GA215

A filozófia, a kozmológia és a vallás az antropozófiában

10 előadás
Dornach, 1922. szeptember 6-15.

Impresszum

Tartalom

Megismerési és akarati gyakorlatok

Dornach, 1922 szeptember 9.

Az inspirációhoz való eljutás jellemzett gyakorlatai a további érzékfeletti megismerésnek voltaképpen csak előgyakorlatai. E gyakorlatok révén mindenesetre eljutunk oda, hogy saját emberi életünk folyását a jellemzett módon láthassuk, megláthassuk az éteri világ tényeit, amelyek az emberi gondolkodás, érzés és akarat mögött bontakoznak ki a földi lét során. A meditációban vagy annak következtében a tudatban felmerült képszerű látványok eltávolítása révén, a kiüresített tudat létrehozásával ahhoz is eljutunk, hogy megismerjük a kozmosz éterikus lényét és a benne működő szellemi lények megnyilvánulásait. Ha ilyen módon csak az ember lelki életét ismerjük meg, vagyis asztrális organizációját, akkor először világossá válik, hogy az öröklés kibontakozásában mi rejlik az ember fizikai organizációja számára, más szavakkal, hogy mit örököl az ember elődeitől fizikai teste számára a folyamatos átöröklés tényei során. Arról is képet kapunk, ami az éterorganizmusban a kozmosz behatásából származik, ez nincs alávetve az átöröklésnek, hanem eloldódik tőle és az emberi individualitás számára van jelentősége. Az ember tehát már étertestében és asztrális organizációjában megszabadul attól, amit elődeitől örököl, akiktől fizikai testét kapja.

Rendkívül fontos, hogy ilyen módon eljussunk annak pontos megkülönböztetéséhez, ami a fizikai átöröklés folyamatos áramlásában az elődök visznek át az utódokra, és amit ezzel szemben az emberi individuum az éteri-kozmikus világból kap. Ez az emberi individuum voltaképpen csak ezáltal lesz személyes, individuális és így oldódik el az öröklött jegyektől. Különösen a neveléstudomány, a pedagógia számára fontos, hogy ezt világosan átlássa, és a pedagógus éppen az itt említett megismerések révén juthat jelentős alapokhoz. Talán utalhatok arra a könyvecskére[1], amely a tavaly karácsonykor Dornachban tartott pedagógiai kurzusomat tartalmazza Albert Steffen megfogalmazásában és arra is, ami az angol „Anthroposophy” című folyóirat tavaly julius-augusztusi számában jelent meg, ez is a nevelésüggyel kapcsolatban érdekes.

A jellemzett gyakorlatok révén kifejlesztett inspiratív megismerés az embert csak a földi élet asztrális organizációjával ismerteti meg. Szellemi-lelki lényként ismerjük meg magunkat születésünktől a jelenlegi időpontig tartó fejlődésünkben, de e megismerés alapján ezeknek a ismereteknek a révén még nem tudjuk megmondani, hogy ez a lény a földi pályafutással kezdődik és azzal is fejeződik-e be. Eljutunk úgyszólván földi életünk szellemi-lelkiségéhez, de nem tudjuk átlátni, hogy e szellemi-lelkiség örök, az ember lényének örök magva. Ehhez az kell, hogy a meditáció révén felidézett képek eltávolítását folytassuk és kiterjesszük, úgy, hogy a lélek egyre erősebbé és energikusabbá váljék az eltávolítás folyamán. Ez a folytatás először csak folyamatos energikus gyakorlásból állhat. Mindig újra azon kell fáradoznunk, hogy az imaginatív tudat által felidézett vagy létrehozott képeket erő kifejtésével távolítsuk el a tudatból, hogy a tudat így kiüresedjék. A lélek ereje fokozatosan intenzívebb lesz az eltávolítás során és végül olyan nagy, hogy még azt a hatalmas képet is el tudja távolítani, amit a születésünk óta lefolyt életünk imaginációja tár a lélek elé.

Tehát figyeljük meg: A lelki tartalom eltávolításának és tudat kiüresítésének gyakorlatait odáig folytathatjuk, míg a lélek elég erős nem lesz ahhoz, hogy saját életútjától is elvonatkoztasson. Amint azonban ehhez elég erősek vagyunk, akkor olyan tudatban élünk, amely elé már nem a fizikai és éterorganizmus tárul és ezzel együtt már nem is a világnak az a része, amelyet a fizikai és éterorganizmus fogad be. E tudat számára nem létezik az érzeti világ érzeti benyomásaival együtt, de a kozmosz éteri történéseinek összessége sem, amelyhez előbb az imaginatív megismeréssel emelkedtünk fel. Tehát mindezt eltávolítottuk. Ezáltal az inspiráció magasabb fokát hoztuk létre az emberi lélekben. Az inspiráció e magasabb foka révén a léleknek az az állapota jelenik meg, amelyben a szellemi-lelki világban volt, mielőtt a fogantatás, az embrionális élet és a születés révén emberi fizikai organizmusba szállt le. Ilyen módon tehát eljutunk ahhoz, hogy az emberi lélek földi lét előtti életét szemléljük. Azokba a világokba tekintünk, amelyekben a lélek akkor tartózkodott, mielőtt fogantatása révén itt a Földön, mondhatnám, a fizikaiság első atomját átvette. Az emberi léleknek a szellemi-lelki világban végbement fejlődésére tekintünk vissza, megismerjük az emberi lélek születés előtti létét. Csak ezzel ragadtuk meg egyfelől az ember lelki magvának örök mivoltát. És csak, ha ezt megragadtuk, akkor ismertük meg alapjában véve az emberi én-lény, a szellem-ember igazi természetét. Ez tehát csak annak az inspirációnak a számára közelíthető meg, amely nemcsak saját fizikai testünktől és annak benyomásaitól tud elvonatkozni, hanem saját étertestünktől mint életúttól és annak benyomásaitól is.

Ha eljutottunk az emberi lélek tisztán szellemi-lelki létben való létének megismeréséhez, akkor arról is áttekintést kapunk, hogy voltaképpen mi a gondolkodás, a képzetalkotás, amelyet emberként földi életünkben mindennapi tudatunkkal hordozunk lelkünkben. A gondolkodás vagy képzetalkotás lényegét a mindennapi tudat képességeivel és erőivel a lélek leggondosabb önszemlélete útján sem láthatjuk át.

Hogy megvilágítsam azt, hogy az emberi földi gondolkodás hogyan mutatkozik meg ennek az inspirációnak, egy képhez kell folyamodnom, de ez a kép a teljes realitást fejezi ki. Gondoljanak egy emberi holttestre. E holttestnek még olyan az alakja, amilyen az ember életében volt. A szervek még úgy tagozódnak, mint az ember életében. A holttestet látva, mégis azt kell mondanunk, hogy az élő embernek csak maradványa. Ha azonban ezt a holttestet lényének megfelelően tanulmányozzuk, akkor azt kell mondanunk, hogy előttünk fekvő holttestként nem lehet eredeti valósága. Nem képzelhető el, hogy holttestként keletkezik, csak egy eleven organizmus maradványa lehet. Először az eleven organizmusnak kell itt lennie. A holttest formái, részei, nemcsak a holttestre utalnak, hanem arra is, amiből az létrejött. És aki a holttestet helyesen, az élet összefüggésében szemléli, annak a holttest az eleven embert jelzi, akiből létrejött. A természetnek átadva a holttestet, az csak elpusztítani tudja. Nem tudja felépíteni. Ha a holttestet felépítő erőket akarjuk látni, akkor az élő embert kell megnéznünk.

Más fokon, hasonló módon lepleződik le az inspiratív megismerés számára mindennapi tudatunk gondolkodása vagy képzetalkotása. Ez ugyanis valójában holttest, legalábbis olyasmi, ami a földi élet folyamán állandóan a lelkiség holttest-jellegévé alakul át. Az eleven gondolkodás akkor létezett, amikor az embernek még nem volt földi léte, hanem szellemi-lelki lény volt a szellemi-lelki világban. Ekkor ez a gondolkodás és képzetalkotás egészen másmilyen volt, eleven volt a szellemi történésben. Mindennapi tudatunkban levő gondolkodási erőnk abból a szellemi elevenségből maradt meg, amilyenek földre szállásunk előtt voltunk. Ez maradt meg, mint a holttest az eleven fizikai emberből. Ahogyan a holttest szemlélése kideríti, hogy a holttest az eleven emberhez vezet vissza, így annak számára, aki inspiratív megismeréssel nézi a lélek elhaló, illetve már holt gondolkodását vagy képzetalkotását, szintén kiderül, hogy ezt a gondolkodást a voltaképpeni „gondolkodáslény” holttesteként kell felfognia és ezt a földi gondolkodást vissza kell vezetnie egy érzékfeletti, életteljes gondolkodásra.

Ez minőségileg is leleplezi számunkra lelkiéletünk egy részének születés előtti, tisztán lelki-szellemi létünkhöz fűződő viszonyát. Ilyen módon egyszerűen valóban megismerjük, hogy mit jelent a mindennapi képzetalkotás és gondolkodás, ha eleven lényére vonatkoztatjuk, amely nem található a földi létben, itt a csak a vetülete van. Ez a vetület a mindennapi gondolkodás vagy képzetalkotás. Ezért van ez a mindennapi gondolkodás vagy képzetalkotás a maga elvontságában alapjában véve olyan távol az igaz valóságtól, mint az emberi holttest az igaz emberi valóságtól. Amikor a gondolkodás elvontságáról, puszta intellektualitásáról beszélünk, akkor homályosan érezzük, hogy ez a mindennapi tudatunkban megjelenő gondolkodás nem az, aminek lennie kellene; valami olyanból jött létre, amiben voltaképpen benne rejlik igazi természete. Az a rendkívül fontos, hogy az igazi megismerés nemcsak általánosságában, hanem konkrét képekben tudja az ember fizikai testben átélt élményeit lényének örök magvára vonatkoztatni, ahogyan most történt az átlagos tudat gondolkodásával, képzetalkotásával. Az imagináció és inspiráció jelentéséről alkotott szemléletünk voltaképpen csak ekkor kerül helyes megvilágításba, mert most tudjuk, hogy az inspiráció előidézésére végzett gyakorlatok alapjában véve a halott vagy elhaló gondolkodást elevenítik meg ismét, a fizikai földi életben elevenítik meg. Az inspiratív megismerés megszerzése tehát alapjában véve az elhaló gondolkodás megelevenítése. Ezáltal nem helyeződünk vissza teljesen a születés előtti létbe, de a lelki szemlélés révén megkapjuk e születés előtti lét igazi képét és tudjuk róla, hogy nem itt a Földön keletkezett, hanem a Földet megelőző emberi létből ragyog bele ebbe az emberi életbe. Felismerjük a képen, hogy az emberi lélek Föld előtti állapotának megismerését bizonyítja.

Hogy ennek milyen jelentősége van a filozófiai megismerés számára, azt az előadás következő részében fejtjük ki.

Ahogy ilyen módon képesek vagyunk arra, hogy kikutassuk a mindennapi tudat gondolkodásának és képzetalkotásának igazi lényegét, úgy az érzékfeletti megismerés révén szemlélet tárgyává tehetjük az akarat lényegét is. Ehhez azonban nemcsak az inspiratív magasabb megismerés szükséges, hanem az intuíció is, amelyet tegnap jellemeztem, és amelyről azt mondtam, hogy kifejlesztéséhez bizonyos akarati gyakorlatok szükségesek. Ha ezeket az akarati gyakorlatokat végezzük, akkor eljutunk oda, hogy saját lelki-szellemi lényünket fizikai és éterorganizmusunkból is kiemeljük. Magába a szellemi világba visszük őket. Én-emberként és asztrális organizációként visszük ki saját lényünket a szellemi világba. Ilyen módon megismerjük, hogy mit jelent fizikai és éterorganizmusunkon kívül élni. Megismerjük, hogy az emberi lélek milyen állapotba kerül fizikai és éterorganizmusának levetésével. Ez azonban nem kevesebbet jelent, minthogy ilyen módon előre bepillanthatunk abba, hogy az emberrel mi történik halála után.

A halál megtörténtével levetjük fizikai és étertestünket. Úgy vetjük le, hogy a földi létben hordott alakjukban már nem alkothatják az ember burkát. Az intuitív megismeréssel azonban már azt látjuk meg előre, hogy az ember voltaképpeni lényének magvával mi történik, ha a szellemi ember már nem tartózkodik fizikai testében, hanem kint van a szellemi lények világában. Mert ott van. Az intuitív megismerés révén képesek leszünk arra, hogy fizikai és éterorganizációnkból kilépve úgy legyünk benne más szellemi lényekben, ahogyan egyébként földi életünkben fizikai és étertestünkben vagyunk. Az intuíció révén tehát annak az élménynek a képét kapjuk, amit a halál megtörténtekor kell átélnünk. Csak ilyen módon kaphatunk valódi áttekintést arról, hogy mi rejlik az emberi lélek halhatatlanságának eszméjében. Már az inspiratív megismerés arra tanít, hogy ez az emberi lélek egyfelől születetlen. Másfelől halhatatlan.

Erre az intuíció tanít. Ilyen módon azonban azt is megtanuljuk, hogy mi rejlik az emberi akarat mögött, mivel megismerjük általa az emberi lény örök magvát, amennyiben fizikai halálunk után életét folytatja. Az inspiráció révén megismerhető, hogy mi rejlik az ember előbb jellemzett gondolkodása mögött. Ha akarati gyakorlatok révén létrehozzuk az intuíciót, akkor megismerhető, hogy mi rejlik az emberi akarat mögött. Akkor az akarat úgy nyilvánul meg, hogy mögötte valami egészen más rejlik és a mindennapi tudat akarata ennek csak vetülete. Ekkor ugyanis kiderül, hogy az akarat mögött bizonyos értelemben az ember lelki életének fiatalabb része van. Ha a gondolkodást és képzetalkotást halódónak vagy már holtnak mondjuk és az emberi lélek idősebb részének tekintjük, akkor ezzel szemben az akaratot az emberi lélek fiatalabb részének kell mondanunk. Azt mondhatjuk, hogy az akarat, illetve az akarat mögött rejlő voltaképpeni lelkiség, úgy viszonylik a gondolkodáshoz, mint egy fiatal gyermek az aggastyánhoz. Ha azonban a gyermeket és az aggastyánt nézzük, úgy az emberi szervezetben az aggastyáni szervezet időben voltaképpen a gyermeki szervezet után következik. A lelkiségben ezzel szemben egymás mellett van a gyermeki és az aggastyánszerű. A lélekben állandóan benne van öregsége és fiatalsága, sőt halála és születése is.

Az ilyen inspiráció és intuíció által hordozott teljesen konkrét lélekismerettel szemben, a mai úgynevezett filozófia rendkívül elvont, mert egyszerűen leírja a gondolkodást és akaratot. A lélek igazi megismerése azonban utalhat arra, hogy ha az akarat megöregszik, akkor gondolkodássá válik, és a megöregedett, sőt elhalt gondolkodás az akaratból fejlődött ki. Így igazán megismerjük a lelkiéletet, megtanulunk arra a tényre is rátekinteni, hogy ami ebben a földi életben gondolkodásként jelenik meg számunkra, az egy régebbi földi életben akarat volt, és ami ebben a földi életben akarat, tehát a lelki élet fiatal része, az a későbbi földi életben gondolkodássá válik.

Ilyen módon megtanulunk belelátni a lélekbe és voltaképpen csak így ismerjük meg igazán. Akkor kiderül számunkra, hogy az emberi lélek akarati része embrionális életet él. Ha a bennünk lévő akarattal lépünk ki a szellemi világba, akkor ifjú lelkünk van, amely tudomásunkra hozza saját jellegénél fogva, hogy voltaképpen gyermek. A gyermekről nem tételezhetjük fel, hogy nem nő tovább öregkora felé, hacsak nem beteg, éppilyen kevéssé tételezhetjük fel a megismert ifjú lélekről – intuíciónk leleplezi ezt -, hogy a halállal feloszlik, hiszen még csak embrionális életét érte el. Az intuíció révén megismerjük, hogy hogyan lép ki a halál pillanatában a szellemi világba. Ez jelenti az emberi lény örök magvának igazi megismerését születetlen és halhatatlan mivoltában. A modern filozófia ezzel szemben csak a mindennapi tudatból merített eszmékkel dolgozik. Mit jelent az, hogy a szokásos tudatból merített eszmék? Az elmondottakból láthatjuk: ezek holt lelki lények.

Ha tehát a mindennapi tudat ideáival dolgozó filozófia helyesen akarja a lélek gondolkodó részét szemlélni, hogy eredményekhez jusson, akkor tisztán a mindennapi tudat gondolkodásában és képzetalkotásában rejlő dolgok vizsgálata révén azt kell mondania, ha elég elfogulatlan hozzá, hogy ennek a léte nem magyarázható önmagából, mint ahogyan egy holttestnél is azt kell mondanunk, hogy nem keletkezhetett holttestből, valami egyébből kellett létrejönnie. A fiziológia szemléletével utal erre. A filozófiának le kellene vonnia a következtetést az intuíció eredményeiből: mivel a mindennapi gondolkodás és képzetalkotás elhaló jellegű, éppen ezért következtethetek belőle valami előzőre. Aminek a mélyére az inspiráció szemlélés révén hatol, azt a filozófia logikus következtetés, dialektika révén találhatja meg, vagyis közvetett, bizonyító módon.

Mit kellene tehát egy olyan filozófiának tennie, amely meg akar maradni a mindennapi tudatnál. Azt kellene mondania, hogy ha nem akar valamilyen érzékfeletti megismeréshez felemelkedni, akkor legalább elemeznie kellene, hogy mi van a szokásos tudatban. Ha ezt elfogulatlanul végzi, akkor azt találja, hogy a szokásos tudat gondolkodásának és képzetalkotásának van valami holttestszerű jellege. Tehát azt kellene mondania: mivel ez nem magyarázza meg lényét önmagából, ezért arra következtethetek, hogy igazi lénye megelőzi a dolgot. Ehhez azonban mindenesetre a lélek olyan elfogulatlan elemzése szükséges, amely elismeri, hogy a gondolkodásnak és képzetalkotásnak holttestszerű jellege van. De ilyen elfogulatlanság lehetséges. Mert a mindennapi tudat számára megadatott gondolkodásban csak az elfogultság láthat elevenséget. Az elfogulatlanság leleplezi a gondolkodás önmaga számára elhalt jellegét. Ezért mondtam az előző előadásomban is, hogy a természettudomány tartalma egészen jól bevonható az elhalt gondolkodásba. Ez a dolog egyik oldala.

Az intellektualista filozófia tehát csak indirekt módon juthat el az emberi lény örök magvának megismeréséhez, és pedig csak annak megismerése révén, amit a földi élet előzményének kell tekintenünk. Ha azután egy ilyen filozófia nemcsak a gondolkodással foglalkozik, nemcsak intellektuális akar lenni, hanem az akarat és általában a többi lelkierő belső átélésével is foglalkozik, amelyek a világ összefüggésében a gondolkodásnál fiatalabbak, akkor az ilyen filozófia képzetet alkothat a gondolkodás és akarat kölcsönhatásáról. Akkor egyfelől logikai következtetéssel jut a halódó gondolkodásnak a lélek föld előtti létével való összefüggéséhez, holott ezt nem látja, lényében nem ismerheti meg, de következtethet rá, mint valami ismeretlen elemben levő dologra. És ha az akarattal vagy az érzület erőivel foglalkozik és átéli a gondolkodás és az érzület erőinek kölcsönhatását, akkor rájön arra, hogy nemcsak elhaló dolgot ismer meg a akaratban, hanem embrionálisat. Ezt elfogulatlanul megfelelő szavakba foglalva még Bergsonnál is megtalálhatják. Beszédmódján, filozofálásának módján észrevehető nála az az impulzus, amelyet ő maga érez, ennek érzése révén helyezkedik bele az emberi lélek örök magvának megismerésébe. Mivel azonban Bergson elutasítja, hogy érzékfeletti megismeréshez jusson, ezért csak a földi életben megnyilatkozó emberi lény magvának megismeréséhez jut el és filozófiájából voltaképpen nem kaphat nyomós bizonyítékokat a születetlenségre és a halhatatlanságra. De egyfelől gondolkodásként jellemzi azt, ami megöregedett és holttestszerűen borítja el az érzeti észleléseket – még ha másként is nevezi. Másfelől jellemzésének elevensége révén érzi az embrionális jelleget az akaratban, amelybe elevenen bele tud illeszkedni és érződik rajta, hogy valami örök van benne. De ilyen módon mégiscsak Földön élő emberi lény szellemi-lelki magvának jellemzéséhez jut el, tovább már nem.

Így azt mondhatjuk, hogy valamennyi, pusztán a szokásos tudatra építő idea-filozófia a gondolkodás és akarat elemzése révén közvetett úton csak következtethet rá, ha elfogulatlan, hogy a lélek születetlen és halhatatlan lény, de nem juthat ennek közvetlen szemléléséhez. Ez a közvetlen szemlélés, vagyis az idea-filozófia beteljesítése, a lélek igazi örök lényének szemlélése, csak az itt leírt imagináció, inspiráció és intuíció révén érhető el. Ezért ma a filozófiában csak hagyományosan a régebbi álomszerű megismerésből merítik az emberi lélek örök mivoltának igazi tartalmát, még ha ezt a filozófusok sokszor nem is tudják, és azt hiszik, hogy önmagukból hozták felszínre. Ezt a tartalmat áthatja a dialektika és a logika. A filozófiai élet igazi megújítása azonban attól függ, hogy jelenkorunk szellemi élete elismeri-e a teljesen tudatos imaginációt, inspirációt és intuíciót és nemcsak hogy elismeri, de eredményeiket valóban alkalmazza is a filozófiai életben.

A fejtegetés következő két részében megpróbálom értelmezni, hogy a kozmológiánál és a vallásnál ez hogy érvényesül.

Ha meggondolják, hogy az emberi lény földöntúli létben lévő örök magvának szemléléséhez csak a magasabb inspiráció révén jutunk, akkor azt fogják mondani, hogy az ember voltaképpen csak e magasabb inspiráció révén és – tekintettel arra, amit az intuícióról mondtam – csak az intuíció révén ismerheti meg önmagát. Tehát csak a magasabb inspiráció és az intuíció révén ismerheti meg azt, ami a kozmoszból hat saját lényére. Ha voltaképpen csak az inspirációban és intuícióban ismeri meg azt, amire a kozmosz hat, tudniillik saját magát, akkor csak az inspiratív és intuitív megismerésben jöhet létre igazi kozmológia, vagyis a kozmosznak olyan képe, amely magában foglalja az embert teljes lényének megfelelően. Az ember csak ezáltal jut annak szemléléséhez, ami földi létébe is dolgozik fizikai és éterorganizmusán.

Hiszen az ember szellemi-lelkisége nemcsak ebben a fizikai és éterorganizmusban rejtőzik, hanem földi élete során éber nappali életére éppenséggel átváltozik, metamorfozálódik. A fizikai és éterorganizmus szemlélése éppoly kevéssé adhat képet az ember lényének örök magváról, mint egy gyökér a növény igazi alakjáról. Csak akkor kaphatjuk meg, ha belepillantunk abba, ami az emberből születése előtt és halála után van meg. Csak ekkor vonatkoztathatjuk azonban a kozmoszra az ember igazi lényét, amelyet a földi léten kívül kell megállapítanunk. Ezért nem volt a modern szellemi életnek a szellemi látás elutasítása idején semmiféle lehetősége arra, hogy olyan kozmológiához jusson, amely az embert is magában foglalja, már utaltam erre, de a mai leírásból különösképpen ki kell tűnnie. Filozófiai oldalról azonban régebben, még a múlt század elején, de különösen a XVIII. század végén mégis kialakítottak a filozófia részeként egy úgynevezett „racionális kozmológiát''.

E racionális kozmológiának a filozófia részét kellene képeznie, a filozófusok ezt is csak a mindennapi tudat segítségével alakították ki. De miután már az átlagos filozófiánál is a jellemzett nehézségekbe ütközött, hogy a lélek igazi lényéhez eljussunk, így érthető, hogy a kozmológia számára teljesen lehetetlen az embert is magában foglaló igazi tartalmat elérni, ha csak a mindennapi tudat eszméi között akarunk mozogni. A filozófusok által még nemrégiben is kialakított racionális kozmológia ezért tartalmilag valójában a hagyomány révén kapott kozmológiai ideákból élt. Az emberiség ezeket akkor kapta, amikor még megvolt az álomszerű szellemi látása és csak a jellemzett egzakt szellemi látás révén lehet őket megújítani. A filozófusok ezen a területen sem tudták, hogy voltaképpen a régi kozmológiától kölcsönöztek. Kaptak bizonyos ideákat, ezeket a kozmológia történetéből vették fel, és azt hitték, hogy önmagukból hozták őket létre. De csak logikai összefüggéseket állapítottak meg, ezek révén összeállították a régi ideákat és esetleg új rendszerbe foglalták őket. Így régebben a filozófia részeként jöttek létre ilyen kozmológiák, mivel azonban már nem volt eleven kapcsolat a felvett ideákkal, amelyeket a régi szellemi látásból vettek át, így a kozmológiák ideái egyre elvontabbak lettek.

Csak meg kell nézni a régebbi filozófia könyvek kozmológiát tárgyaló fejezeteit és elvontnak, alapjában véve üresnek fogjuk találni az ideákat, amelyeket a világ keletkezéséről, végéről és egyebekről kifejtenek. Azt mondhatjuk, hogy ezeket az ideákat átvették. Az ősi időkben ezek eleven ideák voltak, mivel az embernek eleven kapcsolata volt avval, amit kifejeztek. Ezek az eszmék lassanként hígak és elvontak lettek és csak külsődleges módon jellemezték, hogy mit tartalmazzon egy ilyen kozmológia, amely nemcsak a külső természet rendjét célozza meg, hanem az embert egész lényében magában tudja foglalni és a kozmosz szellemi-lelkiségére irányul. A rendkívül szellemes Emile Boutraux[2] ilyen vonatkozásban fontos jellemzéseket adott arról, hogy hogyan lehet kozmológiához jutni. Mivel azonban ő is csak arra akar építeni, amit a szokásos tudat fog át, ezért ő is csak elvont kozmológiához jutott.

Így a kozmológiák egyre inkább híjával voltak az igazi tartalomnak, absztrakt ideák és jellemzések összességévé váltak. Nem csoda tehát, hogy ez a racionális kozmológia lassanként elveszítette hitelét. Természetkutatók jöttek, akik a természetet a természettudomány dicsőségére úgy tudták átkutatni, ahogyan ez az újabb korban történt. Meg tudják fogalmazni a természeti törvényeket, a megfigyelésből és kísérletből meg tudják állapítani a természet belső szabályszerűségét és ebből naturalista kozmológiát tudnak összeállítani. A külső természetről alkotott eszmékből összeállított naturalista kozmológiának azonban csak egy tartalma volt, a külső érzeti tartalom. Ehhez nem mérhette magát a tartalom nélküli racionális kozmológia, amelyet a filozófusok szerkesztettek össze. Ezért hitelét vesztette, lassanként mellőzték, és már nem beszélnek racionális, vagyis tisztán logikailag kikövetkeztetett kozmológiáról, hanem beérik most a naturalista kozmológiával, de ez nem foglalja magában az embert.

Így azt mondhatjuk, hogy a kozmológia még a szokásos filozófiánál is jobban tanít meg arra, hogy ismét az imaginációhoz, inspirációhoz, intuícióhoz kell menekülnünk. A filozófia legalább meg tudja az emberi lelket figyelni és az elhalásában önmagán túlmutató gondolkodás elfogulatlan megfigyelésével úgy találja, hogy az egész emberi léten kívül van valami, ami bensőleg átfogja az embert; és ugyanígy tud a halálon is túlmutatni. Így a filozófia legalább a gondolkodás, érzés és akarat gazdag lelki életéből levont következtetések folytán teheti absztrakcióit gazdaggá és változatossá. Ez még lehetséges. A kozmológia, mint szellemi tudomány csak úgy alapozható meg, ha tartalmát a szellemi szemlélésből is kapja. Itt már tartalomra sem lehet következtetni. Ha tartalomra akarunk szert tenni, akkor a régi szellemi látásból kell kölcsönöznünk, ahogyan ez a hagyományosan átvett eszméknél volt, vagy a leírt új módon kell ismét eljutni hozzá.

Míg tehát a filozófia még képes a logikus úton haladni, addig a kozmológia ezt már nem teheti. Ezért pusztán a szokásos tudatra építő racionális kozmológiaként egyre inkább elveszítette tartalmát és ezzel hitelét is. És ha a naturalista kozmológián túllépve ismét új kozmológiához akarunk jutni, amely az embert teljességében átfogja, úgy rá kell szánnunk magunkat arra, hogy az inspiráció és intuíció révén azt nézzük az emberben, amibe a szellemi kozmosz beletükröződik. Más szavakkal: a kozmológia a filozófiánál is jobban rá van utalva arra, hogy az új szellemi élet elismerje a teljesen tudatos imagináció, inspiráció és intuíció módszereit és nemcsak elismerje őket, hanem alkalmazza is e módszerek eredményeit egy igazi kozmológiára.

Az utolsó részben majd azt írom le, hogy erről az oldalról mit kell elmondanunk a vallás felől.

A vallásos élet megismerő jellegű megalapozásához az szükséges, hogy a szellemi ember szellemi lények közt átélt élményeit belevigyék a földi életbe és ezen belül írják le őket. Ezek az élmények teljesen eltérnek a földi élettől, merőben különböznek tőle. Olyasmiről van szó, amiben az ember voltaképpen kívül áll a földi életen és ezért csak azokkal az emberi erőkkel lehet felfogni őket, amelyek teljesen függetlenek az ember fizikai és éteri organizmusától, tehát egészen biztosan nem lehetnek a mindennapi tudaton belül. Ez a mindennapi tudat csak akkor alkothatja meg az ember tisztán szellemi világban átélt élményeinek leírását, ha felemelkedik a szellemi látás képességéhez. Ezért a „racionális teológia'', amely pusztán a mindennapi tudatra akar támaszkodni, még rosszabb helyzetben van, mint a „racionális kozmológia''.

A racionális kozmológia mégiscsak rendelkezik valamivel, ami legalább belesugárzik az ember földi életébe, mivel a fizikai és éterember alakján, életén – még ha közvetett módon, kerülő úton is – szellemi lények dolgoztak. Az embernek a tisztán szellemi világokban átélt egzakt intuícióval tapasztalható élményeit azonban sehogy sem lehet a mindennapi tudatból kikövetkeztetni, mint a filozófia esetében. Még csak nem is sejthetőek, hanem, mivel ma minden emberi megismerést a mindennapi tudatból akarnak kialakítani, ezért csak hagyományosan vehetők át azokból a korokból, amikor az emberek álomszerű szellemi látással élték bele magukat a szellemi világba és vitték át ottani élményeiket a földi világba. Ez itt még határozottabban így van, mint a kozmológiai eszmék esetében.

Ha valaki azt képzeli, hogy a csak a mindennapi tudat alapján felépített eszmékkel bármit is kijelenthet annak lényegéről, amit az ember az isteni világban él át, akkor alaposan téved. A teológia ezért egyre inkább oda jutott, hogy valamilyen történelmi teológia legyen, és a kozmológiánál is fokozottabban csak a régi, korábbi szellemi látásról nyert eszméket vegye fel Isten országa felől. Ezeket azután logikával és dialektikával foglalják rendszerbe. Akkor azt hiszik, hogy ez elementárisan eredeti dolog, de csak rendszertanilag azoknak a tulajdona, akik ezt a teológiát feldolgozták. Történelmi produktum, olykor új formába öntve. Akik azonban csak a mindennapi tudatból akarnak meríteni, azok minden meglévő valódi tartalmat a hagyománytól, a történelemtől vesznek át. Ezáltal vesztette el a hitelét még inkább az, amit egyes filozófusok régebben racionális kozmológiaként alakítottak ki és még racionális teológiaként is ki akartak alakítani. Ott a racionális kozmológia vesztette el a hitelét a naturalista kozmológiával szemben; itt a vallás területén a racionális teológia vesztette el a hitelét azzal szemben, ami tisztán történelmi teológiaként alakult ki és lemondott a tiszta valóságról, a szellemi világ felőli ideák közvetlen létrehozásáról, a szellemi világ átéléséről.

A szellemi világ átéléséhez fűződő közvetlen viszony, eleven kapcsolat az újabb emberiség számára voltaképpen már abban a korban elveszett, amikor a középkorban Isten bizonyítására került sor. Amíg megvolt a közvetlen kapcsolat Isten országának élményével, addig nem beszéltek dialektikus vagy logikus istenbizonyítékokról. Maguk az istenbizonyítékok bizonyítják, hogy felmerülésükkor elhalt az Isten országához fűződő eleven kapcsolat. A skolasztikus teológiának alapjában véve igaza volt, mikor azt mondta, hogy a szokásos értelem semmit sem képes Isten országáról elmondani, csak a már meglevő ideákat tudja megvilágítani, rendszerbe foglalni. Csak hozzájárulhat ahhoz, hogy a tanítás formáját az ember számára elfogadható alakba öntse.

Az újabb korban megfigyelhetünk két tévelygést, amely abból eredt, hogy a mindennapi tudat képtelen Isten országáról valamit kideríteni. Egyfelől itt vannak a tudósok, akik vallásról, Istenről akarnak beszélni, de érzik, hogy a mindennapi tudat tehetetlen Isten országával szemben és aztán csak vallástörténetet alapoznak meg. A közvetlen jelenkorban ilyen módon nem hozható létre vallásos tartalom. Ezért történelmileg szemlélik a létező vagy létezett vallásokat. Mit szemlélnek ekkor voltaképpen? Azt, ami egykor a régi álomszerű intuitív szellemi látás révén volt meg vallásos tartalomként, vagy azt szemlélik a jelenkor vallási életéből, ami még fennmaradt a régi álomszerű szellemi látó állapot maradványaként. Ezt vallástörténetnek hívják, és teljesen lemondanak egy saját vallásos élet létrehozásáról.

Mások viszont észreveszik, hogy ez a mindennapi tudat, az ember világos mindennapi tudata mégiscsak képtelen arra, hogy a tisztán szellemi Isten országában átéltekről valamit kijelentsen. Ezért az emberi lélek öntudatlanabb régióihoz fordulnak, az érzelmi világhoz, bizonyos misztikus képességekhez és közvetlen, elementáris istenélményről beszélnek. Hiszen ma nagyon elterjedt, hogy közvetlen elementáris istenélményről beszéljenek. Sőt, az elementáris istenélmény képviselői különösen jellemzőek jelenkorunk szellemi alkatának állapotára. Minden erővel kerülik annak lehetőségét, hogy az istenség tudatát logikusan megformált világos eszmékbe foglalják. Hosszasan fejtegetik, hogy éppen a szerintük az igazi vallást tartalmazó elementáris istenélmény nem foglalható logikus bizonyítékokba, hogy le kell mondanunk arról, hogy a vallásos tartalmat intellektuális formában fejezzük ki. Az istenség elementáris tudatának ilyen képviselői azonban mégiscsak illúzióknak adják át magukat, mert amit egy lelki régióban valahol átélünk, az világos ideákba is foglalható. És ha ezeknek az embereknek nyomán azt az elméletet állítjuk fel, hogy a vallási tartalom veszít azzal, ha világos ideákba ültetik át, akkor ebből csak az derül ki, hogy nem igazi ideatartalomnak adtuk át magunkat, csak egy megálmodottnak. Egész különösen jellemző jelenkorunkra a vallásos élet tekintetében, hogy olyasmire hivatkoznak, ami voltaképpen tévedéssé foszlik szét, ha világossá kell tenni.

Ebből egész különösképpen kitűnik, hogy a vallásos élet megismerési alapjának megújításához csak úgy juthatunk el, ha nem utasítunk vissza egy olyan megismerési módot, amely bevezethet a szellemi ember és a szellemi lények átélésének eleven szemlélésébe. Erre a megismerési módra éppen a vallás megismerő jellegű megalapozásához van különösen szükségünk. Mert a mindennapi tudat a vallás számára legfeljebb rendszerezni tudja az ismereteket, magyarázni, vagy pedig tanítás formájába foglalni; megtalálni nem tudja őket. Egyébként a vallás kénytelen arra korlátozódni, hogy pusztán hagyományosan felvegye azt, ami régebbi korokban egészen más emberi lelki alkatból eredt. Ezzel arra kellene korlátozódnia, ami a modern tudományon nevelődött tudatnak soha sem felelne meg.

Ezért a vallás megismerő jellegű megalapozásához ki kell mondanunk egy mondatot, amelyet ma már más területekre kimondtam[3], de ezt az egyes ágazatok számára egész speciálisan kell kimondani. A vallás megismerő jellegű megalapozására most harmadszor kell kimondanom:

Hogy a vallásos élet a jelenkor szellemi igényeinek megfelelően újuljon meg és jusson eleven fellobbanáshoz, a jelenkor szellemi életének el kell ismernie a teljesen tudatos imaginatív, inspiratív és intuitív megismerést. Modern szellemi életünknek főként a vallás területe számára nemcsak el kell ismernie, hanem az eleven vallásos tartalomra megfelelő módon alkalmaznia is kell ezeket a szellemtudományos eredményeket.


[1] „Der Lehrerkurs dr. Rudolf Steiners in Goetheanum 1921” (Albert Steffen és W. I. Stein referátumai, Stuttgart és Dornach 1922). A teljes előadássorozat szó szerint „A gyermek egészséges fejlődése” (GA 303) címmel jelent meg.

[2] Emile Boutroux (1845-1921): francia filozófus.

[3] Ugyanezen a napon Rudolf Steiner a Goethanum építőmunkásainak is tartott előadást.

Krisztus az emberiséggel való összefüggésében

Dornach, 1922 szeptember 12.

Tegnap megpróbáltuk kifejteni, hogy az ember hogyan lép át a szellemi világból, ahol földelőtti létében szellemi lényként tartózkodik, erre a fizikai Földre. Mindenképpen szükséges, hogy az ember lényének örök magvát a földelőtti lét elismerése alapján értsük meg, ha lelkünk elé akarjuk állítani, hogy Krisztus és a golgotai misztérium hogyan hatott a földi emberiség fejlődésére. Mert hogy eljussunk a golgotai misztérium igazi lényegének megismeréséhez, végig kell követnünk, hogy e történéssel hogyan ereszkedett le Krisztus, a szellemi világok lénye, a földöntúli régiókból magába a földi létbe, mint olyan lény, aki azelőtt csak azokban a régiókban volt, ahol a Földet megelőző létünkben mi magunk is tartózkodunk. Majd hogyan ereszkedett le ez a lény és vett magára Jézusban, az emberben, földi alakot és hogyan működött.

Ha Krisztus és a golgotai misztérium ilyen megértéséhez akarunk jutni az ember születésének történésével összefüggésben, amelyről tegnap vázlatosan beszéltem, akkor mindenekelőtt tekintetbe kell vennünk, hogy az ember lelki alkata, belső élete igen jelentős átalakuláson, igen jelentős változásokon ment át az emberiség földi fejlődése során. Hiszen ma gyakran úgy tekintik a dolgot, mintha a mai ember éber és alvó állapotának tudatformái mindig meglettek volna az emberiségben, legalábbis lényegében, amióta az emberiség történelme létezik. Legfeljebb a természettudományos-kozmológiai világkép mutat vissza a régebbi emberiség primitív, félig állathoz hasonló alakzataira – még beszélnünk kell majd erről -, ezekben természetesen az ember belső világát is másként kell elképzelni a gondolkodás, érzés, akarat vonatkozásában, mint a mai emberét. De ma rendkívül kevéssé mutatnak rá azokra a változásokra, amelyeken az emberiség tudata, az ember egész belső lelki alkata keresztülment a földfejlődés őskora óta. Pedig itt mérhetetlenül fontos és lényeges dolgokról van szó.

Ha az emberiség fejlődésének igen régi korába megyünk vissza – nem kell a földfejlődés őskoráig elmennünk, csak mintegy a golgotai misztérium előtti II-III. évezredig -, úgy azt találjuk, hogy az akkori embereknek egészen más tudatuk, egészen más belső lelki alkatuk volt, mint később. Megvolt ugyan az az éles különbség, amely a jelenlegi ember ébrenléte és alvása közt fennáll, de nem ez volt az egyedülálló az ember napi tudatváltakozásában. Ma az ember csak az éber és az alvó állapotot ismeri, és ezek között az álmokat. De ezekről az álmokról azt kell mondanunk, hogy bár van bennük tudattartalom, ez gyakorta megtévesztő és semmiképpen sem utal valami olyan valóságra, amelyet az ember nappali tudatával minden további nélkül közvetlenül ellenőrizhet; közvetett módon esetleg. Egy régebbi kor embereinél e három tudatállapoton kívül – amelyek egyike, az álomállapot igen kétes, legalábbis a megismerés számára -, létezett egy közbülső állapot, nem a mai álomállapot, és nem olyan teljes éberség, mint a mai ébrenlét, de nem is a maihoz hasonló teljes alvás vagy félig tudatos álmodás, hanem képszerű ébren-álmodásnak mondhatnánk. Ebben az ébren-álmodásban képek peregtek le, ahogyan a mi éber tudatunkban a gondolatok leperegnek. Így peregtek le bizonyos korokban egy régebbi emberiség tudatában e képek. E képek formái mindenesetre hasonlítottak a mai álomképekhez, de tartalmuk egészen kifejezett érzékfeletti valóságra utalt, ahogyan a mi észleleteink fizikai valóságra utalnak. Ha egy fizikai lény színeit és formáit észleljük, akkor tudjuk, hogy ez fizikai valóság, így a régebbi ember olyan képeket élt át, amelyek éppoly szabadon mozogtak tudatukban és éppoly könnyűek voltak, mint a mi álomképeink, de tartalmuk révén biztosították, hogy szellemi valóságra utalnak. Ma egészen biztosan tudjuk, hogy valami fizikai-érzékletes van kint a világban, mikor szemünk észlel valamit – a régebbi ember ugyanígy tudta, hogy szellemi valóságot észlel, mikor tudatában bizonyos fajta képek leperegtek.

A földelőtti lét utócsengése is benne volt abban, amit egy régebbi korszak embere szellemi valóságként átélt. E korszak emberének lelkében egyszerűen naponta megvoltak azok a belső élmények, amelyek teljességgel azt bizonyították számára, hogy földi létének kezdete előtt szellemi-lelki létben tartózkodott, tisztán szellemi világban. E régebbi korszak embere ezt mindennap tudta. Teljesen világos feltételezés volt számukra az ember lényének örök magva, valamint egy földöntúli világ is, amelyhez az ember éppen úgy hozzátartozik, mint a földihez. Akik pedig e régebbi korokban misztérium-beavatottként voltak beavatva e tények mélyebb kialakulásába, azok úgy szólhattak híveikhez beavatási tudományuk alapján, hogy ezek a hívők és hívek eljuthattak ahhoz a meggyőződéshez, hogy földelőtti létük utóhangjába pillantanak bele és ezzel egyben abba a szellemi világba, amelyhez az ember lényének örök magvával tartozik. Ez annak a szellemi lénynek a kegyelme, amelynek fizikai képmásként a fizikai Nap felel meg. A régi misztériumbölcsesség hívője így tehát azt mondhatta magának: feltekintek a Napra, de ez a külső fizikai nap csak egy szellemi Naplény képmása. Ez a szellemi Naplény áthatja a szellemi világot, amelyből földi létembe én magam leszálltam. E Naplény ereje adta meg lelkem földi létének, hogy hatására földi időszakom egyik lelki élménye révén lelkem biztos lényem örök magvában, midőn földelőtti létemre visszapillantok.

