GA217

A szellemi erők működése az idős és a fiatal nemzedékben

Pedagógiai tanfolyam fiataloknak
13 előadás, 1922. okt. 3-15., Stuttgart

Impresszum

Tartalom

– Stuttgart, 1922. október 3.

[Az idősebb és fiatalabb generáció közti szakadék. A lelki nyelvek különbözősége. A középkor konzerválása Nyugat-Európában és a nyugat-európai materializmus Közép-Európában. Goethe és Darwin. A gondolatképzés finomsága még a XIX. század elején, majd a frázis megjelenése a szellemi életben. Következmény: a gondolat, a gondolkodásmód és az akarat hiánya. A gondolatoknak nincs már erejük, hogy az akaraton és a szíven átlüktessenek. A tudós különösen nehezen illeszkedik bele a kor igazi követelményeibe, mivel a tudomány tudatosan ,,szívtelen” gondolatokra törekszik. Az ember mélységesen vágyakozik olyan szívbéli gondolatokra, amelyek a valóságos emberi lény centrumából áramlanak. Giordano Bruno és Julius Robert Mayer, mint korunk áldozatai. A XIX. század vége az emberiség belső fejlődésének csomópontja.]

A mai estén először is néhány üdvözlő szóval szeretném kifejezni, hogy milyen érzések ébredtek bennem az Önök itteni együttléte nyomán. Szószólójuk az előbb rokonszenvesen fejezte ki azokat az indítékokat, amelyeknek hatására itt összejöttek. Úgy gondolom, hogy a következő napokban elmondandó dolgok közül sok mindennek az Önök többé-kevésbé intenzív belső lelki élményeit kell interpretálnia, amelyeknek igazi lelki tisztázását kívánják, nem csupán fogalmit.

Valóban helyes, hogy lelkük mélyén kell keresni azt, ami Önöket összehozta. E mélységeket valóban olyan erők ragadták meg, amelyeknek mai különleges működése egészen új keletű. Ahogyan ezek az erők éppen Önökben hatnak, az – mondhatjuk – alig idősebb ennél a századnál, de ezek az erők ma már nagyon világosan megnyilvánulnak annak számára, aki meglátja őket, és a közeljövőben egyre világosabban jelenhetnek meg. A következő napokban ezeket az erőket igen bensőséges módon próbáljuk meg majd jellemezni, valamint a XIX. század utolsó harmadának előző, ellentétes elavult erőit is. Ma elsősorban külsőleg szeretném ezeket az erőket jellemezni.

Gondolom, valamennyien úgy érzik, hogy már nincsenek harmóniában azzal, amit az idősebb generáció mond a világnak. Már a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években sokkal erősebben mutattak rá, mint bármikor, művészien vagy elméletileg, arra a szakadékra, amely az akkori idősebb és fiatalabb generáció között nyílt meg. Amit azonban a költők és mások mondtak erről a szakadékról és mélységről akkoriban, az elhalványult amellett, ami ma tekintetbe jön. Ma az a helyzet, hogy a fiatalabb és idősebb generáció alapjában véve teljesen eltérő lelki nyelvet beszél, még sokkal eltérőbbet, mint ahogy annak tudatában van. Itt nincs szó az idősebb generációnak a fiatalabban szemben elkövetett valamilyen vétkéről. Ha ilyen módon vétekről beszélnénk, ez maga is az idősebb generáció fogalmi formáihoz tartozna, méghozzá a nyárspolgáriakhoz. Nem akarunk tehát vádaskodni, de tudatában akarunk lenni annak, hogy a lelkek két-három évtized óta éppen a nyugati fejlődésben alaposan megváltoztak. Korunkban ugyanis sok minden jön össze.

Nemrég Angliában kellett előadás-sorozatot tartanom, Oxfordban. Nyugati kulturális összefüggésben Oxford egészen különleges a maga egyetemi képzésével. Ezt a sajátosságot úgy érezzük, hogy Oxfordban, amely nagyon is hozzátartozik a nyugati szellemi fejlődéshez, a középkornak egy cseppet sem ellenszenves, sőt, rokonszenves és sok tekintetben csodálatra méltó része nyúlik bele a jelenbe. Egy barátunk vezetett körül, aki „graduate” az oxfordi egyetemen, és ilyen minőségében az egyetemen szokás szerint csak talárban és barettben jelenik meg. Miután körülsétáltunk, és az utcán újra megláttam, másnap reggel le kellett írnom angol hallgatóságomnak azt a benyomást, amit talárba és barettbe öltözött barátunk keltett bennem, mert valóban szimptomatikusnak tűnt. Mindaz, amit átéltem ezzel kapcsolatban, arra indított, hogy a dolgot képszerűen idézzem fel, és megmondjam, hogy miért van szükség szociális megújulásra, egészen korunk szellemi életére kiterjedően. Azt mondtam, hogy amikor barátunkkal az utcán találkoztam, arra gondoltam, hogy ha most rögtön, a találkozás benyomása alatt levelet kellene írnom, nem tudnám, milyen dátumot írjak rá. Kísértésbe esnék, hogy XII. vagy XIII. századot írjak, hogy megmaradjak annál a stílusnál, ahol ilyesmi lehetséges. Itt valóban olyasmit konzerváltak, ami nem a mi korunk. Közép-Európában ilyesmi nem létezik. De a Közép-Európában uralkodó hangadó szellemi élet mégiscsak az előbb jellemzett dolgok fejlődésének eredménye.

Itt Közép-Európában a talárt nagyjából levetették, egészen ünnepélyes alkalmaktól eltekintve, amikor igazgatóknak és más hivatalos személyeknek is – bosszúságukra – viselniük kell. Barátunk egyúttal ügyvéd is volt, és elmondta, hogy ha Londonban kísérne, akkor ügyvédként kellene megjelennie, és barett helyett parókát viselne.

Mint látják, itt olyasvalami nyúlik át hozzánk, ami megöregedett, de a múlt században még élt. Tehát valóban középkor a jelenkorban. Nálunk kinőttek abból, ami elöregedett, de a régebbi generációban még elevenen élt. Először a jelmezt vették le, aztán ugrásszerűen némileg más gondolkodásmódot vettek fel, de ez teljesen beleevezett a materializmusba. Itt valóban igen jellegzetes jelenségről van szó, amit inkább tényekkel, mint elvont szavakkal jellemeznék.

Közép-Európában elfelejtettük Goethét. Darwint fogadtuk el, holott Goethe mélységükben értette meg azokat az ismereteket, amelyekre Darwin felületesen mutat rá. Sok hasonló jelenséget említhetnék. Azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy Goethét nem felejtették el, hiszen például létezik egy Goethe Társaság. Úgy gondolom, ezt nem fogják mondani, ezért evvel nem is foglalkozom tovább. Goethét és az általa fellendített közép-európai szellemi impulzust valójában már a XIX. század második felében elfelejtették. De mindez csak szimptóma. A lényeg az, hogy a Közép-Európa és szellemi élete által járt úton a vezető szellemi intézmények a XIII-XIV-XV. században függetlenedtek attól a szellemtől, amely nyugaton még fennmaradt. Ettől az idődtől fogva Közép-Európában elvesztették a lélek belsejében viharzó, lüktető szellemiséget, ha nem is az emberből, de a tudatból. Ezért felejtették el Goethét is.

Nyugaton megőrizték a hagyományban, a külső formákban, Közép-Európában különösen a német nyelv- területen belül, leszorították a lelki élet mélységeibe, és a tudatot nem töltötték be vele. Ez már a XIX. század utolsó harmadában erősen kidomborodott.

A XIX. század utolsó harmadában bensőséges történelmi szemlélettel különös dolgot találhatnak. Ha megnézzük, hogy mi jelenik meg az irodalomban, az írásokban, amelyeket a szellemi élet alakításában résztvevők valamennyien olvasnak, úgy azt találjuk, hogy a XIX. század utolsó harmadában, egészen a nyolcvanas, kilencvenes évek közepéig teljesen más stílus uralkodott a német nyelvterületen a folyóiratokban, sőt az újságokban is, mint ma. Ekkor a stílus kimunkálta, megformálta a gondolatokat, fontosnak tartotta, hogy bizonyos gondolatmeneteket kövessen, és még azt is, hogy a gondolatokban szépség legyen. A XIX. század utolsó harmadához képest a mai stílus bizonyos területeken nyers és durva lett. Csak kézbe kell venni bármit a hatvanas, hetvenes évekből, nem is képzett, csak általánosan művelt emberektől, és meglátjuk ezt a nagy különbséget. A gondolati formák változtak meg. De ami ma nyers és durva, az éppen abból származik, ami a XIX. század utolsó harmadában a képzett, művelt emberek körében megszokott, finoman kimunkált szellemesség volt. Éppen akkor látjuk valaminek a közeledését. Akik ma a régebbi évjáratokhoz tartoznak, anélkül, hogy a mai szellemi élet értelmében megöregedtek volna, azok át is élték ezt: ami akkoriban olyan borzalmasan beleköltözött az egész szellemi életbe, azt szimbolikusan frázisnak nevezném.

Ezen a frázison fejlődött ki az üres gondolkodás, a meggyőződés hiánya, és az akaratgyengeség. Ezek ma folyamatosan egyre nagyobbra nőnek. Ezek a dolgok elsősorban a frázisból fakadtak. Külsőleg is követhetik, hogy a frázis hogyan alakult ki, főként a XIX. század utolsó harmadában. A valamilyen korszakban megjelenő dolgokkal nem kell rokonszenveznünk. De ha nem is szimpatikusak, azért megfigyelhetjük jelentőségüket az egész emberi összefüggés számára.

Vegyék azokat a bensőséges, csodálatos hangokat, amelyek a XIX. század első harmadában a német romantikában megtalálhatók. Egy Jacob Grimm a szellemről néha úgy beszélt, mintha üde, egészséges erdei levegő lengedezne. Azt fogják mondani, hogy Közép-Európában ekkor még egyáltalán nem uralkodott a frázis. Ez csak a XIX. század utolsó harmadában költözik be Közép-Európába. Akinek érzéke van hozzá, az tudja, hogy a frázis kora lassanként elérkezett. Ahol a frázis kezd uralkodni, ott elhal a belsőleg, lelkileg átélt igazság. És a frázissal karöltve jár még valami: nem lehet megtalálni az embert a szociális életben.

A frázisnál a beszéd lélek nélkül szól, ekkor az ember ott megy a másik ember mellett, és nem tudja megérteni. Ez a jelenség is a XIX. század utolsó harmadában érte el tetőpontját, nem a lélek mélyén, hanem a tudatban. Az emberek egyre idegenebbek lettek egymás számára. Hogy akkor egyre hangosabban követelték a szociális impulzusokat és reformokat, az annak a szimptómája, hogy az emberek már nem voltak szociálisak. Már nem érezték, hogy mi a szociális, ez indította őket annak követelésére. Az éhes állat nem azért üvölt táplálékért, mert a táplálék a gyomrában van, hanem azért, mert nincs ott. A lélek nem azért követeli azt, ami szociális, mert át van hatva tőle, hanem mert hiányzik belőle ez az érzés. Így az ember lassanként olyan lénnyé vált, akikről ma nincs tudatunk. A legszélesebb területen uralkodó tény az emberek között, hogy már egyáltalán nincs is igényük arra, hogy a másik emberhez lelkileg közeledjenek. Az emberek valamennyien elmennek egymás mellett. Mindenki csak önmaga iránt érdeklődik igazán.

Milyen szociális érzék vált különösen megszokottá az emberek között a XIX. század utolsó harmadában, és jött át aztán a XX. századba? Az emberek gyakran mondják: ez az én álláspontom. Mindenkinek van álláspontja. Mintha bármi is múlna azon, hogy milyen álláspontjuk van! Az álláspont a szellemi életben ugyanis éppen olyan átmeneti, mint a fizikai életben. Tegnap Dornachban álltam, ma meg itt állok. Ez a fizikai élet két különböző álláspontja. Azon múlik a dolog, hogy egészséges akaratunk és szívünk legyen, hogy a világot minden álláspontból szemlélni tudjuk. De az emberek ma nem azt akarják, amit a különböző álláspontokból nyerhetnek, fontosabb számukra a saját álláspontjukhoz való önző ragaszkodás. Ezzel azonban a legmerevebben elzárkóznak embertársaiktól. Ha mond valaki valamit, nem mélyedünk el abba, amit mond, hiszen megvan az álláspontunk. Ezáltal azonban nem közeledünk egymáshoz. Csak akkor közeledünk egymáshoz, ha különböző álláspontjainkat egy közös világba tudjuk beilleszteni. De ez a közös világ ma teljesen hiányzik. Az emberek közös világa csak a szellemben létezik. Ez hiányzik.

Ez a második dolog, a harmadik pedig az, hogy a XIX. század során, mint közép-európai emberiség, alapjában véve fokozatosan igen akaratgyengévé váltunk, olyan értelemben, hogy a gondolatnak nincs már ereje ahhoz, hogy az akaratot úgy megacélozza, hogy az ember, jóllehet gondolkodó lény, a gondolatok alapján tudja megformálni a világot.

Ha azt mondjuk, hogy a gondolatok halványak, ebből nem következtethetünk arra, hogy az emberi élethez nincs szükség gondolatokra. A gondolatoknak azonban nem szabadna olyan gyengéknek lenniük, hogy fent maradjanak a fejben. Olyan erőseknek kell lenniük, hogy leáramoljanak a szíven és az egész emberen át, le, egészen a lábáig. Mert valóban jobb, ha vérünkben gondolatok is lüktetnek, nem pusztán vörös és fehér vértestecskék. Feltétlenül értékes, ha az embernek szíve is van és nem csak gondolatai. De a legértékesebb az, ha a gondolatoknak van szívük. Ezt azonban teljesen elvesztettük. Az utóbbi négy-öt évszázadtól kapott gondolatokat nem tudjuk levetni, de ezeknek a gondolatoknak szívet kell adni.

Most el akarom mondani – csak egészen külsőlegesen – hogy mi él a lelkükben. Felnőttek, megismerték az idősebb generációt. Ez az idősebb generáció szavakban fejezte ki magát. Csak frázisokat hallhattak. Ebben az idősebb generációban egy nem-szociális elem nyilvánult meg. Az egyik ember elment a másik mellett. És ebben az idősebb generációban megnyilvánult az is, hogy a gondolat képtelen az akaraton, a szíven átlüktetni.

Míg az első generációk öröksége megvolt, addig cl lehetett lenni a frázissal, az antiszociális konvenciókkal, a puszta életrutinnal szívbéli életközösség helyett. Ez az örökség nagyjából a XIX. század végével megszűnt. Így az önök számára nem volt semmi, ami saját lelkükhöz szólhatott volna. Érezték azonban, hogy van valami a mélyben, éppen Közép-Európában, aminek legteljesebb igénye, hogy ismét visszataláljon ahhoz, ami egykor a frázison, konvención, rutinon túl létezett. Annak az igénye, hogy ismét átéljük az igazságot, az emberi közösséget, ismét érezzük az egész szellemi élet bátorságát. Hol van ez? – kérdezi egy belső hang.

Ha nem is mondták ki világosan és érthetően, mégis gyakran hallottuk a XX. század hajnalán egy fiatal és egy öreg ember együttlétekor, hogy az öreg így szól: ez az én álláspontom. Hát igen, a XIX. század végén lassanként mindenkinek megvolt az álláspontja. Az egyik materialista volt, a másik idealista, a harmadik realista, a negyedik szenzualista, és így tovább. De a frázis, a konvenció, a rutin uralma alatt ezek az álláspontok lassanként jégkéregre jutottak. Eljött a szellemi jégkorszak. A jég vékony volt, de az emberek álláspontjai elvesztették a saját súlyuk iránti érzéket, és így nem törték át a jégkérget. A szívük is hideg volt. Nem melegítették át. A fiatalabbak ott álltak az öregek mellett, szívük meleg volt, de még nem szólt. Ez törte át a jégkérget. A fiatal nem érezte, hogy „ez az én álláspontom”, hanem azt érezte, hogy elveszíti a lába alól a talajt. A szíve melege azonban áttöri ezt a frázisból, konvencióból, rutinból kérgesedett jeget. – Ha ezt az érzést nem is mondták ki világosan – ma semmit sem mondanak ki világosan – a jelenség mégis régóta megvolt, és a jelenben is fennáll.

Ilyen vonatkozásban annak a helyzete a legnehezebb, aki ma tudományos képzettsége alapján próbál korunkba belehelyezkedni. Számára a tudatosan „szívtelenségre” törekvő gondolatok kínálkoznak. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban lassanként odajutottunk, hogy tudatosan törekszünk szívtelen gondolatokra. Ha a szellemből kiindulva beszélünk, akkor néha másképpen kell szavainkat megformálnunk, mint ma, amikor valamiről rendkívül logikusan, filozofikusan, tudományosan beszélünk az emberek előtt. Ez a szellemiségből szemlélve azonban olykor roppant tisztességtelen. Például a következő dolog is olyan, ami a szellemiség számára roppantul tisztességtelen.

Ma azt mondják: nem igazi tudós az, aki a megfigyelést és kísérletet nem teljesen logikusan értelmezi, nem halad egyik gondolatról a másikhoz, ahogyan csak a helyesen kialakított módszerek szerint szabad haladni. Nem igazi gondolkodó, aki nem így jár el. – Mi van azonban akkor, ha a valóság netalán művészi, és kibújik a kialakított dialektikus és kísérleti módszereinkből, ha a természet maga is művészi impulzusok szerint dolgozik? Akkor a természet kedvéért az ember tudományának kellene művészetté válnia, különben nem fér hozzá a természethez! Ez azonban nem a mai tudósok álláspontja. Az ő álláspontjuk: közömbös, hogy a természet művészi vagy álmodozó, a tudomány művelésében mi parancsolunk. Mi közünk hozzá, hogy művészi-e a természet. Semmi közünk hozzá, ez nem a mi álláspontunk.

Először csak érzésszerűen írhatok le néhány dolgot, hogy megmutassam, mi minden kavargott zűrzavarosan a XX. század közeledtével. Ez a század állította Önöket kemény lelki megpróbáltatások elé. A bekövetkezett külső események, a szörnyű, iszonyatos világháborúval együtt, csak annak külső kifejeződései, ami a mai civilizált világban a lelkek belsejében uralkodik. Ez bizony így van. Ennek tudatára kell ébrednünk. Annak is tudatára kell ébrednünk, hogy mindenekelőtt azt kell keresnünk, ami után éppen Németország vágyakozik lelkének legmélyén – ahogy szószólójuk helyesen mondta – de amit éppen Németországban tagadtak meg egyre inkább a legújabb idők közeledtével. A tudat révén. Nemcsak Goethét veszítettük el, hanem a középkorból is sok mindent elvesztettünk. Amiből Goethe kisarjadt, arra újra rá kell találnunk. És arra a kérdésre, hogy ma miért jöttek el ide, azt kell felelnem: azért, hogy ezt megtalálják. Mert voltaképpen olyasmit keresnek, ami megvan. Goethe azt felelte arra a kérdésre, hogy melyik titok a legfontosabb: „A nyilvánvaló!” Ez azonban csak akkor válhat nyilvánvalóvá, ha a szemünket rányitjuk. – Itt elsősorban belső gondokról, belső vágyakról van szó, ha önmagukat helyesen értik meg. Hogy egyeseknek pedagógiailag vagy másképpen kell megélniük a dolgot, azon el nem múlik. Azon múlik, hogy mindazt, amit ma azok keresnek, akik újra teljes emberek akarnak lenni, az igazi emberség közös centrumából keressék és találják meg. Éppen ezért akarunk itt egymással találkozni.

Ugye, mégis más volt, amikor régebbi évszázadokban – nézzünk valami radikális dolgot – elégették Giordano Brunot. Akkoriban ugyanis ez volt az igazságok megcáfolásának szokásos módja. Hogy most éppen tudományos területről vegyünk példát, hasonlítsák ezt össze Julius Robert Mayer-nek, a sváb orvosnak az esetével. Ő világutazása folyamán Dél-Ázsiában a vér megfigyelésével jutott a ma hőekvivalensnek nevezett szemléletéhez, az energia megmaradásához. 1844-ben írta le a dolgot, és tanulmányát a kor leghíresebb természettudományos folyóirata, a „Poggendorfi Annales”, mint dilettáns, alkalmatlan művet utasította vissza. Julius Robert Mayer annyira lelkesedett ezért az igazságért, hogy mindenkinek erről kezdett beszélni, ha az utcán találkozott vele, ezért a kollégák úgy vélték, hogy rögeszmében szenved. Tudvalevően őrültnek nyilvánították és szanatóriumba került. Ma Heilbronnba látogatva, Robert Mayer emlékművét látjuk ott. Ma azt mondják, hogy ő találta meg az újabb kor legnagyobb fizikai törvényét. Mondjuk, mindez megtörténhetett. Az emberiség természetesen tévedhet. A lényeg azonban az, hogy ma milyen frázisszerűen, konvencionálisán, pusztán az életrutin alapján ítélnek meg ilyesmit.

Nézzék meg a leírásokat, amelyek ennek az iszonyúan kigúnyolt embernek a szörnyű, tragikus esetét beszélik el. Olvassák el, hogy hogyan írtak róla a XIX. században és vessék össze egy mai leírással. Ami itt történt, azt nem lehet elvont elbeszélésekkel elintézni. Aki a mai leírásokat olvassa vagy hallja, annak minden belső tartása elhal, ha van szíve, és iszonyú indulat ébred a lelkében.

Az embereknek újra el kell jutniuk ahhoz, hogy intenzíven tudják érezni: szép-csúnya, jó-rossz, igaz-hazug. El kell jutniuk ahhoz, hogy ezt ne gyengén, hanem erősen érezzék, úgy, hogy egész emberi mivoltukkal benne legyenek, hogy a szavakban ismét ott legyen szívük vére. Akkor szétporlad a frázis, és ismét magunkban érezzük a másik embert, nem csak önmagunkat. Szétporlad a konvenció, és szívünk vére ismét átlüktethet azon, amit fejünkben hordozunk. Elporlad a pusztán rutinos élet, az élet újra emberivé válik.

Mindezt érzi a XX. század fiatalsága. Keresett, de káoszban találta magát. Ezeket a dolgokat nem lehet a külső történelemmel jellemezni. A XIX. század végén az emberiség belső fejlődésének nagy csomópontja van. Azok a lelkek, akik kevéssel a századvég előtt vagy azután születtek, belsőleg egészen más alkatúak, mint akik még a XIX. század utolsó harmadában jöttek a világra. Ha az ember nem engedett az öregségnek, még ha életútján gyarapodtak is az évek, akkor beszélhet erről, összehasonlításokat tehet bizonyos módon.

Így holnap látni fogjuk, hogy az új generáció nem csatlakozott a régihez, hanem szakadék választja el tőle. Nem vádolni akarunk, hanem csak megérteni. Még akkor sem akarok vádaskodni, ha olyasmiről beszélek, mint Julius Robert Mayer tragikus története. Sokan jártak így. Ez tehát ne vád legyen, de értsük meg. Az a legfontosabb, hogy megértsük, amit bensőleg mélységesen átélünk, mert nem sokáig mehet már tovább, hogy csak a homályos keresés létezzen. Biztos ténynek kell jönnie, amely be akarja ragyogni a homályos keresést, de mégsem válik szárazzá, hideggé. A fényt szívünk vérének megőrzésével kell megtalálnunk.

Egyetlen területen sem akarom Önöket valami misztikus dologgal hitegetni, mindenütt az igazságot szeretném megmutatni, a szellemi igazságot. Mint tudják, a XIX. században érvényre jutó sok frázis közé tartozik az is, hogy a XIX. század nagy úttörője avval fejezte be életét, hogy az utókornak odakiáltotta: „Több fényt!” Ezt nem fogom Önöknek mondani, mert ezt Goethe nem mondta. Goethe fekvőszékben feküdt, nehezen lélegzett, és azt mondta: „Nyissátok ki az ablaktáblákat!” Ez az igazság. A másik a hozzá fűződött frázis. Talán használhatóbb Goethe igazi kijelentése a „Több fényt!” frázisnál. Hiszen éppen a XIX. század végén található dolgok révén jött létre az az érzés, hogy elődeink becsukták az ablakot! Ekkor jött a fiatal generáció, nyomasztóan érezte magát, és úgy gondolta, hogy ki kell nyitni az ablaktáblákat, amelyeket a régi generáció olyan szorosra zárt. Kedves barátaim, ha öreg vagyok is, megígérem, hogy a továbbiakban arról beszélek majd, hogy az ablaktáblákat hogyan próbálhatjuk meg kinyitni.

– Stuttgart, 1922. október 4.

[A főiskolai ifjúság vezető tanárokat keres. Az egyetemek, mint kutatóintézetek. Az ,,objektív tudomány” embertelensége, amely elől a ,,filo-sofia ,,-nak el kell osonnia. A nevelés feladata, hogy az embernek megadja a természetnek megfelelő öregedés lehetőségét. Az embert a XV. századig lelki örökségek hordozták, a XIX. század vége óta lelkileg a semmi előtt áll, mert elvesztette a szellemi világgal való kapcsolatát. A Waldorf-iskola pedagógiája nem pedagógiai rendszer, hanem művészet, azt kívánja felébreszteni, ami rejtve van az emberben. Az intellektusban álmodunk a világról. A golgotai misztériumot az intellektussal nem tudjuk megérteni. A lélek belsejében jelen van a golgotai misztérium megértésére való törekvés. A szellemi világot új erőkkel kell átélnünk, mert minden régi örökség elfogyott. Az ifjúság közösségi törekvésének legmélyén is ez az impulzus rejlik. Az ifjúság azt kívánja, hogy tudatában ébresszék fel. A kérdés tehát így hangzik: hogyan találjuk meg a szellemet önmagunkban ?]

Ha ma ifjúsági mozgalomról beszélünk, akkor világosan megkülönböztetjük a szélesebb ifjúsági mozgalmat és a szűkebbet, amelyet a főiskolák ifjúsági mozgalmának nevezhetünk. Ez a fiatalság az iskolák felé törekszik, vagy tágabb értelemben a pedagógia felé általában. Ezt nem azért mondom, mert egyiket vagy másikat különösebben hangsúlyozni szeretném, hanem azért, mert a legkönnyebben úgy jutunk el ahhoz, amihez el kell jutnunk, ha először is megnézzük a belső élet legfőbb nehézségeit, amelyek főként az egyetemek és főiskolák fiatalságának körében jelentkeztek.

