GA219

 

 

A csillagok világa és az ember

 

Az emberiség szellemi kommuniója

Tartalom:

Rudolf Steinernek ez az előadássorozata életünk egyik legizgalmasabb titkát boncolgatja: miben áll a kapcsolatunk a felettünk elterülő csillagvilággal? A szellemtudomány szerint az ember nemcsak halála után lép közvetlenül kapcsolatba ezzel a világgal, hanem alvása idején is, így az előadások arra is megpróbálnak fényt deríteni, hogy mi történik velünk, amíg alszunk, és hogyan zajlik le életünk a halál után. A ciklus a fentiekkel összefüggésben arra is igyekszik választ adni, hogy miben áll a természeti szükségszerűség, vagyis mennyiben határozzák meg életünket a csillagok, és mennyiben vagyunk szabadok

 

Fejezetek:

[Az ember fizikai organizmusának szellemi csírája a halál és az újabb születés közötti életben. A járás, a beszéd és a gondolkodás összefüggése a halál és az újabb születés közötti élettel. A meteorológiai és a vulkánikus erők hatásai.]

 

[Az ember alvó állapota télen és nyáron. A Nap napi körforgása és a gondolati élet évi körforgása, és az érzelmi élet. Az ember akarati élete. Halálunk utáni létünk földi moralitásunk következménye.]

 

[Az embernek a földi és a földöntúli világ létéhez fűződő kapcsolata. A luciferi és az ahrimáni lények harca az emberért az alvás idején.]

 

[Az ember földi moralitásának alapja a magasabb hierarchiákkal való együttélés a halál és újabb születés között. A szeretet, az emlékezés és a szabadság érzése. A morális világ realitását lehetetlenség antropozófus szellemtudomány nélkül elismerni.]

 

[A fel- és leszálló elementáris lények összefüggése az igazzal, széppel és jóval.]

 

[A tisztán térbeli tudás szellemiséggel való áthatása hidat képez az isteni-szellemi világhoz. Michael működése korunkban.]

 

[Az ember már érzéki lényként is az érzékfeletti világhoz tartozik. Az érzékszervi folyamatok csak imaginatív megismerés tartalmai lehetnek. Az elalvás és felébredés az inspiratív megismerés tárgya. Az emlékezés ereje annak besűrűsödésével jön létre, ami felébredéskor él az időben.]

 

[A nyár derekának misztériumait a Golgotai Misztérium változtatja a mélységes tél karácsonyi misztériumává.]

 

[A kereszténység előtti misztériumokban az év körforgásából állapították meg az emberi természet titkait. A michaeli megnyilatkozástól az igazi karácsonyi ünnephez vezető út, a megismerő szellemmel való áthatottság.]

 

[Szükségszerűség és szabadság. A nap és az év lefolyása. Alvó és éber állapot. A természet folyamata és az ember lénye. A kozmikus kultusz a világ folyamatával való együttéléséből jön létre.]

 

[A vallásos megújulás mozgalmának viszonya az antropozófiai mozgalomhoz.]

 

[Az emberben lejátszódó nyári és téli hatások kioltják egymást az alvás és ébrenlét folyamán. Az emberi szív, mint a lélegzés és vérkeringés ritmusának egyensúlyi szerve. Természeti szükségszerűség és emberi szabadság. A szellemi megismerés valódi kommunió, a jelenkorunk emberiségének megfelelő kozmikus kultusz kezdete.]

 

1.- Dornach, 1922. november 26.

[Az ember fizikai organizmusának szellemi csírája a halál és az újabb születés közötti életben. A járás, a beszéd és a gondolkodás összefüggése a halál és az újabb születés közötti élettel. A meteorológiai és a vulkánikus erők hatásai.]

Ezek az előadások az ember életének kétféle útjáról szólnak: ahogy halála és újabb születése között áthalad a szellemi világon, születése és halála között pedig a fizikai-földi világon megy végig.

Emlékeztetni szeretnék ma néhány olyan témára, amely a legutóbbi előadásokon tárult lelkünk elé. Azt mondtam, hogy a halál és az újabb születés közötti idő legfontosabb részében az ember lényegesen magasabb rendű tudattal rendelkezik a szellemi világban, mint fizikai testében itt a Földön. Amikor fizikai testünkben tartózkodunk a Földön, akkor ez a földi, érzékszervi és idegrendszeri tudat az ember egész szervezetétől függ. Itt éppen azáltal érezzük magunkat embernek, hogy agyvelőnket, tüdőnket, szívünket és a többi szervünket bőrünkön belül hordozzuk. Erről mondhatjuk azt, hogy bennünk van. A körülöttünk lévő dolgokhoz fűződő kapcsolatunkat viszont az érzékszervek, a légzés és a táplálék felvétele révén érezzük át.

Amikor a halál és az újabb születés közti állapotban élünk, nem beszélhetünk ilyen értelemben belső mivoltunkról. Mert abban a pillanatban, ahogy áthaladunk a halál kapuján, sőt elalvásunk pillanatában, még ha letompított tudattal is – de életünk öntudatlan állapotai mégis a leírt módon zajlanak le -, olyan állapotban vagyunk, hogy voltaképpen az egész világot, a világmindenséget belső mivoltunknak nevezhetjük.

Míg tehát itt a Földön organizációnk a szerveinkben és ezek bőrünkön belül végbemenő kölcsönhatásaiban nyilvánul meg, addig belső mivoltunk – alvás közben öntudatlanul, de a halál és az újabb születés között életteljesen és tudatosan -, mint belső csillagvilág nyilatkozik meg. A csillagok világával kapcsolatban olyan érzésünk támad, hogy a csillagok lényét éppen úgy saját belső mivoltunknak tartjuk, mint ahogyan itt tüdőnket és szívünket belső fizikai lényünkhöz tartozónak tudjuk. Elalvástól ébredésig kozmikus életet folytatunk. Halálunktól újabb születésünkig a tudatunk kozmikus. Ami a Földön külső világunk, az válik belső mivoltunkká, különösen, ha a kozmikus tér távolába tekintünk ki.

Mi tárul elénk külső világként a szellemi világban? Külső világunk éppen az lesz, ami most belső mivoltunk. Az ember maga lesz ez a külső világ, de egészen sajátságos módon, mert ezt a külső világot mint valami szellemi csírát építjük fel, amelyből eljövendő földi fizikai testünknek kell majd létrejönnie. Ezt a szellemi csírát a magasabb hierarchiák lényeivel együtt dolgozzuk ki. Ez jelen van a halál és az újabb születés közötti élet bizonyos időpontjában. Szellemi lény alakjában van jelen, de magában hordja azokat az erőket, amelyek azután az ember fizikai testét organizálják, mint ahogyan például a növényi csíra hordozza a későbbi növényt organizáló erőket. De a növényi csírát aprónak, a növényt meg nagynak kell elképzelnünk; az ember fizikai organizmusának szellemi csírája viszont egy mérhetetlen nagyságú univerzum, bár ilyen állapotoknál nem egészen helyes valóságos értelemben „nagyságról” beszélni.

Arra is utaltam azonban, hogy bizonyos időpontban ez a szellemi csíra mintegy lehullik rólunk. Bizonyos időtől fogva úgy érezzük, hogy fizikai organizmusunk szellemi csíráját a világmindenség más lényeivel, a magasabb hierarchiák lényeivel együtt hoztuk létre és eljuttattuk egy bizonyos pontig. Ez azután lehullik, és a vele rokonságban lévő fizikai földi erőkbe merül, amelyek az apától és az anyától erednek. Hozzákapcsolódik az öröklési áramlat emberi mivoltához. Előbb ereszkedik a Földre, mint saját szellemi-lelki emberi mivoltunk, így még egy rövid időre a szellemi világban tartózkodunk, amikor fizikai organizmusunk erőinek összefüggése már a Földre távozott, és emberi csíraként él az anya testében.

Ebben az időben vonjuk össze a kozmikus éteriség erőit és szubsztanciáit magából a kozmikus éteriségből, és kialakítjuk asztráltestünkhöz és énünkhöz az étertestünket. Ilyen lényként jövünk le énünkben, asztráltestünkben és étertestünkben a Földre és ahhoz kapcsolódunk, amivé a már előbb leküldött fizikai testünk alakult. Aki pontosabban megfigyeli ezt a folyamatot, az egész világosan meglátja, hogy az ember valójában hogyan viszonyul a világmindenséghez. Ez akkor derül ki, ha rátekintünk mindenekelőtt az emberi természetnek arra a három megnyilvánulására, amely valójában megadja az ember földi lényének a jellegét. Erre antropozófiai összefüggésben felhívtam már itt és másutt is a figyelmet.

A megszületett gyermek voltaképpen egészen más, mint amilyen majd később lesz. Csak a Földön tanul meg járni, beszélni és gondolkodni Primitív módon már az ember születése és halála között az egészen kis gyermeknél megvan, mondhatnám, tompán maradó akarata és félig tompán maradó érzése. A kisgyermek meglévő érzésvilága teljesen a belső funkciók felé fordul. Megvan az akarati élete. Ezt bizonyítják a gyermek bizonyos kaotikus mozdulatai.

A gyermek érzelmi és akarati élete azért alakul át a későbbi életkorban, mert fokozatosan kialakul a gondolkodása, és áthatja érzését és akaratát, tökéletesítve ezeket. De megvannak már a gyermeknél is. A gondolkodást azonban csak itt a Földön alakítja ki, a többi emberhez fűződő kapcsolata révén, mintegy a többi embertől tanulja. Ugyanez a helyzet a járással és a beszéddel is, ezeket a gyermek még a gondolkodás előtt sajátítja el.

Aki elég mélyen átérzi az ember igazi mivoltát, az már abból megérti a járás, a beszéd és a gondolkodás földfejlődésben játszott fontos szerepét, ha megfigyeli a gyermek járása, beszéde és gondolkodása révén elért fejlődését. Az ember azonban nemcsak földi lény. Olyan lény, aki hozzátartozik ugyan a Földhöz és a földi erőkhöz és szubsztanciákhoz, de a szellemi világhoz is, a magasabb hierarchikus lényekhez és a közöttük lejátszódó tevékenységekhez. Az ember lényének egyik részével a földi léthez tartozik, másik részével azonban ahhoz a világhoz, amely nem érzékelhető.

Már említettem, hogy szellemi csíráját ebben az érzékfeletti világban készíti elő. Mondtam, hogy ne higgyék, hogy az ember kulturális és civilizációs tettei, bármilyen bonyolultak és nagyszerűek is itt a Földön, utolérik az emberek és a magasabb hierarchikus lények együttes tevékenységének nagyszerűségét, amikor felépítik a szellemi világban az ember fizikai organizmusának egész csodáját. Amit így felépítenek, és mint leírtam, amit még voltaképpen mielőttünk küldenek le a Földre, az némileg mégis másképpen organizálódott, mint a születés és halál között jelenlévő ember itt a Földön.

Az ember fizikai organizmusának felépített szellemi csírájában erők is működnek. Ez az egész konstrukció egyesül azután az ember fizikai csírájával; az ember fizikai csírája voltaképpen belőle alakul ki, amikor a szülőkből anyagokat vesz fel. Különféle tulajdonságokkal és erőkkel rendelkezik, csak három elemhez nem kapja meg a szellemi világ erőit, éppen a gondolkodáshoz, a beszédhez és a járáshoz. Ezek teljesen földi emberi tevékenységek.

Nézzük meg a járást és mindazt, ami rokonságban van vele, mondhatnám, az ember tájékozódását fizikai földi létében. Mert végső soron a kar, a fej mozgása is rokonságban van a járás mechanizmusával. Az ember gyermekkori felegyenesedése is tájékozódás. Mindez összefügg a Föld nehézkedési erejével, azzal, hogy minden fizikai földi létezőnek súlya van. A halál és az újabb születés között kialakított szellemi csíránál nem beszélhetünk azonban súlyról, nehézségről.

A járással kapcsolatos jelenségek tehát a nehézkedési erővel függenek össze. Ez a nehézkedési erő legyőzése. Belehelyezzük magunkat a nehézkedési erőbe. Amikor lábunkat felemeljük, hogy lépjünk, beleilleszkedünk a nehézségi erőbe. Alkalmazkodunk a Földhöz. Ez a nehézkedési erőbe való belehelyezkedés nincs meg a halál és az újabb születés között, de megvan az analógiája. Ott is tudunk tájékozódni, de nem a nehézkedési erő révén, mert az a szellemi világban nincsen, ott nem létezik súly. Ott csakis szellemi tájékozódás van, mégpedig úgy, hogy amit itt a Földön lábunk emelése, a nehézkedési erőbe való illeszkedés jelent, az a szellemi világban egy magasabb hierarchikus lényhez fűződő rokonságnak felel meg, például egy angyal vagy arkangyal lényhez. Az ember halála és újabb születése között úgy tájékozódik, hogy belső lelki közelséget érez egy angyal-lény befolyása révén, vagy azokkal az exuziákkal, akikkel együtt dolgozik. A Földön súlyunk van, ott pedig olyan szimpátiaerőink vannak, amelyeket egyes magasabb hierarchikus lények sugároznak saját emberi lényünk felé.

Ott nem úgy van, mint a nehézkedési erőnél, amelynek egyetlen iránya a Föld felé hat. Ami a szellemi világban nehézkedési erőnek felel meg, annak számtalan iránya van, mert a magasabb hierarchiák szellemi lényei nem rendeződnek centrikusan, mindenütt jelen vannak és irányuk nem geometrikus, mint a nehézkedési erőé a Föld középpontja felé, hanem számtalan irányban hat. Amikor az embernek fel kell építenie a tüdejét, vagy valami egyében kell dolgoznia a magasabb hierarchiák lényeivel együtt, úgy azt mondhatja: a harmadik hierarchiához vonzódom. Úgy érzi, hogy beilleszkedik a hierarchiák egész világába. Mindenféle szellemi vonzást vagy taszítást érez, de nem fizikailag, mint a nehézkedési erő esetében. Ez felel meg a szellemi világban, a földi nehézségben történő fizikai tájékozódásnak.

Itt a Földön az ember beszélni tanul, ez emberi lényéhez tartozik. A halál és az újabb születés között a szellemi világban nem tudunk beszélni. A beszédhez fizikai beszélőszervekre van szükség. Ezekkel ott nem rendelkezünk, de a halál és az újabb születés között a szellemi világban a következőket élhetjük át: úgy érezzük, hogy váltakozó ritmusban, mintegy saját emberi lényünkbe húzódunk össze. Ilyenkor a magasabb tudatunk húzódik össze. Ahogy a földi alváskor önmagunkba zárkózunk, úgy a halál és az újabb születés között is önmagunkba zárjuk magunkat. Azután ismét felnyílunk. Ahogy itt a fizikai Földön kitárjuk szemünket és a többi érzékszervünket az univerzum felé, úgy van ez ott is: szellemi észlelőszerveinket a magasabb hierarchiák lényei felé fordítjuk, mintegy kiárasztjuk lényünket a messzeségbe, azután ismét összehúzzuk.

Ez egy szellemi légzési folyamat, de úgy megy végbe, hogy ha a földi életből merített képzetekkel, földi kifejezésekkel akarnánk leírni a szellemi világban elmondottakat, a következőket kellene mondanunk: mint embernek, többféle dolgom van a szellemi világban. Ezt azok révén az észlelési lehetőségek révén tudom, amelyekkel a szellemi világban, a halál és az újabb születés között rendelkezem. Emberi lénynek, individualitásnak érzem magam. Ahogyan a Földön kilélegzek, úgy áradok ki lelkileg az univerzumba, eggyé válok a kozmosszal. Ahogy pedig a Földön belélegzek, úgy veszem vissza ismét emberi mivoltomba, amit kiárasztott lényemben éltem át. A halál és az újabb születés között állandóan ez történik. Vázlatosan ezt így ábrázolhatnám:

Tegyük fel, hogy az ember benne érzi magát saját lényében (piros), azután pedig úgy érzi, hogy a kozmikus messzeségekbe tágul ki. Saját lényét abba terjeszti ki, ami odakint van (sárga). Az ember tehát hol saját lényébe húzódik össze (piros), hol pedig lényével kiterjed a világmindenség messzeségeibe. A kiterjedés után történő összehúzódást külön is felrajzolom még. Itt van tehát az emberi lény (piros), most pedig saját magába húzza, ami odakint van (sárga), ez összesűrűsödik saját lényében, mint ahogy belégzéskor a világmindenség fizikai messzeségeiből szívjuk magunkba a levegőt.

Amikor azonban először kiterjesztettük lényünket a kozmoszba és azután újra magunkba húztuk, akkor az szólalt meg bennünk – csak így tudom kifejezni -, amit átfogtunk, amikor lényünket a kozmikus messzeségekbe terjesztettük ki, majd pedig ismét magunkba húztuk vissza: arról kezd bennünk beszélni, hogy ki is ő. Ekkor azt mondjuk halálunk és újabb születésünk között: az a Logosz beszél bennünk, akibe előbb odakint elmerültünk.

A fizikai nyelvvel kapcsolatban itt a Földön főképpen olyan érzésünk támad, hogy szavainkat kilélegzés közben bontakoztatjuk ki. Halálunk és újabb születésünk között azt észleljük, hogy a világmindenségben kiterjedt és a világmindenség lényegét jelentő szavak lényünk belégzésekor áramlanak belénk, és Kozmikus Igeként nyilatkoztatják meg önmagukat. Itt a Földön kilélegezve beszélünk, a szellemi világban pedig belélegezve. Amikor azt egyesítjük magunkkal, amit a Logosz, a Kozmikus Ige mond nekünk, lényünkben kozmikus gondolatok ragyognak fel. Itt idegrendszerünk révén fáradozunk földi gondolataink ápolásán, ott a kozmikus gondolatokat a Logosz nyelvéből szívjuk magunkba, amely azután jelenik meg, hogy lényünket kiterjesztettük a világmindenségben.

Fogják fel most ezt az összefüggést teljes elevenséggel! Haláluk és újabb születésük között azt mondják magukban: ez a dolgom. – Amit tenniük kell, azt eddigi átéléseik belső tapasztalásából merítik. Lényüket azzal a szándékkal terjesztik ki a világ messzeségeibe, hogy valamit megtegyenek, de ennek a kiterjedésnek megvan az iránya. Ha itt azt mondják, hogy vajat kell venni, akkor ez szándék. Bemennek például Bázelba, hogy a vajat megvegyék és idehozzák. Haláluk és újabb születésük között is vannak szándékaik a másik világban elvégzendő tevékenységekkel kapcsolatban, és kiterjesztik a lényüket. Az a szándékuk, hogy mindazt megtegyék magukban, ami az irányukat megadja, de az egyik cselekvés révén egy angyal-lényhez vonzódnak, a másik révén talán egy akarati lényhez. És ők egyesülnek az önök kiterjesztett lényével. Belélegzünk: ez a lény mondja ki, hogy hogyan részesül a Logoszban, és mi megértjük a lény kozmikus gondolatait.

Amikor az ember szellemi csírája leáramlik a Földre – mi magunk még egy kissé fent maradunk a szellemi világban, mint leírtam -, akkor a szellemi világból érkezve nincs hajlama a földi értelemben vett gondolkodáshoz, beszédhez és a nehézkedési erő földi értelemben vett járásához, hanem a magasabb hierarchikus lények közti mozgáshoz, eligazodáshoz. Nem a beszédhez van hajlama, hanem, hogy a Logoszt szólaltassa meg magában. Nem a földi élet sötét gondolataihoz van hajlama, hanem azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a kozmoszban ragyognak fel benne.

Odaát a szellemi világban megvannak a földi járásnak, beszédnek és gondolkodásnak az analógiái. Először a hierarchiák közötti eligazodás, másodszor a Kozmikus Ige bennünk való eleven megszólalása, harmadszor a kozmikus gondolatok belső szellemi felragyogása.

Most képzeljék el élénken az ember halál utáni távozását az univerzum messzeségeibe. Ekkor áthalad a Föld környezetének bolygószféráin. Ezekről a legutóbbi előadásokban beszéltem. Áthalad a Hold, a Vénusz, a Merkúr, a Jupiter és a Szaturnusz szféráján. Gondolják el, hogy kijutott a kozmikus messzeségekbe. Akkor a csillagokat mindig a túlsó oldalról látja. A Földről feltekintünk a csillagokhoz (felfelé mutató nyíl); amikor azonban kint vagyunk, kívülről tekintünk befelé (lefelé mutató nyíl). Azok az erők, amelyek itt képessé tesznek a csillagok látására, a csillagok fizikai képmását mutatják meg számunkra.

Azok az erők, amelyek képessé tesznek arra, hogy a csillagokat a túlsó oldalukról lássuk, nem olyan módon tüntetik fel ezeket, ahogyan itt megjelennek, a túlsó oldalról a csillagok teljesen szellemi lényeknek látszanak. Amikor azután – természetesen földi kifejezéseket kell használnom – kijutunk a bolygószférák területéről, akkor a kozmikus fejlődés jelenlegi állapotában – ez a „jelenlegi” persze kozmikus és hosszantartó – azt mondjuk a halál és újabb születés között elsajátított magasabb tudattal elért megértésünk alapján: az a legnagyobb jótétemény, hogy a Szaturnusz erői nemcsak a Föld bolygóvilágába sugároznak, hanem a világtér messzeségébe is. Ott mindenesetre egészen másmilyenek, mint a Szaturnusznak a Földről látható kis jelentéktelen kékes sugarai. Ott azok a szellemi sugarak jelennek meg, amelyek kisugároznak a világmindenségbe és már nem is térbeliek, a térnélkülibe ragyognak bele. Így halálunk és újabb születésünk között azt mondhatjuk: Hálásan tekintünk vissza a Szaturnuszra, földi bolygórendszerünk legkülső bolygójára – mert az Uránusz és a Neptunusz voltaképpen nem a Föld bolygója, későbben csatlakoztak hozzá -, tudatában vagyunk annak, hogy nemcsak a Földre ragyog, hanem a világtér messzeségébe is. Kisugárzó szellemi sugarainak köszönhetjük, hogy levethetjük a földi nehézségeket a fizikai nyelv erőit és a fizikai gondolkodás erőit. A Szaturnusz valóban a legnagyobb jótevőnk halálunk és újabb születésünk között, kisugárzik a kozmikus messzeségekbe. Ilyen tekintetben szellemi nézőpontból ellentétes a Hold-erőkkel.

A Hold szellemi erői a Földre igéznek, a Szaturnusz szellemi erői képessé tesznek arra, hogy a világmindenség messzeségében éljünk. Itt a Földön a Hold-erőknek egészen különös jelentőségük van emberi mivoltunk számára. Említettem, hogy még mindennapi ébredésünknél is szerepük van. Amit a Földön a Hold-erők jelentenek számunkra, azt ott azok az erők jelentik, amelyek bolygórendszerünk legkülsőbb szférájából, mint Szaturnusz-erők sugároznak ki a világmindenségbe. Mert ez a kisugárzás valóban nem úgy képzelhető el, hogy a Szaturnusz színe a Földre sugárzik, visszája pedig a világmindenségbe. Hanem, ha (a rajz szerint) ez a Szaturnusz, akkor ezen a pályán halad. Most mindenfelől szellemi módon sugárzik (piros), így történik ez a kisugárzás. Viszont a fizikai Szaturnusz, mondhatnám, mint a világtérbe szellemi fényt kibocsátó kozmikus Szaturnusz-szférában levő lyuk jelenik meg. Ami itt kisugárzik, az halálunk után bizonyos időponttól kezdve minden földit fénnyel borít be előlünk.

Ez a kozmikus szemlélet számára úgy van, hogy az embert itt a Földön a Hold szellemi erői befolyásolják, halála és újabb születése között pedig a Szaturnusz erői. Amikor ismét leszáll a Földre, kivonja magát a Szaturnusz erői alól, és lassanként a Hold erőszférájába kerül. Mi történik itt? Ameddig az ember a Szaturnusz-erők szférájával van rokonságban – és ha szabad így mondanom, a Szaturnuszt a Jupiter és a Mars segíti, különleges feladatukról nemsokára beszélek majd -, tehát amíg az embert a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars befolyásolja, addig voltaképpen olyan lény akar lenni, aki nem földi értelemben jár, beszél és gondolkodik, hanem szellemi lények között akar eligazodni, a Logosz zengését akarja átélni magában, és a kozmikus gondolatok felragyogását óhajtja önmagában. Fizikai organizmusának szellemi csíráját valóban ezekkel a belső szándékokkal bocsátják le a Földre. A szellemi világokból a Földre ereszkedő embernek ugyanis a legcsekélyebb hajlama sincs ahhoz, hogy járásával a földi nehézségekhez alkalmazkodjék, és beszédszerveit olyan rezgésbe hozza, hogy fizikai beszéde hangozzék fel, és fizikai agyvelővel gondolkodjék a fizikai dolgokon. Mindezzel nem rendelkezik. Ezt azáltal kapja meg, hogy amikor fizikai-szellemi csíraként a Szaturnusz-erők szférájából lebocsátják a Földre, akkor áthalad a Napon és azután más bolygószférákba jut, a Merkúr, a Vénusz és a Hold szférájába. A szellemi eligazodásnak, a Logosz átélésének, a kozmikus gondolatok belső felragyogásának kozmikus képességét a Merkúr, a Vénusz és a Hold szférája alakítja a beszéd, a gondolkodás és a járás képességévé. A fordulatot a Nap hozza létre, vagyis a szellemi Nap.

Az égi eligazodás, a Logosz és a gondolat képessége, hogy úgy mondjam, azáltal alakul át földivé, hogy az ember eljut a Hold-szférába és a Hold-erőknek a Vénusz és a Merkúr erői is segítenek. Amikor a gyermek itt a Földön elkezd mászó helyzetéből felegyenesedni, akkor voltaképpen azt kellene mondania: mielőtt a Merkúr, a Vénusz, és a Hold ereje befogadott, benned élt odaát az égi szférákban a hierarchiák közötti szellemi eligazodás, a zengő Logosz belső átélése és a kozmikus gondolatok belső felragyogásának képessége. Égi képességeidet földiekké alakítottad, dolgoztál ennek végrehajtásán, amint áthaladtál az egész bolygószférán, és a Nap létrehozta az éginek földivé történő átfordulását. Itt azonban még valami egészen lenyűgöző is történik: az ugyanis, hogy amikor az ember az égiből a földiségbe érkezik, az éterinek csak egyik oldalát éli át. Az éteriség a bolygók és a csillagok egész szférájára kiterjed. Az ember azonban abban a pillanatban veszti el a kozmikus moralitás átélését, amikor égi képességei földi képességekké alakulnak át. Amikor a magasabb hierarchiák lényei közti tájékozódást átéljük, akkor ezt nem pusztán természeti törvényekkel átszőtten éljük át, hanem morális tájékozódásként. Itt minden morális is. A Logosz is moralitással szólal meg az emberben, nem amorálisan, mint a természeti jelenségek, ezek ugyanis ha nem is antimorálisan, de amorálisan szólnak. A kozmikus gondolatok ugyancsak morális értelemben ragyognak.

A Szaturnusz, a Jupiter és a Mars egyéb erőik mellett olyan erőkkel is rendelkeznek, amelyek morálisan igazítanak el, bármilyen rémítő kijelentés is ez a fizikusok számára. Az ember csak akkor veszíti el morális tartalmukat, amikor járássá, beszéddé és gondolkodássá változtatja ezeket a jellemzett képességeket.

Ez rendkívül fontos. Ha itt a Földön beszélünk arról az éterről, amelyben akkor élünk, amikor születésünk előtt közeledünk a Földhöz, úgy ennek az éternek különféle sajátságokat tulajdonítunk. Ez azonban csak az éter egyik oldala. A másik az, hogy ez olyan morálisan ható szubsztancia, amelyet mindenütt morális impulzusok szőnek át. Ugyanúgy áthatják, mint a fény. A földi éterben ezek a morális impulzusok nincsenek jelen.

Azonban az embert, mint földi lényt mégsem hagyják el teljesen azok az erők, amelyek között halála és újabb születése idején élt. Hiszen ha a kozmikus rendben az embernek valamilyen isteni rendelés révén sejtelme sem volna a Földön arról, hogy fizikai lényén kívül morális lénynek is kell lennie, akkor is lehetséges volna, hogy itteni járása, beszéde és gondolkodása megfeleljen egy égi eligazodásnak, égi Logosznak, a kozmikus gondolatok égi megvilágításának. Ha az ember nem kap rá indítékot, akkor nem sokat tud földi lényének égi megfelelőjéről, de mégis benne él ennek a sejtése. Ha a Földön nem létezne az égi utóhatása, akkor itt nyomtalanul elfeledné mindazt, ami a szellemi világhoz köti, és még a lelkiismerete sem mozdulna meg.

Egészen határozott dologból indulok ki. Mondanivalóm először kissé paradoxnak fog tűnni, de teljesen megfelel a szellemi módon megállapított tényeknek. Tegyük fel, hogy ez itt maga a Föld (piros), ez pedig légnemű környezete (világos). A rajz arányai természetesen nem helyesek, de ez nem lényeges. Kifelé ez fokozatosan átmegy azután a szellemi világba: itt a kozmikus éter, amely lassanként átmegy a szellemi világba. Ezt a térben kell rajzolnom, de kifelé már voltaképpen nem térbeli (sárga).

Itt a Földön be – és kilélegezzük a levegőt, ez a lélegzés ritmusa. Kint azonban lényünket terjesztjük ki a kozmoszban, és felvesszük magunkba a Logoszt, a kozmikus gondolatokat. Ekkor a világot szólaltatjuk meg magunkban. Ez is ritmikusan történik, és ez a ritmus a csillagok lényéhez igazodik. Odakint is létezik ritmus. Az embernek itt a Földön tehát lélegzési ritmusa van, ez a keringési ritmushoz úgy aránylik, mint egy a négyhez, egy légzés alatt négy érverés. Amit odakint szellemi módon ki- és újra belélegzünk, ez a kozmikus ritmus. Itt azáltal élünk, hogy percenként van bizonyos számú lélegzetünk, és bizonyos pulzusszámunk. Lélegzésünk és keringésünk ritmusából élünk, mint emberek a Földön. Benyomulunk a kinti világba, és odakint kozmikus ritmusban élünk, mintegy belélegezzük a morális-éteri világot – ekkor önmagunkban vagyunk -, és amikor újra kilélegezzük, akkor a magasabb hierarchiák lényeivel vagyunk együtt. Ahogyan itt fizikai testünkben bőrünkön belül keltettünk szabályos ritmikus mozgásokat, úgy odakint a csillagok járásából és állásából kapunk indítékot abban a kozmikus ritmusban, ahol halálunk és újabb születésünk között élünk.

Tehát valóban itt van a Föld (lásd a rajzot) és közvetlen környezete. A levegőben élünk, benne bontakozatjuk ki lélegzésünk ritmusát. Ez rendkívül szabályos. Szabálytalansága az ember betegségét jelenti. Odakint – ahol azonban, mondhatnám, a világok közti téren kellene áthaladnunk – a kozmikus ritmust éljük át, amikor benne élünk a moralitással áthatott kozmikus éterben. Az emberi és a kozmikus ritmus különbözik egymástól, de mindkettő emberi, mert a kozmikus ritmus az ember halála és újabb születése közötti ritmusa.

A világnak itt a Földön szabályos emberi ritmusa van, odakint pedig az a ritmusa, amelyben halálunk és újabb születésünk között veszünk részt. Mi van a kettő között? Születésünk és halálunk között az emberi ritmus tesz képessé bennünket az emberi szavak kimondására, az emberi szavak, emberi nyelv elsajátítására. Halálunk és újabb születésünk között a kozmikus ritmus tesz képessé arra, hogy megszólaltassuk magunkban a Kozmikus Igét. A Föld adja a nyelvet; az univerzum a szellemi univerzum pedig a Logoszt. Sejthetik, hogy mennyire másmilyen a lét ott, ahol az a ritmus rezeg, amelyet a Logosztól kapunk, mint a földi levegőn, ahol emberi szavainkat bontakozatjuk ki.

Mi határolja el ezt a két területet? Kitekintünk a fizikai világba. Itt nem a kozmikus ritmust látjuk kint. Mind a kettő teljesen törvényszerűen, harmonikusan, bensőségesen függ össze. Mi van a kettő között? Az, ami szétporlasztja a kozmikus ritmust, amikor, mondhatnám, túlságosan közel kerül a Földhöz és ez bizonyos körülmények között az emberi légzés ritmusát is összezavarja; a kettő között vannak mindazok a jelenségek, amelyek a levegő jelenségeiben jutnak kifejezésre, mindabban, ami a meteorológiához tartozik. Ha Földünkön nem volnának hóviharok, zivatarok, felhőképződések, szelek, ha a levegő nem hordozná ezt a meteorológiai jelleget azon kívül, amit oxigénben és nitrogénben jelent szabályos légzésünknek – mert az a látszólag tiszta levegőben is mindig fennáll -, akkor kitekintenénk a világmindenségbe és egy olyan más jellegű ritmust tekintenénk át, amely teljesen légzési ritmusunk hatalmas megfelelője. A világ kétféle szabályszerűsége között a kaotikus időjárási jelenségek foglalnak helyet. Ezek választják el egymástól a kozmikus ritmust és az ember légzési ritmusát.

Az ember hasonlóképpen van alávetve a földi nehézkedésnek is. Járását, minden kézmozdulatát beleilleszti ebbe a nehézségbe, a nehézség erőibe. Ezek odakint egészen másmilyenek, ott minden irányban rendeződnek. Ott a magasabb hierarchiák egyik lényétől a másikig futják be az útjukat. Mi van a kettő között? Ahogy az égi és a földi-emberi ritmus között az időjárás van – mi van a kozmosz nehézségének és a Föld nehézségének ellentéte között?

Ahogyan a ritmusok között ott van az időjárás, úgy a két ellentétes erő, a nehézkedési erő és az égi szellemi tájékozódás ereje között az az erő van, amely a vulkánikus jelenségeket, földrengéseket kelti a Földön. Ezek szabálytalanok.

Milyen érdeklődéssel írták le például a csendes-óceáni Húsvét-szigeten talált csodálatos képződményeket, régi kultúrák különlegesen csodás maradványait. Emlékeznek rá, hogy éppen ezeket az alakzatokat írták le. November eleje óta mindez eltűnt. A Húsvét szigetet egy szörnyű földrengés, tengerrengés söpörte el a Föld színéről. Beleomlott a tengerbe.

Ami a szélben és az időjárásban játszódik le, az bensőségesen összefügg lélegzésünk folyamataival, ahogyan kozmikus nézőpontból leírtam. Ami a vulkánikus erőkben játszódik le, az olyan kapcsolatban van a nehézkedési erővel, hogyha ilyen összefüggésben akarjuk szemlélni, akkor valóban úgy tűnik, mintha érzékfeletti hatalmak a nehézkedési erők törvényszerűségébe avatkozva magukkal vinnék időnként a Föld egy-egy darabját, és másfelől kaotikus állapotba kényszerítenék azt, amit a nehézkedési erők lassanként felépítettek, hogy azután magukkal vigyék.

Így a nehézkedési erő által keletkezett földi képződmények valóban ilyen, mondhatnám, terresztrikus jelenségek révén működnek. De míg az időjárásnál a légnemű, a hő és a vízszerű mozog, addig itt a földi szilárdsággal van dolgunk, és olyan vízszerűvel, amely révén a Föld lázadozni kezd. Itt azzal van dolgunk, ami kivezet a súlyviszonyok szabályosságából, és lassanként éppen úgy elveszi Földünket, mint ahogy a nehézkedési erő létrehozta. Legközelebb elmondom majd, hogy a meteorológiai és vulkánikus jelenségekhez még egy harmadik elem is csatlakozik.

A vulkánikus jelenségekkel a szokásos tudomány voltaképpen nemigen tud mit kezdeni, és gyakran úgy magyarázza, ahogy például nemrég éppen ezzel a szörnyű földrengéssel kapcsolatban olvastam. Valaki cikket írt erről. Egy geológus, vagyis ennek a területnek a tudósa írta le a dolgot, és azt mondta: Ha ezeknek az időnként ismétlődő és annyi mindent elpusztító jelenségeknek az okán gondolkodunk, akkor ezt a legutóbbi földrengést a tektonikus fölmozgások kategóriájába kell sorolnunk. Mit jelent, hogy az okán gondolkodva ezt a tektonikus földmozgásokhoz kell sorolnunk? Ha tektonikus földmozgásokról beszélünk, ezeknél a rengéseknél a Föld különböző részei görbülnek át egymás körül. Ha tehát az átgörbülés okáról akarunk beszélni, akkor szerinte az átgörbülésről kell beszélnünk! Mintha azt mondanánk: a szegénység a szegénységből ered.

A helyzet az, hogy ha az ilyen jelenségek összefüggéseit át akarjuk látni, akkor a szellemhez kell folyamodnunk. Abban a pillanatban, amikor valamilyen terület, például a nehézkedési erő vagy az éteri ritmikus jelenségek szokásos természeti törvényeiről ahhoz térünk át, ami a kozmoszból látszólag a káoszhoz vezet – de azért, hogy a káosz révén a kozmosz magasabb régiójába vezessen – vagyis ha át akarunk hatolni a vulkanikus jelenségeken és a meteorológián, akkor a szellemiséghez kell közelednünk.

Ami, mint mondják, véletlenszerűen illeszkedik a világ egészébe, az a szellemiségben teljes érvényű törvényszerű összefüggésében nyilvánul meg. Tudhatjuk, hogy az embert születése és halála között a meteorológia veszi ki abból, amiben halála és újabb születése között él. Ha a sok mai absztrakcióval szemben konkrétan beszélünk, azt mondhatjuk: az ember a mennyei régiókban olyan törvényszerűségben él, amelyet itt a Földön a levegő körforgásának meteorológiai jelenségei takarnak el. A meteorológia válaszfalat képez az ember földi élményei és a halál és az újabb születés között átéltek között.

Ilyen módon szeretnék arra törekedni, hogy egyre több valóban konkrét összefüggést mutassak be önöknek, nem pusztán körülírásokat.

2.- Dornach, 1922. december 1.

[Az ember alvó állapota télen és nyáron. A Nap napi körforgása és a gondolati élet évi körforgása, és az érzelmi élet. Az ember akarati élete. Halálunk utáni létünk földi moralitásunk következménye.]

Itteni, több hete tartott előadásaim feladata lényegében annak a bemutatása volt, hogy az ember szellemi élete révén ugyanúgy részt vesz az úgynevezett csillagvilágban, mint ahogy fizikai-földi életével a földi létben és történésében vesz részt. Az antropozófia révén felvett szemlélet értelmében az embert a fizikai- és étertestében rejlő erőkre és azokra az erőkre kell tagolnunk, amelyek én-lényében és asztráltestében rejlenek. Tudjuk, hogy lényének ezt a két felét az ember minden alvó állapotban elválasztja egymástól.

Pillantsunk néhány másodpercig erre az alvó emberre. Egyfelől itt van tehát az öntudatlan fizikai emberi test és étertest, de az én-lény és asztráltest is öntudatlan. Azt kérdezhetjük, hogy van-e kapcsolat az emberi természet két öntudatlan része között az alvás állapotában? Tudjuk, hogy éber állapotban, amelyben a mai ember mindennapi tudata létrejön, megvan az a kapcsolat, amely a gondolkodás, érzés és akarat révén elevenedik meg. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy amikor az én-lény és az asztráltest mintegy belemerül az éter- és fizikai testbe, akkor ebből az együttlétből lángra lobban a gondolkodás, az érzés és az akarat.

Az alvó emberben a gondolkodás, az érzés és az akarat nincs jelen. Ha azonban rátekintünk a fizikai testre, azt kell mondanunk: ebben a fizikai földi testben mindazok az erők működnek, amelyek emberi megfigyelésünk szerint hozzátartoznak földi életünkhöz. – Ha lemérjük az ember fizikai testét, azt találjuk, hogy súlya van. Olyan vizsgálatokat hajthatunk végre rajta – vagy legalábbis hipotetikusan elképzelhetjük -, amelyek tisztázzák a benne lejátszódó anyagi folyamatokat. Olyan anyagi folyamatokat találnánk, amelyek folytatják a kinti földi létben talált folyamatokat és a táplálkozás révén folytatódnak az ember bensejében. A fizikai testben azt is megtaláljuk, ami a lélegzés folyamata révén megy végbe. Ami azonban az ember fej-organizációjából indul ki és az idegérzékszervi rendszerhez tartozik, az mintegy letompul vagy teljes sötétségbe merül.

Ha azután a fizikait átszövő étertestet vesszük tekintetbe, úgy semmi esetre sem könnyű tisztázni, hogy ez az étertest hogyan működik az alvás állapotában. Aki azonban némileg belemerült már abba, amit a szellemtudomány mond el az emberről, az könnyen felismeri, hogy az alvó ember éterteste révén is benne él a földi lét környezetének valamennyi éteri erejében, körülményében. Így azt mondhatjuk: az alvó állapotban levő fizikai testben megtaláljuk mindannak a működését, ami a földi léthez tartozik; az étertestben pedig mindannak a működését, ami a Földet beburkoló és átható étervilághoz tartozik.

Ha azonban arra vetjük lelki tekintetünket, ami a fizikai- és étertesten kívül van, az ember én-lényére és asztrális lényére, akkor a dolog nehezebbé válik. Nem képzelhetjük azt, hogy az ember én-lényének, asztrális lényének köze van a fizikai Földhöz és ahhoz sem, ami a Földet, mint éter veszi körül és hatja át.

Az alvás idején történő jelenségekről a nemrég tartott előadásaimban már beszámoltam; ma más nézőpontból akarom ezeket vázolni. Az ember én-lényében és asztráltestében lezajló folyamatokat csak akkor ismerjük meg, ha a szellemtudomány révén hatolunk be abba, ami a Földön és a Föld körül a fizikai erők kibontakozásán és az étererők hatásain kívül megy végbe.

Tekintsünk először a növényvilágra. A növényeket minden évben főképpen tavasszal látjuk a földből kisarjadni, amennyiben nem évelő fákról és hasonlókról van szó. Látjuk, ahogy egyre színesebbé és bujábbá válnak, ősszel pedig újra elhervadnak. Bizonyos értelemben eltűnnek, amikor a földet hó borítja be.

Ez azonban a növényvilág kibontakozásának csak az egyik oldala. A fizikai megismerés azt mondja, hogy a növényvilág tavaszi kibontakozása és őszi hervadása a Nappal függ össze. Azt is megmutatja, hogy a növényvilág zöld festékanyaga csakis a napfény hatására képződhet. A fizikai megismerés tehát a fizikai hatásra végbemenő jelenségekről tudósít, de nem mutatja meg, hogy mindennek a növényi kisarjadásnak, kizöldülésnek, virágzásnak és hervadásnak a lejátszódása folyamán szellemi történés is lezajlik. De ahogyan az ember fizikai organizmusában végbemegy például a vérkeringés és az éteri-folyamatok végbemennek, mint a véredények működése és így tovább, és ahogy ezt a fizikai organizmust áthatja a lelki-szellemiség, úgy a növényben lejátszódó sarjadás, kizöldülés, virágzás és hervadás fizikailag megfigyelt folyamatait is mindenütt áthatják és átszövik a szellemi és lelki kozmikus hatások. Amikor ránézünk egy ember arcára – ránk tekint, arcjátéka esetleg pirulása jelenik meg -, akkor ez az emberi világgal való együttélésünk alapján arra késztet bennünket, hogy a fizikain át lelki, szellemi mivoltára tekintsünk. Ugyanígy kellene megszoknunk, hogy abban is meglássuk a szellemi-lelkiséget, ami Földünk növénytakarójának – mondhatnám – fiziognómiájában és színváltozásában végbemegy.