Aki tehát régebbi korokban a beavatottak erejének támogatásával átérezte a Naplény kegyelmét és ezzel képtudata révén tudott földelőtti létéről és lényének örök magváról, annak számára az ember földi halála még nem volt különösebben rejtélyes. Mert tudta az ember haláláról, hogy csak a fizikai emberi organizmust érinti. Ismert azonban önmagában valamit, ami korábban leereszkedett ehhez a fizikai emberi organizmushoz. A halál csak olyan eseménnyé vált számára, amely nem érintette azt, amit külső tudatformája révén ismert. Tehát az embereknek ilyen lelki alkatuk volt egy igen régi korszakban, a golgotai misztériumot megelőző időkben. Ekkor a születés titka nyilvánvalóan tárult a Naplény kegyelme felé törekvő, befelé forduló pillantás elé és a születés titkának átlátásával kapcsolatban a halál rejtélye sem létezett még olyan módon, mint a későbbi emberek számára.

Hogy ez hogyan változott meg az idők folyamán, azt előadásom második részében fogom kifejteni.

A régebbi emberiség lelkében úgy alakította ki ezt a képekben élő tudatot, azzal összefüggésben, amit ez a lélek egyéb állapotainak jelentett, hogy e régebbi korban még nem létezett olyan aktív, intenzív én-tudat, mint a mai emberiségnél. Az ember belepillantott lényének örök magvába, de én-lényéről nem volt kifejezett belső érzése. Ezt nem is érte volna el, ha a régebbi képtudat adománya megmarad. Ez a képtudat éppen abban a korban homályosodott el egyre jobban, amikor a golgotai misztérium közeledett az emberiség fejlődésében. És egyre jobban létrejött az az állapot, amit mai mindennapi tudatunk az alvás és ébrenlét éles ellentétének különbségében és az álmok közbülső kétes világában él át. Az emberek tehát elveszítették önismeretüknek azt a részét, amely közvetlen szemléléssel mutatott a földelőtti létre és ezzel az ember lényének örök magvára. De éppen erre volt szükség, hogy a teljes én-tudatot egyre jobban elérjük. Az emberiség fejlődésének közbülső korában, a golgotai misztérium idején, ugyan még nem jelent meg az egész emberiségnél a teljes én-tudat, de lassanként előkészült. Ezzel azonban a halál rejtélye is teljes nagyságában és nagy intenzitással tárul az emberiség elé, mert az emberiség közvetlen benyomás révén most mit sem tudott arról a világról, amelyből földi létébe leszállt.

Krisztus abban a korban jelent meg, amikor az emberiség fejlődése ezt a stádiumot élte át, ugyanabból a világból szállt le, ahonnan születése révén az emberi lélek is mindig leszáll; a palesztínai események révén egyesült Jézussal, az emberrel. Akik ebben a korban még megőrizték a régi hagyományokat, főként pedig a beavatási helyek régi módszereit, amelyek ugyan már csak a régi beavatás maradványai voltak, de még legyengült állapotban is volt tudásuk arról, hogy milyen a szellemi világ és milyen összefüggésben van vele az ember – ezek a beavatottak úgy szólhattak az emberiséghez, hogy azt mondták azoknak, akik be akarták fogadni: leszállt a Nap szelleme, aki az embereket régebben kegyelemben megajándékozta a földelőtti lét utóhangjának szemlélésével, és akinek fizikai vetülete a fizikai Nap. Mert ez a Nap-lény Jézusban, az emberben lakik. Emberi testet öltött, hogy ettől fogva ne csak a szellemi világhoz kapcsolódjék, amelyet az ember halála és újabb születése közt él át, hanem, hogy maga is együtt éljen a földi emberiség fejlődésével.

A golgotai misztérium korának beavatottai a régi beavatás maradványaiból kiindulva szóltak Krisztus titkáról azokhoz, akik be akarták fogadni, akiknek bizalma volt hozzájuk. És e bizalommal rendelkező emberek megtanulhatták, hogy Krisztus földi testet öltött, hogy most nem valamilyen tanítás, hanem tett révén oldja meg az emberek számára azt a rejtélyt, amely éppen most kerítette hatalmába az emberiséget teljes intenzitással: a halál rejtélyét. Ezek a beavatottak éppen arra intették az embereket, hogy Krisztus azért jött, hogy a halál rejtélyét a Földön megfelelőképpen megoldja az emberek számára. Mert abban az időben mikor a golgotai misztérium a földi téren bekövetkezett, mindenekelőtt a régi beavatási módszerek maradványának birtokában beszéltek Krisztus szellemi lényéről, ahogyan magában a szellemi világban megmutatkozik. Leírták azt az utat, amelyen Krisztus haladt a szellemi világból a Földre, ő régebben soha sem szállt le a földi léthez. A golgotai misztérium beavatott kortársainak valamennyi elmélkedésében az volt a legfőbb tanítás, ahogyan Krisztus lefelé haladt Jézushoz, az emberhez, és maga is ember lett Jézusban. Nemcsak a történelmi Jézusra tekintettek, kérdezvén, hogy ki ez a történelmi Jézus az emberiség fejlődésében. Ez a Jézus mindenképpen ott volt a mindennapi tudat előtt. A kortársak egy része előtt ott volt, a későbbiek fizikai-érzeti tudata a történelmi hagyomány révén kapta meg. Akik azonban tudtak valamit a szellemi világokról, azoknál a régebbi beavatási tudomány így szólhatott: eljött a Földre Jézushoz, az emberhez, az a lény, akit egykor magasztos Napszellemnek, a kegyelem ajándékozójának, tekintettek, ahogyan leírtam. Átélte a golgotai történéseket. Az ember tudata számára megszűnt az a lehetőség, hogy beletekintsen földelőtti létébe és ezáltal voltaképpen úgy kell megoldania a halál rejtélyét, hogy lényét nem is érzi. Ezért a magasztos Nap-lény a földelőtti lét utócsengésének felvillantásával erőt adott az embereknek, hogy legyőzzék a Földön a halált. Leszállt még a földi létbe is, emberi alakot öltött, átélte a golgotai misztériumot, hogy e történés értelme révén kívülről adja vissza itt a földi embereknek azt, ami régebben a földelőtti lét utóhangjaként a képtudatban nyújthatott belső lelki életük számára. Valahogy így szóltak a golgotai misztérium beavatott kortársai.

Az ember régebben abban a kegyelemben részesült, hogy tudatában olyan erővel rendelkezett, amelynek révén földelőtti létére pillantva közvetlenül át tudta élni lényének örök magvát. Az embernek tovább kellett fejlődnie. Világos földi én-tudatot fejlesztett ki, amelyet csak az érzeti világon lehet fellobbantani és kialakítani. Ezáltal vissza kell szorítani azt a régi tudatot, amelynek révén az ember régebben megismerte lényének örök magvát. De az a lény, aki lényének ezt az örök magvát valaha a szellemi világból ismertette meg vele, földre szállása után véghez vitte a golgotai misztériumot, hogy az ember ennek szemlélése és megértése közben kívülről élhesse át azt, amit régebben belülről élt meg. Amit az ember régebben Krisztus révén a szellemi világból élt át, azt a földön élő Krisztus által kell tovább átélnie.

Mai fejtegetésünk harmadik részében elmondom, hogy ennek milyen jelentősége volt az emberiség további fejlődésére.

A golgotai misztérium beavatott kortársai, sőt követőik számára is lehetséges volt, hogy a régi beavatási módszerek maradványai révén szakszerű módon beszéljenek Krisztus leszállásáról és arról az útról, amelyen Jézusba, az emberbe, való leereszkedéséig haladt. Ezek a beavatási maradványok továbbterjedtek, miközben egyre jobban elhomályosodtak az emberiségben, egészen a IV. keresztény évszázadig. A IV. keresztény évszázadban a régi beavatási módszerek már nem keltettek az emberi organizációban megfelelő módon olyan erőket, amelyek kifogástalan betekintést nyújtottak volna a szellemi világba. Az emberiség fejlődésének először lépett olyan periódusába, ahol lényegében csak azokat a dolgokat szemlélhette és ismerhette meg, amelyek az érzeti világból és az érzeti világ benyomásaira és megfigyeléseire épülő gondolkodásból szerezhetők meg. Az emberiség fejlődésének ez a néhány évszázadig tartó periódusa hozta létre azt, amire az imént, mint az én-tudat fejlődésére, kibontakozására utaltam.

Nem lehet a történelmet helyesen tanulmányozni, ha éppen a civilizált emberiségben nem tudjuk a Krisztus utáni IV. évszázadtól mintegy a XV. századig terjedő időt az én-tudat fokozatos kialakulásának szempontjából szemlélni. Igaz, az én-tudat kialakulásának már régebben is megvoltak az előfutárai, de lényegében nagy különbség van még a IV.-V. századi legműveltebb, legtanultabb ember és a XV.-XVI. századi között. Aki bele tud tekinteni – nem is mondanám, hogy Ágoston[1] lelkébe, akinél az én-tudat érlelődése igen szemléletesen, mármint lelkileg szemléletesen tanulmányozható -, hanem például a IX. századi Scotus Eriugena[2] lelkébe tud tekinteni, az meglátja, hogy az az én-tudat, amely később a legegyszerűbb embernél is megvan, még csak kialakulóban van, miközben egyidejüleg megszünik az a régi szemlélet, amelynek révén például az alkímiát kialakíthatták: amit szemükkel láttak, azt azzal hatották át, amit lelkük átélt a dolgokban. Hiszen csak a XV. század körül jött létre a tisztán érzeti szemlélet, mint az emberi megismerés alapja. De kialakult. Kopernikus, Galilei, Giordano Bruno korában kulminált az embernek a tisztán érzeti szemlélet felé való fordulása és ebben az érzeti világ felé való fordulásban alakult ki egyúttal az érzeti tudat, az én-tudat.

Ez az én-tudat azonban a szellemi világokba való betekintést mintegy sötét mélységbe rejtette. A Krisztus utáni IV. századdal elhomályosult a régi misztériumszemlélet, a beavatási megismerés, és az emberiség további civilizációjában alig lett folytatása. Mert a nagyon rejtett folytatás szinte teljesen ismeretlen maradt a külső nyugati emberiség számára, a tudósok számára is. A műveltség általános életében, a civilizáció életében voltaképpen nem hatott beavatási tudomány. Ezért nem is adhatott felvilágosítást Krisztusnak a szellemi világokból a földi emberiséghez vezető útjáról, mint az első keresztény évszázadokban, még ha ezek töredékek voltak is, mégis a régi beavatási tudomány maradványai. És az emberiség előtt, a tudományosan képzett emberiség előtt is, ezért csak a történelmi Jézus állt, akiről a történelem számolt be, de nem fűzte hozzá a hozzákötődött Krisztus képét sem emberi szemléletben, sem beavatási tanítás révén.

Így az egyházi fejlődés nem tehetett egyebet ezekben a századokban, minthogy híveinek mindegyre a történelmi Jézust mutassa be, a történelmi Jézus képét elevenítse fel. Közvetlenül most semmi valóságosat sem tudhattak mindarról, amiről az első keresztény századokban még beszélhettek azok, akik tudtak valami valóságosat a szellemi világról. Az egyház csak a Krisztusról szóló dogmák alakjában állíthatta oda azt, amit hagyományként őriztek azokból az időkből, mikor még voltak olyan emberi lelkek, akik a beavatási tudomány folytán valóban tudtak valamit a szellemi világról, azt, ami hagyományként marad fenn a régi keresztény tudásból. Ezeket a dogmákkal puszta hit tárgyává tették és nem utaltak azokra, akiknek még szemléletük volt e dogmák szellemi tartalmáról.

Abban az időben, amikor az érzeti világra vonatkozó tudás egyre jobban kialakult és elmélyült, az érzeti világ ismerete mellé hitbéli tartalmat, dogmatartalmat állítottak, amely csak külsődleges megállapítás révén kapcsolódott Jézus alakjához, aki éppen a külső történelem révén állt az emberiség szokásos tudata előtt és ilyen alakot öltött. Ez a magatartás a XVII- XVIII- XIX. század folyamán is folytatódott és végül még egy magát kereszténynek nevező teológiához is vezetett, amely csak Jézusra, az emberre akart rámutatni, mivel ő csak a történelmi hagyomány révén állt a mindennapi tudat előtt. Eközben azonban az én-élményt kialakító tudat, amely körültekintett az érzeti világ törvényszerűségei közt, egyre kevésbé hajlott arra, hogy a megállapított hitbéli tartalmakhoz tartsa magát. Éppen az új tudatot leginkább kialakított vezető személyiségek emancipálódtak a hitbéli tartalmaktól, a Krisztushoz való vonzódástól. Így történt, hogy a XIX. században különösen intenzíven eljött a magát kereszténynek nevező teológia, amelynek megismerése Krisztust teljesen elveszítette Jézus ellenében, már csak a názáreti Jézusról beszélt és Jézust az emberiség fejlődéséhez tartozó emberek egyikeként akarta megismerni, esetleg a legkiválóbbnak.

Amikor az első keresztény századokban a golgotai misztériumról beszéltek, akkor a régi beavatási bölcsesség maradványai szerint igyekeztek leírni azt az utat, amelyet a Krisztus-lény szemlélésétől kezdve a názáreti Jézusban való megtestesüléséig találtak meg; míg ezekben az első keresztény századokban a golgotai misztérium megértéséhez Krisztusból indultak ki, hogy Jézushoz érjenek el, addig most Jézusból indultak ki, mindenekelőtt embernek tekintve őt és azután Jézustól akartak Krisztushoz eljutni. Ez azonban természetszerűleg oda vezetett, hogy végül is vagy beismerték, vagy nem, hogy képtelenek a történelmi, a szokásos tudat számára létező Jézuslénytől a palesztinai „egyszerű” Jézus-lénytől Krisztushoz emelkedni. Így az emberiség egy részének teológiája elveszítette Krisztust Jézus ellenében.

Ez csak a modern beavatás révén változhat meg, ezt a beavatást jellemezte ezekben a napokban főbb vonásaiban, ez vezethet új alakban az imaginációhoz, inspirációhoz, és az intuícióhoz. Az új beavatási bölcsesség révén ismét eljuthatunk Jézus pusztán történelmi képén túllépve az ember földelőtti létének közvetlen szemléléséhez és ahhoz a világhoz, amelyben ez a földelőtti emberi lét zajlik. Ezzel Krisztus földöntúli szellemi lényének szemlélése is lehetséges, tehát Krisztusnak Jézusból való megértése és ezzel a golgotai misztériumé is. Ezzel ismét megfordítható az az út, amelyhez a modern teológia vezetett, és amely Jézus ellenében elveszítette Krisztust. A szellemi szemléletből kiindulva ismét megismerhetjük Krisztust, Krisztus megismerése révén pedig megláthatjuk Jézust, akiben Krisztus emberré vált és Krisztus szellemben nyert megismerésével rátekinthetünk a golgotai misztériumra. A modern teológia egyik ágazata már elveszítette Krisztust, az antropozófus szemlélet révén újra meg kell őt szereznünk. Mai fejtegetésünk negyedik részében beszámolok arról, hogy ez mit jelent az ember belső fejlődése számára.

Már elmondtuk, hogy az én-tudat felvillanása révén a halál rejtélye áll az ember lelke elé. A halál rejtélyének azért kellett az ember lelkiállapota elé tárulni, mert miután az én teljes világossággal jelent meg a belső lelki átélésben, így a fizikai emberi organizmus lett a mindennapi emberi tudat voltaképpeni alapja. Ennek az éntől átitatott tudatnak a fizikai emberi organizmus az alapja és az ember ösztönszerűen megérezte, hogy lelki átélésébe csak az jut be, amin ez a fizikai emberi organizmuson alapul. Hiszen közvetlen képtudat révén most nem láthatta lényének örök magvát. Éppen a földi lény számára legfőbbet nyújtó én-tudat utalt fizikai testére, arra, hogy fizikai testi alkata folytán villantotta fel teljes, énnel átitatott tudatát.

Ilyen tudattal nem mondhatjuk, hogy bent a lelkünkben van valami, amit átviszünk a halál kapuján. A régebbi emberiségnek a magasztos Naplény kegyelme adta meg a földelőtti létbe való visszapillantást és éppen ez sugározta bele a szokásos tudatba azt, ami túlmutathatott a halálon is. A tudat most különösen éppen azáltal tisztult ki, hogy egész terjedelmében a fizikai emberi organizmus élményévé vált. Ezáltal azonban az ember már csak azt mondhatta: olyan erők vannak benned, amelyek tudatodat megvilágítják, beragyogják, de a fizikai testből erednek. Ez a fizikai test halálakor szétbomlik. Mindennapi tudatod ismereteiben nem érzel semmi olyat, ami áttörhet egy másik világba. Lehet, hogy van ilyesmi – de mindennapi tudatod révén semmit sem tudsz vagy érzel ilyen létről.

A halál e rejtélyessége az első keresztény századokban mindenesetre különleges intenzitással jelent meg, az emberek akkor érzékenyebbek voltak az ilyen dolgokkal kapcsolatban. A beavatottak azonban felhívták az emberek figyelmét a golgotai misztériumra és a következő századokban a keresztény fejlődés vezetői a hitbéli dogmák révén hívták fel az ember figyelmét a golgotai misztériumra. Minek kellene a golgotai misztériumnak lennie az ember számára?

Aki Krisztushoz benső emberi kapcsolatot tud kialakítani és elismerően és helyeslően tud a golgotai misztériumra tekinteni, annak olyasmit kell tudatába befogadnia, amit semmilyen érzeti világ sem adhat neki. Éppen aki leginkább beletekint az érzeti világ konstituciójába, az az érzeti világ konstitúciója alapján csak a golgotai misztérium cáfolásához jut, mert a golgotai misztérium semmilyen érzeti megértéssel sem érthető meg. Ha azonban fel tudjuk venni szívünkbe, és képesek vagyunk arra, hogy emberként lelkületünkben gyökerező megértés fakadjon a földi történés egyszeri, csak a szellemből megérthető eseménye iránt, akkor mindennapi tudatunkban kiragadjuk magunkat a pusztán érzeti megértésből, amely éppen az én-tudatot hozza létre a maga különleges világosságában és intenzitásában.

Senki sem juthat a golgotai misztérium megértéséhez, aki meg akar állni az érzeti világban. Ha viszont lemondunk az érzeti világ révén tapasztalható megértési módról a golgotai misztériummal kapcsolatban, és mégis a hit, az elismerés, a tiszteletteljes áhítatos feltekintés viszonyába kerülünk a golgotai misztériummal, akkor megértjük, hogy mit jelent az emberiség számára Krisztusnak a szellemi létből a földi életbe való leszállása. Akkor azáltal ragadjuk ki magunkat földi tudatunkban a pusztán érzeti megismerésből, ami éppen az érzeti megismerés révén megszerzettek közül a legmagasztosabb. Ezáltal olyan erőt sarjasztunk, bontakoztatunk ki mindennapi tudatunkban, amely az ember természetes fejlődése révén nem lehet a tudatban. Bensőleg jobban el kell mélyedni, intenzívebbé kell tenni a tudatot, ha az érzeti megértéshez bensőleg annyi erőt akarunk kifejteni, hogy a golgotai misztérium szellemi jelentősége igazság lehessen az ember lelkiállapota számára. És a golgotai misztérium igazságának az érzeti megértésről lemondó megismerésével, annak elismerésével, hogy Krisztus Jézusban valóban itt volt a Földön és a golgotai misztériummal a földi lét közepette mennyei, földöntúli tény következett be, amely maradandó jelentőséget nyert, ennek az igazságnak az elismerésével pótoljuk most azt az erőt, amely egykor megvolt a természetes tudatban, de most már nincs meg benne.

Egykor megvolt a természetes tudatban az az erő, hogy rátekintsen a földelőtti létre és e rátekintésből olyan tudati erőt merítsen, hogy átvigye a lelket a halál kapuján. Ami igy már nem volt meg, annak most a golgotai misztérium révén kellene a lélekbe költöznie, még a lélek erősödése folytán is, ha a golgotai misztérium igazságát belső lelki élete révén vallja. Ha Pál szava „Nem én, hanem a Krisztus énbennem” megelevenedett bennünk, akkor Krisztus át tudott vinni bennünket a golgotai misztériumból sugárzó erejével azon, amibe az embert a fizikai halál pusztán tudata révén vihette bele. Ezáltal ismét olyan erőre tehettünk szert, amelyről tudtuk, hogy túljuthatunk vele a halál kapuján.

Holnap beszélünk majd arról, hogy a Krisztus-lénnyel összefüggésben hogyan írhatók még le a halál titkai, a születés tegnap megbeszélt titkainak másik pólusaként. Ma azonban azzal szeretném lezárni ezt a fejtegetést, hogy arra utalok, amit egy régi beavatott mondott azoknak, akik előtt már ott volt a halál egész rejtélye, már az első keresztény évszázadokban, amikor a halál egész rejtélye az emberi lélek elé tárult. Azt mondta: nézzétek az emberi testnek azt az állapotát, mikor az ember már eljutott az én-tudat alkalmazásához, ebben az állapotban a fizikai emberi test elfedi előlünk az egész emberi lényt. Ahol az ember eljut én-tudatának kibontakoztatásához, ott olyan természetű, hogy fizikai teste révén és pusztán fizikai testében sohasem juthatna a szellemhez tartozó lényének megragadásához. Tehát az első keresztény évszázadokban így szólt híveihez egy ilyen beavatott: nézzétek az ember fizikai organizmusát; ahol olyan stádiumba kerültök, hogy a fizikai testnek az én-tudat számára a legmagasztosabbat kell hoznia, ott tökéletlennek bizonyul. Ez a fizikai emberi organizmus tehát beteg, mert csak akkor volna egészséges, ha az embert tudatára ébreszthetné szellemi jelentőségéről. Ez a fizikai organizmus úgy fejlődött, hogy kezdettől fogva benne volt a szellemi élettel szemben fennálló betegség. Ekkor Krisztus leszállt a golgotai misztérium útján, és nemcsak tanítóként, hanem mint a lélek orvosa is, az embert lelkéből kiindulva gyógyítja meg fizikai organizmusának betegségéből.

Így az első keresztény évszázadok beavatottjai Krisztust, mint a lélek orvosát, mint gyógyítót, az emberiség megváltóját mutatták be. A mai teológia már nem ismeri el őket, emléküket még el is temették. Megmutatták, hogy Krisztus az egész földfejlődés értelme, hogy az emberiség földi fejlődése leszálló vonalon történik – a fizikai organizmusnak az emberi tudat legmagasztosabb feladataival szemben való teljes megbetegedéséig, míg az isteni Megváltó lelki orvosként segített az ember isteni-szellemi világhoz fűződő lelkiállapotán. Így az első keresztény évszázadok beavatottjai révén mélyebb értelmet kapott a Krisztusról alkotott szemlélet: Krisztus, mint a világ lelki orvosa, az emberiség gyógyítója, a Megváltó.

Mindezek alapján azt mondhatjuk: egy régi korban a golgotai misztérium földi bekövetkezése előtt, a beavatottak az emberiség tágabb köreinek, akikhez ezek a tanítók utat találtak, beszélhettek egy szellemi, isteni létről, amely áthat minden érzeti létet, és annak alapját képezi. Ha ezt a modern tudatban az imaginatív belátással ismét teljesen elevenné tesszük, akkor az egyébként absztrakt gondolati filozófia nemcsak olyan értelemben elevenedik meg ahogyan az utóbbi napokban jellemeztem, hanem a kereszténység is áthatja az absztrakt gondolati filozófiát. A filozófiát abban a megismerésben hatja át a kereszténység, amelyben a modern imagináció ismét elvezeti az embert a szellemi világ megismeréséhez, és az emberiségbe beköltözhet a minden fizikai lét isteni-szellemi atyjának tudata, ahogyan egykor a régi emberiségnél megvolt. A régi kereszténység előtti beavatottak az emberiség többi részével együtt lényegében az isteni atya e tudatához törekedtek. A legmagasabb beavatási fok az volt, amikor a beavatott, mint „atya” reprezentálta a misztériumokban az isteni-szellemi kozmikus atyát.

Ha ezt a szemléletet elevenné tesszük magunkban, akkor létrejön az, amit keresztény filozófiának hívunk. És ha ezáltal a továbbiakban a modern inspiráció révén megismerjük azt, amit az első keresztény századok beavatottjai már előre sejtően elmondtak a régi inspiráció maradványainak segítségével, akkor felismerjük, hogy Krisztus, e szellemi-isteni lény, a szellemi világokból átjött az emberiség földi evolúciójába és ennek a földi evolúciónak középpontját képezi. Az emberiség földi evolúciójába és törvényszerűségébe azáltal viszünk értelmet hordozó szellemet, hogy ezt a földi evolúciót a golgotai misztérium révén tanuljuk meg a kozmoszhoz kapcsolni, amennyiben fel tudunk tekinteni a kozmikus Krisztus-lényhez. Felismerjük, hogy a mennyek hogyan törődtek tovább a földfejlődéssel, hogyan gondoskodott tovább a kozmosz az emberiség dolgairól és ez a kozmológia itt már jellemzett jellegét, egy szellemi kozmológia jellegét keresztény kozmológia jellegévé tágítja ki.

És ha az ember azután Pál szavainak, „Nem én, hanem a Krisztus énbennem'', értelmében eleven kapcsolatot talál Krisztushoz és a golgotai misztériumhoz, akkor Krisztus átsegíti a halál rejtélyén és ezáltal a szellemben megújult életbe vezeti, új szellemet ismerünk meg, amelynek most ismét meg kell világítania az emberiség számára, hogy a fizikai világon túl létezik egy azt irányító, rendező és rajta átlüktető szellemi világ. Megismerjük a Krisztustól kiinduló, gyógyító, Krisztustól magától megszentelt szellem küldetését, megismerjük a Szent Szellem misztériumát, mint egy új vallási megismerés alapját.

A trinitás, amelyről oly sokáig dogmaként beszéltek, ismét elevenen nyílik meg az ember előtt. És a kereszténység előtti misztériumokra tekintve azt mondhatjuk, hogy az Atyaisten élt bennük, aki számunkra is megtartja a világ jelentőségét. A golgotai misztérium révén az emberiséget Krisztusban a Fiúisten közelítette meg, és a Fiúisten vitte bele az emberiségbe a gyógyító Szent Szellemhez való kapcsolódást. A trinitás ismét szemléletesen eleven lesz, nem dogma. Az Atya-tudat megelevenítése révén Krisztussal áthatott filozófia jön létre. A Fiú-tudat megelevenítése révén Krisztussal áthatott kozmológia jön létre és arra támaszkodva, amit Krisztus értett a gyógyító szellemen és kegyelemmel árasztott az emberiségre, létrejön egy keresztény vallás új, megismerő jellegű alapja.

Holnap egy ilyen keresztény filozófiához, kozmológiához és vallási megismeréshez kapcsolódva beszélünk tovább a halál titkáról a Krisztus-lénnyel kapcsolatban és az emberiség fejlődése során.


[1] Szent Ágoston (Augustinus 354-430).

[2] Johannes Scotus Eriugena (815-877): skót bölcselő, egyházi író

Imaginatív, inspiratív és intuitív megismerési módok

Dornach, 1922 szeptember 8.

Az imaginativ megismeréshez vezető meditációs gyakorlatok révén megváltozik az ember egész belső lelki élete. Ugyancsak megváltoznak az emberi léleknek a környező világhoz fűződő kapcsolatai is. Arról van szó, hogy az utóbbi előadások értelmében, a meditálás valamennyi lelki erőnek egy meghatározott könnyen áttekinthető képzetkomplexumra való koncentrálásából áll. Fontos, hogy szem előtt tartsuk: könnyen áttekinthető képzetkomplexum, amelyre az ember szellemi-lelkisége a közvetlen jelenben minden figyelmét rá tudja fordítani, úgy hogy mialatt a lélek e képzetkomplexummal foglalkozik, semmiféle tudatalatti vagy öntudatlan, vagy az emlékezetből felsejlő lelki benyomás sem áramlik bele.

Az imaginatív megismerés helyes létrehozásához szükséges, hogy az egész képzetkomplexum, amelynek összes lelkierőnkkel átadjuk magunkat, úgy álljon előttünk meditáláskor, mint egy matematikai probléma, hogy a meditálásba ne játsszon bele semmiféle érzelmi vagy akarati színezetű képzet. Ha matematikai problémával foglalkozunk, akkor minden pillanatban tudjuk, hogy lelki tevékenységünk ahhoz ragaszkodik, ami közvetlenül lelki szemünk elé tárul. Tudjuk, hogy semmi emocionálisnak, érzelemszerűnek, eddigi életünk semmilyen emlékének sem szabad belejutnia abba, amit gondolunk és ami az illető kérdésfeltevés megítéléséhez vezet. A helyes meditálásnál is ilyen lelki beállítottságban kell lennünk.

Legkedvezőbb, ha lehetőleg olyan képzetkomplexumnak adjuk át magunkat, amely teljesen új számunkra és tudjuk róla, hogy még egészen biztosan nem gondoltunk rá. Mert ha egyszerűen emlékezetünkből merítenénk valamit, akkor nem tudhatnánk, hogy hányféle nem tudatos érzelemszerű impulzus játszik bele. Ezért rendkívül kedvező a meditáló számára, ha tapasztalt szellemi kutató tanácsát veszi igénybe, mert ő ügyel arra, hogy a meditáló olyan képzettartalmat kapjon, amelyre addig egész bizonyosan nem gondolhatott, így amit most meditál, az első alkalommal jut be a tudatába, nem játszhat bele semmi emlék vagy ösztön és csak a szellemi-lelkiségnek van szerepe benne.

Az ilyen meditáció időtartama rövid lehet egy-egy napon, de ha mindig újra megismételjük, akkor végül olyan lelkiállapot jön létre, amely egészen világosan érezteti az emberrel, hogy most olyan belső tevékenységben él, amely eloldódott a fizikai testtől. Olyan tevékenységben él, amely másmilyen mintha fizikai testében váltaná ki gondolkodó, érző vagy akarati tevékenységét. Különösképpen az tűnik elénk, hogy határozottan érezzük, hogy fizikai testiségünktől elkülönült világban élünk. Lassanként beleéljük magunkat az étervilágba és ezt azon vesszük észre, hogy saját organizmusunk, a fizikai organizmus, relatíve objektív jelleget ölt. Mintegy kívülről nézünk erre a fizikai organizmusra, ahogy máskor a belsejéből nézünk a külső tárgyakra. A belső átélésben az mutatja a meditáció eredményességét, hogy a gondolatok mintegy sűrűbbé válnak, nemcsak a mindennapi absztrakt jelleget viselik, hanem olyasmit élünk át gondolatainkban, amely hasonló a növekedési erőkhöz, amelyek kisgyermekből felnőtt emberré tettek bennünket, vagy azokhoz az erőkhöz, amelyek naponta tevékenykednek bennünk, amikor az anyagcsere ellátja testünket.

A gondolkodás teljesen reális jelleget ölt. És mivel reális jelleget ölt, úgy hogy most úgy érezzük magunkat gondolkodásunkban, mint azelőtt a növekedési folyamatokban vagy életfolyamatokban, éppen azért kell az imaginatív gondolkodást a leírt módon megszereznünk. Mert ha úgy szereztük volna meg, hogy a meditálásnál nem tudatos, esetleg még testi elemek is szerepet játszottak volna, akkor azok az erők és realitások is belejátszanának az ember fizikai és éterorganizmusába, amelyeket most az érzékfeletti gondolkodásban élünk át. Egyesülnének a növekedési, táplálkozási erőkkel és ebben a reális gondolkodásban maradva, megváltoztatnánk fizikai és éterorganizmusunkat. Ennek azonban semmiképpen sem szabad megtörténnie! Az imaginatív megismerés céljából végzett valamennyi tevékenység minden erő csakis az embernek környezetéhez fűződő viszonyára alkalmazható és semmiképpen sem szabad fizikai vagy éterorganizmusába beavatkoznia. Ezeknek teljesen változatlanul kell maradniuk, úgy hogy ha az ember olyan irányú képességet fejleszt ki, hogy most gondolkodásával mintegy az étervilágban lebeg, akkor ezzel a gondolkodással a változatlan fizikai testre tekint vissza. Ez olyan maradt, mint volt, az éterikus gondolkodás nem avatkozik bele.

Éterikus gondolkodásunkkal tehát teljesen fizikai testünkön kívül érezzük magunkat, de ezt a kívülállást mindig szabadon és önként fel kell tudnunk cserélni a fizikai organizmusban való teljes elmerüléssel. Aki a meditációval helyesen idézte elő az imaginatív megismerést, az képes egyik pillanatban benne lenni az éterikus gondolkodásban, amely bensőleg növekedési, táplálkozási folyamatként élhető meg és teljesen reálisnak érezhető belülről, a következő pillanatban viszont e gondolkodás megszűntével képesnek kell lennie arra, hogy visszatérhessen fizikai testébe, úgy lásson szemével, mint rendesen, úgy halljon fülével, mint egyébként, úgy tapintson, mint máskor. A fizikai test és rajta kívül az éteriség között mindig elő kell tudni idézni azt a teljesen szabad önkényes lehetőséget, hogy az ember ide-oda lebegjen. Akkor elértük a helyes imaginatív gondolkodást. Az előadás második részében ki szeretném fejteni, hogy ez miképpen hat.

Aki szellemi kutató akar lenni, annak hosszú időn át szisztematikus módon kell a legkülönfélébb gyakorlatokat végeznie. Amire az imént elvileg utaltam, az mindenesetre lehetővé teszi, hogy az éterikus gondolkodást annyira átéljük, hogy ellenőrizhessük a szellemi kutató kijelentéseit, bár erre az ellenőrzésre az egészséges emberi értelem is képes, ha elég elfogulatlan és előitéletmentes.

A meditációt bizonyos egyéb lelki gyakorlatokkal is alá kell támasztanunk, hogy helyes módon vezessen eredményhez. Mindenekelőtt olyan lelki tulajdonságokat kell egyre jobban kifejlesztenünk, mint a jellemszilárdság, belső őszinteség, bizonyos lelki nyugalom és mindenekelőtt a teljes megfontoltság. Ezt mindig újra el kell mondanunk: e megfontoltság révén olyan lelki hangulatban és állapotban végezzük a meditációs gyakorlatokat és mindazt, amit vele kapcsolatban egzakt szellemi látásként véghez viszünk, mint ahogyan a matematikai műveleteket. Ha szokásunkká váltak az ilyen tulajdonságok, mint a jellemszilárdság, belső őszinteség, megfontoltság, bizonyos lelki nyugalom, akkor a meditáció folyamata állandó ismétlés esetén képes lesz arra, hogy eredményeit belevésse az ember egész fizikai és éterorganizmusába. Egyik ember adottságai alapján ezt talán csak néhány hétbe telik, másnál évekig tarthat. Az ember igy valóban olyan belső tevékenységhez jut az imaginatív megismerésben, mint amilyen tevékenységet a világ szemlélésekor vagy gondolkodáskor folytat fizikai teste révén.

Ha az ember elért egy ilyen imaginatív megismerést, akkor képes arra, hogy egységben, mintegy időtablóban tekintse át saját életútját gyermekkorától a mostani pillanatig. Saját életútja állandó belső mozgékonyságú létesülésként tárul elé. Ennek az életútnak az imaginatív megismeréssel való szemlélése azonban nem olyan, mint az életünkre való szokásos emlékezés, hanem olyan reális, mint azok a növekedési és életerők, amelyek a kisgyermek testéből kisarjasztják egész lelki alkatát, majd a továbbiakban a gondolkodást és a többit. Mindazt áttekintjük, ami bensőleg előtör, az ember éterorganizmusának fejlődését élete során. Amit így áttekintünk, az sokkal reálisabb, mint az emlékek tablója, a megszokott tudatba kerülő emlékek ennek csak valamiféle vetületei. Olyan hullámok, amelyeket a most birtokba vett mélység folyamatai vetettek a felszínre, az élet mélyének folyamatai, éteri folyamatok, amelyek különben egyáltalán nem jutnak tudatunkra, de formálnak, alakítanak bennünket, és életben tartanak születésünktől fogva eddig a pillanatig.

Ezek a tények, ezek a folyamatok tárulnak az imaginatív tudat elé. Ez valóságos önismeretet nyújt az embernek először földi életére vonatkozóan. A következő napokban még meglátjuk, hogy a Földön kívüli élet önismeretéhez hogyan jutunk el. Mert az érzékfeletti megismerés első lépése voltaképpen abból áll, hogy gyermekkorunktól a mostani pillanatig eltöltött saját éteri életünk érzékfeletti jellege tárul elénk. Csak ezáltal értjük meg magunkat igazán, és amit így átélünk, az úgy tükröződik saját fizikai és éterorganizmusunk révén, hogy az ilyen módon átélt éterikus folyamatok megmutatják nekünk, hogy az egyes emberben hogyan él az egész éterkozmosz, hogy éterorganizmusában, mondhatnám, külső étervilág hullámzik és rezeg tovább.

Most azt mondhatjuk, hogy az így álélteket nyelvi-fogalmi formába önthetjük és a világnak az éteremberben való imaginatív átéléséből igazi filozófia jöhet létre. A mindennapi tudat számára azonban az így átéltek teljesen öntudatlanok maradnak. Voltaképpen csak a még beszélni nem tudó kisgyermek él teljesen benne abban a tevékenységben, amelybe az ember az imaginatív megismerés révén beilleszkedik. A beszédtanulás révén, miközben a lelki életben kialakul a nyelv, kiválnak az általános növekedési és egyéb életerőkből azok az erők, amelyeket azután absztrakt gondolkodásként élünk át. A gyermek még nem rendelkezik ezzel az absztrakt gondolkodással. Növekedési és életerőinek egy része még nem alakult át gondolkodási erővé. Így a gyermek a kozmosszal kapcsolatban olyan tevékenységet folytat, amelybe – úgy érezzük – az imaginatív megismerés révén helyeződünk ismét vissza, de a gyermek öntudatlanul éli át. Az imaginatív gondolkodó teljesen tudatosan, világos megfontoltsággal éli át.

Aki az imaginatív gondolkodást nem szerezte meg, az nem tudja áttekinteni, hogy mi játszódik le az ember éterorganizmusa és a kozmosz éterisége között. A gyermek közvetlenül átéli, de nem látja, mert még nincs absztrakt gondolkodása; az átlagos tudatú ember sem látja, mivel még nem mélyítette el absztrakt gondolkodását a meditáció révén. Ha így elmélyíti, akkor alapjában véve az ember éterorganizmusának a kozmosz éteriségével való kölcsönhatását szemléli teljes tudatossággal. Az egészen kisgyermek még osztatlanul benne él ebben. Így azt a paradox mondatot mondanánk ki, hogy csak az igazán filozófus, aki érett emberként lelki alkatában ismét egészen kisgyermekké tud válni, de megszerezte azt a képességet, hogy a kisgyermek lelki alkatát éberebb állapotban élje át, mint az átlagos tudat ébrenléte, és ismét felhozza egész lelkiéletébe azt, ami egészen kisgyermekként volt, mielőtt a beszéd révén áttért az absztrakt gondolkodásra. A modern kor filozófusa az így átélteket teljes tudatossággal tekinti át, és még a beszélni sem tudó kisgyermek állapotában él teljesen tudatosan.

Ez az a paradoxon, amely, úgy gondolom, különösképpen megvilágíthatja, hogy az emberi lélek hogyan emelkedik fel valóban a modern szellemi életben egy valóságos, reális filozófiai lelki beállítottsághoz.

A teljes érzékfeletti megismeréshez szükség van arra, hogy a meditatív gyakorlatokat kibővítsük azzal, ami az inspirációhoz vezethet. Ide akkor érünk el, ha nem csak azt gyakoroljuk az eddig leírtak alapján, hogy a lélek egy képzetkomplexumon tartózkodjék, hanem ha képes arra is – elvileg már ezt is említettük a napokban -, hogy a meditáció révén vagy következtében a tudatba került képeket eltávolítsa. Ahogyan teljesen szabadon és önkényesen idéztük fel az imaginatív megismerés képeit, úgy képesnek kell lennünk arra is, hogy a képeket ismét eltávolítsuk tudatunkból, lelki életünkből. A meditatív élet révén vagy annak következtében megjelenő képek eltávolításához nagyobb lelki energiára van szükség, mint olyan képzetek eltávolításához, amelyek az emlékezetből vagy a szokásos érzeti szemlélésből kerültek tudatunkba. A meditatív képzetek, imaginatív képek tudatból való eltávolításához több erő szükséges, mint a mindennapi képzetekéhez. Az érzékfeletti megismerésben való előrehaladáshoz azonban szükség van erre a nagyobb erőre, amelyet a léleknek alkalmaznia kell.

Ezt az erőt úgy szerezzük meg, hogy egyre jobban fáradozunk azon, hogy az imaginatív képek megjelenésekor tudatunkat megszabadítsuk tőlük és mást se engedjünk tudatunkba kerülni. Ezáltal – így nevezhetjük – pusztán ébrenlét van jelen, mindenféle lelki tartalom nélkül. Ez vezet azután az inspirációhoz. Mert amikor a lélek ilyen módon az imaginatív képektől való megszabadulásának intenzív ereje folytán tudatát kiüresítette, akkor a kozmosz szellemi tartalmai áramlanak a kiüresített, de éber lélekbe. Akkor lassanként szellemi kozmosz van előttünk és körülöttünk, ahogyan érzeti emberként mindennapi tudatunkban a fizikai-érzeti kozmosz van körülöttünk.

Amit most a szellemi kozmoszban átélünk, az úgy jelenik meg előttünk, hogy visszautal arra, amit az érzeti világban éltünk át. Az érzeti világban átéltük a Napot, a Holdat, a bolygókat, az állócsillagokat és a fizikai-érzeti világ egyéb tényeit. Amikor most kiüresített tudatunk révén fel tudjuk fogni a szellemi kozmoszt az inspiráció átélésével, akkor a Nap, a Hold, a bolygók és állócsillagok szellemi lényének megnyilatkozásait éljük át. Ennek ismét úgy kell történnie, hogy amit az ember a szellemiségben kozmoszként él át, azt szabadon és önkényesen vissza tudja vonatkoztatni a fizikai test révén átélt fizikai-érzeti kozmoszra. El kell tudni mondania: most átélek egy megnyilatkozó lényszerű szellemiséget, ezt Napszellemként kell a fizikai-érzeti világban átélt fizikai-érzeti Napra vonatkoztatnom. Átélek egy megnyilatkozó szellemi-lelki lényt, ezt a Hold szellemi lényeként arra kell vonatkoztatnom, amit a fizikai-érzeti világban, mint Holdat élek át és így tovább.