E fejtegetéseknél néha az élet egyes részleteiből indulunk ki, és aztán gyorsan nagyobb áttekintéshez kell felemelkednünk. Engedjék meg ezért, hogy először azokról a tapasztalatokról szóljak néhány szót, amelyeket éppen az egyetemi ifjúság élt át lelkileg. Ez alapjában véve már sok évtizede előkészült, de csak a legutóbbi évtizedben emelkedett tetőpontjára, így világosan észrevehető lett.

Az egyetemi ifjúság keres valamit. Ez nem is csoda, hiszen a főiskolára azért megyünk, mert keresünk valamit. Tanító vezetőket keresünk, mondhatnánk, vezető tanítókat, és az ifjúság nem talált ilyeneket. Ezt a szörnyűséget a legkülönbözőbb szavakba foglalták, az egyik konzervatív módon fejezte ki, a másik radikálisan, az egyik okosat mondott, a másik nagy ostobaságot. Azt mondták: már nem is találunk tanárokat.

Mit találtak tehát, amikor a főiskolára jöttek? Azokat találták, akik ott voltak, de nem találták meg bennük azt, amit kerestek. Ők arra voltak büszkék, hogy valójában már nem tanárok, hanem kutatók. Az egyetemek és főiskolák kutató intézeteknek rendezkedtek be. Már nem az emberekért voltak ott. Csak a tudomány számára voltak ott, és a tudomány objektívnek nevezett életet élt az emberek között. Az emberekbe minden hangnemben beleverte, hogy mint objektív tudományt kell tisztelni. Az ilyesmit olykor kissé képszerűen kell kifejezni. Az objektív tudomány tehát ott járkált az emberek között, de egészen biztosan nem volt ember, hanem valami nem-emberi, és objektív tudománynak nevezte magát.

Ezt egyes dolgokban egyre inkább átélhettük. Milyen sokszor mondják: ezt már megtalálták, ez már a tudományhoz tartozik. Újra meg újra találnak valamit a tudomány számára, és a tudomány ún. kincseinek tárháza lassanként megszerezte magának ezt a szörnyű objektív létet az emberiségben. Az emberek azonban nem illenek ehhez az objektív, közöttük feszítő lényhez, mert az igazi, valóságos embernek nincs igazán kapcsolata ehhez az objektív hidegséghez, amely a legkülönfélébb módon halmozódik fel. Lassanként megkaptuk ugyan a könyvtárakat és tudományos kutató intézeteket. De különösen a fiatalok nem könyvtárakat keresnek, nem is tudományos kutató intézeteket, hanem a könyvtárakban – félve lehet csak kimondani – embereket keresnek, de könyvtárosokat találnak! A tudományos kutató intézetekben a bölcsességért, az igazi megismerésért lelkesedő embereket keresnek, és azokat találják, akiket a laboratóriumokban, a tudományos kutató intézetekben, klinikákon és hasonló helyeken meg lehet találni. Az öregek lassanként hozzászoktak ahhoz a kényelemhez, hogy már voltaképpen nem is akarnak létezni, csak intézeteik, könyvtáraik legyenek itt. Az ember azonban nem képes erre. Ha ilyen módon nem akar létezni, akkor nagyon is létezik, emberi mivolta helyett ólmos súlyával hat.

Ezt még másképpen is lehetne mondani: az emberek a természethez igyekeznek. De hogy mindjárt radikális hasonlattal éljünk: a természet ott van az egészen kicsi gyermek körül is. De a kisgyermek lelkileg-szellemileg semmit sem kap a természettől, és csak azáltal kaphat tőle valamit, hogy emberekkel kerül kapcsolatba, és a természetet velük együtt élheti át. Ez bizonyos értelemben még a késői ifjúkorig is érvényes. Emberekkel kell összejönnünk, akikkel együtt átélhetjük a természetet. Ezt azért nem tehetjük az utóbbi évtizedekben, mert nem volt olyan nyelv, amelyen a fiatalok és öregek megérthették volna egymást a természet mibenlétéről. Ha az öregek a természetről beszélnek, az olyan, mintha elhomályosítanák a természetet, mintha a növényeknek adott nevek már nem illenének a növényekre. Semmi sem vág össze. Egyfelől előttünk volt a növény titka, aztán az öregektől meghallottuk a nevét, de ez nem illett rá, mert éppen az embert iktatták ki, mivel a tudomány objektív lénye járkál a Földön. Ez lassan és fokozatosan érkezett cl. Az utóbbi évek azonban bizonyos kulminációt hoztak.

Egyetlen jelenség egészen hangsúlyosan megmutatja azt, ami a XIX. században bizonyos kulminációhoz ért. Ha volt egy kevés fantáziánk, és ott forgolódtunk az utóbbi évtizedek magasabb képzettséget adó intézetei körül, akkor minden másodpercben ismeretséget köthettünk a tudomány objektív lényével. Ez a legkülönfélébb alakban jelent meg, de mindig az egyetlen, igazi objektív tudomány akart lenni. És amikor megkötöttük az ismeretséget, amikor minduntalan bemutatták ezt az objektív tudományt, akkor megláttuk, hogy egy másik lény szégyenlősen félreosont, mert úgy érezte, hogy már nem tűrik meg. Ha az embert mégis ösztökélte valami, hogy titokban, hátul beszéljen vele, akkor megmondta, hogy nevét az objektív tudomány előtt már nem szabad kiejteni: filozófiának hívnak, szófiának, bölcsességnek. Gyalázatos előnevem a szeretet, és már nevem is hozzáköt a bensőséges emberihez, a szeretethez. Már nem jelenhetek meg, szégyenkezve kell járkálnom. Az objektív tudomány avval büszkélkedik, hogy semmi „filo” sincs benne. Most valóságos „szófiát”, az emlékeztető jelet is elvesztette. Így járkálok most, mert még hordozok magamban valami magasztos érzést és emberséget. – Ez a kép gyakorta lelkünk elé tárulhatott. Ilyen képekben jelenhetett meg az, ami az utóbbi évtizedek számtalan fiataljának bizonytalan érzéseiben élt.

Mindig megpróbálták kifejezni azt, amit voltaképpen kerestek. Úgy ahogy kifejezésre juttatták a gondolatot, az érzést. Azok tobzódtak a legbizonytalanabb kifejezésekben, akik az utóbbi évtizedekben talán a leglelkesebbek voltak, a legtöbb fiatal melegséget érezték magukban, mert voltaképpen csak azt tudták, hogy keresnek valamit. De ha ki akarták fejezni, hogy mit, akkor voltaképpen nem volt semmi. A „semmi” a Faust szavai szerint ugyan valóban „minden” volt, de semminek mutatkozott. Szakadékon kellett átjutni. Ez volt az érzésük, és alapjában véve még ma is ez. Ez az érzés csak történelmileg érthető, de nem a régi értelemben, hanem új értelemben történelmileg.

Most egészen másról szeretnék beszélni, de a dolgok lassanként egymásba illeszkednek. Időszámításunk kezdete körül az ember még egészen másként érezhette magát, mint ma, mert érzésében még sok régi maradvány rejlett. A lélekben örökség élt. Ezek az örökségek nemcsak időszámításunk kezdetén, hanem még a középkorban is sokáig megvoltak. Most azonban a lelkek örökség nélkül kerülnek a világba. Ez a dolog egyik oldala. Másfelől: kérdezzék csak meg azokat, akik időszámításunk kezdetén éltek, hogy vajon sokat beszéltek-e arról, amit ma a nevelés szóban foglalunk össze. Minél jobban visszamegyünk a múltba, annál kevesebbet beszélnek a nevelésről. Természetesen különbözőképpen beszélhetünk róla. Úgy is beszélhetünk róla, hogy azt mondjuk, hogy a fiatalság a nevelés révén alakuljon fokozatosan olyanná, amilyen öregkorában akar lenni. Mert végül is meg kell öregednünk földi életünkben, bármilyen fiatalok vagyunk is.

Régebbi korokban az emberek magától értetődőbben voltak fiatalok és öregedtek meg, mint ma. Ma voltaképpen olyan világban élnek, ahol nem is tudnak természetes módon fiatalok és öregek lenni. Hiszen ma már nem tudják, mit jelent fiatalnak és öregnek lenni. Semmit sem tudnak róla. Azért beszélnek végtelenül sokat a nevelésről, mert szeretnék tudni, hogy a fiatalságot hogyan tegyék úgy fiatallá, hogy valamikor tisztességes módon öregedhessék meg. De nem tudják, hogy hogyan fordítsák úgy a dolgokat, hogy az emberek valóban fiatalok legyenek, és fiatal korukban tisztességesen felvegyék magukba azt, ami később emberhez méltó öregkort tesz lehetővé számukra.

Évszázadokkal ezelőtt mindez magától értetődően folyt le. Ma sokat beszélnek a nevelésről. Gyakran nem is tudják, hogy milyen képtelenség, amikor az emberek a nevelésről beszélnek. Miért beszél majdnem mindenki a nevelésről? Többnyire nem azért, mert belátja, hogy milyen rosszul nevelték, hanem mert úgy találja, hogy helytelen nevelése miatt nehézségei vannak az életben. Tehát azért beszélnek nevelésről, mert úgy találják, hogy neveletlenek. Ezt nem ismerik be, de ezen a területen sohasem éltek át valami megfelelőt. Mégis ítéletet mernek alkotni róla. Nevelési programokat követelnek, mert nem éreznek magukban biztonságot. Mindig fel lehetne hívni a figyelmet arra, hogy az erős akarat voltaképpen mindenütt megvan, de tartalom nincs sehol. A fiatalság éppen azt érzi, hogy az akarásnak nincs tartalma. Miért nincs? Mert az egész földfejlődésben voltaképpen csak rövid ideje van valami igazán új.

Itt mindenesetre utalnom kell valamire, amit csak nagy vonásokban jelezhetek. De egyre jobban lelkük elé tárul, ha egyszer megnézik „A szellemtudomány körvonalai” c. könyvemet. Itt azt fogják találni, hogy a Föld léte más világ életének öröksége. A nevek közömbösek. Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszaknak neveztem, de a Föld első korszaka a régebbi világok korszakainak ismétlése volt. Azt mondhatjuk, hogy a Földnek három ismétlő periódusa volt, a Szaturnusz- Nap- és Hold-kor. Azután jött a tulajdonképpeni Föld-periódus. De ez a periódus, az atlantiszi kor, tulajdonképpen ismét csak a régebbi létet ismételte meg magasabb fokon.

Azután következett az Atlantisz utáni kor. Még magasabb fokra emelkedett. De ez újra azt ismételte, ami már létezett. Az Atlantisz utáni kor az ismétlés ismétlése volt. Az emberiség a Krisztus utáni XV. századig valóban csupa ismétlésből élt, csupa örökségből. A XV. századig nem volt lelkileg tiszta lap. A lelkekben mintegy önmagától merült fel mindenféle, és csak a XV századtól lettek tiszta lapok. Csak azóta új a Föld. Azelőtt csupa örökségből éltek az emberek a Földön. Rendszerint nem veszik figyelembe, hogy a Föld csak a XV század óta új. Azelőtt mindig a régiből éltek. A XV század óta az ember a semmivel áll szemben. Lelkileg tiszta a lap. És hogyan élünk a XV század óta? Először a hagyomány révén öröklődött apáról fiúra az, ami régebben másképpen öröklődött át. Így a XV századtól a XIX. századig még volt hagyomány. De a helyzet egyre rosszabb lett. Ezt észre lehet venni egyes dolgokon.

Nézzük a jogot. Scotus Eriugenának például eszébe sem jutott volna, hogy úgy beszéljen a jogról, mint a mai emberiség, mert akkor még élt a lelkekben valami, ami útbaigazította, elvezette az embert a másik emberhez való beszédhez. Ez már nem létezik, mert a lélekben nincs már semmi, ami elvezet az emberhez, még nem találták meg azt, ami kivezet a semmiből. Akkoriban még legalább az apa megmondhatta a fiának. A XVIII. század végén azonban odáig jutott a dolog, hogy az apa már semmi megfelelőt sem tudott mondani a fiának. Ekkor az emberek görcsösen keresni kezdték az ún. értelmi jogot. Az értelemből kell kipréselni, hogyan jutunk a jogi képzetekhez és érzésekhez. Mások aztán úgy találták – mint pl. Savigny – hogy az értelemből már nem préselhető ki semmi. Így jutottak a történelmi joghoz. Leültek és tanulmányozták a régi dolgokat, teletömték magukat a régen elhaltak érzéseivel, mert nekik már nem voltak érzéseik. Az értelmi jog az elveszett dolgokhoz való görcsös ragaszkodás volt. A történelmi jog annak beismerése, hogy a jelen kor emberéből egyáltalán nem meríthető semmi, így léptek be a XX. századba, és egyre súlyosabban érezték, hogy a semmivel állnak szemben, és az emberből kiindulva kell valamit találni.

A régi görög korban senki sem értette volna, ha objektív tudományról beszélnek. Az ember akkor másképpen fejezte ki a világhoz fűződő viszonyát. Utalva szellemi látására Melpomenéről, Urániáról, szabad művészetekről beszélt. Ezek a szabad művészetek reális, igazi lények voltak, de nem a Földön járkáló lények. A görög ember nagyon konkrét kapcsolatot érzett a szellemi világgal, még abban az időben is, amikor már volt filozófia. Tulajdonképpen a múzsákat szerették, mint valóságos lényeket, akikhez, mint reális lényekhez, kapcsolatuk volt. Hiába képzelik újabban, hogy Homérosz puszta frázisból kezdi így az Iliászt: „Istennő, haragot zengj, Péleidész Achilleuszét.” Homérosz mintegy kehelynek érezte magát, a múzsa szólt belőle, magasabb emberi mivoltával töltötte be.

Amikor Klopstock nem akart abból a frázisból szólni, amelybe nagyrészt beleszületett, még legalább ezt mondta: „Énekeld halhatatlan lélek a bűnös emberiség megváltását.” De az emberek elől lassanként ez a halhatatlan lélek is eltűnt. Ez lassan és fokozatosan történt. A keresztény fejlődés első századaiban azt találjuk, hogy a konkrét múzsák lassanként szörnyen kiszáradt hölgyek lettek. A grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, asztrológia és zene elvesztették minden kézzelfoghatóságukat. Már Boethiusznál is alig van konkrét fiziognómiájuk. Voltaképpen nem is lehet már őket igazán szeretni. Az emberek között járkáló mai objektív tudományhoz képest mégis vaskos alakok. Az ember lassan és fokozatosan elveszítette a régi korokban meglévő kapcsolatát a szellemi világgal. El is kellett veszítenie, mert a teljes szabadsághoz kellett felfejlődnie, hogy minden emberi dolgot önmagából alakítson ki. Ez a követelmény a XV század óta fennáll, de csak a XIX. század végén érezték meg igazán, és különösen a XX. században. Mert most már nemcsak az örökség tűnt el, hanem a hagyományok is. Az apáknak úgyszólván semmi mondanivalójuk nem volt a fiaik számára. Most azt érezték, hogy a semmivel állnak szemben. Érezték, hogy a Föld alapjában véve megújult.

Amit most kimondtam, azt másképpen is el lehet mondani. Feltehetjük ugyanis azt a kérdést, hogy mi lett volna a Földből, ha a Krisztus-esemény nem következik be. Tegyük fel, hogy a Krisztus-esemény nem jött volna el. Akkor a Föld lassan kiszikkadt volna az emberiség lelki-szellemi életében. A Krisztus-esemény nem várhatott mostanáig, valamivel hamarabb kellett bekövetkeznie annál az időpontnál, amikor minden régi örökség elfogyott, azért, hogy a régi örökségekkel még legalább a Krisztus-eseményt átérezhessék. Csak el kell képzelni, hogy ha a XIX. század végén, vagy a XX. században jött volna valami Krisztus-eseményhez hasonló, ahogyan időszámításunk kezdetén eljött, milyen gúnykacajra fakadtak volna korunk emberei arra a követelményre, hogy egy ilyen eseménynek jelentősége lehet! El sem képzelhető, hogy az emberek mit éreztek volna ilyen követelménnyel szemben. A Krisztus-esemény idején egészen más érzések kellett, hogy jelen legyenek. Még nem lehetett itt az az érzés, hogy a semmivel állunk szemben. A Krisztus-esemény az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak első harmadában következett be. És ugyanevvel a negyedik kultúrkorszakkal, amelynek első harmada a Krisztus-eseményt hordozza, befejeződött a régi.

A XV. században valami új kezdődik az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, amelyben mi most élünk. Ebben nincsenek hagyományok, lassanként elhamvadtak. Most a Krisztus-eseménnyel a mélyebb, intimebb vallásos kérdésekkel kapcsolatban egészen világosan a semmi előtt állunk. A Krisztus-esemény megértése lassanként még a teológusok számára is teljesen lehetetlenné vált. Próbáljanak ma a kortárs teológia alapján valamilyen érthető képzetet kapni a Krisztus-eseményről! Ma azok számítanak a legnagyobb teológusoknak, akik elvitatják Krisztust Jézusból. Egészen világosan kitűnik, hogy a semmi előtt állunk.

Mindaz, amit elmondok, csak szimptóma, mert a dolgok az ember lelki életének mélyebb rétegeiben mennek végbe. Ezek a mélyebb rétegek az utóbbi évtizedek fiatalságának lelkébe olyasmit varázsolnak bele, amit úgy fejezhetünk ki, hogy az ember mintegy elvágva érzi magát a világ történéseinek áramlásától. Valami hatalmas lökéshez hasonlíthatjuk azt, ami az ember lelki fejlődésében bekövetkezett.

Képzeljék el, hogy a kezem önállóan tudna érezni, és levágnák. Mit érezne? Úgy érezné, hogy levágva elszárad, és már nem eleven. Így érzi magát a XIX. század utolsó harmada óta a lélek a világ történésének általános áramlásával szemben, mintegy elvágva attól, és az ember előtt aggódó kérdés áll: hogyan lesz a lelkem újra élő?

Ha azután olyan impulzusok alapján próbálunk beszélni, amelyek újra életet adhatnak, akkor ezt nem értik meg az olyan emberek, akik a régi szellemi élet értelmében akarnak tovább kontárkodni. Milyen kevéssé értik meg voltaképpen, amikor az életből beszélünk, például a Waldorf-iskola megalakításáról! Ekkor az emberek többnyire valami egészen mást hallanak, mint amit kellene. Csak azt hallják, hogy úgy beszélnek hozzájuk, mint ahogy már évtizedek előtt is beszéltek. Hiszen a Waldorf-iskoláról elmondott szavakat könyvekben is megtalálják. A szavak a régi könyvekben is megtalálhatók. És ha valaki más szavakat használna, vagy csak más mondatfűzést, akkor azt mondanák, hogy helytelenül beszél. Sejtelmük sincs arról, hogy most minek kell történnie, amikor az emberiség, ha még van lelke a testében, ott áll a semmivel szemben.

Amit a Waldorf-pedagógiáról mondanak, azt másképpen kell hallgatni, mint egyébként a nevelésről, vagy akár a reform-nevelésről elmondottakat. Mert a Waldorf-pedagógia egyáltalán nem azokra a kérdésekre felel, amelyekre az emberek most feleletet várnak, és amelyeket más nevelési rendszerekben feltesznek és látszólag meg is válaszolnak. Mire vonatkoznak ezek a kérdések? Általában igen sok észt jeleznek, mert korunknak mérhetetlenül sok esze van. Korunkban az ész, az intellektus és az okosság roppant elterjedt árucikk. Rettentő okosan felelnek olyan kérdésekre, hogy mit kell kihozni a gyermekből? Hogyan kell valamit a gyermekbe bevinni? Mindez arra megy ki, hogy mi tetszik nekünk a gyermekben, és hogyan lehet úgy eligazítani, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk? Az emberiség mélyebb fejlődési menete számára azonban ennek nincs jelentősége! Ilyen kérdésekre a Waldorf-pedagógia egyáltalán nem válaszol.

Ha először képszerűen akarjuk jellemezni azt, hogy miről szól a Waldorf-pedagógia, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen másról szól, mint a többi nevelési rendszer. A Waldorf-pedagógia egyáltalán nem pedagógiai rendszer, hanem annak művészete, hogy az emberben felkeltsük azt, ami megvan benne. Alapjában véve nem is nevelni akar, hanem felébreszteni. Mert ma a felébresztésről van szó. Először a tanítókat kell felébreszteni, aztán a tanítóknak kell a gyerekeket és a fiatal embereket felébreszteniük. Valóban felébresztésről van szó, miután az emberiséget elvágták, elrekesztették a világ fejlődésének folyamatos áramlásától. Az emberiség lelkileg-szellemileg úgy elaludt, ahogy az elszorított kéz elzsibbad. Ellenvetésül talán azt lehet mondani, hogy az emberek sokra vitték a XV század óta, roppant okosak lettek. A világháborút ugyan nem élték át annyira, amennyire lehetett volna, de legalább egy kicsit mégiscsak belátták, hogy talán mégse lettek annyira okosak. Mert különben ki tudja, hányszor kellene hallanunk: hiszen olyan csodálatosan sokra vittük! Elviselhetetlen volna.

Hiszen igaz: intellektuálisan az emberek roppant sokra vitték a XV század óta. Ebben az intellektusban van valami hátborzongatóan csábító, mert mindenki ébernek tartja magát benne. Az intellektus azonban semmit sem tanít a világról, mert voltaképpen csak álmodás a világ felől. Az intellektusban álmodunk a legintenzívebben, és leginkább éppen az objektív tudomány dolgozik vele, amikor a megfigyelésre és kísérletekre alkalmazza. Így alapjában véve álmodik a világról, és megmarad ennél az álmodásnál. Az intellektus révén nincs már objektív kapcsolatunk a világgal, mert automatikusan lefolyó gondolkodás, miután már régen elzártuk magunkat a világtól. Ezért keresi a jelenlegi emberiség ismét a világhoz való csatlakozást. Ha lelkét átérzi magában, és lelkében átérzi önmagát, akkor újra közeledni próbál a világhoz. A XV. századig még voltak pozitív örökségeink, most viszont fordított, negatív örökség előtt állunk, mert különös felfedezést teszünk.

A XV századig az emberi lelkek még mindig bizonyos örömmel üdvözölték azt, amit a világ fejlődésétől örököltek. A világ még nem pergett le teljesen, és az ember még nem szakadt le róla. Örömmel üdvözölhették, amit kaptak. Ma, a lefűződés után is visszagondolhatunk arra, amit közreműködésünk nélkül kaptunk a világtól, de ekkor egészen különös felfedezésre jutunk. Úgy járunk, mint aki örököl, de a pontos információról elfeledkezik. Amikor kiszámítják, akkor derül ki, hogy a passzívum több az aktívumnál. Elmulasztotta az örökség visszautasítását! De evvel bizonyos összegű adósság terheli, amelyet meg kell fizetnie. Ez negatív örökség. Létezik ilyen. Így az emberiség lelkében is negatív örökség van, még az emberiségben végbement legnagyobb eseménnyel szemben is.

A golgotai misztériumig az embereknek nem kellett megérteniük a golgotai misztériumot, mert nem történt meg. Azután megtörtént, és az utána következő időkben a régi örökség maradványai alapján még némileg megértették. Majd eljött a XV. század, amikor már nem voltak ilyen örökség-maradványok, de apáról fiúra öröklődött még a golgotai misztérium kérdésének megértése. Ma mindez már nem segít. Az emberek roppant okosak, de a VII-VIII. század emberei is lettek volna olyan okosak, hogy ellentmondásokat lássanak meg a négy evangéliumban. Hiszen az ellentmondásokat roppant könnyű megtalálni. De ezeket csak a XIX. században kezdték vizsgálni. Ez így van az élet minden területén. Az intellektust túlbecsülték, és a golgotai történés tudatát, érzését elveszítették. A vallásos érzés elveszett a tudatban. De a lélek legmélyén nem veszett el ez az érzés, és a fiatalság tudni akarja, hogy mi volt a helyzet a golgotai misztériummal. Az öregek semmit sem tudtak róla mondani. Nem mondom, hogy a fiatalság tudja, és hogy az egyetemeken tudják. Azt mondom, hogy tudniuk kellene erről valamit.

Világosan megfogalmazva a lélek mélyén kaotikusán lejátszódó dolgokat, a következőkről van szó. A lelkek bensőjében az a törekvés él, hogy ismét megértsék a golgotai misztériumot. Krisztus új átélését keresik. Szükségképpen a Krisztus-esemény új átélése előtt állunk. Első formájában még a régi lelki örökség maradványaival élték át, és mivel ezek a XV. század óta elfogytak, hagyomány útján terjedt tovább. Az elsötétedés csak a XIX. század utolsó harmadában vált teljessé. Már nem volt a régi örökség. Az ember lelki elsötétedéséből újra meg kell keresnünk a fényt. A szellemi világ új átélésére van szükség.

Ez a jelentőségteljes élmény rejlik a mostani ifjúsági mozgalom mélyebb természetű lelkeiben. Teljesen világos, nem felszínes, de mélyebb értelemben, hogy az emberiség világtörténelmi fejlődésében most először kell olyasmit átélni, ami teljességgel magából az emberből fakad. Amíg ezt nem tudjuk, pedagógiáról sem beszélhetünk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a legmélyebb gyökérből kiindulva kell kérdeznünk: hogyan jutunk az emberi lélek eredendő szellemi átéléséhez?

Az emberi lélek eredeti szellemi átélése az új évszázaddal az ember és a világ teljesen átfogó, és ki nem mondott rejtélyeként áll az ember felébredése előtt. Az a kérdés, hogy az ember hogyan ébresztheti fel a magában hordozott legmélyebb valóját, hogyan keltheti fel önmagát? Azt mondhatnánk, hogy a felnövekvő emberiség leglelkesebb szellemei – ismét képben kifejezve – olyanok, mint amikor valaki reggel félig felébredt, tagjai nehezek, és a szó szoros értelmében véve nem jut ki alvó állapotából. Az ember ma így érzi magát: alvó állapotából nem tud teljesen kijutni.