Amennyiben csak fizikailag akarjuk megismerni a dolgokat, azt mondjuk: a Nap melege és fénye működik a növényen, kialakítja a növény nedveit, klorofilt hoz benne létre, és így tovább. Ha azonban mindezt szellemi tekintettel nézzük, ha a Föld növényi fiziognómiájával szemben úgy viselkedünk, ahogyan az emberi fiziognómiával kapcsolatban megszoktuk, akkor olyasmi nyilatkozik meg számunkra, amit egy egészen konkrét kifejezéssel szeretnék meghatározni, mert ez valóban az itt lejátszódó valóságot fejezi ki. A Nap csak külsőleg küldi fényét a Földre, de nem pusztán világító gázgolyó, hanem valami lényegesen más is. Sugarait a Földre küldi, de ahogyan kifelé küldi a sugarait és a Napra nézve mindenütt a sugarak külsejét észleljük, megvan a sugarak benseje is.

Ha valaki át tudna látni a Nap fényén, és a napfényt csak külső bőrnek tekintené, amelyen át tudna nézni a lelkiséghez, akkor meglátná a Nap lelki hatalmát, lelki lényét. Megszokott emberi tudatunkkal voltaképpen úgy látjuk a Napot, mintha egy papirosból készült embert látnánk. Lenyomat készítésével csak a halott formát állítjuk magunk elé, ez természetesen egészen más, mint a valóságos ember. Az igazi embernél a külső formán át meglátjuk a lelki-szellemiséget. A szokásos emberi tudat voltaképpen ilyen papír-lenyomatot készít magának a Napról. Fényből szőtt bőrén nem látunk át. Ha azonban átlátunk rajta, akkor meglátjuk a Nap egész szellemi-lelki lényét.

Ennek a szellemi-lelki lénynek a tevékenysége éppen úgy tudatosodhat bennünk, mint a Nap fizikai papír-lenyomata. A fizikai megismerés álláspontjából azt mondom: a Nap a Földre süt, ráragyog a kövekre, a talajra. Ezek visszaverik a fényt. Ezáltal látunk minden ásványt. A napsugarak behatolnak a növényekbe, kizöldítik, kisarjasztják őket. Mindez külsőség. – Ha most a Nap szellemi-lelki oldalát nézzük, nem mondhatjuk, hogy a Nap fénye ráragyog az ásványokra, ezek visszaverik a napfényt, és ezáltal látjuk az ásványokat. Nem mondhatjuk, hogy a Nap fénye vagy melege behatol a növényekbe, és ezáltal zöldellnek, hanem azt kell mondanunk: a Nap álmodik – és most arra a számtalan szellemi lényre gondolunk, amely benépesíti a Napot, és lelki-szellemiségét alkotja -, álmai beburkolják a Földet és kialakítják a növényeket.

Ha a Föld felületére gondolnak, a belőle kibújó fizikai növényekre, amelyek eljutnak a virágzásig, akkor ebben a fizikai Napsugarak hatását kapják meg. E felett él és hullámzik azonban a Nap álomélete. Ez csupa imagináció. Azt mondhatjuk: amikor tavasszal elolvad a hótakaró, és a Nap ismét erőre kap akkor lassanként imaginációi is körüllengik és körüllebegik a Földet.

A nap imaginációi imaginatív erők, ezek szövik a növényvilágot. Még ha azt kell is mondanunk, hogy a Földet körülvevő imaginatív világ, imaginatív atmoszféra tavasztól őszig különösképpen eleven azon a vidéken ahol éppen tavasz vagy ősz van, a Nap hatásának álomszerű eleme valamilyen módon azért természetesen a téli időszakban is jelen van. De a tél folyamán ezek, mondhatnám, tompa álmok, nyár idején viszont alakuló, mozgékony álmok. Amikor az ember én-lénye és asztrálteste a fizikai és étertesten kívül tartózkodik, akkor mindenekelőtt abban az elemben él és mozog, amelyben a Nap imaginációi kibontakoznak.

Az elmondottakból megérthetik, hogy az alvás nyáron egészen mást jelent, mint télen, bár az emberi élet jelenlegi tudatállapotában a tudat olyan tompa és bénult, hogy nem észleli az ilyesmit. Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban az emberek érzéseik révén nagyon pontosan különbséget tettek a téli és a nyári alvás között. Azt is tudták, hogy a téli és a nyári alvásnak milyen jelentősége van számukra. Az emberek tudták ezekben a régebbi korokban, hogy a nyári alvásról azt mondhatták: nyár idején a Föld körül képszerű gondolatok szövődnek. Ezt a régebbi korok emberei így fejezték ki: nyáron leszállnak a felső istenek és körüllengik a Földet; télen az alsó istenek szállnak fel a Földből és körüllengik a Földet. Azt az imaginatív világot, amely másként alakul télen és nyáron, a felső és alsó istenek mozgásának érezték. Az emberiség civilizációjának régebbi korszakában azonban azt is tudták, hogy az ember én-lényével és asztráltestével ebben a mozgó imaginatív világban tartózkodik.

Ennek a most kifejtett ténynek szellemtudományos megfigyelése azt is megmutatja azonban, hogy az ember már földi életében milyen kapcsoltban van a Földön kívüli világmindenséggel. Amikor a Föld valamelyik vidékén nyár van, akkor az embert alvás közben voltképpen mindig egy élesen körülhatárolt kozmikus imagináció szövi körül. Szellemi-lelki lénye ezáltal nyár idején, mondhatnám, a Földre nyomódik. Ez a téli időben másképpen van. Tél idején ezeknek az imaginációnak a kontúrjai bizonyos mértékben kitágulnak.

Nyáron alvás közben én-lényünkkel és asztráltestünkkel egészen határozottan a legváltozatosabb alakúra kiformált imaginációk között élünk. Télen a Föld körül laza szövésű alakzatok vannak, ennek következtében az ősz beálltával éjszaka messzire kijut a világba az, ami én-lényünkben és asztráltestünkben élt. A forró nyári időben inkább benne marad az ember a maga szellemi-lelki atmoszférájában, abban, ami énjében és asztráltestében él. Télen kisodródik a világ messzeségeibe, ami énünk és asztralitásunk lényében él. Nem pusztán képszerű, hanem egészen valóságos, ha azt mondjuk: amit az ember lelkileg alakít ki magában és elalvás és felébredés között én-lénye és asztrális lénye vihet ki fizikai és étertestéből, az nyár idején felhalmozódik, télidőben pedig kiáramlik a kozmosz messzeségeibe.

Az ember nem gondolhatja azt, hogy mintegy bezárkózunk földi létünkbe, és a világmindenség mit sem tud rólunk. Ez nem így van. Mondhatjuk ugyan, hogy János-nap idején, nyáron, az ember elbújhat a kozmikus szellemek elől és még megvetendő érzései is támadhatnak; az imaginációk sűrű hálója nem engedi ki ezeket. De hiszen megmaradnak. Karácsonykor az istenek letekintenek a Földre, és akkor kiderül, hogy mi az, ami az ember lényében él, és énjével és asztrális lényével eltávozik. Valóságot ábrázol az a kép, amelyet magunk elé képzelhetünk: hogy tél idején megnyílnak a Föld ablakai és az angyalok és az arkangyalok utánanéznek, hogy milyenek az emberek a Földön.

Az újabb civilizációban lassanként megszoktuk a Földön, hogy amit megismerésünk megenged, azt nyárspolgári józansággal, költőietlen módon fejezzük ki. A magasabb lények mindig költők maradnak, ezért lényüket fizikai józan kifejezésekkel sohasem írhatjuk le helyesen, olyan szavakat kell alkalmaznunk, mint amilyeneket az előbb használtam: karácsonykor megnyílnak a Föld ablakai és az angyalok és arkangyalok benéznek rajtuk, hogy mit is művelnek az emberek egész évben. A magasabb hierarchiák lényei gondolkodásukban is költők és művészek. A szokásos logika kibontakozása a földi nehézség eredménye, ami nem jelenti azt, hogy a Földön nem rendkívül hasznos.

A magasabb lények számára voltaképpen az a fontos, ami az ember lelkületében él, olyan formában, ahogyan most leírtam. A karácsonyi ablakon betekintő angyalokat nem érdekli, amit a professzorok kigondolnak, ettől eltekintenek. A gondolatokkal nemigen törődnek. Ami az emberi érzésekben, az ember érzületében történik, az kozmikus vonatkozásban a Nap évi körforgásával függ össze. Télen tehát nem annyira az kerül az isteni-szellemi világok színe elé, hogy ostobák vagy okosak vagyunk-e a Földön, hanem csakis az, hogy jó vagy rossz emberek vagyunk-e, jólelkűek vagy önzőek. Ezt közli az év körforgásának szabályozása a kozmikus világokkal.

Úgy vélhetik, hogy amit gondolunk, az itt marad a Földnél, mivel azt mondtam, hogy az angyalok és arkangyalok nem törődnek vele, amikor betekintenek a karácsonyi ablakon. De azért nem törődnek vele, mert – kissé józanul kifejezve – csak az ember szellemi-lelki lényének nagyobb, értékesebb pénznemét fogadják el. Ezeket pedig a lelkület, az érzület készíti, meg ami érzelmi, lelki tartalma révén értékes az emberben. A gondolat a kozmosz számára csak váltópénz, aprópénz és ezt alsóbbrendű szellemek hallgatják ki minden éjszaka. Hogy tehát ostobák vagy okosak vagyunk-e, azt a kozmosz nem túlságosan nagy távolságát, inkább csak a Föld környezetét tekintve a legközelebbi, mondhatnám, legalsóbb rendű lényei, leginkább az elementáris lények figyelik meg minden éjszaka. A Nap mindennapi körforgása arra való, hogy gondolataink értékét közölje a kozmosszal, ameddig a gondolatok terjednek; ezek csak a földi környezethez tartoznak. A Nap évi körforgása arra való, hogy lelkületünket, érző lényünket távolabbra vigye a kozmikus világokba.

Akarati természetünk nem vihető ki ilyen módon a kozmoszba. Mert a napi körforgás szabályozása szigorú, huszonnégy óra alatt megy végbe. A Nap évi körforgása szigorúan szabályozott, a napi körforgás szigorú szabályozását gondolataink szigorúan logikus szabályozásán vesszük észre. Az év körforgásának szabályozását lelkületünk utóhatásában észleljük, olyan érzéseket kelt, amely egyes tetteinket jónak, másokat rossznak nevezik.

Harmadiknak az akarat él az emberben. Az akarat kapcsolatban van ugyan az érzéssel, és az érzés kénytelen bizonyos cselekedeteket morálisan jónak, másokat meg nem jónak nevezni. Az akarat azonban meg tudja tenni a morálisan jót és nem jót is. Látjuk, hogy itt nincs szigorú szabályozás. Akaratunk emberi lényünkhöz fűződő viszonya nincsen olyan szigorú értelemben szabályozva, mint a gondolkodás és az érzés. Egy rossz tettet nem nevezhetünk jónak, egy jó tettet sem rossznak, logikus gondolatot nem nevezhetünk logikátlannak, vagy logikátlant logikusnak. Ez abból ered, hogy a gondolkodást a Nap napi hatása befolyásolja, az érzést pedig a Nap évi körforgása. Az akaratot azonban rábízták a Földön az emberiségre. Az ember azt mondhatná: mit bánom, legfeljebb az történik, hogyha logikátlanul gondolkodom, akkor éjszakánként kiviszi logikátlan gondolataimat a kozmoszba, és ott bajt okoznak. Nem az én dolgom, hogy rendet tegyek a kozmoszban. Itt a Földön, illúziókban élve, bizonyos körülmények között mondhat ilyesmit az ember, de halála és újabb születése között ezt sohasem mondaná, mert akkor maga is azokban a világokban tartózkodik, ahol ostoba gondolataival bajt okozott, és mindezt a bajt át is kell élnie. Halála és újabb születése között éppen így benne él azokban a világokban, ahová érzelmi és kedélyállapotai áradtak be. A Földön itt is azt mondhatná: ami érzéseimben élt, az kipárolog a kozmoszba, de az általam okozott bajt átengedem az isteneknek.

Akaratom azonban csak a Földön nincs szabályozva. A materialista ember az emberi életet csak a születés és halál közti idő szerint számolja, és sohasem jut arra a gondolatra, hogy akaratának kozmikus jelentősége lehet. Egyébként arra a gondolatra sem, hogy gondolatainak vagy érzéseinek is lehet kozmikus jelentősége. De még aki jól tudja, hogy a gondolatok a Nap napi körforgása és az érzések a Nap évi körforgása révén jutnak kozmikus jelentőséghez, az is kénytelen az emberek jó és rossz akarata révén véghezvitt földi tettek láttán a kozmikus elemet elkerülve közeledni az emberi természethez, hogy meglássa, hogyan jut ki a kozmoszba az, ami az emberi akaratban hat. Az embernek ugyanis magának kell a kozmoszba vinnie azt, ami az emberi akaratban hat, és ezt akkor viszi ki, amikor áthaladt a halál kapuján. Erre nem való a napok vagy az évek lefolyása, csak a halál kapuja, amelyen azt viszi át az ember, ami jót vagy rosszat akarata révén vitt véghez itt a Földön.

Az ember lelki tekintetben sajátságosan viszonyul a kozmoszhoz. Gondolatainkról azt mondjuk: ezek a mi gondolataink. De ezek nem önkényesek. Gondolkodásunkkal a világ törvényeihez kell alkalmazkodnunk, különben összeütközésbe kerülünk a világ minden történésével. Ha egy előttem álló kisgyermekről azt gondolom, hogy aggastyán, akkor gondolkodásomban talán az önkény vezetett, de gondolataim nem igazodtak a világhoz. Gondolatainkra vonatkozóan tehát egyáltalán nem vagyunk függetlenek, annyira nem, hogy gondolataink mindjárt a Nap napi körforgásával jutnak ki a kozmoszba.

Érzéseinkkel sem vagyunk függetlenek; ezeket az év körforgása viszi ki. Tehát a fejünkben lévő gondolatok és a szívünkben lévő érzések már földi életünk folyamán sem élnek csak bennünk, hanem kozmikus lét él velük. Csak azt őrizzük magunkban halálunkig, ami az akaratunkban él, ezt testünk levetése után, amikor már nincs dolgunk a földi erőkkel, átvisszük a halál kapuján túlra.

Amikor az ember átlép a halál kapuján, megterheli mindaz, ami akarati cselekvéseiből jött létre. Születése és halála között az van körülötte, ami az ásványokban, növényekben, állatokban és a fizikai emberekben él, ami benne él a felhőkben, folyókban, hegyekben, csillagokban, amennyiben külső fényük látható, de fizikai és étertestének levetése után, a halál kapuján áthaladva is egy világ van körülötte. Éppen az a világ van körülötte, amelybe éjszakánként a gondolatai átmentek, érzései minden év körforgásában átmentek: ezt gondoltad, ezt érezted. – Most úgy tűnik, mintha a magasabb hierarchiák lényei előhoznák gondolatait és érzéseit. A már jellemzett módon nézték meg ezeket. Most értelmünk, lelkületünk sugárzik felénk. Ahogy a földi létre reggeltől estig rásüt a Nap, majd lenyugszik és éjszaka lesz, úgy sugárzanak felénk nappalként bölcsességeink, miután áthaladtunk majd a halál kapuján, úgy sötétednek és homályosodnak körülöttünk a szellemi fények, és éjszaka lesz felhalmozódott ostobaságaink nyomán. Ami a Földön nappal és éjszaka, az a halál kapuján való áthaladás után bölcsességeink és ostobaságaink eredménye lesz körülöttünk. Amit pedig az ember a Földkerekségen az év körforgásában, mint tavaszt, nyarat, őszt, és telet, a hő-állapot változásaként közérzetének változásaként él át, azt a halál kapuján áthaladva szintén, mint valamilyen körforgást él át, de ez lényegesen hosszabb ideig tart. Átéli az életet serkentő melegséget, vagyis a szellem-énjét előrevivő jó érzéseit, a jó iránt érzett rokonszenvét; a halál kapuján való áthaladása után dideregve éli át a rossz és erkölcstelen iránt érzett rokonszenvét. Ahogy a Földön nyári melegben és téli hidegben élünk, úgy halálunk után jó érzésünk melegít, rossz érzésünktől didergünk; akaratunk hatásait átvisszük ezeken a szellemi évszakokon és napszakokon.

Amint áthaladtunk a halál kapuján, földi-morális mivoltunk hatásaivá válunk. Környezetünket ostobaságaink és bölcsességeink, a jó iránt érzett rokonszenvünk és ellenszenvünk hatja át.

Így azt mondhatjuk: ahogy a Földön a nyár meleg, életet serkentő levegője és a tél didergető levegője van körülöttünk, úgy halálunk után olyan szellemi-lelki atmoszféra vesz körül bennünket, amely meleg, életet serkentő, amennyiben jó érzéseink hozták létre, és didergető atmoszféra, amennyiben rossz érzéseink hozták létre. Itt a Földön, legalább bizonyos vidékeknek közös a nyári és a téli hőmérséklete. A halált követő időben mindenkinek megvan a saját atmoszférája, ezt saját maga hozta létre. Ezek éppen a halál utáni legjelentősebb élmények, hogy az egyik dideregve megy a másik mellett, míg a másik életet serkentő melegben van.

Ilyen tapasztalatokat szerezhetünk halálunk után. A lélekvilágban átélt tapasztalatokhoz, amelyeket „A világ és az ember” című könyvemben írtam le főként az tartozik hozzá, hogy a Földön gonosz érzéseket tápláló embereknek rossz tapasztalataikat, a jó érzéseket kibontakoztató emberek szemlélése közben kell átélniük.

Elmondhatjuk, hogy a halál kapujának átlépése után mindaz kiderül, ami azelőtt az ember bensejében rejtőzött. Ekkor az alvás is kozmikus jelentőségre tesz szert, valamint téli létünk is. Éjszakánként azért alszunk, hogy előkészítsük azt a fényt, amelyben halálunk után kell élnünk, téli tapasztalatainkat azért éljük át, hogy előkészítsük azokat a szellemi-lelki meleg viszonyokat, amelyekbe halálunk után belépünk. Tetteink hatásait abba visszük bele, amit mintegy a szellemi világ atmoszférájaként készítettünk magunknak.

Itt a Földön fizikai testünk révén, mint földi lények élünk, akiknek súlya van. Lélegzésünk révén a levegő körforgásában élünk, és odakint a csillagokat látjuk. Amint áthaladtunk a halál kapuján, odakint a szellemi-lelki világban eltávolodunk a Földtől. Mintegy a csillagokon kívül vagyunk, túlsó oldalukról nézünk a csillagokra, visszatekintünk a csillagvilágra. Nem a Föld talaján állunk, hanem kozmikus gondolatokban és kozmikus erőkben létezünk. Abban az atmoszférában élünk, amelyet szellemi-lelki módon mi készítettünk magunknak, ahogyan leírtam. Visszatekintünk a csillagokra, nem a csillagok ragyogását látjuk, hanem a hierarchiákat, azokat a szellemi lényeket, akiknek a fizikai csillagok, csak képmásai.

Így az ember egyre inkább megtanulhatja itt a Földön, hogy milyen lesz az élete, amikor átlépett a halál kapuján. Vannak, akik azt mondják: Minek kell mindezt tudnom? Majd meglátom a halálom után! – Ez körülbelül olyan, mintha az ember kétségbe vonná szeme világának az értékét. Mert az ember a fejlődés során egyre inkább olyan létformába jut el, ahol a most leírtak átélését azáltal kell a halál utáni időre megszereznie, hogy itt a Földön először gondolatokba foglalja. Ha a Földön kirekesztjük a szellemi világról való tudást, ez szellemi-lelki megvakítást jelent a halál utáni életre. Ha az itteni világban elutasítjuk a szellemi világról való tudást, akkor a halál kapuján áthaladva egyszerűen nyomorékként lépünk a szellemi világba, mert az emberiség a szabadság felé fejlődik.

Ezt az emberiségnek egyre világosabban kellene értenie, és be kellene látnia ebből a szellemi világ ismeretének szükségét.

3.- Dornach, 1922. december 3.

[Az embernek a földi és a földöntúli világ létéhez fűződő kapcsolata. A luciferi és az ahrimáni lények harca az emberért az alvás idején.]

Mostani fejtegetéseim során szeretném egyre érthetőbbé tenni, hogy az ember lénye nemcsak a földi világhoz, a földi élethez tartozik, hanem a kozmikus léthez, a csillagvilág életéhez is. Ilyen vonatkozásban már sok mindent kifejtettem. Félreértések elkerülésére szeretném a következő megjegyzést előrebocsátani. Amikor az embernek a csillagvilággal fennálló összefüggéséről beszélünk, az a szemrehányás érhet, hogy a ma gyakorta művelt dilettáns asztrológiához hajlunk. Ha az ilyen vonatkozásban elmondott dolgokat helyesen értjük meg, akkor kiderül értelmezésünk óriási eltérése attól a dilettantizmustól, amely a régi asztrológiai hagyományokhoz kapcsolódva ma olyan gyakran megnyilvánul.

Azt mondjuk, hogy az ember itt születése és halála között olyan lény, aki összefügg a Földdel és történéseivel. Hogyan értjük ezt? Úgy értjük, hogy az ember születése és halála között attól kapja életét, hogy először is anyagcsererendszerébe földi anyagok táplálékát veszi fel, és ezeket szervezetében feldolgozza. Lélegzetével és a légzéshez csatlakozó belső folyamatokkal a továbbiakban is a Földhöz, vagyis a Föld légköréhez kapcsolódik. Arról is beszélünk, hogy az ember érzékszerveivel észleli a Föld külső tárgyait, sőt a Földön túliak vetületét is, ami egyébként sokkal földibb jellegű, mint általában hiszik. Így egészében véve azt mondhatjuk, hogy az ember érzékszerveivel, ritmikus rendszerével és anyagcsere-rendszerével veszi fel magába a földi létet, és önmagában folytatja azokat a folyamatokat, amelyeket a földi lét és annak folyamatai hoznak létre. Az emberben azonban éppen így megvan a kozmikus, Földön túli folyamatok folytatása is. Amikor arról van szó, hogy az embert befolyásolja például a Hold, a Vénusz vagy a Mars, akkor nem kell azt hinnünk, hogy a Mars, a Vénusz vagy a Hold valamiféle sugárzást vagy hasonlót bocsát le, és ez hatja át az embert. Ha például azt mondják, hogy az embert a Hold befolyásolja, akkor ezt teljesen analóg módon kell felfognunk, mint amikor azt mondják, hogy az embert a földi szubsztanciák befolyásolják.

Amikor az ember elmegy egy almafa mellett, leszed egy almát és megeszi, akkor mondhatjuk, hogy az almafának hatása van az emberre, de ezt nem képzeljük el olyan közvetlen módon, hogy az almafa sugárzásokat bocsát az emberre. Vagy ha egy ember mondjuk, egy legelő mellett megy el, ahol egy ökör van, és nyolc nap múlva eszik az ökör húsából, akkor sem képzeljük el ezt olyan közvetlenül, hogy az ökör befolyásolta az embert. Így természetesen azt sem kell direkt módon elképzelnünk, amit a csillagvilágnak z emberre gyakorolt hatásáról kell mondanunk. A csillagvilágnak az emberhez és az embernek a csillagvilághoz fűződő viszonya ugyanolyan reális, mint az embernek ahhoz az ökörhöz, amely mellett elmegy, és azután a húsából eszik.

Ma azokról a kapcsolatokról szeretnék beszélni, amelyek az ember és a világ, valamint a földi lét, és a földöntúli lét között fennállnak. Ha még egyszer rátekintünk arra, ahogy az ember az ébrenlét és az alvás váltakozó állapotában él, akkor először is azzal kell tisztában lennünk, hogy éber állapotában az embernek elsősorban a földi szubsztanciákhoz és erőkhöz fűződő kölcsönös viszonya jön létre. Az ember ébrenléte folyamán érzékszerveivel észlel. Alvás közben nem észlel az érzékszerveivel. Az ember általában csak nappali éber állapotban eszik és iszik, bár ezt némelyek talán még alvás közben is szeretnék. Csak a légzés és a vele kapcsolatos vérkeringési folyamat – mint a ritmikus folyamatok általában – játszódik le éber és alvó állapotban is az emberben. De mégis eltérőek az ébrenlét és az alvás állapotában. Később beszélek még arról, hogy mi a különbség az éber és az alvó légzés között. Maradjunk most először annál, hogy az ember ébrenléte alatt érzékszervei és anyagcsere-rendszere révén van kapcsolatban a külső világgal, egyelőre csak a közismert dolgokra vonatkozóan; tehát ezzel csak ismerős tényt állapítunk meg.

Induljunk ki abból, hogy az ember éber állapotban a külső világból veszi fel a táplálékát. A táplálék feldolgozásának hatására éber állapotban belső tevékenység is végbemegy az emberben. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy amíg éber állapotban, a táplálék felvétele után, ennek hatására belső fizikai és éteri tevékenység is folyik az emberben, fizikai és éteri organizmusát áthatja az ember én-lénye és asztrális lénye.

Az ébrenlét alatt az ember én-lénye és asztrális lénye hatalmába keríti azt, ami a táplálkozáshoz csatlakozva megy végbe a fizikai és éteri emberben. Az alvás állapotában azonban nem megy végbe az, ami az én-lény és az asztrális ember hatására történik. Alvó állapotban olyan tevékenység és hatás éri az ember fizikai és étertestét, amely nem a Földből indul ki, hanem a Föld kozmikus környezetéből, a csillagok világából.

Azt mondhatjuk, és megint csak nem képletesen, hanem reális értelemben: nappal az ember a földi anyagok szubsztancialitását eszi, éjszaka pedig azt veszi fel, amit a csillagok és folyamatai nyújtanak neki. Így tehát az embert ébrenléte bizonyos mértékben a Földhöz köti, alvás közben pedig mintegy elviszik a Földről, és mondhatnám, égi folyamtok játszódnak le benne, mégpedig fizikai és étertestében.

A materialista megismerés szerint elalvás után csak a felvett anyagok működtetik erőiket az emberben, holott az alvó állapotban felvett anyagokat a Föld környezetének kozmikus erői dolgozzák fel. Mondjuk, például fehérjét veszünk fel. Ezt a fehérjét csak az köti a Földhöz, hogy az embert éber állapotában lelki és szellemi mivolta, tehát asztrális lénye és én-lénye hatja át. Alvó állapotban erre a fehérjére a bolygók egész világa hat, a Holdtól a Szaturnuszig, és az állócsillagok is. Ha egy vegyész az alvó ember belső folyamatait szeretné vizsgálni, akkor nemcsak a földi kémiát kellene ismernie, hanem a szellemi kémiát is, mert ilyenkor más folyamatok játszódnak le mint a nappali ébrenlét alatt.

Ugyanez a helyzet az ember én-lényével és asztrális lényével is, amelyek alvás közben elválnak a fizikai és az étertesttől. Ezek nincsenek ugyan közvetlen kapcsolatban a csillagvilággal, hanem azokkal a lényekkel vannak kapcsolatban, akiknek a Nap, a Hold és a csillagok fizikai képmásuk, tehát a magasabb hierarchiák lényeivel. Így azt mondhatnánk, hogy az alvó emberben egyfajta kettősség van. Énje és asztrálteste

– mondhatnám, szelleme és lelke – a magasabb világ birodalmának szellemi lényeinek adja át magát. Testei, a fizikai test és az étertest, a magasabb lények kozmikus-fizikai képmásának, fizikai vetületének adják át magukat. – Amennyiben az ember földi lénynek tudja magát, intellektualizmusának hatására voltaképpen egyre inkább materialista nyárspolgár lett. Az újabb kort az intellektuális előrehaladás koránk nevezik, de majdnem éppen úgy a nyárspolgári, a materialista nyárspolgári előrehaladás korának is nevezhetnénk. Mert az ember nincs tudatában annak, hogy egyébtől is függ, mint a Föld érzékszervi benyomásaitól, azoktól a ritmikus folyamatoktól, amelyeket a földi folyamatok keltenek benne, és azoktól az anyagcsere-folyamatoktól, amelyeknek szintén földi eredete van. Az ember ezért nincs tudatában annak, hogy voltaképpen a világmindenségbe illeszkedik. Ez a beilleszkedés pedig roppant bonyolult. Az élet rendkívül bonyolulttá válik, ha – mondhatnám – elhúzzuk előle azt a fátylat, amely mindig ott van az ember előtt és ezért csak az érzéki világot látja, a mögötte rejlő szellemet pedig nem. Akkor kiderül, hogy az embert nemcsak a most közvetlenül megfigyelhető lények és fizikai vetületük, a csillagok, befolyásolják, hanem, hogy a földi létben is jelen vannak a csillagokkal rokon érzékfeletti lények, akik lakóhelyüket bizonyos mértékben a földi területen ütötték fel.

Tudják, hogy az ótestamentumi nép Jahvét tisztelte. A tisztelet egy valóságos lényt illetett. Ez a lény a fizikai világban megnyilvánuló Holddal függ össze. Természetesen többé-kevésbé mindig képszerű, de ugyanakkor reális is, ha azt mondjuk, hogy a Jahve-lény a Holdon lakik. Ami a Jahve-lényhez tartozik, az a Hold létével függ össze.

Vannak azonban lények, akik a Holdnak a Földtől való elszakadásakor, hogy úgy mondjam, nem voltak hajlandóak a Jahve-lényekkel a Holdra utazni, ottmaradtak a földi téren. Így, ha a Holdra tekintünk, mintegy a szabályszerű Jahve-lényeket sejthetjük ott. Azt mondhatjuk, hogy ez annak a külső fizikai vetülete, ami mint Jahve-lény szabályszerű módon vesz részt a világ rendjében. Ha azonban azt ismerjük meg, ami a Föld felszínében, a szilárd talajban és a vizesben játszódik le, akkor azokat a lényeket kapjuk, akik elutasították, hogy lakóhelyüket a Holdon üssék fel, és szabálytalan módon a Földre költöztek.

Az úgynevezett Hold-lényeknek segítőik is vannak. Ezek éppen úgy hozzátartoznak a Merkúrhoz és a Vénuszhoz, mint ahogy a Hold-lények a Holdhoz tartoznak, így a Hold-lények, Vénusz-lények és Merkúr-lények valamiféle hármasságot alkotnak. A világmindenség ilyenfajta szabályos lényei éppen ezekhez a csillagokhoz tartoznak. De a Föld földszerű és vizes elemében is vannak olyan lények, akik ugyanebbe a kategóriába, de mondhatnám, egy másik korszakhoz tartoznak és nem haladtak együtt, amikor a földiség, a Hold, a Vénusz és a többi révén kozmikussá vált. Ezek a lények ugyanúgy hatnak az alvó emberre, mint a kozmikus lények, de káros befolyásuk van. Ezt a káros hatást egy bizonyos esetben így jellemezhetem: amikor az ember elalszik és elalvása és ébredése között alvó állapotba kerül, akkor ezek a szabálytalan Hold-, Vénusz-, és Merkúr-lények közelednek hozzá, és azt a feladatot tűzik maguk elé, hogy – elalvása és felébredése között, öntudatlan állapotban- bebeszéljék neki, hogy a gonosz jó, és a jó gonosz.

A beavatásban valóban megrendítő, iszonyúan fájdalmas, hogy általa olyan dolgokat ismerünk meg a szokásos tudat küszöbén túl, amelyek semmiképpen sem veszélytelenek az ember számára. A külső materialista beállítottságú életben fogalmunk sem lehet róla, hogy az ember milyen dolgoknak van kitéve elalvás és ébredés között. Valóban ki van téve ezeknek a lényeknek, akik bebeszélik neki alvó állapotában, hogy a jó a gonosz és a gonosz a jó. Mert a földi-morális rend az ember étertestéhez van kötve és az alvó ember morális vívmányait voltaképpen az ágyban hagyja. Alvó állapotába nem morális kvalitásaival felvértezve megy át.

A természettudomány ma már mindenütt súrolja azokat a jelenségeket, amelyeket a szellemtudományban ki kell fejtenünk. Talán olvasták nemrégen az újságokban azt az érdekes közlést, amelyet statisztikailag vettek fel, és teljesen megfelel a valóságnak. Azt mondták, hogy legjobban voltaképpen a bűnözők alszanak a börtönben; ha igazi, megátalkodott bűnözők, akkor alvás közben egyáltalán nem gyötrik őket rossz álmok és ehhez hasonlók. Ez ugyanis csak akkor merül fel újra, amikor étertestükbe merülnek, és ebben megint ott van a morális minősítés. Aki moralitásra törekszik, annál sokkal inkább megtörténhet, hogy étertestének morális alkata révén asztráltestébe is átvisz valamit, és azután az aránylag csekély immoralitás is álmokkal gyötri. Mindenesetre az a helyzet, hogy az ember alvó állapotában egyáltalán nem, vagy csak csekély intenzitással viszi át a földi életben szerzett morális jellegét, viszont ki van téve például azoknak a lényeknek, akikről az előbb beszéltem.

Ezek a lények azonosak azokkal, akiket egyébként mindig az ahrimáni lények kategóriájába sorolok. Az a feladatuk, hogy az embert lehetőleg megtartsák a Földön. „A szellemtudomány körvonalai”-nak leírásaiból tudják, hogy a Föld egykor feloldódik, és átmegy a Jupiter-állapotba. Ezt akarják ezek a lények megakadályozni. Különösen azt akarják megakadályozni, hogy az ember szabályosan fejlődjön a Földdel együtt, és azután megfelelő módon belenövekedjen a Jupiter- állapotba. A Földet saját létében akarják konzerválni, fenn akarják tartani, és az embert meg akarják tartani a Föld számára. Ezért állandóan a legintenzívebb módon fáradoznak a következőkön. Ezek olyan folyamatok, amelyek mondhatnám, a lét színfalai mögött reális folyamatként mennek végbe, amióta az emberi nem itt él a Földön. Az ember az alvó állapoton én-lényével és asztrális lényével megy keresztül. A jogtalanul Földön lakó Hold-, Vénusz- és Merkúr-lények voltaképpen mindig megpróbálják, hogy az embernek alvó állapotában a földi éterből étertestet adjanak. Ez valójában szinte sohasem sikerül. Később beszélek majd egyszer olyan ritka esetekről, amikor ez sikerül, de ez szinte sohasem történik meg. A próbálkozást azonban nem adják fel, mert ezek a lények mindig azt hiszik, hogy amikor az alvó ember étertestét az ágyban hagyta, akkor földi éterből való étertesttel sikerül őt körülvenni és áthatni. Ezt szeretnék ezek a lények.

Ha egy ilyen ahrimáni lénynek valóban sikerülne, hogy az emberbe ismétlődő alvása közben fokozatosan egy egész étertestet belevigyen, akkor az ember a halála után, amikor étertestében van, fenn tudná magát tartani az étertestében. Hiszen az étertest egyébként néhány nap alatt feloszlik. De így az ember fenntarthatná magát étertestében, és lassanként létrejönne egy éteri-emberi nem. Ezt akarják a szellemi világnak erről a részéről. Ezáltal konzerválhatnák a Földet. A Föld szilárd és vizes szövedékében valóban olyan lények serege található, amely az emberiséget a Föld végezetéig fokozatosan kísértetekké, éteri kísértetekké szeretné változtatni, hogy ne tudjuk a földfejlődés normális célját elérni. Ezek a lények éjszakánként egyáltalán nem csüggednek el. Mindegyre úgy vélik, hogy próbálkozásuk sikerrel járhat.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy mint emberek tűrhetően értelmesek vagyunk; a fokozódó nyárspolgáriság jelenlegi korában ez az értelem különösen aggasztó mértékben alakul ki. Az ember büszkélkedhet tehát bizonyos értelemmel, de ez távolról sem éri el ezeknek a sokkal magasabb lényeknek az értelmét, akik a most elmondottakat szeretnék véghezvinni. Nem kellene tehát azt mondani, hogy ezek a lények borzasztóan ostobák lehetnek. Egyáltalán nem ostobák. Mivel tettüket csak az alvó emberen hajthatják végre, így semmi sem tartja vissza őket attól a hitüktől, hogy a Föld-korszak vége előtt mégiscsak sikerül az emberi nem nagy részét attól visszatartani, hogy elérje a Föld Jupiter-megtestesülésével összefüggő eljövendő rendeltetését.

Aki azonban mégis beletekint az érzéki élet színfalai mögé, az meglátja, hogy ezek a lények olykor csüggedtek és csalódottak. Ezeket a csalódásokat nem éjszakánként élik át, hanem napközben. Látjuk, hogy csalódásokat élnek át, amikor például kórházakban találkozunk ezekkel az ahrimáni lényekkel. Hiszen az embert megtámadó betegségek egyfelől megkövetelik, hogy gyógyításukért minden körülmények között megtegyünk minden lehetőt. Másfelől viszont azt kell kérdeznünk: Hogyan merülnek fel a természeti lét sötét öléből az emberi betegség állapotai? – Azok a betegségek, amelyek nem külső hatásra jönnek létre, hanem az ember bensejéből merülnek fel, azzal függenek össze, hogy amikor az ahrimáni lények már csaknem elérték valakinél, hogy a rendes étertestén kívül átvegyen még egy étertestet, akkor ezek az emberek betegség-okokat vesznek fel magukba, hogyha felébredéskor fizikai testükbe és rendes étertestükbe már éteri jellegű testi törvényszerűségeket vittek be. A szabályos Vénusz-, Merkúr,- és Hold-lények ezekkel a betegség-okozókkal védekeznek a jogosulatlan lények káros befolyása ellen. Ha az ember nem kapná meg olykor valamelyik betegséget, akkor az a veszély fenyegetné, amelyről most beszéltem. Teste valamilyen betegség hatása alá kerül, hogy – ha szabad így kifejeznem magam – kiizzadhassa azokat a jogosulatlan éterfolyamatokat, amelyeket az ahrimáni hatásra vett fel.

A tévedés lehetősége az a további reakció, amit azért idéznek elő, hogy az ember ne essen áldozatul ennek az ahrimáni befolyásnak. A harmadik dolog az egoizmus. Az embernek nem kellene túlzott értelemben betegnek lennie, tévedésbe esnie és önzőnek lennie. Az egoizmus szintén az embernek a rendes földfejlődéshez való ragaszkodása azzal szemben, hogy az ahrimáni lények kiragadják emberi lényét.

Ezeket a lényeket a szokásos érzéki lét színfalai mögött fedezzük fel. A lények egy másik fajtáját azáltal képzelhetjük el, ha tudjuk, hogy az emberre nemcsak a Hold, a Vénusz és a Merkúr hat a kozmoszból, hanem a Nap mögött a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz is.

Az úgynevezett francia kurzusban tartott itteni előadásaimból tudják, hogy a Hold főképpen azoknak a lényeknek a fizikai vetülete, akik az embert behozzák a fizikai világba. A Szaturnusz viszont azoknak a lényeknek a fizikai vetülete, akik ismét kiviszik a földi fizikai világból. Az embert a Hold hozza le a Földre. A Szaturnusz ismét visszaviszi, előbb a kozmikus messzeségekbe és innen azután a szellemi világba. Ahogy a Jahve holdistenségnek a Vénusz és a Merkúr lényei segítenek, úgy a Szaturnusznak, a Jupiter és Mars segít abban, hogy az ember lénye tovább haladhasson a kozmikus messzeségekbe és a szellemi világba. Ezek a hatások ellentétesen befolyásolják az embert, mint amelyek a Hold lényével kapcsolatosak.

A helyzet az, hogy az emberre tizenhetedik, tizennyolcadik évéig elsősorban a Hold, a Vénusz és a Merkúr fejti ki hatásait. Huszadik, huszonegyedik évünkön túl főképpen a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz befolyása érvényesül, de csak későbben fokozódik annyira, hogy kivezessen földi létünkből a szellemi világba. Az ember belső alkata valóban a belső bolygóktól a külső bolygókhoz való átmenettől függ. Tizenhetedik-tizennyolcadik évünkig például elsősorban az egész testet átható, nagyvérkörtől függünk. Később inkább a kisvérkörtől kerülünk függésbe. Ezeket azonban későbbi előadásokra kell hagynunk. Most az érdekel bennünket, hogy ahogy a Föld szilárd és folyékony alkotórészeiben szabálytalan Hold-, Vénusz- és Merkúr-lények laknak, ugyanúgy szabálytalan Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-lények is létfeltételeikre, képletesen kifejezve lakóhelyükre találnak a Földet körülvevő melegben és levegőben. Ezek a lények is nagy befolyással rendelkeznek az alvó állapotban lévő emberre. Hatásuk azonban egészen ellentétes irányú.

Ezek a lények, hogy úgy mondjam, morális automatává szeretnék tenni az embert, hogy éber állapotban egyáltalán ne hallgasson az ösztöneire, vérének szavára, mindezt utasítsa el és csak a jogosulatlan Mars-, Jupiter- és Szaturnusz- lények sugallatainak engedelmeskedjék, tehát olyan morális automata legyen, amelynek egy valaha eljövendő szabadságra még kilátása sincs. Ezek a lények ezt akarják, és befolyásuk rendkívül erős. Minden éjjel arra szeretnék rábírni az embert, hogy a csillagvilág befolyását befogadva ne térjenek vissza a földi világ befolyásának felvételére. Az embert teljesen ki szeretnék emelni földi életéből. Már az emberi nem földi keletkezésének kezdete óta azt akarták, hogy az ember megvesse a Földet, ahol szabadságára eszmélhet, ne ébredjen rá a szabadságára, hanem maradjon olyan morális automata, amilyen a Föld kialakulásának előző metamorfózisában, a Hold-létben volt.

Azt lehet mondani, hogy az ember voltaképpen két egymással harcoló kozmikus hadsereg között foglal helyet, az egyik a hő és a levegő elemében táborozik, a másik a szilárd és folyékony elemben. Fizikai testi léte elfedi előle, hogy lényéért milyen iszonyú harcot vívnak a kozmoszban. Az embernek ma tudatosan kell az őt érintő tudáshoz jutnia, mert hiszen éppen azáltal ember, hogy a szellemi világ erői fáradoznak érte. Fontos, hogy az ember ma tudást szerezzen arról, hogy emberi mivolta voltaképpen miben áll.

Sötét materialista megismerésünket egykor sokkal jogosabban lebecsülhetik majd a Földön, összehasonlítva azzal, amit az emberiség a jövőben fog a fizikai mögött rejlő szellemiségről tudni, mint ahogy nekünk jogunk van azt mondani: milyen gyermeteg természettudományos ismereteik voltak a görögöknek! Igazán gyerekek voltak, mi pedig csodálatosan sokra vittük! – Főleg a nyárspolgáriságban vittük csodálatosan sokra, és az ilyen kritikához inkább akkor lesz jogunk, ha alapos tudással beszélhetünk azokról a harcokról, amelyeket az ember lényéért vívnak a Földön.

De megvannak a jelei annak is, hogy korunkban kell megkezdődnie az ilyen tudás elterjedésének. A legtöbb ember előtt ma még létünk sötét homályában vannak elrejtve azok a leírt küzdelmek, amelyeket a luciferi és ahrimáni lények folytatnak a világmindenségben az ember lényéért. Ezek a küzdelmek azonban hatnak mindarra, amit az emberiség igen jól lát, amiben tudatosan benne él. Ha nem akarunk civilizációnk életében alvó életet folytatni, akkor meg kell ítélnünk azokat az első hullámokat, amelyek a szellemi világnak arról az oldaláról csapódnak le, amit említettem.

