Barion Pixel

GA223

Az év körforgása – Az antropozófia és az ember lelkülete

Impresszum

Tartalom

1 – Dornach, Nagyszombat, 1923. március 31.

[Az év körforgása mint a Föld lélegzésének folyamata, és az ezzel kapcsolatos ünnepek. A téli napforduló, belélegzés: Jézus születése. Régi misztériumok Húsvét: a kilélegzés kezdete, a húsvét ünnepének kitűzése. János-nap: kilélegzés. Mihály-nap: a belélegzés kezdete. Michael harca a sárkánnyal. Szeptember 29. Michael ünnepe.]

Amikor az év nagy ünnepnapjai közelednek lelkűnkhöz, helyes, ha az ünnepek értelmét mindig újra a szellemi kozmikus összefüggések ismeretéből idézzük fel. Ezt úgy szeretném ma kifejteni, hogy a Föld egész alkatából értsük meg azt az ünnepi évet, amelyet hosszú időszakok során szellemi megismerés alapján állapítottak meg. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy ha ilyen összefüggésben beszélünk a földi tényekről, akkor nem szabad, hogy az ásványtan és a geológia megállapításai szerint a Földet pusztán ásványok és kőzetek halmazának fogjuk fel, hanem élő, lélekkel áthatott szervezetnek kell tekintenünk, amely belső erőiből hozza felszínre a növényeket, állatokat, és a fizikai embert. Ma a Földről egy meghatározott szempontból fogok beszélni, úgy, hogy minden Földön található élőlényt és lélekkel áthatott testet a Föld lényéhez tartozónak tekintek. Fejtegetéseim így fognak kiteljesedni.

Tudjuk, hogy a Föld a valamennyi hozzátartozó lénnyel együtt teljesen megváltoztatja alakzatát az év folyamán – nézzék csak meg a Föld növénytakaróját -, megváltoztatja egész arculatát, amellyel kitekint a kozmikus térbe. A Föld egy év múltán nagyjából ugyanoda érkezik, ahol külsőleg egy évvel ezelőtt tartott. Gondoljanak csak arra, hogy az időjárási viszonyok, a növények és állatok megjelenése 1923. március végén a fejlődésnek megint ahhoz a pontjához érkezett, ahol 1922 márciusának végén volt.

Ezt a földi körfolyamatot ma olyan nagy lélegzésnek fogjuk tekinteni, amelyet a Föld kozmikus környezetéhez viszonyítva hajt végre. A Földön és a Föld körül lejátszódó egyéb folyamatokat is valamilyen lélegzési folyamatnak foghatjuk fel. Beszélhetünk a Föld naponta végbemenő lélegzéséről is. Ma azonban az év teljes lefolyását vesszük hatalmas lélegzési folyamatként figyelembe. Ennek során a Föld nem levegőt lélegzik be és ki, hanem azokat az erőket, amelyek például a növények növekedésében működnek. Tavasszal ezek az erők hozzák felszínre a földből a növényeket, ősszel újra visszahúzódnak, elhervasztják a zöld növényi részeket és végül a növekedést is leállítják. Tehát, mint mondtam, nem a levegő lélegzéséről van szó, hanem olyan erők ki- és belélegzéséről, amelyekről részben úgy alkothatunk valamilyen fogalmat, ha követjük a növény növekedését az év folyamán. Ma a Föld évi lélegzési folyamatát tárjuk lelkünk elé.

Tekintsünk először a Föld úgynevezett téli napfordulójának időszakára. Mai időszámításunk szerint ez december utolsó harmadába esik. Ilyenkor olyannak kell tekintenünk a Föld légzési folyamatát, mint az emberi tüdőlélegzésnél bekövetkezett belégzést, amikor az ember a levegőt bent tartja és feldolgozza, vagyis magában tartja a lélegzetét. Így a Föld is magában hordja azokat az erőket, amelyekre vonatkozóan most be- és kilégzésről beszélek. December végén magában tartja ezeket az erőket. Vázlatosan a következőképpen rajzolhatom fel azt, hogy mi is történik ilyenkor a Földdel. Képzeljük el a Földet (lásd a vázlatot). A lélegzésre vonatkozóan mindig csak a Föld egy részét vehetjük tekintetbe, azt a részt, ahol mi lakunk, hiszen a Föld ellenkező oldalán ellentétes feltételek uralkodnak. A Föld lélegzését úgy kell elképzelnünk, hogy egyik területén (oldalán) kilégzést végez, az ellenkezőn belégzést, de erre most nem kell tekintettel lennünk.

Képzeljük el a decemberi időszakot. Amit sárga színnel jelölök, az a mi vidékünkön visszatartott lélegzet. A Föld teljesen belélegzett, magában tartja az előbb említett erőket. Az évnek ebben a pillanatában azt mondhatjuk, hogy a Föld magában tartja a lelkiségét. Lelkiségét teljesen felszívta, mert az említett erők a Föld lelki mivoltát jelentik. A Föld december végén tehát teljesen magában tartja a lelkiségét. Teljesen felszívta, mint ahogy belégzéskor az ember is magában tartja a levegőt. Jézus születését helyesen tették erre az időszakra, mert a Föld ilyenkor van teljes lelki erejének belső birtokában. Jézus ebben az időpontban olyan földi erőből születik, amely a Föld egész lelkiségét magában hordozza. Azok a beavatottak, akik a Golgotai Misztérium idején még – mondhatnám – méltóak voltak a régi beavatásra, látták annak a szemléletnek a mélységes értelmét, amelyet Jézusnak, a földi belégzés lélegzet-visszatartás időszakában történt születéséről alakítottak ki.

Ezek a beavatottak mintegy a következőket mondták. Amikor a régi időkben a káldeai és az egyiptomi kultúrában még fennálltak a beavatási helyek, a magasztos Napszellemről beszéltek, és tudni akarták, hogy ez a magasztos Napszellem hogyan szól a földi emberekhez, akkor erről ezt a szemléletet alakították ki. A napfény szellemiségét nem közvetlenül figyelték meg, hanem ahogyan a Hold visszatükrözi. Tekintetüket a Hold felé fordítva, régi szellemi látó lelki pillantásuk a holdfény áramlásával a világmindenség szellemének megnyilatkozását látta meg. Ennek a megnyilatkozásnak az értelme külsődlegesebb módon abból adódott, hogy megfigyelték a Holdnak az állócsillagképekhez és a bolygókhoz viszonyuló konstellációját.

A káldeai, és különösen az egyiptomi misztériumokban így figyelték meg az éjszakai órákban a csillagok állását, különösen az odaáramló holdfény vonatkozásában. Ahogyan az ember a papírlapokra írt betűkből megérti az olvasott szöveg értelmét, úgy nézték a Kos, a Bika, vagy a Vénusz, a Nap és a többi csillagkép és bolygó viszonyát az áramló holdfényhez. A csillagképek és a csillagok egymáshoz való viszonyulásából és különösen az áramló holdfény irányító hatásából leolvasták, amit az Ég mondott el a Földnek. Ezt szavakba foglalták. A régi beavatottak keresték annak az értelmét, amit így szavakba foglaltak. Azt keresték, hogy mi a később Krisztusnak nevezett lény mondanivalója a földi ember számára. Ezek a régi beavatottak arra tekintettek, amit a csillagok a Holdhoz fűződő viszonyukkal mondhattak a földi életnek.

A Golgotai Misztérium közeledtével azonban – mondhatnám – nagy szellemi-lelki metamorfózis vonult végig minden misztériumon. Ekkor a legidősebb beavatottak így szóltak tanítványaikhoz: Most olyan kor következik, amikor a csillagok konstellációját már nem vonatkoztathatjuk az áramló holdfényre. A jövőben a világmindenség másképpen szól a földi emberekhez. A Nap fényét közvetlenül kell megfigyelnünk. A szellemi megismerés tekintetét el kell fordítanunk a Hold megnyilatkozásaitól a Nap megnyilatkozásaira.

Ami akkoriban először a misztériumok tanítása volt, az óriási benyomást tett azokra az emberekre, akik a Golgotai Misztérium korában még a régebbi korok beavatottjaihoz tartoztak. Ezek a beavatottak ebből a nézőpontból ítélték meg a Golgotai Misztériumot. Azt mondták: olyasmi kerül a földi történésbe, ami a holdszerűtől a napszerűbe való átmenetet idézi elő. – Így jutottak el Jézus születésének kozmikus jelentőségéhez. Jézus születését úgy tekintették, hogy impulzust adott a Földről ahhoz, hogy ezentúl ne a Hold legyen az égi jelenségek kormányzója, hanem maga a Nap. Azt mondták magukban, hogy különleges jellegű eseménynek kellett történnie. Ez pedig a következő módon adódott számukra: december utolsó harmadában kezdték megérteni ennek a földi történésnek a belső értelmét. Abban az időben kezdték ezt megérteni, amelyet most karácsony idejének nevezünk. Azt mondták magukban: mindent a Napra kell vonatkoztatnunk. A Nap azonban csak akkor gyakorolhat hatalmat a Földre, amikor a Föld kilélegezte az erőit. Karácsony idején belélegzett, visszatartja lélegzetét. Ha Jézus ekkor születik, olyan időben születik meg, amikor a Föld mintegy nem beszél az Éggel, hanem teljesen visszahúzódik saját lényébe. Így Jézus olyan időszakban születik, amikor a Föld magányosan kering a kozmikus térben, nem bocsátja ki lélegzetét, hogy a Nap ereje és fénye áthullámozzék rajta. A Föld ebben az időben nem ajánlja fel lelkiségét a kozmosznak, visszavonja, beszívja magába. Jézus olyan időszakban születik meg a Földön, amikor a Föld magára marad a kozmoszban. – Érezzék át ezt a kozmikus érzületet, amely az ilyen számítás alapját képezi!

Kövessük most tovább a Földet az év folyamán. Kövessük addig a pontig, ahol éppen most vagyunk, körülbelül a tavaszi napfordulóig, március végéig. Ezt vázlatosan, így kell felrajzolnunk: A Föld (a vázlaton piros színnel) éppen kilélegzett, a lélek félig még a Földben van, de a Föld kilélegezte lelkét, áramló lelki erői kiáradnak a Kozmoszba. A Krisztus-impulzus ereje december óta bensőségesen kapcsolódik a Földhöz, a Föld lelkiségéhez, most pedig azt találjuk, hogy a Krisztus-impulzus a kiáramló lelkiséggel kezdi körülragyogni a Földet (a rajzon nyilakkal van jelölve). A Krisztussal áthatott földi lelkiség kiáramlik a szellemi-kozmikus térbe, és most találkozik a napfény saját erejével.

így most azt mondhatjuk, hogy Krisztus, aki decemberben lelkileg a Föld belsejébe húzódott vissza, kezd elszigetelődni a kozmikus hatásoktól, mert a Föld kilélegzésével maga is kilélegezteti erőit a feléje sugárzó napszerű fogadására. Vázlatunk úgy lesz helyes, ha megrajzoljuk Krisztus Földről kisugárzó erejének a napszerű jelleggel való egyesülését (sárga).

Krisztus húsvét idején kezd a napszerűvel együttműködni. Húsvét ideje tehát a Föld kilélegzésének időszakára esik. Ezt a történést nem szabad a visszaáramló holdfényre vonatkoztatnunk, hanem a napszerű jellegre.

Ez az eredete annak, hogy a húsvét ünnepét a tavaszi napfordulót követő holdtölte utáni vasárnapra tették. Az embernek, ha ezt átéli, húsvét idején azt kellene mondania: ha egyesültem Krisztus erejével, lelkem is kiárad a Föld lelkének kilélegző erejével a kozmikus messzeségekbe, és befogadja a Nap erejét, amit Krisztus most a Földről vezet az emberi lelkekhez, mint ahogy a Golgotai Misztérium előtt a kozmoszból hozta el nekik.

Ezzel azonban még valami más is bekövetkezik. Az ünnepek idejét egykor olyan korokban állapították meg, amikor minden lényegeset az áramló holdfényre vonatkoztattak. Ezeket ekkor csakis térbeli megfigyelések szerint állapították meg: a Holdnak a csillagokhoz viszonyított helyzetéből. Az ünnepek idejének megállapítására annak az értelmét betűzték ki, amit a Logosz írt be a térbe. Ha a mi húsvéti ünnepünk megállapítására tekintenek, azt látják, hogy térbeli kitűzése bizonyos pontig terjed, erről mondhatjuk, hogy a tavasz kezdetén bekövetkező holdtölte. Eddig tehát minden térbeli. Most azonban, kijutunk a térből: a tavaszi holdtölte után következő vasárnapra. A vasárnapot nem a térben tűzik ki, hanem az év körforgásának ciklusában, ahogy a hétköznapok szombattól szombatig követik egymást, mindig körben járva. Amikor a Hold konstellációjának térbeli megállapításától áttérünk a vasárnapoknak az év ciklusában történő tisztán időbeli megjelenésére, kilépünk a térből.

A régi misztériumokban azt is átérezték, hogy a régi megállapítások a kozmikus térre vonatkoztak, de a Golgotai Misztériummal kiléptek a kozmikus térből az időbe, és ezt már nem a kozmikus térre vonatkoztatták. Ami a szellemre vonatkozott, azt mintegy elszakították a tisztán térbelitől. Ez az emberiségnek nagy lendületet adott a szellem felé.

Ha az év során továbbhaladunk, mintegy a Föld lélegzésében, úgy júniusban a Föld harmadik állapotával találkozunk. Azon a helyen, amelyet most megfigyelünk, a Föld teljesen kilélegzett. Egész lelkisége kiáradt a kozmikus térbe, egész lelkiségét átadta a kozmikus térnek. A Föld lelkisége átitatódik a Nap és a csillagok erejével. Krisztus összekapcsolódott a Föld lelkiségével, egyesíti erejét a csillagok és a Nap erőivel, amelyek ott áramlanak a Föld lelkiségében, amit a kozmikus mindenségnek átadott. János napjának ideje van. A Föld teljesen kilélegzett. A Föld külső arculata kitekint a világmindenségbe és nem a saját erejét mutatja, mint a téli napforduló idején, hanem a csillagok, a Nap visszaverődő erejét, minden rajta kívül eső kozmikus erőét.

A régi beavatottak – különösen Európa északi vidékein – igen elevenen érezték ennek az időnek – a mi júniusunknak – belső értelmét és szellemét. Úgy érezték, hogy a Föld lelkével ilyenkor saját lelkük is átadja magát a kozmikus messzeségeknek. Úgy érezték, hogy nem a földi térben élnek, hanem a kozmikus messzeségekben. Azt mondták: lelkünkkel a kozmikus messzeségekben élünk. Együtt élünk a Nappal és a csillagokkal. Amikor visszatekintünk a Földre, amelyet a sarjadó, viruló növényekben, a színesen kibontakozó és ragyogó virágokban, az ide-oda cikázó rovarokban és a levegőt átszelő tarkatollú madarakban látunk, annak a visszatükröződését látjuk, amit a Föld elhagyásakor a Föld kiáradó lélegzetével egyesülve fogadunk be lelkünkbe, hogy kozmikusan és ne földi módon éljünk. Ami azonban ezerszámra színesen, sarjadva, virulva, a földből kihajtva jelenik meg a kozmikus térben, az ugyanilyen jellegű. Csak éppen tükrözött, visszavert erő, míg a közvetlen erőt emberi lelkünkben hordozzuk. – Így érezték magukat azok az emberek, akiket a beavatási helyek inspiráltak, és különösen a nyári napforduló ünnepét értették meg. Így látjuk, hogy a János-nap ünnepe beilleszkedik abba a nagy lélegzetbe, amelyet a Föld vesz a kozmosz irányában.

Ha tovább követjük ezt a lélegzetet, úgy végül ahhoz az állapothoz jutunk, amely szeptember végén következik be. A kilélegzett erők ismét visszaindulnak, a Föld újra elkezdi belégzését. A Föld kozmoszba kiáradt lelke ismét visszahúzódik a Föld belsejébe. Az emberi lelkek nem tudatosan, vagy szellemi látó benyomásaikban, saját lelkük folyamatának észlelik a Föld lelkiségének belélegzését. Azok az emberek, akiket ilyesmiről a beavatási megismerés inspirált, azt mondhatták szeptember végén: amit a kozmosztól kaptunk, és a Krisztus-impulzus által kapcsolódott saját lelki erőnkhöz, azt újra visszaáramoltatjuk a Földnek, amely egész nyáron át a Földön kívüli kozmosz tükrözésére szolgált.

Egy tükörre az jellemző, hogy semmit sem enged át abból, ami előtte áll. Mivel a Föld nyáron a kozmosz tükre, ezért bensejében mintegy átlátszatlan, nem ereszti át a kozmikus jelenségeket, nem ereszti át a Krisztus-impulzust nyár idején. A Krisztus-impulzusnak mintegy a kilélegzésben kell élnie; maga a Föld nem ereszti át a Krisztus-impulzust. Az ahrimáni erők befészkelik magukat a Krisztus-impulzust át nem eresztő Földbe. Amikor az ember újra visszatér azokkal az erőkkel, amelyeket a Föld erőinek kilélegzése révén vett fel saját lelkébe és a krisztusi erőket is felvette, akkor az ahrimanizált Földbe merül. De Föld-fejlődésünk mostani korszakában, a XIX. század utolsó harmada óta Michael ereje siet a szellemi magasságokból a lemerülő emberi lélek segítségére, és leküzdi a Föld lélegzetének a Földbe való visszaáramlásakor az ahrimáni sárkányt.

Ezt mintegy prófétikusan látták előre azok, akik már a régi misztériumokban szellemi módon értették az év körforgását. Tudták, hogy az ő korukhoz még nem érkezett el az a titok, hogy Michael ereje a lemerülő emberi lélek segítségére siet. Tudták azonban, hogy ha a lelkek mindig újra meg fognak születni, megjelenik Michael ereje, és megsegíti a földi emberek lelkét. Ilyen értelemben tekintettek az év körforgására. Ezért a régi bölcsességnek megfelelően a naptárban Michael ünnepét, a Mihály-napot szeptember 29-én találhatjuk meg, néhány nappal az őszi napéjegyenlőség után. Mihály napja éppen az egyszerű vidéki emberek számára rendkívül fontos időszak.

Mihály napja azonban, az év körforgásába való beilleszkedése révén azoknak is fontos időszak, akik megértik Földünk jelenlegi korszakának egész értelmét. Hiszen, ha megfelelő tudattal akarunk mai korunkba illeszkedni, meg kell értenünk, hogy Michael ereje a XIX. század utolsó harmadában úgy veszi fel a harcot a sárkánnyal – az ahrimáni hatalmakkal -, ahogy az a mi korunkban szükséges. Hiszen nekünk is bele kell illeszkednünk a Föld és az emberiség fejlődésének értelmébe, amennyiben saját tudatunkkal helyesen veszünk részt ebben a kozmikus-szellemi küzdelemben.

A Mihály-nap eddig paraszti ünnep volt. Tudják, hogy ehhez milyen értelmet fűzök: az egyszerű emberek ünnepe volt. Arra volt hivatott, hogy az évi földi-kozmikus légzés egész értelmének belátásából egyre jobban kialakítsa a húsvét kiegészítő ünnepét. Mert a földi életet újra szellemi értelemben felfogó emberiségnek egykor így kellett gondolkodnia.

A Föld ahrimanizálódott mialatt a nyári kilégzés végbement. Iszonyú volna, ha Jézus születése ebbe az ahrimanizált Földbe történne meg! A Földet szellemi erőknek kell a sárkánytól, az ahrimáni erőktől megtisztítaniuk, mielőtt még befejeződik a körforgás, és eljön a december, amely meghozza a Krisztus-impulzus születését a lélekkel áthatott Földben. Michael tisztító, az ahrimáni gonoszságot legyőző erejének egyesülnie kell a Föld szeptembertől decemberig tartó lélegzésével, hogy karácsony ünnepének érkezése és a Krisztusimpulzus megszületése a megfelelő módon történhessen meg. Ez tovább érlelődik azután a kilégzés kezdetéig, húsvét idejéig.

Így tehát azt mondhatjuk: a Föld a karácsonyi időszakban felvette magába lelkiségét az évi nagy lélegzetvétel során. A Krisztus-impulzus a Föld felvett lelkiségében, a Föld belsejében születik meg. Tavasz felé a Föld kilélegzésével kiáramlik a kozmoszba. Találkozik a csillag-szubsztanciákkal és kölcsönhatásba lép velük, de már nemcsak térbeli, hanem időbeli kapcsolatba is, úgy, hogy az időbeliség a térbeliből kerül ki.

A húsvét a tavaszi holdtöltét követő első vasárnapra esik. Az ember felemelkedik lelkületével a teljes kilélegzés idején a kozmikus létbe, átitatja, és áthatja magát a csillag-szubsztanciákkal, a kozmosz lélegzetét egyesíti a Föld lélegzetével, és áthatja magát a húsvét lényegével. János-nap idején merül el legintenzívebben abban, ami húsvétkor kezdte áthatni. Azután vissza kell térnie a Föld lelkével és saját lelkiségével a Földbe, de Michael segítségére van utalva, hogy helyesen hatolhasson a földiségbe, miután Michael erői legyőzték az ahrimáni jelleget.

A Föld lelkisége egyre jobban visszahúzódik a beszívott lélegzet erejével a földiségbe, míg elérkezik karácsony ideje, és ezt az időszakot az ünnepli ma helyesen, aki arra gondol, hogy Michael azért tisztította meg a Földet, hogy karácsony idejében Krisztus impulzusa a megfelelő módon születhessék meg. Ezután újra végbemegy a kozmikus

régióba való kiáramlás. Krisztus, ekkor ennél a kiáramlásnál magával viszi Michaelt, hogy Michael a földi-ahrimáni jelleg ellen vívott küzdelmében elhasznált erőit a kozmoszból újra pótolhassa. Húsvétkor Michael is újra kezd belemerülni a kozmosz mivoltába, és legintenzívebben János-nap idején itatódik át vele. Aki ma megfelelő értelemben fogja fel azt, ami emberi mivoltát a földiséghez köti, az azt mondja: olyan korszak kezdődik, amelyben a Krisztus-impulzust csak akkor értjük meg helyesen, ha figyelembe vesszük, hogy azt Michael megfelelő erővel kíséri az év körforgása során. Mintegy Krisztus vándorútját látjuk, amint a földi és a kozmikus régióba áramlik, Michael kíséri megfelelőképpen, aki a Földön harcol, és a kozmikus messzeségekben szerzi meg az erejét ehhez a küzdelemhez (lásd a lemniszkátát).

Így a húsvét gondolatát is akkor fogjuk fel korunknak megfelelő értelemben, ha megértjük, hogy a földi létet megvilágosító hatalmas képhez, a sírból feltámadó, halálon győzedelmeskedő Krisztus képéhez ma Michael lényét fűzzük hozzá Jézus Krisztus jobbján, amint az évi körforgás földi lélegzése során Krisztus erejével szövi át a Föld lélegzésének az erejét.

Ha a Krisztus-gondolatot az évnek mind a négy nagy ünnepi időszakában, tehát húsvétkor is meg tudjuk magunkban eleveníteni, úgy ma olyan értelemben tesszük élővé, ahogyan akkor kell megelevenednie, ha mint földi emberek teljes megértéssel tudjuk jelenkorunkban elhelyezni. Akik a Krisztus-impulzust, egészen a mi korunkig helyesen fogták fel, azokat lelkileg áthatotta az a reménység, hogy Michael a Krisztus-erő szolgálata érdekében jött el.

Különösen mai korunkban kötelességünk az, hogy a michaeli gondolat értelmében hassuk át magunkat Krisztus impulzusával. Akkor hatjuk át magunkat vele helyesen, ha a feltámadás eszméjét úgy tudjuk Michael hatékony gondolatával összekapcsolni, ahogyan a már többször kifejtett módon beleilleszkedett az emberiség fejlődésébe.

2 – Dornach, Húsvét vasárnap, 1923. április 1.

[A húsvéti gondolat lényege. Az év folyamata mint a Föld lelki-szellemiségének be- és kilélegzése. Karácsony, a lélegzés visszatartása. Alvilági misztériumok. A Hold-erők. Az ahrimáni erők működése. János- nap: kilélegzés. A Föld alatti és a Föld feletti. Húsvét: a Golgotai Misztérium. A János-nap gondolata a karácsonyi gondolat ellenpólusa, a michaeli gondolat a húsvét gondolatának ellenpólusa. Michael ünnepe mint őszi ünnep.]

Tegnap a húsvéti gondolat ezoterikus szempontjából próbáltam arról beszélni, hogy a természet folyamatához úgy kell a szellemtől áthatott módon kapcsolódnunk, hogy az év ünnepei közé egy őszi ünnepet veszünk fel. Ez az őszi ünnep Michael ünnepe, és az őszi napfordulóval ahhoz hasonlóan kellene egybeesnie, ahogy a karácsony a téli napfordulóval, a húsvét a tavaszival, és a János-nap a nyárival esik egybe.

Ma a korunknak megfelelő húsvét gondolatának inkább az érzelmi tartalmát szeretném közelebbről kifejteni, holnap pedig, ennek a szemléletnek a jelentőségét mutatnám meg.

Amikor ma megünnepeljük a húsvétot, korunk emberiségének tudatát figyelembe véve be kell ismernünk – ha saját emberi mivoltunkhoz őszinték vagyunk -, hogy a húsvéti gondolat ma az emberiség nagy részénél kevéssé világos. Mitől függ a húsvéti gondolat igazsága? Ez az igazság attól függ, hogy az ember mennyire tud képzetet alkotni arról, hogy a Krisztus-lény átélte és legyőzte a halált, átélte a feltámadást, és halálának, feltámadásának átélése után úgy kapcsolódott az emberiséghez, hogy kinyilatkoztatást adhatott azoknak, akik előzőleg apostolok és tanítványok voltak.

A feltámadás gondolata azonban egyre halványabb lett. A kereszténység keletkezésének kezdetén olyan eleven volt, ahogy ebből a korszakból Pál szavai szólnak hozzánk: „Ha pedig Krisztus nem támadott fel, akkor hiábavaló a ti hitetek.” Pál a húsvéti gondolathoz, vagyis a feltámadás gondolatához fűzte a kereszténységet. Akik felvették a mai kor műveltségét, azok csodának nevezik a feltámadást, és mint csodát utasítják el a valóság létének, lehetőégének területéről. A többi keresztény ünnephez hasonlóan már a húsvét ünnepe is voltaképpen csak régi szokás mindazoknak, akik a feltámadás gondolatát nem látják már át.

Ezt az évek során a legkülönbözőbb szempontokból említettük. Először megint arra lesz szükség, hogy magának a szellemi világnak a megismerése kerüljön közelebb az emberiséghez, hogy megértse azokat a történéseket, amelyek nem tartoznak az érzéki világ területére. Ilyen ténynek kell tekintenünk a feltámadás gondolatával kapcsolatos jelenségeket is. Így a húsvéti gondolat is újra valóban elevenné válhat. Ez a gondolat nem lehet élő az olyan ember számára, aki a feltámadást a nem valóságos csodák birodalmába helyezi. Hiszen a húsvét gondolata az emberiség olyan korszakában jött létre, amikor még megvoltak a szellemi világ régi, eredeti emberi megismerésének a maradványai.

Tudjuk, hogy az ember földi fejlődésének kiindulópontján az emberek bizonyos mértékben ösztönös szellemi látással rendelkeztek, ezáltal bepillantást nyerhettek a szellemi világba, és azt úgy szemlélték, hogy egyenértékű volt számukra, a fizikai-érzéki világgal. A földi emberiség az idők folyamán elveszítette eredeti, ösztönös szellemi látását. A kereszténység fejlődésének első három évszázadában azonban ennek még legalább az utolsó maradványai megvoltak. Így ezekben az első századokban helyet kapott még a húsvéti gondolat bizonyos, a régi emberi belátáson alapuló megértése. Ez a megértés a IV. században bénult meg, ekkor készült elő az, hogy az emberek elvont, halott gondolatokban kezdtek élni. Ez a XV. század első harmada óta jelent meg teljes mértékben, ahogyan azt már többször kifejtettem. A húsvéti gondolatnak is el kellett halnia az olyan elvont gondolatok között, amelyek a természettudományt naggyá tették.

Ma elérkezett annak az ideje, amikor ennek a húsvéti gondolatnak újra eleven gondolattá kell válnia. Ehhez azonban át kell mennie a halál állapotából az elevenség állapotába. Az elevenséget az jellemzi, hogy további elevenséget sarjaszt ki magából. Amikor a húsvét gondolata az első keresztény századok folyamán elterjedt a kereszténységben, a lelkek befogadóképessége elegendő volt még ahhoz, hogy Krisztus sírjának, és a belőle felkelő, most már az emberiséghez kapcsolódó lényének a meglátása, hatalmas belső élmény lehessen. Az emberek lelke elé táruló hatalmas kép intenzív, belső élmény lehetett. Ez a belső élmény az ember lelki életének realitása volt. Az ember lelki életében csak az a reális, ami valóban úgy ragadja meg ezt az emberi lelket, ahogy egyébként az érzéki külső világ az érzékszerveket. Az emberek úgy érezték, hogy megváltoztak, amikor Krisztus halálának és feltámadásának történését látták. Ennek látása révén, olyan lelki változást éreztek, mint ahogyan az embert földi élete során a fizikai események változtatják meg.

Az embert hét éves kora körül a fogváltás változtatja meg, tizennégy-tizenöt éves kora körül pedig, a nemi érés. Ezek testi változások. Az első keresztények belső, lelki változást éreztek, amikor a húsvéti gondolat hatott rájuk. Úgy érezték, hogy kiemeli őket emberi mivoltuk bizonyos állapotából, és egy másik állapotba kerülnek.

A húsvét gondolata elveszítette az idők folyamán ezt az erejét, hatalmát. Csak akkor kaphatja vissza, ha a feltámadás ismét realitáshoz jut egy olyan tudományban, amely felfogja a szellemiséget, hiszen az természeti törvények révén nem látható be. Amit azonban szellemi módon értettünk meg, csak úgy válhat realitássá, ha a szellemiséget nem csupán elvont gondolatokkal fogjuk fel, hanem az érzékek elé táruló világgal való eleven összefüggésében is megértjük.

Aki a szellemiséget csak elvont állapotban akarja megtartani, és például azt mondja, hogy ne húzzuk le azt a fizikai-érzéki világba, az akár abból a gondolatból is kiindulhatna, hogy az isteni lényt eltorzítja, ha neki tulajdonítják a világ teremtését. Hiszen az istenséget csak úgy foghatjuk fel egész nagyságában és hatalmában, ha nem helyezzük az érzékeken túlra, hanem olyan erőt tulajdonítunk neki, amely benne működik az érzéki világban, és teremtően át is hatja azt. Lealacsonyítja az istenséget, ha mintegy elvont magasságokba, a felhők távolába akarjuk őt helyezni. Ha a szellemiséget elvontan fogjuk fel, és nem tudjuk a világ egész elénk táruló folyamatával összefüggésbe hozni, akkor soha nem élünk szellemi realitásban.

Hiszen a világ folyamata úgy jelenik meg földi életünkben, hogy életünk bizonyos számú évet foglal magában, és ezek bizonyos történések visszatérő, szabályos ritmusát jelentik, ahogyan arra már tegnap utaltam. Egy év múltán térünk vissza az időjárásnak, a Nap állásának és a természeti eseményeknek hozzávetőleg azonos történéseihez. Az év lefolyása, mintegy ritmikusan illeszkedik bele földi életünkbe. Láttuk tegnap, hogy az év lefolyása a Föld lelki-szellemi ki- és belégzését jelenti. Ha még egyszer felidézzük a Föld lélegzési folyamatának négy fő pontját – ahogyan tegnap lelkünk elé tártuk -, úgy azt kell mondanunk: a karácsony ünnepi időszakában a Föld visszatartja lélegzetét, teljesen felszívja szellemi-lelkiségét. Amit a Föld nyár idején azért bontakoztatott ki, hogy a kozmosz megihlethesse, az bent nyugszik a Föld mélyén. Ami nyáron feltárult, és átadta magát a kozmikus erőknek, azt karácsony idején a Föld felszívja, és bent nyugszik a Föld mélyén. Hiszen az ember nem a földi mélységekben él fizikailag, hanem a Föld felszínén. De szellemileg-lelkileg sem a Föld mélyén él, hanem voltaképpen a Föld környezetében, a Földet körülvevő atmoszférában.

Az ezoterikus tudomány ezért midig felismerte, hogy a téli napfordulónál – karácsony idején – a Föld lényege elrejtőzik, az átlagos emberi megismerés erői nem látják át, ez a misztériumok ezotérikus területére tartozik. Minden régebbi kornak volt a mai karácsonyhoz hasonló ünnepe, és úgy tartották, hogy a Föld karácsonykor lejátszódó történése, csak a misztériumi tudásba való beavatás révén érthető meg, Görögországban ezeket alvilági misztériumoknak nevezték. Az ember a misztériumi tudásba való beavatása révén annyira elidegenedett a Föld környezetétől, ahol tulajdonképpen mindennapi tudatával él, hogy abba a szellemi-lelkiségbe merült bele, amelybe fizikailag nem tudott belemerülni: így olyannak ismerte meg a Földet, amilyenné azáltal alakult, hogy télen szellemi-lelkiségét felszívta. Az ember a misztériumokba való beavatás révén tudta meg, hogy a Föld a téli napforduló idején különösen fogékonnyá válik a holderők behatolása iránt. A régi misztériumok titka az volt – modern értelemben karácsonyi titoknak nevezhetem -, hogy karácsony idején megismerjük, hogy a Föld lelki-szellemiségével átitatva, áthatva, különösen fogékonnyá válik arra, hogy a holderők a bensejében működjenek.

Egyes régi korokban például senkiről sem tételeztek fel gyógyító ismereteket, akit nem avattak be a tél titkaiba, és nem értette, hogy a Föld lélegzetének visszatartása révén, különösen fogékony a bensejében működő holderők iránt. Ebben az időben ez különösen a növényeket hatja át gyógyító erőkkel, és egészen átformálja a növényvilágot, de főleg az alacsonyabb rendű állatok világát.

A karácsonyi beavatást az emberek a Föld mélységeibe való leszállásként élték át. Ezzel azonban valami mást is összekapcsoltak, amit az ember lényére bizonyos értelemben veszélyesnek éreztek. Azt mondták, hogy ha igazán szeretettel néznek a Földben karácsonykor élő holderőkre, és ez betölti a tudatukat, olyan tudatállapotba kerülnek, amelyben nagyon sok belső erőre van szükség az ahrimáni hatalmak mindenfelől érkező támadásainak elviseléséhez, mivel ezek éppen a Hold működésének felvétele révén élnek a Földben. Ezeknek az erőknek az ellenállását, csak a lelki-szellemi mivoltukban kifejlesztett erővel törhetik meg, és csak ebben az erőben látták annak a lehetőségét, hogy az ember tartósan elviselje földi életét.

A misztériumtanítók azután kevéssel a karácsonyi misztériumok ünnepe után, összegyűjtötték tanítványaikat, és mintegy kinyilatkoztatásképpen a következőt közölték velük. Azt mondták, hogy a beavatás révén teljesen tudatosan át lehet látni azt, ami a téli napforduló idején a Föld belsejében hat. De különösen tavasz közeledtével az is felszáll a növekedő növényvilággal a Föld mélyéről, amit ott az ahrimáni hatalmak okoznak, és ez áthatja az egész növekedést, sarjadást, és magát az embert is.