Ez a tény az alapja annak a törekvésnek, amely az utóbbi évtizedekben a legkülönbözőbb formákban jutott kifejezésre, és most rokonszenves módon ragyog bele ezekbe a lelkekbe is. Ez a fiatal emberiség közösségi törekvésében fejeződik ki. Keresnek valamit. Azt mondtam tegnap, hogy az ember elveszítette az embert, az ember újra keresi az embert. A XV századig az emberek nem veszítették el egymást. Természetesen nem tudjuk a világ fejlődését visszatekerni, szörnyű is volna, ha ezt akarnánk tenni. Reakciósok egészen biztosan nem leszünk.

De azt kell mondanunk, hogy az emberek a XV századig még megtalálták az embert. Azóta a hagyományból és az apák elbeszéléseiből kaphattak homályos gondolatképeket, amelyek figyelmeztettek rá, hogy az a másik ember is ember. Homályosan érezték, hogy hiszen a mellettük menő alak is ember. A XX. századdal ez is eltűnt. Hagyomány nincs, amely mondana valamit, és mégis keressük az embert. Valóban keressük. Miért? Mert alapjában véve egész mást keresünk.

Ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogyan a századforduló körül alakultak, akkor senki sem ébred fel. Mert a többiek sem képesek bárkit felébreszteni. Végül is az embereknek kölcsönösen kell valamit jelenteniük egymás számára. A közösségben is kölcsönösen kell valamit egymás számára jelenteniük. Ez világított át kezdettől fogva mindazon, ami benne élt a Waldorf-pedagógiában. Nem alapelvek rendszerének kell lennie, hanem a felébresztés impulzusának. Életnek és nem tudásnak kellene lennie, nem ügyességnek, hanem művészetnek, életteljes tevékenységnek, ébresztő tettnek. Ezen múlik a dolog, ha ébreszteni kell, hiszen az emberek a világ fejlődése folytán olyan alvásba merültek, amelyet intellektuális álmok töltenek be. Az ember már szokásos álmában is gyakran esik nagyzási hóbortba. De ez a szokásos álmodás kisfiú az intellektuális álmodáshoz képest.

Ha ébresztésről van szó, akkor valóban nem lehet az intellektualizmust tovább művelni. Ez az itt járkáló objektív tudomány levetette minden régi ruháját, mert attól tart, hogy valamilyen régi ruhával még találni lehetne benne valami emberit. Jó sűrű ködrétegbe burkolózott, az objektivitás burkába, így voltaképpen nem is vesszük észre, hogy mi járkál a tudomány objektivitásában. Valami emberi kellene újra, fel kellene ébrednünk.

Ha fel kell ébrednünk, akkor újra át kell élnünk a golgotai misztériumot. De a golgotai misztériumnál a földi Jézuson kívül még egy szellemi lény is érkezett a Földre. Ezt régebben a régi erőkkel még megértették. A XX. századtól kezdve az a követelmény, hogy új erőkkel értsük meg. A mai fiatalság kívánsága az – ha önmagát helyesen érti – hogy tudatában ébresszék fel, ne a régi szunnyadó erőkben, mint annak idején. Ez pedig csak a szellem által történhet, csakis akkor, ha a keresett közösségekbe valóban beleszikrázik a szellem. A szellemnek kell az ébresztőnek, a feltámasztónak lennie. Csak akkor jutunk előbbre, ha tisztában vagyunk korunkban a világ történésének e tragikus alakulásával: voltaképpen a semmivel állunk szemben, a földfejlődés folyamán ezt szükségképpen meg kellett közelítenünk, hogy megalapítsuk az emberi szabadságot. A semmi ellenében pedig a szellemben való felébresztésre van szükségünk.

A tegnap említett ablaktáblákat csakis a szellem nyithatja ki, nélküle szorosan zárva maradnak. Nem gáncsolom az objektív tudományt, nem ismerem félre nagy érdemeit, de az ablaktáblákat mégis szorosan zárva fogja hagyni. Hiszen csak a földi dolgokkal akar foglalkozni. A XV század óta azonban már nem a földiben él az, ami az embert felébreszti. Abban kell keresnünk, ami magában az emberben földöntúli. Alapjában véve mégiscsak ez a legmélyebb keresés, bármilyen alakban jelenik is meg ma. Akik valami újról beszélnek és bensőjükben komolyak és igazak, azok kérdezzék meg önmagukat, hogyan találják meg magukban a nem földit, az érzékfelettit, a szellemit? Ezt nem kell újra intellektuális formába öltöztetni. Ez valóban igen konkrét formákban kereshető, és ilyen formákban is kell keresnünk. Egészen biztosan nem kereshető intellektuális formákban. Ha azt kérdezik tőlem, hogy miért jöttek ma el, akkor csak azt tudom felelni: mert az a kérdés él Önökben, hogy hogyan találják meg a szellemet. Ha helyes megvilágításba helyezik azt, ami Önöket idehozta, akkor csak azt kérdezik: hogyan találjuk meg a szellemet, amely a jelenből kiindulva működik bennünk? Hogyan találjuk meg ezt a szellemit? – A következő napokban ezt a szellemet igyekszünk megtalálni.

– Stuttgart, 1922. október 5.

[A mai ember csak a felébredés és elalvás közti éber tudatot veszi tekintetbe, míg a régebbi korokban az alvó tudatból még átvitt valamit a nappali tudatba. Amikor sóról, foszforról, higanyról stb. volt szó, akkor ezekről az anyagokról még volt valamilyen éteri észlelésünk. A XV. század óta egyre inkább megszűnik az alvó tudat beszűrődése az éber tudatba. A kultúra fejlődése ,,nevelői” szempontból. A könyv régebben produktív erőket mozgatott meg az emberben, ma mindent formálisan, logikusan, akarat nélkül veszünk fel. A mai gondolkodás az agyvelő terméke, ennyiben igaza van a materializmusnak. Ez azonban halott gondolkodás, amelyet élő gondolkodásnak kell felváltania. A halott gondolkodásnak a külső megfigyelésből nyert eredményeit nem lehet az alvásba átvinni. A mai embert alváskor szinte teljesen felszívja a természet szellemisége, míg régebben az alvó ember is ,,volt valami”. Nem a szavakon múlik: a teozófiát is lehet materialista módon képviselni. A szellemről nem beszélni kell, hanem a beszédben kell kibontakoztatni. A sematikus antropozófia szellem nélküli. Mager atya az antropozófiáról. A jelenkor kultúráját csak a szellemiséggel való belső áthatás útján lehet újra élővé tenni.]

Ma egészen konkrét értelemben kell a szellemről beszélnem, hogy megalapozzam azt, amit a következő napokban szeretnék Önöknek elmondani. Először egy bizonyos oldalról utalnék rá, hogy legalább megalapozott érzésük támadjon a felől, amit itt szellemen értünk.

Mit vesz ma az ember voltaképpen figyelembe? Csak azt, amit reggeli ébredésétől esti elalvásáig tudatosan tud átélni. Ma csak azt vesszük figyelembe és számítjuk a világhoz, amit tudatosan élünk át. Ha a közvetlen jelenkor hangjára hallgatnak, és ennek a hangnak az értelmében éreznek, akkor esetleg megkérdezhetik: ez nem volt mindig így? Régebben nemcsak az éber állapot élményeit számították ahhoz, amit valóságon értettek, hanem mást is?

Egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy az emberiség régi kultúrkorszakaihoz kellene visszatérnünk. Ez egészen távol áll tőlem. Előrehaladásról van szó, nem visszalépésről. De legalább tájékozódásul mégis visszafordulhatunk, kissé visszanézhetünk a XV. század elé, amely megelőzte azt, amire tegnap olyan energikusan rámutattam. Azt kell mondanunk, hogy mindabban, amit az ember akkor a világról mondott, van valami, amit ma fantasztikumnak tartanak, és nem számítanak a dolgokhoz. Hiszen csak egészen felületesen kell megismerkednünk azzal, ami ezekről a régebbi korokról az irodalomban szerepel – de ez igen kevés – és látni fogják, hogy amikor ma sónak, higanynak, foszfornak és a többinek nevezett dolgokról van szó, akkor egész csomó olyasmit értettek ezekkel együtt, amit az ember ma aggodalmasan kirekeszt, amikor ezekről az elemekről beszél. Ma az a nézet, hogy az emberek akkoriban a fantáziájukból is hozzáadtak valamit, amikor sóról, higanyról és foszforról beszéltek.

Nem vitatkozunk arról, hogy ezt miért rekesztik ki olyan gondosan, de tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberek régebben például a foszfor szemlélésénél még hozzáéreztek valamit az érzékelhető foszforhoz, ahogy a mai emberek a színét látják. Szellemi-éteriség ragyogta be, ahogy akkoriban az emberek számára általában az egész természetet is, még ha ez a Kr.u. IV-V század óta nagyon el is halványult. Mégiscsak jelen volt azonban az emberek számára, nem a képzeletükből származott, mint ahogy a piros szín sem a képzeletükből származik, és ők látták.

Miért látták? Azért, mert számukra még kiáramlott valami abból, amit az ember elalvás és felébredés között átélt. Éber állapotban az akkori kor embere sem tudott a sóval, kénnel, foszforral kapcsolatban többet átélni, mint a mai ember. De amikor az emberek felébredtek, alvásuk nem volt lelkileg eredménytelen. Az alvás hatott még nappal is, és az ember bőségesebben érzékelt, intenzívebben élte át a körülötte lévő dolgokat. Nem is értjük a régi korokat, ha nem ezt vesszük alapul.

Amit a régiek például a foszfornál, kénnél átéltek, az később elvont név lett. A szellem elvontan, hagyományként terjedt tovább, míg a XIX. század végén már egyáltalán nem gondoltak róla semmit, legalább is nem keltett semmiféle érzést. Külső kultúránk – mint állítja – roppant sokra vitte, az ő számára természetesen igen fontos, hogy az ember éber tudatával hasson rá. A gépeket természetesen éber tudattal szerkeszti. De önmagán nem sokat tehet vele. Ha folyton ébren kellene lennünk, akkor igen hamar, legkésőbb a húszas éveink végén aggastyánok lennénk, sokkal rémisztőbb aggastyánok, mint a maiak. Nem lehetünk mindig ébren, mert szükségünk van a szervezetünkön belsőleg dolgozó erőkre, és ezeket csak elalvás és ébredés között éljük át. A helyzet az, hogy az ember éber tudattal jól tud a külső kultúrán dolgozni, de önmagán csak alvás-tudatban dolgozhat. És ebből az alvás-tudatból régebben sok minden beleáramlott az éber állapotba.

A XV. század közepének nagy fordulata az, hogy az alvástudat már nem szivárog bele az éber tudatba. Képszerűen kifejezve azt mondhatnánk, hogy a X-XI. században a nyugati kultúra embere ébredéskor még úgy érzi, hogy isteni-szellemi hatalmak tevékenykedtek benne elalvása és felébredése közt. Isteni-szellemi hatalmak hatását érezte, ahogyan éber tudatában a jótékony napfényét. Elalvás előtt mindenkiben valami elementáris, mondhatnám, természetes erejű imádságos hangulat volt. Az emberek úgy aludtak el, hogy lelküket mintegy átadták az isteni-szellemi hatalmaknak. Ha megismerő emberek voltak, akkor legalábbis megpróbálták.

Akiket akkoriban szellemi életre szántak, azokat olyan módon nevelték, hogy az előbb jellemzett hangulatot valóban ápolták. A XIX. század végén ezt már régen valami más váltotta fel. Ekkor a magukat legszellemibbnek tekintő emberek másképpen készültek az alváshoz. Gyakran láttam és hallottam, hogyan készültek erre: meg kell innom a magam sörét, hogy ágyba zuhanjak. Ezt mondták. Ez furcsán hangzik. De valóban történelmi tény, ha rámutatunk, hogy az elmúlt kultúrkorszakok emberei teljesen tudatosan törekedtek arra, hogy az alvó állapot révén betekintsenek a szellemi világba. Ettől eltekintve a beavatandókat, vagyis az akkori tanítványokat a régebbi korokban valóban szent módon készítették elő arra a templomi alvásra, amelyben az ember és a szellemi világ közösségét kellett a tudomásukra hozni.

Ma sohasem veszik szemügyre az egész embert, mindig csak egy részét, és ezért a kultúra fejlődése során lejátszódott dolgokat gyakran nem úgy szemlélik, hogy egyszerűen azt kérdeznék: milyen nevelő hatása volt az emberiségre? Aki a legszűkebb szellemi látókörön némileg túl tud tekinteni, arra sajátságosan hat, amikor a mai emberek úgy vélik, hogy ma ott tartunk, hogy ismerjük az igazságot bizonyos dolgok felől, míg régebben az emberek voltaképpen igen gyermetegek voltak. Olvassák csak el, hogy ma hogyan írják meg a fizika történetét! Mintha még nem olyan régen is, gyermeteg képzetek uralkodtak volna, és ma végre elérkeztünk a végleges ismeretekhez. Bizonyos dolgokra vonatkozóan ezt teljesen így képzelik el. Éles határt vonnak aközött, amit ma elértek, és a gyermeteg korszak embereinek természeti elképzelései között. Nem gondolnak rá, hogy megkérdezzék, hogyan hat az emberre világtörténelmileg nevelően az, amit ma tudományosan felvesz magába.

Ha most eltekintünk mindenféle neveléstől, és mai szempontunk szerint nézünk egy régebbi természettudományos könyvet, úgy gyermetegnek tűnik. De tegyük félre ezt a szempontot, ezt az álláspontot, és tegyük fel a kérdést: hogyan nevelte egy akkori könyv az embert, és hogyan neveli a mostani? Lehet, hogy a mostani könyv igen okos és az akkori nagyon képzelgő. De ha a nevelés értékét kérdezzük egészében, akkor azt kell mondanunk, hogy ha az akkori embereknek alkalmuk nyílt a könyv- olvasásra – ez nem volt könnyű, a könyvolvasás ünnepélyes dolog volt – akkor a könyv felhozott valamit lelkük mélyéről. A könyvolvasás valóban a növekedéshez hasonlított: produktív erőket szabadított fel az emberi organizmusban. Érezték ezeket a produktív erőket. Érezték, hogy itt volt valami reális. Ma minden logikus-formális. Mindent a fejünkkel veszünk fel, és csakis a fizikai fej-organizációtól függ, ezért terméketlen marad az ember igazi mivolta számára.

Ma a materializmus ellen küzdenek. Okosabb volna talán, ha nem is küzdenének ellene. Mert mit állít a materializmus? Azt állítja, hogy a gondolkodás az agyvelő terméke. A mai gondolkodás az agyvelő terméke! Éppen az a titok, hogy a mai gondolkodás valóban az agyvelő terméke. A mai gondolkodásra vonatkozóan a materializmusnak teljesen igaza van. A XV század közepét megelőző gondolkodásra nézve viszont nincs igaza. Akkor nemcsak az agyvelővel gondolkodtak, hanem avval is, ami az agyvelőben élt. Eleven fogalmaik voltak. Annak a kornak a fogalmai voltaképpen egy hangyaboly látványához hasonló benyomást keltettek, mert éltek. A mai fogalmak halottak. A gondolkodás ma okos, de roppant kényelmes. Hiszen nem érezzük a gondolkodást, és annál jobban szeretjük, minél kevésbé érezzük. Azelőtt bizsergett, amikor gondolkodtak, mert ez a lélek realitása volt. Ma el akarják hitetni az emberiséggel, hogy a gondolkodás mindig olyan volt, amilyen ma. De a mai gondolkodás az agyvelő terméke, a régebbi nem volt az.

Hálásnak kellene lennünk a materializmusnak, hogy felhívta rá a figyelmet, hogy a mai gondolkodás az agyvelő függvénye. Mert ez így van, a dolog sokkal komolyabb, mint gondoljuk. A materializmust helytelen világnézetnek tartják. Ez nem is igaz. A világ fejlődésének terméke, de halott, olyan termék, amely az életet holt állapotában jellemzi.

A XV. század óta, főként a nyugati kultúrákban kifejlődött gondolkodásnak egészen határozott sajátságai vannak. A keleti, bár dekadens kultúra, még megőrzött valamit a régi gondolkodásból. Minél nyugatabbra megyünk, annál inkább dominál az a gondolkodás, amelyet a keleti ember alacsonyabb rendűnek tekint. Ez a gondolkodás egyáltalán nem imponál neki, megveti. De nála sincs semmi új, csak a pusztuló régi. Az európai, de különösen az amerikai ember azonban már nem érzi jól magát, ha a Védák alapját képező gondolkodásba kell beleilleszkednie. Akkor bizsereg az agya, de ő a halott gondolkodást szereti, amikor nem is veszi észre, hogy gondolkodik. Hiszen ma különösképpen szeretnek úgy gondolkodni, hogy észre sem veszik. Ma az emberek nemcsak az ostoba beszédre mondják, hogy malomkerék forog a fejükben, hanem akkor is, ha valami élőről beszélnek. Nem az elevent akarják, hanem mindig csak a holtat.

Csak kultúrtörténeti érdekességként idéznék fel egy példát, nem vitaképpen. Leírtam egyszer, hogy ismét látni lehet, hogy az ásványit, növényit és állatit egy színes aura veszi körül. Ahogyan ezt a „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című könyvemben közölnöm kellett, az élő gondolkodást igényelt, nem holtat. Nemrég korunk egy igazi egyetemi tanára jött el emiatt, aki állítólag a filozófiát képviseli. Szóba sem jöhet, hogy beleilleszkedjék az eleven gondolkodásba. Erre nem képes, és ezért ez számára nem létezik. A kő, a növény és az állat körül most színes aurának kellene lennie. Ő csak a Nap spektrumában látott színeket, és úgy gondolja, hogy én is csak ott láthattam, és onnan vittem át az ásvány-, növény- és állatvilágba. Ahogy én ezt leírom, abból egy szót sem ért. Ezért szóáradatnak nevezi. Az ő számára szóáradat! Semmit sem ért belőle. Számos egyetemi tanárnál ez a helyzet: malomkerék forog a fejükben. Gyorsan elfordítani a fejet! így persze nem jön ki semmi.

Az élő embernek azonban élő gondolkodásra van szüksége, és az élő gondolkodás igénye ott bugyog a vérében. Ezzel tisztában kell lennünk. Fejünket újra meg kell erősítenünk, hogy ne csak a logikus, elvont gondolkodást viseljük el, hanem az élőt is. Hogy ne zúgjon mindjárt az ember feje, ha elevenen kell gondolkodnia. A halott gondolkodás a nyugati, tisztán materialista nevelésnek való, azoknak, akikre a tisztán intellektuális a jellemző. Ha ennek utána járunk, igen aggasztó kilátás bontakozik ki.

A régebbi gondolkodást magunkkal vihettük az alvásba. Ekkor alvás közben még voltunk valakik. Lény a többi lény között. Voltunk valakik alvás közben, mert az alvásba magunkkal vittük az élő gondolkodást. Ébredéskor elővettük, és elalváskor megint magunkkal vittük. A mai gondolkodás az agyvelőhöz kötődik. Ez nem segít rajtunk alvó állapotban. Így a jelenlegi tudományos divat szerint ma a legokosabb és legképzettebb emberek lehetünk, de csak nappal. Éjszaka már nem leszünk ilyenek, ahhoz a világhoz képest, amelynek révén önmagunkon dolgozhatunk. Ezért szoktak le az emberek arról, hogy önmagukon dolgozzanak. Az ébredéstől elalvásig kifejtett fogalmakkal csak ébredés és elalvás között érhetünk el valamit. Magán az emberen azonban semmit sem érhetünk el. Az embernek azoknak az erőknek az alapján kell dolgoznia, amelyek révén kialakítja magát. Kisgyermek korában kell a legtöbbet aludnia, amikor még a legtöbbet kell önmagán építenie. Ha ugyanis módot találnánk rá, hogy a csecsemőt ugyanúgy tanítsák, mint a 17-18 éveseket, akkor hamarosan meglátnánk, hogy milyenné válik. Nagyon jó, hogy a csecsemőről még az anyai szívben gondoskodnak, nem a katedrán. Az embernek alvásából kell kihoznia azt, amivel önmagán tevékenykedhet.

A tudományban, a külső megfigyelésben, a külső kísérletezésben és a kísérlet puszta irányításával kialakított fogalmakból azonban semmit sem tudunk átvinni az alvásba, és az alvásban kibontakoztatott dolgokból sem tudunk semmit az anyag fogalmaiba áthozni. A szellem és az intellektualitás nem fér össze, ha nem a teljesen tudatos világban köt házasságot. Régebben öntudatlanabb módon végezték el ezt. Ma teljesen tudatosan kell történnie, de az emberek nem akarnak erre rátérni.

Mi történt akkor, amikor a világ régebbi korszakaiban az ember lelke alvásba merült? Ekkor még mindig volt valaki, mert megvolt az a dolgokat körüllebegő eleme, amelyről a mai emberek azt mondják, hogy képzelgés volt. Ezt belevitte az alvásba. Az ember ekkor még helyt tudott állni, amikor alvás közben fizikai testén kívül a szellemi világban tartózkodott. Régebben ez még megvolt elalvása és felébredése között a szellemi világban. Ma sokkal kevésbé létezik. Szinte felszívja a természet szellemisége, amikor elalváskor elhagyja testét. A világ helyes szemlélésekor ez azonnal lelkünk elé tárul. Az embernek ezt csak látnia kellene, és meg is látná, ha valóban megszerezné a dolgok látását. Az emberiségnek meg kell szereznie ezt a látást, mert olyan korban élünk, amelyben már nem lehet azt állítani, hogy a szellemről nem beszélhetünk úgy, mint a kövekről és állatokról. Akkor képesek leszünk például annak meglátására, hogy ha Caesar a fizikai életben nem is volt nagyon testes, mégis jelentős nagysága volt, amikor lelke alvás közben elhagyta testét – nem térbeli nagysága, hanem érzésbeli. Daliás lelke volt. Ma a legkövérebb bankember lehet valaki, ha lelke kisétál testéből az alvás folyamán, és a természet szellemiségében tartózkodik, akkor látni lehetne, hogy milyen borzasztó száraz váz lesz. Egészen vézna lesz. A XIX. század utolsó harmada óta az emberiség valóban szellemi alultápláltságban szenved. Az intellektus nem táplálja a szellemet, csak felpuffasztja. Az ember ezért alvásába nem visz magával szellemiséget, és szinte felszívódik, amikor elalvás és ébredés között vékony lelki vázként nyúlik bele a szellemi természetbe.

A materializmus kérdése ezért ma valóban nem elméleti. Semmi sem lényegtelenebb, mint a materializmus, spiritualizmus és idealizmus közt zajló elméleti vita. Ezek ma teljesen lényegtelen dolgok, mert a materializmus cáfolatával nem történik semmi. Ha még oly sokszor megcáfoljuk is a materializmust, nincs semmi eredménye, mert a cáfolására felhozott érvek végül is éppen olyan materialisták, mint amelyeket az idealizmus ellen, vagy mellett felhoznak. Elméleti cáfolatokkal ma egyik irányban sem történik semmi, hanem a dolog azon múlik, hogy világ- szemléletünk egész módjában újra szellem legyen. Fogalmaink ezáltal kapnak újra tápláló erőt az ember számára. Ennek teljes megvilágítására még a következőket szeretném elmondani.

Voltaképpen nem látok különösebb eltérést a magukat sokszor materialistának nevező emberek és bizonyos kis szektariánus körökben magukat, mondjuk, teozófusoknak nevező emberek között. Mert ahogyan az egyik a materializmust, a másik meg a teozófiát bizonyítja, az módjában nem is különbözik olyan lényegesen. Mert ha a teozófiát olyan gondolkodással akarják bizonyítani, amely teljesen az agyvelő függvénye, akkor a teozófia materialista. Nem a kimondott szavakon múlik, hanem a szellem kimondásán. Ha némely teozófus fecsegését a haeckelizmussal hasonlítom össze, úgy a szellem Haeckelnél van, míg a teozófusok úgy beszélnek a szellemről, mintha felhígított anyag volna. Nem azon múlik, hogy a szellemről beszéljünk, hanem hogy szellemmel beszéljünk. Az anyagi dolgokról is beszélhetünk szellemi módon, vagyis mozgékony fogalmakkal. Ez még sokkal spirituálisabb, mint ha szellem nélkül beszélünk a szellemről.

Egyáltalán nem segít rajtunk, ha még oly sokan lépnek is fel ma, és minden lehetséges logikai elvvel védik a spirituális világnézetet. Éjszaka ugyanis éppoly szikkadtak leszünk, akár a hidrogénről, klórról, brómról, jódról, oxigénről, nitrogénről, szénről, szilíciumról, káliumról vagy nátriumról gondolkodunk nappal, és ezekről alkotunk elméletet, vagy pedig azon gondolkodunk, hogy az emberek fizikai, éter- és asztráltestből állnak. Ez az elevenség számára teljesen közömbös. Ha valaki élő módon beszél a káliumról és a kalciumról, vagyis eleven kémiát művel, az sokkal értékesebb, mintha például halott, intellektuális teozófiát művel. Mert azt is lehet halott, intellektuális módon művelni. Nem azon múlik, hogy intellektuálisan, materialistán beszélünk, hanem hogy beszédünkben ott legyen a szellem. Elevenen át kell hatnia bennünket. Ezt az emberek ma már egyáltalán nem értik, ezért olyan kellemetlen számukra, ha ezt komolyan vesszük.

