GA230

Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája

Impresszum

Tartalom

– Dornach, 1923. október 19

[Az ember mint mikrokozmosz. Alkotó és alakító-képző erők. A madarak nemzetsége. Az ember mint a sas, az oroszlán és a bika összefoglalása. Az ember belső világa és a külső kozmosz megfelel egymásnak. Az alakzatok művészi felfogása. A művészi mint megismerési elv.]

Szemlélődéseink során már többször elmondtuk, s utolsó, az év körforgásáról és a Michael-kérdésről szóló előadásunkban is bizonyos szerepet játszott, hogy az ember a maga felépítésében és életviszonyaiban egy kisvilág, hogy az ember, mint mikrokozmosz áll a makrokozmosszal szemben, hogy az ember a világ törvényszerűségeit és titkait valóban mind magába foglalja. Csak nehogy azt képzeljék, hogy ennek az absztrakt mondatnak a teljes megértése valami egyszerű dolog! Bele kell mélyedni a világ dolgainak sokrétűségébe ahhoz, hogy az emberben is fellelhessük ezeket a titkokat.

Vizsgáljuk meg tehát ezt a dolgot egy bizonyos kiindulási pontból, először jól megnézve a világot és aztán az embert, hogy az embert, mint kis világot megtalálhassuk a nagyvilágban. Persze, amit a nagyvilágról mondhatunk, az mindig csak kis részlet lesz. Az ábrázolás sosem lehet teljes, mert ahhoz az egész világon át kellene haladnunk.

Tekintsünk először a legközvetlenebbül felettünk lévő világnak nevezhető világra, az állatvilágból arra, ami az ember környezetéből a levegőben él, arra az osztályra, mely legfeltűnőbb módon él a levegővel: a madárvilágra. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy a madár levegőben lakik, életfeltételeit a levegőből meríti, s így lényegesen más a felépítése, mint a föld felszínén, vagy akár a föld alatt lakó állatoknak. Ha a madár nemzetség felépítését nézzük, az általánosan szokásos szemlélet szerint szükségesnek érezzük, hogy ebben az esetben is fejről, végtagokról s hasonlókról beszéljünk. Ez a szemléleti mód azonban meglehetősen művészietlen. Többször elmondtuk, hogy nem lehet megállni az intellektuális megértésnél, tovább kell haladnunk a világ művészi felfogása felé. Akkor viszont nem fogjuk a madár fejét, amely más állatokéhoz képest rendkívül korcs szerv, valódi fejnek tekinteni.

Bizonyos, hogy külsőleg tekintve, intellektuális módon azt mondhatjuk: igen, a madárnak is van feje, törzse és végtagjai. De gondolják meg, milyen korcs a madárláb, mondjuk egy teve végtagjaihoz képest, milyen korcs a feje mondjuk, egy kutya, egy oroszlán fejéhez viszonyítva, semmi rendes dolog nincsen benne, alig több mint pl. a kutya pofájának első része. Szinte azt mondhatnám, hogy bár kissé bonyolultabb, de a madárfej egy kutya vagy akár egy elefánt, egy macska fejének első pofarésze. Ami pedig az emlősállat végtagja, az a madárnál teljesen elkorcsosult. Igaz, a művészietlen szemlélet számára a madár mellső végtagjai szárnyakká alakultak. De ez imagináció nélküli látásmód. Ha az ember valóban meg akarja érteni a természetet, valóban be akar hatolni a kozmoszba, akkor mélyebbre kell néznie, mindenekelőtt a képző- és alakító erőkre.

Az a látásmód, mely szerint a madár teste is csak fejből, törzsből és végtagokból áll, sosem vezet ahhoz, hogy valóban megragadhassuk pl. a madár étertestét. Mert ha áttérünk az imaginatív szemléletre, a madár fizikaiságának látásáról arra, ami a madárnál éteri, akkor az éterikus madárnál csak egy fejet látunk. Az éterikus madár csak fejből áll. Az éterikus madárból kiindulva felfogható, hogy nem lehet összehasonlítani egy madarat más állat fejével és végtagjaival, mert csak egy átalakult fejet látunk. Így a tulajdonképpeni madárfej csak az ínye, első, szájszerű része ennek a fejnek, s ami hátrafelé megy, a csontváz bordának és gerincnek tűnő része úgy tekinthető, mint átalakult, de mégis a fejhez tartozó rész. Az egész madár tulajdonképpen fej. Mindez abból adódik, hogy ha egy madarat meg akarunk érteni, a Föld fejlődéstörténetébe, a planetáris fejlődésbe messze vissza kell nyúlnunk.

A madár planetáris története sokkal hosszabb múltra tekint, mint mondjuk, egy tevéé. A teve sokkal később keletkezett állat, mint bármely madár. A földre kényszerült madarak, mint pl. a strucc, keletkeztek legkésőbb; a levegőben szabadon élők, mint a sas, a keselyű, a Földnek igen régi állatai. Mialatt a korábbi földkorszakokban, a napkorszakban, a holdkorszakban mindazt még magukban tartották, ami aztán belülről kifelé haladt, egészen a bőrig, lényegében az alakult ki később, amit ma a tollakban, a szaruból való csőrben látunk. A madár külseje a későbbi eredetű, azáltal alakulhatott ki, hogy a madár viszonylag korán kifejlesztette a maga fej-természetét, s ehhez a későbbi időkben, a földfejlődés adta feltételek között hozzáfűzte azt, ami tollazatában van. Ezt a tollazatot pl. a Föld és a Hold adta a madárnak, egyéb természete azonban sokkal korábbi időből való.

Van azonban ennek a dolognak egy sokkal mélyebb oldala is. Nézzük csak meg egyszer a madarat a levegőben, mondjuk a méltóságosan tovarepülő sast. Mint kívülről érkező kegyelmi ajándékot kapta tollazatában a napsugarak hatását – majd más hatásokat is fogok még említeni – és szaruból való csőrét is. Nézzük csak meg ezt a sas madarat, amint száll a legeken át. Bizonyos erők hatnak rá. A Napnak ugyanis, a közismerteken kívül még egyéb erői is vannak. Mikor a druida misztériumokról beszéltem, felhívtam a figyelmet a Napból induló szellemi erőkre. Ezekre a szellemi erőkre kell néznünk, ők adják a madárnemzetség sokféle színét és tollazatának alakulását. És ha szellemi módon belelátunk a naphatások milyenségébe, megértjük, hogy a sasnak miért éppen ilyen tollazata van.

Ha aztán valóban belemélyedünk ebbe a sas-természetbe, ha képesek vagyunk a természet benső, művészi megértésre, mely a szellemi rész is magába foglalja, látjuk, ahogyan a más impulzusokkal megerősített művészi Napimpulzus elővarázsolja a tollazatot – helyesebben szólva: belevarázsolja a húsba – mintegy a sas felett futva, még mielőtt az kikelt volna a tojásból. Ezután megkérdezzük: mit jelent mindez az ember számára?

Igen, ez az, ami az ember agyát a gondolkodás hordozójává teszi. Akkor nézik Önök helyesen a nagy természetet, a makrokozmoszt, ha a sasra tekintve így szólnak: a sasnak tollazata van, sokszínű, tarka tollakból. Ugyanez az erő él bennünk; benned is működik, agyadat gondolat-hordozóvá teszi. Ez az erő az agyat redőzi, a gondolkodás alapját adó só-erő felvételre teszi képessé, egyáltalában ez tesz téged gondolkodó lénnyé. Ugyanez ad tollazatot a levegőben a sasnak. Így rokonnak érezzük magunkat a sassal, mikor gondolkozva mintegy a sastollak emberi megfelelőjét érezzük magunkban. Gondolataink úgy áradnak ki fejünkből, ahogyan a sas testéből a tollak.

Ha a fizikai szintről az asztrális szintre emelkedünk, egy paradoxont kell kimondanunk: fizikai síkon ugyanolyan erők hatására képződnek tollak, mint asztrális síkon a gondolatok. A tollképzést a sasnak adják, ez a fizikai aspektusa a gondolatok képzésének. Az embernek gondolatokat adnak – ez a tollképződés asztrális megfelelője. A népi beszéd géniusza néha csodásán kifejezi az ilyesmit. Ha a tollat levágják s kiveszik a belsejét, ezt a népnyelv a toll „lelkének” nevezi. Persze lesz, aki ebben a lélek-elnevezésben csak külsődleges jelölést lát, ez azonban mégsem külsődleges jelölés, hiszen az ilyesmit átlátó ember számára a toll óriási dolgot tartalmaz: a gondolatképzés titkát.

Tekintsünk most el a levegő lakójától, a sastól, s hogy megint egy olyan állatot találhassunk, amely az emlősöket reprezentálja, nézzük meg az oroszlánt. Az oroszlánt tulajdonképpen csak akkor érthetjük meg, ha kifejlesztjük érzékenységünket, s át tudjuk érezni azt az örömöt, azt a belső elégedettséget, ami a környezetével együtt élő oroszlánt eltölti. Talán nincs is más állat, hacsak nem rokona az oroszlánnak, melynek légzése ilyen csodálatos, ilyen titokzatos lenne. Ugyanis minden állati életben össze kell legyen hangolva egymással a légzés és a vérkeringés ritmusa. Csakhogy a keringést nehézzé teszik a rajta csüngő emésztőszervek, a légzés ritmusa pedig könnyűvé válik, amint az agyképződés magasának könnyűségébe törekszik. A madár esetében, ami a légzésben él, az egyben a fejben is él. A madár egészében fej, s azt mondhatnánk, hogy fejét csak külsődlegesen, a világ kedvéért hordja. A gondolatok nála a tollazat formájában jelentkeznek. A szépségben élni tudó helyes természet-érzék számára nincs meghatóbb, mint mikor átérezzük a benső rokonságot az emberi gondolat – az egészen konkrét és bensőleg egészen élő gondolat, és a madártoll között.

Akinek ezen a téren megvan a benső gyakorlottsága, pontosan tudja magáról, hogy mikor vannak pávaszerű és mikor sasszerű gondolatai, vagy mikor gondolkodik akár verébszerűen. A dolgok, függetlenül attól, hogy az egyik asztrális, a másik fizikai, csodálatosan megfelelnek egymásnak. Ez így van, s azt mondhatjuk: a madár légzésében oly túlsúllyal van jelen az élet, hogy a vérkeringés stb. emellett szinte eltűnik. A madár önérzéséből ez az emésztés minden súlyát, sőt a vérkeringését is elsöpri, sőt, minden egyebet is, mintha nem is lenne.

Az oroszlánnál egyfajta egyensúly van a légzés és a vérkeringés között. Bár a vérkeringés az oroszlánnál is súlyossá van téve, de nem annyira, mint mondjuk a tevénél, vagy a szarvasmarhánál, ahol az emésztés szokatlanul terheli a vérkeringést. Az oroszlán emésztőrendszere igen rövid, és felépítése is olyan, hogy az emésztés lehetőleg gyorsan haladjon, így ne terhelje nagyon a vérkeringést. Ezzel szemben az oroszlán fejében a fejszerűségnek olyan alakulását láthatjuk, amiben a légzés egyensúlyban van a keringés ritmusával. Ő az az állat, amelynél legjobban kiegyenlítődik, leginkább harmonizál a légzés belső ritmusa a szívdobogás belső ritmusával. Ebből adódik nála, amit szubjektív életére figyelve mondhatunk, hogy határtalan mohósággal, sajátságos módon nyeli el táplálékát, mert örül, ha már lenyelhette. Mohón vágyik a táplálékra, mert persze az éhség is jobban bántja, mint más állatot, mohón vágyik, de ínyencségre nem törekszik. Nem megszállottja az ízlelgetésnek, mert benső elégedettségét a vérkeringés és a légzés azonos ritmusából meríti. Örömét abban leli, amikor a zsákmány már átment a vérébe és a szívdobogást szabályozza, a szívdobogás pedig kölcsönhatásba kerül a légzéssel; annak örül, amikor a légáramot benső elégedettséggel szívja magába. Akkor van elemében, amikor a légzés és a vérkeringés közti benső egyensúlyban érzi a táplálék következményeit. Akkor érzi magát egészen oroszlánnak, mikor vére feldobog, és légzése lefelé pulzál. A két hullámverésnek ebben az érintkezésében él az oroszlán.

Nézzük csak meg ezt az állatot, ahogyan fut, ugrik, a fejét tartja, ahogyan néz – látni fogják, hogy mindez az egyensúlyból kiesés és az egyensúlyba visszabillenés játékából fakad. Talán semmi más nem hat az emberre olyan titokzatosan, mint az oroszlán különös tekintete, oly sokat jelez önmagából kifelé; valami belső győzelemről, az ellentétes hatások feletti uralomról szól. Ez az, amit az oroszlán tekintete mutat: az erőt, mellyel a szívdobogást a légzési ritmus alá rendeli, szinte a tökéletesség fokán.

Akinek van hozzá érzéke, hogy bizonyos alakzatokat művészi módon fogjon fel, az nézze meg az oroszlán száját. A száj felépítése mutatja: a szívdobogás egészen idáig, a szájig hat, de visszatartja a lélegzés. Rá fognak jönni, hogy az oroszlánszáj formája a szívdobogásnak és a légzésnek ebből az érintkezéséből képződik.

Az oroszlán ugyanis egészében mellkas-szerv. Az az állat, mely külső alakjában, egész életmódjában a ritmikus rendszer kifejeződése. Olyan a szervezete, hogy még a tüdő és szív viszonyában is megmutatkozik a szívdobogás és légzés kölcsönös játéka.

Valóban azt kell mondanunk: ha az emberben keresünk valamit, ami madárhoz hasonlít, akkor itt az emberi fej, és ami benne az oroszlánhoz leginkább hasonlít, az emberi mellkas környéke lesz, ahol a vérkeringés és légzés ritmusa találkozik egymással.

Most pedig fordítsuk el tekintetünket attól is, ami a levegőben él, mint a madarak nemzetsége, és attól is, ami a föld közvetlen környezetében lévő levegőben, ami a levegő körforgásában él, az oroszlántól is. Nézzük meg a szarvasmarhát. Már más összefüggésben is utaltam rá, hogy a legelőn delelő gulya milyen vonzó látvány. Jó figyelni az emésztésnek ezt a munkálkodását, ahogyan kifejeződik az állatok elfekvésében, szemük nézésében, minden mozdulatukban. Figyeljék csak meg, amikor a legelőn pihenő tehén valahonnan valami zajt hall. Csudás dolog látni, ahogyan felemeli a fejét, benne van a mozdulatban, hogy milyen nehéz mindez, hogy a fejet felemelni nem is olyan könnyű. Valami különös is rejlik mindebben. Amint a legelőn megmozdul a megzavart tehén, erről a mozdulatról nem mondhatunk mást: ez a tehén csodálkozik, hogy a legelésen kívül másra is használnia kell a fejét. Mért is emelem fel a fejem? Nem is legelek, s ha nem legelek, a fej fölemelkedése valóban céltalan! Nézzék csak meg, hogyan is van ez. Benne van az állat fejet emelő mozdulatában. De nem csak az állat fej mozdulatában látható. El sem lehet képzelni, hogy egy oroszlán úgy emelje fel a fejét, ahogyan a tehén teszi. Már a fej formájában is benne van ez. Ha most továbbmenve az állat egész alakját nézzük, egyszerűen egy nagyra fejlett emésztőrendszernek látjuk. Az emésztés súlya annyira terheli a vérkeringést, hogy mindent túlharsog, a fejet is, a légzést is. Ez az állat mindenestül emésztés. Valóban csodálatos, ha az ember szellemi látással feltekint egy madárra, és utána lenéz a tehénre.

Persze, akármennyire felemelnénk a tehenet, az fizikailag mégsem válna madárrá. De ha ugyanakkor át tudnánk vezetni a levegőbe, ami a tehénben fizikai, először a nedves, talaj közeli levegőbe, s egyben éteralakját is átvezetnénk a nedvességhez mért formába – aztán továbbhaladva az asztrális síkig emelnénk, akkor az állat ott fenn madár lenne. Asztrálisan madár lenne a tehén. Ami ott fenn asztrálisan a madár asztráltestéből fakad, és mint mondtam: a tollazatán dolgozik, ugyanazt hozta be a tehén a húsba, az izomzatba, behozta a csontokig. A tehénben fizikaivá vált, ami a madárban asztrális. Természetesen az asztralitásban más megjelenése lenne, de ez így van. Ugyancsak, ha engedem, hogy lehulljon, ami a madárban asztrális, s közben átmenjen az éteri és fizikai alakváltozáson – a sasból tehén lenne, hússá, testté válna, és emésztve a földön feküdne. A tehén rendkívül szép a maga emésztésében, asztrálisan tekintve.

S ha a filiszter-fogalmakból eredő filiszter-idealizmus azt mondja: az emésztés a legalacsonyabb, akkor hazugként bünteti azt, aki egy magasabb őrhelyről nézi ezt az emésztő működést, és szellemileg tekinti a tehén esetében. Nagyon is szép, nagyszerű és mérhetetlenül szellemi ez az emésztés.

Ilyen szellemi fokig nem jut el az oroszlán, a madár még kevésbé. A madár emésztő működése egészen fizikai valami. Természetesen az étertest is megtalálható az emésztőszervekben, de igen kevés, szinte semmi asztralitás. A tehénnél azonban az emésztési folyamatban, asztrálisan tekintve valami nagyszerűt látunk, egy egész világot. Ha az embernél akarjuk megnézni ezt a területet, látjuk, hogy amit a tehén egyoldalúan fejlesztett ki, bizonyos asztralitásnak a fizikai testté válását, az embernél az többi szervével harmóniában az emésztés szerveibe és azok folytatásába, a végtagokba van beleszőve.

Valóban, ha felnézek a magas levegőben szálló sasra, ha látom, amint az állat közvetlenül a levegőnek örül, mint az oroszlán, vagy amit akkor látok, mikor az állat a földalatti földerőkkel van összekötve, melyek emésztő szerveiben tovább hatnak, folytatódnak; ha a magasság helyett a mélységbe nézek és értelmesen szemlélve azt, a marha lényébe hatolok, akkor előttem áll az emberben harmonikus egészet alkotó, egymást kiegészítő három alakzat: a madár metamorfózisa az emberi fejben, az oroszláné az emberi mellkasban, a tehén metamorfózisa az emberi emésztő- és végtagszervezetben. A végtagokban természetesen megint csak hatalmasan átalakulva, hatalmasan metamorfizálódva. Ha így nézzük ezeket a dolgokat, akkor rájövünk, hogyan is született az ember az egész természetből, viszont hogyan is hordozza magában az egész természetet, ahogyan ábrázoltam: a madárvilágot, az oroszlán világát és a tehén mivoltát. Eljutunk egyes elemeihez, egyes alkotórészeihez annak az absztrakt mondatnak, ami így szól: az ember – kisvilág. Valóban, kisvilág ő, és a nagyvilág benne foglaltatik: az állat, mely a legekben lakik, az állat, mely a földfelszín körül keringő levegőben találja meg a maga elemét és az az állat, mely a föld alatt, a nehézkedés erőiben leli fő elemét, mind együttműködnek az emberben harmonikus egészként. Így hát az ember az összefoglalása a sasnak, az oroszlánnak és a bikának, vagy tehénnek.

Ha az újabb szellemtudományból kiindulva ezt újra kikutatja és átlátja az ember, akkor nagy tisztelet ébred benne azok iránt, akik ösztönös szellemi látással láttak bele mindebbe. Felébred benne az a tisztelet a régi, kozmikus látás áttekintő képessége iránt, melyről többször szóltam. Nagy tiszteletet érez pl. az olyan erőteljes kép iránt, mint amilyen a sasból, oroszlánból és tehénből vagy bikából álló ember, melyek együtt, megfelelően harmonizálva alkotják az embert mint egészet.

De mielőtt, esetleg majd holnap, az egyes impulzusok megbeszélésére áttérnék, melyek pl. a sast körüllengő erőkből jönnek, vagy oly erőkből, melyek az oroszlánt vagy a tehenet lengik körül, szeretnék egy másik megfelelésről is beszélni ember és kozmosz között.

Eljuthatunk ennek képzetéhez abból, amit már tudunk. Az emberi fej keresi a természetének megfelelőt, ezért fel kell tekintsen a madárnemzetségre. Az emberi mellkas, a szívdobogás, a légzés, ha fel akarja fogni saját titkát a természeti titkokban megjelenítve, akkor olyasmire kell tekintsen, mint az oroszlán. Saját anyagcseréjének titkait pedig a szarvasmarha, a tehén konstitúciójából kell megértse az ember. Azonban: az ember feje a maga gondolatainak is hordozója, mellkasa az érzéseinek, anyagcsere rendszere pedig akaratának. Lelkileg is képmása tehát az ember a madárnéppel világot átszövő képzeteknek, melyek a madár tollazatában mutatkoznak meg; képmása a Föld körül keringő érzésvilágnak is, mely légzés és szívverés között élve, megtalálható kiegyenlítődve az oroszlánnál; ez az embernél megszelídülve, benső bátorságos állapotban jelenik meg. A görög nyelv a bátorságos szavat a szív, a mellkas jellemzőjeként használja. És ha az akarat impulzusait keresi, azokat, melyek elsősorban az anyagcserében lakoznak, megtalálhatja azoknak hússá formálódott képmását a tehénnél.

Ami ma groteszk és paradox csengésű, amit egy olyan kor, melyből hiányzik a szellemi összefüggések megértésének képessége, talán őrültségnek tart, az mégis csak igazságot rejt, s erre a régi szokások rámutatnak. Ugye, mégis feltűnő jelenség, hogy egy Mahatma Gandhi – akiről Romain Rolland oly kevéssé örvendetes módon adott inkább rossz, mint helyes leírást a világnak -, bár tevékenységében teljesen kifelé fordul, és az indiai nép körében mintegy a XVIII. századi felvilágosodást hirdeti Indiába áthelyezve és szemben a régi hindu vallással, a maga felvilágosult hinduizmusában is megőrzött valamit: a tehén tiszteletét. Ezt nem lehet elhagyni – mondta. Mahatma Gandhi pedig, mint tudják, hatévi nehéz börtönt kapott az angoloktól politikai működése miatt. A tehén tiszteletét mégis megtartotta.

Az ilyen dolgok egyfajta szívóssággal maradtak fenn a szellemibb kultúrákban, s csak úgy érthetők meg, ha valóban tudjuk, miféle erők élnek az emésztés állatában, a tehénben. Azt mondhatnám: egy földivé vált, lealacsonyodott és földivé vált magas asztralitást lehet a tehénben tisztelnünk. Ilyen dolgok alapján fogható fel a hinduizmus vallásos tisztelete is a tehén iránt, míg a ráaggatott racionális és intellektuális bozót alapján az soha megérthető nem lesz.

Így látható tehát, hogy akarat, érzés és gondolat kinn a kozmoszban is kereshető, és kereshető annak korrespondenciája, megfelelése, a mikrokozmoszban is.

De látják, kérem, laknak még más erők is az emberben és kinn, a természetben is. Vegyék figyelembe a következőket: figyeljék meg azt a metamorfózist, amin végighalad egy állat, melyből lepke lesz.

Tudjuk, hogy a lepke petét rak, ebből bújik ki a hernyó. A hernyó tehát a petéből jön elő, a pete tartalmazza jól körülzárva azt, ami a későbbi állat adottsága lesz. Most hát a hernyó kibújik a fénnyel átitatott levegőre. Belekerül ebbe a környezetbe. Vegyük csak szemügyre, hogyan is él most a napfénnyel átitatott levegőben. Tanulmányozzák azt, pl. este, mikor ágyba fekve a lámpát meggyújtják, ahogyan egy molylepke a lámpa felé repül. Rászáll a lámpára és a fényben halálát leli. A fény úgy hat a molyra, hogy az át kell adja magát a halál-keresésnek. Ebből megismerhetjük a fény hatását az élőre.

Most csak aforisztikusan jelzem – holnap és holnapután majd kissé jobban megnézzük -, hogy a lepke nem tud a fényforrásig jutni, hogy magát belevesse, mármint nem tud a Napba jutni, csak szeretne. Olyannyira szeretne, ahogy a molylepke is az Önök ágya mellett bele akarja vetni magát a lángba, hogy ott elpusztuljon. A moly beleveti magát a lángba és a fizikai tűzben leli halálát. A hernyó is keresi a Napból érkező lángot, de belevetni nem tudja magát. Az átmenet a fénybe és a hőbe nála szellemi marad. Szellemi szinten jut át a naphatás egésze a hernyóig, és a hernyó követi azt. Minden napsugarat követ, együtt halad a napsugárral. Ahogyan a molylepke a lángba veti magát, s egész moly-anyagát átadja a fénynek, úgy szövi bele a hernyó is lassan a maga hernyó-anyagát a fénybe. Éjjel abbahagyja, nappal folytatja, és így megszövi-fonja maga körül a gubót. A gubó a hernyó saját anyagából, azaz önmagából font szálakból készül, és az

van benne, amit az áradó napfényben önmagából készített. A bábbá alakult lárva tehát maga köré szőtte a saját anyagában megtestesített napsugarakat. A molylepke gyorsan elég a fizikai tűzben. A hernyó is áldozatul adta magát a napfénynek, amikor, a mindenkori napfényt követve, maga köré szőtte a gubót. Nézzük a selyemhernyó gubóját: nem más az, mint megtestesült napfény, mely a hernyó szubsztanciáiban testesült meg. A gubóval a teret belülről lezárta, ezzel bizonyos fokig legyőzte a külső napfényt. De az a része a napfénynek, melyről Önöknek elmondtam, hogy behatol a kromlechbe (a kőkör kövébe) – a druida misztériumokat taglalva beszéltem erről – ez most belül van. Ekkor az a fény, mely eddig erős fizikai hatást gyakorolva a hernyót a gubó szövésére késztette, most belülről gyakorolja hatalmát, és megteremti a pillangót. Így hát az mászik elő a gubóból. Ezután újra kezdődik a körforgás. Itt szétterítve láthatjuk azt, ami a madártojásban egybe van tolva.