Az embernek ismét szabadon kell ide-oda mozognia, miközben azonban egyidejűleg a szellemi és a fizikai-érzeti világban tartózkodik. Lelki életével szabadon kell tudnia mozogni a kozmosz szellemi megnyilvánulásai és a fizikai földi életben megszokott fizikai-érzeti megnyilvánulások élményei között. Ha a Nap szellemiségét így a Nap fizikai mivoltára vonatkoztatjuk, a Hold szellemiségét pedig a Hold fizikai mivoltára és így tovább, akkor ez ahhoz hasonló lelki folyamat, mint amikor egy új észlelésnél visszaemlékezünk előző élményeinkre. Ahogyan egy elénk táruló új észleletet úgy teszünk érthetőbbé, hogy már átélt dolgokkal vetjük össze, úgy az igazán szabad inspiratív életben a kozmikus szellemi lények megnyilatkozásának élményét avval vetjük össze, amit a fizikai-érzeti világban éltünk át. Ez olyan itt, mintha a szellemiségben átéltek új sejtelmeket ébresztenének afelől, amit régebben fizikai testünk révén éltünk át az érzeti világban. És teljes megfontoltsággal kell rendelkeznünk, hogy e lehengerlő magasabb fokú érzékfeletti megismerést ugyanolyan nyugodt lelkiállapotban éljük át, mint egy új észlelésnek egy régi emlékkel való összevetését.

Az inspiratív átélés lényegesen eltér attól, amit előzőleg tisztán imagináció révén élhettünk át. Az imaginációval az étervilágban élünk. Az étervilágban élőnek érezzük magunkat, mint ahogyan egyébként fizikai testünkben élünk. Az étervilágot azonban mindenesetre inkább ritmikus folyamatok összességének érezzük, a világéterben történő vibrálásnak, de ezeket fogalmakban, ideákban tudjuk értelmezni. Az éteri imaginatív átélésben univerzális történést érzünk, érzékfeletti, éteri tényeket. Az inspirációban nemcsak ilyen egymásba átváltozó, metamorfozálódó, minden lehető alakot felöltő éteri, érzékfeletti tényeket érzünk, hanem az inspiráció révén most azt érezzük, hogy ebben az éterikusan hullámzó világban, e ritmikusan vibráló világban, mint az éteri kozmikus tenger hullámain, igazi lények lebegnek és tevékenykednek. Érezzük azt, ami a Napra, a Holdra, a bolygókra, az állócsillagokra emlékeztet és a fizikai földi dolgokra, az ásványokra és növényekre is, és mindezt a kozmikus éteriségen belül.

Így érezzük az asztrális kozmoszt. Amit a fizikai-érzeti világban csak külső oldaláról ismerünk, azt szellemi létében most ismét lényszerűen ismerjük meg. És az emberi organizmus belső lényét is átláthatjuk, valamint egész formáját és az egyes szervek, a tüdő, szív, máj formáját is. Mert ami az emberi organizmus formáját és életét adja, az nem abból ered – most látjuk -, ami a fizikai kozmoszban körülvesz bennünket és tevékenykedik, hanem abból, ami e fizikai kozmoszon belül szellemi lényként – mint Nap-lény, Hold-lény, állati és növényi lény – hatja át a fizikai és éteri történést lélekkel és szellemmel és ez azután úgy hat, hogy életet és formát ad az emberi organizmusnak. A fizikai organizmus formáját és életét csak akkor fogjuk fel, ha az inspirációhoz felemelkedtünk.

Amit itt átélünk, az a mindennapi tudat elől teljesen rejtve marad. Ezt mindennapi tudatunkkal csak akkor észlelhetnénk, ha nemcsak szemünkkel látnánk, fülünkkel hallanánk és ízlelőszerveinkkel ízlelnénk, hanem ha a lélegzési folyamat, a be és kilégzés észlelési folyamat volna, ha a lélegzet be és kiáramlásában valami észlelési folyamathoz hasonló volna, amelyben bensőleg az egész organizmusban átélnénk a levegő be és kiáramlását. Mivel ez így van, ezért egy bizonyos keleti iskola, a jógaiskola a lélegzést megismerési folyamattá formálta át, észlelési folyamattá metamorfozálta. Azáltal, hogy a jóga filozófia a lélegzést tudatos, bár félig álomszerű megismerési folyamattá alakítja át, tehát olyasmit akar a lélegzési folyamatban átélni, mint mi a látásban és hallásban, ezáltal valóban kozmológiát alakít ki, megérti, hogy a kozmosz szellemi lényei hogyan hatnak az emberre, és hogyan éli meg magát az ember a szellemi kozmosz tagjaként. De az ilyen jógaelőírások gyakorlása ellentmond az emberi organizáció azon formájának, amelyet a nyugati emberiség öltött fel a jelenkorban. Az ilyen jógagyakorlatok csak egy régebbi időszakban voltak lehetségesek az emberi organizmus számára, amit a jógik ma véghez visznek, az alapjában véve már dekadenciában van.

A földi emberiség fejlődésének egy meghatározott, mondhatnám, közbülső időszakában mintegy megfelelt az emberi organizációnak, hogy a lélegzési folyamatot ilyen jógagyakorlatok révén tudati, megismerési folyamattá alakítsa és ilyen módon álomszerű, de mégis érvényes kozmológiát alakítson ki. Ami abban a korszakban az akkori művelt, az akkori értelemben tudományos emberiség számára igazi kozmológiához vezetett, azt magasabb fokon a jelenkor emberének testi és lelki alkatával ismét el kell érnie, de nem az akkori félig álomszerű, félig tudatos állapotban, hanem teljesen tudatos módon, ahogyan leírtam, mikor az inspirációról beszéltem. Ha a nyugati ember végezne jógagyakorlatokat, akkor ilyen lélegzési gyakorlatokkal – éppen teljesen eltérő organizációja folytán – semmiképpen sem hagyná érintetlenül fizikai és éteri organizációját, hanem megváltoztatná őket. És megismerési folyamatába belejutna az, ami fizikai és éterorganizmusából ered és nem objektív elemként keveredik bele a kozmológiába. De ahogyan a filozófusnak legkorábbi gyermekkorát kell lelkiéletébe újra felszínre hoznia, de teljesen tudatosan át kell hatnia, így ismét fel lehet kelteni lelki életünkben azt a lelkialkatot, amely érvényes volt az emberiség számára kozmológiai tekintetben, amikor a jógarendszer alkalmazható volt, de teljes megfontoltsággal kell átélnünk, teljes tudatossággal, a szokásos éberállapotnál intenzívebb ébrenlétben.

 Azt mondhatjuk tehát, hogy a modern filozófusnak az egyes ember gyermeki lelki alkatát kell teljesen éber állapotban lelkialkatában ismét felkeltenie, a modern értelemben vett kozmológusnak pedig a földi emberiségfejlődés egy közbülső korszakának lelki alkatát kell ismét életre hívnia, de most megint teljesen tudatos állapotban. A modern filozófusnak az individuális lelkiállapotot kell teljesen tudatossá tennie. A modern kozmológusnak olyan lelkiállapotot kell teljesen tudatos módon előhívnia, amely a régebbi emberiség kozmológusainál egykor megvolt. Filozófusnak lenni azt jelenti, hogy az ember teljesen tudatos állapotban gyermekké lesz. A mai értelemben kozmológusnak lenni, azt jelenti, hogy az ember ismét előhívja a jógaember állapotát, ahogy az emberiség egész fejlődésének folyamán egykor létezhetett egy közbülső korszakban, és ezt teljesen tudatossá változtatja át.

Most még szeretném leírni, mit jelent az, hogy az ember vallásos. Tegnap leírtam, hogy az érzékfeletti megismerés harmadik foka, az igazi intuíció hogyan érhető el akarati gyakorlatokkal, olyan akarati gyakorlatokkal, amelyeket pontosabban elolvashatnak a tegnap említett írásokban és még a következő napokban is részletesen ismertetni fogok. Itt az ember olyan lelkiállapotba kerül, amely álomszerű lelkiállapotként volt meg annál az emberiségnél, mely elsőnek, ősi emberiségként élt Földünkön az emberiség fejlődésének kezdetén. De ennek az ősi emberiségnek álomszerű, félig tudatos, ösztönös intuíciója volt.

A vallásos élet modern megismerésének ezt az intuíciót ismét teljesen tudatossá kell tennie. Az ősi emberiség ösztönösebb intuíciójának utócsengése jelenkorunk egyes embereinél még felbukkan ugyan, ők megélik azt, amit környezetükben ösztönös intuícióval szellemi erőkként észlelnek, mintegy ezekkel élnek a külső világban. Költői, művészi alkotásukban használják fel ezeket az intuíciókat, amelyek az ősi emberiség álomszerű intuícióinak utócsengései. Első tudományos ötleteknél is szerepet játszanak ezek az intuíciók, rendkívül nagy szerepük van az emberiség mai fantáziaéletében.

Amit itt igazi, teljesen tudatos intuícióként irtunk le és a tegnap leírt módon érhető el, az egészen más. Hiszen az ősi embernek egészen más lelki alkata volt, mint a modern embernek. Mintegy benne élt az egész külvilágban, a felhőben és ködben, a csillagokban, Napban és Holdban, növényvilágban és állatvilágban; mindezekben csaknem ugyanolyan intenzíven élt, mint ahogyan saját testében élőnek érezte magát. Rendkívül nehéz az ősi emberiség e lelkialkatát ismét szemléletessé tenni az átlagos tudat számára. De mindaz, amit külsőleg történelmileg megismerhetünk, az az ősi emberiség ilyen lelkialkatára mutat vissza. Ez azon alapul, hogy az ősi ember testi állapotai valójában nem merültek annyira öntudatlanságba, mint a modern embernél. Mi modern emberek nem élünk már együtt táplálkozásunkkal, növekedésünkkel, fizikai organizmusunk folyamataival. E teljes öntudatlanságban maradó átélés fölé terül az akaratban és érzésben többé vagy kevésbé tudatos lelki élet és a gondolkodásban teljesen tudatos lelki élet. A közvetlenül átélt gondolkodás, érzés és akarat alatt azonban ott van az, amit az ember fizikai organizmusa visz véghez, ez a szokásos tudat számára teljesen öntudatlan marad.

Az ősi embernél ez lényegesen másképp volt. Gyermekkorában nem élt át olyan határozott képzeteket, mint mi. Gondolkodása gyakran csaknem álomszerű volt, érzelmi élete különösen határozatlanságban úszott el, bár vehemens volt. A lélek érzelmi élete sokkal hasonlóbb volt a testi fájdalomhoz vagy örömhöz, mint ma a modern embernél. Ezzel szemben gyermekkorában az ősi ember érezte, amint növekszik. Növekedését testi és lelki életként érezte, és még felnőttkorában is érezte, hogy a táplálék hogy halad benne az anyagcserében, hogyan kering a vér és hordozza a tápoldatot az organizmusban. Aki olyan organizációval rendelkezik, ahogyan létesülésében tegnap leírtam, annak még ma is lehet az ősi ember e testi átéléséről szemlélete, még ha alacsonyabb fokon is, ha megfigyeli a legelés után fekvő teheneket, amint emésztenek és anyagcseréjüket különös mozgékonyságban élik át.

A földfejlődésbe belépő ősi ember így követte fizikai folyamatait, amelyek közvetlenül egységben voltak, egységet alkottak a lelki folyamatokkal. Az ősi ember saját fizikai belsejének ilyen átélése folytán a külvilágot is csaknem ugyanolyan intenzív testi-lelki módon tudta átélni, mint ahogy önmagát, ha szabad így kifejeznem, tüdejében, szívében, gyomrának, májának folyamataiban érezte. Így érezte magát a cikázó villámban, a morajló menydörgésben, az átalakuló felhőben, a változó Holdban. Együtt élt az időszakokkal, a Hold növésével, mint ahogyan emésztésének folyamatait átélte. E külső szinte annyira belső volt számára, mint saját benseje. Amit bensőleg átélt, az olyan volt számára, mint a tovahömpölygő folyam és egyebek átélése. A folyó hullámzását belső folyamatként élte át, elmerült benne, úgy, mint saját vérkeringésében. Az ősi ember úgy beleélte magát a külső világba, hogy ugyanolyannak tűnt neki, mint saját benseje. Hiszen olyan is. Ezt ma animizmusnak nevezik. Ezzel azonban ma teljesen félreértik a dolog lényegét, amennyiben az animizmust úgy tekintik, mintha az ember saját belső élményeit kivetítette volna a külső világba. Amit a külvilágban élt át, az tudatának teljesen elemi ténye volt és olyan magától értetődő, mint nekünk a szín és hangjelenségek értelme. Nem szabad feltételeznünk, hogy az ősi ember különös fantáziával álmodta bele a külső világba azt, amit tudati tartalmaként ismertetnek. Valóban olyan magától értetődő módon észlelte, mint ahogy ma mi magunk is. Az érzeti szemlélés csak az ősi ember eredeti szemlélésének az átváltozott terméke, ő még valóban azt észlelte a külső világban, amit azok a lények visznek véghez az éteri és asztrális kozmoszban, akik alkotó módon tevékenységben tartják a kozmoszt. Ezt észlelte, még ha álomszerűen, homályosan is, és ez az észlelés volt egyúttal vallásos tudatának tartalma. Az ősi embernek a külvilággal kapcsolatban volt bizonyos lelkiállapota, de ez úgy felerősödött, hogy az egész környező kozmoszban azokat a szellemi lényeket is észlelte, akikkel rokonságban érezte saját emberi lényét. Az ő számára a szemlélés nyújtotta azt a kötődést, amely a mi vallásos tudatunkban leszármaztatott formákban létezik. Az ő számára a vallásos tudat csak primitív megismerésének magasabb foka volt.

Ha új vallásos tudatot igazi megismerésre akarunk alapítani, akkor nem tehetünk egyebet, minthogy ismét visszahelyezkedünk az ősi emberiség lelki beállítottságába. A modern embernél azonban ennek nem szabad álomszerűnek, félig tudatosnak lennie, hanem éberebbnek kell lennie a szokásos tudatnál. Ébernek, ahogyan az igazi intuíció megszerzéséhez leírtam, ahol valóban arra a képességre teszünk szert, hogy saját énünkkel kihúzódunk önmagunkból és a kozmosz más szellemi lényeibe belemerülünk és úgy élünk együtt velük, ahogyan fizikai földi életünkben benne élünk fizikai organizmusunkban. A földi életben fizikai organizmusunkba merülünk; az igazi intuitív megismerésben énünkkel merülünk a kozmosz szellemi lényeibe. Együtt élünk velük és ezáltal hozzuk létre énünknek a világhoz fűződő kapcsolatát, hiszen voltaképpen hozzátartozik. Mert ez az én olyan szellemi lény, mint a többiek, akikre az imént utaltam és vallásos tudatunk révén hozunk létre közvetlen kapcsolatot azokkal a szellemekkel, akikhez magunk is tartozunk. Az ősi embernek homályos, ösztönszerű vallásos tudat adatott meg. Az ősi ember lelki alkatát kell ismét felszínre hoznunk és teljes tudatossággal átélnünk. Akkor lest a modern embernek megfelelő vallásos megismerésünk, megismerő vallásunk.

A gyermekkori lelkialkatot ismét felszínre kell hoznunk, és teljesen tudatossá kell tennünk, ha modern filozófusok akarunk lenni. Egy közbülső korszak emberiségének lelki alkatát is ismét fel kell hoznunk magunkba, ők a lélegzés folyamatát tudták álomszerű módon észlelő megismerési folyamattá alakítani, ezt teljesen tudatossá kell tennünk, hogy modern értelemben kozmológusok lehessünk. Ugyanígy kell az ősi ember lelkialkatát a külvilághoz való viszonylatában is ismét felszínre hoznunk magunkban és teljesen tudatossá tenni, hogy a szó modern értelmében megismerő valláshoz jussunk. Az igazán modern filozófia feltétele a gyermekkori lelkialkat teljes tudatossággal való újraélése. A modern kozmológia feltétele, hogy lelki életünkben teljes tudatossággal éljünk újra egy közbülső emberi korszakot, amikor a lélegzési folyamat észlelési folyamattá válhatott. A megismerő vallás feltétele a modern ember számára pedig az, hogy jelenlegi lelki hangulatába az ősi emberiség – a Föld első emberisége, amely még közvetlenül kapcsolódott az istenekhez – lelki alkatát hozza fel újra, tegye mozgékonnyá és teljesen tudatossá. 

A halál összefüggése Krisztussal

Dornach, 1922 szeptember 13.

Mielőtt rátérnék arra, hogy a következő előadásokban leírjam Önöknek az ember halálának, a lélek halhatatlanságának problémáját Krisztussal és a kereszténység fejlődésével való összefüggésében, szükség lesz arra, hogy ma a már elmondottakból néhány dolgot más szempontból még egyszer megvilágítsak.

Ha a mindennapi emberi életben váltakozó két állapotra tekintünk, az éber és az alvó állapotra, akkor mindennapi tudatunk előtt először az jelenik meg, hogy az ember alvó állapotban kioltotta érzékszervi észlelését, de bizonyos mértékben azt is, amit lelki életében gondolkodás, érzés és akaratként él át. Alvó állapotban voltaképpen mindaz kioltódik, amit éber állapotban mint emberek egyéniségünkként foglalunk össze.

Ami itt kioltódott, azt részletenként ismét fellobbantja az imagináció, inspiráció és intuíció. A meditációnak először a mindennapi gondolkodáshoz kell fordulnia, hogy létrehozza az imaginatív gondolkodást. Leírtam, hogy hogyan alkalmazzuk a gondolatokat, hogy meditálva eljussunk az imaginatív megismeréshez. Éppen a halál problémájával kapcsolatban kell még egyszer világosabban leszögeznünk, hogy a beavatási megismerés mit él át útja folyamán, mert csak ezáltal válik szemléletessé, hogy az ember halála bekövetkezésével milyen viszonyba kerül fizikai testével és szellemi-lelki lényével.

Ha a gondolkodást a leírt módon kezeljük, akkor először azt tapasztaljuk, hogy mialatt egész lelkünkkel a fizikai organizmuson kívül érezzük magunkat, egy ideig voltaképpen nem tudunk gondolkodni. A gondolkodást mintegy elveszítjük egy rövid időre. Bizonyos bátorság, belső energia és bizonyos lélekjelenlét is szükséges ahhoz, hogy ezt a pillanatot teljes megfontoltsággal átéljük. Akkor azonban észreveszzük, hogy felébredve sokkal intenzívebb lelki aktivitást élünk át magunkban, mint amivel azelőtt rendelkeztünk. A gondolkodás ismét elkezdődik. A haladás tehát abban áll, hogy először is létezik mindennapi tudatunk – hangsúlyozom, hogy az igazi imaginációnál ez a mindennapi tudat megmarad -, de hiszen annak, amit átélünk, mindig át kell kerülnie a másik állapotba, és újra vissza kell térnie. Ebben a másik állapotban, ahová beléphetünk – a mindennapi tudat számára természetesen megtartjuk a szokott földi képet -, mintegy elveszítjük a gondolatok létrehozásának képességét; de a további meditációnál intenzívebb aktivitás lép fel és most erősebb belső gondolati átéléshez jutunk. És míg a mindennapi tudatnál a gondolatokat úgy éljük át, hogy ezek többnyire a külső érzeti világról alkotott gondolatok, az emlékezés gondolatai és mindenféle érzelmi élményekből és emóciókból felmerülő tompa gondolatok, addig most olyan gondolkodásunk van, amelynek révén saját születésünk óta a Földön eltöltött életutunkat a már leírt módon aktív gondolatokkal tudjuk tudatunkba felvenni, és itt az életút mélyebb rétegéről van szó. Említettem, hogy nem olyan emlékek, amelyek mindennapi tudatunkban is ott vannak, hanem mélyebb réteg. Valóban beletekintünk abba az éteri történésbe, amely felépíti, átjárja, áthatja fizikai organizmusunkat, és mindig is áthatotta. Aktív, bensőleg átélt szubsztanciális gondolatok alakjában lövell fel mindaz, ami születésünk óta történt, mialatt fizikai organizmusunkban növekedés jött létre, az egyes szervek plasztikusan kialakultak, gondolkodó, érző és akarati képességeink felmerültek organizációnk mélyéről, tehát mindaz, ami tudatunk számára egyébként rejtetten reális élettel függ össze. A mindennapi gondolkodásból mintegy szakadék felett megyünk át egy olyan gondolkodáshoz, amely átéli saját étertestünket.

Midőn az imaginatív gondolkodást ilyen módon leleplezzük, nagyon intenzíven kell figyelnünk arra, hogy mit veszítünk el azokra a pillanatokra, mikor az imaginatív gondolkodásban vagyunk. Először voltaképpen az emlékeket veszítjük el. Emlékeink mindennapi tudatunkban vannak, de mindennapi tudatunk mellett kibontakozik ez a másik, imaginatív tudat. Ebben nincsenek emlékek. Ezt a következők alapján lehet megérteni: emlékezéskor voltaképpen a jelenben élünk úgy mint mindennapi tudatunk minden élményénél. Észleljük, hogy jelenleg mi van előttünk, gondolatainkat a jelenlévő dolgokról gondolkodunk, és ha elmúlt dolgokra emlékezünk, akkor is a jelen pillanatban van olyan képünk, amely csak utal a múltra. A mindennapi tudat tehát a jelent éli át. Az imaginatív tudat úgy éli át saját életfolyamatunkat, hogy az egyes részleteket egyszerre tekinti át, mintha az időbeli dolgok térbeliek volnának. A 30, 18, 10, 7, 5 éves korban átélt történések ott állnak a lélek előtt, egymás mellett. Az idő olyan lesz, mint a tér.

Az imaginatív tudat élményei ezáltal eltérnek a mindennapi tudat élményeitől. Mindennapi tudatunk a jelenben él; a múltra csak emlékezik. Az imaginatív tudat időket él át, de úgy, hogy az idők egyszerre állnak a lélek előtt. Mondtam, hogy először az emlékeket, az emlékek gondolatait veszítjük el. Valóban így van. Imaginatív tudatunkban nincs meg az, ami az életben, mindennapi tudatunkban rendkívül sokat segít, tudniillik az, hogy emlékezünk, emlékeink vannak. Természetesen megtartjuk megszokott emberi mivoltunkban az emlékezés képességét, ahogyan megvolt, mivel a természetes ember ott van mellettünk. De ami új számunkra, az emberi élet szokott lefolyása, arra emlékezetünk nem terjed ki. Tegyük fel, hogy valaki képszerűen egy bizonyos pillanatban átéli élete lefolyását. Három nap múlva ismét át akarja élni. Ekkor nem tud visszaemlékezni a ma átéltekre. Ismét ugyanazokat a műveleteket kell végrehajtania, amelyek életútjának átéléséhez vezetnek. Ismét gyakorlással kell megközelítenie ezt az átélést. Ahogy egy reális fizikai tárgy sem lehet egyszerűen jelen az emlékezés számára, hanem újra oda kell mennünk hozzá, úgy a most átélt étertestet sem lehet pusztán emlékezéssel felidézni, mivel realitás; mindig újra fel kell idézni.

Ez sokaknak csalódást okoz, akik ilyen lelki gyakorlatokat folytatnak. Hozzáfognak a gyakorlatokhoz, el is érnek valamit, látnak valamit. Azt hiszik, hogy ez a látás megmarad és mindig újra emlékezetbe idézhető. Ez nem megy és ezért csalódnak. Mindig újra erőfeszítéseket kell tenni, hogy az élményeket belsőleg újra létrehozzuk. Például: tételezzék fel, hogy valaki az újabb meditációs tudomány alapján előadást tart. Úgy ad elő, hogy nem ültetett át mindent elvont eszmékbe, hanem eleven szemléletből beszél. Erre nem készülhet fel úgy, hogy kívülről megtanul valamit, ami a fogalmazványában van. A fizikai világra vonatkozó dolgokat meg lehet tanulni kívülről, de az imaginatív tudatra vonatkozókat nem, ezeket mindig újra létre kell hoznunk. Fel lehet készülni, de ez a felkészülés egyfajta gyakorlás.

Olyan ez, mint amikor gyakorlással elsajátítanak valamilyen képességet. Így az átmeditálás, átgyakorlás hozzásegít ahhoz, amit az érzékfeletti világból akarnak meríteni. Hogy azonban ez valóban elevenen a szellemi világból származzék, közvetlenül abban a pillanatban kell létrehozni. Közvetlenül abban a pillanatban kell létrejönnie. Akkor kifejezésében, megfogalmazásában ott van a spiritualitás közvetlen visszhangja. Megbocsátják, ha itt személyes dolgot említek. Van olyan téma, amelyről már 3O-4O-szer beszéltem. Egyáltalán nem jelent könnyebbséget, hogy harmincadszor beszélek róla. Éppen olyan nehéz, mint először; mindig újra ugyanarról a folyamatról van szó. Higgadtságra, nyugalomra van szükségünk, a létrehozásnak ez az alapja, hogy a nyugodt lélekből kiindulva létrehozhassuk. Talán nem kellene, de hogy megvilágítsam, mégis megjegyezném, hogy a hallgatóság ilyen vonatkozásban sokszor éppenséggel kegyetlen ahhoz, akitől igénylik, hogy a szellemi világból adjon elő – a jelenlevők természetesen mindig kivételek. Ami egy egyetemi előadásnál még egészen jól elmegy, a spirituális előadás előtt már kevésbé: minden lehetséges hallgató jön, és mindenféle kérdést tesz fel, és egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy a következő pillanatban a szellemi világból kell meríteni a dolgokat.

 Megpróbáltam, hogy leírjam Önöknek az imaginatív tevékenység szubjektív élményét. Mivel tudjuk, hogy hogyan merült el ez az aktív, eleven gondolkodás, amely csak saját életünk lefolyását tartalmazza, azáltal azt is tudjuk, hogy a mindennapi gondolkodásnak mi a lényege. Az imagináló tudatból visszatekinthetünk a mindennapi gondolkodásra, és ahhoz a felismeréshez juthatunk, hogy ennek a mindennapi gondolkodásnak önmagában nincs realitása. Valójában ugyanis minden ember imaginál. Öntudatlanul imaginál és benne van ez a szubsztanciális gondolkodás. Mivel azonban lelki erőit nem erősítette meg kellőképpen, ezért lelkileg gyenge ahhoz, hogy tudatába felhozza azt, ami benne van, és így mindig fizikai testét ragadja meg, amikor gondolkodni akar. Szokásos gondolkodásának az lesz az alapja. Azonban mi jön itt létre voltaképpen? Miközben ez a belső aktivitás, amely nem tudatos imaginatív tevékenység, a mindennapi tudatnál is a fizikai organizmushoz fordul, belebújik ebbe a fizikai organizmusba. Amit nem tudunk, ami öntudatlan marad és majd az imaginatív megismerésnél ragyog fel aktív gondolkodásként, az a mindennapi tudatnál belebújik a fizikai organizmusba, felhasználja és mivel öntudatlan marad, belső tükörképként visszaverődik. Ezek a szokásos gondolatok. Éppoly kevés realitásuk van, mint a tükörképeknek a tükör előtt álló tárgyakhoz képest. Fizikai testünkről visszatükröződik valami és ezek a mindennapi tudatba kerülő gondolatok – csupán tükörképek. Aki tehát átéli e gondolatokat, az semmi szubsztanciálisat nem él át bennük. A mindennapi tudat gondolatai erőtlenek és szárazak. Amint azonban megjelennek az imaginációban, az aktív gondolkodás szubsztanciálissá válik. Minden imaginációs gondolatban szubsztancia, velő és erő van. Tudjuk, hogy ezzel az imaginációs gondolkodással olyan erőben élünk, mint amely gyermekből felnőtt emberré tett bennünket.

Ha felküzdjük magunkat az imaginatív gondolkodáshoz, ez éppen a megszokott valóságból először az éteri valóságba való átlépés. Ezáltal azonban most a fizikai test megismerésének első árnyalatát kapjuk meg. A fizikai testet tükröző műszernek látjuk, amely gondolatainkat visszaveri. Ezzel elkezdünk a halál problémájához közelíteni, mert amíg fizikai testünk nem objektum számunkra, addig a halál problémáját sem tudjuk megközelíteni. Ha az ember halála után még lényszerűen létezik, akkor egész biztosan nem fizikai testében létezik. Ha tehát életünk folyamán akarjuk megoldani a halál problémáját, akkor fizikai testünknek úgy kell rajtunk kívül lennie, és olyan objektíven kell szemlélnünk, ahogy halálunkban relatíve mellettünk, rajtunk kívül van. Ez annak a jellemzése, hogy a halál problémájának megoldásához hogyan jutunk el első közelítésben. Hogy még mi szükséges hozzá, azt mai fejtegetésünk második részében írjuk le.

A leírt megismerés révén az ember abba a helyzetbe kerül, hogy valóban meg tudja ítélni, hogy az ember lelki-szellemisége hogyan viszonyul a testi-fizikaisághoz. Ha az imaginatív és az érzékfeletti szemlélés utána következő megismerési módjaival objektíven át tudjuk tekinteni a fizikai és az éteri organizmust és a lelki-szellemiséget, csak ezáltal ismerhetjük meg azt is, hogy az élet különböző helyzeteiben a két rész hogyan viselkedik. Ezért mérhetetlenül fontos tekintetbe vennünk, hogy az itt megbeszélt érzékfeletti megismerésnél az ember megtartsa éber nappali életének mindennapi tudatát az összes egyéb megismerési élmények mellett. Ha tehát, már imaginatív tudatban van előttünk életutunk egy részlete, például ahogyan 9-10 éves gyermekkorunkban növekedési körülményeink folytán bizonyos hajlamok megmutatkoztak, ahogyan morális hajlamok stb. felbukkantak, akkor ezt úgy szemléljük, hogy e 9-10 életév fizikai és lelki egysége van előttünk. Megnézzük, hogy mi játszódott le az organizmusban a 9-10. életévben. Emellett azonban meg kell tartanunk mindennapi tudatunkat, vagyis rendelkeznünk kell a 9-10. életév áttekintésével, amely olyasmit közvetít számunkra, ami egyébként teljesen öntudatlan marad. Másfelől azonban rögtön önkényesen meg kell találnunk az átmenetet ahhoz, ahogy mindennapi tudatunkban fel kell idéznünk azokat az emlékeket, amelyek egészen szokásos módon utalnak vissza a 9-10. életévre. Mindig képeseknek kell lennünk arra, hogy e kettőt, a magasabb és a mindennapi tudatot összehasonlíthassuk. Ahogyan mindennapi tudatunkban áttérünk egyik gondolatról a másikra, úgy kell az imaginatív tudat élményéről áttérni a mindennapi tudat élményére és ismét vissza.

Az ilyen értelemben vett magasabb tudat e jellemzése rendkívül fontos. Mindazok, akik az antropozófiai kutatást csak kívülről ítélik meg, sokszor úgy vélik, hogy ami imaginációként jelenik meg, az mint valamilyen vizionáló, hallucináló tudat tartalma utasítható el. Észre kell azonban vennünk azt a radikális különbséget, amely a helyes imagináció és a vízió között fennáll. A vízió ugyan szintén képszerű tartalmat ad az embernek, de az ember a víziójában teljesen feloldódik. A vízió folyamán tudata teljesen átalakult e vízióvá és nem tud önkényesen a vízió és a mindennapi tudata közt ide-oda vándorolni. Az imagináló viszont nem változtatta mindennapi tudatát vízióvá, hanem gazdagabbá tette ezt a mindennapi tudatot az imaginációval. Az imagináció egyszerűen hozzájárult ahhoz, ami a mindennapi tudatban már megvan. Ezért éppen az imagináló utasítja el magától a vizionálás szokásos élményét, de be is tudja látni, hogy a vizionáló milyen élethelyzetben van. Mert aki elérte a megismerésnek ezt a fokát, az egész pontosan látja a lélek belső aktivitását, amint felhasználja a fizikai organizmust, hogy az visszatükrözze számára a gondolatokat. Az imagináció és inspiráció fokán lévő tudja, hogy milyen a léleknek a fizikai testhez fűződő viszonya a mindennapi normális tudatban. Ezért meg tudja ítélni a vizionálót is. A vizionálónál az a helyzet, hogy a lélek nem függetlenedett a fizikai testtől. Az imagináló ismeri a léleknek a fizikai testtől való függetlenségét, mert ő valóban kiemelte a lelket a fizikai testből és aktivitásra késztette. A vizionálóra tekintve azonban, lelke mélyebben merül a fizikai testbe, mint egyébként, mikor mindennapi tudattal észleli a külső világot.

Ez a különbség az imagináló és a vizionáló között: a vizionáló mélyebben merül testi funkcióiba, mint ahogyan a mindennapi életben belemerülünk, míg az imagináló valóban kilép a fizikai organizmusból való, de emellett tudatosan megmarad a lélek megszokott állapota a fizikai organizmusban. Ha ezt a különbséget nem látjuk át egész elsőrendű fontosságában, akkor az imaginációt, amely mellett ott van a mindennapi gondolkodás erős kontrollja, összetévesztjük a vízionáló élettel, amely mellett semmilyen kontroll sincs és az ember egyszerűen mélyebbre merül fizikai testébe. Ezáltal a víziókban esetleg csak májának vagy gyomrának zavarai jelennek meg, amelyek már mindennapi életében is megvannak, de most belemerül ezekbe a zavarokba. Az imaginálónak viszont imaginációiban szerveihez semmi köze sincs, hanem tudatosan tekint lelkének olyan részére, amely azelőtt nem volt tudatos. Így az imagináló tudat nem térít el a mindennapi tudattól valamilyen vizionáláshoz, ahogy némelyek hiszik, hanem az imaginatív tudathoz vezető iskolázás, gyakorlás éppen mindenféle ellenőrizhetetlen vízionáriusság ellenszere. Nem a víziók irányába fejlődik az ember, hanem ellenkezőleg: a fizikai organizmustól való szabaddá váláshoz, hogy használni tudja az imaginációban a fizikai organizmus mellett a lelkiséget, először az éterit, hogy szubsztanciális átéléshez jusson. Mindennapi életünkben a fizikai test a szubsztanciális és amink ezen felül van, azok gondolkodásbeli tükörképek, szubsztancia nélkül, belső igazi aktivitás nélkül. Éppen az itt leírt érzékfeletti látásnak a vizonális élettel való ellentétén válhat egész különösen világossá, hogy mit értünk itt a magasabb tudat imaginációján, inspirációján és intuícióján.

Ismét látják, hogy ilyen megismerés révén lassanként megtanuljuk, hogy milyen viszonyban van a lelki-szellemiség a fizikai testiséggel. Belátjuk, hogy hogyan jön létre vizionáló élet, ha valakinél földi léte folyamán a lélek mélyebbre merül fizikai testébe. Azt is belátjuk azonban, hogy mit jelent testünkön kívül lenni, és hogy akkor lelkileg mit élünk át. A testen kívüli pszichikai-szellemi átélés révén átérezzük, és előre megéljük, hogy hogyan kell élnünk, mikor már nincs fizikai testünk. Arról van szó, hogy a halál problémáját a fizikai földi létben oldjuk meg, miközben olyan életet kell élnünk, amilyenben a fizikai test elvesztése után vagyunk. Értsék meg, kérem, hogy azt igyekszem bemutatni, hogy a gondolkodás teljes óvatosságával hogyan jellemezhető a halál problémájának megközelítése, hiszen a halál problémáját ma gyakorta laikus módon kezelik. De annak kell kiderülnie, hogy éppen az antropozófiai kutatás alkalmazza e probléma kezelésénél valóban a gondolkodás minden megkívánható óvatosságát. Ezért nem riadtam vissza attól, hogy a mai előadást valamivel egzaktabban alakítsam ki, hogy a halál problémájának megértéséhez jó alapunk legyen. Erről a továbbiak a mai fejtegetés harmadik részében következnek.

Ha az imaginatív, inspiratív stb. megismeréshez emelkedve egyfelől a lelki-szellemiségről, másfelől a fizikai testiségről kapunk szemléleti képet, akkor, mint mondtam, az ember életének minden helyzetére vonatkozóan áttekinthetjük, hogy milyen a lelki-szellemiség viszonya a fizikai-testiséghez. Néhány nappal ezelőtt jellemeztem itt, hogy az ember a lelki-szellemi világból leereszkedőben saját fizikai organizmusának létrejöttén dolgozik, azután elveszíti és a fogantatás és születés révén másképpen talál rá újra. Itt leírtam még, hogy a földelőtti lét szempontjából nézve milyennek látszik a születés problémája.

Most pillanatnyilag tekintsünk inkább a földi létbe, hiszen ez a földi lét a születés és halál történése közé illeszkedik, és ha lassanként el akarunk jutni a halál megértéséhez, akkor a földi lét folyamán a halált hozzá kell tudnunk kapcsolni az ember születéséhez, illetve fogantatásához.

Ha áttekintjük, hogy a földelőtti lét lelki-szellemisége hogyan viszonylik a földi életben hordozott fizikai testhez, akkor eljutunk annak meglátásához, hogy a szellemi-lelkiség egy része – amely a földelőtti létben is a miénk – voltaképpen teljesen átalakul a fogantatás és születés folyamán. A lelki-szellemi létnek ez a része voltaképpen eltűnik. A földelőtti létben még megvan, ez az a rész, amelyből a gondolkodás kifejlődött. A földelőtti létben megvan, de mint lelki-szellemiség, eltűnik abban az időpontban, amikor a Földre lépünk. Az egészen kisgyermeknél még megvannak a maradványai, de lassanként teljesen eltűnik a lelki-szellemi életnek ez a része. Mi történt vele?

Ez az eltűnt rész az emberi fej organizációjának életévé és formájává alakult át. Tehát értsük meg jól: teljesen helytelen ugyanis, ha valaki azt hinné, hogy az ember egész lelki-szellemisége, mint olyan jelen van a földelőtti létben. Azután pedig a Földön a test valamilyen házat nyújt neki, a lelki-szellemi beleköltözik, és azután ott van benne. Teljesen helytelen így gondolkodni a léleknek előbb említett részéről. Ez a rész lecseng, eltűnik és valóságos fizikai matériává, fejünk organizációjává alakul át. Fej-organizációnk élete és formája földelőtti létünk egy szellemi-lelkiségének fizikai metamorfózisa. Nézzék meg a fej-organizációt – most nem csak a lefejezéskor lehulló fejre gondolok, hanem a fej teljes belső tartalmára, a belevezető összes idegszállal, a vérkeringéssel, amennyiben a fej vérkeringése – mindez a földelőtti lét egy részének átváltozási terméke. A földelőtti lelki életnek ez a része ebben a fejorganizációban tűnik el. És mivel fej-organizációnkban valóban az változott át, ami földelőtti életünkben volt a miénk, és mivel az emberi fejben földelőtti létünk helyes fizikai képmását szemléljük, ezért megfelelő tükre a fej a gondolatok visszaverésének. Azáltal vált azzá, hogy a földelőtti lét átélt gondolataiból formálódott és elevenedett fizikaivá. Ezáltal a tükre az észleleteken képzett gondolatoknak.

A lelki élet, mondhatnám, másik oldalán viszont a léleknek az a része merül fel, amely az emberben áthalad a fogantatáson és a születésen, nem alakul fizikai testté, hanem csak laza kapcsolatba kerül anyagcsere- és végtagrendszerünkkel. Ez lelki életünknek az a része, amelyet vetületében, mint akaratot élünk át a mindennapi tudatban. Hasonlítsák össze az akaratot a képzetalkotással, a gondolkodással. A gondolati életben, mint emberek voltaképpen mindig teljesen tudatosak vagyunk, ha ébren vagyunk. Az ébrenlét voltaképpen a képzetekben való élést jelenti. Az akarattal nem így van. Vegyék a legegyszerűbb akarati tevékenységet. Felemelik a karjukat vagy kezüket. Mi van ebből először az éber tudatban? Az éber tudatban először az a gondolat van, hogy: felemelem a kezemet. Azután történik valami, ami az emberi organizáció mélyén játszódik le. Bár mindenféle bizonytalan érzést, emóció-maradványokat és hasonlókat él át az ember, de ismét világosan és teljesen éberen az eredményt éli át: a karját felemelte. Ami a két állapot között történik az organizmus mélyén, mint az akarat voltaképpeni lénye, az olyan öntudatlan marad a mindennapi tudat számára, mint az alvás közben történtek. Gondolati életünkben ébren vagyunk, voltaképpeni akarati életünkben alszunk, még ha ébren vagyunk is.

Ez az akaratunkban megjelenő részleges alvóélet tehát olyan alvás, amely éber állapotunkat is áthatja. Lelkünk egy részében mindig alszunk, még éberen is, abban a részében ugyanis, ahol az akarat gyökerezik. Ez azonban a léleknek éppen az a része, amely nem változik át fizikai organizációvá, amikor áthalad az ember fogantatásán és születésén. A lélek egy része viszont születése után az emberi fej organizációjaként jelenik meg itt a fizikai világban. A végtag- és anyagcsere-organizmus nem közvetlen képmása a lélek másik részének, hanem a fizikai világból született és a lélek e másik része lazán kapcsolódott hozzá, így tehát ez a végtag- anyagcsere-organizmus nem tükrözi azt, amit a lélek átél. Ezért alszik az ember akaratára vonatkozóan és a végtag- anyagcsere-emberre vonatkozóan is. Ilyen vonatkozásban akkor is alszik, ha ébren van. És az érzékfeletti látás számára a léleknek ez a része, a fizikai organizmussal összefüggésben szemlélve, egészen olyan, mint az én és az asztráltest, az egész lélek, elalvástól ébredésig az egész fizikai organizmusban. Az ember sokkal bonyolultabb lény, mint általában hiszik. Az érzékfelettiség bizonyos leírásai egyszerűen arról beszélnek, hogy az ember ébrenlétekor lelki-szellemisége bent van fizikai- és éter-organizmusában, alváskor kívül van. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert így legfeljebb a fej-organizációról beszélhetünk, de az ember egyéb organizációiról nem. Mert az egyéb organizációkra vonatkozóan a lelki élet egy része alszik akkor is, ha az ember ébren van.