Egyik legutóbbi oxfordi előadásomban komolyra fordítottam a szót, és egészen világosan megmondtam, hogy nekem teljesen mindegy, hogy ma spiritualizmusról, realizmusról, idealizmusról vagy materializmusról beszélnek-e. Ha egy külső jelenség jellemzésére kell alkalmaznom a nyelvet, akkor materialista nyelvet kell használnom. Ezt úgy is meg lehet tenni, hogy ebben is a szellem éljen. Ha a szellem világából beszélünk, akkor az spirituális lesz, még ha materialista formában beszélünk is. Ebben különbözik az itt művelt antropozófia attól, amit hasonló elnevezéssel odakint művelnek. Ma már néhány hetenként jelennek meg az antropozófia ellen írt könyvek. A kijelentéseimet támadó írásokat jelentetnek meg. De olyasmit támadnak, ami egészen új számomra, amit tulajdonképp nem is mondtam. Mindenfélét összehordanak, és vaskos köteteket írnak róla. Ami ellen küzdenek, annak általában semmi köze ahhoz, amit mondok. Nem az a lényeges számomra, hogy a materializmust legyőzzem, hanem az, hogy a fogalmakat a szellem világából merítsem, és életteljes fogalmak legyenek. Amit itt, mint antropozófiát képviselünk és befogadunk, az valóban egészen más, mint amit a világ mond ma róla.

Az emberek ma az antropozófia ellen küzdenek, olykor érte is, de igen materialista módon, vagyis szellem nélkül, holott arról van szó, hogy a szellem átélését komolyan vegyük. Az emberek azt mondják, hogy már nem is tudják, hol áll a fejük, amikor valaki a szellemi lényekről úgy beszél, mint az érzéki világ növényeiről és állatairól, ekkor őrültnek tartják. Ezt egész jól megértem, mert van ma egy apróság, amit nem vesznek észre. Ez abból áll, hogy ez az őrültség az igazi realitás, az igazán élő ember számára. A másik realitás a gépnek való, nem az embernek.

Azt szeretném tehát egyszer egészen világosan kimondani, hogy amire itt gondolok és mindig is gondoltam, annál nem arról van szó, hogy a szellemről beszéljünk, hanem hogy a szellemből beszéljünk, azt beszédünkben bontakoztassuk ki. Az ilyen szellem képes aztán valóban nevelő módon hatni halott kulturális életünkre. Villámnak kell lennie, hogy halott kulturális életünkbe belecsapva, azt újra életre keltse. Ne higgyék tehát, hogy itt sematikus fogalmak védelméről van szó, amelyeket szépen, sematikusan függesztenek ki a teozófus együttléteken, a fizikai, éter- és asztráltest fogalmát, amelyekre úgy mutatnak pálcával, mint a tanteremben a kálium, vagy nátrium atomsúlyára. Mindegy, hogy valaki a káliumot mutatja atomsúlyával egy mostani vázlaton, vagy az étertestet. Ez teljesen egyre megy. Nem erről van szó. Ebben az értelemben ez a fajta teozófia vagy antropozófia, ha így akarjuk nevezni, nem valami új dolog, hanem a réginek egy újabb produktuma.

Ilyen vonatkozásban a leghihetetlenebb dolgokat éltük át, amikor az emberek egyszerre csak a szellemet akarják képviselni. Nem azért említem ezeket, hogy kritizáljak, hanem szimptómaként. Két történetet mondok el. Az egyik a következő. Nyugat-Európában voltam egyszer egy összejövetelen, ahol teozófiáról volt szó. Az előadások befejeztével beszédbe elegyedtem valakivel az előadások értéke felől. Ekkor az illető, aki az ottani teozófiai szektásságnak hű követője volt, így foglalta szavakba a kapott benyomásait: „Most csodálatos rezgések vannak a terem- ben”. Jó érzését rezgésekben, vagyis materiálisán fejezte ki.

Más alkalommal egy szellemi területen tett felfedezéssel gyötörtek az emberek. Az ismétlődő földi életek ugyanis csak valóban szellemi szemlélettel tárulhatnak a lélek elé, de ők azt állították, hogy ezeknek földi köntösben is meg kell jelenniük, a materialista gondolkodás öltözetébe is be kell juttatni őket. Egyszerre csak „permanens atom- ról” kezdtek beszélni, amely valamennyi földi életen áthalad. Azt mondták: ha most földi életemben vagyok, és évszázadok múlva visszatérek, akkor az atomok mindenfelé szétszóródtak. Egyetlen egy atom átmegy azonban a következő földi életbe. Ezt nevezték permanens atomnak, így szerencsésen belevitték a legmateriálisabbat az ismétlődő földi életbe, amelyet csak szellemmel ragadhatunk meg. Mintha az egyes ember érne vele valamit, ha agyvelejében egyetlen IV-V. századból származó atom kóborolna! Ez éppen olyan mindegy lenne, mintha egy túlvilági sebész elláthatná mostani földi életemet avval, hogy akkori gyomromat konzerválja, és most ismét beülteti. Elvileg nincs semmi különbség. Ezt nem azért mesélem el, hogy csúfolódjam, csak mint annak érdekes szimptómájaként, hogy olyan emberek, akik a szellemről akarnak beszélni, szellemi rezgések formájában beszélnek jó érzésükről, és puszta gondolat-utánzással vették fel magukba azt, amit mások az ismétlődő földi életekről tudtak, és ezt aztán permanens atomról beszélve öltöztették szavakba. A teozófusok még könyveket is írtak erről a permanens atomról, amelyekben még különös illusztrációk is voltak a hidrogén-, oxigén- és klóratomok elrendezéséről és egyebekről. Ezek nem kevésbé rémes látványt nyújtanak, mint a materialisták atomokról rajzolt képei. Nem annak a megállapításán múlik, hogy valami szellemi vagy materiális, hanem annak belátásán, hogy az élő szellembe kell eljutnunk. Ezt megint csak nem polémikus értelemben mondom, hanem a dolog tisztázására.

Ilyen értelemben rendkívül jellemző a következő jelenség. Van most egy egészen szellemes Mager nevű Benedek-rendi atya, a rend egyik legélesebb elméje – a Benedek rendben vannak alapjában véve a legélesebb elmék. Ez a Mager igen érdekes kis könyvet írt „Isten színe alatt élni” címmel. A könyvecske kora mindenesetre az, amikor Benedek megalapította a rendet, vagyis ha akkor írták volna, akkor teljesen korszerű lett volna. Mégis bizonyos fokig megcsodálhatjuk, ha valaki az embernek Isten színe előtti életéről ír egy könyvecskét, én is megcsodálom. Most ugyanez a páter az antropozófiáról is nyilatkozott. És ekkor vaskos materialista lesz. Állításait igazán nehéz jellemezni, előbb bele kell helyezkedni egy ilyen merev gondolkodásmódba. Leginkább azt rója fel, hogy az imaginatív megismerés észlelése, amit elsőként említek, tartalmában olyan, hogy az Mager atya számára csak kép. Tovább nem jut. És azt mondja, hogy meg kell mondania – míg teljesen tudományos lelkiismeretére hagyatkozik – hogy az antropozófia voltaképpen materializálja a világot. Nagyon elmarasztalja az antropozófiát azért, hogy materializálja a világot, vagyis nem marad meg lényegtelen elvont fogalmaknál, ahogy azt ő szereti. Mert őnáluk a legelvontabb fogalmakat kedvelik. Olvassanak csak el egyszer egy katolikus filozófiát. Megtalálják benne a létet, létesülést, létezést, szépséget, és így tovább, vagyis a legvégletesebb absztrakciókat. Csak nehogy megérintsék a világot! Most a páter észreveszi, hogy az antropozófia eleven fogalmakat ragad meg, amelyek valóban le tudnak jönni a reális dolgokhoz, a reális világhoz. Ez borzalmas számára, iszonyúan borzalmas!

Meg kellene mondani a páternek: ahhoz, hogy a megismerés reális legyen, voltaképpen meg kell ismételnie azt, ahogy Isten áthaladt a világon. Ő a szellemiből kiindulva mindig materializált! A világ először szellemi volt, aztán egyre materiálisabb lett, így az igazi megismerésnek ezt a menetet kell ismételnie. Ezt nem keressük az antropozófiában, de ehhez jutunk el. A kép átlendül a valóságba – ezt rója fel az atya. Hiszen éppen ebben kell hinnie, ha hitének értelmes tartalmat akar adni. De náluk ezt a megismerés materializálásának nevezik.

Persze nehéz az olyan emberek kedvére tenni, akik szilárdan amellett maradnak, hogy csak élő fogalmak ne legyenek. Ezek ugyanis átlendülnek a valóságba. Csakhogy akkor a fogalmainkkal nagyon messze el kell maradnunk tőlük, és csak éber tudatunk számára nyerünk fogalmakat, nem pedig olyanokat, amelyek a szellemi világból tudnak az emberen dolgozni. Pedig erre van szükségünk. Az emberiség eleven fejlődésére és eleven nevelésére van szükség. Az ép ízlésű ember jelenlegi kultúránkat száraznak és jéghidegnek érzi. Ismét élethez és belső mozgékonysághoz kell jutnia. Olyanná kell válnia, hogy az embert élettel töltse el. Csak így nem jutunk el oda, hogy be kelljen ismernünk, ha nem az a jó szándék áramlik belénk, hogy egy belső szellemi tevékenység hajlamát fejlesszük ki, nem az elvont beszédét, nem homályos, ködös misztikát, hanem saját emberi lényünk szellemiséggel való bátor, energikus áthatását. Akkor szellemmel áthatottan beszélhetünk az anyagról, és nem jövünk zavarba, ha fontos anyagi felfedezésekről beszélünk, mert szellemi módon tudunk róluk beszélni. Akkor a homályosan érzett előrehaladás vágyát reális, az emberiséget nevelő erővé tudjuk magunkban kialakítani. Erről fogunk holnap tovább beszélni.

– Stuttgart, 1922. október 6.

[A filozófusok, mint korunk szellemi állapotának ,,hőmérői”. Spencer ,,Az etika elvei” c. műve, amellyel bizonyítani akarja, hogy az etikai megkülönböztetéseket nem lehet morális intuíciókra, érzésekre stb. alapítani, hanem csak a társadalom adott állapotával való gyakorlati megfelelésekről lehet szó. ,,A szabadság filozófiája” ezzel szemben azt írja le, hogy az ember számára már nem lehetnek más morális intuíciók mérvadók, mint amelyeket közvetlenül az emberi lélekben kell feltárnunk, mert az emberi lélek a szellemiségre vonatkozóan már néhány évtizede a semmivel áll szemben. Nietzsche, mint arisztokratikus szellem, aki korának ,,eszményeit” visszautasította, mert felismerte, hogy frázisokká váltak. Nietzsche és Paul Rée, aki korának természettudományos ismeretét vitte át a moralitásra. Ebből adódott Nietzsche számára a felsőbb rendű ember eszméje és az azonos visszatérése. A mai ifjúság az élő szellemet keresi, de ezt az intellektuálisban nem lehet megtalálni. Az ,,ifjúsági mozgalom ,, frázisjellege. Az igazságérzék fejlődése szükséges. A frázist, konvenciót és rutint az emberek közti közvetlen kapcsolattal és a mindennapi cselekvésben is megnyilvánuló szellemiséggel kell legyőzni.]

Ma az etika megítélésével szeretném kezdem, ahogyan az a XIX. század végéig kifejlődött. Nem azt akarom kimutatni, hogy az etika filozófiai leírásai valahogy indítékot adhatnak az emberek moralitásának, hanem szemléltetni kívánom, hogy az erkölcs filozófiai leírásaiban szimptomatikusan kifejeződik az, ami az emberek erkölcsét egészen más alapokból határozza meg.

Általában fel kell hagynunk avval a nézettel, hogy az intellektusból kiinduló filozófiák valahogy közvetlenül irányadók lehetnek. A filozófiák kijelentéseiben azonban mégis a kor egész impulzusa kifejeződik. Senki sem fogja például azt állítani, hogy hőérzetünket a szobában a hőmérő állása befolyásolja, de mindenki tudja, hogy a hőmérő állása a szoba ún. hőviszonyaitól függ. Úgy is mondhatnám, hogy az erkölcsről beszélő filozófusoknál ugyanígy meglátjuk az általános erkölcs szintjét.

Látják, hogy az erkölcs filozófiai leírásait a szokásostól kissé eltérően tárgyalom. Csak mint a hőmérő valamilyen állásának a hőmérsékleti viszonyoknak megfelelően. De ahogy a hőmérő állásának rövid közlésével tájékozódunk a szoba hőmérsékleti viszonyairól, úgy mérhetetlenül sokat tudunk meg arról, ami egy vidék, egy korszak általános emberi életének alapjaiban rejlik, hogyha tudjuk, hogy a korszak filozófusai mit fejeznek ki leírásaikban.

Csak ebből a szempontból nézzék tehát, ha felolvasok egy rövid részt a „Német irodalmi újság” 1893-ban megjelent cikkéből, amely Spencernek „Az etika alapelvei” című könyvét tárgyalja. A kritikus ezt írja: „Azt hiszem, hogy teljes és kimerítő anyaggal véghezvitt bizonyítását tartalmazza annak, hogy az erkölcsnek egyáltalán nincs általános emberi tartalma, és nincsenek változhatatlan parancsai sem, csak egyetlen irányelv létezik, amely az emberi tulajdonságok és cselekedetek minden értékelésének alapját képezi, hogy egy jellem vagy test mennyiben felel meg gyakorlatilag a társadalom adott állapotának, ahol megítéljük. Éppen ezért értékelték különböző kulturális viszonyok között ugyanazokat a dolgokat igen különböző módon. A beszámoló véleménye szerint ennek a mesterműnek – tehát Spencer etikai alapelveinek – el kell némítania, legalább is a tudományban, az utolsó kísérleteket is arra, hogy etikai megkülönböztetéseket intuíciókra, velünk született érzésekre, sőt evidens axiómákra stb. alapítsunk.” Azért olvastam fel ezeket a szavakat, mert szinte az egész civilizált világ etikai hangulatát jellemzi a XIX. század végén. Ez az etikai hangulat odáig fejlődött, hogy szavakba lehetett foglalni.

Tisztázzuk, hogy itt voltaképpen mit mondanak. Spencer valóban rendkívül jelentős művében, „Az etika alapelvei”-ben azt próbálja bizonyítani – kimerítő anyaggal, ahogy a kritikus mondja – hogy az ember lelki életéből nem lehet ún. morális intuíciókat, morális axiómákat vagy hasonlókat meríteni, és végre fel kellene hagyni az ilyen morális intuíciókról való beszéddel. Mert csakis azt lehet mondani, hogy az emberek természetes hajlamaik szerint cselekszenek. Ezt a cselekvést ítéli meg társadalmi környezetük. Az ember kénytelen cselekedeteit a társadalmi környezet ítéletéhez igazítani. Ebből adódnak a konvencionális erkölcsi ítéletek, amelyek aszerint módosulnak, ahogy az emberi társadalom korszakról-korszakra változik. És a múlt század kilencvenes éveinek elején egy kritikus azt mondja, hogy végre el lehet némítani – legalább is tudományos vonatkozásban – minden kísérletet, hogy az etikáról és erkölcsi nézetekről úgy beszéljenek, mintha léteznének közvetlenül a lélekből merített morális intuíciók.

Kiragadtam ezt az egyetlen jelenséget, mert valóban jellemzi, hogy mivel álltunk szemben abban az időben, ha etikáról, erkölcsi impulzusokról gondolkodtunk.

A kornak ebbe a hangulatába próbáltam belevinni „A szabadság filozófiájáét, amely abban a nézetben éri el tetőpontját, hogy most, vagyis a XIX. század végén, éppen az az idő érkezett el, amely elsőrendűen szükségessé teszi, hogy az emberek ráébredjenek arra, hogy az erkölcsi impulzusokat egyre inkább azáltal találhatják meg, hogy az emberi lélek lényegéhez térnek vissza. Még a mindennapi erkölcsi impulzusokért is egyre inkább a morális impulzusokhoz kell folyamodniuk, mert csak a közvetlenül az emberi lélekben feltárandó morális intuíciók lehetnek meghatározók, egyéb impulzusok egyre kevésbé. Ez a helyzet állt fenn számomra. Azt kellett mondanom, hogy az emberi etika egész jövője attól függ, hogy a morális intuíció ereje napról napra intenzívebb legyen. Ezzel azt is kimondtam, hogy a morális pedagógiával is csak akkor jutunk egyáltalán előbbre, ha az emberi lélekben egyre jobban megerősítjük a morális intuíció erejét, ha az egyes emberi individuumban egyre inkább tudatosítjuk, hogy lelkében milyen morális intuíciók fakadhatnak.

Ezzel szembehelyezkedett a merőben általános ítélet – mert itt csak valami egészen általános érvényűt mondtak ki – hogy immár eljött az a kor, amikor kimerítő anyaggal bizonyították be, hogy tudományosan minden morális intuíciót el kell némítani. Olyan könyv megírásával kellett tehát próbálkoznom, amely éppen azt az álláspontot képviseli energikus módon, amelyet a tudomány akkoriban éppen olyan energikusan elnémításra ítélt.

Azért mondtam el ezt Önöknek, mert itt egyetlen eset kapcsán jelenik meg az, amiről tegnap és tegnapelőtt beszéltem, hogy tudniillik, a Nyugat teljes szellemi fejlődésének roppant jelentős fordulata következett be a XIX. század végén. Hiszen minden eddigi fejtegetésem arra utalt, hogy a XIX. század vége óta felnőtt emberiség az előző századokhoz képest egészen új lelki szituáció előtt áll. Már használtam egyszer azt a kifejezést, hogy a XIX. század végén az emberi lélek szellemi vonatkozásban a semmivel áll szemben. Éppen az erkölccsel kapcsolatban kellett erőteljesen kiemelni, hogy éppen a múltból felmerült, fejlődését bevégzett semmit állítják szembe a morális intuícióval, amelyet a jövő számára a szellem alapján a legfontosabbnak kell neveznünk. Ez a fordulat valóban éppen a német kultúrában jutott tragikus módon kifejezésre a XIX. század végén. E tragikumra elegendő Nietzsche nevének említésével rámutatni.

Aki tudatosan és éberen élte meg a XIX. századnak a XX. századba való átmenetét, annak a számára Nietzsche valóban egy tragédiában való részvétel volt. Azt mondhatjuk, hogy maga Nietzsche olyan személyiség volt, aki életének egymásra következő szakaszaiban intenzíven átélte saját lelkének a semmivel való szembeállását, és ezt a semmit először valaminek fogta fel.

Talán nem lesz felesleges, hogy Friedrich Nietzschét éppen most érintjük néhány szó erejéig, annak érdekében, amit ezekben a napokban kellene lelkükbe fogadniuk. Bizonyos értelemben Nietzsche olyan ember, aki tragikus sorsával markánsan rámutat arra, ami az emberiség szellemi fejlődésében lehanyatlott a XIX. században, és a kezdődő új évszázadban szükségessé tette a hajnal hasadását.

Hiszen Nietzsche egy érett tudományos álláspont terméke. Ezt a tudományos álláspontot a XIX. század közepén a filológiában ismerte meg. Nietzsche belsőleg valóban rendkívül mozgékony szellemével felvette a XIX. század közepének filológiai álláspontját, és a filológiával voltaképpen a görögség egész szellemét. Amellett nem volt olyan személyiség, aki elzárta magát az általános kultúrától. Egyáltalán nem volt szobatudós. Így felvette a schopenhaueri filozófiát is, Schopenhauer filozófiai pesszimizmusát, amely a XIX. század közepén szükségképpen filozófiai álláspontként közeledett hozzá. Ez a filozófiai pesszimizmus mély benyomást gyakorolt rá, ami csak abból eredhetett, hogy Nietzsche Schopenhauernél jobban megérezte annak a szellemi életnek a hanyatlását, amelyben élt. Jövő felé mutató tényt Nietzschének csak Richard Wagner zenéje jelentett. Hiszen Wagner világnézete schopenhaueri volt abban az időben, amikor Nietzschével megismerkedett.

Így a XIX. század utolsó harmadának kezdetén az a szemlélet alakult ki Nietzschében, amely valóban nem elmélet volt számára, hanem életének tartalma, hogy már a görögöknél eljött az a kor, amely a teljes emberi tartalmat az intellektualizmussal nyomta agyon. Az intellektualizmus fejlődésére és teljes kialakulására vonatkozóan Nietzsche egészen biztosan tévedett. Ahogy tegnap és tegnapelőtt megmutattam, voltaképpen csak a XV század óta jelent meg az intellektualizmus olyan alakban, ahogy Nietzsche mindent megölő szellemiségként átélte. De végül is, közvetlen jelenében élte át, és visszahelyezte a késői görögségbe. Az a szemlélet alakult ki benne, hogy voltaképpen már Szókratésszel elkezdődött az, ami az élő szellemiségre olyan pusztítóan hatott. Így lett Nietzsche Szókratész-ellenes. Már Szókratésznek a görög szellemi életbe való belehelyezését is a régi szellemiség, az intellektualizmus, az értelemszerűség révén való elűzésének tekintette.

Bizonyára kevesen érezték olyan elementáris nagysággal a görögség Aiszkhüloszban, Szophoklészben, a régebbi görög képzőművészetben és Hérakleitosz, Anaxagorasz hatalmas filozófiájában való megjelenését, e még szellemi impulzusokkal telt görög lelkiélet ellentétét azzal szemben, ami lassanként megöli a voltaképpeni szellemiséget. Ez Nietzsche számára Szókratésszel kezdődött el, aki a világ valamennyi kérdésével az értelem kérdéseit állította szembe, aki mindennel a definíció művészetét helyezte szembe, és Nietzsche kétségtelenül úgy érezte, hogy ahol ez elkezdődik, ott az ember pápaszemet tesz fel a közvetlen élő szellemmel szemben. Ezzel Nietzsche igen lényeges dolgot érzett meg, ha a fogalmakat nem erőltetjük, és nem merülünk bele magunk is az intellektualizmusba.

Láthatjuk, hogy a szellemiség igazi átélése mindenütt individuális, ahol csak szellemivel találkozunk. A definiálás mindenütt általános. Ha áthaladunk az életen, egyes emberekkel találkozva, nyílt szív, nyílt értelem kell ezekhez az egyes emberekhez. Úgyszólván minden egyes individuális emberrel szemben egészen új embert látunk. Ezért mindenki igényt támaszthat arra, hogy új emberi érzést bontakoztassunk ki irányában. Mert ha általános fogalommal jövünk, és azt mondjuk, hogy az embernek valamilyen szempontból ilyennek kell lennie, akkor igazságtalanságot követünk el vele szemben. Az ember minden definiálásával voltaképpen pápaszemet teszünk fel, hogy ne lássuk az egyedi embert.

Nietzsche a szellemi élettel szemben általában így érez, és ebből fakad a szokratizmussal szemben táplált ellenérzése. Így a XIX. század hatvanas, só't hetvenes éveinek első felében is az a szemlélet nehezedett a lelkére, hogy a valóságos, igaz, eleven görögség valamilyen pesszimizmust hordoz a világ átérzésének alapjában. Szerinte a görögök alapjában véve meg voltak győződve arról, hogy az emberiség számára elementárisan kínálkozó közvetlen élet nem elégítheti ki az embert, nem adhatja meg neki emberi méltóságának teljes átérzését. Ezért kerestek a művészetnél menedéket, ezt művelték a görögök fejlődésük legfényesebb időszakában, ez volt a nagy vigasztaló, amely a tisztán anyagi lét hiányosságain átsegít. Így Nietzsche a görög művészetet csak a görögök életének tragikus hangulatából tudta megérteni. És először úgy vélte, hogy a művészet e küldetését Wagner művészete révén lehet újra feltámasztani, mindazzal, ami művészetéből adódhat.

Aztán eljöttek a hetvenes évek, és Nietzsche úgy érezte, hogy ez nem lehet így, mert hiányolta azt az impulzust, amely valóban rátalálhatott volna arra, amit a görögök nagy vigasztalónak állítottak a közvetlen anyagi élet mellé. Nietzsche számára elérkezett az idő, amikor feltette a kérdést: voltaképpen mit is kerestem a görög művészet megújításaként Wagner művészetében? Hiszen ezek eszmények voltak! – És most észrevette, hogy ezek a lelkére ható eszmények korának eszményeire hasonlítottak.

A XIX. század hetvenes éveinek közepén életének iszonyúan tragikus pillanata érkezett el. Ebben a pillanatban eszményeit hasonlónak érezte saját korának eszményeihez, és azt kellett mondania: evvel ahhoz hasonlítok, amit korunk a maga eszményeinek nevez, így végül is ugyanabból az erőből merítek, ahonnan ez a kor a eszményeit meríti. Ez Nietzsche számára egészen különösen fájdalmas pillanat volt, hiszen éppen a kor körülötte lévő idealista jelenségeit élte át. Átélte például David Friedrich Strausst, akit a kor nagy emberként tisztelt, ő pedig leleplezte filiszter voltát. Most meglátta, hogy saját eszményei mennyire hasonlítottak korának eszményeihez, ő ezeket csak a wagnerizmusba és a görög művészetbe való belekóstolással korbácsolta fel magában. De úgy tűnt neki, hogy a kor eszményei az igazi szellemiség megragadásához erőtlenek. Azt mondta magának, hogy ha igaz ember, akkor voltaképpen nem lehetnek korával közös eszményei. Ha nem is mondta ki ilyen szavakkal, ez mégis tragikus felfedezést jelentett számára. Aki valóban belemélyed abba, amit Nietzsche a most említett években átélt, az tudja, hogy ekkor eljött számára a nagy, tragikus pillanat, amikor a maga módján azt gondolta: ha a jelenlegi ember eszményekről beszél, és ez még egyezik valamelyest azzal, amit a többiek annak neveznek, akkor a frázis területén mozog, és ez a frázis már nem élő teste, hanem holtteste a szellemnek.

Ilyen hangulatban foglalta szavakba, hogy az eddig kialakított eszményeit energikus erűvel jégre kell tennie. Minden eszményének jégre tétele a hetvenes évek közepén kezdődik cl nála, a most jellemzett értelemben. Ekkor keletkeznek „Menschliches, Allzumenschliches” „Morgenröte” és „Fröhliche Wissenschaft” című írásai, ezekben bizonyos módon Voltaire-nek hódol, de az emberi morál bizonyos szemléletéhez is kapcsolódnak.