Most hasonlítsuk össze ezt az egész folyamatot azzal, ami a tojást rakó madárnál zajlik. Ott még a madár testén belül, egy bizonyos metamorfizálódott folyamat során mészhéj képződik. Itt a Nap fényének ereje a mész szubsztanciát használja fel arra, hogy egymásba tolja a pete-, lárva-, gubó-, bábsort. Tehát ott, ahol egy kemény mészhéj képződik, mint pl. a madártojásnál, az egész folyamat egyként jelenik meg. Mivel a széthúzott processzus össze van szorítva, a madárnál megváltozik az egész embrionális fejlődés is. A lepkénél szétválik az, ami a harmadik stádiumig folyik: pete-, hernyó- és báb- ill. gubóképződésre, s ez kívülről is látható. Aztán kibújik a pillangó.

Ha már most asztrálisan követjük az egész történést, akkor mit látunk? A madár egész alkotottságában egy emberi fejet mutat. A gondolatképzés szervét mutatja. És mit mutat a lepke, mely szintén a levegő lakója, de embrionális alakulásában valami sokkal komplikáltabb lény? Rájövünk, hogy a lepke a fejműködés folytatását mutatja meg, a fejerők kiterjeszkedését bizonyos mértékig az egész emberre. Mert az egész emberben olyasmi történik, ami nem a madár kialakulásának, hanem más természeti folyamatoknak a megfelelője.

Az emberi fejben, ha hozzávesszük az éteri és az asztrális részt is, a tojásképződéshez valami nagyon hasonlóval van dolgunk. Ha csak ez a fej- funkció működne, akkor csak pillanatnyi gondolatokat képezne az ember. A gondolatok azonban mélyre süllyednek bennünk, és igénybe veszik az egész embert. Így aztán emlékként űjra felmerülnek. Mikor pillanatnyi gondolatomat nézem, ahogyan bennem a külvilág hatására felmerül, s utána felnézek a sasra, azt mondom: a sas tollazatában kívülem látom megtestesülve gondolataimat. Bennem gondolattá, de csupán pillanatnyi gondolattá válnak a tollak. Ha arra nézek, amit emlékezésként hordok magamban, bonyolult folyamatot látok zajlani: lenn, a fizikai testben egyfajta szellemi tojás vagy pete képződik, ami éteriben egészen mássá válik, inkább a fizikai lárva képződéséhez lesz hasonló, az asztráltestben pedig már a báb- vagy gubóképzéssel lesz benső hasonlósága.

Ami akkor működik, mikor egy észleletem gondolatot vált ki, gondolatot old el mélyen bennem, az ahhoz hasonló, mint mikor a lepke lerak egy petét. Az átalakulás a lárva történetéhez hasonló: az élet az étertestben a szellemi fénynek áldozza magát, a gondolatot mintegy benső, asztrális gubóba szövi, s abból bújnak ki az emlékek. Ha a pillanatnyi gondolatban madártollazatot látunk, akkor emlékeinkben szellemi módon pillangószárnyakat, színekben ragyogó pillangószárnyakat láthatunk.

Így nézve a természetre, azt rendkívül rokonnak látjuk önmagunkkal. Gondolkozunk, s gondolataink világát a repülő madarakban látjuk. Emlékezünk, emlékezetünk van, s a bennünk élő emlékképek világát meglátjuk a napfényben csillogva repeső pillangókban. Igen, mikrokozmosz az ember, s a külső nagyvilág titkait önmagában tartalmazza. Úgy van ez, hogy bizonyos fokig mindazt, amit belülről látunk, gondolatainkat, érzéseinket, akaratunkat, emlék-képzeteinket, a másik oldalról, makrokozmikusan és kívülről tekintve láthatjuk meg a természet birodalmában.

Ez nevezhető valóságlátásnak. Ez a valóság puszta gondolatokkal nem ragadható meg, a valóság a puszta gondolat számára közömbös, annak csak a logika számít. Ugyanazzal a logikával azonban igazolni lehet a valóságban igen különböző dolgokat is. Hogy ezt szemléltessem, engedjék meg, hogy egy képpel zárjam fejtegetéseimet, mely majd átvezet a holnapiakhoz

Egy afrikai néger törzsnél, a fellatáknál sokat jelentő képet találunk: Egyszer vándorútra kelt az oroszlán, a farkas és a hiéna. Rátaláltak egy antilopra, s azt egyikük leütötte. Mivel jó barátságban voltak egymással, a szétszaggatott antilopot el akarták osztani egymás között. Az oroszlán először a hiénának szólt: osszál te! A hiénának megvolt a maga logikája. Ez az állat nem annyira az élőhöz, hanem inkább a halottsághoz ragaszkodik, logikája tehát bátorságának, illetve inkább gyávaságának ehhez a jellegéhez igazodik. A valósággal is aszerint bánik, amilyen bátorságos a pillanatnyi állapota. Így szólt hát: „Osszuk az antilopot három egyforma részre. Egy részt kapjon az oroszlán, egyet a farkas és a harmadikat a hiéna, mármint én.” Erre az oroszlán megölte a hiénát, majd így szólt a farkashoz: „Nézd csak, kedves farkasom, most másképpen kell osztozkodnunk. Osszál te! Hogyan osztanád te el a zsákmányt?" A farkas erre így felelt: „Igen, másképpen kell osztozkodnunk, mert most nem kaphatja mindenki azt, amit korábban, s mivel megszabadítottál minket a hiénától, most természetesen te, az oroszlán kapod az első harmadot. A második harmad úgyis a tiéd lett volna a hiéna szerint, a harmadik rész pedig azért a tiéd, mert te vagy minden állat között a legbölcsebb és a legrátermettebb.” Így osztozkodott a farkas. Az oroszlán megkérdezte: „Ki tanított erre téged?” ”A hiéna tanított rá” – felelte a farkas -, ”hogy a zsákmányt így osszam el.” És az oroszlán nem falta fel a farkast, hanem elvette a harmadik részt is a hiéna logikája szerint.

Igen, a matematika, az intellektuális rész azonos volt a hiénánál és a farkasnál. Harmadoltak, osztottak. De a matematikát, az intellektust különbözőképpen alkalmazták a valóságra. Ezáltal lényegesen megváltozott a sorsuk is. A hiénát felfalták, mert osztási elve a valóságra másképpen vonatkozott, mint a farkasé. A farkast nem falták fel, mert az ő hiénalogikája – hiszen maga mondta, hogy a hiéna tanította erre – másféle vonatkozásban állt a valósággal. Úgy vonatkozott a valóságra, hogy ezután az oroszlánnak a farkast már nem kellett felfalnia.

Látják: hiéna-logika itt is, ott is, de a logika, az intellektualitás alkalmazása a valóságra egészen más volt.

Így van ez minden absztrakcióval. Bármit meg lehet tenni vele aszerint, hogy hogyan alkalmazzák a valóságra. Ezért figyelni kell az olyasmire, mint annak realitása, ahogyan az ember mint mikrokozmosz a makrokozmosznak megfelel. Az embert nem csak logikailag kell szemlélni, az embert a világ olyan értelmezésével érhetjük csak el, melyben az intellektualizmus sohasem nélkülözi az áthajlást a művészibe. Ha azonban Önök képesek az intellektuálisból a világ művészi megragadásához vezető metamorfózisra, és a művészit megismerési elvvé tudják formálni, akkor az emberben meg fogják találni a makrokozmoszból azt, ami embermódon, és nem természeti módon él. Akkor meg fogják találni az ember és a nagyvilág közötti rokonságot a maga igaz értelmében.

– Dornach, 1923. október 20.

[A Nap-átvilágította légkör és az állatöv. A mindenség régiói. Az ember kapcsolata a bolygórendszerrel. A három csábító hívás és a belőlük fakadó veszély. A rezgések összegződésének törvénye. Az Állathármasság tanítása: a világmindenség írásjele. Az ember három válasza az egyoldalúságok kiegyenlítésére, a mechanikus földi civilizáció átszellemítésére. Kozmikus szimbolizmus.]

Miután az előzőekben megismertük a magasság állatát a sas által reprezentálva, megismertük a közép állatát az oroszlán által reprezentálva, és a föld-mély állatát is a szarvasmarha, a tehén képviseletében, ma egyenesen az ember és a világmindenség viszonyát vizsgálhatjuk meg abból a szempontból, ahogyan az állatvilág e képviselői az ember benső alakszerűségében adva vannak.

Irányítsuk tekintetünket felfelé, abba a régióba, melyről tegnap el kellett mondanunk, hogy az állat onnan szerzi az őt egészében fej-organizációvá alakító erőket. Tekintsünk hát fel ebbe a régióba, s látjuk, hogy az állat a maga mivoltát a Nap-átszőtt atmoszférának köszöni. Kell ez a Naptól átvilágított légkör az állatnak, ennek köszönhet mindent, ami a napsütötte atmoszférában töltött létében fontos. Tegnap azt mondtam: ebből ered tollazatának különleges alakulása. Az állat mivolta a maga bensejében van, tollazatában a külvilág munkája testesül meg. Ha pedig egy élőlényt nem kívülről ruház fel a napsütötte levegő azzal, ami belőle mint levegőből eredhet, mint a sasnál, hanem bensejéből ad indítékot, mint az emberi idegrendszer esetében, akkor gondolat keletkezik, pillanatnyi gondolat, a közvetlen jelen gondolata.

Mikor ilyen módon, mintegy ennek a szemléletnek a súlyával terhelten emeltük tekintetünket a magasba, figyelmünk éppen a nyugvó légkörre és a rajta átáramló napfényre irányult. Ebben az esetben nem szemlélhetjük magát a Napot. Hiszen a Nap úgy kapja erejét, hogy kapcsolatba lép az univerzum különböző tájaival. Kifejeződik ez a kapcsolat abban, ahogyan az emberi megismerés az ún. állatövre vonatkoztatja a naphatásokat, így a Földnek mindig mást jelent, ha a Nap fénye az Oroszlánból, a Mérlegből, a Skorpióból süt. De mást jelent aszerint is, ahogyan bolygórendszerünk többi planétája a hatásnak erőt ad vagy erejét veszi. A Nap különböző kapcsolatban állhat bolygórendszerünk különböző bolygóival. Más viszony áll fenn a külső bolygókkal: a Marssal, Jupiterrel, Szaturnusszal, más a belsőkkel: a Merkúrral, Vénusszal és a Holddal. És bolygórendszerünk planétái is különböző viszonyban állhatnak a Földdel, melynek más a kapcsolata a külső bolygókkal, amilyen a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, és megint más a belső bolygókkal, amilyen a Merkúr, a Vénusz és a Hold.

A sas szervezetét tekintve azt kell látnunk mindenekelőtt, hogy a Nap együttműködése a Szaturnusszal, Jupiterrel, Marssal mennyiben modifikálja a naperőket, mennyiben erősíti vagy gyengíti azokat. Nem hiába mondja a legenda a sast Jupiter madarának. Jupiter itt mint a külső bolygók reprezentánsa áll. Ha felrajzoljuk a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars szféráját, utána következik az átmenet a Nap szférájába. Ha sematikusan rajzoljuk azt, amiről szó van, először azt a szférát kell felrajzolnunk, mely a kozmoszban, a világtérben a Szaturnuszhoz tartozik, aztán a Jupiter szféráját, aztán pedig a Mars szféráját.

Szemügyre véve az ábrát: itt a Szaturnusz-szféra, itt a Jupiter-szféra és itt a Mars-szféra; aztán itt találjuk az átmenetet a Nap szférájába. Bolygórendszerünk külső részén, mondhatnám, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz együttműködését találjuk. Látva a sas körözését a levegőben, a valóságot, a realitást fejezzük ki, mikor ezt mondjuk: a levegőt átsugárzó naperők, a Nap és a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz együttműködéséből adódó erők élnek a sasnak egész alakjában, egész mivoltában, sas-lényében, ugyanakkor az emberi fej képződményeiben is ezek az erők élnek. Ha az embert a maga valódi létének megfelelően helyezzük el a világmindenségben, akkor a sas szférájába kell állítsuk – a feje alapján. Tehát feje szerint az embert a sas szférája előtt állva kell elképzelnünk, s ezzel azt adtuk meg az emberből, ami benne a fent ható erőkkel függ össze.

Az oroszlán azokat az állatokat reprezentálja, akik eredeti értelemben vett Nap-állatok, bennük a Nap bizonyos mértékig kibontakoztatja a saját lényét. Az oroszlán akkor fejlődik, gyarapszik legjobban, mikor a Nap alatti és Nap feletti csillagzatok konstellációja a legkevésbé befolyásolja magát a Napot. Ilyenkor jön létre az a jellegzetes állapot, amiről tegnap beszéltem, hogy maguk a naperők, a leget átsugárzók éppen egy olyan légzésrendszernek adnak indítékot az oroszlánban, amelynél a légzésrendszer ritmusa teljes egyensúlyban van a vérkeringés ritmusával. Nem számszerűen, de dinamikájában. Csodaszépen egyenlítődik ez ki az oroszlánnál! A vérkeringéssel szembeállítja folytonosan a légzés gátját, s a vérkeringés pedig állandó serkentést jelent a légzés áramának. Elmondtam, hogy mindez már az oroszlán pofájának alakulásában is látható, hogy abban is kifejeződik ez a csodálatos kapcsolat. Ez látható az oroszlán sajátságos, önmagában nyugvó, mégis kifelé irányuló tekintetében is.

Az emberi természet más elemeihez kapcsolódva is megvan az, ami az oroszlán tekintetében él, mégpedig a fej- és az anyagcsererendszerrel kapcsolatot fenntartó mellkasi- vagy szív-organizációban, az ember ritmikus rendszerében.

Állítsuk csak magunk elé a tulajdonképpeni naphatást. Bele kell rajzolnunk az embert, ide, a napszférának megfelelően, úgy, hogy a szívet a hozzátartozó tüdővel egyetemben a naphatékonyság régiójába állítjuk.

Ezen a területen van az ember oroszlán-természete.

Átmenve a belső, a földközeli bolygókhoz, először a Merkúr-szférába jutunk, ennek van dolga az emberi anyagcsere-rendszer finomabb részeivel, ahol a táplálék anyaga nyirokszerű anyagokká alakul, hogy onnan a vérkeringésbe juthasson.

Ezután következik a Vénusz-hatás területe, ezzel kapcsolatos az anyagcsere-rendszer valamivel durvább része, ahol a felvett táplálékot a gyomor dolgozza át. Aztán a Hold szférájába jutunk. Olyan sorrendben rajzolom, ahogyan ma szokásos az asztronómiában, másként is rajzolhattam volna. Most tehát a Hold szférájában vagyunk, ahol a Holddal összefüggésben lévő anyagcsere folyamatokban jelentkezik az emberre gyakorolt hatás.

Ily módon az embert beleállítottuk a világmindenség egészébe. Miután a Napnak Vénusszal, Merkúrral, Holddal közösen adott hatása felé fordultunk, eljutottunk oda, arra a területre, ahonnan a tehén által képviselt állatok merítik erőiket. A tehénhez jutottunk abban az értelemben véve, ahogyan tegnap mondtuk. Itt a Nap a maga tevékenységében nem önmagát adja, mert erőit a földközeli planéták ereje egyenesen a földhöz vezetik. Ha ezek az erők azután mind hatnak, s nem csak a levegőn áramlanak át, hanem különböző módon áthatják a földfelszínt is, akkor hatásuk a Föld mélyéből árad fölfelé. A tehén organizációjában éppen az a szféra testesül meg külsőleg, amelyik itt felfelé küldi hatását.

A tehén – emésztés-állat. De emésztése olyan, hogy ha emésztése valóban lezajlik, akkor abban egy földöntúlinak földi képmása nyugszik. Mindenütt átjárja az asztralitás világosan és csodálatosan leábrázolva az egész kozmoszt. Egy teljes világ van a tehén asztrális organizációjában, amint azt tegnap is mondtam – de mindent a súlyszerűség hordoz. Úgy van minden elrendezve, hogy a Föld nehézkedési ereje hathasson rá. Gondolják csak el, a tehén saját testsúlyának 1/8 részét kénytelen felvenni táplálékként naponta. Az ember megelégszik 1/40 résszel, és egészséges marad. A tehénnek, hogy szervezetét kitölthesse, földi súlyra van szüksége. Organizációja a súllyal rendelkező anyagokra van beállítva, és súlyának egy nyolcad részét naponta ki kell cserélje. Mindez a tehenet anyagai által a Földhöz köti, s közben asztralitása éppen a magasságoknak, a kozmosznak a képmása.

Látjuk, a hinduk vallásában mekkora tisztelet övezi ezt az állatot, mint már mondtam. Ez azért van így, mert e vallás híve így szólhat: a tehén itt él a földön, és bár itt él, a fizikai, nehéz anyagban mintegy a földöntúlit képezi le – a hindu vallás hívének értelmezésében.

Valóban úgy van ez: az emberi természet akkor szerveződik normálisan, ha minden egyoldalú hatást, a sast, az oroszlánt, a szarvasmarhát, harmóniába tud hozni, ha valósággal összeolvad benne a sas, a tehén vagy bika és az oroszlán. A világ általános haladásának ma olyan korát éljük, melyben egyfajta veszély fenyegeti a világfejlődést, mégpedig az, hogy az egyoldalú hatások az emberben valóban egyoldalúan jelennek meg. A XIV-XV század óta egészen napjainkig egyre fokozódó veszélyt jelent a földi emberiség fejlődésében a sas-hatás, mely egyoldalúan igénybe akarja venni az emberi fejet. Az oroszlán-hatás egyoldalúan az emberi ritmikus rendszert, a tehén az emberi anyagcsere-végtagrendszert akarja egyoldalúvá tenni; az ember teljes földi hatékonyságát akarják egyoldalúan kisajátítani.

Ez korunk szignatúrája: a kozmikus hatalmak mintegy háromba vágják az embert, mindig a kozmikus hatalomnak egy adott formája törekszik arra, hogy a többi elemet elnyomja. A sas az oroszlánt és a tehenet taszítaná le az érvénytelenségbe, az oroszlán a sas és a tehén jelentőségét akarja elvenni, s a tehén a sast és az oroszlánt hasonlóképpen érvénytelenítené. A mai korban az ember tudatalattiját egyfajta kifejezetten csábító hatás éri, mely már csak azért is csábító, mert bizonyos értelemben szép is. Felsőtudatában az ember ma nem is észleli mindezt, de tudat alatt hallja a világot átható, zengő, hullámzó, felszólító kiáltás hármasságát, mely az embert csábítja és csalogatni akarja. Ez a titka a mai időknek: a sas régiójából a sas tollait adó erő, az, ami a sast asztrálisan körüllengi, körülveszi, maga a sas-lény válik láthatóvá az ember tudatalattijában, s csábító bűvigéje, igéző kiáltása így szól:

Tanuld ismerni lényemet!
Én adok erőt neked,
hogy saját fejedben teremts
világmindenséget!

Így szól a sas. Ez a fentről hangzó hívás, az embert ma ez akarja egyoldalúvá tenni.

Van egy másik csábító hívás is. Ez a középső régióból jön, ahol a kozmosz erői az oroszlán-természetet formálják, ahol a kozmikus erők a légzésre, a vérkeringésre, általában a ritmusoknak arra a kiegyenlítettségére hatnak, mely egybefolyva a Nap és a levegő erejével az oroszlán természetét építik. Az pedig, ami mintegy oroszlán-értelemben remeg át a levegőn, s az ember saját ritmikus-rendszerét akarja egyoldalúvá tenni, az így szól:

Tanuld ismerni lényemet!
Én adok erőt neked,
hogy légkör-ragyogásban
testesítsed meg a világmindenséget!

Így szól az oroszlán.

Nagyobb e tudat alatt zengő hangok hatása, mintsem gondolná az ember. Igen, kedves barátaim, a Földön a különböző emberi organizációk e hatások felvételére speciálisan szerveződnek. Így például a Nyugaton lakókat különleges szervezettségük a sas hangjának csábítására, kísértésére teszi érzékennyé. Nevezetesen az amerikai kultúra embere, különös organizáltsága alapján, a sas szavának csábítására különösen fogékony. Az európai Közép, mely oly sokat hordoz az antik kultúrából – Goethét is ez késztette, hogy élete felszabadításáért Itália felé vonuljon – különösen ki van téve az oroszlán szavának.

A keleti civilizáció mindenekelőtt a tehén szavára fogékony. Ahogyan a másik két állat szava is felhangzik a maga kozmosz-képviseletében, úgy szól dörögve és dübörögve lentről, a föld mélyéből az, ami a tehén súlyosságában él. Valóban – amint azt Önöknek már tegnap is leírtam – ha a legelőn jól- lakottan heverő csordát nézzük, ahogyan a maga sajátos, földi súlynak átadott módján hever, ahogyan már alakjában is kifejezi, hogy át van adva a földi súlyszerűségnek, alá van vetve helyzetének, mely szerint testének I/8-át kell naponta kicserélje, hogy magát elég nehézzé tegye. A Nap, a Merkúr, a Vénusz és Hold a Föld mélyéből szinte démonikusan dörgő erővel zeng egy ilyen csordában e szavakkal:

Tanuld ismerni lényemet!
Én adok erőt neked,
hogy a mérleget, latot és számot
a világmindenségtől elragadd.

Így szól a tehén. Csábító hívásának leginkább a Kelet van kiszolgáltatva. A Keletnek ez a kitettsége úgy értendő, hogy ott a tehén tisztelete már megvan a hinduizmusban. Ha azonban a csábító hívás az emberiséget valóban annyira megragadná, hogy győzne is az, ami a csábító bűvige nyomán létrejön, és hatása a Keletről átterjedne a Középre és Nyugatra, ott gátló, a civilizáció hanyatlását előidéző erőként jelentkezne. A föld démonikus erői egyoldalúan hatnának a földi civilizációra. Mi is történne akkor tulajdonképpen? A következő történne: Technikánkat a külső tudomány hatása alapján kaptuk az utóbbi évszázadok folyamán, külsődleges technikai életként. Ez a mi technikánk minden területen csodálatra méltó. Benne a természeti erők élettelen alakulásukban működnek, és ha sikerül ezeket a természeti erőket érvényesíteni, mozgásba, játékba hozni, velük a Föld körül egy teljes, mondhatnám civilizációs réteget csinálni, ez az lenne: a mérleg, a lat és a szám. Mérleg és mérővessző, mérlegelés, mérés és számolás – ez a mai tudomány ideálja, és a mai technika a külsődleges tudománytól kapja egész hivatását. Már annyira vittük, hogy egy híres matematikusa korunknak arra a kérdésre, hogy mi igazolja a létet, így felelt: minden kor filozófusai megpróbáltak megfelelni arra a kérdésre, hogy mi az, ami valóságos. Ez a kiváló fizikus azt mondta: csak az igaz, amit mérni tudunk, amit nem lehet mérni, az nem valóság. Bevinni a laboratóriumba, mérni, mérlegelni és számolni, és abból összeállítani a tudományt, mely kiáramlik a technikába: csak ezt tekintik érvényesnek…

Nos, amíg az emberek csak a saját értelmük szerint alkalmazzák a mérést, mérlegelést és számolást, a dolog nem különösen rossz. Mert bár az emberek nagyon okosak, de még messze nem olyan okosak, mint a világmindenség. Így hát nagy rosszat nem okozhat, amíg a méréssel, számolással dilettáns módon ügyetlenkednek a világmindenséggel. De ha a mai civilizáció beavatássá változna, és megmaradna szemléletmódjánál, az már rossz lenne. Ez jöhet létre, ha a Nyugat civilizációját, mely teljesen a mérleg, a méter és a számolás világában él, elöntené az, ami Keleten bizony megtörténhetne: beavatási tudomány által ki lenne kutatva, ami szellemileg a tehénben él. Mert ha behatolnak a tehén szervezetébe, és megtanulják annak megismerését, ahogyan a táplálék 1/8-a, földi súllyal terhelve, mindazzal leterhelve, amit mérni, mérlegelni és számolni kell, ami a tehénben szellemileg azt a földi súlyt organizálja, ha megtanulják a tehén egész szervezetének ismeretét, ahogyan a legelőn fekszik és emészt, és amit emésztésében megnyilatkoztat asztrálisan a világmindenségből, ha ezt az egészet megismerik – akkor meg lehet tanulni mindennek a beillesztését egy kozmikus rendszerbe; mindazt tehát, amit megmértek, mérlegre tettek és megszámoltak. Így az egész földkerekségnek olyan civilizációt lehet adni, mely csak mérni, mérlegelni és számolni tud, és mindent eltüntet a civilizációból, ami ezen felül van. Mert mi is adódna a tehén szervezetén nyugvó beavatásból? Ez egy végtelenül mélyreható és fontos kérdés! Igen, nagyon különböző lehet a gépek szerkesztési módja, egy tendencia azonban látszik: minden még nem tökéletes gép átalakítása a rezgés irányába halad, abba az irányba, ahol rezgés van, ahol az oszcilláció, a szakaszosan futó mozgás hatása hozza létre a gép hatékonyságát. Ha egyszer a gépek együttműködésre szerkesztve úgy tudnának dolgozni, ahogyan az a tehén szervezetében a tápanyagok szétoszlásából megtanulható, akkor a földkerekség gépeinek együttes rezgése, a kis lengések futása olyan lesz, hogy a föld felett levő is, bolygórendszerünk is kénytelen lesz együtt lengeni, együtt rezegni földi rendszerünkkel. A megfelelően hangolt húr is együtt zeng a megütött másik húrral, ha azzal egy teremben van.

Ez a rezgések egybecsengésének félelmetes törvénye, mely érvényesülne, ha a Kelet engedne a tehén kísértésének annyira, hogy az meggyőző módon át tudná hatni a Közép és a Nyugat szellem nélküli, tisztán mechanikus civilizációját. Így az univerzum mechanikus rendszeréhez pontosan illeszkedő mechanikus földi rendszer keletkezne. Ezáltal az emberi civilizációból ki lenne irtva minden levegő-hatás, minden környezeti és csillaghatás. Úgy, hogy például az évszakokból minden, amit az ember átél, mikor a sarjadó, kibomló tavaszi élettel, vagy az ősz megölő, bénító életével együtt cselekszik, minden elvesztené jelentőségét az ember számára. Az emberi civilizációt áthatná a rezgő-lengő gépek csattogása-zakatolása, és a kozmoszból ugyanez a csattogás-zakatolás visszhangzana, mint a földi mechanizmus reakciója. Ha a jelenünkben ható tényezőket megfigyelik, egy részükre már azt mondhatják: jelen civilizációnk részben már azon az úton jár, melynek célja a fenti félelmetes hanyatlás.