A Föld kezdeti korában az ember még isteni erőket hozott magával, és eredeti isteni öröksége révén elviselte az ahrimáni hatalmak támadását, amely ilyen módon szakadt rá az emberiségre a téli holdhatás idején. De elérkezik majd az emberiség olyan kora – mondták tanítványaiknak a beavatottak -, amikor a Föld télen felvett holderői mintegy elkábítják az embereket a szellemiséggel szemben. A tavaszi növekedés és sarjadás, mintegy megrészegíti az emberiséget a szellemmel szemben, és megfosztja a szellemiség létezésének tudatától. Ha az emberiség nem lesz képes ekkor ezeknek a mámorító erőknek ellenállni, úgy áldozatul esik a Földnek, és nem tud vele együtt a Föld-fejlődés más, eljövendő, magasabb rendű állapotaihoz tovább fejlődni. – A beavatottak sötét színekkel festették le a XV. századdal kezdődő korszakot, amikor az emberiség elvont, halott gondolatokban kiváló lesz ugyan, de a szellem befogadására csak azáltal válhat újra alkalmassá, ha új erőre tesz szert a Földből felszálló mámor legyőzésére, mégpedig az emberiség saját, kifejlesztett szellemi ereje révén.

Ha ilyen képzeteket alkotunk, akkor nagyjából belehelyezkedünk az év természetes lefolyásának szellemi összefüggéseibe. Az egyébként elvont fontolgatásokat összekapcsoljuk azzal a természetes érzéki folyamattal, amely például az évszakokban tárul elénk.

A karácsonyi misztérium ellentéte a nyári napforduló János-napi misztériuma. Ilyenkor a Föld teljesen kilélegzett. A Föld teljesen átadja szellemi-lelkiségét a Földön túli kozmikus hatalmaknak, és felvesz magába mindent, ami a Földön kívül van. A régi beavatottak, a karácsonyi misztériumokhoz hasonlóan, a János-napi misztériumokról is azt mondták – a kifejezések természetesen modernek, de a misztériumoknak mindig megvoltak a régi formái is -, hogy a János-nap misztériumtitkainak, vagyis az Egek titkainak átérzéséhez beavatás elérésére van szükség. Mert az ember a Föld környezetéhez tartozik; földi emberként nem tartozik sem a Föld bensejéhez, sem pedig az Egekhez. Ahhoz, hogy a Földön túli titkokat megismerhesse, be kell avatni a Föld alatti titkokba.

A húsvét és az őszi Mihály-nap misztériumát mintegy a Földön túli és a Föld alatti dolgok egyensúlyának tekintették, ennek azonban, mint mondtam, a mi korunkhoz képest, csak az eljövendő korban lesz igazán jelentősége.

A húsvét misztériuma a Golgota titka révén jelent meg teljes nagyságában az emberiség fejlődésében. Mint már mondtam, abban a korban értették meg, amikor megvoltak még a régi szellemi látás maradványai. Az emberek ekkor még fel tudtak emelkedni érzületükkel a feltámadott Krisztushoz. Ezért vonták be a húsvét misztériumát abba a kultuszba, amely nem volt beavatási kultusz, hanem az emberiség általános kultusza lett: a mise kultuszába, a mise cselekményének kultuszába. A régi primitív szellemi látás visszahúzódásával azonban a húsvéti misztérium megértése is odaveszett. Hiszen akkor kezdenek csak valamiről vitatkozni, amikor már nem értik. Az első keresztény századokban kezdődött el a húsvéti misztérium felfogásának megvitatása, és ez már abból eredt, hogy nem tudták közvetlen elementáris megértésükbe befogadni.

Az antropozófus szellemtudomány eredményeit sokszor alkalmaztuk már a húsvéti gondolatra is. A lényeges az, hogy az antropozófus szellemtudomány olyan életformákra utal, amelyek nem merülnek ki az érzéki világban létrejövő születés és halál között, és az érzékek által kutatható jelenségekkel is szembeállítja a szellemi módon kutathatókat. Érthetővé teszi, hogy Krisztus, fizikai testének elporladása után is érintkezhetett a tanítványaival. A szellemi kutatás fényében a feltámadás gondolata is újra elevenné válik. A feltámadás gondolata csak akkor válik azonban teljesen érthetővé, ha összekapcsoljuk az ellentétes pólussal.

Mit jelent hát valójában a feltámadás gondolata? A Krisztus-lény szellemi magasságokból szállt le a Földre, belehúzódott Jézus testébe, és benne élt. Így, mintegy Földöntúli erőket hozott a Földszférába. Ezáltal ezek a földöntúli erők ettől az időponttól, a Golgotai Misztérium időpontjától fogva, összekapcsolódtak az emberiség fejlődésének erőivel. Azóta élhetjük át a földi emberiség fejlődésében azt, amit a régi korban az emberek csak odakint a kozmikus messzeségekben láthattak. Krisztus a feltámadás után összekapcsolódott az emberiséggel, és attól kezdve nemcsak a földöntúli magasságokban él, hanem a földi életben, az emberiség fejlődésének áramlatában is.

Ezt a történést mindenekelőtt nemcsak földi szempontból kell szemlélnünk, hanem földön kívüli szempontból is. Azt mondhatjuk, hogy ne csak úgy tekintsünk Krisztusra, ahogyan égi messzeségekből a Földre érkezik és emberré válik, vagyis az embereké lesz, hanem úgy is, ahogyan a szellemi világból a Földre távozik. – Az emberek, mintegy saját területükön látták Krisztus érkezését. Az istenek pedig azt látták, hogy Krisztus elhagyja az égi világot, és elmerül az emberiségben. Az embereknek megjelent, de bizonyos szellemi körökből eltűnt. Ahogy áthaladt a feltámadáson, bizonyos Földön kívül élő szellemi lényeknek a Földről kiragyogó csillagnak tűnt, amely most a Földről sugárzik a szellemi világba. A szellemi lények úgy jellemzik a Golgotai Misztériumot, hogy egy csillag kezdett a Földről a szellemi birodalomba beragyogni. Rendkívül lényegesnek érezték a szellemi világ számára, hogy Krisztus emberi testbe merült, és emberi testben élte át a halált. Mivel ugyanis emberi testben élte át a halált, így közvetlenül halála után olyasmit vihetett véghez, amelyre régebbi isteni társai nem vállalkozhattak.

Régebbi istentársaival olyan ellenséges világ állt ugyanis szemben a Földön, amelyet a régebbi korokban pokolnak neveztek. De ezeknek a szellemi lényeknek a tevékenysége lényegében határához is ért a pokol kapujánál. Ezek a szellemi lények hatottak az emberre. Az ember erői belenyúlnak a pokolba is, és ez nem más, mint az ember nem-tudatos, tudatalatti belenyúlása az ahrimáni erőkbe a téli időszakban, valamint ezeknek az ahrimáni erőknek a felszállása tavasz idején. Az isteni-szellemi lények mindezt egy velük szembenálló világnak érezték. Látták ezeknek az erőknek a Földből való felszállását, és ezt így egy rendkívül nehéz, súlyos világnak érezték; ezzel a világgal ők csak az ember kerülőútján voltak kapcsolatban, bizonyos tekintetben csak a szemlélésére voltak képesek. Krisztus alászállott a Földre, és maga is emberré lett, ezáltal vált képessé alámerülni az ahrimáni erők birodalmába, csak így győzhette le őket. Ezt fejezi ki a pokolra szálás hitbeli megfogalmazása is.

Ez megadja a feltámadás másik pólusát. Krisztus azt vitte véghez az emberiségért, hogy az isteni magasságokból leereszkedve emberi alakot öltött, és így valóban le tudott szállni az embert fenyegető veszélyek régiójába. Ide régebben nem szállhattak le azok az istenek, akik nem vállalták az emberi halált. Krisztus ezzel győzte le a maga módján a halált, és így a szellemi világba való felemelkedés, mint a pokolra szállás másik pólusa járult hozzá ehhez, holott itt maradt a Földön: Krisztus úgy egyesült az emberiséggel, hogy leereszkedett az emberiséget fenyegető veszélyhez. A téli és tavaszi időszakban uralma alá vonta az emberek számára azt a Földön túli régiókból eredő hatást, amely Já- nos-naptól egészen őszig jut a Földbe. Így a húsvéti gondolatban azt látjuk, hogy a pokol régiójába való leszállás mintegy egyesül az égi régiónak e leszállás útján történő meghódításával az emberiség további fejlődése érdekében.

Mindez hozzátartozik a húsvéti gondolat helyes megértéséhez. De mi is lenne a húsvéti gondolat, ha az nem elevenedhetne meg! A régi korokban csak azáltal fűzhettek megfelelő érzést a téli napforduló gondolatához, hogy megvolt a János-nap gondolata. Vázlatosan felrajzolva: a mélyen elrejtőzött, téli jellegű (narancsszínnel jelölve) földiséghez az tartozott, ami nyáron, a Földön kívüli környezetben jelent meg (narancsszínnel jelölve). Mind a kettőt, csak beavatással érhették el, ami azonban ezeket összetartotta, az ott volt a földi, atmoszférikus környezetben (zöld színnel rajzolva).

A karácsony a János-napot igényli, a János-nap pedig a karácsonyt. Az ember megmerevedne az ahrimáni hatalmak hatására, ha nem volna kitéve a feloldó luciferi hatalmaknak, akiknek révén gondolatai újra szárnyakat kapnak. Így nem kell megmerevednie, a fény hatására újra felengedhet.

Az emberiség fejlődésének, először csak az egyik pólusa van meg, a húsvéti pólusa, és ez a pólus, megbénult. A húsvét ünnepének nincs már belső elevensége. Ezt akkor kapja vissza, ha a következőképpen tudunk rágondolni, és azt mondhatjuk: a pokolra szállás jelképes kifejezése valójában – amit feltámadásnak értelmezhetünk

–   ellensúlyt adott az embernek a szellemi szemlélet lebénulása, a földi életben szükségszerűen bekövetkező elhalás ellen. – Jézus Krisztus szükségképpen prófétikusan elejét akarta venni a következőknek: annak, hogy az ember születése és halála közti földi életében annyira megfeledkezzék a Földön túli szellemiségről, hogy mintegy elhaljon a szellemiség számára. A húsvéti gondolat a Földön kívüli életnek a földi élet felett kivívott győzelmét jelenti, és szembeszegül az ember földi életében bekövetkező elhalásával.

Az ember egyfelől születése előtti életéből száll alá. De a XV. század első felével olyan korszak kezdődött el, amikor az ember ebben a földi életében mindjobban megfeledkezik földöntúli eredetéről, és lelki mivolta mintegy elhal benne. Másfelől azonban volt egy olyan égi szellemi lény, aki az Egekből hatott a Földre, és ezáltal az ellentétes képet állította az ember elé: ez a szellemi lény emberi testbe szállt alá, és feltámadásában, saját lénye révén hozta el a Földön túli szellemiséget a földi emberek közé. Ennek emlékezetére tárja a húsvét ünnepe Jézus Krisztus sírba tételét és feltámadásának képét az emberiség elé.

A kozmikus bölcsességekbe illeszkedő húsvéti gondolat szerint sírba tették és azután feltámadt. Ember tekints önmagadra: földön túli világokból szállsz le, és az a veszély fenyeget, hogy lelki mivoltod elhal ebben a földi életben. Ekkor megjelenik Krisztus, és szemed elé tárja, hogy a halált az a Földön túli szellemiség győzi le, amelytől te is származol. Ez az emberiség elé táruló legnagyobb képben áll előtted: Jézus Krisztus sírba tételében és feltámadásában. Sírba tették, feltámadt sírjából, és megjelent azoknak, akik megláthatták.

Ez a kép nem elevenedhet meg, ha a lelkierők megbénultak. Hol válhat mindez elevenné mai bénult lelki erőinknél? Az ember a hagyományos hitben tekinthet még a húsvéti ünnep adományaira: a sírba tétel és a feltámadás hatalmas képére. Belső lelki erejéből semmit sem tud már önállóan a húsvéti gondolathoz, a sírba tétel és feltámadás gondolatához kapcsolni. A szellemi megismerésből kiindulva kell valamit újra hozzáfűznie. Mégpedig csakis ezt: az ember magához engedheti a szellemi megismerést, és megérthet még valami mást is. Ezt a másik dolgot tárjuk önmagunk elé, hogy az mélyen a lelkünkbe vésődjék!

A húsvéti gondolat: sírba tették, feltámadt. Most tárjuk azt a másik gondolatot magunk elé, amelynek el kell érnie az emberiséghez: feltámadt, és megnyugodva sírba tehetjük. – A húsvét gondolata: sírba tették feltámadt. Michael ünnepének gondolata: feltámadt, és megnyugodva sírba tehetjük.

Az első a húsvéti gondolat Krisztusra vonatkozik, a második gondolat pedig arra az emberre, aki éppen a húsvéti gondolat erejét érti meg: amikor belépett korunk földi életébe, lelki-szellemisége elhal, lelkét a szellemi megismerés feltámaszthatja, így elevenedhet meg születése és halála között, így válhat bensőleg elevenné ebben a földi életben. Ezt a benső feltámadást, feleszmélést kell az embernek a szellemtudomány által megértenie, akkor megnyugodva teszik sírjába. Különben sírja révén az ember azoknak a hatalmaknak kellene, hogy martalékul essen, akik ahrimáni hatalmakként működnek a Föld régiójában a téli napforduló időszakában.

A másik ünnep gondolata: feltámadt, és megnyugodva sírba tehetjük. Ennek az ünnepnek, arra az időszakra kell esnie, amikor a levelek sárgulni kezdenek és lehullnak a fákról, érnek a gyümölcsök, és a Nap hatalma megérleli a tavaszi sarjadást, rügyezést, növekedést, de el is hervasztja, és újra a Föld belseje felé tereli. Ilyenkor a sír jelképe lesz mindaz, ami a Földön fejlődik.

A húsvét ünnepét olyan időszakra tesszük, amikor az élet sarjadni, rügyezni kezd, és a növekedés erői a legmagasabbra szökkennek. A

másik ünnepet – amelynek tartalma: feltámadt, és megnyugodva tehetjük a sírba – arra az időszakra helyezhetjük, amikor a földi természet hervadásnak indul, síri hangulat terjed szét benne, és az ember lelke előtt megjelenik a sír jelképe. Ekkor Michael gondolata mozdul meg az emberben: ennek azonban a gondolat az alapja, nem a szemlélés, mint az első keresztény századok húsvéti gondolatának. Az első keresztény századokban a szemlélés, a sírba tett és feltámadt Krisztus felé fordult. A lelket ennek szemlélése töltötte be a legnagyobb erővel: megerősödött. Az őszi napforduló ünnepi gondolatánál a léleknek nem a szemléléssel, hanem az akaratával összefüggésben kell az erejét éreznie: fogadd be az ahrimáni hatalmakat legyőző michaeli gondolatot, ez a gondolat ad erőt, hogy megszerezd a Földön azt a szellemi megismerést, amellyel legyőzheted a halál hatalmait.

Ahogy a húsvéti gondolat a szemlélethez, úgy ez a gondolat az akarat hatalmához fordul: a michaeli erők felvétele azt jelenti, hogy a szellemi megismerés erejét felvesszük az akarat erőibe. Így elevenedhet meg a húsvét gondolata, és közvetlenül eljuthat az ember lelki-szellemiségéhez. Ahogyan a János-nap gondolatát a karácsonyi gondolat ellenpólusának érezték, úgy Michael őszi ünnepének gondolatát, a michaeli gondolatot is polárisan ellentétesnek érezzük a húsvéti gondolattal. Ahogy a karácsonyi gondolat belső elevenségével fél év

múlva kisarjasztotta a János-nap gondolatát, úgy kell kisarjasztania a húsvéti gondolatnak Michael gondolatát. Az emberiségnek olyan ezoterikus érettségre kell szert tennie, hogy absztrakt jellegű gondolkodása konkréttá váljék, és így újra képes legyen az ünnepek megalkotására. Akkor az érzéki jelenségek folyamatait megint összekapcsolhatja valamilyen szellemiséggel.

Gondolataink elvontak maradnak. Ha azonban elvontak maradnak, bármennyire nagyszerűek és szellemesek is, nem képesek áthatni az életet. Az emberiség ma azon gondolkodik, hogy a húsvét ünnepét ne a csillagok konstellációinak megfelelően, hanem valamilyen elvont napra helyezze át. Mára már minden magasabb megismerés elhomályosult, veszendőbe ment a morális-szellemi, és a természetes-fizikai erők összefüggésének megértése. Ma ismét olyan erőnek kell ébrednie az emberben, hogy a világ érzéki jelenségét közvetlenül valamilyen szellemiséghez kapcsolhassa.

Miben is állt az embernek az a szellemi ereje, amivel az évi jelenségek folyamatának megfelelő ünnepeket alkotott az év során? Ez az eredeti szellemi erőből állt. Az emberek ma régi hagyományos szokások szerint folytatják az ünnepek megülését, de az emberiségnek ismét olyan ezoterikus erőre kell szert tennie, hogy önállóan, a természet folyamatainak megfelelően szólhasson a természethez. Meg kell találnia annak a lehetőségét, hogy Michael őszi gondolatát a húsvéti gondolat kivirágzásának fogja fel. Míg a húsvét gondolata az érzéki virágzásból ered, a húsvét gondolatának kivirágzását – a michaeli gondolatot – a fizikai hervadás következményeként kell az év folyamatába iktatnunk.

Az embereknek újra meg kell tanulniuk, hogy összekapcsolják gondolkodásukban a szellemiséget a természeti folyamatokkal. Az emberek ma, nemcsak elmélkedhetnek az ezoterika terén, hanem az is szükséges, hogy cselekedjenek. Erre azonban csak akkor képesek, ha gondolataikat olyan konkrétan, elevenen alakítják ki, hogy gondolkodásukban nem húzódnak vissza minden történéstől, hanem együtt gondolkodnak ezek lefolyásával. Michaeli módon gondolkodnak együtt a hervadó levelekkel, az érlelődő gyümölcsökkel, úgy, mint ahogyan a húsvét mivoltával tudtak a virágzó, rügyező növényekkel, sarjadó virágokkal együtt gondolkodni.

Amikor majd együtt tudunk gondolkodni az év folyamatával, gondolatainkba olyan erők vegyülhetnek, amelyek révén az ember, újra párbeszédet folytathat a csillagokból megnyilatkozó isteni-szellemi erőkkel. Az emberek, a csillagokból hozták le a belső emberi érvénnyel bíró ünnepek megalapozásának az erőit. Az ünnepeket az embereknek belső, ezotérikus erővel kell megalapozniuk. Akkor a hervadó, érlelődő növényekkel, az elhaló Földdel folytatott párbeszéd révén, újra párbeszédet folytathatnak az istenekkel is, és hozzákapcsolhatják az emberi életet az isteni léthez, hogyha megtalálják ehhez a helyes, belső ünnepi hangulatot. Akkor újra megjelenik a húsvét igazi gondolata is, és olyan elevenné válik, hogy kisarjaszthatja magából a michaeli gondolatot.

3 – Dornach, Húsvét hétfő, 1923. április 2.

[Az év folyamatával való régebbi együttélés. Középkor: húsvéti gondolat, sírba tétel és feltámadás. Skolasztika: csak modern természettudomány keletkezett belőle. Jövő: a szociális élet megújítása a michaeli gondolat révén. Az elementáris lények az év folyamatában. A hármas tagozódás impulzusa, mint természeti szellemi impulzus.]

Értékelnünk kell annak jelentőségét, hogy az emberiség figyelmet fordít az év valamelyik ünnepi időszakára. Jelenkorunkban inkább csak megszokássá vált a vallásos ünnepek megtartása, ez azonban nem volt mindig így, olyan korok is léteztek, amelyekben az emberek tudata hozzákötődött az egész év folyamatához. Az év elején úgy bele tudtak helyezkedni az idő folyamatába, hogy azt mondták: kialakult valamilyen hideg vagy meleg időjárás, kialakultak bizonyos időjárási viszonyok, a növények és állatok növekedésének vagy visszamaradásának bizonyos körülményei. Az emberek együtt éltek a természet fokozatos változásaival, metamorfózisaival. De úgy éltek ezzel együtt, hogy tudatuk összekapcsolódott a természet egyes jelenségeivel és bizonyos ünnepi időszakra irányult, az év elején például a tél elmúlásával kapcsolatos különböző érzelmeket átélve a húsvét idejére, ősszel pedig, az élet hervadásával a karácsonyi időszakra. A lelket ekkor olyan érzelmek töltötték be, amelyek az ünnephez fűződő különleges viszonyukban fejeződtek ki.

Az emberek együtt éltek tehát az év folyamatával, és együttélésükkel alapjában véve azt hatották át szellemiséggel, amit nemcsak láttak és hallottak maguk körül, de egész emberi mivoltukkal át is éltek. Az év folyamatát organikus élet lefolyásaként élték át, úgy, mint ahogyan az ember gyermekkorában a gyermeki lélek megnyilvánulásait összefüggésbe hozzák ügyetlen gyermeki mozdulataival, tökéletlen beszédmódjával. A külső természeti viszonyok változásaiban olyannak látták a szellemiség működését és mozgását, mint ahogyan egyes lelki élményeket a fogváltással, másokat a test későbbi változásaival hoznak összefüggésbe. Növekedés és csökkenés.

Ez azonban összefügg azzal, hogy az ember hogyan is érzi magát a világban, egész földi emberi mivoltában. Azt mondhatjuk, hogy időszámításunk kezdetének korában, amikor a golgotai történés emlékezetét, a későbbi húsvétot kezdték ünnepelni, még elevenen átérezték a húsvétot az év során, és az év folyamatával a jellemzett módon éltek együtt. Ekkor az emberek úgy érezték, hogy saját életüket lényegében átadták a külső szellemi-fizikai világnak. Érezték, hogy életük kiteljesedéséhez szükségük van a sírba tétel és a feltámadás szemlélésére, a golgotai történés hatalmas képére.

Az ilyen módon betöltött tudatból azonban inspirációk indulnak ki az emberekhez. Ezek az inspirációk nem mindig tudatosodnak az emberekben, de az emberiség fejlődésének az az egyik titka, hogy a világ jelenségeihez fűződő vallásos beállítottságokból az egész élethez inspirációk indulnak ki. Először is azzal kell tisztában lennünk, hogy bizonyos korokban, a középkorban például, a papok irányították a szellemi életet, és ők foglalkoztak mindenekelőtt az ünnepek elrendezésével is, hangadók voltak az ünnepek megtartásában. Az emberiségben, a papi testület adta át az embereknek, a laikusoknak az ünnepeket, és megadta ezek tartalmát is. Ezzel a papi testület különösen át- érezte az ünnepek tartalmát. Az ünnepek inspiráló hatása révén kialakult lelkiállapot kifejezésre jutott a lelkiélet egész mivoltában.

A középkorban nem jött volna létre az úgynevezett skolasztika, Aquinói Tamás, Albertus Magnus és a többiek skolasztikus filozófiája, ha ezt a filozófiát, ezt a világszemléletet, és ennek szociális következményeit nem a legfontosabb egyházi gondolat, a húsvét gondolata inspirálta volna. A leszálló, és az emberben ideiglenesen földi életet folytató, majd feltámadását átélő Krisztus szemlélésében kapták meg azt a lelki impulzust, amely elvezetett a hit és a tudás, a megismerés és a kinyilatkoztatás sajátságos viszonyához, amely éppen a skolasztikára jellemző. A karácsonyi gondolathoz kapcsolódó húsvéti gondolat határozta meg lényegében azt, hogy az ember által csak az érzéki világ megismeréséhez juthatunk el, és minden érzékfeletti világra vonatkozó jelenséget a kinyilatkozatás révén kell megkapnunk.

Sokszor kifejtettem, hogy a mai természettudományos eszmék világa voltaképpen teljesen a skolasztika eredménye. Ezért kell azt mondanunk, hogy bár jelenkorunk természettudományos megismerése nincs ezzel tisztában, a természettudomány lényegében mégis a húsvéti gondolat valóságos lenyomata, úgy ahogy a korai középkorban uralkodott, míg a későbbi középkorban és az újabb korban az ember szellemi fejlődése során ezt megbénították. Nézzük meg a természettudomány mai népszerű, és egész kultúránkon uralkodó eszméit és ezek alkalmazását: mindezt a halott természetre alkalmazza, úgy véli, hogy nem emelkedhet a halott természet fölé. Ez annak az inspirációnak a következménye, amelyet a sírba tétel szemlélése ihletett meg. Amíg a sírba tételhez a feltámadás szemléletét is hozzá tudták fűzni, addig a pusztán külső érzéki megismeréshez is hozzáfűzték az érzékfelettiség kinyilatkoztatását. Amikor egyre inkább megjelent az a szemlélet, amely a feltámadást megmagyarázhatatlan – és így jogosulatlan – csodának állította be, elhagyták a kinyilatkoztatást, vagyis az érzékfeletti világot. A mai természettudományos szemléletet csak a nagypénteki szemlélet inspirálja, nem a húsvétvasárnapi.

Fel kell ismernünk ezt a belső összefüggést: valamennyi ünnepi hangulatban, mindig az inspirált jelenségeket éljük együtt a természettel. Fel kell ismernünk az inspiráló elem összefüggését azzal, ami minden emberi életben kifejeződik. Ha belátjuk azt a bensőséges összefüggést, amely az év folyamatának átélése és az emberek gondolkodása, érzése és akarata között fennáll, akkor, az őszi Michael-ünnep realizálásának jelentőségét is felismerjük. Ha Michael őszi ünnepét a szellemi, ezoterikus alapokból valóban olyanná sikerülne alakítanunk, ami átmegy az emberek tudatába és ismét inspirálóan hat, a húsvét gondolata azáltal kapná meg a színezetét, hogy a sírba tétel és feltámadás húsvéti gondolatához hozzáfűződne a másik emberi gondolat: feltámadott, és sírba tehetjük anélkül, hogy elpusztulna. Milyen óriási lehetősége lehetne egy ilyen eseménynek, a michaeli gondolat megelevenedésének, az emberek minden élményében, érzésében és akaratában! Mennyire beleilleszkedhetne az emberiség egész szociális összefüggésébe!

A szociális életnek az emberek által remélt megújulását nem a viták, és a külső érzéki jelenségeket érintő intézmények hozzák meg, hanem csakis az, ha az emberiséget egy hatalmas inspiráció gondolata hatja át és ragadja meg, és ennek révén újra megérzik és átélik a morális szellemiség és a természetes érzékletesség összefüggését. Az emberek ma, mondhatnám, úgy keresik a napfényt, mint a Föld alatt élő giliszták, holott a napfényre éppen a Föld felszínére kibújva találhatnak rá. A mai rendelkezésekkel és reformeszmékkel valójában nincs mit kezdeni, csak a szellemből merített gondolati impulzus hatalmas erejével érhetünk el valamit. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a húsvéti gondolat éppen azáltal kapna új színezetet, ha azt a michaeli gondolat kiegészítené.

Tekintsük meg közelebbről ezt a michaeli gondolatot. Ha a húsvéti gondolatra pillantunk, figyelembe kell vennünk, hogy a húsvét a sarjadó és rügyező tavaszi élet idejére esik. A Föld ilyenkor kilélegzi lelki erőit, hogy ezek a lelki erők áthassák magukat a Föld környezetében lévő asztralitással, a Földön kívüli kozmikus elemmel. A Föld kilélegzi lelkét. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy bizonyos elementáris lények, akik éppúgy jelen vannak a Föld környezetében, mint a levegő vagy a növényi növekedés erői, összekötik saját lényüket a Föld kilélegzett lelkével, azokon a vidékeken, ahol éppen tavasz van. Ezek a lények elúsznak és ellebegnek a Föld kilélegzett lelkével. Elveszítik individualitásukat, individualitásuk feloldódik az általános földi lelkiségben. Éppen húsvét körül, tavasszal látunk sok olyan elementáris lényt, akik a téli individuális létüknek végső stádiumából felhőszerűen elúszva oldódnak fel az általános földi lelkiségben.

Azt lehet mondani, hogy ezek az elementáris lények télen a Föld lelkiségében voltak, és itt individualizálódtak (lásd a rajzot, sárga zölddel). Húsvét előtt még rendelkeznek bizonyos individualitással, bizonyos tekintetben individuális lényekként szállnak és lebegnek. Húsvét idején azt látják, hogy mintegy felhő formában gyűlnek össze, és közös tömeget alkotnak a Föld lelkében (zöld a sárgában).

Ezek az elementáris lények azonban ezáltal bizonyos mértékben elvesztik a tudatukat. Valamilyen alváshoz hasonló állapotba kerülnek. Egyes állatok téli álmot alszanak, ezek az elementáris lények viszont nyári álmot. Ez János-nap idején a legintenzívebb, ilyenkor teljesen alszanak. Ezután ismét elkezdenek individualizálódni és a Föld belélegzésének idején, Mihály-napkor, szeptember végén, már különálló lényekként látjuk őket.

Az embernek azonban szüksége van ezekre az elementáris lényekre. Ha nem is tudatosan, de szüksége van rájuk, hogy egyesüljön velük jövőjének előkészítéséhez. Az ember akkor egyesülhet ezekkel az elementáris lényekkel, ha a szeptember végére eső ünnep idején különös belső lelki elevenséggel érzi át a természet ősz felé létrejövő változását. Ha át- érzi az állati-növényi élet visszahúzódását, amikor egyes állatok, védelmet nyújtó helyet keresnek télire, a növények levélzete őszi színezetet ölt, és az egész természet hervad. Bizonyos, hogy a tavasz szép, és az emberi lélek szép vonása, hogy átérzi a tavasz szépségét, növekvő, sarjadó, rügyező életét. De ősszel a szellem átérzésének kellene áthatnia az ember lelkét, hogy amikor a levelek elhalványulnak, felöltik őszi színezetüket, amikor az állatok elbújnak, átérezhesse, hogy az érzékelhető világ elhalása útján csillogó, ragyogó szellemi-lelkiség jön létre. Átérezhesse, hogy a levelek sárgulásával lehanyatlik ugyan a sarjadó rügyező élet, de érzéki mivolta azért sárgul, hogy a sárgulásban szellemiség élhessen, és a levelek hullásában létrejöhessen a szellem felemelkedése, a szellemiség pedig az elhamvadó érzéki világgal ellentétes megnyilatkozás. Így készül fel megfelelő módon karácsony idejére.

Az antropozófus szellemtudomány révén, éppen annak az igazságnak kellene áthatnia az embert, hogy az ember szellemi élete a Földön összefügg a fizikai élet hanyatlásával. Hiszen gondolkodásunkkal fizikai anyag pusztul el az idegekben. A gondolat a pusztuló anyagból küzdi fel magát. Az ember akaratának az adhat erősítő impulzust, ami az akarat szellemmel való áthatására indítja. Azáltal, hogy gondolata önmagában jön létre, hogy emberi lelkében ideák ragyognak fel, és egész organizmusában rokonságot érez a sárguló levelekkel, a növények hervadó lombjával és elszáradásával, emberi szelleme rokonságot érez a természet szellemi létével.

Az ember azonban azáltal lesz Michael földi működésének társa, hogy akaratát szellemiséggel hatja át. Ha ősz felé ilyen módon él együtt a természettel, és ezt az együttélést megfelelő ünnepi tartalommal fejezi ki, úgy valóban átérezheti a húsvéti hangulat kiegészítését. Ezáltal azonban még valami más is tisztázódik. Hiszen amit az ember ma gondol, érez és akar, azt a húsvét egyoldalú, méghozzá bénult hangulata inspirálja. Ez a húsvéti hangulat lényegében a rügyező, sarjadó élet eredménye, ami mindent valamilyen panteista egységbe olvaszt. Az ember átadja magát a természet egységének, és általában a világ egységének. Hiszen mai szellemi életünk szövedéke is ilyen. Mindent az egységre akarnak visszavezetni. Az ember ma spirituális monista, az általános szellemiség híve, vagy materialista monista, az általános természet híve. Mindent belefoglalnak egy bizonytalan, általános egységbe. Ez lényegében a tavaszi hangulat.

Ha az őszi hangulat felszálló, szabaddá váló szellemiségébe tekintünk (sárga), azt mondhatnám, amikor a lecsepegő hervadó érzéki jellegűre (piros) tekintünk, akkor magára a szellemire és az érzékire tekintünk ki.

A tavaszi sarjadó növény növekedésében és rügyezésében benne van a szellemiség. A szellemi keveredik az érzéki jellegűvel, lényegében egységet alkot vele. A hervadó növény elhullajtja levelét, és felszáll a szellem: láthatatlan érzékfeletti szellem, és elkülönülő anyag van jelen. Ez olyan, mintha egy edényben először egy egységes folyadék volna, amelyben valami feloldódott, azután valamilyen eljárással elérjük, hogy a folyadékból zavarosan kiváló üledék csapódjék ki. Ekkor elkülönítettük azt a két dolgot, amely egymáshoz kötődve egységet alkotott.

A tavasz alkalmas mindennek az összeszövésé- re, mindennek differenciálatlan, általános egységbe való összekeverésére. Ha a megfelelő őszi szemléletet helyesen szembeállítjuk a tavaszi szemlélettel, ez felhívja figyelmünket arra, hogy itt egyfelől a szellem hat, másfelől a fizikai-materiális. Természetesen nem szabad egyoldalúan az egyiknél vagy másiknál kikötni. Hiszen a húsvéti gondolat nem veszít az értékéből, ha hozzáfűzzük a michaeli gondolatot. Egyfelől itt a húsvéti gondolat, ahol, mondhatnám, minden valamilyen panteista keveredésben, egységben jelenik meg. Azután elkülönülnek, de ez az elkülönülés nem valamilyen rendszertelen, kaotikus módon történik, hanem nagyon is rendszeresen. Gondoljuk csak el ezt a ciklikus folyamatot: összeilleszkedés, elvegyülés, egységgé válás, közbülső állapot, ahol megtörténik az elkülönülés, teljes elkülönülés; azután újra egységbe olvadó differenciálódás, és így tovább. E két állapoton kívül, mindig találunk egy harmadikat is: a differenciálódás és a differenciálatlanság közti ritmust, mintegy az elkülönülés belélegzését és kilélegzését. Ritmust, közbülső állapotot látunk, a fizikai-materiális és a szellemi egymásra hatását: lelkiséget. Meglátjuk, ahogy a természeti folyamatban az ősi hármasság: az anyagi, a szellemi és a lelki áthatja a természetet.

Az a fontos azonban, hogy ne maradjunk meg annál az általános emberi álmodozásnál, hogy mindent egyetlen egységre kell visszavezetnünk. Ezáltal ugyanis mindent egy kozmikus éjszaka bizonytalanságába vezetnénk vissza, akár spirituális ez az egység, akár materiális. Éjszaka minden tehén fekete, a spirituális és a materiális monizmusban egyaránt szürke minden idea. Ezek csak érzelmi eltérések. A magasabb szemlélet nem ezen múlik. Azon múlik, hogy emberi mivoltunkat úgy kapcsolhassuk össze a világ folyamataival, hogy követni tudjuk az egységnek a hármasságba történő eleven átmenetét, és a hármasságnak az egységbe való visszatérését. Ha a húsvéti gondolatot ilyen módon egészítjük ki a michaeli gondolattal, úgy minden létben helyesen át tudjuk érezni az ősi hármasságot, és egész lelki alkatunkba befogadjuk azt. Akkor azt is belátjuk, hogy valóban minden élet ősi hármasságok tevékenységén és egymásra-

hatásán alapul. Ha Michael ünnepéből olyan szemlélet inspirációját kapjuk, mint ahogy az egyoldalú húsvéti ünnep inspirálta a létrejött szemléleteket, úgy olyan inspirációt, olyan természeti-szellemi impulzust kapunk, hogy minden megfigyelésre és kialakításra váró életbe bevezessük a hármas tagozódást, a hármas tagozódás impulzusát. Végül is egyes-egyedül ennek az impulzusnak a bevezetésétől függ, hogy az emberi fejlődés hanyatló erőit ismét a felemelkedés erőivé tudjuk változtatni.

