhíti, és a régi korok óta szépségnek nevezik. A kettő közötti kiegyenlítő erőt pedig, amely a ritmikus emberben él, bölcsességnek. Ugyanezeket a megjelöléseket alkalmazták azonban a képzeleti életre is, amelyet a régi misztériumbölcsesség értelmében a szépség princípiumával áthatva gondoltak el, továbbá az érzelmi életre, amelyet bölcsességgel, és az akarati életre, amelyet erővel áthatottnak képzeltek.

Az ember szellemére ugyanúgy tekinthetünk, ahogyan a fizikai testre és a lélekre. S az ember szellemi lénye megint csak hármas tagolásúnak bizonyul. A szellem esetében azonban három állapotról kell beszélnünk. Megkülönböztethetjük azt, amit a szellem – hogy úgy mondjam – teljes kivilágításban mutat, amikor teljesen éberek vagyunk. Megfigyelhetjük azt az állapotát is, amikor az ébrenlét és az alvás között álmodik, és olyankor is, amikor a földi élet tudatát elvesztve, mély álomba merül. Ez a szellem hármas tagozódása: az éber, az álmodó és az alvó.

Nézzük az ébrenlétet! Az elfogulatlan megfigyelő számára valóban egészen világos, hogy az ébrenlét az ember legérettebb élete, ezt születése révén hozza a fizikai életbe. Ha nem jelenik is meg azonnal, mégis ez a legtökéletesebb, legérettebb és azért rendelkezik vele, mert embernek született. Így azt mondhatjuk: éber életünk a múltra utal. S bár eleinte természetesen különösnek tetszhet, ha azt mondjuk: a jelenre az áloméletünk utal, mégis ez a helyzet. Ezt bizonyos életkorban igen pontosan megfigyelhetik. Az egészen kis gyermek is álmodik, nincs is még egészen éber élete. Az éber élet csak akkor kezdődik el, amikor a gyermekbe beköltözik a múlt. Az álomélet azonban a jelen; az éber állapot azáltal kerül az áloméletbe, hogy születés előtti létünk és múltunk bejut a jelenbe. A jelen csak áloméletre nevel. Alváséletünk révén nem is tartozunk még a jelenhez, ez akarati életünkkel rokon, még tökéletesednie kell, ez a legkevésbé tökéletes bennünk. Ez készíti elő bennünk a jövőt, ez utal a jövőre. A szellem így a múlthoz, jelenhez és jövőhöz tartozik. A múlt az ébrenlét, a jelen az álomélet, és a jövő az alvásélet.

Ezt és a további vázlatos áttekintéseket a táblára írta Rudolf Steiner:

MÚLT JELEN JÖVŐ
fizikai fejember ritmikus ember végtagember
lélek képzeleti élet érzelmi élet akarati élet
szellem ébrenlét álomlét alvásélet
SZÉPSÉG BÖLCSESSÉG ERŐ

Ezt a három állapotot, az ember lényének három különböző fokát, a kozmosz múltjával, jelenével és jövőjével hozhatjuk összefüggésbe. A fizikai testre vonatkozóan ezt már tegnap megtettük. Azt mondtuk: a fej egész alkata összefügg a Földnek a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon átélt régebbi állapotával. A végtagember arról tanúskodik, hogy az emberben olyasmi alakul ki, ami a Földön még egyáltalán nem teljesedett ki. Mulatságosnak találták, amit a Vénusz-állapotról beszéltem, ahol az ember kialakulása egészen másként történik majd, mint a Földön. Azt mondtam, hogy az ember a Vénuszon, az élet fejlődésének közepén elveszti a fejét. Helyette a végtagember lényéből nő egy másik utána, gondolom, ezt némelyek ma igen kellemesnek találnák, de jelenleg nem lehetséges. A végtagembernek megvan ugyan az a tendenciája, hogy fejjé alakuljon, de ez csak akkor lehetséges, amikor végighaladt a Földön kívüli, a halála és újabb élete közti állapoton, így tehát itt egyetlen fejjel kell megelégednünk. Ez a végtagember azonban a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-állapot révén létrejövő fizikai mivoltunkra utal. A fej tehát a Szaturnuszra, a Napra és a Holdra utal; a végtagember pedig a jövőre, a Jupiterre, a Vénuszra és a Vulkánra. A ritmikus ember utal a Föld jelenkorára.

A képzeleti élet nem utal olyan messzi múltra, mint a fej. A fejnek bizonyos fokig a kozmoszban is létre kellett jönnie, hogy gondolkodni tudjon. A fej csupán a Napra és a Holdra utal. Az akarati élet a jövőre utal, a Jupiterre és a Vénuszra. Az érzelmi élet pedig a jelenhez tartozik.

A szellemi élethez érve az ébrenlétről és az alvásról kell beszélnünk. Az ébrenlét a Hold-fejlődésre utal, amelyben képződött. Az ébrenlét a régi Hold-fejlődésnek, a Hold-fejlődés imaginatív képzetalkotásának az öröksége. A Nap-fejlődés folyamán nem létezett még valóságos képzeleti élet. Az alvásélet a Jupiter-állapotra utal. A Jupiter-állapot után mindaz külső formát fog ölteni, ami ma az alvásban mozog; a Vénusz-állapot után az akarati állapot ölt majd külső formát. A végtagok, mint mondtuk, a Föld következő három állapota során öltenek majd külső alakot. Látjuk tehát, hogy az embert testi, lelki és szellemi vonatkozásban hozzárendelhetjük a kozmoszhoz.

Az éber élettel, az álomélettel és az alvásélettel kapcsolatban is az a helyzet, hogy a régi bölcsesség értelmében az ébrenlétnek a szépséget és az áloméletnek a bölcsességet tulajdonítjuk, az alváséletnek pedig az erőt, az alvásból merítjük az élet erejét. Az ősi bölcsesség főképpen az élet összefüggéseiből fakadó felismerésekre támaszkodott.

FEJ KÉPZELETI ÉLET ÉBER ÉLET ALVÁSÉLET AKARATI ÉLET VÉGTAGEMBER
Szaturnusz Jupiter Jupiter Jupiter
Nap Nap Vénusz Vénusz
Hold Hold Vulkán

Amit azonban a hármas tagozódású ember révén a szellemtudományból kibontunk, azt az emberi életre is alkalmazhatjuk. Itt először talán a szellemből indulhatunk ki és azt kérdezhetjük: hogyan áll az ember a külső életben, ha a külső életet világos képzetekkel akarja áttekinteni? A fejében lévő képzeleti életet átviheti a külső életbe. Éber állapotából kiindulva képzetekkel itathatja át külső életét. A külvilágban való tevékenység egyik speciális módja, ha átitatjuk képzeleti életünkkel. Az ilyen módon történő cselekvés a szellemi élet sajátos területéhez tartozik.

Térjünk rá azokra a viszonylatokra, amelyek az életben adódnak, abban az életben, amely egyfelől lelki, érzelmi élet, a szellem szempontjából viszont álomélet. Hogyan ölt formát ez az álomélet? Ha az életet tanulmányozzák, meg fogják érezni ennek az áloméletnek az uralmát az emberek között. Figyeljék csak meg egy barátság létrejöttét, egy másik emberhez fűződő szeretet érzésének kibontakozását; nemde jól tudják, hogy ilyenkor senki sem lehet ugyanolyan éber állapotban, mint Pitagorasz tételének végiggondolásakor? Ha tapasztalataikat helyesen értékelik, azt kell mondaniuk, hogy az emberek közti barátság, az egymás iránt érzett vonzalomból fakadó cselekedetek belső átélése valójában az álomélethez hasonlítható. Az áloméletre önök azokban az érzésekben találnak rá, amelyek a külső életben embertől emberig hatolnak.

Ez az élet azonban a jogi életben fejlődik ki a legnagyobb mértékben. Itt ember áll szemben emberrel, általánosságban embernek emberhez fűződő viszonyát kell meghatározni. Mindannyian megtaláljuk saját, speciális viszonyainkat – az egyik embert szeretjük, a másikat gyűlöljük, az egyikkel barátságot kötünk, a másikat látni sem bírjuk és így tovább. Ezek azok a speciális viszonyok, amelyek itt vagy ott differenciáltan megjelennek. Az emberi élet azonban csak úgy lehetséges a Földön, ha minden ember bizonyos fajta kapcsolatba kerül a többiekkel, amelyek politikai, állami, jogi természetűek. Ezeket nem az életet átható éber nappali élet, hanem az álomélet irányítja. Ha az ember ez utóbbit, az áloméletet a külvilág részévé teszi, akkor a jogi élettel van dolgunk.

És mi történik akkor, ha az alváséletet teszi a részévé? Figyeljék elfogulatlanul az életet: éhséget éreznek, örülnek egy drágaköves aranygyűrűnek, szeretnének egy lírai verseskötetet; röviden: van valamilyen igényük. Ezeket mások elégítik ki. Ám megkérdezem önöket: át tudják mindezt akár csak annyira is tekinteni, mint a barátságaikat vagy a jogviszonyaikat? Erre senki sem képes. Az egyes ember áloméletet folytathat jogi viszonyai tekintetében, de a gazdasági viszonyokat nem tudja áttekinteni, ehhez másokkal kell szövetkeznie. Amit az egyik nem tud, azt a másik tudhatja. Az egyes ember tudata eltűnik az egyesülésben. Ez minden tudatosság nélkül megy végbe, és csak azáltal történhet meg, hogy az egyes ember mindezt nem tudja áttekinteni, tudatát hagyja elmerülni az asszociációban. Ez a helyzet a gazdasági életben.

A szellemi életen a szociális ébrenlét, a jogi életen a szociális álmodás uralkodik; a modern parlamentekben éppenséggel a lidércnyomás, amely szintén álmodás. A gazdasági életet szociális alvás szövi át. És ott, ahol az ember lelki élete először tudat alá merül, a szeretetnek kell kiterjednie az asszociatív életre. A szeretet akarati jellegű elemének és a testvériségnek kell áthatnia a gazdasági életet. Szociális téren a szabadság az ébrenlét eleme, a testvériség pedig az alváséleté. Amiben pedig minden ember egyenlő, és mint egyenlő emberek alakítják ki, az a kettő között foglal helyet. Itt az egyes ember eltűnik a maga éber életével, és csak a másikhoz fűződő viszonya határozza meg, ami az élet álomszerű eleméből adódik.

Mindaz, ami az emberben van, hogy úgy mondjam, beletorkollik a szociális életbe, és a szociális életet csak úgy érthetjük meg, ha tisztázzuk, hogy mi is áramlik bele voltaképpen az egyes, individuális emberből.

1. szellemi élet szociális ébrenlét
2. jogi élet szociális álmodás
3. gazdasági élet szociális alvás

Újra megragadtunk tehát egy emberi összefüggést egy bizonyos szempontból. Ezzel holnap foglalkozunk. De gondolják csak meg, hogy ezek a dolgok voltaképpen hogyan is jelennek meg a mai ember számára. Kiindulásképpen jelenkorunk embere elkezdheti például olvasni „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” [3] című könyvemet. Ez addigi tanulmányaimhoz képest némileg paradoxnak fog hatni. Lehet, hogy eleinte nem sok marad meg abból, amit olvasott, de továbbhaladhat, elolvashatja a többi könyvet is, és látni fogja, hogy „A világ és az ember” tartalma egyre tovább mélyül. Felismeri, hogy az egyik elem a másikra épül, az egyikhez hozzájön a másik, és így a dolgok jól megalapozottakká válnak. – Vagy vegyük másfelől „A szociális élet kérdései” [4] című könyvet. Először azt mondhatjuk: még nem látom be, hogy a szociális organizmusban hármas tagozódás uralkodik. – Ám ha egymáshoz illesztik mindazt, amit már a legkülönfélébb szempontokból elmondtunk, akkor újra meg újra bebizonyosodik, hogy a szociális életben valóban hármas tagozódás uralkodik.

[3] Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (GA 9).
[4] Rudolf Steiner: A szociális élet kérdései (GA 23).

Gondolják meg, hogy a szociális hármas tagozódáshoz úgy jutunk el, hogy magából az emberből, szellemi-lelki állapotaiból, szellemi-lelki hármas tagoltságából indulunk ki. Megint az egyik a másikra épül. Természetesen sok egyebet hozzáfűzhetnénk még az itt összegyűjtött jelenségekhez; így egyre világosabbá válna a hármasan tagolt szociális organizmus követelményének jogossága. Ámde hasonlítsák össze kortársaink magatartását az itt elmondottakkal! Hogyan közelednek ők igen gyakran ahhoz, amit az antropozofikus szellemtudománytól kaphatnak? Nemrégiben hallottam – nem ismerem pontosan a tényeket, így nem is akarom ezt határozottan állítani –, hogy Boos doktor egyik, bázeli teológusoknak tartott előadásán (ha nem így történt, alkalomadtán helyreigazíthat) éppen annak az embernek tette fel a kérdést, hogy hallotta-e már az előadásaimat, aki a legerőteljesebben támadott engem. Az illető erre azt felelte, hogy hallott egyet, talán kettőt is. – Nos, ez jellemző példa. Az emberek kedvük szerint meghallgatnak egy előadást vagy betekintenek az egyik könyvbe, és elolvasnak néhány oldalt. Ennek alapján azonban nem lehet megítélni a szellemtudományt és mindazt, ami a szociális következményeivel összefügg, mert a szellemtudomány mindenhez egészen más megközelítést követel meg, mint amit az ilyen emberek érvényesnek tartanak. Ezek, ameddig csak tudják, szellemtudomány nélkül dresszírozzák a gondjaikra bízott embereket, és önmagukat is, azután eljönnek egyszer, és feljegyeznek egy-két dolgot. Ez azonban így nem megy, hanem csakis és kizárólag úgy, hogy a szellemtudomány valóban áthatja egész műveltségünket, és antropozófiával átitatott eszmék kerülnek mindannak a helyébe, ami az elmúlt századok során szellem nélkülivé vált. Fontos, hogy ezt tudomásul vegyük, és legalább mi magunk tudjuk, hogy mire van szükség. A szellemtudományban való előrehaladásnak sohasem használ – még ha megtörténik is itt-ott valamiféle opportunizmusból –, ha valakit egyetlen előadásra elhurcolnak, mert az ilyenfajta tájékozódás legtöbbször semmi másra nem jó, mint hogy elijessze az illetőt. A szellemtudományt úgy kell művelni, hogy útját a képzés teljes ideje alatt, a teljes jelenkori élet során egyengetjük. Ezért is olyan nehéz a szellemtudomány útja; és ez másfelől azt a szükségszerű felelősséget rója ránk, hogy egész személyiségünket a szellemtudomány szolgálatába állítsuk, ha a lényegét felfogtuk.

A teljes személyiség mozgósítása, sajnos, még az Antropozófiai Társaságban sem valósult meg mindig. Emlékeznünk kell rá, hogy az emberek olykor restellték, hogy antropozófusnak vallják magukat. – Szeretnénk ugyan néha itt vagy ott egy-egy előadást szervezni, de a „teozófia” vagy az „antropozófia” szót nem szabad kimondani, legyen antropozófiai az előadás, de ne nevezzük „antropozófiainak”, ne tegyünk említést „antropozófiai mozgalomról” vagy „teozófiáról”. Már az euritmiával kapcsolatban is tapasztaltuk, hogy úgy akarták az iskolába bevezetni, hogy az eredetét nem nevezik meg. Kedvelt kifejezésük, hogy itt-ott „beszivárogtatnak” valamit. Ezzel a beszivárogtatással, a teljes felvállalástól való visszariadással nem jutunk előre, ezzel szemben mindenütt szembe találjuk magunkat a korunk szemléletéből fakadó kulturális szemérmetlenséggel. Nemrégen Baumann asszony [5], egy Waldorf-iskola euritmia tanítónője nagyon szép cikket írt egy svájci női lapba az euritmia pedagógiai eszközéről. A cikket le is közölték, de a szerkesztőség gondosan kihúzta belőle az antropozófia szót, sőt az én nevemet is. Az ilyesmi azt tanúsítja, hogy a szellemi értéket felhasználják, de korunk hazug világában mindazok mellőzésével, akik azt a jelenkor szükségleteinek megfelelve létrehozták.

[5] Elisabeth Baumann-Dollfus (1895–1947): a gyógyeuritmia egyik úttörője.

Ezt jórészt maga az Antropozófiai Társaság okozta, a „beszivárogtatás”, a teljes síkraszállástól való visszariadás révén. Pontosan azoknak, akik közel kerültek az antropozófia szellemi értékeihez, és látják, hogy a dolgok matematikai világossággal épülnek egymásra, nekik kellene mindebből erőt és bátorságot meríteniük, hogy az egész világ ellenében is képviseljék. Nem tehetünk úgy szolgálatot az emberiségnek, hogy visszariadunk a teljes azonosulástól, s ezt éppen az ellenfeleinktől kellene megtanulnunk. ők aztán valóban teljes erőbedobással lépnek fel! Minduntalan tapasztalható, hogy milyen rossz néven veszik minden éles szavunkat, amelyre rákényszerülünk. Legutóbb azt vették igen rossz néven, hogy Keyserling grófot [6] annak neveztem, ami, kimondtam ugyanis, hogy hazudott! Aki azt mondja, hogy Haeckelből indultam ki, annak csak el kell olvasnia a Goethe természettudományos írásaival kapcsolatban írt fejtegetéseimet. Látni fogja, hogy miből indultam ki írói működésemben is, és hazudik, ha azt állítja, hogy Haeckelből indultam ki, mert életem során egyszer Haeckelről is írtam egy füzetet. A Keyserlinghez hasonló fajankók nem látják a belső összefüggéseket. A tartalmatlan embereknek széles közönségük van, mert nem kell gondolkodni ahhoz, hogy rájuk hallgassanak.

[6] Hermann Alexander Keyserling (1880–1946): német filozófus.

Be kell végre látni, hogy ha a mi házunk táján éles szavak hangzanak el, ezekre a szükségszerűség kényszerít rá minket, és igazán nem az éles szavak iránti szimpátia; és azt sem szabad mondani, hogy ez szeretetlenségből történik. Szeressük azokat, akik hazudnak és ezzel elállják az igazság útját? A dolgokat ebből a szempontból is szemlélnünk kell. Aki úgy találja, hogy a vitában túlságosan élesek vagyunk, az ne hozzánk, hanem a támadókhoz forduljon. Hiszen ha derekasan a támadók ellen fordulunk, az használ valamit, az azonban semmiképpen, ha egyeseket, kellő védelem híján, magukra hagyunk.

Harmadik előadás, Dornach, 1920. november 28.

Ha még egyszer visszatekintünk arra, amit tegnap és tegnapelőtt megbeszéltünk, akkor az embernek a környező világegyetemhez fűződő bensőségesebb viszonya tárul elénk. Az ember fejrendszerből, ritmikus rendszerből és anyagcsererendszerből álló fizikai testét az egész kozmoszra vonatkoztathattuk, éppen így a lelki és a szellemi embert is. A régi korokban másképpen kellett szemlélni az ember kozmoszhoz fűződő viszonyát, a világban való jelenlétét, mint ahogy most kell látnunk, és ahogyan az emberiség a jövő felé haladva látja majd. Hiszen sokszor említettük, hogy a régi korokban ösztönös ősi bölcsesség hatotta át az emberiséget, olyasfajta bölcsesség, amelyet az ember nem bensőleg dolgozott ki, hanem – mondhatnánk – félálomban érzett rá. Ezt mintegy adományként kapta, és voltaképpen nem kellett egyebet tennie, mint kitárni lelki befogadó szerveit, hogy elfogadja a kozmoszból az istenek ajándékát.

Mivel az ember hármas tagozódású lény, ezért teljes összefüggésében is mintegy hármasságban kellett megjelennie az ösztönös ősi bölcsesség előtt. Amikor az ember inkább arra fordította a figyelmét, amihez a születése előtt tartozott, és ami szellemiségként világított be a születése és halála közti időbe, s amely lényegében a kozmosz kiterjedésében jelenik meg, akkor az ember arról beszélt, hogy a szépség az, ami mindebben megnyilvánul: fejének és képzeletének organizációja, ébrenléte tekintetében az ember a kozmosz szépségéből, a szépség világából született meg. Az ősi ember nem találta a természet jelenségeit olyan száraznak és józannak, mint mi a magunk korában, ha csak megszokott tudatunknak adjuk át magunkat, hanem azt érezte, hogy jóságos szellemi lények nyilatkoztak meg körülötte. Az ősi ember a szellemiség és lelkiség megnyilvánulásával találkozott mindenütt. Ez tárult fel előtte. Ez a kozmosz a szellemiség és lelkiség megnyilatkozása volt, amely hatalmas álomképekben tárult fel ösztönös tudata előtt és az ősi kor embere a szépség kozmoszának nevezte azt.

Az ember úgy érezte, hogy mintegy a saját bolygóján áll. Kötődést érzett ehhez a bolygóhoz. Tőle kapta a táplálékát, rajta volt a lakhelye. Átérezte a testét átható erőt, amely lelkében akaratként nyilvánult meg, és alvó állapotában erőt adott neki. Ezt is a jóságos, isteni-szellemi lények adományának érezte, és erőnek nevezte. A bolygó ereje hat át engem – ilyesmit érzett az ősi ember, ha nem is tudta ezt világosan körvonalazott szavakban kifejezésre juttatni.

Úgy érezte, hogy mintegy abba ágyazódik bele, ami a fejében kialakul, gondolataiban képekbe öltözik és éber tudatán átragyog. Azt érezte, hogy a végtagjaiban élő erő révén áll ott a bolygón, és ezt az erőt a bolygó adja át neki. Az mondta magában: járás közben ugyanaz az erő él a lábamban, mint a földre hulló kőben, amikor leeséskor mélyedést váj ki. A lábam ereje kapcsol össze a Föld bolygóval. Ez él a karomban is, ha dolgozom, ez hatja át izmaim erejét. – Úgy érezte, hogy ott áll a szépség és az erő között, és az a feladata, hogy a bölcsesség által ritmikus kiegyenlítődést hozzon létre a fölül lévő, a szépség és az alul lévő, az erő között. És ismét úgy érezte, hogy amikor ezen a szépség és az erő közötti kiegyenlítődésen munkálkodott, ugyanazok a szellemi lények hordozzák, akik a bölcsesség hordozói voltak, és akik őt bölcsességgel világítják át.

Így az ember a kozmosz adományát szépségnek, bölcsességnek és erőnek érezte. Az ősi ember a misztériumok messze sugárzó tanítása szerint a szépség, bölcsesség és erő révén érezte meg az egész világmindenséghez fűződő kapcsolatát és a lényét átható erőt. Szépségnek, bölcsességnek és erőnek érezte azt, ami kívülről körülvette, amit bensejében érzett, és azt, ami a kettőt kiegyenlíti.

A különböző titkos társaságokban fennmaradt ugyan a bölcsesség, szépség, erő jelszava, de néha igen világosan megmutatkozik, hogy valójában csak szavak maradtak meg, mélyebb értelem nélkül. Olyan kor virradt ugyanis az emberiségre, amely a kozmoszhoz fűződő kapcsolat ösztönös tudását és megérzését a homályba szorította vissza. Az ember mintegy alárendelt képzetekben és érzésekben élt. Akarati impulzusait saját lénye alárendelt elemeiből préselte ki. Elfelejtette mindazt, amit egykor a szépségben, bölcsességben és erőben érzett át, mivel szabad lénnyé kellett válnia. Belső zűrzavarából központi erőnek kellett létrejönnie, s ezelőtt nem tárult fel az, ami fényesen és erőteljesen tárult az ősi ember elé. Az újabb kori emberiség nem jut azonban előre, ha nem támasztja fel saját bensejéből azt a szépséget, bölcsességet és erőt, amely egykor a világmindenségből nyilatkozott meg. Ameddig az emberiség még földi emberiség, addig a kozmosz kívülről nem nyilatkozik meg számára önként a maga szépségében. Az ösztönös ősi bölcsesség kora letűnt. Akkor nem a szabad ember bontakozott ki; csakis szabadság nélkül, ösztöneitől hajtva bontakozhatott ki. Ezek a korok nem térnek vissza: az embernek saját belső lényéből kell az egykor kívülről kapott bölcsességet, szépséget és erőt újra feltámasztania.

A régi, az ősrégi földi életekben az ember befogadta, magába szívta a világmindenségből a szépség erejét. A következő, közbülső földi életekben átéltük az egyiptomi, a görög és a modern kort; ekkor ez már felszívódott bennünk, de az emberi tudatban nem jelent meg. Az emberiség csak most érett meg arra, hogy ezt felhozza a tudatából, és fel is hozza. Ami a szépség erejeként szívódott fel, az ember bensejéből éled majd újra, s a szellemtudomány igazít el arra nézve, hogy ennek hogyan kell történnie. A képzelőerő révén, belülről fog feltámadni. S mindaz, amit a képzelőerő révén a szellemtudomány tudatosan közvetít, nem más, mint a szépség feltámadott élete, úgy, ahogyan az ősi bölcsességben megvolt. Az ember akkor úgy élte át bolygónk erejét, hogy az az egész kozmosz erejét is magában foglalta, csak éppen a bolygóba koncentrálva. Mindennek akkor kell ismét feltámadnia, amikor az ember saját bensejéből, intuitív megismeréssel fogja fel. A világmindenségből felszívott szépség a jelentől fogva imaginációvá alakul az emberiség jövője számára. Az erő az ember saját szabad ereje révén megragadott intuícióvá válik, a bölcsesség pedig inspirációvá.

Az ember elhagyta tehát azt a kort, ahol a szépséget, bölcsességet és erőt kívülről kapta meg. Bizonyos titkos társaságokban, szabadkőműveseknél és egyebeknél, hogy úgy mondjam, elszajkózzák a bölcsesség, szépség és erő jelszavát, de belső megértésüket nem ápolják. Ha belülről értenék meg, akkor tudnák, hogy ezek olyan régi hagyományok, amelyeknek imagináció, inspiráció és intuíció alakjában kell újra feltámadniuk. Ráadásul ez meglehetősen sekélyes bölcsesség, ha valamelyik rend ilyen-olyan tagjai hasonlóságot fedeznek fel a szellemtudományos tartalmak és saját hagyományaik között, amelyeket többnyire nem is értenek. A szellemtudomány magából a szellemi megismerésből meríti az összefüggéseket.

Az emberek tehát olyan ősrégi kort hagytak el, amelyben a világmindenség titkai szépség, bölcsesség és erő formájában nyilatkoztak meg előttük. Ugyanakkor olyan kor felé kell haladniuk, amelyben a világmindenség titkai azoknak az imaginációja, inspirációja és intuíciója révén nyilatkozik meg, akik a megismerés ilyen erőire akarnak szert tenni, vagy kell szert tenniük, és ezt valamilyen módon el is tudják érni. Amit az inspirációból, intuícióból, imaginációból merítenek, azt ma már mindenki megértheti, ha akarja.

A régi időkben azonban fenyegetett egy bizonyos veszély. Ez a veszély, azt mondhatjuk, legerősebben a kereszténység előtti II. évezred vége felé jelent meg az akkori civilizált világban, Egyiptomban, Elő-Ázsiában, Indiában és így tovább. Azt jelentette, hogy az ember nem fogadta be megfelelő módon azt, ami a világmindenségből, mintegy kegyelem által, illetve maga az ember által kinyilatkoztatott a számára, s amit megismerési ösztönébe csak be kellett fogadnia. Ennek a veszélynek a következőképpen eshettek áldozatul.

Képzeljék csak el, mit jelent az, hogy az embert körülvevő természetben nemcsak az nyilatkozik meg, ami mai józan tudatunknak megjelenik és mint természeti törvényszerűség áll előttünk, hanem minden forrásból, minden felhőből szellemi lények hatalmas, képszerű megnyilvánulásának fenséges szépsége, szép fényessége pillantott ki. Ebben a korban, a kereszténység előtti II. évezred vége felé kiváltképpen más volt a helyzet, mint az ennél régebbi korokban, amelyekben természetesen mindezek megvoltak, de hogy úgy mondjam, magától értetődőbben voltak meg. Ebben a korban az embernek már úgy kellett ebben a kegyelemben részesülnie, hogy maga is hozzájárult. Nem olyan módon ugyan, ahogyan ma, teljes tudatossággal, a magasabb szellemi fejlődést keressük, de kibontakoztathatta a természetben megnyilatkozó szellemiség iránti vágyait – ez méghozzá igen kétes képesség volt –, feltüzelhette igényeinek, ösztöneinek erejét. Mintegy így tárult fel előtte a természetből a szellemiség. Az ösztönök, igények erőinek feltüzelésében erőteljes luciferi képesség rejlett.

A legtöbben önök közül tudják, hogy a régi atlantiszi időkben milyen magától értetődő volt az elementáris lények megjelenése. Ez a megjelenés az Atlantisz utáni kor látásmódjában is tovább élt. Amikor lassanként veszendőbe ment, az ember bizonyos módon, szükségleteinek erejével, elő tudta varázsolni a természet jelenségeiből. Éppen ez volt a luciferi veszély. Az ember mintegy felrázta, feltüzelte magát, hogy egyesüljön a szellemiséggel. Ez azonban luciferi jellegű volt. A kereszténység előtti II. évezred vége felé a kultúra és a civilizáció világa ezért erős luciferi fertőzöttségben élt. Erre a luciferi fertőzöttségre más alkalmakkor egyéb szempontokból mutattunk rá, másmilyen okokra vezettem vissza, most viszont ennek a három előadásnak a szempontjából vesszük tekintetbe.

A világ akkori luciferi fertőzöttségével szemben áll egy másik, az arimáni. Ez az arimáni fertőzöttség most van közeledőben, hatalmas erővel. Iszonyú, hogy a jelenkor civilizált embere átalussza a tulajdonképpeni fejlődést. Gondolják csak meg, hogy a legújabb korban hogyan fejlődtek a mechanikus gépi erők. Más szempontból már beszéltem erről. Az emberek nem is olyan régen még izmaik erejével tették meg azt, amit a legújabb korban bizonyos vonatkozásokban olyan gépekre bízhatnak, amelyeket csak be kell indítani. A gépekben lejátszódó folyamatokat olyan erők mozgatják, amelyeket ember a föld mélyéről hoz fel, a szén kitermelésével. A gépeinkben dolgozó erőt a szén szolgáltatja.

Amikor az ember mellett egy gép működik, akkor az illető mintegy kiadja azt a munkát a gépnek, amit régebben neki kellett elvégeznie. A mellette álló gép azt a munkát végzi el, amit azelőtt neki kellett elvégeznie. A gép munkavégzését lóerővel mérik, s ha nagyban gondolkozunk, azt mérjük, hogy bizonyos területen mennyit végeztünk el egy lónak egy év alatt produkált erejével, ha teljesíti napi munkaidejét. Vegyük a következőt: a szénfelhasználásból kiszámítható, hogy 1870-ben Németországban 6,7 millió lóerő-évnyi munkát végeztek el – készakarva választom ezt a háborús évet. Vagyis a gépek az emberi munkán kívül 6,7 millió lóerő-évet dolgoztak. A gépek révén tehát ennyi erő dolgozott. 1912ben ugyanabban a Németországban 79 millió lóerő-év munkája történt gépi erővel!

Mivel Németországnak csaknem 79 millió lakója van, így minden ember mellett egy ló dolgozik egész évben. Gondolják meg, hogy néhány évtized alatt 6,7 millió lóerő-évről 79 millióra való emelkedés történt!

Most nézzék meg ezeket a körülményeket a borzalmas háborús katasztrófa kitörésével kapcsolatban! 1912-ben Franciaország, Oroszország és Belgium összesen 35 millió lóerő-évet tudott produkálni, Nagy-Britannia pedig 98 milliót. 1870-ben a háborút lényegében emberek vívták meg, a mechanikai erőkből nem sokat tudtak mozgósítani. Hiszen Németország csak 6,7 millió lóerő-évvel rendelkezett. Ez néhány évtized alatt változott meg. Tudják, hogy ebben a háborúban már lényegében a gépek dolgoztak egymás ellen. Ami a frontokon szemben állt egymással, az a gépekből eredt, voltaképpen a gépezetek lóerő-éveit vitték a frontra.

A helyzet mindenesetre az volt, hogy Nagy-Britannia csak hosszabb idő során tudta a 98 millió lóerő-évét mozgósítani. Akkor azonban ezeknek a birodalmaknak a gépi erejéből összesen 133 millió lóerő-év állt szemben Németország 79 millió lóerő-évével; Ausztriát is beleszámítva 92 milliót kapnánk. Eleinte valamit ellensúlyozott az, hogy mint mondtuk, Nagy-Britannia nem tudta a lóerő-éveket olyan gyorsan átvinni a földművelésből a frontra. Ebben a rettenetes háborús katasztrófában igazán nem a tábornokok bölcsessége állt egymással szemben – még ha bizonyos irányokat meg is határoztak –, hanem lényegében a frontokon összecsapó mechanikus erők, ezek pedig nem a tábornokoktól függtek, hanem azoktól a találmányoktól, amelyeket az ember korábban a természettudományból merített.

S minek kellett tehát bizonyosan, kérlelhetetlen szükségszerűséggel bekövetkeznie? Tegyük fel, hogy most még az Amerikai Egyesült Államok 139 millió lóerő-évét is a frontra küldték.

Láthatják, hogy a világ sorsát a tábornokok zsenialitásától teljesen eltekintve az a gépi erő határozta meg, amelyet az emberek néhány évtized alatt létrehoztak. A világ ilyetén alakulása ellen, az ellen a szükségszerűség ellen, hogy a frontokon egyszerűen a mechanikus erők eredményei csaptak össze, nem volt mit tenni.

Mi is hát voltaképpen a helyzet? Az ember, gondolkodása révén, gépezeteket szerkesztett. Értelmét, a természettudományból merített értelmét vitte bele a gépezetekbe. Az értelem mintegy kiszabadult a fejéből, és környezetének lóerő-éveivé alakult. Ezek, elszabadulva, most maguk dolgoztak. A jelenkor alvó civilizált embere nem egykönnyen fogja fel, hogy ezt az embertelen, emberen kívüli világot milyen iszonyatos sebességgel hozták létre a legutóbbi évtizedekben.

Utaltam rá, hogy a kereszténység előtti kor II. évezredének a végén az embert luciferi fertőzés vette körül; olyan szellemi lények iránt alakított ki magában igényt, akik önmagán kívülről, a természetből jelentek meg számára. Ha ez egy természeti objektum, akkor egy szellemi lény jelent meg benne (lerajzolja). Az ember most az anyagba, a gépezetekbe áramoltatja a szellemét. Ez úgy alakul, hogy például Németországban minden ember még egy lovat is teremtett maga mellé emberi értelmével, ez dolgozik most mellette, de nem ló, hanem gépi erő. Elkülönül az embertől, ahogyan egykor az elementáris lények elkülönültek tőle, de más értelemben. Azok úgy különültek el, hogy az embernek a maga luciferi erejét kellett feléjük fordítania. Most arimáni erejét veti latba: arimanizálja, mechanizálja. Az arimáni kor fertőzöttségében élünk. Az emberek észre sem veszik, hogy valójában visszahúzódnak a világból, értelmüket beleviszik a világba, és maguk mellett egy önálló világot teremtenek. 1914 óta hajtották végre azt a nagy, mondhatnám, ördögi kísérletet, hogy alapjában véve az egyik arimáni lény hozott döntést a másik ellen. Arimáni harc folyt csaknem az egész Földön, ami azáltal öltött arimáni jelleget, hogy az ember a körülötte lévő mechanizmusban új arimáni világot hozott létre. És ez valóban új arimáni világ. A számokat tekintve: az emberen kívüli gépi erő néhány évtized alatt 6,7 millióról 79 millió lóerő-évre emelkedett – az arány a többi országban is ilyen –, ennyire gyors Arimán növekedése az utóbbi évtizedekben.

Nem merülhet-e fel tehát az a kérdés, hogy az embernek nem kell-e teljesen elveszítenie azt, ami az akaratán, a kezdeményező erején múlik? Feltehetjük a kérdést, hogy az embert nem vezetik-e egyre inkább ahhoz az illúzióhoz, hogy ő maga cselekszik, holott valójában a lóerő-években számítható arimáni erők dolgoznak egymás ellen? Aki végigtekint a világon, azt morális szempontból csak Foch, Ludendorff és Haig [7] érdekli. A teljes valóság szempontjából a szénből származó erők érdeklik, amelyek a frontokon egymásnak szegeződnek, amelyeket, az előző évek találmányainak eredményeit, a gépszerelő műhelyekből a frontokra visznek, s amelyek egyszerű számtanpéldává teszik, hogy mi történjék.

[7] Ferdinand Foch, Erich Ludendorff, Douglas Haig: az I. világháború vezető tábornokai.

Így lesz a világ arimanikus jellege egyszerű számtanpéldává, amelyből megtudjuk, minek kell történnie. Hogyan viszonyul mindehhez az ember? Ott állhat ostobán, míg végül ellene szegülnek a gépek, ha valamivel még bonyolultabb erők kombinációjára bukkan.

Az arimanizálódás a világ előbb tárgyalt luciferizálódásának modern megfelelője. Ez az, amire oda kell figyelnünk. Hiszen nem ez bizonyítja a legszemléletesebben, hogy az embernek most szükségképpen saját belső lényéből kiindulva kell alkotnia? Az arimanizálódást nem fogjuk feltartóztatni, ne is tartóztassuk fel, mert különben úgy állnánk minden újfajta gépesítés előtt, mint a nürnbergi orvosok kollégiuma 1839-ben, vagy a berlini postamester a vasút építésekor, aki azt mondta: noha vonatot akarnak közlekedtetni Berlinből Potsdamba, mégis kiküldök heti két postakocsit, és senki sem fog ülni benne! – A mechanizáció nem tartóztatható fel, a kultúrának ilyen irányba kell haladnia. A kultúra arimanizálódást igényel. De mellé kell állítani azt, ami az ember bensejéből fakad, és ami az imaginációban, inspirációban és intuícióban ismét bölcsességet, szépséget és erőt hoz létre. Mert a kialakuló világok az ember világai lesznek, olyanok, amelyek szellemünkben, lelkünkben állnak majd előttünk, míg odakint működnek az arimáni gépi erők. Az imaginációból, inspirációból és intuícióból eredő erők hatalma irányítani tudja azt, ami egyébként legyőzné az embert az őt körülvevő arimanizálódás rohanó tempójával. Ami a szellemi világból, az imaginációból, inspirációból és intuícióból ered, az erősebb akármennyi lóerő-évnél, amely még a világ elgépiesítéséből fakadhat. Ám az embert legyőznék az elgépiesítő erők, ha nem találna ellensúlyt mindabban, amit az a szellemi világ kínál számára, amely felé törekednie kell.

A szellemtudománnyal nem valamiféle kiagyalt dolog, elvont ideál, jelszó jelenik meg és törekszik imaginatív, inspiratív és intuitív megismerésre, hanem olyasvalami, amelynek szükségszerűsége kézzelfoghatóan leolvasható az emberiség fejlődésének menetéből. És rá kell mutatnunk arra, hogy az embert olyan emberen kívüli erő győzné le, amelyet éppen ő hozott létre egy arimanizált világban, számszerűsíthető lóerő-években. Amikor az emberhez még kívülről közelített az, ami bölcsességet, szépséget és erőt adott neki, s nem volt még körülötte arimanizálódott világ, kegyelemben és kegyelem révén fogadhatta magába mindezt, és legfeljebb a tűz vagy olyan egyszerű szerszámok segítségével tevékenykedett a Földön, amelyek nemigen fokozták saját erejét. Csak hozzávetőleg a XIX. század második fele óta létezik új, a Földet mondhatni hatalmas új geológiai réteggel bevonó világunk. Az összes diluviális, alluviális [8] réteghez hozzájárul az elgépiesedett erők arimáni rétege, mintegy kérget alkotva a Földön. Tehát a mélyből felmerül valami olyasmi, ami legyőzi az embert, ha nem azáltal helyezkedik bele a külső világba, ami a szellemből, vagyis imaginációból, inspirációból és intuícióból ered.

[8] Diluviális: jégkorszakbeli; alluviális: folyóvizek által elárasztott, hordalékkal feltöltött

Ennek a hullámverésnek a felismeréséből valóban erőteljes impulzusok jönnek létre, amelyek a szellemtudományi kultúra és civilizáció szükségére utalnak. Ezek ma már kiszámítható szükségszerűségek. Nem iszonyú, hogy az ember mellett rohamos sebességgel tör fel új földkéregként ez a – mondhatni – geológián túli réteg, és sokan még ma is úgy gondolkodnak, mint akkor, amikor Németországban például csak 6,7 millió lóerő-évet termeltek a gépesítés révén? Gondolnak-e az emberek arra, hogy a világ haladása voltaképpen honnan is meríti az erőit? Tájékozódtak-e arról, hogy valójában mi is történik? Semmiképpen sem, hiszen akkor az események ismeretében valóban meglátnák annak szükségességét, hogy új formát kell találni az embernek a letűnt korokban szépségként, bölcsességként és erőként ismert dolgokkal való átitatására, erre pedig az emberi személyiség oly módon tesz szert, amelyet imaginációnak, inspirációnak és intuíciónak kell neveznünk.

Az arimáni fertőzöttség világába tekintünk bele tehát. Mint már többször elmondtam, nem szeretném az „átmeneti kor” kifejezését könnyelműen alkalmazni, hiszen alapjában véve minden kor ilyen; de olyan kor sem létezett mindig, amikor egy különös dolog, az arimanizmus olyan rohamos gyorsasággal fejlődött, mint a XIX. század utolsó harmada óta. A Közép-Európa nagy részén ezt a kort közvetlenül megelőző biedermeier időszak semmiképp sem hasonlítható össze azzal, ami a legutóbbi évtizedben a valóságban lejátszódott. Éreznünk kell ezeknek az újkori eseményeknek a teljes súlyát, nevezetesen a következőt.

Ha egy olyan eseményre tekintünk, mint az 1870/71-ben Közép-Európában lejátszódott háború: ez átgondolható volt, gondolatokkal követni lehetett. Vegyük észre azonban, hogy az emberek a legutóbbi évek folyamatait még mindig ugyanilyen módon próbálják emlékezetükbe idézni. Hiszen még mindig úgy gondolkodnak, mint amikor Németországnak még 6,7 millió lóerő-éve volt! Nem fogják fel, hogy amikor az emberen kívül 79 millió lóerő-év dolgozik, másképpen kell gondolkodniuk. Ehhez egészen másfajta gondolkodásra van szükség. Az effajta eseményekből adódó rejtélyek nem oldódnak meg, ha nem fordulunk a szellemtudományhoz. Ha az ember a külső tudománnyal mechanizálja a környező világot, annál inkább meg kell teremtenie belső lényéből a bölcsesség belső tudományát. Ebben rejlik majd az az erő, amellyel parancsolhat annak, ami különben legyőzné.

Negyedik előadás, Dornach, 1920. december 4.