Nos, gondolják csak el, mi történne ezzel szemben, ha a Közép csábulna el az oroszlán szavára? Igen, a gépi szerkezetek akkor lassan eltűnnének a földekről, mechanikus nem lenne ez a civilizáció, az ember azonban egyoldalú erővel adatna át mindannak, ami szél és időjárás, ami az év körforgásában él. Belefeszítve az évjárásba, kénytelen lenne különösképpen a saját légzési és vérkeringési ritmusának kölcsönhatásában élni. Amit az önkénytelen élet ad, az fejlődne ki benne, mintegy a mellkasi természete lenne különlegesen fejlett. Olyan egoizmust hozna ez a földi civilizációba, hogy senki sem törődne mással, mint jelenlegi jólétével, csak önmagának akarna élni. Ennek a veszélynek a Közép civilizációja van kitéve, annyira, hogy képes lenne ilyen életet vinni az egész Föld civilizációjába.

És hasonlóképpen, ha a sas csábító hívására elcsábulna a Nyugat, annyira, hogy képes lenne gondolkodásmódját és érzületét az egész Földön elterjeszteni, és maga is egyoldalúvá válna ebben a gondolkodásmódban és érzületben, akkor megszületne az emberiségben a törekvés arra, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a földöntúli világgal, úgy, ahogyan a földi idők kezdetén, valamikor kapcsolatban volt. Arra törekedne, hogy mindent kioltson, amit az ember önállóan, szabadságban megszerzett, s csakis abban az öntudatlan akaratban éljen, mely az emberi izmokat és idegeket élteti. Primitív állapotokhoz, ősi, kezdetleges szellemi látáshoz térne vissza. Az ember úgy próbálna szabadulni a Földtől, hogy visszatérne a kezdetekhez.

Azt mondhatnám, hogy a tisztánlátó tekintet számára ez a dolog még keményebb azáltal, hogy a legelő tehén újra és újra egyfajta hanggal hatja át a világot így szólva: ne nézz fölfelé, minden erő a Földből árad! Ismerkedj meg mindazzal, ami a Föld hatásaiban nyugszik, így leszel a Föld ura! Amit a Földön megmunkálsz, örökké fog tartani. – Igen, ha az ember követné ezt a hangot, ha az ember ennek a bűvígének a hatása alá kerülne, a veszélyt, amiről beszéltem, a földi civilizáció mechanizálódását nem lehetne elkerülni. Ha az ember követni fogja ezt a hangot, valóban így lesz, mert az emésztés állata a jelent akarja tartóssá tenni, örökkévalóvá akarja tenni a jelent. Ami éppen nem akarja örökkévalóvá, tartóssá tenni a jelent, sőt, inkább oly illékonnyá, amennyire csak lehet, az az oroszlán organizációjából ered, és ez azt akarja, hogy a jelen az ismétlődő évszakok játékává, a szél és időváltozás, a napsugarak és a levegő játékává váljon. Hatására a civilizáció is felvenné ezt a jelleget.

Ha valóban megértéssel szemléljük a levegőben tovalengő sast, úgy tűnik, mintha a földi lét kezdeteinek emlékét hordozná tollazatán. A valaha felülről a földbe ható erőket őrizte meg tollazatában. Azt mondhatnánk, hogy minden sas földi évezredeket hordoz, de fizikaiságával nem érinti a földet, hacsak nem a zsákmány megragadása kedvéért. Saját élete kiteljesítéséért semmiképpen sem, mert azt akkor gondozza, mikor a levegőben kering. Ami a földön keletkezett, az számára közömbös, örömét, lelkesedését a levegő erőiből meríti. A földi életet meg is veti, s abban az elemben akar élni, melyben maga a Föld is élt, mikor még nem vált Földdé, mikor még átszőtte magát az ég erőivel. A sas az a büszke állat, aki nem akart együttműködni a szilárd föld létesülésével. Kivonta magát a Föld fejlődésből és csakis a földi lét kiindulási erőivel akart együtt maradni.

Ez az a tanítás, amit az állatoknak ez a hármassága, az Állathármasság (Dreigetier) ad nekünk, ha képesek vagyunk azt nagy, hatalmas írásként szemlélni, melyet a világrejtély megoldására írtak bele a mindenségbe. Alapjában véve a világegyetem minden dolga egy-egy írásjel, már ha el tudjuk olvasni. Akkor értjük meg a kozmosz rejtélyét, ha e jeleket összefüggően olvasni tudjuk.

Ez a modern beavatási tudomány. Így kell ma a szellemi élet mélyéből szólni, és ez jelentős dolog: amit összeállítunk, mikor körzővel, méterrel vagy mérleggel mérünk, az tulajdonképpen csak töredék; egésszé úgy lesz, ha felfogjuk a tehén szervezetének belső rendjét. Ez jelenti, hogy olvasunk a világ titkaiban. A világ titkaiban olvasva jutunk el a világ és az ember megértéséhez.

Tulajdonképpen nehéz ma embernek lenni, mert az ember úgy viselkedik az Állathármassággal szemben, mint a tegnapi mesében az antilop. Az, ami egyoldalúvá akar tenni, ma különleges formát ölt. Az oroszlán megmarad oroszlánnak, de ragadozó társait veszi maga mellé, mint a másik két állat metamorfózisát. A tulajdonképpeni sas helyébe egyik ragadozó társát, a hiénát akarja venni, ez a ragadozó voltaképpen a holtakból él, abból a halottságból, ami a mi fejünkben terem, s halálunkhoz minden pillanatban atomnyi kis részeket készít nekünk. A mese ezért a sast a hiénával, a pusztulót zabáló hiénával helyettesíti, a tehén helyébe, a néger kultúrának megfelelően az oroszlánt teszi, és jelezve annak hanyatlását – a legenda a néger kultúrában keletkezett – a farkast állítja be. Így jelenik meg a mesében a másik állati hármasság: az oroszlán, a hiéna és a farkas. Fel- hangzanak a csábító kiáltások, a kozmosz szimbólumai, s mikor felhangzanak, a sas a földre száll, s hiénává válik, a tehén sem nyújtja szent türelemmel a mindenség képmását, mert szaggató, ragadozó farkas lesz belőle, íme a legenda, lefordítva mai civilizációnk nyelvére!

Tegnap mintegy néger érzülettel kellet elmesélnem: vadászni ment az oroszlán, a farkas meg a hiéna, és leütöttek egy antilopot. Először a hiénának kellett elosztania a zsákmányt. Hiéna-logikával ő így szólt: mindenkinek egyharmad jár, egyharmad az oroszlánnak, egyharmad a farkasnak és egyharmad nekem. Ezért falta fel az oroszlán a hiénát. Ekkor így szólt az oroszlán a farkashoz: most osszál te! A farkas így szólt: az első harmad a tiéd, mert te ölted meg a hiénát, az ő része hát neked jár; a második harmadot megkapod, mert a hiéna szava szerint mindenkinek egyharmad jut, és az úgy is a tiéd lett volna; a harmadik harmadot is te kapod, mert te vagy a legbölcsebb és a legbátrabb állat! A logika mindkettőnél azonos, de a valóságra alkalmazva valami egészen más jön ki belőle, ha a hiéna, vagy a hiéna esetéből már tapasztalatot szerzett farkas alkalmazza a logikát. A lényeg abban van, ahogyan a logikát a valóságra alkalmazzuk.

Most szeretném elmondani, hogy a modern civilizáció nyelvére lefordítva ez a dolog kissé másképpen hangzik. De vegyék figyelembe, hogy én mindig a kultúra folyamata szerint mesélem el a történetet. Modem kifejezésekkel talán így szólhatna:

Az antilopot leütötték. A hiéna tartózkodik a szavazattól, nem meri elsőként felkelteni az oroszlán dühét, inkább a háttérbe húzódva vár. Az oroszlán és a farkas verekszik a zsákmányolt antilop felett, s addig küzdenek, míg mindkettő bele nem pusztul sebeibe. Most jön a hiéna, felfalja a romlásnak indult antilopot, fel a farkast és az oroszlánt is. – A hiéna: az emberi természetben lévő gyilkos erőnek, az emberi intellektusban rejlő valaminek a képmása, visszája ő, karikatúrája a sas-civilizációnak. Ha érzik, mit is akartam közölni ennek az európaizált néger legendának az elmondásával, akkor meg fogják érteni, hogy mindezt ma helyesen kellene felfognunk. Érteni fogják, megítélni, hogy mit fog szembe helyezni az ember a három csábító kiáltással, mely sibboletként (ismertető jelként) felel meg az emberi erőkifejtésnek, gondolkodásnak és effektivitásnak, hatékonyságnak.

Meg kell tanulnom erődet,
ó, tehén,
a csillagok bennem
megnyilatkozó beszédéből.

Nem a földi nehézkedést, nem csak a mérést, mérlegelést és számolást, nem csak a tehén fizikai organizációját, de azt kell tanulnom, ami abban megtestesül. Félő tisztelettel fordítani el a szememet a tehén szervezetétől a benne megtestesülő magasságok felé.

A második, amiről az ember így kell szóljon:

Meg kell tanulnom erődet
ó, oroszlán,
a környezetemből bennem ható
évek, napok beszédéből.

Figyeljék meg: „megnyilatkozó” és „ható”. A harmadik  pedig, amit az embernek meg kell tanulnia, így szól:

Meg kell tanulnom erődet
ó, sas,
földből való
teremtettségem beszédéből.

Így kell szembeállítsa az ember a maga hármas igéjét, versszakát, az egyoldalú csábigékkel, azt a hármas igét, melynek értelme képes harmóniába hozni egyoldalúságukat. Meg kell tanulnia, hogy a tehénre tekintsen, de miután alaposan átérezte, nézzen fel arra, amit a csillagok beszéde kinyilatkoztat. Meg kell tanulnia, hogy tekintetét a sas magasságába vesse, s miután a sas természetét önmagában alaposan átérezte, azzal a tekintettel, amit a sas adott, lefelé kell néznie a földből-sarjadóra, mely az emberi organizációban is hat, alulról felfelé; és meg kell tanulnia, hogy úgy nézze meg az oroszlánt, hogy maga az oroszlán nyilatkoztassa meg számára a körülölelő szelet, a rávillanó villámot, körbedübörgő mennydörgést. Mindazt, ami áthatja az ember saját, de a szél, az időjárás, az egész földi élet adta környezetbe feszített, abba beleszőtt életét. Ha a fizikai tekintet felfelé fordul, a szellemi tekintet lefelé néz, ha a fizikai tekintet lefelé néz, a szellemi felfelé, ha egyenesen kelet felé fordul a fizikai, s vele együtt a szellemi tekintet éppen ellentétesen nyugat felé néz – ha az ember így képes a fentit-lentit, az elülsőt és a hátulsót, a fizikai tekintetet és a szellemi tekintetet egymásba szőni, akkor fogadja a valódi, erősítő és nem legyengítő hatást, a sasét a magasságból, az oroszlánét a környezetből és a tehénét a föld belsejéből.

Tanuld lényem ismeretét!
Én adok erőt,
hogy saját fejedben teremts  
világmindenséget!
 

Szól a sas 
Nyugaton

 

Tanuld lényem ismeretét!
Én adok erőt neked,          
hogy légkör-ragyogásban 
testesítsd meg a világmindenséget!   
 

Szól az oroszlán
Középen

 
Tanuld lényem ismeretét!
Én adok erőt neked, 
hogy a mérleget, latot és számot
a mindenségitől elragadd!

Szól a tehén 
Keleten
 

Meg kell tanulnom erődet,
ó, sas,
földből való teremtettségem
beszédéből.

Meg kell tanulnom erődet
ó, oroszlán
a környezetemből bennem ható
évek, napok beszédéből.

Meg kell tanulnom erődet,
ó, tehén
a csillagok bennem
megnyilatkozó beszédéből.

– Dornach, 1923. október 21.

[A Föld fizikai és a lélek szellemi szubsztanciája. Szellemi és fizikai-földi erők. Az ember fizikai-szellemi szubsztanciájú és egyben dinamikus erő-lény. Az ember karmikusan adósa a Földnek. A kozmikus lények ezt kiegyenlítik. Az állatöv kozmikus erőinek titka az állatokban megformálódik. Az Állathármasság kozmikus rejtélye.]

Egy bizonyos szempontból újból megpróbáltuk az embert a világmindenségbe állítani, most pedig hozzáfogunk egy olyan szemlélődéshez, mellyel mindezt mintegy összefoglalhatjuk. Fizikai életünkben a Földön élünk, s az itt jelen lévő, vele kapcsolatos tényekkel és eseményekkel vagyunk körülvéve. Ezeknek a fizikai anyag ad lehetőséget arra, hogy a természet világainak lényei, köztük az emberi alak is, a legkülönbözőbb módon megjelenhessenek. A megjelenő alakzatokban bontja ki létét maga a Föld fizikai anyaga. Nevezzük meg ma ezt a fizikai anyagot, mert aztán mindjárt ennek ellentétéről kell beszélnünk; a Föld fizikai szubsztanciájáról van szó, arról tehát, ami anyagi alapját adja a földi alakzatok sokféleségének. Különböztessük meg tőle a fizikai anyag ellentétét, a mindenségben jelen lévő szellemi szubsztanciát, ami alapját adja például a mi lelkünknek, de azonkívül alapja a mindenségben magát fizikai alakzatokkal összefűző szellemiségnek is.

Nem igazodhatunk el, ha csak fizikai anyagról, szubsztanciáról beszélünk. Gondoljanak csak arra, hogy világunk összképébe a magasabb hierarchiákat is bele kellett állítanunk. A magasabb hierarchiáknak abban a részében, amit testiségüknek nevezhetünk, nincsen fizikai anyag. Éppenséggel szellemi szubsztanciájuk van. Nézhetünk a földiségre, s akkor itt fizikai szubsztanciát észlelünk; nézhetünk a földön kívülire, akkor szellemi szubsztanciát észlelünk.

Ma kevéssé ismerik a szellemi szubsztanciát, s így arról a földi lényről, aki a fizikai és a szellemi világhoz egyaránt tartozik, az emberről is úgy beszélnek, mintha csak fizikai szubsztanciája lenne. Ez nincs így. Az ember szellemi és fizikai szubsztanciát is hordoz magában, és ezeket a szellemi és fizikai szubsztanciákat oly sajátos módon tartalmazza, hogy az meg kell lepje mindazokat, akik nem szoktak ilyen dolgokra figyelni. Mert az embert mozgásba hozó részeknél, meg a végtagokat befelé folytató anyagcsere esetében nem lenne helyes főképpen fizikai szubsztanciáról beszélnünk. Ezt hamarosan pontosabban is át fogják látni. Akkor beszélünk helyesen az emberről, ha e rendszer un. alacsonyabb természetére úgy tekintünk, mint aminek igenis szellemi szubsztancia az alapja. Ha sematikusan akarjuk ábrázolni az embert (rajzolva), az alsóbb ember egy szellemi szubsztanciából álló képződmény, s mennél inkább haladunk a fej felé, annál inkább alakul az ember fizikai szubsztanciából. A fej fizikai szubsztanciából képződik, a lábak viszont, bár ez groteszkül hangzik, szellemi szubsztanciából alakulnak. Így kell hát rajzolnunk az embert: a fej felé haladva átmegy a szellemi szubsztancia a fizikaiba, a fizikai szubsztanciát főként a fej tartalmazza. Ezzel szemben különösen szép, ahogyan – mondhatnám – a szellemi szubsztancia kiterjeszkedik ott, ahol az ember lábát-kezét a térbe nyújtja. Valóban, mintha az lenne kéznek és lábnak a legfontosabb, hogy megtöltse őt az oly lényeges szellemi szubsztancia. Igen, ez így van, a kéz és a láb a szellemi subsztanciában úszik, viszont a fej tömör, fizikai szubsztanciából álló képződmény.

De egy ilyen képletben, amilyen az ember, nem csak a szubsztanciákat kell megkülönböztetnünk. Meg kell különböztetnünk alakulásának erőit is. Az erő is lehet szellemi és fizikai. De az erőknél éppen fordított a helyzet, mint a szubsztanciáknál, mert míg az anyagcsere és a végtagok szubsztanciája szellemi, a bennük működő erő – például a lábaknál a nehézkedés – éppenséggel fizikai. A fej szubsztanciája viszont fizikai, de a benne szövődő erők szellemiek. A szellemi erők átjárják a fejet, a végtagok szellemi szubsztanciáját pedig a fizikai erők járják át. Az embert csak úgy érthetjük meg, ha megkülönböztetjük a felső testtájakat: a fejet és a mellkas felső részét, melyben tulajdonképpen fizikai a szubsztancia, de azt a szellemi erők átjárják; azt mondhatnám, hogy a légzésben dolgoznak a legalacsonyabb rendű szellemi erők. Az alsó embert viszont szellemi szubsztanciából állónak kell elképelnünk, s abban fizikai erők dolgoznak.

Igen ám, de tisztában kell lenünk azzal, hogyan is áll ez a dolog az egész embernél. Mert az ember a fej-természetet belenyújtja, szétterjeszti az egész organizmusba, így a fej, mely szellemi erőktől átdolgozott fizikai szubsztancia, a maga mivoltát belenyújtja az ember alsóbb részeibe is. És az is felcseng a felső emberbe, ami fizikai erőktől átdolgozott szellemi szubsztancia. Mindaz, ami az emberben működik, kölcsönösen áthatja egymást. Az embert csak így lehet megérteni: szellemi szubsztancialitásként és dinamizmusként, azaz erőlényként tekintve.

Megvan ennek a maga jelentősége. Ha nem a külső jelenséget, hanem az ember benső mivoltát tekintjük, akkor megmutatkozik, pl., hogy a szubsztancia jellegűnek és az erő jellegűnek ebben a megoszlásában semmiféle szabálytalanságnak nem szabad fellépnie.

Ha abba, ami tiszta szubsztancia, tiszta szellemi szubsztancia kell legyen az embernél, a fizikai anyag, a fizikai szubsztancia, melynek a fejbe kéne jutnia, belehat, vagyis az anyagcserét bizonyos értelemben átjárja a fejszerűség, akkor az ember megbetegszik. Meghatározott betegség típusok lépnek fel. A gyógyítás itt abban fog állni, hogy a szellemi jellegű szubsztanciában elterpeszkedő fizikai szubsztancia képződményt megbénítjuk, kiűzzük. Másrészt, ha az emésztőrendszer, melyet a maga fizikai sajátszerűségében jellegzetes módon hatnak át a szellemi erők, hatását kiterjeszti a fejrendszerre, akkor- így fejezhetem ki magam – túlságosan is spiritualizálva lesz az emberi fej. Ez is beteges állapot, ilyenkor elegendő fizikai táplálóanyagot kell feljuttatni a fejhez, s ennek spiritualizálatlanul kell oda megérkeznie.

Hamar meglátja ennek a megkülönböztetésnek a hasznosságát az, aki beteg és egészséges embereket figyel, ha egyáltalán a valóság, és nem a látszat értelmében akar cselekedni. De itt szerepet játszik még valami lényegesen más is, ami abból az ember-alkatból adódik, melyről beszéltem, de ez ma tudat alatt marad, és csak az emberi élet hangulataként jelentkezik. Teljesen tudatossá csak a szellemi szemlélet teszi. Ezt a szemléletet így jellemezhetem: ha valaki ismeri, merítve a mai beavatási tudományból, az embernek ezt a titkát, mármint, hogy a fej a legfontosabb, a fő szerv, olyan szerv, aminek fizikai anyagra van szüksége, hogy azt szellemi erőkkel dolgozhassa át, és hogy a végtagoknak ugyanígy kell a szellemi szubsztancia, de ahhoz fizikai erőkre, nehézkedési erőre, egyensúlyi erőre van szüksége, és ez a valaki evvel a tudással tekint az ember földi létére: akkor önmagát, mint embert, a Föld adósának látja. Bár egyrészt igaz az, hogy az emberi lét fenntartásához az embernek szüksége van bizonyos feltételekre, de éppen ez által válik a Föld adósává. Rá kell jöjjön, hogy a szellemi szubsztanciára, amit földi léte alatt magában hord, a Földnek is szüksége van. Tulajdonképpen vissza kellene hagynia, mikor átmegy a halálon, mert a Földnek folytonosan szüksége van szellemi szubsztanciára a maga megújulásához. De az ember ezt nem tudja megtenni, mert enélkül nem járhatná be útját a halál után. Magával kell vigye a szellemi szubsztanciát a halál és a születés közti életbe, mert ott szüksége van rá, ha nem hordozná magával, akkor halála után szinte eltűnne.

A szükséges változáson csak azáltal mehet át, ha a halál kapuján át magával viszi az anyagcsere-végtagrendszer szellemi szubsztanciáit. Az ember nem inkarnálódhatna a jövőben, ha megadná tartozását a Földnek. Míg a Föld ebben a középső állapotában van, ezen semmit sem lehet javítani. A földi lét végén mindez már másképpen lesz.

Ez már így van, kedves barátaim: aki szellemi tekintettel nézi az életet, nemcsak azokban a szenvedésekben és fájdalmakban, vagy örömökben részesül, amit a hétköznapi élet ad. A szellemiség látásával kozmikus örömök és kozmikus fájdalmak lépnek fel. A beavatás el sem választható az olyan kozmikus fájdalom fellépésétől, ami pl. akkor adódik, mikor az ember így szól magához: egyszerűen attól, hogy emberi mivoltomat fenntartom, a Föld adósává kell, hogy váljak. Nem tudom megadni a Földnek, amit a teljes kozmikus kiegyenlítéshez adnom kellene.

Hasonló a helyzet azzal, ami a fej-szubsztanciában van. Azáltal, hogy egy egész földi életen át szellemi erők dolgoznak a materiális fej-szubsztanciában, ez a fej-szubsztancia elidegenedik a Földtől. Fejének szubsztanciáját az ember a Földből kell vegye, de ahhoz, hogy ember legyen, ezt át kell dolgoznia Földön kívüli erőkkel. És amikor az ember meghal, a Földet rendkívül zavarja az, amit vissza kell vegyen, az emberi fej matériája olyan idegenné vált számára. Mikor az ember áthalad a halál kapuján, és fejének szubsztanciáját átadja a Földnek, az méregként hat az egész földi létre, hiszen teljesen átjárta a szellem, hiszen szellemi eredményeket hordoz magában, s az a földi életre tulajdonképpen zavaróan hat. Ha az ember átlátja ezeket a dolgokat, azt kell mondja: igazság szerint ezeket a szubsztanciákat át kellene vinnem a halál kapuján, mert sokkal inkább illenének a halál és egy újabb születés között bejárandó régióba. Ezt azonban nem lehet megtenni. Ha magával vinné a szellem átjárta földi szubsztanciákat, ez a legszörnyűbb lenne, ami az embert érheti, mert ezzel a halál és születés közti fejlődésének állandóan ható ellenségét teremtené meg. Állandóan az ő szellemi fejlődésének megsemmisítésén dolgozna ez a szubsztancia a halál és a születés közti időben. Így hát az ember ez által is adósa lesz a Földnek.

Ez már így van, éppen a szellemi látvány terheli az embert mérhetetlenül tragikus érzésekkel. Csak ha nagyobb időtartamokat tekintünk át, egész fejlődési rendszereket, akkor nyílik kilátás a Föld végső idejére, amikor a Jupiter, a Vénusz és Vulkán emberfejlődése során ez az adósság törleszthető lesz. Tehát nem csak egyes földi életeinkkel teremtünk magunknak karmát; karmát, világkarmát teremtünk már azzal is, hogy földi emberek vagyunk, a Földet lakjuk és belőle vesszük szubsztanciánkat.

Ha mindezt átlátjuk, azt kell mondanunk: ezáltal is adósává válunk a Földnek. Mert a Földnek köszönhető, de számára már használhatatlanná vált szubsztanciát kell visszahagyjon az ember, hiszen azt magával vinni nem tudja. Amit ott kellene hagynia, azt elvonja, amit magával kellene vinnie, mert már használhatatlan, azt földi porával együtt átadja a Földnek, s azt a Föld teljes élete, mivoltának összessége szörnyen megszenvedi.

Ezután már lehetségessé válik, hogy eltekintsünk az embertől, s a természet egyéb területeire nézzünk. Láthatjuk, hogy bár az ember magára kell vegye ezt az adósságot, ezt a bűnt, mármint, hogy a Földet idegenné vált anyaggal terheli és a Földből való szellemi szubsztanciákat pedig magával kell vigye, a kozmikus világ lényei mégis megteremtik a kiegyenlítés lehetőségét. Itt a lét csodálatos titkaiba hatolunk be, olyan titkokba, melyek összefoglalásával képzetet alkothatunk a világ bölcsességéről. Nézzük csak a madárvilágot, melyre az utóbbi napokban már többször figyeltünk. A madárvilágot a sas reprezentálta számunkra, s úgy beszéltünk róla, mint a madárvilág tulajdonságait, erőit összefoglaló állatról. Mikor tehát a sast szemléljük, tulajdonképpen az egész madárvilág kozmikus összefüggéseire figyelünk, ezért a következőkben egyszerűen csak a sasról szólok.

Azt mondtam: a sas tulajdonképpen az emberi fej megfelelője, az emberi fej gondolatait kioldó erők hozzák létre a sas tollazatát. A sas tollazatában tehát a napjárta levegő-erők, a fényben fürdő levegő-erők hatnak. Ez csillámlik a sas tollazatban: fénnyel áthatott levegő-erő.

Nos, igaz, a sas rovására nem egy rossz tulajdonság írható, azonban megvan az a figyelemreméltó tulajdonsága is a kozmikus léttel kapcsolatosan, hogy mindaz a bőrén kívül marad, ami tollazatában a Naptól áthatott levegő-erők műve. Hogy ezáltal mi történik, azt csak akkor vesszük észre, mikor a sas elpusztul, meghal.