Azt mondhatnánk, hogy amikor a szociális élet hármas tagozódásának impulzusáról beszéltünk, ez mintegy annak a próbatétele volt, hogy a michaeli gondolat elég erős-e már ahhoz, hogy megérezhessék ennek az impulzusnak közvetlen, korformáló erejét. Megvizsgáltuk az emberi lelket, hogy számos emberben elég erős-e a michaeli gondolat. A próba negatív eredménnyel járt. A michaeli gondolat, még csekély számú emberben sem elég erős ahhoz, hogy megérezzék egész korformáló erejét és intenzitását. Az emberi lelkeket aligha lehet megfelelőképpen új felemelkedésük lendülete végett ősi kozmikus formáló erőkhöz kapcsolni, ha Michael ünnepének inspirációja nem jut érvényre, így tehát nem érkezhet megújító impulzus az ezoterikus élet mélyéről.

Ha az Antropozófiai Társaság passzív tagjai helyett csak egy kevés aktív tag volna, akkor mérlegelhetnénk egy ilyen gondolatot. Hiszen az Antropozófiai Társaság lényege éppen az, hogy indítékokat éljenek ugyan át benne, de a tagok főképpen arra helyezzék a hangsúlyt, hogy részt vegyenek a lejátszódó eseményekben. Szemlélődő lelki erőik az események felé fordulnak, de saját lelkük aktivitása nem kötődik a kort átható impulzushoz. Így az antropozófiai mozgalom mostani állapotában természetesen nem lehet szó arról, hogy amit ilyen módon, mint ezoterikus impulzust mondunk ki, azt aktivitásában is mérlegelhessük. Pedig mégiscsak meg kell értenünk az emberiség fejlődésének valóságos menetét és azt, hogy kozmikus fejlődésének nagy hordozó erői nem abból származnak, amit külsőleg, felületes szavakkal mondunk ki, hanem mondhatnám, egészen máshonnan erednek.

A régi korok ezt eredeti, elementáris emberi szellemi látásuk révén mindig is tudták. A régi korok fiatalsága például nem úgy tanult, hogy hetvenöt kémiai elem van, ha még egyet felfedeznek lesz hetvenhat, ha még egyet lesz hetvenhét. Beláthatatlan, hogy még hányat fedezhetnek fel. Véletlenül mindig hozzájárul még egy. A közölt számoknál nincs belső lényeg. És ez mindenhol így van. Kit is érdekel ma, hogy mit nyilatkoztatna meg valamilyen hármasság például, a növényrendszertanban! Rendszerek és fajták egymásutánját fedezik fel. Úgy számolgatnak, ahogy a véletlenszerűen odadobott babszemeket vagy kavicsokat megszámolják. Pedig a számok működése lényszerűségen alapul a világban, és ezt át kell látnunk.

Emlékezzenek csak arra, hogy nem is olyan régen hármasságra vezették vissza az anyagok megismerését: a sószerű, higanyszerű, foszforszerű jellegre. Itt ősi erők hármasságát látták, és minden egyes elemet a három ősi erő valamelyikébe kellett beilleszteni. Ez annál inkább így volt, minél régebbi korokba tekintünk vissza, ahol ezeket a meglátásokat egyébként az emberi kultúra helyzete is megkönnyítette, mert a keleti kultúrák a melegebb égöv felé hajlottak, és ez jobban kedvezett a régebbi elementáris szellemi látásnak. A mérsékelt égövön ma szabad, egzakt szellemi látással juthatunk ezekhez a jelenségekhez, de hiszen vissza akarnak térni a régi kultúrákhoz! Akkor nem különböztették meg a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet. Ez a megkülönböztetés megtévesztő, mert a négyes szám szerepel benne, és puszta felsorolás. Az ó-indiai kultúrában például teljesen lehetetlen lett volna az év folyamatán uralkodó négyesség, mert ebben nem rejlik semmilyen működés ősi alakja.

Amikor „A világ és az ember” című könyvemet írtam, nem sorolhattam fel egyszerűen egymás után: fizikai test, étertest, asztráltest, és én, ahogyan összefoglalhatók, amikor már jelen vannak és bensőleg átláthatók. Ekkor hármasság szerint kellett az ember részeit elrendeznem: fizikai test, étertest, érzőtest; első hármasság. Az ezzel összeszőtt hármasság: érzőlélek, értelmi-lélek, tudati-lélek; majd az ezzel összeszőtt hármasság: szellemén, életszellem, szellemember. Három-három van egymással összeszövődve (lásd a vázlatot), így lesz hét. De, ez a hét az egymásba összeszövődött háromszor három. A négy csak akkor jön ki, ha az emberiség fejlődésének jelenlegi állapotára tekintünk, mert alapjában véve, voltaképpen másodlagos szám.

Ha a bensőleg működő, formálódó jelenségre akarunk rátekinteni, a hármasság értelmében kell a kialakítást szemlélnünk. A régi hindu szemlélet szerint a forró évszak körülbelül a mi április, május, júniusunkat foglalná magában; a nedves évszak körülbelül az augusztust, szeptembert, októbert, novembert, és a hideg évszak a mi december, január, február, március hónapunkat fogná át. Itt, a határoknak nem kell szorosan a hónapokhoz kötődniük, csak megközelítően. Eltolódás is lehetséges. De az év menetét hármasságban gondolták el. Így az ember olyan hajlammal hatná át lelki alkatát, hogy minden működésben és mozgásban ezt az ősi hármasságot figyelje meg, és ezáltal ezt szője bele minden emberi tevékenységbe és szervezetbe. Azt mondhatjuk, hogy a szabad szellemi életről, a jogi életről, és a szociális-gazdasági életről akkor lehetnek csak tiszta ideáink, ha mélységében átlátjuk a kozmikus hatás hármas jellegét, amelynek az ember működését is át kell járnia.

Ma mindent babonaszerűnek tartanak, ami ilyesmire hivatkozik, magasztos bölcsességnek az egyszerű számolást tartják: egy meg egy az kettő, azután három, és így tovább. A természet azonban nem így jár el. Ha szemléletünk csakis arra szorítkozik, hogy olyasmire tekintsünk, amiben minden összeszövődik, például, csak a tavaszi jellegre – amelyre természetesen rá kell tekintenünk, hogy lássuk ezt a szövődést -, úgy nem adhatjuk vissza ezt a hármasságot. Az év egész folyamatát végigkövetve meglátjuk azonban ennek a hármasságnak a tagolódását, a szellemiség és a fizikai-materiális élet kettősségét, harmadiknak pedig ezek ritmikus összefonódását. Így észlelhetjük az egyben a hármat, háromban az egyet és felismerjük, hogy az ember maga is beleilleszkedhet ebbe a kozmikus működésbe: három az egyhez, egy a háromhoz.

Az ember világot átható, világokkal szövetkező lelki alkata az volna, ha a michaeli gondolat úgy éledhetne fel ünnepi gondolatként, hogy a húsvét ünnepéhez szeptember második felében valóban Michael ünnepe csatlakoznék, és az Isten halál utáni feltámadásának gondolatához hozzáfűzhetnénk az ember halálából Michael erejével történt feltámadásának gondolatát. Így az ember Krisztus feltámadása által találna erőt a Krisztusban való halálhoz, vagyis ahhoz, hogy felvegye lelkébe földi életében a feltámadott Krisztust, hogy őbenne halhasson meg, vagyis nem holtan, de élő módon halhasson meg.

Ilyen belső tudat származik Michael szolgálatának inspiráló hatásából. Nagyon is belátható, hogy az ilyesmi mennyire távol esik materialista, teljesen nyárspolgári korunktól. Persze semmit sem várhatunk ettől, ha élettelen és elvont marad. Akkor tud inspirálóan hatni, ha ünnepeinket ismét olyan lelkesedéssel alakítjuk ki, ahogyan egykor az emberiség vezetői bevezették az ünnepeket a világba, amikor kialakításukhoz megvolt még az erejük. Akkor azonban inspiráló hatásuk lesz egész szellemi és szociális életünkre. Akkor benne lesz az életünkben az, amire szükségünk van: nem az elvont szellem egyfelől és a szellemnélküli természet másfelől, hanem a szellemmel áthatott természet és a vele egységet alkotó, természeti formáló szellem. Ezek a vallást, a tudományt és a művészetet is újra össze fogják szőni, mert Michael gondolatának értelmében megértik a hármasság vallásban, tudományban és művészetben való felfogását, hogy helyesen egyesíthessék ezeket a húsvéti gondolatban, az antropozófus törekvésben, amely a vallás, a művészet megismerési jellegével működhet, de a vallás és megismerés szerint differenciálni is képes. Így az antropozófiai impulzus voltaképpen abban állhat, hogy húsvétkor átérezzük a tudomány, a vallás és

a művészet egységét; Michael-nap idején pedig azt érezzük át, hogy ez a három – amelynek anyja egy és ugyanaz, a húsvét -, mint három testvér áll egymás mellett, de egymást kölcsönösen kiegészítik. Ha Michael gondolata ünnepi elevenséget kapna az év folyamatában, inspiráló hatása volna az egész emberi életre.

Ezek a jelenségek teljesen hozzátartoznak az ezoterikus realitáshoz, és először legalább megismerő módon kellene áthatniuk bennünket. Ha elérkezik egyszer egy olyan kor, amikor aktívan működő személyiségeink vannak, úgy ez valóban impulzussá alakulhatna, hiszen az emberiség mostani állapotában egyes-egyedül ez változtathatja át a hanyatlás erőit ismét a felemelkedés erőivé.

4 – Dornach, 1923. április 7.

[A régi korok nyár derekán és tél mélyén megtartott ünnepeinek összefüggése a misztériumok lényegével. Nyár: körtáncok, költészet, zene. A madárdal lényege. Tél: rejtvények megoldása, formázás, állatalakok, az emberi alak átélése.]

Az utóbbi időben többször kellett utalnom az év folyamatának az emberi körülményekkel való valamilyen összefüggésére, hiszen a húsvéti napokban rámutattam az év lefolyásának az emberi ünnepek megtartásával való kapcsolatára. Ma nagyon régi korokba szeretnék visszamenni, hogy éppen az emberiség misztériumaival összefüggésben mondjak el valamit az év folyamatának az emberi ünnepekkel való kapcsolatáról. Ez egyik-másik vonatkozásban talán elmélyítheti az eddig elmondottakat.

Az igen régi földkorszakok embereinek az év ünnepei valójában egész életük részét jelentették. Tudjuk, hogy az emberi tudat egészen másképpen működött ezekben a régi korokban, mint később. Ennek a régi tudatnak valamilyen álomszerű jelleget tulajdoníthatunk. Ebből az álomszerűségből származnak az emberi tudatnak, emberi léleknek azok a tapasztalatai, amelyek azután mitikus alakot öltöttek, és mitológiává alakultak. Az emberek ezzel az álomszerű, mondhatnánk, ösztönös szellemi látó tudattal mélyebben beleláttak környezetük szellemiségébe. Ilyen módon intenzívebben részt vettek a szellemi történésekben – nemcsak a természet érzékletes működésében, ahogyan ma történik -, és éppen ezáltal jobban átadták magukat az év során fellépő jelenségeknek, a természet tavasszal és ősszel megjelenő eltérő működésének. Erre éppen, a legutóbbi időben utaltam.

Ma viszont arról mondok el még néhány dolgot, hogy hogyan tartották meg a misztériumok régi tanításaival kapcsolatban különösen a nyár derekának ünnepét, amely azután a mi János-na- punkká alakult, és a karácsony ünnepévé vált téli ünnepet. Azzal mindenesetre tisztában kell lennünk, hogy a Föld régebbi korainak emberisége nem jutott a maihoz hasonló teljes én-tudathoz. Az álomszerű tudatban nem rejlik teljes én-tudat, és ha ez hiányzik, az emberek azt sem észlelik, amire éppen korunkban annyira büszkék. Annak a kornak az emberei nem észlelték azt, ami a holt ásványi természetben él.

Szögezzük le, hogy tudatuk nem elvont gondolatokban, hanem képekben, álomszerűen élt. Ezáltal az emberek a maiaknál sokkal jobban beleélték magukat például tavasszal a sarjadó, rügyező növényi életbe, növényi létbe. Azt mondhatjuk, hogy ősszel is átérezték a levelek hervadását, lehullását, a növényvilág egész elhalását. Az állatvilág változásait is mélyen átérezték az év során, és az egész emberi környezetet másnak érezték, ha a levegőben pillangók röpködtek, bogarak zümmögtek. Mintegy együtt érezték saját emberi mozgásukat a növényi-állati lét mozgásával és életével. A külső holt ásványiság iránt nem érdeklődtek, de erről valójában tudatuk sem volt. Ez volt ennek a régi emberi tudatnak az egyik oldala.

A másik az, hogy ez a régi emberiség általában az ember alakja iránt sem érdeklődött. Ma igen nehéz az emberi érzület ilyen jellegét elképzelni, de általában nem igen érdeklődtek az emberi alak térbeli formája iránt. Intenzíven érdekelte őket azonban az ember faji jellege. Mennél jobban visszamegyünk a régi kultúrákba, annál kevésbé érdeklődnek az átlagos tudatú emberek az emberi alak iránt, viszont a bőr színe, a faji temperamentum érdekli őket. Erre tekintenek az emberek. Tehát, nem érdeklődnek egyfelől a holt ásványiság, másfelől az ember alakja iránt. Mint mondtam, a fajiság érdekelte őket, de az általános emberi mivolt és a külső alak iránt nem érdeklődtek.

Ezt a misztériumok nagy tanítói tényként fogadták el. Rajzban fejtem ki, hogy erről mit gondoltak. Azt mondták: az emberek tudata álomszerű; ezáltal jutnak a környezet növényi életének éles felfogásához. Hiszen az emberek álomképeik révén éltek együtt a növényi élettel, de az ásványi- ság felfogásához ez nem volt elegendő. Így a misztériumtanítók azt mondták: az emberi tudat egyfelől az álomszerűen átélt növényszerűségig terjed (lásd a vázlatot), de az ásványszerűséget nem éri el, ez kívül esik rajta. Az ember másfelől azt a faji jelleget érzi magában, amely még az állatszerűséghez kapcsolja (lásd a vázlatot). Kívül esik azonban az emberi tudaton az, ami az embert felegyenesedett alakja, lényének térbeli formája révén voltaképpen emberré teszi.

Tehát a valójában emberi kívül esik azon, ami ezeknek a régi koroknak az embereit érdekelte. Az emberi tudatot úgy jellemezhetjük, hogy a régi emberiség értelmében erre a területre bezárva képzeljük el (lásd a vázlaton a két vonal közti részt), míg az ásványiság és a tulajdonképpeni emberi kívül esett azon a területen, amelyről a misztériumokon kívül élő régi emberiség alapjában véve tudott valamit.

Amit azonban most kimondtam, az csak általánosságban érvényes. Az ember saját erejéből, saját lényének átélése révén, nem juthatott túl ezen a területen, egyfelől az ásványisághoz, másfelől az emberihez. Voltak azonban olyan misztériumokból kiinduló eljárások, amelyek az év folyamán legalább megközelítően elhozták az embereknek egyfelől az emberi én-tudatot, másfelől az általános ásványiság szemléletét. Bármilyen különösen hangzik is ez korunk emberének, mégis úgy van, hogy a régi misztériumpapok olyan ünnepeket hoztak létre, amelyeknek különleges cselekményei révén az emberek felemelkedtek a növényi jellegtől az ásványihoz, és e régi korokban ezáltal bizonyos évszakban felvillant az énjük. Olyan volt ez, mintha az énjük bevilágított volna álomszerű tudatukba. Tudják, hogy még a mai emberek is meglátják olykor álmaikban saját énjüket, amely az álmok egy részét alkotja.

Így a nyár derekán, János-nap ünnepén olyan cselekmények révén ragyogott be az én-tudat, amelyeket az emberiség ebben részesülni kívánó részének rendezték. Az emberek nyár derekán legalább annyira észlelték az ásványiságot, hogy az ásványok észlelésének segítségével, valamilyen én-tudathoz jutottak, bár énjük olyannak tűnt, mintha kívülről érkezett volna az álmaikba. Ezt úgy érték el, hogy a nyár derekának legrégibb ünnepén, a nyári napforduló ünnepén, amely később a mi János-na- punkká alakult, egyfajta zenei-költői elem kibontakoztatására indították a résztvevőket, énekkel kísért, szoros ritmusba rendezett körtáncokkal. Bizonyos előadásokat és bemutatókat különös zenei recitativókkal, primitív hangszerekkel kísértek. Ezt az ünnepet teljesen átitatta a zenés költőiség. Az ember álomtudatának tartalmát zenés, énekes, táncos jelleggel árasztotta ki a kozmoszba.

A modern ember nem értheti meg közvetlenül azt, amit akkoriban a misztériumok irányítása alatt álló emberek tettek a zene és az éneklés terén e régi korok hatalmas, széles körben elterjedt népi ünnepeinek vezetésében. Mert a későbbi zene és költészet igen távol áll attól a primitív, elementáris, egyszerű zenei költészettől, amelyet a régi korokban a misztériumok irányítása mellett bontakoztattak ki a nyár derekán. Minden arra irányult, hogy míg az emberek énekkel és primitív költői előadásokkal kísért körtáncukat járják, olyan hangulatba kerüljenek, amelyeknek révén, mint mondtam, megtörtént az énnek az emberi szférába való beragyogása.

De ha ezeket a régi vezető embereket megkérdezték volna: hogyan is tudnak olyan énekeket és táncokat kialakítani, amelyek révén ilyesmi létrejöhet, akkor megint csak a modern ember számára, roppant paradoxnak tűnő feleletet adtak volna. Például azt mondták volna: sok mindent hagytak ránk, van sok egyéb is, amit még régebben hoztak létre! – Egyes régi korokban azonban azt mondták volna: ezt ma is meg lehet még tanulni mindenféle hagyomány nélkül, csak a megnyilatkozást kell továbbfejleszteni. A primitív hangszerek kezelését, a táncok kialakítását, az énekhang képzését ma is meg lehet tanulni. – A régi emberek paradox mondása pedig az volt, hogy ezt az énekesmadaraktól tanulják. De mélyen megértették az énekesmadarak énekének egész értelmét.

Hiszen, az emberiség réges-régen elfelejtette, hogy az énekesmadarak miért is énekelnek. Az emberek abban a korban is megőrizték az énekművészetet és a költészetet, amikor mindenen az értelem uralkodik, és az emberek intellektuális lényekké váltak, de ebben az intellektuális korban elfelejtették az éneknek az egész világmindenséggel való összefüggését. Míg az, aki lelkesedik a múzsák művészetéért, és minden banális emberségnél többre becsüli, az is a későbbi intellektuális korszaknak megfelelően mondja:

Én úgy zengem az éneket,
Mint a madár a lombban.
S aranynál drágább húrt lelek,
Dalom ha zeng – dalomban.

(Goethe: A dalnok. Somlyó György fordítása)

Igen, ezt egy bizonyos korszak embere mondja. A madár ugyanis sohasem mondaná: „s aranynál drágább húrt lelek, dalom ha zeng – dalomban” – és a misztériumok régi tanítványa éppoly kevéssé. Mert amikor egy bizonyos évszakban megszólal a pacsirta és a fülemile, akkor kialakított énekük nem a levegőn hatol át, hanem az éter elemén rezdül ki a kozmoszba valamilyen határig. Ami azután visszarezeg a Földre, azt az állatvilág fogadja be, de ekkor már hozzákötődött a kozmosz isteni-szellemisége. Így a fülemilék és pacsirták hangjukat a világmindenségbe (piros színnel jelölve) viszik, s amit kiküldtek, az éterikusan tér vissza hozzájuk (sárga színnel jelölve), akkor, amikor nem énekelnek, de már áthatotta őket az isteni-szellemi tartalom. A pacsirták kiküldik hangjukat a világba, és az állati lét kialakításában, egész megformálásában résztvevő isteni szellemiség annak a hullámain áramlik vissza a Földre, ami a pacsirták és fülemilék kiáradó énekéből visszaáramlik.

Ha tehát nem az intellektuális korszak szerint beszélünk, hanem a valóságos, mindent átfogó emberi tudat alapján, úgy voltaképpen nem mondhatjuk: „Én úgy zengem az éneket, mint a madár a lombban, s aranynál drágább húrt lelek, dalom ha zeng – dalomban”. Azt kellene mondanunk: én úgy éneklek, mint az ágakon élő madár; az ének kiáramlik a torkomból a kozmikus messzeségekbe, áldásként tér vissza a Földre, és megtermékenyíti a földi életet az isteni-szellemiség impulzusaival. Ezek hatnak azután tovább a madárvilágban, és csak azért tudnak a Föld madárvilágában működni, mert idevezető útjukra a kozmoszba kiénekelt dalok hullámain találnak rá.

Nos, nem minden állat fülemile és pacsirta; nem is énekel így természetesen mindegyik, de az egész állatvilágból kiindul azért valami hasonló a kozmoszba, még ha nem is olyan szép. Ezt megértették azokban a régi korokban, és ezért indították a misztériumiskolák tanítványait olyan énekek és táncok tanulására, amelyeket előadhattak János ünnepén, ha modern kifejezéssel élhetek. Az emberek kiküldték ezt a kozmoszba, természetesen nem állati, hanem emberi formában, tovább alakítva azt, amit az állatok küldenek a kozmikus térbe.

Ezekhez az ünnepekhez hozzátartozott még valami egyéb: nemcsak a táncok, a zeneiség és az ének, hanem utána a figyelmes meghallgatás is. Először az ünnepet adták aktívan elő, azután rávezették az embereket annak meghallgatására, ami visszatért hozzájuk. Táncukkal, énekükkel előadott költészetükkel nagy kérdéseket intéztek a kozmosz isteni szellemiségéhez. Ez mintegy felszállt a kozmosz messzeségébe, akárcsak a földi víz, amely felhőket képez, és eső alakjában hullik le újra. Az emberi ünnepek cselekményeinek hatásai is így emelkedtek fel és természetesen nem eső alakjában tértek vissza, hanem az én erejével nyilatkoztak meg az embernek. Az emberek finoman érzékelték azt a sajátságos átváltozást, ami éppen a János-ünnep táján megy végbe a Föld körüli levegőben és melegben.

A mai intellektuális kor embere ezen természetesen átsiklik. Más dolga van, mint a régi korok embereinek. Ugyanúgy délutáni teára, kávéra, színházba kell sietnie, mint egyébként. Olyasmivel foglalkozik, ami nem függ az évszaktól. Mindezek mellett elfelejti azt a finom átalakulást, ami a Föld atmoszférikus környezetében végbemegy.

A régi kor emberei érezték ugyanis, hogy János-nap körül, a nyár derekán, megváltozik a levegő és a meleg, valamilyen növényszerű jelleget ölt. Gondolják csak el ezt az átérzést: a növényvilág folyamatainak finom megérzését. Tegyük fel, hogy ez itt a Föld, mindenütt növények bújnak ki belőle. Az emberek ekkor finoman átérezték mindazt, ami a növénnyel kibontakozik és benne él. Tavasszal a természetet általánosságban éljük át, ezt most már legfeljebb csak a nyelv foglalja magában. Goethe „Faust”-jában találják a „zöldellni” kifejezést. Ki veszi ma észre, amikor „zöldell”, hogy tavasszal a földből előbújó zöld átleng és áthullámzik a levegőn? Ki veszi észre, amikor a természet zöldell és virágzik? Az emberek persze ma is látják. Tetszik nekik a virágzás pirossága, sárgasága, de nem veszik észre, hogy a levegő ilyenkor teljesen megváltozik, különösen a növények beérésekor. Intellektuális korunk elveszítette a növényvilággal való együttélést. Azoknál az embereknél viszont még megvolt. Így azt is megérezték, amikor a zöldellés, virágzás, érlelődés most nem a földből jött elő, hanem a levegőből, a levegő és a meleg árasztott ki fentről (vonalkázott rész) valamilyen növényi jelleget. A levegő és a meleg növényszerűvé válása helyezte tudatukat abba a szférába, ahol azután az én érkezett le zenei-költői módon a kozmoszba felküldött kérdésükre adott válaszként.

Ezeknek az ünnepeknek tehát csodálatosan bensőséges emberi tartalma volt. Kérdést intéztek az isteni-szellemi világmindenséghez. A felelet is megjött, mert ahogy megérezzük a Föld érlelődő, virágzó, zöldellő mivoltát, úgy érezték át az egyébként csak ásványi levegőből felülről leáramló növényszerű jelleget. Ezáltal lépett be régi álomszerű tudatukba, az élet álmába még az én álma is.

Azután elmúlt a János-ünnep, eljött a július és az augusztus, amikor az emberek azt érezték: van énünk, de fent maradt az Égben, csak János-nap idején szól hozzánk. Így vesszük észre, hogy kapcsolat fűz minket az Éghez, védelmébe vette az énünket. János-nap idején mutatja meg nekünk, amikor kitárja az Ég nagy ablakát! De erre meg kell kérnünk. Úgy kérjük, hogy előadjuk János- nap idejének ünnepi tevékenységét, beleéljük magunkat hihetetlenül meghitt, bensőséges zenei költői készülődésünkbe. Ezek a régi ünnepek tehát

megteremtették a földiség kapcsolatát az égivel. Átérzik, ugye, kedves barátaim, hogy az egész ünnepet zeneiség itatta át, zenei költészet, az ősi emberek egyszerű településein néhány napra hirtelen minden költői lett a nyár derekán – ezt azonban a misztériumok jól előkészítették. Az egész szociális életet ez a zenei-költői elem itatta át. Az emberek hittek abban, hogy az év során zajló életükhöz éppen olyan szükségük van erre a táncos-zenés költői hangulatra, mint a mindennapi táplálékra, mert így hozták létre a kozmosz isteni-szellemi hatalmaihoz fűződő kapcsolatukat. Ebből az ünnepből maradt fenn a későbbi korban, hogy a költő például így szólt: „Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét” (Devecseri Gábor fordítása), mert még emlékeztek rá, hogy egykor feltették a nagy kérdést az isteneknek, és azoknak felelniük kellett az emberek kérdésére.

A János-nap idejének ünnepeit gondosan előkészítették, hogy feltegyék nagy kérdésüket a kozmosznak, és a kozmosz tanúsítsa az embernek, hogy van énje, de ezt az Ég vette oltalmába. Ugyanilyen módon készítették elő a téli napforduló ünnepét is, a legmélyebb tél ünnepét, amely most a mi karácsonyunk lett. Ahogyan azonban János-nap idején mindent zenei- költői- táncos elem itatott át, úgy a mélységes tél idejét úgy készítették elő, hogy az emberek tudták: el kell csendesedni, szemlélődőbb élethez kell eljutniuk. Ekkor felidézték mindazt, ami ezekben a régi korokban – amelyekről a történelem nem számol be, csak a szellemtudomány révén tudhatunk felőlük – nyár idején képszerű, megformázott elemekben, táncos zenés ünnepekben érte el tetőfokát, mint előbb elmondtam. Ezalatt mintegy kihúzódott önmagából ez a régi emberiség, hogy énjével az Egekkel egyesüljön, nem törődött azzal, amit ekkor tanultak. Hiszen az ünnepen kívül gondoskodni kellett még mindarról, amit a természetben kellett elvégezni az ember ellátására. A tanulás a téli hónapokra esett, és ez a téli napfordulón ért tetőfokához, ünnepi kifejezéséhez a mélységes téli időben, karácsony idején.

Ekkor a misztériumtanítványok vezetése alatt álló embereket olyan szellemi tevékenységre kezdték felkészíteni, amelyeket nyáron nem végeztek el. Mai kifejezésekkel nehéz leírni, hogy az emberek a szeptemberi, októberi időszakuktól, a mi karácsonyunkig, mivel is foglalkoztak, mert hiszen mindezek nagyon eltértek mai cselekvéseinktől. Arra indították őket, amit ma rejtvényfejtésnek, kérdések megoldásának neveznek. Ezeket valamilyen burkolt alakban tették fel, hogy értelmüket a megadott jelből találják ki. A misztériumtanítványok például valamilyen jelkép értelmezését adták fel azoknak, akiknek ilyesmit kellett tanulniuk. Vagy a mi elnevezésünk szerint rejtvények megfejtését adták fel nekik. A varázsmondás tartalmát a természetre kellett vonatkoztatniuk, ez volt a megoldás. Különös gonddal készítették el azt, ami az egyes népeknél különféle alakot öltött, így az északi országokban később, mint a rúnapálcikák kivetése jött létre, és az így létrejött formákat fejtették meg. A mélységes tél idején foglalkoztak ilyesmivel, és ezek a régi primitív alakban művelt tevékenységek vezettek bizonyos primitív szobrászathoz.

A mai ember paradox jelenségnek találja, hogy ezeknél a régi tudatformáknál a következő sajátságos helyzet állt fenn: október közeledtével olyasmi érvényesült az emberi végtagokban, ami valamilyen tevékenységre törekedett. Nyáron az emberi végtagok mozgását a szántóföld követelményei szabták meg; kezét, az ekére kellett tennie, különféle tevékenységeket kellett folytatnia. Alkalmazkodnia kellett a külső világhoz. Aratás után végtagjai megpihentek, és igényük támadt valamilyen tevékenységre, formázásra kezdtek vágyakozni. Különleges örömet leltek mindenféle plasztikus alak megformálásában. Ahogy János-nap idején felmerült bennük a tánc és a zene intenzív ösztöne, úgy merült fel karácsony felé mindenféle létező lágy anyag gyúrása, alakítása a természetes anyagok felhasználása. Különösen ahhoz volt finom érzékük, ahogy például a víz elkezd jéggé fagyni. Ehhez egészen különös impulzusokat adtak, amikor a jeget valamilyen irányban szétvágták. Ettől a vízben képződött jég sajátságos alakot nyert, elérték, hogy amikor kezüket a vízben tartva, megdermedő kézzel formákat írtak le, a felvert hullámok alatt megfagyó víz a legkülönfélébb művészi formákat öltötte, amelyek aztán természetesen újra elolvadtak.

Az intellektuális korszakban mindebből semmi sem maradt meg, legfeljebb a szilveszter éjszakai ólomöntés. Ilyenkor ólmot öntenek a vízbe, és a keletkezett formákat kell megfejteni. Ez már az utolsó, elvont maradványa a belső emberi ösztönös erő csodálatos természeti tevékenységének, amely például úgy nyilvánult meg, ahogyan leírtam: az ember beledugta a kezét a már megfagyó vízbe, a keze megdermedt, és a vizet hullámokba rendezve próbálta ki, hogy a megfagyó víz milyen csodálatos formákkal reagál.

Az embernek ilyen módon kérdései támadtak, amelyeket a Földhöz intézett. Nyár derekán a zene és a költészet révén fordult kérdéseivel az Egekhez, ezek válaszul az én-érzését küldték álmodó tudatába. A mélységes téli időben, ha meg akart tudni valamit, nem fordult kifelé az Egekhez, hanem a földi elem felé, és kipróbálta, hogy milyen formákat hozhat létre. Ezeken azt vette észre, hogy a keletkezett formák bizonyos módon a bogarakat, lepkéket alkotó formákhoz hasonlóan viselkednek. A Föld természeti működéséből merített plasztikus formákból az a szemlélete adódott, hogy a különböző állati formák általában a földi elemből alakulnak ki. Az ember karácsonykor megértette az állati formákat. Amikor pedig dolgozott, a végtagjait erőltette, még vízbe is ugrott, bizonyos lábmozgásokat végzett, majd kiugrott, és kipróbálta, hogy a megszilárduló víz hogyan reagál, akkor azt vette észre a külső világon, hogy milyen is saját emberi alakja. Ez azonban csak karácsony idején volt így, máskor nem; egyébként csak az állatihoz, a faji jelleghez volt érzéke. Karácsony idején jutott el azután az emberi alak átéléséhez is.

Ahogyan tehát a misztériumok régi korszakaiban az én-tudat közvetítését az Egekből kapták, úgy az emberi alak átérzésének a Föld volt a közvetítője. Karácsonykor az ember megismerte a Föld formáló, plasztikusan alakító erejét, és felismerte, hogy János-napkor, a nyár derekán a szférák harmóniái zengték bele az énjét álmodó tudatába. Így tágították ki a régi misztériumok az ember lényét a különleges ünnepek idején. Egyfelől a Föld környezete nőtt fel az Égbe, hogy az ember megtudhassa, hogy énjét az Egek veszik védelmükbe, énje bennük nyugszik. Karácsony idején, a misztériumok tanítói a plasztikus formálás révén késztették a Földet az emberek kérdésének megválaszolására, hogy az emberben lassanként érdeklődés ébredjen az emberi alak, az összes állati formának az ember alakjában való egyesülése iránt. Az ember a nyár derekán ben- sőleg, énjének megfelelően ismerte meg önmagát, a mélységes tél idején pedig külsőleg tanulta meg emberi alkatának az átérzését. Saját lényének átélését, tulajdonképpeni közérzetét, nemcsak egyszerűen emberi mivoltával, hanem, az év folyamatával való együttélésével szerezte meg. Úgy juthatott én-tudathoz, hogy az Egek kitárták ablakaikat, emberi alakjának tudatáért pedig a Föld bontakoztatta ki titkait. Az ember olyan bensőséges intim módon kötődött az év folyamatához, hogy azt kellett mondania: emberi mivoltomat csakis akkor ismerem, ha nem élek eltompult módon, hanem nyáron az Egekbe emelnek fel, télen pedig belemerítenek a Föld misztériumaiba, a földi titkokba.

Látják, hogy az ünnepi időszakok cselekményeit egykor az emberi élethez tartozónak tekintették. Az ember nemcsak földi lénynek, hanem az egész világhoz tartozó lénynek érezte magát, aki az egész világ polgára. Olyan kevéssé érezte magát földi lénynek, hogy az ünnepek révén kellett a figyelmét felhívni arra, hogy a Föld által jött létre. Ezeket az ünnepeket csak egy bizonyos évszakban tarthatták meg, mert az év folyamatával többé- kevésbé együtt élő emberek nem is tudták volna mindezt más évszakban átélni. Amit az ünnepek révén tapasztalhattak és átélhettek, az a megfelelő évszakhoz kötődött.

Az intellektuális korszakban az ember megszerezte a szabadságát, és már nem élhet úgy együtt a kozmosszal, mint egykor a primitív korban. De mai alkatával is eljuthat ehhez, ha a szellemiséghez kapcsolódik. Az emberiségnek már régóta megvan az én-tudata, és ebbe olyasmi költözött, amit régebben csak a nyári Ég ablakán keresztül szerezhetett meg. Az embernek éppen ezért a kozmosz megértésével kell még valami mást is elsajátítania, és ez túl van az énjén.