E helyen a következőkben az lesz a feladatom, hogy felidézzek önöknek néhány szempontot egyfelől az embernek a kozmikus világhoz fűződő viszonyáról, másfelől az embernek az emberiség történelmi fejlődésével való kapcsolatáról. Ezek a fejtegetések sok mindennel kiegészíthetik azt, amit már lelkünk elé tártunk. A következő órák fejtegetései előtt ma valamiféle bevezetést szeretnék tartani, s ezt némelyek talán kissé távol esőnek találhatják, de szükségességét már a következő órák során be fogják látni. Ma arra szeretném ugyanis a figyelmüket felhívni, hogy a XIX. század első felében Közép-Európában a németség gondolati fejlődésében a már említetteken kívül még egy másik, rendkívül jellemző tény is fellelhető. Nemrégiben utaltam már arra az ellentétre, amely abból adódik, ha Schiller esztétikai leveleit és Goethének a zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjét összevetjük. Ma egy hasonló ellentétre szeretnék rámutatni, amely a XIX. század első felének eszmei fejlődésében jelent meg egyfelől Hegelnél, másfelől Schopenhauernél. Goethe és Schiller esetében két olyan személyiségről van szó, akik életük bizonyos időszakában bensőséges barátságban egyenlítették ki azt a közép-európai gondolkodás fejlődésében meglévő, mondhatjuk: maradandó ellentétet, amely e gondolati fejlődés során is állandóan kiegyenlítésre törekszik, miután korábban taszították egymást.

A poláris ellentéteket két másik személyiség is megjeleníti, anélkül, hogy azt mondhatnánk róluk, hogy valamilyen kiegyenlítéshez jutottak volna: egyfelől Hegel, másfelől Schopenhauer. Csak azt kell figyelembe vennünk, amit „A filozófia rejtélyé”-ben [9] leírtam, és meglátjuk a Hegel és Schopenhauer között fennálló mélyreható ellentétet. Ez abból is kitűnik, hogy Schopenhauer valóban nem takarékoskodott a szitokszavakkal, amikor ellenfelét, Hegelt, az általa helyesnek tartott módon jellemezte. Hiszen Schopenhauer műveiben sok minden Hegelnek, a hegelianizmusnak és mindannak a legvadabb szidalmazása, ami csak valamelyest is rokonságban áll ezekkel. Hegelnek kevesebb alkalma volt Schopenhauer szidalmazására, mivel Schopenhauer Hegel halála előtt voltaképpen nem rendelkezett semmilyen befolyással, nem tartozott az ismert filozófusok közé. A két személyiség közötti ellentétet egyszerűen azzal jellemezhetjük, hogy Hegel a világnak, a világ fejlődésének és minden ehhez tartozó jelenségnek ős okát a reális gondolati elemben látja. Hegel szerint mindennek az idea, a gondolat az alapja. Hegel filozófiája három részre oszlik: első a logika, de nem a szubjektív emberi logika, hanem a világ alapját képező gondolati rendszer. Filozófiájának második részét a természet filozófiájának nevezi. Hegel számára a természet sem más, mint idea, de másik mivoltában, ahogy ő mondja: önmagán kívüli létében. Tehát a természet is idea, de más alakban, olyan alakban, amelyben látható, érzékszervekkel szemlélhető, ez az idea másik mivolta. Az önmagához visszatérő idea, az emberi szellem, amely a legegyszerűbb emberi-szellemi tevékenységekből fejlődik a világtörténelemig és az ember szubjektív szellemének a vallásban, művészetben és tudományban való felemelkedéséig. Ha tehát Hegel filozófiáját akarjuk tanulmányozni, a világgondolatok fejlődésével kell foglalkoznunk, ahogyan ezeket Hegel a maga számára értelmezte.

[9] Rudolf Steiner: A filozófia rejtélye (GA 18).

Schopenhauer az ellentétes pólus. Míg Hegel számára a gondolatok a világ teremtő gondolatai, vagyis a dolgokban rejlő voltaképpeni realitást jelentik, addig Schopenhauer szerint minden gondolati elem szubjektív, és mint szubjektivitás is csak kép, csupán valami irreális, számára az egyedüli reális dolog az akarat. Ahogyan Hegel a gondolatot az ásványi, állati, növényi és emberi világban követi, úgy követi Schopenhauer mindezekben az akaratot. Schopenhauer legragyogóbb tanulmánya voltaképpen „A természetben lévő akarat” [10]. Így azt mondhatjuk: Hegel a gondolat filozófusa, Schopenhauer az akaraté.

[10] Schopenhauer: Über den Willen in der Natur (1854).

Így ebben a két személyiségben két elem áll egymással szemben. Hiszen mi rejlik számunkra voltaképpen a gondolatban, illetve az akaratban? Ezt a poláris ellentétet következő előadásunk bevezetéseként úgy tárhatjuk legjobban lelkünk elé, ha az emberen tanulmányozzuk. Most egy pillanatra eltekintünk Hegel és Schopenhauer filozófiájától, és az emberi valóságot vesszük szemügyre. Tudjuk, hogy az emberben először is feltűnik egy intellektuális, vagyis gondolati elem, azután pedig egy akarati elem. A gondolati elem kiváltképpen az emberi fejhez van hozzárendelve, az akarati elem pedig az ember végtagorganizmusához. Ez már arra utal, hogy az intellektuális elem a halál és az újabb születés között lejátszódó, születés előtti életünkből, a szellemi világból ölt testet, és lényegében onnan kerül át ebbe a földi életbe. Az akarati elem, mondjuk így, fiatalabb a gondolat eleménél, áthalad a halál kapuján, belép a halál és az újabb születés közti életbe, itt átalakul, metamorfózison megy át, és következő életünk intellektuális elemét alkotja. Lelki organizációnkban a leglényegesebb, legszembeszökőbb az az intellektuális gondolati elem, amely a múltra utal; akarati elemünk pedig a jövőre. Ezzel megvizsgáltuk az emberben a gondolat és az akarat között fennálló poláris ellentétet.

A valósághoz természetesen sohasem szabad a dolgokat sematikusan közelíteni. Kétségkívül sematizálnánk, hogyha azt mondanánk: minden gondolati elem a múltunkra utal és minden akarati elem a jövőre. Ez nem így van: azt mondtam, hogy az emberben az a szembeszökő, hogy a gondolati elem a múltra, az akarati a jövőre utal. De az embernél a szembeszökő, visszafelé utaló gondolati elemhez szervesen hozzákapcsolódik egy akarati elem, míg a bennünk morajló akarati elemhez, amely a halálon keresztül a jövendőbe tart, egy gondolati elem kapcsolódik. Amikor megismerésünk útján be akarunk hatolni a valóságba, sohasem szabad az eszméket sematikusan egymás mellé rakni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a valóságban mindenre csakis úgy tekinthetünk, hogy valami szembetűnő módon jelenik meg benne, de a valóság többi eleme is benne él, és lesz, ahol az lesz leginkább szembetűnő és szorít háttérbe másokat, ami egyebütt háttérbe szorul.

Amikor azután a filozófusok saját speciális szempontjukból szemlélnek egyes dolgokat, egyoldalú filozófiához jutnak. Pedig az előbb jellemzett gondolati elem nem csak az emberben van meg, fejorganizációjához kötődve: a gondolat valójában az egész kozmoszra kiterjed. Az egész kozmoszt kozmikus gondolatok szövik át. Hegel erős szellem volt, sok letűnt földi élet eredményét érezte, ezért figyelmét különösen a kozmikus gondolatra fordította.

Schopenhauer kevésbé érezte magában a régebbi földi életek eredményét, figyelmét inkább a kozmikus akaratra fordította. Mert ahogy az emberben ott él az akarat és a gondolat, úgy él a kozmoszban is. Mit jelent azonban a kozmosznak az a gondolat, amelynek Hegel különös figyelmet szentelt, és mit jelent a kozmosznak az az akarat, amelynek Schopenhauer szentelt különös figyelmet? Hiszen Hegel nem azt a gondolatot vette szemügyre, amely az emberben alakul ki. Az ő számára alapjában véve az egész világ csak gondolatok megnyilvánulása volt. ő tehát a kozmikus gondolatot vette szemügyre. Ha tehát Hegel különleges szellemi alkatát tekintjük, azt kell mondanunk: ez a szellemi alkat a Föld nyugati részére utal. Csakhogy Hegel azt, ami Nyugaton például a materialista fejlődéstanban vagy a materialista módon elgondolt fizikában jut kifejezésre, a gondolat elemévé emelte. A fejlődéstant Darwinnál és Hegelnél is megtaláljuk. Darwinnál ez materialista fejlődéstan, minden úgy játszódik le benne, mintha a fejlődésben csak a durva természeti anyagok játszanának szerepet, és ezek működtetnék. Hegelnél azt látjuk, hogy mindenben, ami a fejlődésben jelen van, ott lüktet a gondolat, és voltaképpen a gondolat különleges konfigurációi, konkrét alakzatai alkotják azt, ami fejlődik.

Azt mondhatjuk tehát: Nyugaton a szellemek a gondolat szempontjából szemlélik a világot, de a gondolatot materializálják. Hegel idealizálja a gondolatot, ezért jut el a kozmikus gondolathoz.

Hegel a gondolatról beszél a filozófiájában, és voltaképpen a kozmikus gondolatot érti rajta. Azt mondja: ha a külső világban szemlélünk valamit, akár egy csillagot a pályáján, akár egy állatot, növényt vagy ásványt, valójában mindenütt gondolatokat látunk, a külső világban azonban ezek a gondolati formától eltérő alakban vannak jelen. Nem mondhatjuk, hogy Hegel arra törekedett volna, hogy a világ gondolatairól szóló tanítása ezoterikussá váljon. Ez a tanítás azért maradt ezoterikus, mert műveit kevesen olvasták, nem pedig azért, mert az volt a szándéka, hogy a világ kozmikus tartalmáról szóló tanítása ezoterikussá váljon. Éppen ezért rendkívül érdekes, amit a nyugati titkos társaságoknál látunk, hogy bizonyos vonatkozásban mélységesen ezoterikus tanításnak tekintik, hogy a világot tulajdonképpen a gondolatok alakítják. Azt mondhatjuk: amit Hegel naiv módon kimondott a világról, azt a nyugati, angol-amerikai titkos társaságok titkos tanításuk tartalmának tekintik, amit véleményük szerint, nem is kellene népszerűsíteni. – Bármilyen furcsán hangzik is, azt mondhatnánk, hogy Hegel filozófiája bizonyos módon a nyugati titkos tanítások lényegét alkotja.

Felhívom a figyelmüket arra, hogy itt felmerül egy jelentős probléma. Ha megismerkednek az angol-amerikai népesség titkos társaságainak legezoterikusabb tanításaival, tartalmukban alig találnak egyebet Hegel filozófiájánál. A különbség azonban nem is a tartalomban, hanem annak kezelésében van. Ez abban áll, hogy Hegel teljesen nyilvánvalónak tekinti a dolgot, a nyugati titkos társaságok pedig gondosan őrködnek azon, hogy amit Hegel a világ elé tárt, ne váljék közismertté, maradjon meg titkos, ezoterikus tanításnak.

De mi is az alapja mindennek? Ez igen fontos probléma. Nos, az az alapja, hogy ha valamely, a szellemből eredő tartalmat titkos tulajdonnak tekintenek, akkor az hatalmat jelent, viszont ha népszerűsítik, akkor már nem származik belőle ilyen hatalom. Kérem, értsék meg ezt egészen pontosan: minden olyan felismerés, amelyet titokban tartunk, hatalmi erővé válik. Ezért érinti a dolgok népszerűsítése olyan kellemetlenül azokat, akik bizonyos tanításokat titokban akarnak tartani. Egyenesen kozmikus törvény, hogy az, amit népszerűsítenek, egyszerűen ismeretekkel szolgál; ha eltitkolják, hatalmat ad.

Az utóbbi évek során különféle dolgokat mondtam a Nyugatról kiinduló erőkről. Ezek az erők nem azért indultak ki Nyugatról, mintha ez a tudás Közép-Európában ismeretlen lett volna, ám ugyanezt a tudást másképpen kezelték. Gondoljanak csak bele a dolog különös tragikumába! Ha Közép-Európában csak saját embereiket tanulmányozzák, és nem azt teszik, amit tapasztalni lehetett, úgy nagymértékben elháríthatták volna a nyugati titkos társaságok hatalmából következő világtörténelmi eseményeket. Mint már többször említettem, a nyolcvanas években Eduard von Hartmann [11] azt publikálta, hogy Közép-Európa összes fakultásán csak két filozófus olvasta Hegelt. Természetesen sokat beszéltek és előadásokat is tartottak róla, de bizonyíthatóan csak két filozófiaprofesszor nevelkedett Hegelen. Aki figyel az ilyesmire, az tapasztalhatta, hogy ha egy könyvtárból Hegel-kötetet kért ki, azt nemigen olvasták ronggyá. Saját tapasztalatomból tudom, hogy egy-egy példány néha olyan új volt, hogy még a lapok sem váltak szét benne. Új kiadásban pedig Hegel csak az utóbbi időben jelent meg.

[11] Karl Robert Eduard von Hartmann (1842–1906): német filozófus.

Ezt nem azért mondtam el, hogy a legutóbb jellemzett tényeket különösebben aláhúzzam, csak meg akartam mutatni, hogy ami Hegelben idealista módon él, az mégis a Nyugat felé vezet, egyfelől a darwinizmus, spencerizmus durván materialista gondolataiban jelenik meg újra, másfelől a titkos társaságok ezoterikájában.

Nézzük most Schopenhauert! Schopenhauer, mondhatni, az akarat rajongója. Művének minden oldalából kitűnik, hogy a kozmikus akaratot tartja szem előtt, különösen „A természetben lévő akarat” című érdekes tanulmányában, amelyben mindazt, ami a természetben él és mozog, alapvetően akaratnak, természeti őserőnek tulajdonítja. Így azt mondhatjuk, hogy Schopenhauer úgyszólván materializálja a kozmikus akaratot.

Merrefelé mutat Schopenhauer egész lelki alkata, ha Hegelé a Nyugat felé mutat? Ezt megtudhatjuk tőle magától, hiszen tanulmányozása révén hamarosan kiderül, hogy a Kelet milyen mélységesen vonzza. Ez alkatából következik, ha nem is tudjuk pontosan, miként. Schopenhauernak a nirvána és minden orientális dolog iránti előszeretete, a hindukhoz való vonzódása éppen olyan irracionális, mint egész akarati filozófiája, és mintegy szubjektív hajlamaiból következik. Van benne azonban bizonyos szükségszerűség is. Amit Schopenhauer filozófiájaként kifejt, az akarati filozófia. Bár közép-európaihoz illően, dialektikusan, gondolatokban fejti ki és racionalizálja az akaratot, mégis akaratról beszél, akkor is, ha gondolatokban fejezi ki. Miközben azonban így beszél róla, tehát voltaképpen materializálja a kozmikus akaratot, lelke mélyéről a Kelet iránti vonzódás jelenik meg tudatában. Rajong mindenért, ami indiai. Míg Hegelnél azt láttuk, hogy objektívebben a Nyugatra utal, Schopenhauer ezzel szemben a Kelet felé. Keleten azonban nem találkozunk azzal, hogy az akarati elem, amelyet Schopenhauer sajátosan keleti elemnek érez, materializálva, a gondolatba beleszorítva, vagyis intellektualizálva volna. A keleti lélek életének alapjául szolgáló kozmikus akarat leírásának egész természete nem intellektuális jellegű, hanem részben költői, részben közvetlen szemléletből szólal meg. Schopenhauer viszont közép-európai módon intellektualizálta azt, amit Keleten képszerűen mondtak volna el, csakhogy az a kozmikus akarat, amelyre utal, mégis olyan elem, amelyből a Kelet merítette lelki szemléletét. Ez az az elem, amelyben a keleti világszemlélet élt. Amikor a keleti világszemlélet különösen hangsúlyozza a mindent átható szeretetet, akkor a szeretet eleme is csupán a kozmikus akarat egy bizonyos aspektusa, ám az intellektusból kiemelve. Így tehát azt mondhatjuk: itt az akarat spiritualizálása történik. Ahogy Nyugaton materializálják a gondolkodást, úgy spiritualizálták Keleten az akaratot.

A közép-európai elemben azt látjuk, hogy az idealizált kozmikus gondolatban és a gondolatszerűen is kezelt, ám materializált kozmikus akaratban ilyen módon is egymásra hat ez a két világ. A hegelianizmus nyugati titkos társaságokkal való összefüggésében Hegel kozmikus gondolati rendszerének mélységes nyugati rokonságát érhetjük tetten, míg Schopenhauernak a Kelet iránti személyes vonzódásában, hasonlóképpen, Schopenhauer keleti ezoterikához fűződő rokonsága fejeződik ki.

Ha hagyjuk magunkra hatni a Schopenhaueri filozófiát, akkor feltűnik, hogy gondolati eleme voltaképpen eléggé sekélyes; nem mély filozófia ez, de benne lüktet valamiféle ittasság, akaratszerűség. Schopenhauer akkor a legvonzóbb és legérdekesebb, amikor valójában lapos gondolatokat az akarat elemével hatja át. Mondatain ilyenkor mintegy keresztülszikrázik az akarat tüze. Ezért is vált egy alapjában véve sekélyes kor szalonfilozófusává. Schopenhauer akkor lett szalonfilozófus, amikor elmúlt a XIX. század első felének gondolkodó korszaka, és az emberek gondolatai elszegényedtek. Sok gondolkodásra nem volt szükség, elég volt a gondolatokon átlüktető akarat bizsergésére hagyatkozni, így különösen a „Parerga és paralipomena” olvasása során, amelyben a gondolatok pezsgése már-már rafináltan hat.

Így civilizációnk fejlődésének középpontjában éppen Hegel és Schopenhauer ellentétében jelenik meg az a két ellentétes pólus, amelyek közül az egyik Nyugaton, a másik Keleten nyerte el sajátos jellegét. Ezek a pólusok Közép-Európában egymás mellett állnak és támogatják egymást, egészen kiegyenlítődésükig; Schiller és Goethe egyedülálló baráti szövetségében harmonikus, Hegel és Schopenhauer szembenállásában viszont diszharmonikus kiegyenlítődéshez vezettek. Hiszen Schopenhauer akkor lett a berlini egyetem magántanára, amikor ott Hegel képviselte ragyogóan a filozófiát. Schopenhauernak alig voltak hallgatói, előadóterme üresen maradt. Ha Hegelt Schopenhauer filozófiája felől kérdezték, valószínűleg csak vállat vont – megtehette, mivel nagy hatású, tekintélyes filozófus volt. Ha azonban valaki inkább az akarat mozzanatából indult ki, és arra helyezett különös hangsúlyt, mint Schleiermacher [12], aki Hegel mellett is volt valaki, az már kellemetlenebb volt számára. Schleiermacher pedig ilyen gondolat nélküli elemből kívánta értelmezni a kereszténységet, és azt mondta: a kereszténységet nem lehetne gondolati elem képében megragadni, ha a világmindenség gondolatait, tulajdonképpen az isteni gondolatokat másnak fognánk fel, mint amelyekben Istentől függünk, és az univerzumtól való függésünk érzése kifejlődik. Erre Hegel azt válaszolta, hogy akkor a kutya a legjobb keresztény, hiszen az ismeri legjobban a függőség érzését! Hegel természetesen Schopenhauert is ugyanígy letorkollta volna, mint Schleiermachert, ha érdemes lett volna. Mert Hegel mindenkit ráncba szedett, aki nem jutott el a gondolatok realitásának megértéséhez. Schopenhauer viszont csupán buborékoknak tekintette a gondolatokat, amelyek a kozmikus világakarat hullámveréséből szállnak fel. Schopenhauer úgy szidalmazza a műveiben Hegelt, mint egy mosónő, persze a helyzete folytán több oka is volt erre.

[12] Friedrich Schleiermacher (1768–1834): evangélikus lelkész, teológus, a romantikus vallásbölcselet és teológiatörténet fejlődésének meghatározó alakja.

Láthatjuk tehát, hogy az az ellentét, amely a civilizáció központi létproblémáját alkotja, ebben az esetben nem zárult le harmonikusan. Van azonban valami, ami mind Schopenhauerból, mind Hegelből hiányzik, és ez az ember igazi megértése. Hegel a kozmikus gondolatban él, éppen ez teszi őt népszerűtlenné. Hiszen az emberek általában nem szívesen emelkednek fel a kozmikus gondolatokhoz. Szívesen adják át magukat a kényelmes érzésnek: miért is törnénk a fejünket kozmikus gondolatokon? Ezt az istenek vagy az Isten úgyis megteszi helyettünk. – Aki evangélikus, azt mondja: az egyedülvaló Isten megteszi ezt. Ha már egyszer az istenek foglalkoznak a kozmikus gondolatokkal, miért kellene még nekünk is törődnünk velük? – Amit Hegel a gondolatról kinyilatkoztat, az valóban rendkívül személytelen. Például a történelem is, ahogyan Hegelnél megjelenik, teljesen személytelen jellegű. Nála a Föld fejlődésének kezdetétől a végéig voltaképpen a kibontakozó gondolatról van szó.

Ha vázlatosan ábrázolni szeretnénk Hegel történelemfilozófiáját, azt kellene mondanunk: a gondolatok felszállnak (rajzolja), leereszkednek, kölcsönösen egymásba szövődnek, így haladnak át a történelmi fejlődésen, és az emberek mindenütt beleszövődnek ezekbe a gondolati pókhálókba, ahol a gondolatok magukkal ragadják őket. Így Hegel számára a történelmi fejlődést voltaképpen ezek az áramló, egymásba fonódó gondolatok jelentik, ezek ejtik foglyul az embert, mint valami automatát, és neki ezzel a gondolati rendszerrel kell együtt fejlődnie a világtörténelmi gondolatok pókhálójában. Schopenhauer szerint az emberi gondolat csak buborék. ő a kozmikus akaratra tekint, mondhatni, a kozmikus akarat tengerére. Az ember valójában csak tartály, amely a kozmikus akarat egy töredékét foglalja magába. Schopenhauer filozófiájában nincs semmi a továbbfejlődő értelemből vagy gondolatból, hanem csupán gondolattalan, irracionális és értelem nélküli akarati elem áramlik tova. Ebben tűnnek fel az emberek, s bennük tükröződik úgy a voltaképpen folyamatosan kibontakozó értelmetlenség, mintha értelem volna. Hegel számára a világ a legbölcsebb értelem megnyilatkozása. Ámde mi a világ Schopenhauer számára? Nem akármilyen feladat ennek a kérdésnek a megválaszolása. Ez különösen szembetűnővé vált számomra, mikor Eduard von Hartmannról írtam tanulmányt, amelyben Schopenhauerrel azért kellett foglalkoznom, mert Hartmann egyfelől Hegelből, másfelől Schopenhauerból indult ki, de inkább Schopenhauerből. Egy Eduard von Hartmann filozófiájáról szóló, tisztán filozófiai tanulmányról van szó, amelyben azt akartam elmagyarázni, hogy Schopenhauer szerint abban áll a világ rejtélyének megoldása, hogy azt kellene mondanunk: a világ Isten nagy ostobasága. – Ezt azért írtam, mert igaznak tartottam. Az Ausztriában megjelenő folyóirat szerkesztője azt válaszolta, hogy ezt törölnie kell, mert az egész füzetet elkoboznák, ha ezt egy osztrák folyóiratban kinyomtatná; egyszerűen nem írhatja le, hogy a világ Isten ostobasága. Nem ragaszkodtam hát a dologhoz, megírtam a „Deutsche Worte” (Német Szavak) szerkesztőjének: „Húzza ki az »Isten ostobaságát«, de emlékeztetem egy másik esetre: amikor a »Deutsche Wochenschrift« (Német Hetilap) szerkesztője voltam, Ön nem írta ugyan azt, hogy a világ Isten ostobasága, de azt igen, hogy az osztrák iskolaügy az oktatás irányításának az ostobasága, én pedig ezt benne hagytam.” – A hetilapot akkor el is kobozták. Legalább emlékeztetni akartam őt arra, hogy vele is hasonló történt, mint velem, csak nekem a Jóistennel, neki pedig az osztrák közoktatási miniszterrel, von Gautsch báróval [13] kapcsolatban.

[13] Paul Freiherr Gautsch von Frankenthurn (1851–1918): osztrák kulturális és oktatásügyi miniszter 1885 és 1893 között, később három alkalommal miniszterelnök volt.

Ha a világ rejtélyének lényegére tekintünk, jól látjuk, hogy Hegelben és Schopenhauerban két ellentétes pólus áll előttünk, és valóban csodálatra méltó nagyságukban jelennek meg. Tudom, hogy sokan különösnek találják, hogy ha valaki annyira tiszteli Hegelt, mint én, ilyen képet is rajzolhat róla, mert némelyek el sem tudják képzelni, hogy ha az ember átérzi valakinek a nagyságát, attól még a humorát is megőrizheti. Úgy képzelik, hogy ha valamit nagynak tartunk, mindig a jól ismert keserves arcot kell vágnunk hozzá.

Két ellentétes pólus áll tehát előttünk, amelyek ebben az esetben nem jutottak el olyan harmonikus kiegyenlítődéshez, mint Schiller és Goethe esetében. Ennek a diszharmóniának abban láthatjuk valamifajta magyarázatát, hogy Hegel számára az ember a világtörténelem fogalmainak pókhálójában fejlődő lény, Schopenhauer számára viszont csak olyan edényke, amelybe beletöltik a kozmikus akarat egy részét, tehát alapjában véve csak a világ kozmikus akaratának egy szelete. Az ember igazi individuális, személyes mivoltát tehát egyikük sem tudja megragadni. De annak a valódi lényegét sem, amit a kozmoszban látnak.

Hegel kozmoszra tekint, és a történelemben fogalmak pókhálóját látja. Schopenhauer kozmoszra tekint, és nem a fogalmak pókhálóját látja – az csak tükörkép az ő számára –, hanem az uralkodó akarat tengerét; és ezt a ráció és értelem nélküli akarati tengerben úszkáló emberekbe, mint edényekbe fejtik le (lerajzolja). Csak rászedik az embereket, amikor az értelmetlen akarat úgy tükröződik bennük, mintha ész, képzet, gondolat volna. A kozmoszban azonban benne van ez a két elem. Amit Hegel lát, az benne van a kozmoszban. A gondolatok ott vannak a kozmoszban. Hegel és a Nyugat a kozmoszt szemléli, és a kozmikus gondolatokat látja. Schopenhauer és a Kelet a kozmoszt szemléli, és a kozmikus akaratot látja. Mindkettő megvan benne. A kozmosznak megfelelő világnézet úgy jöhetett volna létre, ha bekövetkezik az a paradoxon, hogy Schopenhauer addig szitkozódik, amíg ki nem bújik a bőréből, és Hegelbe költözik úgy, hogy Hegel lelke is ott marad. Így Schopenhauer benn lakott volna Hegelben, s így látta volna meg az összenőtt Schopenhauer és Hegel a kozmikus gondolatot és a kozmikus akaratot! A világban valóban ez rejlik: kozmikus gondolat és kozmikus akarat. És nagyon eltérő alakban vannak jelen.

Mit mond nekünk az igazi szellemtudományos vizsgálat erről a kozmológiáról? Azt mondja: Tekintsünk bele a világba, hogy hatni tudjanak ránk a világgondolatok. Mit látunk ekkor? Ilyenkor a régmúlt gondolatait látjuk, mindazt, ami a régmúlt időkben, egészen a jelenlegi pillanatig hatott. Ezt látjuk a kozmikus gondolat megpillantásakor, mert a kozmikus gondolat az elhalásában jelenik meg előttünk, amikor a világba kitekintünk. Ebből ered a természeti törvények merevsége, holt jellege; és amikor a természetet törvények révén kívánjuk áttekinteni, akkor szinte kizárólag a matematikára vagyunk utalva, amely holt dolgokkal foglalkozik. Viszont kozmikus akarat hat mindabban, ami az érzékszerveinkhez szól, ami a fényben magával ragad, amit a hangban meghallunk, ami átmelegít bennünket, tehát mindabban, ami érzékelhető számunkra. Ez az, ami a kozmikus gondolatok holt eleméből felszáll, és alapjában véve ez utal a jövőre. Van a kozmikus akaratban valami, mondjuk így, kaotikus, differenciálatlan, de a jelenlegi kozmikus pillanatban mégis annak csírájaként él, ami átmegy a jövendőbe. Ha azonban átadjuk magunkat a világ gondolati elemének, akkor szert teszünk arra, ami a leghomályosabb múltból játszik bele jelenkorunkba. Ez csak az ember fejében van másként. A gondolat benne van az ember fejében, de elkülönült a külső kozmikus gondolattól, az ember személyiségében individuális akarati elemhez kötődik; és ezt akár úgy is felfoghatjuk, mint egy kis tartályba, edénykébe lefejtett kozmikus akarati elemet. Ami viszont az ember intellektusában van, az a múlt felé mutat. Ennek csíráját alapjában véve előző földi életünkben fejlesztettük ki. Akkor akarat volt. Most gondolattá alakult, fejszervezetünkhöz kötődik, fejszervezetünkben mint a kozmosz eleven képmása született meg. Összekötjük az akarattal, az akaratban fiatalítjuk meg. És az akaratban megfiatalítva átküldjük következő földi életünkbe, következő földi inkarnációnkba.

Ezt a világképet voltaképpen még másképpen is lerajzolhatjuk. Mégpedig úgy, hogy a külső, kozmikus jelleg a régi korokban különösen gazdag gondolati elemekben, amelyek egyre gyérebbé válnak, amíg a jelenkorig eljutunk, és a kozmoszban lévő gondolat lassanként elhal.

Az akarati elemet először finoman kell megrajzolnunk. Mennél inkább visszamegyünk az időben, annál jobban túlsúlyra jut az Akasha-képekben a gondolat; minél tovább lépünk előre, annál sűrűbbé válik az akarati elem. Ha végigtekintenénk ezen a fejlődésen, a legködösebb múltban fényes gondolati elemét és a jövő értelem nélküli akarati elemét pillantanánk meg.

Mindez azonban nem marad így, mert az ember beleviszi a fejében megőrzött gondolatokat. Ezeket átküldi a jövendőbe. Míg a kozmikus gondolatok egyre inkább elhalnak, az emberi gondolatok kicsíráznak; a jövőben forrásukból kiindulva hatják át az akarat kozmikus elemét.

Így válik az ember a kozmikus gondolat megőrzőjévé, és így adja át a világnak a kozmikus gondolatot. A kozmikus gondolat az ember kerülő útján hagyományozódik tovább a jövőbe az őskortól fogva. Az ember a kozmoszhoz tartozik. De nem úgy, ahogy a materialista gondolja, hogy az ember a kozmoszból fejlődött ki és annak egy darabja, hanem úgy, hogy része a kozmosz teremtő elemének. ő viszi át a gondolatot a múltból a jövőbe.

Mint látják, így a konkrétumhoz érkezünk. Ha az embert valóban megértjük, eljutunk addig, amit Schopenhauer és Hegel a maga egyoldalú módján adott nekünk! És ebből láthatják, hogy egy magasabb fokon, a filozófiai szférában is a hármas tagoltságnak kell megjelennie, amellyel az ember a kozmoszban megragadható.

Holnap majd szemléletesebben tekintjük át az ember összefüggését a kozmosszal. Mint mondtam, ma bevezetéssel szándékoztam szolgálni, amelynek szükségessége a továbbiakban válik majd világossá.

Ötödik előadás, Dornach, 1920. december 5.

A tegnapi fejtegetésekből kiderülhetett, hogy a világot egyoldalúan szemléljük, ha úgy látjuk, ahogyan különösen Hegelnél megjelenik, mintha úgynevezett kozmikus gondolatok itatnák át; de ugyanilyen egyoldalúan szemléljük akkor is, ha alapvető összefüggéseit akarati természetűnek gondoljuk. Ez Schopenhauer eszméje. Mint láttuk, az a sajátos hajlandóság, hogy a világot mintegy a gondolatok hatásának tulajdonítjuk, a nyugati ember sajátja, aki a gondolatot részesíti előnyben. Bebizonyítottuk, hogy Hegel gondolatfilozófiája más formában megtalálható a nyugati világszemléletekben; Schopenhauer érzelmei viszont voltaképpen a keleti emberre jellemző hajlamokat táplálnak, és ez abban mutatkozik meg, hogy Schopenhauer különös előszeretettel viseltetett a buddhizmus és általában a keleti világszemlélet iránt.

Alapjában véve bármely szemléletmód megítélése csakis a szellemtudomány nézőpontjából lehetséges. A világnak a gondolat vagy az akarat szempontjából való összegezése mindenesetre elvontnak tűnik, s már többször hangsúlyoztuk, hogy ilyen absztrakciókra különösen az emberiség újabb kori fejlődése hajlamos. Az emberiséget a szellemtudománynak kell ismét a világ konkrét, a valóságnak megfelelő felfogásához visszavezetnie. De éppen a világ valóságnak megfelelő felfogása képes felismerni annak az okait, hogy miért hódíthatnak teret az ilyen egyoldalúságok. Amit olyan nagy, jelentékeny, zseniális szellemek, mint Hegel és Schopenhauer meglátnak, az természetesen jelen van a világban; csak helyesen kell szemlélni.

Ma először is azt kell tisztáznunk, hogy a gondolatot magunkban mint emberben éljük át. Ha tehát az ember gondolati élményéről beszél, akkor ez közvetlen élménye. Gondolati élménye természetesen nem volna lehetséges, ha a gondolatok nem hatnák át a világot. Hogyan is meríthetne az ember gondolatot a világ érzéki észleléséből, ha maga a gondolat nem létezne a világban.

Mármost más fejtegetésekből tudjuk, hogy az emberi fejorganizációt felépítése különösképpen alkalmassá teszi arra, hogy a gondolatot a világból magába fogadja. Gondolatokból formálódott, alakult ki. Az emberi fejorganizáció ugyanakkor azonban előző földi életünkre utal. Tudjuk, hogy az emberi fej voltaképpen az előző földi életek metamorfózisának eredménye, míg az ember végtag-organizációja az eljövendő földi életekre utal. Durván fogalmazva: fejünk úgy jött létre, hogy előző földi életünk végtagjai fejjé alakultak át. Jelenlegi végtagjaink mindazzal, ami hozzájuk tartozik, a következő földi életben fejünkké alakulnak majd át. Fejünkben a jelenben, különösképpen a születés és halál közötti életünkben, a gondolatok működnek. Azt is láttuk, hogy ezek a gondolatok egyúttal az előző földi organizációnk végtagjaiban működő akarat átváltozását, metamorfózisát jelentik. A jelenlegi végtagjainkban működő akarat viszont következő földi életeink során alakul majd gondolattá.

Mindezt átgondolva azt mondhatják: a gondolat az emberiség fejlődése során voltaképpen folyamatosan az akarat metamorfózisából jön létre. Az akarat voltaképpen a gondolat csírájaként jelenik meg. Tehát azt mondhatjuk: az akarat lassanként gondolattá fejlődik. Ami kezdetben akarat, az később gondolattá válik. Ha mi, emberek önmagunkat szemléljük, akkor, ha fejembernek tekintjük magunkat, vissza kell pillantanunk a múltunkra, amikor akarati jellegünk volt. Ha a jövőbe tekintünk, mostani akarati jellegünket végtagjainknak kell tulajdonítanunk, mondván: a jövőben ez lesz a fejünkben kialakuló gondolati ember. Azonban állandóan mind a kettőt magunkban hordozzuk. A világmindenségből mintegy az hoz létre bennünket, hogy a múltból eredő gondolat összeszerveződik bennünk a jövő felé igyekvő akarattal.

Az ember külső organizációja azt a valamit fejezi ki, ami őt a gondolat és az akarat egybeáramlásából mintegy összeszervezi. Ez az újraszervező erő különösen a szellemtudományi kutatás szempontjából nézve válik szemléletessé.

Akinek a fejlődése eléri az imaginatív, inspiratív és intuitív megismerést, az nemcsak a külsőleg látható fejet látja meg az emberen, hanem objektíven látja a fej révén létező gondolati embert is. Mintegy rálát a gondolatokra. Így azt mondhatjuk: az ember születése és halála közötti átlagos képességeinek a fej olyan alkata felel meg, amilyennel éppen rendelkezik. Az imaginációval, inspirációval és intuícióval kifejlesztett megismerés révén láthatóvá válik – a szó átvitt értelmében – az a fejorganizációt megalapozó gondolati erő is, amely régebbi inkarnációkból érkezett. Hogyan válik láthatóvá? Nos, ezt a természetesen szellemi-lelki láthatóvá válást csak ezzel a kifejezéssel jellemezhetjük: mintegy fénylővé válik.

Amikor a materializmus szempontjához ragaszkodó emberek kritizálják az ilyesmit, mindjárt világossá válik, hogy jelenkorunk emberiségéből mennyire hiányzik az az érzék, amely az ilyen tények valóságos értelmét felfogja. „A világ és az ember” című munkámban és más írásaimban elég világosan rámutattam, hogy amikor imaginációval, inspirációval, intuícióval tekintünk a gondolatemberre, természetesen nem arról van szó, hogy egy új fizikai világ, mintegy a fizikai világ új kiadása jön létre. Ez az élmény viszont pontosan ugyanaz, mint a fizikai külvilágban a fény élménye. Pontosan fogalmazva azt kellene mondanunk: az ember számára a külső fény egy bizonyos élményt jelent. Az ember számára a külső világban a fény érzéki szemlélése ugyanazt az élményt jelenti, mint az imagináció, a képzelet számára a fej gondolati eleme. Így hát azt mondhatjuk: a gondolati elemet, objektíven szemlélve, fénynek látjuk, helyesebben, mint fényt éljük meg. – Annyiban, amennyiben gondolkodó emberek vagyunk, a fényben élünk. A külső fényt a fizikai érzékeinkkel látjuk; a gondolattá váló fényt nem látjuk, hiszen benne élünk, és mi magunk is gondolatemberek vagyunk. Amivel azonosak vagyunk, azt nem láthatjuk. Amikor kilépünk ezekből a gondolatokból és belépünk az imaginációba és az inspirációba, akkor szembekerülünk a gondolati elemmel és fénynek fogjuk látni. Ha tehát a teljes világról beszélünk, azt mondhatjuk: a fény bennünk van, ám itt azért nem jelenik meg számunkra fényként, mivel benne élünk, és – amennyiben a fénynek szenteljük magunkat, amennyiben magunkévá tesszük –, gondolattá válik bennünk. – A fényt mintegy hatalmukba kerítik; magukba fogadják azt a fényt, amely különben kívül jelenik meg. Magukban differenciálják. Benne dolgoznak. Gondolkodásuk nem más, mint a fényben való tevékenykedés. Önök fénylények anélkül, hogy tudnának róla, mivel benne élnek a fényben. Az önök gondolkodásának folyamata a fényben való élet. Ha önök kívülről szemlélik a gondolkodást, mindenütt fényt látnak.

Gondolják most el a világmindenséget (bal oldali rajz). Önök úgy látják – természetesen nappal –, hogy átjárja a fény, de képzeljék el, hogy a világmindenséget kívülről szemlélik! És most tegyük az ellenkezőjét! Itt van az emberi fej (jobb oldali rajz), amelynek bensejében kifejlődőben van a gondolat, kívül pedig fény látszik. A világmindenség fényt tartalmaz, amely érzékeinkkel felfogható. Ha kilépünk a világmindenségből és kívülről szemléljük (nyilak), miként jelenik meg? Gondolatok szövedékeként! A világmindenség bensőleg fény, kívülről szemlélve gondolatok szövedéke. Az emberi fej bensőleg gondolat, kívülről szemlélve fény.

Ez a kozmosz olyan szemléletmódja, amely roppant hasznos és tanulságos lehet, ha alkalmazni akarják, ha valóban elmélyednek ezekben a jelenségekben. Gondolkodásuk, egész lelki életük sokkal mozgékonyabbá válik, mint különben, ha el tudják gondolni a következőket: hogyha önmagamból kijutnék, mint ahogy ez az elalváskor mindig meg is történik, és visszatekintenék a fejemre, vagyis önmagamra, mint gondolatemberre, akkor fénylőnek látnám magamat. Ha kijutnék a fénnyel áthatott világból és kívülről szemlélném, úgy gondolati alakzatnak látnám. Gondolati lényként észlelném a világot. – Mint látják, a fény összetartozik a gondolattal, a fény és a gondolat azonos, csak különböző oldaláról szemlélve.

A bennünk élő gondolat voltaképpen a múltból érkezik, ez az, ami a legérettebb bennünk, a régebbi földi életek eredménye. Ami azelőtt akarat volt, az gondolattá alakult, a gondolat pedig fényként jelenik meg. Ennek alapján megkérdezhetik: ahol fény van, ott gondolat van – de miféle? Olyan, amelyben állandóan elhal egy világ. A gondolatban, vagy másképpen kifejezve: a fényben egy régmúlt világ hal el. Ez egyike a világ titkainak. Kitekintünk a világmindenségbe. Átjárja a fény. A fényben a gondolat él. De ebben a gondolatoktól átitatott fényben egy elhaló világ él. A fényben állandóan elhal a világ.

Vagyis, ha a világot olyan ember szemléli, mint Hegel, akkor voltaképpen a világ állandó elhalását szemléli. Azokból lesznek elsősorban gondolatemberek, akik különösen vonzódnak a világ süllyedéséhez, elhalásához, önbénításához. A világ elhalásában válik széppé. A görögök, akik bensőleg a lehető legelevenebb emberi lények voltak, kifelé akkor tudtak örülni, amikor a világ elhalásában felragyogott a szépség. Mert a világ szépsége abban a fényben ragyog fel, amelyben elhal. A világ nem válik széppé, ha nem tud meghalni, a világnak a halála az, ami világít. Így a szépség voltaképpen a folyamatosan elhaló világ ragyogásából jelenik meg. Minőségileg így szemléljük a világmindenséget. Az újabb kor Galileivel és a többiekkel mennyiségileg kezdte szemlélni a világot, és ma az emberek különösen büszkék arra, hogy a természet jelenségeit a mai tudományokban, ahol csak lehetséges, a matematika, tehát valami holt dolog révén értik meg. Hegel a matematikaiaknál mindenesetre tartalmasabb fogalmakat alkalmazott a világ megértésére; ám az, ami érett, az elhalóban van, különösképpen vonzotta. Azt mondhatnánk, hogy Hegel úgy állt szemben a világgal, mint másvalaki egy éppen virágba boruló fával. Amikor a virágok legvégső állapotukba jutottak, de a kibontakozásra váró termés még nem jelent meg, ebben a pillanatban működik a fában a fény hatalma, a fény által hordozott gondolat. Így állt Hegel a világ valamennyi jelensége előtt. A virágzás legvégső állapotát szemlélte, azt, amely a teljes mértékben legkonkrétabbá fejlődik ki.