Mikor a sas meghal, világossá válik, milyen különös, mondhatnám: felületes az emésztése, szemben a tehén alapos, kérődző emésztésével. A tehén valóban egy emésztés-állat, ugyancsak reprezentánsa sokféle állatnak. Itt aztán alapos emésztés folyik! A sas azonban, mint minden madár, felületesen eszik. Mindenbe csak belefog, csak éppen elkezdi az emésztő működést, mint valami mellékes dolgot. Ha a sas-létet egészében tekintjük, abban az emésztés csak mellékes üzem. Mindig is így van az kezelve a sasban. Ezzel szemben minden, ami a tollazat létrehozásához kell, az nála alaposan meg lesz dolgozva. Más madaraknál még erősebb ez a tendencia, hihetetlen gondossággal dolgozzák ki tollazatukat, csodálatos egy képződmény lesz a madártoll! Benne jelenik meg a legkifejezettebben, amit Földből származó anyagnak mondhatunk. A sas ezt a Földtől veszi át és felső erőkkel szellemin át, ámde úgy, hogy azt nem teszi magáévá, mert a sas nem tart igényt a reinkarnációra. Így nem is zavarja őt, hogy mi történik mindazzal, amit a magasabb szellemi erők tollazatának földi matériájába beledolgoztak; e szubsztancia további sorsa a szellemi világban őt nem érinti.

Mikor a sas meghal, s ez így van a többi madárnál is, láthatjuk, hogy amint tollazata tönkremegy, a szellemmel áthatott földi matéria a szellemi világba megy át, s ott vissza lesz alakítva szellemi szubsztanciává.

Látják, ugye, milyen figyelemreméltó rokoni viszonyban van a mi fejünk a sassal! A sas tudja, amit mi nem tudunk megtenni, folyamatosan tünteti el a Földről, amit a felső szellemi erők átszellemítettek.

Ebből adódik az is, hogy érzésünk oly különös módon követi a sas röptét. Földtől idegennek érezzük, mintha az éghez több köze lenne, mint a Földhöz, bár az anyagot a földből meríti. De hogyan veszi azt el? Rablóként nyúl a földi szubsztanciához! Azt mondhatnám: a földi lét banális, szokásos rendjébe nincs is betervezve, hogy a sas is kapjon valamit. A sas lop magának, elrabolja a szubsztanciát, de engedi, hogy a felső régiók szellemi erői átjárják azt, és halála után ezeket az átszellemített földi szubsztanciákat, a rablottakat, magával viszi a szellemi világba. Az átszellemített földi matéria átvonul a szellemi világba a sasokkal együtt.

Az állatok élete sem záródik le pusztulásukkal, jelentőségük megvan a világmindenségben. Mikor a sas fizikai lényként repül – saját létének bizonyos értelemben csak szimbóluma -, fizikai sasként így száll, de ó, repül ő messzebbre is halála után! A sas-természet átszellemített fizikai matériája a messzeségekbe száll, hogy ott a szellemi világ szellemi matériájával egyesüljön.

Látják, milyen csodálatos titkaihoz jutunk a világmindenségnek, ha áttekintjük ezeket a dolgokat. Az ember rájön, hogy mire is vannak a Földön a különböző állatok és más alakzatok. Mindnyájuknak óriási jelentősége van a mindenségben.

Ha most a másik végletet keressük: itt áll előttünk a hinduk által olyannyira tisztelt tehén. Ahogyan a sas nagyon hasonlít az emberi fejhez, úgy hasonlít nagyon a tehén az emberi anyagcseréhez. A tehén emésztés-állat. Bármily különösen hangzik is, ez az emésztés-állat lényegében szellemi szubsztanciából áll. Ebbe van belefeszítve, beleszórva a fizikai matéria, amit megeszik. (Rajzolva.) Itt van a tehénben a szellemi szubsztancia, ebbe tör be mindenhonnan a fizikai anyag, s a szellemi szubsztancia ezt felveszi. A tehénnek azért van olyan átfogó emésztése, hogy ez alaposan megtörténhessen. A legalaposabb emésztési folyamat ez, amit csak el lehet gondolni, ilyen vonatkozásban a tehén valóban a legalaposabban gondoskodik az állati létről. Az állatságot, az állat-egoizmust, az állati én-szerűséget ténylegesen lehozza a mindenségből a Földre, a földi nehézkedés területére.

Semmilyen más állat nem mutatja ezt az arányt a vér súlya és a teljes testsúly között, mint a tehén; a többinek vagy kevesebb, vagy több a vére a testsúlyához viszonyítva. A súly a nehézkedéssel függ össze, a vér pedig az önösséggel. Nem az egóval, az énnel, énje csak az embernek van, hanem az egoitással, az egyedi léttel. A vér teszi állattá az állatot is, legalább is a magasabb rendű állatot. Szinte azt mondhatjuk: a tehén megoldotta a világrej- télyt: hogyan is lehet arányba hozni a vér súlyát és az egész test súlyát úgy, hogy a legalaposabban állat legyen egy állat.

Látják kérem: a régiek nem hiába nevezték az állatövet állatövnek. 12 tagú az, a teljes létet bizonyos értelemben 12 egyes részre tagolja. A kozmoszból, az állatövből érkező erők éppen az állatokban öltenek formát. A többi állat azonban nem igazodik olyan pontosan az állatöv arányaihoz, csak a tehénnél adja a vér súlya éppen 1/12 részét a testsúlynak. A tehénnél ez az arány 1/12, a szamárnál 1/23, a kutyánál 1/10 – minden állatnál más. Az embernél 1/13.

A tehén figyel arra, hogy súlyszerűségében egész állatságát kifejezze, hogy amennyire csak lehet, olyan alaposan fejezze ki a kozmikus rendet. Amit ezekben a napokban mindig mondtam: a tehén asztráltestén látni lehet, hogy a felsőt a fizikai-materiálisban megvalósítja. Meglátszik ez abban, ahogyan saját benső súlyviszonyaiban fenntartja a tizenkettes tagolást. Ebben kozmikus rend van. A tehénnél minden aszerint rendeződik, hogy a földi erők a szellemi szubsztanciába legyenek beledolgozva. A földi erők bele vannak kényszerítve az állatövi arányok megosztásába. Igazodniuk kell, a súly 1/12 részét az egoitásra kell adják, mert a tehén minden szellemi szubsztanciáját bele- kényszeríti a földi viszonyokba. A legelőn heverő tehén tehát szellemi szubsztancia, mely felveszi, abszorbeálja, magába hasonítja a földi anyagot.

Ha a tehén meghal, a Föld képes felvenni az általa hordozott szellemi szubsztanciát a földi anyagba, és jótéteményként hat az minden állatra. Helyes, ha így érzünk a tehénnel kapcsolatban: te vagy az igazi áldozati állat, mert folytonosan azt adod a Földnek, amire szüksége van, ami nélkül fenn sem maradhatna, megkeményedne és kiszáradna. Szellemi szubsztanciát adsz folyamatosan, megújítod a Föld benső mozgékonyságát, elevenségét.

Ha egyrészről a legelőt nézzük a tehenekkel, másrészről a repülő sast, különös ellenképet láthatunk: a sas, mikor meghal, a Föld számára használhatatlanná vált földi matériát, átszellemítve azt, kiviszi a szellemi világ messzeségébe; a tehén viszont a Földnek ad égi matériát, megújítva a Főidet, mikor meghal. A sas elveszi a Földtől, ami már nem használható, ami vissza- kívánkozik a szellemi világba. A tehén behozza a szellemi világból azt, ami megújító erőre a Földnek szüksége van.

Megjelenik itt valami a beavatási tudományból fakadó érzésekből. Igen, általában azt hiszik az emberek, hogy: no, a beavatási tudományt tanulmányozni kell, s az nem ad mást, mint fogalmakat és eszméket; úgy töltjük meg a fejünket az érzékfelettiség eszméivel, akár csak az érzékelhetőre vonatkozókkal. Ez azonban nem így van. Egyre tovább hatolva a beavatási tudományba, sosem sejtett érzéseket hozunk fel a lélek mélyéről. Ezek az érzések tudat alatt minden ember lelkében élnek. Felhozva őket minden lényt másnak érzünk, mint azelőtt. Leírhatok Önöknek egy ilyen, a szellemtudomány élő megragadásából fakadó érzést; így szólhatunk magunkhoz: felismerve az ember valódi természetét, kétségbe kell esnünk, vajon a Föld megkapja-e, amire szüksége van; elveszik-e tőle idejében az átszellemített matériát, és adnak-e neki szellemi matériát? Ha bele kell éreznünk, ez az ellentmondás az emberi és a földi lét között nagy fájdalmat okoz, igen nagy fájdalmat, éspedig azért, mert azt kell mondanunk: ha az ember a Földön igazán ember kell legyen, akkor, akkor a Föl nem lehet az ember miatt igazán Föld. Ember és Föld igényli egymást, de ember és Föld nem tudja kölcsönösen támogatni egymást! Amire egyiküknek szüksége van, azt a másik elveszti; amire a másiknak van szüksége, azt meg az egyik veszti el És nem lenne biztosítva a Föld és az ember életösszfüggése, ha fel nem merülne a környező világ. S azt kell mondanunk: amire nem képes az ember, hogy felvigye a szellemi világba az átszellemített földi szubsztanciát, azt elvégzi a madarak népe. S ami szellemi szubsztanciát az ember nem képes megadni a Földnek, azt adják meg a kérődző állatok, s az ő képviselőjük, reprezentánsuk, a tehén.

Látják, kérem, ez által lesz kerek egész a világ. Ha csak az embert tekintjük, a földi létet illetően érzésben bizonytalanná válunk. Ha az embert körülvevő világra tekintünk, újra biztonságot nyerünk. Most még kevésbé fognak hát csodálkozni rajta, hogy egy olyan mélyen szellemiség felé hajló vallásos világnézet, mint a hinduizmus – tiszteli a tehenet. Hiszen ez az az állat, mely folytonosan szellemmel hatja át a Földet, azt a szellemi szubsztanciát adva, amit maga vesz át a kozmoszból.

S valóban, reálissá kell tennünk magunkban a legelő tehén képét, s azt, hogy alatta a föld vidám izgalomban van; mikor ezek a lények ott fönn ígéretesen legelnek, ott alul az elemi szellemek ujjonganak, hiszen általuk kaphatják meg kozmikus táplálékukat. Le kellene festeni azt is, ahogyan, a sas körül lebegve elemi szellemek táncolnak ujjongva. Ez is a szellemi realitás festett képe lenne, benne mutatná a fizikait a szellemi valóságban. A sas a maga aurájában folytatódva mutatkozna, s az aurában a levegő szellemei és a levegőben élő tűz-szellemek öröme látszana.

Látnánk a tehén különleges auráját; egészen kozmikus ez az aura, igen ellentétes az állat földi létével. S látszana a földbéli elemi szellemek pezsgő vidámsága, mikor észlelik, hogy amit elvesztettek, mert a földi sötétségben kell életüket tengetniük, az most megjelenik számukra: a Napot láthatják a tehenek által ezek a szellemek. A földben lakozó elemi szellemek nem örülhetnek a fizikai Napnak, de igenis örülnek a kérődzők asztráltestének.

Igen, kedves barátaim, van másféle természetrajz is, nem csak az, ami a könyvekben olvasható. Mert hát mi is a végeredménye a mai könyvekben leírt természetrajznak? Éppen most jelent meg Albert Schweizer említett könyvének folytatása – talán emlékeznek, hogy a „Goetheanum” egy régebbi számában írtam erről a mai kultúra állapotát taglaló könyvecskéről. A folytatás előszava elég szomorú szellemi termék. Mert az előző kötet még bizonyos erővel és belátással akarta pótolni, ami kultúránkból hiányzik. De ez az előszó valóban szomorú fejezet. Mert Schweizer magát tekinti benne az első olyan embernek, aki belátta, hogy a tudás alapjában semmit sem nyújthat, és a világnézetet, az etikát a megismerésen kívül kell keresnünk.

Nos, a megismerés határairól már sok szó esett, és – hogyan is mondjam – bizonyos rövidlátásra vall, ha valaki önmagát tartja az első embernek, aki ezt a kolosszális tévedést kitalálta. Ha ettől eltekintünk, megmutatkozik, hogy egy ilyen kiváló gondolkodó – mert hiszen első könyvéből kiderül, hogy Schweizer kiváló gondolkodó – odáig jut, hogy azt mondja: ha világnézetet, ha etikát akarunk, teljesen el kell fordulnunk a tudástól, a megismeréstől; ezek ugyanis semmit sem adnak. A tudás és a megismerés úgy, ahogyan a hivatalosan elismert könyvekben van, a tudományok, az ismeretek nem juttatnak el a világ értelméhez. Mert alapjában igaz, hogy ha úgy nézzük a világot, ahogyan ezek az egyéniségek nézik, nem is juthatunk máshoz, mint hogy a sasok repülése értelmetlen dolog, kivéve, ha címerállatnak rajzolják őket. Hogy a tehén tejet ad, az földi értelemben hasznos. De mivel az ember csak fizikai lény, ez a haszon is csak fizikai lehet. Értelme, az nincsen a világ egészének.

Minden esetre, ha itt meg akarunk állni, akkor valóban nem vagyunk azon a szinten, ahol a világ értelme megjelenhet. Át kell térni arra, amit a szellem, a beavatási tudomány mondhat a világról, akkor megtaláljuk ezt az értelmet a világban. Mégpedig úgy látjuk meg értelmét, hogy közben minden létben csodálatos titkokat fedezünk fel, olyanokat, mint ami a meghaló sas és a meghaló tehén között játszódik, kettőjük között pedig ott a meghaló oroszlán, mely a szellemi és a fizikai szubsztanciát önmagában egyensúlyozza ki, mert nála egybecseng a légzés és a vér ritmusa. Az oroszlán szabályozza csoportlelke útján, hogy mennyi sasra van szükség, és mennyi tehénre ahhoz, hogy az Önök előtt ábrázolt folyamat helyesen alakuljon.

Látják, kérem, a három állat: sas, oroszlán és bika vagy tehén csodálatos, ösztönös ismeretből lett megteremtve. Rokonságukat az emberrel érezték, mert az ember, áttekintve ezeket e dolgokat így kellett szóljon: a sas leveszi rólam a feladatot, amit magam, a fejemmel nem tudnék teljesíteni; a tehén leveszi rólam a feladatot, amit magam, emésztő rendszeremmel és végtagjaimmal nem tudnék teljesíteni; az oroszlán leveszi rólam a feladatot, amit magam, ritmikus rendszeremmel nem tudnék teljesíteni. Így lesz belőlem és a három állatból a kozmosz összefüggésében egy egész. Így élhetjük hát bele magunkat a kozmikus összefüggésekbe. Megérezzük a mély rokonságot a világban, és megtanuljuk érteni, hogy tulajdonképpen milyen bölcsek is a világot átható erők. Az ember is közéjük szövődik, s az ember hatása is átjárja, hullámaival áthatja a világot.

Mint látható, ily módon össze tudtuk foglalni, mi is áll előttünk, amikor megkeressük az ember és az Állathármasság kapcsolatát, amiről az elmúlt hetekben beszéltünk.

– Dornach, 1923. október 26.

[A földfejlődés metamorfózisai és azok utóhatása a mai Föld állapotában. A rovarvilágban ható kozmikus erők. A pillangók természete és a növényvilág. Mért szükséges absztrakt gondolataink átalakítása művészi érzékké?]

Eddig a kozmikus és a földi viszonyok, az állatvilág és az ember közötti összefüggést vizsgáltunk bizonyos szempontból. A következő napokban folytatni kívánjuk ezt a szemlélődést, ma azonban kapcsolatot keresünk további területekkel, melyekkel még a jövőben foglalkozunk. Utalni szeretnék arra, ahogyan Földünk fejlődését már „A szellemtudomány körvonalaidban is ábrázoltam; ott bemutattam Földünk fejlődését a kozmoszban. Mikor felmerült a fejlődés kérdése, kiindulási pontként a Föld ősrégi Szaturnusz- metamorfózisát jelöltük meg. Ezt a régi Szaturnusz-metamorfózist úgy kell elképzelnünk, hogy mindazt tartalmazta, ami egyáltalán bolygórendszerünkhöz tartozik. Bolygórendszerünk egyes bolygói, a Szaturnusztól egészen befelé a Holdig, mind benne volt ebben a régi Szaturnuszban, mely mint tudják, tisztán hőéterből állt. Tehát a Szaturnusz még a levegő sűrűségét sem érte el, mert éppenséggel hőéterből állt, és ugyancsak éteri oldottságban tartalmazta a később önállóvá alakuló, individualizálódó bolygókat.

A földfejlődés második metamorfózisaként aztán megkülönböztetjük azt, amit összefoglalóan a régi Nap-metamorfózisnak neveztem. Itt az történt, hogy lassanként a Szaturnusz tűzgömbjéből kiformálódott a levegőgömb, a Nap fényáramokkal átjárt, átragyogott, átvilágított csillogó levegőgömbje.

Aztán itt van a harmadik metamorfózis, ebből – miután ismételte a régi állapotokat -, egyrészt kikerekedik a napszerűség, mely még a Földet és a Holdat is átfogja, másrészt a külső szféra, melyhez a leváló Szaturnusz tartozik, amint az a „Szellemtudomány körvonalai”-ban le van írva.

De a Hold-metamorfózis során egyidejűleg megtörténik az is, hogy a Nap elválik a még összefüggő Föld + Holdtól. Gyakran leírtam már, hogy a természet ma ismert birodalmai akkor még nem léteztek, nem volt a Földnek ásványi tömege, csak – ha ezt így nevezhetem – bizonyos szaru-jellegű részek váltak benne külön, szarukeménységű szilárdabb alkotórészek meredtek ki mint sziklák a vizessé vált holdtömegből.

Csak azután keletkeztek a mai földi viszonyok, negyedik metamorfózisként. Gondoljanak csak bele: a Szaturnusztól a régi Napig csak olyan szubsztanciával volt dolgunk, mely a levegőig jut el. A fejlődés a tűzgömbből indult el, ez metamorfozálódik, sűrűsödik aztán levegő-gömbig, mely azonban már fénytől átjárt, fény csillan fel benne. Ez a fejlődés első része.

Ezután következik a fejlődésnek az a része, melyben a Hold játszik első szerepet. Éppen olyan volt ez a szerep, hogy a szaruszerű sziklák képződését lehetővé tette.

A földfejlődés során a Hold kilép a Földből, mellékbolygóvá válik, s a Földben visszahagyja a belső földerőket. Ilyen például a nehézkedési erő, mely fizikai vonatkozásban teljességgel a Hold maradványa. A Föld maga nem tudná kifejleszteni nehézkedési erőit, ha nem maradtak volna vissza zárványok a régi Holdból, bár a Hold maga eltávozott. A Hold az a kolónia a világmindenségben, melyről a napokban szellemi szempontból beszéltem. Egészen más szubsztancialitása van, mint a Földnek, de a Földben visszahagyta azt, amit tágabb értelemben a földmágnességnek nevezhetünk. A földerők, mármint a nehézkedés, mindaz, amit súlyszerű hatásnak nevezünk, aminek a hatására a dolgoknak itt súlya van, a Holdból maradt vissza. Azt mondhatjuk tehát: itt van a Szaturnusz és a Nap, lényegében a hő átjárta, fény átjárta változat, ha egybefoglaljuk a kettőt itt pedig a Föld és Hold állapot, a Hold-hordozta vizes változat. A vizesség a holdfejlődés alatt képződött, és megmaradt a Föld-metamorfózis alatt is. A szilárdságot éppen a nehézkedési erők hozták létre, hívták életre.

A két metamorfózis lényegileg különbözik egymástól, de azzal tisztában kell lennünk, hogy ami egyszer volt, az meg is marad. Megmarad a régi Szaturnusz tűzgömbje minden következő fokon mint hőszubsztancia. Ha ma a Föld különböző tájain járunk, s mindenfelé meleggel találkozunk, ez a régi Szaturnusz-fejlődés maradványa itt. Ha pedig levegőt, vagy légnemű testeket találunk, az a régi Nap maradványait mutatja. Ha a napfénytől ragyogó levegőbe nézünk, s áthatnak ennek a fejlődési foknak az érzései, így kellene szólnunk: ebben a napfénytől ragyogó levegőben a régi napfejlődés maradványai élnek! Ha az a régi Nap nem lett volna, a mi levegőnk sem lehetne rokon a napsugárral, mely most rajta kívül van. Csak mivel a Nap valaha össze volt kötve a Földdel, csak mivel a Nap fénye a még légnemű Földben felragyogott, olyannyira, hogy a Föld, mint levegőből való gömb belső fényt sugárzott szét a külső világba, ezért jöhetett létre a későbbi, a mai Föld-változat. Most a Földet levegő burkolja, ebbe kívülről érkeznek a napsugarak. De a napsugarak mély belső rokonságban vannak a Föld légkörével. Nem úgy érintik a Földet, ahogyan a mai fizikusok oly durván kifejezik, mintha kis puskagolyók röpülnének át a gáznemű atmoszférán, hanem mély, bensőleg rokon sugárzásként. S ez a rokonság éppen annak az utóhatása, hogy ez a kettő valamikor, a régi Nap-metamorfózis idején együtt volt. Így hát minden rokon egymással azáltal, hogy a korábbi állapotok belejátszanak a későbbiekbe. Az idő alatt, míg – mint ahogyan Önök is ismerik – a Föld nagyjából-egészéből kialakult, azalatt fejlődött ki minden, ami a Föld körül, a Földben és a Föld alatt van, ahogyan azt a „Szellemtudomány körvonalai”-ban leírtam és itt röviden összefoglaltam. Azt mondhatjuk tehát, hogy ha a mai Földet megnézzük: itt van benne, ami szilárdságot hoz létre: a belső Hold, lehorgonyozva a föld-magnetizmusba. Ez a belső Hold • teszi lehetővé a szilárdságot, azt, hogy valaminek súlya legyen, a súlyszerűség erői alakítanak szilárdat a folyékonyságból. Itt van aztán a tulajdonképpeni földszerűség területe: a folyékonyság a maga sokrétű előfordulásában, pl. mint talajvíz, de úgy is mint a felszálló páratömegek vize, a lehulló eső tömegei stb. Továbbá, itt van a levegőszerű rész a Föld-környezetben, s mindezt áthatja a régi Szaturnusz maradványaként a tűz. Így hát a mai Földben is megadhatunk valamit, ami a fenti Nap-Szaturnusz, vagy Szaturnusz-Nap, kimondhatjuk, hogy ez lesz mindaz, ami, a meleg levegőben van jelen, amit áthat a fény, ez mind Szaturnusz-Nap. Feltekintve úgy találjuk, hogy a levegőt átjárja a Szaturnusz hatása, átjárja a Nap hatása Ez az, amiből az idők folyamán a légkör kifejlődött; a légkör azonban csak utóhatása a Nap-metamorfózisnak. Ezt látjuk, ha tekintetünket felfelé irányítjuk.

Ha lefelé tekintünk, a két utóbbi metamorfózisból származó világot látjuk, azt, ami a két utolsó metamorfózis alatt keletkezett. Látjuk a súlyosat, a szilárdat, helyesebben szólva azt, ami nehézzé tesz, ami megszilárdul, látjuk a folyékonyságot is: a Hold-Földet. Ha erre figyelve újra olvassák a „Szellemtudomány körvonalai”-t, láthatják, hogy már egyszerűen a stilizálás által is erősen szétválik a szöveg ott, ahol a Nap-metamorfózis átmegy a Hold-metamorfózisba. Így még ma is éles az ellentét a felső, szaturnikus és az alsó Föld-Hold-szerűen vizes jelleg között. Az egyik fenn, a másik lenn van. Miközben minden, ami a Földhöz tartozik, együttfejlődött a Földdel, úgy nagyjában- egészében, a beavatási tudomány szemével néző tekintete a rovarvilág sokfélesége felé fordul. Azt kellene hinnünk, már csak a repdeső, csillogó rovarvilág okozta érzés alapján is, hogy annak összefüggésben kell lennie a felső, a Szaturnusz-Nap levegős világával. Valóban ez így is van. Nézzük a pillangót: a levegőben repdes, ragyogó színeivel a fényjárta, fénytől ragyogó levegőben. A levegő hullámai hordozzák, a hold-földszerű nedvességet alig érinti, az ő eleme a felső terület. Ha valaki utána kutat, érdekes módon a földfejlődés igen korai szakaszában éppen a kis rovarokat találja. Ami ma csillogó pillangószárny a fényjárta levegőben, az első adottságaiban a régi Szaturnusz alatt keletkezett, s a régi Nap idején fejlődött tovább. Ami akkor keletkezett, ma is lehetővé teszi, hogy a lepke fény-levegő teremtmény legyen. A Nap önmagának köszönheti fényterjesztő adományát; hogy fénye a szubsztanciákban tüzes, villódzó jelleget hoz létre, azt a Szaturnusz, Jupiter, Mars hatásának köszönheti. Ha valaki a Földön keresi a pillangó természetét, nem értheti azt meg. Hatóerőit fenn kell keresnünk a Napnál, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz szférájában. Ha a pillangó csodás fejlődésmenetébe pontosabban bele akarunk mélyedni – itt már beszéltem róla az emberrel kapcsolatosan, hogy a lepke mintegy az emlékezés kozmikus megtestesítője -, de ha pontosabban belemegyünk, azt látjuk, hogy a lepke maga fénytől ragyogva, levegő-hordozottan a föld felett száll, aztán lerakja petéjét. A mai durván materialisztikus látszattudomány ezt így mondja, mert a lényegi dolgokat egyáltalán nem tanulmányozza. A kérdés így szól: mire bízza a lepke a petéjét, mikor lerakja?

Ha mindent végigkutatnak, ahová egyáltalán tojást rak egy lepke, meglátják: mindig olyan helyre teszi, ahol nem hiányzik a Nap hatása. A Nap nem csak ott hat a földön, ahova direkt süt. Többször felhívtam már a figyelmet arra, ahogyan a parasztok a burgonyát télen a földbe teszik el, földdel takarják, mert a nyáron érkező napmeleg és napfény télre éppen a föld belsejében van. A földfelszínen a burgonya elfagy, de nem fagy el és jó, használható marad, ha verembe teszik és földdel takarják, mert a Nap hatása a tél folyamán benn van a földben. A naphatást tehát télen a földben kell keresnünk! Ha decemberben lemegyünk a földbe egy bizonyos mélységig, ott a júliusi naphatást találjuk. Júliusban a Nap a földfelszínre sugározza melegét és fényét, a fény és a meleg lassan belehatol a földbe. Ha decemberben meg akarjuk találni azt, amit a naperőkből júliusban átéltünk, akkor gödröt kell ásnunk, s ott, bizonyos mélységben megtaláljuk azt, ami júliusban a felületen volt. Így hát a burgonya júliusi Napba van ott ágyazva. Tehát: nem csak ott van Nap, ahol durván materiális értelemmel keresnénk, hanem sokféle helyen találhatjuk, szigorúan el van ez rendezve a kozmoszban az évszakok szerint.