Az ember ma természetesnek találja, hogy általánosságban beszéljen emberi alakjáról. Aki belépett az intellektuális korba, már nem érzi olyan intenzíven az állati, faji jelleget. Régebben olyan erő és impulzus érte az embert, amelyet csak a Földből kiindulva kereshetett meg, ma viszont a Föld megértése révén kell a pusztán emberi alaktól eltérő elemhez jutnia, de ezt a megértést nem geológiai és ásványtani, hanem csak szellemi módon kaphatja meg.

Az emberi alakra tekintve, azt mondhatjuk: az igen régi korokban az ember úgy érezte magát ebben az alakban, hogy csak a vérében rejlő külső faji jelleget érezte át, érzései a bőréig már nem jutottak el (a rajzon piros színnel jelölve); a határra nem figyelt. Ma eljutott oda, hogy figyel erre a körül- határoltságra. Ezt érzi az alakján igazán emberinek (kék színnel). Az embernek azonban túl kell jutnia önmagán. Meg kell ismernie az önmagán kívül eső éteriséget és asztralitást. Ez csak szellemtudományos elmélyedéssel lehetséges.

Látjuk tehát, hogy jelenlegi tudatunk annak rovására jött létre, hogy a kozmosszal való összefüggésünk tudatából sok mindent elveszítettünk. Miután azonban az ember szabadságának és gondolatvilágának átéléséhez eljutott, ismét el kell jutnia ahhoz is, hogy a kozmoszt is átélhesse. Éppen ezt akarja az antropozófia, amikor az ünnepek megújításáról beszél, sőt olyan ünnep létrehozásáról, mint Michael őszi ünnepe, amelyről nemrég volt szó. Ismét belülről kell megértenünk, hogy mit is jelenthet az embernek ilyen vonatkozásban az év folyamata. És magasabb rendűvé is válhat, mint egykor volt, ahogy ezt ábrázoltuk.

5 – Dornach, 1923. április 8.

[Együttélés a természet folyamataival a régi misztériumokban. Nyár dereka: fogadd be a fényt. Ősz: nézz körül. Tél: óvakodj a gonosztól. Tavasz: ismerd meg önmagad. Michael ünnepének a lelki bátorság ünnepévé történő megújítása.]

Tegnap azt a kapcsolatot vizsgáltam, amely a régi korokban a misztériumok hatására alakult ki az ember és a természeti folyamatok között. Ezt ma szélesebb látókörre szeretném kiterjeszteni, ezért azzal fogok foglalkozni, hogy mit hittek ezekben a régi korokban mindarról, amit az ember a természeti folyamatok révén kapott a világmindenségtől. Hiszen a tegnapi előadásból megérthették – talán arra is visszaemlékezve, amit a legutóbbi karácsony táján kifejthettem ezekről a témákról, még a tőlünk azóta elragadott Goetheanumban -, hogy az év lefolyásának jelenségeit életfolyamatként érezték át, és ezt még ma is így érezhetjük. Ez a külső folyamat tehát éppen úgy egy mögötte rejlő élőlény kifejeződése, ahogyan az emberi organizmus megnyilvánulásai is egy lénynek, az emberi léleknek a megnyilatkozásai.

Emlékezzünk vissza arra, hogy az emberek a nyár derekán, a mai János-nap idején bizonyos énjükhöz fűződő kapcsolatot éreztek a misztériumok hatására. Ezt az ént ekkor nem tulajdonították azonban kizárólag önmaguknak, hanem az isteni-szellemiség ölébe helyezték. Úgy hitték, hogy a nyár derekán az összes leírt cselekmény révén közelebb jutnak az énjükhöz, amely az év során különben rejtve marad előlük. Az emberek természetesen úgy gondolták, hogy egész lényük az isteni-szellemiség ölében nyugszik. De míg az év háromnegyed részében a hozzájuk tartozó én egyáltalán nem nyilatkozott meg számukra, addig egy negyedében, a János-nap idején kulmináló időszakban, olyan ablakon keresztül nyilvánult meg saját énjük, amely az isteni-szellemiségből jött létre.

Az isteni-szellemi világban megnyilatkozó énjüket azonban nem olyan semleges, közömbös, mondhatnánk, flegmatikus megismerési úton gondolták el, mint ma. Hiszen a mai ember az énről szólva alig gondol voltaképpen valamilyen valóságos kapcsolatra, amely a világhoz fűzi. Mintegy olyan pontnak képzeli az ént, amelyből a tettei kisugároznak, és ahová a megismerései belesugárzanak. Énjéről ma teljesen flegmatikus érzést táplál. Még azt sem mondhatjuk, hogy a tulajdonképpeni egoizmust énjében érezné át, holott éppen ez az ego; mert ha őszinte akar lenni, még azt sem mondhatja, hogy nagyon szereti. Szereti a testét, az ösztöneit, egyik-másik élményét. Az én viszont csak egy kis pontnak érzett szó, amelyben az utóbbiakat többé-kevésbé összefoglalja. Amikor ünnepélyesen megülték még az énhez való közeledést és hosszantartó előkészületeket tettek, hogy énjükkel a világmindenségben találkozzanak, azután azt is átérezték, ahogyan ez az én lassanként visszahúzódik, és magára hagyja az ember testi-lelki lényét – ma fizikai-éteri-asztrális lénynek nevezzük -, ebben a korban valóban átérezték az énnek az egész kozmoszhoz, az egész világhoz fűződő kapcsolatát.

Az énnek a világhoz fűződő viszonyát semmi esetre sem érezték azonban semlegesnek, ha a mai kifejezést használjuk, nemcsak külső jelenségnek fogták fel, hanem lényegében a régi, ősrégi morális világszemlélet középpontjának számított. Nem azt tételezték fel, hogy az embernek a természet nagy titkai nyilatkoznak meg ebben az időszakban. Mint tegnap elmondtuk, az ember elsősorban nem is ilyen természeti titkokra figyelt, hanem úgy érezte, hogy nyár derekán, amikor a fény és a meleg tetőfokára ér, mindenekelőtt azok a morális impulzusok nyilatkoznak meg, amelyeket be kell fogadnia. Ezt az időszakot az isteni moralitás megvilágosodásának érezte. Az akkori zenés, költői, táncos előadások révén mindenekelőtt olyan feleletet akartak az Egektől kapni, amely teljes komolysággal megnyilatkoztatja, hogy mit várnak el morális tekintetben az emberektől.

Amikor a tegnap leírt cselekmények során megtörtént, hogy a rekkenő nyári időben megtartott ünnepeknél villámlás és menydörgés kíséretében hatalmas vihar tört ki, akkor ebben éppen az Egeknek a földi emberiséghez intézett morális intelmét érezték. Ezekből a régi korokból maradt fent a Zeuszról alkotott szemlélet, hogy ő a villámokkal rendelkező menydörgés istene. Ehhez hasonló fűződik a németek Donar istenéhez is. Egyfelől tehát ez volt a helyzet, másfelől pedig a következő.

A nappal telített, meleg, ragyogó természetét, még éjszaka is átérezték, és csak annyiban tettek különbséget, hogy nappal a meleg és a fény eleme telíti a levegőt. Ekkor azok a szellemi követek élnek és mozognak a meleg és a fény elemében, akik révén a magasabb isteni lények hírt akarnak adni magukról, és morális impulzusokkal akarják az embereket felruházni. Ezek a magasabb rendű szellemi lények éjszaka visszahúzódnak, követeik maradnak itt, és a maguk módján nyilatkoznak meg. Különösen nyár derekán érezték így a természet működését és mozgását, a nyári éjszakákon és estéken. Valamilyen valóságban átélt nyári álomként élték át, és általuk különösen megközelítették az isteni-szellemi világot. Ennél a nyári álomnál az volt a meggyőződésük, hogy a természeti jelenségek egyúttal az istenek morális szavai, de különféle elementáris lények is működnek, és a maguk módján mutatkoznak meg az embereknek.

Később a Szent Iván-éji álomnak, a nyári éjszaka álmának felékesítése maradt meg azokból a csodálatos képződményekből, amelyeket az emberi imagináció egykor a nyár derekát szellemileg, lelkileg átszövő jelenségeiből alakított ki. Ezeket azonban a kozmosznak az emberekhez intézett isteni-szellemi-morális erő kisebb-nagyobb megnyilatkozásainak fogták fel. Azt mondhatjuk, hogy ennek a következő elképzelés volt az alapja: nyár derekán az isteni-szellemi világ olyan morális impulzusokkal nyilatkozott meg, amelyeket megvilágosodásuk állapotában oltottak be az emberekbe (lásd a vázlatot). Az emberek a rájuk gyakorolt hatások folytán különösen azt érezték, hogy az emberi viszonyokba valamilyen emberfeletti elem hatolt be. Az ember az ünnepségek átéléséből tudta, hogy ebben az időben önmaga fölé, az emberfelettihez emelték fel, az istenség mintegy elfogadta az ember ilyenkor feléje nyújtott kezét. Minden isteni-szellemi adományt a János-nap megnyilatkozásának tulajdonítottak.

Amikor vége volt a nyárnak és megjött az ősz, hervadtak a levelek, beért a vetés, elhalványult a nyár teljes viruló élete, lecsupaszodtak a fák, az emberek érzéseikbe beleáradt a misztériumok megismerése: az isteni-szellemi világ újra visszahúzódik az embertől, aki érzi, hogy önmagára van utalva, mintegy belenövekszik a szellemből a természetbe. Az ember tehát, amikor az őszbe beleélte magát, úgy érezte, hogy a szellemiségből a természetbe jut. A falevelek ásványivá válnak, a vetés kiszárad, ásványi jellegű lesz. Minden a természet évi elhalása felé közeledik.

Úgy érezték, hogy maga az ember is összefonódik a természettel, amikor a Földön és környezetében, minden ásványi jelleget ölt. Az ember ekkor a belső átélés tekintetében közelebb állt még a külső történésekhez. Úgy is gondolkodott, olyan értelemben is elmélkedett, ahogyan a természettel való összefonódását megélte. Egész gondolkodása ilyen jelleget öltött. Mai nyelvünkön kifejezve, a következőt kellene mondanunk az embernek az ősz közeledtével felmerülő érzéseiről. Kérem, fogják ezt fel úgy, hogy mai kifejezésekkel élek, akkoriban természetesen nem tudtak volna így beszélni. Hiszen akkoriban minden teljesen érzelmi jellegű volt, nem a gondolkodással jellemezték a dolgokat. Mai kifejezéseinkkel, a mi szavainkkal azt kellene mondanunk, hogy az ember úgy érezte át ezt az átmenetet, hogy gondolkodásának iránya, érzelmi színezete megtalálta az átmenetet a szellemi megismerésből a természet megismeréséhez.

Az ember úgy érezte, hogy ősszel nem a szellem megismerésében él, az ősz azt kívánta tőle, hogy ismerje meg a természetet. Az őszbe fordulás idején nincsenek már morális impulzusaink, hanem a természet megismerése kerül előtérbe. Az ember gondolkodni kezd a természetről.

Ez abban a korban is így volt, amikor számításba vették, hogy az ember a kozmoszban élő teremtmény. Ekkor ostobaságnak tartották volna, hogy a természetismeretet, akkori alakjában, nyáron közöljék az emberrel. A nyár dereka arra való, hogy az embert kapcsolatba hozza a világ szellemiségével. Amikor elkezdődött a michaeli időszaknak nevezett periódus, akkor azt mondták, hogy az embert a természet megismerésére ösztönzi mindaz, amit az erdőkben, a fákban, a növényekben maga körül érez. Ez volt az ideje annak, amikor az embernek megismeréssel, töprengéssel kellett foglalkoznia. Ezt ilyenkor a külső élet körülményei is lehetővé tették. Az emberi élet átment tehát a megvilágosodásból a megismerésbe. Ez az egyre fokozódó megismerés időszaka volt.

A misztériumtanítók tanítványaik tanításakor olyan mondásokat közöltek velük, amelyekhez hasonlókat a görög bölcsek mondásaiban találunk. De a hét görög bölcs hét mondása nem azonos az eredeti misztériumokéval. Az eredeti misztériumokban nyár derekára ez a mondás volt érvényben: Fogadd be a fényt!

És a fénnyel voltaképpen azt a szellemi bölcsességet jellemezték, amelyben saját emberi énjük ragyogott.

Őszre olyan mondást alakítottak ki a misztéiumokban, amely arra intett, amit a lelkeknek meg kellene tenni:

Nézz körül!

Közeledett az év kibontakozása, ezzel együtt az is, amit az ember önmagáról, az évvel való kapcsolatáról érzett, közeledett a tél ideje. Belejutunk a téli időszakba, amely magában foglalja a mi karácsonyunkat. Ahogyan az ember nyár derekán úgy érezte, hogy önmaga fölé emelkedik, a kozmosz isteni-szellemi létéhez, úgy a mélységes téli időben mintegy önmagánál alacsonyabban álló fejlődést érzett. Mintha körülmosták volna a földi erők, és őt is magukkal sodornák. Úgy érezte, mintha akarati ösztönös természetét a Földben lévő nehézkedési, romboló erők és egyebek szőtték volna át. Az ember átérezte ezekben a régi korokban, hogy a Földből télen felszálló erők saját lényével egyesülnek, nem hozzánk hasonlóan érzett, amikor csak fázunk és felhúzzuk a csizmát. Érezte a tikkasztó fényes elemmel ellentétes fagyos elem kibontakozását. A fagyosságot ma is érezzük még, mert a testiségre vonatkozik, a régi ember lelkileg érezte át a fagyot kísérő sötétség jelenségét. Mintegy azt érezte, hogy bármerre jár, sötétség száll fel a Földből, és felhő- szerűen magába zárja, csak derékig ugyan, de mégis így érezte. Megint újabb kifejezésekkel jellemezve, azt mondta magában: a nyár derekán a megvilágosodás tárult elém, földi világunkba beáramlott az égi, a földöntúli, most a földi jelleg tör fel.

De a földiséget az őszi forduló idején is átélte, átérezte már némiképpen. Ekkor mégis olyasmit élt és érzett át, ami bizonyos mértékig még a földi természet vele megegyező eleme volt, aminek még köze volt hozzá. Azt is mondhatnánk, hogy az ember lelkületében, érzésvilágában érezte a természeti létet az őszi forduló idején. Most azonban úgy érezte, hogy a földi erők igénybe veszik, behálózzák akarati természetét. Ezt a morális világrend ellentétének érezte. A felhőszerűen beburkoló sötétséggel együtt a moralitással ellentétes erők behálózását is érezte. Rátekeredő kígyónak érezte a Földből felszálló sötétséget, de ugyanakkor még mást is érzett. Már az ősz folyamán is megérezte, hogy megmozdul valami, ma ezt értelemnek nevezzük. Nyáron az értelem kipárolog, és a morális bölcsesség kívülről érkezik, ősszel viszont megszilárdul. A tél közepén valami kígyószerű megnyilatkozást éreztek, ugyanakkor azonban az okosság, a megfontoltság megszilárdulását, megerősödését is. Ez ravasszá és furfangossá tette az embert, és arra ösztönözte, hogy az életben a hasznosság elveit kövesse. Mindezt így érezték. Ahogy ősszel lassanként előjött a természet megismerése, úgy a tél közepén a pokol csábítása, a Gonosz kísértése közeledett az emberhez. Ezt így érezték át. Ha ide azt írjuk: morális impulzus, oda a természet megismerése (lásd az előző rajzot), akkor a mélységes tél idején azt kell írnunk: a Gonosz csábítása.

Ez volt annak az ideje, amikor az embernek ki kellett bontakoztatnia az értelmet, a ravaszságot, a fortélyt, a hasznosságra törekvést, mert ezek amúgy is természetszerűleg egymáshoz kötődtek benne; mindezt megfontoltságával kellett legyőznie. A megvilágosodás idején a régi misztériumbölcsesség értelmében a bölcsesség iránti nyitottságot kívánták meg az embertől, ebben az időben viszont nem ezt kellett kibontakoztatnia. Az ember éppen akkor érezhetett megfelelő ellenállást a Gonosszal szemben, amikor a Gonosz az említett módon nyilatkozott meg: ilyenkor megfontolttá kellett válnia. A megvilágosodástól a megismeréshez, a szellemi megismeréstől a természet megismeréséhez vezető fordulat átélése után most mindenekelőtt át kellett térnie a természet megismerésétől a Gonosz szemlélésére. Ezt így fogták fel. A misztériumtanítványoknak olyan tanításokat akartak adni, amelyek vezérfonalat nyújthattak nekik, így a nyár derekán azt mondták: Fogadd be a fényt – ősszel pedig azt: Nézz körül. A tél közepén ezt mondták:

Óvakodj a Gonosztól!

Arra számítottak, hogy az emberek a megfontoltság, a Gonosztól való óvakodás révén olyan önismerethez jutnak, amely elvezeti őket annak belátásához, hogy az év folyamán eltértek a morális impulzusoktól.

Éppen a tél közepét követő időszakban kellett tudatosulnia az emberben, hogy a Gonosz szemlélése révén eltért a morális impulzusoktól, és ezt megfontoltsággal küzdheti le. Ezért vittek be a bölcsességbe olyasmit, ami vezeklésre vezette rá az embert, amikor belátta, hogy eltért a megvilágosodástól kapott morális impulzusoktól.

Közeledünk a tavaszhoz, a tavaszi fordulathoz. A vázlaton (nyár dereka, ősz, tél közepe) itt van a megvilágosodás, a megismerés, a megfontoltság, és a tavaszba való forduláskor a vezeklés érzése. A megismerés, illetve a Gonosz csábításának helyére, most az úgynevezett megtérés került, az ember a vezeklés révén újra magasabb rendű természete felé fordult. Ha ott azt írtuk: megvilágosodás, megismerés, megfontoltság – itt azt kell írnunk: az emberi természet felé fordulás.

Ha még egyszer visszapillantanak a Gonosznak a tél közepén bekövetkezett csábítására, azt kell mondaniuk: az ember mintegy a Föld szakadékaiba süllyesztve érezte magát, mintha behálózta volna a földi sötétség. Ahogy a nyár derekán mintegy kiszakították önmagából, lelkiségét önmaga fölé emelték, ilyenkor lelki mivolta bensőleg szabaddá tette magát, hogy a Gonosz be ne hálózza a tél közepén. Ezáltal, mondhatnám, a nyár derekával ellentétes kép jelent meg ebben a mélységes télben.

A nyár derekán a természet jelenségei szellemi módon szólaltak meg. Különösen a villámlásban, és mennydörgésben keresték az égi beszédet. A természet jelenségeire tekintettek, de szellemi nyelvüket keresték. János-nap idején még az apróságokban is az elementáris lények szellemi nyelvét keresték odakint. Mintegy az emberen kívül álmodtak.

A tél közepén önmagukba merültek, és az emberen belül álmodtak. A Föld behálózásától elszakadva az emberen belül álmodtak, ha el tudták oldani lelki mivoltukat. Ebből maradt fenn az, ami a téli napforduló után következő tizenhárom éjszaka belső látomásához kapcsolódik. Mindenütt fennmaradt ennek a régi kornak az emlékezete. A norvég Olaf-éneket úgy tekinthetik, mint a régi idők intenzív jelenségeinek későbbi kialakítását.

Ezután a tavasz közeledett. Ez ma eltávolodott valamennyire; a tavasz ideje akkor jobban a tél felé hajlott. Az egészet az év három periódusára osztva szemlélték. Ezek a dolgok össze is tolódtak, de azért azt tanították, amit elmondok. Ahogy a nyár derekán azt mondták: Fogadd be a fényt – ősszel, Mihály- nap idején: Nézz körül – a téli időszakban, amikor a mi karácsonyunk van: Óvakodj a Gonosztól – úgy a megtérés idejére olyan mondásuk volt, amelyet csak erre az időszakra tartottak hatásosnak:

Ismerd meg önmagad!

Ezt éppen a természet megismerésével állították szembe.

Óvakodj a Gonosztól – ezt így is mondhatnánk: óvakodj, hőkölj vissza a Föld sötétségétől. De nem ezt mondták. Míg a nyár derekán a fény külső természeti megjelenését bölcsességnek tekintették, tehát mintegy természeti módon beszéltek, télen már nem ezt mondták volna: Óvakodj a sötétségtől – hanem ennek morális értelmezését: Óvakodj a Gonosztól.

Mindenütt megmaradt ezeknek az ünnepeknek a visszhangja, amennyire csak értették ezeket a jelenségeket. Természetesen, minden megváltozott, amikor bekövetkezett a Golgota nagy eseménye.

Jézus születése az ember megkísértésének legintenzívebb időszakára, a téli időszakra esett. Arra az időre, amikor az embert körülfogták a földi hatalmak, és mintegy belesüllyedt a Föld szakadékaiba. A Jézus születéséhez kapcsolódó mondák egyike azt mondja, hogy Jézus barlangban jött a világra, ezzel a legrégebbi misztériumokban átélt bölcsességre utal: hogy az ember rátalálhat arra, amit keresnie kell, bárhogy körülfogta azt a földi sötétség, amely miatt áldozatul eshet a Gonosznak. Ennek a visszhangja volt aztán, hogy a vezeklést a tavasz közeledésének idejére tették.

A nyár derekának ünnepét az emberek természetesen még sokkal kevésbé értik, mint az év többi ünnepét. Mennél jobban betört az emberiségbe a materializmus, annál kevésbé vonzódtak a megvilágosodáshoz, és ehhez hasonlókhoz. A mai emberiség számára rendkívül fontos az az időszak, amely elvezet az emberekben még tudat alatt maradó megvilágosodástól az őszi időhöz. Ez az a pont, ahol az embernek be kell jutnia a természet ismeretébe, hogy megragadja benne az isteni szellem megismerésének a képmását. Ennek legjobb emlékünnepe a Mihály-napi ünnep. Ha helyesen ünneplik meg, úgy a következő kérdés általános emberi felfogása indul ki belőle: hogyan találják meg jelenkorunk dicsőséges természetismeretében a szellemi megismerést, hogyan alakítják az ember természetismeretét szellemi megismeréssé? Más szavakkal, hogyan győzhető le az, ami önmagában véve ember alatti jelleggel hálózná be az embert?

Fordulatnak kell bekövetkeznie. A Mihály-napi ünnepnek meghatározott értelmet kell nyernie. Ez akkor jön létre, ha át tudjuk érezni a következőket. A természettudomány a világ fejlődésének egyik oldalával ismertette meg az embert. Például azzal, hogy az alacsonyabb rendű állati organizmusokból az idők folyamán, magasabb rendű, tökéletesebb szervezetek jöttek létre, egészen az emberig, vagy pedig azzal, hogy az ember embrionális fejlődése során egymásután állati formákat ölt fel az anyaméhben. Ez csak az egyik oldal. A másik akkor tárul lelkünk elé, amikor azt mondjuk: az embernek eredeti isteni-emberi alapokról kellett kibontakoznia. Ez az eredeti emberi kiindulás (a rajzon világos vonalkázás), az embernek ebből kellett mai kibontakozásához eljutnia. Először le kellett lassanként vetnie magáról az alacsonyrendű állatokat, majd fokozatosan az összes többi állati formát. Leküzdötte, kiválasztotta, levetette ezeket (sötét vonalkázás). Ezáltal jutott eredeti rendeltetéséhez.

Ez az embrionális fejlődésnél is így van. Lassanként levetjük mindazt, aminek nem kell jelen lennie. Ezáltal nem kapjuk meg azonban a mai természetismeret valóságos értelmét. Mi a mai természetismeret értelme? Ez benne van ebben a mondatban: a természetismeret azt mutatja meg, amit az emberismeretből ki kell zárni. Miért van ez így? Ez azt jelenti, hogy ma az embernek tanulmányoznia kell a természettudományt. Miért? Amikor belenéz a mikroszkópba, tudja, hogy itt nincs szellemiség. Ha távcsövön át tekint a világtér messzeségébe, az nyilatkozik meg számára, ami szintén nem szellemi. Ha fizikai-kémiai laboratóriumban kísérletezik valamiképpen, ugyancsak az nyilatkozik meg számára, ami nem szellemi.

A régi korok emberei még meglátták a szellem átcsillanását a mai természet szemlélésekor. Ma azért kell a természetet megismernünk, hogy azt mondhassuk: mindez nem szellem, ez a téli bölcsesség. A nyári bölcsességnek más alakra van szüksége. Az embernek a szellemnélküliséget, a szellemelleneset is meg kell ismernie, hogy indítékot, szellemi impulzust kapjon. Azt is be kell látnunk, amit ma még senki sem ismer el. Ma például, mindenki azt mondja: ha van egy kis szabad szemmel nem látható élőlény, akkor mikroszkóp alá helyezem, és így már látom. Be kell látnunk azonban, hogy ez a nagyság hazug; kitágítottam az élőlényt, és már nem is ez van itt, hanem a kísértete. Már nem a valóságot látom. Hazugságot tettem a valóság helyére! A mai szemlélet ezt őrültségnek tartja, pedig éppen ez az igazság. Amikor belátjuk, hogy a természettudományra azért van szükség, hogy az igazsággal ellentétes képből indítékot kapjunk az igazságra, akkor fogunk olyan erőt kifejleszteni, amelyre jelképesen Michael sárkányon aratott győzelmével utalhatunk.

Ami ehhez tartozik, az, mondhatnám, szellemi módon voltaképpen már az Annalesben is megvan, de az emberre vonatkoztatták, amikor már nemigen sejtették, hogy mi él az év folyamatában. Ekkor a bölcsesség fogalmát hozzáfűzték ahhoz, ami a megvilágosodáshoz vezet, a bátorság fogalmát pedig ahhoz, ami a megismeréshez vezet. A megfontoltság maradt (lásd a vázlatot) az igazságosság fogalmát pedig ahhoz fűzték, ami a vezeklésnek felelt meg. Ez a négy plátói erény fogalma: bölcsesség, bátorság, megfontoltság, igazságosság. Amit az ember azelőtt az év lefolyásának életéből kapott, azt bevették az emberbe. Ez a Mihály-nap ünnepén jön majd egészen különösen tekintetbe: az emberi bátorság tiszteletének, a michaeli bátorság emberi megnyilatkozásának ünnepévé kell válnia. Mi tartja vissza a mai embert a szellemi megismeréstől? Lelki bátortalanság, hogy ne mondjuk, lelki gyávaság. Az ember mindent passzív módon akar befogadni, úgy akar a világ elé ülni, mint valami moziba, hogy mindent a mikroszkóp és távcső mondjon el neki. Nem saját szellemét és lelkét akarja aktívan eszközzé edzeni. Nem akar Michael követője lenni. Ehhez belső bátorságra van szükség. Michael ünnepének a belső bátorság ünnepévé kell válnia. Akkor a bátorságnak, az emberi lélek belső bátorságának ünnepi kisugárzása az év többi ünnepének is megfelelő tartalmat fog adni.

Folytatnunk is kell ezt az utat: ami azelőtt kívül volt, azt be kell fogadnunk az emberi természetbe. Ma már nem az a helyzet, hogy az ember csak ősszel bontakoztathatja ki a természet megismerését. Az ember csak azáltal tudja a szabadságát kibontakoztatni, hogy minden összeilleszkedik benne. Mégis úgy van, hogy bár megváltozott értelemben, de újra szükség van az ünnepek megtartására. Régen az istenek megajándékozták ilyenkor a földieket, az ember közvetlenül megkapta ezeken az ünnepeken az égi hatalmak adományait. Ma képességeit magában hordozza, az ünnepi gondolat változása révén ezek az emlékezés ünnepeivé váltak. Így az ember beleírja a lelkébe, hogy mit kell önmagában véghezvinnie.

Így az lenne a legjobb, ha a Mihály-nap, amit az ősz kezdetén ünnepelünk, a legintenzívebb hatású emlékünnep lenne, mert ilyenkor az egész természet jelentős kozmikus nyelven beszél. A fák lecsupaszodnak, a levelek elhervadnak. A lepkék egész nyáron átröpködték a levegőt, a bogarak telezümmögték, de most minden állat visszahúzódik. Sok állat téli álomba merül. Minden megbénul. A természet tavasszal és nyáron saját működésével segítette az embert, de most visszavonul. Az ember önmagára van utalva. A természet most elhagyja, ezért lelki bátorságának kell most felébrednie. Ez arra utal, hogy Michael ünnepét a lelki bátorság, erő és aktivitás ünnepének foghatjuk fel.

Ez az ünnepi gondolatnak lassanként megadja az emlékezés jellegét, erre már egy hatalmas felszólítás is utalt, rámutatva arra, hogy a jövőben az adományozás ünnepei emlékünnepek lesznek, vagy legyenek. Ez a hatalmas felszólítás legyen az alapja minden ünnepi gondolatnak, a még újra létrejövő ünnepeké is: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ez az emlékezés felé forduló ünnepi gondolat.

Ahogy a Krisztus-impulzus tartalmának elevenen kell tovább hatnia, alakot öltenie, és nem maradhat holt termék, úgy annak a gondolatnak is érzés- és gondolatkeltő módon kell tovább hatnia, amelyhez visszatekintünk. Meg kell értenünk, hogy az ünnepeknek fenn kell maradniuk, még ha az ember meg is változik, és ezért az ünnepeknek is változniuk kell.

6 – Bécs, 1923. szeptember 27.

[Világnézeti elemek és az embert meghatározó impulzusok Michael sárkánnyal vívott harcának képében.]

Ha bizonyos körökben szó esik az antropozófiáról, úgy egyéb nem találó megjegyzések mellett még azt is elmondják, hogy az antropozófia intellektuális, túlságosan intenzíven apellál a tudományos értelemre, és kevéssé veszi tekintetbe az emberi lelkület igényeit. Éppen ezért választottam e rövid előadássorozatnak – amit nagy örömömre ismét itt Bécsben tarthatok önöknek – a következő témát: „Az antropozófia és az ember lelkülete”.

A civilizáció intellektuális fejlődése az utóbbi 3-4 évszázadban valóban kizárta a megismerésből az emberi lelkületet. Bár ma mindegyre fáradhatatlanul hangsúlyozzák, hogy az ember nem maradhat meg a józan száraz értelemnél és a maga véleményeinél, ha azonban megismerésről van szó, mégis kizárólag erre az értelemre építenek. Másfelől mindegyre hangsúlyozzák, hogy az ember lelkületének érvényre kell jutnia, de mégsem hagyják érvényesülni. Tagadják minden lehetőségét annak, hogy valahogyan kapcsolatba kerüljön kint a világ titkaival, az emberi lelkületet mintegy az ember személyes ügyeire korlátozzák – csak a legszemélyesebb emberi dolgok döntsenek felőlük. Ma először, mondhatnám, történelmi jellegű visszaemlékezésben szólunk arról, hogy ez az emberi lelkület az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban megismerő jelleggel is megszólalhatott, nagy, hatalmas képeket varázsolhatott az ember lelke elé, hogy megvilágító hatásuk révén megtalálja helyét a világ egész menetében, a kozmoszban, az idő folyamatában. Amikor az emberi lelkület még a világszemlélet jellegével szólalhatott meg, akkor lényegében éppen ezek a képek alkották e világnézetek legfontosabb elemét. A nagy átfogó kozmikus összefüggéseket ábrázolták, és az embert e nagy átfogó kozmikus összefüggésekbe helyezték.

Ma az egyik hatalmas, fenséges képet szeretném lelkük elé vetíteni, hogy megalapozzam vele az emberi lelkület antropozófus szempontból való további tárgyalását. E képnek is az ismét említett módon kellett hatnia, és egyike azoknak, amelyeknek mindenekelőtt új módon – kell erről még beszélünk – a jelenkorban ismét eljutnia az emberhez. Valamennyien ismerik a képet, amiről ma beszélni szeretnék, az emberek tudatában azonban részben lassanként elhalványult e kép értelme, részben pedig félreértették. Michael sárkánnyal vívott harcának, küzdelmének a képéről szeretnék beszélni. Hiszen ez még sok embert megragad, de valóságos mélyebb tartalma, mint mondtam, elhalványult, vagy pedig félreértik; legalábbis nem úgy kerül az ember lelkületéhez, mint egykor, sőt ahogyan még a XVIII. században is sok ember lelkületében megvolt. Ma fogalmunk sincs róla, hogy mi minden változott ilyen vonatkozásban, és milyen sok az úgynevezett okos emberek által fantasztikusnak nevezett képet tekintettek a régi világszemléletek igen lényeges részének. Így volt ez különösen Mi- chael és a sárkány küzdelmének a képével.

Ha az ember ma elgondolja, hogy hogyan is fejlődött a Földön, akkor materialista világnézete értelmében oda jut, hogy mostani viszonylag tökéletesebb emberi alakját egyre tökéletlenebb alakokra, fizikai állati elődökre vezesse vissza. Így a mostani embertől, aki belső lelki-szellemi módon tudja saját lényét átélni, valójában sokkal materiálisabb lényekhez jutunk el, mintha az ember a materiális léthez sokkal közelebb álló lényektől származnék. Azt feltételezik, hogy a matéria fokozatos fejlődéssel jutott el a szellemi átélésig. Még viszonylag nem is olyan régen, más felfogás uralkodott, voltaképpen ennek az ellentéte. Azok a XVIII. századi emberek, akiket nem kezdett ki a materialista szemlélet – sokan voltak még, akiket nem kezdett ki -, lelki szemükkel az emberiség őskorába visszapillantva nem „kevésbé emberi” lényeket láttak az őseikben, hanem az embernél szellemibb lényeket. Olyan lényekre tekintettek, akik szellemi mivoltuk révén nem öltöttek még olyan értelemben fizikai testet, mint a mai földi ember, egyébként e régi korokban még a Föld sem létezett. Olyan lényekre tekintettek, akik magasztosabb, szellemibb módon éltek és – durván kifejezve – sokkal hígabb, szellemibb szubsztanciájú testük volt. Az emberek olyan szféráról beszéltek, ahol nem a mai emberhez hasonló lényeket gondoltak el, hanem legfeljebb étertesttel és nem fizikai testtel rendelkező magasabb lényeket, mintegy az ember őseit. Olyan korba tekintettek vissza, ahol még az úgynevezett magasabb rendű állatok sem léteztek, legfeljebb csak azok, amelyeknek utódai a mai tengeri kocsonyás állatok. A Földet megelőző bolygón ők képezték az ember alatt élő állatvilágot, felette viszont olyan lények birodalma volt, akik legfeljebb étertesttel rendelkeztek.

Ha „A szellemtudomány körvonalai” című könyvem értelmében soroljuk fel a magasabb hierarchikus lényeket, bizonyos vonatkozásban ma is még az akkori emberelőd elgondolását kapjuk meg más alakban. Ezek az angyal, arkangyal, és arché lények akkori alakjukban mindenekelőtt nem hivatottak még olyan értelemben a szabadságra, ahogyan ma az embernél beszélünk erről. Akaratukat nem úgy élték át – ha érzésüket szavakba foglaljuk – hogy „valamit önkényesen akarunk”. Ezek a lények nem önkényesen akartak valamit, hanem azt akarták, ami isteni akaratként áramlott lényükbe. Akaratuk teljesen benne élt az isteni akaratban. Azok az isteni lények, akik felettük álltak vagy állnak, és kapcsolataikban a világ isteni kormányzását jelentik, mintegy az arkangyalok és angyalok alsóbb szellemei révén „akartak”. Így ezek az alsóbb szellemek mindenképpen a felettük álló isteni-szellemi akarat értelmében és irányában fejtették ki akaratukat.