A korábbi eszményeitől való eloldódásnak, valamint a második életszakasz életszemléletének külső indítéka abból adódott Nietzsche számára, hogy ebben az időben ismerte meg Paul Rée-t, akit az emberi erkölcs, az emberi morál tisztán természettudományos feldolgozójának neveznék. Paul Rée az ember erkölcsi életének fejlődését teljesen az akkori természettudomány értelmében tárgyalta. Rendkívül érdekes könyvecskét írt a morális érzések eredetéről, azonkívül egy könyvet a lelkiismeret keletkezéséről. A morális érzésekről szóló könyvecske Nietzschére mély hatással volt. Ezt voltaképpen mindenkinek el kellene olvasnia, aki tudni akarja, hogy milyen jellegű volt a XIX. század utolsó harmadának gondolkodás- módja.

Milyen szellem uralkodik ebben a könyvecskében? Megint csak nem azért írom le, mivel úgy vélem, hogy a filozófia közvetlenül hat az életre, hanem mert a kultúra olyan hőmérőjére akarok rámutatni, amelyről leolvasható az erkölcsi impulzusok, szemléletek és a felőlük alkotott gondolatok állása. Paul Rée nézete szerint az ember eredetileg semmi egyébbel nem rendelkezett, mint amivel szerinte a gyermek rendelkezik: ösztönélettel, az öntudatlan cselekvés impulzusaival Az egyes ember mozgásával mindenfelé összeütközik a többiekkel. Kiderül, hogy az ember egyes kifelé irányuló mozdulatai előnyösek a többiek számára, hasznukra válnak. Mások károsnak bizonyulnak. Ebből alakulnak ki az ítéletek. Ha az emberből kiáradó ösztönös mozdulatok hasznosak, akkor lassanként „jónak” nevezik őket, ami a többiek számára károsnak bizonyul, arra a „rossz” bélyege kerül. Az élet természetesen egyre bonyolultabbá válik, az emberek elfelejtik, hogy a dolgokra hogyan sütötték rá ezeket a bélyegeket. „Jóról és „rosszról” beszélnek, és elfelejtették, hogy kezdetben csak azt nevezték jónak, ami jólesett, és rossznak, amit károsnak éreztek. Végül ösztönössé vált az, ami így létrejött. Mondjuk, valaki vaktában löki előre a kezét: ha simogat, jónak nevezik, ha arcul csap, rossznak. Ebből összegződnek az ítéletek. Ami ilyen ítéletekből koncentrálódik, az maga is ösztönné válik. Az emberek nem tudják, hogy miért emelik fel a kezüket, éppen így azt sem tudják, hogy miért jelentkezik lelkükben egy hang, amely morális ítéletet jelent ki valamiről. Ezt nevezik aztán a lelkiismeret hangjának. Ez a hang nem más, mint ami a hasznosról és károsról alkotott ösztönös ítéletekből ülepedett le, és újra ösztönössé vált. Mivel eredetét elfelejtették, ezért úgy hangzik bensőnkből, mint a lelkiismeret hangja.

Nietzsche szellemi életének mozgékonysága folytán tökéletesen fel tudta fogni, hogy bizonyára nem mindenki állítja azt, amit Paul Rée. De tisztában volt avval is, hogy ha csak úgy gondolkodunk a természettudományról, ahogy az ő korában történt, akkor az etikáról nem lehet másként vélekedni. Nietzsche becsületes volt, levonta a végső konzekvenciákat, ahogy Paul Rée is megtette. Nietzsche nem is haragudott, hogy olyan filozófus jelent meg, aki ilyesmit ír. E közvetlen tény nem jelentett számára sokkal többet, mint Paul Rée írószobájának eseményeit, ahogy a hőmérő sem ad meg egyebet, mint a közvetlen környezet hőmérsékleti viszonyait. De valamit általánosan mutat meg, és ezt Nietzsche érezte. Saját korának morális üledékét érezte ebben a könyvben, és ennyiben helyeselte. Nem is volt semmi fontosabb számára, minthogy jégre tegye a régi frázist, és azt mondja, hogy amikor az emberek ködös eszményekről beszélnek, akkor ez csak ködösítés. Valójában minden ösztön. Nietzsche gyakran mondta: ha valaki megjelenik, és valamilyen eszméért lelkesedik, és másokat is fel akar lelkesíteni, akkor ez végső soron azért van, mert alkata szerint az eszmények felől gondolkodva tudja gyomorsavát a legjobban feldolgozni, mert a táplálék így jut a legjobb emésztési áramlásba. – Kissé radikálisan fejezem ki a dolgot, de teljesen annak értelmében, ahogy Nietzsche érezte a hetvenes, nyolcvanas években. Nietzsche azt mondta magában: az emberek mindenféle szellemiségről beszélnek, és eszményeknek nevezik őket. Valójában ez csak arra jó, hogy mindenkinek alkata szerint a legjobb emésztése legyen, amikor éppen így érzi az ún. eszményt. Amit „emberinek” nevezünk, arról le kell hántani a frázist, mert valójában túlságosan is emberi.

Azt lehet mondani, hogy Nietzsche teljesen becsületesen járt el, amikor hadat üzent minden idealizmusnak. Tudom, hogy nem mindig hangsúlyozzák ezt az oldalát. De amit Nietzschéről mondtak, az sokszor sznobizmus volt, nem komoly dolog. Így első szellemi korszakának végen a semmivel találta szembe magát, és a „Menschliches, Allzumenschliches”-el kezdődő és a „Fröhliche Wissenschaft”-tal végződő második életszakaszában bizonyos értelemben minden szellemiségre vonatkozóan tudatosan találta szemben magát a semmivel. Tulajdonképpen végül már csak egy hangulatot tudott kibontakoztatni, mert alapjában véve nem lehet szellemi tartalomhoz jutni, ha ilyen módon minden eszményt az ember fizikai funkcióira vezetünk vissza. Elég egy példán szemléltetni, hogy Nietzsche szemlélete lassanként milyenné vált. Körülbelül ezt gondolta: vannak, akik aszkézisre törekszenek, vagyis a fizikai élvezetektől való tartózkodásra. Miért teszik ezt? Azért, mert igen rossz az emésztésük, így akkor érzik magukat a legjobban, ha tartózkodnak a fizikai élvezetektől, és ezért tartják az aszkézist a leginkább elérendő dolognak. Tudattalanul azonban azt akarják, aminél a legjobban érzik magukat. Az élvezet elvonásában akarják a legnagyobb élvezetet átélni. Láthatjuk, hogy milyenek, hogy az élvezet hiánya a legnagyobb élvezetük.

Nietzsche igen becsületes volt, ez a hangulat olyan mozzanatokba sűrűsödött nála, amelyek ilyen szavakban fejeződtek ki:

Saját házamban lakom,
Soha senkit sem utánoztam,
És minden mestert kinevettem,
Aki önmagán nevetni tudott.

Ebben nagyszerűen, mondhatnánk, költőien előlegezve jellemezte azt a hangulatot, amely voltaképpen a XIX-XX. század fordulóján kulminált, de már akkor annyira megvolt, hogy a mélyebb lelki élet teljesen átélhette. Nietzsche a második periódusában e semmivel való szembesülésből aztán úgy szabadult ki, hogy két eszmény hangulati tartalmát alkotta meg, és ezeket költői módon juttatta kifejezésre. Az „Übermensch” eszméjét, amivel kénytelen volt olyasmire hivatkozni, aminek az emberből kellett létrejönnie, de még nem volt meg, és – miután olyan nagyszerűen átélte a semmivel való szembesülést – az azonos örök visszatérésének az eszméjét, amely a fejlődés fogalmából fakadt számára. Éppen a természettudományos korszakában élte bele magát a fejlődés eszméjébe. Miután belemerült abba, amit a fejlődés gondolata nyújtott számára, semmit sem talált, ami ezt a fejlődést előre vitte volna. Csak az azonos örök visszatérésének eszméjét nyújtották számára. Ez volt azután az utolsó periódusa, amelyet most nem kell tovább jellemeznünk. Pszichológiailag nézve rendkívül sok minden derülne ki.

Nem Nietzschét akarom azonban jellemezni, csak arra kívánok utalni, hogy amikor betegsége a nyolcvanas évek végén arra kényszerítette, hogy írótollát letegye, előre érezte, hogy a XIX-XX. század fordulóján milyen hangulat vesz erőt minden mélyebb lelken. Nietzsche éppen a XIX. század utolsó harmadában kísérelte meg szavakba foglalni azt a hangulatot, amelyet eszmei kincseiből merített, a görög filozófiából és művészetből, Wagner művészetéből, Schopenhauer filozófiájából, és a többiből. Nietzsche mindig újra elhagyta az általa nyújtott jellemzést.

Egyik utolsó írása a „Götzendammerung oder wie man mit dem Hammer philosophiert”. A régi eszmék szétrombolójának érezte magát. Ez igen különös volt, hiszen a kulturális fejlődés szellemének régi eszméi már szét voltak rombolva. Nietzsche ifjúkorában az eszmei kincseket már szétrombolták. A XIV-XV. század óta az eszmék hagyományszerűen követték egymást. A XIX. század utolsó harmadában azonban megszűntek ezek a hagyományok. A régi szellemet szétrombolták, az eszmei kincsek csak a frázisban éltek tovább.

Aki Nietzsche idejében a szellemiségnek megfelelően gondolkodott volna, az nem érezte volna úgy, hogy az eszményeket kalapáccsal kell szétzúznia, hanem azt, hogy ezek egyszerűen az emberi nem szükséges és helyes fejlődése zúzta szét. Az emberiség nem jutott volna el a szabadsághoz, ha ez nem történik meg. De Nietzsche még mindenütt a frázisban látta az eszmények kivirágzását, és az volt az illúziója, hogy azt teszi meg, amit már régen elvégeztek. Mindenképpen elveszett a régebbi kor szellemi életének belső fűtőanyaga, amely lángra lobbantotta az emberi szellemet, hogy az ember bevilágíthassa vele a természetet és saját emberi életét is. Az erkölcs speciális területén ez úgy fejeződik ki, hogy azt mondják: már nem létezhetnek morális intuíciók.

Már tegnap azt kellett mondanom, hogy a materialista világnézet elméleti cáfolása a mi korunk számára voltaképpen ostobaság, mert a mi korunkra vonatkozóan a materializmusnak igaza van. A mi korunknak azokat a gondolatokat kell helyesnek tartania, amelyek az agyvelő termékei. Ezért korunkban puszta frázis a materializmus cáfolata, és becsületes ember voltaképpen nem is tekintheti nagyon értékes dolognak, mert elméleti cáfolaton nem is múlik semmi. Az emberiség eljutott a fejlődésnek arra a pontjára, ahol már nincs belső eleven szelleme, csak olyan szellemi reflexe, amely maradéktalanul a fizikai agyvelő függvénye. E szellemi reflexre a materializmus elméleti világszemlélete teljesen helytálló. Nem arról van szó, hogy helytelen világnézetünk van-e, és megcáfoljuk-e, hanem arról, hogy lassanként az élet és lélek szellem nélküli belső magatartásához jutottunk. Ezt Nietzsche tragikus módon előre érezte, és filozófiáját jajkiáltásként hatja át.

Ilyen helyzetben találta a világ szellemi állapotát a természetesen érző fiatal lélek a XX. században. Ha nem így nézzük az egész szellemi élet szükségképpen bekövetkezett fordulatát az emberiség fejlődésének mai periódusában, akkor nem jutunk el a lelkünkben bizonytalanul, öntudatlanul forrongó ún. mai ifjúsági átélés tisztázásához, kézzelfogható átérzéséhez.

Ha ezt a bizonytalan érzést más alapokból akarjuk jellemezni, akkor egy idő után mindig azt érezzük, hogy el kell búcsúzni az ilyenfajta jellemzéstől. Nem az igazságra, hanem mindig csak frázisra bukkanunk. Mert a kor zűrzavarából addig nincs menekvés, amíg az ember becsületesen be nem ismeri, hogy az élő, mozgó szellemhez kell ma eljutnia, ahhoz a szellemhez, amelynek az intellektualizmus nem valósága, csak holtteste. Az ember nem találhat rá önmagára, amíg valaki úgy véli, hogy az intellektualizmusban megtalálhatja a szellemet, holott az intellektualizmus már csak olyan formája a szellemnek, mint az ember holtteste az emberi alaknak.

Az ember csak úgy találhat rá önmagára, ha becsületesen beismeri, hogy az intellektualizmus úgy viszonylik a szellem lényegéhez, mint az ember holtteste az elhalt emberhez. Az intellektualizmus még hordozza a formát, de a szellem élete elszállt belőle. Az egyiptomi múmiák megmutatják, hogy az ember holttestét át lehet hatni olyan adalék anyagokkal, amelyek megőrzik a formáját, így a szellem holtteste konzerválható, ha a megfigyelés, a kísérlet eredményeivel szereljük fel. De ezáltal nem kapunk eleven szellemet, semmi olyat, ami természetes módon kötődhetne az emberi lélek eleven impulzusaihoz. Csakis holtat kaphatunk, és ez csodálatosan vissza tudja adni a világban lévő halotti mivoltot, ahogy a múmiában is megcsodálhatjuk még az emberi alakot. De az intellektualizmusban nem kapunk igazi szellemiséget, ahogy a múmiából sem lehet igazi embert csinálni.

Amíg arról van szó, hogy éppen azt konzerváljuk, amit a megfigyelés és az intellektus összeházasítása révén kell konzerválni, addig csak azt mondhatjuk, hogy az újabb kor teljesítményei nagyszerűek. Abban a pillanatban azonban, amikor az embernek azt a feladatot kell maga elé tűznie, hogy lelkének legmélyén csak ahhoz kapcsolódjék, amire szelleme belsőleg figyelmeztette, akkor megszűnik az összefüggés az intellektualizmus és az emberi lélek között. Akkor az ember már csak azt mondja magának: szomjazom valamire, és ezt a szomjat nem enyhíti semmi, ami az intellektuális alapokból jön felém a világból.

Ez szavakba foglalva természetesen nem hangzik olyan jól, de a mai fiatalság érzéseiben ez él. A mai fiatalság ezt vagy azt többnyire úgy mondja, hogy ha utánamegyünk a dolgok alapjának, akkor voltaképpen méregbe jövünk az elmondottak miatt. De mindjárt meg is vigasztalódunk. A harag csak onnan ered, hogy szörnyen dagályos kifejezéseket használnak, amelyek mindenre illenek, csak az illető érzéseire nem. A frázis túlzásba csap át, és aki a szellemben tud élni, annak az ifjúsági mozgalom jellege olyannak tűnik, mint a folytonosan szétpukkanó buborékok. Ez voltaképpen a túlzásba átcsapó intellektualizmus. Ezekkel semmiképpen sem akarom Önöket megbántani, ha némelyeket mégis megbántottam, nem tehetek róla. Sajnálnám ugyan, de mégis rendkívül igazságosnak érezném. Nemcsak tetszetős dolgokat kell mondanom, hanem egyszer-egyszer olyat is, ami valakinek nem tetszik. Hiszen azt kell mondanom, amit igaznak ismerek fel. Ezért azt kell mondanom, hogy annak jellemzésére, ami jogosan rejlik a fiatal emberek lelkében, egészen más szükséges, mint a frázisba átcsapó régi fogalmak kisajtolása. Intenzíven kifejlődött igazságérzékre van szükség.

Igazságra van szükségünk lelkünk mélyén, kedves barátaim. Az igazság a legelső és a legvégső, amire ma szükségünk van, és ha tegnap az elnökük itt azt mondta, hogy oda jutottak, hogy voltaképpen már ki sem akarják ejteni a „szellem” szót, akkor ez már lényegében az igazság beismerése. Tulajdonképpen sokkal okosabb volna, ha korunk, amely elvesztette a szellemet, már nem is beszélne a szellemről, mert akkor az emberek becsületesen újra szomjaznák az igazi szellemet. E helyett ma mindenfélét elneveznek „szellem”-nek és „szellemi”-nek. Igazságra van szükségünk, és ha a mai fiatal ember saját lelkiállapotáról be akarja ismerni az igazságot, akkor csak annyit mondhat: a kor minden szellemtől megfosztotta a lelkemet. Lelkem a szellemre szomjazik, valami újra, a szellem új meghódítására.

Amíg ezt nem érzik át egészen becsületesen és őszintén. Addig az ifjúsági mozgalom nem tér magához. Már jellemeztem, hogy mit kell még keresnünk, mindehhez ma hozzáfűzöm még, hogy lelkünk legmélyén, legbelsőbb lényünkben kell a fényt keresnünk, mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy a becsületesség és az igazság legmélyebb érzéséhez jussunk el. A becsületességre és igazságra építve jutunk előbbre, és az emberiségnek előbbre kell jutnia. Akkor eljutunk oda, hogy ismét beszélhetünk a szellemről, és az emberi természethez mégis csak ez áll a legközelebb. A szellemhez hasonlít a lélek leginkább, ezért találhatja meg, ha akarja. Korunkban azonban túl kell tennie magát a frázison, konvención és rutinon, túl kell jutnia a frázison az igazság megragadásához, túl kell jutnia a konvención az emberek közvetlen, elementáris szívélyes kapcsolataihoz, és túl kell jutnia a rutinon, míg az élet minden egyes cselekvésében újra ott lesz a szellem, hogy ne automatikusan cselekedjünk, mint ma oly gyakran történik, hanem hogy ismét szellem éljen a leghétköznapibb cselekedetben is. El kell jutni a cselekvés szellemi mivoltához, az emberek közvetlen kölcsönös átéléséhez és az igazság becsületes átéléséhez.

– Stuttgart, 1922. október 7.

[A morális intuíciókat régebben embercsoportok kapták, most az egyes embernek kell megszereznie. Az ősi kinyilatkoztatás kiapadt, a passzív erők már nem tudnak a szellemiséggel igazi kapcsolatot létesíteni. A megfigyelés, a kísérletezés és a gondolkodás nem igényel belső aktivitást. A gondolkodás csak az aktív gondolkodásnál megy át az akaratba, belőle jön létre a produktív morális fantázia. Az intellektuális gondolkodás úgy viszonylik az eleven gondolkodáshoz, mint a holttest az élő emberhez. Megismerésének voltaképpeni tárgya ezért halott. Ilyen módon lehet ugyan tudományt művelni, de az ifjúságot nem lehet nevelni. Az idősebb generáció által közvetített intellektualitást az ifjúság testébe döfött tőrnek érzi. Az eleven gondolkodás ,,A szabadság filozófiá”-jának ,,morális intuícióival” kezdődik el, ez ismét fel tudja fogni a szellemiséget. Meg kell tanulnunk, hogy elhalt gondolkodásunkba belevigyük azt az öntevékeny, élő bölcsességet, amely születésünk előtt és gyermekkorunkban működött bennünk. Ilyen értelemben aktuális ma a biblia mondása: ,,Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek…” Az ifjúsági mozgalom csak abban állhat, hogy a gyermekséget, vagyis a szellemiséget belevigye az idősebb korba. Legvégső következményként olyan szellemtudomány jön létre, amelyben az antropológia antropózófiává lesz.]

Tegnap megpróbáltam jellemezni a XIX. század végének és a XX. század elejének szellemi körülményeit, mégpedig saját közvetlen átélésem nyomán. Ez az átélés vezetett aztán „A szabadság filozófiájá”-nak megírásához.

„A szabadság filozófiája” arra az impulzusra épült, amely az ember morális intuícióit jelöli meg, hogy a világ fejlődését tovább vezessék a jövő erkölcsi életének megalapozásához. „A szabadság filozófiája” révén azt akartam megmutatni, hogy az emberiség fejlődésében elérkezett az az idő, amikor a moralitás csak úgy folytatható, hogy az erkölcsi impulzusok tekintetében azokra a morális impulzusokra hagyatkozunk, amelyeket az ember lényének legmélyéből, teljesen individuálisan tud felhozni. Utaltam rá, hogy „A szabadság filozófiája” olyan korban jelent meg, amikor a legszélesebb körök állították, hogy végre felismerték a morális intuíció képtelenségét, és hogy minden erről való beszédet el kell némítani. Ezért szükségesnek kellett tartanom, hogy megindokoljam a morális intuíciót, amelynek az elnémításáról éppen azokban a körökben beszéltek, ahol filozófiai gondolkodásukkal – mint hitték – az újabb tudomány szilárd talaján álltak. Lényeges különbség volt tehát aközött, amit a kor számos igen elismert szelleme helyesnek tartott, és aközött, amit az emberiség fejlődésének alapjaiból kiindulva helyesnek kellett tartanom.

Voltaképpen mi is ennek a különbségnek az alapja? Hogy ezt felfedezzük, menjünk bele most az ember lelki életének mélységeibe, úgy, ahogyan korunkban nyugaton kialakult. Hiszen régebben is beszéltek morális intuíciókról, mondván, hogy az emberek, mint individuális lények, a külső élettől függetlenül lényük mélyéről meríthetik cselekvésük indítékait. De amit a morális intuíciókról így elmondtak, az tisztán emberi szempontból már a XV század első harmadától egyre kevésbé volt igaz, a további évszázadokban pedig még annyira sem. Mert az emberek azt mondták ugyan, hogy a moralitást nem lehet külső tények megfigyelésével megalapozni, de ha saját belső világukba tekintettek, nem észleltek már igazi világosságot. Bár azt állították, hogy léteznek morális intuíciók, de valójában mit sem tudtak róluk. Mindezek a megállapítások már századok óta olyanok voltak, hogy az emberiség XV. század óta meglévő gondolkodását pergették automatikusan tovább, és olyan tényeket állítottak, amelyek régebben jogosultak voltak, most azonban már nem.

Az előző napokban említett hagyományok még évszázadokig fennmaradtak, és hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen megállapításokat lehessen tenni. A XV század előtt az ember nemcsak bizonytalanul beszélt ezekről a dolgokról – már a határozatlan beszéd is valótlanság – hanem intuíciókról, morális intuíciókról beszélve úgy beszélt arról, ami az ember belső világában felmerült, mint valami reális, valóságos dolognak a képzetéről, ahogyan a valóság felől alkotott képzetet, amikor reggel kinyitotta a szemét alvás után és látta a természetet. A természetet, a növényeket, a felhőket látta odakint. Ha saját belső világába tekintett, a szellemiség szállt fel belőle, amely magában foglalta a moralitást, úgy, ahogy akkoriban ez adottság volt számára. Minél régebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, annál inkább azt találjuk, hogy a belső élet reális felmerülése magától értetődő abban, amit az ember átél. Ezek a tények a szellemtudományból származnak, úgy, ahogy az előbb elmondtam, de bizonyos külső szimptómákon történelmileg is tanulmányozhatók. Isten létének bizonyítékai például abban a korban jelennek meg, amikor a belső realitásról való beszéd egyre inkább valótlanságokba keveredik.

Ha a keresztény szellemi fejlődés első századaiban beszéltek volna Isten létének bizonyítékairól, ahogyan Canterbury Anselm tette, akkor az emberek nem tudták volna, miről van szó. A Krisztus előtti második-harmadik században olyan lett volna Isten létének bizonyítása, mintha valaki felállna az első sorban, és azt mondaná, hogy „N. úr itt áll!” és valaki azt kérné, hogy ezt előbb bizonyítsuk be. Az ember az istenséget közvetlen, lelke elé táruló lénynek érezte. Amit Istennek nevezett, azt észlelni is tudta. Ez az Istenség többé-kevésbé primitív, tökéletlen volt ebben a történelmi korban a mai ember érzése számára. Az emberek e primitív korban nem jutottak tovább annál a pontnál, amit ismertek. De bizonyításokról hallani sem akartak volna, ez képtelenségnek tűnt. Az Istenséget csak abban a korban kezdték bizonyítani, amikor belsőleg elveszítették, amikor a belső szellemi észlelet számára már nem volt meg. Ha elfogulatlanul vizsgáljuk a valódi világot, úgy Isten létének bizonyításaiban azt a tünetet kell látnunk, hogy Isten közvetlen szemlélete elveszett. De az Istenséggel az akkori morális impulzusok is kapcsolatban voltak. Az akkori morális impulzusokat ma már nem tekinthetjük azoknak. De az akkori időknek ez felet meg. Amikor tehát a XV század első harmadában elapadt az isteni-szellemiség régi értelemben vett szemlélésének a képessége, akkor a moralitás közvetlen szemlélése is elapadt, és a moralitásból csak a hagyományos dogmatika maradt meg. Ezt az emberek aztán úgy értelmezték, hogy „lelkiismeretnek” nevezték. De ezen mindig valami nagyon bizonytalan dolgot értettek.

Amikor a XIX. század végén azt mondták, hogy minden morális intuícióról való beszédet el kell némítani, akkor ez csak a történelmi fejlődés végső következménye volt. Addig még volt az embereknek valami homályos sejtelmük arról, hogy voltak ilyen intuíciók. Most azonban vizsgálni kezdték önmagukat. Végül is az intelligencia legalább annyit nyújtott, hogy vizsgálni tudták önmagukat, és most azt találták, hogy a gondolkodás szokásos természettudományos módszerével egyáltalán nem jutottak morális intuíciókhoz.

Most meg kell néznünk a régi morális intuíciókat. Ebben a tekintetben nagyon megkopott a történelmünk. Létezik a külső történelem. A XIX. században kultúrtörténelmet is igyekeztünk létrehozni. Az újabb kor azonban nem tudott olyan történelmet kialakítani, amely az emberek lelki életét is figyelembe veszi, így nem tudjuk, hogy lelkileg hogyan fejlődött a legrégibb koroktól a XV század első harmadáig. Ha azonban visszamegyünk az időben és megnézzük, hogy akkor mit neveztek morális intuíciónak, akkor azt találjuk, hogy ezért az emberi lélek belsőleg nem dolgozott meg. Az Ótestamentum például éppen ezért az ott szereplő morális intuíciókat teljesen jogosan nem az emberi lélek munkájának érezte, hanem isteni parancsoknak, amelyek kívülről áramlottak bele. Minél régebbre megyünk vissza, annál inkább azt találjuk, hogy az ember a rajta kívül élő istenség belső ajándékának érezte azt, amit a moralitás szemlélésekor látott. A morális intuíciókat akkor nem átvitt értelemben tekintették isteni parancsnak, hanem teljesen a szó szoros értelmében véve.