A pillangó sosem rakja petéjét olyan helyre, ahol az valamilyen módon ne lehetne összefüggésben a Nappal. Így nem is helyes a kifejezés: a lepke földi területre rakja le petéjét. Ilyet egyáltalán nem tesz. Petéző helyet mindig ott keres, ahol a földiségben Nap van, s így a pete csakis a Nap hatása alatt áll. Egyáltalán nem kerül földi hatás alá, Mint tudják, ezután kikel a hernyó. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz a Jupiter hatására van szükség. A napsugarakat Jupiter-hatás kell modifikálja. A bábból, a gubóból aztán, mint tudják, előmászik a lepke, maga is fénytől hordozott, fényben felragyogó. Elhagyja sötétkamráját, melybe csak úgy juthatott fény, mint a kromlechbe, melyről Önöknek beszéltem a druida kőkörökkel kapcsolatban. Ott a Nap Szaturnusz-hatás alá kerül, s fényét a Szaturnusszal együtt tudja csak úgy küldeni a levegőbe, hogy a lepke egynémely színeiben majd felragyoghasson.

Amikor a lárva kikel, maga is a Nap hatása alatt marad, de egy másik befolyás is éri. Egyáltalában nem tudna mászni, ha ez a másik hatás nem befolyásolná, ez a másik pedig a Mars hatása.

Ha elképzelik a Földet (rajzolva), ahogyan körülötte kering a Mars, a Mars-áramlatokat mindenütt meg lehet találni. Azok ugyanis megmaradnak, nem számít, hogy a Mars éppen hol van, mert a Mars-szféra mindenütt megvan, s amikor a hernyó mászik, a Mars-szféra értelmében mászik. Ezután bebábozódik, gubót készít maga köré. Leírtam, hogy ez a Nap iránti odaadásból születik, hogy a megszőtt fonál a fényvonalakat követi, a lárva ki van téve a fénynek, követi a fénysugarakat. Amikor besötétedik, abbahagyja a fonást, s majd újra folytatja. Mindez nem más, mint kozmikus napfény, napfény, amit átjárt az anyag. Ha a selyemhernyó gubóját vesszük, amit a selyemruhákhoz használunk, az a selyem tiszta napfény, melybe bele van szőve a hernyó matériája. Saját testének szubsztanciáját szövi-fonja bele a selyemhernyó a napsugarak irányába, ebből alakítja maga körül gubóját.

Ha megnézzük a röpülő pillangók csodálatos tengerét a légkörben, azt mondjuk: ez bizony nem is földi képződmény, csak beleszületik felülről a Földbe! Nem is megy a lepke lejjebb a földbe petéjével, csak ameddig a napsugarak is behatolnak. A pillangók tengerét a Föld a kozmoszból kapja ajándékba. A színeket Szaturnusz adja, a Nap pedig röptük erejét, melyet a fény hordozó ereje hív életre stb. Valóban ezeket a kis lényeket mintegy beleszórja a Földbe az, ami a Nap és a napfeletti bolygórendszer. A Nap, Szaturnusz, Jupiter és Mars ajándékai ők, de a többi rovar is, a szitakötők s mások is. A Föld magától egy rovart sem tudna létrehozni, még egy bolhát sem, ha a Nap és a felette lévő bolygók a rovarvilágnak ezt az ajándékát nem nyújtanák. És hogy a Nap és a többi bolygók bele tudják röptetni Földünkbe a rovarvilágot, ezt a első két metamorfózisnak köszönhetjük, melyet a földfejlődés átélt.

Nézzük most meg, hogyan működött együtt a földfejlődésnek a második két metamorfózisa, a Hold-metamorfózis és a Föld-metamorfózis. Nos, a pillangó petéjét nem lehetett a Földre bízni. Ezzel kapcsolatban utalnunk kell rá, hogy a harmadik, a Hold-metamorfózis kezdeti idejében a pillangók még másmilyenek voltak, mint ma. Akkor a Föld sem volt még olyan függésben a Naptól, még együtt volt vele, csak később vált el tőle. A pillangók sem voltak oly érdesek, durvák, hogy petéiket egyáltalán ne bízták volna a Földre. Hiszen egyben a Napra is rábízták őket, mikor a Földre bízták. Differenciálódás következett ezután. Az első két metamorfózisnál a rovarvilágnak csak az ősszüleiről beszélhetünk. Akkor még ugyanazt jelentette, hogy a kozmoszra, a külső bolygókra bízza tojásait, vagy a Földre. Különbséget csak akkor látunk, mikor a Föld sűrűbb lett, vizet kapott, mikor megkapta a Hold magnetikus erőit, és a dolog megváltozott az első két változathoz képest. Ekkor fellépett egyfajta differenciálódás. (Rajzolva.) Tegyük fel, hogy mindez a felső világhoz tartozik, a hőhöz, a levegőhöz. Itt pedig azt rajzoljuk, ami a vizes-Föld része. Vannak csírák, melyeket sorsuk a Földre bízott, másokat sorsuk visszatartott, s nem a Földre, hanem a Földben lévő Napra bízattak.

Vegyük azokat a csírákat, melyek a harmadik, a Hold- metamorfózis alatt kerültek a földfejlődés hatása alá, vagyis a vizes Föld- Hold hatás alá, mikor az keletkezett, éppen úgy, ahogyan a rovar-csírák kerültek annak idején a Nap és a napfelettiek hatása alá. Ezek a csírák, azáltal, hogy földes-vizes hatás alá kerültek, növénycsírák lettek, amelyek pedig visszamaradtak a felső szférában, rovarcsíraként maradtak meg. Mikor aztán megkezdődik a harmadik metamorfózis, mindaz, ami annak idején napszerűből holdszerűen földivé változott – növénycsíraként jelenik meg. Ami tehát itt a Földön kívüli kozmosz hatása alatt él, ez az egész fejlődési sor a petétől a lárván és a bábon át a pillangóig, a növénynél is követhető.

Mikor a mag földivé válik, nem lepkét fejleszt, hanem növényi gyökeret, ez az első, ami a magból kibújik. Ahelyett, hogy kúszó lárvát hoznának létre a Mars erői, megjelenik a levél, spirálisan kapaszkodva felfelé. A levél tehát földi hatás alá került hernyó, lárva. Ha megnéznek egy hernyót, amint mászik, azt látják, ami a felső szférában megfelel az alsó világban lévő levélnek, mely a Nap-szférából a földi szférába helyeződött magból bontakozott ki; Ha továbbhaladnak fölfelé, megtalálják a báb megfelelőjét a fölfelé egyre inkább összehúzódó levelekben, mikor azokból csésze lesz. Végül a pillangó is megjelenik a hozzá hasonlóan színes, levegőben nyíló virágban. Így záródik a körforgás. Ahogyan a lepke petét rak, úgy képződik a virágból a jövő számára újra mag. Látják, kérem: felnézünk a levegőbe, s az ott repülő lepkében a levegőbe emelt növényt látjuk. A lepke a Nap hatása alatt petéből imágóig fejlődve ugyanaz, mint ami a növény a földhatás alatt. A levélig haladva megtalálhatjuk a holdhatást, a Vénusz-hatást és a Merkúr-hatást, ez aztán visszatér a földhatáshoz. A mag megint a földhatást mutatja. Így két mondatot állíthatunk magunk elé, s ezzel kifejezhetjük a természetnek egy nagy titkát:

Nézd a növényt!
Ő a Földhöz
Bilincselt lepke.

Nézd a lepkét!
O a kozmosz-
Szabadította virág.

A növény – a Föld által bilincsbe vert lepke. A lepke – a kozmosz által a Földtől megszabadított virág.

Nézzük csak meg a lepkét, vagy bármely rovart, a petétől az imágóig való fejlődésében: nem más az, mint levegőbe emelt, a kozmosz által a levegőbe beleformált növény. Ha a növényt nézzük: lepke az, mely alul le van kötözve. A petét igénybe vette a föld, a lárva levélképződményekké metamorfizálódott, s az összehúzódott részekké vált a bábképződés. A lepkévé fejlődés a virágképződésben jelenik meg a növények világában. Nem is csoda az intim kapcsolat a pillangó, illetve általában a rovarvilág és a növények között. Mert végül is azok a szellemi lények, akiken a rovar', a lepkevilág alapszik, így szólhatnak: itt lenn vannak rokonaink, velük kell tartsunk! Kötődnünk kell hozzájuk, élveznünk nedveiket stb., magunkat össze kell kötnünk velük, hiszen ők testvéreink. Ok azok a testvéreink, akik levándoroltak a földi terekre, a Föld megbilincselte őket, más létformát öltöttek.

Ugyancsak így szólhatnak a szellemek, akik átlelkesítik a növényeket, mikor feltekintenek a pillangókra: itt vannak a földi növények égi rokonai. Látják, kérem, azt lehet mondani: a világ absztrakciókkal nem érthető meg. Az absztrakciók nem érnek fel az érthetőségig. Mert a kozmoszban működik a legnagyobb művész. A kozmosz olyan törvények szerint alakít, melyek legmélyebb értelemben kielégíthetik a művészi érzéket is. Senki meg nem érti a földbe süllyesztett lepkét, hacsak nem művészi érzékkel metamorfizálva az absztrakt gondolatokat. Senki meg nem érti a kozmikus erők, a fény által fel a levegőbe emelt növény-virág tartalmat a pillangóban, hacsak nem mozdítja meg egy művészi gesztussal az absztrakt gondolatokat. Mindenképpen mérhetetlenül felemelő élmény az, mikor beletekintünk a természet dolgainak mélységesen benső rokonságába.

Sajátos dolog a növényen ülő rovar látása, mikor egyben azt is látjuk, ahogyan az asztralitás a virág körül működik. Itt a növény kifelé törekszik a földi térről. A színekben ragyogó virágszirmok felett a növény ég utáni vágyakozása működik. Ezt a vágyat a növény maga nem tudja kielégíteni. Ekkor a kozmoszból felé sugárzik az, ami a lepke. Benne saját vágyának kielégítését látja a növény. Ez a csodálatos kapcsolódás él a földkörnyezetben, a növényvilág vágyakozásának elcsitulása a rovarok látásában, éppen a pillangók látásában. Amire a virágzás virágszíne áhítozik, szétsugározva színeit a világtérbe, az mintegy a megismerés beteljesedésével találkozik, mikor szembe jön vele a pillangó, szárnyának csillámló színeivel. Kifelé meleget sugárzó vágy, feleletként égből lefelé sugárzó kielégülés: ez az a körforgás, mely összeköti a virágokat és a pillangókat egymással.

Most hát, mikor átmenetet kaptunk a növényvilághoz, abban a helyzetben vagyok, hogy az embertől az állatig terjedő szemlélődéseinket a következőkben kitágíthatom. Most már ebbe a növényvilágot is belevonhatjuk, s így lassan az embert kapcsolatban láthatjuk az egész Földdel. Ehhez az kellett – mondhatnám -, hogy hidat verjünk a levegő repdeső virága: a pillangó, és a földben jól megülő pillangó: a növény közé. A földi növény: megülő lepke. A lepke: repülő virág. Ha felismertük a földhöz kötött növény és az égadta szabadságban szálló pillangó között az összefüggést, akkor már meg is van a híd az állat- és növényvilág között. Ezután egyfajta közönnyel hallgathatjuk a közönséges beszédeket, mikor újra meg újra ősnemzésről s ilyesfélékről hallunk. Ilyen prózai fogalmak nem érik fel az univerzum tereit, pedig oda kell felérnünk. És oda akkor jut az ember, ha átvezeti prózai fogalmait művészi fogalmakba, s így eljut ahhoz a képzethez, hogy az égből szakadt lepke pete még a Napra volt bízva, ebből keletkezett később a növény, azáltal, hogy a pete korábbi napra-bízottsága most már földre-bízottság lett, metamorfózison menve keresztül.

– Dornach, 1923. október 27.

[Az anyag átszellemítése a madarak és a pillangók által. Kozmikus ökonómia. A pillangók és madarak szellemi fénye. A madarak hő-adta könnyűsége és a denevérek szürkületi nehézkedése; a denevér – a kozmikus félelem. Az általuk kiválasztott szellemi matéria lesz a sárkány tápláléka. Michael impulzusa védi meg ettől a mai embert.]

Ezek az előadások a világjelenségek és a világban lévő lények összefüggéseiről szólnak, s láthatták, hogy olyan dolgok is adódnak, melyekről sejtelme sem lehet annak, aki csak a külső jelenségvilágra tekint. Láttuk, hogy a kozmikus lét egészének összefüggésében minden lénynek megvan a maga feladata. Ma, bizonyos fokig ismételve, vissza akarok tekinteni már tárgyalt lényekre, fajokra. Szemügyre akarom venni, amit az utóbbi napokban a pillangók természetéről mondtam. A pillangó természetét a növényi lét ellentéteként fejtegettem, s azt is elmondtuk, hogy a pillangó fényhez tartozó lény, a fényhez, melyet a külső bolygók ereje modifikál, befolyásol, így ha a lepkét a maga mivoltában meg akarjuk érteni, tulajdonképpen a kozmosz magasabb régióiba kell feltekintenünk, s azt mondhatjuk: a kozmosz ajándékozza meg kegyesen a Földet a pillangók létével.

De azt is mondhatom, hogy a Föld megáldása még sokkal mélyebbre hat. Emlékezzünk rá, hogy pl. azt kellett mondanunk: a pillangó nem is vesz részt a földi létben, csak közvetve, amennyiben azt átjárja a Nap a maga melegével és fényének erejével, s abban tevékenykedik. A pillangó a petéjét is oda rakja, ahol nem kell elhagyja a Nap működését, ahol benne maradhat a Nap-működésben; így nem is a Földnek, hanem a Napnak adja át a petéket. Aztán előmászik a Mars hatása alatt álló hernyó; közben természetesen a Nap hatása is jelen van. A bábból előjön a lepke a maga színes ragyogásával, s a Földnek visszaadja azt, amit annak a Nap világító erejével egyesült Szaturnusz-erő jelenthet.

Így hát közvetlen a földi létben, a földi lét környezetében látjuk a Szaturnusz-hatás működését a lepke-lét változatos színeiben. De emlékezzünk rá, hogy a kozmikus létben kétféle szubsztancia jöhet számításba: itt vannak a Föld tisztán anyagi szubsztanciái, és vannak szellemi szubsztanciák is. Elmondtam, hogy ebben az a figyelemre méltó, hogy az ember anyagcsere-végtag rendszerének alapja a szellemi szubsztancia, míg a fejének alapja az anyagi szubsztancia. Az ember alsó természetében a szellemi szubsztanciát fizikai erőműködés hatja át, a nehézkedési erő és más földi erőhatások. A fejben a földi szubsztanciát, amit oda visz fel az egész anyagcsere, a keringés, az idegek tevékenysége, átjárják az érzékfeletti szellemi erők, melyek a gondolkodásunkban, a képzetalkotásunkban tükröződnek, így az emberi fejben átszellemített földi matéria, míg az anyagcsere-végtag rendszerben – ha ilyen szót alkothatok – földiesedett szellemi-spirituális szubsztancia van.

Nos, ezt a szellemmel áthatott anyagot találjuk elsősorban a pillangók mivoltában. Miközben a pillangó általában a Nap-létben marad, hatalmába keríti a földi matériát – persze képszerűen kifejezve – mint egy finomabb port. Tehát finom por alakjában sajátítja el a lepke a földi szubsztanciát. Táplálékát is a Naptól megdolgozott földi szubsztanciából meríti. Lényével csak azt egyesíti, amit a Nap átdolgozott; minden földi anyagból a legfinomabbat veszi fel, s azt teljesen szellemivé alakítja. Ha megnézzük a lepkeszárnyat, valóban átszellemített földi matériát látunk. S ezt a matériát épp azáltal hatja át a szellem, hogy színek járják át. A pillangó tulajdonképpen az a lény, mely teljesen átszellemített földmatériában él.

Szellemi látással az is észlelhető, hogy színes szárnyai között levő testét bizonyos módon megveti, mert teljes figyelmével, teljes csoportlélek- elemével a szárnyak színeit élvezi.

A lepkét követhetjük, amint ragyogó színeit csodálja, és követhetjük abban is, ahogyan csodálja szárnyának repesését. Ez olyasmi, amit már a gyermekeknél is ápolni kellene: a szellemi felett érzett öröm. Egészen csodás, ahogyan a lepkeszerűség ennek az örömnek az árnyalatait mutatja.

S mindennek még valami más is alapot ad.

A sas által reprezentált madárról azt mondhattuk, hogy halálakor átviszi a szellemi világba a szellemmel áthatott földi szubsztanciát. Az a feladata a kozmikus létben, hogy madárként átszellemítse a földi matériát, amire az ember nem képes. Bár egy bizonyos fokig fejében az ember is átszellemíti a Föld anyagát, de azt nem tudja átvinni a szellemi világba, melyet a halál és születés között átél. Kimondhatatlan, elviselhetetlen, romboló fájdalmat kéne ott elhordozzon, ha fejének átszellemített földi matériáját be akarná vinni a szellemi világba.

A sas képviselte madárvilág ezt meg tudja tenni, s így összefüggés jön létre a földi és a földön kívüli világ között. Bizonyos értelemben a földi matéria lassanként átvezetődik a szellembe, s a madarak nemzetségének az a feladata, hogy a mindenségnek átadja a földi anyagot. Azt is mondhatjuk, hogy ha majd a Föld létének végéhez érkezett, és matériája át lett szellemítve, a földi lét ökonómiájában a madarak népének volt a szerepe, hogy a földi matériát visszahordja a szellemi világba.

A pillangóval még valami más is van. O még jobban átszellemíti a matériát, mint a madár. A madár sokkal közelebb áll a Földhöz, mint a lepke, ezt még ki fogom fejteni. Azáltal, hogy a lepke a Nap régióját el sem hagyja, képes a matériát annyira szellemivé változtatni, hogy nem csak halálakor, mint a madár, de már élete során is folyamatosan átszellemített matériát adhat a földkömyezetnek, a Föld kozmikus környezetének.

Gondoljanak csak bele egyszer, milyen nagyszerűnek láthatjuk a kozmikus ökonómiát, ha el tudjuk képzelni, hogy a Földet körülröpdöső lepkevilágból a legváltozatosabb módon áramlik a világtérbe az átszellemített föld-anyag, s ezt a lepkevilág adja le a kozmosznak. Ezt tudva egészen más érzésekkel szemléljük a lepkevilág régióját a Föld körül.

Beletekintünk ebbe a repeső-repdeső világba, s így szólhatunk: ó, ti repdeső állatok, amit ti kisugároztok, az még a napfénynél is jobb, mert ti szellemi fényt sugároztok a kozmoszba! Materiális tudományunk a szellemit kevéssé veszi figyelembe, így nincs is rá módja, hogy azt valamiképpen kezelni tudja, hogy ezeket a világ-ökonómiához tartozó dolgokat egyáltalán kezelni tudja. Azok mégis itt vannak, éppen úgy, mint a fizikai hatások, és azoknál lényegesebbek. Mert ami itt a szellemi világ felé sugárzik, még akkor is hat majd, mikor a Föld már régen elpusztult, de amit ma a fizikus, a kémikus megállapít, az le fog záródni a földi lét végeztével. Tehát: ha kinn a kozmoszban egy megfigyelő ülne, láthatná a szellemi matéria folyamatos kisugárzását, láthatná, hogy szellemivé alakult matéria árad a szellemi világba; a Föld kisugározza a maga anyagát a világtérbe, a kozmoszba. Sziporkázó szikrákhoz hasonlóan, újra és újra felvillanó szikraként jelenik meg a madárhalálból felvillanó fény. Sugarakhoz hasonlóan száll kifelé a világmindenségbe a pillangó-szellem-fény csillogása és a madár-szellem-fény sziporkázása.

Ezek a dolgok figyelmünket egyben arra is ráirányítják, hogy más csillagvilágokba tekintve sem hihető, hogy onnan csak a spektroszkóp mutatta sugárzás érkezik ide, sőt, csak az, amit a spektroszkóp kezelője belefantáziál a látványba. Mert ami más csillagokból a Földre sugárzik, az ugyancsak e más világok élőlényeinek az eredménye, éppúgy, ahogyan innen is élőlények eredményeként száll a sugárzás a világtérbe. Ránézünk ma egy csillagra, és a mai fizikusok hatására úgy képzeljük, hogy abban szervetlen láng ég. Ez persze teljes értelmetlenség. Amit látunk, az elevenségnek, lélekkel és szellemmel áthatottságnak az eredménye.

Térjünk most vissza ettől a pillangó gyűrűtől, ha szabad ezt így neveznem, ettől a földet körülövező gyűrűtől a madarak nemzetségéhez. Ha elképzeljük, amit már tudunk, akkor három, egymástól elhatárolt régiót kapunk. Felettük más régiók vannak, alattuk is mások. Itt van a fényéter, és itt van a hőéter, ami maga is két részből áll, két rétegű: az egyik a földi hőréteg, a másik a kozmikus hőréteg, s ezek állandóan egymásba játszanak. Valójában nem egy, hanem kétféle meleget ismerünk, eredete szerint tellúris és kozmikus hőt, s ezek folytonosan egymásba játszanak. A hőéter határához csatlakozik aztán a levegő. Erre következik a víz és a föld, felfelé pedig a kémiai éter és az életéter.

A lepkék nemzetsége elsősorban a fényéterhez tartozik. A fényéter az a közvetítő, mely kihozza a lepkepetéből a hernyót, a világító erő segítségével; lényegében ez a fénylő erő hozza elő. A madarak nemzetségénél már nem így áll a dolog. A madár tojást rak, s azt meleggel kell kiköltse. A lepkék petéje egyszerűen átadódik a naptermészetnek, a madártojás viszont a hő régiójába kerül. Mert a madár a hőéter régiójában él, s a puszta levegőt le kell győzze.

Bár a lepke is a levegőben száll, alapjában véve mégis tisztán fényteremtmény. S amennyiben a levegő át van hatva fénnyel, a lepke a fénylevegő létből nem a levegőt választja, hanem a fény-létet, a levegő csak hordozza őt. A levegő adja a hullámokat, melyeken mintegy tovaúszik, de az ő eleme a fény. – A madár belsőleg is levegő-lény. Magas fokban levegőlény. Nézzék csak meg egyszer az emlősállatok, vagy az ember csontjait: velő tölti ki a csont belsejét. Hogy miért, erről majd beszélünk még. A madárcsont belül üres, levegő tölti ki. Ha azt nézzük, hogy mi tölti ki a csontokat, látjuk, hogy mi velőszerűségből állunk, a madár viszont tisztán levegőből. Ami nála velőszerű, az is csak tisztán levegő. A madár csontjaihoz sok zsák kapcsolódik, ezek a légzsákok Mikor a madár belélegzik, nem csak tüdejébe szívja a levegőt, hanem az beáramlik ezekbe a légzsákokba is, onnan pedig tovább az üres csontokba. Így hát, ha a madárból eloldanánk minden húst, minden tollazatot, meg a csontokat is elhagynánk, egy tisztán levegőből álló állatot kapnánk, aminek formája a tüdő és a csontok belső tere lenne, s ez egy egész madáralak, ha formában képzelik.

A hús-csont sasban benne ül a levegő-sas. De ez nem csak annyiból áll, hogy benn ül egy levegő-sas, mert ez a madár lélegzik is. A légzés hőt termel. Ezt a hőt közli az ő saját levegőjével, melyet minden csontjába beleszorít, s így hő-különbség jön létre közte és a külvilág hője közt. Itt van a belső, ott van a külső meleg: a madár tulajdonképpen ebben a hőkülönbségben él. A hőnívó különbségében, mely a saját teste melege és a külső meleg között fennáll; tulajdonképpen a hőelemben él.

Ha megfelelő módon meg tudnák kérdezni egy madártól: hogyan is van ő a maga testével – ha értenének madár-nyelven, láthatnák, hogy mit felel, és hogy ezt is teszi – s megértenék, hogy a madár úgy beszél az ő testéről, mint aki csontjainak szilárd szubsztanciáját és a többi hordozott anyagokat is olyasminek érzi, mint a megrakott ember a jobbról, balról, és a hátán és a fején is súlyosodó csomagokat. Amilyen kevéssé érzik Önök csomagjaikat saját testüknek, s tudják, hogy ezek nehezen cipelt csomagok, épp úgy a madár is, ha önmagáról beszél, akkor csak az átmelegített levegőt érti. A többi az ő számára csak csomag, a földi létben magával hordozott teher.

Ezért hát alapjában így kell szóljunk: a madár teljességgel a hőelemben él, a pillangó pedig a fény elemében. A pillangó minden fizikai szubsztanciát, amit majd szellemivé alakít, átszellemítés előtt még csak nem is csomagként, inkább házi berendezésként él meg, s az tőle még messzebb áll.

Feljutva ebbe a régióba, ennek a régiónak az állataihoz, olyasmihez érkezünk, amit fizikai módon egyáltalán nem szabad megítélni. Ha mégis ezt tesszük, úgy járunk el, mintha egy embert lerajzolva haját a fejfedőjébe belenőve ábrázolnánk, kofferját a karjába, hátizsákját mint púpot, egybenőve a hátával. Az ilyen ember rajza megfelelne a materialista képzetének, amit a madárról alkot. Ez a képzet nem is a madár, csak a madár csomagja. A madár úgy is érzi, hogy keservesen hurcolja ezt a csomagot, legszívesebben kötetlenül, szabadon szállna, teher nélkül, mint meleg levegőállat vándorolna a világban. Minden egyéb csak teher számára, s mikor meghal, ezt a terhet szellemivé alakítva adóként küldi a szellemi világba. A lepke még életében teszi ugyanezt.