E régebbi emberiség eszméinek világa alapján azt mondtuk, hogy a régi korban nem érkezett még el annak az ideje, hogy olyan lények fejlődhessenek ki, akik a szabadság érzését hordozzák a tudatukban. Ez az időpont az isteni-szellemi világrend értelmében egy későbbi korszakba került. Az isteni akarat elhatározásából a szellemi lények egy része ekkor fog majd szabad akarathoz jutni. Saját szabad akarathoz akkor kell majd eljutniuk, amikor a világ fejlődésében elérkezett ennek az ideje. Ma mindezt nem úgy kívánom leírni, hogy valahogyan már bizonyítsam is antropozófus szempontból, erről majd a következő napokban beszélünk. Azokat az elképzeléseket akarom leírni, amelyek éppen a XVIII. századig ott éltek a legfénylőbb szellemekben. Történelmileg kívánom ábrázolni, mert míg történelmi alakjuk lelkünk elé áll, új szemléletünk is támad arról, ahogy ezek az elképzelések más formában ismét megvalósíthatóak.

Ekkor azonban – így gondolták ezek az emberek – e szellemek közül, akik kozmikus sorsuk szerint valójában benne éltek az isteni szellemek akaratában, akadtak bizonyos számban olyan lények, akik saját akaratukat mintegy le akarták választani az isteni akaratról, emancipálni akarták az isteni akarattól. Emberfeletti gőgben olyan lények támadtak, akik akaratuk szabadságához akartak jutni, mielőtt elérkezett volna a szabadság beérésének az ideje. E lények vezetőjének, a legjelentékenyebbnek azt tartották, aki azután a „sárkányban” öltött alakot, ő ellene harcol Michael. Michael fent maradt azoknak a lényeknek a birodalmában, akik akaratukat továbbra is a felettük álló isteni szellemi akarattól kívánták függővé tenni.

Az isteni-szellemi akarathoz való ragaszkodásból fakadt Michael impulzusa, hogy helyesen cselekedjék azzal a lénnyel, aki – mondhatnám – „idő előtt” ragadta meg a szabadságot. Mert az angyalok arkangyalok, archék hierarchikus lényének alakja egyszerűen nem volt alkalmas egy olyan lény számára, akinek az említett módon, az istenségtől emancipált szabad akarattal kellett rendelkeznie. Ilyen alaknak a világ fejlődése során csak később kellett létrejönnie, nevezetesen az emberi alaknak. De mindez olyan korba helyeződött, amikor a Kozmosz összefüggésében az emberi alak még nem volt lehetséges; még a magasabb rendű állati alakok sem, csak azok az alacsonyrendű állati formák, amelyeket jellemeztem. Így, mintegy kozmikusan ellentmondásos alaknak kellett létrejönnie. A lázadó szellemnek ebbe kellett mintegy beleömlenie. Nem lehetett „állati” forma, ez csak később jöhetett létre, nem lehetett az akkor általános, mintegy lágy anyagban élő állati forma sem. Csak olyan állati forma lehetett, amely eltért a fizikai világban lehetséges állati alakoktól, de mivel kozmikus ellentmondást kellett kifejeznie, mégis állathoz hasonló alakot kellett felvennie. És az akkor egyedül lehetséges létrehozható alak a „sárkány” alakja volt. Természetesen lefestve, vagy másként ábrázolva különféleképpen fogták fel; többé vagy kevésbé találóan ábrázolják, aszerint, hogy ábrázolója betekint-e belső imaginációval egy lázadó akaratot tápláló lény akkori lehetőségeibe. Ez az alak azonban semmiképpen sem foglal helyet a fizikai világban az állatok sorától az emberig lehetségessé vált alakok között. Érzékfelettinek kellett maradnia! Ilyen érzékfeletti alak azonban nem létezhetett abban a birodalomban, ahol a magasabb hierarchikus lények, arkangyalok, angyalok stb. vannak, mintegy át kellett helyezni a fizikai fejlődés során keletkezett alakok közé. Ez a „sárkány lezuhanása az Égből a Földre.” Michael tette, hogy ez az alak mintegy állatfeletti, érzékfeletti formát öltött, nem maradhat azonban az érzékfeletti világban, mivel érzékfeletti mivolta ellenére ellentmond az érzékfeletti világnak, ahol lázadása előtt tartózkodott. Így helyezték ezt az alakot a fizikai világba, de érzékfeletti, fizikai felett álló módon. Abban a birodalomban élt, ahol az ásványok, növények, állatok vannak a már kialakult Földön. Azonban nem úgy élt, hogy az ember szeme úgy láthatta, mint ahogyan a megszokott állatokat látja. Ha lelki szemünk mintegy a magasabb kozmikus tervben szereplő világokra néz, akkor imaginációiban a magasabb hierarchikus lényeket látja. Ha az ember fizikai szemével a fizikai világot nézi, úgy azt látja, ami a különböző természeti világokban jött létre, egészen az ember fizikai-érzéki alakjáig. Ha azonban lelki szemünk a fizikai természetre tekint, akkor az „ellenfél” ellentmondásos alakját látja! És a régebbi kor emberei a sárkány egész létrejöttében Michael tettét látták, aki olyan alakban maradt a szellem birodalmában, ami megfelelt a szellemi birodalomnak.

És most létrejött a Föld, és vele az ember, és az embernek úgy kellett létrejönnie, hogy mintegy kettős lénnyé alakult: lényének egyik szellemi-lelki részével az úgynevezett mennyei, érzékfeletti világba kellett felérnie, másik, fizikai-éteri részével a földi természetként, új égitestként létrejött természethez kellett tartoznia, és erre az égitestre helyezték az ellenfelet, a lázadó szellemet. Itt kellett létrejönnie az embernek. Ő volt az a lény, aki az eredeti, alapvető elhatározás szerint ebbe a világba tartozik. Az ember a Földhöz tartozott, a sárkány nem tartozott a Földhöz, de ide helyezték.

Most gondolják el, hogy az ember mit talált a Földön, amikor fejlődése folyamán a Földdel együtt létrejött? Azt találta, ami a régebbi természeti birodalmakból fejlődött ki, mint külső természet, és tendenciája alapján ásvány-, növény- és állatvilágunkban kulminált, ő pedig elérte saját fizikai emberi alakját. Ezzel találkozott. Vagyis más szavakkal, az úgynevezett emberen kívüli természettel találkozott. Mi volt ez? Ez annak a folytatása volt, és még ma is annak a folytatása, amit a legfelső teremtő hatalmak gondoltak el a folyamatos fejlődés tervében. Az ember tehát kitekinthet a külső természetbe, átéli azt lelkületében, szemlélheti az ásványokat mindazzal, ami összefügg az ásványvilággal, kitekinthet a csodálatos kristályalakokra, de a hegyekre, felhőkre és más formákra is, és ezt a külső természetet mintegy elhaltnak, élettelennek látja. Az élettelent azonban, amit az egykori isteni világ helyezett ki magából, úgy szemléli, ahogyan az élő emberből válik ki halálakor az emberi holttest – itt mindenesetre más jelentéssel. Ha az ember találkozik az emberi holttest látványával, ez nem tehet rá kedvező benyomást, tehet azonban az, ami bizonyos értelemben isteni holttest, ami magasabb fokon holttest, és az ásványvilágban jött létre, és amit úgy tekinthetünk, hogy formája, alakja az eredeti alaknélküli, élő isteni jelleget tükrözi vissza. Az ezután következő magasabb természeti világok, az eredeti alaknélküli isteni lét további tükröződését jelentik. Az ember kitekinthet az egész természetre, és úgy érezheti, hogy ez az emberen kívüli természet az Istenség tükre a világban.

A természetnek végső soron ezt is nyújtania kell az ember lelkülete számára. Legyünk képesek arra, hogy naivan, tépelődés nélkül, örömet, szimpátiát érezzünk egyik-másik természeti lény megpillantásánál, talán belső ujjongást, lelkesedést is a természet formái, sarjadása virágzása nyomán. Ami pedig nem tisztázódik bennünk teljesen ennél az ujjongásnál, lelkesedésnél, a természet iránt érzett túláradó örömnél, ott lelkünk mélyén, egész érzésvilágunkban, bensőséges rokonságot kell átélnünk ezzel a természettel. Ha ez homályosan jut is a tudatunkra, mégis elmondhatjuk: az istenek kihelyezték önmagukból saját tükrüket a világba. Az én lelkületem ugyanezektől az istenektől származik, ha más módon is, de ugyancsak őtőlük ered. Emberi lelkületünket valójában minden, a természet iránt érzett belső ujjongásnak, örömnek, a természet üdeségét belső elevenséggel átélő, szabadon kitörő érzésnek arra kellene ráhangolódnia, hogy rokonságot érezzen azzal, ami a külső természetben, mint az istenség tükre él.

Az ember úgy folytatja azonban a fejlődését, hogy magába fogadja a természetet – táplálkozással, lélegzéssel – szellemi módon pedig úgy, hogy a természetet érzékszerveivel szemléli és észleli. Az ember tehát háromféleképpen fogadja be a külső természetet: táplálkozik, lélegzik, és észlel. Ezáltal kettős lény. Szellemi-lelki lénye a magasabb hierarchikus lényekkel rokon, lényének egy részét pedig a külső természetből kell kialakítania. Ezt magába fogadja. Mint táplálékot, vagy mint a lélegzés serkentőjét fogadja magába, sőt még olyan finom éteri módon is, ahogy az érzékelés folyamatában él. Így folytatódnak benne a kinti természetben látható folyamatok. Mindez ösztönként, hajlamként, állati gyönyörként éled fel az emberben, animális jelleggel merül fel az emberi természet mélyéről.

Nézzük meg jól: a kinti csodálatosan megformált kristály- és ásványtömegek hatalmas hegyekké halmozódnak, a vízben újabb ásványtömegek áradnak különféleképpen a Földre. Itt van a magasabb alakító képességgel rendelkező, előttünk kisarjadó növény szubsztanciája és lénye, itt vannak a legkülönfélébb állati alakok, és itt van magának az embernek a fizikai alakja. Minden külső élet az istenség tükre, csodálatos naiv ártatlanságban áll az ember lelkülete előtt, mert az istenséget tükrözi, és alapjában véve nem is egyéb tiszta tükörképnél. Csak meg kell értenünk ezt a tükrözést. Az ember először nem az intellektusával értheti meg, hanem – ahogy a következő előadásokban is fogjuk hallani – éppen lelkületével. Ha azonban lelkületével igazán felfogja, akkor az istenség tükrének látja. A régebbi korokban lelkületével értette meg, most erről beszélünk. Jelenleg viszont azt szemléli, ami kint él a természetben, a sókban, a növényekben, az állati testrészekben, amelyek azután saját testébe kerülnek, megfigyeli a sarjadást a növények ártatlan zöldjében és az állati testben, és megfigyeli még a naiv módon jelenlevő animális jellegűt is. Bensőleg szemlélve az ember meglátja, ahogy ezek hajlamként, állati, animális vágyként, ösztönként gerjednek fel benne: látja, hogy a természet mivé válik benne.

A XVIII. század megvilágosodott emberei közül még sokan így éreztek. Elevenen átérezték még a különbséget a külső természet és az ember által elfogyasztott, belélegzett, észlelt természet között. Valóban átérezték a „naiv” külső érzékelhető természet és az emberi belsőben forrongó érzékiség különbségét. Az ebben élő különbség még sok ember számára csodálatosan éles elevenségben volt jelen. A XVIII. század folyamán leírták önmaguknak és tanítványaiknak a természetet és az embert, és azt is, ahogyan mindketten beszorultak Michael és a sárkány küzdelmébe.

Még a XVIII. század emberének lelki szeme előtt is ezt a poláris ellentétet látjuk: a kinti természet elementáris ártatlanságát és az emberben bűnössé vált természetet. Így most emlékeznünk kell a sárkányra, akit Michael állított a természet világába, mivel nem találta méltónak arra, hogy a szellem világában maradjon. A sárkány kint az ásványok, növények, sőt, az állatok világában sem öltötte fel egyik természeti lény formáját sem, alakja ellentmond a természetnek. Azt a számunkra talán sok tekintetben fantasztikus „sárkányalakot” öltötte fel, amelynek az érzékfelettiben kell maradnia. Nem juthat bele ásványba, növénybe, állatba, és fizikai emberi testbe sem. De bejuthat oda, amivé a külső ártatlan természet vált most a fizikai emberi testben a felgerjedt ösztönélet vétkének alakjában! A XVIII. században tehát még sokan azt gondolták, hogy a sárkányt, a régi kígyót levetették az Égből a Földre, itt azonban nem volt először hajléka; később azonban az ember lényében építette ki védőbástyáját, és így most az emberi természetben sáncolta el magát!

Így Michael és a sárkány hatalmas képe még az ember bizonyos megismerését nyújtotta e kor számára. Ha a XVIII. század számára az akkori kornak megfelelő antropozófiát akarnánk nyújtani, úgy arról kellene beszélnünk, hogy a sárkány hajléka az emberben alakult ki, ahogyan a külső természetet táplálkozásával, légzésével és észlelésével magába fogadta. A sárkány benne lakik az emberi természetben. Azt lehet mondani, hogy, a XVIII. század emberének lelkületében ez még olyan pontosan benne élt, hogy egészen jól elképzelhetnénk, mi történt volna, ha a XVIII. század ilyen emberei valamilyen szellemi látót esetleg egy idegen égitestre telepítettek volna, és lerajzoltatták volna vele a Földet. Akkor ez a látó, úgy rajzolta volna le a Földet, hogy mindaz „sárkánymentes”, ami az ásványi, növényi és állati létben, vagyis az emberen kívül él, az ember animális lényét azonban befonja a sárkány, és így alkot vele földi lényt. Ezáltal azonban még a XVIII. század embereinek a helyzete is megváltozott ahhoz a helyzethez képest, amelyből az ember előtti kor egésze származott. Az ember előtti kor szempontjából Michael sárkány elleni harcát mintegy objektív külsőbe kellett helyezni, most azonban a sárkányt kívül sehol sem találhatták meg. Hol volt tehát a sárkány? Hol kellett keresni? Mindenütt, ahol a Földön emberek vannak! Itt volt. Ha tehát Michael folytatni akarta misszióját, amely az ember előtti korban, az objektív természetben létezett, amikor a sárkányt, mint „világállatot”, külsőleg kellett legyőznie, úgy most harcát, az emberi természet belsejében kellett lefolytatnia. Michael küzdelme már régóta, az ősi ókor óta, de éppenséggel a XVIII. századig, az ember belsejébe került. Akik erről beszéltek, azok tudták, hogy olyan esemény került az ember belsejébe, ami régebben kozmikus esemény volt. Azt mondták: nézzétek az ősi korokat, úgy kell elképzelni, hogy Michael a sárkányt akkor vetette le az Égből a Földre, ez az esemény az emberen kívüli világokban játszódott le. És nézzétek az újabb kort. Végig kell gondolnunk, hogy az ember hogyan érkezik a Földre, hogyan fogadja magába a külső természetet és alakítja át úgy, hogy a sárkány birtokba veheti. Ettől fogva Michael sárkánnyal vívott harcát a Földre kell helyezni

Az ilyen gondolatmenet nem volt olyan absztrakt, ahogyan ma olyan gyakran mondják. Ma lehetőleg rövid lélegzetű gondolatokkal szeretnek megelégedni. Azt mondják, hogy régebben az emberek az ilyen eseményeket, mint Michael sárkánnyal vívott küzdelme, kívülre helyezték; de a fejlődés folyamán az emberiség bensőségesebbé vált, és ezért az ilyen történést már csak belülről szemlélik. – Nem kell irigyelnünk azokat, akik ilyen absztrakcióknál megrekednek, az emberi gondolat világtörténelmi menetét azonban egészen bizonyosan nem tudják követni. Mert ahogyan most leírtam, az történt, hogy Michaelnek a sárkánnyal vívott külső kozmikus harca az ember belső lényébe helyeződött, mivel a sárkány már csak az emberi természetben találta meg a helyét. Így jutott azonban a Michael- problémába az emberi szabadság csírája, hiszen az ember pusztán automatává vált volna, ha küzdelme ugyanúgy folytatódik benne, ahogyan azelőtt kívül zajlott. Ahogy a küzdelem az ember belsejébe helyeződött, úgy mintegy külsőlegesen, absztrakt módon szemlélve, az ember magasabb természetének az alacsonyabbal vívott harcává vált. Az ember tudata számára azonban ez csak olyan alakot ölthetett, amely elvezette az embereket ahhoz, hogy Michael érzékfeletti világokban élő alakjához feltekintsenek. A XVIII. században alapjában véve még számos olyan útbaigazítás létezett, amely arra irányult, hogy hogyan juthatnának Michael szférájába, hogy Michael erejének segítségével küzdjék le magukban a saját animális lényükben élő sárkányt.

Ha a XVIII. század mélyebb szellemi életébe pillantunk, láthatjuk, hogy festőileg ábrázolták az ilyen embert. Külsőleg az emberi alak alsó animális részében a sárkány tekereg, és még a szívet is körülfonja. Az ember mögött azonban – mivel az ember a magasabb rendűt fejének hátulsó részével észleli – Michael külső kozmikus alakja túláradóan, ragyogóan, kozmikus lényét megtartva, de az ember magasabb természetének bensejében tükröztetve jelenik meg, úgy, hogy az ember saját étertestében Michael kozmikus alakjának éterikus tükörképét nyújtja. Az ember fejében akkor még Michael sárkányt szétzúzó ereje is feltűnt volna, de lehatolva egészen a szívig. Úgy, hogy a sárkány vére a szívből az ember végtagjaiba áramlik.

A XVIII. században még számosan hordozták magukban Michael sárkánnyal vívott belső emberi harcának a képét. Ez a kép egyben az akkori kor számos emberének értésére adta, hogy hogyan győzze le a „felső” segítségével az „alantast”, ahogyan kifejezték, és hogy az embernek szüksége van Michael erejére saját élete szempontjából. Látják, kedves barátaim, az értelem felfogja a Kant-Laplace féle elméletet, a Kant-Laplace féle ősködöt, esetleg valamilyen spirális ködöt, ezekből elkülönülnek a bolygók, középen megjelenik a Nap, az egyik bolygón lassanként létrejönnek a természet világai és az ember. A jövőbe tekintve pedig mindez ismét bekerül a természeti lét nagy temetőjébe. Az értelem csakis így foghatja fel a dolgot. Mivel pedig ez az értelem lassanként egyeduralomra tett szert az emberi megismerésben, ezért alakult a világ szemlélete az egész emberiség számára fokozatosan olyanná, mint amilyen most. Azoknál az embereknél azonban, akikről ma beszéltem, mondhatni, a lélek szeme tevékenykedett. Értelmében az ember izolálhatja magát a világtól, hiszen mindenkinek saját feje van, saját gondolatokkal. Lelkületében azonban nem képes erre, mert lelkülete nem a fejhez, hanem az ember ritmikus organizmusához kötődik. Az a levegő, ami most énbennem van, nemrég még nem volt bennem, általános levegő volt, és amint ismét kilélegzem, újra általános levegő lesz. Az embert csak a feje izolálja, a feje teszi a Föld remetéjévé. Még szerveiben sem ilyen izolált, lelkületének fizikai organizációjában, hanem az általános kozmoszhoz tartozik, csak a kozmosz egy darabja. Lelkületünk azonban lassanként elvesztette „látását”, csak fejünk lett látóvá. Fejünk azonban csak az intellektualitást fejleszti ki, izolálja az embert. Amikor az ember még lelkületével látott, akkor a kozmosz értelmezésére, magyarázatára nem absztrakt gondolatokat vetített bele, hanem grandiózus képeket, mint éppen Michael sárkánnyal vívott harcának képét. Ekkor az ember a saját természetében és lényében élőt úgy látta, ahogy az a ma leírtak szerint a világból, a kozmoszból alakult ki. Mintegy a belső michaeli küzdelem megelevenedését látta az emberben, az antroposban, amint kialakul a külső kozmikus michaeli harcból. Látta az antropozófia kifejlődését a kozmozófiából. Így a régebbi világszemlélethez visszatérve, az absztrakt hideget és józanságot árasztó, intellektualitásukkal lehűtő gondolatoktól mindenütt képekhez jutunk el. Ezek közül az egyik leggrandiózusabb Michael képe a sárkánnyal vívott küzdelmében, Michaelé, aki először a Földre taszította a sárkányt, mondhatnám, ez a sárkány itt foglalhatta el „emberi erődítését”. Ezután Michael a jellemzett módon az emberben harcolt a sárkány ellen.

A lelkünk elé állított képen Michael kozmikusan az ember mögött tartózkodik; az emberben Michael éteri képmása él, ez viszi véghez a tulajdonképpeni harcot az emberben, így válhat az ember lassanként szabaddá a michaeli küzdelemben, hiszen nem Michael viszi véghez a harcot, hanem

az ember odaadása, és Michael ezáltal létrehozott képmása. A kozmikus Michaelben még mindig ott él az a lény, akihez az ember feltekinthet, és aki eredetileg létrehozta a sárkánnyal vívott kozmikus küzdelmet. Az események valóban nem csak a Földön történnek. A Földön zajló események az ember számára alapjában véve érthetetlenek, ha nem tekinti őket az érzékfeletti világban történő események képének, ha okait nem látja meg az érzékfeletti világban. Ezt a következő módon szeretném jellemezni. A ma „antropomorf”-nak megítélt módon kell beszélnem róla, bár nehéz elmesélnem emberi szavakkal azt, ami az érzékfeletti világban játszódik le!

Az emberek úgy gondolták, hogy amikor Michael a sárkányt a Földre vetette, ez a messzi, régmúlt emberelőtti időkben történt. Később azonban megjelent a Földön az ember, és a már leírt dolog következett be: Michael sárkánnyal vívott küzdelme egyre inkább belső emberi küzdelemmé alakult. Éppen a XIX. század vége felé mondhatta Michael, hogy a kép annyira megsűrűsödött az emberben, hogy az ember képes benső észlelésére, átérezheti lelkületében a sárkány legyőzőjét, legalább képében átérezheti valamelyest. A XIX. század utolsó harmada valóban rendkívül lényeges az emberiség fejlődésében. A régebbi korokban az emberben először Michaelnek csak mintegy halvány képe jelent meg, aztán ez egyre markánsabbá vált, és a XIX. század utolsó harmadában

a következő helyzet jött létre: a régebbi korokban erőteljes, láthatatlan érzékfeletti sárkány az ösztönökben, hajlamokban, kívánságokban és az animális emberi vágyban hatott. A szokásos tudat számára ez érzékalatti marad, az ember animális lényében él. Itt azonban él, elevenen létezik, feltüzeli az embert, hogy fokozatosan emberalattivá változtassa, benne él mindabban, ami az embert le akarja süllyeszteni. Az volt a helyzet, hogy Michael mindig maga lépett közbe az emberi természetnél, hogy az emberek ne süllyedjenek túlságosan mélyre. A XIX. század utolsó harmadában azonban az volt a helyzet, hogy Michael képe olyan intenzívvé vált az emberben, hogy úgyszólván csak az ember jóakaratától függött, hogy érzéseit felfelé irányítva tudatosan felemelkedjen Michael képéhez, hogy egyfelől – mintegy át nem világított érzelmi élményben – a sárkány képe nyilatkozzék meg számára, másfelől pedig – szellemi szemléletben és mégis már a szokásos tudata számára – Michael fénylő alakja állhasson lelki szemei előtt. Így tárulhat az ember elé lelkületének e tartalma: a sárkány ereje itt hat bennem, le akar húzni; nem látom, de érzem, hogy önmagam alá akar süllyeszteni. De a szellemiségben látom a sugárzó angyalt, a sárkány legyőzése mindig az ő kozmikus feladata volt. Lelkületemet e fényalakra koncentrálom, fényét lelkembe ragyogtatom. Az így beragyogott és átmelegített lelkület Michael erejét hordozza magában, és az ember szabad elhatározásából lesz képes arra, hogy Michaellel szövetkezve emberalatti lényében legyőzze a sárkány erejét.

Ha a legszélesebb körökben kifejlesztenék azt a jóakaratot, hogy az ilyen képzetet vallásos erővé emeljék, és minden lélekbe bevéssék, akkor mai életünk nem halovány ideákkal rendelkezne, ahogyan ma reformeszmék és egyebek alakjában mindenütt megtalálhatók, hanem olyasmivel, ami ismét bensőleg ragadhatja meg az egész embert, mivel bevésődhet eleven érzületébe, és ez eleven létének pillanatától fogva valóban élő kapcsolatba kerül az egész Kozmosszal is. Akkor Michael fénylő gondolatai volnának első hírnökei annak, hogy az ember ismét belépett az érzékfeletti világba. A megismerő látás vallásosan elmélyülne, bensőségessé válna. Az ember ezáltal előkészülne az év ünnepeire, hiszen ezek megértése már csak homályosan ködlik fel a régi időkből, és így teljes tudatával ünnepelné szeptember naptári hónapjának végén, ősz elején Mihály ünnepét. Ennek akkor lesz csak ismét jelentősége, ha képessé válunk arra, hogy ilyen eleven látomásunk legyen. Ha ezt a Mihály-ünnepet elevenen át tudjuk élni, és jelenkorunk ösztönös szociális impulzusává tudjuk tenni, akkor – mivel itt az impulzusok közvetlenül a szellemiből erednek – ez az impulzusok koronájának vagy voltaképpen kezdetének tekinthető, és ezekre van szükségünk, ha a mai hanyatlásból ki akarunk emelkedni. Az ideálokról való beszédhez akkor olyan ideált fűzhetnénk, ami nem az emberi fejből vagy szívből

származik, hanem a kozmoszból szól hozzánk. És amikor a fák elveszítik lombjukat, a virágok termőre fordulnak, a természet elküldi hozzánk az első fagyot, és megkezdi téli, holt állapotát, akkor meg- érezhetnénk a szellemiség kibontakozását, amihez az embernek kapcsolódnia kell – úgy, ahogyan húsvétkor érezzük a viruló, sarjadó tavaszt. Akkor a kozmosz polgáraiként olyan impulzusokat hozhatnánk az életbe, amelyek, mivel nem elvont gondolatok, nem maradnak absztrakt impulzusok módjára hatástalanok, hanem hatékonyságuk közvetlenül bebizonyosodik. Az élet csak akkor kap ismét lelki tartalmat, ha lelkületünk impulzusait a kozmoszból tudjuk kibontakoztatni.

7 – Bécs, 1923. szeptember 28.

[Az ember felelős a kozmoszért. Az antropozófus gondolatokat az élet hatalmainak kell éreznünk.]

Amit tegnap Michael sárkánnyal vívott küzdelmének régi elképzeléséről elmondhattam, az már utalás lehetett arra, hogy korunknak valamilyen módon ismét életre kell keltenie az ebben a hatalmas képben rejlő, az emberiségnek – mint láttuk – nem is olyan túlságosan régi korszakából származó világszemléleti elemeket. Hiszen a tegnapi előadás különböző részeiben arra utalhattam, hogy ez a képzet sok lélek számára még a XVIII. században is teljesen eleven volt. Mielőtt megbeszélném a következő előadásokban, hogy mi vezethet korunk szelleméből, igazi szellemi szemléletéből ennek a képzetnek az újjáélesztéséhez, epizódszerűen közbeiktatva általánosabb antropozófiai gondolatmenetet kell ma önök elé tárnom. Ebből kiderül, hogy ezt a jelzett elképzelést hogyan eleveníthetjük fel újra olyan módon, hogy ismét igazi erővé váljon az emberiség gondolkodásában, érzésében és cselekvésében.

Ha megfigyeljük a mai embernek a természethez és az egész világhoz fűződő viszonyát, a mai viszonyt egészen elfogulatlanul a régebbi korokéval összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy a mai ember alapjában véve valóban remete a kozmikus hatalmak tekintetében, hiszen születésével a fizikai létbe kerül, és földi létét megelőző korára nem emlékszik úgy vissza, mint valamikor az egész emberiség. Az ember csak az értelem és az emlékezés erőinek használatát sajátítja el, földi életének idejére emlékezik. Az emberi fejlődés régebbi korszakaiban az emberiség a földi létet megelőző élményeire is visszatekintett, olyan élmények valóságos emlékezete gyulladt fel benne, amelyeket mint szellemi-lelki lény élt át földi élete előtt. Az embert egyrészt az teszi ma mintegy a világ remetéjévé, hogy nincs tudatában annak, hogy földi élete a szellemi léthez kapcsolódik. Másfelől a kozmosz távolába veti a tekintetét, elnézi a csillagok és csillagképek külső alakját, de nincs már belső szellemi kapcsolatban a kozmosz szellemiségével. Még tovább haladva: az ember a természet világaira tekint a Földön, a növények sokféle szépsége, a hegyek nagysága, a felhők vonulása veszi körül. De itt is arra kell szorítkoznia, ami az érzékeire hat. Ha a természet gazdagságához intimebb, mélyebb kapcsolat fűzi, gyakran még attól is fél, hogy elveszítheti a természet naiv szemléletét. De bármennyire szükséges is volt az emberiségnek ez a fejlődési fázisa ahhoz, hogy a szabadság tudatának, érzésének átéléséhez eljusson, olyan szükséges volt az is, hogy teljes öntudathoz jusson, azokhoz a belső erőkhöz, amelyek teljes mértékben felkeltik benne az ént. Vagyis, mint mondtuk, bármilyen szükséges volt is az ember remeteélete a kozmoszban, ez csak egy olyan korba való átmenet során lehetett így, amelyben az ember ismét visszatalál

a szellemiséghez, hiszen mindennek és minden lénynek mégiscsak ez az alapja. A szellemiséghez való visszatalálást azzal az erővel kell elérnünk, amit megkaphatunk, ha a michaeli eszmét igazi alakjában, korunknak megfelelő alakban, helyes értelemben tudjuk megragadni.

Michael impulzusának át kell hatnia gondolati, érzelmi és cselekvő életünket. Természetesen nem elegendő, ha most azt halljuk, hogy Mihály ünnepének ismét fel kell elevenednie az emberiségben, és időszerű hozzáfűzni az év többi ünnepéhez, nem elegendő azt mondani, hogy kezdjünk hozzá, hogy megünnepeljük Mihály ünnepét! Kedves barátaim, ha a világban el kell érnünk azt, amire az antropozófia törekszik, akkor az antropozófusok intézkedéseiben természetesen nem szerepelhet a világban ma megszokott felületesség; az antropozófiából kisarjadó dolgoknak a legintenzívebb komolysággal kell létrejönniük. Hogy ebbe a komolyságba kissé beleéljük magunkat, kérem, gondolják végig, hogy az egykor eleven, ma pedig elhalványult ünnepek hogyan illeszkednek az emberiség fejlődésébe. Vajon a karácsony, vagy a húsvét ünnepe néhány ember elhatározásából eredt, akik kimondták, hogy elgondolásuk szerint ünnepet ülnek az év bizonyos időszakában, és ehhez megteszik a szükséges előkészületeket? Természetesen nem így történt. Hiszen, hogy a karácsony ünnepe bekerüljön az emberiség életébe, ahhoz Jézus Krisztusnak kellett megszületnie, e ténynek kellett a Föld világtörténelmi fejlődésébe lépnie, be kellett következnie egy hatalmas eseménynek. És a húsvét ünnepe? Nem lett volna a világon semmi értelme, ha nem a Golgotai Misztérium révén létrejött események emlékünnepe volna, ha ez az esemény nem nyúlt volna döntő módon az egész emberiség fejlődése számára a Föld történetébe. Ha ezek az ünnepek ma elhalványultak, ha karácsony és húsvét ünnepén már nem érezzük ezek teljes komolyságát, úgy ennek talán éppen oda kellene vezetnie, hogy Jézus Krisztus születésének és a Golgotai Misztériumnak intenzívebb megértése révén mélyítsük el újra ezeket az ünnepeket. De olyan gondolat semmi esetre sem támadhat bennünk, hogy ezekhez az ünnepekhez ugyanilyen felületes módon még egyet hozzáfűzve, most ősszel egyszerűen „megalapítjuk” Mihály ünnepét. Kell lennie valaminek, ami éppen úgy döntő lehet az emberiség fejlődésében – ha talán kisebb mértékben is -, mint valamennyi, az ünnepekhez vezető esemény. Egészen biztosan el kell jutnunk oda, hogy teljes komolysággal ünnepelhessük Mihály ünnepét, és a Mihály-ünnep megértésének az antropozófiai mozgalomból kell kisarjadnia. De ahogyan a karácsonyhoz és a húsvéthoz külső események, a lét objektív eseményei vezettek, úgy valaminek teljesen meg kell változnia az emberiség belső életében, hogy egy ilyen cselekvésre határozza el magát. Az antropozófiának alapvető élménnyé kell válnia, olyan élménnyé, amelyről az ember valóban hasonló módon szólhat, mint akkor, amikor a Jézus Krisztus születésében, vagy a Golgotai Misztériumban rejlő egész erőt átérzi. Mint mondottam, ez Mihály ünnepének esetében talán kisebb mértékben következik be, de valami ilyen lelket átformáló erőnek kell támadnia az antropozófiai mozgalomból. Hiszen azt szeretnénk, hogy az antropozófia ilyen lelkeket átformáló erőt kapjon. Erre csak úgy válik képessé, ha valóban élménnyé válik mindaz, ami – mondhatnám – a „tanításaiban” rejlik. Éppen ma vetítünk lelkünk elé néhány élményt, amely az antropozófia révén költözhet az ember lelkébe.

Az ember lelki életében megkülönböztetjük a gondolkodást, az érzést és az akaratot; és különösen az érzésre tekintve, emberi lelkületről beszélünk. Gondolkodásunkat hidegnek, száraznak, józannak, mintegy szellemileg kimerítőnek találjuk, ha a gondolatok absztrakt formában élnek lelkünkben, ha érzésünk melegét, lelkesedését nem tudjuk a gondolatokba juttatni. Csak akkor nevezhetünk valakit „kedélyesnek” ha megnyilatkozó gondolataiból lelkületének belső melege áramlik felénk. Valójában csak akkor tudunk valakihez közel jutni, ha nem csak kötelességtudóan, korrektül cselekszik velünk és a világgal szemben, hanem ha észrevesszük cselekedetein, hogy szívének lelkesedése, a természet és valamennyi lény iránti szeretete, melegsége áramlik belénk. Így ez az emberi érzület, mintegy a lelki élet közepén foglal helyet.

Az ember kozmikus remetévé válása folytán a gondolkodás és az akarat bizonyos jelleget kapott, de valójában leginkább az emberi érzület öltött ennek hatására bizonyos jelleget. A gondolkodás kiteregetheti tökéletes számításait a világmindenségről, talán élvezi is a számítások éleselméjűségét, de nem érzi meg, hogy alapjában véve milyen távol van az élet meleg lüktetésétől. Sok ember megelégszik talán korrekt, kötelességtudó cselekvésével, anélkül, hogy igazán érezné, hogy e józan cselekvések közepette élete csak fél élet. Egyik sem jut igazán közel az emberi lélekhez. Az ember egész lényéhez igen közel kerül azonban az, ami a gondolkodás és az akarat között van, mindaz, amit az emberi lelkület foglal magában. És ha olykor úgy hisszük, hogy némelyek különös adottságai folytán jelen korunkban az is kihűlhet, aminek lelkületét valójában fel kellene hevítenie, emelnie, lelkesítenie, úgy ez illúzió. Végül is az a helyzet, hogy az ember – paradox kifejezéssel – szükség esetén kedélytelen lehet azzal szemben, amit bensőleg tudatosan él át, de nem lehet kedélytelen anélkül, hogy ez valahogy meg ne ragadja mégis emberi lényét. Ha lelkileg el is viseli az ember, esetleg érzéketlenségével kényszeríti magát e kedélytelenségre, ez más formában mégis megtámadja egész lényét, beveszi magát egész fizikai organizációjába, egészségébe, betegségébe is. Korunk sok hanyatló jelensége alapjában véve éppen e kedélytelenséggel függ össze, sokan kerültek ilyen állapotba. Ha tegnap elkezdett elmélkedésünket kissé elmélyítjük, úgy jobban kidomborodik, hogy ezek az általános értelmű mondatok mit is jelentenek.