Két hadsereg hullámai csapódnak be kultúréletünkbe, a luciferiek a Föld hő- és levegő-viszonyaiban, és az ahrimániak a földi és vízi viszonyokban. A luciferi hadsereg ma mindenekelőtt az elöregedett teológiát fertőzi, és kultúréletünkben ennek a luciferi hatalomnak a következményei azok az állítások, amelyek Krisztust mítosszá akarják nyilvánítani. Mert Krisztus a Golgotai Misztérium révén szállt le reális lényként a Földre. Ez természetesen mindenekelőtt azoknak a lényeknek a szándékait keresztezi, akik az embert nem szabad lénnyé, hanem morális automatává akarják tenni. Ezért akarják Krisztus valóságos lényét eltörölni, és mítosszá nyilvánítani. Követhetik a XIX. század irodalmában, hogy ezeket a hipotéziseket milyen szellemesen képviselik az olyan teológusok, mint David Friedrich Strau, Kalthoff, és így tovább, vagy például az őket követő – inkább szajkózónak mondható – Arthur Drews. Ők mindenütt azt a szemléletet képviselik, hogy Krisztus mitológiai alak, pusztán kép, amely megragadta az emberek fantáziaerőit. Sok minden fog eljutni hozzánk ebből a hadseregből, de ez volt az első hulláma.

Az ahrimáni hadsereg második hulláma attól a seregtől származik, amely a szilárd földi viszonyok, valamint a Föld vizes környezetében tartózkodik Itt az ellenkező szemlélet érvényesül: elvetik Krisztust és csak az „egyszerű názáreti embert”, Jézus fizikai személyiségét hagyják érvényre jutni – ez ugyancsak teológiai sajátosság!

Krisztust mítosszá alakítani teljesen luciferi dolog, az viszont teljesen ahrimáni, ha a Golgotai Misztériumot átélt lényt pusztán emberré változtatják, még ha különféle tulajdonságokkal ruházzák is fel. Ez nemigen sikerül, az egyszerű „názáreti embert” csak a közlések és hagyományok kiiktatásával lehet összehozni! De a teológiának ebben a sajátosságában nagyon is megmutatkozik, hogy az emberiség kultúrájába az ahrimáni hullám csapódik be

A dolgok helyes megítéléséhez egészen a színfalak mögé kell a szokásos földi létet követnünk. Ha az emberiség nem szánná rá magát, hogy rátekintsen arra, amit ma a szellemi világból kiindulva mondhatunk, akkor egyre kevésbé ítélhetné meg az ilyen jelenségeket, és ezek így öntudatlan mivoltában ragadnák meg. Az emberiség számára azonban egyre veszélyesebbé válik, ha átadja magát nem tudatos lényének. Egyre inkább a tiszta, világos megfontoltságra, a valóság szemlélésére, valóságérzékre lesz szüksége.

Talán akkor érezzük legjobban, hogy ennek a tiszta megfontoltságnak és valóságérzéknek hová kell fordulnia, ha látjuk ma ezeknek a különös jelenségeknek az érvényesülését: hogy a teológia egyfelől tagadja Krisztust, másfelől pedig mítoszt csinál belőle. Ezek a jelenségek egyre jobban ki fognak terjedni és azt mutatják, hogy az emberiségnek világos, biztos szemlélettel kell rendelkeznie a fizikai világra gyakorolt szellemi befolyásokról, különösen az embert érő hatásokról, nehogy azok az emberek vesztét okozzák.

Talán említettem már, hogy volt egyszer két ember, találtak egy formás vasdarabot. Az egyik azt mondta: jó lesz patkónak, megpatkolom vele a lovamat. A másik azt mondta: nem lehet, ez mágnes és nem patkolásra való! Nem látok semmi mágnest, mondta az első, bolond fickó vagy, ha azt mondod, hogy ebben láthatatlan mágneses erők vannak! Ez patkolásra való!

Ilyenek ma azok az emberek, akik a szellemi világból kiinduló közléseket nem akarják befogadni. Képszerűen kifejezve, az egész világgal lovat akarnak patkolni, mert nem akarják a benne lévő érzékfeletti erőket érvényre juttatni; nem hasznosítják a benne lévő mágneses erőt, hanem lovat patkolnak. Természetesen nem is olyan régen volt olyan kor, amikor minden ilyen alakú vasat patkolásra használtak. Ezt ma már nem lehet.

Eljön az az idő, amikor az embernek a szokásos szociális együttélésben is szüksége lesz a szellemi világokból eredő közlésekre. Erre gondolnunk kell. Akkor az antropozófia nemcsak az értelembe hatol be – ennek csekély a jelentősége -, hanem mindenekelőtt az akaratba. Ennek viszont nagy a jelentősége. Gondoljunk erre egyre inkább!

4.- Dornach, 1922. december 15.

[Az ember földi moralitásának alapja a magasabb hierarchiákkal való együttélés a halál és újabb születés között. A szeretet, az emlékezés és a szabadság érzése. A morális világ realitását lehetetlenség antropozófus szellemtudomány nélkül elismerni.]

Emlékezzünk vissza azokra a fejtegetésekre, amelyeket az ember halála és újabb születése közötti élményeiről adtam meg. A különböző leírásokból azt a következtetést vonhattuk le, hogy az ember életének ez a szakasza mindenekelőtt a legfontosabb időben, a halál és az újabb születés közti időszak közepe táján, úgy zajlik le, úgy, hogy az ember azokkal a lényekkel él közösségben, akiket „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben a magasabb hierarchiák lényeinek neveztem. A magasabb hierarchiák lényeivel való együttélés olyan, mint a fizikai testben élő embernél a természet három birodalmának lényeivel történő együttélés.

Földi környezetünkben alapjában véve, minden a természet három birodalmához tartozik: az ásványi, a növényi és az állati birodalomhoz, vagy az ember fizikai birodalmához, ezt ilyen vonatkozásban szintén az állatvilághoz számíthatjuk. Az ember érzékszervekkel rendelkezik, érzékszervi benyomásai révén él együtt a három természeti világ lényeivel. Amit érzésében bontakoztat ki, az születése és halála között szintén a három természeti világra vonatkozik, amennyiben a környezet átélése révén jött létre; az akaratból eredő emberi cselekvés úgyszintén. Születése és halála között tehát abba szövődik bele az ember, amit érzékszervei útján tud meg a természet három birodalmából.

Így az ember a halál és az újabb születés közötti említett időszakban, mondhatjuk, magasabb birodalmakban él, a magasabb hierarchiák lényeiben. A magasabb hierarchiák lényeivel való együttélés pedig voltaképpen cselekvés, állandó tevékenység. Láttuk, hogy a fizikai test szellemi csírája a magasabb hierarchiák lényeivel való együttműködésben jön létre. Itt a Földön, amikor tárgyakat észlelünk, vagy a természet három birodalmának jelenségeiben hajtjuk végre tetteinket, úgy érezzük, hogy kívül vagyunk a többi lényen. A halál és az újabb születés között olyan állapotban vagyunk, hogy általa teljesen a magasabb hierarchiák lényein belül tartózkodunk. Átadjuk magunkat ezeknek a lényeknek. Ez az egyik állapotunk. Próbáljuk meg megérteni, hogy ez milyen.

Ha itt a Földön például leszedünk egy virágot, akkor helyesen adjuk meg ezt a tényt, ha azt mondjuk: leszedem a virágot. Ez a magasabb hierarchiák lényeivel való együttélésünknél nem volna helyes kifejezés. Ha ezekkel a lényekkel kapcsolatban teszünk valamit, azt kell mondanunk: a másik lény cselekszik bennünk. Tehát olyan állapotban vagyunk, hogy ezáltal valamilyen tevékenységben közreműködve állandóan arra kényszerülünk, hogy azt ne a saját tevékenységünknek nevezzük, hanem a magasabb hierarchikus lények bennünk végzett tevékenységének. Kozmikus tudatunk van. Ahogy itt a tüdőnket, szívünket és a többi szervünket magunkban érezzük, úgy ott a világot érezzük magunkban, de ez a magasabb hierarchikus lények világa, és beleszövődünk minden végrehajtott tevékenységbe. Ha ezt a tényt helyesen akarjuk jellemezni, azt kell mondanunk: valamelyik magasabb hierarchikus lény tevékenykedik bennünk. Ez azonban csak az egyik állapot, és ha csak ebben élnénk, akkor nem lehetnénk megfelelő módon emberek. Ezt az állapotot éppoly kevéssé tudnánk elviselni halálunk és újabb születésünk között a szellemi világban, mint ahogy a Földön sem viselnénk el csupán a belégzést, kilégzés nélkül. A most leírt állapotnak egy másikkal kell váltakoznia. Ez pedig abban áll, hogy kozmikus tudatunkkal kioltjuk a magasabb hierarchiák lényeiről való gondolkodást és érzést, valamint azt az akaratot is, amellyel a magasabb hierarchiák lényei ilyen módon hatnak bennünk.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a halál és az újabb születés közti élet egyes időszakaiban a magasabb hierarchikus lények teljes fényessége tölt be bennünket, magunkban érezzük őket. Létezik azonban egy másik állapot, amikor a bennünk megjelenő magasabb lényekről alkotott egész tudatunkat letompítjuk, majd pedig teljesen kioltjuk. Ekkor, földi kifejezéssel élve, bizonyos mértékben kihúzódunk a testünkből – bár mindez szellemileg történik, de mondjuk most így. Ilyen állapotban magunkra eszmélünk, és mit sem tudunk a bennünk élő világról. Már nem a magasabb hierarchikus lényekben élünk, hanem önmagunkban. Ha csak az egyik állapotban élnénk, akkor halálunk és újabb születésünk között sohasem ébrednénk önmagunk tudatára. Ahogy a Földön váltakoznia kell a belégzésnek és kilégzésnek, az alvásnak és ébrenlétnek, úgy halálunk és újabb születésünk között is ritmikus váltakozás szükséges a magasabb hierarchiák egész világának belső átélése és a magunkra eszmélés állapota között.

Bizonyos értelemben egész földi életünk annak a következménye, amit a halál és az újabb születés között, a Földet megelőző létünkben átéltünk. Emlékeznek, hogy az ember földi életének olyan vívmányai is a születés előtti lét tevékenységeinek átalakulásai, mint a járás, a beszéd és a gondolkodás. Ma inkább a lelkiségre tekintünk.

Amit a születés előtti életünkben a magasabb hierarchikus lényekkel együttműködve élünk át, az földi életünkre bizonyos örökséget hagy, ennek az együttélésnek halvány árnyékát. Ha halálunk és újabb születésünk között nem élnénk együtt a magasabb hierarchiák lényeivel, akkor nem tudnánk a Földön a szeretet erejét kibontakoztatni. A Földön kibontakoztatott szeretet ereje csak gyenge vetülete, árnyéka ugyan a magasabb hierarchiák szellemi lényeivel való együttélésnek halálunk és újabb születésünk között, de mégiscsak ennek vetülete, árnyéka. Hogy a Földön emberszeretetet tudunk kibontakoztatni, és megértést tanúsíthatunk egy másik ember iránt, az abból ered, hogy halálunk és újabb születésünk között együtt tudunk élni a magasabb hierarchikus lényekkel. Szellemtudományos szemlélettel jól látható, hogy akik régebbi földi életeikben csak kevéssé szerezték meg azt a képességet, hogy haláluk után a megfelelő időben, helyesen éljenek együtt a magasabb hierarchikus lényekkel és bizonyos állapotokban egészen átadják magukat ezeknek a lényeknek, ezek az emberek a szeretet erejét csak csekély mértékben tudják kibontakoztatni a Földön, különösen annak az általános emberszeretetnek az erejét, amely a másik ember megértésében fejeződik ki. Mindjárt beszélünk majd arról, hogy ezt a képességet hogyan szerezhetjük meg.

Születés előtti életünkben az istenek között sajátítjuk el azt a képességet, hogy rátekintsünk a másik emberre, észrevegyük, hogy hogyan érez és gondolkodik, és egész mivoltát benső érdeklődéssel fogjuk fel. Ha ez az istenekkel való, mondhatnám, érintkezésünk nem volna, akkor sohasem lennénk képesek a Földön a másik ember megismerésére, pedig a földi életet alapjában véve csakis ez teszi lehetővé. Ha ilyen összefüggésben beszélek a szeretetről és különösen az általános emberszeretetről, akkor ilyen konkrét értelemben kell a szeretetre gondolniuk, ahogy leírtam: a másik ember valóban bensőséges megértésének értelmében. Ha az általános ember- szeretethez hozzáfűzzük a másik ember megértését, akkor valójában ez jelenti egyben az általános emberi moralitást. Mert a földi emberi moralitás – ha nem pusztán szép szavakban és frázisokban beszélünk, és nem csak a meg nem valósított szándékokban merül ki – azon az érdeklődésen alapul, amelyet az egyik ember tanúsít a másik iránt, a másik ember belső meglátásának a lehetőségén.

Aki az embereket megérti, az ebből a megértésből szociális-morális indítékokat merít. Így azt is mondhatjuk, hogy az ember földi létének minden morális életét a születés előtti létből szerezte meg, úgy, hogy az istenekkel való együttélésből megmaradt az a törekvése, hogy a Földön is kialakítson ilyen együttélést, legalábbis lelkileg. A Földön valójában az vezet csak morális élethez, hogy olyan együttélést alakítunk ki, amelyben az egyik ember a másikkal teljesíti földi feladatait, földi misszióját. Látjuk tehát, hogy a szeretet és ennek hatása, a moralitás, teljesen annak a következménye, amit az ember születéselőtti életében szellemi módon élt át.

Nézzük most azt a másik állapotot, amikor az ember letompította a magasabb hierarchikus lényekkel való együttélésének tudatát, és a környezeti benyomások, a földi alváshoz hasonlóan elhallgatnak, elhallgat a magasabb hierarchiák lényeivel való akarati jellegű együttélés, az ember magára eszmél a halála és újabb születése között. Ennek az állapotnak is megvan a következménye, utóhangja, öröksége a földi életben, ez pedig az emlékezés ereje.

Az a lehetőség, hogy azokat az élményeinket, amelyeket egy bizonyos időben átélünk, egy idő múlva felhozhatjuk emberi lényünk mélyéről, élményeink képeit tudatunkba hozva, tehát a földi életben annyira szükséges emlékezés ereje, a szellemi világban folytatott önálló életünk halvány vetülete, árnyéka. Itt a Földön csak a pillanatban tudnánk élni, nem pedig a születésünk utáni néhány évig terjedő egész földi múltunkban, hogyha halálunk és újabb születésünk között nem volnánk olyan helyzetben, hogy mintegy kihúzódjunk a világ lényéből, és egészen önmagunkban éljünk.

Amikor itt a Földön alszunk, akkor fizikai és étertestünk az ágyban van. Asztráltestünk és énünk ezeken kívül tartózkodik, és ha öntudatlanul is, de átélheti azt, ami ilyenkor az ember szellemi-lelki környezetében van. Az ember elalvása és felébredése között öntudatlan. Leírtam, hogy az embernek elalvás és felébredés között élményei vannak. Le is írtam egyes élményeket, ezek azonban nem jutnak tudatunkra. Ennek a földi életben így is kell lennie. Miért? Ha elalvásunk és ébredésünk között énünkben és asztráltestünkben olyan intenzív élményeink volnának, hogy tudatosíthatnánk őket, akkor az alváskor átélteket ébredéskor belevéshetnénk fizikai és étertestünkbe is, és ezeket mindig egészen másmilyenné alakíthatnánk. Aki ismeri az elalvás és ébredés közti élményeket, annak hozzá kell szoknia egy bizonyos nagy lemondáshoz, azt kell ugyanis mondania: lemondok arról, hogy énem és asztráltestem elalvás és felébredés közti élményeit belevéssem fizikai és étertestembe, mert ezt nem viselnék el a földi élet folyamán.

Ezekről a dolgokról olykor groteszk módon tudunk csak beszélni, így szinte mulatságosnak látszanak, pedig nagyon is komolyan kell őket érteni. Az ember voltaképpen, mint egyszer leírtam, valóban a kozmosz utóképeit éli át. Ezáltal mindig abba a kísértésbe esik, hogy alvásából például másmilyen arckifejezést hozzon magának létre. Ha az ember tudatára jutna, ami most tudat alatt marad, akkor folytonosan meg akarná változtatni az arcát, mert mostani arca állandóan a régebbi földi életek bűneire emlékezteti. Reggeli ébredés előtt intenzív törekvés él az emberben, hogy fizikai testével úgy bánjék, mint amikor felöltözeti. Aki ezt ismeri, annak erről tudatosan kell lemondania, mert különben teljes zűrzavarba kerülne, állandóan meg akarná változtatni egész szervezetét, különösen, ha valamilyen tekintetben nem teljesen egészséges.

A halál és az újabb születés közti életünkben azonban tudatosan éljük át, hogy ez a tudat következő fizikai testünk kialakításához vezet. Ha ez teljesen ránk volna bízva, akkor ezt a fizikai testet nem karmánknak megfelelően alakítanánk ki. De azokkal a magasabb hierarchikus lényekkel együtt alakítjuk ki, akik a karmánkat őrzik. Így például olyan szemet, orrot, és egyebet kapunk, amelyet nemigen adnánk magunknak, mert a halál és az újabb születés közti élet bizonyos pillanataiban rendkívül önzőek vagyunk, mégpedig olyankor, amikor letompítottuk a magasabb hierarchikus lényekkel való kapcsolatunk tudatát, ilyenkor ugyanis intenzíven átéljük, hogy a fizikai testet ennek az átélésnek az erőiből alakíthatjuk ki. Ki is alakítjuk. Ez tehát sokkal intenzívebb élmény, olyan élet, amely az alkotás csíráját hordozza. A földi életben teljesen letompítva, részben földi szeretetként éljük át, részben pedig, mint leírtam, az emlékezés képességeként.

Itt a Földön az emlékezeten múlik, hogy igazán énünkben érezzük magunkat. Ha csak a jelenben élnénk, és nem lenne emlékezetünk, akkor énünkkel nem lennénk összhangban. Többször kifejtettem, hogy akkor nem is érezhetnénk magunkat kifejezetten énünkben. Látják azonban, hogy ez az emlékezés azáltal keletkezik földi árnyszerű képesség alakjában, hogy születés előtti életünkben van a szellemi világban egy hatalmas képességünk: ezt a magasabb hierarchikus lények utasításai szerint kapjuk meg, amikor a másik állapotunkban együtt élünk velük. Ez az a képesség, hogy utasításaik szerint előkészítsük testünket, amikor magunkra eszmélünk.

Amíg a gyermeknek élete első idejében nincs még emlékezéshez vezető tudata, addig a testet kialakító erők utóhatásként működnek nála, és ez az intenzívebb erő áramlik bele a növekedés erőibe. Ezekből az intenzívebb erőkből kiválik azután valami hígabb és finomabb, ez az emberi emlékezés képessége.

Ezzel az emlékezéssel függ össze azután, hogy az ember a Földön is mindenekelőtt önmagában él. Egyfelől erősen összefügg vele az emberi egoizmus, másfelől pedig az emberi szabadság. A szabadság olyan embernél jön létre, aki helyesen éli meg azt, amit születés előtti életében ritmusként kell átélnie: önmagának a magasabb hierarchikus lényekkel való átélését és az ebből való kijutást, majd ismét belehúzódást, és így tovább. Itt ezt egymás mellett éljük át, nem ritmikusan, hanem mint az ember két egymás mellett meglévő képességét: a szeretet és az emlékezés képességét. De ennek a születéselőtti ritmusnak megmaradhat az embernél bizonyos öröksége is. Akkor a szeretet és az emlékezés földi életében is helyesen viszonyul egymáshoz. Az ember egyrészt szeretetteljes megértést tanúsíthat a többi ember iránt, és emlékező gondolkodásába is befogadhatja azt, amit a világnak a többi emberrel való átéléséből merít saját lényének tökéletesítésére és megszilárdítására.

A születés előtti lét szükségszerű ritmusából megmaradhat egy ilyen helyes arány, de viszonyuk fel is borulhat, az ember mindig csak saját élményeire figyel. Ez különösen akkor fordul elő, ha az ember kevéssé érdeklődik a többi ember élményei iránt, kevéssé tud mások lelkületébe tekinteni, és elsősorban az érdekli, ami saját emlékezetében gyűlt össze. Ez ugyanis saját énjével van bensőséges kapcsolatban, és önzését erősíti.

Az ilyen ember azáltal kerül önmagával mintegy rendezetlen állapotba, hogy nincs meg nála ez a halála és újabb születése közötti egész biztosan helyes viszony, nincsen ritmusa. Ha pedig az ember csak aziránt érdeklődik, amit saját lelki lénye felhalmoz, és bizonyos mértékben mindig csak önmagával foglalkozik, akkor egyúttal, mondhatnám, tehetségtelenné válik a halál és az újabb születés közötti lét átélésére. Akit csak önmaga érdekel, az bizonyos vonatkozásban elzárja magát a magasabb hierarchikus lényekkel való együttéléstől.

Akinél viszont a szeretet és emlékezés helyes viszonyban van egymással, az az egoista önmagába tekintés helyett az emberi szabadság érzését fejleszti ki. Mert az emberi szabadság érzése más vonatkozásban annak is az utóhangja, hogy halálunk és újabb születésünk között eloldódunk a magasabb hierarchikus lényekkel való együttéléstől. Azt mondhatnánk, hogy a szabadság érzése ennek az eloldódásnak egészséges utóélete, az egoizmus pedig az eloldódás beteges utóélete. Az ember földi moralitásának alapja az, hogy halála és újabb születése között együtt él a magasabb hierarchiák lényeivel. Az együttélésből való szükséges kioldódás ugyanakkor egyúttal alapját képezi az emberek földi immoralitásának is, az emberek széthúzásának, a többiek számára zavaró cselekvéseknek, és így tovább, mert az immoralitások ezen alapulnak. Látják, hogy az embernek figyelnie kell arra, hogy a földi kártékony jelenségeknek milyen jelentőségük van a magasabb világok számára. A Földön is az a helyzet, hogy a belélegzett levegő egészséges, a kilélegzett egészségtelen, sőt betegséget okoz, mivel szénsavat lélegzünk ki. Így a szellemi világban átélt élményeinkhez szükség van mindarra, ami a földi immoralitás alapját képezi.

Ezeket az összefüggéseket azért kell figyelembe vennünk, mert a moralitást és immoralitást voltaképpen nem lehet földi viszonyokból értelmezni. Aki így próbálja ezeket magyarázni, az mindig tévútra jut. Mert lelkileg az ember már azáltal kapcsolatba kerül az érzékfeletti világgal, hogy morális, avagy immorális. Azt mondhatjuk: az antropozófus szellemtudomány az említett módon vezeti el az ember értelmét az érzékfeletti világhoz fűződő viszony szemléléséhez, és voltaképpen ezáltal adja csak meg azt az alapot, amelyen a moralitást szemügyre vehetjük. Az a világszemlélet, amely csak a természet megismerését ismeri el, csak olyan látszatképekben, illúziókban láthatja a moralitást, amelyek a természeti folyamatokból erednek és az emberben is le kellene játszódniuk.

Ha feltételezzük, hogy a földi lét kezdetén valóban a Kant- Laplace féle világköd mechanikus erői és törvényei állnak és a földi lét birodalmai lassanként ezekből az örvénylő ködtömegekből bontakoztak ki közömbös neutrális természeti törvények szerint, végül pedig az ember is mindebből merült fel, akkor morális impulzusaink álmok volnának. Mert minden úgynevezett moralitás odaveszne, amikor a Föld a mechanikai törvények szerint véget ér, és belevész a hő-halálba. Ha ennek a világszemléletnek becsületesen levonjuk a végső következményeit, akkor sohasem következhet belőle a morális élet igazolása. A moralitás igazolása csakis abból adódik, ha – ahogyan az antropozófus szellemtudomány teszi – megmutatjuk a létnek azokat a területeit, ahol a moralitás ugyanolyan reális, mint a születés és a halál közötti élet természeti valósága. Ahogyan itt a növények növekednek és virágoznak, úgy bontakoznak ki bizonyos tevékenységek, amikor az ember halála és újabb születése közt az istenek között tartózkodik. Ezek a tevékenységek az igazán morálisak, ezek a moralitás valóságai. Ennek a moralitásnak ott van a realitása, a Földön ennek a realitásnak csak a vetülete látszik. Az ember hozzátartozik azonban mind a két világhoz. Ha ezt szellemtudományos értelemben helyesen átlátja, akkor a morális világ ugyanúgy realitás lesz számára, bár a fizikai életből sohasem ismerhető meg.

Az embernek tehát egyfelől ezért van szüksége a szellemtudomány elsajátítására. Nélküle nem volna az emberi tudás becsületes, hiszen ha nem kutatná azt a területet, amelyhez a morális világ tartozik, nem is tulajdonítana neki realitást. Rendkívül lényeges, hogy ezt a kijelentést helyesen értsük meg.

Ma más vonatkozásban is hangsúlyozni szeretném, hogy az embernek mennyiben van szüksége a szellemtudomány révén megszerzett tudásra. Ennél is egy másik világ realitására kell tekintenünk. A földi, három kiterjedésű tér akkor is elmarad tőlünk, ha csak az imaginatív megismerésig emelkedünk, amelynek révén a fizikai világ helyett az étervilágban élhetünk, és a fizikai tárgyak helyett, az éterben zajló tevékenységeket észlelhetjük – mivel ezek is tevékenységek. Nincs értelme három kiterjedésű térről beszélni, mert ekkor az időben élünk. Ezért itt az étertestet más tekintetben is időorganizmusnak írtam le. Térbeli organizmusunkban például, fejünk és lábunk van, és fejünkben érezzük, ha a lábunkat megszúrjuk, vagy megvágjuk, szerveink tehát térbeli testünkben a térben összefüggenek. Időtestünk történésekből áll, mindannak a történéséből, ami születésünk és halálunk közti emberi mivoltunk mélyebb alapját jelenti, és itt is összefügg egymással minden egyes részlet.

Emlékezzenek például pedagógiáról szóló előadásaimra: aki gyermekkorának bizonyos időszakában tiszteletet tanult, annál a tisztelet ereje idősebb korában embertársai számára bizonyos áldó szelídséggé alakul át. Akinek azonban nem nyílt rá alkalma, hogy igazán tisztelni tudjon valamit gyermekkorában, az nem képes később ilyen áldó szelídség kibontakoztatására. A fiatalság úgy függ össze az öregséggel, illetve az öregség a fiatalsággal, ahogyan a térbeli organizmusban a láb összefügg a fejjel. Mert a világ csak a külső fizikai szemlélet számára halad az egyik irányban, a múltból a jövő felé. A magasabb szemlélet számára az ellentétes áramlás is létezik: a jövőből a múlt felé. Mint leírtam, halálunk után ebbe az áramlásba jutunk visszafelé vándorolva. Az időorganizmusunkban is összefügg minden egymással. Ahogyan a térbeli organizmusból sem távolíthatunk el bizonyos szerveket, mert hozzátartoznak az organizmus rendjéhez, az arc nagy részét sem távolíthatjuk például el az organizmus szétrombolása nélkül, úgy abból sem távolíthatunk el semmit, ami az embernél az időben halad tovább.

Képzeljék el, hogy térbeli organizmusunkban a szem helyén másféle kinövés van, nem szemünk jön létre, hanem valamilyen daganat. Akkor nem látnánk. Ahogy térbeli organizmusunk bizonyos helyén ott van a szem, úgy időorganizmusunkba – ezen nemcsak a születésünk és halálunk közötti, de valamennyi halálon és születésen túlterjedő időorganizmust értem – beleilleszkedik mindaz, ami születésünk és halálunk között van, és a kettő közötti életben egy szellemi világ fogalmai, ideái, képzetei révén fejlődik. Így fejlődik ki az érzékfeletti létet észlelő szem. Ha születésünk és halálunk között nem fejlesztjük ki az érzékfeletti világra vonatkozó tudást, ez olyan vakságot jelent a halál és újabb születés közti, érzékfeletti világban töltött élet számára, mint amilyet a szem hiánya okoz a térbeli organizmusnál. A halálon az is átmegy, aki a Földön nem szerzett tudomást az érzékfeletti világról, de olyan világba lép be, ahol nem lát semmit, csak tapogatódzik.

Aki ma helyesen tekint a beavatás tudományába, annak ez az iszonyú fájdalom jelenik meg, mint a materialista korszak ellenképe. Látja, hogy az emberek áldozatul esnek a Földön a materializmusnak. Azt is tudja azonban, hogyha a materializmus áldozatai lesznek, ez a szellemi létben azt jelenti, hogy nincs szemük, és a halál utáni életben csak tapogatódzás vár rájuk. Az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban az emberek ösztönösen tudtak az érzékfeletti világról, és a halál kapuján átlépve is tudtak még látni. Ez a régi ösztönös tudás kialudt. Ma tudatos szellemi tudást kell szereznünk, hangsúlyozom, hogy szellemi tudást és nem szellemi látást! Mindig is hangsúlyoztam: a szellemi látás megszerezhető, de nem ezen múlik a dolog, hanem hogy mindennapi egészséges emberi értelmünkkel értsük meg azt, ami szellemi látó kutatással jön létre, mert meg lehet vele érteni.

Aki azt állítja, hogy az egészséges emberi értelem mindennapi tudása nem ad neki szemet az érzékfeletti lét észleléséhez, hanem szellemi látásra van szüksége, az akár azt is állíthatná, hogy gondolkodni sem lehet, ha a szem nem gondolkodik. A jelenségek kutatásához szellemi látás kell, de az érzékfeletti világban való látás halál utáni képességének megszerzéséhez nincs rá szükség. Ahogy a szemnek nem kell fizikai életünkben gondolkodnia, úgy az érzékfeletti világokról való tudáshoz sincs szükség szellemi látásra a most említett célból. A Földön nem létezne természetesen érzékfeletti tudás, ha szellemi látás sem létezne, de még a szellemi látónak is a szokásos megértéssé kell átváltoztatnia azt, amit az érzékfelettiségben látott. Bármilyen szellemi látással rendelkezne is valaki itt a Földön, bármilyen világosan tekintene is a szellemi világba – ha túlságosan kényelmes volna ahhoz, hogy rendes, logikusan felfogható képzetekké alakítsa azt, amit a szellemi világban lát, akkor halála után mégis vak volna a szellemi világban.

Aki jelenkorunk beavatási tudományába tekint, annak nagy fájdalma, hogy azt kell mondania: a materializmus vakká teszi az embereket, amikor a halál kapuján átlépnek. Ebből látható, hogy a realitás és a világ egész léte számára milyen jelentős, hogy az ember hajlamos-e ma az érzékfeletti tudásra, vagy sem. Elérkezett az ideje annak, hogy megtegye. Az emberiség előrehaladása érdekében ma fel kell emelkednünk az érzékfeletti tudáshoz.

5.- Dornach, 1922. december 16.

[A fel- és leszálló elementáris lények összefüggése az igazzal, széppel és jóval.]

Éppen mostanában mutattam itt rá arra, hogy az embernek azok a képességei, amelyekre a világgal való szembesüléséhez és a földi életében végzett munkájához szüksége van, azokkal a tevékenységekkel függenek össze, amelyeket az ember halála és újabb születése között a szellemi világban folytat. Ez azonban feltételezi, hogy az ember olyan összefüggésekben él itt a Földön, amelyek nem valóságosak, és igazi mivoltukat akkor mutatják csak meg, ha az érzékfeletti területen vesszük szemügyre azokat.

Ma ebből a szempontból fordítjuk figyelmünket arra a három területre, amely voltaképpen az ember valamennyi földi tevékenységét átfogja. Figyelmünket először is a gondolatok felé fordítjuk, ezek révén az ember az igazságot akarja a világban elsajátítani, azután az érzések felé, amennyiben az ember érzésvilágában és annak útján a szépséget akarja elsajátítani, majd pedig az ember akarati természetére, amennyiben az embernek akarati természete révén kell a jót megvalósítania.

Amikor gondolatokról beszélünk, azt a területet értjük, amelynek révén az ember az igazságot sajátíthatja el. A gondolat maga azonban nem lehet valóságos. Ezt éppen akkor kell elismernünk, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a valóság igazságáról gondolataink révén kell tudomást szereznünk. Ha feltételezik, hogy gondolataikban éppen úgy benne vannak, mint agyvelejükben vagy szívükben, akkor a gondolatok maguk is valóságosak lennének. Ilyen gondolatok által nem sajátíthatnák el a valóságot. Még az emberi nyelv által sem fejezhetnénk ki, amit ki kell fejeznünk, ha az emberi nyelv a szokásos földi értelemben teljes valóságot tartalmazna. Ha egy mondat kimondásakor mindig egy egészen súlyos valóságot kellene kidolgoznunk, akkor nem kifejeznénk valamit, hanem létrehoznánk. Amit kimondunk, az ilyen értelemben nem valóságos, hanem a valóságot „jelenti”, ahogyan a gondolatok sem valóságosak, hanem a valóságot jelentik.

Ha a jóra tekintünk, azt találjuk, hogy ami a fizikai valóság által magától jön létre, az nem nevezhető jónak. A jó impulzusát először lényünk mélyéről kell a maga nem valóságos mivoltában felhoznunk, és azután megvalósítanunk. Ha a jó impulzusa olyan külső valóságként lépne fel, mint az éhség, akkor nem lehetne jó.

Ha ránéznek egy szoborra, nem jut eszükbe, hogy beszélhetnek vele. Csupán látszat-képződmény. A látszatban szépség fejeződik ki. Így az igazságban a valóság „jelentését” kapjuk ugyan, de maga az igazság nem mozog valóságos elemben, ahogy a szépség és a jóság sem.

Az embernek szüksége van arra, hogy gondolatai ne legyenek valóságosak. Képzeljék csak el, hogy a gondolatok ólomfigurák módján járkálnának a fejükben, és így valóságot éreznének ugyan, de ezek az ólomgondolatok semmit sem jelenthetnének, maguk is valóságok volnának. A gondolatok, a szépség és a jóság sem lehet közvetlen valóság, valóságra mégis szükségünk van a fizikai-földi világban, hogy gondolataink lehessenek, hogy megvalósíthassuk a művészet által a világban a szépséget, és a jót is meg tudjuk valósítani.

Ennek megbeszélésével ma a szellemtudományos fejtegetés olyan területéhez érek, amely igen mélyen bevezethet a Földön körülöttünk lévő szellemiség mivoltába. Ez földi létünkhöz nagyon is szükséges, érzékszervi megfigyelésünk elől azonban visszahúzódik, és így az érzéki észlelésre támaszkodó mindennapi tudatunk sem gondolhat erre. Valójában mindenütt a legkülönfélébb szellemi lények vesznek körül, de szokásos tudatunk nem látja őket. Szükségünk van azonban rájuk, tevékenységünk emberi kibontakoztatásához, gondolataink nem-valóságos könnyedségéhez és illékonyságához, nehogy ólomsúllyal legyenek a fejünkben, és önmagukban legyenek valamik, hanem hogy valamit jelenthessenek. Ehhez olyan lények szükségesek a világban, akik nem engedik, hogy nem valóságos gondolataink mindig azon nyomban eltűnjenek. Mindennapi tudatunkkal, mondhatnám, túlságosan nehézkes, esetlen lények vagyunk, semhogy gondolatainkat minden további nélkül megfoghatnánk vele. Olyan elementáris lényekre van szükségünk, akik állandóan segítenek gondolataink megragadásában. Ezek az elementáris lények itt vannak, de rendkívül nehéz őket felfedezni, mert, hogy úgy mondjam, folyton elbújnak.

Ha azt kérdezzük, hogy hogyan is történhet voltaképpen egy gondolat megtartása, holott nem is valóságos, és ki segít ebben, akkor éppen szellemtudományos szemlélettel igen könnyen megtévedünk. Mert abban a pillanatban, amikor azt a kérdést vetjük fel, hogy ki tartja meg az emberek gondolatait, már e szellemi lények iránt érdeklődő tendenciánk az ahrimáni lények birodalmába terel. Az ahrimáni lények birodalmába merülünk, és nemsokára azt kezdjük hinni – de ez megtévesztő hit -, hogy a gondolatok megtartásához ahrimáni szellemek támogatására van szükségünk, nehogy máris eltűnjenek, ahogy eszünkbe jutnak. Ezért a legtöbb ember öntudatlanul még hálás is az ahrimáni lényeknek, amiért gondolkodásában támogatják. Pedig ez voltaképpen nem helyénvaló hála, mert gondolatvilágunkat a lények egész birodalma támogatja, és ezek egyáltalán nem ahrimáni lények.

Ezeket a lényeket még előrehaladott látással is nehéz a szellemi világban felfedezni. Néha megtalálhatók, amikor például egy igen okos ember tevékenységét és elfoglaltságát figyeljük meg. Egy igen okos ember tevékenységénél és elfoglaltságánál illékony kísérők figyelhetők meg. Voltaképpen sehol sem jár egyedül, olyan szellemi lények illékony kísérete követi, akik nem tartoznak Ahrimán birodalmához. Van azonban egy egészen különleges tulajdonságuk, amelyet csak akkor ismerünk meg, amikor meg tudjuk figyelni azokat az elementáris birodalomhoz tartozó lényeket, akik nem jelennek meg az érzéki szemnek, és akkor tevékenykednek, amikor természeti formák, például kristályalakzatok és hasonlók jönnek létre. Hiszen minden formajelleg e lények tevékenységének van alávetve, leírásukat misztériumdrámáimban is megtalálják, mint olyan lények tevékenységét, akik kivésik és kialakítják a szilárd formákat. Ha követik az egyik misztériumjátékban a gnóm- szerű lényeket, akkor megtalálják ezeket a formákat létrehozó lényeket. Misztériumdrámáim ábrázolásából láthatták, hogy ezek ravasz lények, és ravaszságukban kigúnyolják az emberek csekély értelmét. Képzeljék el ezt a jelenetet, ha a misztériumjátékból ismerik.

Ha valóban okos embert követünk, akinek kíséretében az előbb említett lények egész serege jelen lehet, akkor azt találjuk, hogy az elementáris világ gnómjai rendkívül kevésre becsülik ezeket a lényeket, mert esetlenek, és főként roppant ostobák. Éppen a világ legokosabb embereit megfigyelve mondhatjuk, hogy az ostobák egész csapata kíséri őket a szellemi világból. Mintha hozzá akarnának tartozni. Mint mondtam, a misztériumdrámákban leírt, természeti formákat készítő lények rendkívül lenézik ezeket az ostoba lényeket. Azt mondhatjuk, hogy a mindennapi tudat számára ismeretlen világok egyikében ostoba szellemi nép él, amely különösen az emberi bölcsességhez és okossághoz igyekszik.

Ezeknek a lényeknek jelenkorunkban voltaképpen nincs is saját életük. Azáltal jutnak élethez, hogy olyan, betegségben elhaltak életét használják fel, akikben vannak még életerők. Csak elmúlt életet tudnak hasznosítani. Tehát olyan ostoba szellemi lények, akik az emberekből megmaradt életet használják fel, mintegy magukba szívják azt a megmaradt életet, amely temetőkből és hasonlókból száll fel.

Ha ilyen világokba hatolunk be, akkor fogalmunk lesz róla, hogy a világ milyen végtelenül népes az emberi érzéki világ mögött, és milyen sokfélék a képességekkel összefüggő szellemi lények. Ha az okos ember, akinek a tevékenységét követjük, csak okos, de nem szellemi látó, akkor okos gondolatait éppen azáltal tudja megtartani, hogy szellemi ostobák csapata követi. Belekapaszkodnak a gondolataiba, rángatják, és súlyt adnak nekik, így nála maradnak, míg különben gyorsan eltűnnének.

A gnómszerű lények tehát nagyon is kigúnyolják ezeket a lényeket. Nem akarják őket birodalmukban megtűrni, bár ugyanhoz a birodalomhoz tartoznak. Folyton elűzik őket, kemény küzdelem folyik a gnómok és a szellemi ostobaság népe között, akik voltaképpen lehetővé teszik az emberi bölcsességet, hiszen őnélkülük elillanna a bölcsesség, elmúlna keletkezése pillanatában, nem lehetne maradandó. Mint mondottam, ezeket a lényeket nehéz felfedezni, mert a rájuk vonatkozó kérdés feltevésével könnyen ahrimáni területre tévednek. Az említett alkalmaknál találhatjuk meg őket, a különösen okos embereket követve, ezek mögött ott vannak egész csapatosan. Ha azonban nincs az emberekhez tapadó elég okos gondolat, akkor ezek a lények a bölcsesség különféle emlékművein is megtalálhatóak. Könyvtárakban is tartózkodnak például – itt is nehezen találhatók meg-, ha a könyvek okos dolgokat tartalmaznak. Ha butaságokat tartalmaznak, akkor nem találjuk ott ezeket a lényeket, csakis az okosságba kapaszkodnak.

Itt mintegy betekintünk egy olyan birodalomba, amely körülöttünk van, jelen van, mint a természet világai, és köze van saját képességeinkhez, mégis nehéz róla ítéletet alkotni. Megítélésünkkel ezért a gnómszerű lényekre kell hagyatkoznunk, az ő kijelentéseikre, ők pedig rendkívül ostobának és szemtelennek találják őket. Van azonban ezeknek a lényeknek még egy tulajdonsága. Ha a gnómszerű természeti lények túlságosan üldözik őket, akkor az emberek fejébe menekülnek, és míg a természetben odakint szinte óriások, – ugyanis rendkívül nagyok -, addig az emberi fejekben egészen kicsinyek lesznek. Azt mondhatjuk, hogy rendellenes természeti szellemek, de bensőségesen összefüggnek az ember egész földi fejlődésével.

Az elsősorban vizes és légnemű elemben másfajta lények élnek, úgy mint a misztériumdrámákban leírt szilf-jellegű lények is. Ezeknek a lényeknek főképpen a látszat, a szép látszat világához van közük, és inkább a művészi természetű emberekhez kötődnek, mint az okosakhoz. Ezeket is nagyon nehéz felfedezni, mert könnyen el tudnak rejtőzni. Ott találhatunk rájuk, ahol valódi művészeti alkotások vannak, és megjelenik az emberi alak, a természeti formák és hasonlók látszata. Itt megtalálhatóak. Mint mondtam, ezeket a lényeket is nehéz felfedezni. Ha ugyanis azt kérdezzük: hogyan lehet, hogy a szép látszat érdekel, és bizonyos körülmények között egy szép szobor nagyobb örömet okoz, mint egy élő ember – más jellegű, de nagyobb örömet -, vagy hogy a hangok dallamos, harmonikus kialakítása felemel és boldogít, akkor megint csak igen könnyen kerülünk egy másik birodalomba, a luciferi lények birodalmába. De a művészi jelleget nemcsak a luciferi lények hordozzák, hanem olyan elementáris lények is, akik ébren tartják az ember érdeklődését a szép művészi látszat iránt, és általában indítékot adnak a művészi érdeklődéshez, hiszen az ember hajlamos rá, hogy ne érdeklődjék iránta, mivel nem valóságos.

Ezeket a lényeket azért olyan nehéz felfedezni, mert még az ostoba lényeknél is könnyebben elrejtőznek a szellemi világban, és mivel voltaképpen csakis ott jelennek meg, ahol a szépség érvényesül. Amikor pedig átadjuk magunkat a szépségnek, élvezzük a szépséget, akkor egészen biztosan nem látjuk ezeket a lényeket. Miért nem?