Látják kérem, a madár lélegzik, s úgy használja fel a levegőt, ahogyan elmondtam: A lepkénél még másabb a helyzet. O nem olyan berendezések segítségével lélegzik, mint a magasabb rendűnek nevezett állatok. (Ezek ugyanis csak tömegesebb testűek, a valóságban nem magasabb rendűek.) A lepke valójában csöveken át lélegzik, melyek teste külső burkából befelé haladnak, s némileg fel vannak fújva. Tartalékolni tudja a levegőt, mikor repül, s így az nem lesz zavaró, nem kell mindig lélegeznie. Csak ezeken a csöveken át lélegzik, s ezért lehetővé válik számára, hogy a levegőben mindig jelenlévő fényt is egész testébe felvegye. Ez is nagy különbség.

Vázlatosan ábrázolva:

Képzeljenek el egy magasabb rendű állatot (rajzolva), itt a tüdeje, ebbe kerül az oxigén, ez a szív kerülő útján összekötődik a vérrel. A vérnek be kell folynia a szívbe és a tüdőbe ahhoz, hogy ezekben a testes állatokban és az emberben is, az oxigénnel érintkezésbe juthasson. A pillangókat másképpen kell rajzolnom, mégpedig így: ha itt a pillangó, testébe a csövek mindenfelé behatolnak, el is ágazódnak, s így az oxigén, maga is elágazódva, mindenhova eljut. A levegő mindenhová behatol a testbe.

Nálunk és a magasabb álltoknál a levegő csak a tüdőig jut, a lepkénél a test egész belsejét átjárja a levegő a maga fény tartalmával együtt; így ez az állat belsőleg is csupa fény, s a hő is csak teher számára.

A madárban a levegő terjed szét, még a csontokba is, a lepke nem csak kifelé fény-állat, hiszen belül is mindenütt szétterjed benne a levegő hordozta fény. Ez az állat belül is fényből van. Ha úgy ábrázoltam Önöknek a madarat, hogy az belsőleg tulajdonképpen felmelegedett levegő, a pillangó tulajdonképpen egészen fényből van, számára már a hő is teher, csak csomag. Ha pillangót látunk, csak -a fény-lényt láthatjuk benne repesve röpködni, amint színein, a színek játékán örvend. A többi csak ruházat és csomag.

Akik mondjuk a keleti bölcsességből, úgy felületesen, ezt vagy azt megtanulták, arról beszélnek, hogy a világ – maja. Bele kell látni a részletekbe, hogy mennyiben maja. Megérti az ember, hogy mi a maja, ha tudja, hogy a madár mivolta nem az, aminek külsőleg látszik, mert a madár egy meleg levegő-lény. A lepke sem olyan, amilyennek megjelenik, mert ő meg egy repdeső fény-lény, s bensejében a színek játékán érzett örömből áll, azon a játékon, ami színjátszó szárnyán keletkezik, mikor a porszerű földi anyagot átjárják a színek; ez már az átszellemítés első foka, s tovább halad a szellemi mindenségbe, a szellemi kozmoszba.

Itt tehát két fokozattal van dolgunk: a pillangó a mi világunkban a fényéter lakója, a madár a mi földi környezetünk hőéterének a lakója. És a harmadik faj? Ha lejövünk a levegőig, ott olyan lényeket találunk, akik a földfejlődés bizonyos korszakában még nem is lehettek jelen, például mikor a Hold még együtt volt a Földdel, még nem vált el attól. Ezek a lények ugyan a levegő lakói, levegő-lények lennének, de már nagyon is érinti őket a Föld jellegzetessége, a nehézkedési erő. Ez a pillangót még egyáltalán nem érintette.

A lepke örömmel repdes a fényéterben, a fényéter teremtményének is érzi magát. A madár legyőzi a nehézkedést, mikor felmelegíti a levegőt a saját bensejében, így válik meleg levegővé, s a meleg levegőt a hideg levegő hordozza. Még le tudja győzni a földi nehézkedést.

Vannak azonban levegőben élő állatok, melyek nem képesek a földi nehézkedés legyőzésére, mert csontjaikban velő van, azok nem üregesek és légzsákjaik sincsenek, mint a madaraknak: ezek az állatok a denevérek.

Egészen különleges állatcsoport a denevérek nemzetsége. A földi nehézkedést testük belső felépítésével egyáltalán nem tudják legyőzni. Könnyűségük nem fényszerű, mint a lepkéé, nem is tűzszerű, mint a madáré. Már alá vannak vetve a földi nehézkedésnek, át is élik magukat húsukban, csontjukban Ezért is kellemetlen számukra az az elem, melyből pl. a lepke áll, melyben teljes mivoltával él: a fény-elem. A szürkületet szeretik. Kénytelenek a levegőt használni, de azt akkor kedvelik legjobban, mikor nem hordoz fényt, s átadhatják magukat a szürkületnek. Ok a félhomály állatai. Csak azért tudnak fennmaradni a levegőben, mert ezekkel a mondhatnám, kissé karikatúrának tűnő bőregér szárnyakkal rendelkeznek; nem valódi szárnyakkal, csak a meghosszabbodott ujjak közt kifeszített bőrből álló ejtőernyőkkel. Ezzel tartják fenn magukat a levegőben. Ez tartja fenn őket. Úgy győzik le a nehézkedést, hogy olyasmit szegeznek vele szembe, ami szintén a nehézkedéssel függ össze. Így teljesen belefeszülnek a földi erőkbe. A lepkék röptének fizikai-mechanikus konstrukciója alapján a mozgásukat sosem lehet teljesen megszerkeszteni, a madárszámy röpte alapján sem a madárét. Olyasmit kell belevinni, ami más konstrukciókat is tartalmaz, egyébként sosem fog teljesen egyezni. De a denevér röptét, azt már meg lehet szerkeszteni a földi dinamika és mechanika alapján.

A denevér nem szereti a fényt, a fény-járta levegőt, legfeljebb ha a szürkület még átszínezi kissé. Különbözik a madártól, mert ha a madár valamire néz, tulajdonképpen mindig arra tekint, ami a levegőben van. Még a keselyű is úgy érzi, mikor elragadja a bárányt, hogy a bárány valahol a légkör határán van; mintegy földre festettnek látja onnan fentről. Azonkívül nem is csupán látás ez nála, egyben megkívánás is. Ha valóságosan látnák a keselyű röptét, ahogyan a bárányra irányt vesz; azt is látnák, hogy kifejezetten az akarat dinamikája, akarás, megkívánás van benne.

A lepke a földön lévőket mintegy tükörben látja, számára a Föld – tükör. Látni a kozmoszban lévőt látja. Ha nézik a röpdöső pillangót, azt kell elképzelniük, hogy a Föld a lepke számára csak tükör, figyelembe sem veszi. A Föld a kozmoszban lévőket tükrözi. A madár sem látja azt, ami földi, de azt már igen, ami a levegőben van. A denevérrel kezdődik az, hogy meglátja, amin átrepül, ami mellett elrepül. S mivel nem kedveli a fényt, minden kellemetlenül érinti, amit röptében lát. Azt mondhatjuk, a pillangó és a madár igen szellemi módon lát. Felülről lefelé haladva az első állat, mely földi látásra kényszerül: a denevér. Öt a látvány kellemetlenül érinti, nem szereti a látást, s így van benne valami, amit megtestesült félelemnek lehetne nevezni. Félelem attól, amit lát, de nem kíván látni. A dolgok mellett csak el akar suhanni; nem akar látni, de látnia kell, ezért gyorsan el kívánna tűnni. Ezért is akar olyan csodálatosan meghallani mindent, mert csak el akar hussanni a dolgok mellett. Valóban, a denevér olyan állat, mely folytonosan hallgatja saját röptét, azt, hogy az ő röpte nincsen-e veszélynek kitéve.

Nézzék csak meg a denevér fülét. Látszik rajta, hogy kozmikus félelemre van hangolva. Ilyen a denevér fül, egészen különös képződmény; elsuhanásra, világ-félelemre való. Mindezt csak akkor érti meg az ember, ha olyan összefüggésben szemléli a denevért, amilyenbe mi állítottuk.

De még valamit el kell mondanunk. A lepke a szellemi matériát folytonosan adja; ő a Szaturnusz kedvence. Emlékezzenek rá, amit itt kifejtettem: a Szaturnusz az emlékezet nagy hordozója bolygórendszerünkben. A pillangó szorosan összefügg bolygórendszerünk emlékező képességével. Az emlékezés gondolatai élnek a pillangóban. A madárról kifejtettük, hogy egész teste nem más, mint fej, s amint átmelegített levegőjével a világon átrepül: ő az eleven, repülő gondolat. Ami bennünk gondolat, mely szintén kapcsolatos a hőéterrel, az bennünk a madár-természet, a sas-természet. A madár tehát a repülő gondolat. A denevér azonban egy repülő álom, a kozmosz repülő álomképe. Elmondhatjuk hát, hogy a pillangóban a kozmikus emlékezés, a madarakban a kozmikus gondolat, a denevérben a kozmikus álom, az álmodás veszi körül a Földet. Valóban, denevérként húznak át a téren a kozmosz repülő álmai.

Ahogyan az álom is a derengő fényt kedveli, úgy szereti a kozmosz is a félhomályt, mikor beküldi a térbe a denevért. Az emlékezésben tartammá vált gondolatok a lepke-gyűrűben testesülnek meg, a jelenlegi gondolatok a madár-övben, az álmok mint denevérek repülnek a földkörnyezetben megtestesülve. – Érzik, ugye, amikor elmélyednek ennek az állatnak a formáiban, hogy az mennyire rokon az álmokkal. Nem is tudunk úgy ránézni egy denevérre, hogy azt ne gondolnánk: te álmodsz; valami olyan van itt, aminek nem is kellene itt lennie, annyira kilóg a többi teremtmények sorából, ahogyan az álom kívül áll a közönséges, fizikai valóságon.

Azt mondhatjuk tehát: a lepke az átszellemített anyagot viszi át a szellemi világba, még élete során, a madár pedig halála után. Mit tesz mármost a denevér? A denevér is leadja a szellemi szubsztanciát, az ujjai között, a kifeszített bőrben élő szellemmel áthatottat az élete folyamán, de nem a világmindenségnek adja azt át, hanem a földi levegőbe bocsátja ki. Így azt mondhatnám, hogy a levegőben folyamatosan szellem-gyöngyök keletkeznek. A Föld körül állandóan fénylik a pillangók szellemivé tett matériája, ebbe belesziporkázik az elhaló madarak fénye, de az a különös zárvány, amit a denevérek választanak ki, amit ők tesznek szellemivé, az visszasugárzik a Földre. Szellemi képződmények ezek, a denevér röpte mögött mindig látni lehet, valóban, mint egy üstökös farka, csóvája úszik mögöttük. Szellemi matériát választanak ki, de azt nem küldik el, hanem visszalökik a fizikai földi matériába. A levegőbe lökik vissza. Ahogyan fizikai szemmel a csapongó denevért látjuk röpködni a levegőben, úgy zúgnak a légtérben a denevéreknek e szellemi képződményei. Tudjuk, hogy a levegő oxigénből, nitrogénből stb. áll, de ez nem minden, mert ezen kívül még alkotórésze a denevérek szellemi hatása is.

Bármilyen furcsán, sőt, paradox módon cseng: a levegőbe kicsi kísérteteket küld a denevérek álom-nemzetsége, melyek aztán közös tömeggé egyesülnek. A geológiában magmának nevezik a föld alatti, még kásaszerűen lágy kőzettömeget. Így beszélhetünk egyfajta szellemi magmáról a levegőben, amit a denevérek választanak ki magukból.

Régi időkben, mikor még ösztönös szellemi látásuk volt, az emberek erre a szellemi magmára nagyon érzékenyek voltak, ahogyan még ma is érzékenyek egyesek bizonyos materiális dolgokra, pl. a rossz szagokra. Ezt ma alacsony rangúnak, plebejus jellegűnek tekintik. Azokban a régi időkben a levegőben lévő denevér-maradványokra voltak fogékonyak.

Némelyik misztériumban különleges formulákkal zárták le magukat bensőleg, nehogy ez a denevér-maradvány erőszakot követhessen el rajtuk. Mert belégzéskor nem csak az oxigént és a nitrogént szívjuk be, hanem a denevér-maradványokat is, csakhogy a mai ember ez ellen nem igyekszik védekezni. Pedig adott körülmények között nagyon is érzékeny, pl. a szagokra. A denevér-maradványokkal szemben azonban teljesen érzéketlen, a legkisebb undor nélkül lenyeli azokat. Ez igen érdekes: kimondottan kényeskedő népek is lenyelik az ilyesmivel terhelt levegőt. Ez a dolog aztán bele is megy az emberbe, nem a fizikai vagy az étertestbe, hanem az asztráltestbe megy be.

Láthatják: figyelemre méltó összefüggésekre juthatunk; a beavatási tudomány az összefüggések belsejébe vezet. A denevér-maradvány ugyanis a legkedvesebb tápláléka annak, amit előadásaimban mint sárkányt ábrázoltam. De csak akkor, ha az ember már belélegezte, mármint a maradványokat. És a sárkány akkor talál legjobb kapcsolódási pontokat az emberi természethez, ha az ember engedi, hogy ösztöneit a denevér-maradványok átjárják. Azok ott benn dúlnak, s a sárkány megeszi, és kövér lesz tőlük – természetesen lelki értelemben – s az embert a legkülönbözőbb módon keríti hatalmába. S a helyzet az, hogy ez ellen a mai embernek is védekeznie kell. A védelem a Michael sárkány-harcának itt ábrázolt új formájából kell jöjjön. Ha az ember bensőleg megerősödik a Michael-impulzus ábrázolt felvétele útján, akkor az megvédi a sárkány táplálékától; védi az atmoszférában jogtalanul jelen lévő denevér-maradványok ellen.

Ha valóban be akarunk hatolni a világösszefüggésekbe, akkor nem szabad visszariadnunk, s az igazságot valóban a világ összefüggéseiből kell előhoznunk. Mert a ma általánosan elismert igazságkeresők útja nem a valósághoz vezet, hanem, legtöbbször, valami még csak nem is álmodott világhoz, a majához.

A valóság ott keresendő, ahol minden fizikai létben meglátjuk a rajta áttűnő szellemi létezést. A valóságig csak akkor törünk át, ha úgy tekintünk rá, ahogyan az ezekben az előadásokban történik.

A világösszefüggésben valamire valók a lények: jóra vagy rosszra. Megismerhető, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a világösszefüggésben. A materiális érzelmű ember számára is röpdösnek a lepkék, szállnak a madarak és rebegnek, suhannak a denevérek. De csak úgy tekintik ezt, amint néhány, gyenge művészi érzékkel rendelkező ember falán lévő képek esetében látható, úgy van teleaggatva szobájuk a legkülönbözőbb képféleséggel, hogy azok között nincsen semmi kapcsolat. Így az általános világszemléletű előtt sincsen semmi kapcsolat a repülő állatok között, mert azt nem látja. Pedig a kozmoszban minden a maga helyén van,, s éppen azon helyről kapcsolódhat a kozmosz egészéhez. Ha pillangó, ha madár, ha denevér – mindegyik valamely értelmes módon kapcsolódik be a világba.

Csak gúnyolódjanak, akik az ilyesmit ki akarják gúnyolni, már többet is tettek az emberek a gúny terén. Híres akadémikusok mondták ki pl. az ítéletet, hogy meteorkövek nem létezhetnek, mert az égből nem hullhat vas stb. Mért ne gúnyolódhatnának az emberek a denevér funkciója felett, amiről ma szóltam? De ez nem téríthet el minket a dolgunktól: civilizációnkat valóban át kell hassák a szellemi ismeretek.

– Dornach, 1923. október 28.

[Mi a különbség az ember és a magasabb rendű állatok kozmikus fejlődésében? Egyidejűleg az ember lefelé való fejlődésével kialakulnak az állattörzsek. A Föld együtt él a kozmikus élettel. Hüllők és halak. Az ember és az állatok összefüggése. Híd a növényvilág felé. Az ásványok jelentősége.]

Mielőtt az emberrel itt a földön kapcsolatban álló többi lényhez, az állat- növény- és ásványvilág többi lényéhez eljutnánk, előbb egy pillantást kell vetnünk magára az emberi fejlődésre. Lelkünk elé kell állítsunk bizonyos dolgokat, amelyekről szóban vagy írásban már ismereteket szerezhettek, egyszer azonban mégis egy áttekintő összeállítást kell adni róluk.

Ha engedjük, hogy a mai tudomány tanítson minket, akkor általában azt halljuk: ki kell kutatni, hogyan is keletkeztek az élettelenből, az ún. szervetlen anyagból a magasabb rendű – ún. magasabb rendű! – élőlények, a növényvilág, az állatvilág és az emberi világ lényei.

Lényegesen mást kapunk, ha helyes módon szemléljük a fejlődést. Ahogyan már a „Szellemtudomány körvonalai” című könyvemből is kivehetik, a ma előttünk álló ember az a lény, aki a leghosszabb fejlődésen ment keresztül, akinek fejlődése visszamegy a régi Szaturnuszig. Azt kell mondanunk, hogy a földfejlődés legöregebb teremtménye az ember. Az állatiság csak a Nap idején, a növényiség pedig a régi Hold idején csatlakozott hozzá. Az ásványvilág pedig földi eredmény, csak most, a Föld fejlődése alatt jött létre.

Nézzük hát meg az embert a mai alakjában, s kérdezzük meg: magának az embernek melyik a fejlődéstörténetileg legrégibb része? Ez az ember feje. Első kezdeményét abban az időben kapta meg, mikor a Föld a maga régi szaturnuszi metamorfózisában létezett. Mindenesetre, ez a Szaturnusz főleg csak hőből állt, s az emberi fej is hullámzó, lüktető, szövődő hőből volt; a Nap időszakában vett fel levegő-formát, és folyékony formát öltött, azaz folyékonyan belső világot alakító lénnyé a régi Hold-időben vált. Szilárd alakját a maga csont-berakódásaival a Föld korszakában vette fel. Azt mondhatjuk, hogy a régi Szaturnusz-korban volt egy lény, melyről ma külső megismeréssel nehezen lehet fogalmat szerezni, ennek a leszármazottja az emberi fej. Ezzel a fejképződéssel egyidejűleg jöttek létre a pillangó-lények első adottságai is a szaturnuszi időben, amint azt a megelőző előadásokból kivehették. Egyelőre maradjunk a lepke-lényszerűségnél, a többi rovarra majd később térünk ki. Követhetjük tehát a fejlődést a régi Szaturnusztól máig, a Föld-létig, s azt mondhatjuk: ott adottságaiban megalakult finom szubsztanciákból az emberfej, és kialakult mindaz, ami a levegőben surrog lepkeként.

Mindkét evolúció tovább halad. Az ember a bensőségesség felé, egyre inkább a lélek megnyilatkozását kifejező lénnyé válva, aki belülről halad kifelé; sematikusan ábrázolhatjuk (rajzolva): egy olyan lény, aki belülről kifelé sugározva fejlődik. A pillangó ezzel szemben olyan lény, melynek külsejére a kozmosz, mondhatnám, minden szépségét ráveti. Erre a lepke-lényre száll a kozmosz minden szépsége és méltósága a hímporral, úgy ahogy már bemutattam. Ügy kell elképzelnünk, mint a kozmosz felső világának tükörképét. Míg az ember felveszi, magába zárja a felső kozmoszt, belsőleg lelkessé válik, a kozmosz lelki koncentrációjává válik, ez aztán kifelé sugárzik és megadja az emberi fej formáját. így hát az emberi fej valami belülről kifelé sugárzó képződmény. A pillangó lénye pedig kívülről befelé alakult. Aki a látó szemével néz, az valami hatalmasat tanul, mikor úgy fog a dologhoz, hogy így szólhat: végére akarok járni a legrégibb titoknak, a szaturnuszi titoknak az emberi fejben, tudni akarom, hogy miféle erők működnek a koponyaüregben. Ilyenkor mindenhonnan a lepkevilágra kell utalást kapjon, a külsőleg sugárzóra, és azt kell tanulmányozza. Saját fejed csodájához tanulmányozd a pillangó csodáját kinn a természetben – megközelítőleg így szól a nagy tanítás, amit a kozmosz a szellemi látással való megfigyeléskor ad.

Mikor aztán a fejlődés tovább halad a Szaturnusz-kortól a Nap-időszakig, akkor létrejön egy lény, mely a fejnek levegő változata, a fej további képződménye, levegő-metamorfózisa. Ehhez egyfajta finom szubsztancia tagolódik hozzá. Ez lesz később a mellkasi rész, az ember légző- és szívalakulata. A Szaturnuszon lényegében még csak a fejet adó metamorfózis van meg, a rajz persze a későbbi forma. A Nap-időszakhoz érkezve a fej + mellkas embert találjuk. Egyidejűleg a végső Szaturnusz- és a kezded Nap-korszakban keletkezik az, aminek reprezentánsaként a sast tekintettük. Létrejön a madarak első adottsága a Nap első idejében; a másodikban pedig a tulajdonképpeni mellkas-állatok nemzetségének első adottsága; ilyen az oroszlán. Az oroszlán minden mellkas-állat reprezentánsa, vele együtt keletkezett a többi ilyen állat adottsága is. Ezek az állatok első adottságaikban tehát a régi Napig mennek vissza.

Láthatják a hatalmas különbséget a magasabb állatok és az ember létesülésében. Majd még szólok az átmeneti állatokról is, amilyen a majmok nemzetsége, de ma csak egy átfogó fogalmat akarok adni.

Az embernél a fejlődés során elsőként a fej képződik, a többi függelékszerv lesz, mintegy ráakaszkodik a fejalakulatra. Az ember a kozmikus fejlődés során a fejtől lefelé növekszik. Ezzel ellentétben pl. az oroszlán a régi Nap- korszak második szakaszában mellkasi állatként keletkezik, mint erőteljes légző-állat, még egészen kicsi, korcs fejjel. Csak később, mikor a Nap elválik a Földtől és kívülről hat, akkor jön létre a mellkasból a fej. Az oroszlán a mellkasból felfelé növekszik, az ember a fejből lefelé fejlődik. Az evolúció összességében ez hatalmas különbség.

Amint tovább haladunk a földfejlődés Hold-fokáig, az embernek szüksége lesz további folytatásra lefelé, mivel a Hold víz-nemű bolygó, bár később elszarusodik. Kialakul az emésztőrendszer kezdeménye. A fénnyel áthullámozott, fénytől ragyogó Nap idején az embernek táplálkozásához csak egy alul zárt légző rendszerre volt szüksége, ekkor az ember fejből és légzőszervből állt. Ehhez tagolódik hozzá a Hold idején az emésztőrendszer. Így jut el az ember a fej- mellkas- és altest-alakzathoz. S mivel a Hold időszakban minden folyékony szubsztancia, az embernek is csak úszást segítő kinövésekre van szüksége. Karokról, lábakról csak a Föld-korszakban lehet beszélni. Akkor már hat a nehézkedési erő, és kialakítja azt, ami annak az irányába leginkább beállhat, a végtagokat. Ezek tehát csak a Föld-korszakhoz tartoznak. A Hold korszakában alakul ki azonban, még egészen másképpen, mint később, az emésztő rendszer. Olyanféle emésztő rendszer ez, melynek még nem kell felvennie mindazt, amit a szabad, önkényes mozgású végtagok szolgálatára kellene feldolgoznia. Lényegesen más ez az emésztőrendszer, mint a földi. Mégis, a holdkorszakban tagolódik bele az emberbe, s ez metamorfizálódik később a földi emésztőrendszerré. Tény, hogy az emésztőrendszert az ember a Holdon kapja meg.

És megint csatlakoznak a lepkékhez, a madarakhoz és az olyan állatokhoz, mint amelyeknek reprezentánsa az oroszlán, az emésztés felé hajló állatok. Tehát a Hold idején jönnek azok, melyeket a tehén reprezentál.

Milyen hát a tehén növekedése, ellentétben az emberével? Úgy van ez, hogy a tehén a régi Hold idején főképpen az emésztőrendszert alakította ki. A mellkasi szervek és a jellegzetes alakú fej csak akkor nőtt ki belőle, mikor a Hold elvált. Míg az ember a fejénél kezdi fejlődését, majd ehhez csatlakozik a mellkas, a mellkas metamorfózisa, ahhoz pedig az emésztőszervek, az oroszlán a mellkas szerveivel kezdi, hozzácsatolja aztán a fejet, s az emberrel együtt csak a hold-korszakban az emésztő szerveket – a tehén által képviselt állatoknál más a helyzet. Első adottságként az emésztőrendszer jelenik meg, ahhoz csatlakoznak később, tovább növekedve a mellkas és a fej szervei. Az emberhez viszonyítva a tehén teljességgel felfelé növekszik, a szív, majd a fej irányában. Mindez az ember fejlődésének szemléletéből adódik.

Felmerül a kérdés, hogy csak a tehén csatlakozott-e, mintegy társként, az emberi fejlődéshez? Ez nincsen így; mindig, mikor egy ilyen planetáris metamorfózis létrejön, a régi lények továbbfejlődnek, de újak is keletkeznek. A tehén már az első Hold-metamorfóziskor létrejön. Ezután más állatok is következnek, amelyek a Hold végső szakaszában kapják meg kezdeményeiket. Ezek nem élhetik végig a holdkiválást, mert ekkor az már kívül van. Az sem következhet be náluk, amit a holdkiválás okozott a tehénnél, ti. hogy az kihúzta a szív szerveket és a fejet a hasból. A későn keletkezett lények azon a ponton maradnak, ami az embernél az emésztés által rögződik. Olyanok maradnak, és azon a fokon, melyet az ember az altestében hordoz.

Éppen úgy, ahogyan a lepke, a sas a fejhez sorolható, az oroszlán a mellkashoz, a tehén az altesthez, megjelenik az az állat, mely – mondhatnám – minden felsőt magába befelé növeszt a későbbi fejlődés során. Ide tartoznak a hüllők, a kétéltűek, vagyis a békák, gőték, gyíkok, kígyók stb. Ezeket az emberi altesthez, csak az emésztéshez sorolhatjuk. Állatként jelenik meg a puszta emésztőrendszer.

  pillangó  
   Szaturnusz:   
fej
  oroszlán, madár  
Nap:
fej + mellkas
  tehén. hüllők, kétéltűek. halak  
Hold:
fej + mellkas + altest

A második holdkorszakban keletkeznek, ugyancsak otromba formában, mint vándorló gyomrok és belek, gyomrok és bélcsövek. Csak később, a földkorszakban kapnak nem valami elegáns kinézetű fejeket. Nézzenek csak meg egy békát vagy egy kígyót! Későn keletkezett emésztő-állatok ezek, akkor jöttek létre, mikor az ember csak ráakasztotta emésztő szerveit arra, amit már megszerzett.