A mai civilizációba egyszerűen csak belenövekvő ember látja, észleli ugyan a külső világ dolgait, absztrakt gondolatokat fűz hozzájuk, a kedves virág, a fenséges növény esetleg szívbeli örömet, megnyugvást okoz neki, ha pedig fantáziája is van, akkor bizonyos belső képet is alkot róluk, de nincs sejtése arról, hogy a növényvilághoz mélyebb kapcsolat fűzi -, hogy először ezt az egy dolgot ragadjuk ki. Hiszen valamilyen szellemi szemlélethez csakugyan nem elegendő, hogy újra meg újra a szellemet emlegessük, hanem a körülöttünk lévő dolgokhoz fűződő igazi szellemi kapcsolatunknak kell tudatosodnia bennünk. Ha egy növényt a ma szokásos módon szemlélünk, akkor egyáltalán nem sejtjük, hogy a növényben egy elementáris lény rejtőzik, szellemiség rejtőzik, hogy minden növényben rejlik valami, amit nem elegendő megnézni és absztrakt képzetet alkotni róla, ahogy ezt ma tesszük. Mert minden növényben egy elementáris szellemi lény rejlik, de úgy, hogy mintegy elvarázsoltan van benne. És alapjában véve csak az szemléli a növényt helyesen, aki azt mondja magában: ez minden szépségével együtt egy elvarázsolt szellemi lény, akinek mélységes kapcsolata van az emberrel. Az ember valójában olyan bensőségesen kötődik a világhoz, hogy nem járhat a természetben anélkül, hogy a világhoz fűződő intim kapcsolatai ne volnának számára intenzíven fontosak. És ha a mező lilioma kihajt a csírából, és virágozni kezd, akkor – megszemélyesítés nélkül – egészen intenzíven el kell képzelnünk, hogy a liliom „vár valamire”. Ezt emberi szavakkal kellett elmondanom, de az emberi szavak természetesen nem teljesen találóak a dolgokra, viszont mégiscsak kifejezik a dolgokban lévő realitást. Ez a liliom voltaképpen valamire vár, amikor kibontakoztatja leveleit, és különösképpen virágát. Azt mondja magában: az emberek elmennek mellettem, megnéznek, és ha elegendő emberi szem vetette rám pillantását, akkor – mondja a liliom szelleme – felszabadulok a varázslat alól, és útnak eredhetek a szellemi világokba! Bizonyára azt mondják: sok olyan liliom nyílik, amit nem lát emberi szem. Ezeknél más a helyzet, az ilyen liliomok másként szabadulnak meg a varázslattól. Mert a liliomra tekintő első emberi szem határozza meg, hogy ezt a liliomot feloldja a varázslat alól. A liliom kapcsolatba kerül az emberrel, amikor az ember pillantása első ízben vetődik rá. Környezetünkben mindenütt ott vannak ezek az elementáris lények, és valójában így szólnak hozzánk: ne olyan absztrakt módon tekintsetek a virágokra, ne alkossatok felőlük csupán elvont képeket, forduljatok szívvel, érzéssel a virágok szellemi-lelki lakóihoz! Ők a ti réveteken óhajtanak kiszabadulni elvarázsolt állapotukból! Voltaképpen az emberi létnek az ásványok, növények és állatok elvarázsolt elemi lényeinek állandó megváltásában kellene eltelnie.

Az ilyen ideát egész szépségében átérezhetjük. De éppen helyes szellemi értelmében megragadva érezhetjük át olyan megvilágításban, hogy az egész kozmoszba általa illeszkedünk bele teljes felelősségünkkel. És ahogyan az ember jelenleg a szabadság fejlődésének kultúrkorszakában a virágokhoz kapcsolódik, az valójában csak „kóstolgatás”, hiszen voltaképpen innia kellene. Kóstolgat, amikor fogalmakat és ideákat alkot, holott innia kellene, lelkületében hozzákötődve a körülötte lévő dolgok és lények elementáris lényeihez.

Azt mondtam, hogy azokra a liliomokra nem kell gondolnunk, amelyeket az ember nem lát, csak azokra, amelyeket emberi pillantás ér, ezek akkor rászorulnak az emberi lelkülethez fűződő kapcsolatra. Nos, tehát: a hatás a liliomból indul ki! Míg az ember a természetet járja, állandóan különféle nagyszerű, hatalmas szellemi hatások érik a természet jelenségei révén. Aki e jelenségekbe be tud pillantani, az valójában állandóan tapasztalja mindannak végtelen sokféleségét és nagyszerűségét, ami a természet elementáris szellemisége révén áramlik mindenfelől az emberhez. És beleáramlik. A természetbe áradó érzékfelettiség szellemi mivoltában állandóan az ember felé áramlik a külső természet tükréből, amely az isteni szellemiség tükre, ahogy tegnap kifejtettem a külső képzet értelmében.

Az emberben azonban először ott van az erő, amit tegnap sárkány-erőként jellemeztem, Michael harcol a sárkánnyal, küzd ellene (a következő napokban még pontosabban megbeszéljük ezeket a dolgokat az igazi antropozófus elképzelés értelmében). Utaltam arra, hogy e sárkánynak állathoz hasonló az alakja, de valójában mégis érzékfeletti lény, ellenszegülése miatt taszították érzékfeletti lényként az érzéki világba, és most itt lakik. Utaltam rá, hogy csak az emberben létezik, mivel a külső természetben nincs meg. A külső természet ártatlan, az isteni-szellemiség tükre, és semmiféle köze sincs a sárkányhoz. Tegnap leírtam, hogy hogyan lakozik az ember lényében. Minthogy azonban az érzéki világban élő érzékfeletti lény, ezért azon nyomban magához vonzza mindazt az érzékfeletti elementáris erőt, ami a természet messzeségeiből áramlik az emberhez, összekapcsolódik vele, és ahelyett, hogy az ember lelkiségével, érzületével megváltaná, mondjuk, a növények elementáris lényeit elvarázsolt állapotukból, a sárkányhoz köti őket, alsóbbrendű természetébe süllyeszti őket, oda, ahol a sárkány tartózkodik. Mert a világon minden benne van a fejlődés áramlatában, és a fejlődés legkülönbözőbb útjait járja. Az ásványokban, növényekben és állatokban élő elementáris lényeknek magasabb léthez kell felemelkedniük, mint ahogyan ez a jelenlegi ásványokban, növényekben és állatokban lehetséges. Erre csak úgy képesek, ha áthaladnak az emberen. Az ember valóban nem csak azért él a Földön, hogy megalapítsa a külső kultúrát; az embernek a világ egész fejlődésében kozmikus célja van, és ez olyan dolgokkal kapcsolatos, mint amelyeket az imént leírtam: a földi létben alacsonyabb fokon álló elementáris lények magasabbra fejlődésével, mivel ezeket a magasabb fokra szánták és el is juthatnak a fejlődés magasabb fokára, ha az ember bizonyos kapcsolatba kerül velük, és mindez helyesen történik.

Az emberi fejlődés régi ösztönös korában valóban úgy volt, hogy az emberek lelkületében ott élt a lelki-szellemi, és ez éppoly magától értetődő volt számukra, mint a természeti tények; a világ fejlődése valóban előrehaladt, amikor a lét áramlása megfelelő módon hatolt át az emberen. Azonban éppen abban a korszakban, amelynek most kell lezárulnia, és magasabb szellemiséghez előrehaladnia, az történt, hogy az emberben számtalan elementáris lény a sárkány martaléka lett. Hiszen a sárkány lényege éppen az, hogy szomjazza és élvezi az elementáris lényeket, mindenfelé lopódzkodva be szeretne habzsolni minden növényt és ásványt, hogy magába szívhassa a természet elementáris lényeit. Össze akar ugyanis kapcsolódni velük, saját lényét át akarja velük hatni. Az emberen kívüli természetben ezt nem teheti meg, csak az emberen belüliben. Csak az emberi természetben teheti meg, mert csak ott létezhet. Ha ez így folytatódnék, akkor ez a Földet pusztulásra ítélné, akkor a földi létben feltétlenül a tegnap megbeszélt sárkány győzne. Egészen meghatározott okból győzne: hiszen ha az emberi természetben mintegy teleszívja magát elementáris lényekkel, akkor történik valami. Mégpedig fizikailag, lelkileg és szellemileg.

Szellemileg a következő történik. Ha a sárkány nem szívná fel az emberben a külső elementáris lényeket, akkor sohasem jutna a pusztán materiális külvilág ostoba hiedelméhez, ahogyan ezt a természettudomány ma feltételezi, sohasem jutna ahhoz, hogy holt atomokat feltételezzen, és hasonlókat, mint mostanában, és sohasem jutna olyan haladást gátló törvényekhez, mint az erő és energia megmaradása és ezekhez hasonlók. Az ember tekintetét az tereli el a dolgok szellemiségétől, hogy a külső elementáris lények benne tartózkodnak; ha kifelé tekint, akkor már nem a szellemit látja a dolgokban, ami közben belé költözött, csak a holt anyagot látja.

Lelki téren a következő történne. Amit az ember valaha is – így nevezném – a „lélek gyávaságában” nyilatkoztatott meg, az a sárkány által felszívott elementáris erőkből ered. A lélek gyávasága bizony igen elterjedt! Az ember nagyon is jól tudja, hogy bizonyos helyzetekben ezt vagy azt kellene tennie, bizonyos helyzetben ez vagy az a helyes. De nem tudja rászánni magát, nem tudja megtenni, valami lelki súly nehezedik rá: a sárkány testében lévő elementáris lények hatnak benne.

És fizikailag mi történne? Az embert sohasem gyötörnék a betegségek úgynevezett kórokozói, ha az imént leírt szellemi hatások révén teste nem válna a bakteriális hatások megfelelő talajává. E dolgok egészen a fizikai organizációba is behatolnak. Azt mondhatjuk: ha az embert helyesen szemléljük szellemi, lelki és fizikai állapotában, akkor látjuk, hogy ma milyen is e három irányban, hogy három irányban szakadt el a szellemiségtől – mindenesetre helyes céllal, szabadságának megszerzése céljából – és már nincsenek benne azok a szellemi erők, amelyek az övéi lehetnének. Látják, az embert életének e háromszoros gyengülése tartja vissza a szellemiség hatóerejének átélésétől, az, amivé a teleszívott sárkány alakult benne.

Kedves barátaim, az antropozófiát kétféleképpen lehet átélni. Közöttük még számos árnyalat is létezik, csak a két szélsőséges módot kívánom említeni. Az egyik ez: az ember leül a székre, veszi a könyvet, elolvassa, és „egészen érdekesnek”, vigasztalónak találja az ember számára, hogy létezik „szellem”, halhatatlanság. Igen, jóleső, hogy ilyesmi létezik, és hogy az ember lelkileg nem hal meg, amikor testileg halott. Az embert az ilyen világnézet jobban kielégíti, mint a materialista, úgy veszi fel, mint esetleg a földrajz absztrakt gondolatait. Csak éppen vigasztalóbb az, amit az antropozófia nyújt. Ez az egyik mód: úgy állnak fel, ahogy leültek, csak bizonyos megnyugvást kaptak az olvasmányoktól. Beszélhetnénk olvasmányok helyett, előadásokról is. Más módon is hathat az emberre az antropozófia, úgy, hogy például Michael sárkánnyal vívott küzdelmének eszméjét úgy veszi fel, hogy valójában bensőleg átalakul, fontos, döntő élményt jelent számára, és alapjában véve más emberként kel fel ennek olvasása után. E kétféle mód között még mindenféle árnyalat is létezik.

Az olvasók előző típusára például egyáltalán nem lehet számítani a „Michael-ünnep újjáélesztésére” vonatkozóan, csak azokra számíthatunk, akik legalábbis megközelítőleg akaratukban hordozzák az antropozófia eleven felvételét. Éppen azt kellene átélnünk az antropozófiai mozgalomban, hogy az először „gondolatként” befogadott gondolatokat szükségképpen életerőként érezzük át. Most egészen paradox dolgot mondok: olykor az antropozófia ellenfeleit könnyebb megérteni, mint a híveit. Az ellenfelek szerint az antropozófus gondolatok fantasztikusak, nem felelnek meg a valóságnak. Elutasítják, nem értik őket. Az ilyesmi viszont jól érthető, a legkülönbözőbb okok felhozhatók mellette, ez többnyire a gondolatoktól érzett öntudatlan félelem, de mindenféleképpen valamilyen viszonyt fejez ki. Gyakran az történik azonban, hogy a gondolatokat felveszik ugyan, de a gondolatok révén, amelyek eltérnek mindattól, amit egyébként felvehetnek a világban, még annyit sem éreznek, mintha bokájukat egy elektromos készülék érintené és rázná meg! Akkor az elektromos szikra révén legalább testileg éreznek valamilyen rezzenést. Ha nincs meg ez a lélekbe csapó szikra, az roppant fájdalmas. Ez éppen azzal kapcsolatos, hogy korunkban az embert nemcsak a fizikaiság- nak, hanem a szellemiségnek is meg kell ragadnia, meg kell fognia. Az ember kerüli az ütközést, a rángatást, nem kerüli azonban azt, hogy olyan gondolatok közeledjenek hozzá, amelyek más világokról szólnak, és jelenkori érzéki világunkba speciális módon illeszkednek be, és azt sem kerüli el, hogy a gondolatokkal szemben ugyanolyan közönyösen viselkedjék, mint az érzéki gondolatokkal szemben.

A Michael-erő az a felemelkedés, hogy a szellemi gondolatok úgy ragadhassanak meg bennünket, mint a világ valamely fizikai ténye! A szellemi gondolatok iránti bizalom az, ha hajlamosak vagyunk rá, hogy egyáltalán befogadjuk őket, úgy hogy tudjuk: ezt vagy azt az impulzust a szellemből merítem: átadom magam neki, megvalósításának eszköze leszek! Bekövetkezik az első kudarc – nem tesz semmit! Bekövetkezik a második – ez sem számít! A századik kudarc sem! Mert egy szellemi impulzus igazságát sohasem a kudarcok döntik el, ha hatását belülről átláttuk és megragadtuk. Egy szellemi impulzusban akkor van csak igazi bizalmunk bizonyos időpontban, ha azt mondjuk: száz kudarc ért, ez azonban legfeljebb azt bizonyítja, hogy ebben az inkarnációmban nem jöttek létre számomra az impulzus megvalósításának feltételei! Az impulzus helyességét azonban saját jellege révén látom meg. És ha az impulzus realizálásához szükséges erők csak száz inkarnáció múlva jönnek létre bennem – egy szellemi impulzus hatóerejéről vagy hatástalanságáról annak saját természetén kívül semmi sem győzhet meg! Ha elképzelik, amint az ember lelkületében nagy bizalom alakul ki valamilyen szellemi dologhoz, ha elgondolják, hogy az ember sziklaszilárdan ragaszkodhat a szellemben diadalmasnak látott dolgokhoz úgy, hogy akkor sem pártol el tőle, ha a külső világ mégannyira ellene is szól – ha mindezt elképzelik, akkor fogalmat alkothatnak arról, hogy a Michael-erő, a Michael- lény voltaképpen mit is akar az embertől. Mert csak akkor láthatják, hogy mi is a szellembe vetett nagy bizalom. Valamilyen szellemi impulzust el lehet halasztani, még a teljes inkarnáció tartamára is, de ha egyszer megragadtuk, akkor sohasem szabad meginogni abban, hogy bensőnkben ápoljuk és fejlesszük; csakis így tudjuk megőrizni az elkövetkező inkarnációinkra. És ha a szellem iránt érzett bizalom ilyen módon olyan lelkiállapotot hoz létre, hogy a szellemit ugyanolyan realitásként tudjuk átélni, mint a lábunk alatt lévő talajt, amelyről tudjuk, hogy nélküle egy lépést sem tehetnénk, akkor lelkületünkben átérezzük, hogy Michael valójában mit is kíván tőlünk.

Kétségtelenül elismerhetik, hogy a szellem iránt érzett aktív bizalom az emberiség utóbbi évszázadai, sőt utóbbi évezrede során végtelenül lecsökkent, és ma valójában a legtöbb ember számára az élet nem is támasztja azt az igényt, hogy az ilyen bizalom kifejlődjön. Ennek azonban be kellett következnie. Voltaképpen mit mondok ki ezzel? Azt, hogy az ember alapjában véve lerombolta maga mögött a Michael-erőkhöz vezető hidat. A világban azonban történt közben egy és más. Az ember bizonyos mértékben elszakadt Michael erejétől, hiszen a XIX. század merev és szigorú materializmusa, elszakadás Michael erejétől. A külső szellemiségben azonban ténylegesen győzött Michael ereje, éppen a XIX. század utolsó harmadában. Amit a sárkány az emberi fejlődés révén akart elérni, azt nem fogja elérni. De az emberi lélek előtt az a másik nagy feladat áll, hogy saját szabad elhatározásából vigye véghez Michaelnek a sárkány felett kivívott győzelmét. Ez azonban azt feltételezi, hogy az ember a szellemiséghez való viszonyában ki tudjon bontakozni a ma oly gyakori passzivitásából, és aktív kapcsolatba kerüljön vele. A Michael-erőket semmiféle passzivitással nem lehet megszerezni, passzív imádsággal sem. A Michael-erőket csakis azáltal lehet kivívni, hogy az ember szeretetteljes akaratával az isteni-szellemi erők eszközévé válik. Mert a Michael-erők nem azt akarják, hogy az ember könyörögjön hozzájuk, hanem azt, hogy szövetségre lépjen velük. Az ember képes erre, ha belső energiával veszi fel a szellemi világról szóló tanítást!

Így utalhatunk arra, aminek be kell következnie az emberben, hogy Michael gondolata ismét elevenné válhasson. Az embernek valóban meg kell szereznie a szellem átélését. A szellem átélését a puszta gondolatból kell megszereznie – nem pedig először valamiféle szellemi látásból. Baj volna, ha mindenkinek szellemi látóvá kellene válnia ahhoz, hogy bizalma lehessen a szellemben. Mindenkinek meglehet ez a bizalma, aki csak egyáltalán fogékony a szellemtudomány tanításai iránt. Ha az ember egyre jobban áthatja magát a szellem iránti bizalommal, akkor valamiféle imagináció jelenik meg számára, és erre az imaginációra várnak valójában a világ összes jó szellemei. Az ember úgy éli át majd a tavaszt, hogy átérzi a növényvilág szépségét, báját, bensőséges örömét leli a sarjadó, viruló életben; de ugyanakkor megérzi azt is, hogy minden sarjadó, viruló életben elementáris szellemiség varázsolódott el. Érzésévé, lelki tartalmává válik, hogy minden bimbó azt tanúsítja, hogy a virágzó növényben elvarázsolt elementáris lény lakik. Az embernek kialakul az érzéke ahhoz, hogy ebben az elementáris lényben ott él a vágy, hogy éppen ő váltsa meg, és ne engedje át a sárkánynak, akivel saját láthatatlansága folytán rokonságban van. Amikor azután ősszel a virágok elhervadnak, akkor az ember azt érzi, hogy valamelyest sikerült hozzájárulnia ahhoz, hogy a világ szellemi mivoltában egy kevéssel megint előbbre jusson, és hogy a hervadó, lekonyuló, magba átmenő virággal, amint kemény és fonnyadt lesz, elementáris lény bújik ki a növényből. Az ember akkor vezeti fel ezt az elementáris lényt a szellemiség felé, ahová törekszik, ha erős michaeli erővel hatotta át magát.

Az ember együtt fog élni az év lefolyásával. Átéli a tavaszt, mint a szellemiséghez törekvő elementáris lények születését, és átéli az őszt, mint az elementáris lények kiszabadulását a hervadó növényekből, virágokból, és így tovább. Az ember ősszel nemcsak idősebb lesz egy fél esztendővel, mint tavasszal volt, kozmikus remeteként csak önmaga számára élve, hanem tovább halad az élet egy szakaszán a létesülő természettel együtt. Az ember nemcsak ki- és belélegzi a fizikai oxigént bizonyos gyakorisággal, hanem részt is vesz a természet létesülésében, a természet szellemi lényeinek elvarázsolásában és feloldásában. Az ember nemcsak korosodását fogja érezni, hanem a természet változását saját sorsának érzi majd. Összeforr azzal, ami odakint növekszik, megnő saját lénye is, míg individuális valója szabadon, magát áldozva árad a kozmikus létbe. Ezzel tud hozzájárulni Michael sárkánnyal vívott harcának kedvező kimeneteléhez.

Így arra utalhatunk, hogy Mihály ünnepéhez az emberi lelkületben lejátszódó eseménynek kell elvezetnie, a lelkület olyan eseményének, amely az év folyását a jelzett módon ismét valóban reálisan éli át. Ne mondják azonban kedves barátaim, hogy ezt a lelkük elé állított absztrakt gondolatot átélik. Ezt csak akkor mondják, ha az antropozófiát igazán úgy vették fel a lelkükbe, hogy az antropozófia megtanítja önöket arra, hogy minden növényt, minden követ másként nézzenek, mint ahogyan azelőtt nézték őket. És akkor mondják, ha az antropozófia megtanította önöket arra, hogy az egész emberi élet létrejöttét másként szemléljék. Ezzel azt szerettem volna elérni, hogy legyen egy bizonyos szemléletük arról, minek kell előkészülnie az emberi lelkületben, hogy az alkalmassá váljék arra, hogy a környező természetet saját lényéhez hasonlóan átérezze. Az emberek még valahogy nehezen megőrizték azt, hogy vérkeringésüket úgy éljék át, hogy tudják, abban egyúttal az anyagi mellett a lelkiség is lejátszódik. Ha nem durván materialisták, úgy ezt még megőrizték. Mihály ünnepét azonban az készíti elő, hogy a külső lét lüktetését, mint bensőnket éljük át, és az év lefolyásával ismét úgy éljünk együtt, mint ahogyan saját bőrünkben zajló életünket megéljük.

Szeretném, ha ezeket az előadásokat valóban nemcsak a fejükkel fognák fel, hanem lelkületükkel is. Céljuk éppen az, hogy lelkük elé állítsák az antropozófia és az emberi lelkület kapcsolatát. Hiszen valójában igencsak hiába létezik az az antropozófia a világon és az emberek közt, amit nem fognak fel lelkileg, és ami nem áraszt meleget az ember lelkületébe. „Okosságot” az utóbbi évszázadok bőven hoztak az embereknek; a gondolkodásban olyan messzire haladtak, hogy már nem is tudják, milyen okosak. Ez már csak így van. Némelyek bizonyára azt hiszik, hogy a jelenkor emberei ostobák. El lehet ugyan ismerni, hogy ostobák is léteznek, de ez valójában csak azért van, mert az okosság

úgy megnőtt, hogy az emberek lelki gyengeségük folytán nem tudnak mit kezdeni vele. Mindig azt mondom, ha valakit ostobának mondanak: itt csak arról van szó, hogy az okosságával nem tud mit kezdeni. Már sok olyan összejövetelről hallottam, ahol egyik vagy másik szónokot azért nevettek ki, mert ostobának tartották; olykor azonban valóban azok tűntek a legokosabbnak, akiket leginkább kinevettek. Okosságot tehát a legutóbbi évszázadok éppen eleget hoztak az embereknek. Ma azonban a lélek melegére van szükség, és ezt az antropozófia nyújthatja. Ha valaki antropozófiát tanulmányoz, és azt mondja, hogy ez őt hidegen hagyja, akkor olyan, mintha újra meg újra fát rakna a kályhába, és azt mondaná, hogy sohasem melegszik fel. Csak meg kellene gyújtania a fát, akkor felmelegednék! Az antropozófiát elő lehet adni, ez a lélek jó fája, de mindenki, csak maga gyújthatja meg. Lelkületében mindenkinek meg kell találnia az antropozófia gyújtólángját. Aki az antropozófiát hidegnek, józannak, intellektuálisnak találja, annál csak az a lehetőség hiányzik, hogy meggyújtsa ezt a jól égő, melegítő és lelket átható antropozófiát, hogy áthathassa őt tüzével. Ahogyan a közönséges fához csak egy kis gyufaszálra van szükség, úgy az antropozófiához is. De ezzel egyúttal meggyújthatjuk Michael erejét is az emberben.

8 – Bécs, 1923. szeptember 30.

[Az őszi ünnep kialakításának előfeltételei: Druida- és Mithrász misztériumok.]

Első előadásomban igyekeztem kifejteni, hogy Michael sárkánnyal vívott küzdelme még egészen a XVIII. században is az embert meghatározó eszme volt, voltaképpen az embert meghatározó impulzus. A második előadásomban azt igyekeztem kimutatni, hogy lehetséges ennek az impulzusnak a termékeny újjáélesztése, és valójában lehetségessé is kell válnia. Mielőtt azonban, mondjuk, kifejezetten Mihály őszi ünnepének létrehozásáról szólnék (ezt majd holnap szeretném megtenni), ma még e szándék egyes előfeltételeiről fogok beszélni.

Arról van szó, hogy a Michael impulzusához hasonló impulzusok mindig azzal függenek össze, hogy az ember érzékfeletti módon tekint bele a földi viszonyaival való kapcsolatán kívüli kozmikus kapcsolataiba is, tehát nemcsak a Föld polgárának érzi már magát, hanem a számára észlelhető világmindenségnek is – ez az észlelhetőség lehet szellemi, de lehet annak fizikai képmása is. Általános képzettségünkben ma igen csekélyek annak feltételei, hogy az ember átérezze a kozmosszal való kapcsolatát. Azt kell mondanunk, hogy az ember materialista színezetű tudománya révén is bizonyára megismeri a földi viszonyokat olyan mértékben, hogy e földi viszonyokhoz kötődést érezzen, legalábbis a szó tágabb értelmében vett materiális életét illetően. Az ilyen kötődés ismerete persze semmiféle lelkesedést sem vált ki. Ezért váltak valójában olyan árnyszerűekké e kötődés külső jelei. A hagyományosan ránk maradt ünnepek iránti emberi érzések árnyszerűek. Míg az emberiség fejlődésének régi korszakaiban ezek az ünnepek – karácsony, húsvét – az egész szociális életre, szociális berendezkedésre mélyreható befolyást gyakoroltak, addig ma alig többek, mint egykori mivoltuk árnyszerű vetületei; mindenféle szokásban nyilvánulnak meg, de már nincs mélyreható szociális jelentőségük.

Ha arra kell gondolnunk, hogy Mihály ünnepét éppen szociális kihatásában realizáljuk valamiképpen – erről beszélek majd holnap -, akkor természetesen előbb meg kell teremteni az ilyen Mihály-ünnep jelentésének érzését. Mert az ilyen Mihály-ünnep nem lehetne olyan jellegű, mint a mai ünnepek, hanem – mint már tegnapelőtt utaltam rá – az ember lényének mélyéből kellene itt meríteni. Ez azonban csak úgy közelíthető meg, ha ismét behatolunk és belépünk az embernek a Földön túli kozmosszal és mindazzal való összefüggésébe, ami a Földön túli kozmoszból adódik az év lefolyása számára. Rámutattam arra, hogy ezt valójában hogyan is értem, lelkük elé vetítettem, hogy mennyire elvontak, az embert milyen iszonyúan kevéssé érintik azok az érzések, érzelmek, amelyek ma tudatára jutnak a Földön túli világmindenségről. Gondolják csak el ilyen vonatkozásban mindazt, amit ma az asztronómia, asztrofizika, és a többi hasonló tudomány művel. Kiszámítják a bolygók pályáját, vagy akár az állócsillagok helyét; eljutnak oda, hogy a színképelemzés vizsgálatai révén következtessenek az égitestek anyagi összetételére. De milyen vonatkozásuk van mindezeknek az eredményeknek az ember belső, intim lelki életéhez? Az ember éppen az égi bölcsesség révén érzi magát remetének az általa Földnek tekintett bolygón. Az ilyesmivel összefüggő mai gondolkodásmód alapjában véve csak ilyen szűkre szabott fogalmak rendszere.

Tekintsünk egyszer arra a tudatállapotra, amikor alvás közben álmodunk, hogy megszokott életünk egy viszonylag csekélyebb értékű tudatállapotát állítsunk lelkünk elé. Csak néhány szóval vázolom fel az erre vonatkozókat, hogy tájékozódási pontokat kapjunk mai fejtegetésünkhöz.

Az álomteli alvás – mint már tegnapi nyilvános előadásomban említettem – az emberi organizmus belső állapotaihoz kapcsolódhat, és ezeket szimbólumszerűen képekké alakítja, így például a szív mozgásait lángok, és hasonlók szimbolizálhatják. Így igen könnyen rájöhetünk konkrét részleteiben, hogy az álom jelképei hogyan függenek össze a belső szervi állapotokkal és folyamatokkal. Vagy pedig az élet külső emlékként bennünk élő eseményei szimbolizálódnak, és egyéb hasonlók. Mindenképpen tévútra vezet, ha az álom képzettartalmát nagyon is komolyan vesszük. Jóllehet érdekes, és van bizonyos szenzáció jellege, ez sok embert rendkívül izgat; aki azonban mélyebben tekint az emberi természetbe, annak számára az álom képzettartalma roppant csekély jelentőségű. Ezzel szemben az álom drámai lefolyása rendkívül jelentős. Ezt egy példával szeretném szemléltetni.

Valaki azt álmodja, hogy hegyek közt túrázik. A túra rendkívül nehéz, mennél feljebb kapaszkodik, annál nehezebb lesz. Olyan régióba kerül, ahol ereje elhagyja, nem bírja tovább, a körülmények olyan kedvezőtlenekké válnak, hogy nem kapaszkodhat feljebb, meg kell állnia, aztán valami ijedség, csalódás éri, esetleg felébred. – Az álom alapját valójában nem az álomképek képzettartalmában kell látnunk, hanem a szándék érzelmi átélésében, a szándékot akadályozó tényezők fokozódásában és az egyre leküzdhetetlenebb akadályok megközelítésében. Ha mindezt érzelmi-drámai lefolyásában képzeljük el, úgy ez bizonyos mértékben kiragadja belőle az eseményeket, és más összefüggésbe hozza őket. Tiltakozik a természeti törvényszerűségek ellen. Az embernek általában meg kellene tanulnia, hogy a szellemiségbe való belemerülés azon nyomban a természeti törvényszerűség elleni tiltakozás. Ilyen vonatkozásban még valamelyest, mondhatnám, furcsák is azok az emberek, akik a szellemi világba a szokásos természettudományos módszerrel akarnak behatolni. Ilyen tekintetben roppant jellemző Dr. Ludwig Standenmaier könyve: „Mágia, mint kísérleti természettudomány.” Az ilyen ember abból a nézőpontból indul ki, hogy amit csak fel kell fogni, azt természettudományos gondolkodással kell felfogni. Standenmaier nem kimondottan az álmot veszi célba, hanem az úgynevezett mediális jelenségeket, de ez alapjában véve az álomvilág továbbfejlesztése. Egészséges embernél az álom olyan élmény marad, amely nem megy át a külső organizációba. A medialitásnál az a helyzet, hogy amit egyébként az én és az asztráltest él át, és a fizikai és étertest képeiben jelenik meg, az át is megy a fizikai- és étertest élményeibe, ezáltal jönnek létre a mediális jelenségek. Standenmaier nem akart más médiumok közlésére hagyatkozni – ebben teljesen igaza volt -, ezért önmagát alakította bizonyos módon médiummá. Mintegy írva álmodott; a tollat és ceruzát úgy kezdte használni, ahogy a médiumoknál szokta látni, és valóban ment is a dolog! Csak rendkívül csodálkozott azon, ami megjelent, azon az összefüggésen, amelyre régebben valahogy sohasem gondolt volna. Mindenfélét felírt, ami tudatos életének területén teljesen kívül esett. Olykor annyira kívül esett tudatos életén, hogy megkérdezte: „Kik vagytok ti, akik írtok?” – ők azt felelték, hogy „szellemek”. Fel kellett írnia: „szellemek”! Képzeljék csak el a materialistát, aki nem ismeri el a szellemeket, amint fel kell írnia: „szellemek”. Meggyőződése volt, hogy amit itt ír, az hazugság. Ezért megkérdezte még, hogy a szellemek miért hazudnak neki. Azt felelték: „Hazudnunk kell, mi már csak így szoktuk”. Azután önmagával kapcsolatban kérdezett mindenfélét. Egyszer még az is megtörtént, hogy „káposztafejet” mondtak. Nem tételezhető fel, hogy saját lelki alkatából következően nevezze magát „káposztafejnek”. Tehát mindenféle dolog előjött, úgy jellemezve önmagát, hogy „hazudnunk kell neked”, azután úgy vélekedett mégis, hogy szellemek természetesen nem léteznek, itt az én tudatalattim beszél. Így a dolog ugyan még nyugtalanítóbb, ha a tudatalatti a tudatfelettit „káposztafejnek” nevezi, és hazudik is. Az ilyen folyamat oda vezet, hogy az illetőnek azt kell gondolnia: tudatom alatt teljességgel hazug vagyok.

Végül mindez csak arra utal, hogy az álom világához hasonlóan az a világ is, ahová itt bemerülünk, nem hozható összefüggésbe a természettudománnyal. Amit a fizikai-érzéki világban tudunk gondolni, akarni és érezni, az elváltozik, amint ebbe a többé vagy kevésbé tudatalatti világba hatolunk. Miért? Mert az álom híd a szellemi világba, és a szellemi világot teljességgel nem a természeti törvényszerűség szövi át, hanem olyasmi, ami merőben más, belső jellegű. Az álom átmenetet képez hozzá. Aki úgy hiszi, hogy a szellemi világ felfogható a természet törvényeivel, az igencsak téved. Így az álom mintegy előhírnöke annak a szükségszerűségnek, hogy ha a szellemi világba hatolunk, nem folytathatjuk egyszerűen a természeti törvényeket. A „módszereket” folytathatjuk, amennyiben előkészülünk rá; de egészen más törvényszerűséghez jutunk el, ha a szellemi világba hatolunk.

Ezt sokszor igen kevéssé gondolják meg. Ma valóban az az alapszabály érvényes, hogy a világot csakis a legutóbbi 3-4 évszázad során kialakult értelmi képesség alapján lehet és szabad megragadni. Ez lassanként alakult így. Ma már nem is léteznek olyan emberek, amilyenek még a XIX. század első felében is éltek, mint például Haeckel mestere, Johannes Müller, aki beismerte, hogy némely, tisztán fiziológusként megközelített problémája nem oldódott meg, ha a szokásos, teljesen éber állapotban gondolkodott felőle. Miután azonban álom szállt reá, ismét előhozva az éber állapotában preparált szövetet, az összes művelettel együtt, ekkor álmában felötlött egy és más e rejtélyek megoldásából. Johannes Müllert még áthatotta az a tudat, hogy az ember álmában a szellemiség különös szövevényében él, itt nem érinti meg a fizikai természeti törvények kemény szükségszerűsége, sőt be is hatolhat e fizikai természeti törvényekbe. Mégpedig azért, mivel a fizikai természeti törvények alapja is szellemi, a szellemiség viszont alapjaiban nem fizikai természeti törvényszerűség, ez csak a felszínén nyilvánul meg.