Schopenhauer másképpen viszonyult a világhoz. Ha indíttatását kívánjuk megvizsgálni, akkor valami másra kell figyelnünk az emberben: arra, ami elkezdődik benne. Ez a végtagjainkban hordozott akarati elem. Többször utaltam már arra, hogy ezt voltaképpen úgy éljük át, mint alvás közben a világot. Az akarati elemet öntudatlanul éljük át. Szemlélhetjük-e az akarati elemet is valami módon kívülről, úgy, mint a gondolatot? Tekintsük az emberi végtagban kibontakozódó akaratot, és tegyük fel a kérdést, hogy az akaratot a másik oldalról, vagyis az imagináció, inspiráció, intuíció álláspontjából szemlélve, milyen párhuzamosságot találunk azzal, amikor a gondolatot fényként szemléljük? Milyennek látjuk az akaratot, ha a tisztánlátássá fejlesztett látás erejével szemléljük? Ha az akaratot a tisztánlátássá fejlesztett látás erejével szemléljük, akkor is átélünk valami külsőleg láthatót. Amikor a gondolatot szemléljük a tisztánlátás erejével, fényt, fényességet élünk át. Ha az akaratot szemléljük a szellemi látás erejével, akkor az egyre sűrűbbé válik, és anyaggá alakul. Ha Schopenhauer tisztánlátással rendelkezett volna, úgy az akaratjelleg mintegy anyagautomataként jelent volna meg előtte, mert az anyag az akarat külső oldala. Az anyag bensőleg akarat, mint ahogy a fény bensőleg gondolat. Külsőleg az akarat anyag, ahogyan a gondolat külsőleg fény. Ezért utalhattam régebbi fejtegetéseimben is arra: mindazok, akik számára a misztika csak játszadozás, és valójában csupán jól akarják magukat érezni, csupán féktelen egoizmusukat akarják kielégíteni, tehát mindezek az önmagukba tekintők úgy hiszik, hogy ha az ember misztikus módon alámerül akarati természetében, akkor rátalál a Szellemre. Ha azonban kellően messzire jutnának ezzel az önmagukba tekintéssel, felfedeznék az ember bensejének igazi anyagi természetét. Mert mindez nem egyéb, mint elmerülés az anyagban. Ha elmerülünk az akarati természetben, lelepleződik az anyag valódi természete. Jelenkorunk természetfilozófusai csupán képzelődnek, amikor azt mondják, hogy az anyag molekulákból és atomokból áll. Az anyag igazi természetét akkor találjuk meg, ha misztikusan önmagunkba merülünk. Ekkor rátalálunk az akarat másik oldalára, ez pedig az anyag. És lényegében ebből az anyagból, vagyis az akaratból, csírázik ki folyamatosan a világ.

Kitekintünk a világba: körülragyog bennünket a fény. A fényben egy korábbi világ hal el. Rálépünk a kemény anyagra – a világ ereje tart bennünket. A fényben gondolatilag ragyog fel a szépség. A szépség felragyogásában hal el egy korábbi világ. A világ erőteljesen, lendületesen, hatalmasan, de sötétségben jön létre. Az eljövendő világ a sötétségben, az anyagi-akarati elemben kezd kibontakozni.

Ha majd egyszer a fizikusok komolyan fognak beszélni, és nem foglalkoznak olyan spekulációkkal, mint az atomokról és molekulákról szóló mostani fecsegés, akkor azt fogják mondani: a külső világ a múltból áll, bensejében pedig a jövőt hordozza, nem pedig molekulákat és atomokat. És majd, ha egyszer azt mondják, ha azt mondják: a jelenben a múlt ragyog fel számunkra, és a múlt mindenütt beburkolja a jövőt – akkor mondanak majd igazat a világról, hiszen a jelen mindig olyasvalami, amiben a múlt és a jövő együttesen hat. A jövő voltaképpen az anyag erejében rejlik. A múlt a fény szépségében ragyog fel, s itt a fény természetesen bármilyen hatást jelenthet, azt is, ami a hangban, a hőben nyilvánul meg.

Az ember tehát csak úgy értheti meg önmagát, ha magát a jövő magjának fogja fel, amit a gondolat múltból származó fényaurája vesz körül. Azt mondhatjuk, hogy az ember szellemi tekintetben múlt, ami szépségének aurájából sugárzik, ámde a múlt aurájának részévé válik a múltból sugárzó fényhez elegyedő sötétség is, amely átvisz a jövendőbe. A fény a múltból sugárzik át, a sötétség a jövőre utal. A fény gondolati természetű, a sötétség akarati természetű. Hegel a fény felé fordult, amely a növekedés folyamatában, a legérettebb virágokban bontakozik ki. Schopenhauer úgy szemléli a világot, mint az az ember, aki úgy áll egy fa előtt, hogy semmi örömét sem leli virágainak szépségében, csak belső türelmetlenséggel várja, hogy a virágokból mindenütt kisarjadjanak a gyümölcsök csírái. Örül a bennük rejlő termőképességnek, ez lelkesíti, csorog a nyála, amikor arra gondol, hogy a barackvirágból barack lesz. Afelé fordul, ami őt bensőleg megragadja, afelé, ami a virág fénytermészetéből létrejön, ami a nyelvén a maga anyagi mivoltában szétfolyik, amiből a jövőben gyümölcs fejlődik. Ez valóban a világ kettős természete, és a világot csak akkor szemléljük helyesen, ha meglátjuk kettős természetét, mivel csak így fedezzük fel, hogy milyen ez a világ konkrét mivoltában, míg különben csak elvontan szemlélhetjük. Amikor kimennek a természetbe és virágzó fákat látnak, akkor voltaképpen a múltból élnek. Figyelik a világ tavaszi természetét, és azt mondhatják: a tavasz virágzó pompájában az nyilatkozik meg, amit az istenek az elmúlt korokban beleszőttek a világba. Figyelik az ősz gyümölcsérlelő világát, és azt mondhatják: az istenek új tette kezdődik, ami lehullik, az további fejlődésre képes, és a jövő felé fejlődik tovább.

Tehát arról van szó, hogy ne csupán spekulatív úton alkossunk magunknak képet a világról, hanem egész emberi mivoltunkkal, belülről ragadjuk meg. A szilva virágjában, mondhatni, valóban a múltat ragadhatjuk meg, a szilvában pedig a jövőt érezhetjük meg. Ami a szemünkbe tűnik, az bensőségesen összefügg azzal a múlttal, amelyből létrejöttünk. A nyelvünkön szétolvadó íz bensőségesen összefügg azzal, amiből úgy éledünk újjá a jövő felé, mint a főnix a hamvaiból. Így ragadjuk meg a világot érzelmileg. Goethe voltaképpen a világ ilyen érzelmi megragadására törekedett mindabban, amit a világban látni, érezni akart. Rátekintett például a növények zöld világára. A szellemtudománynak nem volt még birtokában, de a virágzásig még el sem jutó növény zöldjében is megélte azt, ami a növényi lét múltjából ered. Mert a múlt a növény virágjában jelenik meg, a levél zöld színe még nem teljesen a múlt.

Ha a természetben a zöld színnel találkozunk, akkor az olyasmi, ami nem halt még el igazán, ami még nem teljesen a múlttól lett elragadva (lásd a rajzon). A jövőre az utal, ami a sötétből jön elő. Ahol a zöld átmegy a kékes színbe, ott a természetben megmutatkozik a jövő.

Ezzel szemben mindenben, ami a múltra utal, ami érésben van, ami virágzásra késztet, jelen van a meleg (piros), ott a fény nemcsak felragyog, de belső erő hatja át, hővé változik. Ezt voltaképpen úgy kellene lerajzolni, hogy azt mondjuk: itt van a zöld, a növényvilág – Goethe így érezte, még ha nem fogalmazta is meg szellemtudományi módon vagy valamely titkos tudomány nyelvén –, ehhez kapcsolódik a sötétség, ahol a zöld kékes árnyalatot ölt. Ami világosabbá válik, hővel telítődik, az pedig felülről csatlakozik mindehhez. Itt áll maga az ember is; ami a zöld növényvilágban külsőleg jelenik meg, az az emberben bensőleg létezik. Sokszor elmondtam, hogy az ember éterteste őszibarackvirág-színű. Ez a szín jelenik meg, ha a kék pirosba megy át. Ez mi magunk vagyunk. A színes világba tekintve voltaképpen azt mondhatjuk: az őszibarackvirág színében vagyunk ott mi, a zöld pedig velünk szemben.

Mindez objektíven tárul elénk a növényvilágban. Egyik oldalon ott van a kékes, sötét, a másikon a világos, vörösessárga. Mivel azonban az őszibarackvirág-színben benne vagyunk, benne élünk, ezért mindennapi életünkben éppoly kevéssé észleljük, mint ahogy a gondolatot sem látjuk fénynek. Amit átélünk, azt nem észleljük, ezért hagyjuk ki az őszibarackvirág színét, és csak a pirosra tekintünk, amelyet az egyik irányba terjesztünk ki, és a kékre, amelyet a másik irányba; így jelenik meg a szivárvány színképe. Ez azonban illúzió. Az igazi spektrumot úgy kaphatnánk meg, ha ezt a színes szalagot körbe hajlítanánk. Valójában ezáltal egyenesítjük ki, mivel mint emberek benne vagyunk az őszibarackszínben, és a színes világot így csak a kéktől a pirosig és a zöldön át a pirostól a kékig tekintjük át. Ezzel a szemlélettel minden szivárvány körnek látszana, önmagába záruló körnek, kör keresztmetszetű hengernek.

Utóbbit csak azért említettem, hogy felhívjam a figyelmüket arra, hogy Goethe természetszemlélete egyúttal szellemi szemlélet, teljességgel megfelel a szellemi szemléletnek. Ha a természetet kutató Goethéhez közeledünk, azt mondhatjuk: ha nem is volt még birtokában a szellemtudománynak, de a természettudományt teljesen szellemtudományos értelemben szemlélte. Ma nagyon lényeges számunkra, hogy a világ, az embert is beleértve, gondolatfénnyel, fénygondolatokkal, akaratanyaggal, anyagakarattal van átszőve, és ami konkrétan elénk tárul, az gondolatfényből, fénygondolatokból, anyagakaratból, akaratanyagból épült fel a legkülönfélébb módon és tartalommal.

A kozmosszal akkor jövünk tisztába, ha ilyen kvalitatív módon szemléljük, nem pusztán kvantitatíve. Akkor viszont a kozmoszba beépül az állandó elhalás, a letűnt kor fényben való elhalása, a jövő sötétségben való kibontakozása. A régi perzsák ösztönös szellemi látásmóddal Ahura Mazdaónak nevezték azt, amit a fényben elhaló múltnak, Arimánnak pedig azt, amit a sötét akaratban jövendőnek éreztek.

Itt van tehát a világ két entitása, a fény és a sötétség: a fényben az eleven gondolat, az elhaló múlt; a sötétségben a keletkező akarat, az érkező jövendő. A pusztán elvontból úgy jutunk át a konkrétumba, hogy a gondolatot nem absztrakt módon szemléljük, hanem mint fényt, s az akaratot sem absztrakt módon, hanem, anyagi természetének megfelelően, mint sötétséget. Hiszen például, ha a fényspektrum hőtartalmát a múlttal, az anyagi, kémiai oldalát pedig a jövővel hozzuk összefüggésbe, akkor a pusztán absztraktból a konkrét területére lépünk. Nem vagyunk többé kiszikkadt, pedáns, csak fejjel dolgozó gondolkodók: tudjuk, hogy ami a fejünkben gondolkodik, az voltaképpen azonos a körülöttünk áramló fénnyel. Nem vagyunk olyan előítéletes emberek, akik a fényben pusztán örömüket lelik, hanem tudjuk, hogy a fényben halál, elhaló világ van. A fényben a világ tragikumát is át tudjuk érezni. Az absztrakciótól, a gondolatiságtól eljutunk a világ áradásához, és a sötétségben a jövő kezdetét látjuk. Még azt is megtaláljuk benne, ami a Schopenhauerhoz hasonló szenvedélyes természetű embereket feltüzeli. Röviden, behatolunk az elvontból a konkrétumba. A világ alakzatai jönnek létre előttünk, puszta gondolatok vagy elvont akarati impulzusok helyett.

Ez az, amit ma kerestünk. Legközelebb a jó és a rossz eredetét fogjuk keresni mindabban, ami ma vált különösen kézzelfoghatóvá számunkra a gondolatnak a fényhez, az akaratnak a sötétséghez fűződő kapcsolatában. Tehát belső világunkból hatolunk bele a kozmoszba, és a kozmoszban megint csak nem mint elvont – vagy vallásosan elvont – világban keressük a jó és a rossz okait, hanem meg akarjuk tudni, hogy hogyan küzdhetjük át magunkat a jó és a rossz felismeréséig, miután abból indultunk ki, hogy a gondolatot a maga fényében ragadjuk meg, az akaratot pedig a maga sötét mivoltában érezzük át. Legközelebb innen folytatjuk.

Hatodik előadás, Dornach, 1920. december 10.

Legutóbbi fejtegetéseink azt a lehetőséget tárgyalták, hogy egyfelől meglássuk a természet birodalmának a moralitással, lelkiekkel való összefüggését, másfelől viszont a lelkiekben meglássuk azt, ami a természeti jelenségekben benne van. Hiszen jelenkorunk emberisége voltaképpen éppen ezen a téren áll, azt mondhatnánk, nyugtalanító rejtély előtt. Nyilvános előadásaim során már többször is szóba hoztam, hogy amikor az ember a természeti törvényeket a világmindenségre alkalmazza, és a múltba tekint, kénytelen azt mondani: mindaz, ami a környezetünkben van, valamilyen ősköd állapotából, vagyis tisztán anyagiból keletkezett, ez differenciálódott, alakult át azután valamilyen módon, így jöttek létre belőle az ásványi, növényi, állati birodalom lényei és maga az ember is. Mindez bizonyos fokig, még ha a kezdethez képest más formában is, tisztán fizikai értelemben, a világmindenség végeztéig jelen lesz. Akkorra azonban lényegében minden velünk született moralitás és ideál lecseng és feledésbe merül, pusztán a fizikai létezők nagy temetője marad meg, és az emberben végbemenő lelki fejlődésnek semmiféle jelentősége sem lesz ebben a végső fizikai állapotban, hiszen az csak szappanbuborék volt. Az egyetlen realitás, az ősködtől a különböző lények legintenzívebb differenciálódásáig, fizikailag bontakozott ki, hogy azután a világ visszatérjen általános salakszerű állapotához.

Egy ilyen szemlélet, amelyhez mindazoknak el kell jutniuk, akik őszintén – tehát önmagukhoz őszintén – vallják jelenkorunk természeti világszemléletét, sohasem verhet hidat a fizikaiak és a morális-lelkiek között. Ha egy ilyen szemlélet nem akar teljesen materialista lenni, a világban pusztán materiális folyamatokat látva, akkor mindig szüksége lesz egy, hogy úgy mondjam, az absztrakcióból előtűnő másik világra, amely, ha a tudomány számára hozzáférhetőnek csakis az első világot ismerjük el, csakis a hit számára hozzáférhető. Ez a hit, amely abban áll, hogy a következőképp gondolkodik: mindaz a jó, ami az emberi lélekben létrejön, nem maradhat kiegyenlítés nélkül a világban; létezniük kell olyan erőknek, amelyek – bármilyen filozofikusan gondolkodunk, mindenképpen arra jutunk – a jót megjutalmazzák és a rosszat megbüntetik és így tovább. Mindenesetre vannak korunkban olyan emberek, akik mind a két szemléletet vallják, bár nem létezik olyan híd, amely összekötné őket. Vannak olyan emberek, akik egyfelől mindent meghallgatnak, amit a tisztán természettudományos világszemlélet nyújt nekik, elfogadják a Kant–Laplace-féle ősköd-elméletet és mindazt, amit fejlődésünk végső, salakszerű állapotáról elmondanak és ugyanakkor valamilyen vallásos világszemléletet is vallanak: hogy a jótettek valahogyan elnyerik jutalmukat, az elvetemült bűnösök pedig büntetésüket és hasonlókat. Korunkban sok ember fogadja be a lelkébe az egyiket és a másikat is, ez pedig abból ered, hogy ma kevés igazi aktivitás van jelen a lelkekben, hiszen különben egyszerűen nem fogadhatna el ugyanaz a lélek egyfelől egy olyan világrendet, amely kizárja az erkölcs realitását, másfelől olyan erőket, amelyek a jót megjutalmazzák és a rosszat megbüntetik.

Hasonlítsák össze a szellemtudománynak azt az eredményét, amelyet legutóbb kifejtettem, azzal az erkölcsi és fizikai világszemlélettel, amely a mai kor számos emberének gondolati és érzelmi kényelmessége folytán áthidalatlanul marad. Utaltam arra, hogy amit magunk körül először megpillantunk, az a fényjelenségek világa, vagyis a külső természetben észleltek azáltal jelennek meg, amit fénynek nevezünk. Arra is utaltam, hogy a körülöttünk lévő fényben mindenütt elhaló kozmikus gondolatokat kell látnunk, olyan kozmikus gondolatokat, amelyek egykor, az ősidők távolában, bizonyos lények gondolatvilágai voltak, és a kozmikus lények ezekből ismerték fel annak idején a világ akkori titkait. Ami akkor gondolat volt, az ma mintegy a gondolat holttesteként ragyog felénk, mint elhaló kozmikus gondolat, mint fény ragyog felénk. – Ha fellapozzák „A szellemtudomány körvonalai”-t [14], és elolvassák a megfelelő oldalakat, megtudják, hogy az ősi múltba visszatekintve az ember nem olyan lényként élt, amilyennek ma ismerjük. A Szaturnusz idején például csak valamilyen érzékszervi automata volt. Azt is tudják azonban, hogy a világmindenséget akkor is lakták, éppúgy, mint ma. Akkor azonban a világmindenségben lakó lények közül mások foglalták el azt a helyet, amelyet ma az ember foglal el. Tudjuk, hogy a régi Szaturnusz-korban azok a szellemi lények álltak az ember szintjén, akiket archéknak nevezünk. Nem olyan emberek voltak, mint a maiak, de az ember szintjén álltak. Egészen más alkatuk ellenére mégis az ember szintjén álltak. A régi Nap korában az arkangyalok álltak az ember szintjén és így tovább.

[14] Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13).

Az ősi távoli múltra visszatekintve ezt mondjuk tehát: ahogyan most mi járjuk a világot gondolkodó lényekként, úgy annak idején ezek a lények járták emberi jelleggel, gondolkodó lényként a világot. Ami akkor bennük élt, abból külső kozmikus gondolat lett. Az akkor bennük élő gondolat, ami kívülről csak mint fényaura lett volna látható, azután csak kozmikus környezetben válik láthatóvá, a fényjelenségekben jelenik meg, a fényjelenségekben tehát az ő elhaló gondolati világukat kell látnunk. Ezekbe a fényjelenségekbe belejátszik a sötétség, és a fénnyel ellentétben, ebben a sötétségben él meg az, amit lelki-szellemi szempontból akaratnak nevezhetünk, és amit keletiesebb megközelítésben szeretetnek is nevezhetünk. Ha tehát a világba tekintünk, egyfelől – mondhatni – fénylő világot látunk; de ez a fénylő világ mindig átlátszó volna az érzékszerveink számára és ezért nem is látnánk, ha a benne lévő sötétség nem tenné észlelhetővé. A lelkiség első fokán a bennünk élő akaratot a világot átható sötétségben kell keresnünk. Ahogy a kinti világot a sötétség és a fény összhangjának tekinthetjük, úgy saját belső, térben kiterjedő lényünket is fénynek és sötétségnek tekinthetjük. A fény csak saját tudatunk számára gondolat, illetve képzet, s a bennünk lévő sötétség akarat, ami jósággá és szeretetté alakul át.

Mint látják, így olyan világszemlélethez jutunk, ahol nemcsak a lélekben van lelkiség és nemcsak az természetes, ami kint van a természetben, hanem amelyben a külső természet jelenségei régebbi morális folyamatok eredményei, a fény pedig az elhaló gondolatok világa. Ebből azonban az is adódik számunkra, hogy amennyiben gondolatainkat magunkban hordozzuk, ezeket a gondolatokat a múltunk erői váltották ki. Gondolatainkat azonban szervezetünk többi részéből eredő akaratunkkal hatjuk át állandóan. Hiszen éppen az, amit a legtisztább gondolatnak nevezünk, az régmúltunk akarattal áthatott maradványa. „A szabadság filozófiájá”-nak [15] új kiadásában igen határozottan kijelentettem, hogy a tiszta gondolkodást is akarat hatja át. Amit azonban magunkban hordozunk, az átmegy a távoli jövendőbe, és a külső jelenségekben az fénylik majd, ami most csírázik bennünk. Akkor is lesznek olyan lények, akik kitekintenek a világba, ahogy most mi a Földről kitekintünk, és azt fogják mondani: a természet ragyog körülöttünk. Miért is ragyog ránk? Mert a Földön az emberek bizonyos tetteket hajtottak végre, és most annak az eredményét látjuk magunk körül, amit a földi emberek csíraként hordoztak magukban. – Most itt állunk és kitekintünk a külső természetbe. Lehetünk száraz, józan, absztrakt emberek, analizálhatjuk a fényt és jelenségeit; analizálhatjuk ezeket a jelenségeket hideg bensővel, mint laboratóriumi emberek. Ebből származhat egynémely szép és szellemes dolog, de ezáltal a külső világgal nem állunk szemben teljes emberként. Teljes emberként csak akkor állunk vele szemben, ha át tudjuk érezni azt, ami a hajnalpírban, a kék mennyboltban, a zöld növényben megjelenik számunkra, ha átérezzük azt, amit a csobogó hullámban észlelünk, hiszen a fény nem csak a szemmel észlelhető fényre vonatkozik – itt a fény kifejezést valamennyi érzéki észlelésre alkalmazom.

[15] Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája (GA 4).

Mit látunk mindabban, amit magunk körül érzékelünk? Olyan világot, amely felemelheti lelkünket, és valami módon olyasvalamiként nyilatkozik meg lelkünknek, amire szükségünk van ahhoz, hogy egyáltalán értelemmel tekinthessünk ki egy értelemmel teljes világba. Nem vagyunk teljes emberek, ha csak úgy állunk szemben a világgal, mint a szárazon analizáló fizikusok. Csak akkor állunk szemben teljes emberként a világgal, ha azt mondjuk: ami itt ragyog és zeng, az annak a végső maradványa, amit sok idővel ezelőtt, az ősi múlt lényei alakítottak ki lelkükben, s ezért hálával tartozunk nekik. – Akkor nem úgy tekintünk a világba, mint a száraz fizikusok, hanem hálát érzünk azok iránt a lények iránt, akik mondjuk sok millió évvel ezelőtt a régi Szaturnusz-kor embereiként éltek, ahogy mi mai emberként élünk, és úgy gondolkodtak és éreztek, hogy ma ez a fenséges világ vesz körül bennünket. Egy valósággal átitatott világszemléletnek ez a lényeges eredménye, és oda vezet bennünket, hogy ne száraz józansággal tekintsünk ki a világba, hanem érezzünk hálát azok iránt a lények iránt, akik a homályba vesző múltban gondolkodásukkal és tetteikkel létrehozták környezetünk magasztos világát. Gondoljuk ezt végig megfelelő intenzitással, töltsön el minket a hála gondolata az ősidőkben élt emberelődeink iránt, amiért környezetünket létrehozták. Töltsön el minket ez a gondolat, és szánjuk rá magunkat arra, hogy azt mondjuk magunkban: gondolatainkat és érzéseinket a szemünk előtt lebegő morális ideálnak megfelelően kell alakítanunk, hogy az utánunk jövő lények olyan környezetet láthassanak, amelyért éppen olyan hálásak lehetnek, mint mi lehetünk távoli elődeinknek, akik hatásukat illetően a szó szoros értelmében fénylő szellemekként vesznek körül bennünket. Ma fénylő világot látunk, évmilliókkal ezelőtt ez morális világ volt. Mi is egy morális világot hordozunk magunkban, ez évmilliók múlva fénylő világ lesz.

Látják: egy teljes értékű világszemlélet ilyen világérzethez vezet. Egy nem teljes értékű világszemlélet mindenféle eszmékhez és fogalmakhoz, a világra vonatkozó különféle elméletekhez vezethet ugyan, de a teljes embert nem tölti ki, érzelmeit üresen hagyja. Ennek megvan a maga nagyon is gyakorlati oldala, bár ezt a mai ember még aligha látja be. Aki azonban igazán jót akar a mai világunknak, az tudja, hogy nem engedheti hanyatlásnak indulni; olyan iskolát és főiskolát szeretne látni a jövőben, ahová az emberek reggel nyolckor nem valamiféle lomha, közömbös érzülettel mennek el, és tizenegykor, tizenkettőkor vagy egykor nem ugyanilyen módon jönnek ki (legfeljebb némi büszkeséggel amiatt, hogy megint annyival okosabbak lettek – tegyük fel, hogy ez így is van). Hanem olyan jövő perspektíváját pillanthatjuk meg, amelyben azok, akik tizenegykor, tizenkettőkor vagy egy órakor elhagyják tanintézetüket, az univerzumba kiáradó érzéseket táplálnak a világ iránt, mivel lelkükbe az okosság mellett az eljövendő világ iránti érzést is elültették. Hálát éreznek az ősi múlt iránt, amelyben olyan lények fejtették ki hatásukat, akik a körülöttünk lévő természetet olyanná alakították, amilyen, valamint nagy felelősséget is, mivel belső morális impulzusaink később fénylő világokká válnak. Természetesen puszta hit marad, ha az embereknek azt akarják mondani: ami reális, az az ősköd, az eljövendő salak, eközben pedig a lények morális illúzióban élnek és ez buborékként száll fel bennük. Utóbbit a hit nem sugallja, pedig ha őszinte volna, ezt kellene mondania. Hát nem teljesen más, ha az ember azt mondja magában: igen, létezik elégtétel, a természet elrendezése olyan, hogy gondolataid világító fénnyé alakulnak. A morális világrend nyilvánvalóvá válik. Ami az egyik korban morális világrend, az a másikban fizikai világrend volt, és ami valamelyik korban fizikai világrend, az egy másikban morális világrend volt. Minden morálnak az a rendeltetése, hogy kilépjen a fizikaiba. Szükség van-e még az erkölcsi világrend bizonyítására annak a számára, aki szellemi módon szemléli a természetet? Nincsen, mert a szellemi módon átlátott természetben benne van az erkölcsi világrend igazolása. Ha az embert, hogy úgy mondjam, teljes emberi mivoltában szemléljük, ehhez a képhez emelkedünk fel.

Induljunk ki egy olyan jelenségből, amelyet valamennyien naponta átélünk. Tudjuk, hogy az elalvás és felébredés azon alapul, hogy az ember énjével és asztráltestével eloldódik fizikai és étertestétől. Mit jelent ez kozmikus vonatkozásban? Képzeljük el az ébrenlétben egymáshoz kötődő fizikai, éter- és asztráltestet, és ént. Most képzeljük ezeket az alvó állapot elkülönültségében: mi a kozmikus különbség a kettő között? Látják, ami az alvó állapotot illeti, ebben az alvó állapotban a fényt élik át, a fény átélésével pedig a múlt elhaló gondolatvilágát élik át. A múlt elhaló gondolatvilágát átélve hajlamossá válnak a jövőbe nyúló szellemiség észlelése iránti fogékonyságra. Az ember ezt ma csak tompán érzékeli, de ez mit sem változtat a dolgon. Számunkra most az a lényeges, hogy ebben az állapotban fogékonnyá válunk a fény iránt.

Amikor belemerülünk a testünkbe, bensőleg lelkivé válunk – ez azt jelenti, hogy lelkek vagyunk és nem mérlegek –, testünkbe merülve lelkileg a fénnyel szemben a sötétség iránt válunk fogékonnyá. Ez az ellentét azonban nem csupán negatívum, hanem egyszerűen valami más iránt válunk fogékonnyá. Ahogy alvás közben fogékonyak voltunk a fény iránt, úgy ébredéskor a nehézkedés iránt leszünk fogékonyak. Azt mondtam, hogy nem vagyunk mérlegek: nem úgy válunk fogékonnyá a nehézkedés iránt, hogy a testünket lemérjük, hanem testünkbe belemerülve bensőleg, lelkileg válunk fogékonnyá a nehézkedés iránt. Ne csodálkozzanak, hogy ez kimondva először kissé bizonytalanul hat. A tulajdonképpeni lelki átélés számára a mindennapi tudat éberen is ugyanúgy alszik, mint alvás közben. Alvó állapotban az ember mai átlagos tudata mellett nem észleli, hogy a fényben él. Éberen sem veszi észre, hogy a nehézkedésben él. Pedig így van: az alvó ember alapvető élménye a fényben élés. Alvás közben lelkileg nem fogékony a súlyra, a nehézkedés tényére. Mintegy felszabadul a súly alól. A könnyű fényben él, a súlyról mit sem tudva. Csak bensőleg ismeri meg, először öntudatlanul. Az imagináció számára azonban ez azonnal adódik: testébe belemerülve megismeri a nehézkedést.

Mindez a szellemtudományos kutatás számára a következőképpen mutatkozik meg. Ha az imagináció megismerési fokára emelkedtek, megfigyelhetik egy növény étertestét. Egy növény étertestét megfigyelve a következő belső élményünk lesz: a növény éterteste állandóan felfelé húz bennünket, nincs súlya. Az emberi étertestnek viszont van súlya, még az imaginatív képzet számára is. Egyszerűen érezzük, hogy nehéz. Ebből jutunk el ahhoz a felismeréshez, hogy például az ember éterteste olyasvalami, ami ha a lélek benne van, akkor a súlyt átadja. Ez azonban érzékfeletti ősfenomén. Alváskor a lélek a fényben él, tehát a könnyűségben. Ébren a lélek a nehézkedésben él. A test súlyos. Ez az erő áthelyeződik a lélekre. A lélek a nehézkedésben él. Ez olyasmit jelent, ami így átszáll a tudatra. Miben is áll az ébredés pillanata? Alváskor az ágyban fekszenek, nem mozdulnak, az akarat bénult. A képzetek is, de csak azért, mivel az akarat megbénult, nem hatol be a testbe, nem használja az érzékeket, ezért aztán a képzetek is megbénulnak. Az alapvető tény az akarat bénultsága. Mi teszi az akaratot mozgékonnyá? Az, hogy a lélek a test révén érzi a nehézkedést. A földi ember számára a lélekkel való együttélés adja az akarat tényét. Az ember akaratának megszűnése akkor következik be, amikor az embert a fény veszi körül.

Ily módon a fény és a nehézkedés két kozmikus ereje a kozmosz nagy ellentétét jeleníti meg. A fény és a nehézkedés tulajdonképpen kozmikus ellentétet képez. Ha elképzelik a bolygókat: a nehézkedés a középpont felé húz, a fény a középponttól távolodva a világmindenség felé (nyilak). A fényt csak nyugalomban képzeljük el. Valójában távolodik a bolygótól. Aki a nehézkedést Newtont követve vonzóerőnek képzeli, voltaképpen meglehetősen materialista módon gondolkodik, mivel úgy képzeli, hogy a Földben valamilyen démon vagy ahhoz hasonló ül, és egy láthatatlan kötéllel húzza magához a követ. Hiszen vonzóerőről beszélnek, ami azonban kizárólag a képzeletben jeleníthető meg. Mégis beszélnek róla. Érzékelni nem lehet ugyan, de Newton nyomán mégis beszélnek vonzóerőről. A nyugati kultúrában már csak úgy van, hogy ami egyáltalán létezik, azt valahogy érzékelhetőnek kell elgondolni. Valaki azt mondhatná tehát: ha a vonzóerőt láthatatlan kötélnek képzelitek, akkor a fényt valami elemelkedésnek, eltávolodásnak kell elképzelnetek. A fényt akkor eltávolító erőnek kellene elképzelni. Aki meg akar maradni a realitásnál, az megelégszik azzal, hogy egyszerűen belátja a fény és a nehézség kozmikus ellentétét.

Amit most elmondtam, azon sok minden múlik az ember vonatkozásában. Az elalvás és felébredés mindennapos jelenségéről azt mondjuk: elalváskor az ember a nehézkedés területéről a fény területére távozik. Amikor a fény területén él, és elég sokáig élt nehézkedés nélkül, élénk vágyakozást érez, hogy a nehézkedés újra átjárja, visszatér hozzá, felébred. Élete állandóan a fény és a nehézkedés között ingadozik, elalszik, felébred. Akinek az érzelmi képességei finomabban fejlettek, közvetlenül, személyesen élményként élheti át, hogy elalváskor a nehézkedésből a fénybe emelkedik, ébredéskor pedig újra a nehézkedés keríti hatalmába.

Most képzeljenek el valami mást: azt, hogy az ember lénye születése és halála között a Földhöz kötődik. Azért kötődik a Földhöz, mert lelke a születés és halál közötti állapotban, miután egy ideig a fényben élt, újra meg újra éhezik a nehézkedésre, visszatér a nehézkedés állapotába. Amikor olyan állapot következik be – erről beszélünk még –, hogy már nem vágyódik a nehézkedés után, az ember egyre jobban követi majd a fényt. Ez egy bizonyos határig történik (a rajzon piros). Egy bizonyos határig követi a fényt, és mire megérkezik a világmindenség külső perifériájához, addig elhasználja azt, amit születése és halála között a nehézkedéstől kapott. Ekkor újra vágyakozni kezd a nehézkedés után, és ismét újabb megtestesülés felé veszi az útját. Így tehát a halál és az újabb születés közötti időben, a lét éjféli óráján is felmerül valamilyen vágyakozás a nehézkedés után. Ez a legáltalánosabb fogalma annak a vágyakozásnak, amelyet az ember újabb földi életéhez való visszatérés iránt érez. Mielőtt azonban az ember visszatér újabb földi életéhez, át kell haladnia a többi szomszédos égitest szféráján. Ezek különféleképpen hatnak rá, és fizikai életébe azután magával hozza ezeknek a hatásoknak az eredményét, miután fogantatása révén belépett ebbe a fizikai életbe. Ebből látható, milyen jelentős kérdés az, hogy hogyan helyezkednek el a csillagok azokban a szférákban, amelyeken az ember visszatérőben áthalad. Mert az ember földi nehézkedés utáni vágya különféleképpen alakul, attól függően, ahogy a csillagszférákon áthalad. Nem csak a Föld sugároz ki olyanfajta nehézkedési erőt, amelyhez az ember visszavágyik, nehézkedésével a többi égitest is hat rá, amikor újabb élete felé közeledve azok szféráján áthalad. A visszatérő ember mindenesetre különböző helyzetekbe kerülhet, ezek igazolják például a következő állítást: a Földre visszatérő ember ismét a földi nehézkedésben való életre vágyik. De előbb a Jupiter szféráján halad át. A Jupiterből is nehézkedési erő sugárzik, ez alkalmas arra, hogy a földi nehézkedés utáni vágyhoz valami örömtelivel járuljon hozzá. A lélekben tehát nemcsak élni fog a földi nehézkedés utáni vágy, hanem ez a vágy örömteli hangulati árnyalatot is kap. Az ember áthalad a Mars szféráján. Vágyakozik a földi nehézkedés után. Az öröm hangulata már benne él. A Mars nehézkedése is hat rá, és a földi nehézkedésre örömmel vágyódó lelkébe olyan aktivitást ültet be, olt bele, hogy adja át magát ennek a földi nehézkedésnek, hogy a következő születése és halála közti fizikai életben erőteljesen felhasználja. Ezzel a lélek már eljut odáig, hogy tudatalattijának mélységeiben megjelenik az impulzus a földi nehézkedés utáni határozott vágyódásra, arra, hogy erőteljesen felhasználja ezt a földi inkarnációt, és így vágyódó öröme, örömteljes vágya intenzív kifejezéshez jusson. Az ember áthalad még a Vénusz szféráján is. Az erő iránti örömteljes vágyódáshoz így hozzájárul az élet feladatainak szeretetteljes megragadása is.

Mint látják, az égitestekből kiinduló különböző nehézkedésekről beszélünk, és ezeket összefüggésbe hozzuk mindazzal, ami a lélekben élhet. A kozmikus térbe kitekintve megpróbáljuk a térben fizikailag kiterjedt jelenséget egyúttal morálisan is megközelíteni. Ha tudjuk, hogy a nehézkedésben akarat él, a fény viszont ellentétes az akarattal, akkor azt mondhatjuk: a Marsról, a Jupiterről és a Vénuszról fény sugárzik vissza; a nehézkedés erőiben ugyanakkor a fény módosító hatása is ott él. Tudjuk, hogy a fényben elhaló kozmikus gondolatok élnek, a nehézkedés erőiben pedig az akarati csírák révén létesülő világok. Mindez átsugárzik a térben mozgó lelkeken. A világot fizikailag és ugyanakkor morálisan is szemléljük. A fizikai és a morális nem egymás mellett létezik, az ember csak szűklátókörűsége miatt hajlamos ezt úgy kifejezni, hogy a fizikai az egyik oldalon van, a morális meg a másikon. – Pedig ezek csak különböző látószögek, mindez önmagában véve egységes. A fény felé fejlődő világ egyúttal az elégtétel, a megnyilatkozó elégtétel felé fejlődik. Az értelemmel teljes világrend a természetes világrendből nyilvánul meg.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy egy ilyen világszemlélethez nem filozófiai értelmezéssel jutunk, hanem azáltal növekszünk bele, hogy a szellemtudomány révén lassanként megtanuljuk a fizikai fogalmak szellemiesítését; ezáltal világnézetünk magától moralizálódni fog. Ha megtanuljuk, hogy a fizikai világon át olyan világba tekintsünk, ahol megszűnt, ami fizikai, és ahol szellemiség van jelen, akkor felismerjük, hogy moralitás van benne.

Bizonyos képzetekből az emberek már ma is rájöhetnének arra, hogy az imént elmondottakat, mondhatni, teljes tudományossággal lelkük elé tárják. Ezt konklúzióképpen elmondom önöknek, bár legtöbbjük gondolkodásmódjukon kívül esik. Itt van tehát ez a görbe; nem ellipszis, abban különbözik tőle, hogy itt jobban kidudorodik (bal oldali rajz) – az építészetben sok ilyen vonalat látnak –, az ellipszis ilyenféle volna (szaggatottan). Ez ennek a görbének csak egy speciális alakja, a matematikai egyenlet megváltoztatásával ugyanis ilyen alakot is ölthet (lemniszkáta). Ez ugyanaz a görbe, mint a másik. Egyik alkalommal így megyek körbe, és itt zárom le, viszont bizonyos feltételek mellett nem megyek egészen fel, hanem így körbe, azután újra visszatérek és alul lezárom.

De van ennek a görbének egy másik alakja is. Ha itt kezdem, látszólag itt is kell lezárnom. Most ki kell lépnem a síkból, a térből, át kell jönnöm ide, itt újra visszatérek. Most megint ki kell lépnem a térből, itt kell a görbét folytatnom és alul zárom le. A görbe némileg módosult. Ez nem két görbe, hanem csak egy, és csak egy matematikai egyenletük van; egyetlen görbe, de kilépek a térből. Ha folytatjuk ezt az elképzelést, a következő is lehetséges. Vehetem egyszerűen ezt a görbét (lemniszkáta), de úgy is elképzelhetem, hogy az egyik fele a térben helyezkedik el; amikor itt körbemegyek, ki kell lépnem a térből. Ki kell lépnem a térből, azután így fejezem be: itt a másik fele, de ez a megszokott téren kívül van, nem fekszik a szokásos térben. De ez is itt van. A matematikusoknak, ha akarnák, ma lehetne ilyen a gondolkodásmódjuk, és ennek révén eljutnának a térből történő eltávozás és az oda való visszatérés képzetéhez. Ez teljesen megfelel a realitásnak. Mert valahányszor elhatároznak valamit, elgondolják ezt az elhatározást, mielőtt akarnak valamit, kilépnek a térből, amikor pedig megmozdítják a kezüket, újra visszatérnek a térbe. Közben pedig a téren kívül vannak, a tér másik oldalán.

A tér másik oldalának képzetét mindenképpen ki kell fejlesztenünk. Akkor jutunk el az igazi érzékfelettiség képzetéhez, mindenekelőtt pedig a moralitás reális képzetéhez. A mai világszemlélet azért tudja a moralitást olyan nehezen a maga realitásában elképzelni, mert az emberek mindent a térben akarnak elgondolni, mindent méret, súly és szám szerint akarnak meghatározni, holott a valóság, mondhatnám, a tér minden pontján túlhalad a téren, és ismét oda tér vissza. Vannak, akik úgy képzelik el a Naprendszert s benne az üstökösöket, hogy megjelenik egy üstökös, óriási ellipszist ír le, hosszú idő múlva pedig visszatér. – Sok üstökös esetében ez nem igaz. Hanem az történik, hogy megjelennek, eltávoznak, itt szétporladnak, megszűnnek, de a túlsó oldalról újraképződnek, innen újjáalakulnak és visszatérnek. Olyan görbéket írnak le, amelyek nem térnek vissza. Miért? Mert az üstökösök eltávoznak a térből, és egészen más helyen térnek vissza. A kozmoszban valóban lehetséges, hogy az üstökösök szétporladnak valahogy a térben, és annak másik helyén térnek vissza.

Fejtegetéseimet holnap folytatom, nem gyötröm önöket tovább az utóbbi tíz percben bemutatott képzetekkel, mert tudom, hogy többek gondolatkörétől távol esnek. Mégis utalnom kell olykor arra, hogy az itt kifejtett szellemtudomány alkalomadtán a legkidolgozottabb tudományos elképzelésekkel is számolhatna, ha volna rá lehetőség, más szóval, ha lehetőség nyílna arra, hogy amit az úgynevezett egzakt tudományban ma szellem nélkül művelnek, azt valóban szellemmel hassuk át. Ilyen lehetőség, sajnos nem áll fenn; ma általában különösen a matematikát és a hozzá hasonlókat művelik leginkább szellem nélkül. Éppen ezért a szellemtudomány, amint azt legutóbb bázeli nyilvános előadásomon is hangsúlyoztam, továbbra is arra van utalva – amit sokan, akik mostanság oktatásban szeretnének részesülni, a szemére hánynak –, hogy művelt laikusok körében érvényesüljön. Ha a tudósok nem volnának olyan restek a szellemi fejtegetésekkel szemben, akkor a szellemtudománynak nem kellene csupán a művelt laikusok körében elismerésre szert tennie, mert a legmagasabb tudományos elképzelésekkel is számolni tud, mégpedig teljes egzaktsággal, mivel felelőssége tudatában van. A tudósok az ilyesmivel szemben mindenesetre igen sajátságosan viselkednek. Van egy nagy tudású úr – nemrég a nyilvános előadáson hívtam fel rá a figyelmet –, aki meghallotta, hogy itt Dornachban főiskolai kurzusokat tartanak. Hallott ugyanis előzőleg valamit a Waldorf-iskoláról, úgy látszik, olvasta a „Waldorf-közlöny”-ben a Waldorf-iskolai megnyitóbeszédemet és egy másik cikket. A megnyitóbeszédben ebben az összefüggésben megneveztem egy pedagógust, aki ezzel a tudóssal sok mindenben egy véleményen van. Az urak sokszor felróják az antropozófiának, hogy szuggesztióhoz vagy autoszuggesztióhoz vezet, de ha egy hozzájuk hasonló, tudományos nézeteket valló személy nevét említik, az mindjárt hipnotizálja őket. Az úr tehát felfigyelt erre. A dornachi főiskolai kurzus teljesítménye nyilvánvalóan nyomasztotta. Ezért nem tudta magát visszatartani attól, hogy a következőt ne írja: „A Bázel melletti Dornachban az idei őszi antropozófiai főiskolai kurzusokon annak a reménynek adtak kifejezést, hogy az onnan kiinduló nagy, erős ideák népünk új fejlődését fogják előkészíteni, és új életet lehelnek belé. Aki a mozgalom etikai alapjainak valódi értékét megvizsgálja, nem oszthatja ezt a reménységet, ha ezeket az alapokat nem vetik alá kritikai vizsgálatnak; a fenti sorok erre óhajtanak alkalmat adni.”