A lelki életnek az a része, amely alszik és csak egészen meghatározott képzetekben bukkan fel az emberi organizáció sötét mélységeiből, abban a pillanatban kerül látókörünkbe, amikor felemelkedünk az intuícióig, mert ez az intuíció, mint leírtam, az akarati gyakorlatok eredménye. Ezáltal megtanulunk betekinteni az emberi akarat misztériumaiba, amelyekre éber életünkben egyébként lepel borul. Az emberi akarat az éber élet számára is misztérium, amelyet az inspiráció részben megnyilatkoztat, de csak az intuíció leplez le. És bármily paradox módon hangzik is: ha az ember egyszer eljutott oda, hogy saját akaratának igazi mibenlétét átlássa, akkor az isteni-szellemi világot is átlátja. A fej-organizációban a szellemi világ elrejtőzik a fizikai átalakulás folyamán, ebből egyáltalán nem sokat fedezhetünk fel. Voltaképpen az emberen az emberi fej a legkevésbé szellemi. Az organizmus többi részében azonban a változatlan lelki élet rejlik, akkor is ilyen, amikor az ember földelőtti létében fizikai és éteri organizációja nélkül létezik. Az ember születése és halála között is teljesen szellemi abban, ami az akarata alatt él, így az intuíció révén látható, hogy ezzel a szellemmel mi a helyzet.

Ez a szellem az intuíció számára az akarat alapját képező lényként nyilvánul meg, és mindazt összegyűjti, amit földi létünk folyamán, mint intellektuális lelki munkát és impulzust, lelkünk morális hajlamait és impulzusait éltünk át. Ahogyan más szempontból már megjegyeztem egyszer, ez a lélek fiatalabb részévé válik, a jelenlegi földi létünkben embrionálisan viselkedő lélekké; az a rész lesz, amely létesülésének kezdeténél tart. Ha a léleknek ezt a részét nézzük, akkor az ember benső mivoltában olyasmire tekintünk, amely a halál felé törekszik, hogy a halál által szülessék meg igazán, mint ahogyan földelőtti létében a lélek földi léte felé törekszik, hogy fogantatása és születése révén földi életre szülessen. Akaratunk alatt lelki embrió él, ha lényében megismerjük, megjeleníti embrionális életét és éppen úgy látható rajta, hogy a halálban új szellemi életre születik, mint ahogyan az emberi lelken látható földelőtti létében, hogy születésével belép a földi életbe. Tehát arról van szó, hogy a fizikai lét megismeréséhez először megismerjük az érzékfeletti léten belül az akarat alapját képező lelki lényt. Ezzel ismét egy lépéssel közelebb jutottunk a halál problémájához. Az utolsó, negyedik részben lezárom ezt a fejtegetést, és ez a következő napon majd elvezet bennünket a halál problémájának a Krisztus problémával kapcsolatos összefoglalásához.

Ezeknek az ismereteknek a birtokában áttekinthetjük, hogy az emberi lény örök magvának fejlődését a földelőtti léttől, a földi léttől és a halál utáni léttől kapja. Az elfogulatlan szemlélet számára azonban itt óriási rejtély merül fel, mégpedig azáltal, hogy az én-tudat megszerzésére tekintünk. A tegnapi előadásból kiderülhetett, hogy az én-tudat a fizikai organizmustól függ, hiszen az ember földi fejlődése során csak abban a pillanatban jön létre, amikor mindennapi tudata folyamán csakis fizikai organizmusát használhatja. Az imaginatív, inspiratív és intuitív megismerés éppen itt tanít teljesen világosan arra, hogy mint emberek itt a fizikai világban teszünk először szert én-tudatunkra születésünk és halálunk között, és ennek az én-tudatnak a megszerzése a fizikai test használatával kapcsolatos. Halálunkkal azonban ezt elveszítjük.

Amit a földi emberiség éntudatának fejlődése előtt tapasztalt lelki életként, az örök lényében a jellemzett szemlélet számára csak úgy jelenhet meg, hogy a földelőtti léttől a földi léten át a földöntúli lét felé halad, vagyis más szavakkal az ismétlődő földi életeken át. Amit azonban én-tudatként szerzünk meg, arról teljes meggyőződésünk: ezt az én-tudatot a fizikai testtel használata révén szerzed meg, sőt csak az emberiség fejlődése folyamán – midőn a golgotai misztérium is belépett az emberiség fejlődésébe – tanultad meg fizikai tested úgy használni, hogy az én-tudat fellobbant benned.

Ezért éppoly bizonyos, hogy míg fizikai organizmusunk révén jutunk én-tudathoz, félnünk kell attól, hogy ezt az én-tudatot halálunkkor elveszítjük. Ez a halál egyik problémája. A gondolkodásban, érzésben, akaratban lényünk örök magva nyilvánul meg, mindezt átváltozott alakban látjuk, a gondolkodásban csak tükörképként jelenik meg. Ez voltaképpen eltűnt lelki életünk, amely fej-organizációvá alakult át, akaratunkban annak vetületét látjuk, amely az emberi organizmus több részében lelki embrionális életet folytat, hogy majd csak a halálban szülessék meg. Ha ilyen vonatkozásban teljesen át tudjuk tekinteni lelki életünket, akkor félelem fog el, még pedig nem valamilyen alsórendű érzelmi tulajdonság folytán, hanem a megismerésből fakadóan, amikor arról van szó, hogy fizikai organizmusunkból vajon mit viszünk át a halálon? Mert a fizikai test halálunkkal szétbomlik. Ha én-tudatunkat általa szereztük meg, akkor aggodalom támad, amely teljességgel tudományosan megalapozott aggodalom: hogyan visszük át én-tudatunkat a halálon?

Ezt a kérdést csak a golgotai misztérium oldja meg. Az emberiség soha sem vihetné át én-tudatát a halálon, ha ez a fizikai testben kifejlesztett én-tudat nem kapcsolódnék Krisztushoz, aki megtartja, mikor a fizikai testtel együtt leolvadni készül az emberi lélekről. Az én-tudatra a fizikai test révén teszünk szert. A halállal leolvadna a fizikai testtel együtt az emberi lélekről, ha az én nem kötődnék a Krisztus-lényhez Pál szavainak értelmében, „Nem én, hanem a Krisztus énbennem''; mert Krisztus veszi fel és viszi át a halálon. A további előadásokban leírjuk és megmutatjuk, hogy ez részleteiben hogyan történik, hogy Krisztus az a lény, aki én-tudatunkat átmenti a halál kapuján.

Csak az ilyen értelemben vett antropozófiai kutatás előtt nyilvánul meg a Krisztus probléma egész jelentősége az emberi élet számára. Hiszen az ilyen megismerés jelentősége már a szokásos filozófiával kezdődik! Ez a szokásos filozófia csak akkor ébred belső életre és ismeri meg önmagát, ha az imaginatív tudatból táplálhatjuk. Emlékezzenek arra, amit ma előadásom elején fejtettem ki. Míg a meditáció révén átmegyünk az imaginatív megismeréshez, bizonyos mértékben szakadék felett haladunk át. A gondolkodás megszűnik, a mindennapi gondolkodás és az aktív életteljes imaginatív gondolkodás között nincs gondolkodás, köztük van a gondolat-nélküliség. Ezt a gondolat-nélküliséget egyes filozófusok megérezték, például Ágoston és Descartes[1], de nem tudták megfelelően értelmezni. Kételkedésről beszélnek, amely a filozofálás kezdetén van. Az Ágoston és Descartes által említett kételkedés csak annak az állapotnak a mindennapi tudatba hívott vetülete, amelyben a mindennapi gondolkodás és az imaginatív gondolkodás közti gondolatnélküliségben vagyunk. Mivel sem Ágoston, sem Descartes nem merül lelkével ebbe a tulajdonképpeni gondolat-nélküliségbe, ezért nem bukkantak rá az igazi élményre, hanem csak annak tükröződésére, amit akkor élünk át, amikor a mindennapi gondolkodás és az imaginatív gondolkodás közt egyszerűen elveszítjük a gondolkodást, főként az emlékezet gondolkodását. Ágoston és Descartes kételkedése csak visszaverődő képe ennek az élménynek, amely csak az imaginatív tudatba való átmenetnél lép be a mindennapi tudatba. Így voltaképpen úgy érthetjük meg igazán azt, ami a pusztán eszmei filozófiában elmosódottan jelenik meg, ha az imaginatív filozófia fényében szemléljük.

Éppen így azt is láthatták, hogy életünk lefolyása egységként tárul elénk azzal a megismeréssel, amelynek révén saját étertestünkbe éljük bele magunkat, ami pedig az időben lesz életünk folyamatává, az egymás mellett áll. Amit egyébként egymás után látunk, azt e megismerés révén úgy látjuk egymás mellett, mint egyébként a térbeli tárgyakat. Bergson például érezte ezt, amikor a „tartam” ideáját kialakította. Bergson filozófiájában nagy szerepe van a tartam ideájának, de őnála ez csak az igazság sejtése. Az igazság az idő imaginatív szemlélése egymás melletti módon. Bergson csak annak absztrakt megérzéséhez jut el, hogy ha a dologba mélyebben beleéljük magunkat, akkor most, a jelenben túljutunk ezen a világon és így átéljük magát a tartamot. Mivel azonban Bergson nem akar az antropozófiai megismerés területére lépni, ezért ismét csak annak tükrözött képéhez jut, amit imaginatív megismeréssel egymás mellettiségként élünk át az időre vonatkozóan és ezt a tükrözött képként átélt valamit nevezi tartamnak (durée). Ez Bergson-nál nagy szerepet játszik. Ahol csak hozzányúlunk a filozófiához, mindenütt megmutatkozik, hogy a filozófia csak akkor szerzi meg ismét szubsztanciáját, elevenségét, ha ezt a szubsztanciát olyan módon ragadjuk meg, ahogy ez ma is történt.

Már utaltam rá, hogy a kozmológia és a vallásos megismerés is ezáltal kapja szubsztanciáját, és a következő napokban ezt tovább kifejtem majd a Krisztus problémával kapcsolatban. Ekkor ki fog derülni, hogy a modern ember számára alapjában véve minden magasabb megismerés a golgotai misztériumra irányul. És a golgotai misztérium akarásában, amikor a Krisztus lény ismét teljes érzékfeletti realitásában lép az ember tudatába, a modern érzékfeletti megismerés a spirituális filozófia és kozmológia révén is el fog vezetni az érzékfeletti élet általános megalapozásán kívül a spirituális kereszténység megalapozásához is.


[1] René Descartes (Renatus Cartesius, 1596-1650): francia filozófus.

A lélek alvásélményei

Dornach, 1922 szeptember 10.

A legújabb időkben merült fel a nem-tudatosnak az eszméje és a pszichológiában igen sokat beszélnek róla. Az ember lelki életében mindazt, amit mindennapi tudatunk nem tud elérni, megfigyelni, megmagyarázni, a nem-tudatos régiónak tulajdonítják. Mikor a nem-tudatosról beszélnek, akkor mégis feltételezik, hogy aminek szerintük voltaképpen ismeretlennek kell maradnia, az olyan erőket tartalmaz, amelyek hatnak a tudatos lelki életre. A nem tudatos ideájának felmerülését csakis annak a körülménynek köszönhetjük, hogy az újabb korban bizonyos kételkedés, sőt a tehetetlenség érzése lépett fel a voltaképpeni filozófiai, kozmológiai és vallási problémák megoldásával kapcsolatban. Az itt leírt imaginatív, inspiratív és intuitív megismerés feladata azonban az, hogy behatoljon abba a bizonytalan tartományba, amely az újabb tudományban oly sokszor szerepel, mint „nem-tudatos''. Hiszen az érzékfeletti megismerés révén éppen a szokásos tudat számára megközelíthetetlen konkrét tényeket kell kutatni olyan más jellegű tudatállapotok elérése útján, amelyekben másmilyen lelkiállapot van jelen és ezért más észlelőképesség is. Ma egy nem-tudatos lelki terület ilyen kutatásának példáját szeretném bemutatni Önöknek, tudniillik az emberi lélek elalvás és felébredés közt átélt élményeit.

A mindennapi tudat számára csakugyan nem válik tudatossá, hogy az emberi lélekkel mi történik alvó állapotában. Ne higgyük azonban, hogy a lélek élményei alvó állapota folyamán kevésbé jelentősek és lényegbe vágóak az emberi élet számára, mint az éber tudat állapotai és élményei. Bizonyos, hogy a külső földi élet, alkotásaink és munkánk, valamint az emberiség külső előrehaladása számára mindenekelőtt az éber nappali élet jön tekintetbe. Saját emberi bensőnk alkata és létesülése számára azonban mindenekelőtt az alvó állapot gazdag élményei jönnek tekintetbe. Bár az alvó állapot gazdag élményei öntudatlanok maradnak, azért mégis reálisak és utóhatásaikban belejátszanak az éber nappali életbe. Az alvás-élet utóhatásai nemcsak az ember felébredés és elalvás közti általános lelki hangulatát hatják és színezik át, hanem ezek az utóhatások éber életünk folyamán befolyásolják fizikai és éter-organizmusunkat is, hiszen ezeket az asztrális organizmus erői hatják át, valamint tulajdonképpeni szellemi organizmusunk, az én-organizmus erői.

A szokásos tudat előtt először is úgy jelennek meg a jelenségek, hogy a külső érzékszervi észlelés elhomályosul, végül teljesen kialszik, és ez történik a gondolkodással, érzéssel és akarattal is. Az ember öntudatlan állapotba merül, annak az átmeneti állapotnak a kivételével, amelyben álmok jönnek létre. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy merőben reális az, ami az öntudatlan állapotban a lélekkel történik és az imaginatív, inspiratív, intuitív megismerés megvilágíthatja azt, ami a mindennapi tudat számára ilyen vonatkozásban nem válik tudatossá. Így ma, legalább vázlatosan, le akarom írni Önöknek a lélek alvó állapotának öntudatlanságban maradó élményeit úgy, ahogyan az imagináció, inspiráció és intuíció szemlélheti azt, ami a mindennapi tudat számára nem válik tudatossá. Tehát a lélek elalvás és ébredés közti élményeit úgy fogom leírni, mintha tudatosan élnénk át őket, mert a magasabb megismerés tudatosan éli át őket. Nem mint ha a lélek egész éjszaka öntudatlan volna, de az imagináció, inspiráció és intuíció állapotában arra is rátekinthetünk, ami egyébként nem válik tudatossá, így meg lehet világítani és nyilvánvalóvá válik. Ekkor azután a következő derül ki.

Amikor az ember alvóállapotba kerül, lelke számára megszűnik a körülötte lévő érzeti világ. Az ember olyan belső létbe hatol, amely önmagában differenciálatlan, bizonyos értelemben bizonytalan. A lélek úgy érzi – valójában nem érzi, de ha tudatos volna, úgy érezné -, hogy kitágult valami messzire szétterjedt ködben. Az alvás első állapota számára először nem különböztethető meg e belső átérzésben és átélésben az alany és a tárgy. Nem különböztethetők meg egyes jelenségek és tények sem, mint mondtuk, ez a világ ködszerű átérzésének általános érzése. És a világ e ködszerű átérzését saját létünknek érezzük. Egyúttal azonban mélységes igény – nevezzük így – támad az alvó emberben, hogy a világ isteni lényében nyugodjék. Az átélés általános differenciálatlan állapotba való szétáradásába határozatlan vágyakozás keveredik – mégis ezt a szót kell használnunk -, hogy istenben nyugodjék. Mint mondtam, úgy írom le, mintha az öntudatlanul átélt történéseket tudatosan élnénk át. Így a lélek számára mintegy elsüllyedt a külső nappali világ, mindaz, amit érzékszervei révén kap. Mindazok az indítékok is elsüllyedtek, amelyek révén a lélek testében érez és azok is, amelyek révén akarati impulzusait küldi a testen át. Először a világ általános átérzése van jelen az Isten iránti vágyakozással.

Ebbe az elalvás után legelőször fellépő állapotba keveredhetnek bele az álmok. Olyan álmok, amelyek külső élmények szimbolikus képei, emlékképzetek, belső testi állapotok szimbolikus képei és így tovább, vagy pedig olyan álmok, amelyekhez a szellemi világ bizonyos igaz tényei is hozzákeveredhetnek, anélkül, hogy a csak a mindennapi tudattal rendelkező, álmodó világosan felismerhetné, hogy ezek az álmok voltaképpen mit tartalmaznak. Aki imaginatív megismeréssel tekint ebbe a lelki állapotba – mert ezzel már lehetséges -, annak számára sem világítják meg az álmok a belső tényeket, hanem inkább elfedik a tiszta valóságot. Mert elgondolásunk tekintetében az ember csak úgy ismerheti meg ezt a tiszta igazságot, ha megfelelő módon szabad akaratból készül fel rá az ismertetett lelki gyakorlatok révén. Az alvás első állapotának tiszta szemlélése is csak a lélek gyakorlatainak eredményeként következhet be.

Ha most ilyen megfelelő megismerés révén tekintünk az alvás első állapotára és átlátjuk, akkor kiderül, hogy nagyon hasonló legkorábbi gyermekkorunk öntudatlan élményeihez, ha nem is egészen azonos velük. Ha az ember korai gyermekkorának öntudatlanságban maradó élményeit tudatosítani tudná, és bele tudná árasztani mindennapi tudatának azokba a folyamataiba és ideáiba, amelyeket a filozófia dolgoz fel – ezek a filozófiai ideák ekkor realitásra tennének szert, a filozófiában, mint realitásban emelkednénk fel. Ugyanígy azt is mondhatjuk, hogy az ember minden alvó állapotának első stádiumában nem-tudatos filozófussá lesz, azokká az eszmékké, dialektikus és logikus törvényekké, amelyeket éber nappali tudatban dolgoz fel lelkében. Ha az étervilág kozmikus ködébe való szétáramlást és a lélek Istenben való nyugvásának vágyát az igazság élményével tudnánk áthatni és e két lelki élményt tudatosítva áraszthatnánk az elvont filozófiai eszmékbe, akkor ezek megelevenednének és a filozófia az volna, ami Görögországban volt Szókratész előtt és az emberiség régebbi korszakaiban, tudniillik a valóság belső átélése.

Most az emberiség kibontakozásának két stádiumát ismertük meg: a legkorábbi gyermekkor stádiumát, amely tudatosítva a filozófiai ideák realitását jelenítené meg és most feljegyezhettük az alvás első állapotának élményét, amely rendkívül hasonló a gyermekkor öntudatlan átéléséhez és amely tudatosítva ugyancsak valóságélményt ad az éber állapotban megszerzett filozófiának.

Ez a leírása annak az első, nem nagyon hosszantartó állapotnak, amelyet az ember elalvástól ébredésig átél.

Miután az emberi lélek alvásának egy idejét a leírt állapotban töltötte, ez az állapot egy másikban folytatódik. Az alvás e második szakasza úgy jelenik meg, hogy az embernek a saját fizikai és éter-organizmusában történő nappali tartózkodás helyett az az élménye, hogy önmagában érzi a kozmoszt, amely egyébként nappal körülveszi. És míg az alvás első szakaszában a lélek nem különbözteti meg világosan az alanyt és a tárgyat, addig ez a megkülönböztetés most egyre jelentősebb lesz, de az ember alvás közben mintegy fordított állapotba kerül, mint éberen. Mert a kozmoszban érzi, éli át magát és fizikai és éteri organizmusára, mint valami objektív dologra tekint vissza. Ahogyan nappali tudatában szerveit – a tüdőt, májat, szívet és a többit – éli át magában homályosan, úgy most alvó állapotban a kozmikus tartalmat éli át; lelkileg mintegy maga is kozmosz lesz. Nem mintha kiterjedne az egész kozmoszra, hanem mintegy a kozmosz képmását éli át magában. Az első nem tudatos, de teljesen reális tapasztalat azonban a lélek belső átélésének, mondhatnám, szétforgácsoltsága, a léleknek egy sokféleség különálló egységeire való eloszlása. A lélek nem egységnek, hanem sokféleségnek éli át magát. Mintha nappali létünk folyamán nem egységes embernek élnénk át önmagunkat agyvelőnkben, hanem a szem, fül, tüdő, máj és a többi sokféleségének, egységünket nélkülözve, mintegy így éljük át a kozmikus alkotóelemeket, anélkül, hogy az alvás folyamán először átélnénk az egységét. Ez a lélek olyan állapotát hozza létre, amelyet, ha tudatos volna, a lelket átható félénkségnek, félelemnek kellene neveznünk. Mint mondtam, ha tudatosan akarjuk leélni ezt az állapotot, akkor a félelem állapotaként jelenik meg. A lélek azonban reálisan éli át az éjszakai félelem alapját képező objektív folyamatokat, mint ahogyan nappali életében a fizikai és éter-organizmus szerves folyamatai képezik annak az alapját, amit a lélek itt vagy ott belülről jövő félelemként élhetne át. A léleknek valóban olyan történéseket kell végigélnie, amelyek, mondhatnánk, félelemkeltő történések.

Az alvás e stádiumában most megmutatkozik a nappali élet eseményeinek az alvó életre gyakorolt hatása. A golgotai misztérium után élő modern ember számára itt megmutatkoznak annak utóhatásai, hogy nappali élete során mennyiben viseltetett belső vallásos odaadással Krisztus és a golgotai misztérium iránt. Az alvás e második szakaszára utóhatást gyakorol, ha éber nappali tudatunkban Krisztushoz és a golgotai misztériumhoz fordulunk, rájuk tekintünk, tiszteljük és imádjuk őket. Ez másként volt azoknál az embereknél, akiknek földi léte a golgotai misztérium előtti időre esett. Ők vallási vezetőiktől kaptak megfelelő módokat, vallásos tevékenységeket, ezeknek a hatását magukkal vihették az alvásba, és hatásukra lassanként leküzdötték alvóállapotukban a félénkséget. A golgotai misztérium után élő ember alvására a Jézus Krisztushoz való belső kapcsolódás hat, a hozzátartozás érzése, a rávonatkozó vallásos tevékenységek és általában egész hozzá fűződő viszonya és e viszony valóságos megélése. Mindezek segítenek a lelket nyomasztó félénkség leküzdésében.

Mint mondtam, úgy írom le a dolgokat, ahogyan az inspiratív tudat számára megnyilvánulnak, de ahogyan a lélek teljesen reálisan átéli őket, ezért olyan fogalmakat állítok ide, amelyek voltaképpen a tudatos élet fogalmai, de a megfelelő reális folyamatok nagyon is megvannak a lélek életében. Ha nappal kialakítottuk kapcsolatunkat Krisztushoz, akkor alváséletünk második szakaszában valóban találkozunk Krisztus vezető hatalmával. Krisztus vezető hatalma révén küzdjük le a lelket nyomasztó félénkséget. És ebből a félénkségből a világhoz fűződő kozmikus kapcsolat fejlődik ki. Napkozmoszunk bolygórendszerének mozgásai e kapcsolat kifejlődése folytán úgy állnak a lélek előtt, hogy az voltaképpen belső életeként éli át őket. Nem mintha a lélek alvási életében kiterjedne a planetáris világba, de a planetáris világ belső képmása benne él a lélekben. Valóban átéli a planetáris kozmosz képmását. Ha a nappali élet tudatába nem is sugárzik bele az, amit a lélek minden éjszaka kis belső glóbuszként, éggömbként él át, a nappali élet valóságába mégis belesugárzik és ébredéstől elalvásig tovább él a fizikai és éterorganizmusban. Ha ugyanis átlátjuk fizikai és éterorganizmusunkat légzési rendszerünkben, vérkeringési rendszerünkben, egész ritmikus rendszerünkben, úgy a lélegzési áramot és a vérkeringést kísérő olyan ingerek, impulzusok élnek benne, amelyek éber életünkbe onnan hatnak, amit a lélek elalvás és ébredés közt planetáris belső élményként él át. Így ébrenlétünk folyamán lélegzésünkben, vérkeringésünkben valóban Naprendszerünk bolygómozgásai lüktetnek utólag ható ingerként. Alvó állapotban – amikor az asztrális és az én-organizmus a fizikai és éterorganizmuson kívül tartózkodik, ez ilyen megfigyelés révén bizonyosodik be – nem közvetlenül hatnak a planetáris mozgások, a lélek ilyenkor a fizikai és éterorganizmuson kívül éli át őket. De az alvó fizikai organizmus belsejében még ott rezegnek, vibrálnak az előző éjszakából származó ingerek, amelyek a nap folyamán átlüktették a lélegzési folyamatokat és a vérkeringést. Következő éjjel ezek utóhatása érvényesül és következő reggel ezek az ingerek annak következtében újulnak meg, amit a lélek éjszaka a planetáris kozmosz belső képmásaként átélt.

Az alvásélet e második szakaszában azonban még valami más is fellép. A léleknek világos átélése támad minden emberi lélekhez fűződő kapcsolatáról, amely különböző földi életei során valaha létrejött. Hiszen bensőnkben megvannak, azt mondanám, a „jelei” mindazoknak a kapcsolatoknak, amelyek egymásra következő földi életeink során valaha emberi lelkekhez fűztek. Mindezek bizonyos képszerű módon tárulnak most a lélek elé. A lélek öntudatlanul, de reálisan éli át mindazt, amilyen kapcsolata – helyesen vagy helytelenül – valaha más emberekhez volt. Ugyanígy létesülésükben éli át azokhoz a szellemi lényekhez fűződő kapcsolatait, akik a kozmoszban laknak és soha sem élnek fizikai testben, tehát a fizikai emberi élettel ellentétben mindig érzékfeletti életet élnek. Az emberi lélek megéli tehát alvás közben az emberi lelkekhez fűződő kapcsolatainak gazdag szövedékét is, amennyiben kialakított velük ilyen kapcsolatokat. Ezek a kapcsolatok ismét megjelennek, és ugyancsak megjelenik mindaz, ami az emberekkel cselekedett helyes vagy helytelen tettek utóhatásaként maradt meg e kapcsolatokban, minden jó és rossz, amit velük tettünk. Röviden, az alvás egy stádiumában a lélek elé tárul az ember eddig kialakult sorsa.

Az alvásnak ebben az állapotában minden éjjel az ember lelke elé tárul, amit egy régebbi filozófia karmának nevezett. És amikor a planetáris élmények ingerként továbbhatnak a lélegzésben és vérkeringésben, vagyis az ember fizikai és éterorganizmusában, akkor az inspiratív megismerés azt tapasztalja, hogy az ismétlődő földi életek átélése a nappali tudatba is belejátszik, ha közvetlenül nincs is benne jelen. Az inspiratív megismerés látja, hogy a lélek mit él át, számára az ismétlődő földi életek ténye egyszerűen adott, mert az inspirációban az ismétlődő földi életek úgy jelennek meg, mint amelyek közvetlenül összefüggnek a többi emberhez fűződő kapcsolatunkkal. Az ismétlődő földi életek folyamán kialakult fejlődésünk e kapcsolatok áttekintése közben jelenik meg. Látunk olyan kapcsolatot, amely egy bizonyos földi életre utal vissza, a másik egy másikra és így tovább. Ugyanígy a karma is tényként áll az ember előtt.

Amit a lélek alvás közben átél, az olyan módon hat a nappali tudatra, hogy az ember általános lelki hangulata, önmaga homályos átérzésének játéka a nap folyamán attól függ, amit alvó életünk e szakaszában átélünk. Hogy homályos belső létünkben boldognak vagy boldogtalannak, frissnek vagy fáradtnak érezzük-e magunkat, az nagymértékben annak a következménye, hogy e leírt állapotokban mit élünk át az alvás folyamán. Így az alvó állapot e szakasza folyamán valóban kint tartózkodunk a kozmoszban, még ha lelkünk belső életeként a kozmosz képmását éljük is át és az is képek, utóképek alakjában tárul a lélek elé, amit az ismétlődő földi életekről és a karmáról élünk át. Az ilyen utóképek, kozmikus és sorsjellegű utóképek alakjában az áll lelkünk előtt, ami az ember – nevezzük így – kozmoszbeli belső létét tartalmazza. Igazi, az egész embert is átfogó kozmológiánk akkor lesz, ha az ilyen inspiratív megismerés eredményeit visszasugároztatjuk a mindennapi tudatba, fogalmakba és eszmékbe foglaljuk. Ez az átélt kozmológia. Azt mondhatjuk, hogy ha az ember alvó életének e szakaszát tudatosan sugározza vissza, akkor önmagát a kozmikus rend tagjának ismeri meg, miközben ez a kozmikus rend planetárisan, tehát mintegy kozmikus természeti rendként éli ki magát.

Most azonban a kozmikus rendben fellép a morális világrend is. Nem úgy van, mint itt a földi létben, hogy egyfelől saját törvényszerűséggel rendelkező és moralitástól független természeti rendünk van, másfelől pedig csak a lélekben földi létünk számára átélt morális világrend, hanem egységes világ tárul elénk. Amit planetáris kozmoszként élünk át, azt morális impulzusok hatják át elevenséggel és szellemmel továbbhullámzó kibontakozásban. Egyidejűleg élünk természetes és morális kozmoszban.

Az éjszaka történéseinek teljes jelentősége van nappali életünk számára is. Így azt mondhatjuk, hogy az ember külső alkata számára lényegesebb és jelentősebb, amit lelke elalvás és felébredés között él át a kozmoszban, mint ami éber nappali élete során tárul elé, mert fizikai és éteri életfunkciói, valamint morális közérzete is az elalvás és felébredés közti kozmikus átélés eredménye.

Az alvás harmadik szakaszát azzal jellemezhetjük, hogy amit az ember a planetáris kozmoszon belül él át, az lassanként az állócsillagok világának átélésébe megy át, így a lélek belső életében az állócsillagvilág valamilyen képmását éli át. Nem úgy, hogy az éber nappali életünkben elénk táruló állócsillag-konstellációk külső érzeti képeinek másolatai vannak jelen, hanem a lélek azokba a lényekbe éli bele magát, akikről a korábbi fejtegetések során azt mondtuk, hogy az intuíció a csillagoknak megfelelő szellemi lényekként ismeri fel őket. Itt az érzeti világban, fizikai tudatunkban éljük át a csillagok érzeti képeit. Ha az intuíció átmegy a szellemi világba, akkor bizonyos szellemi lényekben felismerjük, hogy az ő fizikai másolatuk jelenik meg nappali-érzeti megismerésünknek, mint a Nap és a többi állócsillag. Az alvó állapot harmadik szakaszában a lélek a csillagok szellemi lényeiben él. A csillagkonstellációk képmásait érzi, de ez valójában azokat a kapcsolatokat jelenti, amelyek a szellemi csillaglények tevékenységei közt fennállnak. Átéli ezeket a konstellációkat.

A régebbi álomszerű tudományban különösen az állócsillag-konstellációk és az állatöv átélését írták le. Hiszen az alvó állapot lelki átélésében főként ezekről van szó. Ha az egyes csillagok helyett a csillagképeket vesszük szemügyre, akkor sokkal inkább megkapjuk azt, ami az egyes szellemi lényeknek megfelel a fizikai világban. Így él a lélek elalvás és felébredés közt, amikor fizikai és étertestétől annyira független, hogy ezek objektumként vannak előtte, ahogy egyébként a külső érzeti dolgok vannak előttünk, mint tárgyak. Így a lélek valóban szellemi lényként éli bele magát a szellemi lények kozmoszába. Amit itt öntudatlanul átél, azt az intuitív megismerés világíthatja meg. De amit itt átél, az az éber nappali életre is hat, amennyiben lényegében az ember egészségének alkati jellege, az emberi test egészsége és frissessége – nem a léleké, mint az alvás első stádiumában – annak az utóhatása, amit a lélek az éjszaka folyamán a csillaglények közt átél.

A lélek előtt különösen születésének történése tárul fel, amikor, ha öntudatlanul is, de a legtágabb értelemben átéli a lélek behúzódását a fizikai emberi testbe, vagyis azt, ami a fogantatás és az embrionális élet révén történik. És megint csak a lélek elé tárul a test elhagyása a halál bekövetkeztével, az ember szellemi lényének a szellemi-lelki világba való átlépése. Valóban minden éjszaka az emberi lélek elé tárul a születés és halál történésének igazsága. És az is ezeknek az éjszakai élményeknek utóhatása, hogy az embernek nappali élete folyamán homályos belső érzése támad: a születés és halál semmiképpen sem jelenti az emberi életben azt, ahogy pusztán az érzeti megfigyelés számára mutatkozik. Egyszerűen nem helytálló, hogy az egészséges tudattal rendelkező ember azt hihetné, hogy a születés és halál valóban csak olyan történés, amilyennek a külső érzeti életben mutatkozik. Nem igaz, hogy az embernek csak azért nincs ez a hite, mert képzeletben kiszínezi, hogy örök lény és a halálon túl is él. Az ember azért nem hiheti ezt, mert nappali életébe homályos érzés alakjában belesugárzik a világról és az emberi életről az, amit a lélek éjszakánként képszerűen él át az embernek a szellemi világból a földi életbe való költözéséről és az embernek a szellemi világba történő visszaköltözéséről.

Ami tehát a nappali éber élet folyamán, mint vallásos vágyakozás, vallásos tudat jelenik meg, az a lélek éjszakai csillagélményének az utóhatása. Amit az imént leírtam, az az ember legmélyebb alvásának az időszaka. Az ember tehát voltaképpen alvásából kiindulva éli meg napjának vallásos érzését. Ahogyan ma a teljesen kifejlesztett tudattal intuíciókba foglalt, velük áthatott ősi emberi átélés révén lehet megismerő jellegű vallásos életet megalapozni, ugyanígy azt mondhatjuk, hogy ehhez a vallásos megismeréshez úgy lehet eljutni, ha legmélyebb alvás stádiumát megismerően átvilágítja az ember érzékfeletti intuíciója. Mert ami az alvás mélyén rejlik, az egyben az istenit megőrző forrás. És mivel nappali tudatunk csak az ember számára létező tudati lehetőségek vetülete, ezért az ember magában hordott természetes vallásos érzése is annak vetületeként jelenik meg, amit a lélek alvási életének harmadik stádiumában él át dicsfényben és csodálatosan, jóllehet öntudatlanul. Az ember nemcsak azért merül alvási életébe, hogy fáradt testét pihentesse, nemcsak azért, hogy alvásából olyan ingereket merítsen, amelyekre lélegzésének és vérkeringésének van szüksége, nem is csak azért, hogy egyéb szükséges indítékokat kapjon a szellemi világból, hanem ami az embert vallásosan hatja át az is felhatol lelkének felszínére, a tudatos nappali régióba a mély ősi rétegekből, amelyen az ember lelki élete átáramlik az elalvás és ébredés között.

Azt mondhatnánk: ahogyan az ember alvásának első stádiumában korai gyermekkorához hasonlóan, filozófiai életet folytat – bármily paradox módon hangzik is ez a jelenkor tudata számára -, ahogy az alvás második stádiumában kozmológiai életet él, úgy az alvás harmadik stádiumában Istennel átitatott életet él. Az alvó állapot e harmadik stádiumából kell azután az embernek ismét visszatérnie nappali tudatába.

Az alvás utolsó stádiumából az ember ismét visszatér éber nappali tudatába, miközben az említett stádiumokat fordított sorrendben éli át. Hiszen az ember először lélekként, szellemként fizikai és éterorganizmusán kívül tartózkodik és amennyiben az alvás jelenségét tökéletesen meg akarjuk ismerni, intuitív megismeréssel arra a kérdésre kell felelnünk: mi vonzza az embert ismét vissza fizikai és éter-organizmusához? Melyik impulzus működik itt? Ha az alvás intuitív megismerését elég soká folytatjuk, akkor megismerjük ezt az impulzust. Ennek impulzusával azokat a szellemi lényeket ismerjük meg, akiknek képmása fizikai-érzeti világunkban a Hold, ahogyan a Nap és a többi állócsillag konstellációinak megfelelő szellemi lényeket is megismerjük. Hiszen a Hold erői egész kozmoszunkat áthatják. És ha az intuíció révén nemcsak a Hold fizikai létét ismerjük meg, hanem e fizikai lét szellemi megfelelőjét is, akkor a Hold fizikai létének megfelelő szellemi lényekben találjuk meg éppen azokat a lényeket, akik együttműködve olyan impulzusokat hoznak létre, amelyek az alvás legmélyebb stádiumának elérése után ismét visszahoznak bennünket fizikai és étertestünkbe. Egyébként is a Hold-erők kötik az ember asztrális és én-organizmusát fizikai és éterorganizmusához.

Valahányszor a lélek éjszakánként be akar költözni a szellemi világból egy fizikai és éter-organizmusba, be kell illeszkednie a Hold-erők áramlásaiba. Ennél nem játszik szerepet – ezt természetesnek fogják találni – hogy újhold vagy pedig telehold van-e. Mert ha újholdkor érzékszervileg a Hold nem is látható, a kozmoszban mégis hatnak azok az erők, amelyek visszahozzák a szellemi világból a lelket fizikai és éterorganizmusába. Az érzeti Hold-kép félholdként, teleholdként látott változásainak, ez érzeti metamorfózisképeknek olyan folyamatok felelnek meg a Hold lelki lényében, amelyeknek mindenesetre közük van a fizikai és éter-organizmusban tartózkodó emberi szellemhez és lélekhez. Azt mondhatnám, hogy az ember lelki-szellemisége és fizikai-éterisége közti összefüggés speciális alkatát azok az erők határozzák meg, amelyek a kozmoszban működnek és tevékenykednek, és érzékletesen abban jutnak kifejeződésre, amely a Hold-lény különböző metamorfózisaiban tárul elénk. Így beletekinthetünk az ember éber és alvó életének rejlett felébe is és megtudhatjuk, hogy mi hozza vissza reggel az embert éber nappali életébe. Ugyanazokon a stádiumokon keresztül tér vissza fordított sorrendben. És míg áthalad az utolsó stádiumon, amelyet Isten iránti vágyakozás hat át, ismét álmok elegyednek alvó életébe és az ember lassanként ismét belemerül fizikai és éter-organizmusába.

Hogy az ember a halál kapuján áthaladva miért nincs alávetve a Hold erőinek, mennyiben vonja ki magát alóluk, midőn hosszú időre belép a szellemi világba, ez a születés, halál és az ismétlődő földi életek titkaival együtt lényegében a következő és azutáni előadás tartalma lesz.

Az én-tudat sorsának összefüggése a Krisztus problémával

Dornach, 1922 szeptember 14.

A lélek megszokott földi élete a gondolkodás, érzés és akarat bensőleg átélt jelenségeiben zajlik le. Valójában mindennek az az alapja, hogy ébredéskor az ember fizikai organizmusa – mint az előző fejtegetésekben láttuk – éterorganizmust, asztrális organizmust és az én lényét foglalja magában. Alvó állapotban az ember asztrális organizmusával és az én lényével bizonyos vonatkozásban fizikai organizmusán kívül tartózkodik, világosan kifejezve, voltaképpen csak a fizikai organizmus fej-organizációján kívül. Ha azonban az ember földi élete során éber állapotban van, úgy éter-organizmusa, asztrális organizmusa és az én lénye teljesen benne van a fizikai organizmusban, hozzákötődnek. A fizikai organizmusban tevékenykednek. Alvás közben a lélek nem elég erős saját erőrendszerében, hogy tudata elé állítsa, amit asztrális és én-organizmusában bensőleg átél. Éber állapotban viszont csak az jut be tisztán szokásos tudatunkba, amit a fizikai organizmus az éteri, asztrális organizmus és az én lényének tevékenységéből gondolatok alakjában ver vissza.

Ha az ember teljes értelemben képes volna arra, hogy éber állapotban átélje egész lelki lényének saját tevékenységét, akkor átélné saját élete lefolyását, vagyis azt, ami az élet lefolyásának reális mivoltaként az emlékek alapját képezi. Azonban mindazt is átélné, amit alvó állapotunkban, mint kozmikus világokat ismertünk meg, ilyenkor a megfelelő kozmikus átélés is észlelés és tudatosság nélkül marad. Ha az ember teljesen képes volna arra, hogy asztráltestét használni tudja, akkor éber tudatába beáradna az, amit éjszakánként a bolygómozgások képmásaként él át. Érezné, amint légző és keringési rendszerén átáramlanak a bolygómozgások képmásai. Bármily paradox módon hangozzék is először a mindennapi tudat számára, azt mondhatná: ereimen átáramlik a Nap hatalma, ezt a Mars ereje erősíti, amelyet a Jupiter szubsztanciális ereje hat át, és így tovább. Az ember ezt úgy mondhatná ki, hogy a bolygóirányokat saját lényében érezné áramolni. És ha az ember nappali tudatában átélné teljes én-lényét, akkor érezné, amint az állócsillagok egének szellemi lénye is áthatja.

A mindennapi éber tudat folyamán mindez kiesik. Ébertudatban nem éljük át étertestünk tevékenységét, amely a saját életünk folyását megalapozó reális történést jelenti, sem a bolygómozgások impulzusait, amelyek légzési áramlásainkban ingerként élnek és vérkeringésünkben lüktetnek. Asztrális organizmusunk egész tevékenységét sem éljük át mindennapi éber tudatunkban és azt sem, ami az állócsillagok konstellációiban jut kifejezésre és az ember lényének örök magvában nyilvánul meg, én-lényében; ha az ember ezt átélné, azt kellene mondania: Isten hat át engem. A mindennapi tudatban ezt sem éljük át, mert az éter-organizmusnak, az asztrális organizmusnak és az én-lénynek a mindennapi éber állapotban kifejtett tevékenysége ilyen módon a fizikai organizmusra vonatkozik, amikor az ember ébredéskor minden reggel újra magára ölti. Az ember azonban tevékenyen áthatja fizikai organizmusát azokkal az erőkkel, amelyeket alvó életében a csillagok világából gyűjtött össze és a bolygók mozgásából kapott meg. Mivel az ember tevékenyen áthatja fizikai organizmusát és három lelki részének – az éteri, asztrális organizmusnak és az én lényének – e tevékenysége ébredéstől elalvásig hat fizikai organizmusára. Ennek révén a fizikai testet úgy átdolgozzák, hogy a benne létrejövő tiszta tevékenységben rejlő indíték folytán az egész lelkiélet kiformálódhat azokban a képzetekben és gondolatokban, amelyek a fizikai test által a lélekbe reflektált visszaverődött képek. Az embernek nincs tudata saját működő életének folyásáról, a bolygók mozgásáról és az állócsillagok világáról, mert éber élete folyamán benső világa révén minden tevékenysége fizikai testére vetül. Ez a fizikai test a külvilág hatásait érzékszervei révén beviszi belső fizikai: a szem révén a fényjelenségek áramlanak be, a fül révén a hangok világának jelenségei, a hőérzék révén a meleg és hideg valósága, és így tovább. Mindez a lelkiség által gyakorolt tevékenység révén gondolatként tükröződik a fizikai testben és a lélek világos mindennapi tudatában éli át ezt a tükrözött gondolatvilágot.

A mindennapi ébrenlét alatt ez a helyzet a lelki átélés számára. Ez a mindennapi éber élet azt kérdezi tőlünk: mit tesz a lélek voltaképpen a fizikai organizmussal, hogy a gondolatok visszaverődve jelenjenek meg? Először azonban szögezzük le, hogy a fizikai organizmus voltaképpen megakadályozza, hogy a léleknek tudata legyen a kozmikus tényekről, amelyeknek utócsengése és utóhatása voltaképpen ott lehetne benne. Mindjárt foglalkozunk azzal, hogy ez az éber tudat részleteiben hogyan játszódik le.