Csakugyan paradoxonhoz vezet, ha ilyen gondolatokat úgy követünk végig, ahogyan a szellemi kutatásból egészen magától értetődően adódnak. Egyetlen, a mai természettudomány értelmében gondolkodó ember sem hiszi, hogy az a fény, amely egy bizonyos helyen világít, környezetének távolabbi pontján még éppolyan intenzitással fénylik. A fizikus a fényintenzitás csökkenését a távolság négyzetével számítja, a nehézkedési erő csökkenését úgyszintén. E fizikai egységekkel kapcsolatban úgy gondolja, hogy ami a Föld felületén érvényes, az a kozmikus környezetben veszít az érvényességéből. Ezt csak gondolkodásának tartalmára nem tartja érvényesnek! Pedig ezzel a gondolkodással sem áll a dolog másként, mint a földi laboratóriumokban, klinikákon általában a Földön tapasztalt földi dolgokkal, egészen a 2 x 2 = 4-ig.

Ha a nehézkedési erő a távolság négyzetével csökken, miért ne csökkenhetne a természeti törvényszerűség érvényessége is a távolság négyzetével, és bizonyos távolságtól kezdve már érvénytelenné is válik? — Ide hatol be azután a szellemtudomány. Azt kell mondania: ha az Orion-ködöt vagy a Vadászebek ködét akarjátok kutatni, akkor úgy jártok el, mintha földi fogalmakat alkalmazva a Vénuszt például gyertyával igyekeznétek valahogy megvilágítani. Ha az igazságot a szellemtudományból kiindulva ilyen analógiákkal ábrázoljuk, úgy ezt paradoxnak találják. És mégis: ahogyan alvás közben hatolunk a szellemi világba, inkább nyílik lehetőségünk az Orion vagy a Vadászebek ködének kutatására, mint laboratóriumi vagy csillagvizsgálói munkák révén. Sokkal többet kideríthetnének a dolgokról, ha „álmodnának” felőlük, mint értelemszerű rágondolással. A kozmoszba jutva mit sem használ, ha a Földön kikutatott dolgokat vonatkoztatjuk rá. Így képzettségünkkel ma ott tartunk, hogy voltaképpen szeretnénk az egész kozmoszra vonatkoztatni azt, amit kis Föld-cellánkban helyesnek találunk, és könnyen belátható, hogy így valójában nem derülhet ki az igazság.

Ha ilyen meggondolásból indulunk ki, kedves barátaim, akkor sok mindent értékesebbnek találunk, ami régebbi korokban primitív de hathatós szellemi szemléletmóddal állt az emberiség előtt, mint ahogyan a mai emberiség értékeli. Nem megyünk el olyan felületesen az olyan emberi megismerés mellett, amely valaha az őskor pásztori rétegében keletkezett, mint ahogy ma szokás. Ezek az emberek ugyanis pásztoréletükben jobban megálmodták a csillagok titkát, mint ahogy ma képesek vagyunk okos életünk folyamán felkutatni, kiszámítani, és spektroszkópokat készíteni a csillagvizsgáló állomásokon. Bármily különösen hangzik is – így van! Szellemtudományos módon szemlélve a régi korokból megőrzött maradványokat, az embernek a világmindenséggel való ilyen titokzatos összefüggéséhez jutunk. Engedjék meg, hogy ma arról beszéljek, ami abból adódhat, ha egyfelől a régi druida-intézmények mélységesen vallásos, etikus, valamint szociális jelentőségét vizsgáljuk szellemtudományosan, másfelől pedig a Mithras-misztériumok régi intézményeit. Mert lelkünk előtt végigvonultatva őket, kiindulópontokat nyerünk ahhoz, ahogy Mihály ünnepének kialakítását voltaképpen elképzelhetjük.

A druida misztériumokkal kapcsolatban valóban igen jelentős volt, hogy néhány hete Penmaenmawrban, Walesben, előadásciklusomat Angliának közvetlenül azon a helyén tarthattam, ahol Anglesey szigete terül el, mert ezen a környéken romokban hevernek a druida misztériumhelyek, és a régi áldozati helyek sok emléke található meg. Ma a maradványok, e régi kőemlékek, „dolmenek” valójában meglehetősen jelentéktelenek. E hegyekre felkapaszkodva, fent összeillesztett köveket találunk, ezek egy kamrafélét zárnak be, felül egy nagyobb kő fekszik rajtuk, vagy körben elrendezve – eredetileg mindig 12 volt – találunk ilyen kőemlékeket. Éppen Penmaenmawr közvetlen közelében lehetett két ilyen közvetlenül egymással határos „napkövet” találni. Éppen e különös vidéken, ahol még olyan sok minden van a természet szellemi életében, ami másként hat, mint más mai vidékek természete, itt – mondhatnám – ismét igen világosan kimutatható, amit éppen a druida misztériumok felől fejtettem ki különböző antropozófus előadásokban. Ahol Anglesey szigetén Artus király társaságának települése is volt, valóban fennáll e vidék különleges szellemi atmoszférája. A következőképpen kell jellemeznem.

Ha érzékfeletti dolgokról beszélünk, nem alkothatjuk gondolatainkat ugyanolyan módon, mint egyébként az életben vagy a tudományban. Ezeknél absztrakt gondolatokat képezünk, következtetéseket vonunk le, és így tovább. Ha már most rákényszerülünk is a többé-kevésbé absztrakt beszédre, ezt absztrakttá vált nyelvünk okozza: belső lelki mivoltunkban nem lehetünk ilyen absztraktak, ha szellemtudományosan akarunk ábrázolni valamit, itt mindennek képekben kell végbemennie. Lelkünk előtt képeknek, imaginációnak kell lenniük. A lelkünk előtt lévő képek, imaginációk azonban még egyebet is jelentenek, mint a lelkünkben lévő „gondolatok”. A lelkünkben lévő gondolatokat attól függően, hogy többé vagy kevésbé restek vagyunk-e bensőleg és menynyire vagyunk türelmesek, meg lehet tartani. Az imaginációknak mindig saját életük van. Egészen pontosan érezzük: az imagináció elénk áll. Másmilyen és mégis hasonló ahhoz, mint amikor írunk, vagy rajzolunk: most lelkünkkel írunk, vagy rajzolunk. De az imaginációk nem olyan absztrakt módon rögződtek, mint a puszta gondolatok: „írjuk őket”. Európa legtöbb vidékén, ahol a civilizáció már meglehetősen absztrakt jelleget öltött, az imaginációk aránylag igen gyorsan elsuhannak, mindig belső küzdelmet kell vívni, ha érzékfelettit akarunk ábrázolni. Olyan ez, mintha írás közben valami démoni erő mindjárt eltörölné az írásunkat: azonnal eltűnik. Így van ez az imaginációknál, ezek révén fogalomszerűvé tesszük az érzékfelettit, lelki élményünkként fogadjuk be. Wales említett helyein a szellemi atmoszférának az a sajátossága, hogy az imaginációk ugyan nehezen íródnak bele az „asztralitásba”, viszont tovább megmaradnak, mélyebben vésődnek be. Ezt a feltűnő jelenséget éppen ezen a vidéken lehetett észlelni. Valóban minden arra utalt, hogy ott szellemibb módon lehetett visszajutni ahhoz, amire a druida papok akkoriban voltaképpen törekedtek – nem a druida kultuszok hanyatlásának idején, amikor meglehetősen ellenszenvessé, sőt igen rosszá váltak, hanem virágkorukban.

Csak rá kell nézni egy ilyen kőemlékre: primitív módon lezár bizonyos teret, ezt a druida pap céljainak megfelelően fedték le. Ha a Nap fényét szemlélik, úgy először a fizikai napfényt észlelik. Ezt a fizikai napfényt azonban mindenütt áthatják a Nap szellemi hatásai. Ha csak a fizikai napfényről beszélnénk, ahogyan ma a fizikusok eljárnak, úgy ez éppen olyan volna, mintha az emberrel kapcsolatban csak izmairól, csontjairól, véréről és a többi részéről szólnánk, és nem vennénk tekintetbe a fent uralkodó lelki-szellemit. A fény nem csak „phos”, hanem „phosphor”, „fény-hordozó”, aktivitása, lelkisége van, de a fénynek ez a lelkisége elvész az ember számára a pusztán érzéki világban. Amikor a druida pap a sírhelyben állt (a kőemlékek más régi kultuszhelyekhez hasonlóan többnyire sírok fölé épültek), akkor ezt a fizikai napsugarakat bizonyos módon át nem eresztő berendezést használta. A szellemi naphatások azonban keresztülhaladtak ezen, és a druida pap e szellemi naphatások észlelésére különösen kiképezte magát. Így e különleges, kiválasztott köveken át – mindig külön kiválasztották őket – betekintett abba a térbe, ahová a szellemi naphatások bejutottak. A fizikai naphatás ki volt rekesztve. Szemléletét intim módon iskolázta. Mert amit egy ilyen primitíven előállított sötétkamrában látni lehet, az másmilyen februárban, mint júliusban vagy augusztusban, és más decemberben. Júliusban gyengén sárgás árnyaltú, decemberben gyengén kékes belső jellege van. Aki ezt meg tudja figyelni, az a napsugárzás szellemi-lelkiségének hatásaiban az év egész befolyását láthatja azokban a kvalitatív változásokban, amelyeket az ilyen sötétkamrában ölt fel ez a lezárt árnyékképződmény az év folyamán. És ezekben a napkörökben úgy állnak az építmények, hogy a 12-es szám szerint rendezték el őket, mint az Állatöv jeleit. Azon a hegyen, amelyre felmentünk, éppen egy nagyobb napkör volt, és tőle nem messze egy kisebb. Léghajóval felemelkedve és letekintve a két druida körre, csekély távolságukat figyelmen kívül hagyva, azt az alaprajzot láttuk volna – ez volt a megragadó -, ami Dornachban a leégett Goetheanumé.

A régi druida pap iskolázta magát, hogy ami lelke előtt volt, abban meglássa, ahogy a Nap árnyéka másként vetül minden napszakban, de minden évszakban is. Követni tudta ezeket az árnyalakzatokat, és pontosan meg tudta mondani, hogy most a márciusnak van itt az ideje, most az októbernek. Amit érzékelt, amit közvetítettek számára, azzal benne állt a Kozmosz folyamatában, de abban is, aminek a Kozmosz révén jelentősége volt a földi élet számára. Gondolják csak el, hogy ma mit tesznek, amikor meg akarják határozni a kozmikus élet befolyását a földi életre; mit tesznek még a parasztok is? Megvan a naptáruk, ebben megtalálják, hogy melyik napon mi a teendő. Ma már csak nagyjából teszik meg mindezt, mert a dolgok egykori alapos ismerete ma elenyészett; a régi druida korban azonban nem volt „naptár”, még írás sem. Ég és Föld összefüggéséről annyit tudtak, amennyit a druida pap tudott elmondani a Nap megfigyelése alapján. És ahogyan ő kijelentette, hogy most a Nap állása szerint búzát kell vetni, vagy most a Nap állása szerint be kell vezetni a tenyészállatot a nyájba – ez így is történt. E korok kultusza csakugyan nem volt absztrakt imádság, kultuszuk a közvetlen gyakorlati életet rendezte úgy, ahogyan a kozmosz szellemiségével kapcsolatba kerültek. Leolvasták az Ég nagy beszédét, és ezt alkalmazták a földi dolgokban.

Ez egészen a szociális élet intimitásáig terjedt. A druida pap a világmindenségből leolvasott tények alapján közölte, hogy az év valamely napján mit kell cselekedni, hogy kedvező összefüggésben legyen az egész kozmosszal. Az ilyen kultusz révén valóban Istentisztelet-szerű volt az egész életük. Ezzel szemben ma a legmisztikusabb misztika is valamiféle absztrakció, mert úgyszólván a külső természetet hagyja működni, tovább nem is törődik vele, hanem hagyományok szerint cselekszik, míg „bensőleg” felemelkedik, lehetőleg bezárul, és önmagában koncentrál, hogy valamilyen fellegeken túli isteni-szellemiséggel jusson absztrakt kapcsolatba. Ezekben a régi korokban ez másképpen volt. Ekkor egy olyan kultusz formájában kötődtek ahhoz, amit az Istenek alkottak és cselekedtek a világban, aminek reális kapcsolata volt a kozmosszal. Földi emberként pedig megvalósították azt, amit a druidákéhoz hasonló berendezésekkel olvastak le a csillagírásból az istenek akarata felől. E csillagírást azonban előbb el kellett olvasni. Rendkívül megindító, ha az ember éppen ott a színhelyen helyezkedhet vissza teljesen oda, ami egykor a druida kultúra virágkorában a most leírt módon hatott. E vidékeken – másutt is, egészen Norvégiáig – mindenütt megtalálhatók a régi druida kultúra maradványai.

Viszont Közép-Európában, Németország vidékein, egészen a Rajna vidékig és Nyugat-Franciaországig, mindenütt megtalálhatók a régi Mithrasz-kultusz maradványai, emlékei. Erről is csak a leglényegesebbet kívánom közölni. A Mithrasz-kultusz külső szimbólumaként mindenütt látni lehet még a bikát, amelyen ember lovagol, és kardját beledöfi a bika nyakába, a skorpiót, amely megmarja a bikát, vagy pedig alul egy kígyót. Ha azonban teljes a kép, akkor mindenütt észrevehetik azt is, hogy a bika és az ember képét a csillagos ég veszi körül, különösen az állatövi csillagképek. Ismét kérdezhetjük, hogy ez a kép voltaképpen mit fejez ki?

Ezt a külsőleges avult történelem soha sem deríti ki, mert nem tudja létrehozni azokat a vonatkozásokat, amelyekből rájöhetünk, hogy ez az ember a bikán voltaképpen mit is jelent. Ehhez először tudni kell, hogy milyen iskolázást végeztek azok, akik a Mithrasz-kultuszt szolgálták. Természetesen az egész szertartás lebonyolítható úgy, hogy szép vagy akár csúnya és semmiféle értelmes dolog nem derül ki belőle. Hiszen értelmes dolog csak annak számára derülhetett ki belőle, „aki bizonyos iskolázást” végzett, ezért voltaképpen a Mithrasz-misztériumok valamennyi leírása zagyvaság a képek sokatmondó mivolta ellenére. Mert aki a Mithrasz-kultuszt akarta szolgálni, annak érző képességét különlegesen finom, intim módon kellett kifejlesztenie. A Mithrasz-tanítványnál minden azon múlott, hogy érző képességét így fejlessze ki.

Tegnap a nyilvános előadáson azt mondtam, hogy az ember szíve voltaképpen nem tudatos érzékszerv. A fej a szív révén érzékeli nem tudatos módon azt, ami az alsó test és a mellkas fizikai folyamataiban történik. Ahogy az érzéki világ külső folyamatait a szem révén érzékeljük, úgy az ember szíve valójában az említett funkciókra vonatkozó érzékelő szerv. A fej – különösen a kisagyvelő – a szív révén érzékeli nem tudatos módon, hogy a vér hogyan táplálkozik a feldolgozott élelmiszerekből, hogyan működik a vese, a máj, és a többi szerv, mi minden történik az organizmusban. Ennek a szív az érzékelő szerve az ember felső részén. Akinek részt kellett vennie a Mithrasz-kultuszban, annak az iskolázásához hozzátartozott, hogy szívét mint észlelőszervet bizonyos tudatossághoz juttassa. Finom, tudatos érzékelő képességet kellett kifejlesztenie ahhoz, ami az emberi szervezetben, a májban, a vesében, a lépben végbemegy. A felső embernek, a fejembernek, finoman kellett érzékelnie azt, ami a mellkas- és végtagemberben végbemegy. Régebbi korokban az ilyen iskolázás nem értelmi jellegű volt, ahogy ma megszoktuk, hanem az egész ember iskolázása, és ez elsősorban az érzés képességére vonatkozott. Ha a tanítvány azután megfelelő érettséget ért el, akkor elmondhatta – ahogy mi a külső szemünk érzékelése révén elmondjuk, hogy esőfelhő vagy kék ég látszik -, hogy organizmusában milyen jellegű feldolgozás történik.

Ami az emberi szervezetben történik, az valóban csak az elvont ember számára azonos az egész éven át. Ha a tudomány ismét eljut egykor a dolgok igazi valóságához, akkor csodálkozni fognak – ha nem is olyan durva módon állapítják meg, mint a mai pontos műszerekkel, hanem egészen másként -, hogy az ember vére, emésztése másmilyen januárban, mint szeptemberben. Így a szív az ember végtag- és anyagcsererendszerében az év lefolyásának csodálatos érzékszerve, barométere. A Mithrasz-tanítványt arra nevelték, hogy szívorganizációja révén észlelje magában az év lefolyását. A szív tudása közvetítette számára az emésztéssel átalakult táplálék útját a szervezetben, és annak a vérbe történő felvételét. Amit itt észleltek, abban voltaképpen a külső természetnek az emberben, a belső ember mozgásában lejátszódó egész folyamata mutatkozott meg.

Bármilyen pontosan írjuk is le a növényeket, növényi sejteket, állatokat és állati szöveteket, mi ez a mi elvont tudományunk ahhoz a régi ösztönösebb jellegűhöz képest, amelyben az egész ember megismerő szervvé alakulhatott, és mint Mithrasz-tanítvány, érzőképességét alakíthatta megismerő szervvé! Az ember magában hordozza az állati természetet, és csakugyan intenzívebben hordozza, mint általában hiszik. Amit az egykori Mithrasz-tanítványok szívük tudásával észleltek, ez nem ábrázolható másként, mint a bika révén. Az anyagcsere- és végtagember révén ható erőket csak a felső ember fékezi meg, ezeket a bika körül megjelenő „skorpió”, „kígyó” ábrázolja. A tulajdonképpeni ember csenevészen ül fent primitív hatalmával, míg beledöfi a bika nyakába Michael kardját. Azonban csak aki ilyen vonatkozásban iskolázta magát, az tudta, hogy mit kell legyőznie, és hogy ez hogyan jelenik meg az év lefolyásában.

Ez a szimbólum csak ezzel nyeri el jelentőségét. Bármennyit szemléljük, vagy ábrázoljuk is ezt az ember mai átlagos tudásával: semmi sem derül ki belőle. Csak akkor derül ki valami, ha ismerjük némileg a régi Mithrasz-tanítvány szívbéli tudományát. Akkor az ember csakugyan annak szellemét tanulmányozta, ahogy a Nap az Állatövön évenként áthalad, amikor szívével önmagára tekintett. Így a kozmikus szellemiségek a kozmoszt teljesen megfelelő módon rendezték el az ember körül, mert ily módon tapasztalták azt is, hogy az ember magasabb lényként „lovagol” alacsonyabb természetén. Valóban úgy van, hogy mennél jobban beletekint az ember az újjáéledő szellemtudomány révén abba, amit a régi, félig tudatos, álomszerű, de mégis szellemi látás hozott felszínre, annál jobban tiszteli azt. Valóban áhítatot érez a kultúrák iránt, ha mélyebben beléjük hatolva ismét rátalál arra, hogy például a Mithrasz-kultusz célja az volt, hogy a régi Mithrasz-pap az év menetét átlátva megmondhassa híveinek, hogy az év minden egyes napján mi a teendő. Így a Mithrasz-kultusz célja az volt, hogy a mennyből kutassa a földi tennivalókat. Gondolják csak el, hogy milyen más lelkesedést, más lendületet kapunk földi feladatainkhoz, ha a Földön olyan cselekvő embernek érezzük magunkat, akinek tevékenységébe a nagy kozmikus írásból felkutatott impulzusok áramlanak; ezeket a világmindenségből olvasták le, és az élet egyes tennivalóit az ilyen tudásból adódó impulzusok révén intézték. Bármily ellenszenves is ez mai fogalmaink szerint – jogosan -, a régi fogalmak szerint jó és megfelelő volt. E fenntartás mellett azonban tisztázni kell, hogy mit jelent, hogy az Égről olvasták le azt, aminek a Földön az emberi életben történnie kell, így érezve az istenivel való egységüket – ahelyett, hogy Adam Smith és Karl Marx értelmében taglalnák, hogy mit kell a szociális élettel kapcsolatban tenni. A szociális élethez szükséges új impulzusokba ma csak az képes beletekinteni, aki lelke elé tudja állítani ezeket az ellentéteket.

Csak ilyen alapok megteremtésével nyerünk megfelelő lelki beállítottságot ahhoz, hogy megismerésünkkel a Földről a kozmikus térbe kilépjünk: nem a szokott módon feltekintve a Merkúrhoz, Vénuszhoz, Szaturnuszhoz és a többi bolygóhoz, pusztán az absztrakt számolás vagy színképelemzés alkalmazásával, hanem az imaginációban, inspirációban és intuícióban rejlő eszközök felhasználásával. Akkor mindenesetre eljutunk már az imaginációtól kezdve ahhoz, hogy az égitestek egészen mások lesznek, mint ahogyan részben az érzéki szemlélet révén, részben pedig csak következtetéssel nyilvánulnak meg a mai asztronómia számára. A mai csillagásznak a Hold például valamilyen megöregedett, ásványi égitestként jelenik meg, ami tükörszerűen veri vissza a napfényt, ez éri el bizonyos körülmények közt azután a Földet. E napfény hatásaival általában nem valami sokat törődnek. Ezeket a dolgokat egy ideig az időjárásra alkalmazták. A XIX. század nagy bölcsei azonban természetesen nem hitték, hogy a holdfázisok kapcsolatban lennének az időjárással, akik azonban lelkükben egy kis misztikus jelleget hordoztak, mint például Gustav Theodor Fechner, azok hittek benne. Köreinkben már többször elmeséltem, hogy az egyik egyetemen együttműködött Schleiden, a XIX század nagy botanikusa, és Gustav Theodor Fechner. Schleiden természetesen babonának tekintette, hogy Fechner gondosan statisztikusan összeállította, hogy mennyi esővizet adnak a teliholdra, és mennyit az újholdra eső napok. Schleiden professzor számára színtiszta babona volt, amit Gustav Theodor Fechner a Hold időjárásra gyakorolt hatásáról mondott. Egyszer azonban a következő történt. A két professzornak felesége is volt, és Lipcsében akkor még az esővizet összegyűjtötték a mosáshoz; hordókat állítottak fel, ebbe gyűjtötték. Természetesen Fechner professzor és Schleiden professzor felesége is ilyen hordókban gyűjtötte az esővizet. Ha minden annak rendje és módja szerint történt volna, akkor Schleiden professzornénak voltaképpen azt kellett volna mondania, hogy ostobaság azzal törődni, hogy a holdfázisok hogyan befolyásolják az esővíz mennyiségét. Azonban, jóllehet Schleiden professzor ennek komoly mérlegelését ostobaságnak nevezte, felesége mégis iszonyúan összeveszett Fechner professzornéval, mivel mindkét asszony egy időben akarta az esővizes hordót a megfelelő helyre állítani! Az asszonyok élettapasztalatukból tudták, hogy hogyan áll a dolog az esővízzel, míg férjeik a katedrán egész másként viselkedtek.

A Hold külsejére tehát a leírtak érvényesek. Azonban különösen az imaginációtól az inspirációhoz érve rögtön megmutatkozik a Hold szellemi tartalma. A Hold e szellemi tartalma nem pusztán absztrakt értelemben értendő, hanem mint valóságos Hold-népesség; a Hold szellemtudományos szemléletben kozmikus erődítményként jelenik meg. Kifelé a Hold nemcsak a Nap fénysugarait vetíti a Földre, hanem általában a világmindenség külső hatásait; a Hold belsejében azonban zárt világ van, olyan világ, ami ma csak úgy érhető el, ha bizonyos értelemben felemelkedünk a szellemiséghez. Régebbi irodalmakban találhatók egyes korábbi utalások a Hold más kozmikus lényekhez fűződő kapcsolatáról, utána olvashatnak, és összevethetik azzal, ami most az antropozófia révén mondható el a Hold lényéről.

Több ízben hallottuk, hogy a földfejlődésben visszafelé haladva olyan régi korokhoz érünk, ahol az emberek nemcsak olyan ösztönös bölcsességgel rendelkeztek, amelyről már ma is beszéltem, hanem magasabb szellemi lények voltak a tanítóik, akik sohasem öltöttek fizikai testet, csak étertestet, az embereket pedig nem úgy tanították, hogy beszéltek hozzájuk, mint ahogy mi beszélünk ma, hanem belülről adták az embereknek a bölcsességet, mintegy étertestükbe oltva. Az emberek tudtak e magasabb lények jelenlétéről, ahogyan mi is tudjuk, hogy valamilyen fizikai tanító vagy hasonló jelen van, de azt is tudták, hogy e lények mindenképpen szellemi létformában élnek az emberek körül. E magasabb szellemi lények tanítására vezethető vissza mindaz, amit még a katolikus egyház is az emberek ősi bölcsességének ismer el, ez létezett egykor, és még a Védák és a magasztos Véda-filozófia is csak ennek árnyszerű vetülete. Ezt az ősi bölcsességet sohasem jegyezték fel, nem az ember gondolta ki, ez kisarjadt benne. Mert nem szabad azt képzelnünk, hogy az ősi tanítók befolyása demonstráló oktatás volt. Ahogyan ma gyermekkorunkban az idősebbeket utánozva tanuljuk meg a nyelvet, minden külön oktatás nélkül, és általában sok mindent fejlesztünk ki úgy, mintha bensőnkből sarjadna ki, úgy befolyásolták e korokban az ősi tanítók titokzatos módon e régebbi embereket, nem létezett absztrakt oktatás, úgyhogy az ember bizonyos életkorában egyszerűen felismerte tudását. Ahogyan az ember ma bizonyos életkorában megkapja fogait, vagy nemileg éretté válik, úgy nyílt meg akkor az emberek tudása is. (Gondolom, egynémely diák is örülne, ha ilyesmi még ma is létezne, hogy a tudás egyszerűen megnyílna számára, anélkül hogy különösebben fáradoznia kelljen!)

Ez azonban egészen más tudás volt, mint a mai. Ez a tudás organikus erő volt az emberben, összefüggött a növekedési erővel, és így tovább.

Ez az ősi bölcsesség tehát egészen más jellegű volt, és ami vele kapcsolatban történt, azt csak hasonlattal írhatom le. Képzeljék el, hogy egy pohárba valamilyen folyadékot töltök, és azután sót adok hozzá. A só feloldásával homályos folyadékot kapok, ezután valamilyen eljárással elérem, hogy a só üledék alakjában csapódjék le alul, felül pedig megmaradjon az oldat: a fenti oldat ekkor tisztább, világosabb, a lenti üledék sűrűbb. Ha most ábrázolni akarnám, hogy a régi, ősi bölcsesség korában az embereket mi szőtte át, nos, valahogy ilyen módon keveredett a tiszta szellemiség a fizikai állatisággal. Amikor ma gondolkodunk, úgy hisszük, hogy absztrakt gondolataink működnek és szövődnek bennünk, anélkül, hogy igazán léteznének, viszont a lélegzés vagy például a vérkeringés elkülönülten, magában működik. A régebbi földi időszakok ősi embere számára azonban mindez egységet alkotott: lélegeznie kellett, vére keringett benne, és ő a vérkeringésében „akart”. Azután bekövetkezett, hogy az ember gondolkodása inkább a fej felé húzódott, és kitisztult, mint a pohárban a felső felhígult folyadék, alul pedig mintegy „üledék” képződött.

Ez akkor történt, mikor az ősi tanítók egyre inkább visszahúzódtak a Földről, és már nem közvetítették az ősi bölcsességet a régi módon. Hová húzódtak vissza? A Hold erődítményében találunk ismét rájuk! Ebben élnek, itt folytatják további létüket. A Földön ott maradt az üledék, tudniillik a szaporodási erők mostani alakja. Ezek a szaporodási erők még nem léteztek mai formájukban, amikor az ősi bölcsesség itt volt a Földön, csak ilyenekké váltak, mintegy üledékszerűen. Nem kívánom azt mondani, hogy rosszak, de ilyen összefüggésben ez üledék – a fenti oldat pedig mintegy a mai absztrakt bölcsességünk. Látjuk tehát, hogy az emberiség fejlődésével egyfelől felemelkedik az absztrakt értelemben vett szellemibb rész, másfelől pedig üledékszerűen durvább, animálisabb dolgok jönnek létre. Ilyen módon lassanként fogalmunk támad a Hold szellemi tartalmáról. Ilyen tudomány azonban létezett már az emberek ösztönös szellemi látásában – de akkoriban inkább profétikus jellege volt.

Ahogyan a Holdról úgy beszélünk, hogy – mondhatnám – „lakosságára”, szellemiségére utalunk, ugyanúgy beszélhetünk a Szaturnuszról is. Ha a Szaturnuszt ismerjük meg szellemtudományos fáradozásunk révén – ez egy kevéssé, bár még nem túlságosan, már az imagináció számára is megnyilvánul, de inkább az inspiráció és intuíció számára nyilvánul meg -, akkor a világmindenségbe egyre jobban belemélyedve az érzéki észlelés folyamatát követjük. Az ember átéli ezt az érzéki észlelési folyamatot, lát valamilyen tárgyat, és azután érzi rajta a „pirosat”. Ez egészen más, mintha a könyvemben leírt, megadott módszerek révén az ember kihúzódik fizikai testéből, és szemlélni tudja egy külső tárgynak az ember fizikai organizmusára gyakorolt hatását, ahogyan az étererők belülről felemelkedve megragadják azt, ami mint fizikai vagy fizikai-kémiai folyamat játszódik le például a szemben az érzékelés folyamatánál. Mondhatnám: a világnak az észlelésben történő szokásos megnyilatkozása – tudományos megfigyeléskor is – nemigen „érinti” az embert. Ha azonban ilyen módon kilép magából, és saját maga áll önmaga előtt étertestében, esetleg még asztráltestében is, és utólag látja, hogy az ilyen érzéki észlelés vagy megismerés folyamata hogyan jött létre, annak ellenére, hogy szellemi lényként kilépett fizikai-érzéki mivoltából, akkor hatalmas intenzív folyamatot érez át szellemiségében. Valóságos „elragadtatást” él át. Megnő számára a világ.

Amit egyébként csak a külső környezetben szoktunk látni, az Állatövet – külső csillagképeinek megnyilatkozásaiban -, az belülről felszállva jön létre. Aki esetleg azt állítaná, hogy aki ezt mondja, abban reminiszcenciák ébrednek fel, az nem ismeri a folyamatot. Mert valóban nem reminiszcenciák merülnek fel, hanem hatalmas intuíciókkal átszőtt imaginációk, az ember most elkezdi belülről látni, amit egyébként csak kívülről látott. Emberi mivoltával beleszövődik az Állatöv valamennyi titkába. És ha megragadja az alkalmas pillanatot, akkor az állatövi csillagképek előtt elvonulóban, bensőleg is felragyoghat a mindenség belsejéből például a Szaturnusz titka. A „kozmoszban való olvasás” éppen abból áll, hogy megtaláljuk annak a módszerét, hogyan olvassunk a bensőleg látott égitestekből, amikor az állatövi csillagképeken áthaladunk. Amit az egyes bolygók mondanak, megadja a kozmikus írás magánhangzóit, ami pedig a magánhangzók körül formálódik, amint elhaladnak az állatövi csillagképek mentén, az adja a mássalhangzókat, ha szabad e hasonlatokkal élnem. Valóban megismerjük a planéták lényét, belülről megszerezve annak szemléletét, amit egyébként csak külső oldalán látunk.

Ezen az úton ismerjük meg például a Szaturnuszt, igazi belső lényének megfelelően. Akkor megnyilvánul ott lévő lakossága: ő bolygórendszerünk „emlékezetének” őrzője. A Szaturnusz szellemei mintegy hatalmas kozmikus emlékezetükben őrzik mindazt, ami bolygórendszerünkben az ősidők óta történt. Aki tehát bolygórendszerünk történelmi, nagy kozmikus-történelmi befolyását akarja tanulmányozni, annak csakugyan nem szabad azon tépelődnie, amit Kant és Laplace állít, hogy itt egykor ősköd volt, besűrűsödött, spirálisan megindult és azután leváltak róla a bolygók, míg a Nap középen maradt, a bolygók pedig körülötte keringenek. Már több ízben beszéltem róla és elmondtam, hogy szép dolog, ha a gyerekeknek kísérletileg bemutatják, amint egy folyadékon úszó olajcseppet tűvel átszúrt kártyalappal forgó mozgásba hozunk, és így kisebb olajcseppek válnak le róla. Az életben néha jó lehet, ha önmagunkról elfeledkezünk; ilyen esetben azonban nem szabad elfelejteni, amit mi magunk végzünk a kísérletben: az olajcseppet ugyanis mi hoztuk forgó mozgásba. Ennek megfelelően nem szabadna elfeledkezni a forgatóról a Kant-Laplace féle elméletben sem, ki kellene helyezni a mindenségbe a nagy hatalmas „tanár urat” és elképzelni, amint pörgeti a gombostűt. Ez egyenes, becsületes beszéd volna. Ahogyan azonban a tudomány szól ma ezekről a dolgokról, az bizony nem becsületesen történik.

Leírtam Önöknek, hogy hogyan jutunk el ahhoz, hogy valóságosan lássuk, ami a bolygókban és általában az égitestekben él. A Szaturnuszon kell tanulmányoznunk a bolygórendszer kozmikus történelmi létesülésének sajátosságait. Az ember lelkialkatának tehát csak a szellemtudomány nyújthat olyasmit, ami az ember számára kozmikus tapasztalásként jelenik meg. Ma valójában csak földi tapasztalatokról beszélünk. A kozmikus tapasztalat elvezet bennünket ahhoz, hogy együtt éljünk a kozmosszal. És csak ha együtt élünk a kozmosszal, akkor tudjuk ismét szellemi, spirituális módon megérezni az év lefolyását, hiszen organikus és szociális életünkkel ebbe szövődtünk bele. Ösztönünkké válik, hogy a Föld mennyire más viszonyban van a kozmosszal a nyárba hajló tavaszon, mint a nyárból ősz és tél felé menőben. Akkor meg fogjuk érezni, hogy a Földön másként zajlik az élet a tavaszi sarjadáskor, rügyezéskor, mint amikor az ősz hatására elhal a természet. Megérezzük a tavaszi ébredő természeti élet és az őszi alvó természeti lét különbségét. Ezáltal ismét éretté válik az ember arra, hogy szociális jelentősséggel rendelkező ünnepeivel úgy illeszkedjék a természet menetébe, ahogyan a természeti erők őt illesztik fizikai organizációja révén lélegzési folyamatába és vérkeringésébe.

Ha arra tekintünk, ami bőrünkön belül van, akkor a lélegzésben és vérkeringésben élünk. Ebben fizikai emberként létezünk, és azzal, ami bennünk történik, a világ folyamatához tartozunk. Kifelé azonban éppen úgy beleszövődünk életünkkel a külső természeti létbe, mint ahogy befelé lélegzésünkbe és vérkeringésünkbe szövődtünk. És valójában mi is az ember a maga tudatával? Voltaképpen földigiliszta, mégpedig olyan, amelyik sohasem jut esőhöz. Amikor az ember olyan vidéken jár, ahol sok eső esett, láthatja, hogy előbújnak ezek a földigiliszták, és vigyáznunk kell – hiszen meg is tesszük, ha szeretjük az állatot -, hogy el ne tapossuk őket. Akkor eszünkbe jut, hogy szegény fickók örökké odalent vannak, csak esős időben bújnak ki a földből, ha nem esik, lent maradnak. A mai materialista ember ilyen földigiliszta, de neki sohasem esik. Mert ha ragaszkodunk a hasonlathoz, az „eső” a szellemi megismerés beragyogása volna számára, egyébként ugyanis mindig odalent tekergőzik, ahol soha sincs világosság. Az emberiségnek ma le kell küzdenie ezt a giliszta-természetét! Ki kell bújnia belőle, ki a fényre, a Nap szellemi fényére. Michael ünnepének hívása a Nap szellemi fényének szólítása!