Miért is írták le valójában a fenti sorokat? A főiskolai kurzusok etikai alapját vizsgálatnak, bírálatnak kell alávetni, mivel ezeknek valami olyasmihez van valami közük, amit, mint egy ilyen úr kijelentette, morális mélypontnak tekint, hiszen „Etikai tévtan” című dolgozatát így kezdi: „Egy olyan morális mélypont idején, amilyet a német nép még sohasem élt át, kétszeresen is szükség van arra, hogy megvédjük a Kant és Herbart által felállított nagy erkölcsi határköveket, és relativista hajlamok kedvéért ne engedjük ezeket elmozdítani. Az összes morális fogalom felbomlásának idején legfontosabb feladataink közé tartozik, hogy Stein báró szavait eleven emlékezetünkben tartsuk: egy nép csak ugyanazon erények révén őrizheti meg erejét, amelyek naggyá tették.”

Ez az illető az erkölcsi fogalmak felbomlását a háborútól számítja, és igen figyelemreméltónak találja, hogy „…ebben a felbomlásban a németországi antropozófusok vezetőjének, dr. Rudolf Steinernek egyik írása is szerepet játszik, ami különösen sajnálatos, mivel ennek a mozgalomnak az alapvetően idealista jellege nem tagadható, és az egyes ember intenzív bensőségessé válását célozza.” – Ezt egyébként a „Waldorf-hírek” néhány cikkéből merítette –, „…és »A Nap« 222. számában ismertetett, a szociális organizmus hármas tagozódására vonatkozó tervében egészséges, a nép javát előmozdító gondolatok találhatók. Azonban »A szabadság filozófiája« című írásában (Berlin, 1918) annyira túlfeszíti individualista beállítottságát, hogy ez a szociális közösség felbomlásához vezet, és ezért küzdeni kell ellene”.

Látják tehát: „A szabadság filozófiájá”-t 1918-ban, a háborúból következő erkölcsi mélyponton írták! A jóember természetesen évtizedekig nem törődött „A szabadság filozófiájá”-val, csak a legutóbbi, 1918-as kiadást olvasta el olyan alaposan, hogy nem vette észre, milyen régi a könyv, és hogy egészen biztosan abból a korból származik, amelyről ő beszélt, hogy milyen sokra vittük, milyen világossághoz jutottunk el akkor, és távolról sem beszélt még morális mélypontról. Ilyen lelkiismeretesek az ifjúság nevelői. ő azon kívül, hogy a filozófia professzora, mindenekelőtt pedagógus. Tehát nemcsak egyetemen tanít, hanem gyermekeket is nevel. Önmaga pedig olyan jól nevelt, hogy „A szabadság filozófiájá”-nak megírását 1918-ra helyezi. Így könnyűszerrel informál az írás céljáról. Gondolják csak el a helyzetet: „A szabadság filozófiája” 1893-ban jelent meg. Eszméi tehát ekkor jöttek létre. Ha ebből indulunk ki, ugyan mi értelmük van a következő szavaknak, amelyek úgyszólván az egész dolgozat csúcspontját képezik: „Dr. Steiner szabad emberei azonban már nem is emberek. Már a Földön beléptek az angyalok világába. Ehhez az antropozófia segítette hozzá őket.”

Tehát kérem: 1893-ban megjelenik „A szabadság filozófiája” azzal a szándékkal, hogy az embereknek olyan etikát nyújtson, amelyhez az antropozófia segíti őket: „Nem volna kimondhatatlan jótétemény a földi élet mindenféle zűrzavara közepette, ha ilyen környezetbe kerülhetnénk? Ha feltételezzük, hogy egy kis csoport le tudja vetkezni minden emberi jellegét, és olyan, tisztább létbe képes átmenni, ahol lehetséges a jón és rosszon túli igazi szabadság kiélése – mi marad meg akkor a nép széles tömegei számára, amelyeknek sorsa szorosan összefonódik az élet anyagi nélkülözéseivel és gondjaival?”

Látják tehát, hogy a dolgot úgy írja le, mintha „A szabadság filozófiája” Berlinben, 1918-ban jelent volna meg, és az antropozófia azoknak az embereknek a kiképzésére szolgálna, akiket „A szabadság filozófiája” ábrázol.

Ilyen lelkiismeretesen írnak mai tudósaink. Ugyanígy egy teológiai doktor azt írja, hogy itt egy kilenc méter magas Krisztus-szobor készül, amelynek felül luciferi vonásai vannak, alul pedig állati jellege. A tény ezzel szemben az, hogy a Krisztus-szobornak felül tisztán emberi, ideális arca van, alul pedig még fatuskó, tudniillik, egyáltalán nincs még készen. Ezt nem úgy írja le, mintha valaki közölte volna vele, a teológia doktorával, hanem mintha maga állapította volna meg, és ott járt volna. Ez arra az anekdotára emlékeztet, amelyet bázeli előadásomban említettem arról, hogy hogyan állapítja meg valaki esti hazatérésekor, hogy józan vagy részeg: ágyba fekszik és egy cilindert tesz maga elé a takarójára; ha egyet lát, akkor józan, ha kettőt, akkor részeg. Legalább ilyen állapotban kell lennie annak, aki a készülő Krisztus-szobrot olyannak látja, mint ahogyan a teológia doktora látta.

A támadásoktól eltekintve, mégiscsak felvethetjük a kérdést: milyen teológusok ezek? Milyen keresztények? Hogyan neveli az ifjúságot az, akinek az igazsággal és igazmondással ilyen a kapcsolata, és milyen tudomány lehet az, amelynek ilyen érzéke van az igazság és az igazmondás iránt? Ma azonban a legtöbb katedrán és könyvben lényegében ilyen tudományt képviselnek, ilyen tudományon él az emberiség.

A szellemtudománynak többek között az a feladata, hogy megtisztítsa szellemi atmoszféránkat a valótlanság és hazugság ködösítéseitől, amelyek nemcsak a külső életben uralkodnak, hanem az egyes tudományok legmélyén is kimutathatóak. Ami ezekből a mélységekből kiindul, az pusztító hatással van szociális életünkre. Össze kell szednünk bátorságunkat, hogy megfelelően rávilágítsunk ezekre a jelenségekre. Ehhez feltétlenül szükségünk van arra, hogy lelkesedni tudjunk azért a világszemléletért, amely valóban hidat ver a morális és a fizikai világrend közé, amennyiben a világító Napot letűnő gondolatvilágok koncentrációjának is tekinthetjük; azt pedig, ami a Föld mélyéről bugyog fel, olyan jövő felé tartó, csíraszerű akarati jelleg előkészítésének, amely a világot akaratszerűen hatja át. Erről majd holnap beszélünk tovább.

Hetedik előadás, Dornach, 1920. december 11.

Ma a morális emberrel mint olyannal kapcsolatos dolgokról lesz szó, holnap pedig azt mutatjuk meg, hogyan vezet mindaz, amit az emberben lelki-morális természetűnek tekinthetünk, a makrokozmoszba. Arról van szó, hogy két emberi tulajdonságot végre helyesen értékelünk, amikor az embert alapjában véve morális-lelki lénynek tekintjük.

Hiszen az ember voltaképpen két szélsőség, két poláris ellentét közé ékelődik. Ezek természeti és erkölcsi világrendként tudatosodnak benne. Utaltunk rá, hogy az utóbbi századokban feltűnt és egyre népszerűbbé váló világszemlélet alapján nem verhetünk hidat a természet rendje és a világmindenség morális rendje között. Mindenekelőtt az ember két tulajdonságát kell figyelembe vennünk, ha egyáltalán meg akarjuk közelíteni az életnek és a világnak azokat a rejtélyeit, amelyek a természet és a szellem, vagy egyenesen az erkölcsi világrend poláris ellentétével kapcsolatosak. Az ember kétségtelenül ki van szolgáltatva a természetnek: bizonyos mértékben lelki vonatkozásban, tehát morális lényével is függ a természet rendjétől. Ha azonban valóban embernek akarja érezni magát, mégis arra kényszerül, hogy kiemelkedjék a pusztán természeti rendből, és egy olyan világrend részének tekintse magát, amely nem szívódik fel teljesen a természetben, és voltaképpen csak a szellemtudomány útján alkothat magának világos fogalmat arról, ami mindennek az alapjául szolgál. Mutassunk rá először egy, mondhatni, merőben téves nézetre, amely nem engedi, hogy az ember eljusson az itt megbúvó rejtélyek megoldásához. Az emberek, a régi hagyományt követve, úgy vélik, hogy saját emberi lényük megértéséhez egyszerűen úgy juthatnak el, hogy a szellemi-lelkinek a testi-fizikaival való összefüggését, ha szabad így mondanom, az emberben valamilyen módon meglévő alakban keresik. Úgy képzelik, hogy itt van az ember testi lénye, és ebben a testi-fizikai emberi lényben valamilyen módon benne rejlik a szellemi-lelki dimenzió. Így tehát kutatnak az összefüggés után.

Ezt az összefüggést már sokan keresték, az emberiség filozófiai vizsgálódásainak nagy része voltaképpen arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az összefüggés a szellemi-lelkiség és a fizikai-testiség között.

Tudják azonban, hogy a szellemtudományban a legtöbb ilyen népszerűen felvetett kérdés egészen másként jelenik meg. A szellemtudományban már a kérdéseket is másképpen kell megfogalmazni, mint ahogy ma még sokszor triviálisan megfogalmazzák őket. Hiszen – főként a XIX. században – elméletileg is különösen intenzíven merült fel, és rögződött is az a szemlélet, hogy a testi-fizikaiság mellett nem is található lelki-szellemiség, mert ezt a testi-fizikai valamilyen eredményének lehet tekinteni. Ez a szemlélet rendkívül csábító volt azok számára, akik megismerkedtek a természettudományos kutatás nagy eredményeivel. Elég arra emlékeztetni, hogy az ember születése és halála közti életében voltaképpen a benne zajló fizikai folyamatoktól, egész fizikai organizációjától függ. A materialista gondolkodók újra meg újra hivatkoztak arra, hogy amikor külső testünk gyermekkorunk első napjaitól kezdve fejlődik, növekedésével együtt a szellemi-lelki képességek is azonos mértékben fejlődnek, és ha az ember testi-fizikai mivoltát nem ápolják megfelelőképpen, akkor szellemileg-lelkileg is visszamarad. Utaltak arra is, hogy amikor az ember testi-fizikai állapota öregkorában lehanyatlik, szellemi-lelki képességei is csökkennek. Arra is hivatkoztak, hogy bizonyos sérülések hatására szellemi-lelki rendellenesség is felléphet, így tehát az ember függ fizikai-testi állapotától. Utaltak rá, hogy amikor az ember bizonyos mérgeket vesz be, ezek csak valamilyen kémiai hatást kelthetnek benne, általuk mégis szellemi rendellenesség jöhet létre, a testbe juttatott fizikai anyagok szellemi-lelki bénultságot válthatnak ki. Kimutatták, hogy mindaz, ami a külső fizikai kutatásban, mondhatni, teljesen kézzelfoghatóan tárul elénk, azt bizonyítja, hogy a szellemi-lelkiség alapjában véve csak a fizikai-testiség egyik funkciója. Azok a kutatók, akik elméjüket elsősorban ilyen jelenségeken pallérozták, hadd mondjam meg, még aprólékosabban mutattak rá ilyesfajta tényekre. Az a jelenség, hogy a pajzsmirigy elkorcsosulása befolyásolja a szellemi-lelki képességeket, arra a kijelentésre vezette például a Gleyhez [16] hasonló kutatókat, hogy az ember legmagasabb rendű szellemi-lelki képességei végső soron a pajzsmirigyben lejátszódó kémiai folyamatoktól függenek. Az újabb tudományos gondolkodásmód fejlődésének egész jellegéből következően mindebben volt valami csábító. Voltaképpen csak azt mondhatjuk, hogy ahogyan egyre többen belenőttek ebbe a tudományos gondolkodásmódba, a szellemi-lelkiségről alkotott fogalmak mindjobban visszaszorultak; a szellemi-lelkiséget egyre inkább olyasvalaminek tekintették, aminek nincs is önálló jelentősége. A Föld civilizált területein rendkívüli ellentét alakult ki a népességben: az egyik oldalon vannak azok, akiket többé-kevésbé megfertőzött az újabb kor természettudományos gondolkodásmódja, és nagy előrelépésnek tartják szellemi fejlődésükben – ha ilyesmiről egyáltalán beszélni akarnak –, hogy ez a gondolkodásmód elutasítja az önálló szellemi-lelkiségre való hivatkozást. A másik oldalon a népességnek az a része áll, amely továbbra is régi vallásos meggyőződésében akar élni, a szellemi-lelkiségről, erkölcsi-isteni világrendről alkotott régi elképzelésekben, de voltaképpen csak azáltal őrizheti meg a régi koroktól örökölt nézeteit, hogy távol tartja magát azoktól a nézetektől, amelyeket a természettudományos gondolkodás magával hozott.

[16] Eugene Gley (1857–1930): francia orvosprofesszor.

Így egyfelől nagyszámú olyan népesség létezik, amelyet a többi visszamaradottnak tekint, olyannak, amely mit sem tud a természeti rend törvényéről, és ezért maradhat hű régi vallásos elképzeléseihez. Az utóbbi időben azonban egyre erősebben jelentkezett egy további tényező. A természettudományos elképzeléseknek a XIX. század közepén vagy még utolsó harmadának kezdetén is, azt mondhatjuk, lenyűgöző meggyőző erejük volt az emberiség nagy része számára, de ez a lenyűgöző meggyőző erő fokozatosan csökkent. Sőt még sok tudományosan gondolkodó ember esetében is csökkent: türelmesebbé váltak aziránt, amit régebben úgy fogtak fel, hogy az elmaradott, tudatlan emberek között éppen tartja még magát, de el kell tűnnie. Ezt a jelenséget azonban voltaképpen csak a modern lelkek általános álmosságára vezethetjük vissza. Hiszen alapjában véve képtelenség, hogy egyfelől teljhatalmú természeti rend uralkodjék, másfelől pedig egy valamilyen módon valóságos erkölcsi-szellemi világrend. A természet rendje, ahogyan újabb időkben felfogják, nem fér össze semmiféle morális világrenddel, és a mai természetszemléletet csak az hasonlíthatja össze mindazzal, amit az ősi hagyományok révén a különböző hitvallásokban megtalálunk, akinek a gondolkodásából hiányzik az átütő erő. Alapjában véve csakis azok az emberek voltak következetesek, akik a XIX. század közepe táján és még az 50-es, 60-as években is teljesen határozottan arra hivatkoztak, hogy az ember fizikai-testi lény, és szellemi-lelki életének jelenségei fizikai-testi organizációjának folyamataiból adódnak, ami pedig ezzel a szemlélettel szemben áll, azt fokozatosan ki kell irtani. Egy bázeli nyilvános előadáson és másutt is felhívtam a figyelmet arra, hogy voltak olyanok, akik kérlelhetetlenül képviselték azt a nézetet, hogy a morális világszemlélet jogosultságát el kell utasítani, és egy bűnözőnek alapjában véve éppen úgy joga volna a maga módján élni, mint annak, aki úgynevezett morális elképzelések közepette él.

Ezek voltak az egyik oldal következetes emberei. Ennél a következetességnél nem lehetett a lendület elvesztése nélkül megmaradni. Hanyaggá, álmossá váltak tehát, s így jött létre mindaz, amit az imént jellemeztem. Ám mindenképpen következetesek azok is, akik úgy járnak el, mint a katolikus egyház jezsuita gondolkodású tagjai, akik azt mondják: tűnjön el minden olyan tudomány, amely a külső tényeken kívül bármi mást óhajt kutatni – ők egy szellemi-lelki világrendbe vetett hitet akarnak az emberekbe belesulykolni, és azt minden lehetséges külső erőszakkal fenn kívánják tartani. Egészen biztos, hogy az emberiség további fejlődésével szemben egyik nézet sem tartható.

De az sem tartható, ami csak homályos, zavaros fogalmak formájában merül fel a régi korokból. Mindenekelőtt az nem tartható, hogy az embert belső lelkiséggel rendelkező testi-fizikai lénynek képzelik, és azt kutatják, hogy ez a szellemi-lelkiség hogyan függ össze a testi-fizikaival, mindeközben csupán a jelenre tekintve. Nem juthatunk ugyanis előbbre anélkül, hogy szemléletmódunkat időben ki ne tágítanánk, és anélkül, hogy az időt segítségül ne hívnánk az ember megértéséhez. Az emberi lény ilyen módon történő felvázolása teljes képtelenség. Világos fogalmak csakis kizárólag a következő elképzelésekből alkothatók, és mint látni fogjuk, ezek tovább is vezetnek, hogy hidat verjenek a morális és a fizikai világszemlélet közé.

Tudjuk, hogy mielőtt az ember fizikai-földi életébe érkezik, halála és újabb születése között a szellemi világban él. Ha ez a vonal az időt jelképezi (nyíl), akkor itt van a halál és az újabb születés közötti szellemi-lelki élet, amely az idő áramlásában halad.

Tegnap azokat a tényeket próbáltam kifejteni, amelyekkel összefüggésben az ember szellemi-lelki lényében, a szellemi világ folyamatai révén, kialakul a fizikai-testiség utáni vágy abban az időben, amikor az ember fizikai-testiség nélkül fejlődik. Ez a továbbfejlődés lassanként a fizikai-testiség utáni vággyá alakul (piros). Ha a metamorfózis gondolatát helyesen fogjuk fel, akkor felismerjük, hogy ez a vágy valóban fizikai-testiségbe csap át (kék), tehát a gyermekkel kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy ami benne megjelenik, az annak a fizikai testiség utáni vágynak a beteljesülése, amelyet a lelki-szellemiség a fizikai életbe való megérkezése előtt érzett. A fizikai-testiséget és a szellemi-lelkiséget nem feltétlenül kellene kettősségnek tekintenünk. A fizikai-testiséget ne olyasminek tekintsük, amibe a szellemi-lelkiség mintegy belebújik, hanem amivé a szellemi-lelkiség ténylegesen átalakul.

Ez a modern tudományos gondolkodásmód számára természetesen lényeges nehézségeket jelent. A modern tudományos gondolkodásmód ugyanis, amely elakad a legközelebbi mozzanatnál, és amely azt látja, hogyan fejlődik az emberi csíra az anyai testben, meg van győződve arról, hogy ez az ember a megtermékenyítés után egyszerűen kisarjad az anyai testből, amely tartalmazza az emberi csírát növesztő erőket. Ez azonban nem így van. Az ilyen magyarázat csak a legközelebbire tekint. Hiszen az ember olyan lényként él a világban, aki az egész kozmosszal összefügg, állandó kölcsönhatásban van az egész kozmosszal. Mit szólnának, ha valaki azt állítaná, hogy az a levegőmennyiség, amely egy bizonyos időpontban önökben található, a testükből sarjadt ki! Nem a testükből sarjadt ki, hanem belélegezték, és azáltal van önökben, hogy egységet alkotnak egész környezetükkel. Mivel külsőleg nem látják, hogy az emberi csírának az anyai testben történő fejlődése az egész makrokozmosz együttműködésével történik, nem látják, hogy a behatások kívülről érkeznek, és az ember ugyancsak szoros kapcsolatban van az egész makrokozmosszal, azért vélik azt, hogy az emberi csíra egyszerűen az anyai test erőiből sarjad ki. Az emberi csíra voltaképpen egyértelműen a szellemi világból érkezik. Csak felhasználja a szóban forgó helyet, amelyben mintegy rátalál arra a kapura, amelyen át a fizikai világba juthat. A bennünket körülvevő térben sehol sincs a fizikai világba nyíló kapu annak számára, aki átélte a halál és az újabb születés közötti időt. Ez a kapu csak magában az emberi testben létezik. Az itt működő és itt ható erők nem az apa és anya erői, hanem kozmikus erők, amelyek a megtermékenyítés után éppen az anyai test révén keresik a fizikai világba vezető utat, amelyre szellemi-lelki lényként vágyakoztak.

Így az ember fizikai lénnyé alakul át, de ez a fizikai lény csak a szelleminek a külső formája. Látjuk, hogy a gyermeknek először, hogy úgy mondjam, elmosódott vonásai vannak, majd egyre jobban kifejlődik az emberi alakja. Helytelen, ha azt mondjuk: van a gyermekben valami, ami kifejlődik. Akkor járunk el helyesen, ha tekintetünket visszafordítjuk a gyermekről arra a valamire, ami a születése, a fogantatása előtt működött, és ami még most is hat, most fejti ki a hatását. A gyermeken annak a múltnak a behatását figyelhetjük meg napról napra, hétről hétre, évről évre, amelyet az ember születése vagy fogantatása előtt élt át szellemi-lelki módon. Csak akkor járunk el helyesen, ha a gyermeket szemlélve azt mondjuk: ilyen a gyermeki szervezet. Látjuk, ahogy a gyermek kifejleszt bizonyos tulajdonságokat. Ezeket nem a bensejében keressük, ahol mintegy kisugároznak, hanem a régmúltban, ahonnan ezek a sugarak hatnak. – A modern világszemlélet végzetes hibája, hogy erre nem hajlandó. Az a döntő, hogy az idő segítsége révén azt legyünk képesek gondolni, hogy az elmúlt hatást gyakorol a jelenlegire. Amikor az életet az időben továbbfejlesztjük (kék, a jobb oldalon), a testi-fizikaisághoz érkezünk vissza ismét, és lassanként eljutunk odáig, hogy a testi-fizikait ismét szellemi-lelkivé alakítsuk át (piros, a jobb oldalon).

Amikor fizikai emberek lettünk, a szellemi-lelkiség valóban fizikai-testiséggé alakult át, és ezt újra szellemi-lelkiséggé alakítjuk vissza. Önök azt fogják mondani, hogy van itt azért valami nehézség! – Megértenék a fizikai-testiség szellemi-lelkiséggé való visszaalakulását, ha ez lassanként történne, és látni lehetne, hogy az ember, mondjuk úgy harmincöt évesen, teljesen fizikaivá válik, azután viszont fokozatosan ismét szellemivé kezdene alakulni, és élete végén már annyira szellemivé válna, hogy halála már csak lassú átmenetet jelentene a szellemi-lelkiségbe. Bensőleg ez igaz is, csak külsőleg nincs így – a látszat itt csalóka. Életünk hanyatló felében, amikor öregszünk, úgy hurcoljuk magunkkal a testünket, hogy nem tartozik egészen hozzánk. Az itt ülő idősebbek ne vegyék tőlem nagyon rossz néven ezt az igazságot. Lassanként holttestté válunk, és a halál voltaképpen csak abban áll, hogy ez a holttest túlságosan súlyossá válik számunkra, a nehézkedési erő túlságosan megerősödik, amikor a reggeli ébredéskor ismét visszatérünk lelkünkkel ebbe a testbe. Ha érzékeink a külső látszatra irányulnak, akkor nem látjuk, hogy az ember hogyan változik valójában, és hogy életének ez a második fele már lassú elhalás.

Nem arról van szó, hogy egyfelől a szellemi-lelkiséget, másfelől pedig a fizikai-testiséget feltételezzük, hanem arról, hogy az idő fogalmának segítségével megtanuljuk megérteni, hogyan alakul át a szellemi-lelkiség fizikai-testiséggé, emez pedig ismét szellemi-lelkiséggé. Bár mindez csak mintegy külsőleg fejezi ki az ember fejlődési folyamatát, mégis összefügg két jelentős emberi tulajdonsággal. Minek a révén alakulhatunk át fokozatosan szellemi-lelki lényből fizikai-testivé, hogy fizikai-testivé legyünk, hogy eggyé váljunk ezzel a fizikai-testiséggel? Az ember ezt akkor foghatja fel, ha megtanulja megérteni, hogy mi a szeretet erkölcsi minősége. Fontos, alapvető igazság az, hogy az ember a szeretet révén lép be a fizikai világba, beleömlesztve magát a fizikai-testiségbe. És miáltal távozik el ismét? Ismét visszaveszi önmagát ebből a fizikai-testi metamorfózisból, visszaváltozik, és ennek a visszaváltozásnak a lehetőségét egyetlen erő adja meg neki: a szabadság. Azt mondjuk tehát: továbbfejlődésünk, a halálon való áthaladásunk éppen a szabadság révén történik. A kozmikus szeretet által születünk, a szellemi világba pedig a bennünk lévő szabadság ereje révén lépünk be a halál kapuján át. És ha a világban kiteljesítjük a szeretetet, ez a szeretet alapjában véve a születésünk, vagy mondjuk fogantatásunk előtti szellemi-lelki lényünk lecsengése, utórezgése. Hogyha a születés és halál közti életben szabadságban élünk, akkor azt az erőt bontakoztatjuk ki szellemileg-lelkileg, mintegy profetikusan, amely a legfontosabb erőnk lesz majd, amikor testünket halálunk révén el fogjuk hagyni.

Mit jelent alapjában véve, kozmikus értelemben az, hogy valaki szabad lény? Szabad lénynek lenni azt jelenti, hogy a fizikai-testiségből szellemi-lelkiséggé tud visszaalakulni; alapjában véve azt jelenti, hogy képes meghalni. A szeretet viszont azt jelenti, hogy szellemi-lelkiből fizikai-testivé tud átváltozni. Szeretni tudni kozmikus értelemben azt jelenti: élni tudni.

Látják, hogy ezeket a kétségtelenül egészen természetesen felfogható folyamatokat, az ember születését és megtestesülését, a születést és halált a külső természettudomány pusztán természeti folyamatnak fogja fel, holott felfoghatjuk őket a szeretet és szabadság megjelenésének, megnyilvánulásának is. Mit teszünk valójában, amikor saját akaratunkból, szellemi-testi módon kibontakoztatjuk a szeretetet? Annak az utólagos szellemi-lelki képét alakítjuk ki magunkban, a bőrünkön belül, ami fogantatásunk előtt egész lényünket alkotta. Fogantatásunk előtt a szeretet ereje révén élünk a kozmoszban. Amikor a születés és halál közötti életünkben morális erényként bontakoztatjuk ki a szeretetet, felébred bennünk ennek a kozmikus életnek mintegy érzés-akarat jellegű emlékezete. Ami születésünk előtt makrokozmikusan terült szét, az a szeretet erényében mintegy mikrokozmikus kifinomultságban jelenik meg előttünk. Szabadságunk tudata pedig azáltal tárul elénk, hogy születésünk és halálunk közti életünkben azt hordozzuk magunkban szellemileg-lelkileg, ami természeti erőhatásként az egész kozmoszban fog hatni, amikor áthaladtunk a halál kapuján. A szeretetet és a szabadságot születésünk és halálunk között éljük át. Nem egyebek ezek kozmikus erők emberi visszhangjainál, mert minden születéssel kozmikus szeretet, minden halállal kozmikus szabadság függ össze. Amióta a természettudományok diadalmaskodnak, mindenféle természeti erőről beszélünk: fényről, hőről, elektromosságról és a többiről, de azokról a természeti erőkről, jobban mondva kozmikus erőkről nem beszélünk, amelyek az embert a fizikai-érzéki létbe vezetik és ismét kivezetik belőle. Mert ez a helyzet: nézzék csak meg a fizikai, kémiai, biológiai tudományokat és az ezekben leírt világot alkotó erőket. Ezekből a világot alkotó erőkből megérthetik a világból mindazt, ami nem az ember; az embert azonban sohasem. Mert az ember létezéséhez az elektromosságon, a fényen, a hőn és a világban működő többi hatáson kívül a szabadságnak és szeretetnek is meg kell lennie. E szemléletmódot elfogadva, amennyiben az embert valóságosan meg tudjuk ragadni, a természeti léttel kapcsolatban olyan fogalmakhoz jutunk, amelyek morális és egyben természeti fogalmak, és az erkölcsi világrend nem lebeg a természettel való összefüggés nélkül, másfelől meg a természet rendje sem a moralitással való összefüggés nélkül.

Az emberiség kozmikus útján történt valami, aminek mindenképpen megvan a mélységes belső törvényszerűsége, de amit az emberiségnek eljövendő földi fejlődése során valami módon mégis le kell küzdenie ahhoz, hogy ne induljon hanyatlásnak. Az emberiség földi fejlődése abból a szellemi fejlődésből indult ki, amely Keleten bontakozott ki, Keleten borult virágba. Tudjuk, hogy ez a legrégibb korokban, az Atlantisz utáni korban még annál is magasabb rendű volt, mint ahogy a Védák költészetében vagy a Védák filozófiájában megjelent. Ez azonban olyan szemlélet volt, amely lényegében csak az erkölcsi-szellemi világrendre irányult. Ez az erkölcsi-szellemi világrend hatalmas és ragyogó volt az emberiség fejlődésének bizonyos letűnt korszakaiban, de éppen Keleten dekadenciába süllyedt. Természeti rendet nem tudott kibontakoztatni magából.

Nyugaton az újabb korban felmerült a világ természeti rendjének szemlélete. Abban a formában, ahogyan először Nyugaton felbukkant, a világot kizárólag azokból az erőkből kiindulva ragadta meg, amelyek a külső természetben az érzékek számára megfigyelhetők. Morális világrendhez nem tud eljutni. Különböző nézőpontokból láttuk már, hogy a Kelet és a Nyugat között éppen az a roppant nagy ellentét, hogy az emberiség Keleten a szellemi-lelkiség egyoldalú felfogására hajlott, Nyugaton pedig elsősorban a fizikai-testiség egyoldalú felfogása felé tart. Ez azután átterjed a teljes emberi szemléletére. Ugyanis általában nem veszik figyelembe, hogy az emberi fogalmak milyen radikálisan különböznek a Földön. Egy keleti embertől teljesen távol állnak azok a fogalmak, amelyeket egy igazi nyugati ember az emberről szólva alkalmaz. Ha egy keleti ember beszél az emberről, voltaképpen olyasmiről beszél, ami alapjában véve nem is létezik a Földön. Lelki tekintete teljesen arra irányul, amit a Föld alapjában véve meg sem érint. Ha a keleti világszemlélet ősi állapotában élnénk, egyáltalán nem vennénk tekintetbe a fizikai-érzéki létet sem a születéssel, sem mindazzal kapcsolatban, ami az emberiség fejlődését szabályozza. Az ember itt teljeséggel szellemi-lelki lényként van jelen, és nem is fejleszt ki megfelelő érzéket a fizikai-érzéki élet iránt. Ez jelentősen befolyásolja mindazt, amit a keleti ember elgondolhat. Mindez ma már dekadenciába süllyedt, a régi korokban azonban határozottan jelen volt a keleti ember elgondolása az emberről, mint szociális lényről.

Mit gondol a nyugati ember? Vegyük csak a Nyugat legkiválóbb szociális gondolkodóit, például Adam Smitht [17]. Ahogy a nyugati természettudomány számára az ember nem is létezik – csak az, ami az emberen kívül esik –, úgy a nyugati társadalomtudomány számára sem. Mert tanulmányozzák csak Adam Smitht: nemzetgazdaságában egyáltalán nem is beszél az emberről, csak egy bizonyos földdarabról, arról, ami ezen nő és terem, meg egy automatáról, amivel a vetést, aratást és a többit végezteti. Van egy földdarab meg egy automata (rajzolja), ennek csupán automatizmusa révén szabadon kell rendelkeznie ezzel a földdarabbal. Az automata jóvoltából ezen a földdarabon mindennek rendben kell történnie. E két dologról beszél voltaképpen Adam Smith, az automata legfőbb tulajdonsága szerinte a gazdasági szabadság, a földdarabot pedig magántulajdonnak nevezi. Szociális elképzeléseinek tulajdonképpeni őssejtje a magántulajdon egy gazdálkodó automatával, amely független a más magántulajdon-darabokon található automatáktól. Adam Smith fogalmai csak a megművelt földről, a magántulajdonról és a gazdasági szabadsággal rendelkező automatáról szólnak. Ezek az igazi fogalmai. Ha emberrel találkozik, akkor azt nem tekinti embernek, hanem azt mondja: ez egy darab magántulajdont képvisel, meg egy gazdasági automatát, csak olyan az alakja, hogy felül feje van, középen törzse, azután még végtagjai, no és mindehhez valamifajta szellem is tartozik. – Róla azonban nem gondolkodnak, nincsenek róla fogalmaik. Csak úgy megjelenik a magántulajdonon. Amennyiben a gazdálkodó automata tevékenykedik, külsőleg felölti a fejjel, törzzsel, végtagokkal rendelkező szellem alakját. Adam Smithnél sehol sem találkoznak semmiféle emberfogalommal. Próbálják csak meg! Megtalálják a magántulajdonból és gazdálkodó automatából álló rendszert, de az ember fogalmát sehol. Ami az ember körül van, azt bizonyos fokig megtalálják, az embert azonban nem. Jellemző, hogy a szabadságnak azt a végső árnyékát, ami még jelen van, a gazdálkodó automatára viszik át. Nincs szó emberi szabadságról, sem arról, ami magát a morális fantázia segítségével szellemi tartalommal feltöltve, az embert mint teljes embert tölti be – hiszen akkor úgy kellene beszélni, ahogyan „A szabadság filozófiájá”-ban beszéltem –, hanem a magántulajdon és a gazdálkodó automata összefüggéséről van szó. A keleti bölcsességből az maradt meg, hogy az ember lelki-szellemi lényéből nem tudunk kijutni a fizikai világba. A nyugati emberek révén képesek vagyunk annak meglátására, hogy van a világon valami reális, mert van valamicsoda, ami azon automatizál; őlordságának nagy birtokai vannak, ezeken gazdálkodik, vadászik külső erői révén. Így tehát látható, hogy őlordságának van valamije. Ami azonban itt járkál, az valójában csak emberi kísértet.

[17] Adam Smith (1723–1790): angol közgazdász.

Látják tehát, hogy mit kell keresnünk: magát az embert. Lelki alkatunkban magáról az emberről kell eleven szemléletet kialakítanunk. Van nyugati természettudományunk, amely felsorolja az állatokat. Előbb az egyszerű állatokat, azután az egyre bonyolultabbakat, a legbonyolultabbak négy lábon járnak, majd egyszer csak felegyenesednek, vízszintes irányuk függőlegessé válik – ezt a legmagasabb rendű állatot embernek nevezik. Voltaképpen csak állatok sorozata létezik, ennek legmagasabb rendű tagja az ember. A természettudomány tehát nem veszi tekintetbe az embert. De a társadalomtudomány is csak azt veszi tekintetbe, ami magántulajdon és gazdálkodó automata. Az ember kimarad mind a szociális, mind a szociális-természeti szemléletből. A modern emberiségnek éppen az a sajátsága, hogy észre sem veszi, hogy nem létezik semmi emberi. Egyáltalán meg sem jelenik. Ezért jön létre egy bizonyos igény. Gondolják csak el: az emberek a külső szociális életben élnek. Tegyük fel, hogy Adam Smith szemlélete szerint élnek, hiszen ő azért fejtette ki ezeket a nézeteket, mivel éppen azt mondja velük, ami számos ember gondolkodásának megfelel. Gondolják el, hogy a nyugati emberek rátekintenek szociális életükre: és ők maguk nincsenek is jelen! Van magántulajdon és gazdasági automata, de az ember nincs sehol. Hogy lehet egy ilyen emberfogalomból bármi olyasmit megtudni, ami túl van születésen és halálon? Ezt már csak tekintély alapján lehet elfogadni. Ahogy az ilyen fogalmak egyre jobban kivirágoztak, lassanként minden szellemi vonatkozás alapja a tekintély lett, sőt az emberek még idegenkednek is a szellemiségről való gondolkodástól. A modern proletariátus tudományába mindez ugyancsak belekerült. Komolyan is vették, és azt mondták: a burzsoázia elgondolkodott az emberről, jóllehet, az ember nem is létezik, csak a magántulajdon és a gazdálkodó automata. Ne beszéljünk tehát erről az ostobaságról, az önállóan létező emberről, csakis gazdasági erőkről, mert mindent ezek hoznak létre. Vegyük komolyan ezt a szemléletet! A többiek nem veszik komolyan; egész héten úgy beszélnek, mintha csak magántulajdon és az automata gazda sági szabadsága létezne, vasárnap pedig meghallgatják a halhatatlan lélekről szóló prédikációt.

Olyasvalami ez, amire teljes éberséggel kell odafigyelnünk. Mert ha nincs bátorságunk ahhoz, hogy a dolgokat teljesen éberen szemléljük, nem juthatunk előbbre. Érthető, hogy korunkban igen sok az olyan hatalom, amely a legkevésbé sem akarja, hogy mindezt kellőképp megvilágítsuk. Hiszen az természetesen kellemetlen, amikor arra hivatkozunk, hogy a társadalomtudománynak meg kellene tudni ragadnia az emberek közti harmóniát, miközben valójában mit sem tud az emberről, csupán a magántulajdonról és a gazdálkodó automata gazdasági szabadságáról.

Megpróbáltam megmutatni, hogy hogyan fest egy olyan látásmód, amely valóban a metamorfózis eleven szemléletén alapul, és milyenné válik akkor, ha tudni sem akar ilyen szemléletről. Holnap azokat a mélyebb okokat kell megvizsgálnunk, amelyek oda vezetnek, hogy az ilyen szemléletből szükségszerűen adódó makrokozmikus következményeket ma oly kevéssé akarják az emberek közelébe engedni. Holnap tehát kifejtjük a ma leírt tények, hogy úgy mondjam, makrokozmikus megfelelőit, majd rátérünk mindegyik világszemlélet emberi következményeire.

Nyolcadik előadás, Dornach, 1920. december 12.

Ezeknek a fejtegetéseknek az a feladatuk, hogy egyfelől lehetőleg átfogó képet nyújtsanak az embernek az egész világmindenséggel, a fizikai és a szellemi kozmosszal való összefüggéséről, másfelől pedig megmutassák, hogy hogyan juthatunk el a szellemtudományos szemlélet révén fokozatosan az úgynevezett természeti rendet a szellemi-morális világrenddel valóságosan összekötő hídhoz. Ma valamifajta közjátékként olyasmiről szeretnék beszélni, ami rámutat arra, hogy a szelleminek még az emberiség esetében is kapcsolatban kell lennie a fizikaival, ha az emberiség fejlődésének átfogó szemléletére törekszünk. Mert az, ami megakadályozza, hogy a fizikai és szellemi között univerzális világszemlélettel hidat verjünk, az a hagyományos világszemlélet különböző formái számára is megakadályozza, hogy eljusson mindannak a teljes megértéséhez, ami az emberiség fejlődésében szerepet játszik. Hiszen a szellemtudományt nem tekinthetjük olyan elvont elméletnek, elképzelések puszta összességének, amelynek absztrakt formában kell megvilágítania az ember örök mivoltának és az ismétlődő földi életeknek a kérdését. A szellemtudományt nem foghatjuk fel így. Félreértenénk, ha így fognánk fel. A szellemtudományt úgy kell elképzelnünk, mint ami átitatja az életet, és odáig kell eljutnunk, hogy mindazt, amit a szellemtudomány területén is valamilyen elvont alakban, elméleti módon van jelen, azt az életben egészen konkrétan alkalmazzuk. Erre szeretnék először egy példát felhozni, amely valóságos szellemtudományi kutatásokból származik, amelyekről ehelyütt csak beszámolni tudok, ám amelyeket ki-ki a való életben igazolhat.

A folyamat a következőképpen zajlana: a szellemi kutató számára adva vannak bizonyos összefüggések. Ezeket az összefüggéseket kimondja és az életre alkalmazza. Az élet lefolyását mindenki külsőleg szemlélheti. Az élet elfogulatlan szemlélete azután igazolja azt, amit a szellemi kutató szemlélődő jellegű vizsgálatai alapján nyújt. Így kell ennek történnie a szellemtudományi vizsgálat egy olyan esetében is, amelyről ma be akarok számolni.

Manapság a történeti vizsgálatok olyan módszereket alkalmaznak, amelyeket voltaképpen már igen erősen befolyásol az, amit természettudományos gondolkodásmódnak nevezhetünk. A történelem vizsgálata tulajdonképpen lassanként behódolt a természettudományos vizsgálati módszerek előtt, és az emberiség történelmi létét is úgy képzelik el, hogy hatásokat kutatnak fel, amelyeket bizonyos okokra vezetnek vissza, és a történelmi élet bizonyos oksági összefüggését azután a természeti történések oksági összefüggéseinek mintájára alkotják meg. S jóllehet, a történelemnek még csak egyes elszigetelt megfigyelői ilyen radikálisak, mégis létezik az a tendencia, amely a történelmet, legalábbis fokozatosan, a természettudomány szemléletmódjához hasonló módszertan felé közelíti.

Különösen akkor közeledünk a dolgokat pusztán külsőleges, hogy úgy mondjam, a természettudomány vezérfonalát követő szemléletéhez, ha a mindennapi életet keletkezésében szemléljük, és az egyes embert az emberiségnek ebbe a nemzedékről nemzedékre történő keletkezési folyamatába helyezzük bele. Ma sokan találják bár nyomasztónak, mégis szükségesnek, hogy az emberben rejlő tulajdonságokat a fizikai öröklődésre vezessék vissza. Percenként arról beszélünk, hogy az ember ezt vagy azt a többé vagy kevésbé külső vagy belső, fizikai vagy lelki ismertetőjegyét egyszerűen az elődeitől örökölte; és amit a mindennapi életünk számára így kialakítottunk, azt a történelemre is átvisszük. Kiterjesztjük a történelemre is. Szemügyre vesszük a jelenlegi nemzedékben élt életünket, azt, hogy az hogyan jött létre az előző nemzedékéből, amaz pedig az őt megelőzőéből és így tovább. És hozzászokunk ahhoz, hogy a történelem alakulását voltaképpen a nemzedékek egymásra következésének mintájára képzeljük el.

Vegyük a Föld valamelyik darabját, például Közép-Európát. Ezt úgy szemléljük, hogy a legutóbbi évtizedek közép-európai emberének tulajdonságaiból indulunk ki. Ezután visszatérünk a régebbi évtizedekhez, és igyekszünk, lehetőleg az érzéki tapasztalás során megszokottakra támaszkodva, mondjuk a mai németek vagy franciák tulajdonságait a XVIII. századi németek vagy franciák tulajdonságaira visszavezetni. Az emberiség fejlődését bizonyos fokig egyenes vonalú áramlásnak tekintjük, és ezzel meg is elégszünk. A természettudósok azt mondanák: az okság iránti igény akkor elégül ki, ha a jelenkor valamely embercsoportjának lelki-szellemi minőségeit vissza tudjuk vezetni ugyanazon nép, ugyanazon faj korábbi nemzedékeinek szellemi-lelki kvalitásaira, vagyis ha az idő egyenes vonalú folyamatában bizonyos okozati összefüggést állíthatunk fel.