Tanulmányozzuk csak, hogy az éterorganizmus, az asztrális organizmus és az én-lény e hármasságának együttműködése voltaképpen mit okoz először az ember fizikai fej-organizmusában. Ekkor ugyanis kiderül, hogy e hármasság leépítő tevékenységet végez az emberi fej organizmusán. Ha a fizikai organizmust csak az ember éter-organizmusa hatná át, akkor a fej fizikai organizmusában is állandóan építő élettevékenység folyna; a fej tevékenységét mintegy teljesen betöltené az élet. Ebben az esetben azonban nem jönne létre fizikai tudat. Fizikai tudat csak azáltal jön létre, hogy az asztrális organizmus belenyúl a fej-organizációba. És ez az asztrális organizmus arra állítódott be, arra szerveződött, amit már megismertünk: az ember földelőtti létére. Ha szabad így kifejeznem, az asztrális organizmusnak mintegy azt kell feladatának tekintenie, hogy ne ezen az anyaggal telt fizikai organizmuson dolgozzék, hanem ezt a fizikai organizmust kozmikus szellemi formájában töltse el tevékenységével, ahogyan ezt a földelőtti létben tette. Hiszen az ember asztrális organizmusa annak az utóhangja, amit a lélek a bolygómozgások, állócsillag konstellációk titkaiból kiindulva cselekedett, hogy kialakítsa azt, amit az előző fejtegetésekben a fizikai organizmus kozmikus csírájának neveztem. Az asztrális organizmus tevékenysége tehát nem a fizikai organizmus földi metamorfózisára irányul, hanem kozmikus, szellemi metamorfózisára. Az asztrális organizmus ezért a fizikai organizmusban tevékenykedve állandóan szellemivé akarja tenni ezt a fizikai organizmust, amennyiben ez agyvelő- illetve fej-organizáció. Igen, fej-organizációnkban asztrális organizmusunk állandóan azon dolgozik, hogy ezt a fej-organizációt szellemivé alakítsa át. Nem jut el igazi, külsőleg látható átalakításig, az átalakításra való törekvésig jut el.

Ez a törekvés azonban állandóan jelen van. Az asztrális organizmus fej-organizációja révén az emberi fej-organizáció építő erőihez, amelyek friss, pezsgő, de öntudatlan életet keltenének az ember fej-organizációjában, állandóan leépítő erők járulnak, amelyek megkísérlik, hogy a fizikai organizmust, amennyiben fej-organizáció, leépítsék, szétrombolják, és így szellemi organizmus ragyogna fel belőle, mert az asztráltest földelőtti létéből ehhez szokott. De a fizikai organizmus ellenáll. Nem hagyja magát leépíteni, és ezt az ellenállást azáltal fejti ki, hogy valahányszor éppen létrejönne az a pillanat, amikor a fej fizikai organizmusa az asztrális organizmus tevékenysége révén szervetlenné bomlana, élettelenné válna, akkor e pillanatban mindannyiszor be kell következnie az alvásnak, és akkor a fej-organizmusban ismét egyes egyedül az étertest erőinek kell tevékenykedniük.

Így az ébrenlét és alvás kölcsönhatása azáltal is jellemezhető, hogy azt mondjuk, hogy az ébrenlét folyamán az asztrális erők állandóan az elhalásnak teszik ki az ember fejorganizációját. Abban a pillanatban, mikor – ha szabad így mondani – a leépítő asztrális erők tevékenysége látens állapotból reális állapotba menne át, e pillanatban bekövetkezik az alvás. A modern beavatási megismerés imaginatív tudata ezt a tényt az ember éter-organizmusának az ébrenlét és az alvás folyamán mutatkozó látványán veheti észre.

Az ébrenlét folyamán az étertest, amely szellemi történésként hatja át az ember fizikai testét, egyre differenciálatlanabbá válik a fej-organizáció számára. Az éber emberben tehát olyan éter-organizmus van előttünk, amely bensőleg erősen differenciálva, bonyolult alakzatokkal felvértezve a fizikai organizmus azon részeiben van, ahol a tüdő, a máj, a gyomor, a végtagok tartózkodnak. Ezekben az éter-organizmus igen tagolt az éber életben. A fej-organizációban viszont az étertest annál differenciálatlanabbá válik az éber élet folyamán, mennél tovább tart ez az éber élet. Végül egyszerűen olyan lesz a fejben, mint egy egyenletes felhő, mert az éter-organizmusban egyébként jelenlévő felépítő erők elveszítik jelentőségüket és az asztrális organizmus leépítő erői éber állapotban hervasztóan hatnak a fej-organizációra.

Alvó állapotban ez egészen másképp van. Ekkor az imaginatív tudattal azt látjuk, hogy az éter-organizmus differenciáltsága, sokféle tagoltsága beleáramlik az éteri fej-organizációba. Ekkor a fej éter-organizmusa éppoly tagolttá válik, mint az éter-organizmus többi része éberállapotban. Alvás folyamán az éter-organizmus életerői, formáló erői, alakító erői felébrednek a fej számára és a fej öntudatlan, de igen eleven organizációvá válik.

Látjuk tehát, hogy az ember – földi életében ébertudatából – fej-organizációjában állandóan a látens halált hordozza. A fej-organizációban állandóan ott van az elhalás tendenciája. Az asztrális organizmus a fej-organizációt állandóan szellemivé akarja változtatni. Planetáris mozgási szervvé akarja alakítani, a csillagkonstellációk képmásává; állandóan rombolja a fizikai fej-organizációt.

Ha a mai tudományban ismernék ezt a tényt, akkor teljesen lehetetlennek találnák, hogy a materializmus hálójába kerülhessenek. Mert mit mondhatnak azok, akik az ember teljes organizációját materialista módon akarják értelmezni? Azt mondják, hogy az organikus folyamatok a fejben is lejátszódnak; ott organikus életfolyamatokként mennek végbe. Ahogyan a májban vagy a gyomorban életfolyamatok játszódnak le, úgy az agyvelőben is, és az életfolyamatoknak az agyvelőben való lejátszódása gondolatként, lelki tevékenységként él. Viszont a tényeket tekintve ez merő ostobaság. Mert nem azáltal gondolkodunk, nem azáltal éljük át lelkünket mindennapi tudatunkban, hogy építő életfolyamatok zajlanak le, hanem azáltal, hogy idegrendszerünk állandóan a leépülés állapotában van, hogy a halál állandóan bennünk van. Az éber lelki élet azt jelenti mindennapi tudatunkban, hogy az organikus folyamatokat nem bontakoztatjuk ki, hanem elöljük őket. Az organikus folyamatoknak előbb el kell halniuk, helyet kell csinálniuk a léleknek, ha a mindennapi tudatban ki akarnak bontakozni. Ha ezt megfelelően belátnák, akkor azt kellene mondaniuk, hogy a lelki élet semmi esetre sem eredhet az organikus folyamatokból, mert az organikus folyamatoknak előbb az elhalás állapotába kell kerülniük. Először vissza kell húzódniuk a fej-organizációból, ha a lélek ott akar tevékenykedni.

Ezek az igazi tények az ember lelki és fizikai organizációjának együttműködésével kapcsolatban. Ezek az igaz tények azonban azt is megmutatják, hogy az ember születésekor fej-organizációjában mindjárt magában hordja a halálra, az elhalásra való hajlamot. Az érzékfeletti megismerés révén tanuljuk megérteni, hogy az elhalás folytonosan meg akar történni bennünk, és csak az alvás győzi le állandóan. A fizikai értelemben való egyszeri meghalás csak összegeződés, intenzívebb folyamat az ébertudatban állandóan zajló folytonos, hogy úgy mondjam, atomisztikusan apró elhalási folyamatokhoz képest. Míg a fizikai organizmusunk megvan, addig ellenáll az asztrális organizmus okozta rombolásnak. Ez a helyzet a fej-organizációval.

De az ember asztrális organizációjának nem csupán ez a hatása van éber életünkben. Ez csak egyik részének a hatása. Egy másik része a földi létbe is úgy éli bele magát, ahogyan a földelőtti létben tevékenykedik. Az asztrális organizmusnak ez a része nem a fej-organizációban tevékenykedik, hanem mindabban, ami az ember ritmikus organizációja, vagyis a fizikai test azon szerveiben, amelyekben a lélegzés, vérkeringés és egyéb ritmikus folyamatok játszódnak le. Az asztráltestnek az a része, amelyről most beszélek, benne él ugyan a ritmikus emberi organizmusban, de nem kötődik úgy hozzá, mint a fej-organizációban tevékenykedő másik rész. A fej-organizációban tevékenykedő másik rész olyan erősen ragadja meg ezt a fej-organizációt, hogy folytonosan hajlamossá teszi az elhalásra, a halálra, mert széthasogatja. Viszont az asztráltestnek az ember ritmikus organizmusával elegyedő része áthatja ezt a ritmikus organizmust, benne él a lélegzésben, a vérkeringésben, de mivel nem ragadja meg az organizmust olyan intenzív módon, ezért bizonyos vonatkozásban érintetlenül hagyja. Nem ragadja meg úgy, hogy el akarja pusztítani. Ezáltal azonban nem is jön létre gondolati élet az ember asztrális organizmusának a ritmikus organizációval való összekapcsolódásából. Ami lelkiségként éli ki magát, az az állandóan az elhalás felé tartó fizikai fej-organizmuson verődik vissza. Ez okozza a teljesen tudatos gondolkodást. Ami azonban mindig az asztrális és a ritmikus organizáció egybeáramlásában játszódik le, az nem verődik ugyanígy vissza, hogy olyan világos tudatot hozzon létre, mint a gondolati élet; ez a lelki élet határozatlanabb alakjában éli ki magát, az ember érzelmi életében. Ez az érzés. Ez tehát azáltal jön létre, hogy az asztrális organizmus az éber életben átlüktet a lélegzésen, a vérkeringésen, de nem hasogatja szét, nem nyomul bele olyan mélyen, hanem a ritmikus organizációval való kölcsönhatásából fellobban az ember érzelmi élete.

Így a ritmikus szervi rendszerben benne él ugyan valami abból, amit az ember földelőtti létében kozmikusan átélt, de nem jut világos tudatára. Ennek azonban egészen meghatározott következménye van. A leírt kölcsönhatás révén ugyanis az asztrális organizáció és a fizikai-ritmikus organizáció közt tudat alatt állandóan történik valami, ami csak halvány vetületében lép be a teljesen mindennapi nappali tudatba. Tanulmányozzuk ezt részleteiben! Mondjuk, az ember tevékenykedik, cselekszik fizikai léte folyamán. Véghez vitt tettei nem pusztán természeti jelenségként élnek benne, hanem ezeket a tevékenységeket kénytelen bizonyos tudattalanból feltörő impulzus folytán morálisnak vagy immorálisnak, értékesnek vagy értéktelennek, bölcsnek, vagy balgának megítélni. Az egyébként amorális – nem antimorális – gondolati életbe belekeveredik a morális értékelés, a morális megítélés. Mi az, ami a lelki átélés mélységeiből határozatlanul felvillan és megmondja, hogy ez a tett jó, a másik rossz, ez a cselekedet bölcs, a másik ostoba? Ez a lelki tevékenység megmaradt olyannak, amilyen a földelőtti létben volt, áthatja az ember ritmikus mivoltát, a légzést és a vérkeringést, de a gondolati életbe nem tud teljesen beleáramlani, csak színezi, úgy hogy gondolati életünkben megvannak e belső átélés visszaverődései és ezek értékesek a fizikai világban véghez vitt cselekvésünk számára. Nem csak azt hordozzuk magunkban, amit cselekvésünkben tudatos gondolati ítéletként hozunk létre. Nem, az ember ritmikus rendszerében asztrális szellemiség él és lüktet, amely hasonló alakban, mint amilyen földelőtti létében volt, önmaga számára világosan, de a mindennapi tudat számára homályosan mond igent vagy nemet emberi tevékenységeinkre. Lelkünk értékének bírálója van ott benn és ez a bíráló olyan reálisan létezik, mint ahogy lelkünk fejorganizációnkban, gondolkodó lélekként reálisan él.

Akik a régi módon akartak magasabb megismeréshez jutni, azok az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban igyekeztek ezért a ritmikus rendszert, a lélegzést, de a vérkeringési rendszert is tudatosítani. Nézzék meg, hogy mi adódott az ilyen emberek számára a szellemi világba történő beleélés régebbi, ma már nem követendő módszeréből. Az adódott, hogy ezek az emberek saját emberi értékeiket aszerint tekintették jónak, vagy rossznak, bölcsnek vagy ostobának, amit a kozmosz írt bele lélegzési életükbe. A morális-természetes és természetes-morális ember fölötti ítélet a régi hindu jóginál a ritmikus rendszerből légzés útján jutott fel az agyvelőbe. Jóga-megismerése folyamán egy időre agyvelejét tette lélegzőszervvé és együtt élt azzal, amit tevékenységéről a kozmosz mondott.

Az emberiség asztrális organizációjában teljesen reálisan benne van a kozmosz tevékenységünkről alkotott ítélete. És mikor halálunkkal a fizikai emberi testet levetjük, akkor megszűnt az az akadály, amelynek hatására az ember nincs tudatában annak, ami lélegzésében és vérkeringésében él. A fizikai organizmus mintegy átlátszatlanul takarja el azt, ami az asztrális organizmusban az előbb leírt módon megy végbe. Ami születésünktől halálunkig asztrális élményként él lélegzésünkben és vérkeringésünkben, az halálunkon túl is tovább él az emberi lényben. Hogy hogyan, azt belátjuk, ha leírom, hogy az emberi lélek mit él át, mikor valóban áthalad a halál kapuján.

Ha az ember fizikai organizmusa halálakor szétbomlik, lehullik az ember lényéről, akkor ez az emberi lény először éteri, majd asztrális organizmusában és énjében marad. Mivel a fizikai organizmus már nem gördít akadályt az emberi léleknek a kozmoszban való kibontakozása elé, amennyiben az emberi lelket már nem húzza vissza saját szférájába, így az emberi lélek számára rögtön megnyílik a kozmikus tudat lehetősége. Ez az emberi lélek most magán viseli az éter-organizmust, anélkül, hogy ez a fizikai organizmushoz kötődnék. Ez az éter-organizmus egyfelől az emberi élet lefolyását jeleníti meg, de ugyanakkor a kozmikus erők, a kozmikus életerők folytonos beáramlását is. Miközben az emberi lélek az étertesttel lassanként beleéli magát halálába, étertestével a kozmikus világ-éteriséget is átéli. Az éter-organizmusba beleáramlik az, ami a kozmikus világ-éteriségben lejátszódik, mert hiszen ezt a beáramlást eddig csak a fizikai organizmus akadályozta meg. Ez az akadály most elhárult. Az éter-organizmus történései nincsenek úgy elválasztva a külső kozmikus eseményektől és tényektől, mint a fizikaiak. Ami kint a kozmikus világ-éteriségben megy végbe, az hatékonyan áramlik az ember éterorganizmusába és ami az ember éter-organizációjában megy végbe, az kilüktet a világba. Az ember halála után nem csak éter-organizmusába éli közvetlenül bele magát, hanem midőn éter-organizmusát megszabadította a fizikai organizációtól, beleéli magát abba, amin állandóan be- és kiáramlik; a kozmikus éteriségbe.

Minthogy azonban az emberi lélek egységet alkot, ezért a kozmikus éteriségbe belekerül az ember asztralitása és én-lénye is. Az emberi lélekben egyre jobban felragyog belső világaként a kozmikus- éteri tudat. De ezzel a hatalmas nagy kozmikus tudattal szemben az ember saját éterteste eltörpül és ebben az egészen kis éteriségben voltaképpen benne él a világ éterisége. Ezért van az, hogy a fizikai organizáció által mindegyre összetartott saját éterikus emberi élményeinknek kozmikus tudattal most nincs már jelentőségük az éteriség nagy világtengerében. Ez azonban azt jelenti, hogy ez az éterikus emberi organizmus halálunk után nemsokára szétoszlik. Az ember megszerzett kozmikus tudatával most asztrális organizációját és énjének lényét tartja meg.

Ebben az asztrális organizációban azonban benne van annak az utóhatása, amit ez az asztrális organizáció fizikai földi létében fizikai testben élt át. Hiszen jellemeztem, hogy az asztrális organizáció egy része mintegy megtartja kozmikus jellegét, amennyiben csak lazán egyesül a lélegzési és keringési ritmussal. Most a lélegzési és keringési ritmus fizikai szerveinek levetése után azonban tovább él az, ami a fizikai földi lét folyamán a fizikai lélegzés és keringés folyamatával alakult ki az ember morális minősítésű külső mivoltaként. Ez tehát kozmikus tudattal áthatva halálunk után éli ki magát. Aminek a vetülete a földi lét folyamán a fizikai lélegzésben és vérkeringésben jelent meg, az halálunk után kozmikus ritmusban éli ki magát. Ez ismét ritmus, de olyan, amelynek révén az ember a földi létéből magával hozott morális minősítés uralmát érzi. Asztrális tartalmát morális kvalitásoknak érzi, úgy ahogyan fizikai földi életében jók, rosszak, bölcsek vagy ostobák voltak. Ez bizonyos mértékben belső érverés. Ebbe a belső érverésbe kívülről állandóan beáramlik a moralitástól még át nem hatott kozmikus folyamat, amely tisztán kozmikus elemet jelent. Ez még amorális – nem antimorális – történés, itt a Földön a természeti történésben tükröződik. Itt nem különböztetjük meg a jót és rosszat, itt minden semleges természeti történés szerint megy végbe. Mindaz, ami így megy végbe, kozmikus történés vetülete és ez a kozmikus történés ritmikusan lüktet bele a ritmikus-morális értékelés utóhatásába. Az ember így halála után kozmikus ritmusban érzi magát, mintegy belélegezve a kozmoszt a maga morális ártatlanságában és kilélegezve a kozmoszba, amit morális értékelésként halmozott fel magában. A fizikai ritmus helyére kozmikus ritmus lépett és ebben a kozmikus ritmusban az ember átéli, amint a külső természet számára amorálisan alakult kozmoszban morális rész jön létre, amelyet az emberi élmények az egyes ember halálának kapuján át kivisznek a kozmoszba.

Amit az emberi lélek tetteinek morális értékeléséből kivisz a halál kapuján át a kozmoszba, az beletagozódik a kozmosz amoralitásába. Az emberi élet halálon átvitt következményei elmerülnek a kozmosz ölében, és mivel az ember tudatát már semmi sem gátolja, így általa tanúja lesz annak, ahogy az amorális kozmosz ölén morális rész alakul ki egy eljövendő világ számára. A mi világunk természeti vetületében morálisan semleges. A mi világunkból olyan jövendő világ jön létre, amelynek természeti vetülete nem lesz morálisan semleges, hanem ahol minden moralitás természeti lesz és minden természeti dolog morális. Ennek csíráit az ember viszi bele a kozmoszba morális tettei révén. Ennek átélése közben az ember lelke előtt tudatosan ott a nagy kérdés: vajon méltó vagyok-e morálisan elsajátított kvalitásaim alapján arra, hogy majdan tovább élve részt vegyek abban az eljövendő kozmoszban, amelynek már nem csupán természeti vetülete lesz, hanem morális-természeti vetülete?

Amit az emberi lélek halála után a leírt kozmikus ritmusban az érzelmekből és érzésekből átél – használhatjuk e kifejezéseket, bár voltaképpen nem érzékfeletti átélést írnak le -, az a morális jellegnek a fizikai világban való megvalósulása. Ez adja meg halálunk után egy ideig az ember lelki élményeinek saját árnyalatát. Ezeket az élményeket „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyvemben írtam le és ott „lélekvilág”-nak neveztem, most más oldalukról írom le őket.

Ha azonban az embernek halála után mindig ezek közt az élmények közt kellene maradnia, akkor nem jutna el oda, hogy leendő fizikai organizmusának szellemi részét helyesen készítse elő. Mert a leendő fizikai organizmusnak a múlt előadásokon leírt szellemi részét, amelyet az embernek új földi életében viselnie kell, ezt a szellemi részt nem lehetne olyan lelki életből kiindulva megfelelően kidolgozni, amelyet az előző földi élet morális hiányosságai terhelnek. Ezért az emberi léleknek halála után bizonyos időre olyan világba kell belépnie, ahol csak a megtisztított kozmoszban él, itt a ritmus imént leírt élményei letompultak; ebbe a ritmusba ugyanis az emberi lélek cselekedeteinek minden morális értékelése belejátszik. Ebből kiindulva a leendő fizikai organizmus számára csak dekandens szellemi részt lehetne kialakítani. Egészséges fizikai organizmus csak úgy alakítható ki, ha a lélek olyan világba léphet, ahol az elmúlt földi élet emberi-lelki átélésének utóhatásai már nem érintik, hanem ahol a kozmosz emberen kívüli szellemi impulzusai hatnak, ahogy az előbb leírtam. „A világ és a ember” című könyvemben megint más oldalukról írtam le azokat az élményeket, amelyeket az emberi léleknek a szellem megtisztított kozmoszában kell átélnie, mint ahogy itt leírom. Ott a szellem országának neveztem. Az embernek be kell lépnie a lélek szellemi országába, mert csak akkor lesz képes arra, hogy részt vegyen a szellemi organizmus univerzálisan átfogó megformálásában, ez később fizikai organizmussá alakul majd. Az emberről egy időre le kell emelni előbbi életének tökéletlenségeit, mert különben következő földi életében torzszülött fizikai organizmusban kellene világra jönnie.

Így belső szemlélés alapján jutunk el annak leírásához, amit az ember lelki erői révén él át halála után a szellemi kozmoszban. Asztráltestével az ember természetesen beleviszi a kozmikus szellemi világba azt, ami most benne van énjének lényében is. De énjének ezt a lényét még más módon kell elkészíteni. Ez holnapi előadásunk tárgya lehet. Ma az utolsó részben le kell még írnom, hogy az emberi lény halál után felöltött alakzata hogyan viszonylik a keresztény fejlődéshez és a golgotai misztériumhoz.

Bizonyára belátják, hogy igazi kozmológia létrejöttéhez az is szükséges, amit az inspiráció tudhat a leírt morális kozmikus csíra beillesztéséről. Egyetlen kozmológia sem teljes, amely nem tudja, hogy a jelenlegi kozmosz, amely semlegesen, amorálisan tükröződik a természetben, egykor az emberek élete révén olyanná alakul, ahol a természetes egyben morális, és a morális természetes. Így igazi kozmológia csak úgy jöhet létre, ha a szokásos megismerés az inspirációval gazdagodik, mint ahogyan igazi filozófia is csak azáltal kaphat eleven tartalmat, hogy felveszi az imagináció eredményeit, ahogy tegnap kifejtettem. A kereszténységnek is ilyen kozmológiára van szüksége.

A golgotai misztériumot megelőző kor beavatottai más módszerekkel dolgoztak, mint ahogy a mai beavatásnak kell dolgoznia. A golgotai misztérium előtt élő beavatottak tudták, hogy mi történik azokban a szellemi világokban, ahová az ember halála után lép be és híveiknek elmondhatták: Halálotok után olyan lelki világba léptek be, ahol át kell élnetek morális kvalitásaitok és a hozzájuk hasonló dolgok utóhangját. A szellem országába azonban nem léphettek be ugyanazokkal a lelki erőkkel, amelyek ebben a lelki világban bontakoznak ki, mert ha be is lépnétek, az asztrális organizmus tudatotokban lévő morális értékelésének utóhatása eltompítaná, kioltaná én-tudatotokat, egyéniségetek tudatát, amit halálotok után egyébként megszereznétek a szellem országában.

Itt a fizikai világban, mint mondtam, az én-tudat a fizikai organizmus alapján fejlődött ki. De az emberiség fejlődésének régi korszakaiban is szükség volt az én-tudatra a szellem országának átélésekor éppen az ember szellemi csírájának kidolgozásához. Ezt az ember saját erejéből nem kaphatja meg – mondták a régi beavatottak híveiknek, akik hallgatni akarták őket -, ezt csak akkor kaphatja meg, ha a lélekvilágon való áthaladás után egy bizonyos pillanatban az a magasztos szellemi lény áll mellé, akinek fizikai tükröződése a fizikai Nap és ő vezeti be a lélekvilágból a szellem országába, ahol attól fogva vezeti. Ahogy az ember itt a fizikai világban legjobb fizikai erőit a fizikai Nap hatására éli meg – mondták a régi beavatottak -, úgy az embert, képletesen, kézen kell fogni a lélekvilágból a szellem országába való áthaladásnál, hogy ott legjobb erőit annak a Nap-lénynek az impulzusaiból kaphassa, akinek a fizikai Nap a fizikai vetülete. Így a régi beavatottak a szellemi Nap-lényt írták le, mint az emberi lélek fenséges kísérőjét a szellem országán keresztül.

És a golgotai misztérium idején és még 3-4 évszázaddal később élő beavatottak, így szóltak azokhoz, akik híveik akartak lenni és hallgatni akarták őket: Az ember a lélekvilágon való áthaladása után fizikai fejlődésének, fizikai organizmusának alakulási módja folytán annyira belebonyolódik abba, hogy észlelje azt, amit morálisan létrehozott, hogy ha saját erőire szorulna, akkor tudata ott elhomályosulna és e Naplény befolyását nem is érhetné el. Ezért szállt le a Földre ez a Naplény maga, emberi alakot öltött magára a názáreti Jézus testében és végrehajtotta a golgotai misztérium tettét.

És ha az ember azután felveszi érzelmeibe még a Krisztus lény szemlélését is, ahogy ez itt születése és halála közt lehetséges, azon kívül, amit érzékelése és én-tudatának fejlődése révén tud kibontakoztatni itt a Földön, ha az asztrális organizmushoz kötődő érzésébe felveszi a golgotai misztérium szemlélését, akkor ez az ember asztrális részére – mely a leírt módon él tovább a halál után – úgy hat, mint a földi történés Krisztushoz és a golgotai misztériumhoz fűződő kapcsolatának utóhatása. És a szellem országáról egyébként homályosan és sötéten maradó tudatunkat ez az utóhatás erősíti halálunk után a lélekvilágból a szellem országába való áthaladásnál, és ez teszi képessé arra, hogy meglássuk a szellemi világban azt, aminek révén az emberi lélek halála és újabb születése közt előkészítheti fizikai organizmusának szellemi részét.

Így azok a beavatottak, akik a golgotai misztérium kortársai voltak vagy még néhány századdal később éltek, így szóltak híveikhez: bár az ember fejlődése oda jutott, hogy nem viszi át halálán azokat az erőket, amelyek átvezethetik a lélekvilágból a szellem országába, Krisztus mégis leszállt a Földre, véghez vitte a golgotai tettet és ez a golgotai tett úgy hat az emberi lélekre, hogy annyira megerősíti, hogy az ember halála után a lélekvilágból a szellem országába lépve olyan túláradóan éli át a kozmikus világot, hogy impulzusai alapján következő földi életének fizikai organizmusát kialakíthatja, részt vehet formálásában. Krisztus tette tisztítja meg az ember lelkét a lélekvilágból a szellem országába való átlépésekor.

Így mondták a golgotai misztérium beavatott kortársai, ahogy már a régi beavatottak is mondták: a magasztos napszellem vezetése megtisztítja az ember lelkét a lélekvilágból a szellem országába való áthaladáskor.

Látják ebből, hogy amit a halál misztériumának kell neveznünk, az a földi emberiség keresztény fejlődésével függ össze. A IV. század után azonban – mint kifejtettem – lealkonyult az a beavatási megismerés, amely az említett módon szólhatott volna azokhoz az emberekhez, akik híveik akartak lenni. Most azonban ismét eljött annak az ideje, hogy új beavatási tudomány leplezze le az ember Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatát. És ennek az új beavatási tudománynak ismét azt kell mondania: aki földi élete folyamán felveszi érzelmi életébe a golgotai misztérium titkát, az úgy megerősíti általa belső lelki lényét, hogy ez a lélekvilágból a szellem országába lépve másmilyen fizikai organizmus kialakítására lehet képes, mint amilyennek egyébként a megújult kereszténység impulzusa nélkül kellene létrejönnie. Mert e nélkül az impulzus nélkül a leendő föld-organizációban beteges organizmusok jönnének létre. A megújult kereszténység révén merülünk abba az impulzusba, amelynek révén egészséges, erős fizikai organizmusok jöhetnek létre a földi élet további részében.

Így az ember halálon átvezető fejlődése mélységesen összefügg Krisztus lényével és az igazi kozmológiában Krisztus ott áll, mint világerő, kozmikus erő és ereje meglátható, mikor az ember a lélekvilágból a szellem országába halad át halála után.

A következő előadás kifejti majd, hogy miként halad át a halálon az, ami szintén az emberi lélekben van és a mindennapi tudat számára az akaratban éli ki magát. Ez a halál és az újabb születés között csírájukban alapoz meg bizonyos erőket, ezek csak a következő földi életben jutnak kifejezésre, ahogy a régebben karmának nevezett emberi sors földi életek sorát éli végig. A következő előadás az ember gondolatvilágának és érzelmi világának fejtegetéséhez hozzáfűzi az ember akaratvilágának kifejtését. Itt azonban ismét ki fog derülni, hogy az embernek akarati jellegében intenzív kapcsolatot kell kialakítania Krisztus lényével és a golgotai misztériummal, az egész keresztény fejlődéssel. Ahogyan ma Krisztust beleillesztettük a kozmológiai fejlődésbe, az igazi kozmológiai megismerésbe, úgy a holnapi előadás feladata, hogy Krisztust a megújult vallási megismerésbe illesszük be.

A gondolkodás, érzés és akarat gyakorlatai

Dornach, 1922 szeptember 7.

A filozófia nem úgy keletkezett, ahogyan jelen korunkban tovább folytatják. Jelenleg úgy művelik tovább, hogy olyan ideák összessége, összefüggése, amelyek belső szubsztanciális valóság-tartalmát a filozófusok nem élik át, hanem elméletileg igyekeznek bizonyítani, hogy azok a valóságra vonatkoznak. Ezáltal a filozófus nem tudja ideáit olyan közvetlen módon a valóságon igazolni, mint ahogyan valamilyen előttünk lévő valóság esetén mindig megtehetjük. Az előttünk lévő valósággal kapcsolatban lehetnek ugyan illúzióink, de mégis könnyen egyetértéshez jutunk, ha előtte állunk. A filozófiában az ideákat voltaképpen csak a hagyományból merítjük – bármit is véljünk -, így különféleképpen vonatkoztathatjuk őket a valóságra, mivel ezt a valóságot nem éljük át. Így jönnek létre a különböző egymástól eltérő filozófiai rendszerek és voltaképpen egyiknek az abszolút érvényessége sem bizonyítható, mert az egyik vagy másik rendszer mellett felhozott érvek ellen mindig felhozhatók az ellenérvek, amelyek megcáfolják. És mivel csak relatív helyességről van szó, azt mondhatjuk, hogy a bizonyítónak és cáfolónak többnyire egyformán igaza van. Ilyen módon eljuthatunk ugyan jelenkorunkban valamilyen egyik másik filozófustól eltérő filozofáláshoz, de semmi olyanhoz, amit közvetlenül valóságosnak éreznénk és ugyanilyen közvetlenül meggyőző volna.

A filozófia egészen más tudatállapotból jött létre, mint a ma művelt absztrakt gondolkodásé. El kell jutnunk oda, hogy a lelkünkkel ismét ebben a tudatállapotban éljünk. Mivel azonban az emberiség fejlődése időközben előrehaladt, ezért nem vehetjük át újra azt a régi tudatállapotot, amelyből a filozófia létrejött. Ha ma filozófiát akarunk, akkor hasonlót kell ugyan elérnünk, de az mégis egészen más lesz.

Az a régi tudatállapot, amelyből a filozófiát létrehozták, és amelynek révén a filozófus éteri organizációjának saját tevékenységét élte át, félig öntudatlan volt. E tudatállapotnak álomszerű jellege volt a tudományos gondolkodás modern tudatához képest. Az új filozófia ideáljául annak kell előttünk lebegnie, hogy a filozófiát ismét étertestünkben élhessük át, de nem olyan álomszerű módon, ahogyan a régi korokban átélték. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy a régi filozófusok álmai nem olyan módon voltak álmok, mint a mai álmok. A mai álmok képszerű képzetek, amelyek valóságtartalmáról azonban az álombeli képzetek tartalma sehol sem kezeskedik. Ezek a képzetek mindenféle élet-reminiszcenciák lehetnek; vonatkozhatnak a fizikai organizmus folyamataira is. Az álom képzetének soha sincs meggyőző utalása a valóságra. Ez másként volt annál a tudatállapotnál, amelyből a régi korokban kialakították a filozófiát. Ezek a képzetek is képszerűek voltak, de olyan módon jelentek meg, hogy a kép egyben tökéletesen kezeskedett azért a szellemi, éteri valóságért, amelyre utalt. Ma nem adhatjuk át magunkat ennek az álomszerű, félig tudatos lelkiállapotnak. Tudományos képzetalkotásunk módja megköveteli, hogy teljesen tudatos módon gondolkodjunk és általában teljesen tudatos módon éljünk lelkünkben, mikor megismerően akarunk dolgozni. Egy új filozófia létesítéséhez ezért olyan gondolkodást kell kialakítanunk, mely éterorganizmusunkban zajlik le, de egyben olyan tökéletesen tudatos, mint a matematikában vagy a természettudományban alkalmazott tudományos gondolkodás.

Az antropozófus kutatásban ma meditatív belső lelki gyakorlás révén teszünk szert az éterikus valóságra vonatkozó teljesen tudatos, képszerű gondolkodásra. E meditatív gyakorlatok lényegében abból állnak, hogy a lélek egy könnyen áttekinthető gondolati tartalomra koncentrál. A következő előadásomban még le kell írnom e meditálás részleteit. Megtalálják a „Hogyan ismerjük meg a magasabb világokat?” és „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben is. Itt elvileg akarom csak elmondani, hogy arról van szó, hogy minden lelki erőnket összevonjuk, eltekintünk, elvonatkozunk minden egyéb külső vagy belső benyomástól és lelki erőinket egy könnyen áttekinthető gondolaton hagyjuk nyugodni. Az ilyen meditatív gyakorlás egy-egy alkalommal rövid lehet, de ha hónapokon, esetleg éveken át újra meg újra megfelelő energiával és kitartással ismételjük, akkor eljutunk oda, hogy egy napon észrevesszük, hogy lelki-szellemi életünk teljesen függetlenné vált fizikai organizmusunktól, így most valóban beláthatjuk a következőt: ha fizikai organizmusomban gondolkodom, akkor e fizikai organizmust használom; maga a gondolkodás ugyan nem a fizikai organizmusban zajlik le, de a fizikai organizmus nyújtja finomabb organizációja révén e gondolkodás képmását; ezáltal válik számomra tudatossá.

Mindennapi tudatunk gondolkodása nem történhet a fizikai organizmus nélkül. Ezért kötődik mindennapi tudatunk a fizikai organizmushoz. Amilyen világosan értjük, hogy minden köznapi gondolkodás csak a fizikai organizmus segítségével mehet végbe, olyan világossá válik, hogy meditáláskor képszerű gondolkodó tevékenységet folytatunk, amennyiben a meditáció folytán belső lelki tevékenységünkben azáltal váltunk szabaddá fizikai testünktől, hogy lelkünk mindig újra egy könnyen áttekinthető gondolati tartalmon nyugszik. Most képi világot élünk át magunk körül, amely képszerű mivoltában a régi gondolkodókéhoz hasonló, akik ebből alkották meg filozófiájukat, de ezt olyan világos megfontoltsággal éljük át, mint a természettudományos megfigyelés és kísérletezés minden világos képzetet. Az elénk táruló képi világban ekkor áttekintést kapunk saját emberi mivoltunk erőiről, amelyek születésünk óta növekedési erőkként hatottak és organizmusunkat folyton növesztették. Azokat az erőket is áttekintjük, amelyek az anyagcserében, táplálkozásban és az emésztési folyamatokban működnek. Más szavakkal, képszerű gondolkodással kapunk teljes áttekintést azokról a lelki erőkről, amelyek a szellemi-éteri világból hatják át az embert és voltaképpen különálló éter-organizmusként építik fel. Létrehozzák alakját és életét. Az emberben teljesen tudatosan jön ismét létre az, ami az ősi filozófusoknál álomszerűen létezett, a későbbi filozófusok ebből csak azt vették fel elvontabb formában, amit ma gyakorta filozófiaként ismerünk. Más szavakkal, az érzékfeletti megismerésnek arra a fokára emelkedünk fel, amelyet imaginatív megismerésnek neveznek, az imagináció megismerésének. Az imaginációs megismerésben tehát saját növekedési és életerőinket tekintjük át.

Amit azonban éter vagy életorganizmusként tekintünk át, az nem válik el olyan élesen az éteri külvilágtól, mint ahogyan az érzeti szemléletben elkülönítjük az objektívet a szubjektívtől. Az érzeti szemléléskor tudom, hogy a tárgy ott van – én itt vagyok. Az éteri imaginatív szemlélésben saját éterorganizmusunk mintegy összenő a kozmosz éteriségével; egyformán benne érezzük magunkat saját éterorganizmusunkban és a kozmosz éteriségében. Amit saját éterorganizmusunknak, a kozmosz éteri szövődésével és mozgásával való egybeáramlása révén élünk át, azt élesen körvonalazott képi gondolatokba tudjuk foglalni, majd pedig emberi nyelvbe öltöztetjük, és úgy fejezhetjük ki, hogy emberi nyelven nyilatkozzék meg. Ilyen módon ismét lehet filozófiánk.

Ezt a filozófiát tehát azáltal lehet ismét elérni, hogy az ember felemelkedik az imaginatív gondolkodás kialakításához. Ha azonban az imaginativ gondolkodó az imaginációnak nevezhető egzakt szellemi látás fokán álló gondolkodó megismerését nyelvben és gondolati formákban hozza kifejezésre, akkor a dolgok megfogalmazása olyan, hogy a filozófus mondanivalóját az is felveheti mindennapi tudatába, mindennapi gondolkodásának teljes tudatába, aki maga nem rendelkezik imaginativ gondolkodással. És azáltal, hogy ez másmilyen, másként is élik meg, érzik át. A szóbeli közlés és annak befogadása révén azonban a mindennapi tudatban is átélik azt a valóságot, amelyet az imaginatív gondolkodó azáltal kölcsönözhet szavainak, hogy képzeteit a valóságos étervilágból meríti.

Így ismét olyan filozófia nyerhető, amelyet az étervilágból, az ember éterorganizmusából, az éteri kozmoszból kapunk, és amely hallgatójára úgy hat, hogy befogadásakor egészséges emberi értelmével átérzi, hogy ezt az érzékfeletti éteri valóságból merítették. Így az imaginativ gondolkodás megszerzése folytán ismét igazi, a valóságért kezeskedő filozófiát kap a világ.

A kozmológiához a meditatív életet ki kell terjeszteni. Ez azáltal történhet, hogy a lélek megszokja, hogy felfokozott intenzív tevékenységének elérésére, erőinek teljességével, nemcsak újra meg újra egy áttekinthető képzetre vagy képzetkomplexumra támaszkodjék, amely végül elszakad a fizikai organizmustól és a tiszta éteriségben zajlik, hanem el kell jutnia odáig, hogy az így megtartott képzeteket ismét eltávolítsa tudatából. A léleknek el kell jutnia ahhoz, hogy tudatában önkényes módon megtartsa azokat a képzeteket, amelyekre tökéletesen koncentrál. Azután ismét távolítsa el őket tudatából és kerüljön olyan állapotba, amelyben csak éberség, teljes tudatosság van jelen az érzeti vagy gondolati tartalom módján megszerzett lelki tartalom nélkül. A lélek legyen éber, de ne legyen benne semmi olyan tartalom, amelyre a mindennapi tudat révén teszünk szert.

Ha tehát a lélek teljesen éberen üres tudatállapotot idéz elő meditáció utján és teljesen éberen, lelkének ürességét fenntartva belső erővel bizonyos erősödést ér el, akkor végül eljut oda, hogy az üres tudatba addig egyáltalán nem ismert szellemi-lelki kozmikus tartalom áramlik be, új szellemi világ, szellemi külvilág. Ez az inspiráció foka, amely az imaginációs érzékfeletti megismerés fokához csatlakozik.

Ha létrejött az a képesség, hogy a kiüresített tudatba inspirációval szellemi-lelki kozmikus tartalmat kapjunk, akkor azt az organizációt is megkapjuk, amelyet tegnap az ember asztrális organizmusának neveztem. Ez az asztrális organizmus szellemi-lelki világban élt, mielőtt lejött a Földre és fizikai és étertestet öltött magára. Megismerjük saját emberi mivoltunk csiraállapot előtti, születés előtti lelki-szellemi életét. Megismerjük az asztrális organizációt, amely a fizikai embert halálakor elhagyja és a szellemi-lelki világban él tovább. Az inspiratív megismerés tehát az asztrális organizmust ismeri meg, amely a mindennapi tudatban a gondolkodás, érzés és akarat révén fejeződik ki.

Ezzel azonban egyúttal a szellemi kozmoszt is megismerjük. Ahogyan érzékszerveink és a hozzájuk kötődő gondolkodás révén a fizikai kozmosz tárul elénk, úgy most a szellemi kozmosz van előttünk. Ami azonban ebből a szellemi kozmoszból kiindulva játszódik le az ember fizikai és éterorganizációjában, az sokkal reálisabb az érzéki észlelés benyomásainál, amelyek egyébként mindennapi tudatunkba kerülnek. Azt mondhatjuk, hogy ami az inspiráció révén áramlik be az emberbe és testétől független lelki élethez juttatja, az a reális oxigén belélegzéséhez hasonlítható. Az inspiratív megismerés révén pontosabban átlátjuk az emberi lélegzés folyamatát és a lélegzési folyamathoz ritmikusan csatlakozó vérkeringés folyamatát is. Az inspiratív megismerés révén a ritmikus ember, az ember valamennyi ritmikus folyamatának valóságos áttekintéséhez jutunk. Meglátjuk, hogy az asztrális organizáció hogyan dolgozik a ritmikus emberben. Azt is meglátjuk, hogy a fizikai és éter-organizmust öltött asztrális organizmus hogyan függ össze a lélegzéssel és általában az egész ritmikus organizációval, hogyan illeszkedik éppen a lélegzés és vérkeringés ritmusába.

Ezáltal azonban arra is képesek vagyunk, hogy megismerően lássuk át, hogy az ember fizikai és éterorganizmusában mi a csak öröklött, amely az öröklés pusztán földi törvényeinek van alávetve, és mit hoz magával az ember az érzékfeletti, kozmikus, földön kívüli világból lelki és szellemi mivoltaként. Ez lejön a földi világba és csak magára ölti a fizikai és éterorganizmust vagy jobban mondva, beléjük öltözik. Akkor megkülönböztethetőek az ember öröklött tulajdonságai attól, amit a szellemi világból hozott magával fizikai létébe.