A Föld idején, mikor az ember a nehézkedés és a magnetizmus hatására kifejleszti végtagjait, ők is kinyújtják – vegyük most reprezentánsnak a teknősbékát -, tehát a teknős is kinyújtja fejét páncéljából, de az inkább valami végtag, mint fej. Így érthető, hogy mért mutat a fej a csúszómászók (hüllők, kétéltűek) esetében olyan bárdolatlan formát. Olyan az alakja, hogy az ember érzi, s ez így is van: itt a szájból egyenesen a gyomorba jutunk. Nincs közte sok közvetítés.

Ha megnézzük az embert, és állat társait az ő mivoltához mérjük, a csúszómászókat az emésztés tevékenységéhez kell sorolnunk.

Valóban, ahogyan az ember az emésztés termékeit hordja beleiben, úgy hordozza a kozmosz, a Föld kerülőútján, a gőtéket, békákat és kígyókat mintegy kozmikus beleiben, s ezeket a Föld vizes-földes elemében képezi meg.

Ami pedig inkább az emberi szaporodással függ össze, amelynek első kezdeményei csak a Hold legutolsó idejében alakultak ki, de csak a Földmetamorfóziskor mutatkozott meg, azzal vannak rokonságban a halak, és a halaknál még alacsonyabb rendű állatok. Így a halakat a fejlődési folyamat későn-érkezettjeinek tekinthetjük, a fejlődési folyamat olyan késői szakaszában társultak a többiekhez, mikor végül az emberi szaporítószervek megjelentek. A kígyó lényegében közvetítő az emésztő- és a szaporító szervek közt. Mit is jelent hát a kígyó, ha helyesen nézzük az emberi természetet? Az úgynevezett húgycsatornát jelenti; ez az állat akkor jelent meg a fejődésben, amikor az emberi húgycsatorna.

Így követhetjük az ember fejlődését fejétől kezdve lefelé, ahogyan végül is a Föld kihozza végtagjait és a maga szolgálatába állítja, a földi egyensúlyi viszonyok közé, nehézkedési és mágneses erők közé. Vele egyidejűleg alakulnak ki a különböző állatfajok.

Látják kérem: a Föld fejlődéséről és teremtményeiről ilyen módon kaphatunk valódi képet. A fejlődésnek megfelelően aztán tovább alakulnak ezek a teremtmények, s olyanná lesznek, amilyennek ma láthatjuk őket.

Ránézésre a madarak, a lepkék földi formát mutatnak, de előző leírásainkból tudják, hogy a pillangó tulajdonképpen fény-lény, a földi anyag csak mintegy rászállt. Ha maga mondhatná el, hogy ő micsoda, akkor hírül adná, hogy teste fényből van, s ahogyan már mondtam, a rászállt, rárakodott földi matériát csomagként, külsőleg hordozza magán. Ugyanígy a madár is; ő a meleg levegő állata, mondhatnám: meleg levegőből áll, mely a fénnyel átjárt hideg levegőn vitorlázik. A valódi madár csak a meleg levegő, mely benne szétterjed, a többi a csomag, amit a világban magával hurcol. Ezek az állatok, akik a maguk hő- és fény-természetét ma csak földi öltözetben, föld- és víz-öltözetben tudják fenntartani, a földfejlődés legelső idejében keletkeztek. Formájuk is olyan, hogy a szellemi világokban még éltekre emlékezteti azt, aki az ember leszállása előtti időkre tud tekinteni. Persze ezek a formák földiessé váltak a rárakodott anyag alatt. Ha azonban e szálló-lebegő levegőbeliekről, e fénylő lényekről, amilyen a lepke is, Önök elvonatkoztatják a rájuk szállt földi anyagot, vagy a madárról leveszik gondolatban azt, ami rárakodott; ha csak az erőtömeget tekintik, amitől a madár meleg levegő-lény, és tollai is fénylő, világító sugarak, bár csak a külső öltözet mutatkozik meg rajta, sőt, nagyságukat is ez a külső öltözet adja – szóval: a szellemi világba betekintő, aki ismeri az embert földre szállása előtt és az alatt, a következőt fogja mondani: a madár, a lepke szellemi formákra emlékeztet, olyan szellemi formákra, melyek között az ember földre szállása előtt élt. A magasabb hierarchiákra emlékeztetnek.

Megértéssel nézve a pillangókat, a madarakat, látható, hogy kicsivé metamorfizálódott emlékei ők a földi fejlődésbe még bele nem merült embert körülvevő formáknak. Mivel a földi anyag nehéz, s ezt le kell győzni, ezért kellett a pillangó eredeti gigászi alakját összevonni. Ha egy lepkétől minden földi anyagot elkülönítenénk, szellemi lénnyé, fény-lénnyé válna, arkangyali formává tágulna. Tehát, a levegőt lakó állatok a magasabb régiók lakóinak képmásai. Ezért az ösztönös szellemi látás idején a művészi tevékenységben magától értetődött, hogy a magasabb hierarchiák szellemi lényeit a röpülő állatok szimbolikus formáiban jelenítették meg. Ennek benső jogossága van, hiszen földi formájuk nem más, mint a magasabb lények fizikai metamorfózisa. Nem a szellemi lények metemorfizálódtak; az állatok az ő képmásaiknak az átváltozásai, de természetesen másféle lény- szerűségek.

Így megérthetik, ha visszatérve már elmondott dolgokra a következőt rajzolom: a pillangó, aki valójában fény-lény, élete alatt állandóan szellemi matériát küld a kozmoszba: Szeretném a napfizika használatos szavával ezt a kozmoszba küldött, átszellemített anyagot pillangó-koronának nevezni, így hát ez a lepke- vagy pillangó-korona állandóan sugárzik a kozmoszba. De belesugárzik az is, amit a madár nemzetség, mindannyiszor, mikor egy madár meghal, átszellemített matériaként küld a kozmoszba. Szellemileg látható az állandóan villódzó korona, ez a lepkéktől ered, és bizonyos törvényeknek engedve télen is megmarad – benne pedig a madaraktól eredő, sugaras formájú fény látszik.

Látják, kérem, mikor egy ember rászánja magát, hogy a szellemiből a földi világokba szálljon le, ez a szellemivé változott földi matéria hívogatja őt a földi létbe. A madár-korona sugarait pedig lefelé húzó erőknek érzi. Így meglátható a levegőben élők magasabb jelentősége. A szellemiséget kell keresnünk mindenben, ami a valóságban él és működik, és mikor a szellemit keressük, rájövünk az egyes életszférák jelentőségére.

A Föld, bizonyos értelemben, becsalogatja az embert az újratestesülésbe, kiküldve a világtérbe a lepke- és madár-korona fénysugárzását. Miután az ember a halál és az újabb születés között valameddig a tisztán szellemi világokban időzött, ezek a dolgok vonják be az új születésbe. Nem csoda hát, hogy oly nehéz megfejteni a bonyolult érzést, mely az embert a repülő lepke- és madárraj láttán elfogja. Hiszen mélyen tudata alatt ott él a valóság. S ez a valóság nem más, mint az új földi élet utáni vágy emléke.

Mindez megint csak azzal függ össze, amiről már gyakran beszéltem: az ember, miután eltávozott a Földről, a fejét szétszórja, s szervezetének többi részét – nem anyagában, hanem erőit tekintve – következő életének fejévé alakítja. A lefelé törekvő ember tehát a fej után törekszik. Az embriónak is a feje alakul először olyanná, hogy már hasonlít a későbbi emberre. Mindez összefügg azzal, hogy a fej irányába alakulás kapcsolatos azzal a világgal, ami röpködőként hat és működik, ami bevonta őt az érzékfelettiből az érzékelhető fizikai világba.

Miután az ember megkapta először a fej-szervezetet az embrionális időszakban, a földi lét az anyai testben plasztikusan megformálja az emésztő- és a ritmikus rendszert. Ahogyan a felül lévő: a fejképződmény a hővel, a levegő- és fényszerűvel függ össze, úgy kapcsolódik a földi nedvességszerű elemmel mindaz, ami az emberben később megjelenőnek, az evolúcióban később betagolódónak a leképezése, megjelenítése. Az embrionális időben ez újra megjelenik.

Ezt a földes-nedves elemet azonban különleges módon elő kell készíteni az ember számára, mégpedig az anyai testben. Mert ha csak úgy, magára hagyva, szétszórva alakulna ki a földi elemben, akkor alacsony állati formákká, kétéltűek és hüllők alakjává formálódna, hallá, vagy még alacsonyabb rendű állattá válna.

A pillangó joggal tekinti magát fény-lénynek, a madár is levegő-lénynek, az alacsonyrendű állatok, a csúszómászók, halak ezt nem tehetik meg.

Nézzük meg a halakat elsőként. Mai alakjuk abból adódik, hogy fejlődésük folyamán, mondhatnánk, átadattak a külső erőknek; azok az erők érték őket kívülről, melyek az embert belülről formálják. A hal elsősorban a vízelemben él. A víz azonban nem csak H20, ahogyan a vegyész számára összeáll. A víz minden lehetséges kozmikus erőtől átjárt közeg, a csillagerők bevonulnak a vízbe, és egy hal sem élhetne benne, ha csak a megfelelő hidrogénből és oxigénből tevődne össze. Ahogyan a lepke fénylénynek, a madár levegő-lénynek érzi magát, úgy a hal a földes-vizes elemből való lénynek érezheti magát. De a testébe felszívott tulajdonképpeni vizet, azt nem érzi sajátjának.

A madár sajátjának érzi a levegőt, amit beszív, tehát, sematikusan kifejezve, úgy érzi hogy ami levegőként beléhatol, benne szétterjed és általa átmelegszik, az a saját lénye. A halban benne van a víz, de a hal nem érzi önmagát víznek. A hal önmagát a víz befoglalójának, a víz környezetének érzi, a víz csillámló burkának, héjnak. A víz az ő számára idegen elem, mely beléárad és kifolyik, és közben ki-be járva levegőt hoz, amire neki, a halnak szüksége van. De a levegőt is, a vizet is idegennek érzi.

Mint fizikai hal érzi idegennek a vizet is, a levegőt is. A halnak azonban van éterteste, asztrálteste is. Jellegzetessége éppen az, hogy magát buroknak érzi, és ezáltal összekötöttnek a többi vizekkel, a víz elemével; úgy érzi, hogy tulajdonképpen az éterben él. Az asztralitást nem érzi magához tartozónak. A hal tehát különleges állat, éppenséggel éter-állat; a benne lévő víznek az edénye, s azt a világ minden vízével összefüggésben lévőnek, egybetartozónak érzi. Számára a világ vize mindenütt folytatódik, s a mindenütt jelenlévő nedvességben a hal az éterit észleli. A hal a földi életben néma, de ha beszélni tudna, elmondhatná, hogyan is érzi magát, s akkor így szólna: edény vagyok, a mindenüvé kiterjedő vízelemet, az éter hordozóját tartom öblömben; valójában az éterben úszom. Így szólna: a víz – maja, valóság csak az éter, abban úszom én tulajdonképpen. Így hát a hal életét a Föld életének érzi; éppen az a sajátossága, hogy a saját életét a Föld életének érzi. Mindenben bensőségesen részt vesz, amit a Föld tesz az év körforgásában. Éli az étererők kiáradását nyáron és visszahúzódását télen. Olyasmit érez át, ami a Föld egészében lélegzik. Magát az étert éli át, amint az a Földben lélegzik.

Dr. Wachsmut beszélt itt egyszer a földlégzésről; igen szép eszmefuttatás volt ez. Mindezt elmondhatta volna egy hal a saját tapasztalatából, ha elsajátította volna az előadás művészetét, mert amint a légzéshez tartozó jelenségeket követi, amiről az az előadás szólt, ő azt át is éli. Egészen rendkívül nála ez az átélés, számára minden az éteri elemen múlik, mely ki és be hullámzik, s minden lélegzőt magával ragad.

Másképpen van ez a hüllőknél és a kétéltűeknél, pl, az ilyen vonatkozásban rendkívül jellegzetes békánál. Ezek az állatok nem annyira a kozmosz éteriségével, inkább annak asztralitásával vannak kapcsolatban. Ha megkérdezzük a haltól, hogy hogyan is van mindez nálad? O azt mondja: igen, itt a Földön én is vízelemből álló földi lénnyé váltam; valódi életem azonban egy a Föld életével, egy annak kozmikus lélegzésével. A békánál ez nincsen így, nála lényegében más a helyzet. A béka az általánosan kiterjedő asztralitásból részesedik.

A növényekkel kapcsolatban beszéltem Önöknek arról, hogy a kozmikus asztralitás hogyan érinti meg a virágot, s még majd szólok is erről. A béka ezzel az asztralitással, szinte a Föld asztráltestével függ össze úgy, ahogyan a hal a Föld étertestével. A hal asztrálteste az ő sajátja, a béka viszont az étertestét sajátítja ki, nagyon is, sokkal erősebben, mint a hal. Ezzel szemben viszont az általános asztralitásban él. Így hát átéli az évjárás asztrális folyamatait, amint azt a Föld játszani engedi a vizek párolgásában és újra leszállásában. A materialista gondolkozású ember azt mondja, hogy mindez csupán aerodinamikai, ha tetszik: aeromechanikai erők következménye, ezért van a párolgás, felszállás, ott fenn a cseppek kicsapódása, s mikor azok elég nehézzé váltak, az eső hullása. De hát ez olyan, mintha egy ember vérkeringéséről állítanánk fel egy teóriát, függetlenül attól, hogy abban a vérkeringésben minden él. Ugyanígy él a felfelé és lefelé törekvő vízben a Föld asztrális légköre, atmoszférája, maga a föld asztralitás. Ne tekintsék mesének, ha azt mondom, hogy bár a háttérben a többi csúszómászónál is megvan, de éppen a békáknál kifejezetten látható ez az együttélés az asztrális játékkal, mely az időjárás külső viszonyaiban, a meteorológiában mutatkozik meg. Nem csak abban, hogy időjósnak lehet használni őket, mint tudjuk, mert asztralitásukkal belehelyezkedve csodálatosan megélik a föld asztralitás változásait; a béka nem is azt mondja, hogy érzése van, hanem valójában hordozza az érzéseket, melyeket a Föld átél a nedves időszakokban vagy a száraz időkben stb. Ezért hallhatjuk különböző időszakokban a szebb, vagy csúfabb békahangversenyt; lényegében ezzel kifejezik a békák, amit a Föld asztráltestében átélnek. Nem brekegnek, csak ha az egész kozmoszból kapnak erre indítékot. Tehát: a Föld asztralitásával élnek együtt. – Úgy van ez, hogy a földes-nedves elemben élők inkább a földiséggel élnek együtt; a földi életviszonyokkal a hal, az érzésbeli viszonyokkal pedig a béka, vagy általában a hüllők és kétéltűek nemzetségei. És megint csak: ha valaki tanulmányozni akarja mindazt, ami emberi emésztő- szervezet, akkor azt kell mondja: igen, ez az emésztő organizmus megint csak a fenti séma szerint, belülről kifelé alakul, képződik. De ha igazán vizsgálni akarja a dolgok működését, akkor a hüllőkhöz és kétéltűekhez kell forduljon, mert azokat kívülről szállja meg az az erő, mely az embert is átjárja az emésztés szerveiből, eszközeiből. A külső kozmosz, a külső természetben ugyanazokkal az erőkkel hoz létre kígyót, békát, gyíkot és varangyot, amivel az ember emészt.

Bocsássanak meg a szóért, de a természetben semmi sem csúnya, és mindent objektíve kell megbeszélnünk, tehát, ha valaki az emberi vastagbél belső erőit akarja tanulmányozni a benne működő kiválasztási erőkkel, akkor a varangyot kell tanulmányozza a külső világban, mert ugyanaz az erő száll kívülről a békára, ami bensőleg, az ábra szerint, átjárja az emberi vastagbelet. Leírva ez nem olyan szép, mint a pillangóról szólók, de a természetben objektív egyenlőséggel kell fogadnunk mindent.

Látják, kérem, ily módon arról is képet kapnak, hogy hogyan is éli át a Föld a kozmosz életét. Ha a Föld bizonyos mértékig kiválasztást végző szerveit nézzük, azt látjuk, hogy nem csak az ember kisszerű kiválasztását végzi, hanem még elevent is ki tud választani, s ezek az élő váladékok pl. a varangyok; bennük a Föld megkönnyebbül mindattól, amit nem tud használni.

Mindebből látszik, hogy a természet külseje mindenütt megfelel a bensőnek. Aki itt azt mondja: „a természet belsejébe teremtett lélek be nem hatolhat”, az nem tudja, hogy a külvilágban mindenütt jelen van ez a benső. Az egész embert tanulmányozhatjuk benső élete szempontjából, ha megértjük, hogy mi él és működik a kozmoszban kívül. Fejétől a végtagokig megismerhetjük az embert a külvilág tanulmányozásával, mert a világ és az ember összetartozik! Felállíthatjuk a következő sémát (rajzolva): itt van, ez a nagy környezet, erőit egy pontba koncentrálja. A nagy külvilág létrehoz egy belső világot, kicsiben. A pont most ugyanazt sugározza kifelé, amit a nagy belesugárzott. A kisebb környezet megint csak még kisebbet alakít önmagán belül; ami belül van, ugyanazt sugározza kifelé. A még kisebb környezet megint ezt teszi, s ami az emberből árad, az kifelé sugárzik. Az ember külseje érintkezik a kozmosz belsejével. Ahol érzékszerveink találkoznak a világgal, ott az emberből belülről kifelé áradó azzal találkozik, ami a kozmoszból kívülről befelé halad, áramlik. Ilyen értelemben kisvilág az ember, mikrokozmosz a makrokozmosszal szemben. Tartalmazza ennek a makrokozmosznak minden csodáját és titkát, de fordított, ellentétes fejlődési irány szerint.

A Földnek, fejlődése szempontjából rendkívül ellenére volna, ha mindez csak annyi lenne, amennyit eddig ábrázoltam. A Föld akkor kiválasztaná a béka-lényeket, s azoknak éppen úgy tönkre kellene menniük, mint az ember fizikai mivoltának, folytatás nélkül. Azonban áz embert eddig csak az állatokkal való összefüggésében vizsgáltuk; egy kis hidat azért építettünk már a növények irányában is. Mélyebben kell behatolnunk a növények, sőt az ásványok világába is, s akkor látni fogjuk, hogyan jött létre a földkorszakban az ásványi lét, az ásványiság mivolta. Hogyan rakodtak le őskőzetből álló hegységeink ásványai lassan a növényvilágból, s hogyan a mészkő hegységek lassacskán a későbbi állatvilágból. Az ásványvilág a növényi és az állati létből csapódott ki, leginkább a legalacsonyabb rendű állatokból. A békák, varangyok nem sokat adnak a Föld ásványiságának, a halak sem, annál többet az alacsonyabb rendű állatok és a növényvilág. A kovasav- és mészházas, mészhéjas élőlények lerakják mindazt, amit állati és növényi létükből létrehoztak, s ez az ásványiság aztán széthull, elmállik. A szétmálló ásványiságot egy magasabb erő veszi birtokba, s új világot épít belőle. Egy adott hely ásványisága mindenekfelett fontos lehet.

Ha követjük a földfejlődést: hő-metamorfózis, levegő-metamorfózis, vízmetamorfózis, ásványi-földi metamorfózis – az ember fejlődése mindezt végigcsinálta, együtt haladt az ásványosodással is a kicsapódott, de vitalitással még mindig áthatott fejcsontozatban. Ez az emberi fej azonban még ennél jelentősebb módon is végighaladt az ásványi metamorfózison. Az emberi fej központjában ugyanis van egy piramisformájú szerv, egy képződmény, a tobozmirigy, az alapi test (Vierhügelkörper) a látóközpont közelében. Ez citromsárga kövecseket, agyhomokot választ ki magából, mely kis kupacokban áll a tobozmirigy alatt. Valójában ebben van az emberi fej ásványisága. Ha ez nem lenne ott, ha az ember nem hordaná magában az agyhomokot, ezt az ásványiságot, akkor idióta vagy kretén lenne. A tobozmirigy a normális embereknél meglehetősen nagy, kreténeknél előfordul, hogy csak kendermag nagyságú, s az ilyen nem is tud agyhomokot kiválasztani.

Ebben az ásványi zárványban nyugszik tulajdonképpen a szellem-ember, ami egyben jelzi, hogy az elevenség nem tud a szellemnek szállást adni. A szellemnek, mint az ember központjának valami élettelenre van szüksége, ahol mindenek előtt mint önálló, élő szellem kell megjelenjen.

Szép fejlődési soron haladtunk végig a lepke-fejalakulattól a madár-fejalakulaton át a hüllőkig és a halakig. Most újra felfelé kell haladnunk. Amit meg fogunk nézni, az éppoly kielégítő lesz, mint az állatvilág volt, ez pedig a növények és az ásványok világa lesz. Amint a múlt tanulságait meríthettük az állatvilág megismeréséből, úgy merítünk majd reményt a Föld jövőjét illetően az ásványvilágból. Emellett még arra is szükség lesz, hogy a következő előadásokban az átmenet állataival is foglalkozzunk a legkülönfélébb módokon, mert ezekben az előadásokban csak a legfontosabb, mintegy a fejlődés csomópontjain megjelenő állatokkal tudtunk csak foglalkozni.

– Dornach, 1923. november 2.

[A növényi lét. A gyökér-szellemek, vízi-lények, levegő- és tűz-szellemek. Munkájuk a növényvilágban. Az átszellemített fizikaiság kisugárzása a világtérbe. A növény növekedésének szellemi folyamata. Egymásba hat a lefelé áramló szeretet-áldozat ereje és a felfelé áramló nehézkedési erő.]

A külsőleg érzékelhető világhoz tartozik, s vele egy egészet alkot a láthatatlan világ. Hogy ez mennyire így van, az akkor mutatkozik meg, mikor szemünket az állatokról a növények felé fordítjuk. A növényi lét a földből sarjad és újul, az embert örömmel töltve el, s eközben valami titokzatosság érzése ébred bennünk. Az állatok benső aktivitása és akarata, úgy elsőre, szintén mutat valami titkosat, mégis azt mondhatjuk: itt van az akarat, ennek a következménye az állati alak, s az állat minden megnyilvánulása. A növény azonban, ahogyan a talaj felszínén oly sokféleképpen megjelenik, ahogyan a magból oly titokzatos módon, a föld és a légkör segítségével kifejlődik, azt az érzést kell bennünk ébressze, hogy itt még valami másnak is lennie kell, s a növény, adott alakjában, csak ennek a másvalaminek a segítségével tud előttünk megjelenni.

Ha azonban szellemi szemlélettel fordulunk a növényvilág felé, lényszerűségek egész tömegét látjuk; a régi, ösztönös szellemi látás idején ezek még ismert lények voltak, még tudtak róluk az emberek, ma a költők már csak a nevüket említik, mert elfelejtődtek. A mai emberiség már e neveknek sem tulajdonít realitást. Amint a növények körül működő, a növényeket körülrepeső világot egyre kevésbé tekintették realitásnak az emberek, úgy veszett el a növényvilág megértése; ahol, mint pl. a gyógyítás művészete terén olyan fontos lenne, ott is teljesen elvesztette már az emberiség ezt a megértést.

A növényvilág lényegi összefüggését a pillangók világával már eddig is felismertük. Ez az összefüggés igazán csak akkor áll lelkünk elé, ha mélyebben betekintünk a növényi működésbe.

A növények a talajba nyújtják gyökerüket. Szellemi tekintet kell hozzá, hogy a gyökeret jól átlássuk, s ha így tekintjük, meglátjuk, hogy mi is nyúlik itt a talajba; követni tudjuk, ahogyan a természet elementáris lényei körülveszik, körülfonják a gyökérszálak mivoltát. A régi szemlélet gnómok- nak, a magyar törpéknek nevezte, mi talán gyökér-szellemeknek hívhatjuk őket. Imaginatív és inspiratív látással úgy követhetjük munkájukat, ahogyan a fizikaiságban emberek és állatok életét követjük. Bizonyos fokig beleláthatunk ezeknek az elementáris szellemeknek a lélekszerűségébe, ebbe a gyökér-szellem világba.

A gyökér-szellemek népe egészen különös földi népesség, mely bár a külső tekintetnek láthatatlan, hatásában annál láthatóbb. Egy szál gyökér sem jöhetne létre, ha ezek a figyelemre méltó gyökér-szellemek nem közvetítenének a földrégió és a növény között, ha el nem vinnék a gyökerekhez a földnek áramlásba hozott ásványiságát. Persze, a szellemi alapfolyamatokat értem ezen.

Ezek a gyökér-szellemek, akik mindenütt jelen vannak a földrégióban, különösen jól érzik magukat a többé vagy kevésbé átlátszó, fémekkel átszőtt kőzetekben, ásványokban és ércekben, de legjobban akkor érzik magukat, mert akkor vannak tulajdonképpeni helyükön, ha az ásványiságot a növényekhez közvetíthetik. Ezeket a gyökér-szellemeket teljesen átjárja egyfajta benső szellemi jelleg, amit egyébként csak az emberi szemben, emberi fülben megragadható benső szellemiséghez tudunk hasonlítani. Ezen kívül csakis érzékszervből, semmi másból nem állnak. Érzék ez és egyfajta értelem is egyben. Nem csak lát, nem csak hall a törpe, hanem a látással, a hallással egyszerre meg is érti a látottat, a hallottat; nem csak felveszi a benyomásokat mindenünnen, de egyben az ideát is befogadja.