Ezeknek a lényeknek normális meglátásához azt kell valamilyen művészi benyomás befogadásánál megpróbálnunk, hogy a szellemi látó tekintetet azokra a lényekre vessük, akiket ugyanabban a dráma-jelenetben írtam le, mint nimfa- vagy szilf-jellegű lényeket. Ezek a természet elementáris birodalmaiban találhatóak, és beléjük kell helyezkednünk. Mintegy ezen a levegő- és vízlények útján kell megnéznünk azokat a lényeket, akik a szépség élvezésében vannak jelen. Mivel ez nehéz, ezért még más módon is segítenünk kell magunkon. Ezek a lények, mondhatnám, szerencsére könnyen felfedezhetők, amikor olyasvalakit hallgatunk meg, aki elég szépen beszél és a nyelvét nem értjük meg igazán, csak a hangzókat halljuk, a jelentésük megértése nélkül. Ha átadjuk magunkat ennek a szép beszédnek – szép szónoki módon hangzó beszédnek, amelyet nem értünk rendesen -, akkor elsajátíthatjuk ezeknek a lényeknek a meglátását. Ez egy intim, finom képesség. Tehát mintegy a szilfek tehetségének az elsajátítását kell megpróbálnunk, és ezt azzal a képességgel kell megerősítenünk, amelyet a szépen elmondott, bár nem értett beszéd meghallgatásával alakítunk ki, és nem is a jelentésére figyelünk, csak a szép beszédre. Akkor felfedezzük ezeket a lényeket, akik mindenütt jelen vannak a szépségnél, és hozzásegítik az embert a szép iránti helyes érdeklődéshez.

Ekkor nagy csalódás következik, borzasztó nagy csodálkozás. Ezek a lények ugyanis iszonyúan csúnyák, a legcsúfabbak, amit csak el tudunk képzelni, hátborzongató lények, a csúnyaság ősképei. Ha azután elsajátítottuk ezeknek a lényeknek a szellemi meglátását, és ezzel a szellemi tekintettel olyan műtermet látogatunk meg, ahol művészi alkotások készülnek, akkor azt találjuk, hogy ezek a lények voltaképpen azért vannak a világ életében ilyen pókszerűen a Földön, hogy az ember érdeklődjék a szépség iránt. A szépség iránti érdeklődést éppen ezek az elementáris jellegű hátborzongató pókszerű lények ébresztik fel. Az ember nem is érdeklődhetne igazán a szépség iránt, ha lelkével nem szövődne bele az iszonyúan csúnya pókszerű lények világába.

Egy képtáron áthaladva az ember nem is sejti, hogy a legszebb képek iránti érdeklődését az segíti, hogy fülében és orrlyukában a legcsúfabb pókok ki-bemászkálnak. Amit ugyanis elmondtam, az csak a lények alakjának a felfedezésére szolgál, ezek mindig jelen vannak, amikor az ember a szépséget élvezi. Az ember szépség iránti lelkesedése a csúnyaságból emelkedik ki. Ez kozmikus titok. Azt is mondhatnám, hogy a szépség megjelenéséhez éppen arra van szükségünk, hogy a csúnyaság felingereljen bennünket. A nagy művészek természete olyan volt, hogy erős testük elviselte ezeknek a pókoknak az áthatását, hogy megalkossák a Sixtusi Madonnát és ehhez hasonlókat. A világban található szépség úgy jön létre, hogy az emberi lélek lelkesedése kiemeli a csúfság tengeréből.

Nem szabad azt hinnünk, hogyha az érzéki lét fátyola mögé kerülünk, a küszöbön túl levő területre, akkor csupán szépségbe jutunk. Ne gondolják, hogy aki ezeket a dolgokat ismeri, az könnyelműen jelenti ki, hogy a szellemi világ küszöbénél vissza kell tartani a megfelelő előkészítés nélküli embereket. Mert ami a függöny előtt felemelő és épületes, annak meg kell előbb ismernünk az egyáltalán nem épületes alapjait. Amikor a levegőhöz és vízhez tartozó elemi világban látó-módon járunk, akkor meglátjuk a szilfek és sellők illékony világának a csúnyaság ősképeivel vívott nagy küzdelmét. Pókszerű állatokat mondtam; nem pókhálóból vannak, hanem a víz és vízgőz eleméből épülnek fel. Illékony alakú levegőformák, csúfságukat még az is fokozza, hogy pillanatonként másmilyenek, így állandóan azt érezzük, hogy a következő csúnyasága még felülmúlja az előzőét. Ez a világ éppen úgy jelen van a levegőben és a vízben, mint a levegő és a víz örvendetes jellege.

Még valami más is történik, hogy az ember a jóért is lelkesedni tudjon. A többi lényről azt mondhatjuk, hogy többé-kevésbé jelen vannak, de a most megbeszélésre kerülő lényekről voltaképpen azt kell mondanunk, hogy állandóan fejlődnek éspedig éppen akkor, ha az ember valamilyen belső melegséget érez a jóért. Ezek a lények ebben a melegségben fejlődnek, tüzes-meleg természetük van, és bár a jelenben élnek, valójában mégis olyan a természetük, ahogy „A szellemtudomány körvonalai”-ban az ember szaturnuszi állapotát leírtam.

Ezek a lények ma olyanok, mint amilyen az ember a régi szaturnuszi életében volt. Az alakjuk nem emberhez hasonló, de a természetük olyan. Nem mondhatjuk róluk, hogy valamiképpen szépek vagy csúnyák; a szokott meglévő elementáris hőlények által adódó szempontból kell őket megítélni. Az egész szellemi vizsgálat rendkívül nehéz, mert az ember roppant nehezen közelíti meg ezeket a lényeket, akik csak hőben – régi értelemben – „tűzben” élnek, és ez a megközelítés nem kellemes. Például akkor közelítünk hozzájuk, amikor magas lázban fekszünk. Ilyenkor azonban nem vagyunk nagyon objektív megfigyelők. Egyébként arról van szó, hogy a könyveimben megadott módszerek további kialakításával fejlesszük ki a hő-lények meglátását. De ezek a hő-lények azokkal a lényekkel vannak bizonyos kapcsolatban, akik főként akkor jelennek meg, ha az ember melegen lelkesedik a jóságért. Kapcsolatuk azonban egészen sajátságos.

Ezt voltaképpen csak úgy tudom leírni, ha hipotetikusan feltételezem, hogy léteznek olyan normális jellegű hő-lények, akik a fizikai emberi hőtől származnak, amely melegebb a környezeténél. Az ember saját hővel rendelkezik. Ezért vannak a közelében ezek a lények. A jóért lelkesedő emberben másfajta hő-lények is létrejönnek. De ha a normális tűzszellemek közelébe jutnak, akkor mindjárt visszahúzódnak és az ember legbensőbb lényébe bújnak. Ha ugyanis azon fáradozunk, hogy a normális hő-lények szempontjából fedezzük fel ezeknek a másfajta lényeknek a tulajdonságait, akkor azt találjuk, hogy intim, de nagyon intenzíven kialakult szégyenérzésük van. Egyáltalán nem akarják, hogy a szellemi világ más lényei megfigyeljék őket, elmenekülnek az ember legbensőbb lényébe, mert szégyellik, ha látják őket és így nehezen fedezhetők fel. Valójában csak akkor fedezhetők fel, ha például bizonyos pillanatokban megfigyeljük magunkat, ez önkényesen nem könnyen idézhető elő. Tegyék fel, hogy olvasás közben egy jelenet drámaisága annyira megragadja önöket, hogy, bár nem szentimentálisak, mégis könnyekig meghatódnak. Mondjuk, hogy egy regény leír valamilyen nagy, jóságos tettet, és ezen könnyekig meghatódnak. Ha megfigyelik önmagukat, akkor felfedezhetik, hogy ezek a lények – akik olyan finom és intim szégyenérzetet alakítottak ki, hogy el akarják kerülni a szellemi világ más lényeinek tekintetét -, csapatostul bemenekülnek szívükbe, és egész belső mellkasukba. Eljönnek, és védelmet keresnek az elementáris szellemi világok más lényei elől, különösen pedig a többi hő-lény elől.

Jelentős taszítóerő működik a normális hő-lények és ezek között a rendkívül intenzív szégyenérzettel rendelkező hő-lények között, akik csak az emberek morális szférájában élnek, és elmenekülnek a többi szellemi lénnyel való érintkezés elől. Ezek a lények sokkal nagyobb számban léteznek, mint általában gondolják, és éppen ők látják el az embert a morális jóság iránti lelkesedéssel. Az ember nem jutna egykönnyen e lények segítsége nélkül a morális jóság iránti lelkesedéshez. Amikor az ember a moralitást szereti, akkor öntudatlanul voltaképpen szövetséget köt ezekkel a lényekkel.

E lények bizonyos tulajdonságai olyanok, hogy könnyen félreérthetjük az egész birodalmat. Mert valóban miért is szégyellik magukat ezek a lények? Azért, mert az elementáris birodalom összes többi szellemi világa lenézi őket, tudni sem akar róluk. Ezt érzik ezek a lények, éppen ezáltal működnek a jó iránti lelkesedésért, mivel olyan lenézett lények.

E lények más tulajdonságait nem is érinteném szívesen, mert látható, hogy milyen sajátságosan érinti az ember lelkét, ha a roppant csúf póklényekről beszélünk. Ezért nem érintem a lények bizonyos tulajdonságait. Láttuk azonban, hogy az érzékek birodalmában kibontakozódó igaz, szép és jó, olyan alapból fejlődik ki, amelynek szüksége van a három leírt szellemi birodalomra, mint ahogy a földi embernek a járáshoz talajra van szüksége. Nem mintha az igazat, szépet és jót ezek a lények hoznák létre, ez nem az ő tevékenységük. De az igazat kifejező, és jelentő gondolatoknak szükségük van a szellemi tökfilkókra, hogy az ő vállukon mozoghassanak. Az ember által létrehozott szépségnek szüksége van a csúf víz- és levegőpókokra, hogy kiemelkedhessen a csúnyaság tengeréből. A jónak pedig olyan lények birodalmára van szüksége, akik nem is mutatkozhatnak a többi rendes hőlény előtt, mindig ijedősek és éppen ezáltal idézik elő a jó impulzusai iránti lelkesedést.

Ha ezek a lények nem volnának, akkor a fejünkben, ha nem is ólomkatonák, de legalább is súlyos gőzök volnának. Ebből nem sülne ki túl sok okos dolog. A szépség előidézéséhez olyan képességre volna szükségünk, hogy ezt a szépséget kissé meg is elevenítsük, hogy az emberek érdeklődjenek iránta, és így tovább. Szükségünk van erre a három elementáris birodalomra, hogy meglegyen érzéki világunk birodalmában az, amihez gondolati tevékenységünkben, a szépségben végrehajtott érzelmi cselekvésünkben, és a jóban véghezvitt akarati ténykedésünkben van szükségünk.

Ha rátekintünk a normális elementáris birodalmakra, vagyis – népszerű kifejezéssel élve – a gnómok, szilfek, sellők, szalamanderek birodalmára, akkor ezek voltaképpen olyan birodalmak, amelyek csak meg akarnak valósulni a világban. Olyan alakzatok felé haladnak, amelyek az érzéki világban találhatókhoz hasonlók, és bár másmilyenek lesznek, de egykor észlelhetőekké válnak az ember mai érzékszervei számára, míg mai elementáris létükben szokásos érzékszerveink nem észlelik őket.

A most leírt lények viszont már túljutottak a mai emberek, állatok és növények fokozatán, előbbre vannak, túljutottak ezeken. Ha tehát például visszatérhetnénk a földi létet megelőző régi Hold-lényekhez, megtalálhatnánk ezeket a lényeket, akiket mint szégyenlős, morálisan ösztönző lényeket találunk itt a Földön. A régi Holdon igazi állatvilágnak látnánk őket, földi szemmel is láthatóan, ahogy fáról fára mozgolódnak. De idézzék emlékezetükbe a Hold létét, ahogyan a „Szellemtudomány körvonalaidban leírtam. Ez a Hold-lét természetesen lágy és illékony, ahol a dolgok átalakulnak, metamorfizálódnak. Ezek között a lények között pedig azok a csúf lények, a már leírt őspókok szövögettek, akik teljesen áthatották a régi Holdat, és ott láthatóak voltak. Azok a lények is jelen voltak, akik ma, mint tökfilkók kísérik a bölcseket. Jelen voltak és ők idézték elő, hogy a régi Hold szétporlott, és a Föld létrejöhetett belőle. Még itt a földi létben sem örülnek a kristályok keletkezésének, csakis az ásványok feldarabolásának.

Tehát míg a többi normális elementáris lényről azt mondhatjuk, hogy egykor láthatóvá, érzékszervekkel észlelhetővé válnak, addig ezekről a lényekről azt kell mondanunk, hogy valamikor érzékszervekkel észlelhetők voltak, és most az ahrimáni és luciferi szellemiség révén átszökkentek a szellemibe. Kétféle elementáris lény létezik tehát, egy emelkedő és egy süllyedő fajtájú. Azt lehet mondani, hogy szépségünk világa a régi Hold csúnyaságának – ez bőven megvolt a régi Holdon – málladékán növekszik.

Ennek természeti analógiája, hogy a trágyát kiviszik a szántóföldekre, és ebből virítanak ki a legszebb növények. Ez a természeti analógia, de itt a trágya is érzékelhetően jelenik meg. Szellemileg szemlélve, ez a szépség világában csak félig valóságos. Idézzék maguk elé a szépség félig valóságos világát, tekintet nélkül arra, ami egyébként elevenen nyüzsög a földi természet három birodalmában, merüljön fel szellemünk előtt mindaz, ami szép utóhatásként sarjad ki a Földön. Amikor a mezőn a legszebb virágok sarjadnak, szellemileg azt a málladékot, trágyát, Hold-trágyát kell alattuk elgondolniuk, amely a leírt csúf pókokat tartalmazza. Ahogyan trágyázás nélkül nem nő kelkáposzta, éppoly kevéssé virulhat ki a Földön a szépség, ha az istenek nem trágyázzák a Földet csúnyasággal. Ez az élet belső szükségszerűsége, és ezt ismernünk kell, mert csak ez adja meg azt a képességet, hogy tudatosan álljunk szemben azzal, ami a természetben körülvesz.

Aki úgy véli, hogy a földi művészetben létre lehet hozni a szépséget a csúnyaság alapja nélkül, az olyan emberre hasonlít, aki azt mondja: voltaképpen hátborzongató, hogy az emberek trágyáznak, a szép dolgokat inkább trágya nélkül kellene felnöveszteni. A szépség létrehozása a csúnyaság alapozása nélkül nem lehetséges. Ezeket a dolgokat ismernünk kell, ha nem akarunk a világról illúziókat táplálni, vagyis igazán a valóságot akarjuk megismerni, nem pedig az illúziókat. Erre szükség van. Aki úgy véli, hogy csúnyaság nélkül létezik művészet a világon, az a művészetet sem ismeri. Miért nem? Egyszerűen azért, mert a művészeti alkotásokat is csak az fogja helyesen élvezni, akinek van sejtelme arról, amit ma leírtam, és tudja, hogy ezek mibe kerültek a világnak. Aki ennek tudata nélkül akar művészi alkotásokat élvezni, az olyan emberre hasonlít, aki meg szeretné szüntetni a szántóföldek trágyázását. Nem ismeri, hogy a természetben mi növekszik, valójában csak illúziót táplál, mintegy papírnövények vannak előtte. Még akkor is, ha valódi növényei vannak! Aki nem érzi az alapokban a csúnyát, az nem tud igazán a szépségnél sem elragadtatást érezni.

Ez így van berendezve a világon. Ezt meg kell az emberiségnek tanulnia, ha a világon nem úgy akar átvándorolni – ezt már mondtam egyszer -, mint a giliszták, akik a maguk eleméhez tapadnak, anélkül, hogy a valóságra tekintenének fel. Az emberek azonban csak úgy képesek hajlamaik kifejlesztésére, ha a valósággal szembesülnek. A valóság azonban nem abból adódik, hogy a szellemet emlegetik, hanem a szellemi világ igazi megismeréséből. Akkor azonban annak is kitesszük magunkat, hogy bizonyos körülmények között a szellemi világ egyes területein olyasmi jelenik meg, mint amit ma leírtam.

6.- Dornach, 1922. december 17.

[A tisztán térbeli tudás szellemiséggel való áthatása hidat képez az isteni-szellemi világhoz. Michael működése korunkban.]

Többször említettem, hogy körülbelül a XV. század első harmada óta az emberiség fejlődésének különleges kora kezdődött el. Azt mondhatjuk, hogy a görög-latin kultúra fejlődése a kereszténység előtti VIII. században kezdődött, és a XV. század első harmadáig tartott, ebben az időpontban alakult ki az a legújabb időszak, amelyben most is élünk. Ma ehhez a tényhez kapcsolódva fogjuk az emberiség jelenlegi feladatait bizonyos szempontból kissé megtekinteni.

Különösen az utóbbi időben itt tartott előadásaimból tudhatják, hogy az ember földi fejlődése folyamán, tehát születése és halála között, fizikai, lelki és szellemi fejlődésében is a születés előtti élet élményeinek örökségét hordozza magában. Különösen azt láttuk az előzőekben, hogy a szociális-morális élet annak a halál és újabb születés közti állapotnak az öröksége, amelyet az ember szoros kapcsolatban él át a magasabb hierarchiák lényeivel. Az ember ezt az együttélést – mint leírtam – egy másik állapottal ritmikusan váltakozva éli át, és a szeretet erejét, képességét hozza belőle magával; ez a szeretet- erő a földi moralitás alapja. A vele váltakozó állapotban az ember önmagába húzódik vissza, mintegy kiválik a magasabb hierarchikus lényekkel való együttélésből. Ennek az állapotnak örökségeként az emlékezés erejét hozza magával, amely egyfelől ugyan önzésében jut kifejezésre, másfelől azonban a szabadságnak és mindannak képességét nyújtja, ami az embernek belső szilárdságot és önállóságot jelent. Az előbb említett görög-latin korszakig bizonyos vonatkozásban az is a születés előtti élet öröksége volt, aminek révén az ember civilizációját belülről elrendezte.

Ha visszamegyünk az emberiség fejlődésének még régebbi korszakaihoz, az ó-indiai, az óperzsa és az egyiptomi korszakba, akkor mindenütt olyan tudást és gondolati életet találunk az emberiségben, amely az ember bensejéből fakad, de összefügg a halál és az újabb születés közötti élettel is. Az ó-indiai korban azt találjuk, hogy az embernek világos tudata volt arról, hogy voltaképpen ugyanahhoz a nemzetséghez tartozik, mint az isteni-szellemi hierarchiák lényei. A régi indiai kultúra bölcse úgy érezte, hogy inkább az isteni-szellemi lények világához tartozik, mint a Földhöz. Az ó-indiai ember pedig úgy érezte, hogy mintegy az isteni-szellemi lények soraiból küldték le a Földre, és itt azért terjeszti a civilizációt, hogy az emberek földi tetteit, a földi tárgyakat és lényeket úgy alakítsa, ahogyan az isteni-szellemi lényeknek megfelel, velük érzi rokonságban magát.

Az óperzsa embernél már némileg elhomályosul az összetartás érzése, de tulajdonképpeni hazájának még határozottan a fény úgynevezett birodalmát érzi, ahová halála és újabb születése között tartozott, és e fénybirodalom szellemeinek harcosa akar lenni. Küzdeni akar a Föld sötétségéből eredő lények ellen. Ezek a sötét lények nem lehetnek a fénybirodalom szellemeinek kíséretében, és ő egész feladatát ezek szolgálatába állítja. Eljutva azután az egyiptomi és káldeai néphez, azt látjuk, hogy tudományukat teljesen az hatja át, ami a csillagok mozgására vonatkozik. Az emberi sorsokat azon mérik le, ami a csillagokban nyilvánul meg. A földi tevékenységeknél előbb a csillagoktól kérdezik meg, hogy mit is tegyenek. Ez a tudomány szabályozza az egész földi életet, és ezt is az ember halála és újabb születése között átélt élmények örökségének érzik. Élményei ezalatt olyan jellegűek, hogy éppúgy eggyé válik a csillagok mozgásaival és törvényszerűségeivel, mint itt a Földön, születése és halála között, az ásványi, a növényi és az állati birodalom lényeivel.

Amikor azután az Atlantisz utáni negyedik görög-latin korszak megjelenik a kereszténység előtti VIII. és XV. század közötti időszakban, az emberek már teljesen a Föld lakóinak érzik magukat. Érzik, hogy a születésük és haláluk közti időben gondolatviláguk már nem visszhangozza intenzív módon születés előtti élményeit. Az emberek mintegy arra törekednek, hogy otthonosak legyenek a Földön. Ha azonban valóban behatolunk a görög és a még korai latin civilizáció szellemébe, mégis a következőket állíthatjuk. Akik abban az időben tudást alapoztak meg, azt mondták: meg akarjuk ismerni mindazt, ami itt a Földön a három természeti világban történik, de úgy akarjuk megismerni, hogy tudásunk mégis megmutatkozhasson a Földön túli életben is. A görögök valóban úgy érzik, hogy a földi embert szolgáló, a földi ember tetteit szabályozó tudás révén az isteni-szellemi világ valamilyen halvány emléke is ott él az emberben. A görög ember tudja, hogy tudását csak a földi világ szemléléséből merítheti, de világosan érzi, hogy amit az ásványokban, növényekben, állatokban, csillagokban, hegyekben, folyókban és a többi természeti jelenségben szemlél, annak az isteni-szellemiség vetületét kell számára jelentenie, amelyet nem az érzéki világban élhet át.

Ez azért van így, mert az ember abban a korban még úgy érzi, hogy lényének legjobb részével egy érzékfeletti világhoz tartozik. Úgy gondolja, hogy az érzékfeletti világ elhomályosult ugyan az emberi megfigyelés számára, de ennek a homálynak a megvilágosítására a földi életben is törekednie kell. Ebben a korban már nem szabályozhatják ugyan a földi emberiség mindennapi tetteit a csillagok járásának megfelelően, mint például a régi Egyiptomban és Kaldeában, mert a csillagok tudományát nem művelik ugyanúgy, mint a káldeaiak és az egyiptomiak, de legalább valamilyen homályos módon az isteni-szellemi lények akarat-megnyilvánulásainak kutatásával igyekeznek isteni-szellemiséget hozni a földi világba.

Az Istenek akaratát a megfelelő papnők, jósnők a történelemből ismert módon kutatták a jóshelyeken és a templomokban. Látjuk, hogy az isteni-szellemi akarat kutatásában az ember még születése előtti életében is benne él, és a dél-európai görög-latin kultúra korában ez Európa többi részén is általános. A papnőket, prófétanőket például a közép-európai germán világban is nagyra becsülik, elzarándokolnak hozzájuk, és ők extatikus lelkialkatuk alapján adják hírül az embernek az isteni akaratot, hogy ehhez igazodhasson földi tetteiben. Azt mondhatjuk, hogy az ember a középkor XII-XIII. századáig, még ha gyengébb alakban is, de világosan úgy alakítja az általa keresett tudást, hogy az valójában magába foglalja az isteni-szellemi világ akaratát. A XII-XIII. századig még így tekinthetünk be a századok során a szentnek számító helyekre, amelyekből azután az absztrakt laboratóriumaink vagy fizikai szertáraink lettek. Betekinthetünk azokba a helyekbe, ahol az úgynevezett alkimisták próbálták az anyagok és természeti folyamatok erőit felkutatni. Ha felütjük azokat az írásokat, amelyek valamilyen gyenge módon még magukba foglalják a régi kutatóhelyek gondolkodásmódjának a leírását, azt találjuk, hogy az anyagokat úgy akarják egymással összekapcsolni, és kölcsönhatásba hozni, hogy a fiolában, a retortában isteni-szellemiség hasson.

Látjuk, hogy Goethe „Faust”-jában megvan még ennek a lelkialkatnak az utóhangja, ahol Wagner a homunkulusz létrehozásán dolgozik a laboratóriumában. Láthatjuk, hogy voltaképpen csak a XIV- XV. század fordulója körül jön létre a nyugati civilizált világban az a hangulat, amelynek révén az ember önmagára támaszkodva akarja megalapozni civilizációs tudását, anélkül, hogy gondolatait közvetlen kapcsolatba hozná a világon uralkodó isteni-szellemi akarattal. Csak ez idő tájt látjuk a tisztán emberi isteni-szellemi akarattól független tudás létrejöttét. Ezt a tisztán emberi, az isteni-szellemi akarattól független tudást galilei-kopernikuszi tudásnak kell neveznünk. E tudás révén a világ olyan elvont képben jelenik meg az ember számára, mint amilyen a mai világkép, a teret úgy képzeljük el, mint ahogy Giordano Bruno elgondolta. Ebben a csillagok pusztán materiális testekként keringenek, vagy nyugalomban vesznek részt a világ történéseiben. E világkép révén úgy képzelik, hogy a kozmikus térből hatalmas mechanizmus hat a Földre, és alapjában véve a földi megfigyelésnél is megállnak a kiszámítható és mérhető jelenségeknél, ezek tehát szintén egy elvont mechanizmusba illeszkednek. Ez azonban olyan gondolatvilág, amelyet az ember a külső megfigyeléssel és kísérletezéssel összefüggésben tud önmagából létrehozni, általa, mondhatnám, csak az anyagok hatnak egymásra, és a természet folyamatai önmagukat nyilvánítják ki, de az isteni-szellemi után többé már nem kutatnak a természetben.

Ez a gondolatvilág mérhetetlenül eltér az emberiség fejlődésének minden előzményétől. Az ember gondolatvilága csak a XV. század első harmada óta vált pusztán emberivé és az emberek azóta főként a térbeliséget dolgozták ki képzetalkotásuk világában.

Ha visszatérünk azokba a korokba, amelyeket ma is említettem, az ó-indiai, ó-perzsa, egyiptomi-káldeai kultúra korára, mindenütt azt találjuk, hogy ezekben a világszemléletekben ősi korszakokra utalnak. Utalnak egy olyan régi korra, ahol az emberek még érintkeztek az istenekkel, mintegy az aranykorra. Utalnak egy másik korra is, az ezüstkorra, ahol az emberek még legalább átélték a Földön az istenség napfényét, és így tovább. Az idő folyása óriási szerepet játszik az emberiség régebbi fejlődésének világképében. Ha a görög korszakra, vagy a vele egyidejű közép-európai északi világképre tekintenek, azt találják, hogy az idő képzete mindenütt nagy szerepet játszik. A görög ember arra a régi korszakra utal, ahol a kozmikus történésekben Uránosz és Gaia kölcsönhatása működött. Visszautal a következő korszakra, Kronoszra, Rheára, azután arra, amelyben Zeusz a görög mitológiából ismert több istennel szabályozza a kozmoszt és a Földet. Ezt ugyanígy megtaláljuk az európai-germán mitológiában is. Az idő ezekben a világképekben mindenütt óriási szerepet játszik.

Ezekben a világképekben a tér sokkal kevésbé kerül előtérbe. Ha csak az északi-germán világképekre tekintünk, a világkőrisre, Ymir óriásra és a többire, a térbeliség ott is homályban marad. Az teljesen világos, hogy az időben történik valami. De a tér képzete még csak dereng. A tér Galilei, Kopernikusz, Giordano Bruno korával kezd voltaképpen nagy szerepet játszani a világképben. A ptolemaioszi világrendszer már a térrel dolgozik, de mégis jobban támaszkodik az időre, mint a XV. század óta meglévő világkép, ahol az idő valójában másodlagos szerepet kap. A csillagoknak a világtérben való jelenlegi megoszlásából indulnak ki, és számítással következtetnek a világkép régebbi alakjára. A térbeli elképzelés, a térbeli világkép lesz a legfontosabb, az ember egész ítéletalkotása általában a térre támaszkodik.

A modern ember egyre jobban kialakította a térre való támaszkodását, nemcsak külső világképére, de egész gondolkodására vonatkozóan is, és ma voltaképpen a térbeli képzetalkotás csúcspontján állunk. Gondolják csak el, hogy a mai embernek egy tisztán időbeli fejtegetés követése milyen nehezére esik. Már örül, ha a teret legalább segítségül vesszük és felrajzolunk a táblára valamit. A modern ember szinte úgy érzi, hogy a rendes tanítás azzal kezdődik, hogy abba a teret is vetített képek formájában bevonjuk. A modern ember voltaképpen minden fejtegetésénél szemléltetésre törekszik, ez pedig térbeliséget jelent. A tovaáramló idő kellemetlenné vált számára. A zenei elemben még csak érvényben hagyja, de már ott is a térbeliségre törekszik.

Jelenkorunk bizonyos elemeit szemlélve, észrevehetjük azt a modern emberi gyengeséget, amely a térbeliségre támaszkodik. A moziban már voltaképpen teljesen közömbös az emberek számára, hogy valami időbeli képezi-e az alapját. Megelégszenek a lehető legkevesebb időbeli alappal is. Teljesen beleolvadnak a térbeli világba. Jelenkorunkat az jellemzi, hogy az egész lélek a térbeliségre támaszkodik. Ma egyfelől a térbelire való támaszkodás vágyát látjuk. Aki a mai kultúrát és civilizációt nyitott szemmel nézni, az mindenütt megtalálja a térbeliségre való támaszkodást.

Az úgynevezett antropozófus szellemtudománnyal viszont arra törekszünk, hogy kijussunk a térbeliségből, bár a szellemiség érzékeltetésével a térbeliség utáni vágynak felelünk meg. Ez arra szolgál, hogy az elképzelés képességét segítsük. De mindig tudatában kell lennünk annak, hogy ez csak érzékeltetés, és annak a törekvésnek kellene lényegesnek lennie, hogy kijussunk a térbeliségből. Olykor megtévesztenek bennünket a különféle térrel kapcsolatos mániák, az egymást követő korszakokat mindenféle sémába rajzolják: az első korszak az alkorszakokkal és így tovább, a sok szóval az egymásra következés térbelivé válik. Pedig ki akarunk jutni ebből a térbeliségből. Az időbeliségbe törekszünk, és az időfelettibe is, oda ami kivezet az érzékletességből.

Az érzékletesség a térbeliségben jelenik meg legdurvább alakban, de ez bizonyos irányba mutat. Sokszor jellemeztem, hogy az antropozófus szellemtudomány voltaképpen mit is akar. Egyáltalán nem akarja lebecsülni vagy elutasítani azt az emberi gondolkodásmódot, amely Galilei, Kopernikusz, Giordano Bruno kora révén jött létre. Az antropozófus szellemtudomány teljesen elfogadja a térre irányuló ítéletalkotást. Számolni akar vele. Ezért be is kell világítania valamennyi tudományos képzet területére. Nem szabad, hogy laikus módon viszonyuljon ezekhez a tudományos elképzelésekhez, saját szemléletmódjával kell megvilágítania ezeket a területeket. De mindig újra hangsúlyoznunk kell, hogy az antropozófus szellemtudomány arra törekszik, hogy ezt a térre támaszkodó ítéletalkotást, az isteni-szellemiségtől elvált, tisztán emberi tudást ismét elvezesse az isteni-szellemiséghez. Nem a régi lelkialkathoz igyekszünk visszatérni, hanem éppen a legújabb lelkialkatot akarjuk a pusztán térbeli anyaghoz való tapadásától a szellemiséghez elvezetni. Más szavakkal, azt akarjuk megtanulni, hogy úgy beszéljünk a szellemiségről, ahogyan a galilei-kopernikuszi korban beszéltek az anyagokról és erőkről. A szellemtudomány szemléletmódja megbirkózik azzal a gondolkodásmóddal, amely a XV. század első harmada óta alakult ki a külső érzéki tárgyak és folyamatok számára. Tehát olyan szellemi tudásra törekszünk, amely rokonságban van a természet megismerésével, még ha az érzékfelettire irányulva ellentétes is ezzel.

Mit próbálunk ezzel elérni, bensőleg szemlélve a dolgot? Képzeljük magunkat azoknak az isteni-szellemi lényeknek a helyzetébe, akik között halálunk és újabb születésünk között élünk, ahogy, mondhatnám, szellemi szemükkel lefelé tekintenek – ezt egy ideje éppen itt írtam le -, és a földi folyamatokat a különböző ismertetett módszerekkel szemlélik. Ekkor azt találjuk, hogy ezek a lények letekintettek az emberiség fejlődésének régebbi időszakaiban a Földre, az ó-indiai, óperzsa, káld-egyiptomi korszakra, az emberek cselekvésére és a természet és saját szociális életük tartalmának emberi meglátására. Akkor az istenek azt mondhatták az emberek cselekvésére és gondolkodására – ha szabad így kifejeznem magam – amit odalent tesznek, az abból adódik, amit az idefent közöttünk átélt élményeikből emlékezet és utóhang alakjában megőriztek. Még a káldeaiaknál és az egyiptomiaknál egészen világos volt, hogy a földi ember voltaképpen csak azt akarja idelent megvalósítani, amit az istenek gondoltak vagy továbbgondolnak odafent. Amikor az istenek letekintettek a Földre, akkor ott mintegy velük rokonságban lévő történéseket láttak, és ha betekintettek az emberek gondolataiba – az istenek átlátják az emberek gondolatait -, ezek is rokonságban voltak velük.

Ez a XV. század első harmada óta megváltozott. Ha az isteni-szellemi lények azóta és különösen jelenkorunkban a Földre tekintenek, akkor alapjában véve mindenütt idegenséget találnak. Az emberek földi cselekedeteiket a Föld folyamataiból és tárgyaiból állítják össze. Ez idegen elem azoknak az isteneknek, akikkel az emberek haláluk és újabb születésük között élnek.

Amikor az alkimista az elemek egyesítésével és szétválasztásával próbálta laboratóriumában az isteni-szellemi akaratot kutatni, akkor az Isten úgy tekintett még a laboratóriumra, hogy az alkimista tetteivel rokonságot észlelt. Ha ma betekint egy laboratóriumba, akkor voltaképpen minden ottani művelet borzasztóan idegen számára. Teljesen igaz, hogy a XV. század első harmada óta az a nézet terjedt el az istenek között, ha szabad így kifejeznem, hogy bizonyos értelemben az egész emberi nem elszakadt tőlük, és saját kedvtelését űzi odalent a Földön. Ezeket az istenek voltaképpen nem is érthetik már igazán – azok az istenek egész biztosan nem, akik még a görög-latin korszakban vezették az emberek kezét és értelmét, amikor odalent tudományos kutatást és hasonló dolgokat végeztek. Ezek az isteni-szellemi lények élénken érdeklődnek, de nem az iránt, amit a mai laboratóriumokban vagy klinikákban művelnek. Egy előző fejtegetésben utalnom kellett arra, hogy az istenek betekintenek az ablakokon, ahogy akkor neveztem, és legkevésbé az érdekli őket, amit a professzorok művelnek a Földön. Aki betekint a beavatás modern tudományába, éppen ezt veszi leginkább a szívére. Azt mondja magában: ebben a legutóbbi időszakban voltaképpen elidegenedtünk az istenektől. Újra meg kell keresnünk az isteni-szellemi világgal összekötő hidakat. Ha bensőségesen szemléljük a jelenségeket, akkor éppen ez adja meg az antropozófus szellemtudomány impulzusát. A tudománynak az istenek számára érthetetlen elképzeléseit úgy akarjuk megváltoztatni, hogy szellemivé váljanak, és ismét hidat képezzenek az isteni-szellemiséghez.

Teljesen tudatában kellene lennünk annak, hogy például a fényben isteni jelleg él; ez különösen kidomborodik az óperzsa kultúra világában. Ha azonban az ember ma lencsét rajzol, egyfajta fényforrást, és különféle vonalakkal akarja a sugarak törését megállapítani, akkor ez olyan térbeli nyelv, amelyet egyetlen isten sem ért, teljesen kívül esik rajtuk, ellentétes velük, nincsen számukra a legcsekélyebb értelme sem. Mindezt olyan emberi lelkialkatba kell visszavezetnünk, hogy ismét rátaláljunk az istenihez vezető hídra. Ha így szemléljük a dolgot, nagyon elmélyül az az érzésünk, hogy milyen feladat vár jelenkorunkra a szellemnélküli gondolkodás átalakításával és megváltoztatásával.

Mindez azonban egy rendkívül fontos kozmikus tényen alapul. A tér szemlélete ugyanis általában emberi szemlélet. Az ember a halála és újabb születése közti legfontosabb időszakban olyan istenekkel él együtt, akik kifejezetten az idő szemléletével rendelkeznek, de az ember Földön megszerzett térszemléletével egyáltalán nem. Ez a térszemlélet sajátosan emberi. Az ember voltaképpen csak akkor lép be a térbe, amikor az isteni-szellemi világból a fizikai-földi világba száll le. Bizonyos, hogy innen szemlélve minden térbeli perspektívában jelenik meg, de a dimenziók megítélése teljesen földi jellegű.

Az ember a nyugati kultúra fejlődése folyamán a XV. század óta a legnagyobb mértékben beleilleszkedett ebbe a térbeli szemléletbe. Ha azonban ezt a térszemléletet helyesen ragadják meg, tehát a tisztán térbeli megismerés leírt átszellemesítése révén újra hidat vernek az isteni világhoz, akkor az isteni-szellemi világ számára is fontossá válik az a térbeli megismerés, amelyet az ember éppen a XV. század óta szerzett meg, amikor leginkább függetlenné vált az isteni világtól. Ha ezt az ember helyesen teszi meg, és nem marad meg a térnél, hanem ismét beleviszi a térszemléletbe a szellemiséget, akkor a világ egy új darabját hódítja meg az isteneknek. Mert mi is történt akkor?

A régi Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld kora, valamint a Jupiter, a Vénusz és a Vulkán eljövendő kora, amelyet „A szellemtudomány körvonalaidban fejtettem ki, az istenek számára voltaképpen csak az idők vonulatában létezik. Itt a Földön azonban mindez a térben is él. Ma a Föld-korszakban élünk, ez így van. De a Földhöz tartozó történésekben benne rejlik a Hold, a Nap és a Szaturnusz korának utócsengése is. Próbálják meg a Szaturnusz „A szellemtudomány körvonalai”-ban leírt korának hatását átélni. Azt fogják mondani: már nem élünk a Szaturnusz korában, de hőhatásai földi történéseinkben is megvannak. A Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld összeilleszkedik, egyidejűleg van jelen. Az istenek egymás után látják ezeket. Régebben, még a káldeai korban is, egymás után láttuk ezeket, most pedig a térben egymásba vannak bújtatva. Ez sokkal tovább terjed, és részleteiben szemlélve a dolgokat rájövünk, hogy valójában mi is rejlik mögöttük.

Mondjuk, kinyújtjuk a bal kezünket. Minden földi tárgyban benne él az isteni, így izmainkban, idegeinkben, kezünk kinyújtásában is. Most balkezük ujjaival megérintik jobb kezük ujjait – ez csak a térben történhet. Az isteni-szellemi lények nem követik, hogy bal kezüket a jobb kezük, jobb kezüket a bal kezük útján érzik. Az érintkezésig követik ezeket, de a közöttük fellépő érzés nincs jelen saját képességeikben, ez csak a tér révén merül fel. Ahogyan az istenek a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat és a Földet sem egyidejűen, hanem az időben egymást követve látják, úgy nincs meg náluk az ember térbeli jellegű átélése sem. Amikor bal és jobb szemükkel néznek és pillantásuk jobbról és balról kapja az irányát, akkor pillantásukban jobbról és balról is az istenek látása érvényesül, találkozásuk azonban tisztán emberi. Tehát mint emberek éppen a térbe helyezve éljük át az isteni hatástól való függetlenségünket.

Ha a jobb és balkéz képét kiterjesztik a földi emberiség környezetének további történéseire, akkor sok olyan emberi élményt találnak, ami kiesik az istenek szemléletéből. Ezekre a tisztán emberi jellegű területekre valójában csak a XV. század első harmada óta jutott el az emberi gondolkodás, így az emberiség gondolkodása valóban egyre érthetetlenebbé vált a letekintő istenek számára. Ha ezt figyelembe vesszük, rá kell mutatnunk a XIX. század utolsó harmadának döntő fontosságú eseményére, amelyről már többször beszéltünk és úgy fejezhető ki, hogy a Gabrielnek nevezett szellemi lény uralkodását a Michaelnek nevezett másik szellemi lény uralma váltotta fel.

A XIX. század utolsó harmadában a Michaelnek nevezett szellemi lény uralkodója lesz mindannak a szellemiségnek, amelynek a földi emberi történések megfelelnek. Míg Gabriel inkább az emberek passzív tulajdonságaira beállított lény, addig Michael olyan aktív lény, aki mintegy átlüktet a lélegzésünkön, ereinken, idegeinken, hogy emberi mivoltunkat kozmikus összefüggésben dolgozzuk ki, és aktívan szerezzük meg. Mintegy Michael felszólításaként áll előttünk, hogy legyünk még gondolatainkban is aktívak, hogy világnézetünket belső emberi aktivitással dolgozzuk ki. Csak akkor tartozunk Michael korához, ha a külső és belső megvilágosodást nem várjuk tétlenül, hanem munkánkkal aktívan részt veszünk a világból feltáruló megfigyelésekben és átélésekben.

Amikor valaki kísérletet állít össze, ez alapjában véve nem szellemi tevékenység, hanem olyan történés, mint bármely más természeti folyamat, csak ezt az emberi értelem irányítja. De a természet minden történését is értelem irányította. De hogyan alkalmazza ma az ember a kísérletet a gondolkodása számára? Nem aktívan, hiszen csak ránéz, és a lehető legkevésbé sem akar aktívvá válni, mindent a kísérlettel akar kimondatni, minden belső aktivitásból származó dolgot azonnal képzelgésnek ítél. Éppen tudományos képzeteiben él legkevésbé Michael korában. Be kell jutnia a Michael-korszakba, mert ennek a korszaknak van egy bizonyos fontos jellemző vonása. Ha azt kérdezzük, hogy mi az értelme az egész kozmikus összefüggésben, hogy Gabriel átadta Michaelnek, mondhatnám, a kormánypálcát, akkor azt kell mondanunk: az az értelme, hogy Michael az a szellem, aki az emberiséget vezető összes szellemi lény közül leginkább meg tudja közelíteni a földi embereknek a XV. század első harmada óta folytatott független tudományos tevékenységét.

Gabrielt egészen megdöbbenti egy mai művelt ember képzeteinek a tartalma. Michael szoros rokonságban van a Nap erőivel, és legalább bele tudja helyezni a tevékenységét azokba a gondolatokba, amelyeket az ember szabad cselekvésének impulzusaihoz dolgoz ki. Michael bele tud folyni mindabba, amit például a „A szellemtudomány körvonalaidban szabad, tiszta gondolkodásnak neveztem, és amelynek újabb korunkban az ember szabad individuális akarati erőihez kell impulzust adnia. Michael különösképpen a szeretet impulzusából fakadó cselekvéssel van rokonságban. Az istenek őt küldték le ezért követnek, hogy mintegy átvegye, amit az emberek a függetlenné vált tudásból az átszellemesített tudásba vezetnek át. Az antropozófus szellemtudomány a térbeli ítéletalkotást ismét átszellemesítő, érzékfelettivé változtató tudomány, lentről felfelé működik, mintegy felnyújtja a kezét, hogy megragadja Michael fentről lenyújtott kezét. Mert így hidat lehet teremteni az emberek és istenek között. Michael ezért lett ennek a korszaknak az uralkodója, hogy átvegye az emberektől azt, amit térbeli gondolkodásukkal fűzhetnek az isteni tudás tisztán időbeli gondolkodásához. Ez az, amit az istenek át akarnak venni.