Sok igazság van tehát abban, ha ma bizonyos vallás-filozófiák ősi kinyilatkoztatásra utalnak, amely megelőzte a Föld történelmi korszakait. A külső tudomány itt nem jut sokkal tovább egyfajta, mondhatnám, lelki paleontológiánál. Ahogy a földben megkövesedett alakzatokat találnak, amelyek régebbi életre utalnak, úgy a mintegy megkövült morális eszmékben is megtalálhatjuk azokat a formákat, amelyek visszautalnak az egykori, Istentől adományozott morális eszmékre. Így rátalálhatunk az ősi kinyilatkoztatás fogalmára, és azt mondhatjuk, hogy ez az ősi kinyilatkoztatás elapadt. Az emberek elvesztették azt a képességet, hogy tudatában legyenek ennek az ősi kinyilatkoztatásnak. Elvesztésének tetőpontja a XV század első harmadába esik. Az emberek már semmit sem észleltek, ha önmagukba tekintettek. Már csak annak hagyományát őrizték, amit régebben láttak. Ezeket a hagyományokat lassanként hatalmukba kerítették a külső vallási közösségek, és a külsőségessé vált, pusztán hagyományos tartalmat dogmákká alakították, amelyekben csak hinni kellett, míg régebben eleven módon, bár az emberen kívül élték át.

A XIX. század végének különlegessége az volt, hogy egyes körökben tudatára ébredtek annak, hogy a régi, Istentől adományozott intuíciók már nem léteznek, és ha saját fejünkkel akarjuk bebizonyítani a régiek gondolatait, akkor csak azt mondhatjuk, hogy morális intuíciók nincsenek! A tudomány elnémította a morális intuíciókat, és ha az emberek csak befogadó módon viselkednek, akkor már nem képesek a morális intuíciók befogadására. Ha következetesek lettek volna, úgy már akkor valamiféle Spenglernek kellett volna lenniük, mondván: morális intuíciók nem léteznek, tehát az emberiség voltaképpen nem tehet egyebet, mint azt, hogy a jövőben lassan összeszárad. Legfeljebb a nagyapjuktól kérdezhették volna, hallott-e arról, hogy valaha morális intuíciók és hatások léteztek. Ő azt felelte volna, hogy át kellene kutatni a szekrényeket és könyvtárakat, akkor másod- és harmadkézből meg lehetne még szerezni a morális intuíciók ismeretét, de átélésből már nem. Akkor azt kellett volna mondaniuk maguknak: nincs más hátra, mint a morális intuíciókra vonatkozóan összeszáradni, elöregedni, elveszíteni az ifjúkort. Így következetesek lettek volna! Ezt azonban nem merték megtenni, a következetesség nem volt éppen az induló intellektuális kor legnagyobb erénye.

Általában sok mindent nem mertek megtenni. Ha valamilyen véleményt nyilvánítottak, akkor csak félig tették, hogy Du Bois-Reymond, a természet megismerésének határairól szóló beszédében, ahol azt mondja, hogy a természettudománynak nem lehet a szupernaturalizmust a szemére vetni, mert ez hit és nem tudás, a szupernaturalizmusnál a tudomány megszűnik. Tovább nem foglalkozott evvel a területtel. Ha valaki mondanivalójával továbbment, akkor szitkozódni kezdett, és azt állította, hogy ez már nem tudomány. A következetesség már nem volt a végéhez közeledő század sajátossága.

Így egyfelől ott volt a kiszáradás alternatívája. A szellem lassanként lelkivé válik, a lelki pedig fizikaivá. Néhány évtized múlva a lélek már csak antikváriumi impulzusokat tudna a moralitásról felkutatni, és ez végül oda vezetne, hogy nem is harminc-, de már húszévesen is kopaszon szaladgálnának, a tizenöt évesek meg ősz hajjal. Ez kicsit képletes beszéd, de a spenglerizmus az élet gyakorlati impulzusaként valóban ilyen volna. Ez volt az egyik alternatíva.

A másik az volt, hogy közvetlenül tudatára ébredtek annak, hogy a régi intuíciók elvesztésével a semmi előtt állnak. Mi tévők legyenek tehát? Ebben a semmiben kell keresni a mindent! A semmiből kiindulva olyasmit kell keresni, ami nem adódik önként, amiért meg kell dolgozni. A meglévő passzív erőkkel ez nem megy, csak a legerősebb megismerési erőkkel, amelyek e korban az ember rendelkezésére álltak: a tiszta gondolkodás megismerési erőivel. Mert a tiszta gondolkodásnál a gondolkodás közvetlenül akarat lesz. Amikor megfigyelünk és gondolkodunk, nem kell az akaratunkat nagyon megerőltetnünk. A kísérletezés és gondolkodás nem alakul akarattá, a tiszta gondolkodás, vagyis az elementáris, eredeti aktivitás kifejtéséhez energia szükséges. Ekkor az akarat villámának közvetlenül bele kell csapnia magába a gondolkodásba. De akkor az akarat villámának a teljesen egyedi emberi individualitásból kell fakadnia. Bátorság kell ahhoz, hogy erre a tiszta gondolkodásra hagyatkozzunk, amely tiszta akarattá válik. Ebből új képesség lesz: az a képesség, hogy a közvetlen emberi individualitásból kapjunk morális impulzusokat, amelyekért meg kell dolgozni. Nem adódnak önként, mint a régiek. Intuíciókra kell hagyatkoznunk, amelyekért az ember megdolgozik. A kor fantázia néven ismeri azt, amit az ember a maga belső világában dolgoz ki. Ez a korszak elnémította ezt a belső munkát, az eljövendő morális impulzusoknak a morális fantáziából kellene tehát létrejönniük, vagyis a pusztán költői, művészi fantáziától az embereket a produktív, morális fantáziához kellene irányítani.

A régi intuíciókat mindig csak embercsoportok kapták. Titokzatos összefüggés van az ősi kinyilatkoztatás és az embercsoportok között. A régi intuíciókat mindig összefüggő embercsoportok kapták. Az új intuíciókért most meg kell dolgozni, mégpedig minden egyes individuális emberi lélek színterén, vagyis minden egyes embernek a moralitás forrásává kell tennie magát. Ezt a velünk szemben álló semmiből az intuíciók révén kell létrehoznunk.

Nem volt más hátra, ha a tisztességes ember nem akart már akkor valamilyen spenglerizmusra áttérni, hiszen ezek a Spengler-művek nem éppen elevenek. Arról volt szó azonban, hogy az emberrel szemben állni látszó semmiből újra rátaláljunk egy életteljes valóságra, így természetesen először csak a kezdetére hivatkozhattunk. Mert az emberben lévő alkotóerőre kellett hivatkozni, mintegy a belső ember megteremtésére a külső emberben. A külső ember régebben kívülről kapta a morális impulzusokat. Most magának az embernek kellene megteremtenie a belső embert. E belső emberrel egyben megkapta az új morális intuíciót, vagyis jobban mondva megkapja. Így kellett a korból olyasminek létrejönnie, mint „A szabadság filozófiája”, amelynek azonban ugyanakkor a legélesebben szembe kellett helyezkednie a korral.

A modern emberi lelkiállapot ilyenfajta szemléletéhez fűzzük hozzá még annak másik oldalát. Nézzük meg, hogy a nyugati civilizáció intellektualizmusának előkészítésére hogyan tüntették el már hosszabb ideje az ember földi lét előtti lényének, az ember földi lét előtti létének tudatát. Ezt már a nagyon régi időkben eltávolították a nyugati civilizációból, így a nyugati emberekben nem vált tudatossá, hogy amikor kiemelkedik a földi fejlődés embrionális állapotából, akkor valami más is egyesül vele, amely szellemi-lelki magasságokból száll le és hatja át ezt a földi lényt.

Ennél az áthatásnál egészen konkrétan a következő adódik. Már utaltam egy képre, hogy mondanivalómat megvilágítsam. Azt mondtam, hogy egy holttestet látva, tudjuk, hogy formáját nem kaphatja a természet szokásos erői révén, hanem élő ember maradványának kell lennie. Ostobaság volna, ha az emberi test formáját önmagában véve élőnek fognánk fel. Ahhoz kell visszatérnünk, ami az eleven ember volt. Elfogulatlanul szemlélve azonban az intellektuális gondolkodás is halott dologként áll előttünk. Az emberek természetesen azt fogják mondani: bizonyítsd be! Ezt éppen a szemlélet bizonyítja be, és a voltaképpen mellékes dolgok bizonyítékai megtalálhatók. Ennek bemutatására azonban elő kellene adnom a fiziológia néhány fejezetét, amely kívül esik jelenlegi feladatunkon. Aki azonban elfogulatlanul nézi, annak számára egész mai civilizációnk forrása, az intellektuális gondolkodás, úgy viszonyuk az élő gondolkodáshoz, mint a holttest az élő emberhez. Ahogy a holttest élő embertől származik, úgy mai gondolkodásunk is egy régebbi korban meglévő élő gondolkodástól származik. Egészségesen gondolkodva azt kell mondanom, hogy ennek a halott gondolkodásnak élő gondolkodástól kell származnia, amely születésünk előtt létezett. A fizikai organizmus az élő gondolkodás sírja, a halott gondolkodást tartalmazza.

A különös az, hogy az ember életének első két korszakában, 6-8. évéig, a fogváltás befejezéséig, majd 13-15. évéig, tehát a nemi érettségig, úgyszólván nincs még egészen halott gondolkodása. Ekkor a gondolkodás haldoklik. Csak földi élete előtti létében volt életteljes. Az élet első két korszakában haldoklik. A XV század első harmada óta éppen a nemi érettséggel válik teljesen holttá az ember számára. Akkor a tulajdonképpeni élő gondolkodás holttestévé válik. Ez nem volt mindig így az emberiség fejlődése folyamán. A XV. század előtt azt találjuk, hogy a gondolkodásban még van némi elevenség, még megvolt az a gondolkodás, amelyet a mai emberek ki nem állhatnak, mert úgy érzik, mintha hangyaboly nyüzsögne az agyukban. Nem állhatják, ha valami él bennük. Fejüket szép csendesen és kényelmesen akarják tartani, a gondolkodás is nyugodtan történjék benne, hogy csak a logika törvényeivel kelljen valamit hozzátenni. A tiszta gondolkodás azonban olyan, mintha hangyaboly volna a fejükben, és ez nem egészséges – mondják. A XV század elején még elviselték az eleven gondolkodást. Ezt nem azért mondom, hogy kritikát gyakoroljak. Ez helytelen is lenne, éppoly helytelen, mintha egy tehénnél azt kifogásolnám, hogy már nem borjú. Az emberiség legnagyobb szerencsétlensége lett volna, ha ez nem így történik. Szükség volt olyan emberekre, akik nem viselik el ezt a hangyabolyt a fejükben. A halottat ugyanis más módon kell újra életre kelteni.

A dolog úgy áll, hogy a XV század közepe óta az emberek lényegében belsőleg, a nemi érés után halott gondolkodást éltek át. A gondolkodás holtteste töltötte be őket. Ha ezt a gondolatot komolyan veszik, akkor érthetővé válik, hogy igazi nem organikus természettudomány csak azóta jöhetett létre, mert az ember csak ekkor kezdte a tisztán nem organikus törvényeket felfogni. Csak most tudták a holtat úgy megérteni, ahogy erre Galilei és Kopernikusz óta törekedtek. Az élőnek előbb belsőleg el kellett halnia. Amikor a gondolkodás belsőleg még eleven volt, akkor a holtat nem tudták külsőleg megérteni, mert az élő megismerési mód kölcsönhatásba lépett a külsővel. A természettudomány egyre tisztább lett, mindaddig, amíg a XIX. század végen szinte csakis matematika volt. Arra az eszményre törekedett, hogy kinetika legyen, a tiszta mechanika egyik ága.

Az újabb korban így egyre inkább a halott lett a megismerés tulajdonképpeni tárgya. Erre irányult minden törekvés. Ez természetesen eltartott néhány évszázadig, de a fejlődés ilyen irányban megy végbe. A De Lamettrie-hez hasonló zseniális emberek szinte látnokian mondták már, hogy az ember voltaképpen gép. Az olyan ember, aki csak a holtat akarja megérteni, az önmagában mindenesetre csak a gépi jellegűt, a halottat veszi igénybe. Ez könnyűvé teszi az újabb ember számára a természettudományos fejlődést. A nemi érettséggel a gondolkodás elhal. Régebben megvoltak az intuíciók isteni adományai, mert a gondolkodás jóval a nemi érettségen túl is megtartotta növekedési erőit. Az ember ma elveszti nemi érettsége után ezt az élő gondolkodást, így az emberek idősebb korukban már semmit sem tanulnak, csak azt szajkózzák, amit korai ifjúságukban sajátítottak el.

Ez voltaképpen teljesen megfelelt azoknak az öregeknek, akik kezükben tartották a kultúrát: halott gondolkodással halott világot átfogni. Evvel kiválóan lehet tudományt alapítani. Az ifjúságot azonban sohasem lehet vele tanítani és nevelni. Mert az ifjúság, ha öntudatlanul is, de megtartja a gondolkodás elevenségét a nemi érettségig. Bármennyit töprengenek is az újabb korban megfogalmazott nevelési alapelveken, egyre inkább kiderül, hogy ha a halottat átfogó megmerevedett, objektív tudomány neveim kezd, és az élőhöz, a fiatalhoz közeledik, akkor az ifjúság ezt úgy érzi, mintha tőrt döfnének bele. Tőrt döftek a szívébe, a halált, hogy kitépje belőle az elevenséget. Nagyon sokan nem veszik észre, pedig valóban mélyreható jelenség, hogy az emberi fejlődés belső világából el kellett jutni oda, hogy az idősek és fiatalok között szakadék tátong. Ez a szakadék egyszerűen oda vezethető vissza, hogy a fiatalság nem hagyhatja, hogy eleven szívébe halott tőrt döfjenek, amelyet a fej kovácsol a puszta intellektualizmusból. A fiatalság az elevenséget igényli, amelyet csak az emberi individualitás munkálhat ki a szellemből kiindulva.

Ezt kezdjük el a morális intuíciók kimunkálásával. A morális intuíciók tisztán szellemiek, az emberi individualitásból munkálták ki őket. Ha egyszer hozzákezdünk ehhez – ahogy „A szabadság filozófiájá”-ban próbáltam e tiszta szellemiség kapcsán leírni -, és ha ki merjük nyitni a szánkat, míg mások azt mondták, hogy elnémították, akkor azok a hatalmak némulnak el, akik azt mondták, hogy el kell némulnunk, ha morális intuíciókról van szó. Így az élő, tiszta szellemiségre hivatkoztam. A tudomány halott. Nem tudja a száját élővé tenni, de egyébként sem építhetünk rá. Belső elevenségre kell hagyatkoznunk, és így kell a keresést igazán elkezdenünk. Az isteni éppen az eredeti morális szellemi intuíciókra való hivatkozásban rejlik. Ha azonban megértettük a szellemit, akkor olyan erőket bontakoztatunk ki, hogy ebből kiindulva a világ létének további területein is meg tudjuk érteni a szellemit. Éppen ez az egyenes út, amely a morális intuícióktól a többi szellemi tartalomhoz vezet.

A „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” c. könyvemben megpróbáltam leírni, hogy az érzékfeletti világok megismerése imaginatív, inspiratív és intuitív átéléséből épül fel, fokozatosan épül fel. Ha a külső természetre nézünk, úgy az imaginációhoz jutunk, később az inspirációhoz, és végül az intuícióhoz. A morális világban ez másképpen van. Ha egyáltalán eljutunk a képszerűséghez, az imaginációhoz, akkor az imaginációkkal együtt kifejlesztettük azt a képességet is, hogy morális intuícióink legyenek. Már az első fokon megszerezzük azt, amit ott csak a harmadik fokon érünk el. A morális világban a külső észlelést mindjárt az intuíció követi. A természetnél azonban közben még két másik fok következik. Ha tehát az intuíciókról nem frázisszerűen, hanem becsületes igazsággal beszéltünk a moralitás területén, akkor nem tehetünk egyebet, minthogy tisztán szellemileg ismerjük el őket. Akkor azonban tovább kell dolgoznunk, hogy a többi szellemiséget is megtaláljuk. Mert minőségileg a morális intuícióban ugyanazt ragadtuk meg, amit azután a természetes fejlődés számára tartalommal töltünk meg, mondjuk a szellemtudománnyal.

Éppen ilyen folyamatra van szükségünk. Egyfelől teljesen be kell ismernünk azt, hogy a külső tudomány szükségképpen csak az anyagit tudja átfogni, ezért az anyagi szemlélet nemcsak a materializmust, hanem a fenomenalizmust is átfogja. Azon kell azonban dolgoznunk, hogy ami a természettudományt halott gondolkodássá teszi, az ismét elevenné váljon. Így, mondhatnánk, a Biblia egyik mondása elevenedik meg valamivel magasabb fokon. Fejtegetéseimet nem akarom szentimentális módon bibliai mondásokkal megtűzdelni, csak némely dolog megvilágítására használom. Miért nincsenek ma már igazi filozófiáink? Mert a gondolkodás voltaképpen elhalt, ahogyan már jeleztem. Ha a filozófiák csupán halott gondolkodásra támaszkodnak, akkor eleve halottak. Nem élnek.

Ha pedig valaki egyszer valóban ellenséget keres a filozófiában, mint Bergson, úgy ebből még nem lesz semmi, mert kapkod ugyan az elevenség után, de nem tudja felfogni. Az elevenség felfogása azt jelenti, hogy először a látásig kell eljutnunk. Hogy eljuthassunk az elevenséghez, arra van szükségünk, amit tizenöt éves korunk után hozzáfűzhetünk ahhoz, amit ennek előtte működött bennünk Ezt intellektusunk nem zavarja. Elhalt gondolkodásunkba bele kell vinnünk a bennünk működő önállóan tevékenykedő eleven lényt. Ezt a gondolkodást növekedési erőkkel és realitással kell áthatnunk. Ezért szeretnék – nem szentimentalizmusból – ehhez a bibliai mondáshoz kapcsolódni: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem juttok be a mennyek országába”.

Végül is mindig Isten országát keressük. De ha nem leszünk olyanok, mint a gyermek a nemi érettség előtt, akkor nem jutunk be Isten országába. Halott gondolkodásunkba gyermeki, ifjúi jelleget kell belevinnünk. Ezáltal lesz élő, ezáltal jut ismét intuíciókhoz. Azt mondhatjuk, hogy megtanulunk a gyermeki ősi bölcsességből beszélni. Az olyan nyelvtudomány, amilyet például Fritz Mauthner írt, voltaképpen nemcsak a morális intuíciókat némítja el, hanem valójában a világról való minden beszédet. Mauthner kimutatja, hogy a világról való minden beszéd csak szavakból áll, és a szavak nem tudnak valóságot kifejezni, ezért abba kellene hagyni a világról való beszédet.

Ez a fajta gondolkodás csak a XIX. század első harmada óta érkezhetett el. Az emberek azonban nem gondolják át, hogy mi volna, ha önmaguk is lennének valamik. Akkor ugyanis nem lennének átlátszóak, hanem mint homályos lencsék takarnák el szemünk előtt azt, amit érzékelünk, a világba való egész kitekintést eltakarnák. Szép is lett volna, ha az ember fogalmai és szavai önmagukban jelentenének valamit! Akkor megrekednének bennünk. A fogalmaknak és szavaknak átlátszóknak kell lenniük, hogy eljussunk általuk a dolgokhoz. Ha már egyszer azt akarjuk, hogy a realitásokról való minden beszéd elnémuljon, akkor új nyelvet kell tanulnunk.

Ilyenformán kell ismét visszatérnünk gyermekkorunkhoz, amennyiben új nyelvet tanulunk. Az első gyermekéveinkben tanult nyelv lassanként teljesen elhal, mert belehatolnak a halott intellektuális fogalmak. Újra életre kell keltenünk. Impulzust kell találnunk gondolkodásunkhoz, ahogy öntudatlan lényünkből impulzust kaptunk, amikor beszélni tanultunk. Eleven tudományt kell keresnünk. Természetesnek kell találnunk, hogy az a gondolkodás, amely a XIX. század utolsó harmadában érte el tetőpontját, elnémít bennünket a morális intuíciók számára. Meg kell tanulnunk, hogy úgy nyissuk ki a szánkat, hogy a szellem mozgassa ajkunkat. Akkor újra gyermekek leszünk, vagyis belevisszük a gyermekkort későbbi korunkba. Ezt kell tennünk, hogy valamilyen ifjúsági mozgalomnak igazsága legyen, és ne legyen csupán frázis, akkor szükségképpen arra vágyakozik, hogy az emberi individualitásból fakadó szellem nyissa meg az ember száját, a szellem éltesse az emberi nyelvet. Látjuk, hogy az individuális, morális intuíciókat az emberi individualitásból kell meríteni, és meg fogjuk látni, hogy ennek végső következménye az igazi szellemtudomány, amely minden antropológiából antropozófiát csinál.

– Stuttgart, 1922. október 8.

[Korunk alapvető pedagógiai felfogása. A fiatalabb generációval szemben új viselkedésmódra van szükség, amely a földelőtti lelki lét tudatából fakad. A világ rejtélyének megoldása az ,,Ember ismerd meg magad” mondásban. A világ a kérdés és az ember a felelet. A régi morális impulzusokat át kell alakítani: befelé morális szeretet, kifelé az emberek közti bizalom. Kant kötelesség-fogalma és az etikai individualizmus. A mások iránt érzett bizalom boldogsága és a bizalmatlanság fájdalma a jövőben mérhetetlenül fokozódni fog. Az eljövendő pedagógia alapelvének az emberismeretnek kell lennie. A kimunkált, nem Istentől kapott morális intuíciók révén az egész életet újra vallásos vonás fogja áthatni. Míg a többiek iránt bizalommal vagyunk, addig a gyermekkel szemben isteni bizalmat kell éreznünk. Így a moralitás ismét vallásossá válik. Az ifjúsági mozgalomnak Janus-arcot kell öltenie, amely egyfelől az ifjúságnak az idősebbekkel szemben támasztott követelményeire tekint, másfelől pedig azokra a követelményekre, amelyeket az eljövendő generációk fognak a mostani fiatalsággal szemben támasztani. Az ifjúsági mozgalom nem állhat csak ellenállásból. hanem alkotó módon kell előre tekintenie.]

Sokan gondolnak Önök közül mindenekelőtt a pedagógiára itteni tartózkodásuk és valamennyi itteni tevékenységük folyamán. Nyilván nem annyira a szokásos értelemben vett iskolai pedagógiára, hanem arra, amelyik annak meggondolásából adódik, hogy korunkban néhány új impulzusnak kell bejutnia az emberiség fejlődésébe, és az idősebb generációnak egész magatartásával más jelleget kell öltenie a fiatalabbal szemben, erről akarnak gondolkodni, és érzelmeket kialakítani. Mintegy pedagógiailag fogják fel a kor alapvető jellegét.

Evvel csak azt a benyomásomat akarom leírni, hogy úgy hiszem, ez sokaknál észrevehető Önök közül. Ha egyáltalán ilyen módon tekintünk korunkra, akkor nem csak azt a különbséget vehetjük szemügyre, amely a századunkba teljesen fiatalon belépő generáció és az idősebbek közt fennáll, akik még áthoztak valamit a XIX. század utolsó harmadából, ahogy a napokban jeleztem. Viszont elsősorban azt a kérdést is fel kell még tennünk, hogy hogyan fogunk mi a következő generációhoz viszonyulni, amely a XIX. század utolsó harmada utánihoz hasonlóan már nem állhat úgy az itt adódó semmivel szemben, ahogy a régebbi generációk még képesek voltak rá. A következő generációban már az a lelkesedés sem lesz meg, amit jelen korunk a régebbiek elleni bizonyos ellentétes beállítottságból adott a legfiatalabb generációnak: ez legalább lelkesedés, még ha többé-kevésbé valami határozatlan dologért való lelkesedés is. Ami az emberiségben tovább fejlődik, az még annál is határozatlanabb kívánság, illetve vágyakozás jellegét ölti, mint azok esetében, akik a konvenciók elleni bizonyos ellentétes beállítottságból meríthették lelkesedésüket.

Mélyebben kell az emberi lélekbe tekintenünk, mint ahogyan már megtettem. Már utaltam rá némileg, hogy az emberiség újkori fejlődése során nyugaton elvesztették a lélek földre szállás előtti létének tudatát. Ha azokat a vallásos képzeteket nézzük, amelyek a legközelebb állnak az emberi szív fejlődéséhez, és a nyugati fejlődés elmúlt századait vesszük figyelembe, akkor azt kell mondanunk, hogy az emberiség régen elveszítette azt a képességét, hogy rálásson a fizikai földi testbe való leszállása előtti életre. Próbálják meg átérezni, ha az a tudat hat át bennünket, hogy valami az isteni-szellemi világokból leszállt a fizikai emberi testbe, és összekötötte magát vele. Ha egyáltalán nincs ilyen tudatunk, akkor ez egészen más érzést jelent, mindenekelőtt a felnövekvő gyermekkel szemben.

Ha tudunk erről, akkor a felnövekvő gyermek életének első lélegzetvételétől fogva, vagy még előbb is, olyasmit tár fel előttünk, ami a szellemi világból nyilatkozik meg. Napról-napra, hétről-hétre, évről-évre feltárul valami. Az így szemlélt gyermek olyan rejtéllyé válik, amely előtt az ember egészen másként nyilatkozik meg, mintha úgy véli, hogy csak olyan lény fejlődésével áll szemben, amely a születéssel vagy fogantatással kezdődött, és ahogy ma mondják, ebből a kiindulási pontból, ebből a csírakezdetből fejlődött ki.