Hogyan is juthatna túl a nemzedékek sorának és fejlődésének puszta követésén egy olyan vizsgálódási mód, amely a legutóbbi három-négy évszázad során és még régebben alakult ki, és legyen bár mégoly vallásosan spirituális, amint eloldja magát az elvontságtól, gyakorlatilag úgy érzi, hogy a lelki-szellemi élet szorosan kötődik a fizikaihoz? Éppen ezen a ponton kell komolyan vennünk mindazt, amit az antropozófia felismerései nyújtanak számunkra. Hiszen ilyen szempontból nem csak annyiban kell az embert vagy a jelenkorban élő bizonyos számú embert tekintetbe vennünk, amennyiben a közvetlenül őket megelőző nemzedéktől öröklött jegyekkel rendelkeznek, hanem lényegében azzal kell tisztában lennünk, hogy minden egyes emberben jelen van a lelki-szellemi, amely a fizikai testébe való megérkezése előtt hosszú időt töltött a szellemi-lelki világban. Ha tehát egy ma élő ember áll előttünk, azt kell mondanunk: látjuk testi mivoltában; mindenképpen magán hordozza a korábbi nemzedékektől öröklött jegyeket. De látjuk őt szellemi-lelki értelemben is. Ebből a szempontból olyan lelket hordoz magában, amelynek semmi köze sincs az őt közvetlenül megelőző nemzedékekhez, és még a sokkal távolabbi múlt nemzedékeihez sem sok, amelyek a mi korunknál sokkal régebbi időkben voltak jelen a Földön. Hiszen ez a lélek, mialatt generációk egész sora követte egymást, nem is állt semmiféle közvetlen kapcsolatban a földi fejlődéssel, mert mindeközben a szellemi-lelki világban volt. Egyoldalú dolog ugyanis az embernek csupán a nemzedékek során átöröklött jegyet vizsgálni. Végeredményben puszta illúzió, ha az embert vagy a történelem alakulását ilyen módon szemlélik. Lényegében csak elhitetik magukkal, hogy értik a dolgot, valójában azonban egyáltalán nem értik. Elméleteket állítanak fel arról, hogy az emberek jelenlegi viselkedése, életmódja valamilyen öröklött minőségből ered. Ha elég elfogulatlanok volnánk, számtalan esetben, sőt minden esetben azt kellene mondanunk, hogy mindaz, amit az egyik nemzedékről a másikra továbbfejlődő fizikai minőségnek tekintenek, egyáltalán nem magyarázza meg jelenkorunk bármiféle helyzetét, sem az egyes ember, sem pedig az emberek népi vagy faji természetű csoportjai esetében. Ha el akarunk jutni az igazsághoz, és nem akarunk megmaradni ennél az absztrakciónál, amely ha materialista is, de mégiscsak absztrakció – sőt materialista absztrakció –, akkor tekintetbe kell vennünk, hogy azt, ami a jelenben él, amellett, ami a véráramlatban rejlik, a lélek erői magyarázzák, amelyek hosszú időn át a szellemi világban éltek, mielőtt megtestesülésük során aláereszkedtek ezekbe a testekbe.

Az évek folyamán utaltam már ezekre a jelenségekre. Utaltam rá, hogy korunkban, különösen a katasztrofális eseményeket megelőző időben, konkrétan az európai népesség olyan emberekkel keveredett, akik a kereszténység első századaiból származó lelket hordoztak magukban. A világ azonban bonyolult, és az ilyen meghatározások voltaképpen mindig csak részlegesen találóak. Az ilyen meghatározásokat újra meg újra ki kell terjesztenünk, hogy lassanként a teljes áttekintés közelébe juthassunk. Ezt nem szabad úgy felfognunk, mintha a régebbi helyes, de csak bizonyos számú emberre érvényes meghatározást korrigálni kellene; kiegészítésül azonban el kell mondanunk a következőt.

A közép-európai népesség aránylag nem túlságosan nagy részének olyan a lelke, amely a kereszténységnek ezekben az első századaiban élt – már ahogyan ezeket a századokat a népszerű történelem nyomán elképzeljük. A dolgok sokkal bonyolultabbak ennél. A szellemtudományi kutatás számára valami olyasmi mutatkozik meg, ami némely vonatkozásban paradoxnak tűnik. A helyzet azonban az, hogy a szellemtudományi kutatás eredményeit csakis valóságos meglátásból, valóságos érzékfeletti tapasztalásból szabad merítenünk, és rendszerint tévedést tévedésre halmozunk, ha puszta spekulációra, merő filozófiai vagy egyéb spekulációra adjuk a fejünket. A tapasztalat tényei mindig mást mondanak és ez olyasmi, amit a szellemi kutató rendkívül intenzíven él át: hogy voltaképpen meglepik a saját eredményei. Először egyáltalán nem számít arra, hogy ez vagy az kiderüljön, az eredményei viszont őt magát is meglepik.

Hogy bemutassak néhány ilyen eredményt, lelki tekintetüket arra a népességre szeretném irányítani, amely akkoriban élt Amerikában, amikor az európaiak megkezdték, majd tovább folytatták Amerika meghódítását. Mint tudják, ezt Európa civilizált nézőpontjából vad népességnek tekintették. Ez az Amerikában élő indián népesség vadnak számít ugyan ahhoz képest, amit az európai világ legutóbbi századaiban civilizációnak neveznek, más, az intellektustól eltérő lelki erők tekintetében azonban olykor mégis élt bennük valami, amit az úgynevezett civilizált ember is visszakívánhatna. Mindenekelőtt a világ szellemi hatalmainak olyan szemlélete élt az indián népességben, amelyben közelebbről megvizsgálva van valami imponáló. Ez a népesség a Nagy Szellemet tisztelte. A hódítások kezdetén ugyan már hanyatlóban volt mindez, ám ezek a hanyatló jelenségek egy olyan Nagy Szellem tiszteletére utalnak, amely mindenen átáramlik, mindent átjár, és az egyes, elementáris szellemek az ő alárendelt erői.

Ez az amerikai népesség ezekben az – úgy mondhatnánk – vallásos-panteista elképzelésekben élt. Mindenekelőtt azt kell azonban leszögeznünk, hogy ez az amerikai népesség külső értelemben semmit sem élt át mindabból, amit az európai népesség az úgynevezett keresztény fejlődés során átélt. Az amerikai indián népesség nemzedékei nem élték át azt, amit az európai népesség a kereszténységtől kapott. Egész lelki alkatuk panteista érzelmekhez vezetett, és cselekedeteiket is az ilyen érzésekkel összefüggő ösztönzések irányították. Ezek a lelkek azonban úgy fejlődtek, hogy haláluk és újabb születésük között aránylag rövid időt tölthettek a szellemi világban. Ahhoz, amit ezek a lelkek intenzíven, de roppant egyszerű, elementáris módon átéltek, amit a szellemi világban feldolgoztak, nem volt szükség hosszú időre. Így az első nyugati hódítások idején élő indián népesség lelkei szinte valamennyien, de még a későbbi lelkek is, visszatértek a Földre, mégpedig lényegében a nyugat-európai népességben.

Megvizsgálhatjuk tehát a nemzedékek sorát a mi korunktól vissza egészen a középkorig; így a fizikailag átöröklött jegyekhez jutunk. Ha azonban ezt tekintjük a teljes valóságnak, illúziókban ringatjuk magunkat. Merő absztrakció, ha a jelenlegi Európa nyugati népeit, be egészen Közép-Európáig, sőt mindezeken túlmenve, még Kelet-Európáig is, csupán úgy tekintjük, hogy ezek a nemzetek az előző generációktól vették át ismertetőjegyeiket és a többi. Ez ugyanis nem minden; ezekbe a testekbe, amelyekben az elődök vére folyt, nevezetesen a népesség túlnyomó részébe, nyugati lelkek költöztek be; tehát olyan lelkek, akik belső fejlődésük során nem részesültek még a kereszténység ösztönző hatásában, hanem lényegében valamilyen panteista hatást hordoztak magukban. Ezek az emberek kívülről, már a környezetüktől kapott nevelésük első heteiben fogadták magukba a kereszténységet, kívülről alakultak olyanná, amilyennek ma sokszor kizárólagosan látszanak; hiszen éppen a külső kultúra és civilizáció terjed egyenes vonalúan egyik nemzedékről a másikra, nem úgy, mint a lélek belső sugallatai. Aki azonban elfogulatlan, és úgy tekint az emberekre, hogy pillantása a jellegzetességeikig hatol el, az meglátja bennük annak a lüktetését, amit a lelkükkel együtt magukba fogadtak.

Említettem, hogy a szellemtudományi kutatás eredményei sokszor paradox jellegűek. Ezekhez az eredményekhez nem lehet okoskodással eljutni. A tapasztalatnak kell létrehoznia őket a sokszor leírt és az irodalomban is ismertetett módszerek révén. Az azonban, aki külsőleg igazolja ezeket az eredményeket, azt találja, hogy a külső világ érthetővé válik azáltal, hogy ilyen felismerésekből indulunk ki.

Voltak olyan emberek, akik a történelemben általában népvándorlásnak nevezett korban éltek Európában, és kivándoroltak. Lelkük azokéhoz hasonlított, akik felvették a délről észak felé terjedő kereszténységet, olyan lelkekhez tehát, akik külsőleg növekedtek bele a kereszténnyé válásba. Ezek a lelkek, akik a kereszténységet olyan formában vették fel, ahogyan az az első századokban élt Európában – ami pedig nagyon eltért a mai kereszténységtől –, nem valamiféle közép-európai népességben testesültek meg ismét. Mindenképpen hosszabb időre volt szükségük haláluktól újabb születésükig, mint az amerikai indián lelkeknek; ezúttal viszont olyan lelkekkel van dolgunk, akik fizikai életüket régebb óta élték át itt, mint azok, akiket a legutolsó indián lelkeknek tekintünk, tehát a hódítások korának indián lelkei. Ilyen messzire megyünk vissza ugyanis. A régebbi indián lelkek sorsát itt nem kívánjuk érinteni. Azok a lelkek pedig, akik a kereszténység első századaiban Európában megtestesültek, akik a kereszténység délről észak felé történő kulturális elterjedése során voltak jelen, most inkább Ázsia irányában testesültek meg. Amit most leírok, az különösen azokban az időkben mutatkozott meg világosan, amikor a XX. század második évtizedének iszonyú katasztrófája közeledett. Jelenlegi földi civilizációnk nézőpontjából különösképpen jelentős, amikor azt látjuk, hogy az ilyen lelkek jelesül a japán népben testesültek meg. Ezek tehát olyan lelkek, akik Európában egyszer bejárták a kereszténnyé válás sajátos útját, most azonban gyermekkoruktól fogva egy hangot sem hallanak a kereszténységről, akiknek dekadens ázsiai jellegét csupán árnyalják a tudatalattijukban megőrzött, egykori keresztény hatások, akikben benne rejlik továbbá mindaz, ami a mai Európa ellen fordul. A kereszténység Európában délről észak felé terjedt a barbár népek között, és ez lényegében a – mint elmondtam, az egykor hatalmas, de már lehanyatlott – keleti bölcsességnek az első, éppen létrejött, primitív keresztény behatásokkal való összekapcsolódásából jött létre. Lényegében ez történt a népesség nagy részével. A helyzetet mindenesetre bonyolítja, hogy az így létrejött népességgel – hiszen az amerikai őslakosság és a közép-európai népesség lelkei is kelet felé vonultak – sok olyan test keveredett, amelyben a kereszténység első századainak délebbre élő lelkei laktak. Immár ezek is benne éltek abban a népességben, amely a leírt módon jött létre.

Ha a jelenlegi civilizációt szemügyre vesszük, számos olyan lélekkel találkozunk, aki éppen a kereszténység megalapítását megelőző századokban élt Ázsiában, Elő-Ázsiában vagy egyáltalán bárhol Ázsiában. Természetesen ez már nem volt a keleti bölcsesség kultúrájának nagy virágkora, mégis ebben a korban alakultak ki azok a fogalmak, eszmék, amelyek révén azután megértették a Golgotai Misztériumot. Olyan lelkekről beszélek tehát, akiktől távol állt ugyan a Golgotai Misztérium, de megvolt bennük a bölcsességnek egy bizonyos kultúrája, amely azután átterjedt hozzánk Nyugatra, és amelynek révén a Golgotai Misztériumot előbb a görögség, majd a római világ megértette.

Mindig különbséget kell tennünk ugyanis a Golgotai Misztérium ténye és az évszázadok során felmerült értelmezései között. Mert ezt a tényt minden korszak új módon értelmezheti, és ostobaság volna a Golgotai Misztériumról szóló bármilyen tanítást magával a misztériummal azonosítani. Ezt elegendő egyetlen hasonlattal megvilágítanom. Gondolják el, hogy van egy igen zseniális ember. Azután van még egy gyermek, meg egy középszerű, mindent elegyengető, kissé nyárspolgári, tehát átlagos ember, és ezeken kívül még egy szintén zseniálisnak tartott ember. Mindhárman ugyanazzal találják magukat szemben: a zseniális ember realitásával. A gyermek talál valamilyen magyarázatot arra, amit a zseniális ember tesz. A mindent elegyengető nyárspolgárnak is meglesz rá a magyarázata, az ugyancsak zseniális tulajdonságokkal rendelkező embernek pedig másmilyen magyarázata lesz. Mindhárman ugyanazzal a valósággal szembesülnek, magyarázatuk azonban teljesen eltérő lesz, és nincs jogunk arra, hogy bármelyiket azonosítsuk a valóságos ténnyel. Ugyanígy nem azonosíthatjuk az eredeti kereszténység tanításait a kereszténység valóságával. A kereszténység első századainak tanításai Keletről származtak. Voltaképpen a keleti bölcsesség tanításait vették át, és ezekkel magyarázták a Golgotai Misztériumot. Természetesen iszonyú zsarnokság, ha a továbbfejlődő egyház egyedül ezeket a tanításokat tekinti érvényesnek, hiszen ezek nem egyebek, mint a Golgotai Misztériumnak egy korszak saját előfeltételeivel összhangban levő magyarázatai. Más korok másképpen magyarázhatják a Golgotai Misztériumot. Nekünk szellemtudományos módon kell megmagyaráznunk, hogy eleget tegyünk a jelenkor követelményeinek.

A krisztusi sugallatról szóló tanításokat az első századokban Keleten találjuk meg – bár nem a kereszténységre alkalmazva, hanem a Golgotai Misztériumtól többé-kevésbé eltekintve –, természetesen az akkori művelt emberek körében nagyobb mértékben, mint a népesség túlnyomó többségében. Azoknak a keleti lelkeknek, akik közvetlenül a Golgotai Misztérium megtörténte előtt vagy azzal egy időben éltek, hosszú időt kellett átélniük haláluk és újabb születésük között, mert a keleti kultúra még hanyatlásában is rendkívül bonyolult elképzeléseket nyújtott a lelkeknek.

Ezek a lelkek különösen Amerika későbbi népességében jelentek meg, amikor Európából kiindulva, hódító népességként elözönlötték Amerikát. Az egész materialista árnyalatú amerikai kultúra lényegében abból ered, hogy olyan lelkek jelennek meg benne, akik az általam jellemzett kor keleti lelkei voltak, és akik most úgy testesültek meg, hogy ez a testiség idegen volt számukra. Hogy úgy mondjam, már erősen hanyatlóban lévő fogalmaikkal szívódtak bele a testiségbe, amelyet nem is értenek, hanem meglehetősen primitív-materialista módon fogják fel, sőt többé-kevésbé elmennek az ember mellett, aki azért vált számukra idegenné, mivel előző földi életükben alapjában véve intenzív absztrakcióra törekedtek. Jelenlegi inkarnációjukba nem tudnak beilleszkedni, előző földi életükből felmerül viszont mindaz, ami azután benne él a természet külső szemléletétől elkülönülő, sokszor szektajellegű vallásosságukban. Ez él még Mrs. Eddy [18] anyagtagadásában is, meg a szcientistáknál és a többieknél. Igazolhatja mindezt a külső világ bármely jelensége, ha elég elfogulatlanul szemléljük.

[18] Mary Baker Eddy (1821–1910): az új vallási mozgalmak közé sorolt szentháromság tagadó keresztény vallási tanítás, a Keresztény Tudomány (Christian Science) megalapítója.

Mint látják, a valóság képéhez úgy juthatunk el, hogyha a külső antropológia szemléletmódjához hozzátesszük azt, amit az antropozófiai szellemtudomány adhat számunkra. Azt azonban, amit az antropozófiai szellemtudomány nyújt, komolyan kell vennünk. Nem elégedhetünk meg annak elméleti kifejtésével, hogy ismétlődő földi életeink vannak. A valóságot, a külső valóságot a gyakorlatban is ennek a felismerésnek a szellemében kell szemlélnünk, és akkor ezek a felismerések lassanként a társadalmi-gyakorlati életben is meghozzák gyümölcseiket. Akik olyan világszemléletbe kapaszkodnak, amely csak a természet külső rendjét veszi figyelembe, amely tehát a puszta antropológiai léthez vezeti el az emberiséget, hogy csakis azt vegye tekintetbe, ami fizikailag öröklődik egyik nemzedékről a másikra, azok egyre inkább rejtélyekkel fognak szembetalálkozni. A rejtélyekkel kapcsolatban sokáig illúziókban ringathatják magukat. Azt hihetik, hogy értenek valamit az emberiség történetéből, de csupán azért esnek áldozatául ezeknek az illúzióknak, mert a legifjabb koruk óta beléjük sulykolt elméletek miatt csak arra tekintenek, ahhoz van érzékük, ami a fizikai átöröklés során nyilatkozik meg. Az emberek azonban lassanként mégiscsak eljutnak odáig, hogy azt mondják: vannak olyan letagadhatatlan tények, amelyek semmiképp sem magyarázhatóak a tisztán antropológiai okság szellemében. Tekintetbe kell vennünk azt, hogy bármely jelenkori nép bármelyik nemzedékében élnek olyan lelkek, akik egészen máshonnan származnak, nem pedig a népük ük-ük-ükapáitól. Ez a népi egoizmus számára nem hangzik valami hízelgően, de ennek a népi egoizmusnak egyébként is el kell tűnnie ahhoz, hogy az emberiség a jövőben megfelelően fejlődhessék. Meg kell jegyeznünk, hogy az európai népesség nagy része a középkori elődök vérét viszi ugyan tovább, de indián lelkeket hordoz magában, és hogy azok a lelkek, akik itt éltek Európában – nagy részük Attila korában –, és akkoriban felvették a kereszténységet, most odaát, Ázsiában jelennek meg. Ez elfogulatlan megfigyeléssel még bizonyos művelt lelkek esetében is észrevehető. Persze az ilyen igazságokhoz nem juthatunk el a jelenségek manapság szokásos egyenes vonalú, elvont, pedáns szemlélésének útján. Ha azonban már a fogalmainkat sem a ma szokásos, elvont módon alkotjuk meg, hanem a valósághoz akarunk eljutni, akkor az itt említett szempontokból kell kiindulnunk. Akkor valami máshoz fogunk eljutni, ami ugyan megint paradoxnak fog hatni, ám az említett igazságokat mégis ez magyarázza meg.

Különös például, hogy ezzel a sajátságos aromával még Rabindranáth Tagore [19] részben kihívó megnyilvánulásaiban is találkozhatunk. Úgy mondhatnánk, hogy szellemi kezünkkel itt megragadhatjuk a lélek keresztény, illetve a test keleti származását. Ebből adódik ez a keletieskedő, kihívó hang. Rabindranáth Tagoréval kapcsolatban, és ami különösen az európai ember lelkében meleg, jóleső érzést kelt, az egy egykor a kereszténységbe bevitorlázó lélektől származik, aki azonban ebben az inkarnációjában nem lett keresztény, mivel egy nem keresztény külső civilizációban él.

[19] Rabindranáth Tagore (1861–1941): indiai költő, filozófus.

A görögök „Ismerd meg önmagad!” mottója nem csupán az egyes embernek szól, és mindenekelőtt nemcsak önmagunk triviális szemlélésére való, hanem az emberiségre is vonatkozik. Az emberiség azonban általában kényelmetlennek találja ennek az elvnek a követését. Civilizációnk viszont nem halad előbbre, hanem egyre lejjebb süllyed, ha az „Ismerd meg önmagad!” apollói igéjét nem vesszük végre komolyan az egész emberiségre vonatkozóan is. Mindenesetre kellemetlen, ha az embert nemcsak orráról, szájáról, szeméről kell megismernünk, hanem arról is, hogy a lelke hogyan fest. Kurt Leese [20], akiről nyilvános bázeli előadásomban említést tettem, ezt „bosszantónak” és „irritálónak” találná. De vajon megvalósulna-e a gyakorlatban a szellemi világnézet befogadása az emberiség részéről, ha az ismétlődő földi életekről és az általuk megvalósuló sorsról elvont frázisokban beszélnénk, az életben való gyakorlati alkalmazásuktól visszariadva, és az emberről semmi egyebet nem akarnánk megtudni, mint a hajszínét vagy a szemöldökének, orrának az alakját. Ha a szellemi világszemlélet elterjedését komolyan akarjuk venni, akkor az ember megismerését is szellemi-lelki impulzusoknak kell áthatniuk, és ettől még az a kellemetlenség sem tarthat vissza bennünket, hogy valóban meg kell ismernünk az ember lelki oldalát, a saját magunkét és másokét is. Akkor a lelki tulajdonságokra éppen úgy figyelnünk kell, mint az orra, és az emberiségnek a jelenből a közeljövőbe történő továbblépése éppen azon fog alapulni, hogy nem csak az orr külső alakjára tekintünk, hanem arra is, hogy az emberi lelkek közti kapcsolatokat a lélek megismerésére rendezzük be. Az úgynevezett szociális kérdés jóval mélyebb dolog annál, ahogy ma számos ember képzeli. Ezt a szociális kérdést alapjában véve még távolról sem tudjuk érinteni, ha az embert továbbra is úgy szemléljük, ahogy a tegnapi előadás végén jellemeztem, tehát ha az embert teljesen mellőzzük, és csak a magántulajdon megműveléséről és gazdálkodó automatákról beszélünk. Miután a lélek ösztönös ismeretének visszaszorulása óta egyáltalán nem is vagyunk képesek az emberre rátekinteni, ezért a szociális élet ma a legkülsőségesebb formákban éli ki magát. Ez azonban csupán az ösztönöket, a legvadabb ösztönöket hozza felszínre. Az emberiség a legvadabb ösztönélet martalékává válna, ha a szellemi-lelkiség nem hatná át közvetlen emberi életünket. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a külső történelmi kauzalitás mellett azt is meglássuk a földi emberiség jelenkori valóságában, hogy az utódok nem csupán fizikai elődeik életét élik meg, hanem azokat a lelkeket is, akik valamilyen lelki-szellemi entitásként valamelyik régebbi korban éltek a Földön. Az újra megtestesült lelkek tulajdonságai a fizikai jegyekkel együtt eredményezik mindazt, amiben jelenkorunk emberi civilizációjának valósága igazán megnyilvánul.

[20] Kurt Leese (1887–1965): német lelkész, vallásfilozófus.

A szellemi világszemlélettel szemben egyelőre fellépő reakció nemcsak a természettudomány mechanikus-materialista gondolkodásmódja révén érvényesül az elméleti vizsgálatok területén; ennél sokkal mélyebbre hatol, és ma azáltal is érvényre jut, hogy éppenséggel olyan világrendet akarnak kialakítani, amely eltekint minden szellemi-lelkiségtől, és csak a generációk sorának fizikai-antropológiai jellegéhez igazodik. Európa térképe tisztán csakis a népek vérségi összefüggéseinek, csakis soviniszta, nemzeti egoista szempontoknak megfelelően alakuljon ki: ez a szellemi-lelki világszemlélet ellen fellépő gyakorlati szociális reakció. Úgy mondhatnám: amennyiben Európa elfogadja a wilsonizmusnak a vérrokonságon alapuló népek önrendelkezéséről szóló szónoklatait, akkor ezzel kijelenti, hogy a lelki-szellemi hatásokról mit sem akar tudni. Ez szembeszegülést jelent mindannak elfogadásával, ami lelki-szellemi.

Ez nem kritika, hanem egyszerűen a tényállás leírása; mert itt éppen a gyakorlati-szociális, faji alapú ellenszegülés érvényesül a szellemi-lelkivel szemben. Amennyiben azonban ez a szellemi-lelki elem megjelenik az emberek gondolkodásmódjában, akkor megjelenik a gyakorlati életben is. Erre pedig korunkban olyan égető szükség van, hogy nem is történhet elég gyorsan. Akik kezdik megérteni az antropozófiai beállítottságú szellemtudomány gyakorlati jelentőségét, a szellemtudományos ideáknak az emberi cselekvés eleven ösztönzőivé történő átalakulását, azoknak minden lehetséges erőfeszítést meg kellene tenniük ahhoz, hogy ellene hassanak annak, ami pusztán antropológia. Látjuk, hogy a világ ma a – legtágabb értelemben vett – antropológia révén rohan a hanyatlás felé. Ettől a hanyatlástól az antropozófiának kell őt megóvnia.

Az emberiség fejlődése során ma lényegében két áramlatnak kell keményen megküzdenie egymással. Az egyik tisztán antropológiai jellegű, és a legkülönbözőbb formákban még a politikai rendszabályokat is áthatja, a másik az antropozófia, amelyet ma még elvetnek. Hiszen mindenütt azt látjuk, hogyan kell a mai embernek fokról fokra odáig fejlődnie, hogy erős késztetés alakuljon ki benne annak eldöntésére, melyik utat követi. Erre nem kerülhet sor valamiféle elméleti-világnézeti kuckóban, ennek teljes mértékben meg kell jelennie a gyakorlati világszemléletben. Mindezt különösképpen rossz néven veszik azoktól, akiknek az antropozófiai világszemlélete valóban nem reked meg egy bizonyos szinten, hanem éppen abban látják a szellem jelentőségét, hogy uralkodni tud az anyagon, bele tud merülni az anyagba, hogy ilyen módon a mindennapi életet is ugyanabból a nézőpontból szemlélje. Gyakran elmondtam már, hogy az emberiség valódi ébredésére van szükségünk, olyan ébredésre, ami azt jelenti, hogy az ember kifejleszti magában a döntés belső bátorságát. A mai emberiségnek erre van szüksége.

Ilyen vonatkozásban igen nyomasztó indítékok bújnak meg a mai úgynevezett civilizált emberiség alapjaiban. Korunkban bőségesen van alkalmunk annak megtapasztalására, hogy egyelőre elutasítanak minden olyasmit, ami azt követeli az embertől, hogy bensőleg döntsön valami mellett. Mert nem kell ahhoz pártossá válni, hogy bevezessük a mindennapi életbe mindazt, amit be kell oda vezetnünk, hiszen a jövő felé haladó fejlődést éppen az fogja jellemezni, hogy azt is magasabb nézőpontból tudjuk szemlélni, ami közvetlenül előttünk van.

Talán nem voltunk tanúi éppen most egy olyan eseménynek, amely lényegében igen alaposan rávilágít a lelkek mostani aluszékonyságára? Sok év óta nem győzöm hangoztatni, hogy az absztrakció iránti szeretet hogyan csinált wilsonistát az emberiség egy nagy részéből, s azt is leírtam, hogy ez valójában mit is jelent a mi korunkban. Legutóbb azt láttuk, hogy egy kisebb, de bizonyos fokig mégis a civilizációhoz tartozó népnek döntéseket kellett volna hoznia. Ez a nép szembesült egy sok tekintetben talán kétes jellemmel, aki azonban bizonyos módon kényszeríthette volna ezt a népet arra, hogy felébredjen. És azt kellett látnunk, hogy ezt a személyiséget, hogy úgy mondjam, valóságos paradoxonként eltávolították, és a nép elhatározta, hogy ismét egy senkit, egy minden szempontból senkinek bizonyuló embert helyez a csúcsra.

Ezek a dolgok ugyan teljesen mindennapi ügyekkel kapcsolatosak, de manapság éppen az olyan kiábrándító, hogy az ilyesmit nem tünetnek tekintik, hanem hidegen elmennek mellette; nem veszik észre, hogy az emberiség hanyatlásának tüneteiről van szó, és hogy olyan erőket kellene életre kelteni, amelyek lelkileg felébresztenék az emberiséget. Nagyon nagy szükség volna arra, hogy a művelt emberiség nagyobb belső elevenséggel kövesse a mai kor külső eseményeit, és részt vegyen abban, ami bensőleg lejátszódik.

Azáltal igazán nem válunk nagy szellemmé, hogy közömbösen megyünk el mindamellett, ami olyan mélységesen szimptomatikusan megmutatja az események haladási irányát, hiszen a külső eseményekben az nyilvánul meg, ami külsőleg hat. Gyakran utaltam rá, hogyan járják át jelenleg az emberiséget az arimáni erők. Ezt külsőleg is láthatjuk, ha elfogulatlanok vagyunk. De hogyan győzedelmeskedhet az igazság, ha közömbösen, álmosan megyünk el azok mellett a történelmi események mellett, amelyek külsőleg bizonyíthatnák az igazságot, és csak úgy veszünk róluk tudomást, ahogy az emberiség az ilyesmiről még ma is tudomást szokott venni. A szellemtudomány semmi esetre sem akar pártos jelleget ölteni, de magában kell hordoznia az élet valóságát. Ma látnunk kell, hogy a világ erős arimáni erők ellenállását szegezi szembe mindazzal, ami a szellemet hangsúlyozza. Annak azonban napjainkban kell eldőlnie – ami természetesen évekbe telhet –, hogy igazuk volt-e azoknak az egyházatyáknak, akik Kr. u. 869-ben, a nyolcadik általános ökumenikus zsinaton elvetették a szellemet, és hogy a helyzet ennyiben maradhat-e, vagy pedig a szellemet ismét be kell vonni az emberiség fejlődésébe. Ez viszont pusztán elméleti fejtegetések révén nem válhat eleven valósággá az emberiség számára, hanem csakis azáltal, ha az élet gyakorlatává válik.

Kilencedik előadás Bern, 1920. december 14.

Ma először is a lelkeknek az egymást követő földi életeken való áthaladására fordítjuk figyelmünket. Az ezzel kapcsolatos külső jelenségeket már ismerik az antropozófiára vonatkozó egyéb forrásokból; ma azonban egy-két olyan dologról akarunk beszélni, amelyekkel kapcsolatban még alaposabb elmélyülésre van szükség.

Mint tudják, amikor az ember áthalad a halál kapuján, legelőször fizikai testét veti le; ilyenkor megvan még az úgynevezett énje, egész tartalmával együtt, valamint az úgynevezett asztrálteste, és eleinte, ha rövid időre is, az éterteste. Az az időszak, amíg az embernek még megvan az éterteste, a legutóbbi földi életére való visszapillantás ideje: legutóbbi élete képszerűen jelenik meg lelke előtt. Ez az időszak azzal ér véget, hogy az étertestét, mondhatni, éppúgy veti le felfelé, a világtér felé, mint ahogyan fizikai testét lefelé, a Föld felé leveti. Ekkor tehát az ember az asztráltestével van együtt. Ebben az asztráltestben megvannak még az étertest utóhatásai, tehát mindaz, amit az asztráltest azáltal élt át, hogy legutóbbi földi életében együtt volt az étertesttel és a fizikai testtel is. Mint tudják, az asztráltest levetése hosszabb időt vesz igénybe.

Irodalmunkban felhívtam már a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk az éter- és az asztráltest hirtelen felbomlásáról, a felbomlás valójában az emberben levő erők kilépése a világmindenségbe. Hiszen az étertest mintegy magában hordozza mindannak a lenyomatát, amit az ember élete során átélt. Úgy mondhatjuk, hogy alakzatok összessége, amely egyre jobban kiterjed és lényegében belevésődik a kozmoszba. Ami tehát mint saját életünk játszódott le és belevésődött az étertestünkbe, az a maga erőivel lényegében tovább hat a világmindenségben. Azt adjuk át a kozmosznak, hogy milyen módon viselkedtünk az étertestünkkel szemben. Életünk nem jelentéktelen a világmindenség számára. Az antropozófiai szellemtudomány megismerése éppen azáltal segíti az embert intenzív felelősségérzethez, hogy bele kell gondolnia: ami étertestében intellektuális, érzelmi, akarati életéből, vagyis moralitásából megtestesül, azt valójában az egész kozmosznak adja át. Azt mondhatjuk, hogy a kozmosz magába foglalja az elmúlt korokban élt emberek tetteit. Mindaz, ami életvezetésünkből hatással van étertestünk alakulására, valamiképpen elkülönül, és felhalmozódik a nagyvilág egészében. A világ alakításában alapjában véve mi is részt veszünk. Ha pedig tudjuk, hogy mi is részt veszünk benne, felelősnek kell éreznünk magunkat érte, és ez abban fejeződik ki, hogy részesnek érezzük magunkat a világ teremtésében. Tovább hordozott asztráltestünket sem tekinthetjük úgy, mintha csak egyszerűen szétszóródna, feloldódna a világmindenségben. Ez azonban nincs így, mert az is átadja magát a világmindenségnek, mégpedig a világmindenség szellemi-lelki részének.

És ha az Én a lélekvilágon való áthaladás befejeztével eloldódik ettől az asztráltesttől, akkor bizonyos fokig mindaz, amit az asztráltestünkbe bevittünk, kikerül a világmindenségbe, csak éppen elváltak az útjaink. Az asztráltest az Éntől elkülönülve járja saját útját, az Énnek megvan a maga útja. Nem beszélhetünk azonban az asztráltest megsemmisüléséről. Ellenkezőleg, asztráltestünk tovább fejlődik, és a világmindenséggel való kölcsönhatása révén, egyszerűen azáltal válik valamivé, hogy beleültettük bizonyos morális impulzusok hatásait, és most a tőlük kapott alakjában nyilatkozik meg a világmindenség számára, mintegy beilleszkedve a szellemi-lelki világmindenségbe. Ezáltal kölcsönhatás jön létre közte és a szellemi-lelki világmindenség között. Ezt még úgy is kifejezhetjük, félig képszerűen, de mégis a tényeknek megfelelően: az asztráltest egyre jobban kitágul, de tágulása csak bizonyos határig terjed. Ezen túl már nem tágulhat tovább, és utána megint elkezdődik az összehúzódása. Tágulásának vagy összehúzódásának a sebessége vagy lassúsága lényegében attól függ, ami az élet során megtestesült benne. Így azt mondhatjuk: az asztráltest megnyilatkozik a világmindenség számára; mintegy beleütközik szellemi-lelki kozmoszunk határába, ha szabad így kifejeznem magam, és visszaverődik róla.

Az Én voltaképpen alapvetően más világban járja az útját, mint az asztráltest. Ez az Én azonban bensőleg, úgy mondhatnánk, valamilyen vágyat bontakoztat ki, amint azt a tegnapi nyilvános előadásban kifejtettem. Lényegében éppen ez a vágy vonzódik a visszatérőben lévő asztráltesthez, amely azonban mostanra megváltozott. Lényegében ismét létrejön valamilyen kapcsolódás az átalakult asztráltest és az Én között. Az ember ezáltal tesz szert affinitásra a legkülönfélébb dolgok iránt, ahhoz az időponthoz közeledve, amikor ismét vissza kell térnie a Földre.

Említettem, hogy az asztráltest kitágul a világmindenségbe, majd ismét visszatér, és az Én mintegy újra rátalál. Mindezt az ember külső alakján is nyomon követhetjük, ha az embert mint egészet, a maga teljességében szemléljük.

El kell ugyanis képzelnünk, hogy a születése révén a Földön megjelenő ember valójában két irányból alakul ki. Az asztráltestről éppen elmondtam, hogy kitágul a világmindenségbe, majd újra visszatér és mintegy összetalálkozik az Énnel. Képszerűen kifejezve: úgy közeledik az Énhez, mint valamilyen üres gömb, amely egyre kisebb lesz; rokonságban van a bolygórendszerrel. Az Én a halál és az újabb születés közötti útján, jóllehet jelen van még az asztráltest iránt érzett vágyakozás, még erősebben vágyódik a Földnek egy bizonyos pontja után, egy nép, egy család után. A kívülről jövő átalakult asztráltest viszont összehúzódik, és egyesül a halál és az újabb születés közti időt már átélt Énnel, aki erős vonzódást érez a földiséghez, egy néphez, egy családhoz és így tovább. Ha megnézzük az újonnan született ember testiségének külső felszínét, azt látjuk viszont, ami az átalakult asztráltest erőinek van kitéve: amit mintegy a makrokozmosz szervez meg bennünk a bőrünktől befelé hatva, az érzékszervekkel együtt. Az azonban, ami azáltal jön szervesen létre, hogy az Én átérzi a Földhöz való kötődését, vonzódását, az előbbivel ellentétes irányba hatva, a belülről történő organizációt hozza létre. Ez inkább a csontok, izmok és a többi organizációját jelenti, vagyis azt, ami belülről mintegy szemben halad azzal, ami a bőrről és az érzékszervekről sugárzik befelé. Testiségünk külső kiterjedése szempontjából mintegy a makrokozmoszból szerveződünk; viszont a Földből kiindulva organizálódunk annak a vonatkozásában, ami átáramlik voltaképpeni énünkön, és ami, belülről kiindulva, a bőr- és érzékszervképződéssel ellentétes irányban növekszik.

Így az ember voltaképpen a világmindenségből született. Az anyai testben való tartózkodás csak mintegy alkalmat ad arra, hogy ez a két erő, a makrokozmoszból eredő és a földi, összekapcsolódjék. Az ember azonban olyan lény, aki nem egyetlen pontból, a csírakezdeményből sarjad ki, hanem kétféle erő egybeáramlásának eredménye. Egyfelől külső, Földön kívüli erőké, amelyeket éppen az átalakult asztráltest tart össze, másfelől azoké, amelyek a Föld hatása alatt, a Földön kívüli erőkkel ellentétes irányba növekednek. Úgynevezett értelmünk, intellektusunk, képzelőerőnk bensőleg összefügg, benső rokonságban van azzal, ami a kozmoszból jut el hozzánk. Ez a képzelőerő lényegében régebbi földi életünkre utal vissza. Erre a képzeletre azáltal teszünk szert, hogy mindaz, amit régebbi földi életünkben beleszőttünk az asztráltestünkbe, az szétterjedt a kozmoszban, ismét visszatér, és fejünket most mintegy legfőbb szervünkként keresi fel, hiszen ez kívülről, lényegében mint bőr-érzékszerv alakult ki. A többi a fejnek, mint bőr-érzékszervi organizációnak, tulajdonképpen csak függeléke. Mindabban viszont, ami a földi erőkkel áll rokonságban, hiszen az emberi Én, amikor újra eljut a születésig, a Föld egy bizonyos pontjához vonzódik, inkább akarati organizációnk jut kifejezésre. Így tehát azt mondhatjuk: amikor újra megszületünk, az Égtől kapjuk az értelmünket, a Földtől az akaratunkat. A kettő között helyezkedik el azután az érzés; ezt nem az Égtől kapjuk, nem is a Földtől, mert a Föld és az Ég közti állandó lengő mozgáson alapul; külső szerve lényegében az ember ritmikus rendszere, a lélegzés, a vérkeringés és a többi. Ez közbülső helyet foglal el: a voltaképpeni fejorganizációt lényegében a makrokozmosz hozza létre a korábbi asztráltest kerülő útján, akarati organizációnkat pedig a Földtől kapjuk. Kettejük között helyezkedik el a ritmikus rendszer, érzelmi életünk ennek a talaján tud kibontakozni; ez, hogy úgy mondjam, külsőleg látható módon is az Ég és a Föld között teljesedik ki bennünk. Fejünk leginkább Földön túli eredetére utal; akaratunk azzal van benső rokonságban, amit a Földtől kaptunk. Érzelmi életünk a kettő között van, fizikai szemszögből ez a keringésünk, lélegzésünk. Az a helyzet, hogy az ember átfogó, teljes szemlélete nem egyoldalúan lelki vagy fizikai: az ilyen, totális szemléletben a lelki és a fizikai összefonódik egymással.

Másfelől azonban ebből azt is láthatjuk, hogy amennyiben az egész makrokozmosszal összefüggünk, és éppen fejorganizációnkban olyasmit hordozunk magunkban, ami a makrokozmoszból alakult ki, akkor ez a múltunkra történő utalás, hiszen intellektusunk általában múltunkra utal; mindennapi tudatunkkal azonban nem ismerjük fel, hogy ez régebbi földi életeinkre való utalást jelent.

A régi keleti bölcsesség arra törekedett, hogy kapcsolatot hozzon létre a beavatottak tanítványainak ritmikus élete és fejélete között. A régi keleti bölcsesség kifejlődésének korában egészen természetes volt, hogy abban keresik a magasabb emberi fejlődés útját, hogy tudatossá teszik a lélegzés folyamatát és vele együtt a keringés folyamatát is, hogy előírásszerűen lélegzik be a levegőt és ezáltal tudatossá teszik a lélegzést és a keringést. Ezt a régi keleti ember azért tehette meg, mert lelki-szellemi lénye nem kötődött még olyan intenzíven testiségéhez, mint a mai emberé. Ha ma egyszerűen, hogy úgy mondjam, gyakorlati anakronizmussal, a régi keleti módszer gyakorlásával akarnánk magasabb szintű megismeréshez jutni, többé-kevésbé tönkretennénk az emberi testet. Túlságosan mélyen avatkoznánk a fizikai test egészségébe, hiszen az ember ma bensőségesebb, intenzívebb kapcsolatban van a testével, mint például a régi indiai bölcsesség törekvéseinek korában volt.

Mit ért el az a régi Indiában, aki ilyen gyakorlatokat végzett? Tudatossá tette a lélegzés folyamatát, tehát tudatos lélegzés történt: az ember lehetőséget kapott, hogy lassanként követhesse azt a folyamatot, amikor a belélegzett levegő nyomására az agy-gerincvelői folyadék a gerinccsatornán át lassanként az agyvelő felé lendül, mintegy az agyvelőnek ütközik. A gondolatok voltaképpen akkor jönnek létre, amikor belélegzéskor az agyvíz felszökik, és összeütközik az agyvelő szilárd részeivel. Kilélegzéskor az agyfolyadék újra lesüllyed. A képzetek létrejötte sokkal bonyolultabb, mint ahogyan ma, amikor mindent materialisztikusan fognak fel, elképzelik: Ma – legalábbis nemrég még így volt, most ismét lemondanak a pontosabb elképzelésekről –, tehát ma valamiféle fejlődést képzelnek el, sőt egyenesen valamilyen idegeket tesznek meg a képzetek alapjának. Ez ostobaság. Sokkal inkább arról van szó, hogy az agyfolyadék valóban folyamatosan beleütközik az idegrendszerbe, és ennek nyomán játszódnak le azután azok a folyamatok, amelyeken az idegrendszer erői alapulnak. A régi indiai bölcsesség követője ezt tudatosította magában. Mit tapasztalt akkor, amikor tudatosan követte ezt az egész folyamatot? Azt tapasztalta, hogy ami az agyvelejét megformálta, az voltaképpen régebbi földi életekre utal vissza. Jelenlegi ritmikus rendszerével mintegy megérezte régebbi földi életét, amely bizonyossággá vált számára. Ennek a bölcsességnek a követője így egyszerűen magától értetődőnek találta, hogy volt régebbi földi élete. Hiszen megtapasztalta, amikor lélegzésének folyamatát tudatossá tette. Ezt ma másképpen kell elérnünk: mint már a nyilvános előadásban is kifejtettem, nem olyanfajta meditációval, amely a lélegzési folyamat különleges kialakításából indul ki, amit a mai embernek nem szabad követnie, hanem olyan meditációval, amely a képzetekre támaszkodik, amely tehát az ellenkező oldalról indul ki, és emellett tekintetbe veszi, hogy az ember ma intenzívebben kötődik fizikai testéhez. Azáltal azonban, hogy az ember az elképzelésben él, a másik oldalról, a szellemi-lelki oldalról ismeri meg ritmikus rendszerének ezt a finomságát. A folyamatot másik oldaláról ismeri meg, de nem merül bele mélyebben testébe – ez a régi indiai embernél történt így –, s ezt nem is szabad megtennie, hiszen már úgyis éppen elég mélyen belemerült, hanem testétől szabaddá válva, az egész kozmoszt szellemi-lelki módon követve érti meg azt, hogy régebbi földi élete hogyan függ össze jelenlegi földi életével.