Azt mondhatjuk, hogy az istenek a Szaturnuszt, a Napot, a Holdat és a Földet időrendben gondolják el. Ha az ember gondolkodásának legújabb fázisát helyesen alakítja ki, térbelien gondolja el ezeket. Az istenek a bal és a jobb kéz előrenyújtását gondolják el, az emberek az érintést sajátítják el. Az istenek benne élnek a bal és a jobb szem pillantásának az irányában. Az ember térbelien képzeli el, ahogy a jobb és a bal szem pillantásának iránya találkozik egymással. Michael letekint a Földre. Hozzá tud kapcsolódni ahhoz, amit az emberek tiszta gondolkodásukban alakítanak ki, tiszta akarati tevékenységükben megvalósítanak, és tudomásul veszi azt, amit az emberek, a Föld lakói a tér elgondolásából megszereznek, felviszi mindezt az istenek világába.

Ha az emberek csak a tér megismerését alakítanák ki és nem szellemesítenék át, megmaradnának az antropológia mellett, és nem akarnának az antropozófiához jutni, akkor Michael korszaka el is múlna. Michael visszavonulna uralmától, és azt adná hírül az isteneknek, hogy az emberiség el akar válni az istenektől. Ha viszont a megfelelő követséget viszi az istenek világába, azt kell mondania: az emberek az én korszakomban az érzékfelettibe emelték azt, amit az isteni-szellemi világtól elkülönülve, tisztán térbeli ítéletalkotásként alakítottak ki. Újra befogadhatjuk őket, mert gondolkodásukat, képzetalkotásukat összekapcsolták a mi gondolkodásunkkal, képzetalkotásunkkal. – Ha az emberek helyesen akarnak fejlődni, akkor Michaelnek nem szabad azt mondania az isteneknek, hogy az emberek megszokták, hogy mindenre csak térszerűen bámuljanak, és megvetik mindazt, ami csak az időben él. Ha az emberek el akarják érni földi céljukat, akkor azt kell mondania, hogy az emberek azon fáradoznak, hogy az időbeliséget, az érzékfelettit, ismét belevigyék a térbeliségbe, nem csak a térbelire akarnak rámeredni, nem csak a XX. század elején kedvelt érzékletességet kívánják maguknak. Ezért ismét úgy ragadhatók meg, hogy életük közvetlenül az istenek életéhez kapcsolódjék.

Ha az antropozófiát valóban a beavatási tudomány szellemében műveljük, akkor ez a kozmikus körülményekkel való törődést jelent, amelyet az emberiségnek az isteni világgal összhangban kell véghezvinnie. Mai korunkban, alapjában véve sok mindenen múlnak a dolgok. Azon, hogy el akarjuk-e ültetni az isteni-szellemi világgal való helyes további együttélésünk csíráját vagy sem. Ha meggondolják, hogy ezzel milyen végtelenül jelentős dolgot mondtunk ki, felmérhetik, hogy milyen komolysággal és belső szilárdsággal kell megalapoznunk azt a lelki beállítottságot, amely az antropozófiát akarja gondolati tartalmává tenni.

7.- Dornach, 1922. december 22.

[Az ember már érzéki lényként is az érzékfeletti világhoz tartozik. Az érzékszervi folyamatok csak imaginatív megismerés tartalmai lehetnek. Az elalvás és felébredés az inspiratív megismerés tárgya. Az emlékezés ereje annak besűrűsödésével jön létre, ami felébredéskor él az időben.]

Az ember a világ tárgyait az érzékszerveivel észleli, de az érzékszervekben lejátszódó folyamatokat mindennapi tudatával nem tudja észlelni. Ha ezeket mindennapi életében követné, nem is tudná a külső világot észlelni. Az érzékszerveknek mintegy önmagukat kell megtagadniuk, ha az ember tudomására akarják hozni, ami körülveszi őket a környező földi világban. Ha fülünk, szemünk megszólalna, vagyis észlelnénk a fülünkben, szemünkben lejátszódó folyamatokat, akkor nem hallhatnánk, és nem láthatnánk a kívül halható és látható jelenségeket. Az ember elsősorban földi lény, éppen ezáltal ismeri meg a körülötte levő világot, önmagát azonban nem ismeri meg. Önmagunk megismerése feltételezi, hogy az önismeret folyamata alatt le tudjuk állítani a külvilág megismerését, tehát hogy semmit se tudjunk meg róla.

A szellemtudományos kutatás mindig is olyan módszereket keresett, amelyekkel az ember valóban megismerheti önmagát, és különböző előadásaimból tudják, hogy önmagunk megismerésén nem a mindennapi énünkön való általános tépelődést értem, hiszen ezáltal csak a külvilág valamilyen vetületét tapasztalhatjuk meg, és semmi újat sem ismerhetünk meg. Csak mintegy tükörben látjuk meg azt, amit a külső érzéki világban átéltünk. Mint tudják, az igazi önismeretnek olyan módszereket kell keresnie, amelyek nemcsak a mindennapi földi külvilágot hallgattatják el, hanem a mindennapi belső világot is, hiszen ez szintén csak a külvilág tükre, amennyiben valóságos tudatunkban van jelen. „A magasabb világok megismerésének útja” című írásomban leírt módszerekből tudjuk, hogy a szellemi kutatás először az úgynevezett imaginatív megismerés felé halad. Aki eljut az ilyen imaginatív megismeréshez, az elé először kitárul az érzékfeletti világból mindaz, ami magára öltheti az imaginatív megismerés képeit.

Ha azonban megszerezte azt a lelki gyakorlatot, hogy a világot egyáltalán imaginatív módon lássa, akkor éppen azt tudja követni, ami az ember érzékszerveiben lejátszódik. Az érzékszervekben lejátszódó folyamatokat nem tudnánk követni, ha csakis akkor történne bennünk valami, amikor éppen a külső világot észleljük általuk.

Ha a külső világban meglátok egy tárgyat, a szemem elhallgat. Ha a külső világban meghallom a hangok valamilyen összefüggését, a fülem elhallgat; vagyis a fülem nem a belsejében végbemenő folyamatot észleli, hanem azt, ami benne a világból folytatódik. Ha azonban a fülünk például csak addig végezne valamilyen külvilággal kapcsolatos tevékenységet, ameddig ez a külső észlelés fennáll, akkor sohasem figyelhetnénk meg azt a folyamatot, amely a fülünkben a külvilágtól függetlenül játszódik le. Valamennyien tudják azonban, hogy az érzéki benyomásoknak az érzékszervekben utóhatásaik vannak, attól eltekintve, hogy az érzékszervek akkor is mindig közreműködnek, ha mindennapi tudatunkkal akár csak elevenen gondolkodunk.

Lehetséges, hogy mintegy elvonatkoztatunk az egész külső világ szín-, hang- és szag-jellegétől, és mégis átadjuk magunkat annak, ami az érzékszerveinkben illetve általuk történik. Ide eljutva igazi emberismerethez jutunk, mégpedig az emberismeret első fokához. Mondjuk például – a legegyszerűbbet vesszük tekintetbe -, hogy tisztázni akarjuk, ahogy lecseng a külvilág szemre gyakorolt hatása. Aki megszerezte az imaginatív megismerés adományát, az követi az érzéki benyomás lecsengését, miközben kívül semmit sem lát, vagyis olyan történést, folyamatot követ, amely igénybe veszi az érzékszervet anélkül, hogy ez az érzékszerv pillanatnyilag kapcsolatban volna a külső világgal. Vagy aki elevenen gondolkodik, és meglátását el tudja képzelni, az követi látószervének közreműködését, amikor eleven gondolkodásával színeket idéz fel. Ezt minden érzékszervvel megteheti. Akkor valóban észrevesszük, hogy az ember érzékszerveiben végbemenő folyamatok csakis az imaginatív megismerés tárgyát képezhetik.

Amikor nem a külső világban, hanem az érzékeinkben élünk, mindjárt lelkünk elé varázsolódik egy mintegy imaginációból álló világ. Ekkor észrevesszük, hogy érzékeink nem ahhoz a világhoz tartoznak, mint amelyet földi életünkben általuk észlelünk. Aki érzékszervi tevékenységét valóban imaginatív megismeréssel tudja megfigyelni, sohasem vonhatja kétségbe, hogy az ember már érzékelő lényként is az érzékfeletti világhoz tartozik. Amikor az ember mintegy visszahúzódik a külső világból és saját érzékszerveiben él, olyan világot ismer meg, amelyet „A szellemtudomány körvonalai”-ban az angyalok világaként írtam le. Ez azoknak a lényeknek a világa, akik egy fokkal vannak az ember felett.

Mi is történik voltaképpen az érzékszerveinkben? Ezt akkor láthatjuk át, ha az érzékszervek belsejét ilyen módon figyeljük meg, mialatt nem észlelünk. Ahogyan sokéves élményeinkre is visszaemlékezhetünk, mégha nincsenek is most jelen, úgy megfigyeléseinkből is megismerést meríthetünk, hogyha az érzékszerveinket akkor is meg tudjuk figyelni, amikor nem észlelnek. Ezt nem nevezhetjük emlékezésnek, ez nagyon pontatlan fogalmat nyújthatna, de abban, amit észlelünk, mégis érzékelni tudjuk azokat a folyamatokat is, amelyek a külvilág révén jutnak az érzékszervekbe, amikor szemben állunk az egész színes, hangzó, illatozó, ízlelhető és tapintható világgal.

Ilyen módon abba hatolhatunk be, ami az embernél egyébként mindig is öntudatlan marad: saját érzékszerveink tevékenységébe, mialatt a külvilágot közvetíti. Ekkor azt észleljük, hogy a lélegzés folyamata, a levegő belégzése, a levegőnek az emberi organizmusban való megoszlása, a kilégzés, különleges módon hat az egész organizmusban. Belégzéskor például a belélegzett levegő az érzékszervek legfinomabb elágazásáig is eljut. Ezekben a finom elágazásokban a légzés ritmusa azzal találkozik, amit a szellemtudomány az ember asztráltestének nevez. Az érzékszervekben lezajló folyamtok azon alapulnak, hogy az ember asztrálteste érzi a lélegzés ritmusát. Amikor tehát hangot hallunk, ez azért történik, mert hallószervünkben az asztráltest érintkezésbe juthat a levegő rezgésével. Ez az emberi organizmus valamilyen más szervében nem lehetséges, csakis az érzékszervekben. Az érzékszervek általában azért vannak az emberben, hogy az asztráltest találkozhasson azzal, ami az embertestben a lélegzés ritmusa révén jön létre. Ez nemcsak hallószervünkben történik így, hanem mindegyik érzékszervünkben, még az egész szervezetre kiterjedő tapintóérzékben is: az asztráltest találkozik a lélegzés ritmusával, vagyis a levegő szervezetünkben végrehajtott tetteivel.

Éppen ilyesmit megfigyelve vesszük különösképpen észre, hogy az egész ember megismerésénél mennyire figyelembe kell vennünk, hogy az ember nemcsak szilárd halmazállapotú képződmény, hanem csaknem kilencven százalékban vízoszlop, és belső folyamataiban állandó levegőcsere zajlik, tehát levegő-organizmus is. Ez a levegő-organizmus, mozgó elevenséget jelenít meg, és az érzékszervekben az ember asztráltestével találkozik. Ez az egyes érzékszervekben a legváltozatosabb módon megy végbe, de általánosságban azt mondhatjuk, hogy éppen ez a találkozás az érzékelés folyamatának a lényege. Külsőleg az asztralitásnak a levegővel való találkozása nem látható, ehhez az imaginatív világba kell belépnünk. Amikor imaginatív megismeréshez jutunk, mindenesetre mást is meglátunk földi környezetünkben, ami az asztralitás és a levegő találkozása révén játszódik le. De emberi mivoltunk lényeges vonása, hogy asztralitás találkozik a lélegzés folyamataival, mégpedig szubsztanciálisan azzal, amit a lélegzés folyamata bocsát át az emberi organizmuson.

Ekkor azoknak a lényeknek a mozgását és lényét ismerjük meg, akik az angyali hierarchiához tartoznak, ezt emberi mivoltunkban csak úgy képzelhetjük el, hogy az érzéki észlelésben lejátszódó öntudatlan folyamatban az érzékfeletti lényeknek ez a világa él és mozog, mintegy ki- és bejön érzékeink kapuján. Amikor hallunk vagy látunk, ez nemcsak önkényesen létrehozott folyamat, hanem hozzátartozik az objektív világhoz is, és olyan világban megy végbe, amelyben mint emberek még csak bent sem vagyunk, de voltaképpen mégis ezáltal rendelkezünk az érzékszerveinkkel.

Amikor asztráltestünk a felébredés és elalvás között kapcsolatba kerül érzékszerveink területén a lélegzési ritmussá alakult és természetes módon megváltozott levegővel, akkor, mondhatnám, az ember legkülső perifériáját ismerjük meg. De felemelkedhetünk még a továbbiakhoz is. Az embert a következőképpen még jobban megismerhetjük. Ez az érzékfeletti megismerés inspiratív fokának nyilatkozik meg, ahogyan az említett írásokban neveztem.

Meg kell figyelnünk az ember ébrenlét és alvás közt váltakozó állapotát. Ez az állapot nem is esik olyan messze az érzéki észleléstől. Érzéki észlelésünkben is váltakozás érvényesül. Ha az észlelést nem tudnánk állandóan félbeszakítani, volnának ugyan észleléseink, de tudatunk számára nem volna megfelelő jelentésük. Tisztán külsőleg is tudjuk, hogy egy érzéki benyomás tudata csökken, hogyha hosszú időre átadjuk magunkat neki. Érzékszervünket mindig újra el kell fordítanunk az egyedi érzéki benyomástól, a benyomást olyan állapottal kell váltogatnunk, amelyben az nem szerepel. Tudatunk akkor van rendben az érzéki benyomások vonatkozásában, ha az érzékszerveinket mindig vissza is vonhatjuk benyomásaiktól, érzéki észleléseinket tehát voltaképpen mindig rövid váltakozó állapotokban hajtjuk végre. Észleléseink hosszabb szakaszaiban ezt úgy hajtjuk végre, hogy huszonnégy órán belül az ébrenlétet mindig alvással váltjuk fel.

Tudják, hogy amikor az alvás állapotába kerülünk, asztráltestünk és énünk kihúzódik fizikai és étertestünkből. Az asztráltest elalvás és felébredés között tehát a külső világgal kerül kapcsolatba, míg felébredés és alvás között csak az emberi test belső folyamataival volt kapcsolatban. Nézzék csak meg egyszer ezt a két állapotot, vagy történést: az asztráltest felébredés és elalvás között az ember fizikai és étertestén belül végbemenő folyamataival van kapcsolatban, viszont elalvás és felébredés között a külső világhoz kapcsolódik, nem pedig az ember fizikai és étertestéhez.

Bennünk lévő érzékszerveink már szinte külső világot jelentenek – ez paradox kifejezés, de értik, hogy hogyan gondolom. Nézzük meg például az emberi szemet: független lényhez hasonlíthatjuk, ilyen módon illeszkedik a koponya egyik üregébe, és azután hátrafelé viszonylagos önállósággal folytatódik. Ha azonban magát a szemet figyelik meg: eleven ugyan, de sajátságos módon hasonlít egy fizikai készülékhez. A szem folyamataink jellemzése egészen hasonló ahhoz, ahogyan egy fizikai készülékben lejátszódó folyamatot jellemezhetünk. A lélek bizonyára felfogja az így keletkezett folyamatokat, de ahogyan már többször is említettem, az érzékszervek útján a külvilág mintegy öblöket képez saját belső emberi mivoltunkban. Az érzékszervekben a külső világ mintegy folytatódik bennünk, és az érzékelés területein sokkal inkább részt veszünk a külvilágban, mint organizmusunk más területein.

Asztráltestünk ezért érzékszerveink folytán majdnem a külső világban van. Amikor az érzéki észleléssel szándékosan adjuk át magunkat a külső világnak, olyankor asztráltestünk szinte valóban belemerül a külvilágba, ha nem is minden érzékszerv esetében azonos módon. Alvás közben teljesen belemerül, így az alvás bizonyos szempontból mintegy fokozza a külvilág iránti érzékelő odaadást. Ha behunyjuk a szemünket, akkor asztráltestünk jobban visszahúzódik a fej belsejébe, inkább a sajátunk lesz. Amikor teljesen kifelé tekintünk, belehúzódik a szembe, és részt vesz a külső világban. Hogyha az organizmusból teljesen eltávozik, akkor elalszunk. Amikor az érzékelés útján a külső világnak adjuk át magunkat, ez a közhiedelemmel ellentétben voltaképpen a tudatra vonatkozóan az elalváshoz vezető út egy szakasza.

Így az ember, amikor valamit érzékel, majdnem a külső világban vesz részt, alváskor pedig teljesen részt vesz benne. Ilyenkor inspiratív megismeréssel tudjuk annak a világnak a történéseit észlelni, amelyben elalvás és felébredés között asztráltestünkkel tartózkodunk. De ezzel az inspiratív megismeréssel még egyebet, a felébredés pillanatát is észlelhetjük, amikor visszatérünk. A felébredés pillanata intenzívebb, erősebb ugyan, de mégis szemünk behunyásához hasonlítható.

Amikor egy szín van előttem, olyankor asztráltestemet annak a folyamatnak adom át, amelyet a külvilág színének szemre gyakorolt benyomása hoz létre, mint mondtam, ez szinte a szemen kívül van. Ha lehunyom a szememet, asztráltestemet önmagamba vonom vissza. Felébredéskor asztráltestemet a külvilágból, az egész kozmoszból hozom vissza. A nappali ébrenlét alatt szememmel, fülemmel kapcsolatban végtelenül sokszor teszem meg az asztráltestemmel ugyanazt, amit felébredéskor, csak itt az egész organizmusra vonatkozóan teljesen véghez viszem. Az asztráltest felébredéskor végbemenő visszavonása természetesen öntudatlanul történik mindennapi tudatunk mellett, úgy ahogy érzékelésünk folyamata is. Az inspiratív megismerés képessége esetén azonban, tudatossá válik a felismerés pillanata, és ekkor kiderül, hogy az asztráltest behúzódása egészen más világhoz tartozik, mint amelyben egyébként tartózkodunk, és mindenekelőtt gyakran észlelhető intenzív módon, hogy az asztráltest milyen nehezen tud a fizikai és étertestbe visszatérni. Ennek megvannak az akadályai.

Azt mondhatjuk, hogy aki elkezdi az asztráltest fizikai és étertestbe való visszatérésének folyamatát észlelni, szellemi zivatarokat és ellenhatásokat él át, és ezek azt mutatják, hogy az asztráltest fizikai és étertestbe való lemerülésénél utóbbiak nem felelnek meg az anatómiai és fiziológiai leírásoknak, hanem ugyancsak egy szellemi világhoz tartoznak. Ami egyébként ártatlan fizikai testünk, vagy amit némileg ködös ártatlan étertestünknek tartanak, az a szellemi világban gyökerezik. Fizikai testünk igazi mivoltában egészen másként jelenik meg, mint szemünk külső érzéki képe, vagy a mindennapi tudomány számára.

Az asztráltest fizikai és étertestbe való lemerülése ezerféle változatban jelenhet meg például, ahogy egy égő fahasáb merül sisteregve valamilyen vizes közegbe. Ez még a legegyszerűbb, legelvontabb mód, ahogy először megjelenhet annak, aki ilyen megismerésbe kezd. A folyamat azután bensőleg nagyon sokféleképpen konkretizálódik, de szellemibbé is válik, úgy hogyha eleinte süvöltő zivatar, feltámadó vihar jelenségéhez hasonlítjuk, utóbb harmonikus mozgás folyamatai hatják át, és egyúttal minden részével kimond, elmond, hírül ad valamit.

Ami itt jelentkezik, az először mindennapi életünk emlékeit ölti magára. Ez azonban átalakul az idő folyamán, és lassanként sok mindent megtudunk a körülöttünk levő világról is. Olyasmit élünk át, amiről nem mondhatjuk, hogy mindennapi észlelésünk emlékei, mert egészen más természetűek, és átélésüknél valóban tudjuk, hogy másik világgal van dolgunk. Észrevesszük, hogy amikor az ember visszatér asztráltestével környezetéből fizikai és étertestébe, ezt most a teljes lélegzés folyamatának útján teszi meg. Az érzékszervekben működő asztráltest a légzési folyamat finom elágazásait érinti, mintegy beavatkozik azokba a finom ritmusokba, amelyekben a légzés folyamata az érzékek területén folytatódik. Amikor az asztráltest ébredéskor behúzódik a külső világból a fizikai és étertestbe, a légzés egész folyamatát ragadja meg, amely az elalvás és felébredés között magára maradt. Az asztráltest a légzési folyamatok, mozgások pályáján érkezik a fizikai és étertestbe, úgy terül szét, mint maga lélegzet.

A mindennapi tudat felébredéskor, mondhatnám, gyorsan beleütközik az észlelésbe, légzési folyamatának átélését gyorsan összekapcsolja egész szervezetének az átélésével. Az inspiratív tudat le tudja választani az asztráltestnek a légzési ritmus pályáján történő haladását, és elkülönítve észleli a többi organikus folyamatot. Ez persze nem különállóan megy végbe. A lélegzés mozgása természetesen nemcsak ebben a pillanatban függ össze bensőségesen az emberi szervezet többi folyamatával, hanem minden percben. A megismerésben, az inspiratív megismerésben azonban különválasztható. Követjük, amint az asztráltest a lélegzési ritmus útján érkezik a fizikai testbe, és itt olyasmit ismerünk meg, ami egyébként teljesen öntudatlan marad. Miután végigéltük az összes, behúzódást kísérő, objektív – nem szubjektív – érzelmi állapotot, megtudjuk, hogy az ember nemcsak érzékelő, hanem lélegző lény is, és mint ilyen, abban a világban gyökerezik, amelyet a „A szellemtudomány körvonalai”-ban az arkangyalok világának neveztem. Ahogy az érzékfeletti világban az egy fokkal az ember felett álló lények az érzékelés folyamataiban működnek, úgy a lélegzés folyamataiban az embernél két fokkal magasabban álló szellemi lények tevékenykednek. Mintegy ki- és bejárkálnak bennünk elalvásunk és felébredésünk folyamán.

Ha rátekintünk ezekre a folyamatokra, az emberi élet egyik nagyon fontos jelensége tárul lelkünk elé. Ha az alvás nem szakítaná meg az életünket, akkor érnének ugyan benyomások a külső világból, de csak rövid ideig maradnának meg. Nem tudnánk maradandó benyomásokat kibontakoztatni. Tudják, hogy az utóképek milyen illanó képeket jelenítenek meg az érzékszervekben. Ami szervezetünkben mélyebb ingert kelt, az hosszabb ideig hat. Ha azonban nem aludnánk, nem hatna néhány napnál tovább.

Mi is történik voltaképpen, amikor alszunk? Emlékeztetnem kell egy nemrégiben itt elmondott fejtegetésemre, amelyben leírtam, hogy az ember alvás és felébredés között asztráltestével és énjével valójában mindig fordított irányban éli át azt, amit az előző éber periódusban a fizikai világban átélt. Tételezzünk fel egy szabályos ébrenlétet és alvást – szabálytalan esetben egészen hasonló a helyzet – tehát reggel felébredünk, napközben elfoglaljuk magunkat, este nyugovóra térünk, és éjszaka nappali ébrenlétünk idejének körülbelül harmadrészét töltjük alvással. Egy ilyen ember felébredése és elalvása között tehát élmények sorozatát éli át, éppen a nappali élményeit. Alvó állapotban azonban fordított menetben éli át azt, amit napközben átélt. Ez az alvásélet gyorsabban halad visszafelé, így csak az idő harmadrészére van hozzá szükség.

Mi is történt itt voltaképpen? Ha a fizikai világ törvényeinek megfelelően aludnánk – nem úgy értem, hogy testünk aludna a külső fizikai világ törvényei szerint, hiszen természetesen így történik, hanem ha fizikai és étertestünk állapotain kívül, énünkben és asztráltestünkben aludnánk, ugyanolyan törvények szerint, mint amelyeknek megfelelően nappal ébren vagyunk -, akkor nem vihetnék véghez ezt a mozgást, mert egyszerűen az idővel kellene tovább haladnunk. De teljesen más törvényeknek vagyunk alávetve, amikor asztráltestünkkel és énünkkel a fizikai és étertesten kívül vagyunk.

Milyen ez a jelenség, ha külsőleg szemléljük? Gondolják el, hogy ma december 22-e van, ami reggeli ébredéskor december 22-ének reggele volt. Ezután majd aludni térnek, és amikor majd holnap felébrednek, visszafelé történő átélésük elérkezik a mai, december 22-i reggelhez. Belsőleg olyan folyamatot éltek át tehát, amelynek révén visszafordultak. December 23-án reggel felébredve, elérkeztek ezzel a folyamattal december 22-e reggeléhez. Felébrednek. Ebben a pillanatban arra kényszerülnek, hogy lelkük legbensőbb lényével, énjükkel és asztráltestükkel gyorsan december 23-a reggeléhez lépjenek előre. Asztráltestük az elalvás és felébredés között megtartott törvényekkel ellentétben testükön át a szokásos fizikai világba lendül. Ezt a folyamatot valóban átélik belső mivoltukban.

Kérem, hogy az itt elmondottakat teljes komolyságukban, vagyis teljes jelentőségükben fogják fel. Ha, mondjuk, egy lezárható edényben valamilyen légnemű test van, akkor ez összenyomható, és a sűrűsége egyre nagyobb lesz. Ez térbeli folyamat. Mégis összehasonlíthatjuk az előbb leírtakkal, persze csak hasonlóságról van szó. Asztráltestükben és énjükben december 22-e reggeléhez térnek vissza, és felébredéskor gyorsan december 23-a reggeléhez lépnek előre. Lelki lényüket az időben előretolják. Ez az idő sűrítése, vagy pontosabban kifejezve, annak a sűrítése, ami az időben él. Ez a folyamat lelkiségünket, asztráltestünket annyira besűríti, hogy a külvilág benyomásait nemcsak rövid ideig hordozza, hanem maradandó emlékezetként. Ahogy valamilyen összesűrített gáz erősebb nyomást gyakorol, tehát nagyobb belső erővel rendelkezik, úgy asztráltestünk is megkapja az emlékezet, a visszaemlékezés intenzív erejét az időben történő belső összetolódás révén.

Ilyen módon elképzelhetjük azt, ami egyébként voltaképpen mindig elkerüli a figyelmünket. Úgy képzeljük el, hogy az idő egyenletesen halad, és ami az időben játszódik le, az is egyenletesen együtt halad az idővel. A térnél tudjuk, hogy ami a térben kiterjed, az összesűríthető, és így megnő belső kiterjedésének az ereje. De hasonlatszerűen kifejezve, az időben élő lelkiség is sűríthető, ezzel növekedni fog a belső ereje. Az egyik ilyen erő képezi az ember emlékezésének az erejét.

Az emlékezés erejét valóban az alvás folyamán végbemenő folyamatnak köszönhetjük. Elalvástól felébredésig az arkangyalok világában vagyunk, és emlékezésünk erejét az arkangyali hierarchia lényeivel együtt alakítjuk ki. Ahogyan az érzéki észlelések erejét és összekapcsolásukat az angyali hierarchia lényeivel alakítjuk ki, úgy az emlékezés bensőségesebb, a centrummal jobban összefüggő erejét az arkangyalok világában alakítjuk ki.

Igazi emberismeret nem létezik olyan ködösen, misztikus értelemben, amikor az ember önmagában tépelődik, az igazi emberismeret minden befelé megtett lépésnél azonnal a magasabb világokba vezet. Ma két ilyen lépésről beszéltünk. Ha az érzékek területére tekintünk, az angyalok területén vagyunk;

ha az emlékezés területére tekintünk, az arkangyalok területén vagyunk. Az önismeret egyúttal az istenek, a szellem megismerését jelenti, mert az ember bensejébe vezető minden lépésünk bevezet egyúttal a szellemi világba. Paradoxonnal élve: mennél mélyebben hatolunk belső mivoltunkba, annál magasabbra emelkedünk a szellemi lények világában. Ha önismeretünk komoly, akkor ez a világ igazi megismerése, vagyis a világ szellemi tartalmának a megismerése.

Ebből a fejtegetésből is megláthatják, hogy régebbi korokban miért törekedtek a keleti népeknél a szellemi látás olyan ösztönös módjára, amelynél a lélegzés folyamatát különleges légzési gyakorlatok révén akarták tudatos folyamattá alakítani. Ahogy a lélegzés folyamata tudatossá válik, a szellemi világba lépünk be. Nem is kell ma újra elmondanom, hogy a mai ember ne ismételje megváltozott alkatával a régebbi gyakorlatokat, ezeket másokkal kell helyettesíteni, leírásukat az említett könyvekben találják meg. De a megismerés mindkét módjára érvényes – a régebbi misztikus szellemi látó megismerésre és az újabb egzakt szellemi látó megismerése is -, hogy az emberben bensőleg lejátszódó folyamatok igazi megfigyelése egyúttal a szellemi világba vezet.

Vannak, akik azt mondják: igen, de ilyen módon nem a szellemiséghez kerülünk. Az érzékelés folyamatát és a lélegzési folyamatokat akarják megvizsgálni. Némelyek a ködös misztikával szembeállítva ezt még materiális önismeretnek is nevezik. Csak próbálják meg egyszer! Meglátják, hogyha igazán megismerik az érzékelés folyamatát, az azonnal szellemivé válik és csak illúzió, ha anyagi folyamatnak tartják. Ugyanez vonatkozik a lélegzés folyamatára is, ez csak a külső szemlélet számára anyagi folyamat. Belsőleg tekintve teljesen szellemi folyamat, mégpedig egy sokkal magasabb világban játszódik le, mint amelyet érzékeinkkel észlelünk.

A holnapi előadás a maihoz fog csatlakozni, de ez majd talán átvezet valamilyen karácsonyi elmélkedésbe.

8.- Dornach, 1922. december 23.

[A nyár derekának misztériumait a Golgotai Misztérium változtatja a mélységes tél karácsonyi misztériumává.]

A karácsonyi ünnep alapját képező misztérium indítékot jelenthet arra, hogy összehasonlítsuk az emberiség fejlődésének más feltételeiből létrejött misztériumokkal. Ha a karácsony misztériumát misztériumnak fogjuk fel, úgy kifejezetten téli misztériumként nyilvánul meg. A szellemi élet olyan szemléletéből eredt, amely mindenekelőtt a téli időszak elején, az embernek egész földi színterével létrejött kapcsolatára tekintett.

Ha rátekintünk azokra a misztériumokra, amelyeket egyfelől Ázsia egy részén ünnepeltek, jóval a kereszténység megalapítása előtt, és hatalmas kozmikus gondolatokhoz kötődtek, másfelől összehasonlítjuk a karácsony misztériumát azokkal a misztériumokkal, amelyeket Közép-, Nyugat- és Észak-Európában ünnepeltek szintén a kereszténység megalapítása előtt, akkor mindenekelőtt az tűnik fel, hogy ezek nyári misztériumok voltak, vagyis az volt a céljuk, hogy figyelembe vegyék azokat a kötődéseket, amelyek az emberi lényt a földi élet nyári történéseivel kapcsolják össze. A szóban forgó jelenséget csak úgy értjük meg, ha az emberiség fejlődésének a Golgotai Misztériumot megelőző szakaszára tekintünk.

Ha visszatekintünk az emberiség fejlődésének igen régi korába, ahogy már többször is megtettük, akkor azt találjuk, hogy a misztériumok egy olyan emberiség körében jöttek létre, amelynek még régi, ösztönös szellemi látása volt. Bizonyos, hogy a teljes alvás és az éber állapot közti tudatállapotban, mintegy reális álmodó állapotban pillantottak a szellemi világba, ahonnan az ember azért szállt le, hogy a Földön fizikai organizációjába költözzék.

Ez olyan kor volt, amikor voltaképpen mindenki úgy beszélhetett, gondolkodhatott a szellemi világokról, ahogyan az ember ma az iskolában tanult megszokott ismeretek élményeiről beszél. Mint már több ízben utaltam rá, e régi korok embereinek képekben jelent meg az, amit szellemi-érzékfeletti módon láttak. Nem álomképekben, csak ahhoz hasonló képekben. Az álomképeknél azonban pontosan tudjuk, hogy az élet emlékeiből szövődtek össze, az emberi organizációból szállnak fel, és nem a valóságot ábrázolják, mint a gondolataink. A régi szellemi látás imaginációi révén viszont tudták, hogy nem külső érzéki valóságra vagy az emberek történelmi valóságára vonatkoznak, hanem az érzékelhető mögött rejlő szellemi világra. A szellemi világ tehát először képekben nyilvánult meg az embereknek.

Nem kell azonban azt képzelnünk, hogy a régebbi embereknek nem voltak gondolataik. Voltak gondolataik, de ezeket nem úgy hívták elő, mint a mai ember. Amikor az ember ma gondolatokat keres, belső erőfeszítéseket kell tennie. Mintegy belsőleg kell ezeket a gondolatokat kialakítania. Már ezek a régebbi emberek is hasonló módon tevékenykedtek a szellemi létet ábrázoló képekért, de a képekkel együtt a gondolatokat is megkapták. Valóban csodálkozhatunk a régi emberiség hatalmas, ragyogó gondolatain. Ezeket nem gondolták ki, hanem kinyilatkoztatásként fogadták be. Ma iskoláink és főiskoláink vannak, akkor pedig misztériumok voltak, amelyekben a tudomány, művészet és vallás egységet alkotott. Nem tettek különbséget a hit és a tudás között. A tudás képszerűvé vált, amit azonban hittek, az mindenképpen a tudáson alapult.

Nem tettek különbséget a különféle anyagokból készített műalkotások és a megszerzett bölcsesség között sem. Ma az ember különbséget tesz, mondván, hogy a megszerzett bölcsességnek igaznak kell lennie. Amit viszont mint festő, szobrász, vagy zenész ültet át az anyagba, az fantázia. Azt mondhatnánk, hogy Goethe volt az utolsó sereghajtó, akinek nem ez volt a nézete. Mert Goethe éppen úgy az igazság tartalmának tekintette azt, amit művészként ültetett át az anyagba, mint ahogyan a tudományosságot is. A művészi és a „pontoskodó” tudományosság közti nyárspolgári megkülönböztetés, ez az igazi nyárspolgárság, csak később kezdődött. Goethe még nem hozta magával ezt a nyárspolgáriasságot. Ő még kimondhatta az Itáliában látott művészi alkotások előtt állva nagy szavait: Úgy vélem, hogy a görögök művészi alkotásaikat ugyanazon törvények szerint hozták létre, mint amelyek szerint maga a természet alkot, és én is ezek nyomdokain járok. Mielőtt Itáliába utazott, Weimarban Herderrel gondosan tanulmányozta Spinoza filozófiáját, megpróbált belemélyedni egy olyan isteni-szellemiségbe, amely az emberiség környezetének valamennyi lényét áthatja. Ezt az isteni szellemiséget azonban minden részletében igyekezett követni, egészen a növény leveléig, virágjáig. És amilyen módon kialakította magánk növény- és állattanulmányaiban a növényi és állati formát, az lelkileg azonos volt azzal, amit művészi alkotásaiban akart kifejezni.

Ma nem tartják tudományosnak, ha a művészet, a tudomány és a vallás azonos igazságáról beszélnek. Mint mondtuk, az emberiség régebbi művelődési intézményeiben a művészet, tudomány és vallás tökéletes egységet alkotott. Mindenekelőtt e misztériumok vezetői kezdték lassanként különálló gondolatokként kiemelni a többiek ösztönös szellemi látásában megnyilatkozó gondolatokat, és megalapítottak egy gondolati bölcsességet. A misztériumokban a szellemi látó szemléletből mindenütt e gondolati bölcsesség felbukkanását látjuk. Míg az emberiség legnagyobb része alapjában véve megelégedett a képszerű szemléletben való élettel és működéssel, valamint azzal, hogy ezt a képszerű szemléletet mítoszok, legendák, mondák és mesék alakjában kapják meg azoktól, akik ilyen mondákat, mítoszokat és meséket tudtak alkotni, addig a misztériumok vezetői kialakították az emberiség tanítását: a gondolati bölcsességet. De tudatában voltak annak, hogy ezt a gondolati bölcsességet nem az emberek saját ereje hozta létre, hanem a kinyilatkoztatás.

Bele kell illeszkednünk gondolatainkkal ebbe a teljesen eltérő lelki beállítottságba. Ez a lelki beállítottság olyan, hogy a mai ember, mondhatjuk, saját gondolati tevékenységének tulajdonítja, ha valamilyen gondolata támad. A gondolatok összefüggését pedig logikai szabályok szerint alakítja ki, és ezek az ő szabályai, gondolati tevékenységének szabályai. A régebbi ember befogadta a gondolatokat. Nem gondolkodott az összefüggések kialakításán, mert kész kinyilatkozatásként kapta őket. Viszont e régi ember nem úgy élt gondolataiban, ahogyan mi élünk bennük. Mi a lelkünk tulajdonának tekintjük ezeket a gondolatokat. Tudjuk, hogy megdolgoztunk értük. Mintegy lelkületünkből eredtek, belőlünk merültek fel. Tulajdonunknak tekintjük őket. A régebbi ember gondolatait nem tekinthette tulajdonának. Ezek megvilágosodások voltak. Megvilágosodott képekkel jelentek meg, és egészen meghatározott hangulatot keltettek a régebbi emberekben a bölcs gondolatok iránt. Gondolataira tekintve az ember azt mondhatta: egy felső világból származó istenség merült fel bennem. Részt veszek e gondolatokban, amelyeket az embereknél magasztosabb lények gondolnak. Inspirálnak engem, bennem élnek, átadják nekem a gondolatokat, amelyeket égi kegyelem adományainak kell tekintenem.

Így vélekedett a régebbi ember és ezért szükségét érezte, hogy bizonyos időszakokban, mintegy érzései révén, újra a magasabb lényeknek áldozza ezeket a gondolatokat. Ez a nyári misztériumokban történt. A nyári misztériumokban az ember átadja magát a világ távlatainak, mert a Föld jobban benne él környezetében, atmoszférájában, nem húzódik össze a hidegtől, nem veszi körül magát téli hótakarójával, hanem állandó atmoszférikus kölcsönhatásban nyílik meg atmoszférikus környezetének. Nyáron az ember a felső istenekkel érzett kapcsolatot. E régebbi korokban, a ma János-nap idejének nevezett nyár derekán, a Nap nyári kulminációja idején, bizonyos szent helyeken igyekezett a felső istenekkel kapcsolatba kerülni. Az egész éteri környezettel, a nyári idővel való természetes kapcsolatát mintegy arra próbálta felhasználni, hogy érzésből áldozzon azoknak az isteneknek, akik gondolataikat átadták, megnyilatkoztatták neki.

Ha a misztériumokba tekintve megnézzük, amit a misztériumtanítók tanítottak tanítványaiknak, a következőt látjuk. Azt mondták: nyár derekán minden évben áldozatot kell bemutatnunk a felső isteneknek az embereknek juttatott gondolatokért, mert különben nagyon könnyen luciferi hatalmak elegyednek az ember gondolati élményeibe. Az embert luciferi erők és hatalmak hatják át. Ezt azzal kerülheti el, ha minden nyáron megemlékezik arról, hogy e gondolatokat a felső istenektől kapta és nyár derekán mintegy visszaárasztja őket. A régebbi ember úgy igyekezett a luciferi befolyástól megszabadulni, hogy a misztériumok vezetői összehívták híveiket, és kultikus cselekvéseket mutattak be előttük. Ennek kulminációjaként a felső istenektől kinyilatkoztatott gondolatokat a feléjük áramló érzéseikben áldozták fel.

Amit e kultuszban külsőleg vittek véghez – a felszálló füstbe mondott recitált szó megfelelő hullámzásba hozta a füstöt -, azt úgy gondolták el, mintha az emberek külső a közegbe, az áldozati füstbe írnák formáló szavaikkal azt, ami voltaképpen belső lelki áldozat füstjeként szállt a felső istenekhez. Az ima mintegy beleírta az áldozati füstbe azokat az érzéseket, amelyeket a lélek a kinyilatkoztatott gondolatokért akart felküldeni. Lényegében ebből a hangulatból jöttek létre a nyár közepének misztériumünnepei. Voltaképpen csak addig volt értelmük, amíg az emberek kinyilatkoztatásként kapták a gondolatokat.

A Golgotai Misztériumot megelőző századokban azonban, már a kereszténység előtti VIII-IX. évszázadtól fogva, elhomályosultak ezek a felülről kinyilatkoztatott gondolatok, és az emberben egyre jobban felébredt az a képesség, hogy gondolatait saját erejéből szerezze meg. Ezáltal teljesen megváltozott az ember hangulata. Régebben úgy érezte, hogy a gondolatok a világ messzeségeiből közelednek feléje és belemerülnek lelkébe, most viszont úgy kezdte érezni, hogy a gondolatok őbenne sarjadnak ki, és hozzátartoznak, mint a saját vére. A régi korokban úgy tekintették a gondolatokat, mint saját lélegzetüket, amelyet az atmoszférából kapnak és mindig vissza is adnak az atmoszférának. Ahogyan a levegőt úgy tekintjük, hogy ott van körülöttünk, beszívjuk, de mindig újra kiengedjük, úgy a gondolatról is azt érezték, hogyha nem is szívták be, de kinyilatkoztatásként kapták, és a nyár derekán mindig újra vissza kellett mintegy szolgáltatniuk az isteneknek.

Ezeket az ünnepeket még megfelelő, drámai módon is alakították, úgy hogy a misztérium vezetői a bölcsesség szimbólumait hordozva mentek áldozati ünnepeikre, míg a leírt áldozatokat végrehajtották, sorban elhagyták ezeket a szimbólumokat. A bölcsesség szimbólumainak elhagyása után, az áldozati ünnepről eltávozva balgáknak tűntek, akiknek majd az év folyamán kell bölcsességüket újra megszerezniük. Ez volt a régi áldozó bölcsek beismerése, áldozatukat bemutatva ismerték be a hívek tömege előtt: ismét balgák lettünk.

Valóban úgy érezték, hogy csak akkor nem esnek áldozatul a luciferi hatalomnak, ha az év lefolyását úgy élik meg, hogy nyár dereka felé a bölcsesség birtokába jutnak, majd balgák lesznek, hogy azután ismét visszatérjenek a bölcsességhez. Így akartak mintegy együtt élni a kozmosszal. Ahogyan a kozmosz váltogatja a telet és a nyarat, úgy akarták magukban a bölcsesség időszakát a balgaság sötétségébe való merülés idejével váltogatni. Ebben nem vehettek részt azok, akiknek a bölcsességére egész évben szükség volt, például a gyógyítással foglalkozó misztériumtanítók – mert a gyógyítás is hozzátartozott a misztérium lényegéhez, egységet alkotott ezzel. Az orvos természetesen nem lehetett balga augusztusban vagy szeptemberben – ha a hónapokat mai megjelölésük szerint használjuk. Ők természetesen megtarthatták bölcsességüket, de ezért azt az áldozatot hozták, hogy a misztériumnak csak szolgáló tagjai lehettek, míg a vezető személyiségek minden évben balgaságba merültek.

Ebből a balgaságba merülésből azután olyasmi maradt meg, mint amit például Goethe ír le a „Geheimnisse” (Titkok) című versében. Ebben a tizenharmadik voltaképpen nem bölcsen, hanem balgán vezeti a többieket. Egészen más volt a beállítottság az embereket vezető bölcsességgel kapcsolatban, mint később, amikor az emberek saját szerzeményüknek kezdték a gondolataikat tekinteni. Mint mondtuk, a bölcsességet régebben a belélegzett levegőhöz érzeték hasonlónak, később viszont úgy érezték, hogy a gondolatok az emberben létrejövő vérhez hasonlóak. Azt mondhatjuk, hogy a régi korokban a gondolatokat a belélegzett levegőhöz hasonlónak érezték. A Golgotai Misztérium korában kezdték azután a gondolatokat a vérhez hasonlónak érezni. Az ember ezzel azt mondta azonban magának: amit gondolatként átélek, az már nem mennyei, nem fentről szállt le. Az emberben jön létre, és földi jellege van.