Amit asztrális organizációnk által és ennek az ember ritmikus folyamataiban megjelenő képmása révén ismerünk meg, azt beleilleszthetjük a körülöttünk lévő és az inspirációnak megnyilvánuló szellemi kozmoszba: Olyan kozmológiához jutunk, mely magában foglalja az embert. Olyan kozmikus képhez jutunk, amelyben benne van, hogy az ember asztrális organizmusa és énje – erről mindjárt szó lesz – milyen módon költözik a lélegzés és egyéb ritmikus folyamatok kisebb-nagyobb hullámai a fizikai organizmusba. Látjuk, hogy a kozmosz valóságos törvényszerűségei az ember ritmikus folyamatai útján folytatódnak az emberben. Olyan kozmológiához jutunk, amelynek révén megértjük az asztrális organizmust, de az egyes ember ritmikus folyamatait is.

Az inspiratív megismerés ezáltal egy igazán modern kozmológia forrása lesz és ismét összemérhető a régi kozmológiával, amely szintén álomszerű lelki erőkkel, hasonló módon, illesztette az embert az egész kozmoszba, egy lelki-szellemi kozmikus világba. Amit azonban az inspiratív megismeréssel szerzünk meg, az megint csak teljes tudatossággal történik és visszatükröződése az ember étertestében látható. Amit az inspirációban élünk át, az képekben vetítődik az étertestre. Amit az inspirációban kapunk a kozmosztól, az így összekapcsolódik azzal, amit az étertest tevékenységében fantáziaként élünk át. A kozmosz inspirációja bizonyos módon belsőleg mozgékony, és nem jelenik meg mindjárt éles körvonalakban, csak amikor már összekapcsolódott az étertestben átélt fantáziával. Ekkor azonban a kozmológia is élesen körvonalazható és ezáltal a modern embernek teljesen megfelelő kozmikus filozófia jön létre. Ez a filozófiai kozmológia az inspiratív megismerésnek az étertestben képszerűen megélt imaginációkkal való egybeáramlásából alakul ki ilyen módon. Ilyen kozmológiát próbáltam nyújtani „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, amelyet „Science Occulte” címen fordítottak le franciára[1].

A vallásos élet megismerő jellegű megalapozásához a meditatív élet, a lelki gyakorlatok további kialakítására van szükség. Ezt a meditatív életet, a lélek e gyakorlatait ki kell terjesztenünk az emberi akaratra. Eddig inkább olyan jellegű lelki gyakorlatokat ismertettünk, amelyeket a gondolati élet speciális kifejlesztése jellemzett. A szellemi kutató akaratban megnyilvánuló lelki életét is el kell most oldani a fizikai és az éterorganizmus életétől. Ez úgy megy végbe, hogy az akaratot olyan módon alkalmazzuk, ahogyan a mindennapi tudatban nem történik. Ezt egy példán szeretném jellemezni.

A külső világ folyamatait általában úgy követjük, ahogyan egymás után következnek – előbb a korábbit, aztán a későbbit -, gondolkodásunkkal is így követjük őket. Próbáljuk ezeket a folyamatokat visszafelé elgondolni úgy, hogy először a legutóbbit képzeljük el, majd az ezt közvetlenül megelőzőt, utána a még előbbit egészen a legelsőig, visszafelé. Ezáltal az akarat megfeszítésével olyasmit végzünk a lélekben, amit mindennapi tudatunkban nem viszünk véghez. Mindennapi tudatunkban a gondolkodásunkban élő akarattal a külső folyamatok menetét követjük. Azáltal, hogy a tények természetben történő lefolyásával ellentétesen, másként gondolkodunk, elszakítjuk akaratunkat a fizikai és éteri organizmustól, és ezáltal összekapcsoljuk akaratunkat asztrális organizmusunkkal, holott ez egyébként csak asztrális organizmusunk vetülete. És mivel az asztrális organizmus a többi meditáció révén kihúzódik a fizikai és éterorganizmusból, így az akaratot is kivisszük a fizikai organizmusból a külső szellemi világba. Míg az akaratot asztráltestünkben kiűzzük saját organizmusunkból, a voltaképpeni szellemi embert vagy ént is kivisszük vele fizikai és éterorganizmusunkból. Így énünkkel és asztrális organizmusunkkal együtt élhetünk most a szellemi világban a szellemi lényekkel. Ahogyan a fizikai világban egyedül élünk saját fizikai testünkben, úgy a lelki élet e kifejlesztése révén most megtanulunk együtt élni kint a szellemi külvilágban mindazokkal a lényekkel, akik először az imaginációban és inspirációban nyilatkoztak meg. Ezáltal elérjük, hogy saját testiségünktől független életet éljünk a szellemi világban.

Az ilyen gyakorlatokat még úgy is erősíthetjük, hogy az akaratot másként feszítjük meg és mennél nagyobb erőfeszítés szükséges az akarat fejlődéséhez, annál kedvezőbb ez a szellemi világ fizikai és éterorganizmuson kívüli átélésére. Meglévő szokásainkat megváltoztathatjuk, amennyiben teljes tudatossággal elhatározzuk: ezt a sokéves szokást az akarat energikus bevetésével másmilyenné formálod, hogy öt vagy tíz év múlva úgy átalakuljon, hogy e szokás szempontjából más emberként jelenj meg. Apró, jelentéktelen szokások lehetnek, esetleg olyan apró jelentéktelen szokások, amelyekkel nem is igen törődünk. Ha dolgozunk rajtuk, akkor ezek a legalkalmasabbak a most jellemzett érzékfeletti megismerési módhoz. Vannak például bizonyos írásalakzataink. Teljes energiával elhatározzuk, hogy más írásformát sajátítunk el, mint amit megszoktunk és gyermekkorunk óta kialakítottunk. Ha ilyen akarati gyakorlatoknak évekig átadjuk magunkat, akkor a lélek végül elég erős lesz ahhoz, hogy fizikai és éterorganizmusán kívül együtt éljen kint a spirituális külvilágban a szellemi lényekkel. Így az emberi lelkekkel is, vagy a fizikai létbe való visszatérésük előtt vagy miután a halálon áthaladtak és most a szellemi világban élnek, mielőtt ismét visszatérnek a fizikai létbe. Vagy azokkal a szellemi lényekkel él együtt, akik csak a szellemi világba tartózkodnak és úgy laknak ott, hogy nem öltenek az emberhez hasonlóan fizikai és éterorganizmust.

Ilyen módon eljutunk oda, hogy lelki-szellemi mivoltunkkal abban a világban éljünk, ahol átéljük a vallásos tudat tartalmát. Teljes tudatossággal jutunk el abba a világba, amelyet a régi vallási tanítók isteni világként ismertettek meg az emberekkel, akkoriban inkább álomszerű beleéléssel, ma pedig olyan teljesen tudatos a beleélés, ahogyan csak a matematikában vagy a modern kor egzakt természettudományában alakítjuk ki a teljes tudatosságot. Ilyen módon eljutunk oda, hogy kialakítsuk az érzékfeletti megismerés harmadik fokát, az igazi intuíciót.

Az igazi intuíció révén az isteni-szellemi világban tanulunk meg élni és az isteni-szellemi világ tapasztalatait áthozhatjuk, hogy a vallásos tudat tartalmává tegyük őket. Ismét az emberi természet lényeges vonásainak megismerését sajátítjuk el, azt hogy az ember hogyan élhet igazi énjével és asztrális organizmusával egy tisztán szellemi, spirituális világban. Most áttekintést kapunk arról, hogy az ember milyen éber és alvó állapotában. Eljutunk annak megértéséhez, hogy éber állapotban az én és az asztrális organizmus magára ölti azt, amit az imént lélegzési és keringési folyamatnak, ritmikus folyamatnak írtam le, minthogy azonban az én megalkotja fizikai organizmusunk saját képmását, ezért ebbe a képmásba belevonódnak a vérkeringésben élő anyagcsere-folyamatok. Amit az ember mindennapi tudatában énjének nevez, az igazi énjének csak halvány vetülete. Az igazi én a most jellemzett szellemi-isteni világban gyökerezik. A mindennapi tudatban ezt az ént azáltal észleljük, hogy az ember keringési rendszerét az anyagcsere-folyamatok hatják át. A keringésben lüktető anyagcsere-folyamatokban érezzük és éljük át azt, amit a mindennapi tudat, mint ént észlel. Ez azonban csak az igazi én halvány vetülete.

Ennek az énnek a képmása éber állapotban a ritmikus emberben keringő anyagcserében él. Valójában az igazi én él benne, de mindennapi tudatunkban csak az anyagcsere révén létrejött képmás létezik. Alvó állapotban az ember fizikai és éterorganizmusának szüksége van a ritmikus ember erejére, arra, ami a lélegzés és keringés folyamatában történik és az anyagcsere hatja át; ilyenkor az igazi én az asztráltesttel együtt a spirituális külső világban él. Ekkor a fizikai és éterorganizmust a lélegzés és a keringés látja el a bennük lüktető anyagcsererendszerrel, az igazi én és az asztrális organizáció pedig a fizikai és éterorganizmus mellett tartózkodik a szellemi világban. E váltakozó állapotokat az igazi intuícióval szemléljük, ahol a fizikai és éterorganizmus erőinek megújulásához a lélegzésre és vérkeringésre van szükség, valamint a bennük lévő anyagcserére. Ezalatt az igazi én és az asztrális organizmus a szellemi világban tartózkodik, ott van állandó helye. Mikor a fizikai és éterorganizmus erőit a ritmikus ember oly mértékben regenerálta, hogy további ritmikus folyamatra nincs szükség, akkor az asztráltest és az én visszatér és áthatja a lélegzés és vérkeringés folyamatában lüktető anyagcserét: az ember ismét ébren van.

Így láthatjuk, hogy az igazi én és az asztrális organizmus hogyan lüktet az anyagcserében. Megismerjük azt a világot, amelyet a régi vallások isteni világnak neveztek, az ember énjének, az igazi énnek itt van saját őshazája. Amit így az intuícióban ragadunk meg, az ismét tükörképben jelenik meg – a fizikai és étertesten mint tükörben –  és így ismét szavakba foglalhatjuk, képekben, fogalmakban fejezhetjük ki azt, amit az ember testiségétől függetlenül a tisztán spirituális világban tapasztalunk. Akkor ezt az egészséges emberi értelem ismét felfoghajta és érezheti, az ember lelkülete átélheti, ez képezi azután a vallásos tudat tartalmát, és így megismerő jelleggel alapozza meg.

Nem kell mindenkinek intuícióval beleélnie magát az isteni-szellemi világba. Ezt a szellemi kutatónak kell tennie. Ha azonban a szellemi kutató az isteni-szellemi világban tapasztaltakat az imént jellemzett módon szavakba foglalja, akkor ez olyan alakot ölt, hogy az átlagember e megnyilatkozások kapcsán tudatában a következőket éli át: itt olyan szavak szólnak, amelyek nem erre a világra vonatkoznak, de a bennük lakozó valóság erejénél fogva beleélik magukat az ember lelkületébe. Amit a szellemi kutatás az isteni-szellemi világ intuitív átélése révén merít a szellemi világból, az ezzel az erővel hat vallásos módon a tudatra.

Ha az emberiség ismét el akar jutni egy originális megismerésen alapuló vallásos élethez, akkor el kell fogadnia a szellemi kutató igazi intuícióból fakadó isteni-szellemi világbeli élményeinek közlését. Akkor a vallás ismét visszatér majd ahhoz, ami egykor volt. Kiinduló pontján minden vallás az isteni-szellemi világból fakadó kinyilatkoztatás volt, olyan élmények kinyilatkoztatása, amelyek a szellemi világ lényeivel élhetők át. Ezek a lények előbb az imaginatív és inspiratív megismerés számára nyilvánulnak meg, de csak az intuícióban találkozhatunk velük.

Voltaképpen csak az emberiség fejlődése során tettek szert arra a gondolkodásra, amely az absztrakcióban tud élni és ma kiváltképpen a tudományos kutatásban alkalmazzuk, megfigyelésünk és kísérletezésünk alapjául szolgál. Ez nem létezett azoknál az embereknél, akik közül azok a régi filozófus kutatók és vallástanítók kikerültek, akik megalapították a régi filozófiát, régi kozmológiát és a régi vallásos életet, és akikről sok minden fennmaradt valamilyen hagyományban. Akkor félig tudatos álomszerű imaginatív, inspiratív, intuitív élmények léteztek. A különféle területek régi megismeréseit ezekből merítették és a ma átélt absztrakt gondolkodás voltaképpen csak az újabb természettudomány létrejötte óta van meg. Nem szabad azt hinnünk, hogy ez az absztrakt gondolkodás csak a tudomány művelőinél van meg. Ma átlagos iskoláink is felveszik és még a legegyszerűbb, legprimitívebb ember is, aki minden városi műveltségtől távol, vidéken él.

A Krisztus utáni VIII-IX. évszázadban az emberiség egyetlen részében sem volt olyan az emberi tudat, mint amilyenné az absztrakt gondolkodás révén lett az egész civilizált világban. Akkor mindenütt az élt, amit a másik három tudatállapotból nyertek. A teljes tudatosságot ma emberi mivoltunk igazi kifejeződésének kell tartanunk, ezt csak azáltal szerezhettük meg, hogy a tudományos élet mai ékessége, az absztrakt gondolkodás, beilleszkedett az emberi életbe. Más szavakkal: a régi korokban nem létezett olyan gondolkodás, amelyhez a fizikai emberi organizációt alkalmazták, ez a fizikai organizáció kellett hozzá, mint nálunk. Akkor az ember organizációjából csak az éteri, asztrális és én-organizációjával gondolkodott. A gondolatokat azzal együtt és annak révén kapta, ami az imaginációból, inspirációból, intuícióból nyilatkozott meg. Ez még ma is így van olyan embereknél, akik valamiféle még említendő körülmények folytán, nem modern egzakt szellemi látással rendelkeznek, hanem régi állapotokból örökölt álomszerű szellemi látásuk van. Az ilyen emberek soha sem ellenőrizhetik lelki élményeiket, de ezek meg vannak. Így mint a régi korok embereinél. Olykor csodálkozunk, hogy az ilyen emberek álomszerű vízióikban milyen határozott gondolatokat kapnak, e gondolatok mélyén sokszor jóval szellemesebb logika rejlik, mint amire ma akár egy filozófus is képes. Ezek a szellemi világból megnyilatkozó gondolatok. Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban csakis ilyen kinyilatkoztatott gondolatok léteztek.

Ma csak az absztrakt gondolkodást ismerik, ezt a fizikai test eszközével hozzák létre. A fizikai test eszközével élik át, ez a jellemző arra, amit az emberiség újabb korában szerzett meg, amikor a teljes tudatossághoz felemelkedett. A fizikai testtel megszerzett gondolkodás a szellemi világgal szemben voltaképpen nem helyén való gondolkodás, mert a gondolkodás azt mutatja, éppen a mostani jellemzés alapján, hogy a szellemi világhoz tartozik. Most nem a megfelelő helyén van, mivel az ember fizikai organizmusát használja a gondolkodáshoz. A gondolkodás ezáltal olyan elemben él, amely nem az ő saját ősi eleme. Ezáltal azonban az ember ebben a gondolkodásban is szert tesz valamire, amit soha sem érhetne el, ha a gondolkodás csak az imagináció, inspiráció és intuíció megnyilvánulásából adódhatna. A gondolkodás szubsztanciális tartalmában azért nincsen a szellemi világból semmi sem, mivel a gondolkodást a fizikai organizmus dolgozza ki. Ez alapjában véve olyan tevékenység, amely csakis a fizikai organizmusban megy végbe. Más szavakkal: ez az absztrakt gondolkodás nem él át semmi valóságosat, mintegy az imaginációból préselődött ki, szűrődött le. A látszatot éljük át. Amit az absztrakt gondolkodásban élünk át, az éppen azáltal látszat-élmény, mert e gondolkodásban teljesen tudatosakká válunk.

Ebben a gondolkodásban kétfélét élhetünk át. Először is látszat-élményünk van ebben az absztrakt gondolkodásban, amelynek önmagában nincs igénye a kifejezésre, de az objektív természet képmásává alakulhat. Az ember csak ezáltal szerezte meg az objektív természettudományt, amelyre ma oly büszke. A külső természeti folyamatokat egy saját önálló külső szubsztanciával telitett gondolkodás nem írhatná le objektív módon. Azokat a leírásokat, amelyeket régi korokban adtak a természeti folyamatokról, nem ismerhetjük el objektív természettudománynak. Mivel a gondolkodásnak csak látszat-élete van, éppen ezért képeződik le a külső világ ebben a látszat-életben. A külső természeti folyamatok szubsztanciája olyan gondolkodásban jelenik meg képszerűen, amelynek nincsen saját szubsztanciája. Így az emberiség előrehaladása során az objektív természettudományt annak a körülménynek köszönheti, hogy teljes tudatosságát gondolati látszat-átélésben szerezte meg. Az absztrakt gondolkodás felmerülésének korszaka egyben az a kor volt, mikor létrehozták az objektív természettudományt.

A szabadság átélése a másik dolog, amit az ember az absztrakt gondolkodáshoz való eljutásának köszönhet. Amit az imagináció, inspiráció és intuíció révén élünk át, mint morális impulzust, még ha olyan álomszerűen éljük is át, mint a régi korokban – amikor mindig az organizmus álmai, ösztönei és emóciói révén élték át, miközben a cselekvés impulzusává vált -, ez mindig kényszerítően hat az emberre. Bármilyen ösztönt kell is organizmusunk cselekvésében alapul vennünk, ez ide-oda vet, kényszerít bennünket. És ha az imaginációban az igazi étervilágból merítünk morális impulzusokat, ezek kényszerítenek bennünket, nem tehetünk egyebet, mint hogy követjük őket. Ugyanígy van ez azzal is, ami az inspirációból és intuícióból származik. Ha azonban az ember, miközben születése és halála közt átéli az absztrakt gondolkodás látszat-életét, felveszi e gondolkodásba a morális impulzusokat – ez tiszta gondolkodás és csakis gondolkodás, de a fizikai organizmus viszi véghez -, akkor ezek a tiszta gondolkodásban élnek, amelynek csak látszat-élete van, és éppoly kevéssé tud valamire kényszeríteni, mint egy tükörkép. Ami e valóságban meglök, az kényszerít, aminek azonban csak látszat-élete van, mint a tiszta gondolkodás élményének, az nem kényszerítheti az embert. Határoznom kell, ha követni akarom. Ezzel a gondolkodás látszat-átélése egyúttal az emberi szabadság lehetőségét is megadja. És amennyiben a szellemi világban gyökerező morális impulzusok jönnek és betöltik az embert e látszatot átélő gondolkodásában, akkor szabad impulzusokká válnak. Az ember tehát kétfélét köszönhet a gondolkodás látszat-átéléséhez való felemelkedésének: az objektív természettudomány korszakát és az igazi szabadság megszerzését. Ahogyan az érzékfeletti világokba való felemelkedés „A hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvemben, valamint „A szellemtudomány körvonalai”-ban és a „Világ és az ember”-ben írtam le, úgy ezeket az összefüggéseket, a szabadság tudatának modern korunkban való megszerezését „A szabadság filozófiája”-ban próbáltam alapvetően leírni. Így azt mondhatjuk, hogy a gondolkodás abban a korban utasította el a régi álomszerű szellemi látást, amelynek révén egykor megalapították a régi filozófiát, kozmológiát és vallásos életet, amikor az ember teljes tudatosságát azáltal szerezte meg, hogy gondolkodása leáramlott fizikai organizmusához és ezt alkalmazta. Az ember ezáltal megszerezte azt a lehetőséget, hogy fizikai organizációjában élve, születése és halála közt objektív természettudományt alakítson ki. Továbbá azt a lehetőséget is megszerezte, hogy szabadságát kialakítsa. Ma azonban azon a ponton van, ahol ismét rá kell lépnie az érzékfeletti világba vezető útra – teljes tudatának megtartása mellett – teljesen tudatos imaginációval, inspirációval és intuícióval, hogy az objektív természettudomány és a szabadság élményeihez hozzászerezze az érzékfeletti világ megismerésére épülő új filozófiát, új kozmológiát és új vallásos életet. Ezek az érzékfeletti világ megnyilatkozásaként épp úgy megfelelnek a modern embernek, mint ahogy teljes tudatossága kielégíti az érzeti világban az objektív természettudomány és szabadság megszerzése révén.

Így egyfelől a szabadság és az objektív természettudomány, másfelől a modern spirituális tudomány ismertetése révén jellemeztük, hogy az emberiségnek hogyan kell jelen korunkból a jövő felé haladnia, hogy érzékfeletti megismerés megszerzése révén illeszkedhessék bele a világrend által megkövetelt igazi emberi haladásba.


[1] Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13) művét francia nyelvre Jules Sauerwein fordította.

A lélek akarati részének átélése

Dornach, 1922 szeptember 15.

Amit az emberi lélek földi léte folyamán mindennapi tudatában átél, az gondolkodásban, érzésben és akaratban fejeződik ki. E gondolkodás, érzés és akarat voltaképpeni reális hátterét azonban abban kell keresnünk, amit itt ezekben a napokban asztrális emberi organizmusként és az én lényeként jellemeztem. Megmutattam, hogy a lélek gondolkodó részének a fej-organizációval van bizonyos kapcsolata, a lélek érző része pedig némileg másmilyen kapcsolatban van az ember ritmikus organizációjával, a lélegzési ritmussal, a keringés ritmusával és az emberi lény egyéb ritmikus folyamataival. Az emberi lélek akarati része sokkal lazább módon kapcsolódik a fizikai és éteri organizmushoz.

Ha azt tanulmányozzuk, hogy a lélek gondolkodó része hogyan kapcsolódik a fej-organizációhoz, akkor rájövünk, hogy mintegy teljesen átadja magát a fej-organizációnak; mintegy fej-organizációvá alakult át. A fej-organizáció a lélek gondolkodó részének fizikai és éteri képmását alkotja, úgy hogy, ha az ember éber nappali életében valóban gondolkodik, voltaképpen magát a gondolkodás folyamatát nem látja, képmását az agyvelő és az idegrendszer fizikai és éteri folyamataiban kell megkeresnie. Ezért a pszichológia e fizikai részének tulajdonképpeni területe az agyvelő anatómiája és fiziológiája, mert már az agyvelő felépítésében és így az agyi folyamatokban is világosan láthatók annak a képmásai, ami a gondolkodásban történik. Az emberi lélek érző része nem adja át magát ugyanígy a fizikai és éter-organizmusnak és nem is árad bele. Azt mondhatjuk róla, hogy hol a lélegzésnek, hol a vérkeringésnek adja át magát, beléjük áramlik, úgy hogy az imaginatív látás és az inspiráció számára mintegy láthatatlanná válik. A lélek érző része beleárad a légzési folyamatokba és a vérkeringés folyamataiba, aztán újra elszabadul tőlük, önálló lesz, saját alakformáló tevékenysége van. Így a lélek érző része mintegy beleárad a keringési rendszerbe, megint visszahúzódik belőle, újra beleárad, és így tovább.

A lélek akarati része egészen másképp viselkedik. Nem adja át magát állandóan a fizikai és éter-organizmusnak, és nem is áramlik ki és húzódik vissza felváltva, hanem voltaképpen saját erői révén tartja vissza magát az emberi organizmus fizikai és éteri részétől. Saját erői folytán van saját önálló léte. Ezeknek az erőknek a révén voltaképpen megmarad a lelkiségben, a szellemiben, és ott is maradna, ha nem következne be valami egyéb. Tehát azt mondhatjuk, hogy a lélek akarati részében a lelkiség mindig lelki-szellemi marad a földi élet folyamán is. És ha az intuíció révén bepillantunk a lélek akarati része mögött rejlő voltaképpeni valóságba, akkor ezen az akarati részen tanulmányozhatjuk, hogy mi az ember maradandó szellemi-lelki lénye. Az akarat is odaadja magát, azonban valami módon a fizikai organizmusnak, beleáramlik, de ez nem folyamatos, mint a lélek gondolkodó részénél, nem is ritmikusan váltakozó, mint az érző résznél, hanem a következő történik. Ha például lelkünk gondolkodó része a fej-organizáció révén olyan gondolatot ragad meg, amely tartalmánál fogva önmagában akarati impulzust jelent, akkor más történik, mint a puszta gondolkodásnál. Ha a világ dolgain gondolkodunk, anélkül, hogy eljutnánk az akaratig, akkor csak a fej-organizációt vonjuk be, és az emberi fej-organizációt a gondolkodás tevékenysége olyan módon építi le, vagy legalábbis a leépülés, feloszlás, elhalásra hajlamosítja, ahogy tegnap leírtam. Ha azonban olyan gondolatunk támad, hogy ezt vagy azt akarom, akkor a lélek gondolkodó részéhez tartozó tevékenység kiterjed a fej-organizációból az ember anyagcsere rendszerére és végtag-rendszerére. Ha az embernek olyan gondolata van, amely akarati szándékot jelent, akkor intuícióval meglátjuk, amint asztrális tevékenység lüktet bele az ember anyagcsere organizációjának egy részébe vagy egészen a végtag-organizációba és akkor az ilyen, az akaratot megcélzó gondolat révén nem csak a fej-organizációban történik leépülés, hanem az anyagcsere és a végtagok szerveiben is. Itt romboló folyamatok jönnek létre az ilyen gondolatok révén. Ezek a romboló folyamatok azt váltják ki, hogy most a lélek akarati részének reális alapja is beleáramlik az anyagcsere vagy végtag-organizmusba és kiegyenlíti azt, amit a gondolat leépített, újra felépíti, amit a gondolat leépített.

Hogy szemléletesen fejezzem ki magam, a helyzet a következő. Azt gondolom, hogy felemelem a karomat. Ez a gondolat a fej-organizációból beleáramlik a kar organizációjába és ott leépülést, romboló folyamatot hoz létre. Elégésnek nevezhetjük. Karom organizációjának működése során valami elpusztul. Az asztrális organizmusnak az a része, amely a lélek akarati részének felel meg, utána áramlik, helyrehozza azt, ami leépült, újra felépíti. És ebben a felépítésben történik meg a karom felemelése. Ami tehát elégett, azt ismét helyrehozza és a voltaképpeni akarati cselekedet ebben a helyreállításban megy végbe.

Az én tulajdonképpeni lényét az asztrális organizmusnak az a része foglalja magában, amely az emberi lélek akarati impulzusainak az alapja. Így az akarat kifejtésekor mindig az én lényének kibontakozása is végbemegy. Miközben tehát az ember akaratának kifejtését látjuk, beletekintünk abba, ahogy az ember asztrális organizmusa és énjének lénye bizonyos indítékból beleáramlik, beleömlik a fizikai és éterorganizmusba. Ez az olyan akaratkifejtésnél is megtörténik, amely voltaképpen nem teszi szükségessé végtagjaim mozgatását, hanem esetleg ezek kiegészítő része vagy talán maga is csak némileg eleven óhaj. Ekkor is ilyesmi történik, csak a lélek reális akarati része az emberi organizmusnak sokkal bensőbb részeit árasztja el.

Látják, egészen pontosan tanulmányozhatjuk az akaratkifejtést, de ehhez az ember tulajdonképpeni lelki és szellemi lényének ismeretére van szükségünk. Enélkül nem tanulmányozhatjuk a lélek akarati részét és voltaképpen az én lényéhez sem juthatunk el, mert ez a gondolkodásban csak gyenge képmásában mutatkozik, az érzésben csak impulzusként jelenik meg, és csak az akaratban van a földi lét számára igazi realitása. Az akaratnak bizonyos indítékra történő kifejtésétől eltekintve, az emberi akaratnak megfelelő realitás az emberi organizmusban a fizikai organizáció utáni folytonos vágyódás. A lélek akarati részében úgyszólván azt kívánjuk öntudatlanul, hogy beburkolódzunk az ember anyagcsere- és végtagorganizmusába. Ha az emberi lélekben éppen azt vizsgáljuk közelebbről, amit az előbb leírtam, akkor az akarati rész révén az emberi lelki élet olyan mélységeibe, alapjaiba, a lélek olyan folyamataiba tekintünk, amelyek a mindennapi tudat előtt nagyon is rejtve maradnak.

Már kifejtettem, hogy a mindennapi tudat számára egyáltalán nem tudatos az organizmusban folyó felépítés és leépülés. De az emberi léleknek a szokásos akarati impulzusoknál tekintetbe jövő cselekvésein kívül léteznek még folyamatai, az emberi lény igen reális tudattalan folyamatai, amelyeknek hullámai azonban egyáltalán nem csapnak fel a földi lét folyamán a mindennapi tudatba. Ezek a következők.

Láttuk tegnap, hogy a lélek érző részében öntudatlanul állandóan a morális és morális-szellemi ember értékelése folyik. Ami a lelkiismeret rezdüléseiként tevékenységünk megítéléseként csak gyenge vetületében csap fel a tudatba, az tudat alatt igen jelentős döntő tevékenység. Az ember lelkének nem tudatos organizmusában is értékeli minden cselekvését. Itt csak értékelésre kerül sor. De abban, ami a lélek akarati részének felel meg, még valami egészen más is történik. Látjuk a földi élet során, amint az akarati résznek megfelelő asztráltest és én, a kozmosz asztrális és én-erőivel az ember homályos életet folytató belső lényét megfelelően felépíti. Ez a következőképpen történik: míg bensőleg értékeljük saját képességeinket, asztrális lényt hozunk létre, amely bennünk van, és egyre jobban növekszik. Ez a lény tényként tartalmazza ezeket az értékeléseket és a lélek érző részének szerepe csak az, hogy az értékelés mintegy eszmei folyamatként van jelen, vagy – a történés ideje szerint – tudatalatti eszmei emlékként. A történés után az akarati részben valami jelentősebb jön létre. Az az ítélet, hogy „gonosz tettet hajtottam végre'', lénnyé válik bennünk. Ez a lény olyasmi bennünk, mint a cselekvő ember tényleges reális értékelése.

Ahogy a leírásból az előbb láthatták, a lélek akarati részében rejlik valami, ami megmarad, ami már akkor megvolt, mielőtt az ember leszállt a szellemi-lelki világból fizikai-éteri organizmusába. A lélek e szellemi részére hat annak visszhangja, hogy ismét felépítsen egy emberi organizmust, a földelőtti létben ez volt a tevékenysége. Most azonban akadályozza, hogy a fizikai organizmus itt van, tevékenysége nem tud kibontakozni, mert mindenütt mintegy beleütközik a fizikai organizmus sarkaiba és falaiba, de tendenciaként ez megmarad. És ebbe a tendenciába az imént leírt realitás tagozódik bele: az a lény, amely a morális és morális-szellemi ember realizált értékelését jeleníti meg. Így magunkban hordozunk egy lényt, akiben egy új organizmus kialakításának indítéka egybeáramlik a realizált morálisértékeléssel. Ezt a lényt átvisszük a halál kapuján, ha fizikai földi létünk befejeződik.

Leírásomból látták, hogy az emberi organizmusban állandóan romboló és építő, halált okozó és éltető, tompító és ébresztő erők vannak jelen. A lélek gondolkodó részében bénító erőket kell látnunk, akarati részében ébresztő erőket. A halál és élet küzdelme egész földi létünk folyamán követ bennünket. Ha ezt a földi létet befejezzük, akkor morális kvalitásaink öntudatlanul kialakított eredményét bevisszük a szellemi világba.

A napokban elmondott leírásokból látták, hogy mikor az ember áthalad a halál kapuján, földi tudata abban a pillanatban kozmikussá tágul. Ahogy az ember itt a Földön fizikai organizmusába éli bele magát, és lehatároltan érzi magát e fizikai organizmus bőrében, úgy a halál kapuján áthaladva a kozmosz távlataiba éli bele magát. Ami egyébként körülötte van, az most saját tartalmává lesz. Tudata kozmikussá válik. Az a kérdés merül fel, hogy milyen a morális emberről alkotott értékelés, amikor az ember a halál kapuján történt áthaladása után felvette ezt a kozmikus tudatot és arra törekszik, hogy új fizikai és éter-organizmust alakítson ki? Erre mai fejtegetésünk második részében adunk választ.

Mielőtt az előbb feltett kérdés megválaszolására rátérhetnék, jellemeznem kell egyes dolgokat az ember földi életének folyásáról a leírt körülmények alapján.

Látták, hogy az emberi organizmusban állandó rombolás és építés megy végbe. Ez a rombolás és építés, pusztítás és újjáélesztés a születés és halál közti élet egész folyamata alatt végbemegy. Amennyiben gondolkodó lelki lények vagyunk, rombolnunk kell, amennyiben akarati lények vagyunk, építenünk kell, és amennyiben érző lények vagyunk, a rombolás és építés kölcsönhatását hozzuk létre. Ami tehát befelé, lelkileg gondolkodásként, érzésként és akaratként jelenik meg az emberben, az rombolás és újrakeletkezés, és a rombolás és újrakeletkezés között zajló összjáték. Az emberi organizmusban végbemenő rendkívül bonyolult folyamatok minden életkor számára másmilyenek. Másmilyenek a gyermeknél, mint a felnőttnél. Különösen a nevelő és tanító számára fontos, hogy szellemi emberismeret alapján lássa át a rombolás és építés váltakozó játékát, az építő folyamatok beáramlását a rombolókba, a rombolókét az építőkbe, állandó összjátékukat az ember bizonyos organizációiban, az organizmusra gyakorolt hatásaikban. Mert csak azáltal tudunk helyesen nevelni és tanítani, ha átlátjuk, hogy az építő és romboló erők hogyan hatnak a gyermek organizmusában és milyen hatást gyakorolhatunk rájuk a nevelés és tanítás révén.

Erre csak egy példát mondok. Egészen más dolog, hogy a gyermekkel éppen annyit tanultatunk-e meg kívülről, emlékezetből, amennyi jót tesz neki, vagy pedig túlságosan sokat, az emlékezetet túlterhelve. Ahogyan ma felfogják az építő és romboló folyamatok kölcsönhatását, könnyen úgy gondolhatják, hogy ez csak a fiatal ember lelki organizációját befolyásolja. Nem így van. Ha egy gyermekkel túlságosan sokat tanultatunk meg kívülről, akkor rendellenes módon alakít ki emlékező gondolatokat. Ezek beleélik magukat a fej-organizációba, de azután rendellenességeket okoznak, amennyiben akarati gondolatokban folytatódnak az anyagcsere- és végtag-organizmusban is. És megérhetjük, hogy ha a gyermeket emlékezetével kapcsolatban esetleg helytelenül tanítottuk és neveltük, akkor ez a hiba esetleg csak 30., 40., vagy 45. évében mutatkozik rossz belső emésztésben és anyagcsere-zavarokban.

Ezt csak kézenfekvő példának említem. A dolgok igen bonyolultak és az igazi pedagógus valóban az ember szellemi megismerése alapján mérheti le és tekintheti át annak horderejét, amit a gyermekkel fizikailag és lelkileg művel. Ezért az igazi valóságos pedagógia csak olyan emberismeretre épülhet, amely tekintetbe veszi a fizikai test organizmusát, a lelket és a szellemet és a teljes emberi organizáció e három tagjának kölcsönhatását is áttekinti. Antropozófus mozgalmunkban ilyen pedagógiát alakítottunk ki. Ez a Waldorf-iskolában realizálódik; itt is bizonyos, mindenesetre csak továbbképző iskola-jellegű próbálkozásokban. De meg kell mondanunk, hogy a ma általánosan elismert pusztán érzékletes tudomány soha sem alapozhat meg igazi pedagógiát és ezért igazi pedagógia csak a tudományos élet antropozófiai elmélyítésével lehetséges. Az itt megpendített téma egyes részleteit a holnapi és holnaputáni előadásban[1] kell majd kifejtenem.

A látó tekintet elé ezenkívül az egész emberi organizmusban, az egyes szervekben zajló rombolás és építés, pusztítás és helyreállítás bizonyos kölcsönhatása, a pusztító és helyreállító tevékenység összetorlódása tárul, és pedig eltérő módon, aszerint, hogy az ember többé vagy kevésbé egészséges vagy beteg. A betegséget egyes szimptómáiban csak annak követésével ismerjük meg, hogy az egész emberi organizmusban vagy valamelyik szervben vagy szervcsoportban hogyan kerekednek felül a leépülés folyamatai, amelyek révén az organizmus merevvé, keménnyé válik vagy pedig az építő folyamatok kerekednek felül, és hoznak létre burjánzó életet. Ugyanakkor azt is megismerhetjük, ahogy a romboló folyamatok rendellenes módon belehúzódnak az építő folyamatokba és fel nem dolgozott anyagcsere termékekkel és egyebekkel hatják át őket. Vagyis amennyire a nevelő számára fontos, hogy e felépítő és romboló folyamatok lefolyását meg tudja ítélni a gyermeknél, olyan fontos a rendellenes építő és romboló folyamatokba való betekintés annak, aki beteg emberrel foglalkozik.

Most az a helyzet, hogy ha a környező fizikai világ különböző természeti birodalmait, az ásvány-, növény- és részben az állatvilágot is áttekintjük, akkor meglátjuk, hogy mindezeket rejtett szellemi-lelkiség hatja át. Például valamilyen növényben építő erőket találunk, ha ezeket bizonyos módon elkészítve bevezetjük az emberi organizmusba, akkor a beteges rendellenes pusztító folyamatok ellen hatnak. Vagyis a rendellenes leépülés vagy épülés folyamataira kint a természetben találunk gyógyító szereket és a gyógyszer és betegség közti összefüggést csak azáltal látjuk át, hogy az imént jellemzett módon tekintünk be az emberi organizmusba. Bármit teszünk egy bizonyos betegségben szenvedő organizmussal – akár külső gyógyszert adunk, akár olyan kezelést alkalmazunk, amiben egyébként az egészséges organizmus nem részesül vagy ő magát nem kezeli, tehát akár helyesen alkalmazott rendszabályokkal élünk vagy a létrehozott gyógyeuritmiát[2] műveljük -, az ilyen alkalmazás révén mindig úgy hatunk, hogy a burjánzó felépülés folyamatait vagy a normális mértéket meghaladó leépülés folyamatait az organizmusban ismét egyensúlyba igyekszünk hozni.

Látják, hogy a pusztán érzékletes tudományra építő orvostudományt ki kell egészíteni és bővíteni azzal, ami szellemi szemléletből, a teljes emberi organizáció megismeréséből következhet. Ahogy az érzékletes tudomány fiziológiai, anatómiai része csak az emberi organizáció külső oldalát tudja megítélni, úgy a gyógyszernek a betegséghez való viszonyát is csak külső kísérlettel találhatja meg. Az imagináció, inspiráció, és intuíció jut el oda, hogy egy gyógyszer vagy gyógyító folyamatnak a patologikus folyamat lényegével való belső összefüggését áttekintse és a csupán próbálgató empirikus terápiát racionális terápiával helyettesítse, amely átlátja az embert és a gyógyító folyamatokat. Erre is csak egészen vázlatosan utalhatok itt, de látják belőle, hogy amit antropozófus megismerésként kell megalapoznunk, az a kórtan és terápia további kialakításának is kiindulópontként szolgál a jellemzett szempontok szerint. Ezek a dolgok mozgalmunkban már gyakorlati formát öltöttek. Stuttgarti és itteni arlesheimi terápiás intézetünkben nem orvosi dilettantizmust folytatunk. A mai orvostudományt teljes mértékben elismerjük és alkalmazzuk is, de ezeket a dolgokat áthatjuk azzal, amit a szellemi megismerés, szellemi szemlélet nyújthat nekik. Azok a kritikusok, akik csupán az érzékletes tudományra akarnak építeni, ma még azt mondják, hogy az antropozófia alapján dolgozó szellemtudomány betegségről és gyógyítási folyamatokról való mondanivalója gyermeteg. Ez teljesen érthető olyan embereknél, akik csak az érzékelésen alapuló tudományból kiindulva akarnak gondolkodni és dolgozni. Mégis meg kell mondanunk, hogy az ilyen embereknek fogalmuk sincs az igazi viszonyokról, ha „gyermetegnek” nevezik e dolgokat, és hogy amit az érzékletes tudomány az anatómia, kórtan és terápia területén produkál, az csak alapozása annak, ami a szellemi szemléletből adódik éppen az orvostudomány számára. És nem rosszalló értelemben mondanám, csak néhány kritikusra vonatkozóan: ha már valami gyermeteg némely tekintetben, akkor ez az az orvostudomány, amely csak érzeti dolgokra akar épülni. Nem akarom elítélni a gyermekességet, csak arra utalnék, hogy kiegészítjük avval, ami a szellemi megismerésből fakad a teljes emberrel kapcsolatban. Ha ezt átgondolják, akkor belátják, hogy mennyire részletekbe kell bocsátkoznunk, ha az ember éteri és asztrális organizmusának és én-lényének a fizikai életben lejátszódó tevékenységeit akarjuk áttekinteni.

Az ember halálakor leveti fizikai organizmusát, elveszíti. Ekkor olyan állapot következik be, amelyben az ember már nem viseli magán fizikai organizmusát, de énjének lénye és asztrális organizmusa még hordozza az éter-organizmust. Már kifejtettem, hogy az ember éter-organizmusát nem választják el élesen merev határok a kozmikus éteriség általános organizációjától. A kozmikus éteriségből állandóan áramlások özönlenek az ember éter-organizmusába, majd ismét kijönnek belőle. Ezért van az, hogy abban a pillanatban, ahogy az ember áthalad a halál kapuján, de éter-organizmusát még magán viseli, tudata kitágul az éteri messzeségbe, és mégis a fizikai organizmusból éppen kihúzódott éter-organizmusát érzi még sajátjának. Ebben az állapotban az ember teljesen átadja magát a kozmosz éterikus élményeinek, ezek tudata számára olykor saját organizmusának pusztán éteri átélésévé húzódnak össze. Az embert a halál kapuján történt áthaladása után kozmikus tudata mintegy lenyűgözi. Itt még egyáltalán nem tekint tudatosan a bennünk kialakult lényre, amely a morális ember realizált értékelését jeleníti meg. Ezt az asztrális organizmusunkba tagozódott morális-szellemi lényt átvisszük a halál kapuján, de a halál utáni legelső időben nem igen észleljük, hanem a Földön éppen átélt életünk lefolyásának adjuk most át magunkat – a kozmoszból és a kozmoszba – hiszen étertestünknek ez a tartalma. Egy ideig az éppen befejezett földi élet lefolyására tekintünk vissza. Bensőleg az élet lefolyása most közvetlenül a halál után jelenik meg, ahogyan a napokban már leírtam, ahogy az imaginatív tudat számára megjelenik. De ez az állapot csak néhány napig tart. Körülbelül addig, míg az egyes ember számára – egyénileg különbözően – a napi élmények indítékot adnak álmai kialakulásához.