Az antropozófia nem valamiféle elvont, fanatikus állításokat mond ki, kijelentései az emberi szervezet beható, belső ismeretén alapulnak. Az ember lényét nem az organizmus külső, holttesten végzett – vagy ha nem is a holttesten, de mégis kívülről végzett – vizsgálatával ismeri meg, hanem csakis belső megismeréssel; egyfelől a ritmikus rendszer és az érzékszervi és idegrendszer, másfelől a ritmikus rendszer és az anyagcsererendszer kölcsönhatásának, a kettő bensőséges érintkezésének megismerésével, hiszen a ritmikus rendszer az anyagcseréhez kapcsolódik. Ha felismerjük a ritmikus rendszernek ezt az anyagcsererendszerrel való egybeesését, akkor megbizonyosodunk arról, hogy következő földi életünk csírája már bennünk rejlik, hiszen az anyagcsere szellemi oldala egyszerűen magában hordozza következő földi életünk csíráit. Még ha a jelenlegi földi életben ez is az emberi szervezet legalacsonyabb rendű eleme, szellemi vonatkozásban tartalmazza a következő földi élet csíráit. Így emelkedünk fel a teljes ember szemléletéig.

Mint látják, a nyugati civilizációban megrekedt emberek ilyen vonatkozásban tulajdonképpen úgy vannak ezzel, mint a vakok a színekkel. Ha némelyiküktől talán távol esik is, mégis fel szeretném hívni figyelmüket a következőre: amit matematikailag érzékelünk, vagyis ami vonalak, szögek, függőlegesek és vízszintesek formájában nyilvánul meg, amit le is mérünk, azt voltaképpen bensőnkből bontakoztatjuk ki, ez szolgál bensőnk alapjául. Abban a pillanatban, amikor megtanuljuk, hogyan lássuk meg benső mivoltunk alapját, nem beszélünk már Kant módjára, egy meg nem értett kifejezésbe belegyömöszölve mindazt, ami az ember bensejében kisarjad: nem mondjuk többé, hogy a matematika a priori ismeret. „A priori” azt jelenti, hogy valami eleve létezik. Ha azonban elsajátítjuk a belső látás képességét, akkor tudni fogjuk, hogy ez a figyelemre méltó matematika honnan származik: asztráltestünk áthaladt az egész világmindenség matematikáján, majd ismét összehúzódott. Lelkünkből egyszerűen hagyjuk felmerülni azt, amit egy régebbi inkarnációban átéltünk, ami azután áthaladt az egész kozmoszon, és a matematikai-geometriai vonalak finomságában merül fel újra. Nézzék: ami az a prioriban kifejeződik, az a világnak egy olyasféle szemlélete, amilyennel a vak rendelkezik a színekről! Különben azt kellene mondanunk: amit Kant értelmében a priorinak neveznek, az az előző inkarnációnkból ered, és mostani inkarnációnkban megváltozott alakban merül fel, miután áthaladt a makrokozmoszon.

Ezzel arról a törvényszerűségről beszéltem önöknek, amely az egész ember alapját képezi, és amely akkor nyilatkozik meg, ha az életet úgy szemléljük, ahogy az ismétlődő földi jelenléteken keresztülhalad. Mai korunk nem szívesen vesz ilyesmit egyáltalán tudomásul. Ezért tapad mai világszemléletünk valóban a jelenségek felszínéhez. Ezt egy példán szeretném bemutatni.

Tegyük fel, hogy a ma bevett módszerrel megfigyelünk valamilyen népet a Föld egy bizonyos területén. Mármost hogyan járunk el ma, ha történészek vagyunk? Azt mondjuk: ma él itt egy nemzedék, ezt megelőzte egy másik, és minden további nemzedéket megint egy másik előzött meg. Így jutunk el a régebbi századokba, a középkorba, és így követjük visszafelé, hogy úgy mondjam, a véráramlatokat a nemzedékek során át, így követjük a külső átöröklést, és azt mondjuk: ami a mostani népben él, az a nép régebbi fejlődési fázisaira vezethető vissza.

Ma így tekintenek a történelemre. Ha egy korrekt mai történész a német, francia vagy angol történelmet a lehető legtávolabbi múltig akarja követni, akkor a fizikai átöröklés jegyeit követi az ősök láncolatán át. Azt is mondják, hogy azt, amit egy nép jelenkori nemzedéke átél, abból kell megértenünk, amit a nép régebbi nemzedékei átéltek, tehát abból, amit fizikailag örököltek. Ez azonban nem más, mint a történelemre alkalmazott materialista gondolkodásmód. Hiszen fontolják csak meg, mit nyújt önöknek az antropozófiai szellemtudomány: nem puszta elméletet, hanem olyasmit, ami valóban alkalmazható az életben, ami életszemléletté válik, és akkor nem pusztán az ismétlődő földi életeken kell tépelődniük, nem kell mintegy elszigetelten szemlélniük, hogy lelkük előző földi életeket élt át és fog átélni a jövőben is, hanem azt is szemügyre kell venniük ilyen szempontból, ami a világban szétterjed. Mert ha megvizsgáljuk bármelyik most élő nemzedéket, és „vér szerint”, külső, fizikailag átörökölhető jegyeknek megfelelően vezetjük vissza az előző nemzedékekre, akik esetleg ugyanazon a földterületen éltek, vagy pedig régebbi, más területen élő elődökre vezethetők vissza, ha a népvándorlás áramlatait követjük, akkor mindenképpen megrekedünk a fizikai-materiális jellegnél.

De ez mégsincs így. A mai korban előttünk áll egy nemzedék, amelynek fizikai testisége elődeitől származik, de minden egyes emberben benne él egy olyan lélek, amelynek az elődökhöz esetleg semmi köze sincs. A lélek nem a Földön élte át azt, ami sok nemzedéken keresztül végbement, és ami külsőleg az elődök sorsát jelenti. Hiszen a lélek ezt a halála és újabb születése közt a szellemi-lelki világban élte át.

Nemdebár, feltekintünk nagyapánkra, ősapánkra, ős-ősapánkra. Az ő életükben még nem születtünk meg, lelkünk a szellemi világban tartózkodott. A testünket tőlük örököltük, de lelkünket egyiküktől sem, hiszen egészen más világban élt ez idő alatt, és élményeinek esetleg nincs is semmi közük ahhoz, amit a testünk az elődöktől örökölt. Ha ezeket a jelenségeket a szellemkutatás területén vizsgáljuk, akkor a külsőséges szemlélet számos paradoxonra talál. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha az élet valóságos tényein spekulálni, filozofálni kezdünk, rendszerint ostobaság jön ki belőle. Helyes eredményre csakis a megfigyelés vezet. Az eredmények gyakran magát a szellemi kutatót is meglepik, sőt az eredményei fölött érzett meglepetésben még bizonyos igazolást is találhat; mert ha már előzőleg is gondolt volna a dologra, nem érzékelné a bizonyítás erősségét. Ha igazi szellemi kutatásra szánjuk el magunkat, rendszerint éppen abból láthatjuk meg, hogy nem szubjektív, hanem objektív területen mozgunk, hogy a jelenségek többnyire másmilyenek, mint amilyennek elgondolnánk őket.

Nézzék csak, itt kiderül valami az emberiség történelmére vonatkozóan. Már régebben is utaltam erre; ezt nem akarom korrigálni, csak kiegészíteni, hiszen igen bonyolult területen mozgunk. Előzőleg elmondtuk azt a teljesen bizonyos tényt, hogy például az európai népességben számos olyan személyiség él, akiknek a lelke régebben délen élt az első keresztény századokban, most pedig északabbra, vagy általában Európában testesült meg, de inkább északabbra; ez teljesen igaz. Ez azonban voltaképpen nem a népesség túlnyomó része. Máshová kell fordulnunk, ha igazán meg akarjuk ismerni a valóságot. A mai, különösen a nyugati, de az egészen Oroszországig terjedő közép-európai népesség nagy részénél ugyanis olyan korokba vezet a szellemtudományi kutatás, amikor az akkori európai népesség hódítóként lépett fel Amerika akkori őslakóival szemben. Ennek az indián népességnek sajátságos belső, lelki adottságai voltak. Rendszerint nem vagyunk tárgyilagosak, ha önző módon, „magasabb kultúránkkal büszkélkedve” mindezt csupán barbárságnak tekintjük, és nem vesszük tekintetbe az Amerika felfedezése után meghódított és kiirtott emberek teljesen eltérő jellegét, nem látjuk meg különleges sajátságaikat, hanem egyszerűen egy magasabb kultúra madártávlatából figyeljük őket. Amerika őslakosságának, ennek az indián népességnek például különös panteista érzülete volt. Egy Nagy Szellemet tiszteltek, aki áthatott minden létezőt. A lelkeket intenzíven eltöltötte a mindent átható Nagy Szellemben való hit. Érzelmi életük ezzel összefüggésben arra predesztinálta ezeket a lelkeket, eleve arra rendelte őket, hogy haláluk és újabb születésük között aránylag rövid időt töltsenek a szellemi világban. De a halál és az újabb születés közti életük szempontjából meghatározó volt a lakóhelyükhöz, egész környezetükhöz, valamint kiirtásukhoz fűződő viszonyuk. Ez vezetett oda, hogy bármilyen paradox módon hangzik is, mégis tény, hogy a nyugat- és közép-európai népesség nagy része egészen a Kelet egy részéig kiterjedően, ha nem is teljes mértékben, de mégis nagyrészt középkori fizikai ősöktől származik ugyan vér szerint, de a lelkük egykor régi indián testekben élt. Bármilyen paradoxnak hangzik is, az európai népesség túlnyomó részével mégis ez a helyzet! A Nagy Szellem érzelmi átélése kölcsönhatásba került a külső, egyenes vonalú történelmi fejlődéssel és azzal, amit első gyermeki szeretetünkkel magunkba fogadunk, különösen, ha ezt belülről, utánzás útján ismét gyakoroljuk. Ezt nagyrészt kívülről fogadjuk be, de kölcsönhatásba lép azzal, ami lelkünk régebbi inkarnációiból ered. És nem érthetjük meg az európai életet, ha egyoldalúan olyasminek megfelelően szemléljük, ami nem is valóságos: az elődöktől örökölt jegyek alapján; hanem csak úgy érthetjük meg, ha tudjuk, hogy honnan is érkeztek azok a lelkek, akik azután kölcsönhatásba kerültek ezekkel az örökölt jegyekkel. A most történelmivé vált európai valóság annak az eredménye, hogy ami a lelkek régebbi földi életeiből származott, az együttműködött azzal, amit ezek a lelkek az átöröklés és a nevelés – a legtágabb értelemben vett nevelés – révén magukba fogadtak.

Ezek a népességek persze erősen keveredtek olyan lelkekkel, akik az első keresztény századokban délen éltek, és azután Nyugat- és Közép-Európában testesültek meg. Mindaz, ami általában a szociális életben lejátszódott, és különösen, ami mostani, katasztrofális korunkban lejátszódik, egyre inkább arra utal, hogy az európai élet valósága rendkívül bonyolult. A szellemkutató pedig felismeri: különösen attól válik ilyen bonyolulttá, hogy az újratestesült indián lelkek összekapcsolódnak az egyes nemzetiségeken belül megjelenő öröklött jegyekkel.

Ezzel szembe kell állítanunk azt az európai népességet, amellyel a kereszténység első századaiban találkozunk, abban a korban, amelyet a külső történelem szempontjából népvándorlásnak nevezünk: ez az egykori európai népesség barbár népességként vette fel a dél felől érkező kereszténységet, és egészen mássá alakította, mint amilyennek a kereszténység a görögöknél vagy a rómaiaknál kialakult a legelső századokban. A népvándorlás korának és még a rákövetkező századoknak a lelkei is olyan jellegűek voltak, hogy népességük eredeti hajlamai mellett a délről észak felé nyomuló kereszténység is intenzív benyomást gyakorolt rájuk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Európának az a népessége, amely a népvándorlás korában felvette a kereszténységet, egészen sajátságos tulajdonságokat hozott felszínre. Különösen arra volt erős hajlamuk, hogy fizikai organizációjukat úgy alakítsák ki, hogy az éntudat különös hevességgel jelenjék meg. És ez az éntudat, amely a kereszténység önzetlenségével egészült ki, alakította sajátos módon a lelket. Ezek olyan lelkek voltak tehát, akik a kereszténységet keletkezése után néhány századdal vették fel. Míg az európai népesség túlnyomó részében most olyan lelkek öltenek testet, akik a kereszténységet voltaképpen kívülről ismerik a nevelés és az öröklött érzések révén, addig azok a lelkek semmit sem fogadtak be a kereszténységből előző, amerikai életükben. Képzeljék csak el, hogy milyen végtelenül világossá válik a jelenlegi európai népesség kereszténységhez fűződő viszonya, ha felfedezzük, hogy a lelkek nagy része előző inkarnációiban semmit sem tapasztalt a kereszténységből, kereszténységüket nevelés útján sajátították el, nemzedékek során át terjedő hagyományként, átültetett nevelésként. Akik viszont Európában az eredeti kereszténységet ismerték meg a kereszténység legelső korszakában, azok, ahogy az idő a mához közeledett, éppen jelenkorunkban, inkább keletebbre, Ázsiában testesülnek meg. Így ezek az egykor kereszténységgel valamelyest áthatott lelkek most lényegében a másik oldal felé lengenek ki, és befogadják a Keleten fennmaradt régi keleti hagyományokat, amelyek ott hanyatlásnak indultak. Szellemtudományi szempontból a japánok sokszor éppen olyan, jellegzetesen újratestesült lelkek, akik a népvándorlás korában Európában éltek.

Igen, a kiemelkedő személyiségeket akkor érthetjük meg, hogyha tudjuk mindezt. Próbálják meg akár Rabindranáth Tagore különleges személyiségét ilyen szempontból megérteni. Amit keleti, különösen indiai nevelése révén kapott, azt örökölte. Ami tehát innen származik öröklés, nevelés révén, az kívülről áramlott hozzá. Mindez alapjában véve valami hanyatló, azért van ilyen kihívó jellege. Mert amit Tagorétól hallunk, azt bizonyos módon rendkívül kihívóan fogalmazza meg. Az európai ember érzi viszont, hogy valami melegen átizzítja azt, ami kihívó módon jelenik meg. Ez onnan ered, hogy ez a lélek egy előző inkarnációjában egy kereszténységet felvevő nép között élt.

Látják, hogy tisztán materialista szemlélettel sem látjuk a külső világot kevésbé elvontan, mint ha valamilyen más, életidegen életfelfogást vallanánk. Mit látunk jelenkorunk emberiségéből, ha csak vérrokonságáról, vér szerinti származásáról tudunk, és nem vehetjük tekintetbe, amit a lelkek egy előző inkarnációból hoztak magukkal? Hiszen ez alkot valami egészet, a külső öröklésben és nevelésben megjelenő elemekkel együtt.

A népvándorlás korában Közép-Európában élő lelkeket egész lelki alkatuk és mindenekelőtt kereszténységgel áthatott bensőjük eleve arra rendelte, hogy hosszabban tartózkodjanak haláluk és újabb születésük között a szellemi világban, hogy tovább tartson számukra ez az időszak.

A jelenkorunkat vizsgáló szellemkutató azután olyan korokhoz jut el, amelyek valamivel a Golgota Misztériuma előtt, esetleg azzal egy időben vagy valamivel későbben zajlottak le. A népesség odaát Ázsiában semmit nem tett magáévá a Golgota Misztériumából. Mindenesetre mindaz, amit kezdetben a kereszténységgel szemben felhoztak, az a keleti bölcsességből, tehát abból jött létre, ami a keleti fejlődésben az önfeláldozás révén bölcsességként bontakozott ki. A Golgota Misztériuma önmagában álló tény. A különböző korok különféleképpen érthetik meg. A görög és római fejlődés első századaiban úgy értették meg, hogy a Keletről érkezett bölcsességet alkalmazták a Golgota Misztériumára. A keleti bölcsességből merített fogalmakkal értették meg, hogy Krisztus a názáreti Jézus emberi alakjában öltött testet.

A Golgota Misztériumának idejében, valamint előtte és utána Ázsiában élő emberek ugyan valamivel elmosódottabb, de még jóval elevenebb alakítóerővel rendelkeztek, mint amit most Keleten találunk. Az akkor Ázsiában lakó emberek nagy része ma éppen az amerikai népességben, az amerikai népesség túlnyomó részében testesül meg. Olyan része ez az emberiségnek, amelynek sajátságos keleti kultúrája folytán hosszú időt kellett a halál és újabb születés között átélnie, így ők alapjában véve öreg lelkek. Amerikában születtek, olyan testekbe, amelyekben voltaképpen – hogy úgy mondjam – nem érzik egészen jól magukat, és amelyeket inkább kívülről, mint belülről szeretnek nézni. Ezért különösen hajlamosak manapság az élet külsőséges szemléletére. Itt az a furcsaság, az a paradoxon nyilvánul meg, hogy azok a lelkek, akik odaát, Keleten éltek és akkor még nem vették fel a kereszténységet, viszont kifinomult szellemi kultúrájuk volt, most amerikai testekben élnek. Egy részük mindenesetre egy, hogy úgy mondjam, sajátos jelenségen keresztül egészen világosan megmutatja, hogy ez hogyan is van. A keleti embernek volt érzéke a világ spiritualitásához. Ezekben a mai Amerikában ismét megjelenő lelkekben ma egy absztrahálódott, bensőleg már nem eleven hajlandóság bontakozik ki a spirituális világ iránt. A letűnt korokban, éppen a régebbi inkarnációkban, a spirituális világ átélése a fizikai ignorálásához, semmibevételéhez vezetett. Ez a „Christian Science” híveinél dekadens módon jelenik meg: tagadják az anyagot, nem akarják tekintetbe venni. Olyan benyomást keltenek, mintha a régi, de eleven spiritualitást szellemi holttesthez hasonló alakban imádnák. Mondhatnánk, hogy ez csak egy kiragadott részlet. Egészében véve azonban azt láthatjuk az amerikai felfogásban, hogy a lelkek nem illeszkednek teljesen a testükbe, ezért akarják kívülről megragadni, és még a lélektanuk is úgy fest, mint amelynek az Énről alapjában véve nincs is valóságos fogalma. Mivel a lélek inkább ahhoz szokott hozzá, hogy a Földön túliban érzékelje magát, az Én megtestesülése nem ment végbe megfelelő módon, ahogy itt, Nyugaton. Ez az oka annak, hogy az egyik gondolatot nem tudják a másikhoz fűzni. Ezt nevezik azután „asszociatív pszichológiának”. Itt az ember mintegy az asszociálódó gondolatok játékszerévé válik, és különös módon megjelenik valami olyasmi, amit azzal a kifejezéssel illethetnénk, amellyel a mi ismétlődő földi életekről szóló tanításunkat szokták rágalmazni: lélekvándorlásról beszélnek. De az ismétlődő földi életekkel kapcsolatban nálunk nem szabad lélekvándorlásról beszélni, ezt csak a rágalmazók teszik. Mert az ismétlődő földi életeknél a lélek fejlődéséről van szó, nem pedig arról, amit a szemünkre vetnek. Más értelemben azonban beszélhetünk lélekvándorlásról, amennyiben a Föld egy részét egy bizonyos korszakban benépesítő lelkek a következő korszakban valóban nem a Földnek ugyanazon a helyén találhatók, hanem egészen máshol. Így az első keresztény századokban délen megtestesült lelkeket most Közép-, Nyugat- és Kelet-Európában, tehát északabbra találjuk meg, de ebben a népességben még olyan lelkek is találhatók, akik korábban indián testekben éltek. Odaát Ázsiában olyan lelkeket találunk, akik a népvándorlás korában és előtte meg utána is Európában éltek, Amerikában pedig olyan lelkeket, akik éppen a Golgotai Misztériumának idején éltek Ázsiában.

Mindenképpen olyan időszak előtt állunk, amelynek során ki fog bontakozni a teljes valóság áttekintése utáni vágyakozás. A teljes valóság áttekintésével szemben ma még erős ellenállás mutatkozik, nemcsak elméleti síkon, hanem a külső élet terén is. Gondolják csak meg, hogy hányszor kellett erre az utóbbi években megjelent intellektuális betegségre, a wilsonizmus őrületére újra meg újra, a legkülönfélébb oldalakról rámutatnom. Nyilvános előadásokban is sokszor kellett kemény szavakkal utalnom arra, hogy a wilsonizmus az emberiség nagy részét megbolondította. A wilsonizmusban is felsejlik valami egészen elvont alakban, ami természetesen lassanként jött létre a materializmus külső, a szociális gondolkodásban megjelenő következményeként: ez a XIX. század folyamán lassanként felmerült nemzeti elv, a nemzetiséggel való büszkélkedés, a csakis a nemzetiben élés szándéka. Ez szemben áll azzal, ami szellemi-lelki, mert a szellemi-lelki nem törődik a nemzeti hovatartozással. A ma Európában élő lelkek sok esetben Amerikában éltek azelőtt; a ma főként japán testekben élő lelkek nem is az elődeikre ütnek lelkileg, hanem a népvándorlás korára. Az amerikaiaknak sem kellene vér szerinti elődeikkel vagy európai őseikkel büszkélkedniük, inkább arra kellene hivatkozniuk, hogy a Golgota Misztériumának idején éppen Ázsiában éltek, egy kereszténységtől még át nem hatott kultúrában. Így tehát a kereszténységet a külső hagyományok és a nevelés révén fogadják be. Erről az oldalról még létezik az erős ellenállás a világ szellemi-lelki felfogásával szemben.

Ez a materializmus nemcsak a tudományban van meg, hanem a külső civilizációban is. Az is teljesen materialista érzületből, materialista ösztönzésre alakult ki, amit ma Európával tenni akarnak, tehát Európa új térképét kialakítani. Az emberiség csak akkor fog felébredni, ha ezeket a materialista, csak a nemzedékek külső sorozatának megfigyelésén alapuló nacionalista hatásokat kiegészíti a szociális történelmi élet szemléletének igazi valósága. Úgy, hogy meglássuk a jelenlegi testekben élő lelkeket is, akik csak külső burokként viselik azt, ami a nemzedékek során fizikai örökléssel terjed tovább, vagy ami a hagyományban szellemi kultúra formájában terjed, és amit a nevelés révén pusztán átvesznek.

A mélyben már felülkerekedik az emberekben annak a vágya, hogy kilépjenek abból, amit a pusztán materialista szemléletmód nyújthat számukra. Természetesen a ma szokásos gondolkodás számára sokszor paradox jellegűnek tűnik, ami a valódi szellemtudománytól származik. És aki bele akar tekinteni az életbe, különösen a mai életbe a maga nyomorúságaival, az meglátja például, hogy sok minden érthetővé válik számára, ha odafigyel arra, amit a szellemkutató lelkiismeretes, egzakt kutatása nyújt. Az ember megszokta, hogy hitelt adjon annak, amit például csillagvizsgálók vagy effélék közölnek vele. Ha valahol csillagászati felfedezés történik, nem mondják azt, hogy ezt tekintélyi alapon fogadják el. Nem úgy tudják, hogy tekintély alapján fogadják el, mert az egészséges emberi értelem átlátja, hogy valamilyen csillagvizsgálóból nem kerül ki ostobaság a világba. Hiszen értelmesen rendezték be, így megvan az okunk, hogy ne kételkedjünk közléseinek valóságában. Az élet összefüggései olyanok, hogy sohasem mondhatjuk, hogy valamit csupán a tekintély alapján fogadunk el. Ezt kellene azonban gondolnunk akkor is, amikor egyes szellemkutatók jelennek meg úgy, mint az egyes csillagászok, és közölnek valamit szellemi kutatásaikból: ezt az ember az életben mindenütt igazolva látja, ha egészséges, józan eszünkre hallgatunk.

Az antropozófiai szellemtudomány csak elvont elmélet maradna, hogyha nem hatná át az emberi élet valamennyi részét. Ne képzeljék, hogy a szellemtudomány úgy befolyásolja például a történelmet, hogy megint korszakok, nemzedékek történetét fejti ki, csak valamivel mélyebb értelemben; nem ez a helyzet. A szellemkutatást egyesíteni kell a pragmatikus és az egyéb történelem külső anyagával, ennek kell kiadnia a teljes valóság teljes szemléletét. Az emberi élet öntudatlan mélységeiben ma erős vágyakozás él az élet valóságnak megfelelő felfogása után, másfelől azonban az emberi élet tudatosabb részében éppen ilyen erős az ellenszegülés is. Ez az ellenszegülés minden lehetőséget megragad, hogy látszólag igazolja magát. Nem riad vissza semmiféle rágalmazástól sem. Tegnap egy példán megmutattam, hogy ez az ellenszegülés mennyire igaztalan, egyszerűen hazudik, objektív valótlanságot állít. Teljesen eltekinthetünk attól, hogy ezek a támadások az antropozófiai szellemtudományt érintik, nem ez a lényeges; de miféle emberi tulajdonságokra utal az, ha egy doktori címet viselő teológus annyira hazug, hogy azt írja: „Valaki azt mesélte nekem, hogy Krisztus olyan képét látta Dornachban, amelynek felül luciferi vonásai vannak, lent pedig állati jellege.” Holott valójában egy idealizált fej van ott, amely felül nagyrészt elkészült már, alul pedig még csak egy fatönk található; erről állítja azt, hogy állati jelleget visel! Tulajdonképpen azt kell mondanom: itt olyan morális alacsonyrendűség áll fenn, hogy az igazságérzék hiányáról az illető által képviselt egész tudományra kell következtetnünk, hiszen természetesen azt sem hathatja át jobban az igazság.

Másfelől kiderül, hogy akik semmiképpen sem akarnak a szellemiségbe eljutni, hanem az elvont fogalmaknál akarnak maradni, különös tévutakra lépnek, amikor valami pozitívat akarnak létrehozni. Ilyen ember Hermann Keyserling gróf, aki ma üres fogalomhüvelyekből akar világnézetet kialakítani, és némelyekre még benyomást is gyakorol. Ha Keyserling üres, elvont fogalomhüvelyeiből valami kézzelfoghatót próbálunk meg kihámozni, sehogy se sikerül. Sokan olvassák, bár írásai tartalmatlanok; ahol valami tartalmat akar nyújtani, az olyan is. Az antropozófiai világszemléletet is kritizálja és csepüli. Amit a frázisokból hoz létre, az természetesen nem lehet nagyon hatásos, így kénytelen valótlanságot állítani, amikor valami pozitív kijelentést akar tenni. Hiszen például mindenki tudja, aki az írásaimat követi, hogy a XIX. század nyolcvanas éveiben, Goethe természettudományos írásaira támaszkodva, teljes mértékben a goetheanizmusból indultam ki. Azután tárgyaltam a haeckelizmust is, de ez semmi esetre sem tartozik kiindulási pontjaimhoz. Keyserling gróf hazudik, amikor azt mondja, hogy egész szemléletmódom Haeckelből indul ki, egyszerűen elmegy minden valóságos kiindulópontom mellett. Korunk sokat olvasott szerzőinél számos ilyen egyértelmű hazugság található. Ha ezek az emberek pozitív kijelentésre törekszenek, kénytelenek valótlanságot állítani, különben egyszerűen belemerülnek a frázisokba.

Igazán nagyon kevéssé üdítő területekre jutnánk, ha az antropozófiai szellemtudomány ellenzőit a valóságnak megfelelően kívánnánk jellemezni. De tekintsenek most az egész dologra egy másik irányból! Ez az ág már a régebbiek közé tartozik, sok éve alapították. Fejlődése nemigen tért el a szokásostól. Tekintsenek csak vissza, hogy az antropozófiai szellemtudomány közeledett-e másképp, mint óvatosan azokhoz az emberekhez, akik igényelték? Sohasem volt tolakodó jellege. A szellemtudomány eleinte kis körökhöz közelített. A szellemtudományos mozgalom nem úgy fogja fel a feladatait, mint a külső agitátorok, feladatait a szellemi világban ragadja meg. Tudjuk, hogy szellemi feladatokról van szó – akár több, akár kevesebb követőnk van –, hatásuknak a Földön kell ugyan érvényesülniük, felismerésük mégis a szellemi világban történik.

Azután kövessék tovább ezt a dolgot! Kövessék nyomon, hogy milyen kevés történt az ügy akár külső népszerűsítéséért. Nyilvános előadások tartásán kívül semmit sem tettünk. Ezekre eljöhetnek az emberek, rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek találhatják őket; ha ellenszenvesnek, akkor elmaradhattak. Erőszakos agitációt biztosan nem folytattunk. Azt sem mondhatjuk, hogy könyveinket különösen tolakodóan terjesztettük; megalapítottuk a Filozófiai-Antropozófiai Könyvkiadót, amely nem a könyveladókhoz vezető szokásos utat kereste, hanem a civilizált világ népességéhez vezető intimebb utat. A szóban forgó témák nagy részét olyan írásokban jelentettük meg, amelyeket nem is a nyilvánosságnak szántunk, és jogosulatlanul kerültek nyilvánosságra. Kullynak, az arlesheimi papnak, megvan ugyan az összes ilyen ciklus, de bizonyos, hogy nem tisztességes módon jutott hozzájuk. Vannak mások is, akiknek szintén jogosulatlanul vannak meg. Azt, hogy mozgalmunk lassanként nagyra növekedett, hogy láthatjuk, ma milyen gyorsan terjed, nem a szokásos agitáció útján értük el. Ilyet alapjában véve egyáltalán nem is folytattunk. Gondoljanak bele bizonyos dolgokba: hogy néhány protestáns hívő és néhány evangélikus lelkész úgy találta, hogy az evangélikus teológia fogalmaival már nem jut előbbre. Megismerték az antropozófiai világszemléletet – mivel az antropozófiát már nem lehetett feltartóztatni –, és írtak valamit az evangélikus lelkészi hivatásuk és az antropozófiai világszemlélet között fennálló vitás kérdésekről. Az az ellenkezés, amelyet ez más evangélikus lelkészekben és olyan egyetemi tanárokban, mint például Traub, kiváltott, eleinte a lelkészek belső ügye volt. Így többé-kevésbé olyasminek az áldozatai lettünk, amit az embereknek előbb egymás között kellett volna elintézniük. Ami itt szembenállásként játszódik le, az nem más, mint hogy az emberek eleinte tőlünk teljesen függetlenül hajba kaptak. Végül természetesen bennünket támadnak! Ha valaki tanulmányozná a dolgok belső lefolyását, úgy találná, hogy sehol sem mi támadtunk, az evangélikus lelkészeket sem rohantuk le, és arra sem törekedtünk, hogy az antropozófiát az egyházhoz hű evangélikusok körében terjesszük.

Ahol valóban van tennivalónk, ott e tekintetben másképpen viselkedünk. A Waldorf-iskolában a katolikus tanulók katolikus paptól kapják a vallásoktatást, az evangélikus tanulók evangélikus lelkésztől. Csak olyan tanulóknak ajánljuk fel a szabad vallásoktatást, akik az említetteket nem veszik igénybe. Nem világnézeti iskolát hoztunk létre. A körülöttünk zajló harc voltaképpen arról szól, hogy őszintén elmondtuk, amit a szellemi világ ránk bízott. Azokat a viszályokat, amelyekben mások indulatai terjedtek tovább, most a mi rovásunkra írják. Hajlamosak arra, hogy anélkül, hogy megvizsgálnák a dolgokat, a hibát mindenütt az antropozófiai mozgalomban keressék. Igen tanulságos volna szembenézni a valóságos tényekkel, különösen, ha az evangélikus lelkészek világában zajló harcra tekintenek. Egészen biztosak lehetnek abban, hogy az evangélikus lelkészekben először nem volt velünk szemben semmiféle ellenállás, ez csak azután jött létre, hogy egyes evangélikus lelkészek az antropozófiához pártoltak, mert a teológia nem elégítette ki őket. Ez váltott ki azután ilyen ellenállást. Némelyek ezek után abból húznak hasznot, hogy könyveket írnak rólam – mint Traub úr Tübingenben [21] –, mert így könyveket lehet értékesíteni és így tovább. Hiszen az antropozófiai mozgalom immár akkora, hogy a róla írott könyvekkel nyereségre lehet szert tenni.

[21] Dr. Friedrich Traub: Rudolf Steiner mint filozófus és teozófus, Tübingen, 1919.

De a harc módszereit és különösen az antropozófia körül dúló harc okát alaposabban kellene tanulmányozni! Ám igazán lelkiismeretesen kellene eljárni. Akkor megláthatnánk, hogy mi minden derül ki, ha betekinthetünk korunk világnézeti áramlatainak diszharmóniáiba és láthatnánk, hogy az antropozófia alapjában véve nem szolgáltatott okot semmiféle ellenkezésre, hiszen csupán a szellemi világból kapott küldetését akarta teljesíteni. A többi írás pedig legfeljebb azoknak a gyűlöletét tükrözi, akik egy ideig azért vettek részt az antropozófiai mozgalomban, hogy személyes hiúságukat kielégítsék, és nem volt rájuk szükség.

A belső összefüggések tanulmányozása is nagyon érdekes volna. Svájcban egy ideje fellépett valaki, aki hevesen támadta előadásaiban az antropozófiát, és személy szerint engem. Azt mondta többek között, hogy „ő különösen tudományos akar lenni, az antropozófia viszont nem tudományos, hanem fantasztikus”. Majd különféle meséket mondott el. Hiszen az illúziók és különféle mesék elbeszélésében nem az antropozófusok tűnnek ki, hanem éppen azok az ellenfeleink, akik fantazmagóriákkal vádolnak minket. – De elmondhatok egy másik történetet is, miután felhívtam a figyelmüket arra az úrra, aki bejárta Svájcot, és olyan derekasan szidalmazza az antropozófiát és engem. Úgy tizenhárom, tizennégy évvel ezelőtt Frankfurtban tartottam előadás-sorozatot, amikor jelentkezett nálam valaki a frankfurti szállodában, akit éppen tudtam fogadni. A férfi mindenfélét összebeszélt és fecsegett, elmesélte, hogy már hosszabb ideje utazik utánam, és soha nem tudtam fogadni, most végre sikerült. Erős hajlandóságot mutatott arra, hogy aspirációit becsatornázza az antropozófiai mozgalom törekvéseibe. Láttam, hogy színtiszta dilettáns, színtiszta sarlatán! Tehát el vele! Ilyesmi gyakran előfordult, a csupán személyes hiúságból és ambícióból közeledő embereket kénytelen voltam elutasítani, nem volt mit tenni. Nos, ez ugyanaz az ember volt. Várt néhány évet, azután belőle lett a svájci ellenfél, aki, mint mondták, ellenünk szegült, most pedig ellenfelünk lett.

Sok ilyen összefüggés létezik, csak utána kell járni a dolgoknak: akkor meglátnák, hogy az antropozófia ellenzői sokszor milyen zavaros forrásokból merítenek.

Nekünk olyan forrásokból kell erőt merítenünk, amelyek olyan világképet nyújtanak, amilyenre a jelen és különösen a közeljövő emberiségének szüksége van, elsősorban azoknak, akik ma még fiatalabbak, hiszen ők már nem élhetnek együtt a régi világképpel! Olyan világképből kellene erőt merítenünk, amely például kitágítja történelmi szemléletmódunkat, s a lelkek eredetéről is beszél, nem csupán a testekéről. De erőt kellene merítenünk ahhoz is, hogy ahol csak tudunk, síkraszálljunk az antropozófiáért! Az antropozófiának olyan emberekre lesz szüksége, akik síkraszállnak érte. A ma létező ellenállás nem fog csökkeni, és a jövőben sem fog kevésbé gonosz formákat ölteni. Sőt egyre rosszabb formákat ölt majd! Aki tudatában van annak, ami az antropozófiában rejlik, az ebből a tudásból eredően sikeresen rá tud találni arra a helyre, amely megfelel számára hatásának kifejtéséhez. Mert az antropozófiából eredő cselekvés semmiképp sem szolgál személyes célokat: az emberiség üdvét szolgálja. Nem szabad visszariadnunk az ellenfelek számának és gonoszságának növekedésétől, és attól sem, hogy már ma is annyi szennyet sodornak magukkal – ennél sokkal többet is fognak. Ha emiatt elveszítjük a bátorságunkat, úgy tulajdonképpen nem értjük, hogy az antropozófia mit is jelent az emberiség jövendő fejlődése számára.

Mindezzel arra akartam felhívni a figyelmüket, amire a mozgalmunkban tekintettel kell lennünk. A lelkek ismétlődő földi életeken való áthaladásáról szóló mai, fontos fejtegetéseimhez akartam kapcsolódni, ahhoz, hogyan épül fel organizációnk kétfelől, a hatalmas világmindenségből és a Földből. Hiszen a külső tudomány ma igen keveset tud mindezekről! Arra szorítkozik, hogy csupán legvégső képét vizsgálja mindannak, ami ott hat az erőkben: a külső és a belső csíralemezt meg a többit, anélkül, hogy ismerné a külső csíralemez makrokozmikus értelmét vagy a belső csíralemez földi értelmét, illetve ezeknek a gondolkodással és az akarattal való összefüggését. A materialista szemléletmód az ilyen nagy összefüggések mellőzésével csak a külsőségeket, a végletes külsőségeket vizsgálja. Ez történelmi vonatkozásban is így van, amennyiben csak azt veszik figyelembe, ami, hogy úgy mondjam, a nemzedékek vérén keresztüláramlik, és ami a hagyomány révén a történelmi fejlődés egyenes vonalú sodrásában nyilvánul meg egy-egy területen. Mígnem a teljes igazságot akkor érthetjük meg, ha nemcsak azt kérdezzük, hogy egyik vagy másik érben milyen vér folyik, hanem azt is, hogy honnan érkezik az a lélek, aki ezt a vért csak eszközül használja. Az emberiség átfogó szemléletére, a valóság igazi szemléletére kell törekednünk, mert a világ ezt követeli, és egyre inkább követelni fogja. Az antropozófia ezt akarja nyújtani.

Ma ezt akartam elmondani. Reméljük, hogy hamarosan megint találkozunk és folytathatjuk ezeket a fejtegetéseket, amelyek továbbvezethetnek jelenkorunk és jövőnk, az emberi természet és a világmindenség megértéséhez, hiszen az ember az utóbbiból jött létre.

Tizedik előadás, Dornach, 1920. december 17.

Ma egy kissé talán távol esőnek látszó fejtegetést szeretnék közbeiktatni, amely azonban mégis fontos hozzájárulást jelent mindannak a folytatásához, amiről most beszélgetünk. Hiszen az idők folyamán az ember megismeréséhez szükséges legkülönbözőbb alkotóelemeket gyűjtöttük már össze. Most az a célunk, hogy az embert fokozatosan elhelyezzük egyfelől a kozmikus létben, másfelől pedig a szociális életben. Ehhez arra van szükség, hogy ma rámutassunk néhány olyan dologra, ami hozzásegíthet minket az ember lényének megértéséhez. Ha az embert a mai tudomány szemszögéből nézzük, akkor alapjában véve lényének csak egy részét látjuk. Ez már abból is kitűnik, hogy figyelembe sem szokták venni, hogy az ember lényének fizikai testén kívül magasabb alkotórészei is vannak. Ma azonban kezdetben még teljességgel eltekintünk ettől. Figyelmünket olyasmire szeretnénk fordítani, amit többé-kevésbé egyfelől a tudományos törekvések is elismernek, másfelől már a köztudatba is átmentek. Az embert tulajdonképpen úgy tekintik, hogy csak azt számítják a szervezetéhez, ami valamilyen módon szilárd vagy félig szilárd állapotúnak képzelhető el. Tekintetbe veszik ugyan a cseppfolyós vagy légnemű anyagok ki- és beáramlását is, de ezeket nem tartják az emberi szervezet részének. Az emberben lévő hőt, amely a környezetnél magasabb hőmérsékletű, a szervezet állapotának tekintik, nem pedig a részének. Mindjárt pontosabban látjuk majd, hogyan is értem az említett dolgokat.

Többször rámutattam már arra, hogy ha az agyfolyadéknak a gerinccsatornában történő föl-le mozgását megfigyeljük, azt vesszük észre, hogy az agyfolyadék a be- és kilégzés folytán szabályos lengő mozgást végez, alulról fölfelé és felülről lefelé; belégzéskor felnyomódik és mintegy beleütközik az agyvelő organizációjába, kilégzéskor pedig ismét lehúzódik. Az emberi organizmus tisztán folyékony tartalmának folyamatait nem szokták a szervezethez tartozónak tekinteni. Többé-kevésbé úgy képzelik, hogy az ember fizikai organizációja csak a benne foglalt szilárd vagy legfeljebb félfolyékony részekből, szubsztanciákból áll.

Sematikusan vázolva (lásd az ábrát): képzeljük el, hogy az ember éppen a többé-kevésbé szilárd, például csontszubsztanciákból áll és így tovább, tehát mintegy vázat épít magának (fehér). Az anatómus és fiziológus az ember folyékony részeit – amint azt az agyfolyadék példáján bemutattam –, illetve a gázneműeket nem tekinti az emberi szervezethez tartozónak. Úgy gondolják, hogy az ember beszívja a levegőt, amelynek megvannak az emberben az útjai és feladatai, azután ismét kilélegzi. Az ember hőállapotáról is beszélnek, de alapjában véve csak azt tekintik a szervezetéhez tartozónak, ami szilárd, nem veszik tekintetbe, hogy a szilárd vázon kívül az egész embert folyadéknak, mindenekelőtt folyadékoszlopnak is tekinthetjük (lásd a rajzot, kék, I.). Azt sem veszik figyelembe, hogy az egész embert levegő járja át (piros, II.), és hogy bizonyos hőállapota is van (sárga, III.).

A tüzetesebb vizsgálatból kiderül azonban, hogy amiképpen a szilárd és félig szilárd, félig folyékony anyagot az emberi szervezet részének, összetevőjének kell tekintenünk, úgy az emberben lévő folyadék sem közömbös cseppfolyós tömegnek, hanem – hullámzó állapotú – organizációnak képzelhető, amely olyasmi, mint a szilárd organizáció.

A szilárd ember mellett figyelembe kell tehát vennünk a cseppfolyós embert, továbbá a légnemű embert is. Amit ugyanis levegőként hordozunk magunkban, az éppoly részekre tagolt organizmus, mint a szilárd, csak éppen légnemű és mozgékony. Végül pedig a bennünk lévő meleg sem alkot egyenletesen eloszló hőmérsékleti teret az emberben, hanem ugyanolyan finoman szerveződik, mint a szilárd, cseppfolyós és légnemű organizmus. Arra is azonnal rájövünk azonban, hogy ha a cseppfolyós organizmusról beszélünk, amely mintegy a szilárd organizmussal azonos térben helyezkedik el, akkor erről a cseppfolyós organizmusról nem beszélhetünk anélkül, hogy – miután a mai ember földi ember – ne beszélnénk a szóban forgó cseppfolyós organizmust átható és behálózó étertestről. A fizikai organizmus különálló dolog, ez a fizikai test; ha teljességében nézzük, mindenekelőtt szilárd organizmusnak látjuk. Először tehát a voltaképpeni fizikai testtel van dolgunk.

Másodszor azután a folyékony organizmust vizsgáljuk meg; ez természetesen nem vizsgálható késsel, mint a szilárd, hanem mozgékony, cseppfolyós organizmusként kell felfognunk, amelyet csakis az étertest által áthatott mivoltában lehet vizsgálni.

A harmadik, a légnemű organizmus nem vizsgálható az asztráltest erőinek hatása nélkül. Végül pedig a negyedikként ott van a teljesen eltérő hőorganizmus. Ezt csak úgy vizsgálhatjuk, ha felismerjük benne az Én erőinek hatását. Ilyen a mai ember mint földi ember.