Erre kívántam utalni, mielőtt azokról a dolgokról szólhatok, amelyek Michael ünnepét különösképpen jelentős, szociálisan is jelentékeny ünneppé avathatják.

9 – Bécs, 1923. október 1.

[Az ember, a kozmosz polgára lehet. Michael ünnepének szociális hordereje. A Föld szellemisége és az ember szellemisége.]

Az itteni fejtegetéseimnek az utóbbi napokban az volt a célja, hogy rámutassunk arra, hogy az ember a Föld polgárából bizonyos mértékben ismét a kozmosz polgára lehet, életének látóhatára a világ messzeségébe tágulhat, és ezzel a földi szférában folytatott élete is gazdagodhat, nemcsak távlataiban, de belső impulzusainak intenzitásában is.

Legutóbb arról beszéltem, hogy az igazi szellemi szemlélet annak belátásához juttatja az embert, hogy bolygórendszerünk planétái nemcsak a mai asztronómia szerinti fizikai testek, hanem valóban szellemi lények megnyilvánulásaiként tudatosodhatnak számunkra. Ilyen vonatkozásban beszéltem a Holdról és a Szaturnuszról. Elmélkedéseink rövidsége folytán természetesen nem foglalkozhatom minden egyes bolygóval, jelenlegi célunk szempontjából ennek nincs is jelentősége. Csak arra kívántam utalni, hogy az ember egész lelki beállítottsága kitágítható a Földről a világ térségeibe. Csak ezáltal válik azonban lehetségessé, hogy az ember a külső világot magához tartozónak tekintse, éppen úgy, mint ahogy annak tekinti a bőrfelületén belül lezajló folyamatokat, tehát lélegzését, vérkeringését és a többi folyamatot.

A mai természettudomány Földünket is úgy tekinti, mintha pusztán ásványi, halott test volna. Mai civilizációnkban az ember nem is gondol arra, hogy például kozmológiai szemléletével, nem is a valóságot látja. A mai lelki beállítottság rendkívül tompult a valóság érzékelésére. Az ember például könnyedén „valóságnak” nevez egy sókristályt és egy rózsát is, és e két valóságot nem különbözeti meg egymástól. A sókristály azonban magába zárt valóság, önmagában létezhet, a rózsa nem. A rózsának csak a rózsatövön van léte. A rózsa – a virágát értem – nem keletkezhet egymagában odakint. Ha tehát egyáltalán fogalmunk van a rózsa virágáról, örömünket is lelhetjük benne, akkor a fogalom külsőleg realizálva absztraktum, még ha tapintható is. Igazi valóságunk még nincs, ezzel csak a rózsatő rendelkezik. Éppen ilyen kevéssé valóságos az a Föld, a maga őskövületeivel, palájával, mészkövével és a többi anyagával, amelyről a mai tudomány beszél, mert ez a Föld nem létezik, csak kigondolták. Az igazi Föld szilárd növényeket, állatokat, embereket hozott létre! Ez a Földhöz tartozik, éppen úgy mint a hegység kristálypalája, és ha csak kőből álló Földet szemlélek, ez nem a Föld. A külső természettudomány, a mai geológia, semmilyen területén sem látja a realitást.

Így egész utóbbi fejtegetésünknél voltaképpen arról volt szó, hogy ne csak „logikusan”, hanem a valóságnak megfelelően járjunk el. Ma azt mondhatjuk: a mai kultúra nyilvánvaló tévedései valójában kevéssé zavarnak, a könnyedén cáfolható dolgok nem igazán zavaróak. A mai tudásban, megismerésben az a legrosszabb, ami látszólag nem cáfolható. Nézzék, csakugyan gondolatgazdagságra, egzakt ismeretekre van szükség mindannak kiszámításához, amit például a mai tudományos geológia számít ki a Föld keletkezéséről, ennyi meg ennyi millió évvel azelőttről. Ezek a számítások mindenesetre némileg eltérnek egymástól. Egyes geológusok 20 millió évről beszélnek, mások 200 millióról, de mindez ma más területen is jelentéktelen számmá vált az emberek számára. Azonban annak ellenére, hogy ilyen különböző felfogással rendelkeznek, az alkalmazott számítás módszere valóban olyan, hogy tiszteletet érdemel. Pontos, egzakt. De hát milyen valójában? Olyan, mintha megvizsgálnám az emberi szívet ma, azután egy hónap múlva, és valamiféle, mondjuk „finomabb” vizsgálattal meg tudnám állapítani az emberi szív változásait, ismerem tehát, hogy egy hónap folyamán hogyan változott. Azután egy további hónap múlva ismét megfigyelem a változást, és így tovább. Vagyis ugyanazt a módszert alkalmazom az emberi szívre, amit a geológusok használnak, hogy kiszámítsák a geológiai korok évmillióit; hiszen ott is a földrétegek „lerakódásai” és a többi dolog alapján számolnak, hogy a kis változások megfelelő összevetésével számadatokat nyerjenek. De hogyan járhatok el az emberi szív változásairól nyert eredményeimmel? Alkalmazhatom a módszert ezekre a változásokra, és kiszámíthatom, hogy milyen volt az emberi szív 300 évvel ezelőtt, és milyen lesz 300 év múlva. A számítás pontos lehet, csak a szív nem létezett 300 évvel ezelőtt, és nem létezik 300 év múlva sem! Így a legszellemesebb, egzakt számítási módszerek oda vezethetnek, hogy a geológiai tudományban közlik ma, hogy a Föld milyen volt 3 millió évvel ezelőtt, amikor még semmilyen szilur-kor nem létezett, és így tovább. – A számítás tökéletesen egyezhet – a Föld azonban még nem létezett. Ma éppenúgy kiszámítható – a fizikusok éppen ezt teszik – hogy a különböző anyagok 20 millió év múlva egészen másfélék lesznek. Az amerikai kutatók ilyen tekintetben rendkívül érdekes kutatásokat és leírásokat szolgáltattak például, hogy a fehérje milyen lesz majd egykor, csakhogy a Föld akkor már nem fog létezni fizikai égitestként. Tehát az egzakt logikai módszerek voltaképpen azért veszélyesek, mivel nem cáfolhatók. Nem cáfolhatnánk, ha kiszámítanák, hogy a szív milyen volt 300 évvel ezelőtt, vagy a Föld 20 millió évvel ezelőtt, ha a módszer helyes; semmit sem érne, ha ilyen „cáfolatokon” fáradoznánk. Ellenben a valóságnak megfelelő gondolkodást, a valóságnak megfelelő világszemléletet kell elsajátítanunk.

A szellemtudomány minden területén éppen a valóság ilyen sokoldalú megragadása a lényeg. A tegnap leírt módszerekkel, ilyen bensőséges módszerekkel – amelyek révén, mint tegnap megmutattam, a Hold és a Szaturnusz lakosságát ismertük meg – nemcsak a Föld saját lényével való kapcsolatát, hanem a mindenség minden lényének a Kozmosz lényéhez fűződő viszonyát is megismerjük. A szellemiség a világon mindenütt benne rejlik az anyagiban, hiszen ez csak a szellemiség külső kifejeződése. Az imagináció, inspiráció, intuíció mindenütt rátalál a szellemire – az érzékiben, a fizikaiban is -, de nemcsak úgy, hogy mondjuk, a szellemiséget éles kontúrokban ragadhatná meg, hanem szüntelen mozgékonyságban, szüntelen életben. Éppen úgy, ahogy a geológia révén kapott kőzetek sem valóságosak, hanem Földünket, mint a növények, állatok és fizikai emberek létrehozóját is keresnünk kell előbb, úgy a Földet a szellemiség külső fizikai megjelenéseként is fel kell fognunk, hogy teljes valóságában értsük meg.

Először az imagináció ismeri meg, hogy a földi szellemiség bizonyos vonatkozásban mégiscsak eltér – ha kifejezhetem így – az emberi szellemiségtől. Ha emberrel állok szemben, akkor mindenesetre lényének számos változatos megnyilvánulása tárul a szemem elé. Látom, amint jár, hallom, amint beszél; látom arcvonásait, karjának, kezének taglejtését. Mindez arra indít, hogy a benne uralkodó egységes lelki-szellemit keressem. Ahogyan itt már az ösztönösen is egységes lelki-szellemit kell a zárt emberi lényben keresnünk, úgy az imaginatív megismerés a Földet szemlélve nem egységes földi szellemiséget talál, hanem a földi szellemiséget éppenséggel sokfélének, különfélének találja. Az emberi lény szellemisége alapján tehát nem szabadna egységes földszellemre következtetnünk, mert a valódi szemlélet a földi szellemiség sokféleségét mutatja, olyan szellemi lényeket, akik a Föld természeti birodalmaiban élnek. Ezeknek a szellemi lényeknek azonban életük van, létesülnek.

Nézzük csak meg, hogy ez az inspirációval alátámasztott imagináció mit érzékel egy év folyamán a Föld létesülésében. Lelki tekintetünket vessük először a télre. Külsőleg jég és hó borítja a Földet, a földi lények, a növényi csírák visszahúzódtak a Földbe. A Föld éppen azt vonja vissza belsejébe, ami csírázva összefügg vele (itt eltekinthetünk az állatok és emberek világától). A tavasz és nyár sarjadó, rügyező életéhez télen hozzáfűzzük az elhaló élet megismerését. Mit jelent azonban szellemi vonatkozásban a tél elhaló élete? Azt jelenti, hogy az elementáris lényeknek nevezhető szellemi lények, akik valójában főként a növények éltetői, visszahúzódnak magába a Földbe, bensőségesen kapcsolódnak hozzá. Ez télen a Föld imaginatív képe: mintegy felveszi testébe az elementáris szellemi lényeket, testébe rejti őket. A Föld télen a „legszellemibb”, vagyis elementáris szellemi lényei ilyenkor hatják át leginkább.

Aki ezt szemléli, annál minden érzékfeletti látáshoz hasonlóan, ez is átmegy az érzelembe, érzésbe. Érzéssel tekint a Földre télen, és arra gondol, hogy ahol a hótakaró elterül, ott úgy takarja el a Föld testét, hogy maguk a földi lét elementáris szellemi lényei laknak benne. Ha eljön a tavasz, akkor az elementáris szellemi lények Földhöz fűződő rokonsága a kozmikus környezethez fűződő rokonsággá alakul át. Ami a tél folyamán e lényeknek a Földhöz fűződő mélységes rokonságát hozta létre, az tavasszal a kozmikus környezettel rokon: az elementáris lények kifelé törekszenek a Földből. A tavasz nem más, mint hogy a Föld szétárasztja elementáris lényeit a mindenség iránti odaadásból. Az elementáris lényeknek télen a Föld ölében kell pihenniük, tavasszal a levegőn, az atmoszférán át való kiáramlásra van szükségük, hogy a bolygórendszer szellemi erői, a szellemi Merkúr-, Mars- és Jupiter-erők határozzák meg őket. Télen nem érvényesül a bolygórendszerek földszellemekre való hatása, ez csak tavasszal kezd hatni. Valóban úgy van, hogy olyan kozmikus folyamatot figyelhetünk meg, amely szellemibb, mint az emberben lejátszódó materiálisabb lélegzési folyamat. Belélegezzük a külső levegőt, saját testünkbe vonjuk, majd ismét kilélegezzük; belélegzünk, kilélegzünk. A be- és kilégzés az emberi élet egyik alkotóeleme. A Föld télen egész szellemiségét „belélegezte”, a tavasz érkeztével ismét elkezdi „kilélegezni” a kozmoszba. Az ember érezte ezt az emberiség fejlődésének igen régi korszakaiban, amikor még volt bizonyos ösztönös szellemi látása. A földi lét igazi mivoltát azután a téli napforduló idején élte át, karácsony ünnepén. Amikor a Föld a legszellemibb, akkor tartogathatja számára a karácsonyi ünnep titkát. A Megváltó csak olyan Földhöz kötődhetett, amely felvette ölébe a maga egész szellemiségét. A feltámadás ünnepére viszont annak az érzésnek kell fellángolnia, hogy az ember nemcsak a Földhöz, hanem az egész világmindenséghez tartozik, és a Föld polgáraként lelkével a mindenségen ébredhet eszméletre; erre csak az az időszak alkalmas, amely minden földi szellemiséget kivezet a kozmoszba. A karácsony ünnepe tehát, mint látjuk, a földi tényezőkhöz kötődik, a Föld téli sötétségéhez, bizonyos értelemben a Föld alvásához; a húsvét ünnepe viszont láthatóan úgy íródik be az év folyamatába, hogy nem földi, hanem kozmikus események szerint határozzuk meg: a húsvét ünnepe a tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra esik. Régebbi korokban tehát a csillagoknak kellett közölniük az emberekkel, hogy mikor legyen húsvét, mert a Föld ekkor nyílik meg a kozmosz felé. A kozmosz írását kellett igénybe venni, az embernek észre kellett vennie földi mivoltát, és a tavaszi húsvét ünnepén meg kell nyílnia a kozmikus messzeségek számára.

Igazán lelki fájdalmat okoz, ha az emberiség elmúlt korának nagyszerű gondolatairól – amelyek, mint gondolatok sokkal nagyobbak voltak, mint a maiak – ma úgy tárgyalnak, ahogyan ezt 20-25 éve megszoktuk: az emberiség különféle jóakarói arról beszélnek, hogy a húsvétot nem kellene ilyen mozgékonynak megtartani, esetleg április első vasárnapjára kellene helyezni, tehát külsőségesen, teljesen elvontan gondolkodnak.

Olyan vitákat is kénytelen voltam meghallgatni, ahol arra hívták fel a figyelmet, hogy a kereskedők üzleti könyvében „zűrzavart” okoz, hogy a húsvét ilyen változó, sokkal rendezettebben folynának az ügyek, ha szigorúan szabályoznák. Mint mondtam, lelki fájdalmat okoz, ha az ember látja, hogy civilizációnk mennyire elidegenedett a világtól, bár „praktikusnak” képzeli magát; de az ilyen javaslat a lehető legkevésbé praktikus, mert civilizációnk csak a napi gyakorlat megalapozására képes, az évszázadra nem gondol. Az évszázad számára csak az alapozhat meg valamilyen gyakorlatot, ami a világmindenséggel összhangban van. Akkor azonban az év lefolyásának mindig az egész kozmosszal való belső együttélésre kell emlékeztetnie az embert.

Tavasztól nyár felé haladóan a Föld egyre inkább elveszíti belső szellemiségét. Ez a szellemiség, vagyis az elementáris lények a földiből a Földön kívülibe távoznak, teljesen a kozmikus, planetáris világ befolyása alá kerülnek. Valaha, bizonyos misztériumhelyeken, rendkívül mélységes kultikus cselekvéseket hajtottak végre abban az időszakban, amikor ma János napját ünnepeljük nyár derekán. Ez a nyári János nap valaha olyan időszak volt, amikor a János-ünnepet eredeti jelentőségében megtartó misztériumhelyek papjait, beavatottjait mélységesen áthatotta, hogy amit a téli idő mélyén a téli napfordulókor kellett keresniük, míg a szellemileg átlátszóvá váló hótakarón át betekintettek a Föld belsejébe, azt most lelki tekintetüket kifelé fordítva találják meg. Míg az elementáris lényeket télen a földszerű jelleg határozta meg a Föld belsejében, addig most a planéták irányítják őket. Azoktól a lényektől, akiket télen a Földben kellett keresniük, nyár derekán a planétákkal kapcsolatos élményeiket tudhatták meg. Ahogy az ember egyébként lélegzési folyamatát belső létéhez tartozóan, öntudatlanul éli át, úgy élte át egykor létének az év menetéhez való tartozását a Földdel összetartozó szellemiségben. A természet vele rokon elementáris lényeit télen a Föld mélyében kereste, nyár derekán pedig a felhők magasságában. Megtalálta, amint a Föld mélyében saját földerőik szőtték és hatották át őket a Földben maradt holderőkkel együtt; nyáron pedig úgy, ahogy a világmindenség távlatainak adták át magukat.

A nyár főidényének lehanyatlásával azután a Föld is újra elkezdi belélegezni szellemiségét. Így a János nap idejétől fogva a Föld belélegzi szellemiségét, és ismét az az időszak készül elő, amikor a Föld magában hordozza majd szellemi mivoltát.

Az ember ma kevéssé hajlamos rá, hogy megfigyelje a Föld be- és kilégzését. Az ember lélegzése inkább fizikai folyamat, a Föld lélegzése pedig szellemi, a Föld elementáris lényeinek a világtérbe való kilégzése és e lények Földbe merülése. De az ember valóban úgy éli át az év lefolyását teljes emberi mivoltával, ahogy belső életvitelében a vér keringésének folyamatát éli meg. Ahogy léte számára vérének keringése bensőleg lényeges dolog, úgy

–   tágabb értelemben – lényeges emberi létéhez az elementáris lények keringése is a Föld és az Ég között, csak az ember eldurvult érzései miatt ma már nem is sejti, hogy valójában mi is az, ami őbenne az év külső menetétől függ. Míg azonban az embernek az idők folyamán azon kell fáradoznia, hogy a szellemtudományból az érzékfeletti megismerés útján kapott képzeteket felvegye, míg ki kell fejlesztenie azt a szükséges belső aktivitást, amivel bensőleg, lelkileg valóban megjelenítheti a rábízott szellemtudományos eredményeket, úgy e szellemtudományos eredmények felfogása, érzőképességét is finomabbá fogja tenni.

Ezt kellene mindenkinek elvárnia az antropozófia értelmében vett érzékfeletti megismerésbe való elmélyedéstől. Ha úgy olvasnak antropozófus könyvet, vagy akár ciklust, mint ahogy más könyvet olvasnak, olyan absztrakt módon olvasva, mint más könyv esetében, akkor voltaképpen nincs szükségük az antropozófus irodalom olvasására. Akkor inkább azt javaslom, hogy szakácskönyvet, technikai tankönyvet, vagy hasonlót olvassanak; vagy azt, hogy hogyan lehet eljutni a jó üzletkötéshez, ez hasznosabb lesz. Az antropozófus könyvek olvasásának vagy előadások hallgatásának csak akkor van értelme, ha észrevesszük, hogy mindez csak akkor lesz eredményes, ha azokat egészen más hangulattal igyekszünk felvenni magunkba, mint más esetekben. Ez már abból is kitűnik, hogy a magukat ma különösen okosnak tartó emberek ezt az antropozófus irodalmat őrültségnek tartják. Ennek kell, hogy valami oka legyen! Ez az ok pedig, mint mondják, az, hogy mindenki mást mond, másként írja le a világot. Nem fogadhatjuk el, hogy ezek az antropozófusok jönnek, és egészen másként írják le a világot! Hát igen, a világ elé táruló antropozófus eredmények másmilyenek, mint amit ma egyébként hallunk. Meg kell mondanom azonban, hogy a némely barátunk által olykor követett politika, akik azzal kívánják az antropozófiát a világ számára megszépíteni, hogy valójában úgy állítják be a dolgot, mintha semmiféle ellentmondásban sem volna a többiek triviális nézeteivel, voltaképpen nem mondható helyes törekvésnek, bár mindegyre találkozunk vele. A lélek más beállítottságára, egészen más tájékozódására van szükség ahhoz, hogy az antropozófia mondanivalóját valóban elfogadhatónak, érthetőnek, értelmesnek és ne őrültségnek tartsuk.

Ha azonban elsajátítjuk ezt a másfajta tájékozódást, akkor egy idő múltán ezáltal nemcsak az emberi intellektus végez iskolázást, hanem az emberi lelkület is. Akkor finomabbá, érzékennyé válik, és a telet nem csak azáltal érzi meg, hogy télikabátot veszünk fel, ha hideg van, a nyarat pedig nem csak azáltal, hogy néhány ruhadarabot levetünk, ha ismét meleg van, hanem az év folyamán érezni fogjuk a finom átmenetek alakulását a Föld életében: a téli fagyos hóból a fülledt nyári főidénybe. Megtanuljuk, hogy az év menetét valóban úgy érezzük át, ahogy egy eleven érző lény megnyilvánulásait megérezzük. Kedves barátaim, az antropozófia helyes tanulmányozásával lelkületünk valóban eljuthat odáig, hogy az év lefolyása oly megszólalóan igazzá válik számunkra, hogy megnyilatkozásai úgy hatnak ránk, mint egy baráti lélek biztatása vagy rosszallása. Ahogy a baráti lélek szavaiból és egész viselkedéséből kiérezhető az érző lény meleg lüktetése, és ez valóban másként szól hozzánk, mint valamilyen élettelen, lélek nélküli tárgy, úgy kezdhet az eleinte néma természet mintegy lélekkel áthatottan szólni az emberhez. Megtanulja átérezni az év lefolyásában, a létesülés folyamatában a lelket; megtanul az év mondanivalójára figyelni, mint nagy élőlényre, míg életében egyébként csak apró élőlényekkel van dolga – és megtanul beilleszkedni az egész lélekkel áthatott kozmoszba. Ha pedig aztán a nyár tovább halad az őszbe, és közelít a tél, akkor éppen ezáltal szól hozzá a természetből valami sajátságos.

Kedves barátaim, aki elsajátítja lassanként a természettel kapcsolatos finom érzéket, amit éppen jellemezni kívántam, az egy idő múlva észreveszi, hogy antropozófus törekvésének ez lehet az érzelmi, hangulati eredménye, és meg tudja különböztetni a tavaszi és nyári időben létrejövő természeti tudatot a voltaképpeni öntudattól, amely ősz és tél idején érzi jól magát. A természeti tudat azt jelenti, hogy a tavasz érkeztével a Föld kibontakoztatja sarjadó, rügyező életét. Aki megfelelőképpen átérzi a sarjadó, rügyező életet, és megszólaltatja magában azt, ami a tavasz útján jut el hozzánk – nem is kell tudatosan átérezni, tudatunk alatt is a teljes emberi élethez szól -, az nemcsak azt mondja, hogy a virág nyílik, a növény csírázik, hanem igazi odaadást érez a természet iránt, és kimondhatja: saját énem nyílik a világban, saját énem csírázik a növényben! A természeti tudat csak azáltal jön létre, hogy együttműködünk azzal, ami a sarjadó, rügyező életben fejlődik, és kibontakozik. Az „embernek a bensejéből való kihúzódása”, a külső természetben való „feloldódása” azt jelenti, hogy csírázni, nyílni, teremni tud a növénnyel. A „szellemiség kibontakozása” valóban nem elvontságot jelent. A szellemi fejlődés azt jelenti, hogy követni tudjuk a szellemet mozgásában és létesülésében. Ha pedig az ember így együtt nyílik a virággal, együtt csírázik a csírával, együtt terem a gyümölcscsel, és finom természeti átélésében kibontakoztatja tavasz és nyár idején a természetnek ezt az átélését, úgy ezzel előkészül arra, hogy éppen nyár derekán a mindenségnek, a csillagos égnek szentelje életét. Akkor minden szentjánosbogárka mintegy a kozmosz titokzatos megnyilvánulása lesz számára; akkor, mondhatnám, a nyári atmoszféra minden szellője a kozmosz üzenete lesz a földi síkon.

Amikor azonban ismét belélegzik a Föld, akkor nem is tehetünk egyebet – ha megtanultunk együtt érezni a természettel, együtt nyílni a virágokkal, együtt csírázni a csírákkal, együtt teremni a gyümölcsökkel -, mint hogy az ősz és tél tevékenységével is együtt éljünk, mivel megtanultunk benne élni saját lényünkkel a természetben. Aki megtanult a természettel élni, az eljut oda is, hogy meghaljon a természettel. Így más módon ismét azokhoz az élményekhez jutunk, amelyek egykor a Mithrasz-papokat hatották át lelkileg olyan bensőségesen, ahogyan a napokban leírtam: az év folyását saját testükben érezték. Ez már nem felel meg a jelenkor emberiségének, de a közeljövő emberiségének egyre inkább meg kell felelnie. Az antropozófusok legyenek ennek az átélésnek az úttörői: együtt élni az év folyamatával – a tavasszal együtt élni, az ősszel együtt meghalni.

Az embernek azonban nem szabad meghalnia! Az ember nem engedheti, hogy legyőzzék. Együtt élhet a sarjadó, rügyező természettel, kifejlesztheti rajta természeti tudatát, ha azonban együtt éli a természettel az „elhalást”, akkor ez az együttes átélés arra szólítja fel, hogy lényének bensejében saját alkotó erőit helyezze szembe az elhalással. Akkor a szellemi-lelkiség sarjad és hajt ki benne, a valóságos öntudat, és az őszi, téli természet elhalásával együtt élve, benső átélésében, a legnagyobb mértékben feléleszti saját öntudatát. Így alakul az ember, így alakítja át önmagát az év lefolyása során, míg átéli, hogy a természeti tudat – öntudat. Amikor a természet elhalásában részt vesz, fel kell ébrednie benne a belső erőnek. Amikor a természet ölébe rejti az elementáris lényeket, akkor az ember belső erejének az öntudat ébredését kell szolgálnia.

Érezzük most, érezzük ismét a Michael-erőket! Michael sárkánnyal vívott küzdelmének képe a régi ösztönös szellemi látás korában egészen más feltételekből jött létre. Ha azonban most teljes elevenségében felfogjuk, hogy van természeti tudat és van öntudat, van tavasz, nyár, ősz és tél – akkor szeptember végén ismét ugyanaz az erő lép az ember elé, ami megjeleníti, hogy miután részt vett a természet elhalásában, ebből a sírból győzelmes erőként bontakozik ki, és ez a győzelmes erő lobbantja világosságra az igazi, erős öntudatot az ember bensejében. Most újra itt van a sárkányon győzedelmeskedő Michael!

Kedves barátaim, az antropozófiai tudásnak, megismerésnek tehát egyszerűen erőként kell az ember lelkületébe áradnia. Az út egzakt, de száraz és elvont képzeteinktől elvezet oda, ahol a lelküle- tünkbe felvett eleven megismerés ismét olyan elevenséggel áll velünk szemben, mint amilyen a régi korokban a sárkányt leküzdő Michael csodálatos képe. Ezzel világszemléletünkben lelkünk elé ismét nem absztrakt fogalmak tárulnak. Ne higgyék, kedves barátaim, hogy az ilyen átélésnek nincs következménye az ember egész földi létére. Itt Bécsben is gyakran leírtam az évek során antropozófus összejöveteleinken, hogy az ember hogyan éli bele magát a halhatatlanság tudatába, a földi létet megelőző tudatba. Mostani összejövetelünkön éppen azt akartam leírni, hogy az ember lelkülete hogyan kaphat a szellemi világból – most azonban teljesen konkrét értelemben – szellemi erőt. Csakugyan nem elegendő, hogy „általánosságban” panteista vagy egyéb módon beszéljünk arról, hogy a „külső is szellemen alapszik”. Ez éppen olyan absztrakt volna, mintha beérnénk azzal, hogy kimondjuk: az embernek van szelleme. Mit jelent, ha csak azt tudjuk mondani, hogy „az embernek szelleme van”? A „szellemnek” csak akkor van számunkra jelentősége, ha konkrét részleteiben szól hozzánk, ha minden pillanatban konkrét részleteiben nyilvánul meg, ha vigaszt, áhítatot, örömet tud nyújtani. A filozófiai spekulációk panteista szellemének nincs semmiféle jelentősége. Az ember lelkületébe az az élő szellem tud csak éltetően és felemelően beköltözni, amely a természetben szól hozzánk, úgy ahogy egy ember lelke szól hozzánk. Akkor azonban ez az emberi lelkület az ilyen átváltoztatott megismerésből a földi lét számára is megkapja azokat az erőket, amelyekre az emberiségnek éppen a szociális élet számára van szüksége. Az emberiség 3-4 évszázadon át megszokta, hogy minden természeti és emberi életet csak intellektuális, absztrakt képzetek útján szemléljen. Most, amikor az ember a szociális káosz nagy problémái előtt áll, szociális problémáit is ezzel az intellektualizmussal szeretné megoldani. Azonban ezzel az emberek agyrémeknél egyebet nem hoznak létre. Szociális területen csak teljes emberi szívvel lehet működni – ez azonban nem lehetséges, ha az ember nem talál kapcsolatot a kozmosszal, és főként a kozmosz szellemi tartalmával! A pillanatnyi szociális kérdések szükségszerű megoldása akkor fog felderengeni, amikor az emberi lelkek felveszik a szellem tudatát, azt a szellemi tudatot, ami a természeti tudat átalakításából áll, abból, hogy a tavaszi-nyári tudat öntudattá: őszi-téli tudattá alakul. Mélyebb értelemben nem a szociális probléma intellektuális tartalma, hanem a szociális problémához szükséges erő függ attól, hogy megfelelően nagyszámú ember tudjon belső világába ilyen szellemi impulzust felvenni.

Mindezt az ember lelkülete elé kell azonban tárni, ha arra gondolunk, hogy a karácsony, a húsvét és a János-nap ünnepéhez hozzá kell fűznünk az őszi ünnepet, Mihály ünnepét. Csodálatosan szép volna, ha ezt a szeptember végi Mihály-ünnepet szívünk teljes emberi erejével ünnepelhetnénk! De nem szabad valamilyen elvont hangulati élményként lejátszódó rendezvénnyel ünnepelnünk; a Michael ünnephez olyan emberek kellenek, akik teljesen átérzik lelkükben mindazt, ami elevenné teheti az ember bensejében a szellem tudatát. Hogyan helyezkedik el a húsvéti ünnep az év ünnepei között? A feltámadás ünnepeként. Arra a feltámadásra emlékeztet, amely a Nap-szellemnek, Krisztusnak emberi testbe való leszállása révén történt meg a Golgotai Misztériumban. Először halál, azután feltámadás – ez a Golgotai

Misztérium a külső szemlélet számára. Aki ilyen értelemben fogja fel a Golgotai Misztériumot, az a halálra és a feltámadásra tekint ezen a megváltó úton. Lelkében talán így szól: lelkületemben a halált legyőző Krisztussal kell szövetkeznem, hogy halálomban megtaláljam a feltámadást. A kereszténység azonban nem zárul le a Golgotai Misztériumhoz fűződő hagyományokkal, tovább kell haladnia. Az ember lelkülete bensőségessé válik az idők folyamán, és az embernek szüksége van a Krisztus halálát és feltámadását szeme elé táró ünnep mellett arra a másik ünnepre is, amely bensőséges formában jeleníti meg az év lefolyását. Így az év folyamán először a lélek feltámadására találhat rá, fel kell támasztania a lelket, hogy méltóképpen áthaladhasson a halál kapuján. Húsvét: először halál, azután feltámadás; Mihály ünnepe: először a lélek feltámadása, azután a halál.

Ezzel Mihály ünnepe a húsvét megfordított ünnepévé válik. Az ember húsvétkor Krisztus halálból való feltámadását ünnepli. Mihály ünnepén viszont lelke teljes intenzitásával éreznie kell: ha nem akarok halálom és újabb születésem között tompa öntudattal, félholtan aludni, hanem teljes világossággal akarok a halál kapuján áthaladni, akkor ehhez belső erőkkel kell a lelkemet a halálom előtt feltámasztanom. Először a lélek feltámasztása, azután a halála, hogy a halálban megtörténhessék az a feltámadás, amit az ember maga ünnepel belső világában.

Jó lenne, ha ezek az előadások egy kissé hozzájárulnának ahhoz, hogy mintegy hidat verjünk az antropozófia tisztán értelmi megismerésétől ahhoz, amit az emberi lelkület számára jelenthet! Akkor nagyon boldog leszek, és szívesen gondolhatok vissza a jövőben éppen arra, amit ezekben az előadásokban megbeszélhettünk, ahol valóban nem értelmükhöz, hanem lelkükhöz akartam szólni, és ma, nem a szokásos módon, azokra a szociális impulzusokra is utalni kívántam általuk, amelyekre az emberiségnek ma égetően szüksége van. A szociális impulzusok iránti érzéseket valóban csak lelkületünk ilyen benső elmélyítésével nyújthatjuk az emberiségnek. Ez került most különösen intenzíven lelkem elé, amikor be kell fejeznem ezeket az előadásokat, amelyeket igazán szívbéli kívánságom szerint tartottam önöknek, kedves barátaim.

Jegyzetek

II.   előadás:

Pál szavai: I. levele a korinthusiakhoz 15/14. Alvilági misztériumok: a Föld mélyének misztériumai.

III.    előadás:

A szociális élet hármas tagozódásának impulzusa: Rudolf Steiner, GA 24

A sószerű, higanyszerű, foszforszerű: Pl. Jakob Böhménél. Lásd Rudolf Steiner GA 07 (A misztika az újkori szellemi élet hajnalán)

IV.   előadás

„Ich singe, wie der Vogel singt”: Goethe A dalnok c. verséből.

„zöldell”: a Faust II. részének 2. felvonásában, égi tengeri jelenet.

V.  előadás

Amit a legutóbbi karácsony idején kifejthettem: lásd „A csillagok világa és az ember. Az emberiség szellemi kommuniója” című előadássorozatban (GA 219) A hét bölcs mondásai: ezeket Delphi szentélyébe írták be.

A norvég Olaf-ének: lásd „Világ-újév Olaf Asteson áloméneke”

„ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”: Lukács ev. 22/19; I. korinthusiakhoz írt levél 11/24.

Rudolf Steiner „Az antropozófia és az ember lelkülete” című előadásait az Ausztriai Antropozófiai Társaság tagjainak tartotta Bécsben, az osztrák társaság megalakulása alkalmával.

III. ELŐADÁS

A tegnapi nyilvános előadásomban: „Mit akar a Goetheanum, és mi az antropozófia célja?” című ciklusban (GA 84). „Az antropozófia és az ember életének vallásetikai magatartása” című előadás (Bécs, 1923. szeptember 29.)

Dr. Ludwig Staudenmaier: (sz. 1865) „Mágia mint kísérleti természettudomány” II. kiadás, Lipcse, 1922.

Johannes Peter Müller: (1801-1858) természetkutató, a fiziológia fizikai-kémiai iskolájának megalapítója, összehasonlító anatómus.

Penmaenmawrban: lásd: „Beavatási megismerés”

GA 227

Druida pap: v.ö. Rudolf Steiner „Druida kő” című pasztellvázlatának színes lenyomatával.

Adam Smith: (1723-1790) angol közgazdász

Karl Marx: (1818-1883) a tudományos szocializmus megalapítója

Gustav Theodor Fechner: (1801-1887) természetkutató és filozófus. Lásd a „Schleiden professzor és a Hold” című írását (1856).

Matth Jakob Schleiden: (1804-1881) botanikus, 1883- ban fedezte fel a növények sejtes felépítését Immanuel Kant: (1724-1804)

Pierre Simon Laplace: (1749-1827) francia csillagász és matematikus

IV. ELŐADÁS

Más területen is bagatell összeggé vált: a pénz elértéktelenedése a háború utáni években ^z év külső menetétől: v.ö. az „Antropozófus lelki kalendáriummal”.

Nyomta a Progresso Print Kft. Felelős vezető: Daróci Lajos