Az álmok keletkezésénél az a helyzet, hogy voltaképpen mindig közvetlenül az elmúlt nap élményeire rezonálnak, vagy az azt megelőző, illetve még eggyel előbbi nap élményeire. És éppen úgy, ahogyan az elmúlt napból álmodunk valamit, de ez más régebbi élményekkel asszociálódott, úgy az ember e többi élménye is felmerül álmában. Például azt álmodjuk, hogy tegnap valakivel erről vagy arról beszéltünk. A tegnapi élmény még közvetlenül belép az áloméletbe. De ezzel az emberrel élénken beszéltünk valakiről, akit talán tíz évvel ezelőtt láttunk utoljára. Mivel ez az élmény beleszövődött a beszélgetésbe, álmunkban mindenféle felmerül arról az emberről. Ha az álmokat megfelelően tanulmányoznák, akkor ismernék az álomélet ilyen élményeit. Ez az egyes embereknél eltérő. Az egyik csak az előző napról álmodik, a másik az ezt megelőző nap élményeiről, megint másik a három-négy nappal előbb történtekről. Ameddig az egyes individuális ember ilyen lehetősége terjed, addig tart halála után az az állapot, ami még étertestében van. Ezt úgyis jellemezhetném, hogy ez az idő olyan hosszú, mint ameddig az ember kibírja alvás nélkül, tehát nappalokon és éjjeleken át ébren tud maradni. Az egyik elalszik, ha csak egy éjszakát álmatlanul töltött. A másik kibírja, hogy 2, 3 vagy 4 éjszakán át ébren maradjon. Ilyen hosszú ideig tart azután annak az élménye, hogy az ember halála után még étertestében tartózkodik.

Azután bekövetkezik az, hogy egyre inkább elragad bennünket a kozmikus-éteri világot átélő tudatunk. És mivel éter-organizmusunk most nem válik el élesen a kozmikus-éteri világtól, így mintegy kiáramlik hozzá. Mikor benne érezzük magunkat a kozmikus éteriségben és újra visszatekintünk étertestünkre, akkor már nagyobbnak tűnik. És ez így folytatódik. Végül már nincs éter-organizmusunk, és csak asztrális organizmusunkkal éljük bele magunkat a kozmoszba és kozmikus tudatunkba. Ekkor lép fel az emberben, a már jellemzett lény, aki megjeleníti az ember morális-szellemi kvalitásának reális értékelését. Úgy érezzük, hogy ez a lény megterhel bennünket. Tehát ami belőlünk a kozmoszba éli bele magát, az egybeáramlik azzal a lénnyel, aki voltaképpen morális végeredményünket jeleníti meg, és akihez halál utáni élményeink közt mindig újra vissza kell térnünk. És mivel a kozmikus tudatból állandóan reálisan hatnak a kiegyenlítő erők, ezért rendkívül intenzív tendencia jön létre: amit helytelenül, ostobán tettél, azzal szembe kell állítanod a helyes cselekedetet! Ezért a tegnap lélekvilágként jellemzett élet során a továbbiakban beleéljük magunkat az ember morális-szellemi kvalitásai és a kozmikus kvalitások közti ritmusba. Ebben a ritmusban tendenciák összessége alakul ki, hogy ismét átéljük a kiegyenlítés lehetőségét morálisan értéktelenebbnek talált tetteink számára. Ha például valakinek olyasmit okoztunk, ami őt ilyen vagy olyan módon érintette, akkor létrejön az a tendencia, hogy másik földi életünkben kiegyenlítő cselekedetet hajtsunk végre. Vagyis a különböző földi életeken áthaladó sors csírája ilyen módon alakul ki. Ugyanakkor azonban tisztán kozmikus tudatunk nagyon elsötétül, elhomályosul azáltal, hogy ezt a részt magunkban hordozzuk. Az emberi léleknek a lélekvilágon való egész áthaladása folyamán tompa – legalábbis tompább – tudatállapotban kell maradnia, míg nem válik szükségessé, hogy a szellem országába lépjen és levesse azt, ami a leírt lényként adódott és egy ideig tisztán éljen az amorális kozmoszban, ahová nem vihetjük magunkkal azt, amit morális vagy immorális szellemi lényünk végeredményeként éltünk át a lélekvilágban.

Ha le akarjuk írni a halál utáni lelki létből a szellemi létbe való átmenetet, akkor az ember földi életének szempontjából a következőképpen írhatjuk le. Míg az ember a lélekvilágon halad át, vagyis átéli a kozmosz és az előző földi lét morális szellemisége közti ritmus állapotát, e két lényeg ütközését, addig az embert valamilyen hajlam bűvölete köti legutóbbi földi életéhez. Hiszen az a lény, akit magával hozott és aki morális-szellemi kvalitásait jeleníti meg, az legutóbbi földi életéből eredt. Lelki tendenciáival függ rajta és csak akkor élheti át tisztán a kozmoszt, ha ettől a függéstől, ezektől a tendenciáktól bensőleg szabaddá tette magát. Akkor ott úgy élhetnek vele együtt a szellemi lények, hogy erőikből meríthet olyan erőket, amelyek kidolgozhatják egy leendő emberi fizikai organizmus univerzális kozmikus szellemi részét.

Ezt az ember földi életének szempontjából mondtuk. Ugyanezeket a viszonyokat jellemezhetjük azonban a kozmikus tudat és kozmikus átélés szempontjából és akkor a következőt kell mondanunk. Miután az ember levetette étertestét és énjének lényében és asztrális organizmusában még a jellemzett módon tovább élnek a földi élethez húzó hajlamok, akkor bensőleg a kozmoszon átáramló szellemi holderők hatják át. Ezekről a holderőkről már akkor is szólnom kellett, mikor az alvás állapotát jellemeztem. Most az ember földöntúli létében ismét találkozunk velük. A holderők az embert mindig a földi léttel hozzák bizonyos kapcsolatba, vagy ezt akarják. Itt a halál után úgy nyilatkoznak meg, hogy az embert mintegy nem akarják földi létéből kiengedni. Levetette fizikai testét, de újra vissza akar térni a földi létbe. Ez onnan ered, hogy a kozmosz holderői hatják át. Halálunk után megszűnt a szokásos földi gondolkodás, amely a fizikai test fej-organizációjához kötődik. A földelőtti ember ebbe a fej-organizációba áradt szét. Midőn levetettük az emberi fizikai organizmust, megszűnik annak funkcionálása, ami voltaképpen csak materiális módon működött. Az ember ezáltal közvetlenül, direkt módon már nem földhöz kötött lény, de közvetve, indirekt módon azért az, mert a holderők még továbbhatnak benne. Halála után még sokáig olyan tendenciát keltenek fel benne, hogy visszatérjen a földi létbe, ahol olyan lényt hozott létre magában, amilyet most magába zárva hordoz.

Az embernek azonban halála után szüksége van arra, hogy kiszabaduljon a holderőkből, túllépjen rajtuk, szabaddá tegye magát bensőleg a beleáramló és beleható holderőktől. Ezek a holderők mindig megtartják benne a ritmikus erőkre való kozmikus emlékezés egy fajtáját, vagyis mindig újra inspirációkban és imaginációkban mutatják be neki azt, ami a bolygómozgásokban és a bolygóknak az állócsillagokhoz fűződő viszonyában végbemegy. A holderők azonban visszatartják az embert attól, hogy átélje azokat a szellemi lényeket, akiknek fizikai képmásai ezekben az állócsillag-konstellációkban jelennek meg. És most az ember számára szükségessé válik, hogy belépjen a tiszta szellemi világba. Míg a holderők hatnak rá, addig ezek nem engedik ide be. De neki a kozmoszt, amelyet átél, másik oldaláról is meg kell néznie, mint amely fizikai létében fordul felé. Az ember akkor jut valóban ilyen állapotba, ha tisztán szellemi, kozmikus tudatot fejleszt ki. Akkor olyan helyzetbe kerül, ahol mintegy a kozmosz perifériáján van. És ahogy itt a centrumban vagyunk, és mindenütt kitekintünk a kozmoszba, úgy e szellemi szemlélésben a perifériáról tekintünk be a kozmoszba. De most nem a szóban forgó szellemi lények fizikai képmásait látjuk, hanem magukat a szellemi lényeket. Nem térbeli módon tekintünk be a perifériáról a kozmoszba. Ahogy itt egy szempontból tekintünk ki a kozmoszba, úgy ott egész gömbfelületről tekintünk befelé. De ez a dolog megint csak térbeli. Mi minőségileg látjuk. Kitekintünk az állócsillagok egének birodalmába, és kívülről nézzük meg.

A halál és az újabb születés között függetlenné kell válnunk a fizikai világtól, ahol földi létünk végbement. Az ember egészen másként jutott ebbe a világba az emberiség fejlődésének a golgotai misztériumot megelőző korában, mint e történés után következő időkben. A földi emberiség fejlődése során az ember belső életében hatalmas metamorfózis ment végbe. A Krisztus-esemény fordulópontot képez a földi emberiség fejlődésében. Ezért fejtegetéseim utolsó negyedében le akarom ma még írni az este lezárásaként az ember lelki-szellemiségének a keresztény fejlődés révén történő belépését a szellem országába.

Az embernek ott kell hagynia a holdszféra régiójában azt a lényt, aki morális értékelését jelenti, mielőtt belép a tulajdonképpeni szellemi világba, vagyis eljut más meg nem testesült, hasonló állapotban lévő emberi lelkekkel való együttéléséhez – egyébként már előbb is együtt él ilyen lelkekkel -, de főként mielőtt eljuthat az olyan legmagasztosabb szellemi lényekkel való együttéléséhez, akiknek fizikai képmása a csillagok konstellációiban jelenik meg. E lény nélkül kell abba a régióba lépnie, amely nem a Hold régiója, hanem a csillagoké, lelkében a legmagasztosabb szellemi lényekkel való együttélésből fakadnak azok az erők, amelyek révén most valóban előkészítheti, kidolgozhatja a leendő emberi fizikai organizmus szellemi részét.

Ha a golgotai misztériumot megelőző korban a régi beavatottak jellemezni akarták, hogy az akkori emberiség számára milyen módon történt a szellem országába való átlépés, úgy a következőket kellett mondaniuk azoknak, akik hallani akarták: ha halálotok után át kell haladnotok a lélekvilágból a szellem országába, akkor a holdszférában ott kell hagynotok azt, ami jó és rossz tetteitek folytán alakítja sorsotokat. De pusztán emberi organizációtok saját erejéből nincs akkora hatalmatok, hogy a holdszférából a csillagok szférájába való átlépést megtegyétek. Ezért az a Naplény fogja pártotokat, akinek fizikai tükröződése a fizikai Nap. És ahogy külső életetek a Nap fizikai fényének és melegének hatása alatt zajlik, úgy halálotok után lényetek a magasztos Naplényt igényli, ő szabadít meg sorsotok magjától és befogad benneteket a csillagok szférájába. Így ott Napvezetőtök segítségével kidolgozhatjátok leendő fizikai organizmusotok szellemi részét. Miután Napvezetőtök irányítása mellett eleget dolgoztatatok a szellemiségben fizikai organizmusotok kialakításán, ismét visszatérhettek a földi életbe. A földi életbe való visszatéréskor újra befogad benneteket a holdszféra. Itt megtalálhatjátok a sors lényét, aki előző földi életetekből vittetek át a halál kapuján. Egyesült vele és most egész másként uralkodhattok rajta, miután a magasztos Naplénnyel együtt előkészítettétek leendő fizikai organizmusotok szellemi részét. Sorsotok magját összeilleszthetitek a fizikai földi organizmusra irányuló erőitekkel. Ismét áthaladtok a holdszférán. – És azután következik be a földi életbe való belépés, ahogyan az előző fejtegetésekben leírtam.

Azok a beavatottak, akik a golgotai misztérium kortársai voltak, vagy az utána következő III-IV. századig éltek, azt mondhatták híveiknek: az az alak, amelyet az ember fizikai organizmusa felölt földi életébe, egyre jobban kialakítja az ént. De az ember elveszíti erejét, amivel abba a régióba léphet, ahol a magasztos Naplény lehetne a vezetője fent a csillagok szellemi régiójában. Ezért szállt le Krisztus a Földre és hajtotta végre a golgotai misztériumot. Az emberi lélek a golgotai misztériumhoz fűződő érzelmi kapcsolata révén kap olyan erőt, amely halála után hat és elragadja lelkét sorslényének magvától és a holdszférától. Krisztus utóhatása révén a lélek kialakítja a csillagvilág más lényeivel együtt leendő fizikai organizmusát, és azután újra rátalál sorsának magvára, amelyben ott rejlenek azok a tendenciák, amelyek eljövendő földi életeinek sorsát alakítják ki. Az embert az az erő teszi képessé rá, hogy megfelelően haladjon át a szellem országán, és helyesen vegye fel sorsának magvát, amelyet a Krisztus-impulzusból vett fel.

Aki ma beszél a beavatási tudomány alapján, annak még a következőt kell ehhez mondania: igen, az ember a halálon túl ható Krisztus impulzus hatására szabadul ki a holdszférából, hatol be a csillagok és a Nap szférájába, és a csillagvilág lényeitől kapott impulzusok alapján tud ott a következő földi élet fizikai organizmusának kiformálásán dolgozni. De a holdszférából azokkal az erőkkel szabadul ki, amelyeket a Krisztus-lény és a golgotai misztérium iránti hajlandósága révén halmozott fel énjében. A holdszférából olyan módon szabadul ki, hogy most a csillagok szférájában is úgy tud dolgozni, hogy mikor ismét visszatér a holdszférába és találkozik sorsának magjával, akkor ezt szabadon, szabad szellemi tettként veheti fel magába, mert azt kell mondania: a világ fejlődése csak úgy folyhat le helyes módon, ha az ember felveszi magába sorsának e magvát, és kialakított sorsát az eljövendő kiegyenlítő földi életekben ismét elrendezi.

A Hold-szféra halál utáni átélésének újraélésében az a lényeg, hogy a kozmikus lét egy pillanatában az ember sorsát, karmáját önállóan összefüggésbe hozza előrehaladó lényével. És e Földön túl véghezvitt tett földi képmása a következő földi életben az emberi szabadság, a szabadság érzése a földi lét folyamán. A sors ideájának helyes megértése és a szellemi világokba történő követése nem determinista filozófiát alapoz meg, hanem a szabadság igazi filozófiáját, ahogyan a múlt század 9o-es éveiben nyújthattam „A szabadság filozófiája” című könyvemben[3].

Ha tehát az ember halála után beleéli magát a szellemi régiókba, akkor organizmusába beleillesztve és kozmikus sorsához kötődve hozza magával a szellemi világok áthatásának utóhatásait, amelyeket a szellem országában élt át. És amennyiben az újkori ember átéli magában Krisztust, akkor átélheti a szabadságot és a szabadsággal összefüggően az istennel való áthatottság érzését. Ebbe az istennel való áthatottságban az tükröződik vissza itt a Földön, amit átéltünk, mikor a csillagvilágon át a holdszféra felé haladtunk és mikor a Hold-szférában tartózkodtunk.

A szellemtudomány mindezeknek a viszonyoknak a megismeréséhez küzdi fel magát, mikor a lélek akarati gyakorlatai révén létrehozza az intuíciót. Régebbi korokban ezt az intuíciót az akkori beavatottak útmutatásai alapján úgy hozták létre, hogy az ember külső fizikai organizációját főként aszkézis révén sanyargatta. Külső fizikai organizmusának sanyargatása és lebénítása folytán még sokkal nagyobb energiával éli ki magát független akarata, amely egyébként voltaképpen csak a fizikai organizmus utáni vágyát éli ki. Az aszkézis annyira lebénítja a fizikai organizmust, hogy az akarat nehezen tud most a fizikai organizmusba jutni. Az akaratot mintegy visszaűzi, és mennél nehezebben tudja magát a fizikai organizmusba merülve beleélni, annál jobban beleéli magát a szellemi világba, és intuíciókat hoz létre. Ezt hozta létre az aszkézis. De az újabb korban helytelen ennek a régi aszkézisnek a folytatása. A golgotai misztérium után az ember fizikai teste olyan alakot öltött, amelynek révén már nem viselne el eredményes aszkézist. Az újabb ember az ilyen aszkézis révén annyira lebénítaná fizikai organizmusát, hogy én-tudata, amelynek fejlődnie kell, nem tudna megfelelő módon fejlődni. Az ember akkor soha sem juthatna el a szabadság tudatához. A Krisztus impulzushoz sem tudna helyesen, szabadon kapcsolódni.

Ezért az akarati gyakorlatokat úgy kell végezni, hogy nem a fizikai testet kell visszaszorítani, mint a régi korokban, hanem úgy, hogy az akarati gyakorlatok révén erősítsük az ember tisztán szellemi-lelki képességeit. Tehát nem a test szorul vissza a lélektől, hanem a lélek éli bele magát a szellemi világokba. Az emberiség előrehaladó fejlődése értelmében nem csak az változott meg, amit a régi beavatottak híveiknek a halál és újabb születés közti átélés felől mondtak el, hanem az is, amit azokról a gyakorlatokról kellett elmondaniuk, amelyeket az embernek az érzékfeletti világokba vezető megismerésért kell folytatnia. A régi aszkéta nem juthatott el a szabadság olyan királyi tudatához, mint amelyhez organizációja révén a modern embernek el kell jutnia. A régi aszkéta viszont nem is találkozhatott halála és születése közt a Naplénnyel, aki olyan cselekedeteket hajtott végre vele, amelyeket most maga is elvégezhet, miután Krisztus véghez vitte a golgotai misztériumot és ez ad neki erőt, hogy halála után végrehajtsa a megfelelő tettet.

Így a kereszténységnek az emberiség fejlődésébe való belépésével megváltozott a vallásos tudat, mert ez a vallásos tudat annak a földi visszhangja, ami az embernek halála és újabb születése közt az istenségtől áthatva kell átélnie a szellemi világban. Éppen a modern beavatási tudomány vezet el bennünket mindenütt a krisztológia mélyebb megértéséhez. Tehát éppen úgy beszélhetünk a vallásos tudatnak az antropozófus elmélyülés révén való megújulásáról, mint ahogy az elmúlt napokban beszéltünk a filozófiának eleven filozófiai tudássá való megújulásáról, és ahogyan szóltunk a kozmológia elmélyüléséről azáltal, hogy felveszi azt, ami csak az intuícióval és inspirációval ragadható meg a magasabb világokból. Az antropozófus elmélyülés révén megújult vallásos tudat lesz csak teljesen tudatos keresztény tudat és ez az egész emberiség számára pozitívum. Az antropozófia együtt szeretne dolgozni a kereszténység megfelelő további fejlődésén olyan értelemben, hogy nem új vallássá akar alakulni, hanem segítően akar a golgotai misztérium által a világba érkezett keresztény vallás kialakulása mellé állni. Ennek meg van az ereje a továbbfejlődéshez, és az antropozófia szeretné helyesen érteni, és megfelelően segíteni ebben a továbbfejlődésben.

Így megkíséreltem, hogy leírjam Önöknek ezekben az előadásokban, hogy az antropozófia hogyan termékenyítse meg a filozófiát, kozmológiát és a vallást. A vallás megismerése természetesen nem vallás. A vallás úgy is átélhető, ha csak lelkületünkkel adjuk át magunkat elfogulatlan módon annak, amit az intuitív megismerés nyújt, de érzületünkben megérthetjük. Így a vallás megismerésének megújulásából a vallásos élet új elmélyülése indulhat ki.

Mindezt csak vázlatosan írhattam le ezekben a napokban. Ezekbe a dolgokba természetesen csak akkor hatolunk be teljesen, ha a részleteket is megismerjük. Némely dolog csak akkor jelenne meg valamennyi színében, minden lehetséges színárnyalatával, míg így vázlatosan kellett maradnia e napokban. Csak így lenne teljes a kép.

Igen tisztelt hallgatóim! Amikor befejezem ezeket az előadásokat, mélységes elégedettséggel tölt el az a gondolat, hogy Önök külföldről jöttek ide és követték ezeket az előadásokat. Ez az elégedettség indít arra, hogy szívből jövő köszönetet mondjak figyelmükért, és Sauerwein doktor úrnak különösen melegen köszönjem meg a hű fordítás munkáját. Kérem, teljesítse még azt a kérésemet is, hogy ezt a köszönetet is lefordítja, mint a többit. Boldog leszek, ha olyan érzéssel térnek haza, hogy az itt töltött idő nem veszett kárba. Ilyen értelemben szeretnék elbúcsúzni Önöktől.


[1] „Ein Vortrag über Padagogik…” megjelent a „Der Goetheanumgedanke inmitten der Kulturkrise der Gegenwart” c. kötetben (GA 36).

[2] A Dornachban 1921 áprilisában tartott gyógyeuritmiai előadások a „Gyógyeuritmia” c. kötetben jelentek meg (GA 315).

[3] "A szabadság filozófiája" (GA 4) első kiadása 1894-ben jelent meg.

A lelki-szellemi létből az érzeti-fizikai létbe való átmenet az ember fejlődésében

Dornach, 1922 szeptember 11.

Az inspiratív és intuitív megismerés leírásából kiderülhetett, hogy az ember belső világának, szellemi-lelki mivoltának van kozmikus léte. Tegnap utaltam rá, hogy alvó állapotban az embernek ilyen kozmikus léte van, de ez szokásos tudata számára öntudatlan marad. Az ember átéli a kozmoszt, de mindennapi tudatában erről mit sem tud. Azt mondhatjuk, hogy míg az ember érzeti tapasztalásában a fizikai földi létben fizikai és étertestében éli át magát és fizikai és étertestének szerveit tekinti belső lényének, addig kozmikus lét folyamán, például alvó állapotban, kozmikus lények képmásait tapasztalja belső életeként. Így valóban azt mondhatjuk, hogy az ember megszokott belső világa már a szokásos alvás állapotában is külső világ lesz. Alváskor az ember elé egyszerűen külvilágként tárul fizikai és éterteste, amelyek egyébként lényét alkotják, ami pedig az érzeti megfigyelés számára környezet, kozmosz, az bizonyos értelemben belső világ lesz.

Alvó állapotban az asztrális és az én-embernek állandó vágya, hogy ismét visszatérjen a fizikai testbe. Ez a vágy különösen az alvásnak abban a stádiumában élénk, amelyet tegnap legmélyebbnek neveztem, az állócsillag-tudatú alvásban, ha tegnapi jellemzésem szerint így nevezhetem. A fizikai és étertestbe való visszatérés vágya természetesen azzal függ össze, hogy az alvás állapota folyamán a fizikai és az étertest elevenen létezik, a világon van. És hogy az ember ismét vissza akar térni, a visszatérés vágya támad benne, azt, mint tegnap említettem, a kozmoszban ható szellemi holderők keltik fel.

Ha a szellemtudományt, az antropozófiát, helyesen akarjuk érteni, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy az egyes viszonyokat a legkülönbözőbb szempontokból kell leírnunk. Valaki például hallhatja, hogy azt mondtam: az ember reggel vissza akar térni fizikai és étertestébe, ennek az az oka, hogy a lélek visszavágyik, kívánja a visszatérést. Akkor valaki azt mondhatná, hogy ez a visszatérés a Hold-erőktől függ. Mindkettő helyes, csak éppen az az összefüggés áll fenn, hogy azt a vágyat, hogy ismét a fizikai organizmushoz kötődjünk, a kozmosz átélése folyamán a Hold-erők keltik fel, amelyek elalvás és ébredés közt az ember asztrális és én-organizmusát is áthatják. Ezek a holderők, illetve szellemi megfelelőjük nem tevékenykedhetnek az ember földelőtti létében, vagyis mielőtt leszállt a szellemi-lelki világból és fizikai emberi testet öltött. Amikor az ember földelőtti létében a tisztán szellemi kozmoszban van, akkor nincs kapcsolata fizikai és éter-organizmussal, mert ezek nem léteznek. Alváskor azonban a fizikai és éter-organizmus mintegy arra vár, hogy a tulajdonképpeni belső ember ismét lélekkel és szellemmel hassa át őket.

Az embernek földelőtti létében nincs ilyen fizikai és éterorganizmusa. De van valami más. Az ember a földelőtti lét bizonyos stádiumában valamilyen kozmoszt él át, amelyet éppen belső világaként él meg. Mintegy önmagát érzi kozmosznak. E földelőtti létben azonban ez a kozmosz más, mint az, amely születésünk és halálunk között vesz körül az érzeti megfigyelés számára. A földelőtti lét bizonyos stádiumában átélt kozmosz ugyanis a későbbi fizikai emberi organizmus egyfajta kozmikus csírája, ezt a fizikai emberi organizmust kell felöltenie az embernek, amikor földi létébe leszáll. Képzeljék el, hogy az ember földi életében viselt fizikai organizmusa mérhetetlenül kitágult, mondjuk, hogy a tüdő, máj – természetesen nem mint fizikai-materiális szerv, hanem mint erő – és valamennyi folyamat, tehát a tüdőfolyamatok, szívfolyamatok stb. a kozmikus végtelenségbe terjednek ki. Ezt éli át az ember, csakhogy ezt a kozmoszt lelkével fogja át, ez a kozmosz egyúttal a belső élete.

Ha azt mondom, hogy az ember későbbi fizikai organizmusát csíraként éli át, akkor természetesen hangsúlyozni kell a csíra szó használatának eltérését a szellemi lét és másfelől a fizikai földi lét esetére. Ha a fizikai földi lét folyamán beszélünk csíráról, akkor valami apróra gondolunk, ami kibontakozik és nagy organizmus lesz belőle. Ha azonban most arról beszélek, hogy a földelőtti létben az ember fizikai testének csíráját, mint kozmoszt éljük át, úgy ez a kozmikus csíra mérhetetlenül nagy, egyre jobban összehúzódik és végül kicsi lesz. Természetesen tekintetbe kell vennünk, hogy ebben az esetben, legalábbis a szellemiségre, először is a földelőtti létre képletesen használjuk a „nagy” kifejezést a későbbi „kicsihez” viszonyítva, mert a földelőtti létben nem élünk át olyan térbeli módon, mint itt az érzeti-fizikai létben. Mindent minőségileg élünk át. A tér, úgy ahogyan érzeti világunkból ismerjük, voltaképpen csak az érzeti világ számára létezik. A szemléltetés céljából elég jól használhatjuk ezt a megkülönböztetést, hogy megvilágítsuk, és az emberi nyelvből meríthessünk valamit, ami a földelőtti lét tisztán szellemi viszonyait is jellemzi. Így mondhatjuk, hogy a kozmikus emberi csíra nagy és egyre jobban összehúzódik és azután végül kicsiként jelenik meg az ember fizikai organizmusában.

Tehát úgy kell elképzelnünk, hogy az ember a földelőtti létében nem látja olyan csillagosnak a kozmoszt, mint mi itt a fizikai létben, a kozmosz körülötte van. Ez a kozmosz szellemi-lelki lényeket foglal magában. De az ember kapcsolatban érzi magát ezekkel a szellemi-lelki lényekkel, mintegy magában érzi őket. Úgy érzi, hogy lelki lénye kiterjed erre a kozmoszra. Ez a kozmosz nem is egyéb, mint az univerzumra kiterjedt későbbi emberi fizikai test. Az ember tehát későbbi belső világát kozmikus külvilágként éli át, de benső mivoltával éli meg. Ezért azt mondhatjuk, hogy ez az egész kozmosz – ember-kozmosznak nevezném -, ez az ember-kozmosz, amelyet az ember sajátjaként él át, ez az ő individuális léte. De ugyanakkor átéli más lények, más emberi lelkek és más szellemi lények életét is, akik nem jönnek le a fizikai földi létbe. Az ember más lényekbe éli bele magát, úgy, hogy egyidejűleg él át valamilyen univerzumot saját magának és a más lényekkel való valamiféle együttlétet. A földelőtti lét e stádiumára a más lényekkel való együttlétet tevékeny intuíciónak nevezném, reális, átélt intuíciónak. Amit az érzékfeletti megismerésben egyébként az intuícióról megtudunk, az e földelőtti lét számára eleven lét.

Míg alvóállapotban az ember olyan módon él a kozmosz képmásában, ahogyan tegnap leírtam, tehát fizikai és éterorganizmusa is rajta kívül van – de készen, befejezetten -, addig a földelőtti létben a létesülő fizikai organizmus, mint lénye van, nem is mondhatom, hogy kívüle, hanem benne. De ez az önmagán belül-levés egyúttal kívül-levés is és élete az organizmus létesülésén való tevékeny munkából, lelki-szellemi munkából áll. Míg itt a fizikai létben úgy intézzük a munkánkat, hogy a külső érzeti tárgyak a célnak megfelelően változzanak, alakuljanak, és fizikai létünkben mi magunk is változunk itt az érzeti tárgyakkal, addig földi létünk előtt fizikai organizmusunkat készítjük el. Azt illesztjük bele, ami a földi létben majd a szervek bölcs együttműködése lesz, mint ahogyan a szervek együttműködnek a lelkiséggel és a lelkiség a szellemiséggel. Olyan univerzumban élünk, amelynek a létesülése abban áll, hogy kialakítása eljövendő földi organizmusunk céljának megfelelően történik.

Ebben az univerzumban nemcsak azáltal élünk benne, hogy szemlélünk, hanem lelki és szellemi tevékenységünkkel is benne élünk, és ezáltal van tudatunk földelőtti állapotunkban. Alvóállapotunkban a fizikai és éterorganizmus készen van, befejezett, ezért öntudatlan az alvás, mivel alvás közben nem dolgozhatunk a készen, hanem átéljük, ahogyan tegnap leírtam. A földelőtti állapotban mindaz, ami a létesülő univerzummal való kapcsolatunkat jelenti, erő, és a földi élet tudatától eltérő formában átélt belső mozgékonyság, de ez egyre inkább összehúzódik, hogy később fizikai organizmusunkká váljék. Ez az állapot azonban teljesebb, sőt világosabb tudattal rendelkezik, mint az, amely fizikai létünkben jön létre földi életünk folyamán. Átéljük a későbbi földi életet előkészítő munkánkat. Igen, ha itt a földi létben fizikai organizmusunkra úgy tekintünk, ahogyan a külső szemlélet vagy a fizikai anatómia, vagy fiziológia tárja szemünk elé, akkor nem tudjuk igazán a bennünket csillagvilágként, felhővilágként körülvevő világmindenség dicsőségéhez, nagyszerűségéhez, méltóságához hasonlítani. Ha az emberi lélek földelőtti létében világmindenségként szemléli azt, ami e fizikai emberi organizmusban összehúzódott, akkor ez nagyobb, hatalmasabb, méltóságteljesebb, mint a fizikai kozmoszként körülöttünk lévő világmindenség a földi létben. Ha a fizikai emberi organizmusban materializáltan rejlő dolgokat, amelyek tehát a Földön álló emberben elrejtőznek, mert összehúzódtak, és az anyag elfedi őket, mind szellemibe áttéve gondoljuk el, akkor olyan univerzumra kellene gondolnunk, amellyel nagyságban, hatalmasságban, méltóságban az itteni fizikai távolról sem mérkőzhetnék, bármennyi csillaga, Napja van is.

Szellemi, földelőtti szemléletből éljük bele magunkat földi létünkbe, ennek óriási hatalmas tartalma van. Ha itt a Földön bármikor részt veszünk a legmagasztosabb kulturális munkában, ez csekélység ahhoz képest, amiben az ember a földelőtti létében részt vesz. Azt mondom, hogy részt vesz, mert a legkülönbözőbb hierarchiák számtalan szellemi lénye dolgozik az emberrel annak a csodálatos képződménynek a létrehozásán, amelyet a fizikai organizmus jelent. Ez a munkálkodás, ha éppen annak tekintjük, boldoggá tesz. Valóban nem utalunk valami apró jelentéktelen dologra, ha arra a kérdésre, hogy az ember mit cselekszik halála és újabb születése közt földelőtti létében, azt feleljük: bizonyos stádiumban a fizikai emberi test összeillesztésén, belső bölcs kialakításán dolgozik a kozmikus szellemekkel, miközben alakját univerzális csíraként készíti elő. Ez a földi léttel szemben már mennyei lét. De mindaz, ami ebben az ember által felöltött fizikai földi organizmusban végbe megy, mérhetetlen mélyen rejtőzik; az ember fizikai organizációja a szokásos tudat számára az egyik legrejtettebb dolog. Ez a materializmus tragédiája, hogy ismerni véli az anyagot és folytonosan az anyagról és törvényeiről beszél. De minden anyagban szellem él, nemcsak úgy, hogy abban a pillanatban kibontakoztathatjuk, hanem úgy él benne, hogy felfedezéséhez teljesen más korokra és átélési módokra kell visszatekintenünk. A materializmus az ember anyagi, fizikai organizmusáról tud a legkevesebbet. Hogy a fizikai földi lét bonyolult materiális képződményei olyan rejtve maradjanak, ahogyan a mai kor egyébként csodálatra méltó természettudománya elől jelenleg elrejtőznek, ahhoz előbb a materializmusnak kellett létrejönnie. Az ember földelőtti létének további vonásairól rövidesen beszélni fogok.

A földelőtti lét előbb leírt szakaszát azáltal is jellemezhetjük, hogy azt mondjuk: az ember úgy éli át környezetét, amely egyben saját lénye, mint önmagának a szellemi univerzummal való együttlétét. A szellemi univerzum azonban valóságos, önmagukban eleven szellemi lények összekapcsolódása, körükben az ember léleknek és szellemnek érzi magát. Ez a legnagyobb mértékben eleven és világos tudat bizonyos időpontban lassanként elkezd sötétedni, homályosodni. Nem mintha akkor gyenge tudatként élnénk át, de a földelőtti lét bizonyos állapotának világosságához, tisztaságához és intenzitásához képest elhomályosul. Imaginációval leírva ezt a nagyon jelentős és intenzív élményt, így mondhatnám el. Az ember földelőtti létének bizonyos pontján azt kezdi mondani magának: lényemmel együtt más isteni-szellemi lényeket láttam magam körül. Most úgy tűnik, mintha ezek az isteni-szellemi lények már nem egészen mutatnák meg alakjukat. Most úgy tűnik, mintha külső képszerűségbe burkolóznának. Most úgy tűnik, mintha ezek a lények csillagszerűvé válnának, amilyennek a csillagokat előző életemben fizikai szemlélet útján megismertem. Még nem csillagok, de úgy tűnik, hogy a szellemi lények útban vannak a csillaglét felé. Olyan érzés, mintha a voltaképpeni szellemi világ némileg visszahúzódnék az embertől, egyre jobban visszahúzódnék és az ember előtt most e szellemi világ képmása állna, mint annak kozmikus megnyilatkozása. A szellemi világgal való intuitív tevékeny együttélés helyébe mintegy e szellemi világ kozmikus képmásának inspirációja lép.

Ezzel párhuzamosan megy végbe az a belső lelki folyamat, hogy az embernek mintegy át kell élnie, amint a szellemi világ eredeti elevenségében visszahúzódik és őt csak abban részesíti, hogy megnyilvánul. Ez a földelőtti létben olyan élményt kelt lelkében, amelyet a fizikai földi életből kölcsönzött kifejezéssel nélkülözésnek neveznék. Ez megint fizikai földi kifejezéssel leírva, úgy nyilvánul meg, mintha valami elveszőben lévő után vágyakoznánk. Az első stádiumokban még nem vesztettük el, de elveszőben van, ami előbb megvolt. Amilyen mértékben az elvesztés állapotába kerülünk, úgy jön létre belsőleg a nélkülözés és az elveszett utáni vágy. Vissza akarjuk szerezni.

Az emberi lélek a földelőtti lét e stádiumában hozzáférhetővé válik a szellemi Hold-erő számára. A nélkülözés és vágyakozás előkészíti az emberi lelket arra, hogy a kozmosz szellemi Hold-erői hozzáférhessenek. Ezelőtt ezek a szellemi Hold-erők mintha ott sem lettek volna az ember számára. Most, a szellemi kozmosz elhomályosodásának kezdetével az univerzumon kozmikusan átrezgő Hold-erők összekapcsolódnak az emberben az óhajtás és nélkülözésként felmerülő vágyerőkkel. És amilyen mértékben az azelőtt belső szellemi elevenséggel megmutatkozó kozmosz puszta megnyilvánulássá alakul és a korábban tevékeny eleven intuíció tevékeny eleven inspirációvá válik, ugyanolyan mértékben jön létre a Hold-erők hatására az ember saját benső mivolta, az ember nemcsak úgy érzi magát az univerzumban, hogy voltaképpen nincs számára szubjektum és objektum, hanem minden szubjektív. Eddig az volt a helyzet, hogy más lényekben élt, most viszont az ember számára a szubjektum és objektum ismét jelentőssé kezd válni. Belső lelki szubjektív létet érez, ezt a Hold-erők készítik számára és a kozmosz megnyilvánulását most objektív külvilágnak kezdi érezni.

Ha ismét földi kifejezésformákkal kívánom megjelölni azt, ami voltaképpen a földelőtti létben van, akkor azt mondhatnám, hogy a Hold-erő révén belső világához jutott emberi lélekben körülbelül ez az eleven gondolat támad: birtokba kell vennem ezt a fizikai testet, efelé törekedett az a kozmikus szellemi csíra, amelyen magam is közreműködtem. És az ember ilyen módon megérik rá, hogy a leszálljon a földi létbe. A nélkülözés és vágyakozás, a Hold-erőkhöz kapcsolódva, megérlelik, hogy éppen a földi létre vágyakozzék, lekívánkozzék a földi létbe; ez a kívánság éppen a fizikai test univerzális, kozmikus szellemi részén való előzetes munka utóhatása. Már tegnap mondtam, hogy a Hold-erők mindig azt jelenítik meg, ami az embert ismét előkészíti a földi életre. Az alvó állapot folyamán azt jelenítik meg, ami az embert ismét visszatereli a földi életbe. A földelőtti lét bizonyos szakaszában az ember először – mint előbb leírtam – nem függ össze ezekkel a Hold-erőkkel, de belejut a Hold erőibe. És ugyanabban a mértékben támad benne a hajlam, hogy ismét a földi élet felé forduljon. Bár a fizikai földi test és az éteri földi organizmus még nincs meg, de benne vannak annak utóhangjai, amit a fizikai földi test kozmikus-szellemi előzményeként maga dolgozott ki.

A továbbiakban a földi élethez vezető egyéb folyamatokról fogok beszélni.

Az előző napokban a teljes emberi élet viszonyait az inspiratív és intuitív megismeréssel kapcsolatban jellemeztem, és hogy ezt ilyen módon folytassam, a következőket kell mondanom. Amit az ember tiszta világos tudattal él át földelőtti létének ma elsőként jellemzett szakaszában, az a földi létben a vallásos hajlamban jelenik meg, mint képmás, érzés és kedélybeli képmás utólagos átélése, az ember és a világ isteni alapja közti összefüggés érzésében. Mert ha az ember a földelőtti létben saját lelki mivoltának számot akar adni arról, hogy a lélek jellege hogyan illeszkedik itt a földi létbe, akkor a következőt mondhatjuk. Abban a pillanatban, mikor az ember a Hold-erők hatására áttér az eleven szellemi kozmosz átéléséről puszta megnyilvánulásának átélésére, akkor földelőtti létének e pillanatában azt kellene mondania magának: egy istentől átitatott létből áttérek egy kozmikus létbe. Az előzőleg univerzálisan kifejlesztett világos kozmikus tudatot most a Hold-erők befolyására bensőségesebb tudattá kezdem összehúzni. Azt mondtam, hogy a világos kozmikus tudat elhomályosul, de mennél homályosabb lesz, annál inkább létrejön az emberi lélek belső világában egy szubjektív tudat, amellyel a kozmosz megnyilvánulása, mint valami objektív tény áll szemben. És így azt mondhatjuk, hogy az ember olyan inspirációra tér át, amelyben a kozmosz tagjának tudja magát. Földelőtti létének e második szakaszában kozmológiát él át.

Amit az ember földi életében a kozmológiai bölcsesség törekvéseként hordoz, az éppen úgy a földelőtti lét imént jellemzett élményeinek utóhatása, mint ahogy a vallásos tudat, az először leírt stádium, az istennel áthatott tudat utóhatása. Ezeket a dolgokat a földelőtti létben éljük át. Utóhatásuk van földi életünkben, ahol az emberi lélek vallásos, illetve kozmológiai hajlamaként jelennek meg és – ahogyan tegnap leírtam – minden éjjel újra megújulnak. Itt vannak, mialatt az ember megszületik földi létében. Magával hozza őket hajlamként; a nappal és éjszaka váltakozásában elsötétülnek, de az ember kozmológiai hajlamait minden éjjel felszítja a bolygók, csillagok világának átélése, ahogy említettem és az Istentől áthatott lét is újra fellobban, ahogy az alvás utolsó stádiumáról tegnap leírtam. Így azt mondhatnánk, hogy ha az ember a vallásos élet és a kozmológia megismerő alapjához akar jutni, akkor teljesen tudatos földi létében kell annak képeit felidézni, amit a leírt módon élt át földelőtti létében.

Amikor az embert megragadják a Hold erői és a külső univerzális világ, amely előzőleg saját fizikai testének univerzuma volt, már csak megnyilatkozásában jelenik meg, e pillanatban következik be az, amit úgy neveznék, hogy az ember elveszíti az összefüggést régebbi emberi univerzumával. Elveszíti fizikai testének ezt az univerzális csíráját, amelyen az ember oly sokáig együttműködött. A földelőtti lét bizonyos stádiumában nem birtokolja. Akkor az a helyzet, hogy a Hold-erőktől felszított belső világgal rendelkezik, amelyen a földi élet utáni vágy villan és halad át, és most szellemi-kozmikus világképei veszik körül. Ha az ember most szellemileg-lelkileg e képek után nyúl, akkor átszúrja őket. Már nincs itt a realitás a földelőtti létben, az átélés bizonyos szakaszánál az emberi lélek elveszíti a realitást. Ennek az ember-univerzumnak a realitása már nincs a lélek körül és benne. Az ember elveszíti ezt az univerzális realitást, és ezután rövidesen bekövetkezik a Földön a fizikai test fogantatása, a szellemi univerzumtól veszik át összehúzódott alakban és a fizikai öröklés fejlődése során alakul tovább. Amit az ember a szellemi világban hosszú időn át univerzálisan kialakított, az elvész számára és akkor merül fel ismét, mikor lent a Földön megtörténik a fizikai emberi test fogantatása. Azok a folyamatok, amelyeket az ember odafent élt át szellemileg és közreműködött bennük, fizikailag lent a Földön folytatódnak. Ennek az ember most nincs tudatában földelőtti szellemi létében sem. Ez odalent a Földön megy végbe. Szellem-fizikai organizmusa mintegy leáramlott oda és a kis fizikai emberi testben húzódik össze. Itt van összevonva az egész fenséges világegyetem azzal átitatva és áthatva, amivel a fizikai átöröklés hozzájárul. Ami az ember számára előzőleg realitás volt, az most csak képekben van körülötte, mintegy a fizikai organizmuson való munka kozmikus realitásának kozmikus emlékezete.

Földelőtti életének ebben az idejében az ember éretté válik arra, hogy a kozmosz minden irányából belevonja az éteriséget azokba a képekbe, amelyek emberi univerzumának képeiként vannak körülötte és már nincs realitásuk. A kozmosz éterisége, éter-kozmoszt is tartalmaz. Az ember most a kozmikus éterből vonja az éteriséget kozmikus képvilágába. Összehúzza; a már csak kozmikus emlékezésként benne levő világéterrel tölti ki, ezt összehúzza és így formál magának éter-organizmust. Az ember abban az időben alakítja ki éter-organizmusát, amikor elvesztette fizikai organizmusát, és fizikai organizmusa odalent folytatódik a fogantatás révén a fizikai öröklés fejlődésében. Az ember magára ölti éter-organizmusát.