A helyzet tehát így fest:

fizikai organizmus fizikai test

Az ember más szempontból:

szilárd organizmus fizikai test
folyékony organizmus étertest
légnemű organizmus asztráltest
hőorganizmus Én

Következésképpen világossá vált valami: nézzük például a vért! Mivel a vér egyik fő alkotórésze lényegében cseppfolyós, mivel a vér a folyékony organizmus része, a vérben benne van az őt átható étertest. Emellett pedig az úgynevezett hőállapot is megjelenik benne. Ez az organizáció azonban semmiképpen sem azonos a folyékony vér organizációjával mint olyannal. Ezt fizikai módszerekkel megvizsgálva – ami feltétlenül lehetséges, ha úgy döntünk, hogy a vizsgálatba ilyeneket is bevonunk – azt találnánk, hogy ha rögzítjük az emberi organizmus különféle részeinek hőállapotát, akkor nem találunk egyezést sem a folyadék-, sem semmilyen egyéb organizációval.

Mármost abban a pillanatban, hogy az embert ilyen módon szemléljük, látni fogjuk, hogy e szemlélettel nem maradhatunk az emberi szervezeten belül. Csak akkor maradhatunk az emberi szervezeten belül, ha csupán a szilárd szervezetet vesszük tekintetbe. Ez egy bizonyos zárt képződményt alkot, amit kifelé a bőr határol. Ez azonban csak látszat, miután az ember azt, amit szilárdnak tart, úgy tekinti, mintha lezárt tömb volna. Önmagán belül azonban a szilárd test is differenciált, és mindenekelőtt az összes egyéb szilárd alakulattal a legkülönfélébb kapcsolatban áll. Például a legkézenfekvőbb dolog, amelyet figyelembe kell vennünk, az, hogy a különböző szilárd anyagok nem egyformán nehezek, fajsúlyuk eltérő, egészen különböző módon terhelik az embert. Ezáltal az ember, fizikai organizációját tekintve, az egész Földdel kapcsolatban van. Ezt a fizikai organizmust azonban, legalábbis a külső szemlélet számára, mégis behatárolhatjuk a térben.

Másképp áll a dolog a másik, az étertesttel áthatott folyékony organizáció esetében. Ezt már nem lehet olyan szigorúan elhatárolni a környezetétől. Ami egy adott térrészben folyékony, az határos a többi cseppfolyós anyaggal. S bár külvilágunkban csak hígított állapotú folyadék található, mégsem húzható olyan éles határ az ember belső nedvei és a rajta kívül lévő cseppfolyós anyag között, mint a szilárd organizmus esetében. Így bizonyos fokig kénytelenek vagyunk elmosni a határt az ember cseppfolyós belseje és a fizikai külvilág közt.

Még világosabban látszik akkor, ha az asztráltesttől áthatott légnemű organizmust vesszük szemügyre. Hiszen egy bizonyos időpontban belélegzett levegő nemrég még rajtunk kívül volt, és nemsokára ismét visszakerül oda. A bennünk lévő levegőt állandóan befogadjuk és kibocsátjuk. Elég, ha csak a Földünket körülvevő levegőt vesszük tekintetbe, és akkor azt mondhatjuk, hogy ez a levegő behatol a szervezetünkbe, majd ismét visszavonul, de behatolásának idejére saját szervezetünkké alakul. Levegőorganizációnk voltaképpen folyamatosan épül fel az egész atmoszférából, majd ugyanoda távozik. Lényegében az a helyzet, hogy minden belégzési folyamattal felépül bennünk valami, vagy legalábbis módosul valamilyen építmény. Ugyanígy minden kilégzési folyamat esetében legalább részleges leépülés történik. Azt mondhatjuk, hogy légnemű szervezetünk minden lélegzetvétellel változik, ha nem is születik újjá, de megváltozik, belégzéskor és kilégzéskor egyaránt. Természetesen utóbbi esetben sem hal el, csak megváltozik, de állandó kölcsönhatás zajlik belső légnemű szervezetünk és a külső levegő között. Amit triviális elképzeléssel általában emberi szervezetnek tekintenek, azt csak úgy tekinthetik annak, hogy nem veszik tekintetbe: légnemű szervezetünk csak kevéssé különbözik szilárd szervezetünktől.

Ez még inkább így van hőorganizmusunk esetében. A materialista-mechanisztikus szemléletmód természetesen nem veszi figyelembe sem a folyékony, sem a légnemű, sem a hőorganizmust, csak a szilárdat. Nem jutunk el azonban az ember valóságos megismeréséhez, ha nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni az ember hő-, levegő-, víz- és földorganizmusra való tagozódását.

Az Én kiváltképpen a hőorganizmusban él. Az Én maga, hogy úgy mondjam, az a szellemi organizáció, amely, bensejéből hatva, uralkodik a bennünk rejlő melegen, alakítja, mégpedig nemcsak külsőleg, a határait alakítja, hanem belsőleg is átformálja. Nem is érthetjük meg a lélek természetét, ha nem vesszük tekintetbe az Énnek a hőre gyakorolt közvetlen hatását. Hiszen az Én az, ami az emberben az akaratot működésre készteti, ami akarati impulzusokat kölcsönöz neki. Hogyan kölcsönöz az Én akarati impulzusokat? Más szempontból már beszéltünk arról, hogy az akarati impulzusok a tellurikus (földi) jelleggel függenek össze, ellentétben a gondolati, a képzetimpulzusokkal, amelyek a Földön kívülivel kapcsolatosak. Ám ha az Én összefogja is az akarati impulzusokat, milyen úton tereli őket az organizmusba, az ember egész lényébe? Ez úgy történik, hogy az akarat először az ember hőorganizmusában fejti ki hatását. Az Én akarati impulzusa először az ember hőorganizmusára hat. A jelenlegi földi viszonyok közt az alább leírtak természetesen nem jelenhetnek meg konkrét valóságként. Mindazonáltal tekintetbe vehetjük, mint olyasvalamit, ami lényegileg jelen van az emberben. Tekintetbe vehetjük, ha eltekintünk attól, hogy a szilárd szervezet az ember bőre által határolt térben van. Eltekintünk továbbá cseppfolyós és légnemű organizációjától is. Akkor megmarad számunkra a hővel telített tér, amely persze összeköttetésben áll a külső hővel. A hőben azonban az Én működik, az áramoltatja, az hozza belsőleg mozgásba, tehát az szervezi organizmussá.

Ami az ember asztráltestét illeti, az először is magában hordozza az érzelmek, az érzés valamennyi erejét. Az érzés erői úgy élnek az asztráltestben, hogy rajta keresztül fizikai hatást gyakorolnak az emberben rejlő levegőorganizmusra.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember, mint földi ember, Énje a hőorganizmus révén működteti azt, ami az embernek, mint akarati lénynek, a világban való megjelenésekor megnyilvánul. Amit az asztráltest érzésekként él meg, majd hat a földi szervezetre, az levegőorganizmusként nyilvánul meg. Ami pedig az éteri organizmust, az étertestet illeti, az tartalmazza a voltaképpeni gondolkodást, amennyiben az képszerű; ez pedig a folyadékorganizációra hat. A gondolkodás egyébként képszerűbb annál, mint azt tudatosan vélnénk, hiszen a tudat számára még a fizikai test is közbelép, és a képeket kép-fizikai elképzelésekké halványítja.

Mint láthatják, közelebb jutunk a lélekhez akkor, ha tekintetbe vesszük az ember sajátos organizmusait. A materialista szemléletmód, amely meg akar állni a szilárd váznál, és magától értetődő tényként kijelenti, hogy a víz nem válhat szervezetté – holott az organizmusban éppenséggel szervezett –, szükségképpen teljesen értetlenül áll a lelki természetű dolgok előtt, mert ezek éppen a más jellegű organizmusokban vannak közvetlenül jelen. A szilárd organizmus alapjában véve csak mintegy támaszul szolgál a többinek. Szilárd organizmusunk támasztó vázként tartalmazza a csontokat, izmokat és a többit. E támasztó vázba tagozódik bele azután a folyékony organizmus, amely belsőleg differenciált és megmunkált, benne vibrál az étertest, és e folyékony organizmusban jönnek létre a gondolatok. Hogyan? Azáltal, hogy e folyékony organizmusban bizonyos változatban megjelenik az, amit a külső világban egyébként hangnak ismerünk.

A hangról elmondható, hogy az ember szemléletmódját voltaképpen nagymértékben félrevezeti. A hangot, mint földi emberek, először úgy észleljük, hogy hordozója a levegő. A levegő azonban a hangnak csak közvetítője, ez pedig valójában átszövi a levegőt. Aki pedig a hang lényegének a puszta levegőrezgéseket tekinti, olyan emberhez hasonló, aki azt állítja, hogy az embernek csak fizikai szervezete van, amelyben nincs semmi lelki. Ha a levegőrezgést tekintjük a hang lényegének, ami valójában csak külső kifejeződése valaminek, az éppen olyan, mintha az embert pusztán fizikai organizmusnak tekintenénk, és nem látnánk benne semmit, ami lelki. Ami hangként él bennünk, az lényegében éteri elem. A levegőbeli hang voltaképpen onnan ered, hogy a levegőt a hangéter hatja át; ez azonos a kémiai éterrel.

Ez az éter, miközben áthatja a levegőt, átadja neki azt, ami benne él, és érzékelésünk számára létrejön az, amit hangnak nevezünk. Ez a hangéter, amely egyszersmind kémiai éter, és lényegében folyékony organizmusunkban él. Más alkalommal majd közelebbről foglalkozunk mindezzel. Tehát itt különbséget kell tennünk: folyékony organizmusunkban benne él saját étertestünk, de ebbe az organizmusba ezenkívül mindenfelől belehatol a hang alapját képező hangéter is. Kérem, hogy ezeket gondosan különböztessék meg! Étertestünk, amely tevékenykedik és hat, amennyiben gondolatokat vált ki, folyékony organizmusunkban található. Ebbe a folyékony organizmusba azonban állandóan ki- és beáramlik az, amit kémiai éternek nevezünk. Szervezetünkre tekintve tehát azt mondhatjuk: teljes éteri organizmusunk kémiai éterből, hőéterből, fényéterből és életéterből áll, és ezenkívül a kémiai éter, ettől teljesen függetlenül, a folyadéktest útján is ki-be áramlik.

Az érzésekben megnyilvánuló asztráltest a légnemű organizmus révén él. Ez az organizmus viszont egy másik, a levegőt átható éterfajtával, a fényéterrel áll sajátos rokonságban. A régebbi világnézetek ezért hangsúlyozták mindig a szétterjedő fizikai levegő rokonságát az őt átható fényéterrel. Ezt a fényétert éppen a levegő hordozza, és valójában közelebb áll a levegőhöz, mint a hang. Behatol ugyanis a levegőorganizmusunkba, és az ott végbemenő ki- és beáramlás alapjául szolgál. Van tehát egy olyan, érzelmeket átélő asztráltestünk, amely különösen levegőorganizmusunkban fejti ki hatását, és amely főként a fényéterrel ütközik össze állandóan.

És van emberi Énünk is. Énünket az akarat működteti a hőorganizmusban, ez pedig a külső hővel kapcsolatos, a külső hőéterrel, amely ki- és beáramlik a hőorganizmusba.

Mindezzel kapcsolatban a következő összefüggések adódnak:

én akarat hőorganizmus hőéter
asztráltest érzés levegőorganizmus fényéter
étertest képzetalkotás folyadék organizmus kémiai éter

Gondoljanak csak bele: az étertest alvás közben is bennünk marad, az elalvástól az ébredésig. Elalvás és ébredés között is állandóan kölcsönhatás megy végbe bensőnkben, a folyékony organizmusban, a kémiai éter és az étertest között. Más a helyzet az asztráltest, illetve az érzések esetében. Az asztráltest, az érzésekkel együtt, elalvástól ébredésig az emberi szervezeten kívül tartózkodik, ekkor nem hat a levegőorganizmusra; ehelyett a levegőorganizmus fenntartása kívülről történik, hiszen – mint bizonyára elmondtuk már – az egész környező világgal kapcsolatban van. És maga az ember, amennyiben tartalmazza az érző asztráltestet, kilép fizikai testéből, tehát az emberi testen kívül tartózkodik, és ezáltal belekerül abba a világba, amelyhez kezdetben a fényéter révén kapcsolódik. Elalvástól ébredésig az ember közvetlenül benne él abban, amit éber állapotban a levegőorganizmus közvetít asztráltestének. Hasonló a helyzet az Én és a hőorganizmus esetében.

Láthatják ebből, hogy az ember környezetéhez fűződő viszonya csak akkor érthető meg, ha valóban elmélyülten foglalkozunk az ember részekre tagozódásában, amit a szokásos mechanisztikus szemlélet voltaképpen tekintetbe sem vesz. Mármost az emberben minden mindennel áthatja egymást, tehát mivel a hőorganizmusban jelen lévő Én a légnemű, a folyékony és a szilárd organizmust is áthatja, éspedig hőorganizmussal is áthatja őket, így tehát az valamennyiükben benne él. A hőorganizmus tehát benne él a levegőorganizmusban, benne él az Éntől áthatott folyadék organizmusban.

Ilyen úton kell például megkeresnünk az Én hatásának módját is a vérkeringésben. Az Én hatása a hőorganizmus kerülő útján érvényesül a vérkeringésben. Az Én olyan lényként hat, amely lényegében leküldi az akaratot a melegből a levegő közvetítésével a folyadékba. Így a szervezetben minden kölcsönhatásban van egymással. De nem jutunk célhoz akkor, ha ezekről a kölcsönhatásokról csupán általános, elvont képzetekkel rendelkezünk, hanem csak akkor, ha képesek vagyunk konkrétan elképzelni az ember részekre tagozódását, mindazzal együtt, ami körülveszi és részt vesz az organizációjában.

Az alvó állapot megértéséhez is csak úgy juthatunk el, ha mindezt közelebbről szemügyre vesszük. Gondoljanak arra, hogy alvó állapotban tulajdonképpen csak a fizikai és az étertest van az éber állapothoz hasonló helyzetben; az Én és az asztráltest azonban kívül van. Mivel tehát az alvó emberben csak a fizikai és az étertest van jelen, csak az hathat rá, illetve légnemű és hőorganizmusára, ami a fizikai és étertestben benne van. Ha az éber szervezetet tekintjük, akkor az elmondottakból megértjük az Én és az asztráltest összefüggését egymással és az egész szervezettel. S ha alvás közben kívül van is Énünk és asztráltestünk, akkor is ott van az emberi organizmusban a négy elem: a szilárd támasztórendszer, a folyékony organizmus, de a levegőorganizmus is, amely egyébként az asztráltest eszköze és a hőorganizmus, amelynek révén egyébként az Én hat. Ezek megvannak bennünk, és éppen olyan szervezetten működnek, mint éber állapotban, amikor az Én és az asztráltest szervezi a működésüket. Kint lévő Énünk helyett alvó állapotunkban is bennünk van ugyanis az a szellem, amely máskor a világot áthatja, s amelyet éber állapotban Énünk, amely része ennek a szellemnek, kiűz. Hőtestünket a világ szelleme, levegőtestünket pedig a világ lelke, asztralitása hatja át, éber állapotunkban azonban kiűzzük őket. Így tehát az alvást és ébrenlétet ilyen szempontból is nézhetjük. Alváskor hőorganizmusunkat a világ szellemisége hatja át, Énünk ennek egy része, de ébredéskor kiűzi, mert ébredéstől elalvásig az Én végzi el mindazt, amit egyébként a világ szellemisége cselekszik hőorganizmusunkban. A kozmikus asztralitást ébredéskor ugyanígy kiűzzük, elalváskor pedig ismét átengedjük neki az organizmusunkban való tevékenykedést. Azt mondhatjuk tehát, hogy miközben alvó állapotban elhagyjuk testünket, hőorganizmusunkba beengedjük a világ szellemiségét, levegőorganizmusunkba pedig a világ lelkiségét, a kozmikus asztralitást.

Így jutunk el ahhoz, hogy megértsük az ember kapcsolatát nem csupán a környező fizikai világgal, hanem, ha eléggé elfogulatlanul szemléljük az embert, akkor ahhoz is, hogy meglássuk, hogyan függ össze a világ szellemiségével és lelkivé tételével, illetve asztralitásával. Ébredéskor az Én és az asztráltest mintegy beletagozódik az emberi organizációba, és elűzi onnan a világ szellemiségét, lelkivé válását és asztralitását.

Ez a dolog egyik aspektusa. Vizsgálhatjuk azonban a megismerés oldaláról is, és látni fogják, hogy ez a két szemlélet illeszkedik egymáshoz. Megismerésnek általában csak olyasmit nevezünk, amit az ébredéstől az elalvásig az érzékelés révén, az érzékelés fogalmi feldolgozása útján átélünk. Ezáltal azonban valójában csak az ember fizikai környezetét ismerjük meg. Bizonyos, hogy ha szellemtudományi módon járunk el, és nem adjuk át magunkat különféle fantazmagóriáknak, akkor az álomképet nem tekinthetjük valamiféle közvetlenül létező dolognak, és nem keresünk az álmokban olyanfajta megismerést, amilyet az éber képzetalkotásban és észlelésben. De bizonyos alacsonyabb szinten az álmodás is megismerés. Ugyanis a fizikai önismeret egy sajátos módja. Nagyjából azt láthatjuk, hogy az ember mintegy belső állapotait álmodja, például forró kályha tüzéről álmodik, és felébredéskor felhevült állapotban van. Az álmok egyébként is meghatározott módon formálódnak. Ha a beleink nincsenek egészen rendben, kígyókról álmodunk. Ha fáj a fejünk, barlangokról álmodunk, ahová el kell bújnunk és így tovább. Az álom valami sötét, homályos módon az ember belső organikus életére utal, az álomélettel kapcsolatban bizonyos alacsonyabb rendű megismerésről beszélhetünk. Ezt csak fokozza, ha különösen érzékeny emberek álmában igen pontosan megjelennek az organizmus visszatükröződései. Úgy hisszük, hogy mély alváskor, álom nélküli alváskor nincs szó megismerésről. Az álomtalan alvást teljesen irrelevánsnak tartjuk a megismerés szempontjából. Pedig nem az. Megvan a szerepe a megismerésben, mégpedig az ember számára individuális-személyes jellegű. Ha nem aludnánk, ha életünket nem szakítaná meg minduntalan az alvás, akkor nem jutnánk világos énképzethez, világos belső élethez. Mindig a külsőt élnénk át, és teljesen feloldódnánk a külső dolgokban. Az ember csak azért nem figyel erre megfelelőképpen, mert nem szokta meg, hogy a lelkileg és organikusan átélt dolgokat igazán elfogulatlanul szemlélje. Visszatekintünk; élményeink képeit addig a pontig követjük, ameddig visszaemlékszünk. De ezt az egész jelenségáramlatot minden éjjel megszakítja az alvás. Ezt kihagyjuk, amikor visszaemlékezünk. Nem gondolunk arra, hogy az ember emlékeinek áramlását az alvás folyton megszakítja. Ez a megszakítás meghatározza azt, hogy nem tudatosan ugyan, de amellett, hogy beletekintünk egy különböző dolgokkal telített tartományba, a semmibe is beletekintünk. Ha a fekete táblán látunk egy fehér tartományt, aminek a közepe fekete, akkor ez a fekete rész a fehérrel szemben a semmit jelenti. Most pillanatnyilag mindegy, hogy ez nem egészen így van. Látjuk a fekete felületet, hogy ezt nem fedtük be fehér színnel, de azért ez pozitív benyomás, még ha nem esik is egybe a fehér felület benyomásaival.

A fekete felület éppoly pozitív benyomást nyújt. Ugyanilyen pozitív élmény, ha visszatekintünk, és ebbe a visszapillantásba sohasem áramlik be semmi az átaludt időszakokból. Amit átaludtunk, az éppen úgy benne van a visszapillantásban, bár közvetlenül nincs benne a tudatunkban, mivel a tudat csak az ébren eltöltött életünkről megmaradt képekhez igazodik. A tudatot azonban bensőleg megszilárdítja, hogy a visszapillantó belső látótérnek üres részei is vannak; innen ered tudatosságunk, amennyiben éppen benső jellegű. Ha mindig ébren volnánk, és ébrenlétünket nem szakítaná meg folyton az alvás, akkor teljesen belevesznénk a külső világba. Az álom nélküli alvás révén tudunk önmagunkról bensőleg. Míg azonban az álmodó alvás kaotikus képekben tükröz vissza bizonyos dolgokat, addig az álom nélküli alvás teljes emberi mivoltunknak, mint organizmusnak a tudatát nyújtja nekünk, vagyis szintén megismerést. Azt mondhatjuk, hogy az éber tudat révén a külvilágot észleljük. Az álmok révén, ködösen és bizonytalanul, belső organikus állapotunk egyes részleteit észleljük. Az álom nélküli alvás révén teljes organizációnkról tudunk, még ha tompán és sötéten is, de mégis teljes organizációnkról. Tulajdonképpen tehát három megismerési fokozatunk van: az alvás, az álmokkal átszőtt alvás és az éber állapot.

Ezután jutunk el a három magasabb állapothoz, az imaginációhoz, az inspirációhoz és az intuícióhoz. Ezek az éber tudatállapot felett lévő magasabb állapotok, ezért egyre világosabbak, egyre világosabb megismerést közvetítő tudatállapotok. Ezzel szemben az átlagos tudat alá süllyedve a kaotikus megismeréshez jutunk, amelyre azonban ugyancsak szükség van a dolgok szokásos átéléséhez.

Mint látják, a tudat területén így áll a dolog. Nem mondhatjuk azt, hogy csak az általános éber tudat van meg bennünk, mint ahogy azt sem mondhatjuk, hogy csak a szokott szilárd organizmus létezik. Azt kell mondanunk, hogy szilárd organizmusunk valóban világosan lehatárolva áll a térben, tehát teljesen materiálisan gondolkodva felfogható az emberi organizációnak. Azt kell gondolnunk, hogy az átlagos tudat világosan jelenik meg, képzetei szilárd kontúrokat alkotnak. Viszont nem gondolhatjuk azt sem, hogy csak szilárd testünk van, sem pedig azt, hogy csak ezzel a nappali tudattal rendelkezünk, hiszen szilárd testünket a folyékony test hatja át, ennek organizációja elmosódott, fluktuáló; világos, tiszta nappali tudatunkat pedig álomtudat szövi át, ennek képei nem rendelkeznek éles kontúrokkal, hanem elmosódottak, s a tudat élete mintegy cseppfolyóssá válik. Emellett a folyékony organizmuson kívül levegőorganizmusunk is van, sőt erről alvás közben nem is mi magunk gondoskodunk. Alapjában véve tehát csak részben, átmenetileg függ össze lelkünkkel, éspedig éber állapotunk idején; de mindenesetre különálló organizmusként található bennünk. Van még harmadik tudatunk is, egy sötét tudat, az álom nélküli alvás, amelyben a képzetek nemcsak elmosódnak, hanem le is tompulnak a belső sötétségig, itt tehát a tudatot belülről már nem éljük meg tudatos állapotnak, mint ahogy bizonyos körülmények közt a légnemű testet sem éljük meg, amikor alszunk.

Látják, akár belsőleg, akár külsőleg nézzük az embert, egyre tágabb rálátást kapunk az emberi lényre. Ha a szilárd testből indulunk ki, a folyékony, légnemű és hőtesthez, a lelkihez jutunk el. Ha a világos, nappali tudatból kiindulva haladunk az álomtudat felé, akkor a testbe jutunk be. Még intenzívebben bejutunk a fizikai testbe, amikor az álom nélküli alvástudat révén helyezkedünk bele. Ha éber tudatunkat az alvástudatig süllyesztjük le, akkor az embert tudatállapotai szerint szemlélve a testiségbe jutunk. Ha magát a testiséget követjük, szilárd állapotától kezdve egészen hőállapotáig, akkor kijutunk a testiségből. Tehát nyilvánvalóan arra van szükség, hogy az elfogult külső szemlélet elé táruló dolgokat ne fogadjuk el minden további nélkül. Egyfelől van szilárd testünk, materialista-mechanisztikus képzeteinkkel ebbe kapaszkodunk; másfelől van lelki oldalunk, de a modern tudat számára ennek valójában csak mint világos, tiszta nappali életnek van tartalma. Ebből a tudatból (Én) nem lépnek lefelé; mert lefelé haladva a testbe jutnak. A szellemi testből (hőtest) nem lépnek lefelé, mert lefelé haladva a szilárd testbe jutnak. E kettőt tehát össze nem tartozó dolgokként szemlélik: a szilárd testet a folyadéktest nélkül, a levegőtestet a hőtest nélkül; a világos nappali tudatot a belső testiséget tükröző álomtudat és alvástudat nélkül.

Az iskolás pszichológiából kiindulva megkérdezhetik, hogy hogyan él a lelki-szellemi a fizikaiban. Nos, itt lényegében a következőről van szó. Képzeljék el, hogy van szilárd testünk, folyadék testünk, levegőtestünk és hőtestünk. A hőtest révén alakítja ki az Én a szokásos világos nappali tudatot. Lefelé haladva az álomtudathoz jutunk, azután tovább az álom nélküli alvástudathoz. Itt alul (vonalkázott rész – lásd a rajzot az előző oldalon), mint ahogy „A szellemtudomány körvonalai”-ból tudják, van még egy tudatállapot, ezt most nem kell tekintetbe vennünk. A jobb és a bal oldal összefüggését keresve ezek összeilleszkednek, mert a bal oldali nyíl mentén alulról feljutunk a lelkiséghez. A jobb oldali nyíl mentén a testiségbe jutunk le. A jobb és a bal oldal illeszkedik egymáshoz. A külső szemléletmód azonban ma olyan, hogy valójában csak a szilárd testet veszik tekintetbe, és csak ezt a tudatállapotot (az Ént). Igen, akkor az Én a levegőben lóg, a szilárd test meg a Földön áll, nem találják a kapcsolatot. Ha a mai lélektant átolvassák, meglátják, hogy a leghihetetlenebb hipotéziseket állítják fel arról, hogy a lélek hogyan hat a testre. Mindez azonban kizárólag abból ered, hogy a testnek csak egy részét, azután pedig a lélek tőle teljesen távol eső részét vizsgálják.

A szellemtudománynak mindenütt teljességre kell törekednie, arra, hogy ténylegesen hidat verjen testi és lelki között, hogy valóban felkutassa azokat az állapotokat, amikor a lelki testivé, a testi pedig lelkivé alakul. Ez bosszantja kortársainkat, akik mindenképpen meg akarnak állni annál, amit a külsőséges, elfogult szemléletmód nyújt számukra.

Holnap tovább beszélünk majd ezekről a dolgokról.

Tizenegyedik előadás, Dornach, 1920. december 18.

Tegnap megkíséreltem egyet-mást felidézni az ember teljes konstitúciójával kapcsolatban, s így végül lehetővé vált, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az emberi természet szakszerű és átfogó szemléletével hogyan verhetünk hidat az ember külső organizációja és aközött, amit öntudatunk révén bensőnkben kialakítunk. Ez a híd általában nem vagy – különösen a jelenkori külső tudomány esetében – csak igen hiányos módon jön létre. Láttuk továbbá, hogy e híd felépítéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogyan kell tekintenünk az emberi organizmusra. Láttuk, hogy amit ma – legalábbis a külső tudomány részéről –, csakis és kizárólag, teljes komolysággal organizáltnak tartanak, tehát a szilárdat vagy a félig cseppfolyósat, csupán egyik organizmusunknak tekinthetjük; és éppen úgy el kell ismernünk a folyékony, a légnemű és a hőorganizmust is. Így láthatunk bele abba is, hogyan vesznek részt e finomabb organizációkban az ember lényének azok a tagjai, amelyeket ekként szokás elfogadni. Mindez természetesen, a hőig bezárólag, a fizikai testhez tartozik. A folyadéktestre, a szervezet minden cseppfolyós organizációjára, viszont elsődlegesen hat az étertest, minden légnemű organizációra az asztráltest és mindenre, ami hő alakjában szerveződik, elsősorban az én. Így jutunk el odáig, bizonyos fokig a fizikaiban maradva, hogy a fizikain belül felérjünk a szellemihez.

Másfelől a tudatot vizsgáltuk meg. Tegnap elmondtam, hogy általában csak az ébredés és elalvás közt átélt állapotból ismert tudatot veszik tekintetbe. Ilyenkor észleljük a körülöttünk lévő tárgyakat, értelmünkkel kombináljuk őket, érzéseket táplálunk velük kapcsolatban, benne élnek akarati impulzusainkban, de ezt az egész tudatkomplexumot olyasvalamiként éljük át, ami tulajdonságait tekintve alapvetően eltér mindattól a fizikai valóságtól, amelyet a külső, fizikai tudomány egyedül tekintetbe vesz. Nem lehet minden további nélkül hidat verni a tudatunkban élő, merőben nem testi élmények és azon más nézetek, más észleletek közt, amelyeket a fizikai fiziológia vagy a fizikai anatómia vizsgál. De mindennapi életünkben is ismerjük a szokásos nappali tudaton kívül az álomtudatot is; és tegnap kifejtettük, hogy az álmok lényegében belső organikus folyamatok képei vagy szimbólumai. Mindig történik bennünk valami, és ami történik, az képszerűen az álmainkban fejeződik ki. Említettem, hogy ha a beleinkben fájdalmak lépnek fel, akkor tekergőző kígyókról álmodunk; ha tüzes kályháról álmodunk, akkor szívdobogással ébredünk; a tüzes kályha a szabálytalanul verő szívet jelképezte, a kígyók a beleket és így tovább. Az álom a szervezetünkbe vezet minket, alvás közben pedig tudatunk tompa, valójában zéróélmény az ember számára. Tegnap kifejtettem azonban, hogy erre a zéróélményre szükségünk van ahhoz, hogy átérezzük kapcsolatunkat a testi valónkkal. Az ember Énként nem érezne kapcsolatot a testi valójával, ha nem hagyná el a testét, hogy ébredéskor ismét felkeresse, magát a testével éppen az elalvás és az ébredés között átélt hiány révén egynek érezve. Ez elvezet bennünket a közönséges tudattól, aminek csak annyi köze van hozzánk, hogy tőle kapjuk az érzékelést és gondolkodást, az álomtudathoz, ami azzal kapcsolatos, ami már benne van a testben. Tehát a testhez vezet bennünket. És még inkább a testhez vezet el minket, ha az álom nélküli alvás tudatába lépünk. Vagyis ezt mondhatjuk: egyfelől úgy tekintjük a lelki valónkat, mint ami elvezet bennünket a testhez. A testi valónkat pedig úgy tekintjük, mint ami – mivel a folyékony, a légnemű és a hő organizációja jóvoltából megjelenik, mivel egyre finomabbá válik – elvezet bennünket a lelkihez. – Mindezeket feltétlenül mérlegelnünk kell, ha az embert valóban kielégítő világszemlélethez akarunk jutni.

A nagy kérdés, amellyel hetek óta foglalkozunk, amelyet ismételten megpróbáltunk megválaszolni, az emberi világszemlélet kardinális, minden mást megelőző kérdése: hogyan függ össze a moralitás, a morális világrend a fizikai világrenddel? – Sokszor elmondtuk, hogy a mai világnézet, amely a külső, érzéki világ tekintetében a természettudományra támaszkodik, amely, ha átfogó lelkiségről van szó, akkor – mivel a pszichológiában ilyen már nem létezik – csak a régebbi felekezeti hitvallásokhoz menekülhet, nos, ez a világnézet nem tartalmaz hidat. Egyfelől ott van a fizikai világ. E világnézet szerint az ősködből keletkezett. Minden ebből gomolygott elő, és az egész valami világsalakszerűséghez vezet majd vissza. A jelenlegi tudományos irányzat ezt a külső képet tárja elénk ezen az egész keletkezésen belül, és végül is csak ez tűnik reálisnak, ha valaki a mai korban becsülettel műveli a tudományt. Ebben a képben nincs helye a moralitásnak, a morális világrendnek. Az csupán önmagában létezik. Az ember a morális impulzusokat lelki impulzusként fogadja be lelkébe. Ha azonban a természettudomány igazat mond, akkor minden, ami él és mozog, végső soron pedig az ember is, az ősködből keletkezett, és az erkölcsi ideálok az emberből fakadnak. Amikor pedig a világ visszatér majd a salakállapotba, akkor ez lesz minden erkölcsi ideál nagy temetője is. Ezek el fognak tűnni. A híd semmiképp sem építhető fel, és ami még ennél is rosszabb, az az, hogy ha az ember nem válik következetlenné, a mai tudomány még a világrend valóságos moralitását sem ismerheti el. Az erkölcsi világrend csak akkor juthat érvényre, ha ez a tudomány következetlen. Ha viszont következetes, akkor ezt lényegében nem teheti meg. Mindez onnan ered, hogy egyfelől alapjában véve csak egyfajta anatómiával rendelkezünk, a szilárd szervezetével, és nem vesszük tekintetbe, hogy az ember folyékony, légnemű, sőt hőorganizációt is magában foglal. Ha elképzelik, hogy amint – mondjuk – csont, izom és idegszálak alakjában szilárd organizációval rendelkeznek, ugyanúgy van cseppfolyós és légnemű organizációjuk, valamint hőorganizációjuk is, akkor könnyebben megértik azt, amit szellemtudományos megfigyeléseimből most önök elé tárok.

Képzeljük el, hogy az embert valamilyen magasrendű erkölcsi ideál lelkesíti. Az embert valóban lelkesítheti belülről, lelkileg valamilyen erkölcsi ideál, a jóakarat eszméje, a szabadságé, a jóságé, a szereteté és így tovább. Adott esetben lelkesedhet mindazért, amit ezek az ideálok jelentenek. Azt azonban, ami a lelkesedés során a lélekben lezajlik, hogy ez hogyan hat a csontokra vagy az izmokra, ahogyan ezeket a mai fiziológia vagy anatómia szemléli, természetesen senki sem tudja elképzelni. De ha bensőleg alaposan meggondolják a dolgot, akkor rájönnek, hogy nagyon is jól elképzelhető – és úgy is van –, hogy amikor az ember valamilyen magasztos ideálért lelkesedik, akkor ez a belső lelkesedés befolyásolja a hőorganizmusát. Ekkor a lelkiből kiindulva máris a fizikaiban vagyunk! Tehát, ha ennél a példánál maradunk, azt mondhatjuk, hogy a morális ideálok a hőorganizmus hőjének emelkedésében fejeződnek ki. – Az ember nemcsak lelkileg hevül fel, hanem a morális ideálok átélése során bensőleg valóságosan is melegebb lesz, még ha ez nem mutatható is ki egykönnyen valamiféle fizikai műszerrel. Ez tehát serkentően hat a hőorganizmusra.

Ezt konkrét folyamatként kell elképzelni: a morális ideálért való lelkesedés: a hőorganizmus serkentése. – A hőorganizmus élénkebben működik, ha a lélek egy erkölcsi ideáltól izzik. Utóbbi azonban az ember egyéb organizmusára sem hatástalan. A hőorganizmuson kívül, amely bizonyos értelemben a legmagasabb fizikai organizmus, az embernek levegőorganizmusa is van. Be- és kilélegzi a levegőt, de a be- és kilégzés közben a levegő benne van. Bár bensőleg mozgásban, fluktuációban van, mégis organizáció, igazi levegőorganizmus, amely éppen úgy benne él az emberben, mint a hőorganizmus. Mivel a hőt egy erkölcsi ideál gerjeszti, ez a levegőorganizmusra is hat, hiszen a hő az egész organizmusban, minden organizmusban kifejti hatását. Ez a levegőorganizmusra gyakorolt hatás azonban nem csupán melegít, ugyanis amikor a hőorganizmusban megmozduló hő hat az emberi levegőorganizmusra, akkor átad neki valamit, amit nem nevezhetünk másnak, mint fényforrásnak. Tehát mintegy fénycsírák kerülnek a levegőorganizmusba, s így maguk az erkölcsi ideálok is, amelyek a hőorganizmust élénkítik, fényforrásokat hoznak létre a levegőorganizmusban. Ezek a fényforrások a külső tudat, a külső észlelés számára nem világítanak ugyan, de megjelennek az ember asztráltestében. Eleinte, ha szabad ezt a fizikai kifejezést használnom, magához a levegőhöz kötődnek, amely az emberben található. Ez tulajdonképpen még sötét fény, ahogyan a növényi csíra sem kifejlett növény még. Ám azáltal, hogy erkölcsi ideálok vagy folyamatok lelkesítik, az ember fényforrás hordozójává válhat.

További organizmusunk a folyadékorganizmus. Míg a morális eszményből eredő meleg a hőorganizmusban hat, és rejtett, eleinte még lekötve és rejtve maradó fényforrást hoz létre a levegőorganizmusban, addig a folyadékorganizmusban az jön létre, ami a külső levegőhangok alapjául szolgál, hiszen – tegnap beszéltem erről – az emberi organizmusban minden tovaterjed. A levegő ugyanis csak a hang teste, és aki a hang lényegét a levegőrezgésekben keresi, és nem mond semmi többet, az úgy beszél a hangról, mintha az embernek csak külső, látható testéről szólna. A rezgő léghullámok nem egyebek a hang külső testénél. Az emberben a hang, a szellemi hang nem a levegőorganizmusban jön létre, hanem éppen a folyékony organizmusban kelti az erkölcsi ideál. A hanghullámok tehát itt keletkeznek. A legszilárdabb organizmusnak, olyannak, amely alátámasztja és hordozza az összes többit, a szilárd organizmust tekintjük. Ebben is létrejön valami, ugyanúgy, mint a többi organizációban; mégpedig valami olyasmi, amit életcsírának nevezhetünk, azonban éterikus, nem pedig fizikai életcsírának, amilyen a születéssel válik el a női organizációtól, tehát éteri életcsíra jön létre. Ez az éteri életcsíra a legmélyebb öntudatlanságban él odalent, hasonlóképpen a hangforrások is, sőt bizonyos értelemben még a fényforrások is. A közönséges tudat elől elrejtve, de még az emberen belül.

Képzeljék el mindazt, amit életük során átéltek, amikor lelkük a morális eszmék felé fordult, akár úgy, hogy rokonszenvesnek találták ezeket a morális impulzusokat, mivel pusztán mint eszméket ragadták meg őket, akár úgy, hogy másokon látták meg őket, akár úgy, hogy saját tevékenységük a megvalósítás során bizonyos benső elégedettséget okozott, mivel tevékenységüket morális ideálok hevítették; mindez fényforrásként száll le a levegőorganizációba, hangforrásként a folyadék organizációba és életforrásként a szilárd organizációba. Mindez bizonyos fokig elkülönül attól, ami az emberben tudatos. De az emberen belül van. Akkor szabadul fel, amikor az ember halálakor leveti fizikai szervezetét. Amit morális ideáljaink, legtisztább erkölcsi eszméink szervezetünkben létrehoznak, az eleinte nem válik termékennyé. A születés és halál közötti élet számára maguk az erkölcsi eszmék lesznek termékenyek, amennyiben az eszmei életben maradunk, és mivel bizonyos elégedettség tölt el minket azzal kapcsolatban, amit erkölcsi tekintetben véghezvittünk. Ez azonban kizárólag az emlékezéssel kapcsolatos, semmi köze ahhoz, ami azáltal hatol be az organizációba, hogy rokonszenvesnek találunk erkölcsi ideálokat.

Látjuk tehát, hogy az erkölcsi ideálok hőorganizmusunkból kiindulva lényegében egész organizmusunkat áthatják. Amikor halálunkkal fizikai szervezetünktől eloldjuk étertestünket, asztráltestünket és énünket, akkor emberi természetünk e magasabb alkotórészeit áthatják az átélt benyomások. Énünkkel benne éltünk hőorganizmusunkban, mivel a morális ideálok élesztették saját hőorganizációnkat. Benne éltünk levegőorganizmusunkban, amelybe fényforrások ágyazódtak, amelyek halálunk után velünk távoznak a kozmoszba. Folyékony organizmusunkban keltettük azt a hangot, amelyből a szférák zenéje lesz, amely szétzeng a kozmoszba. A halál kapuján áthaladva magunkkal visszük az Életet.

Ezen a ponton már sejtik, hogy voltaképpen mi is az az élet, amely a világba kiárad. Hol rejlenek az élet forrásai? Mindabban, ami az erkölcsi ideálokat ösztönzi, ami az emberre lelkesítően hat. Ráébredünk, hogy azt kell mondanunk: ha ma hagyjuk, hogy erkölcsi ideálok izzítsanak át bennünket, ezek életet, hangot, fényt visznek szét belőlünk, és világteremtő erőkké válnak. Szétszórjuk magunk körül a világteremtő erőt, s ennek az erőnek a forrása a moralitás.

Mint látják, megtaláljuk a hidat, feltéve, hogy a teljes embert vesszük figyelembe, az erkölcsi ideálok és aközött, ami az odakinti, fizikai világban élve kémiailag is ható. Mert a hang az, ami kémiailag hat, ami összehozza és szétanalizálja az anyagokat. Ami pedig a világban fényt sugároz, annak forrása a morális lelkesedés, az ember hőorganizációja. A jövőbe pillantunk, ott képződnek a világformák. És ahogyan a növény esetében a csíráig kell visszamenni, úgy kell a jövőben kialakuló világok esetében visszamennünk azokig a csírákig, amelyek erkölcsi ideálok képében bennünk rejlenek.

Erkölcsi ideálok Elméleti ideák
Élénkítik a hőorganizmust Hűtik a hőorganizmust
Fényforrásokat keltenek a levegőorganizmusban Bénítják a fény keletkezését
Hangforrásokat keltenek a folyékony organizmusban Megölik a hangot
Életcsírákat keltenek a szilárd organizmusban (éteri) Kioltják az életet

Vizsgáljuk most az elméleti ideákat az erkölcsi ideálokkal szembeállítva! Az elméleti ideák, bármennyire jelentősek is, egészen másként kezelendők. Az elméleti ideák esetében tulajdonképpen a hőorganizmus lenyugvását, lehűlését tapasztaljuk. Tehát azt kell mondanunk, hogy az elméleti ideák lehűtik a hőorganizmust. – Ebben különbözik az emberi organizációra gyakorolt hatásuk. Az erkölcsi, illetve morálisvallási jellegűnek tekintett ideák, amelyek azáltal lelkesítenek minket, hogy ösztönzik cselekedeteinket, ilyen módon világteremtő erőként hatnak. Az elméleti ideák mindenekelőtt lenyugtatják, lehűtik a hőorganizmust. Azáltal, hogy lehűtik a hőorganizmust, a levegőorganizmusra is bénítólag hatnak, és bénítóan hatnak a fény forrására, a fény keletkezésére. Továbbá megölik a kozmikus hangot és kioltják az életet. Elméleti ideáinkban véget ér valami, ami egy elmúlt világban teremtődött. Az elméleti ideák befogadásával egy világmindenség hal el. Magunkban hordozzuk egy világmindenség elhalását és egy világmindenség keletkezését.