Talán még jobban megértjük egymást, ha felhívom a figyelmüket arra, hogy mindezzel összefügg alapérzésünk a világ rejtélyével szemben. Hiszen tudjuk, hogy egy régebbi korban ezt a világ rejtélyével szembeni alapérzést paradigmatikusan így foglalták szavakba: „Ember, ismerd meg magad!” Ez a mondás jóformán az egyetlen, amely oly módon mutat rá a világ voltaképpeni rejtélyére, hogy az annak megoldásával kapcsolatos kifogásokkal szemben megállja a helyét. Ilyen vonatkozásban kissé paradox módon fogom kifejezni magam. Tegyük fel, hogy valaki olyasmit talált, amit a világrejtély megoldásának nevezhet. Mit tegyen akkor fejlődése során az emberiség, attól fogva, hogy a világ rejtélyét megoldották? Elveszítené törekvésének minden lendületét, megszűnne törekvésének minden elevensége! Tulajdonképpen rendkívül vigasztalan volna, ha azt kellene mondanunk, hogy megoldották a világ rejtélyét, csak egyik-másik könyvben kell utánanézni, a megoldás bennük van.

Voltaképpen nem is mondhatjuk, hogy nincs sok ember, aki így gondolt a világ rejtélyének megoldására. Úgy véli, hogy a világ rejtélye olyan kérdés, vagy kérdés-rendszer, amelyre magyarázatokkal, jellemzésekkel vagy hasonlókkal kell felelni. Érezhető azonban, hogy az ilyen szemlélet megöli az életet! Hiszen igazán dermesztő az a gondolat, hogy valahol ilyen értelemben létezhetne a világ rejtélyének megoldása, és azt tanulmányozhatnánk. Ez iszonyú, rettenetes gondolat, minden élet megfagy mellette.

Egészen mást mond nekünk az, ami az „Ember, ismerd meg magad!” felszólításban rejlik. Azt mondja, hogy tekintsünk a világra. A világ csupa rejtély, csupa titok, és az ember minden legcsekélyebb mozdulata a legtágabb értelemben kozmikus titkokra utal. Teljes biztonsággal rámutathatunk arra, hogy hol található az összes rejtély megoldása, és ennek mindenesetre egészen rövid képlete van. Azt mondhatjuk ugyanis, hogy a világ minden rejtélyének az emberben van a megoldása – ismét a legtágabb értelemben véve. A világban elevenen szaladgáló ember a megoldása a világ rejtélyének! Nézzünk a Napba, és meg- érezzük a világ egyik titkát. Tekintsünk magunkba, és ismerjük fel, hogy e kozmikus titok megoldása önmagunkban rejlik. „Ember, ismerd meg magad, és megismered a világot”.

Amikor ezt a képletet így mondjuk ki, akkor mindjárt rámutatunk arra is, hogy ez a felelet sehol sincs lezárva. Bár a világ rejtélyének az ember a megoldása, de az ember megismeréséhez megint csak az egész élő végtelenség van előttünk, ezt soha nem tudjuk kimeríteni. Tudjuk, hogy magunkban hordozzuk a világ rejtélyének a megoldását. De azt is tudjuk, hogy amit magunkban kereshetünk, annak sosem jutunk a végére. Az ilyen megfogalmazásból nemcsak azt tudjuk meg, hogy a világmindenség nem elvont kérdéseket tesz fel, amelyekre ugyanilyen elvontan kell válaszolnunk, hanem megtudjuk, azt is, hogy az egész világmindenség kérdés, és az ember a felelet; hogy a világmindenség kérdései az ősidőktől korunkig szóltak hozzánk; hogy az emberek szívében megszólalt a felelet a világ kérdéseire, de a kérdések végtelen távoli korokig szólni fognak, és az embereknek újra meg kell tanulniuk, hogy a végtelen távoli jövőig élettel válaszoljanak a kérdésekre. Nem irányítanak bennünket pedáns terjen- gősséggel olyasmihez, ami könyvekben szerepel, hanem magához az emberhez. Az „Ember, ismerd meg magad” mondás olyan korból szól hozzánk, amelyben az iskola, a templom és a műterem a misztériumokban egyesült, és azt jelzi, hogy akkor nem megfogalmazásokból tanultak, hanem a világról szóló könyvből, amelyet meg kell ugyan fejteni, de csak végtelen tevékenységében fejthető meg. Ezt a világról szóló könyvet hívják „ember”-nek!

Ha megértjük annak gazdagságát, amit tegnap igyekeztem kifejteni, akkor azt taglaljuk, hogy a megismerési érzület ilyen fordulata, a megismeréshez való viszonyunk, az élet szikráját pattintja az ember egész megismerő lényébe. Már pedig erre van szükség.

Ha az ember erkölcsi fejlődését addig az időpontig tárjuk lelkünk elé, ahol már problematikussá vált, vagyis a XV. század első harmadáig, akkor úgy találjuk, hogy az emberben a legkülönfélébb indítékok kellettek ahhoz, hogy az Istentől kapott parancsokat kövesse. Ha lelkünk elé tárjuk a különböző népek különböző korszakaiban uralkodó indítékokat, akkor belső impulzusok egész sorát látjuk, amelyek mind azáltal fejeződnek ki, hogy az élet bizonyos feltételei alapján ösztönszerűen működtek. Igen érdekes tanulmányokat lehet folytatni arról, hogy a régi morális intuíciók követésének impulzusai hogyan jönnek létre a családból, a törzsből, a nemi hajlamból, a külső szövetkezésekben való együttélés szükségességéből, a haszonlesés követeléséből és egyebekből.

De ahogy tegnap említettem, a régi erkölcsi intuíciók elavultak a történelmi fejlődés során, és így ezeknek az impulzusoknak már az egyes ember számára sem volt meg az az impulzív erejük, mint egykor. Különösen akkor n r nem lesz már erejük, ha a tegnap említett önmagunk által kimunkált morális intuíciók valóban megjelennek az emberben, ha a világ fejlődése során az egyes individualitások valóban felszólítást kapnak, hogy a morális intuíciókra egyfelől saját lelki munkájukkal találjanak rá, másfelől pedig keltsék fel a morális intuíciók követéséhez szükséges belső erőt és impulzusokat. Ekkor rájövünk arra, hogy a régi erkölcsi impulzusok bizonyos irányban egyre jobban átalakulnak.

A civilizált emberiség legnagyobb része félreismeri és félreérti, hogy ma két rendkívül fontos erkölcsi impulzus közeledik. A lelkiség mélységeiben közelítenek hozzánk. Ha értelmezni akarjuk őket, akkor általában a legvisszásabb eszmékre bukkanunk. A gyakorlati alkalmazás során általában nem sokat tudunk velük kezdeni, de azért közelednek. Az ember belső lényére vonatkozóan ez a morális szeretet impulzusa, az emberek közti érintkezés vonatkozásában pedig az emberek közti bizalom morális impulzusa.

A múltban ez a morális szeretet sem intenzitásában, sem természetében nem volt annyira szükséges, mint amennyire már a legközelebbi jövőben szükség lesz rá az egész morális élet számára. Igaz, hogy régebbi korokban is érvényes volt a mondás: „Kedv és szeretet a nagy tettek szárnya”. De ha igazat akarunk mondani és nem frázisokat, akkor azt kell mondanunk, hogy az embereket tettekre lelkesítő kedv és szeretet csak azoknak az impulzusoknak a metamorfózisa volt, amelyekre az előbb utaltam. A jövőben az embert a nagy, tiszta szeretetnek kell belülről az erkölcsi intuíciók megvalósítására lelkesítenie, és akik nem lobbantják fel lelkük mélyéről a moralitás iránti szeretet tüzét, azok gyengének és akaratnélkülinek fogják érezni magukat a morális intuíciók előtt, amikor ezek szemük elé tárják a megvalósításra váró tettet.

Látjuk, hogy a korok hogyan hasadnak széjjel. Ezt a legjobban így látjuk, ha szembeállítjuk egymással azt, ami mondhatnám, a régi kor atavizmusaként gyakorta belejátszik korunkba, és a már bennünk élő első hajnalpírt. Hiszen sokszor lehet hallani Kant szép mondását a kötelességről: „Kötelesség, fennkölt nagy név, nem hordozol, nem tartalmazol semmi kedveket, hízelgőt, hanem meghódolást követelsz!” – és így tovább. Ez volt a kötelesség lehető legerősebb jellemzése, azoknak az impulzusoknak a jellemzése, amelyek éppen abból származnak, amit az előbb leírtam. Itt a kötelesség tartalma kívülről megadott morális intuícióként van jelen, másfelől pedig az ember úgy áll vele szemben, hogy meg kell előtte hódolnia. Azt érzik erkölcsösnek, ha az ember úgy hódol be, hogy a kötelesség teljesítésében semmilyen belső tetszés nem vehető észre, hanem csak fagyosan: teljesítenem kell kötelességemet.

Tudjuk, hogy már Schiller ellene vetette a kötelesség kanti hangoztatásának: „Szívesen szolgálok barátaimnak, de sajnos kedvvel teszem, így gyakran furdal a lelkiismeret, hogy nem vagyok erényes”. Így felelt Schiller ironikusan a kategorikus imperatívuszra.

Láthatjuk, hogy ez az ún. kategorikus imperatívusz a régi korokból, a régi erkölcsi impulzusokból jött, és az a követelmény áll szemben vele, hogy az emberiség egyre inkább lelkének mélyéről bontakoztassa ki szeretetét a végrehajtandó cselekedet iránt. Mert bármilyen sokszor hangzik is a jövőben az emberiség felé: hódolj be a kötelességnek, amely nem hordoz semmilyen behízelgő dolgot – ez mit sem érne! Ahogy hatvanévesen nem lehet csecsemőmódra viselkedni, úgy nem lehet az emberiség fejlődésének későbbi időpontjában egy régebbi korszaknak megfelelően élni. Lehet, hogy ez jobban tetszik, de nem ezen múlik a dolog, hanem azon, hogy az emberiség fejlődésében mi szükséges és mi lehetséges. Egyszerűen nem lehet azon vitatkozni, hogy átvigyük-e a jövőbe azt, amit Kant ősi korok epigonjaként mondott ki evvel a mondattal. Nem lehet átvinni, mert az emberiség fejlődése túlhaladt rajta, és úgy fejlődik, hogy a szeretetből való cselekvésnek kell impulzust adnia a jövő emberiségének.

Így tehát egyfelől egy etikai individualizmus szemléletét kapjuk, másfelől pedig szükségképpen felismerjük, hogy ezt az etikai individualizmust az a szerepe hordozza, amely a megvalósítandó tett szemléléséből adódik. Így van ez az ember személyes mivoltának szempontjából.

A külső érintkezés a szociális élet felől nézve a következőképpen jelenik meg: az emberekben ma már csakugyan nem az emberiség folyamatos fejlődése révén mozgolódik valami, hanem mindenféle kívülről felvett nézet folytán – és ezek azt mondják, hogy ha az erkölcsöt az ember individualitására akarják alapítani, akkor tönkreteszik a szociális életet. Az ilyen megállapításnak azonban nincs semmi értelme, épp olyan okos, mint ha valaki azt mondaná, hogy ha Stuttgartban három hónap alatt az esős napok száma ennyi meg ennyi, akkor a természet ezt vagy amazt elpusztítja a földeken. Ennél tartalmatlanabbat már nem is lehet mondani, ha a megismerés bizonyos felelősségének tudatában vagyunk. Tekintetbe véve azt a tényt, hogy az emberiség az individualizmus felé fejlődik, semmi értelme azt mondani, hogy az etikai individualizmussal tönkretesszük a társadalmat. Inkább arról van szó, hogy olyan erőket keresünk, amelyekkel végbemehet az emberiség további fejlődése, mert az emberiségnek az etikai individualizmus értelmében való fejlődéséhez erre van szüksége, a társadalmat ezzel lehet összefogni, és igazán élővé tenni.

Ilyen erő a bizalom, az emberek közötti bizalom. Ahogy saját belső lényünkbe tekintve az etikus jövő érdekében a szeretetre kell építenünk, úgy az emberek egymással való érintkezését a bizalomra kell építeni. Úgy kell az emberrel találkoznunk, hogy a világ rejtélyének érezzük, a világban működő rejtélynek. Akkor megtanuljuk, hogy minden emberrel szemben olyan érzéseket bontakoztassunk ki, amelyek a bizalmat lelkük legmélyéről merítik. A teljesen konkrét értelemben, individuálisan, egyedi alakban vett bizalom a legnehezebben küzdi fel magát az emberi lélekből. De az emberiség civilizációja csak olyan pedagógiával, kultúrpedagógiával jut előbbre, amely a bizalomhoz igazodik. Az eljövendő emberiségnek egyfelől éreznie kell annak szükségességét, hogy a szociális életet a bizalomra építse, másfelől azonban meg kell ismerkednie annak tragikumával, hogy az emberi lélekben éppen a bizalom nem tud megfelelőképpen gyökeret verni.

Amit az emberek valaha éreztek lelkük mélyén, amikor csalódtak valakiben, akire szilárdan építettek, akkor a jövőben mindezeknek az emberiség fejlődése során kibontakozott érzéseknek a tragikumán túl fog tenni az, ha éppen a bizalom érzésének végtelen elmélyítése után élnek át tragikus csalódásokat. A jövőben az emberekben való csalódás lesz az élet legnagyobb keserűsége. Nem azért lesz a legnagyobb keserűség, mert az emberek már eddig is csalódtak egymásban, hanem azért, mert a jövőben mérhetetlenül elmélyül az emberek bizalom és csalódás iránti érzéke, és végtelenül szilárdan építenek majd arra, amit a lélekben egyfelől a bizalom boldogsága, másfelől szükségképpen a bizalmatlanság fájdalma okoz. Az etikus impulzusok a lélek olyan mélységeibe fognak hatolni, ahol közvetlenül az emberek közti bizalomból sarjadnak ki.

Ahogy az ember kezét, karját a szeretet fogja buzdítani, hogy legyen belső ereje a cselekvéshez, úgy kívülről a bizalom légkörének kell belénk áramlania, hogy a tett utat találjon a másik emberhez. A jövő erkölcsének az emberi lélek legmélyéről felszabaduló morális szeretetből kell származnia, és a jövő szociális cselekvésének a bizalomba kell belemerülnie. Mert ahhoz, hogy az emberi individualitások a moralitásban találkozhassanak, mindenekelőtt a bizalom légköre szükséges.

Így a jövőben olyan etikát, olyan morális szemléletet fogunk látni, amely keveset beszél a folyton jellemzett régi fajta etikai intuíciókról, de azt fogja hangsúlyozni, ahogy az embernek gyermekkorától fogva fejlődnie kell, hogy a morális szeretet ereje felébredjen benne. A jövő pedagógiájában a tanítóknak és nevelőknek sok mindent azáltal kell átadniuk a felnövekvő generációknak, ami kimondatlanul is nevelő hatású. A nevelésben és tanításban annak az emberismeretnek kell intenzíven megnyilvánulnia, amely nem elvontan sorolja fel, hogy az ember miből áll és milyen, hanem úgy vezet el a másik emberhez, hogy igazi bizalmat kelt iránta.

A jövő pedagógiájának az emberismeret kell, hogy az alapelve legyen, de nem olyan emberismeret, amely rideggé tesz embertársaink iránt, hanem amely bizalommal tölt el bennünket. Mert amit az emberiség fejlődése folyamán egykor komolyan vettek, de az intellektualizmus korában már nem vesznek komolyan, azt új módon kell komolyan vennünk.

Ha csak Görögországba megyünk is vissza, azt fogjuk találni, hogy például az orvos az orvoslás művészetében nagymértekben rokonságban érezte magát a papi hivatást gyakorló emberrel, a papok pedig bizonyos rokonságot éreztek az orvossal. Paracelsus személyén is átcsillan még valami ebből a gondolkodásmódból, még ha némileg zavarosan is, de őt nagyon kevéssé értették, és még ma sem nagyon értik. Ma a vallás szférájába utalják az emberiségnek azt az elvont tanítását, amely voltaképpen csak a reális életből kivezető útbaigazításokat nyújt. Mert a vallási tanításban roppant életidegen módon beszélnek az embernek arról, hogy test nélküli állapotában milyen, és ehhez hasonlókról. Ezzel szemben ott áll a civilizáció másik pólusa, amennyiben a civilizáció minden más termékét a lehető legjobban eltávolítják a vallástól.

Ki lát ma, például a gyógykezelésben, a gyógyításban olyan vallásos cselekedetet, amelyben a szellemiséggel való áthatottságnak szerepe van? Paracelsus még érezte ezt. Az ő számára a vallásosság még folytatódott a gyógyítás tudományában. A gyógyítás tudománya az ő számára a vallásosság egyik ágát jelentette. A régi korokban ez így volt. Akkor az ember még egységnek számított, mert vallásos impulzusok hatották át azt, amit az emberiség szolgálatában kellett tennie. Nekünk újra el kell jutnunk oda, hogy az egész életet ez a vallásos vonás hassa át, de mindenesetre másképpen: nem Istentől adományozott, hanem önállóan kimunkált morális intuíciók révén. Ennek azonban legelőször a nevelés és tanítás területén kell megnyilvánulnia. Az emberek közti bizalomnak kell áthatnia a szociális életet, ez a jövő nagy követelménye.

Ha azt kérdezzük, hogy mire van leginkább szükségünk, ha a jövőben morális emberek akarunk lenni, akkor csak az lehet a felelet: az emberek iránti bizalomra. Ha a gyermek belép a világba, vagyis az ember megérkezik a földelőtti létből, és egyesül fizikai testével, hogy születése és halála között eszközül használja a Földön, amikor az ember gyermekként közeledik felénk, lelkiségét világosan megnyilatkoztatva, mit kell akkor emberi bizalomként nyújtani neki? Bizonyos, hogy a gyermek egyfelől már első földi mozdulatánál is ember, de az is biztos, hogy a neki nyújtott emberi bizalom mégis más, mint amit velünk hasonló korú embereknek nyújtunk. Ha úgy közeledünk hozzá, mint nevelő, vagy mint aki az idősebb generációhoz tartozik, akkor az emberi bizalom bizonyos módon megváltozik. A gyermek a lelki-szellemi, földelőtti létből lép be a földi létbe. Amire rátekintünk, amikor megfelelő módon napról-napra megnyilvánul a lelki-szellemi világból a fizikait áthatva, azt mégiscsak isteni működésnek nevezhetjük, ha a kifejezést helyes módon, modern értelemben használjuk.

Ismét szükségünk van arra az istenségre, aki az embert a földelőtti létből bevezette a jelenlegibe, ahogy földi életében földi testisége vezeti tovább. Az erkölcsi szférában emberi bizalomról beszélünk, amikor pedig a nevelés és tanítás által képviselt moralitásról beszélünk, akkor különbséget kell tennünk, mondván: a gyermeket isteni-szellemi erők küldték le, mi úgy állunk vele szemben, hogy megoldjuk rejtélyét, isteni bizalommal állunk vele szemben. Igen, az emberi bizalom isteni bizalommá alakul a gyermekkel szemben. Ami, mondhatnám, semlegesebb módon hat egyik embertől a másikig, annak az emberiség eljövendő fejlődésében magától vallásos színezetet kell kapnia, amikor a gyermekre, vagy általában a fiatalabb emberre vonatkozik, akit először még be kell vezetni a világi fejlődésbe. Ekkor látjuk, hogy a moralitás a földi létben milyen közvetlenül visszaváltozik a mindennapi életben érvényesülő vallásossággá. Jogosan mondhatjuk, hogy a régi korokban minden morális élet csak a vallásos élet speciális esete, mivel a vallási parancsokkal voltaképpen egyúttal a morális parancsolatokat is megadták.

Az emberiség ezekkel a dolgokkal átélte az absztrakció korát. Most azonban újra be kell lépnie a konkrétumok korába. Most bizonyos ponton újra éreznie kell a moralitás vallássá alakulását. A jövőben a tanítás és nevelés morális tetteinek modern értelemben vett vallásossággá kell alakulniuk. Mert a pedagógia nem pusztán technikai művészet. A pedagógia lényegében az ember morális cselekvésének speciális fejezete is. A pedagógiát csak az találja meg helyesen, aki a moralitásban, az etikában keresi. Amit itt a moralitás speciális vallási árnyalataként írtam le, az alapjában véve azáltal kap megfelelő színezetet, ha azt mondjuk, hogy az élet rejtélyes módon tárul elénk. A rejtély megoldását akkor találjuk meg, ha a feleletet az ember lényében keressük. Mert benne van. De a nevelő számára szükségszerű, hogy e rejtély megoldásán állandóan életteljes módon dolgozzék. Ha így meg tudjuk érezni, hogy a nevelésben és tanításban állandóan a világ rejtélyének megoldásán dolgozunk, akkor egészen másként illeszkedünk bele a világba, mintha pusztán a fejünkben keressük a világ rejtélyének mindenféle megoldását.

Önök talán a pedagógia átérzésével jöttek ide, és itt arról van szó, hogy a pedagógia sajátos karakterét érzelemként vigyék magukkal a világba. Ez az érzelem úgy illesztheti Önöket a világba, hogy nemcsak az egyik oldalt látják, és azt kérdezik, hogy a fiatalság számára milyen tragikumot jelentett, hogy az öregekhez kellett csatlakozniuk, hanem a jövőbe tekintve azt is megkérdezik: milyen erőket kell feltárnom magamban, hogy helyesen tekintsek az utánam jövőkre? Mert ők viszont visszatekintenek azokra, akik már itt voltak. Minden ifjúsági mozgalomnak, bármilyen alakban lép is fel, Janus-arccal kell rendelkeznie, ha teljes felelősséggel tekint az életbe. Nemcsak az idősebbekkel szemben támasztott követelésekre kell tekintenie, hanem azokra a még bizonytalan követelésekre is, amelyek óriási erővel rohannak felénk. Ezeket az eljövendő fiatalság támasztja velünk szemben. Az igazi ifjúsági mozgalom helyes vezérfonala nemcsak az öregek elleni oppozíció, hanem az alkotó előretekintés is. Az oppozíció mindenekelőtt a lelkesedés indítéka lehet. Az emberiség mostani fejlődéses során csak a teremtő akarat, a teremtő alkotás akarata fog hatékony erőt adni.

– Stuttgart, 1922. október 9.

[Az ,,ellentétes fáradtság” az ifjúságnál, amely már nem tud a megszerzendő ismereteken megfelelő módon kifáradni. A mai tudomány nem követel belső részvételt. Egy középkori gondolkodó olvasása igen nagy lelki erőfeszítést kíván meg. A mai ,,megismerők” ,, tudósra” és ,,emberre” szakadnak szét, szigorúan elválasztva őket egymástól. A könyvből oktató tanítóknak figyelembe kellene venniük: minden gyermekben benne rejlik egy rejtett ember, aki elutasítja azt, amit a tanítónak is előbb a könyvből kell kiolvasnia. Mire fordították az emberek azokat a lelki erőket, amelyeket nem vesznek igénybe? A fiatalok tomboltak, az öregek a teozófiában kerestek altatószert, ahogy akkoriban gyakorta ezt tették. Az új iránti igazi vágyakozást csak a szellemtudomány révén lehet teljesíteni. A régi brahmin iskolák négy megismerési eszköze. A mai megismerés eszköze: a bizalom, hogy egy másik ember közlései saját lelki-szellemi átélésünk forrásává válhatnak.]

Tegnap megpróbáltam arra utalni, hogy a fiatalokat ma átható vágyakozásnak bizonyos tekintetben valamilyen Janus-arcot kell öltenie. Ezt a vágyakozást először olyan lelkesedés hatja át, amely az ellenkezésből ered. De bármennyire korunk atmoszféráját jelenti is ez az érzés a fiatalságnál a XX. század elején, mégis azt mondhatjuk, hogy akinek érzéke van a jellemzett vágyakozáshoz, az úgy találja, hogy ez az ellentét ma már nincs meg teljes mértékben. Ezt sokan talán még nem ismerik el kellő elfogultsággal, különösen a fiatalság részéről. Mégis úgy gondolom, hogy evvel igen jelentős dologra utaltunk.

Az emberiség fejlődésében valóban egészen újat jelentett az a generáció, amely a XX. század elején úgy állt a világ fejlődése előtt, hogy legmélyebb emberi érzése az itt jellemzett „semmi előtt állás” volt. Ma viszont úgy áll a dolog, hogy ennek az érzelemnek némi csalódással kell számolnia, és ez saját alapjaiból jött létre.

Ma már nem figyelhetők meg a húsz évvel ezelőtti dagadó vitorlák. Nemcsak az úgynevezett világháború iszonyú eseményei lankasztották le őket. A fiatalságban is felmerültek bizonyos élmények, amelyek lényegesen módosították eredeti érzelmeiket. Egy dolog teljes súlyával kiviláglott a XX. század elején azokból az érzésekből, amelyek az éveik szerint idősebb, de lelkileg nem öreg emberek felé közeledtek: nem foglalták világosan szavakba, de egyes dolgokban, mondhatnám, szó szerint benne volt az utalás az ifjúság – így nevezném – ellentétes fáradságára.

Olyan fogalmat állítok itt Önök elé, amely olyasmit szeretne pontosan megjelölni, ami nehezen jelölhető meg pontosan. Azért nehéz pontosan megjelölni, mert talán csak azok értik meg teljesen, hogy voltaképpen mire is gondolok, akik bizonyos éberséggel élték át az ifjúsági mozgalmat, míg az emberiség nagy része nem éberen, hanem lényegében alvó állapotban élte át. Sokan voltak ilyenek. Ha úgy beszélünk, ahogy az előző napokban beszéltem, akkor ez sok ember számára ma voltaképpen olyasmiről szól, ami teljesen távol esik tőlük, mert alapjában véve átaludták, és még ma is rendkívül álmosan viszonyulnak hozzá.

Azt mondtam, hogy ellentétes fáradtság. A mindennapi életben az a helyzet, hogy az organikus léthez nemcsak a mozgékonyság tartozik hozzá, hanem az elvégzett munka utáni fáradtság is szükségképpen hozzátartozik az élethez. Nemcsak ki kell fáradnunk, hanem időnként valóban képeseknek kell lennünk a fáradtság hordozására. Egészen biztosan nem egészséges, ha úgy töltöttük a napot, hogy este csak azért alszunk el, mert az a szokás, hogy este aludni térünk. Ez egészen biztosan kevésbé egészséges, mintha este megvan a fáradtság megfelelő mértéke, és – mondhatnám – ez visz bele normális módon az alvó állapotba. Így az életben fellépő jelenségekkel szemben is meg kell lennie az elfáradás képességének.