Még a Golgotai Misztérium korában is egészen különös jelentősége volt a régi misztériumok régi lemaradt követőinél annak a hangulatnak, hogy az emberi gondolatok földi jellegűek. Akik akkoriban a kor műveltségének csúcsán álltak, úgy vélekedtek, hogy már nem lehetnek olyan gondolataik, mint a régi bölcseknek, akik gondolataik rendezgetésekor mintegy együtt éltek az istenekkel, hanem tisztán emberi gondolatokat kell kialakítaniuk. E tisztán emberi gondolatok azonban abban a veszélyben forognak, hogy áldozatul esnek az ahrimáni hatalmaknak. Ahogy az ember számára a fentről megnyilatkozó gondolatok abban a veszélyben forognak, hogy a luciferi hatalmak martalékai lesznek, úgy az önállóan megszerzett emberi gondolatok azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy az ahrimáni hatalmak áldozatai lesznek.

Akik éppen a Golgotai Misztérium korában gondolkodtak így, azok az emberiség igazi megváltásának érezték a Golgotai Misztériumot, ez az érzés aztán a IV. században elveszett. Azt mondták, hogy a Nappal együtt élő szellemi hatalmat régebben valójában csak emberfeletti lények érhették el. Most az embernek kell elérnie, mert az ember önmagába fogadta be saját gondolatait. Most mást kell véghezvinnie: gondolatait istenivé kell magában emelnie. Az embernek földi gondolkodó mivoltában kell gondolatait bensőleg istenséggel áthatnia. Erre a Golgotai Misztériumhoz fűződő érzelmi és gondolati kapcsolata révén képes.

Ezzel azonban a misztériumünnep nyár derekának ünnepéből téli ünnep lett. Amikor a Föld télen hótakaróba burkolódzik és nincs élénk kölcsönhatásban atmoszférikus környezetével, az ember is jobban a Földhöz van láncolva. Ilyenkor nem a távlatokat éli át, hanem azt, ami mondhatnám, a talaj alatt gyökerezik. Csak helyesen kell értenünk ezt a gondolatot, hogy a talaj alatti gyökerezik. Állandóan észrevehetjük, hogy a Föld környezetében nemcsak az él, ami közvetlenül a Naptól, a környezetből ered, hanem az is, ami a Föld felszíne alatt részesül a Föld életében. Ezt itt már igen egyszerű tények segítségével elmagyaráztam. Ha néhányan éltek már vidéken, tudják, hogy a falusi parasztok télen vermeket ásnak, és a burgonyát ezekben tartják el. A burgonya jól áttelel, míg ha egyszerűen pincében tartanák, nem telelne át. Miért?

Ha elképzelik a Föld felszínének egy darabját: ez a felület nyáron felveszi a Nap beáramló melegét és fényét. Ez mintegy belemerül a talajba. Ha tehát megfigyeljük azt, ami télen a talajban van, ott találjuk még a nyarat. Télen át, a talajban van a nyár. Ez a talajban lévő nyár fejleszti ki télen a növények gyökereit is. A csírákból gyökerek lesznek, és a csíra úgy fejlődik, hogy ha a növényt idén növekedni látják, ez valójában a tavalyi naperőből nő ki, ez merült be előbb a Földbe.

Ha tehát a gyökeret, sőt a levelek egy részét nézzük, úgy a tavalyi nyarat látjuk a növényben, az idei nyarat csak a Nap ez évi fényével és melegével elővarázsolt virágában kapjuk meg. A növény felnövekedésében valóban az előző év van jelen, az idei év pedig csak a virágokban. Ha a virág közepén lévő bibeszálat nézik, azt kell mondaniuk, hogy ez még a tél eredménye, tehát voltaképpen az előző nyáré, csak az az idei, ami a bibét körülveszi. Az időszakok egymásba tolódnak, mint a tegnap kifejtett másik esetben is: az emberben az alvás révén tolódnak egymásba.

Így tehát elképzelhetik: ha a Föld felölti téli hótakaróját, úgy a nyár ezalatt folytatódik. Az ember most nem kötődik a külső messzeséghez, hanem lelkileg a Föld belseje felé fordul. Az alsó istenek felé fordul. A Golgotai Misztérium idején éppen a régi bölcsesség hordozói gondolták és mondták: a Föld létesülését átható Krisztust, az új bölcsesség erejét abban kell keresnünk, ami a Földdel van kapcsolatban.

Amikor az ember áttért az önállóan megszerzett gondolatokra, az az igénye támadt, hogy bensőleg most az istenséghez kapcsolja őket, más szavakkal: áthassa őket bensőleg Krisztussal. Ezt abban az időszakban teheti meg, amikor leginkább a Föld felé fordul, a legmélyebb tél idején. Ilyenkor a Föld mintegy bezárul a Kozmosz elől, és mintegy önmaga is lezárul. Ilyenkor van legközelebb ahhoz az Istenhez, aki azokból a messzeségekből szállt le, ahonnan tél idején kirekesztődtünk, és hozzákapcsolódott a Földhöz. Szép gondolat, hogy a karácsony ünnepének ideje éppen ahhoz az időszakhoz kötődik, amikor a Föld bezárult a kozmosz elől, és az ember földi magányában keres kapcsolatot az isteni-szellemi érzékfelettiséggel önállóan megszerzett gondolatai számára. Amennyiben megérti, hogy itt voltaképpen miről is van szó, igyekszik megóvni magát az ahrimáni erőktől, mint ahogy a régi korokban a luciferi erőktől óvta meg magát a nyár közepének misztériumai révén.

Az embernek éreznie kellene, hogy a karácsonyi misztérium helyes megértése megerősíti, amikor áthatja magát karácsony idején ezekkel a felidézett igazságokkal, ahogy a régi ember, misztériumtanítójának vezetésével, érezte a nyár derekának ünnepei révén, gondolatvilágának derengésében. Mintegy éreznie kellene, hogy a belső homályban kivívott gondolatok a Golgotai Misztériumhoz fűződő helyes kapcsolat révén világosodhatnak meg, ha csakugyan belátja, hogy a Föld létesülése során egyszer történt meg, hogy az a lény, akit a régi kereszténység előtti időkben csak a Nappal kapcsolatosan gondolhattak el, átment a földi életbe, és szellemi lényként él együtt a Földön az emberrel. A régi, nyár közepén bemutatott áldozati ünnepek külsőségesebb mivoltával szemben úgy kellene elgondolnunk a karácsonyi áldozatot, hogy valójában az ember magába-vonulását jelentse, hiszen az egész világról elsajátított tudását éppen karácsony ünnepén igyekszik bensőségessé és bensőleg szellemivé tenni.

A régi ember a tudását nem érezte saját tulajdonának, hanem mintegy ajándéknak. Minden évben újra odaadta. A jelenkor emberének saját tulajdonának kell tekintenie gondolatvilágát, gondolati tudását. Ezért kell szívébe fogadnia a Földhöz kapcsolódott szellemi lényt, akihez csatlakozott, és akinek mintegy átadja magában a gondolatait, hogy gondolatainak tulajdonával ne szigetelődjék el önző remeteségben, hanem egyesítse ezt a gondolati tulajdont a Golgotai Misztérium révén földi lénnyé vált Naplénnyel.

A régi misztériumoknak bizonyos vonatkozásban valamilyen, mondhatjuk, arisztokratikus jellegük volt, sőt, alapjában véve minden arisztokratizmus e régi misztériumokban gyökerezik, mert a jelenlévő egyes misztériumpapok a többiek nevében végezték az áldozatokat.

A karácsonyi misztérium ünnepének demokratikus jellege van, mert az újabb kor embereit voltaképpen belső gondolataik tulajdona teszi emberré. A karácsonyi misztériumot csak akkor látják majd helyes megvilágításban, ha az áldozatot nem az egyik ember végzi a másikért, hanem, ha együttesen, közösségben élik át az emberek egyenlővé válását a Földre szállt Naplény előtt. Éppen a keresztény fejlődés első idejében, egészen a IV. századig érezték ezt egészen különösen jelentősnek a kereszténység számára. Csak ez után kerültek át a régi misztériumformák Egyiptomból a rómaiságon át egészen Nyugat- Európába, és mondhatjuk, átfestették az eredeti kereszténységet, olyan hagyományokba burkolták, amelyeket ismét el kell hagyni, hogy a kereszténységet helyesen értsük meg. Mert a rómaiaknál még teljességgel régi misztériumjellegbe öltöztették a kereszténységet.

Maga a kereszténység akkor igényli az ember szellemi érzékfeletti mivoltának megtalálását, amikor az ember nem jut mintegy önmagán kívülre, és nem adja át magát a kozmosznak, hanem önmagában van. Ez leginkább a mélységes tél idején következik be, amikor hozzákötődik a Földhöz, ebben az időszakban maga a Föld is bezárul a kozmikus messzeségek elől.

Ezzel azt igyekeztem jellemezni, hogy miért alakultak a nyár közepének misztériumünnepei az idők fejlődése során a tél mélységének karácsonyi misztériumává. Ezt helyes értelemben kell felfognunk. A karácsonyi misztérium tartalmát éppen az emberiség fejlődésére való visszapillantás teheti különösen bensőségessé. A régi korok ellentétes mivoltában érezhetjük át igazán, hogy milyenné is kell az embernek lassanként válnia, amikor az egyébként kívül keresett titkokat önmagában kell megkeresnie.

„A szellemtudomány körvonali” című munkámat is ebből a nézőpontból írtam meg. Ha a régi korokban írnak ilyen könyvet – ha könyv létezett volna, másképpen alakul! – a leírást a csillagok távlataiból kezdték volna. „A szellemtudomány körvonalaidban teljesen az emberből indulok ki, mintegy bensőleg szemlélve az embert. A világot az emberből kiindulva keresem, kitágítva az ember benső mivoltát a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszakra, valamint a földfejlődés eljövendő korszakaira.

A régi korokban a világ tudástartalmának keresésekor a kívülről látott csillagokból indultak ki, és az ember bensejébe azt igyekeztek felvenni, amit a csillagok mondtak. Tanulmányozták például a Napot. A régi imaginatív megismeréssel sok minden kiderült a Nap megismerése révén. A valódi tudósnak a Nap ma gázgolyó, az elfogulatlan szemléletnek természetesen nem lehet az. A régebbi embernek külsőleg, szemmel láthatóan, éppen úgy a szellemi-lelkiség testi kifejeződése volt, mint ahogy az emberi test a szellemi-lelkiség testi kifejeződése. Az ember sok mindent látott a Napon. Ha azután mintegy leolvasta a kozmoszban, amit a Napon látott, saját szívére ütve azt mondhatta: most megértem az emberi szívet. A Nap elmondta az emberi szív lényegét. A többi égitestben is önmagát találta meg az ember.

„A szellemtudomány körvonalaidban nem járhattam így el. Ha nem is dolgoztam ki minden részletében, mert ennek nem jött el az ideje, mégis úgy jártam el, hogy először egészében vizsgáltam az embert – itt van a szíve, a tüdeje és a többi szerve -, hogy az egyes szervek megértésével a világegyetemet is értsék. Így ma az ember szívét tanulmányozzák, olvasnak az ember szívében. Amit pedig leolvasnak róla, az elmondja, hogy mi a Nap, elmond valamit a Nap lényéről. A szívet belülről kifelé megismerve, a Nap lényét ismerjük meg. A régi korokban a Nap lényét ismerték meg, és ezáltal tudták meg, hogy mi az ember szíve. Az újabb időkben azt tanulják meg, hogy mi a szív, a tüdő, és az emberből kiindulva ismerik meg az egész kozmoszt, az egész világmindenséget.

Az embernek a mindenséghez fűződő viszonyát a régi ember csak úgy fejezhette ki érző figyelemmel, ha a nyár derekán megállt és igazán feltekintett, hogy egyesüljön a kozmosszal, mert ekkor tekinthetett fel legkönnyebben és legjobban a Napra és a csillagos égre.

Ha ma intenzíven fel akarjuk venni a világmindenség megismerését érzelmi életünkbe, úgy tekintetünket mélyen az emberi lélekre kell vetnünk. Ennek megfelelő időpontja az elmondottak szerint a legmélyebb téli időszak, a karácsony ideje.

Próbáljunk beilleszkedni a karácsonyi gondolatba, mert mai korunkban az ilyen régi szokásoknak – hiszen már azok – új életerőket kell kapniuk, hogy ismét becsülettel együtt élhessünk például az év lefolyásával. Sok társadalmi körben ma egyebet sem tudnak a karácsonyról, minthogy megajándékozzák egymást, és meglehetősen külsőleges módon végiggondolják a Golgotai Misztérium emlékezetét.

Az ilyen külsőségessé válás az igazi okozója annak a nagy szerencsétlenségnek, ahová az emberiség ma civilizációjával eljutott. Az igazi vétkes a szokványos megrögzöttség, valamint az olyan igény elutasítása, hogy például, megújítsuk a karácsony gondolatát vagy átérzését. Nagyon is szükségünk van az ilyen megújulásra, mégpedig azért, mert csak úgy válhatunk újra igaz emberekké, ha rátalálunk szellemi részünkre a világban. Ahogyan oly sokszor elmondtam éppen ebben az időszakban, a világ karácsonyára, a szellemi élet születésére van szükségünk. Akkor ismét becsületes emberek módján fogjuk megünnepelni a karácsonyt, és ismét értelme lesz, hogy amikor a Földre hótakaró borul, a Krisztussal való áthatás érzésével akarjuk gondolatvilágunkat megközelíteni, ami most a vérünkhöz hasonló, míg régi gondolatvilágunk a bennünk járó lélegzethez hasonlított.

Mindenesetre újra jobban együtt kell majd élnünk az idővel, mint ahogy ma szokás. Nemrég, két évtizede, merült fel az a gondolat, hogy a húsvét ünnepét, amit legalább még az idő menete szerint rendeztek el, mindig április elsejére tegyék, hogy a számlakönyveket ne zavarja mindig össze, hogy az ünnep évente más napra esik. Az idő folyamatával való együttélést is az emberiség fejlődésének materialista menetébe kívánják belevonni. Érthető, ha végül a materialista gondolkozás lassan rászánja magát erre, mivel megértük, hogy az emberek például az évet a mostani újévvel kezdik meg, január elsején, holott december – decem – a tizedik hónap, és január, február nyilvánvalóan az előző évhez tartoznak, az új év tehát legfeljebb márciusban kezdődhet, mint a római korban. De egy történelmileg is elismerten gyengeelméjű francia királynak úgy tetszett, hogy a tél közepén, január elsején kezdje meg az évet, és az emberiség ehhez tartotta magát.

Erős gondolatokat kell táplálnunk, ha becsületesen mondjuk magunkban azt, hogy az emberiség fejlődésének megmentését abban kell keresnünk, hogy az ember a bölcsességhez kötődik. Mert sok tény szól amellett, hogy az ember bizony nem mindig kötődött a bölcsességhez, hanem az ostobasághoz is. Ragadják meg a karácsony eszméjét úgy, hogy az ember e gondolattal becsületesen összekapcsolhassa azt a hatalmasságot, aki kimondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Az igazsághoz és a szellemi élethez vezető utat azonban meg kell keresni. Ehhez szükséges, hogy éppen jelenkorunk emberisége valóban bemerüljön az éjfél mélységeibe, hogy rátaláljon az emberben felgyulladó fényre.

Nem maradhatunk meg a régi hagyományoknál, hogy csak éjfél körül mondják az első karácsonyi misét, hanem ismét el kell jutnunk oda, hogy az ember átélje, amint a sötétségéből megszületik a legjobb, a fény teljessége. Mert igaz az, hogy az igazi fény a sötétségből születik meg. De nem további sötétségnek kell belőle születnie, hanem fénynek.

A másik tudás sötétségét át kell hatnia a szellemi belátás és szellemi szemlélet fényének. Ha ennek szükségességét átéljük, lelkünk erőt kaphat, hogy a karácsony gondolatát átéljük. Akkor Krisztus karácsonykor valamennyiük szívében megszületik. És önök is ismét átélhetik minden emberrel a világ karácsonyát.

9.- Dornach, 1922. december 24.

[A kereszténység előtti misztériumokban az év körforgásából állapították meg az emberi természet titkait. A michaeli megnyilatkozástól az igazi karácsonyi ünnephez vezető út, a megismerő szellemmel való áthatottság.]

Ha ebben az ünnepi időszakban a mai kornak megfelelően akarjuk gondolatainkat elmélyíteni, úgy ez legjobban a már tegnap érintett módon történhet: lelki tekintetünket az emberiség fejlődése felé fordítjuk, hogy az ember jelenkori feladatait az emberiség szellemi vezetéséből ismerjük fel. Észre kell vennünk, hogy a karácsonyi gondolat legfontosabb része az, hogy Krisztus fénye a most beköszöntő éjszakán ragyogott be az emberiség fejlődésébe, mégpedig abban az időpontban, amely a Golgotai Misztérium beilleszkedésének eseményével adja meg a földi élet, az emberiség, tehát általában az egész földi lét értelmét.

Tegnap arról szólhattam, hogy a Golgotai Misztériumot megelőző korokban a nyár derekán ünnepelt misztériumok játszottak fontos szerepet, amikor az ember a Földdel együtt feltárja lényét a kozmikus messzeségnek, ahol lelki kapcsolatba kerülhet a Földön túli hatalmakkal. Lelkünk elé állítottuk, hogy a kereszténység előtti korok misztériumainak vezetői bizonyos népeknél úgy járták végig ezt az utat, amelyen az emberi lélek nyár derekán – a mi János-napunk idején – eljuthat az isteni-szellemi világokhoz, hogy ilyenkor mintegy feláldozták érzéssel áthatott gondolatvilágukat az isteni-szellemi hatalmaknak. Tudták ugyanis, hogy ami az év folyamán nyilatkozik meg számukra, azt a luciferi hatalmak kísértenék meg, ha a nyár derekán, amikor a Föld mintegy kitárja szárnyait a kozmikus messzeségbe, nem az isteni-szellemi hatalmaktól nyert kegyelemként élnék át áldozatosan mindazt, ami e gondolatokhoz fűződik.

Tegnap utaltam azután arra is, hogy az emberiség fejlődése során magától értetődő módon következett be, hogy az emberiség bizonyos részénél a legmélyebb téli ünnep került a nyár derekán lévő ünnepe helyére. Ez benne rejlik még a mi elhalványult karácsonyi gondolatunkban is, mivel az ember egyes kultikus közösségekben a Megváltó születését ünnepli a mélységes téli éjszakán, vagy újra meg kell keresnie a szellemi fényhez vezető utat, szívének csendességében ünnepelve ezt a karácsonyt, míg tudtára ébred annak, hogy ebben az időszakban úgy hasonul leginkább a Földhöz és a földi élethez, ha teljesen magába száll. Mert ilyenkor a Föld is bezárul a kozmikus messzeségek elől, hótakarójában és az összehúzó hidegben magába szorítva él a világtérben.

A karácsonyi gondolatok azonban már azokban a korokban is bizonyos szerephez jutottak, amikor az ember, főképpen egyes népeknél, nyár derekán ünnepelte. A kereszténység előtti korokban más volt azonban a karácsonyi gondolat értelme, mint ma. A magasztos Napszellem akkor még a kozmikus messzeségekhez tartozott, még nem szállt le a Földre. Az akkori ember egész helyzete másmilyen volt a tél mélyén, amikor kozmikus magányát mintegy a Földdel együtt érezte át. Ezt a helyzetet ismerjük meg, ha ismét azokra a misztériumokra tekintünk, amelyek főként délen honosodtak meg igen régi korokban, még a Golgotai Misztérium előtt. Ezekbe a misztériumokba ősi módon avatták be azokat, akik felkereshették őket és elnyerték az akkori beavatás tudományát. Bizonyos régi korokban és régi népeknél ez abban állt, hogy a beavatandók olvasni tanultak a világban, de nem papírra írt holt betűket, hanem a világ lényeinek adományát. Aki átlátja a kozmosz titkait, az tudja, hogy ami a Földön növekszik és terem, az annak a képmása, ami a csillagokból ragyog le a kozmikus világ messzeségeiből.

Aki a kozmikus olvasást tanulja – a halott betűk tanulása ennél sokkal egyszerűbb -, az tudja, hogy minden növényt jelnek kell tekinteni, ez leleplez számára valamit a világmindenség titkaiból, és ha végignéz a növényvilág vagy az állatvilág sokféleségén, ez is olvasás. Ilyen módon olvastak fel tanítványaiknak az egyes misztériumok régi beavatottai. De nem könyvből olvastak fel nekik, hanem közölték velük, amit az úgynevezett év-istenség inspirációjából tudtak meg, az év lefolyásának titkairól és az emberi életre vonatkozó jelentőségéről. Ilyen módon olvasta le az ősrégi bölcsesség az emberre vonatkozó dolgokat a kozmikus történésekből és a világ lényeiből. Tanítványaiknak felolvasva a régi bölcsek az év-istenséghez hasonló isteni-szellemi lények inspirációját érezték.

Ki volt az év istene? A hierarchiákhoz, mintegy az archék rendjéhez tartozott. Olyan lény volt, akihez csak a beavatási tudás birtokában lévők emelkedhettek fel és így megkaphatták tőle az erőt és belső világosságot, hogy mást olvassanak ki a tavasszal kisarjadó növényekből, mint a nyári gyümölcsök érlelődéséből, megint mást az ősszel vörössé váló levelekből, amikor a termések beérnek, mint amikor hópelyhektől csillognak a fák, és a Föld kőzeteit hótakaró borítja. Ez az olvasás egy éven át tartott, tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Az olvasás folyamán magánk az embernek a titkai lepleződtek le a mesterek és tanítványok körében. Azután újra kezdődött a körforgás.

Ha ma megközelítően fogalmat akarunk alkotni arról, amire a régi inspiráltak és beavatottak az év-istenség inspirációja folytán tanítványaikat megtanították, úgy a következőt mondhatjuk: először arra hívták fel figyelmüket, ami tavasszal, hóolvadás után nyilatkozik meg, amikor a Nap új erőre kap és a megújult Föld-erő kihajtja a növények csíráit. Felhívták tanítványaik figyelmét, hogy mennyire másként szól a világmindenség titkairól a mezőn viruló növény, mint az erdei fák árnyékában élő, mennyire másképpen beszél a kozmikus messzeségekből a Földön élő emberhez a Nap fokozódó melege, az erősödő napfény a csipkézett vagy a kereklevelű növényekben. Amit ilyen módon az év istenének hatására, a Földről kinövő betűket olvasva megnyilatkoztattak, az leleplezte a misztérium-tanítványok előtt az akkori időknek megfelelően a fizikai emberi test titkait is.

A tanítók rámutattak a Föld fizikai termőképességére, a növényben sarjadó földi erőre. A földi növekedés minden egyes pontján más betű volt. Az eleven növényi lények vagy állati formák voltak a betűk, ezek összeilleszkedtek, ahogyan ma a mondat egyes betűi szavakká formálódnak. A tavasszal együtt élve a természet olvasásában éltek. Ez volt az év istenének beavatása. Mire a tavasz elmúlt, május tájékán azt érezték, hogy megértették az ember fizikai testének a világmindenség öléből való kialakítását, megformálását.

Azután eljött a nyár. A nagy kozmikus Logosz ugyanazon betűivel és szavaival foglalkoztak, de megmutatták nekik, hogy a betűformák hogyan változtak a más szög alatt megjelenő napsugarak, a másként ható napfény és meleg hatására, és hogyan nyílnak az első hajtások virágokkal a Nap felé, az emberek fizikai testének titkairól szólva. Leolvasták a tarka virágokat, a napsugár mindegyikben szeretettel csókolja meg a Földből kihajtó növényi erőket. A virágzó növények földerői felett csodálatosan, finoman, gyengéden szövődő kozmikus erőkből olvasták le a Föld kozmikus messzeségekbe való törekvését. Együtt éltek a kozmikus messzeségek, a csillagtávlatok felé megnyíló Földdel, és a Földdel együtt a végtelenben is.

Ha pedig a növények virágzó betűire tekintettek, megnyilatkozott e végtelenség titka. A növények virágzó betűiből olvasták le az ember viselkedését amint a szellemi világokból fizikai-földi létéhez leszállt, és minden égtájról összevonta az éteri szubsztanciát, hogy kialakítsa saját étertestét. Az étertest titkait pedig abból olvasták le ilyen módon, ami az éteri életben megy végbe, később a Föld és a világmindenség között a kozmikus Logoszban, aki ráfesti jeleit a Föld felszínére, kivirágoztatja a növényeket és különböző létfeltételeket biztosít az állatoknak nyár derekán.

Az ősz közeledtén meglátták, hogy ismét változtak a kozmikus Logosz betűi, a Nap visszavonta melegét és fényét, a növények ahhoz menekülnek, amit maga a Nap nyújtott nyár derekán a Földnek. Mintegy kilehelik a nyáron kapott viruló, sarjadó életüket, de kifejlesztik ölükben érlelődő termésüket, ezek önmagához vezetik vissza a növényi életet, a mag erőit rejtve magukban. Megint megfejtették, amit a kozmikus Logosz érlelődő növényekben írt a Föld felszínére, leleplezték és kibetűzték, amit az állati életformák ősszel feltárnak. A világmindenség legintimebb titkait a madarak vonulásából az apró állatvilág ősz közeledtén történő változásaiból olvasták le. Olvastak a rovarvilágban, a rovarvilág földbemeneküléséből, formaváltozásaiból és abból, ahogy az egész Föld összeszedte erejét a holt csendben. Azt olvasták le, amit a Föld kozmoszban való magára eszmélésének éreztek.

Ezt bizonyos ünnepségek révén még inkább megértették, szeptember második felében, paraszti vidékeken Michael ünnepében maradtak meg régi nyomaik. Ezek az ünnepek arra emlékeztettek, hogy amikor az embert mintegy elhagyták a Földön a kozmikus távlatokba vezető utak, lelkének olyasmihez kell kapcsolódnia, ami nem kötődik külső fizikai és éteri történéshez, hanem a kozmosz szellemi tartalmára kell támaszkodnia. Még a szeptember végi elhalványult Michael-ünnepben is fennmaradt az emberiségnek a hierarchiák szelleméhez való menekülése, hogy szellemi módon vezesse az emberiséget, amikor a csillagok, és a Nap külső vezetésének ereje gyengül.

Ez az olvasás egyúttal gondolkodássá alakult, és amit olvastak vagy gondoltak, az az emberi asztráltest titkaival hatotta át őket. Ősz idején a természet lényéből olvastak az év istenségének inspiráltjai és beavatottjai, és ezzel együtt az emberi asztráltest titkait gondolták el. A beavatottak ősszel így szóltak tanítványaikhoz: ragaszkodjatok a Nap arculata előtt álló lényhez – Michael neve még erre emlékeztet -, gondoljatok a Nap arculata előtt álló lényre. Szükségetek lesz erre az erőre, amikor mindazt át kell élnetek, amit asztrális lényetekben a földi létből megtartotok, amint beléptek a halál kapuján az érzékfeletti világokba.

Az emberi asztráltest titkait abból merítették, ami Logosz- ként nyilatkozott meg az érlelődő vagy elszáradó növényi létben, a földe búvó rovarokban és egyéb dolgokban. Az ember valóban tudta, hogy rá van utalva a szellemi világ látványára, ha lényének ezzel a részével megfelelő emberséget keres. Ezért vezették a beavatandók lelki tekintetét a Michael névvel megjelölt lényhez.

Azután az az időszak érkezett el, amelynek közepe a mi karácsonyunk. Az Év-istenség beavatottjai és inspiráltjai ekkor arra a sajátságos megnyilvánulásra hívták fel tanítványaik figyelmét, ahogy a víz művészien megformált hópelyhekben borítja be a földet. Az olvasás már ősszel elmélkedéssé vált, most pedig belső életté alakult; az előző évszakokban a lélek megfigyelése párhuzamosan haladt a külső fizikai munkával, most pedig belső szellemi munkává változott. Az olvasásból misztika, misztikus elmélyedés lett. Az ember tudta, hogy saját legmélyebb valóját, én-lényét, csak úgy értheti meg, ha azt mondatja el róla, amit a kozmikus Logosz belerejtett minden természeti folyamatba, amikor hótakaró borítja be a földet, és a hideg megdermeszti az életet a Föld környezetében. Az év-istenség írását beavatottjainak és inspiráltjainak a téli évszak írásából kellett megismerniük. Látásuk élesedett, hogy követhessék a földbe süllyesztett magot, és az összehúzódó földerőkben áttelelni próbáló rovarokat. Tekintetük a fizikai fénytől a fizikai sötétség felé fordult.

Egyes misztériumokban megértették tehát a tanítványokkal: most az éjféli Napot kell látnotok, éjfélkor, a Földön keresztül. Belső lelki erőtök számára maga a Föld válhat átlátszóvá, ha lelki szemeteket az az erő hatja át, amely követi a növényeket és a földbe húzódó alacsonyrendű élőlényeket. – Amikor a Föld leginkább összeszedte erejét a kozmosszal szemben, akkor juthat el az ember ahhoz, hogy a szinte teljesen szellemivé vált Földön át meglássa a Napot, mint éjféli Napot, míg egyébként nyár derekán fizikai érzékszervei útján éri el ezt, ha tekintetét a Földről a világmindenség felé fordítja, anélkül, hogy keresztüllátna a Földön.

Az év-istenség beavatottai a Nap látására tanították tanítványaikat a mélységes téli éjszakán, az éjféli órában. Az éjféli Napról leolvasott titkokat azokkal kellett aztán közölniük, akik a misztériumok hívő alattvalói voltak, de nem lehettek a misztériumok beavatottai, tanítványai.

A régi korokban egyre inkább az volt a helyzet, hogy miután a beavatottak a legmélyebb télben az éjféli órán felhívták tanítványaik figyelmét a Napra, tudomásukra kellett hozniuk bizonyos módon, hogy az ember milyen elhagyatottnak érzi magát énjében a Földön. A mélységes téli éjszaka ünnepe éppen a legnagyobb tudásúaknál vált egyre fájdalmasabb ünneppé, a fájdalom és szenvedés ünnepévé; az embernek ezáltal kellett megismerkednie azzal, hogy a fizikai-földi létben nem találja meg az énjéhez vezető utat. Ezt abból kellett megtanulnia, hogy leolvasta a Logosznak a mélységes télben a Földre írott jeleiből, hogy mennyire elhagyatott az énjével a világ folyamatában, mert csupán a Földet érezte át, a Föld pedig eltakarja a Nap erejét, amelyre az én vágyakozik. A Nap megjelent ugyan az éjféli órán, de az ember egyre kevesebb erőt érzett ahhoz, hogy éjfél idején a Nap lényéhez juthasson. Amikor az emberi én elhagyatottságára utaltak a kozmoszban, ez egyben annak a profetikus közlése is volt, hogy a Naplénynek közelednie kell a Földhöz, át kell hatnia az ember lényét az emberiség fejlődése során, és azért kell megjelennie, hogy meggyógyítsa a világmindenségben a magányosság betegségében szenvedő emberiséget.

Ezzel már az emberiség fejlődésének olyan tényére utalunk, amely Krisztus földi megjelenésével belső lelki örömünneppé változtatta a régi téli bánat- és szenvedés-ünnepet, éppen a déli népeknél. A Naplény a világ messzeségeiből leszállt a földi létbe, ennek megnyilatkozását jelzik, a történés előhírnökeinek szimbólumai és arra utalnak, hogy a bánat és szenvedés régi ünnepe örömünneppé változott És ez az üzenet a Föld minden emberéhez szólt. A pásztorok álmai szívük mélyén szövődtek, és felhangzott a Szó:

A kozmikus messzeségek magasságában
Nyilatkozik meg az istenség
És békesség virul ki a Földön
A jóakaratú embereknek.

Ez volt az egyszerű pásztorszívek mélyén. Az emberiség másik oldalán, a leginkább a mágiára érettek felől, a régi csillagbölcsesség örökségéből pedig üzenet érkezhetett a Kozmikus Szellem földi anyagba való leszállásáról.

A karácsonyi misztériumról szólva, ma a régi bánat és szenvedés ünnepének hátterével kell az érzéseinkre rátalálnunk, el kell gondolnunk, hogy az emberiség fejlődésébe olyan erő lépett be, amelynek révén az ember megszabadulhat a Földhöz bilincselő súlytól. Úgy kell kialakítanunk a karácsonyi gondolatot, hogy ma is igazak az Év-istennek azok az inspirációi, amelyeket még a régi beavatottaknak nyilatkoztatott ki: a Föld a tél mélyén azért húzódik vissza a kozmoszból, hogy önmagára eszméljen, és hogy az ember továbbra is megérthesse az év titkának, az ember én-titkával való összefüggését. Az ember azonban emberi belátásból, megértő emberi érzésből, megértő szívbéli bölcsességből, a földi emberi létbe költöző Jézus Krisztus képeivel veheti körül magát, és megtanulhatja a karácsony mélységes gondolatainak átérzését. De csak úgy érzi át helyesen, ha valóban minden időben követni akarja a megnyilatkozó Krisztust.

A régi beavatási tudomány régi beavatottainak az volt a feladata, hogy az emberi természet titkait az év körforgásából tárják fel. Meg kell értenünk az év kinyilatkoztatását, de be kell tekintenünk az emberi természet mélyére is. Az antropozófus szellemtudomány megmutatja, hogy ha helyesen tekintünk az emberi természet mélyére, akkor a szívbe, tüdőbe, agyvelőbe és az emberi szervezet minden részébe beírt betűk ugyanúgy feltárják előttünk a világmindenség titkait, ahogy ezek a titkok az Év-istenség inspiráltjai előtt is a Logosz jelei révén feltárultak a viruló növényekben, az állati formákban és mindabban, amit ezek az állati alakok az egész földkerekségen átélnek. Meg kell tanulnunk az emberbe tekinteni. Az ember bensejének írássá kell változnia. Akkor leolvassuk belőle az emberiség fejlődését. Át kell azonban adni magunkat az emberi fejlődés értelmének, belső látással kell kapcsolódnunk ahhoz, ami szellemi erők alakjában akar benne szövődni, és hullámzani. Az emberiség fejlődése állandóan továbbhalad, ezért a Golgotai Misztériumot, és a karácsony misztériumát minden korszakban újra át kell élnünk. Teljességgel át kell élnünk, hogy az a szellem, aki a karácsonykor Betlehemben megszületett organizmust kereste ki magának, így szólt: „Veletek vagyok mindennap, a Világ végezetéig”. Azután szellemi módon kell meghallanunk a Logosznak az ember lényében történő állandó megnyilatkozását. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy meghallja az emberiség Istenének, magának Krisztusnak az inspirációit, ahogyan egykor megtanult az Év-istenség inspirációira figyelni.

Akkor az emberiség majd nem elégszik meg azzal, hogy csak visszatekintsen Jézus Krisztus szellemi-földi útjának bibliai hagyományára, hanem megérti, belátja, hogy Krisztus azóta hozzákapcsolódott a földi emberhez, és mindig megnyilatkozik, ha az ember rá akar hallgatni. Akkor korunk emberisége megértheti és beláthatja, hogy ahogy valaha az őszi Mihály-ünnepet az év folyamán a karácsony követte, úgy a XIX. század utolsó harmadának egyik őszén bekövetkezett michaeli kinyilatkoztatást is egy szent ünnepnek, a karácsony ünnepének kell követnie. Ennek révén ismét el kell jutnia a szellemi születés megértéséhez, mert az emberiségnek erre van szüksége földi útjának folytatásához, hogy a Föld egykor szellemivé válva eljövendő létformáivá alakulhasson át. Most olyan korban élünk, amikor nemcsak az év őszi Mihály-ünnepének és az év karácsonyának kell megjelennie, hanem saját emberi mivoltunkból, lelkünk mélyéről kell a XIX. század utolsó harmadának michaeli kinyilatkoztatását megértenünk, meg kell keresnünk az igazi karácsony ünnepéhez vezető utat, amikor áthatjuk magunkat a megismerés szellemével.

Akkor megértjük az evangéliumhoz fűzött szavakat: „Még sokat mondhatnék el nektek, de még nem tudjátok elviselni.” Az emberiség egyre többet képes elviselni abból, amit Krisztus elmond neki. Nem arra van hivatva, hogy mindig csak a haladást akadályozókra hallgasson, és azokra, akik a Golgotai Misztériumról írott száraz betűkre utalnak, és nem akarják, hogy annak ereje minden időben elevenen nyilatkozzék meg az embernek. Nem olyan korban élünk, amikor azokra kell hallgatnunk, akik meg akarnak állni a Világ Tavaszánál, amely ragyogó fényben mutatja a külső fizikai természetet, de a szellemet nem tudja megmutatni. Ma annak van itt az ideje, hogy megtaláljuk az utat Michael ünnepétől a mélységes tél ünnepéhez, de ebben a szellem napkeltének is ott kell lennie. Sohasem találnánk meg ezt az utat, ha az ember földi kibontakozása során azt az illúziót táplálnánk, hogy a külső életben, a külső földi civilizációban, kultúrában, ma a fény uralkodik: Adjuk át magunkat annak az igazságnak, hogy itt sötétség honol, ebben kell megkeresnünk azt a fényt, amelyet Krisztus akart Jézus révén a világba hozni.

A pásztorok, a napkeleti mágusok egykor áhítatosan keresték karácsony éjszakáján a jászolhoz vezető utat, mi is így kövessük azokat a nyomokat, amelyek most még elmosódott, de egyre világosabb betűkkel olvashatóak ki az ember lényéből, és akkor ismét megünnepelhetjük a Szent Éjszakán Krisztus titkát. De csak akkor ünnepelhetjük meg, ha a sötétségben meg akarjuk keresni a fényt.

Ma sokszor nem azt nevezik tudománynak, ami a világról felvilágosít – a „felvilágosítás” a fény világosságából ered -, hanem azt, ami elhomályosít, sötétít. A sötétségnek fel kell fognia a fényt. Ha ilyen módon törekszünk arra, hogy bensőséges hangulattal, intenzív akaraterővel találjunk rá a valóban létező sötétségben a szellem világosságára, akkor az úgy fog ragyogni, ahogy a Jézus születését hirdető csillagok ragyogtak a pásztoroknak és a mágusoknak a nagy Szent Éjszakán.

Tanuljuk meg az emberiség történelmi folyamatába illeszteni ezt a karácsonyi gondolatot. Nem új Messiást, új Krisztust kell várnunk, hanem azt, ami az utóbbi évszázadok során az anyag sötétségébe mélyen bevezető természet által nyilatkozott meg az emberiségnek, amit a valóban elevenen megértett elevenen tovább élő Jézus Krisztus nyilatkoztathat ki neki. Nem szabad a karácsony gondolatát konvencionális, évenként megült ünneppé merevítenünk, elevenné kell tennünk, hogy ragyogjon, mint a betlehemi csillag.

A mai karácsony estén erről a fényről, erről a ragyogó csillagról akartam szólni Önöknek, hogy hozzájáruljak ahhoz, hogy az antropozófus szellemtudományt gyengén, de komolyan átható akaratot azzal a másik akarattal, annak a csillagnak a követésével kössék össze, amely karácsony éjszakáján biztosan, igazán ragyog az embereknek.

Korunkban a karácsony legmélyebb megszentelése, ha máról holnapra csöndben, intimen ezzel a fénnyel hatjuk át magunkat. Minden egyéb legyen csak külső jele annak a karácsonyi érzésnek, amelyet átvihetünk ma estéről holnap reggelre. Akkor ez az éjszaka nemcsak jelkép lehet, hanem elevenné válik, és talán ráeszmélünk, hogy milyen bensőségesen kell ahhoz a szellemi törekvéshez kötődnünk, amely minden igaz embernél a jövőbe vezet, és egyben igazi karácsonyi törekvés: ahhoz a szellemhez való törekvés, aki a világtörténelem Szent Éjszakáján a Betlehemben született testben akart megtestesülni.

10.- Dornach, 1922. december 29.

[Szükségszerűség és szabadság. A nap és az év lefolyása. Alvó és éber állapot. A természet folyamata és az ember lénye. A kozmikus kultusz a világ folyamatával való együttéléséből jön létre.]

Kézenfekvő volt, hogy a közvetlenül karácsony előtt tartott előadásaimban az ember egész kozmosszal fennálló kapcsolatára utaljak, különösképpen arra, ami mint szellemi-lelki hatalom hatja át a kozmoszt és lüktet át rajta. Bizonyos módon ma is ezt szeretném folytatni, ettől független, önálló fejtegetésben.

Emberi életünket a természettel való együttélésben és emberi lelkünk és szellemünk belső életében éljük át. Életünk két pólus között zajlik le, és e poláris ellentét szemlélése befolyásolja az ember számos, a világhoz fűződő gondolatát.

Az emberi gondolkodás és érzés előtt ott áll egyfelől az úgynevezett természeti szükségszerűség. Az ember úgy érzi, hogy függ a szükségszerű, mondhatnánk, vastörvényszerűségektől, hatásukat mindenütt megtalálja odakint a világban, és ezek őt is áthatják, mert fizikai és éteri organizmusa a külső világhoz illeszkedik.

Másfelől viszont annak az átélése él az emberben – ennek minden egészséges ember lényében fel kell merülnie -, hogy emberi méltósága nem lehetne teljes, ha születése és halála közti életében nem illetné meg a szabadság. Ez a poláris ellentét áll fenn: a szükségszerűség és a szabadság.

Tudják, hogy természettudományos korunk, amelyről most más jellegű előadásaimban beszélek, mennyire kiterjeszti a külső természetben található történések szükségszerűségét az ember indítékaira is. Ez a természettudományok sok képviselőjénél lassanként oda jutott, hogy a szabadságot képtelenségnek tartják, olyan illúziónak, amely csak azért él az ember lelkében, mivel akarati döntés előtt állva ellentétes indokok merülnek fel benne, jóllehet mindkétfelől szükségszerű módon hatnak rá. Nézetük szerint nem is az ember maga dönt voltaképpen, hanem végső soron a legnagyobb erőt és nagyságot képviselő okok. Ezek győzik le a többit, amelyek szintén valamelyest szükségszerűen hatnak az emberre, de erejük és eredőjük csekélyebb. Az embert egyszerűen a mintegy szükségszerűen rá ható impulzusok ereje ragadja magával. E nézet sok képviselője szerint csak azért tartja magát szabadnak, mert a polárisan ellentétes igenlő és tagadó okok együtt olyan bonyolultakká válnak, hogy az ember észre sem veszi, ahogy ide-oda ráncigálják, és végül úgyszólván finom kilengéssel győz az okok egyik kategóriája, magával ragadva őt is.

Ezzel szemben azonban nemcsak az az etikai megfontolás áll, hogy az ember méltósága nem teljesednék ki a világban, ha az igen-nem impulzusok játékszerévé válna, hanem az is, hogy az ember akaratában benne él a szabadság érzése, és elfogulatlanul valóban kétségtelennek találja, hogyha ebben valamilyen teória folytán kételkednie kellene, akkor ugyanígy az egyszerű elemi érzékszervi benyomásokban is kételkedhetnék. Ha az ember érzelmi szférájában jelenlévő, egészen elementáris szabadságélmény hamis volna, úgy a piros színnek, a ’cisz’, vagy a ’c’ hangnak az átélése is hamis lehetne és így tovább. Mindenesetre jellemző, hogy az újabb természettudományos világnézet számos képviselője olyan nagyra becsüli az elméletet, hogy az emberi cselekvést és akaratot is magában foglaló abszolút, kivétel nélküli természeti szükségszerűség elmélete arra csábítja, hogy egyszerűen elmenjen a szabadság élményének tapasztalata mellett.