Ez az a pont, ahol az, aki be van avatva a világ titkaiba, nem beszélhet az erő és anyag megmaradásáról, mint ahogy ma oly sokan teszik. Egyszerűen nem igaz, hogy az anyag megmarad. Az anyag semmivé válik. Az erő saját organizmusunkban válik semmivé azáltal, hogy teoretikusan gondolkodunk. Nem is volnánk emberek, ha nem gondolkodnánk teoretikusan, ha a világmindenség állandóan el nem halna bennünk. Tulajdonképpen a világmindenség elhalása révén vagyunk öntudattal rendelkező emberek, akik a világmindenségről gondolatokat tudnak alkotni. Miközben azonban a világmindenség önmagát gondolja bennünk, máris halott. A világmindenségről alkotott gondolat a világmindenség holtteste. A világmindenség csupán holttestként lesz bennünk tudatossá és tesz bennünket emberré. Tehát egy elmúlt világ hal el bennünk anyaggá, erővé. Csak azért nem vesszük észre, hogy anyag pusztul el és keletkezik, mert azonnal létrejön az új. Az emberben teoretikus gondolkodása révén ér véget az anyagiság; az anyag és a kozmikus erő morális gondolkodása révén éled újra. Így játszik szerepet a világ elmúlásában és keletkezésében mindaz, ami a bőrfelszínünkön belül végbemegy. Így kapcsolódik össze az erkölcsi és a természeti. A természeti elmúlik az emberben; a moralitásban viszont újra létrejön.

Miután az emberek ezeket a dolgokat nem akarták tekintetbe venni, kitalálták az anyag és az erő megmaradásának elvét. Ha az erő és az anyag megmaradó mennyiség volna, akkor nem léteznék erkölcsi világrend. Csakhogy azt ma el akarják fedni, és a mai világszemléletnek minden oka megvan rá, hogy elfedje, hiszen a morális világrendet tulajdonképpen ki kellene oltania, és ki is oltja, amikor az anyag és az erő megmaradásának törvényéről beszél. Mert ha az anyag és az erő valamiképpen megmarad, akkor a morális világrend nem egyéb illúziónál, délibábnál. A világ egész menetét csak úgy érthetjük meg, ha felfogjuk, hogy hogyan keletkeznek új világok a morális világrend „délibábjából” – hiszen eleinte erről van szó, mert csupán gondolatokban él. Mindez nem válik világossá, ha csak az emberi szervezet szilárd alkotórészeit vizsgáljuk, hanem csak akkor, ha a folyékony és a levegőorganizmuson túl eljutunk egészen a hőorganizmusig. Az embernek a világgal való összefüggését csak úgy érthetjük meg, ha a fizikait mintegy nyomon követjük addig a kifinomodásig, felhígulásig, amikor a lelki közvetlenül hatni tud a felhígult fizikaira, mint a hő esetében. Akkor megtaláljuk az összefüggést a testi és a lelki között. Írhatnak akárhány pszichológiát, lélektant – ha a mai anatómia és fiziológia szemléletéből indulnak ki, akkor nem találják meg az átmenetet a szilárdnak vagy félig folyékonynak, félig szilárdnak elképzelt testektől a lelkihez, amely nem is lelki képében jelenik meg. Ha azonban a testit egészen a hőig követik, akkor hidat lehet verni attól, ami a testekben melegként van jelen, addig, ami a lélekből emberi szervezetünk hőjére hat.

A hő a testekben külsőleg, az emberi szervezetben bensőleg van jelen, és mivel maga a hő is organizáltan van az emberben, a lélek, a lelki-szellemi hatással van erre a hőorganizmusra, és a hő kerülő útján hat mindarra, amit belsőleg morálisan átélünk. Moralitáson most természetesen nemcsak azt értem, amit a nyárspolgár erkölcsiségnek képzel, hanem az erkölcs teljességét, például azokat az impulzusokat is, amelyekben a kozmosz fenségességét szemlélve részesülünk, és amikor azt mondjuk: a kozmoszból születtünk, felelősek vagyunk a világ történéséért; amikor a szellemtudományi ismeretek alapján szeretnénk lelkesen a jövőn munkálkodni. – És csak ha magát a szellemtudományt tekintjük az erkölcs egyik forrásának, akkor lelkesedhetünk igazán a moralitásért, akkor a szellemtudományos megismerésből származó lelkesedés egyúttal a magasabb értelemben vett moralitás forrása lesz. Amit azonban szokásosan moralitásnak neveznek, az általánosságban csak egy alfejezete a moralitásnak. Azok az ideák, amelyeket a külső világról, a kész természeti rendszerekről alkotunk, elméleti ideák. Bármilyen intenzíven képzelünk el matematikailag-mechanikailag egy gépet vagy a kopernikuszi rendszer értelmében a világmindenséget, az így nyert elméleti ideák halálerőkként léteznek bennünk, az egész világmindenség holttesteként gondolat, képzet alakjában.

Mindezek révén értjük meg egyre jobban a teljességet, az egész világot. És nem két rendszer áll egymás mellett, a természet rendje és az erkölcsi rend, hanem a kettő egy, és ez az, amire a jelenkor emberének szüksége van, mert különben ott fog állni, mondván, hogy mit is kezdjen a morális ösztönzéseivel egy olyan világban, ahol csak a természet rendje létezik? – Éppen ez a kérdés nyomasztotta olyan súlyosan a lelkeket a XIX. században és a XX. század elején, tudniillik hogy milyen módon képzelhető el az átmenet a természetesből a morálishoz, a morálisból a természeteshez. – Ennek az aggasztó, sorsunkat alakító kérdésnek a megválaszolásához csak egyfelől a természet, másfelől a szellem szellemtudományos megértése segíthet hozzá bennünket.

Ha rendelkezünk azokkal a feltételekkel, amelyek az ilyesfajta felismerésekből fakadnak, akkor ezek segítségével szembenézhetünk azzal, ami bizonyos területeken a külső tudományként tűnik fel, jelenségekkel is, s ami ma már a köztudatba is átment. Világnézetünk alapjának ma a kopernikuszi világképet tekinthetjük. Ezt a kopernikuszi világnézetet, amit azután Kepler [22] fejlesztett tovább és Newton [23] alkotott belőle elméletet, a katolikus egyház 1827-ig természetesen tiltotta. Igaz hitű katolikusnak addig nem volt szabad elhinnie. Azóta már szabad. De annyira átment a köztudatba, hogy ma természetesen ostobának tekintenék azt, aki a világra nem a kopernikuszi világkép értelmében tekintene.

[22] Johannes Kepler (1571–1630): német csillagász, aki felfedezte a bolygómozgás törvényeit.
[23] Isaac Newton (1642–1727): angol természettudós.

Mi ez a kopernikuszi világkép? Azt mondhatjuk, hogy pusztán matematikai tételek, elvek és szemlélet alapján alakították ki, matematikai-mechanikai szemlélettel. Ez a világkép lassanként alakult ki a görög világszemléleten belül, amelyben még megvoltak a korábbi gondolkodási irányzatok maradványai, például a ptolemaioszi világképben, de azután tovább alakult a kopernikuszi világképpé, amit ma minden gyermeknek tanítanak. E világképből visszapillanthatunk az emberiség régi korszakaiba. Ott egészen másfajta világkép létezett. Abból csak annyi maradt meg, amennyit olyan, igen dilettáns alapon álló hagyományok őriztek meg, mint a mai embereknél az asztrológia és hasonlók. Ez a régi csillagászat maradványa, és egyes titkos társaságok, szabadkőművesek és a hozzájuk hasonlók megcsontosodott, megmerevedett szimbólumaiban őrződött meg. Az emberek általában nem tudják, hogy ezek a régi csillagászat maradványai. Ez azonban másfajta csillagászat volt, nem pusztán matematikai elvekre épült, mint a mai csillagászat, hanem a régi látnoki szemléletéből fakadt. Ma egészen téves elképzeléseket alkotnak arról, hogy a régebbi emberiség hogyan jutott el asztronómiai-asztrológiai elképzeléseihez. A világmindenségnek egy bizonyos ösztönös-látnoki szemléletével jutott el hozzá. Az Atlantisz utáni legrégebbi népek az égitestekben szellemi képződményeket, szellemi lényeket láttak, éppen úgy, ahogyan az ember ma az égitesteket pusztán fizikai képződményeknek látja. Ha a régi népeknél égitestekről, bolygókról vagy állócsillagokról volt szó, akkor szellemi lényekről beszéltek. Az ember ma úgy képzeli, hogy a Nap valamilyen égő gázgolyó, és ezért sugároz fényt a világba. A régi népek úgy képzelték, hogy a Nap élőlény, és abban, ami Napként jelent meg előttük, alapjában véve csak e szellemi lény külső, testi kifejeződését látták, ott kint sejtve őt, ahol a Nap van; a többi égitestben ugyanígy szellemi lényeket láttak. Képzeljük el, hogy létezett egy kor, amely már jóval a Golgota Misztériuma előtt véget ért, s amelyben a világmindenség minden Napját és csillagát szellemi lénynek képzelték; azután jött egy, nevezzük így, átmeneti kor, ahol nemigen tudták, hogy hogyan is képzeljék ezeket a bolygókat: egyfelől fizikainak tekintették őket, de mégis lelkekkel benépesítve. Ebben a korban már nem tudták, hogyan megy át a fizikai fokozatosan a lelkibe, illetve a lelki fokozatosan a fizikaiba, és hogy a kettő alapjában véve azonos; így tételezték azután egyfelől a fizikait, másfelől a lelkit. Úgy kombinálták őket össze, ahogyan a pszichológusok nagy része, már amennyiben egyáltalán feltételeznek lelkieket, még ma is egybe gondolja az emberben a lelkit és a fizikait, ami természetesen nem vezethet máshoz, csakis abszurd gondolkodáshoz; vagy pedig ahogyan a pszichofizikai parallelizáció feltételezi, ami megint csak nem más, mint ostoba kifejezési formája valami olyannak, amit nem ismernek.

Azután elérkezett az a kor, amikor az égitesteket fizikai objektumoknak tekintették, amelyek matematikai törvények szerint keringenek vagy állnak, vonzzák vagy taszítják egymást és így tovább. Mindenesetre minden korban létezett valamiféle tudás a dolgok valódi állásáról, a régebbi korokban inkább ösztönös módon. Immár azonban nem elegendő az ösztönös tudás, teljes tudatossággal kell megküzdeni azért, amit régebben ösztönösen tudtak. Arra a kérdésre, hogy hogyan képzelték el a Napot azok, akik teljes szemlélettel, tehát fizikai, lelki és szellemi szemlélettel ismerték meg a világmindenséget, azt felelhetjük, hogy először szellemi lénynek képzelték (I). A beavatottak ezt a szellemi lényt tartották minden moralitás forrásának. Mindazok tehát, akikről „A szabadság filozófiája” című könyvemben azt írtam, hogy morális intuícióikat ebből a forrásból merítették, ezt a Földön tették; a morális intuíciók ragyogásukat az embertől nyerik, abból, ami az emberben morális lelkesedésként él (II).

Gondolják csak el, mennyire növeli felelősségünket, ha tudjuk, hogy ha a Földön egyetlen lelket sem hevítene a valódi, igazi erkölcs vagy általában a szellemi ideálok, akkor nem járulnánk hozzá világunk előrehaladásához, újjáteremtéséhez, hanem csak az elhalásához.

Ez a fényerő (III), amely itt, a Földön található, kifelé, a világmindenségbe hat. Az átlagos emberi észlelés számára azonban nem vehető észre, hogy az emberben élő moralitás kisugárzik a Földről.

Ha az egész Földre olyan szomorú korszak következne, hogy az emberek milliói szellem nélkül halnának el – a szellemibe itt a morálisat is beleértve, hiszen oda is tartozik –, akkor a Föld mégis kibocsáthatna szellemi napsugarakat, ha akár csak egy tucat emberben élne a fénylő, erkölcsi-szellemi lelkesedés. Ami így kisugárzik, az csak bizonyos távolságra sugárzik. Ebben a távolságban mintegy visszatükröződik önmagában és ezáltal létrejön az ember kisugárzásának visszatükröződése. Minden idők beavatottjai ezt a visszatükröződést tekintették Napnak. Mert nincs ott semmi fizikai, mint már sokszor elmondtam. Ahol a külső csillagászat izzó gázgolyóról beszél, az csak egy szelleminek fizikailag megjelenő tükröződése (IV). Láthatják, hogy a kopernikuszi világszemlélet, és végső soron még a régi csillagászat is, milyen messze van a beavatás titkától. Ezeket az összefüggéseket legjobban az fejezi ki, hogy abban a korban, amikor az emberek egy nagy hatalmú csoportja az ilyen igazságokat a tömeg számára, ahogy ők mondták, veszélyesnek találta, és nem akarta őket megismertetni ezekkel, s hogy abban a korban egy olyan idealistát, mint Julianus [24], aki meg akarta ezeket ismertetni a világgal, „hitehagyottnak” tekintettek, és közvetett módon megölték. Megvannak az okai annak, hogy bizonyos titkos társaságok nem közlik a világgal a hozzájuk eljutó titkokat, hiszen ezáltal bizonyos hatalmat gyakorolhatnak. Ha Julianus császár korában bizonyos titkos társaságok annyira őrizték titkaikat, hogy Julianust megölették, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha bizonyos titkok őrzői, akik nem átadni, hanem hatalmuk kiteljesítése érdekében a tömegtől távol tartani akarják őket, gyűlöletesnek találják, ha bizonyos titkoknak akár a kezdeteit felfedik. És itt meglátnak valamit annak mélyebb okaiból, hogy a világban miért támad olyan iszonyú gyűlölet az ellen, amit a szellemtudomány kötelességének érez korunkban az emberiség elé tárni. Olyan korban élünk azonban, amikor a földi civilizáció tönkremegy, ha a földi emberiséggel nem közölnek bizonyos titkokat. Ezeket eddig bizonyos módon titokként őrizték, valaha az emberiség ösztönösen, látnoki módon jutott birtokukba, most azonban ismét el kell sajátítania azáltal, hogy teljesen tudatosan figyelembe veszi nem csupán a fizikait, hanem a szellemit is. Végül is mit akart Hitehagyott Julianus? Meg akarta értetni az emberekkel: egyre inkább hozzászoktak ahhoz, hogy csak a fizikai Napot lássák, pedig létezik egy szellemi Nap, amelynek a fizikai csak a tükre! A maga módján Krisztus titkát akarta közölni a világgal. De Krisztusnak, a szellemi Napnak a fizikai Nappal való összefüggéseit el akarják leplezni. Egyes hatalmasokat ezért dühíti fel az a legjobban, ha Krisztus titkáról a Nap titkával kapcsolatban szólnak. Akkor aztán mindenféle rágalmat előhoznak. De, mint látják, a szellemtudomány a mi korunkban fontos dolog. S csak az, aki fontosnak tartja, szemléli a szellemtudományt az őt megillető komolyságában.

[24] Flavius Claudius Julianus (331–363): a Római Birodalom császára másfél évig, 361 és 363 között.

Tizenkettedik előadás, Dornach, 1920. december 19.

Az ember egyfelől szemlélőként, másrészt cselekvőként van jelen a világban; érzéseivel e kettő között helyezkedik el. Egyfelől érzéseket váltanak ki belőle szemlélődésének eredményei, másfelől érzései cselekedeteiben is szerepet játszanak. Elég arra gondolnunk, hogy az ember elégedett vagy elégedetlen lehet sikeres vagy sikertelen cselekedeteivel, és hogy végső soron minden cselekedetet érzelmi impulzusok kísérnek, máris beláthatjuk, hogy érzelmi lényünk valóban két ellentétes pólust köt össze: lényünk szemlélődő és cselekvő elemét. Csakis azáltal vagyunk emberek a szó legteljesebb értelmében, hogy szemlélődő lények vagyunk. Gondolják csak meg, hogy végső soron mindaz, ami önöknek emberi öntudatot ad, azzal függ össze, hogy az életüket körülvevő világot bensőleg le tudják képezni, szemlélni tudják. Annak a gondolata, hogy a világot nem tudnánk szemlélni, azzal lenne egyenlő, hogy elvetjük egész emberi mivoltunkat. Mint cselekvő emberek a szociális életben gyökerezünk. Alapjában véve mindannak van bizonyos szociális jelentősége, amit születésünk és halálunk között véghezviszünk.

Mármost önök tudják, hogy szemlélődő lényként a gondolat él bennünk, cselekvő, illetve szociális lényként pedig az akarat. Mint ahogy általában a valóságban, ugyanúgy az emberi természetben sem lehet a dolgokat egyszerűen egymás mellé rakni, viszont mindazt, ami a létre hatással van, jellemezhetjük egyik vagy másik oldaláról; a dolgok összemosódnak, s a világ erői szintén. Amikor gondolkodunk, gondolati lényeknek, de akarati lényeknek is magunkat. Akaratunk azonban akkor is állandóan tevékenykedik, amikor szemlélődve, teljes külső nyugalomban a gondolatainkba merülünk. És megfordítva: amikor cselekszünk, akkor is tevékeny bennünk a gondolat. Elképzelhetetlen, hogy valamilyen cselekvést úgy kezdeményezzünk, hogy úgy ugorjon át a szociális életbe, hogy gondolatilag ne azonosítsuk magunkat azzal, ami történik. Minden akaratiságban benne rejlik a gondolatiság, minden gondolatiban az akarati. Ha a morális-szellemi világrend és a fizikai természet rendje között valóban fel akarjuk építeni az oly sokszor emlegetett hidat, akkor mindenképpen szükséges, hogy tisztázzuk az eközben felmerülő dolgokat.

Képzeljék csak el, hogy egy ideig a szokásos tudományok értelmében, tisztán gondolatilag élnek, meg sem mozdulnak, minden cselekvéstől tartózkodnak, képzetekben élnek. Tisztában kell lenniük azonban azzal, hogy akkor ebben a képzetvilágban jelen van az akarat, amely a bensejükben még akkor is tevékenykedik, kiterjesztve hatalmát a képzetek birodalmára. S még akkor is, ha a gondolkodó embert úgy szemléljük, mint aki akaratát állandóan belesugározza a gondolataiba, akkor is fel fog tűnni valami a való élettel összehasonlítva. Gondolatainkról, ha végighaladunk valamennyin, mindig azt fogjuk találni, hogy mindig valami olyasmihez kötődnek, ami környezetünkben, ami élményeink sorában jelen van. Születésünk és halálunk között csak olyan gondolataink vannak, amelyeket az életünk hoz magával. Ha gazdag tapasztalatokkal rendelkezünk, akkor gondolataink tartalma is gazdag, ha tapasztalataink szegényesek, úgy gondolataink tartalma is az. Gondolataink tartalma mintegy belső sorsunkat jelenti. A gondolatok e megélésén belül egyvalami azonban teljesen a sajátunk: a gondolatok összekapcsolásának és szétválasztásának, a gondolatok belső feldolgozásának a módja, az, ahogyan ítélünk, következtetünk és ahogyan a gondolati életben tájékozódunk. A gondolati életünkben működő akarat a sajátunk.

Ha erre a gondolati életre tekintünk, még gondos önvizsgálat esetén is azt kell mondanunk – és meglátják majd, hogy gondos önvizsgálat esetén is így van –, hogy a gondolatok tartalma kívülről jön, feldolgozásuk viszont önmagunkból ered. – Tehát gondolati életünk tekintetében alapjában véve teljesen attól függünk, amit sorsszerűen kapott születésünk folytán átélhetünk: a bennünket ért élményektől. Ami pedig a külvilágból érkezik hozzánk, abba éppen a lelkünk mélyéről feltörő akarat révén visszük bele saját természetünket. Az önismeret kiteljesedéséhez rendkívül fontos az a megkülönböztetés, hogy gondolataink tartalma a külvilágból származik, a gondolatok világába viszont bensőnkből sugárzik ki az akarat ereje.

Hogyan is válik az ember bensőleg egyre szellemibbé? Nem a külvilágból befogadott, lehető legtöbb gondolat révén, hiszen ezek a gondolatok – hogy úgy mondjam – csak az ember fizikai külvilágát adják vissza képek formájában. Attól, hogy az élet szenzációit hajszoljuk, nem leszünk szellemibbek. Szellemibbek a gondolatokon belül végzett belső akarati munkával leszünk. Ennélfogva a meditáció sem abban áll, hogy az ember átadja magát a gondolatok önkényes játékának, hanem abban, hogy néhány könnyen áttekinthető, könnyen ellenőrizhető gondolatot helyez tudatának középpontjába, mégpedig igen intenzív akarattal. És minél erősebb, intenzívebb ez az akarati sugárzás abban az elemben, ahol maguk a gondolatok vannak, annál inkább válunk szellemivé. Ha a külső, érzéki világból fogadunk magunkba gondolatokat – és születésünk és halálunk között persze csak ilyeneket fogadhatunk be –, akkor, mint könnyen belátható, nem leszünk szabadok, mert a külvilág összefüggéseire vagyunk ráutalva; akkor úgy kell gondolkodnunk, ahogyan a külvilág előírja, amennyiben csak a gondolat tartalmát tartjuk szem előtt. Szabaddá csakis a belső feldolgozásuk révén válhatunk.

Van azonban egy módja annak, hogy az ember teljesen szabaddá váljék, belső életében váljék szabaddá, amennyiben a kívülről jövő gondolattartalmakat lehetőleg kirekeszti, egyre inkább kirekeszti, és azt az akarati elemet, amely ítéleteink, következtetéseink során gondolatainkat áthatja, fokozottan aktivizálja. Gondolkodásunk ezáltal olyan állapotba kerül, amit „A szabadság filozófiájá”-ban tiszta gondolkodásnak neveztem. Gondolkodunk, de a gondolkodásban csakis akarat él. Ezt különösen „A szabadság filozófiájá”-nak 1918-as új kiadásában hangsúlyoztam nyomatékosan. Az, ami ilyenkor bennünk él, az a gondolkodás szférájában él. Ha viszont tiszta gondolkodássá vált, akkor voltaképpen ugyanúgy nevezhető tiszta akaratnak is. Így eljutunk odáig, hogy a gondolkodástól az akaratig emelkedünk, ha bensőleg szabadokká válunk, ha gondolkodásunkat mintegy addig érleljük, amíg az akarat kisugárzása át meg át nem járja, tehát az akaratot nem kívülről fogadja be, hanem benne él. Ám éppen azáltal, hogy akaratunkat egyre jobban megerősítjük a gondolkodásunkban, arra készítjük elő magunkat, amit „A szabadság filozófiájá”-ban erkölcsi fantáziának neveztem, ami azután felemelkedik a morális intuíciók szintjére, amelyek áthatják gondolattá vált akaratunkat vagy akarattá vált gondolatunkat. Ilyen módon kiemeljük magunkat a fizikai-érzéki szükségszerűségből, azzal sugározzuk át magunkat, ami a sajátunk, és előkészítjük magunkat a morális intuícióra. Mindaz pedig, ami a szellemi világból először töltheti be az embert, ilyen morális intuíciókon alapszik. Akkor közelíthetünk tehát a szabad élethez, ha akaratunk a gondolkodásunkban egyre hatalmasabb szerepet játszik.

Tekintsünk most az emberre a másik, az akarati pólus felől. Mikor tárul, cselekedeteink révén, különösen világosan lelki szemünk elé az akarat? Ha tüsszentünk, az is cselekvésnek nevezhető, ám ilyenkor nem tulajdoníthatunk magunknak valami különös akarati impulzust. Ha beszélünk, akkor már olyat teszünk, amiben valamiképpen benne rejlik az akarat. De gondolják csak meg, hogy a beszédben hogyan keveredik a szándékos és az önkéntelen, az akarati és akaratlan! Mindannyian megtanulunk beszélni, de úgy, hogy nem kell minden egyes szót akaratunk közreműködésével megformálnunk, hanem van valamiféle ösztönszerű a beszédünkben. A mindennapi életben mindenesetre így van, és alapjában véve éppen azok esetében van így, akik kevéssé törekszenek a szellemire. Láthatjuk a fecsegőkön – még ha ők maguk nem is veszik észre –, akiknek be nem áll a szájuk, bár a szavaikból nem sok gondolat vehető ki, hogy milyen sok a beszédjükben az, ami ösztönös, önkéntelen. De mennél jobban eltávolodunk szervezetünktől a tőle függetlenné váló cselekvés felé, annál inkább belevisszük cselekedeteinkbe a gondolatokat. A tüsszentés még teljesen abból fakad, ami organikus, a beszéd nagyrészt oda tartozik, a járás már nagyon kevéssé, és amit kezünkkel viszünk véghez, szintén igen kevéssé. Így fokozatos az átmenet az organikustól a tőle egyre függetlenebbé váló cselekvésig. Ezeket a cselekedeteinket gondolatainkkal kísérjük, még ha nem tudjuk is, hogy az akarat hogyan vesz részt e cselekedetekben. Ha nem vagyunk alvajárók, akik ilyen állapotban cselekszenek, akkor tetteinket mindig gondolatok kísérik. Cselekvésünkbe belevisszük a gondolatokat, mégpedig annál inkább, mennél kiműveltebben cselekszünk.

Látják tehát, hogy egyre inkább bensővé válunk, ahogy saját erőnket akarat formájában átvisszük gondolkodásunkba, ahogy azt mintegy áthatjuk akaratunkkal. Az akaratot belevisszük a gondolkodásba, és ezáltal jutunk el a szabadsághoz. Cselekedeteinket egyre inkább kiművelve eljutunk oda, hogy ezekhez a cselekedetekhez hozzájárulnak a gondolatok. Akaratunkból eredő cselekvésünket gondolatainkkal átvilágítjuk. Egyfelől, bensőnkben, gondolati életet élünk; ezt hatja át akaratunk, és így találunk rá a szabadságra. Másfelől, kifelé, cselekedeteink akaratunkból erednek; s ezeket gondolatainkkal itatjuk át.

De mitől válnak tetteink egyre kiműveltebbé? Miáltal jutunk el az egyre tökéletesebbé váló cselekvéshez (hogy ezt a mindenképpen vitatható kifejezést használjuk)? – Voltaképpen úgy jutunk el az egyre tökéletesebb cselekvéshez, ha kifejlesztjük magunkban azt az erőt, amit csak a külvilág iránti odaadásnak lehet nevezni. Minél nagyobb a külvilág iránti odaadásunk, annál inkább fog minket ez a külvilág cselekvésre indítani. Azonban éppen a külvilág iránti odaadás útját megtalálva jutunk el oda, hogy cselekedeteink tartalmát gondolatokkal itassuk át. Mi a külvilág iránti odaadás? Ez az odaadás, amelyet a bennünket átható, a cselekedeteinket gondolatokkal átható külvilág iránt érzünk, nem más, mint a szeretet.

Ahogy a gondolati életet akarattal átsugározva a szabadsághoz jutunk, úgy jutunk el a szeretethez, ha akarati életünket gondolatokkal hatjuk át. Cselekvésünk során azáltal bontakoztatjuk ki a szeretetet, hogy az akarati jellegbe gondolatokat sugárzunk; gondolkodásunkban azáltal bontakoztatjuk ki a szabadságot, hogy akarati jelleget sugárzunk bele a gondolatokba. Mivel az ember teljes egészként létezik, ha eljutunk oda, hogy gondolati életünkben megtaláljuk a szabadságot, akarati életünkben pedig a szeretetet, akkor cselekvésünkben a szabadság, gondolkodásunkban a szeretet is működni fog. Átjárják egymást, és gondolattól áthatva, szeretettel fogunk cselekedni, gondolkodásunkat pedig akarat fogja áthatni, amiből viszont a szabad cselekvés származik.

Látják, hogyan forr össze az emberben a két legnagyobb eszmény, a szabadság és a szeretet. És a szabadság és a szerelem olyasvalami, amit az ember, ahogyan a világban jelen van, úgy képes magában megvalósítani, hogy egyik a másikkal valamiképpen éppen az ember révén kapcsolódik össze a világ számára.

Mármost meg kell kérdeznünk, hogyan érhető el ez a legmagasztosabb eszmény ebben az akarattal átsugárzott gondolati életben? – No igen: ha a gondolati élet olyasmi volna, ami anyagi folyamatokat mutat meg, akkor az akarat tulajdonképpen sohasem jelenhetne meg teljesen a gondolati szférában, és az akarati elem nem foglalhatna el benne egyre több teret. Képzeljék el, hogy ha itt anyagi folyamatokról volna szó, az akarat legfeljebb szervezőerőként gyakorolhatna hatást ezekre a folyamatokra. Az akarat csak úgy lehet hatékony, ha a gondolati élet, mint olyan, nem rendelkezik semmiféle külső fizikai realitással, ha olyasmi, ami tökéletesen mentes a külső fizikai realitástól. Mi hát a gondolati élet?

Tisztázni tudjuk, hogy minek kell lennie, ha egy képből indulunk ki. Ha van itt egy tükrünk és ott egy tárgyunk, amely tükröződik benne, akkor hiába megyünk a tükör mögé, nem találunk semmit. Hiszen az csak kép. Ilyen képjellegük van a gondolatainknak is. Mitől van ilyen képjellegük? Emlékezzenek csak vissza arra, amit a gondolati életről mondtam! Ennek a jelen pillanatban valójában nincs is realitása. A gondolati élet születésünk előttről vagy, mondjuk így, a fogantatást megelőző létből sugárzik felénk. A gondolati életnek a halál és az újabb születés között van realitása. Ahogyan itt van egy tárgy a tükör előtt, és a tükör csak képeket hoz létre, ugyanúgy azt, ami gondolati életként fejlődik ki bennünk, alapjában véve a halál és az újabb születés között éljük csak át egészen reálisan, a születésünk után kibontakozó életünkbe csak onnan sugárzik át. Gondolkodó lények, csak tükörkép-realitás rejtőzik bennünk. Ezáltal itathatja át az anyagcserénkből, mint tudják, felsugárzó másik realitás gondolati életünk pusztán tükörképi realitását. A gondolati élet tükörképjellege úgy látható a legvilágosabban – feltéve, hogy egyáltalán törekszünk az elfogulatlan gondolkodásra, ami ilyen vonatkozásban ma igen ritka –, ha a legtisztább gondolati életet, a matematikait vesszük szemügyre. A matematika gondolati élete teljességgel bensőnkből fakad, de csak tükörléte van. A matematikával ugyan minden külső tárgy meghatározható; maguk a matematikai gondolatok azonban csupán gondolatok, és pusztán képi léttel rendelkeznek. Olyasvalamik, amik nem valamiféle külső realitásból jöttek létre.

A Kanthoz hasonló absztrakt emberek erre is egy absztrakt kifejezést használnak. Azt mondják, hogy a matematikai fogalmak a priori léteznek. – „A priori” azt jelenti: mielőtt valami más létezett volna. De miért a priori jellegűek a matematikai fogalmak? Azért, mert a születés előtti, illetőleg a fogantatást megelőző létből sugároznak ide; ez adja a priori mivoltukat. Tudatunk számára azért tűnnek reálisnak, mert akarat hatja át őket. A rájuk sugárzó akarat teszi őket reálissá. Gondolják csak meg, hogy a modern gondolkodás mennyire absztrakttá vált, hiszen absztrakt szavakat használ arra, aminek a realitásába nem is lát bele. Kant is megérezte, hogy a matematikát a születésünk előtti létből hozzuk magunkkal, ezért nevezte a matematikai ítéletalkotást a priorinak. Ezzel azonban nem mondott semmi többet, mivel az „a priori” minősítés nem utal semmiféle realitásra, pusztán csak formalitásra.

A gondolati élettel kapcsolatban, amelynek a maga képlétében az akarat sugárzására van szüksége ahhoz, hogy realitássá váljon – a régi hagyományok, régi elképzelések látszatról beszélnek. (Lásd a rajzot a 207. oldalon!)

Nézzük most az ember másik pólusát, ahol a gondolatok az akarati felé sugároznak, ahol a szeretetben viszik véghez a dolgokat: itt tudatunk mintegy visszaverődik a realitásról. Nem tudunk beletekinteni a sötétség birodalmába – abba, ami a tudat számára a sötétség birodalma –, oda, ahol az akarat kibontakozik, amikor a karunkat megemeljük vagy fejünket elfordítjuk, mármint ha nincsenek túlságosan természetfölötti elképzeléseink. A kar mozgatásának bonyolult folyamata éppúgy öntudatlan marad a közönséges tudat számára, mint az álom nélküli, mély alvás tényei. Látjuk a karunkat, látjuk, amint kezünk megragad valamit. Mindez azért van, mert a dolgot átitatjuk képzeteinkkel, gondolatainkkal. Ám a gondolataink, amelyek tudatunkban léteznek, itt is megmaradnak látszatnak. A realitás azonban az, amiben élünk, és ez nem sugárzik fel a közönséges tudatba. A régi hagyományok ezzel kapcsolatban erőről beszélnek, mert azt, amiben mint realitásban élünk, áthatja ugyan a gondolat, az azonban a születés és halál közti életben valami módon mégis visszapattan róla.

A két pólus között foglal helyet az a kiegyenlítő tényező, ami összeköti egymással az akaratot, amely mintegy a fej felé sugárzik, a gondolatokkal, amelyeket mintegy a szívünkkel érzünk, mialatt a szeretetben cselekszünk és a szívünkkel a cselekvésben szeretettel átérzett: ez a kiegyenlítő tényező az érzelmi élet, amely akár az akarati, akár a gondolati felé irányulhat. Közönséges tudatunk jóvoltából olyan elemben élünk, amelynek révén egyfelől felfogjuk azt, ami a szabadság felé hajló, akarattal áthatott gondolkodásunkban kifejezésre jut, másfelől pedig igyekszünk egyre gondolatgazdagabbá tenni azt, ami cselekedeteinkben megjelenik. A kettőt összekötő hidat régtől fogva bölcsességnek hívják.

Goethe a zöld kígyóról és a szép liliomról szóló meséjében utalt ezekre a régi hagyományokra a három király – az arany-, az ezüst- és a bronzkirály – alakjában. Más szempontból rámutattam már, hogy egészen más alakban ugyan, de újjá kell élednie a három elemnek, amelyekre a régi, ösztönös megismerés utalhatott, és most ismét feléledhetnek, ha az ember magába fogadja mindazt, ami imagináció, inspiráció és intuíció útján ismerhető meg.

Mi is történik tulajdonképpen, amikor az ember kialakítja gondolati életét? Egy realitás látszattá válik. Nagyon lényeges, hogy ezzel tisztában legyünk. Fejünk elcsontosodottsága és csontosodásra való hajlama, már külsőleg, vizuálisan is az elhaltat mutatja meg a többi, üde testi organizációval szemben. Születésünk és halálunk között azt hordozzuk a fejünkben, ami a régmúltból – ahol még realitás volt – látszat formájában jut el hozzánk; és ezt a látszatot szervezetünk másik részéből egy reális elemmel szőjük át, az akarat anyagcseréből származó reális elemével. Ez összefügg az emberi létünk kezdetén lejátszódó, de kozmikus jelentőségű csíraképződéssel. Gondolják el, hogy valaki egy bizonyos évben, miután a szellemi világban élt, megszületik; kilép a szellemi világból és az addig reális gondolkodás látszattá válik számára. Ebbe a látszatba viszi át egészen más irányból eredő akarati tevékenységét, amely szervezetének fejen kívüli részéből emelkedik fel. Ez az, ami a látszatban elhaló múltat az akarat felragyogása révén a jövő realitásaként éleszti újjá.

Értsük meg jól, mi történik akkor, amikor az ember felemelkedik a tiszta, tehát akarattal átvilágított gondolkodáshoz. Annak alapján, amit a látszat megszüntetett, tehát a múlt alapján, az Énjéből felszálló akarat megtermékenyítő hatása révén, új realitás fejlődik ki benne, ami a jövendőbe vezet. Az ember a jövő csírájának hordozójává válik. A múlt reális gondolataiba, mint anyaföldbe vetik el azt, ami az individuálisból ered, és a csírát az eljövendő élet számára átadják a jövőnek.

Másfelől az ember azt bontakoztatja ki, amit szeretetben véghezvisz, midőn cselekedeteit, akarati megnyilvánulásait gondolatokkal hatja át. Ezek elkülönülnek tőle; cselekedeteink nem maradnak velünk. Kozmikus történéssé válnak; és ha szeretet szövi át őket, akkor a szeretet velük együtt megy el. Az önző cselekedet kozmikus szempontból különbözik a szeretetteljes cselekedettől. Ha a látszatot az akarattal megtermékenyítve kibontakoztatjuk azt, ami bensőnkből fakad, akkor az, ami fejünkből mintegy kiáramlik a világba, összetalálkozik gondolattal áthatott cselekedeteinkkel. Ahogyan a növényi fejlődés során a virágban lévő csírát külső napfénynek, levegőnek, más effélének, kozmikus hatásnak kell érnie ahhoz, hogy növekedhessék, éppúgy találja meg növekedési elemét a felé áradó, cselekedetekben élő szeretetben az, ami a szabadság révén bontakozik ki.

Az ember tehát valóságos része a világ fejlődésének, és ami bőrén belül történik, a bőrfelületéről kiinduló cselekedetekkel együtt, nemcsak neki magának fontos, hanem egyben a világ történése is. Be van ágyazva a világmindenségbe, a világ történetébe. Míg az emberben látszattá válik az, ami a múltban reális volt, a realitás folytonosan felbomlik, és miután ezt a látszatot viszont megtermékenyíti az akarat, új realitás jön létre. Itt áll előttünk, hogy úgy mondjam, szellemileg megfogható formában az, amit más szempontokból kiindulva már elmondtunk: az anyagban nincs állandóság. Látszattá alakul át, a látszatot pedig az emberi akarat ismét felemeli a realitásba. Csupán délibáb az, ami az anyag és az energia megmaradásának törvényeként került be a fizikai világképbe – hiszen az emberek csakis a természeti világképre vannak tekintettel. Az anyag valójában folytonosan eltűnik, látszattá alakul, és valami új keletkezik, mégpedig pontosan annak a révén, ami a kozmosz eddigi legmagasabb rendű képződményeként jelenik meg előttünk, tehát az ember révén, aki ismét létté változtatja a látszatot.

Ugyanezt láthatjuk a másik póluson is, csak kevésbé egyszerűen, hiszen a szabadsághoz vezető folyamatokat az elfogulatlan gondolkodás végül is csakugyan átláthatja; ám ahhoz, hogy itt helyesen lássunk, már bizonyos szellemtudományos felkészültség szükséges. Az átlagos tudat ugyanis eleinte visszapattan az erőről. A gondolat áthatja ugyan azt, ami az erőben megnyilvánul, ám az átlagos tudat nem észleli, hogy itt egyre több akarat, ítéletalkotás jelenik meg a gondolatvilágban, és azt sem, hogy ha az akaratit gondolatokkal gazdagítjuk, ha az erőt egyre inkább kioltjuk, akkor egyre több puszta erőt itatunk át a gondolat fényével. Az ember egyik pólusán az anyag legyőzését, a másikon pedig az újrakeletkezését látjuk.

Tudjuk, s „A lélek rejtélyeiről” [25] című könyvemben legalább utalásszerűen kifejtettem, hogy az ember hármas tagozódású lény: idegi-érzékszervi emberként a gondolati életet, ritmikus emberként – lélegzés, vérkeringés – az érzelmi életet, anyagcsere emberként pedig az akarati életet rejtjük magunkban. De hogyan bontakozik ki az emberben az anyagcsere, ha az akarat egyre inkább szeretetté változik? Miután az ember cselekvő lény, úgy, hogy voltaképpen állandóan legyőzi az anyagot. És mi bontakozik ki az emberben, mialatt szabad lényként a – voltaképpen akarati jellegű – tiszta gondolkodás irányába fejlődik? Létrejön az anyag. Beletekintünk az anyag keletkezésébe. Bennünk van az, ami az anyagot létrehozza: a fejünk; és bennünk van az is, ami a fejet megsemmisíti, ahol láthatjuk, hogyan semmisül meg az anyag: végtagrendszerünk, anyagcsere-organizmusunk is bennünk van.

[25] Rudolf Steiner: A lélek rejtélyeiről (GA 21).

Így lehet az embert a maga teljességében szemlélni. Látjuk, hogy az, amit az emberi tudat egyébként többnyire csak absztrakciók segítségével fog fel, hogyan vesz részt reális elemként a világ fejlődésében; s ez, ami benne van a világ fejlődésében, és amihez a szokásos tudat úgy ragaszkodik, hogy sehogy sem képes másnak, mint realitásnak elképzelni, az hogyan válik semmivé. Ez az átlagos tudat számára azonban realitás, és ha a külső realitással ez nem megy, akkor legalább az atomok legyenek azok, amelyeknek merev a realitásuk. S mivel a gondolatok nem tudnak szakítani ezekkel a merev realitásokkal, ezért egyszerűen összevegyítik őket, hol így, hol úgy. Egyszer hidrogén lesz belőlük, máskor oxigén, különbözőképpen csoportosítva, mivel nem tudják másképp elképzelni, mint hogy amit gondolatban szilárdan összekapcsoltak, az a valóságban is szilárdan összekapcsolódik.

A merev, örök atomok feltételezése nem más, mint gondolati gyengeség. A valóságnak megfelelő gondolkodásból az következik, hogy az anyag folyamatosan semmivé válik. Az ember csak azért beszél az anyag állandóságáról, mert az anyag megsemmisülésekor állandóan új anyag keletkezik. Ugyanolyan tévedésnek válik áldozatul, mintha, mondjuk, bizonyos számú okiratot bevinnénk egy házba, bent lemásolnánk, azután pedig elégetnénk őket, a kikerülő másolatokról pedig valaki úgy képzelné, hogy mivel ugyanazt látja kihozni, mint amit bevittek, akkor a kettő azonos. Miközben valójában újakat írtak, a régieket pedig elégették. Így van ez a világ fejlődésével is, és fontos, hogy megismerésünk eljusson eddig a pontig. Mert ahol az emberben anyag semmisül meg, látszattá válik és új anyag jön létre, ott van meg a szabadság lehetősége, és ott van meg a szeretet lehetősége. A szeretet és szabadság összetartozik, ahogyan már „A szabadság filozófiája” című munkámban is utaltam rá.

Aki valamilyen világszemlélet alapján az anyag megmaradásáról beszél, az egyfelől a szabadságot, másfelől pedig a kiteljesedett szeretetet irtja ki. Mert az emberben csakis azáltal jön létre a szeretet érzése, az odaadás valami iránt, amihez nem a múlt lök oda bennünket, hogy a múlt teljességgel elmúlik, látszattá válik, és valami új, egészen csíraállapotú jön létre; hasonlóképpen a szabadsághoz, amely nem más, mint előre meg nem határozott cselekvés. A szabadságot és szeretetet valóban csak a szellemtudományos világszemlélet tudja megragadni, semmi egyéb. Aki elmélyedt az utóbbi századok folyamán kibontakozó világképben, az megítélheti, hogy az újabb emberiség megcsontosodott gondolkodásával szemben milyen nehézségekkel kell megküzdeni, hogy az elfogulatlan szellemtudományi gondolkodást érvényre juttassuk. A modern természettudományos világképben tudniillik szinte nem is léteznek olyan támpontok, amelyekből kiindulva el lehetne jutni a szabadság és a szeretet igazi megértéséhez.

Arról, hogy egyfelől a természettudományos világképnek, másfelől a régi, hagyományos világképeknek hogyan kell viszonyulniuk az emberiség valóban haladó szellemtudományos fejlődéséhez, majd egy más alkalommal beszélünk.

Az előadások alapján készített jegyzetekről

Rudolf Steiner Mein Lebensgang – Életutam című önéletrajzából (1925., 35. fejezet)

…Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadás-sorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a „csak tagok részére” korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a „szellemi látásban” egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

Az „antropozófia” felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben mint „antropozófiai történelem” található meg.