Most a lélekben élő minden nélkülözés, vágy, földi élet utáni vágyakozás átkerült az éter-organizációba. Hiszen ez az éter-organizáció megszokta, hogy együtt legyen a fizikai testi organizációval, mivel áthatja a kozmosz fizikai organizációját. Mindezek révén létrejönnek azok az erők, amelyek az embert ismét ahhoz húzzák le, aminek előzőleg kozmikusan nem volt tudatában. A most étertestbe öltözött lelki-szellemi ember kívánsága révén ahhoz törekszik, amivé a fizikai organizmus vált lent a Földön, ezt ő maga készítette elő még szellemi alakjában. Ez létrehozza a leírt élmények szerint a szellemi-lelkiség egyesülését a fizikai testtel.

Amit erről még el kell mondani, azt az utolsó rövid fejtegetésben még hozzáfűzöm.

Azt hiszem kiderült, hogy a leírt földelőtti lét a földi életet közvetlenül megelőző utolsó stádiumában hol van a határa tudatosnak és nem tudatosnak az emberi lélek számára. Tudatos az, amit a Hold-erők szubjektivitásként hoztak létre az emberi lélekben; tudatos az az univerzális tabló, amely már csak képekben létezik, mint az ember-univerzumon végzett munkára való kozmikus emlékezés és tudatos a világéter erőinek az ember éterorganizmusává történő összehúzása. Mindaz öntudatlan marad, ami – ha használhatom e kifejezést – lent a Földön történik a fizikai emberi organizmussal, amely éppen csak most alakult ki fizikai metamorfózisa révén és a fogantatás révén alakul tovább a fizikai öröklés fejlődése során. De, ahogyan utaltam rá, az utolsó kozmikus tudat egyesül ezzel az öntudatlansággal, belemerül ebbe a nem tudatosba.

Ezzel kialszik a kozmikus tudat és az egészen kisgyermekben valamilyen nem tudatos emlékezés lép fel a földelőtti lét élményeire. Az egészen kisgyermek intenzív munkájában öntudatlan, de tevékeny az emlékezése, természetesen nem tudatosan. Ez a tevékeny emlékezés az emberi agyvelőt és az egyéb emberi organizmust még differenciálatlan, vagy igen kevéssé differenciált anyagként használja. Az ember szobrászként dolgozik agyvelejének és egyéb szerveinek kialakításán már az embrionális állapot folyamán, amikor lassanként megtörténik az említett egyesülés, de még később is, születése után. A földelőtti létre való nem tudatos, de tevékeny emlékezés az első gyermekévekben dolgozik legintenzívebben az emberi organizmuson. A leglényegesebb már mindenesetre korábban előkészült és utóhatásában realizálódik, de ebbe a fizikai emberi testbe összehúzott kozmikus-fizikai szellemorganizmusba még sok mindent bele kell dolgozni. Ez ellentmondás ugyan, de a ma kifejtett összefüggésből érthető. Ebbe az organizmusba még sok mindent bele kell dolgozni. Tehát az öntudatlan, de tevékeny kozmikus emlékezet belsőleg plasztikusan működik a csecsemőn.

Ha a földi létbe bevihetnénk azt, amit a földelőtti lét utolsó stádiumában tudatosan átélünk, akkor a pusztán eszmei filozófiának érzékfeletti tartalma volna. Mert igazán eleven filozófiai szemléletet éppen az ad, ami az emberi organizmus képeibe a kozmikus-éteriség belejátszásaként mutatkozik meg. Csakhogy e filozófiai szemléletből minden elevensége ellenére is hiányzik valami, ha ez így van. Hiszen a földelőtti lét olyan stádiumának felel meg, ahol az ember éppen fizikai organizmusától idegenedett el, ahol nincs fizikai organizmusának tudatában. Ez a legelevenebb filozófiának is valami Földtől idegen jelleget ad, például annak, amely az ősrégi korok álomszerű szellemi látásából jött létre. Ugyanis, ha éppen a filozófia eleven, akkor olyan átélésnek felel meg, amely elveszítette a földi életet, ezért vágyakozik a filozófia olyan intenzíven a földi működés megértésére, de mindig úgy is érzi, hogy a földi lét felett lebeg. A filozófiában mindig van valami idealisztikus, vagyis nem a földiségtől hordozott, éppen akkor, ha bensőleg igen eleven. Valójában csak a földelőtti lét utolsó stádiumában vagyunk filozófusok. Emlékeznünk kellene itt a földi létben arra, ami a földelőtti élet utolsó stádiumában magától értetődően tudatos. Itt igazi filozófusok vagyunk, mint ahogy valamivel előbb igazi kozmológusok vagyunk, amikor előttünk vannak a kozmikus megnyilvánulások, kinyilatkoztatások, de a kozmikus lények már visszahúzódtak tőlünk; a leírt első földelőtti stádiumban pedig igazi vallásos megismerők vagyunk. Mivel azonban a csecsemőnél öntudatlan, de tevékeny az emlékezés, így az utóbbi napokban itt azt is mondhattam: ha az eszmei filozófiába bevonhatnánk, és teljes tudatosságra hozhatnánk azt, ami a csecsemőnél öntudatlanul jelenik meg, akkor is filozófia jönne létre. Ez egészen természetes, mert a csecsemő annak öntudatlanul emlékezik arra, amit a lélek az utolsó földelőtti stádiumban él át a fizikai emberi testtel való egyesülés előtt.

Így a vallás megismerésének, a kozmológiának és a filozófiának mégis az érzékfeletti világból eredő adománynak kell lennie, hogy megfelelő legyen. Csak ha ismét azok lesznek és az ember ilyennek ismeri fel őket, akkor elégíthetik ki az emberiség szellemi igényeit mint vallásos megismerés, kozmológia és filozófia.

Ma azokat a dolgokat próbáltam leírni Önöknek, amelyek a születés misztériumával függenek össze. A következő napokban a másik oldalt kell leírnom, amely a halál misztériumával függ össze, hogy egyre inkább kiegészítsük azt a képet, amelynek meg kell mutatnia, hogy amit az ember az érzékfeletti létben átélhet, megismerhet és tapasztalhat, annak kell, mint vetületnek, és képmásnak, hatásként a földi lét legnagyobb szellemi értékének lennie. Mert az ember nemcsak érzeti földi lény, hanem lelki-szellemi érzékfeletti lény is, és ezért hozzátartozik a szellemi világhoz, lélekvilághoz is. Ha emberi létében az érzetinek minden stádiumában teljességgel embernek akarja megélni magát, akkor létébe az érzékfelettiséget is be kell vonnia.

Jegyzetek

Ezeket a „francia kurzusnak” nevezett előadásokat Rudolf Steiner 1922. szeptember 6. és 15. között tartotta a Goetheanum épületében a „Francia hét” alkalmából. A fordító az akkor ismert párizsi újságíró, Jules Sauerwein volt. A fordítás miatt Rudolf Steiner szakaszosan tartotta az előadásokat, és a megfelelő helyeken maga jelezte a megszakítást.

A fordításhoz Rudolf Steiner napról-napra összefoglalta az előadásokat. Ezek „Az antropozófia három lépése – Filozófia, kozmológia, vallás” címen az összkiadás 25. köteteként jelentek meg.

A összkiadásban megjelent Rudolf Steiner műveket a jegyzetekben a bibliográfiai számmal adjuk meg.

Az antropozófia három lépése

Dornach, 1922 szeptember 6.

Engedjék meg, hogy mai előadásom előtt igen szívélyesen üdvözöljem tisztelt hallgatóimat, olyan szellemben, amelynek uralkodnia kell itt a Goetheanumban és hordoznia kell minden benne végzett  munkát. Ennek a szellemnek nem emberi egyoldalúságból kell fakadnia, hanem az ember teljes átfogó mivoltából. Ez úgy lehetséges, hogy az itt nyújtott, megalkotott szellemiség egyfelől tudományos megismerésből, művészetből és vallásos áhítatból fakad. Másfelől pedig a szabad, szívében és lelkében kiteljesedett emberség szellemének kell lennie.

1913-ban a Goetheanum építését erre a szellemiségre támaszkodva kellett elkezdeni, ez volt a legjobb alapköve. Amikor egész Európában és Európán túlterjedő hatalmas területeken viszály és súlyos ellenségeskedés dúlt, akkor itt Dornach-ban megvalósítottuk Európa nemzeteinek szabad, átfogó emberségből fakadó együttműködését. Itt soha sem szakadt meg az internacionális tevékenység. Erre most különösképpen utalnék, mivel ma e nemzetközi szellemből kiindulva kívánom Önöket üdvözölni. Hiszen amit itt művelünk, az nem művelhető semmilyen más szellemből, mert csak a sokoldalú univerzális szabad emberség szelleme nyújthat igazán spirituális tudományt, művészetet és valóságos vallást, amely önmagában spirituális és internacionális lehet. De úgy gondolom, hogy csak ez a szellem teheti szívünket befogadóvá, hogy minden embert szeretettel fogadjuk és üdvözöljük. Ez a szellem uralkodjék itt a Goetheanumban és első üdvözlő szavaimat ennek jegyében mondom el. Ezért szívből fakadnak, és ennek értelmében kívánom, hogy a következő napokban sikerüljön itt a tudomány és az élet különböző területein együtt dolgozni, egyes dolgokat megbeszélnünk és ezeket minden résztvevő bizonyos megelégedéssel vigye magával.

Ha látogatóink örömmel gondolnak vissza itteni élményeikre, ez nagy öröm a Goetheanumban dolgozók számára. Ennek jegyében üdvözlöm Önöket és köszönöm, hogy eljöttek hozzánk. Kívánom, hogy látogatásuk örömükre szolgáljon.

Mint már utaltunk rá, a szellemi megismerést itt azért műveljük, hogy az élet sokoldalú megtermékenyítésének alapja legyen. A Goetheanumban keresett szellemi megismerést ne tévesszük össze a világban művelt különféle okkultizmussal vagy a ma misztikának nevezett egyes irányzatokkal. A ma gyakorta művelt okkultizmus alapjában véve ellentétes korunk szellemével, az igazán modern élet szellemével. Mert az igazán modern élet szellemét mégis csak az újabb kor természettudományos ismereteinek fejlődése nyújtja. Az itt művelt szellemi megismerésnek nagyon is számolnia kell azzal, ami a modern természettudományos megismerés szellemének a szó legszorosabb értelmében megfelel. Amit ma gyakran okkultizmusnak hívnak, a régi hagyományokon alapul; nem uralkodik benne közvetlenül a jelenkor szelleme. Régi hagyományokat hoznak magukkal. A jelenkor embere azonban nem tudja a megfelelő megismerést ugyanolyan lelki alapokból kifejteni, ezért azt mondhatjuk, hogy e régi hagyományokat gyakran félreértik és laikus módon az emberi lelket kielégítő megismerésként tálalják.

Amit itt művelünk, annak a részben félreértett tradicionális okkultizmushoz éppúgy nincs köze, mint annak az olykor tudományos oldalról keresett okkultizmus-félének, amikor az érzékfeletti terület kutatásánál az érzeti megfigyelés és kísérletezés szokásos tudományos módszereit másolják. Nem ismerik fel, hogy a természettudományos kutatásnak a legutóbbi évszázadokban kifejlődött módszereit a külső érzeti valóság megismerésére alakították ki és éppen ezért nem alkalmasak az érzékfeletti terület kutatási módszeréül.

Másfelől sokszor beszélnek ma misztikus elmélyedésről, misztikus belső átélésről. Sokszor itt sincs egyébről szó, mint a régi misztikusok lelki élményeibe való elmélyedésről, az ilyen lelki átélések felújításáról, alapjában véve ismét csak olyasmiről, ami bizonyos zavaros önszemlélettel kétes megismeréshez vezet.

Csak azért akartam ezekre utalni, hogy a Goetheanumban folyó munkát ne tévesszék össze azzal, amit olykor laikus, dilettáns, bár jó szándékú módon művelnek. Itt az érzék- feletti megismerés számára olyan módszert akarunk kialakítani, amely olyan szigorú, egzakt, tudományos, ahogyan ma a természetkutatás területének tudományos módszereinél megkövetelik. Az érzékfeletti területre csak akkor juthatunk el, ha nem rekedünk meg a csak az érzékszervi észlelés számára alkalmas kutatási módszereknél. Nem lehet azonban tudományos módon az érzékfeletti világokba jutni, ha más szellemből kiindulva járunk el, mint amely olyan jól bevált az érzeti valóság területén.

Ma csak néhány bevezető utalást adnék az itt képviselt spirituális tudomány szándékai és céljai felől. Így csak a következő napokban fejthetem ki közelebbről azt, amire ma utalni kívánok. Először is arra szeretnék utalni, hogy itt az érzékfeletti világok kutatásánál megkeressük az emberi lélek mélyén azokat az erőket, amelyek úgy hatolhatnak megismerő erőkként az érzékfelettiségbe, mint a külső érzékszervek erői a fizikai-érzeti világba. A szellemi kutató feladata először is az, hogy lelki tekintetét saját lelki-szellemi organizációjára vesse, ez közelítheti meg az érzékfelettiséget. A szellemi kutató ebben különbözik a természet kutatójától. Utóbbi úgy tekinti az emberi organizációt, ahogy van, a természetre alkalmazza, és ezt az egzaktságot arra használja, hogy a külső természet tényeiről adatokat kapjon. A szellemi kutató éppen akkor nem járhat így el, ha az igazi természettudományos ismeretek talaján áll. Tekintetét először lelki-szellemi megismerő szervére – talán „szellemi szemnek” nevezhetem – kell vetnie. Ez a tekintet készíti elő, fejleszti ki először a szellemi szemet, de olyannak kell lennie, hogy a szellemi szem belső törvényszerűsége olyan egzakt módon táruljon elé, mint például a matematikus elé egy matematikai probléma vagy a kísérletező elé a kísérlet tartalma. A szellemi kutatás lényege a kutató önmagán végzett munkája, a tudomány előkészítése. Amilyen egzaktul keresi a matematikus vagy természetkutató az eredményeit, olyan egzaktul kell a szellemi kutatónak is szellemi-lelki organizációját előkészítenie, ez észleli azután a tényt, mint érzeti területen a szem vagy a fül.

Ennek a szellemi kutatásnak egzaktnak kell lennie, ahogy a matematika vagy a természettudomány egzakt. De azt mondanám, hogy a szellemi kutatás ott kezdi egzaktságát, ahol a természettudomány abbahagyja. A szellemi kutatónak saját emberi mivoltát kell egzakt módon átdolgoznia. Amit az ember azért tesz, hogy szellemi kutatóvá váljék, azt egzakt módon kell végeznie és szellemi szemét egzakt és tudományosan jogosult munkával kell létrehoznia, mikor szellemi kutatáshoz fog és az érzékfeletti világ tényéhez közelít. Míg az úgynevezett misztika meglehetősen zavarosan bánik a belső lelkiséggel, addig az igazi szellemi kutatásnál minden legapróbb lépést olyan belső világossággal és áttekinthetőséggel kell kezelni, mint a matematikusnak saját matematikai problémáját. Akkor bizonyos felébredés jön létre, a tudat magasabb fokán való felébredés, amely az egyébként átélt ébredéshez hasonló, amikor szokott alvásunkat elhagyva az érzeti világ vesz körül bennünket.

Ha különösen az így felfogott szellemi kutatásnál egzaktságról beszélek, akkor ez a kifejezés a szellemi-lelki jellegű organizáció egzakt tudományos előkészítésére vonatkozik, ennek az embernél meg kell előznie a kutatást. Először is ennek kell egzakt áttekinthetőséggel a szellemi kutató elé tárulnia. Ezután kezdi tekintetét az érzékfeletti tények világára irányítani.

Ez most először csak előkészítés. Mivel a voltaképpeni érzékfeletti szellemi látás előkészítésében erre az egzaktságra törekszünk, ezért egzakt szellemi látásról beszélhetünk, ha az így felfogott szellemi szemlélést szellemi látásnak nevezzük. Ennek a szellemi kutatásnak specifikus sajátsága éppen az, hogy a módszeresen egzakt szellemi látáson alapul. Az így értett szellemi kutatásra a szellemi látás egzaktsága jellemző.

Ebből a szempontból kiindulva nem csak egy szűkebb behatárolt területet szeretnénk ezzel a szellemi kutatással megragadni, hanem olyasmin dolgoznánk, amibe jelen korunk valamennyi tudománya és életformája beletorkollhat. Az itt végzett szellemi munka eredménye ne csak a természettudományos szemlélet szellemi felépítménye legyen, hanem azokat a megismerési területeket is fel kell emelni a szellemiséghez, amelyeket az emberiség a modern korban e természettudományos szemlélet szellemében dolgozott ki. Így a spirituális kutatás eredményei mintegy megkoronázzák őket.

Példaképpen csak az orvostudományt említeném. Az itt képviselt szellemi megismerés teljes mértékben elismeri az orvostudományt, ahogyan ma a természettudományos megismerés azt felépítette és csodálatra méltó eredményeivel elénk tárul. Az egzakt szellemi látás szellemében azonban tovább fejleszthetjük azt, amit ma a tisztán külső szemléletből dolgoztak fel az orvostudomány számára. Ennek eredménye lesz voltaképpen a ma művelt tisztán természettudományos orvoslás teljes termékenysége. Éppen így, szeretnénk spirituális módon olyan megismeréshez jutni, amely a szellemiséghez tudja vezetni a művészetet. Olyan művészetre törekszünk, amely szellemi módon éppen úgy az ember teljes természetéből fakad, mint az a megismerés, amelyre itt törekszünk. És a vallásos, szociális elemet úgy kell művelnünk, hogy magától értetődően adódjék az elért spirituális megismerésből.

Ennek a szellemi megismerésnek az egész embert kell megragadnia, és az egész emberből kell fakadnia, nem egyetlen emberi képességből. Ez a megismerés ezért az elméleti és gyakorlati élet valamennyi területét be akarja vezetni a spirituális életbe, hogy ezáltal érjünk el teljes, univerzális emberi mivoltunkhoz.

Ebből a szempontból lényegében három megismerési területről szeretnék Önöknek az előadások során beszélni, hogy e három példán megvilágítsam, hogy jelenkori tudományunk szelleméből mennyiben juthatunk a magasabb spirituális tudományosság szellemébe. Az előadások során a filozófiáról, kozmológiáról és vallásról olyan módon szeretnék beszélni, ahogyan az antropozófia révén bizonyos spirituális alakot kell ölteniük.

A filozófia valaha univerzális megismerés volt, amely a legrégibb korokban felvilágosította az embert a lét minden egyes valóságának tartománya felől. A filozófia nem volt speciális tudomány. Univerzális tudomány volt és valamennyi ma művelt tudomány alapjában véve a görög filozófia szubsztanciájából sarjadt ki. Az újabb korban emellett létrejött egy különálló speciális filozófia, amely az eszmék bizonyos összességében él. Azonban az a különös helyzet alakult ki, hogy a filozófia kénytelen saját létének jogosultságát bizonyítani a többi tudomány előtt, holott alapjában véve mindezek belőle sarjadtak ki. A filozófiából kisarjadt többi tudomány a valóság valamelyik elismert területével foglalkozik. A valóság területe az érzékek, a megfigyelés vagy a kísérlet tartománya.

Nem vonható kétségbe, hogy jogosan foglalkoznak vele tudományosan, megismerő jelleggel. Bár minden egyes terület a filozófiából eredt, a filozófia mégis kénytelen ma saját létének jogosultságát bizonyítani, közölnie kell, hogy miért fejt ki bizonyos számú ideát, és hogy ezek az ideák netán egészen irreálisak-e, amelyek semmiféle valóságra sem vonatkoznak, csak emberi elgondolások. Gondoljuk csak el, hogy milyen kemény gondolati munkát fordítanak ma arra, hogy a filozófia mai úgynevezett tartalmát képező, egyébként már igen elvont jelleget öltött ideákat úgy bizonyítsák, hogy a világban még bizonyos tekintélyt élvezzenek. Ezek hozták létre a tudományt, mondhatnám, hitelük van saját valóságuk területén. A filozófiának azonban ma nincs hitele. Voltaképpen bizonyítania kell saját létének létjogosultságát. Ez a régi Görögországban fel sem merülhetett. Ha az ember ekkor egyáltalán eljutott a filozófiáig, akkor úgy érezte a filozofálás valóságát, ahogyan az egészséges ember a lélegzés valóságát érzi. Aki ellenben ma áttekinti a filozófiáját, az átéli a filozófiában kifejtett eszmék elvontságát, hidegségét, józanságát. Nem érzi magát úgy igazán vaskosan a valóság részének. Azt mondhatnám, hogy csak annak a kezében van valami, aki kémiai, fizikai laboratóriumban vagy klinikán dolgozik. Aki ma filozófiai eszméket hordoz és valósít meg, az sokszor mérföldekre érzi magát a valóságtól.

Még valami tartozik ide. Mélységesen indokolt, hogy a filozófia neve nem pusztán elméleti megismerésre utal. A filozófia a bölcsesség szeretete. A szeretet nem csupán az értelemben és észben gyökerezik, hanem az egész emberi lélekben, az egész emberi érzületben. A filozófia átfogó lelki átéléstől, a szeretet átélésétől kapta a nevét. A filozófia kibontakoztatásában mintegy az egész embernek részt kell vennie. És végül is nem szerethetünk a szó igazi értelmében olyasmit, ami csak teoretikus, józan és hideg. Ha a filozófia a bölcsesség szeretete, akkor a filozófia ilyen átélése feltételezi, hogy ez a szófia, ez a bölcsesség szeretetreméltó, valóságos és lényszerű, amelynek a létét nem kell előbb bebizonyítani. Végül is képzeljék el, hogy egy férfi szeret egy nőt, vagy egy nő egy férfit, de előbb szükségesnek tartaná, hogy szerelmének létét bizonyítsa – ugye merőben képtelen gondolat! A mai értelemben vett filozófiánál azonban ez a helyzet. Azt mondanám, hogy a meleg filozófia, amelyet az ember szívébe fogadott és léte magától értetődő volt, elvont, hideg, józan, teoretikus lett. Mi ennek az oka?

Ha a filozófiai élet eredetéhez nem a külső történelem révén nyúlunk vissza, hanem a történelem belsőleg átélt és átérzett ismeretével, akkor azt találjuk, hogy a filozófia eredetileg másként élt az emberben, mint ma. Ha az ember ma tudományosan gondolkodik, akkor alapjában véve csak azt hagyja érvényre jutni, amit az érzéki megfigyelés vagy az érzeti területen kidolgozott kísérlet szolgáltat. Ezt azután az értelem foglalja össze. Amit így kapott, azt a fizikai ember szerezte meg. Az érzékszervek fizikai szervek. a fizikai emberbe illeszkednek. Ma tudományosan elismerik, amit az ember fizikai teste megismerően szerez meg. Ezzel azonban csak a fizikai emberhez érhetünk el. E fizikai emberben nem található meg az, amit a régiek filozófiaként szemléltek. Mint említettem, ma csak bevezetést mondok és utalásaimat a következő napokban kell még kifejtenem; de még utalnom kell arra, hogy amit a görög filozófia virágkorában filozófiának hívtak – ezt a lélekben bensőségesen átélt szellemi szubsztanciát -, azt nem az ember fizikai testében élte át, hanem olyan emberi organizációban, amely éteri emberként hatja át az ember fizikai testét.

Mai tudományunkban voltaképpen csak a fizikai embert ismerjük. Nem ismerjük azt a testet, amelynek finom éterisége áthatja az ember fizikai testét, a görög filozófus ebben élte át filozófiáját. A lélegzést, a látás folyamatát fizikai testünkben éljük át. Ahogy azonban előttünk van az ember fizikai organizációja, úgy éteri test, éteri ember is van az emberben. Ha a fizikai testet szemléljük, úgy például a lélegzés folyamatát nézzük, tisztázhatjuk a látás folyamatát fizikai vagy biológiai szempontból. Ha az érzékfeletti éteri emberre tekintünk, akkor azt nézzük, aminek értelmében a görögök filozofáltak. A görög emberiség konstitúciója még olyan volt, hogy az ember éteri organizmusában érezte, élte át magát. És miközben éteri organizmusát úgy erőltette meg, olyan tevékenységbe vonta, mint a fizikai organizmust például lélegzés vagy látás esetén, akkor az éteri organizmusban filozófia jött létre. Ahogyan sohasem kételkedhetünk légzési folyamatunk valóságában, mivel tudatában vagyunk fizikai testünknek, úgy a görög ember sem kételkedhetett abban, hogy ami filozófiaként, szeretett bölcsességként élt át, az a valóságban gyökerezik, mivel étertestének tudatában volt. Tudatában volt annak, hogy ami filozofál, az étertestében megy végbe; teljesen tisztában volt ezzel.

A modern ember megismerése elveszítette az étertestet, nem tudja, hogy éterteste van. A hagyományos filozófia elvont ideák összessége, mert csak azt tekintheti valóságnak, amit valóságként élünk át, amiben filozófiailag tevékenykedünk. Ha azonban megismerésünk elvesztette az éter-embert, akkor a filozófia valóságát is elvesztettük. Absztraktnak érezzük; létének bizonyítását érezzük szükségesnek.

Gondolják el, hogy az ember fizikai organizmusánál vaskosan, sűrűbb, materiálisabb organizmusba növekedne bele; akkor légzési folyamata például lassanként nagyon kifinomultnak tűnne e robusztus átélés számára, az ember végül nem is tudna már mostani fizikai testéről, ahogy a modern ember ma nem tud étertestéről. Akkor a légzés, a lélegzés folyamata elmélet volna, ideák összessége és „bizonyítani” kellene, hogy a lélegzés valóság, mintahogyan ma bizonyítani kell, hogy a filozófia valóságban gyökerezik. Azért kételkedünk annak valóságában, amit a filozófiában szeretnünk kell, mert az étertest elveszett az ember megismeréséből. Mert a filozófia valóságát nem a fizikai testben éljük át, hanem az étertestben.

Hogy a filozófiát ismét valóságosnak érezzük, ahhoz előbb az éterember megismerésének kell bekövetkeznie. Akkor az éterember megismeréséből ismét helyes filozófiai átélés fakadhat.

Az antropozófia első lépése legyen az, hogy közvetíti az éterember e megismerését. Három szakaszban akarok haladni.

A filozófiában az ember először önmagát éli át bensőleg, az étertestet. Amióta azonban az emberiség gondolkodni kezdett, annak is szükségét érezte, hogy az egyes embert beleillessze az egész kozmoszba, a világegyetembe. Az embernek nemcsak filozófiára van szüksége, hanem kozmológiára is. Meg akarja érteni, hogy amint organizmusában egyes emberként áll a Föld bizonyos helyén, a világ bizonyos helyén mennyiben tartozik az egész világmindenséghez és mennyiben fejlődött ki ebből az egész világegyetemből.

Az emberiség fejlődésének legrégebbi korszakaiban az ember az egész kozmosz tagjának érezte magát. Fizikai emberként azonban nem érezhetjük magunkat az egész kozmosz tagjának. Amit fizikai emberként hordozunk magunkban a születés és halál közti átélésben, az a fizikai-érzeti környezet közvetlen életéhez tartozik. Ezen túl az ember belső lelki élettel rendelkezik. Ez egészen más, mint amit az ember a fizikai-érzeti környezetből fizikai testében hordoz. Amennyiben az ember az egész kozmosz tagjának, a világmindenség tagjának akarja magát érezni, átélni és tudni, akkor belső lelkiéletét is az univerzum részének, tagjának kell élnie, éreznie és tudnia.

Az emberiség fejlődésének legrégibb korszakaiban az emberek valóban képesek voltak arra, hogy a világegyetemben, a kozmoszban lelkiséget, bensőséget lássanak, mégpedig nemcsak azáltal, amit ma tévesen antropomorfizmusnak neveznek, hanem belső szemlélés révén. Az emberek ekkor saját belső lelkiéletüket a kozmikus lelki és szellemi élet tagjának láthatták, ahogyan az ember fizikai-érzeti testi életét a természetes, érzeti lét részének tekinthetjük.

Az emberek azonban a legújabb korban csak a természettudományos megismerést alakították ki egzakt módon, amely az érzékszervi megfigyelésen és a kísérletezésen alapul, valamint azon a gondolkodáson, amely ezekre támaszkodik.

Az ilyen módon nyert természettudományos eredményekből az egyes eredmények összefoglalásával általános tudást alakítottak ki. A természettudomány különálló eredményeiből kozmológiát hoztak létre. Ez a kozmológia azonban csak az érzeti-fizikai tények gondolatban összefogott képét tartalmazza. Megalkotják egy világegyetem képét, de a kép egyes részei, tagjai csak az érzeti fizikai tények megismert törvényei. Az újabb kor természettudománya, kozmológiája által kialakított képben nincs ott a lelki és szellemi élet, mint a régiek kozmológiájában, hanem csak az érzékelhető világ, amely természettudományosan szemlélhető. Az újabb kor kozmológiájaként szereplő képben az ember fizikai testére vonatkozóan megtalálhatja magát, belső lelkiéletét illetően azonban nem.

A régi korokban a belső lelkiéletet kibontakoztathatták a kozmológia képéből. A természettudományra épülő kozmológiai képből ezt nem tehetjük. Ez ismét azzal kapcsolatos, hogy a modern megismerés nem tud a szellemi-lelki belső életre úgy tekinteni, mint a régi primitív belátás. Miről beszél a modern megismerés, ha a testben lévő lelkiségről szól? A gondolkodás, érzés és akarat jelenségeiről, belső élményeiről beszél és a belső lelki élet szerintük annak az eredménye, ami a gondolt, érzett és akart jelenségekben él külön-külön és összekeveredve. Olyan képet alkotnak, amelyben a gondolkodás, érzés és akarat játssza a belső lelki élet tényének szerepét.

Ha a lelki-szellemi belső életet így szemléljük, akkor ez a kép soha sem óvható meg attól, hogy azt kelljen mondanunk: amit mint egybeáramló gondolkodást, érzést és akaratot ismersz meg és regisztrálsz, az a születéssel, embrionális állapottal jön létre, a gyermekkorban fejlődik ki, és halálunkkal elpusztul. Nem lehetséges olyan tudományos megértés, amely megvédi a lelki élet-e képét attól, hogy ne tekintsék halandónak. Mert születésünk és halálunk közt ez a gondolkodás, érzés és akarat valóban szorosan a fizikai-testi élethez kapcsolódva jelenik meg. Ahogyan a végtagok növekedését látjuk, úgy látjuk a gondolkodás és érzés felnövekedését. Ahogyan a test meszesedését és a fizikai hanyatlás felé való közeledését látjuk, úgy látjuk a testiséggel a gondolkodás, érzés és akarat jelenségeinek fokozatos merevedését.

A régi szemléletnek olyan megismerése volt a belső lelki életről, amely túlment azon, ami a puszta gondolkodásban, érzésben és akaratban él. A belső lelkiélet olyan alapjára tekintettek, amely a gondolkodásban, érzésben és akaratban csak elrejtőzik, a gondolkodás, érzés és akarat ennek vetülete. Látjuk a gondolkodás, érzés és akarat születés és halál közötti létrejöttét és fejlődését. Ami ebben rejlik és aminek a gondolkodás, érzés és akarat a külső vetülete, azt egy régebbi, primitív, szellemi látó megismerés asztrális embernek látta.

Ahogyan először a fizikai emberben érzékfeletti emberként felismerjük az éterembert, úgy ismerhetjük fel a fizikai-éteremberben magasabb tagként az asztrális embert. Ez az asztrális ember nem gondolkodásból, érzésből és akaratból áll, hanem a gondolkodás érzés és akarat alapját képezi. A szellemi-lelki világokból áramlik a születés és halál közt eltöltött létünkbe. A születés és halál közt ez az asztrális ember fizikai és étertestet ölt magára, halálunk után pedig ismét szellemi-lelki világba távozik. Az emberben lévő asztrális ember számára a születés és halál csak megjelenési forma.

A gondolkodás, érzés és akarat csak az ember fizikai organizációján belül érthető és csak a születés és halál között található meg. Itt fejlődnek, majd lassanként elmerevednek és el is tűnnek. A gondolkodás, érzés, akarat e belső lelki élet alapját képező asztrális ember túllép a fizikai- és éteremberen, kozmikus, univerzális világba sorolhatjuk be. Nincsen az ember fizikai organizációjába zárva.

Hogy átfogó kozmológiához jussunk, ismernünk kell az éter- és asztrál-embert, amelynek vetülete a gondolkodás, érzés és akarat. A gondolkodás, érzés és akarat azonban az egyes emberi individualitásokban van, nem lehet őket a kozmoszba beilleszteni. Ami azonban hátterükben rejlik, a születés és halál közt rejtetten és csak a primitív vagy egzakt szellemi látás közelíti meg, az beilleszthető egy szellemi kozmoszba, amelynek a fizikai-érzeti kozmosz csak képmása.

A modern kozmológia csak a természettudományos kutatási eredmények felépítménye, a fizikai-érzeti tények összefoglalása. Ilyen kozmológia képébe nem lehet az ember belső életét belefoglalni, de csak ilyen kozmológiánk van, mert a modern megismerés egyáltalán nem nyújtja az asztrális ember képét. Aki a lelkiéletet csak a gondolkodás, érzés és akarat összegeződésének ismeri, az nem gondolhatja, hogy ez a lelkiélet születésen és halálon túl megőrződik. Ha azonban a gondolkodáson, érzésen és akaraton túllépünk a bennük rejlő asztrális emberhez, akkor jutunk olyan emberi jelleghez, amely már nem kötődik a fizikai testhez és belefoglalható a kozmoszba, a szellemi-lelki univerzumba. De erre a szellemi kozmoszra sohasem találunk rá, miután elhagytuk, mivel elveszítettük az asztrális ember ismeretét. Egy ilyen szellemi, lelki kozmosz képét sohasem építhetjük fel, ha nem jutunk el újra az asztrális ember képéhez.

Az asztrális ember megismerésének felépítésétől függ egy olyan kozmológia lehetősége, amely ismét szellemi-lelkiséget tartalmaz. Az érzeti-fizikait átfogó külsőleges kozmológia nem foglalja magába az embert. Azért kaptunk ilyen érzeti-fizikai kozmológiát, mert az asztrális ember ismerete elveszett. Ha ismét eljutunk az asztrális ember megismeréséhez, akkor lehetővé válik egy olyan kozmológia, amely az embert is magában foglaló kozmosz képét tartalmazza.

 Arról van szó tehát, hogy eljussunk az asztrális ember megismerésének kibontakoztatásához. Akkor ezáltal ismét megszerezhetünk egy igazi, az embert is magában foglaló kozmológiát. Ez legyen az antropozófia második lépése. Hogy a harmadik lépéssel mi a helyzet, arról előadásom harmadik szakaszában beszélek.

Az ember egyfelől a filozófiában úgy éli át magát, mint önmagába zárt lény, másfelől úgy is átéli magát, mint a kozmosz tagja, ahogyan a kozmológia leírja, de ezen kívül olyan lényként is átéli önmagát, amelynek révén független mind saját fizikai testiségétől, mint pedig a kozmosztól, amelynek tagja. Az ember függetlennek érzi magát testi mivoltától és kozmoszhoz tartozásától is, ha önmagára mint voltaképpeni szellem-emberre utal. Jelenleg valójában csak akkor utalunk rá, ha az én szócskát kimondjuk.

Az én szócska kimondásával lényünknek azt a részét értjük, amelyet sem fizikai testünk, sem étertestünk, sem asztráltestünk – amennyiben általa a kozmosz tagjai vagyunk – nem foglal magába, hanem aki bensőséges, önmagában létező lény. Ezt a lényt külön világnak érezzük, amely az isteni világhoz tartozik, a kozmosz ennek csak külső vetülete, visszfénye. Ha mint emberek én-nek szólítjuk magunkat, érezzük, hogy az én szócskával megjelölt lény, a szellem-ember, csak magára ölti mindazt, ami a kozmosz tartalma és fizikai-érzeti testisége is csak ruházata valóságos lényének.

Amikor az ember a régebbi korokban bizonyos bensőséges, bár primitív látással átélte ezt a saját testiségétől és a kozmosztól is független emberi mivoltát, akkor isteni világhoz tartozónak tudta magát, de tudta, hogy születése és halála közt kívül van az isteni világon és fizikai testbe öltözött. Születése és halála között a lelki-fizikai kozmoszban tudta magát. Tudta, hogy a kozmikus szféra és a fizikai testiség elrejtik előle voltaképpeni lényét, én-lényét és kereste én-lényének az isteni világgal való egyesülését, hiszen hozzátartozik.

Így az ember éppen a primitív, régebbi korokban jutott énjének belsőleg meglátott élménye révén fizikai-étertestén és asztrális lényén túl az én megérzéséhez és az isteni világgal való egyesüléshez, religióhoz. A filozófiai és kozmológia megismerés a vallásos életbe torkollott bele. Az ember mintegy egyesült azzal, amitől saját teste és a külsőleg szemlélt érzeti-lelki kozmosz elválasztotta. A vallásos átélésben megtalálta az isteni világgal való egységét. A vallásos átélés a megismerési élmények legmagasztosabb virága volt.

Mitől függött azonban ez a vallásos átélés az emberiség fejlődésének primitívebb fokain? Az én, a voltaképpeni szellem-ember valóságos belső átélésétől függött. Csak ha az ént átéljük, akkor kívánhatjuk számára és élhetjük át ismét az isteni világgal való egyesülést – a vallásos érzelmet.

Mivé lett azonban az én, a voltaképpeni szellem-ember, a modern megismerésben? A modern megismerésben az én az lett, ami mintegy elvont ideában fogja össze a gondolkodás, érzés és akarat tényeit. Az én valamilyen kozmikus vagy legfeljebb valami egyéb gondolkodás, érzés, akaratból álló összefoglaló képletté vált, mindenesetre roppant elvonttá. Még a filozófusok is az én olyan leírásához, jellemzéséhez jutnak, hogy a gondolkodás, érzés, akarat élményeit, mint valami absztrakt dolgot foglalják össze.

A gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak az énben való összefoglalásában azonban nincsen semmi, amit az ember alvása meg ne cáfolna minden éjszaka. Nézzék meg a modern filozófusok, például Bergson[1], én-jellemzését. E jellemzésekben mindenütt csak olyasmit találnak, amit minden alvás megcáfol, mert alvás közben kioltódik minden idea és fogalom, amit az énre vonatkozóan feltételezünk. A realitás megcáfolja ezeket a definíciókat, az én-nek ezeket a jellemzőit. Amit itt mondok, az nem cáfolható meg azáltal, ha azt mondják, hogy alvás után emlékezetszerűen ismét az én-hez kapcsolódunk. Nem interpretációkról, hanem tényekről van szó. Ez azonban azt jelenti, hogy a modern megismerés – a legkifinomultabb filozófia is – elveszítette az én-nek, a tulajdonképpeni szellem-embernek, a megismerését, ezzel azonban a valláshoz vezető megismerés útját is.

Így az alakult ki, hogy az újabb korban az ember megfigyeléssel és kísérletileg elérhető világára kiterjedő megismerése mellé azok a hagyományok kerülnek, amelyek régebbi korok valóságos igazi vallásos életében megvoltak. Ezeket történelmileg veszik fel, de már nincs meg a hozzájuk vezető megismerés útja, ezért csak hisznek bennük. Így a modern ember előtt egymás mellett áll a tudás meg a hit, mivel megismerését nem engedi eljutni a vallásos átéléshez. Minden ma létező hitbéli tartalom valaha a megismerés régi tartalma volt, ezt reminiszcenciaként hozzák felszínre, amennyiben a hagyomány megtartotta. Nincs olyan hitbéli tartalom, amely ne volna egy régi megismerés tartalmának reminiszcenciája. És mivel ma nem rendelkezünk az igazi én eleven, egzakt szellemi szemlélésével, amelyet nem bénít meg minden alvás, hanem amely az alvó és éber állapot alapját képezi, mivel tehát nincs egzakt, szellemi látó megismerésünk az énről, ezért a megismerési út sem folytatódik a vallási útban, hanem a hitet állítja a tudás mellé, voltaképpen csak régi hagyományokat hozva reminiszcenciaként felszínre.

Ami egykor egységet alkotott – a fizikai és az isteni világ megismerése -, az ma két külsőlegesen egymás mellett álló területre szakadt, a tudásra és a hitre. Ez azért van így, mert az igazi én régi primitív szellemi látó szemlélése – amelyre nem az jellemző, hogy minden alvás kioltja, hanem az ember alapjának látják, akkor is, mikor az alvás kioltja a gondolkodást, érzést, akaratot -, ez a régi megismerés elveszett és az egzakt szellemi látás még nem érkezett el az ember igazi énjének, a szellem-embernek, szemléléséhez.

Ha az egzakt szellemi látás ismét el akar érni az ember igazi énjének szemléléséhez – ahogy az ember éteri és asztrális lényének szemléléséhez is el kell jutnia -, akkor jön létre a külső világ megismerésének egyenes vonalú folytatásaként az isteni világ megismerése. Akkor a tudomány ismét beletorkollik a vallásos életbe.

Tudás és hit közt azért van szakadás, mert elveszítettük az emberi lény negyedik részének, az igazi énnek eleven szellemi látó szemlélését. Ezért is feladata az újabb szellemi életnek, hogy egzakt szellemi látással ismét létrehozza az igazi én megismerését. Akkor ismét megnyílik az út, hogy a világ megismerésétől tovább haladjuk az isteni megismeréshez, a világ felfogásától ismét vallásos élethez jussunk, és a hit csak különlegesen magas tudás lehessen, nem pedig valami tőle specifikusan eltérő. Tehát az én valóságos megismerésének lehetőségére van szükségünk. Ebből azután új vallásos átélés lehetősége is adódik. Az antropozófia harmadik lépése legyen az, hogy az én megismerését úgy hozza létre, hogy a spirituális tudományba úgy illeszkedjék bele, mint a fizikai emberi testben nem észlelt éter-ember előbb jellemzett megismerése és a születés és halál felett álló asztrális ember megismerése. Így az alvás és ébrenlét felett álló, annak hátterében rejlő én megismerését is létre akarjuk hozni, hogy ezzel az élet megújulását idézzük elő. Ilyen módon az antropozófus kutatás szempontjából organikusan adódik a következő:

  • Az étertest egzakt szellemi látó megismerése révén modern filozófia.
  • Az ember asztrális lényének világos megértése révén az embert magában foglaló kozmológia.
  • Az igazi alvás és ébrenlét felett álló emberi én egzakt szellemi látó megértése révén a vallásos élet megújulása.

Ebből a szempontból kívánom a filozófiát, kozmológiát és vallást a következő előadásokban továbbtárgyalni.


[1] Henri Bergson (1859-1941) francia filozófus. V.ö. Rudolf Steiner „A filozófia rejtélye” (GA 18)