A szükségszerűség és szabadság kérdése azonban, a lelki életben fellépő valamennyi kísérőjelenségével együtt – ezek pedig rendkívül számosak – sokkal mélyebb dologgal kapcsolatos a világ történéseiben, mint ami akár természettudományosan, akár a közvetlen, mindennapos emberi-lelki tapasztalatban megtalálható. Mert ez az aggódóan kétkedő probléma már akkor az ember lelke elé tárult, amikor szemlélete még egészen másmilyen volt.

Az itt tartott, más jellegű előadásaimból látták, hogy az újabb kor voltaképpeni természettudományos gondolkodása nem is olyan régi. Ha régebbi korokba megyünk vissza, olyan emberi gondolkodást, olyan szemléletet találunk, amely éppoly egyoldalúan spirituális, mint ahogy mai szemléletünk egyoldalúan naturalistává vált. Mennél régebbi korba megyünk vissza, annál kevésbé találjuk meg az emberi szemléletben azt, amit ma természeti szükségszerűségnek nevezünk. Ez a régebbi görög szemléletben sem létezett, mert a görög szükségszerűség a maga gondolati árnyaltságában teljesen más volt.

Ha azonban még inkább visszamegyünk, azt találjuk, hogy a természeti szükségszerűség helyét teljességgel az erőhatások foglalják el, és ezeket egész valójukban isteni-szellemi gondviselésnek tulajdonítják. Triviálisan kifejezve, a valóban természettudományosan gondolkodó ember számára ma mindent a természeti erők visznek véghez, a régi korok gondolkodóinak pedig egykor mindent a szelleminek tartott erők tettek meg, szándékosan működve, mint maga az ember, de az emberi szándékoknál jóval átfogóbb szándékok alapján. Azonban e teljesen spirituális világszemléletű ember is úgy látta, hogy akaratát isteni-szellemi hatalmak határozzák meg, és ahogyan ma a természeti erők és törvények determinációját érzi, amennyiben természettudományosan gondolkodik, úgy determinálták egykor az isteni-szellemi erők és törvények. Sok ilyen, régebbi spirituális értelemben determinisztikusan gondolkodó ember éppoly kevéssé fogadta el az emberi szabadságot, mint a mai naturalisták, annak ellenére, hogy közvetlen élmény. A mai naturalista úgy gondolja, hogy az emberi cselekvésben a természeti szükségszerűség hat. Akkoriban a spiritualisták gondolták úgy, hogy az emberi cselekvésben az isteni-szellemi erők hatnak szándékaik szerint.

Ha csak egyszerűen végigtekintünk a szabadság és szükségszerűség problémáján e két teljesen ellentétes világszemléletben, azt mondhatjuk, hogy a dolgok és események felszínén egészen biztosan nem oldható meg ez a teljes életet és világtörténést átható kérdés. A világ történéseibe – egyfelől mint természeti történésekbe, másfelől mint szellemi történésekbe – mélyebben kell betekintenünk, hogy az embert megragadó probléma értelméhez eljussunk, és ez csak az antropozófus szemlélettel lehetséges.

A természet folyamatát általában rendkívül korlátozott módon szemlélik. Így akarnak egyes kiragadott eseményeket, egészen speciális folyamatokat megfigyelő kamrájukba vagy a teleszkóp látóterébe hozni, illetve kísérletnek alávetni, és ezek egészen szűk területen maradnak, általánosságban erre korlátozva a természeti, kozmikus folyamatok megfigyelését. Azt mondhatjuk, hogy a szellemi és lelki jelenségek szemlélői a természet megfigyelőit utánozzák. Visszariadnak attól, hogy lelki életére vonatkozóan az egész embert vegyék figyelembe. „Specializálják” magukat, valamilyen különálló gondolatot vagy gondolatfoszlányt képeznek apró vonatkozásaival, annak reményében, hogy az ilyen apró összefüggések majd pszichológiává rakhatók össze, ahogyan a fizikai világról alkotott világszemléletfélét is egyes fizikai-kémiai szertárakban, klinikákon végzett megfigyelésekből és kísérletekből igyekeznek levonni.

Mindezek a megfigyelések azonban valójában sohasem vezetnek egységes felfogáshoz, sem fizikai sem szellemi-lelki síkon. Legkevésbé sem kívánok itt e speciális vizsgálatok jogossága ellen szólni – amelyek az előadásaimban gyakran felhozott szempontokból nézve jogosak -, de mégis hangsúlyoznom kell, hogy az ember egyes megfigyeléseiből és kísérleteiből sohasem tud magának kozmikus történéssel átvilágított kozmikus épületet összeállítani, ha maga a természet, a világ valahol meg nem mutatja neki azt, ami az egyes dolgok együtthatásából létrejön.

Az ember vizsgálhatja a máj sejtjeit és apró folyamatait, az agy sejtjeit és apró folyamatait, egyre inkább ilyen irányba specializálódva, ezek a vizsgálatok azonban nem egységhez, hanem elaprózódáshoz vezetnek, így sohasem nyújtanak szemléletet az emberi organizmus teljességéről, ha előzetesen nem áll előttük az emberi organizmus egésze egy szellemileg átfogó, érző ideában, hogy az egyes vizsgálatok általuk ismét egésszé teljesedjenek ki. Így a kémia, asztrokémia, fizika, asztrofizika vagy biológia sem tud egyes vizsgálatokra korlátozódva képet nyújtani arról, hogy a különböző, kozmikus környezetünkben élő természeti erők és törvények hogyan alkotnak egységet, ha az ember nem képes kint a természetben analóg módon látni, mint ahogyan az emberi organizmus totalitása, a máj, a vese, a szív, az agyvelő egyes folyamataiban meglátható. Egyszerűen azon múlik, hogy rámutassunk valahol a kozmikus létben környezetünk valamennyi erejének zárt egységben való együttműködésére.

Azt mondhatjuk, hogy az emberi máj, vagy az agyvelő bizonyos folyamatait talán csak a nagyon távoli jövőben tisztázzák majd biológiai szempontból megfelelőképpen. De amióta csak megfigyelték az embert, mindig kimondhatták, hogy a májban, a gyomorban, a szívben lejátszódó kölcsönhatások emberi egységet alkotnak a bőrfelület határain belül. Az emberi természetben szerepet játszó kémiai, fizikai, biológiai hatásokat zárt egységben látjuk, tiszta teljességben együttműködve, nem is kell a részletekre tekintenünk.

Vajon elénk tárulhat-e az ember körül ható természeti erők és törvények összességének zárt egysége is? Bizonyos módon igen. Félreértések elkerülésére kifejezetten hangsúlyozom, hogy az ilyen totalitások természetesen mindig viszonylagosak, mondjuk az ember fülkagylójának folyamatait is, relatív egységbe foglalhatjuk össze. De összefoglalhatjuk a hallószerv agyvelő felé folytatódó folyamatait is, ez is relatív egység. A kettő együtt nagyobb relatív egységet ad, ez a fejhez tartozik, az pedig az egész organizmushoz. Így lesz akkor is, ha az emberi egységet igyekszünk teljes szemléletbe foglalni, mint az ember először tekintetbe jövő erőit és törvényszerűségeit.

Az első ilyen egység – mondhatjuk -, egy nap lefolyása. Első hallásra talán paradoxnak tűnik, de bizonyos vonatkozásaiban a nap lefolyása környezetünk egységének bizonyos számú természeti törvényeit foglalja össze. A nap lefolyása során a környezetünkben és bennünk lezajló folyamatokat elemezve, ezek sok különféle fizikai és kémiai folyamatra bomlanak szét. Azt mondhatjuk, hogy a nap lefolyása voltaképpen az idő bizonyos organizmusa, amely természeti folyamatok összességét foglalja magában, ezeket egyébként külön-külön tanulmányozhatjuk.

Az év lefolyása még nagyobb egység. Ha ugyanis megnézzük az év lefolyását, és tekintetbe vesszük mindazt, ami ezalatt változik a Földdel és az emberiséggel kapcsolatban a külső szférákban, – mondjuk csak a légkörben -, összefoglalva a tavasztól tavaszig lezajló folyamatokat a növényekben és ásványokban, úgy megkapjuk az egyébként szétszórtan megjelenő különböző természeti megfigyelések időbeli organikus összefüggését, ahogyan az ember organizmusában is összekapcsolódnak a máj, vese, lép és a többi szerv folyamatai. Az év lefolyása valóban organikusan fogja össze azt, – pontatlan kifejezés, de szavakat kell alkalmaznunk -, amit természettudományosan egyébként külön-külön vizsgálunk meg.

Kissé könnyedén azt mondhatjuk, – valójában azonban sokkal mélyebb értelemben -, hogy az ember számára azért kell megmutatni a kozmoszban a nap, illetve év leforgásának organizmusát, hogy természeti környezetéhez ne olyan absztrakt módon viszonyuljon, mint a fizikai vagy kémiai kísérletek leírásához, vagy a mai növény- és állattan kijelentéseihez, hanem önmagához hasonlóra találjon. Nézzük meg kissé, hogy megtalálja-e ezt a magához hasonlót.

Térjünk át először az év lefolyására. Ha hasonlóképpen tekintjük át, mint legutóbb karácsony előtt, úgy a sarjadó, viruló növények folyamatainak összessége a zöld lomblevelek illetve utóbb, a virágok felé tart. Mérhetetlenül sok természeti folyamat létezik, ezek a gyökér életétől kezdve egészen a zöld lomblevelek illetve színes sziromlevelek életéig játszódnak le.

Ősszel pedig a külső természet hervadását, kiszáradását, elhalását látjuk, egészen másfajta folyamatokkal. A körülöttünk lévő kozmikus történést valóban organikus egységbe foglaltuk. Nyár folyamán azt látjuk, ami a földből kihajt, beleértve az állatvilágot, különösen az alacsonyrendű állatokat. Figyeljék meg, hogy a rovarvilág működése, nyüzsgése mintegy elválik a Földtől, és átadja magát a kozmosznak, főként a kozmikus naphatásoknak. Látjuk, amint a Föld minden szervét kitárja a kozmikus messzeségek felé, előtérbe kerülnek a felszálló folyamatok, és a világ messzeségei felé törekszenek. Látjuk, ahogyan ősztől és a tél folyamán ismét visszahullik a földi létbe mindaz, ami tavasztól kezdve kisarjadt és a kozmikus messzeségekbe tört. Látjuk, hogy a Földnek – mondhatnám – egyre több hatalma lesz a sarjadó, viruló élet felett, és ahogy ez a sarjadó, viruló élet mintegy a tetszhalál állapotába kerül vagy legalábbis alvó állapotba, tehát lezárja szerveit a kozmikus messzeség hatásai elől. Az év leforgásának két ellentétét látjuk itt, megszámlálhatatlan részletével, de ezek zárt egységet alkotnak.

Ha lelki tekintetünk végignézi az év lefolyását – ez zárt egységet alkot már csak azért is, mert bizonyos pontjától fogva ismétlődik, újra hasonlóképpen zajlik le -, úgy találjuk, hogy természeti szükségszerűségnél egyebet nem tartalmaz. Mi emberek együtt éljük a Föld forgásával ezt a természeti szükségszerűséget. Ha teljesen benne élnénk, akkor feltétlenül alá volnánk neki vetve. Bizonyos, hogy az év leforgása folyamán jelen vannak azok a természeti erők és hatalmak amelyek számunkra, a Föld polgárai számára tekintetbe jönnek, hiszen a Föld nem változik olyan gyorsan. A következő napokban még más körforgásokkal is foglalkozunk, a Föld azonban nem változik olyan gyorsan, hogy bármilyen idős ember élete folyamán észrevehetőek volnának az évről évre fellépő apró változások. Tehát testünkkel minden évben átéljük a természeti szükségszerűséget, amikor beleilleszkedünk a tavaszba, a nyárba, az őszbe és a télbe.

Így kell ezt szemlélnünk, mert ennek megismeréshez csak a valóságos tapasztalat juttat, semmilyen elmélet sem nyújt ismeretet. Minden elmélet valamilyen speciális területről indul ki, és azt általánosítja. Igazi megismeréshez csak úgy jutunk, ha az életből és tapasztalatainkból indulunk ki. Tehát a gravitáció, a növényi élet, az állati ösztönök és az emberi gondolkozás kötöttségeinek törvényszerűségeit nem külön-külön kell szemlélnünk, mert akkor mindig csak a részleteket figyeljük meg, általánosítunk és egészen téves általánosításokhoz jutunk. Azt kell szemügyre vennünk, ahol a természeti erők kölcsönhatásaikban mutatkoznak meg. Ez pedig az év leforgása.

Már a felületes szemléletmód is megmutatja, hogy az ember relatív szabadsággal rendelkezik az év lefolyásában. Ezt az antropozófus szemlélet még intenzívebben megmutatja, itt két változó állapotot veszünk tekintetbe, amit mindenki átél huszonnégy óra folyamán: az alvás és ébrenlét állapotát. Tudjuk, hogy az ébrenlét folyamán a fizikai, az éter- és az asztráltest és az én-organizmus relatív egységet alkot az emberben. Alvó állapotban a fizikai és étertest egymást bensőségesen áthatva marad az ágyban, az én és asztráltest pedig rajtuk kívül van. Ha az antropozófus kutatás, és annak az irodalmunkból ismert valamennyi eszközével nézzük meg az ember fizikai testét és éterorganizmusát alvó és éber állapotban, úgy a következőt kapjuk.

Amikor az én és az asztráltest a fizikai és éterorganizmuson kívül van, akkor utóbbiakban olyan élet kezd létrejönni, amely a külső természetben csak az ásvány- és növényvilágban valósul meg. Az önálló ásványi és a növényi élet itt kezdődik. Az ember fizikai és éteri organizmusa csak azért nem alakul fokozatosan ásványi és növényi folyamtok összességévé, mert organizációjuk az időnként bennük tartózkodó asztráltestnek és énnek felel meg. Növényi és ásványi életté alakulnának, ha az ember énjével és asztráltestével késve térne vissza fizikai és étertestébe. Amint elalszik az ember, elkezdődik benne az ásványivá-növényivé válás tendenciája. Alvó életében ez a tendencia dominál.

Ha az alvó fizikai embert az antropozófus kutatás eszközeivel nézzük, akkor – a szükséges változással persze – hű képmását látjuk benne a Föld tavaszi és nyári időszakának. Ásványiság növényiség sarjad és hajt, persze más formában, mint a Földből kiviruló zöld növények esetében. De mint mondom, más változatban mindaz hű képmása a Föld tavaszi és nyári időszakának, ami az alvó ember fizikai és éteri organizmusában történik. A mi korszakunk embere a külső természethez organizálódott. Fizikai tekintetével végignézhet a külső természeten. Látja a sarjadó, viruló életet. Amint megszerzi az imagináció és inspiráció képességét, a nyár látványa tárul elé egyszerűen a fizikai ember alvása idején. Az alvás a fizikai és étertest tavasza és nyara. A sarjadó, viruló élet kezdete.

Ha pedig felébredünk, és ismét visszatér az én és az asztráltest, akkor a fizikai és étertest sarjadó, viruló élete visszaszorul. A szellemi látás számára az ember fizikai és éterorganizmusának élete hasonlóvá kezd válni a Föld őszi és téli életéhez. Az ember éber és alvó periódusát követve valóban az ősz, tél, tavasz, nyár mikrokozmikus képmását kapjuk. Ha valakinek fizikai és éterorganizmusát szellemtudományosan követik huszonnégy órán át, akkor mikrokozmikusan végighaladnak az év leforgásán. Ha tehát csak arra tekintünk, amit az ember az ágyban hagy, vagy ami nappal járkál, azt mondhatjuk, hogy ez az év mikrokozmikus folyamata.

Nézzük meg másfelől az alváskor különváló ént és asztráltestet. Ha ismét a szellemtudományos kutatás eszközeit, az inspirációt és intuíciót alkalmazzuk, azt találjuk, hogy alvó állapotban az én és az asztráltest olyan szellemi hatalmak körében van, ahol tudatosan, normális állapotban csak a Föld későbbi korában élhet. Azt kell mondanunk, hogy alvás idején, elalvástól ébredésig, az én és az asztráltest úgy húzódik vissza a világtól, ahogyan a Föld húzódik el télen a kozmikus messzeségektől. Alvás idején az én és az asztráltest valóban a téli időszakát éli. Az alvó ember tehát elegyíti azt, ami a Földgolyó ellentétes felületein van jelen: fizikai és éteri lényében valóban nyár van, énjében és asztrális lényében tél.

Éber állapotban fordítva van, ez a fizikai és éterorganizmus tele. Az én és az asztráltest annak adja át magát, ami a kozmikus messzeségekből éber állapotban megjelenhet. Ha az én és az asztráltest a fizikai és étertestbe merül, akkor az Én és az asztráltest a nyári idejét éli. A fizikai és éterorganizmusban ismét egymás mellett van a tél, a nyár pedig az énben és az asztrális organizmusban.

A Föld különböző területein egy időben kell nyárnak és télnek lennie, de nem lehet őket egymásba tolni. Az emberben állandóan keveredik a mikrokozmikus nyár a téllel. Amikor az ember alszik, fizikai nyara a szellemi téllel elegyedik, éber állapotban pedig a fizikai tele a szellemi nyárral. A külső természetben az ember számára külön válik a tél és nyár az év folyamatában; önmagában viszont állandóan két különböző oldalról elegyíti a telet és nyarat.

A természet külső menetében, sematikusan vázolva tehát egymás után kell felrajzolnunk a tél és nyár idejét egy földterületen, tehát időbeli sorrendben.

Az ember lényénél ezeket az áramlatokat egymás mellé kell rajzolnunk, ilyen különös módon:

Az emberi lénynél tehát mindig egy időben van tél és nyár. Csak egyszer a szellemi nyár és a testi tél váltakozik, máskor a szellemi tél és a testi nyár.

Tehát ami a természet külső menetében, a természeti erők és törvények összességében, környezetünkben, nem semlegesíti egymást egy földterületen, mert egymásután hat, az az ember lényében semlegesítődik, megszűnik. A természet menetében két ellentétes erő nyugalmi állapotot hozhat létre és ugyanígy számtalan természeti törvényszerűség is semlegesítheti, megszüntetheti egymást. Ez az emberben – valamennyi külső természeti törvényszerűségre vonatkozóan- azáltal történik, hogy saját törvényszerű módján alszik és van ébren.

Ami tehát az időben szétterülve csak természeti szükségszerűségként jelenik meg, az az emberben mintegy összetolódva semlegesítődik, és ő ezáltal szabad lénnyé válhat. A szabadság nem is érthető meg, ha nem értjük, hogy az ember fizikai és éteri külső természetéhez – ahol nyár és tél egyaránt lehetséges – ellentétes értelemben semlegesítően járul hozzá szellemi életének tele és nyara.

A külső természet szemlélése olyan képeket nyújt, amelyeket nem vetíthetünk saját lényünkbe, sem alvó, sem éber állapotunkba. Azt kell mondanunk: az ember természetében a természeti folyamatok képei érvénytelenekké válnak, másra kell tekintenünk. Ha már nem zavar bennünket az ember természetében lévő természeti folyamat, akkor leszünk képesek igazán megnézni az ember szellemi- morális- lelki lényét. Így etikai morális kapcsolatunk lesz az emberrel úgy, ahogyan a természettel természetes kapcsolatunk van.

Ha az így nyert megismeréssel önmagunkra tekintünk, – még sok egyebet is jellemezhetünk hasonló módon – akkor egymásba tolódva kapjuk meg azt, ami az idő folyamatában szétterül. Ha bensőnkbe tekintünk, és a ma leírt értelemben helyesen fogjuk fel, akkor más kapcsolatba hozzuk az idő múlásával, mint ahogy ma szokás.

A pusztán külsőséges tudományos szemléletmód nem jut el odáig, hogy az emberbe tekintve összecsengésében kell átérezni azt, ami az idő folyamatában csak különálló hangok formájában érezhető át. Szellemi fülünk kifejlesztésével egyetlen pillanatban összecsendülnek az emberben a nyári és téli hangok, az idő menetébe lépve ezeket kint a világban halljuk. Az idő valóban térré válik. A környező világ az idő mivoltában is felénk hangzik, messzeségbe tágítva azt, ami magunkból hangzik fel, mint centrumból, mintegy egyetlen pontba sűrítve.

Ekkor következik be az a pillanat, amikor a tudományos szemlélet a művészetibe torkollik. Tudomány és művészet már nem úgy áll egymással szemben, mint a naturalizmus korában, hanem ahogy például Goethe érezte – ha nem is nagyon intenzív árnyalattal -, mondván, hogy a művészet olyan természeti titkokat tár fel, amelyek nélkül a természet sohasem érthető meg tökéletesen. A világ művészi alakítását egy bizonyos ponttól kezdve kell megértenünk. Ha a puszta fogalmi, tudományos megformálástól eljutottunk a művészi megismeréshez, akkor a vallásos elmélyedéshez vezető harmadik lépést is megtesszük.

Ha megtaláltuk saját középpontunkban a fizikai, lelki és szellemi kozmikus erők együttműködését, akkor kint a világ messzeségeiben is meglátjuk őket. Az emberi akarat felemelkedik a művészi alkotáshoz, végül pedig a világhoz fűződő olyan kapcsolathoz, amely nemcsak passzív megismerés, hanem pozitív odaadás. Ezt úgy jellemezném, hogy az ember már nem fejének erőivel, absztrakt módon tekint a világba, hanem egyre inkább egész lényével kezd belenézni. A világ folyamatával való együttélés másfajta történés lesz számára, mint a mindennapi tényekkel való együttélés. A világ folyamataival való együttélés kultusszá válik, kozmikus kultusz jön létre, és az ember élete minden pillanatában ebben élhet.

Minden földi kultusz ennek a kozmikus kultusznak a szimbolikus képmása. A kozmikus kultusz magasztosabb minden földi kultusznál. Ha igazán áthatjuk magunkat a ma elmondottakkal, lehetőségünk nyílik arra, hogy megnézzük az antropozófus világszemlélet valamelyik vallásos kultuszhoz fűződő viszonyát. Ez a következő napokban kerül sorra: az antropozófia különféle kultikus formákhoz fűződő kapcsolatát fogjuk vizsgálni.

11.- Dornach, 1922. december 30.

[A vallásos megújulás mozgalmának viszonya az antropozófiai mozgalomhoz.]

Már több ízben elmondtam itt, hogy az emberi fejlődés régebbi korszakaiban a tudomány, a művészet és a vallás harmonikus egységet alkotott. Aki valamilyen módon megismeri a régebbi misztériumok lényegét, az tudja, hogy e misztériumokban a megismerést a szellemiség képszerű megnyilvánulásában keresték, ahogyan a régebbi korokban lehetett. A mi módszereink mások, de korunkban ismét el kell jutnunk a világ szellemi lényegének megismeréséhez.

Minden régi világnézet a szellemiség képszerű megismerésén alapult. Ez a megismerés azonban közvetlenül úgy nyilatkozott meg, hogy nemcsak szavakkal közölték, hanem a lassanként művészeti kifejezésünk eszközeivé váló módon: a képzőművészetek tárgyi képszerű ábrázolásával, a zenei és előadóművészetek hanggal és szóval való ábrázolásával. E második fokról eljutottak aztán a harmadikra, a világ lényegének vallásos-kultikus megnyilatkozásához, és ezáltal az egész ember felemelkedett a világ isteni-szellemi forrásához, nem pusztán gondolati vagy érzésbeli jelleggel, mint a művészet esetében, hanem úgy, hogy gondolatai érzései és legbensőbb akarati impulzusai útján is átadta magát ennek az isteni-szellemiségnek. Az ember külső akarati cselekvését pedig az áldozati, kultikus cselekményeknek kellett átszellemesíteniük. Átérezték a tudomány és az akkori elképzelésnek megfelelő művészet és vallás eleven egységét.

Jelenkori szellemi életünk ideális célja, hogy ismét olyan megismeréshez jussunk, amely megvalósítja Goethe sejtését: a művészethez emelkedni – nem a szimbolikus vagy allegorikus, hanem az igazi művészethez, a hangokkal és szavakkal történő alkotáshoz és alakításhoz -, de a közvetlen vallásos átélésben is elmélyedve. Csak az érti meg az antropozófus szellemtudomány igazi lényegét, aki ezt az impulzust látja meg benne. Az emberiségnek természetesen szellemi fejlődése során különböző lépéseket kell tennie, hogy eljusson egy ilyen eszmény megvalósításához. De az antropozófiai mozgalom tevékenysége elsősorban az ilyen lépések iránti türelmes odaadást jelent.

Az itt sorra kerülő antropozófus előadásokban éppen az antropozófiai mozgalom most jellemzett impulzusáról szeretnék bizonyos szempontból beszélni. Fejtegetéseim végeztével talán kiderül, hogy milyen mélyebb indokok vezettek valójában. Szeretném előre megjegyezni, hogy az antropozófiai mozgalom ma már régen nem azonos az Antropozófiai Társasággal, de az utóbbinak, hogy lényét megvalósítsa, valóban tökéletesen hordoznia kell az antropozófiai mozgalom impulzusát.

Az antropozófiai mozgalom szélesebb köröket ragadott meg, mint pusztán az Antropozófiai Társaság. Ez tette szükségessé, hogy az utóbbi időben az antropozófiai mozgalom tevékenységének jellege némileg másmilyen legyen, mint akkor, amikor lényegében benne volt az Antropozófiai Társaságban. De az Antropozófiai Társaság csak úgy töltheti be feladatát, ha az antropozófiai mozgalom magvának érzi magát.

Hogy ne csak elméletileg, de reálisan is érthető legyen, el kell mondanom néhány dolgot, ami az utóbbi időben egy másik mozgalom kapcsán történt, mert különben könnyen félreértések adódhatnánk. Ezért epizódszerűen elbeszélem, hogy milyen formában keletkezett egy vallásos-kultikus mozgalom, amelynek ugyan sok köze van az antropozófiai mozgalomhoz, de nem szabadna vele összetéveszteni. Ez a vallásos-kultikus mozgalom „a vallásos megújulás mozgalmának” nevezi magát, a kereszténység megújítója. E mozgalomnak az antropozófiai mozgalomhoz fűződő viszonyát azokból a formákból kiindulva értjük meg, amelyekben a vallásos megújulás mozgalma fejlődött.

Bizonyos ideje történt, hogy néhány lelkes fiatal keresztény teológus keresett fel, teológiai tanulmányai befejezése és gyakorlati lelkészi teendőik megkezdése előtt. Felkerestek, és azt mondták, hogy aki ma valóban odaadó keresztény lélekkel veszi fel az egyetemi tanulmányai során nyújtott teológiát, úgy érzi, hogy elvárt lelkészi gyakorlatához nincs meg a szilárd talaja. – A teológiai vallásos mozgalom lassanként olyan formákat öltött, amelyekkel a Golgotai Misztériumból fakadó elevenséget nem lehet a lelkészi gyakorlatba beáramoltatni. Ennek abból a tudatból kell kiindulnia, hogy a Krisztus-lény

– aki előzőleg a szellemi világban tartózkodott -, a Golgotai Misztérium révén kapcsolódott az ember földi életéhez, és ebben hat tovább. Nagyjából az volt a benyomásom, hogy a hozzám fordulók lelkében az egész teológiai és vallásos impulzus megújulásának az az igénye él, hogy a kereszténységet elevenen tarthassák, mégpedig úgy, hogy valóban élő erőt jelentsen egész szellemi életünknek. Világos, hogy a vallásos impulzus csak úgy kapja meg igazi jelentőségét, ha olyan mélységesen megragadja az ember lényét, hogy áthatja mindazt, amit az ember gondolkodásából, érzéséből, és akaratából hoz létre.

A hozzám forduló, vallásos megújulást kereső embereknek először is azt mondtam törekvéseik támogatására – amelyeket csak az antropozófus szellemtudomány megnyilvánulásaiban találhattak meg -, hogy nem valamiféle elkülönült lelkesedésből kell működniük, hanem mintegy össze kell gyűjteniük a szélesebb körökben többé-kevésbé tudatosan meglévő hasonló törekvéseket. Elmondtam nekik, hogy törekvésük természetszerűleg nem elszigetelt jelenség, bár ők talán intenzívebben érzik át, amit jelenkorunkban sokan megéreznek, ha azonban vallásos megújulásról van szó, úgy széles bázisról kell kiindulni, ahol számos ember szívéből fakad ilyen törekvés.

Bizonyos idő múlva visszatértek hozzám. Helyesnek tartották amit mondtam, és elbeszélték, hogy már számos fiatal teológus csatlakozott hozzájuk, akik szintén hasonló helyzetben vannak, és nem tartják megfelelőnek, hogy a jelenlegi teológiai-vallásos egyetemi törekvés értelmében kezdjék papi hivatásukat, vagyis lelkészi gyakorlatukat, van tehát kilátás a kör kiszélesedésére. Azt mondtam, hogy természetesen nemcsak azon múlik, hogy legyen bizonyos számú hitszónok és lelkész, a vallásos megújuláshoz, nemcsak azokat kellene bevonni, akik tanítanak, és lelkészi gyakorlatot folytatnak, hanem mindenekelőtt a ma nagy számban létező, tisztán odaadó híveket is. Tudnunk kell, hogy ma sok olyan ember van a világon, aki lelkében többé-kevésbé homályosan erős vallásos indítékot érez, egy sajátosan keresztény vallásos indítékot, ez azonban nem kapja meg táplálékát azáltal, amit a teológiai vallásos fejlődés mai iránya nyújthat számára.

Rámutattam arra, hogy vannak az antropozófiai mozgalmon kívülálló rétegek, akik egyelőre, lelki és szívbéli hajlamaik következtében nem találják meg az utat az antropozófiai mozgalomhoz. Azt is megjegyeztem, hogy az antropozófiai mozgalom számára végső soron az a lényeges, hogy világosan átlássa, hogy olyan korban élünk, amikor a szellemi kutatóvá lett ember – ha az akar lenni – egyszerűen a világ fejlődése folytán megtalálhat egy sereg szellemi igazságot, a világ igazi szellemi tartalmának igazságait. Aki azonban nem akar szellemi kutató lenni, de az igazságra törekszik – ahogyan ez megnyilatkozik az embernek, ha emberi méltóságának tudatában van -, az mindennapi, egészséges értelmével megértheti a szellemi kutató által megtalált igazságokat.

Az antropozófiai mozgalom azon alapszik, hogy aki megtalálja az utat ehhez a mozgalomhoz, az mindenekelőtt tudja, hogy a legfontosabb dolog az, hogy a mai emberiség az elérhető szellemi igazságokat megismerésként szívébe és lelkébe is befogadja. A legfontosabb az, hogy a megismerések bejussanak az ember szellemi életébe. Természetesen nem azon múlik, hogy az antropozófiai mozgalom résztvevője valamilyen tudományban jártas legyen. Részt vehet benne tudományos törekvés vagy hajlam nélkül is, mert – mint mondtam – az antropozófus igazságok teljesen érthetőek egészséges emberi értelemmel, ha valamiféle előítélet nem homályosítja el azokat.

Azt is megjegyeztem, hogy ha szíve és lelke hajlandóságából már ma is elegendően nagyszámú ember találná meg az utat az antropozófiai mozgalomhoz, akkor az antropozófus megismerés révén lassanként a vallásos célok és ideálok elérése is megvalósulhatna.

Nagyon sok emberben él a vallásos – különösen keresztény vallásos – megújulás említett vágya és törekvése, de nem találják meg az utat az antropozófiai mozgalomhoz, egyszerűen a kulturális viszonyok kötöttsége miatt. Az ilyen emberek számára ma az a fontos, hogy a nekik való módon találják meg az utat a mai emberiségnek megfelelő szellemi életbe.

Rámutattam, hogy itt egy gyülekezet alkotására van szükség Az antropozófia útján elérendő cél megvalósítható ugyan különálló individuumokkal, de az individuálisan adódó megismerésből mintegy belső szükségszerűséggel következik az az etikusan vallásos szociális működés, amelyre az emberiség jövőjének szüksége van.

Tehát azoknak az embereknek kell nyújtanunk valamit – és itt a történelmi adottságokat kell tekintetbe vennünk -, akik közvetlenül még nem tudnak az antropozófiai mozgalomhoz közeledni. Az ő számukra a mai emberi fejlődésnek megfelelő szellemi utat gyülekezetek kialakításával, szívbéli, lelki és szellemi együttműködéssel kell keresni. Amit tehát az emberiség fejlődésének igényéből kiindulva, akkor elmondtam ezeknek a kereső embereknek, azt így foglalhatnám szavakba: Az emberiség mai fejlődésének arra van szüksége, hogy az antropozófiai mozgalom zavartalanul tovább növekedjék saját feltételei szerint, amelyek abból adódnak, hogy a szellemi világból egyszerűen felénk tartó szellemi igazságok közvetlenül szívükbe áradjanak és erősítsenek bennünket. Akkor rátalálunk arra az útra, amely egyfelől művészi, másfelől vallásos, etikus és szociális lesz. Az antropozófiai mozgalom fennállása óta ezen az úton jár, és nincs szüksége más útra, ha ezt helyesen fogják fel.

Másik útra azoknak az embereknek van szükségük, akik közvetlenül nem tudnak ezen az úton haladni, hanem gyülekezet-alkotással és a gyülekezetben való közös munkával másik úton járnak, ez, mondhatnám, csak később találkozik az antropozófia útjával. Így két párhuzamos mozgalom perspektívája nyílt meg. Az antropozófiai mozgalom akkor éri el valóságos céljait, ha értelemszerűen és erejének megfelelően követi eredeti kiindulását és ebben semmilyen, működése közben meginduló, speciális munkaterület sem zavarja meg. Így például a tudományos munkaterületnek sem szabad az általános antropozófiai mozgalom impulzusát csökkentenie. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az antropozófiai mozgalmat az antropozófus impulzus alkotja, és ha újabban különböző tudományos munkaterületek teremtődtek is benne, nagyon lényeges, hogy ezek ne gyengítsék az általános antropozófus impulzus erejét és energiáját. Különösen fontos, hogy az antropozófus impulzust ne úgy vonják be az egyes tudományos területek gondolkodásának és képzetalkotásának módjába, hogy a mai tudományos működés nyomot hagyjon rajta, és hasonlóvá váljék a mai kémiához, fizikához, biológiához, ahelyett, hogy elevenné tenné őket. Ennek nem szabad megtörténnie. Arról van szó, hogy az antropozófiai mozgalom megőrizze spirituális tisztaságát, de spirituális energiáját is. Ehhez az antropozófus szellemiség lényegét kell megtestesítenie, benne kell élnie és tevékenykednie, megcselekedve mindazt, aminek a jelenkor szellemi megnyilatkozásából például a tudományos életbe is be kell hatolnia.

Úgy gondoltam akkor, hogy a vallásos megújulás mozgalma a miénkkel párhuzamosan haladhat és természetesen nincs azok számára jelentősége, akik eljutottak az antropozófiához, hanem csak azoknak, akik egyelőre nem találnak el hozzá. Mivel ezek sokan vannak, ezért ez a mozgalom természetesen nemcsak jogos, de szükséges is.

Tehát arra számítottam, hogy az antropozófiai mozgalom változatlanul olyan marad, amilyennek lennie kell, és tőle függetlenül megadtam bizonyos számú embernek – akik saját elhatározásukból kívántak a vallásos megújulás mozgalmáért dolgozni – azt, amit egy eljövendő teológia szükséges tartalmául nyújthattam: a kultikus tartalmat is, amire egy ilyen új közösségnek szüksége van.

Amit itt úgy nyújtottam, azt úgy adtam emberként az embereknek, ahogy a jelenkor szellemi megismerésének feltételei szerint megadhattam. Ennek semmi köze az antropozófiai mozgalomhoz. Magánemberként adtam, megfelelő határozottsággal hangsúlyozva, hogy az antropozófiai mozgalomnak nem lehet köze a vallásos megújulás mozgalmához, és én semmiképpen sem vagyok e mozgalom megalapítója; számítva arra, hogy erről tájékoztatják a nyilvánosságot. Én egyes személyeknek – akik a vallásos megújulás mozgalmát saját elhatározásukból kívánták megalapítani – megadtam a szükséges tanácsokat, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy megfelelő, spirituálisan erős és élő szellemmel teljes kultuszt gyakoroljanak, helyes módon, a szellemi világból származó erőkkel. Én magam sohasem vittem véghez semmilyen kultikus cselekményt, amíg e tanácsokat adtam, csak lépésről-lépésre megmutattam azoknak, akik fel akartak növekedni hozzá, hogy az ilyen kultikus cselekményeknek hogyan kell történniük. Erre szükség volt. Ma pedig arra van szükség, hogy ezt teljesen értsék meg az Antropozófiai Társaságban.

A mozgalmat tehát tőlem és az Antropozófiai Társaságtól függetlenül alapították, csupán tanácsaim szerint. Aki kiindulópontját megalkotta, és mintegy a mozgalom legelső kultikus cselekményét végrehajtotta, az útbaigazításom alapján járt ugyan el, de én semmiképpen sem működtem közre e mozgalom alapításánál. Önállóan alakult meg, és azért kapott tőlem tanácsokat, mert ha valamilyen területen indokoltan tanácsot kérnek, akkor emberi kötelességünk, hogy megadjuk, ha lehetséges.

Így a szó legszorosabb értelmében kell venni, hogy az antropozófiai mozgalom mellett egy másik mozgalom alakult, mégpedig nem belőle kiindulva, hanem önállóan. Azért alakult meg, mert az Antropozófiai Társaságon kívül számos olyan ember létezik, aki nem találja meg az utat az antropozófiai mozgalomhoz, csak később találkozhat vele.

Ezért éles különbséget kell tenni az antropozófiai mozgalom, valamint az Antropozófiai Társaság és a vallásos megújulás mozgalma között. Lényeges, hogy az antropozófiát ne tartsák a vallásos megújulási mozgalom megalapítójának.

Ez független attól, hogy a vallásos mozgalmat világra hozó szellemi hatalmak iránti szeretetből és odaadásból adtuk azokat a tanácsokat, amelyek ezt a vallásos mozgalmat a mai emberi fejlődés értelmében teszik igazi szellemi gyülekezetté. Tehát akkor jött helyes módon létre, ha úttörőjének tekinti az antropozófiai mozgalom tartalmát, amely szilárd talajt nyújt számára, ha rátámaszkodik, és tagjainál keres segítséget és tanácsot. Tisztázni kell ezeket a dolgokat, mert az antropozófiai mozgalom ellenfeleinek ma minden támadási felület jól jön. Meg kell mondanom, hogy aki jóakarója az antropozófiai mozgalomnak, annak valóban vissza kellene utasítania, ha bárhol azt hallja, hogy a vallásos megújulás mozgalmát a dornachi Goetheanum révén alapították meg, tehát közvetlenül az antropozófiai mozgalom az alapító. Mert ez nem így van. Úgy van, ahogyan az imént leírtam.

Azt kellet gondolnom – éppen annak alapján, ahogyan a vallásos megújulás mozgalmát lábra állítottam -, hogy ez az antropozófiai mozgalomra fog támaszkodni, őt tekinti úttörőjének, és híveit rajta kívül fogja toborozni, súlyos hibának tekintve, ha belenyúlna az Antropozófiai Társaságba, hiszen éppen rajta kívül van rá szükség. Csak az érti meg az Antropozófiai Társaságot, aki e vallásos mozgalom segítőjének és tanácsadójának tekinti, anélkül azonban, hogy közvetlenül belemerülne. Mert különben egyfelől az Antropozófiai Társaság szétzúzásán és rombolásán dolgozik, másfelől pedig a vallásos megújulás mozgalmának eredménytelenségén. Mert az emberiségben valamennyi helyes módon létrejött mozgalomnak organikus egységben kell együttműködnie. De ennek a helyes módon kell megtörténnie.

Képtelenség volna, hogy az emberi organizmusban a vérkeringés idegrendszerré alakuljon át és viszont. Az egyes rendszereknek egymástól szépen elválasztva kell működniük az ember szervezetében. Akkor fognak helyesen együttműködni. Ezért szükséges, hogy az Antropozófiai Társaság tartalma leplezetlenül az antropozófia maradjon, és ne gyengítse az új mozgalom. Aki megérti az antropozófiai mozgalmat, az a lényeget – nem fölényes, öntelt módon, hanem korunk feladatainak igazi értelmében – így foglalhatja szavakba: akik eltaláltak az Antropozófiai Társasághoz, azoknak nincs szükségük vallásos megújulásra. Mert mi is volna az Antropozófiai Társaság, ha még vallásos megújulásra volna szüksége!

A világban azonban szükség van vallásos megújulásra és éppen azért nyújtottunk segítséget az alapításához, mert mélységesen szükség van rá. A dolgok tehát akkor történnek helyesen, ha az Antropozófiai Társaság megmarad olyannak amilyen, és ha azok, akik meg akarják érteni, valóban megragadják a lényegét, és nem képzelik azt, hogy egy másik mozgalomhoz kell tartozniuk, amelynek megvan a maga tartalma. Reális értelemben igaz, hogy ezt a vallásos megújulási mozgalmat nem az antropozófia alapította, de az önállóan megalakult vallásos megújulási mozgalom az antropozófiából merítette tartalmát.

Aki tehát nem különíti el ezeket a dolgokat értelemszerűen, az az antropozófiai mozgalom tulajdonképpeni impulzusát elhanyagolva azon dolgozik, hogy a vallásos megújulás mozgalmának gerincét és talaját is elvonja, és tönkretegye az antropozófiai mozgalmat is. Aki a vallásos megújulási mozgalom talaján állva úgy gondolja, hogy azt az antropozófiai mozgalomra is ki kell terjesztenie, az saját maga alatt vágja a fát. Mert a kultikus jellegnek is meg kell végül szűnnie, ha a megismerés gerincét megszüntetik.

Éppen mindkét mozgalom sikeres fejlődéséhez lényeges, hogy szabatosan elkülönítsük őket. Ezért kezdetben különösen fontos, hogy szigorúan ügyeljünk arra – mivel korunkban minden azon múlik, hogy céljainkhoz erőt fejtsünk ki -, hogy a vallásos megújulás mozgalma minden irányában az antropozófiai mozgalmon kívül eső körökben működjék. Tehát sem anyagi eszközeinek megszerzésében – erről is beszélnem kell, hogy értsék a dolgot – ne nyúljon az antropozófiai mozgalom ma olyan lassan csörgedező forrásaihoz, tehát ne vegye el mintegy anyagi bázisát, másfelől pedig ne térítsen az antropozófusok soraiban, ha nem sikerül rögtön nem antropozófus híveket találnia. Ez lehetetlen dolog és mindkét mozgalom pusztulásához vezetne.

Ma igazán nem fanatikus módon kell eljárnunk, hanem tudnunk kell, hogy csak akkor tesszük meg azt, ami emberileg szükséges, ha az ügy igényének megfelelően cselekszünk. Amit most következményként mondok el, az egyben a vallásos megújulási mozgalom világra segítésének előfeltétele volt, mert csak ilyen feltétellel lehetett segítséget nyújtani hozzá. Ha e feltétel nem létezett volna, úgy tanácsaim révén sohasem jött volna létre a vallásos megújulás mozgalma.

Kérem, értsék meg, hogy a vallásos megújulás mozgalmának tudnia kell, hogy kiindulópontjánál kell kitartania. Megígérte, hogy híveit az antropozófiai mozgalmon kívül keresi, mivel természetszerűleg ott találhatók és ott keresendők.