Sokszor hallottam, például amikor pedagógiáról beszéltek, hogy olyan pedagógia kell, amely a gyermekek tanulását játékká teszi, a gyermeknek az iskolában csak öröme legyen. Akik így beszélnek, azok próbálják csak egyszer megvalósítani, hogy a gyerekek az iskolában csak örömet éljenek át, mindig csak nevessenek, a tanulás játék legyen, és mégis tanuljanak valamit. Ez a pedagógiai útmutatás ugyanis a legjobb annak elérésére, hogy semmit se tanuljanak.

A helyes az, ha a nevelő azt is kezelni tudja, ami a gyermeknek nem okoz örömet, sőt, pillanatnyilag talán nagy fáradságot és fájdalmat is jelent számára, mégpedig olyan módon, hogy a gyermek magától értetődően aláveti magát annak is. De a pusztán játszva tanulással az egész gyermekkort el lehet rontani. Mert szükség van rá, hogy az ember bizonyos dolgoktól lelkileg is kifáradjon, tehát hogy ezek fáradtságot okozzanak. Így kell, hogy mondjuk, még ha tudálékosan hangzik is. A fiatalok azokban a korokban is kifáradtak, amikor bizonyos tudáshoz, bizonyos megismeréshez, mint valami élő dologhoz kapaszkodtak fel. Ezekben az időkben a tanulni vágyó fiatalok előtt még valamilyen megtestesült eszményként álltak azok, akik tudtak valamit. De kifáradás akkor is létezett.

Nem tudom, hogy nincsenek-e most olyanok Önök között, akik az előbb elhangzott mondatot némi kétkedéssel fogadják. Jelen korunkban mindenesetre sokan vannak ilyenek. Mert ha azt állítjuk, hogy a tanulni vágyók előtt egykor valamilyen megtestesült eszményként álltak azok, akik tudtak valamit, akkor némelyek ezt megvalósíthatatlannak találják. Hiszen korunkban alig képzelhető el, hogy valakire úgy tekintsünk, mint a megtestesült tudásra, a megtestesült megismerésre, akit személyes eszményképként igyekszünk követni. Pedig ez az érzés, eltekintve a régi koroktól, még a késői középkorban is nagymértékben jelen volt. Mi nagyrészt elvesztettük a tisztelet és a csodálat buzdító, és az életet igazi lelki megújító erőkkel átható érzését, ami még a késői középkorban is megvolt. Mivel az a törekvés, amely az embereket egykor a tudományra buzdította, már nem volt meg, ezért a fiatalság már nem is tudott tanulmányaitól igazán kifáradni. Konkrétabban kifejezve, azt kellene mondanom, hogy a tudomány már nem az emberek fejében élt, hanem a könyvtárakban őrizték. A tudomány lassanként olyasmi lett, amit voltaképpen már nem is akartak. Ezért nem is fáradtak el tőle. Mivel semmi ilyen irányú törekvés nem hatotta át őket, nem fáradtak el tőle. A megszerzendő megismeréstől nem lehetett kifáradni.

Ezáltal a fiatalságot átható hajlam egészen különös jelleget öltött a XIX. és a XX. század fordulóján, olyan jelleget, mint a fáradtság nélkül nyugovóra térő ember életereje, aki ide-oda hánykolódik, de nem tudja miért. Nem akarok ezekkel a szavakkal semmilyen rosszallást kifejezni, mert egyáltalán nem vélekedem úgy, hogy aki este hánykolódik az ágyban, mert nem fáradt el, abban egészségtelen erők működnek. Ezek teljesen egészséges életerők, csak nem illenek a helyzethez. Bizonyos értelemben így volt ez azokkal az erőkkel is, amelyek a XIX.

és XX. század fordulóján uralkodtak a fiatalságon. Ezek igen egészséges erők voltak, de nem volt semmi a világon, hogy irányukat megadja. A fiatalságban nem volt már olyan törekvés, hogy ezeket az erőket avval fárassza ki, amiről az öregek beszéltek. De működés nélkül nem lehetnek erők a világon, így az említett korban mérhetetlenül sok erőt láthattunk, amely tevékenységre vágyott, de nem talált irányvonalat. Ezek az erők aztán a tanulóifjúságnál is megjelentek.

A XV század első harmada óta minden intellektusból fakadó megismerési törekvés egészen határozott jelleget öltött: az ember olyasminek adja át magát, amit tudománynak neveznek ugyan, de ez valójában kevéssé érinti az embert, nem sok köze van hozzá. Ma már nem tudjuk átérezni, hogy egy XII-XIII. századi írásban milyen emberiesség működött. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy ahhoz a hithez kell visszatérni, ami a XII-XIII. századi írásokban megjelenik. Bizonyos egyházak ilyen irányú törekvéseit egészen biztosan nem akarjuk teljesíteni.

De például Albertus Magnus annak idején megírt műveibe egyáltalán nem lehet olyan fokú közönnyel elmerülni, ahogy az emberek ma egy biológiai vagy más mű leírásaiba beledolgozzák magukat. Ilyen módon egyáltalán nem lehet megismeréshez jutni. Ehhez kézbe kell venni a könyvet, és szembe kell ülni vele, mint egy másik emberrel, akinek a szavait ugyancsak nem fogadjuk közömbösen – mint mondják: „objektíven” – hanem foglalkoztatja bensőnket, lelkiségünket, hullámokat ver benne, és megmozdítja, mozgatja. Akkor is részt veszünk benne lelkileg, ha az akkori kor legszárazabb fejezetét olvassuk, Albertus Magnusét például. Teljesen eltekintve attól, hogy ott a látszólag legelvontabb dolgokat is még a képszerű kifejezés erejével tárgyalják, és még a legáltalánosabb eszmék olvasásánál is voltaképpen olyan mozgékonyságot érzünk, mintha lelkileg lapáttal és ásóval dolgoznánk. Teljesen eltekintve ettől a szép emberi mozgékonyságtól, amibe bevisznek, még a képszerűség is gondoskodik arról, hogy a megismerő embernek bizalma legyen a tárgyalt ismerethez. Az ilyen emberek számára valóban nem volt közömbös, hogy amikor kutatásuk folyamán megtaláltak valamit, az nézetük szerint Istennek tetsző dolog, vagy nem. Aki egyszer elképzeli a különbséget, hogy milyen képet nyújt Albertus Magnus, a középkor nagy megismerője, és a XX. századot előkészítő jelentékeny szellem, például Herbart, annak Albertus Magnus tüzesen fénylő felhő alakjában jelenik meg. Mást is említhettem volna, de Herbartnak nagy befolyása volt a pedagógiára, még egészen a XIX. század utolsó harmadában is. Amikor Albertus Magnus átadja magát a megismerésnek, akkor ez olyan, mintha valami felragyogna és kihunyna benne. Tüzesen fénylő felhőnek érezzük, és ha megvan a képességünk hozzá, hogy egy ilyen lélekbe belehelyezkedjünk, akkor lassanként magunk is belejutunk ebbe a tűzbe. Ha a mai lélek számára elavult is, érezzük, hogy Albertus Magnusnál nem mindegy, hogy rokonszenvesek vagy ellenszenvesek leszünk-e egy isteni-szellemi lénynek, amikor moralitásba mélyedünk el, felírjuk, kimondjuk, vagy csak végiggondoljuk. Mindig belejátszik az az érzés, hogy rokonszenvessé vagy ellenszenvessé válunk-e.

Ha ezzel szemben abba mélyedünk cl, ahogy Herbart tárgyalja objektív-tudományos módon az öt morális ideát: belső szabadság, tökéletesség, jóakarat, jog, megtorlás – akkor ez nem meleggel vagy hideggel körülvevő felhő, hanem olyasmi, ami fokozatosan megfagyaszt, a fagyosságig objektívvá válik. Hiszen ez a hangulat osont be minden megismerésbe, és a XIX. század végén érte el kulminációját.

Így lassanként minden megismerésnek olyan módon adták át magukat az emberek, amely külsőleg is intenzíven jelent meg. Úgyszólván csak a katedrán élték át a megismerő embert. Nem tudom, hogy más hozzám hasonló korúak is átéltek-e ilyesmit. A múlt század kilencvenes éveiben mindig rettenetes bosszúságot okozott nekem. Ekkor kerültem be néhány tudós-társaságba. Mindig örülni szerettem volna nekik, és szívesen beszéltem volna egyik-másik kérdésről. Örömmel beszéltem volna például megint az epigenezis és az evolúció különbségéről. De ha ilyesmivel jött elő az ember, mindjárt azt mondták: hagyjuk a tudálékoskodást. Nem volt szabad olyasmiről beszélni, ami akkor a tudálékosság hírébe keveredett. A megismerő embert csak a katedrán élték át, és ha onnan lejött, már nem volt ugyanaz. Felvette azt a pózt, hogy mindenféléről beszélt, csak a szakmájáról nem. Vagyis a tudományos tevékenység olyan objektív lett, hogy a tudósok saját szakmájukat is igen objektíven kezelték, ha nem kellett vele foglalkozniuk, akkor emberi mivoltukat akarták magukra ölteni. Ehhez még más érzelmeket is hozzá lehet fűzni. Csak megvilágításul mondtam el ezt, de még másképpen is rá akarok mutatni a dolog igazi magvára.

A tanító átadja valahogy a fiatalságnak, amit félig-meddig megtanult. Azt is megértjük például, hogy amikor át akar adni valamit a fiatalságnak, akkor notesszal, sőt más szerző nyomtatott könyvével áll az osztály elé, és ebből a könyvből tanít derekasan, csak úgy. Olykor talán a noteszban is van valami, ami nem tőle származik, ezt azonban nem akarom feltételezni. Itt valóban feltételezhető, hogy érzékfeletti világ nem létezik.

De milyen alapon mondjuk azt, hogy ha valaki füzetet vagy könyvet visz magával a tanításhoz, akkor feltételezi, hogy nincs érzékfeletti világ? Nietzschének itt is volt egy igen érdekes meglátása, ahogyan többször is volt. Felhívta a figyelmet arra, hogy minden emberben benne rejlik egy másik is. Ezt költői megfogalmazásnak tartják, pedig nem az. Minden emberben benne rejlik egy másik ember! Ez gyakran sokkal okosabb, mint az, aki megjelenik. A gyermek esetében például végtelenül bölcsebb érzékfeletti valóság. Benne van az emberben. Amikor ott ülünk az osztály előtt, és mondjuk, harminc tanulót tanítunk egy könyv vagy füzet segítségével, akkor a harminc tanulót talán betaníthatjuk arra, hogy ezt nyilvánvaló emberi mivoltukkal természetesnek találják, de biztosak lehetünk benne, hogy az ott ülő harminc rejtett ember másként ítéli meg. A rejtett emberek azt mondják: ez olyasmire akar tanítani, amit neki is ebben a pillanatban kell elolvasnia. Csak tudnám, hogy minek kell azt tudnom, amit ő ebben a pillanatban olvas el. Ő maga sem tudja, különben nem jönne elő a könyvével. Én még fiatal vagyok, és tudnom kell azt, amit ő maga sem tud, és fel kell olvasnia, pedig sokkal idősebb nálam.

Így kell a dolgokat konkrétan felfogni. Az érzékfeletti világról való beszéd nem a fantasztikus misztikában való ömlengést jelenti, hanem éppen azt, hogy az élet valódi realitásairól beszélünk. Már akkor is valódi realitásokról beszélünk, amikor úgy beszélünk, ahogy a harminc láthatatlan szólt a harminc látható tanítójához. Talán csak engedelmességből restellenek róla hangosan beszélni. Ha bemegyünk a szobácskánkba és végiggondoljuk a dolgot, akkor nem is tűnik olyan ostobaságnak, és a harminc láthatatlan érzékfeletti kijelentéseit egészen értelmesnek kell mondanunk.

Tisztában kell lennünk tehát avval, hogy a tanító vagy nevelő előtt ülő fiatal individualitásban sok minden, a külső szemlélet elől teljesen rejtett dolog megy végbe. Így jött létre az a mélységes ellenszenv avval szemben, ami egyáltalán ilyen módon közeledett. Hiszen sok bizalma természetesen nem lehetett az olyan emberhez, aki a másik ember elé az objektívvá vált tudományos üzemből lépett ki, ahogy ez a XIX. század végén lassanként megszokottá vált. Így a tanulók mélységes ellenszenvet éreztek lelkükben, meg sem közelítették azt, aminek emberként kellett volna őket az életben hordoznia, és így nem is fáradhattak ki tőle. Már nem is akarták azt, amitől kifáradhattak volna. Így nem is tudtak mit kezdeni azokkal az erőkkel, amelyek kifáradáshoz vezettek volna.

Olyan emberekkel más területeken is találkozni lehetett, mint amilyenek a XIX. és XX. század fordulóján az ifjúsági mozgalmakban voltak. Csakhogy fizikailag néha nem is voltak fiatalok, hanem gyakran igen öregek. A teozófiaihoz hasonló mozgalmakban még találkozni

lehetett velük. Számos olyan ember volt ott, aki már nem volt fiatal, és mégis az ifjúsághoz hasonlóan érzett azzal szemben, amit a kortárs megismeréstől kaptak. A kortárs ismeretek nem kellettek nekik, mert fárasztották őket. Míg a fiatalság a „ki nem fárasztottság” miatt – elnézést a kifejezésért – tombolt, addig sok teozófus altatót, valamilyen ópiumot keresett a teozófiában. Mert a teozófiai könyvekben nagyrészt lelki altatószer van. Valóban elszunnyadtak tőle. Foglalkoztatták a szellemet, de nézzék csak meg, hogy sokszor hogyan foglalkoztatták: a legvadabb allegóriákat találták ki! Egy érző lélek a bőréből bújt ki, amikor a régi mítoszokra és mondákra kitalált magyarázatokat hallgatta, az összes kimódolt allegóriát és szimbólumot! Lelkileg, biológiailag nézve ez mind altatószer volt. Voltaképpen egész jó volna egyszer párhuzamot vonni egy nem fárasztóan töltött nap utáni hánykolódás és a szellem valóságos mozgékonyságát bénító altatószer között.

Itt nem elméleteket írok le. Ezek a korszak hangulatai, és valóban bele kell helyezkednünk ezekbe a hangulatokba, amennyiben a legkülönbözőbb oldalaikról nézzük a dolgokat. A XIX-XX. század fordulóján rendkívül jellemző ez a kifáradásra való képtelenség. Ez azonban oda vezet, hogy voltaképpen nem lehet semmilyen megfelelő dolgot találni, mert az emberi fejlődés elérkezett arra a pontra, ahol ugyan rendkívül lelkesen ismételgethették: semmi külsőt nem engedünk magunkhoz közeledni, mindent a saját bensőnkből alakunk kibontakoztatni, át akarunk vándorolni a világon, és megvárjuk, amíg saját bensőnkből merül fel az, amit szüléink, tanítóink és a régi hagyományok nem tudnak nyújtani, megvárjuk az új közeledését. Meg lehet azonban kérdezni az így beszélők közül sokakat, vajon eljött-e hozzájuk az új, belerepült-e az emberiség nagy megváltásának mélységesen áhított sült galambja a szájukba. Még azt is mondhatjuk, hogy az akkori idők elragadtatott mámorát sok tekintetben most legalább kis, egyeseknél talán már nagy csömör kezdi követni. De csak jellemezni akarok, nem bírálni. Először a meglévőnek erőteljes elutasítása jelent meg, mivel legbelső emberi lényünk már nem tudta használni. E nagy elutasítás mögött rejtőzött aztán a pozitívum: az igazi vágyakozás valami új után.

Az új utáni igazi vágyakozást csakis azáltal lehet beteljesíteni, hogy emberi mivoltunkat azzal hatjuk át, ami nem erről a Földről származik. Ha lelkünket és testünket egyszerűen úgy hagyjuk működni, ahogyan akarnak, akkor egyáltalán nem merül fel az, ami az embert igazán kielégítheti. Ha az ember semmit sem akar felvenni magába, akkor olyan tüdőhöz hasonlít, amely nem kap levegőt a légzéshez. Az ilyen tüdő elhalása előtt, ha talán egy pillanatra is, átéli a légszomj legnagyobb fokát. Ezt a légszomjat azonban önmagából nem tudja csillapítani, levegőt kell vennie. A napokban beszéltem arról a szomjúságról, amelyet becsülettel átérezve egy fiatal ember valójában csak annak megtalálására vágyódhat, ami nem csak őbelőle merül fel, mint a megöregedetett tudomány, amely nem ad egészséges levegőt a léleknek.

Először ezt érezték. Azt azonban nem érezték eléggé, hogy új, fiatal tudományra van szükség, új szellemi életre, amely újra egyesülni tud a lélekkel. Látjuk, hogy a jelenlegi és az eljövendő korszakhoz tartozó dolgoknak sok tekintetben hozzá kell kötődniük az emberiség fejlődésének régebbi jelenségeihez. Az a különbség, hogy az emberiség fejlődésének régi jelenségei olyan lelki életből származtak, amely képekben élt és álomszerű volt, a magunkban hordozott lelki életnek viszont teljesen tudatosnak kell lennie. Erre törekszünk is még, de sok tekintetben újra vissza kell térnünk a lélek régebbi tartalmaihoz.

Lelki szemüket itt olyan szellemi állapotra szeretném irányítani, amely a régi keleten a brahmanizmusban volt meg. A brahminok iskoláiban négy módszerről beszéltek, amelyek révén az ember életútján ismerethez juthat. Nehéz ezeket a régi gondolatokat teljesen úgy megformálni, hogy megfeleljenek a nemcsak évszázadok, de évezredek előtti megismerési módnak. Mégis leírom ezt a négy megismerési módot, hogy a dolog nagyjából találó legyen.

Az első valahol középen lebeg a hagyomány és az emlékezés között, az a s-mr-ti szanszkrit tővel függ össze, és korunkban csak eszmeként létezik. De jellemezni lehet, hiszen mindenki tudja, mi az emlékezet, a személyes emlékezés. Mi szilárdan összekapcsolunk bizonyos fogalmakat a személyes emlékezéssel, akkoriban nem tették ezt a jelzett eszmével. Náluk saját gyermekkoruk emléke inkább egységbe olvadt avval, amit apjuk és nagyapjuk mondott. Nem tettek különbséget az ember saját visszaemlékezése és a hagyomány útján kapott tények között. Ha finomabb lélekismeretünk lenne, akkor észrevennénk, hogy ezek a dolgok ma is összemosódnak a gyermeki lélekben, mivel a gyermek sok mindent felvesz, ami a hagyományon alapul. A mai ember csak azt látja, hogy ezt gyermekkorában sajátította el. A régi hindu inkább a tartalomra tekintett, és ez nem a saját gyermekkorába vezette, hanem apjához, nagyapjához és dédapjához. Így a hagyomány és a személyes emlékezés szétválás nélkül áramlott egybe. Ez volt a megismerés első eszköze.

A megismerés második eszközét ma „bemutatásinak nevezhetnénk, de ez nem valakinek a bemutatását jelentette, amikor a konvencionális érintkezésben megmondják a nevét, hanem szó szerint „szem elé kerülést”, amit ma érzékelésnek nevezünk.

A megismerés harmadik eszközét összefoglaló néven, gondolkodásnak nevezhetnénk. Azt is mondhatnánk tehát, hogy emlékezés a hagyománnyal, megfigyelés és összefoglaló gondolkodás.

A régi brahmanizmus a megismerésnek még egy negyedik eszközét is nagyon világosan megkülönböztette. Ezt a következőképpen jellemezhetjük: más emberek közlései révén kapunk valamit.

Figyeljük meg, hogy a régi brahminok a hagyományt nem keverték össze a más emberek közlései révén kapott ismeretekkel. Utóbbi volt a megismerés negyedik eszköze. Talán világosabb lesz a dolog, ha éppen ahhoz kapcsolódunk, ami hagyomány és ugyanakkor emlékezeti jellegű. Az úgynevezett hagyománynál nem ébredtek annak tudatára, hogy milyen módon érkezett hozzájuk, hanem csak a tartalomra figyeltek. A megismerés negyedik eszközénél azonban az átadás módja volt a fontos. Az emlékezetben őrzött dolgoknál azt tartották szem előtt, hogy valaki más közölte őket. Az emlékezésre magára hatott ébresztően az a tény, hogy a dologhoz mások közlése útján jutottak hozzá.

Korunkban, a XIX. század igazi gyermekeinél azt hiszem, sokaknál több-kevesebb fejcsóválást vált ki, ha a megismerés eszközei között „más emberek közlését” is felsoroljuk. Ha az összefoglaló gondolkodással kísérletező filozófus mások közléseit is a megismerés eszközének tekintené, akkor disszertációját el sem fogadnák, nemhogy magántanár lehetne. Legfeljebb a teológiai fakultáson menne át, mert ott ezt más formában ismerik el. Mi ennek az alapja? Az, hogy a régi korokban még megértették azt az élményt, amikor a másik ember a kölcsönös érintkezéskor lángra lobbant bennük valamit. Amikor a többiek olyasmit közölnek velünk, amit még nem tudunk, azt az élethez szükséges dolgok közé sorolták. Annyira oda sorolták, hogy a szem vagy a fül érzékelésével tekintették egyenrangúnak.

Ma természetesen egészen másképpen érzi az ember: nagyon szép és jó, és együtt jár a világgal, hogy valaki közli a másikkal azt, amit az nem tud. Ez azonban nem érinti a dolog lényegét. A dolog lényegét az érinti, ha megfigyelik, kísérleteznek, és az eredményeket világos szavakba foglalják. A másik embernek semmi köze a megismerés lényegéhez. Korunkban ez a természetes érzés, de emberileg nem helyes. Emberileg egyszerűen hozzátartozik az élethez, hogy éppen szellemi-lelki területen hathasson át bennünket belsőleg az, amit tegnap a szociális élet hajtóerejének neveztem: a bizalom. Ezen a speciális területen ez abból áll, hogy egy másik ember szavai saját szellemi-lelki élményünk forrásává váljanak.

A tegnap jellemzett bizalmat elsősorban az ifjúságban kell nevelnünk. A bizalom alapján kell rátalálnunk arra, hogy az ifjúság mire szomjazik. Egész újkori fejlődésünk az ellenkező irányba haladt. Még az elméleti pedagógiában sem értékeltek azt, ha valakinek olyan mondanivalója van, amit a másik még nem tud, és ezért közölni akarja vele. Még az elméleti pedagógiát is úgy gondolták ki, hogy a fiatal embernek lehetőleg csak olyasmit nyújtottak, ami önmagát igazolja. Ezek azonban nem lehettek nagyon átfogó bizonyítékok. Ezért a bizonyítási készség tekintetében igen gyermeteg fokon maradtak. A pedagógia mintegy így gondolkodott: hogyan adhatok át valamit a gyermekeknek, még olyan feltételezés mellett is, hogy nem hisznek el nekem semmit? Hogyan vezethetek be szemléltetően bizonyító módszert? – Nem csoda, hogy ennek megfelelő visszhangja támadt, és most már mindenre bizonyítékokat kértek a pedagógustól. Most voltaképpen olyasmit mondok, amit talán elavultnak találnak. De egyáltalán nem érzem annak, hanem nagyon is korszerűnek, az ifjúsági mozgalom részének.

Ha ma nevelni akarunk, számos fiatal ember előtt állva, akkor mielőtt még igazán megközelítettük volna őket, már az hangzik felénk a gyermeki lélekből: bizonyítsd be! Nem kívánhatod, hogy higgyünk neked. Nem kritikának szánom, de tragikusnak érzem, hogy az ifjúság ebben szenved, hogy az öregek úgy nevelték, hogy egyáltalán nem képes valamit elfogadni, holott az élethez ez szükséges. Ezért ma óriási kérdés merül fel számunkra, amivel a következő napokban foglalkozunk. Ezt a kérdést kissé radikálisan szeretném jellemezni.

Képzeljük csak el, hogy az ifjúsági mozgalom tovább halad, és egyre fiatalabb embereket ragad meg, végül a csecsemőket is. Ez lesz a csecsemők ifjúsági mozgalma, és ahogy a későbbi ifjúsági mozgalom visszautasítja a neki nyújtott megismerést, úgy a csecsemők is, akiknek még az anya mellét kell kapniuk, azt mondják: elutasítjuk, ellene szegülünk annak, hogy valamit kívülről kapjunk. Mindent önmagunkból akarunk megkapni, nem az anya melléből.

Itt az ifjúság égető kérdését foglaltam képbe. Mert az ifjúság voltaképpen azt kérdezi: honnan merítsünk szellemi táplálékot? – És eddig olyan módon kérdezett, ahogy a csecsemő képében ábrázoltam. Így a következő napokban az élet forrásainak a kérdését közelítjük meg, amelyekhez Faust is igyekezett. A kérdést képszerűen állítottam Önök elé, ez indítékot adhat egy olyan megoldás megközelítéséhez, amely érzelmük, érzésük, sőt talán egész életük számára jelenthet valamit.

– Stuttgart, 1922. október 10.

[Az emberiség történelmi fejlődése a kinyilatkoztatott gondolatoktól az önállóan feldolgozott gondolatokig. Csak külsődleges történelmünk van, nincs érzelmi, gondolati és lelki történelmünk. A 333. év. Nominalizmus és realizmus. A középkor tragikuma: az emberi gondolatoknak a szellemi világgal való kapcsolata tűnőben van. Az újabb korban a gondolatoknak a külső érzéki világból való összeszedése lépett a gondolatok belső koncepciójának a helyére. Kepler, két világ képviselője. A gondolatok isteni-szellemi természetének érzületéből a legutolsó utócsengések is elvesztek a XIX. században (Henle, Burdach, Hyrtl). Megjelent a ,,lélek nélküli lélektan ,,. Sok nagytehetségű embernek jelentett érzelmi problémát a mikroszkóp fejlődése. Fortlage. Az antropozófus irodalom aktív gondolkodást kíván, amelyben a szív is részt vesz, nem csak a fej. Akarati problémáról van szó. A gondolkodásba belevitt aktivitás révén kell a gondolkodás isteni mivoltát újra megszereznünk.]

Eddig azt próbáltuk meg kívülről jellemezni, hogy mit élhetett át a feltörekvő ember a XIX-XX. század fordulóján. Lelki tekintetünkkel e