Az elmondottakat nem azért mondtam el, mert aggódom, hogy az antropozófiai mozgalmat megfoszthatják valamitől, semmiképpen sem személyes intenciókból, hanem az ügy szükségszerűsége folytán. Ezzel kapcsolatos az is, hogy megértsék, hogy hogyan lehet helyesen működni az egyes területeken. Fontos, hogy lényeges dolgoknál világosan kimondjuk, miről van szó, mert ma nagyon is elterjedt tendencia a dolgok elkenése, nem világos megfogalmazása. Pedig ma minden területen világosságra van szükség.

Ha tehát valaki azt mondaná, hogy én magam hoztam létre a vallásos megújulás mozgalmát, most pedig így nyilatkozom róla – hát, igen tisztelt hallgatóim, és kedves barátaim, ha valaha másként szóltam volna ezekről a dolgokról, akkor nem nyújtottam volna segédkezet a vallásos megújulás mozgalmának megalapításához. Ki kell tartania kiindulási pontjánál. Csak azért mondom el mindezeket, hogy az Antropozófiai Társaságban helyesen értsék a dolgokat, nem pedig hogy

– mint állítólag megtörtént – azt mondják: az antropozófiai mozgalom nem ment, most a vallásos megújulás mozgalmát alapították meg, mert ez a helyes. Meggyőződésem ugyan, hogy a vallásos megújulás mozgalmát megalapító kitűnő, kiváló személyiségek minden ilyen mesét teljes erővel meg fognak cáfolni, és tartózkodni fognak az antropozófiai mozgalmon belüli térítéstől, de itt helyesen kell érteniük a dolgokat.

Tudom, hogy minduntalan akadnak némelyek, akiknek az ilyen, időnként szükséges fejtegetések – amelyek nem panaszképpen vagy kritikaként hangzanak el valamilyen irányban, csak a világosan megfogalmazott leírás kedvéért – nem kellemesek, mivel a ködös homály helyére világosság kerül. Erre azonban szükség van, mint az antropozófiai mozgalom, mint pedig a vallásos megújulási mozgalom sikere és ereje érdekében. A vallásos megújulás mozgalma nem erősödhet, ha valahogyan károsítja az antropozófiai mozgalmat.

Ezt azonban különösen az antropozófusoknak kell igen alaposan megérteniük, hogy ahol fel kell lépni az ügy igazságáért, ott mindenütt fel is lépjenek. Ami pedig az antropozófus álláspontját illeti a vallásos megújulással kapcsolatban, az az, hogy csak tanácsadó lehet, aki szellemi javait igyekszik átadni, ha pedig kultikus cselekményekben vesz részt, úgy mindig tudatában kell lennie annak, hogy ezt a kultikus cselekmények segítségére teszi. Aki antropozófusnak vallja magát, az csak szellemi segítője lehet a vallásos megújulás mozgalmának. De ezt minden vonalon olyan embereknek kell hordozniuk, akik szellemi életük sajátos konfigurációja és beállítottsága folytán még nem találták meg az utat az Antropozófiai Társasághoz.

Remélem, hogy most senki sem megy oda a vallásos megújulási mozgalomban aktívan tevékenykedőhöz, mondván, hogy Dornachban ezt vagy azt mondták ellenük. Semmit sem mondtunk ellenük; a szellemi világ iránti szeretetből, odaadásból és a szellemi világból helyesen fakadó tanácsokkal láttuk el ezt a mozgalmat, így önállóan megalakulhatott. De az antropozófusoknak tudniuk kell, hogy önállóan alakult meg, és ha kultuszának tartalmát nem is, de a kultusz tényét saját erejéből, saját indítékából alakította ki, és az antropozófiai mozgalomnak nincs hozzá semmi köze. Leghőbb vágyam, hogy a vallásos megújulás mozgalma maximálisan fellendüljön, de az eredeti feltételek betartásával. Antropozófus ágazatok nem alakulhatnak át a vallásos megújulás gyülekezeteivé, sem anyagi, sem szellemi vonatkozásban.

Ezt ma azért kellett elmondanom, mert olyan kultusznak kellett tanácsot adnom, amelynek gyarapodását hőn óhajtom a jelenkorban.

Mint epizódot be kellett ezt iktatnom, hogy ne támadjanak félreértések az adott kultusszal kapcsolatban, ha holnap általánosságban a kultikus élet spirituális világbeli feltételeiről beszélek. Ez epizódszerű elmélkedés volt, hogy jobban megértsék azt, amit holnap mondok el a tegnapi fejtegetés folytatásaként.

12.- Dornach, 1922. december 31.

[Az emberben lejátszódó nyári és téli hatások kioltják egymást az alvás és ébrenlét folyamán. Az emberi szív, mint a lélegzés és vérkeringés ritmusának egyensúlyi szerve. Természeti szükségszerűség és emberi szabadság. A szellemi megismerés valódi kommunió, a jelenkorunk emberiségének megfelelő kozmikus kultusz kezdete.]

Tegnapelőtt beszéltem arról, hogy az év körforgása az emberben is megtalálható. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy a körülöttünk lévő természeti hatások mintegy idő-organizmusban játszódnak le egy év körforgása alatt, így megláthatjuk annak az együttműködését, összjátékát, amit az év során egyébként különálló természeti folyamatok és tények lejátszódásaként észlelünk. Lényeges különbség van azonban a természet körfolyamata és ennek az emberben való tükröződése között. Ami ugyanis bizonyos földterületen egymás után játszódik le, az az emberben egyidejű. A teljes ember ugyan annyiban is hasonlít a Föld egészéhez, hogy amikor a Föld egyik felén nyár van, akkor a másikon tél, és így tovább. A Földnél azonban a kozmikus tér szempontjából az egyik vidék téli hatásai mintegy elkülönülnek egy másik vidék megfelelő nyári hatásaitól, ha tehát az egyiknek a téli és a másiknak ezzel egyidejű nyári hatásaira tekintünk, úgy szétválnak, nem gyengítik, nem zavarják egymást.

Az alvó ember fizikai és éterteste azonban bizonyos szempontból nyári állapotban van, sarjadó viruló létben. Szellemi látással megmutatkozik az alvó fizikai és étertest sarjadó, viruló nyári állapota, amikor az én és az asztráltest elvált tőlük. Elmondhatjuk, hogy az alvó ember otthagyott fizikai és éteri organizmusában valamilyen tavaszi és nyári állapot követi egymást. De a teljes emberi organizmussal mégis kölcsönhatásban lévő asztráltest és én ugyanakkor bizonyos téli állapotban van. Itt tehát egyidejűleg van jelen a nyári és a téli állapot, de nem fordul el egymástól, hanem áthatja egymást. Ez azonban az ember éber állapotában is így van. Az éber ember fizikai és éterteste bizonyos fokig őszi és téli állapotban van. Az asztráltest és az én-organizáció viszont a külvilág benyomásaitól, valamint a felőlük alkotott gondolatoktól indíttatva, teljesen nyári vagy tavaszi állapotban van. Itt ismét együttműködik az emberben a belső tavasz, a nyár és a tél, nem fordulnak el egymástól, hanem áthatják egymást.

A szellemtudományos kutatás számára valóban az derül ki, hogyha a tél és a nyár folyamataira vonatkozóan mintegy az egész Földet hasonlítanánk össze az emberrel, úgy a Föld ellentétes részeit meg kellene fordítanunk. Az embernél úgy áll a dolog, mintha a Földnél az egyik félteke nyarát a Föld átfordításával közvetlenül a másik félteke telére bocsátanánk. A létrejött helyzetet azonban ezáltal valóban úgy jellemezhetjük, hogy a téli és nyári hatások bizonyos egyensúlyi állapotba kerülnek. Ez fontos eredmény, és a külső tudomány még a mai napig sem jutott el idáig, ezért szükségképpen teljesen félreismeri az emberben élő természetet. Az emberben valóban úgy működik a természet, hogy a nyár és a tél állapota – ha élhetek ezekkel a kifejezésekkel, mivel valóban igaz történésekre vonatkoznak – kioltja egymást.

Az ember mindenképpen magában hordja a környező természetet, de a hatások kölcsönösen kioltják egymást, és olyan állapot következik be, amely alapjában véve lecsillapítja a természet működését az emberben. Mint ahogy a mindkét oldalán súlyokkal terhelt mérlegnél a mérlegkarok találkozásánál van olyan nyugvópont, amelyre sem jobbról, sem balról nem hat erő, és az egyensúly állapotában van, úgy egyenlítődnek ki az emberben is az ellentétes természetű hatások.

Aki a hármas tagozódású embert szemléli, ahogyan a „Lélek rejtélyei” című könyvem függelékében vázoltam, és a ma nem szokásos, valóban helyes, módon szemléli, az a következőt tapasztalja. Az ember ideg-érzékrendszerre, ritmikus-rendszerre és anyagcsere-végtagrendszerre osztjuk. E három rendszer áthatja egymást. Azt mondhatjuk, hogy az ideg-érzékrendszer főként a fejben működik, de bizonyos vonatkozásban funkcionálisan az egész ember is fej. Így van ez a másik két rendszer esetében is.

Sematikusan az embert a következőképpen ábrázolhatjuk, ha hármas tagozódású lényét tekintetbe vesszük. Van tehát ideg- érzékszervi rendszer, ritmikus rendszer és anyagcsere- végtagrendszer.

Ha az ember két szélső rendszerét tekintjük, az ideg-érzékszervi és az anyagcsere- végtagrendszert, kettőjük között ellentét van, ez a szellemtudományos anatómia és fiziológia számára nagyon világosan megmutatkozik. Járás közben például végtagrendszerünk mozog, ez térbeli mozgás. E mozgásnak ideg-érzékszervi rendszerünk bizonyos részében, fejorganizációnk bizonyos részében egyfajta nyugalom felel meg, ugyanolyan mértékben, ahogyan végtagrendszerünk mozgásban van. Kérem, próbálják meg ezt helyesen felfogni. Azt mondtam, hogy ugyanolyan mértékben van nyugalomban. A nyugalmat rendszerint abszolút fogalomnak tekintjük. Aki ül, az ül, és nem különböztetik meg, hogy több vagy kevesebb intenzitással ül. Megszokott életünkben, bizonyos tekintetben igazuk is van. Itt nemigen különböznek ezek a dolgok.

Ideg-érzékszervi rendszerünknél azonban ez másképpen van. Ha végtagrendszerünk gyorsabban szalad, akkor ideg-érzékszervi rendszerünkben bizonyos nyugalmi tendencia van, és ez a nyugalmi tendencia, nyugton maradási vágy erősebb, mintha lassan mennénk. Ideg-érzékszervi rendszerünkben nyugalmi tendencia felel meg mindannak, ami végtagrendszerünkkel vagy anyagcsere-rendszerünkkel történik, például, ha a bélmozgás továbbítja a táplálékot. Mindez külsőleg is megmutatkozik.

Az ideg-érzékszervi rendszer legfőbb helye a fej, ez a végtagrendszerhez képest voltaképpen lomha. Úgy tesz, mintha kényelmesen beülne a kocsiba és húzatná a lovakkal. Ő nyugton marad. Fejünk tehát állandóan egyéb szervezetünkön nyugszik. Nem is érdekli, ha például, karommal hadonászom. Bal karommal hadonászva fejem jobb felében okozok nyugalmi tendenciát, jobb karommal viszont fejem bal felében. Ez a nyugalmi tendencia teszi lehetővé, hogy mozdulatainkat gondolatokkal, képzetekkel kísérjük.

Teljesen helytelen, ha a materialista világnézet úgy gondolja, hogy a képzetek idegmozgásokon alapulnak. Ellenkezőleg, ha ezek valamilyen térbeli mozgás képzetei, akkor az idegrendszer nyugalmi tendenciáin alapulnak. Az idegrendszer lecsillapodik, még élettevékenysége is mérséklődik, ezáltal ebbe a nyugalomba behatolnak a gondolatok és megvalósulnak. Aki szellemtudományosan tudja az emberen a gondolkodás, a képzeletalkotás folyamatait megfigyelni, az semmiképpen sem lehet materialista, mert tudja, hogy a gondolatok, szellemi-lelki szubsztanciaként, olyan mértékben mozgékonyak és tevékenyek, amennyire az idegek lecsillapulnak, és még életintenzitásuk is csökken, sőt megmerevednek. Az idegrendszernek materiális tevékenységét beszüntetve kell helyet adnia a gondolatok szellemi-lelki mivoltának. Ilyesmin látjuk meg éppen, hogy miért is van materializmus. Azóta létezik, amióta a tudomány nem ismeri az anyagot. A materialista tudományra éppen az a jellemző, hogy fogalma sincs a materiális folyamatok lényegéről, és ezért mindenféle nem létező dolgot talál ki róluk.

Látják, hogy az emberben milyen ellentétes, de egyensúlyra törekvő állapotok vannak jelen. Ahogyan nyár derekán a tél kulminációjával ellentétes természeti hatások működnek, úgy az emberi organizmusban is ellentétes hatások oszlanak meg, de egymással egyensúlyban. Csak akkor gondolkodunk helyesen ezekről az egymással ellentétes, de egyensúlyban lévő hatásokról, ha az embert még másképpen is tagoljuk. Ha közbülső rendszerét, a ritmikus-rendszert két részre osztjuk, úgy lényegében – nem egészen pontosan – a lélegzési és vérkeringési ritmust különböztethetjük meg, és így egy felső és egy alsó közbülső ritmikus rendszerről beszélhetünk. Ekkor azonban a felső és alsó rész között középen az embernek az a része található, amely leginkább törekszik az egyensúlyra, mert a természeti hatások felülről és alulról ellentétes módon hatják át, befolyásolják és impulzálják.

Ha tehát sematikus rajzomba be akarom iktatni az emberben zajló ellentétes természeti hatásokat, úgy ez a következőképpen történik (piros): a lemniszkáta felső részén vázlatosan körülhatároltam azokat a természeti hatásokat, amelyek az alsó részen körülhatárolt természeti hatásokkal ellentétes irányúak.

Így az ember mintegy két félre oszlik, alsó és felső részre. A felső magában foglalja az ideg-érzékszervi rendszert, amely természetesen kiterjed az egész emberre. A rajz vázlatos. Ezt a „felsőt” olykor a nagy lábujjban kell keresni, mivel ott is vannak ideg-érzékszervek. A rajz tehát sematikus, de könnyen alkalmazni tudjuk a valóságra. El kell tehát képzelnünk, hogy egyfelől az ideg-érzékszervi rendszer és hozzá csatlakozva lényegében a légző-rendszer, másfelől pedig a vérkeringés és az anyagcsere-végtagrendszer, ellentétes természeti hatásokkal rendelkezik. Ezek kölcsönösen kioltják egymást.

A kiegyenlítés abban a szervben jön létre, ahol voltaképpen alulról felfelé és felülről lefelé állandóan ott az egyensúlyra törekvés, ez pedig az ember szíve, amely – a mai fiziológia értelmében – nem a vért a testen átnyomó szivattyú, hanem az ember felső és alsó rendszerének egyensúlyi szerve. Így az ember külső fizikai organizmusában is megnyilvánul a belső szellemi hatás, ezáltal oltják ki egymást mindig az egyidejű nyári és téli hatások.

Valamilyen földterületen csak azáltal lehet tél, hogy vele egy időben nincs nyár, mert különben a nyár egyensúlyi állapotba kerülne a téllel, tehát nem volna nyár és tél, csak egyensúlyi helyzet. Az emberben azonban valóban így van ez. Az ember a természet egy darabja, de mivel organizmusában a természeti hatások iránya ellentétes, ezért kioltják egymást, és az ember olyan, mintha nem is volna a természet része. De éppen ezáltal szabad lény. A természeti szükségszerűség törvényei nem alkalmazhatók rá, mert nem egyetlen természeti szükségszerűség áll fenn, hanem két egymással ellentétes irányú természeti hatás, és ezek kioltják egymást az emberben. Az egymást kioltó természeti hatások nem befolyásolják az ember szellemi-lelkiségét, ezért őt saját törvényszerűségei szerint kell megismernünk. Látják, hogy az ember megértéséhez a megfigyelés legmélyebb alapjaihoz kell eljutnunk; az ember esetében voltaképpen nem megfelelő pusztán a külső természeti törvények alkalmazása, mert ezek mindig csak egyirányúak.

Miután azonban most lelkünk elé állítottuk az ember tulajdonképpeni lényét, nézzük meg ennek a következményét is. Az ember csak azzal a szemlélettel ismerhető meg, hogy a természet egy darabját úgy hordozza magában, hogy az ellentétes természeti hatások kioltják egymást. Ha azonban a természet e darabját szellemtudományos szemlélettel ismerjük meg, úgy az embert alvó állapotában a fizikai és étertest tekintetében ásványi és növényi hatások szövik át, ezek a nyári állapotot mutatják, hacsak arra tekintünk, ami az alvó emberből az ágyban maradt. Ennek igazi jelentőségét csak akkor ismerjük meg, ha helyesen szemléljük e sarjadó, viruló életet. Mikor sarjad és virul? Amikor az én és az asztráltest nincs jelen, amikor alvás közben kívül tartózkodnak. És honnan ered ez a sarjadás és virulás? Ezt éppen a szellemtudományos szemlélet mutatja meg.

Ha ezt sematikusan fel akarnám rajzolni, úgy a következőképpen tenném. Ez az alvó ember vázlata.

Az alsó zöld vonalak az ágyban fekvő fizikai és étertestet jelzik, a szellemtudományos szemlélet számára mint talaj, ásványiság mutatkozik meg, amiből növényi élet hajt ki, természetesen más formában, de felismerhetően. Felette az én és az asztráltest, mint közeledni nem tudó láng izzik, ezt jelzi a felső rőt vonal. Az alvó embert szemlélve tehát az ágyban mintegy sarjadó, viruló talajt észlelünk, és külön a hozzátartozó asztrális-énszerű izzását.

Milyen az éber állapot? Akkor a vázlatot a következőképpen kellene alakítanom: alul hervadó ásványiság, növényiség és ezt mintegy elégeti, átizzítja az asztrális-énszerű. Itt van tehát az ember ébren, széttöredező lelkiségével, ásványiságával, hervadó növényi mivoltával. Az ásványiság széttöredezik az emberben nappali ébrenléte folyamán. A növények jellege mindenütt olyan – bár egészen másként nyilvánul meg -, mint az őszi fák a lehajló hervadó levelek, minden elhalóban, megfogyatkozva, de mintegy lángok, lángocskák izzanak, parázslanak bennük. Ezek az átizzító, átparázsló lángok és lángocskák a fizikai és étertestben élő asztráltest és én. Felmerül az a kérdés, hogy e lángoló parázslással valójában mi a helyzet alvás idején, amikor az én és az asztráltest elkülönül a fizikai és étertesttől?

Szellemtudományos kutatással megközelítve – az idők folyamán adott különböző leírások összevetéséből mintegy le is vonhatják a konzekvenciát – a következőkhöz jutunk. Mi az a belső erő, amely először is létrehozza az én és az asztráltest lángolását és parázslását, azután felkelti a nyárias alvó fizikai test sarjadó, viruló vegetatív életét, valamint bizonyos életet hordozó ásványiságát is? Hatása folytán azt is eléri, hogy a fizikai test ásványiságának morzsái, részecskéi, elaprózottsága ismét feloldódó atomok látszatát kelti, mintha az egészből egy kozmikus, belsőleg mozgékony, mindenütt tevékeny, ásványi, folyékony és légnemű tömeg keletkeznék, amelyet mindenütt sarjadó élet hat át. Ami így alvás közben fizikai és étertestünkben vibrál, az a születés előtti életünk hullámainak utócsengése. Éber földi életünk folyamán ezt leállítjuk.

Amikor az asztráltest és én lángoló sziporkázása egyesül a fizikai és étertesttel, akkor lecsillapítjuk azokat az ösztönző erőket, amelyek alvás közben születéselőtti életünkből jelennek meg. Amit önmagunkon megtanultunk, azt most a külső természetre is vonatkoztatjuk. Azt mondjuk, hogy a külső természet ásványi és növényi életében működő természeti törvények és erők megfelelnek az alvásunk alatt ható ásványi és növényi élet nyári, sarjadó, viruló életének. Vagyis, ahogyan alvó fizikai és étertestünket szemlélve a múltunkra figyelünk, a földi életünk előtti szellemi életre, úgy az ásványi és növényi külső természet is a múltunkra utal.

Ha helyesen akarjuk érteni a környező természetben ható természeti erőket és törvényeket – eltekintve az állattól és a fizikai embertől -, akkor azt kell mondanunk, hogy a természeti törvények és erők a Föld múltjára, a Föld elhalására utalnak. Ha tehát gondolataink a külső természettel foglalkoznak, úgy ezeket a gondolatokat a földi lét elhaló elemének szenteljük. Ez az elhaló földi lét csak úgy elevenedhet meg újra, úgy hordozhatja a jövő impulzusait, ha az emberhez hasonlóan, lelkiség és szellemiség húzódik az ásványiságba és növényiségbe, az állatoknál lelkiség, az embernél szellemiség.

Ezáltal azonban voltaképpen az egész világ lényege két részre tagolódik. Kitekintünk a külső természetbe és amennyiben ez – ami a külső természetben a legfontosabb – ásványi és növényi jellegű, úgy csak az alvó fizikai és éteri organizmusunkhoz hasonlíthatjuk. Ha a külső fizikai hatásokra tekintünk, akkor is azt kell mondanunk, hogy a többi fizikai hatás is a külső természet ásványi és növényi hatásának függvénye. Mert a lények táplálkozásával kapcsolatos fizikai hatásokat szemlélve azt kell mondanunk, hogy a táplálkozás ásványi és növényi anyagok felvételével kezdődik. Az állat azután még tovább dolgozik ezeken az ember számára. De a külső természet fizikai és éteri hatásai olyan jellegű lénytől függenek, mint amilyen az alvó fizikai és éteri organizmusunkban található. Énünk és asztrális organizmusunk azonban például ébrenlétünk folyamán nyári állapotban van a külső érzéki benyomások és az általuk képződő gondolatok ihletésében, és egyensúlyba kerül a fizikai és étertest téli állapotával, mivel ezek ilyenkor téli álmukat alusszák – ha szabad ezt ilyen érezhetően paradox módon kifejezni.

Aki azonban szellemtudományosan áll a dologhoz, úgy találja, hogy bár az év lefolyásában szétválik az, amit az embernél egyidejűnek kell elgondolni, a Föld téli állapotához mégis mindig a szellemi nyár állapota tartozik, nyári állapotához viszont szellemi tél. Csakhogy ezek a Földön nem kerülnek egyensúlyi állapotba, hanem az ellentétes féltekéken érvényesülnek. A Földnél tehát az a helyzet, hogy a fizikai tél állapotát a lelki-szellemi tél állapota erősíti, a fizikai nyár állapotát a szellemi nyár állapota. Ezzel rámutatunk arra, hogy ahogyan az ember magában hordozza múltját és jelenét, úgy az egész környező természet is magában hordja múltját és jelenét.

Ha ébren vagyunk, úgy voltaképpen csak a fizikai testünket átható tevékenységben és törvényszerűségben uralkodik a jelen. A szellemiben eltöltött múltunk hatása fizikai és éteri organizmusunk alvó állapotában érvényesül. Ennek megfelelőjét találjuk az elénk táruló, reánk ható ásványi és növényi természetben is: ez alapjában véve az elmúlt lét eredménye, és csak azáltal válik jelenné, hogy a Földet éppen úgy beburkolja a szellemi-lelkiség, mint ahogyan az embert áthatja a maga szellemi-lelki mivolta. A jelenben már ott van a jövő csírája.

Ha azonban igaz az – és az igazat írtam le önöknek -, hogy fizikai és éteri organizmusunkban éppen akkor érvényesülnek a múlt hatásai, amikor függetlenek a szellemi-lelki tevékenységtől, akkor a jövő felé irányuló hatást csak énünkben és asztráltestünkben kereshetjük, de a Föld jövőjét is csak a szellemiben találhatjuk meg.

Az ember ma ott tart, hogy az ént és az asztráltestet, természetesen elementáris hatalmak révén, hozzáfűzte fizikai és éteri organizmusához. Az ásványi és növényi Föld világa ezt még nem fűzte hozzá. Szellemileg és lelkileg beburkolják a Földet, de nem járják át a Föld ásványi és növényi működésének módját. A Föld ásványi lénye úgy mutatkozik meg előttünk, hogy a szellemet és lelket nem bocsátja be magába, ezek csak körülcsillogják, beburkolják.

A növényi természet úgy jelenik meg, hogy a lelkiséget se bocsátja be magába, legfelső részei azonban, mondhatnám, bizonyos módon érintkeznek a szellemi-lelkiséggel. Mert a szellemtudományos kutatás a növénynél a következőket találja: ha a növény gyökere van alul, középen a szára, és fent a virágja, akkor a virágot úgy kell tekintenem, hogy a felfelé törő növény virágjában érintkezik az asztralitással, amely nem hatol ugyan bele, de megérinti. A virág azáltal keletkezik, hogy a növény legfelső része érintkezik a Földet beburkoló asztralitással. Hasonlattal szoktam ezt kifejezni – aminek természetesen visszafogottnak kell lennie – úgy, hogy a növény virágzása lényegében a napfénytől kapott csók. Asztrális hatás, de pusztán csak érintés.

Ha tehát kitekintünk a környező természetbe, akkor az ásványiban és a növényiben nem közvetlenül ugyanazt látjuk, mint saját emberi mivoltunkban. Emberi mivoltunkban összetartozik az ásványi, a növényi, az asztrális és az én-természet. Az állatoktól most el kell tekintenünk. Később majd még beszélünk róluk. A fizikai hatások lényegében az ásvány- és növényvilág függvényei. Ez a külső természetben, mondhatnám, az asztrális gondolati jellegtől megfosztva jelenik meg, valamint az én-élménytől, a tudatos szellemi értelemtől is. Ezek odakint az ásványiságban, a növényi létben nem léteznek. Az ásványi és növényi alapjában véve a múlt eredménye.

Aki helyesen szemléli a Földön az ásványi talajt, a sarjadó növényeket, annak a Föld életével kapcsolatban voltaképpen azt kell mondania, hogy a kristályformákban, a hegyalakulatokban, a sarjadó, viruló növényekben a már elhalóban lévő, de egykor teremtő, életet teremtő princípium emlékműveit szemléljük. Az emberben magában azonban – ha ezt az elhaló jelenséget helyesen tudjuk tagolni, mármint a földi létet megelőzőkből betörő erőket és a fizikai és étertestben bekövetkező elerőtlenedést, elhalást – a fizikai és éteri organizmust az hatja át, ami az asztrális és én-lényből a jövőbe világít, ami az emberben gondolati képzetszerű életként bontakozik ki szabad módon a természeti hatások egyensúlyi helyzete alapján.

Az emberben mintegy egymás mellett látjuk a múltat és jövőt. Az ásványi és növényi természetbe betekintve pusztán csak a múltat látjuk. Az embernek éppen az adja meg szabadsága lényegét, ami már a jelenben is jövőként hat. A szabadság a külső természetben nem létezik. Ha a külső természet sorsa az volna, hogy az ásványi és növényi világnak megfelelő állapotban maradjon, akkor halálra volna ítélve, ahogyan az ember pusztán fizikai és éteri organizmusa is meghal a kozmoszban. A fizikai és éteri organizmus meghal, de az ember nem, mivel asztrális és én-lénye nem a halált, hanem a létesülést, a keletkezést hordozza magában.

Hogy tehát a külső természet se haljon el, ezért azt kell nyújtani neki, amit az ember asztrálteste és énje révén kap meg. Mivel általuk jut tudatos képzetekhez, ezért az embernek a benne élő érzékfeletti láthatatlan elemet kell a Földbe juttatnia, ha biztosítani akarja az egyébként elhaló Föld jövőjét. Amint az eljövendő földi létben történő saját újratestesülését is attól várhatja, ami benne érzékfeletti és láthatatlan, nem pedig elhaló fizikai és étertestétől, úgy a bennünket körülvevő ásványi és növényi fölgolyóból sem jöhet létre a Föld jövője. Az eljövendő Föld csakis úgy jöhet létre, ha bele tudunk juttatni valamit, amivel nem rendelkezik. A Földön pedig elsősorban az ember hatékony gondolatai nincsenek maguktól, ezek ott élnek és mozgolódnak önálló, és egyensúlyi állapota folytán független, természeti organizmusában. Önálló gondolatainak megvalósításával jövőt ad a Földnek. Ehhez azonban neki kell önálló gondolatokat alkotnia, mert minden olyan gondolatunk tükrözött gondolat és nem valóságos, ami a szokásos természet-megismerésben az elhalóra vonatkozik. A szellemtudományból felvett gondolatok az imaginációban, inspirációban és intuícióban elevenednek meg. Ha felvesszük őket, akkor a Föld életében önállóan létező képződmények.

Ezekről a teremtő gondolatokról írtam egykor a goethei világnézet ismeretelméletéről szóló könyvecskémben, hogy ez a gondolkodás az emberiség kommuniójának szellemi formája. Mert míg az ember átadja magát a külső természetet tükröző gondolatoknak, csupán a múltat ismétli, az istenség holttesteiben él. Amennyiben gondolatait megeleveníti, a kommuniót fogadja magába és saját lénye révén kapcsolódik a világot átható és jövőjét biztosító isteni-szellemiséghez.

Így a spirituális megismerés igazi kommunió, a jelenkor emberiségének megfelelő kozmikus kultusz kezdete. Ez azáltal növekedhet tovább, hogy az ember észreveszi, amint fizikai-ásványi és növényi organizmusát asztrális és én-organizmusával hatja át, és a szellemet önmagában életre keltve, az őt körülvevő egyébként holt, elhaló dolgokba is belevonja a szellemiséget.

Ekkor az ember, szilárd alakban működő organizmusára tekintve azt éli át, hogy ebben élve a csillagvilág nyugalmi állapotához kötődik. Amennyiben a csillagok világa nyugvó lény, például az Állatöv képeiben nyugalommal viszonylik a kozmikus térben a Földhöz, annyiban az ember is a kozmikus tér ilyen alakzataihoz kapcsolódik fizikai organizmusával. De ha szellemi-lelkiségét e formaképződményekbe árasztja, megváltoztatja a világot.

Az embert ugyanígy nedveinek áramlása is átjárja. E folyadékáramlásban már éterorganizmusa él. Az éterorganizmus hozza mozgásba vérünket és egyéb nedveinket. Éteri organizmusa révén az ember, mondhatnám, a csillagok tetteivel, a bolygók mozgásával van kapcsolatban. Ahogyan az állócsillagok nyugvó képe az emberi organizmus megszilárdult alakjára hat, illetve ezzel van kapcsoltban, úgy nedvkeringésünk viszont a bolygórendszer planetáris mozgásaival.

A közvetlen szemlélet számára ez azonban holt világ. Az ember változtatja meg saját szellemisége révén, ha átad abból valamit a világnak, ha gondolatait megeleveníti, imaginációvá, inspirációvá és intuícióvá alakítja, miközben végrehajtja az emberiség szellemi kommunióját.

Ennek először tudatossá kell válnia az emberben. Ezt a tudatot egyre elevenebb és tevékenyebb módon kell megőriznie, és akkor talál rá mindjobban a szellemi kommunióhoz vezető útra.

Ma csak némi alapot kívánok nyújtani, ezért először olyan szavakat közlök, amelyeket akkor alkalmaznak helyesen, ha mindegyre úgy élesztik fel őket lelkünkben, hogy teljes mozgékony értelmüket élik át magunkban. Így olyasmit hozunk létre emberi lelkünkben, amelynek révén megelevenedik az emberrel kapcsolatos holt világtartalom, a múlt élővé válik, hogy holtából a jövő életévé alakulhasson. Ez csak úgy történhet, ha a kozmosszal való összetartozásunk a következőképpen tudatosul bennünk. Felírom az első ilyen irányú megfogalmazást:

A földi működésben közeledik hozzám

Elképzelem a földi anyagot, ezt veszem fel azzal, ami szervezetem szilárd alkatát képezi.

A földi működésben közeledik hozzám
Az anyag képmásában
A csillagok égi lénye

Hiszen ha a Föld valamilyen táplálékul felvett termékére tekintünk, akkor a nyugvó csillagok elrendeződésének képmása tárul elénk. Ezt vesszük fel. A Föld működésében rejlő földi anyaggal a csillagok és az égbolt lényegét vesszük fel magunkba. Tudatában kell lennünk azonban annak, hogy mint emberek szeretettel áthatott akaratunkban szellemmé alakítjuk vissza az anyaggá alakult szubsztanciát. Így tehát igazi átlényegítést hajtunk végre, amikor a világba való illeszkedésünk úgy tudatosul bennünk, hogy gondolati szellemi életünk megelevenedik.

A földi működésben közeledik hozzám,
Az anyag képmásában,
A csillagok égi lénye:
Látom, szeretettel változnak akaratomban.

Ha arra gondolunk, aminek befogadása szervezetünk folyékony részét, nedveink működését vérkeringésünket hatja át, akkor ezek, a Földtől származva, nem az ég vagy a csillagok lényének, hanem a csillagok tetteinek, vagyis a bolygómozgásoknak a képmásai. Ha helyesen illeszkedem a világba, ennek átszellemiesítése a következő megfogalmazással tudatosulhat bennem:

A víz életében hatolnak belém,
Az anyagi erő hatalmával formálnak,
A csillagok égi tettei –

Vagyis a bolygómozgások tettei. Most pedig:

Látom, bölcsen változnak érzésemben.

Ahogyan a csillagok lényét és mozgását az akaratban láthatjuk, amint szeretettel változik át a jövendő spirituális tartalmává, úgy az érzésben azt látjuk bölcsen átalakulni, amit az égi cselekvések képmásának befogadásával kapunk meg itt a Földön, ez hatja át nedveink organizmusát. Beleilleszkedve, így élheti át magát az akaró és érző ember. Odaadva magát a környező kozmikus lét mindenhatóságának, élheti át azt, amit ő visz véghez átlényegítésként a kozmosz nagy templomában, amikor tisztán szellemi módon áldozva illeszkedik bele.

Ami különben csak absztrakt megismerés volna, az a világhoz fűződő érzelmi és akarati kapcsolattá alakul. A világ templom lesz, Isten háza. A megismerő ember érzésében és akaratában összeszedve magát, áldozó lénnyé válik. Az embernek a világhoz fűződő alapvető viszonya felemelkedik a megismeréstől a kozmikus kultuszhoz. Az antropozófia világmissziójának beteljesítéséhez az az első lépés, hogy a világhoz fűződő viszonyunk kozmikus kultuszként tudatosodjék bennünk.

Bevezetésül ezt akartam először elmondani. Jövő pénteken beszélek tovább a természet megismerésének és a kultikus elem lényegének a viszonyáról. Ma elsősorban ezt akartam elmondani. Ezt az előadást azért tettem tendenciózusan erre a napra, hogy éppen ma derüljön ki ez a tartalom. Úgy gondolom ugyanis, hogyha az év körforgásában adott időszak lényege olyankor tárul lelkünk elé, amikor ez a körforgás, legalábbis a külső szemlélet külső átélés számára befejeződik, akkor tudatosulnia kell bennünk, hogy milyen módon alakuljon ki az időhöz fűződő kapcsolatunk, hogyan keressük a jövendőt a múltból kiindulva, hogyan tudjunk a jövő számára alkotni, hogy szellemit teremtsünk.

A ma délután elszavalt versek egyike így kezdődött: Minden új esztendő, új sírokat talál. Ez mélységesen igaz! De ugyanúgy az is, hogy minden új esztendő új bölcsőket talál. Ahogyan rátalál a múltra, úgy a jövendőre is. Ma mindenekelőtt az emberen múlik, hogy ezt a jövőt megragadja, és meggondolja, hogy a külsőleg elénk táruló, sarjadó, viruló élet magában foglalja a halált, az életet azonban saját tetterőnkkel kell megkeresnünk. Minden megújuló év ennek a jelképe.

Ha egyfelől joggal tekintünk is a sírokra, tekintsünk másfelől a megújuló életre, amely a jövő csíráját óhajtja befogadni. Ma az a nagy feladatunk, hogy észrevegyük, hogy a világban szilveszteri hangulat, elmúlás, elhalás van, de az olyan emberek szívében, akik igazi emberségük istenemberi mivoltuk tudatára ébrednek, ott kell élnie az újév, az új idő, az újjáéledés hangulatának. Ne csak triviálisan, ünnepélyes filiszter módon haladjanak gondolataink a szimbolikus szilvesztertől a szimbolikus új esztendő felé, hanem ahogy a földfejlődésnek szüksége van rá, haladjanak tetterős és alkotó módon a civilizáció elhalásától, a régi sírok megjelenésétől, szilvesztertől az új esztendő felé, a kozmikus újévhez! Ez azonban csak akkor érkezik el, ha az ember rászánja magát arra, hogy ezen dolgozzék.

A földi működésben közeledik hozzám,
Az anyag képmásában,
A csillagok égi lénye:
Látom, szeretettel változnak akaratomban.

A víz életében hatolnak belém,
Az anyagi erő hatalmával formálnak,
A csillagok égi tettei:
Látom, bölcsen változnak érzésemben.

Jegyzetek

Első előadás

…a legutóbbi előadásokon…: A „francia kurzusról” van szó, a filozófiáról, kozmológiáról és vallásról 1922. szeptember 6-15-ig Dornachban tartott, 10 előadásból álló ciklusról. Mint autoreferátumok „Kozmológia, vallás és filozófia” GA 25., mint előadássorozat GA 215.

…nemsokára beszélek majd.: lásd az 1923. február 9-i előadást a „Földi tudás és égi megismerésiben, GA 221 és az 1923. július 27-i előadást a „Beavatási tudomány és a csillagok megismerésedben, GA 228.

…a Húsvét-szigeteken…: Az 1922 szeptemberében történt chilei földrengés után tévesen azt jelentették, hogy a tenger iszonyú rengésénél a Húsvét-sziget is elsüllyedt.

Második előadás

…a nemrégen tartott előadásokban…: lásd mindenekelőtt a francia kurzus ötödik előadását.

…„A világ és az ember” című könyvemben.: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei. Genius kiadó. Eredeti címe: „Theosophie” 1904. GA 9.

Harmadik előadás

…A szellemtudomány körvonalaiban…: „A szellemtudomány körvonalai”, Genius kiadó. Eredeti címe „Die Geheimwissenschaft im Umrifi” 1910. GA 13.

Ötödik előadás

…az egyik misztériumjátékban a gnómszerű lényeket.: Rudolf Steiner „A lelkek ébredése” című negyedik misztériumdrámájában, 2. kép GA 14.

Hetedik előadás

…egy nemrég itt elmondott fejtegetésemben…: lásd, az 1922. október 20-ai előadást. GA 218.

Nyolcadik előadás

…Goethe még kimondhatta.: Róma, 1787. január 28. Itáliai utazás… amit például Goethe ír le a „Geheimnisse”-ben tizenharmadiknak…: Humanus a „Die Geheimnisse”-ben, töredék, 1784-86. Lásd még Rudolf Steiner „Titkok Goethe karácsonyi és húsvéti költeménye”, Kölnben 1907. december 25-én tartott előadása.

…egy történelmileg is elismerten gyengeelméjű francia király.: IX. Károly idejében (1550-1574) helyezték Franciaországban az év kezdetét január i-re. Január elseje a rómaiaktól átvett julianus (és ezzel gregorianus) év kezdőpontja.

Kilencedik előadás

…a Föld pedig eltakarja a Nap erejét.: ehhez a fejtegetéshez Rudolf Steiner jegyzetfüzetében az előadás feljegyzései mellett ez a mondás található:

A Föld eltakarja a Napot. – Erde verdecket die Sonne.
A látó erők kikényszerítik – Sehende Krafte erzwingen
A földi elemektől – Von Elementen der Erde
Szabad megpillantásukat. – Freies Erblicken.

„Wahrspruchworte” GA 40….az evangéliumhoz fűzött szavakat: János evangélium 21/25.

Tizedik előadás

…más jellegű előadásaimból: „A természettudomány világtörténelmi keletkezésének pillanata és további fejlődése”. Dornach, 1922. december 24-től 1923. január 6-ig. GA 326.

…ekkor következik be az a pillanat, amikor a tudományos szemlélet a művészibe torkollik: a jegyzetfüzetben az előadás feljegyzései mellett a következő mondások találhatók:

Ébrenlét

A kozmikus szellemi körökben
Ott áll az ember térbeli alakja.
A kozmikus lelki birodalmakban
Áramlik az ember életereje.

Alvás

A lelki szabadság körében
Nyugszik az ember ösztönereje.
A szellem Napbirodalmában
Teremt az emberi gondolat hatalma.

A két négysoros vers első megfogalmazása egy másik jegyzetfüzetben is megtalálható. Nyomtatásban: „Wahrspruchworte” GA 40.

…Goethe…mondván: „A szépség olyan titkos természeti törvények megnyilvánulása, amelyek megjelenése nélkül örökké rejtve maradnának”: Goethe Természettudományos írásai, Rudolf Steiner kiadásában, II. kötet, 2. rész. Rudolf Steiner megjegyzése (1897): „A művészetet és a szépséget nem az ember hozta önkényesen létre. Ezek az általános kozmikus folyamat magasabb rendű formái, amely éppen úgy megjelenik a művészi alkotásokban, mint egy kő lehullásában. A művész olyan műveket hoz létre, amelyek a legmagasabb értelemben véve természeti alkotások. Csak akkor teremthet méltó módon, ha megnyilatkoznak előtte a természet titkai. Műveiben ezek öltenek testet.

…eljutottunk a művészi megismeréshez…: Vesd össze Goethe „Zahme Xenien”.

Akinek tudománya és művészete van
Annak van vallása is;
Aki e kettővel nem rendelkezik
Annak legyen vallása.

Tizenegyedik előadás

…e mozgalomnak az antropozófiai mozgalomhoz fűződő viszonyát: Lásd még Stuttgart, 1923. január 23. „A fájdalom a lelki- ismeretvizsgálat szavai”; Stuttgart, 1923. január 30. „Tényeken alapuló ítéletalkotás”; Stuttgart, 1923. február 27. „A küldöttgyűlés két előadása” (I). Dornach, 1923; Dornach, 1923. március 3. „Antropozófus közösségalkotás”.

Tizenkettedik előadás

…1922. december31.: Ez volt az utolsó előadás, amelyet Rudolf Steiner az első Goetheanum épületében tartott. Szilveszter éjszakáján az épület tűzkatasztrófa áldozata lett.

…„A lélek rejtélyei” című könyvem.: Berlin, 1917. GA 21. Ebben a könyvben írta le Rudolf Steiner első ízben nyilvánosan az ember hármas tagoltságát.

…Goethe világnézetének ismeretelméletéről szóló könyvecskémben: „Goethe világnézetének ismeretelméleti alapvonalai, különös tekintettel Schillerre” Berlin-Stuttgart 1886. GA 02. Továbbá: Rudolf Steiner: Goethe természettudományos írásai, bevezetések 1883-87. „Az idea észlelése és valóságban az ember igazi kommuniója”.

…jövő pénteken: lásd, az 1923. január 12-én 13-án és 14-én tartott előadásokat.

…ha az év körforgásában adott időszak lényege olyankor tárul lelkünk elé.: Vesd össze, „Az év körforgása, mint a Föld lélegzésének folyamata s a négy nagy ünnepi időszak”, Dornach, i923. március 3i-től április 8-ig. GA 223.

…minden új esztendő új sírokat talál: „Új évre”, Vlagyimir Szolovjov verse, Marie Steiner fordításában.