Igen, még arra a módra is utalhatunk, ahogyan a gyökér-szellemek az ideákat befogadják. Látják, itt nő a földből a növény (rajzolva). Ez a növény, amint azt mindjárt bemutatom, kapcsolatba kerül a Földön kívüli mindenséggel, és különösen egyes évszakokban, szellemi áramlások folynak felülről lefelé, a növényből, termésekből, virágokból a gyökerekbe, bele a földbe. S ahogyan mi szemünket nyitjuk a fény felé és látunk, úgy fordítják a gyökér-szellemek észlelőképességüket oda, ahol a földbe csepeg, amit a növények vezetnek fentről lefelé. Amit a fény küld a virágokba, amit a levegő készített a levelekben, igen, amit a távoli csillagok a növényi formákba juttatnak, az csepeg le a gyökér-szellemekhez. A növény összegyűjti a világmindenség titkait, azt besüllyeszti a talajba, s a gnómok abból jutnak a világmindenség titkaihoz, amit a növények összegyűjtenek számukra, szellemi módon. És miközben a gnómok, magyarul: törpék érceken és kőzeteken át vándorolnak ősztől kezdve és a télen át, víve magukban a növényekből lecsepegett titkokat, ők azok a lények a Földben, akik az egész világmindenség eszméit, ideáit hordozzák áramló vándorlással. Számukra a növényvilág azt jelenti, ami a mi számunkra a fény, mert abból veszik fel a kozmosz ideáit; azt hordják le a Föld mélyébe. Teljes tudatossággal viszik azt ásványtól ásványig, kőtől kőig.

Mi nem azért nézünk a földi mélységekbe, hogy onnan absztrakt eszméket hozzunk fel valamiféle, csak mechanikusan ható természeti törvényszerűségekhez; mikor odatekintünk, látjuk a vándorló, változásokon áthaladó törpéket Földünk belsejében, az értelem fény-teljes őrzőit.

Mivel ezek a gnómok egyben tudják is, amit látnak, tudásuk hasonló jellegű, mint az emberé. Ők a katexochén értelmi lények, teljességgel értelemből vannak. Bennük minden értelem, de univerzális értelem, s így csak elnézik az emberi értelemet, mint tökéletlent. Tulajdonképpen kinevetnek minket búvárkodó, küszködő eszünkért, amivel néha ezt-azt meg tudunk ragadni, fel tudunk fogni. A gnómoknak nem kell gondolkodniuk, az értelmet a világban a dolgokkal együtt látják. Különösen akkor lesznek ironikussá, mikor észreveszik, hogy az embernek fáradsággal kell gondolkoznia, míg valamire rájön. Hogyan lehet – így szólnak a gnómok – valakinek azon fáradozni, hogy gondolkozzon, hogy a dolgoknak utánagondoljon? Az emberek buták – mondják mert mielőtt megértenének valamit, előbb gondolkozniuk kell!

De akkor válnak, mondhatnám, a neveletlenségig gúnyossá, ha valaki logikáról beszél nekik. Mert mire való egy ilyen fölösleges dolog: bevezetés a gondolkozásba? Hiszen a gondolatok itt vannak! Az eszmék a növényeken át áramlanak. Mért nem dugják az emberek olyan mélyre a földbe orrukat, ahol a növénygyökerek vannak, mért nem engedik, hogy orrukba csepegjen, amit a Nap mond a növénynek? Akkor tudhatnának valamit! De logikával – mondják ők – a tudásnak mindig csak kicsike darabját lehet megszerezni.

Így hát a törpék az univerzum, a világmindenség hordozói itt a földben. De a földet magát nem szeretik. A mindenség ideáival surrannak a földön át, de a tulajdonképpeni földiséget gyűlölik. Ezt a valamit legszívesebben elkerülnék, mégis itt kell maradjanak benne, hamarosan látni fogjuk, hogy miért. De gyűlölik, mert a földszerűség állandó veszélyt jelent számukra, ugyanis azzal fenyegeti a törpéket, hogy fel kell vegyenek egy bizonyos alakot: olyan alakokat, melyekről az utolsó előadásban beszéltem, nevezetesen a kétéltűek: a békák és a varangyok alakját. A törpék érzése ott, a földben a következő: ha túlságosan összenövünk a földdel, béka, varangy vagy gőte alakunk lesz. Ugrásra készen élnek folytonosan, nehogy túl erősen összenőjenek a földdel, nehogy béka vagy varangy alakot kelljen ölteniük.

Állandóan védekeznek a föld adta alak ellen, ami éppen abban az elemben fenyegeti őket ilyen módon, amiben élnek. Hiszen a földes-nedves elemben tartózkodnak, s ott veszélyezteti őket állandóan a kétéltűek formája. Ebből a hatásból folytonosan kitépik magukat, és a Földön kívüli mindenség eszméivel töltekeznek. Így benn a földben ők jelentik a földönkívüliséget, éppen mert folytonosan el kell kerüljék az összenövést a földdel. Ha el nem kerülnék, egyedi lényként fel kellene vegyék a béka-alakot. Éppen ebből az antipátia-érzésből, mondhatnám: gyűlöletből, amit a földdel szemben éreznek, ebből nyernek erőt, amivel a növényeket kisarjasztják, kihajtják a földből. Mert alapvető erejükkel állandóan ellökik magukat a földtől, ezzel a lökéssel megadják a növények fölfelé-növekedésének az irányát. Magukkal ragadják a növényeket. A törpék földellenes antipátiája miatt a növények csak gyökerükkel maradhatnak meg a földben, emiatt nőhetnek ki a földi térből. Tehát: az őseredeti gnóm-erő ragadja ki a földből a növényt és készteti felfelé növekedésre.

Mikor aztán felnő a növény, elhagyja a törpék területét, térségét; a nedves-földes világból átlép a nedves-levegős régióba, s azt a részét fejleszti, mely a fizikai külsőben mint levélzet jelenik meg. Itt, a levelekben mindenütt, megint más lények tevékenykedése hat, a vizes elem elementáris lényeié, akiket a régi, ösztönös látó-művészet pl. undine névvel illetett; magyar nevük: sellő. Amint a gyökér körül sürgő-szövögető törpevilágot, úgy láthatjuk ezeket a vízi lényeket is, amint tetszéssel figyelik a törpék okozta fölfelé törekvést a növényekben; láthatjuk a víz elemi lényeit, ezeket a sellőket, vagy vízi tündéreket, undinéket.

Más a sellő-lények benső természete, mint a gnómoké. Nem tudnak úgy a mindenség felé fordulni, kifelé, mint egy érzékszerv. Tulajdonképpen csak mintegy beleadni tudják magukat a kozmosz vizes-levegős elemben működő, szövődő, hatékony életébe, s így nem is afféle világos szellemek, mint a gnómok. Mintegy folytonosan álmodnak, s az álmuk egyben a saját sellő-alakjuk. Nem gyűlölik oly erősen a földet, mint a gnómok, de a földdel szemben ők is szenzibilisek, érzékenyen szembefordulok. A víz éteri elemében élnek, átúszva, átszőve azt. Rendkívül érzékenyek mindennel szemben, ami halszerű, mert őket meg az a veszély fenyegeti, hogy hal alakjuk lesz. Ezt az alakot átmenetileg fel is veszik, de mindjárt el is hagyják egy másik metamorfózis kedvéért. Álmodják saját alakjukat, s álmodva oldják és kötik a levegő anyagait, elválasztják és összevonják, s titokzatos módon beleviszik a levelekbe, abba, amit a gnómok felfelé taszigálnak. A törpék, a gnómok lökik ki a növényeket a földből, de azok ott elszáradnának, ha az undine-lények nem úsznának oda mindenfelől, s a maguk álomszerű módján nem bizonyulnának – másként nem mondhatom – kozmikus vegyészeknek. Ok álmodják az anyagok kötődését és oldódását. Ez az álom, amibe a földet elhagyó növények belenőnek, ez az álom maga a kozmikus vegyész, mely a levélből kiinduló anyagkapcsolódást és bomlást okozza.

Így hát azt mondhatjuk: a sellők a növényi élet kémikusai; kémiáról álmodnak. Végtelenül finom szellemiség van bennük, s ennek ott van az elemi helye, ahol víz és levegő érintkezik. A sellők teljesen a vizes elemben élnek, de jó-érző tetszést az okoz bennük, mikor valamilyen felülethez, akár csak egy vízcseppnek, vagy más vízszerűnek a felületéhez jutnak el. Mert minden törekvésük arra irányul, hogy megvédjék magukat egy alaktól, mégpedig a hal maradandó alakjától. Állandó metamorfózisban, változékonyságban akarnak maradni, az örök, a mindig-maradó átváltozás lehetőségében. És a változás ezen állandó lehetősége révén, melyben a csillagokról, a Napról, fényről és melegről álmodnak, kémikussá válnak, s a levélből indítva a növényt alakulásában továbbvezetik; azt a növényt, melyet a törpék ereje fölfelé taszít, így fejleszthet hát a növény levélzetet, s a levél növekedésének titka nem más, mint sellő-álom, amibe a növény belenő (rajzolva).

Amilyen mértékben így hát a növény belenövekszik a sellő-álomba, úgy érkezik el a következő régióba, abba, ahol szellemek élnek a levegő-hő elemben éppen úgy, amint a gnómok a földes-nedves, a sellők pedig a levegős-nedves elemben. Így a levegős-hőszerű elemben azok a lények élnek, akiket egy régi, ösztönös szellemi látó művészet szilieknek, magyarul tündéreknek nevezett. Ezek a szilfek azonban, minthogy a meleg-levegős elem mindig fénnyel telt, előretörnek a fényig, a fény rokonaivá válnak. Különösen fogékonnyá válnak a légkörben lévő minden nagyobb vagy kisebb légmozgásra. Ha ősszel vagy tavasszal fecskerajt látnak, látják, amint a madarak röptükben lengésbe, rezgésbe hozzák a légtestet, ez a minden egyes madárnál megtalálható légáram a tündérek számára valami hallhatót jelent. Nekik abból kozmikus zene szól. Ha Önök hajón utaznak valamerre, s a sirályraj megjelenik, mozgékony légáramlást idézve elő, rop- tűk szellemi hangzást kelt; a hajót szellemi zene kíséri.

Ebben a zengésben megint csak a tündérek élnek, itt bontakoztatják, itt fejlesztik ki mivoltukat, a felkavart, mozgékony levegőáramlásban. Ez a hazájuk. Felveszik mindazt, amit ebbe a levegő-ingásba a fény ereje küld. S bár a sziliek is többé-kevésbé alvó lények, mégis ott érzik leginkább hazájukat, ott a legotthonosabbak, ahol madarak hasítják a levegőt. Ha egy tündér madár nélküli levegőt kényszerül átrepülni, úgy érzi, mintha elvesztette volna önmagát. S ha meglátja a levegőben a madarat, valami egészen különös történik vele. Egy bizonyos folyamatot már az emberben is többször be kellett mutatnom, azt a folyamatot, melynek során az emberi lélek eljut az „én" kimondásához. Többször felhívtam már a figyelmet Jean Paul kijelentésére, mely szerint, mikor az ember először jut el az én- képzethez, akkor mintegy belát a lélek elfüggönyözött szentek szentjének mélyébe. A tündér nem nézhet a saját lelkének szentek szentjébe, őt akkor borítja be az én-érzet, mikor meglátja a madarat. Amit a levegőn átrepülő madár benne felébreszt, abban találja meg énjét. S mivel ez így van, mivel énje valami külső hatásra gyűl fel benne, a tündér a szeretet hordozója lesz; a levegőn át hordozza a szeretet. A tündér a szeretet, a szerelem vágyait egyben a világmindenségen is átviszi, mert bár olyasmi él benne, mint az emberi vágy, énjét nem magában hordja, hanem a madárvilágban.

Így a tündérek mélységes szimpátiát éreznek a madárvilág iránt. Ahogyan a törpe gyűlöli a kétéltűek világát, ahogyan a sellő ódzkodik, s nem kívánja megközelíteni a halakat, távolodni kíván a halaktól, bizonyos értelemben borzad tőlük – úgy vonzódik a szilf, a tündér a madárhoz. Jól érzi magát, ha lebegőn zengő levegőt vihet a madártollak közé. Ha megkérdeznék a madarakat, kitől is tanultak énekelni, azt hallhatnák tőlük, hogy inspirátoruk a tündérvilág. A tündérnek tetszik a madár-alak, de a kozmosz rendje visszatartja, s így nem válhat madárrá; feladata ugyanis más: ő közvetíti a növényhez szeretettel a levegőt. Ő hatja át fénnyel a növényt. Ezzel aztán, mármint azzal, hogy a tündérek fénnyel hatják át a növényt, valami egészen sajátos dolgot teremtenek.

Látják kérem, a sziliek folytonosan viszik a fényt a növényekbe, a fény pedig, azaz a növényekben lévő tündér-erő a kémiai erőkre hat, arra, amit a sellők helyeztek oda. Itt együtt hat hát a szilf-fény és a sellő-kémia, s ez egy különleges, plasztikus tevékenység. A sziliek az ideális növényi formát szövik meg a sellők- munkálta anyagból, amint az fölfelé áramlik. A növény ideális alakját, tulajdonképpen az ősnövényt szövik bele a fényből és kémiai sellő- működésből álló növénybe. És ősszel, mikor a növények hervadnak, s a fizikai anyag mind szétbomlik, ezek a formák mintegy lecsepegnek, harmatoznak, s a törpék észlelhetik őket. Azt észlelhetik, hogy a Nap a szilfek révén, a levegő a sellők révén mit is hozott létre. Ezt észlelik a törpék, a gnómok, s egész télen át azzal foglalkoznak, ami a növényekből a talajba jut. A világ ideáit ragadják meg a növényi formákban, azt, ami a szilfek segítségével vált plasztikussá és most ideális szellemi formájában kerül a talajba.

Emberek, akik csak materiálisán, azaz csak anyagból állónak nézik a növényt, erről a szellemi-ideális alakról persze mit sem tudnak. Így kerül a a materiális növényszemléletbe a grandiózus tévedés, egy félelmetes tévedés. Ezt kívánom még vázolni Önöknek.

A materiális tudományban mindenütt így olvashatják: itt gyökerezik a növény a talajban, efölött bontja ki levélzetét, s végül virágát; a virágban van a porzó, a termő, s aztán, általában egy másik virágból, annak portokjából virágpor érkezik, s így a termőben lévő magkezdemény meg lesz termékenyítve. Ezúton keletkezik a növény magja. Így írják ezt le mindenütt. Bizonyos fokig a termőt nőneműnek, a portokból érkezőt pedig hímneműnek tekintik. Nem is lehet ezt másként nézni, amíg valaki a materiális szemléletnél marad, mert ez a folyamat valóban megtermékenyítésnek látszik. Pedig mégsem az. Hogy a növények szaporodását, a megtermékenyítést átlássuk, ahhoz tudatosítanunk kell, hogy a sellők, a nagy vegyészek hogyan is működnek a növényben; hogy a szilfek hogyan hozzák létre az ideális növényi formát, s az hogyan süllyed a földbe, ahol a törpék észlelhetik. A növényi forma a földben van tehát, ott lenn őrködnek fölötte a törpék, miután meglátták. A föld anyaölként fogadja a fentről lecsepegőt, s itt egészen másvalami van, mint amit a materialista tudomány leír.

Ott fenn a növény, áthaladva a sziliek régióján, az elementáris tűzszellemek szférájába kerül. A tűzszellemek a hő-jellegű fényszerűség lakói. Mikor a földi hő a tetőfokára ér, vagy mikor az éppen a legalkalmasabb, összegyűjtik a meleget; ahogyan a szilfek fényt, úgy gyűjtenek ők hőt, s belehordják azt a növények virágaiba.

Így a sellők a kémiai étert, a szilfek a fényétert és a tűzszellemek a hőétert viszik bele a növénybe.

És a virágpor? Kis léghajóként szolgál a tűzszellemeknek, hogy a meleget bevihessék a magvakba. A porzószálak segítségével gyűlik be mindenhonnan a hő, s a porzókból aztán a magházban lévő magkezdeményekbe jut. Ami itt a magban alakul, az a kozmoszból jön, s egészében hímnemű. Nem a termő a nőnemű és a porzó a hímnemű! A virágban nem történik semmiféle megtermékenyítés, ellenben ott történik a hímnemű mag előkészítése. Megtermékenyítőként ezután a tűzszellemek által a virágba összegyűjtött hő fog hatni, maga a kozmikus férfiúság kerül kapcsolatba a nőiséggel; ez pedig eszmei alakban már korábban lehullott a talajba a növények megformáltságából, s ott nyugszik. A növény anyja a föld, s atyja az ég. Egy növény számára semmi sem lehet anyai öl, ami a földiségen kívüli történésből való. Kolosszális tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy a magház a növény nőnemű része. Ott éppenséggel a tűzszellemek által a kozmoszból összehordott férfiúság található.

A kambium, mely egyaránt terjeszkedik a kéreg és a fatest felé, ez a kambium viszi bele az ideális növényalakot a növénybe, mint anyai jelleget. A megtermékenyítés: a törpe-hatás és a tűzszellemek hatásának egybeáradása. A törpék vagy gnómok, alapjában véve ők a növényi szaporodás szellemi bábái. A megtermékenyülés a tél folyamán a földben történik, mikor a földbe került magvakhoz a törpék odaviszik a tündér- és sellő-áthatotta alakzatokat, amikor ezek az alakzatok rátalálnak a megtermékenyítő magvakra.

Látható ebből, hogy a szellemiek nem tudása, nem ismerése annak, hogy törpék, sellők, tündérek és tűzszellemek – utóbbiakat nevezték régen szalamandereknek – együtt élnek, beleszövődnek a növények növekedésébe, ez a „nem tudás” oda vezet, hogy az embereknek egyáltalában nincs világos képe a megtermékenyülésről a növényvilágban. Tehát itt, a talajon kívül semmiféle megtermékenyülés nem történik, mert a növényvilágnak a Föld az anyja és az Ég az atyja. Szó szerint ez a helyzet. A megtermékenyülés pedig úgy történik, hogy a törpék átveszik a tűzszellemektől, amit azok a virágpor kis hajóin behordtak a magkezdeménybe, mint koncentrált kozmikus hőt.

Így hát a tűzszellemek a hőhordozók. Természetes, hogy ezután már könnyen megértik Önök, hogyan is jön létre a növényi növekedés: Először is a gnómok vagy törpék, annak segítségével, amit a tűzszellemek nekik átadtak, átengedtek, életétert visznek a gyökerekhez. Azt az életétert, amiben maguk is élnek, azt hordják a gyökérhez. Azután a sellők vagy undinék ápolják a növényben a kémiai étert, majd a tündérek vagy szilfek a fényéiért, végül a tűzszellemek a hőétert. A hőéter termése aztán megint összeköttetésbe kerül azzal, ami ott lenn az élet.

A növényvilágot csak azzal együtt érthetjük meg, ami körülötte zsong, nyüzsög, szövődik és él. A legfontosabb növényi folyamat magyarázatához is csak akkor juthat el az ember, ha behatol ezekbe a dolgokba, és ha szellemi módon teszi ezt.

Érdekes lesz elolvasni Goethe jegyzetét, ha majd egyszer mindezt elismerik az emberek. Ő ugyanis szörnyen mérgelődött egy botanikus miatt, aki ott fenn, a növényeken zajló örökös menyegzőről beszélt. Mérgelődött Goethe a „növényeken fönn zajló menyegző” kifejezésen, mert azt természetellenesnek találta. Nála ez biztos ösztönből adódott, mert azt még nem tudta, hogy lenn a földben mi is történik, hogy a növények számára a föld anyai öl, az ég nemző atya. Ösztönösen érezte azonban, hogy ami ott fenn zajlik, az nem lehet az, aminek minden botanikus állítja.

Így megismerték Önök a növény és a Föld összefüggésének egyik oldalát. Itt azonban még valami mást is szemügyre kell vennünk. Mikor a tűzszellemek surrogva közvetítik a virágport ott felül, az embernek egyfajta érzése támad. Erőteljesebb érzés ez, összehasonlítva a szilfek okozta érzéssel. A szilfek én-érzésüket akkor kapják, ha madarat látnak szállani. A tűzszellemek még inkább így vannak a pillangókkal, sőt, az egész rovarvilággal. Éppen ők azok, a tűzszellemek, akik legszívesebben a rovarok nyomában vannak, hogy meleget közvetítsenek a magkezdeményhez. A virágról virágra zümmögve szálló rovarokat követik, hogy hordozhassák a koncentrált hőt, melynek be kell jutnia a földbe, hogy ott az ideális növényalakkal kapcsolódjon. Benső rokonságot éreznek a lepkevilággal, általában az egész rovarvilággal, s nyomaikat követik, amint virágtól virágig zümmögnek. Az az ember érzése a virágról virágra szálló rovarokat nézve, hogy minden ilyen surrogó rovarnak valami különleges aurája van, mely nem igazán magyarázható magából a rovarból. Különösen nehéz a méheknél ennek a világosan fénylő, csillogó, sugárzó aurának a magyarázása, amint zümmögve haladnak növénytől növényig. Hogy miért? Mert a méhet, a rovart mindenhova elkíséri egy tűzszellem. Ez a tűzszellem olyannyira rokonnak érzi magát a méhecskével, hogy ha egy méh itt száll, az a szellemi látás számára olyan aurát mutat, melyet tulajdonképpen a tűzszellem ad neki. A tűzszellem nem csak, hogy a rovar jelenlétében érzi énjét, de a rovarral teljesen össze is akar kapcsolódni.

Ezáltal nyerik a rovarok azt az erőt, amiről beszéltünk, ami a kozmoszig ható ragyogásban mutatkozik. Így kapják a rovarok az erőt, amivel a velük egyesült anyagot egészen át tudják szellemíteni, s az átszellemített anyagot ki is sugározhatják a kozmoszba. Ahogyan a hő készteti a lángot fényárasztásra, úgy történik ez a Föld felületén is, mikor a rovarok a fizikai megtestesülésre leszálló embereket vonzó ragyogást a világmindenségbe kibocsátják. A rovarok azok, igen, őket lobbantja kozmoszig ható tettre a körülöttük sürgő tűzszellemek világa (l. a rajzon a piros és sárga jeleket).

A tűzszellemek egyrészt azon tevékenykednek, hogy áttüzesedett anyag áramolják ki a kozmoszba, másrészt viszont arról is gondoskodnak eközben, hogy a Föld belsejében koncentrált hő hasson, koncentrált tűz, hogy ott a törpék segítségével feltámadhasson a tündérek és sellők által lepergetett szellemi forma.

Látják kérem, ez a növény növekedésének szellemi folyamata. És mivel az ember tudattalanja sejti, hogy a sarjadó, virágzó növény körül valami különlegesség van, ezért a növényvilág titokzatosnak tűnik. A titok nem törik meg, nem törlődik le a csodálatos misztériumok hímpora; ezzel szemben azt mondhatnám, hogy a növények embert gyönyörködtető, felemelő hatása csak fokozódó elragadtatásra késztet, ha nem csak a fizikai növény van előttünk, hanem az intelligenciából alakult, közvetlenül értő gnóm-világ is, amint a növényeket fölfelé taszítja. Amint, bizonyos fokig az emberi értelem sincs alávetve a nehézkedési erőnek, hiszen úgy hordozzuk fejünket, hogy súlyát nem is érezzük, úgy győzik le a gnómok fény-intelligenciájukkal a földszerűt, s így taszítják fölfelé a növényeket. Ok terjesztik ott lenn az életet. De elhalna ez az élet, ha fel nem lobbanna a kemizmus; a fénynek pedig át kell áramolnia mindezeken. Így látjuk, mondhatnám alulról fölfelé haladva feketén-kéken a nehézkedési erőt (rajzolva), mely a törpék által vesz lendületet felfelé, és a sellők, az undinék nyüzsgését a növény körül. A levelek jelzik, amint keverik és szétválasztják az anyagokat a felnövekvő hajtásban. Fentről lefelé viszont a szilf-szellemek, a tündérek sulykolják a fényt a növényekbe plasztikus formát adva nekik, s ez a forma idealizáltan halad lefelé, ahol a föld anyai öle veszi fel. És a tűzszellemek ugyancsak körülzsongják a növényt, a magvak pontocskáiba koncentrálva a kozmikus hőt; ez is lekerül a gnómokhoz, Így alakíthatnak ők tűzből és életből új növényt.

Láthatják, kérem, hogy hogyan jut a Föld a maga taszító erejéhez, sűrűségéhez a gnómoknak és sellőknek a halakkal és kétéltűekkel szembeni antipátiája által. Ha tömör a talaj, ez a tömörség maga az antipátia, mellyel a gnóm és az undine fenntartja a saját alakját. Ha pedig fény és hő száll alá a Földre, ez a szimpátia-erő kifejeződése is egyben, a légtéren át hordozott megtartó szeretet ereje, a megtartó tűzszellem-áldozaté, a fentről föld felé hajló erő.

Azt mondhatjuk tehát: a talaj felett összenő a felfelé törekvő földi szilárdság, a földi magnetizmus és súly a lefelé törekvő szeretet- és áldozat-erővel. S ahogy a szeretet és áldozat ereje és a felfelé áradó nehézkedés és sűrűség ereje, a mágneses erő egymásba hat a talaj felett, a találkozás helyén kifejlődik a növények mivolta. A növényé, mely a kozmikus szeretet és áldozat, a kozmikus súlyszerűség és magnetizmus egymásba hatásának kifejeződése.

Ezzel látták, hogy miről is van szó, mikor tekintetünket az elragadó, felemelő s oly kedves növényvilág felé fordítjuk. Átlátni csak akkor fogjuk ezt, mikor a szellemet, az érzékfelettit is képesek vagyunk látni a fizikai, az érzékelhető mellett. Ezáltal egyben korrigálni is lehet a materiális botanika tévedését, mintha a megtermékenyítés ott fenn történne. Ott fenn ugyanis nem megtermékenyítés történik, hanem a férfiúi, égi magnak az előkészítése a Föld anyai ölén készülő növény részére.

– Dornach, 1923. november 3.

[A törpék ellenszenve az alacsonyrendű állatokkal szemben, melyeknek ők a kiegészítései a fej irányában. Megfigyelésük éber ereje. A sellők egészítik ki a halak és a kétéltűekét lényét. A tündérek kiegészítik a madarakat a másik oldalról, lefelé. A tűz-szellemek a pillangók természetének kiegészítői. Gonosz és jóindulatú elemi lények, és azok felépítő és lebontó erői. A szférák eltolódásának eredménye.]

Tegnap a természeti lét másik oldaláról beszéltem Önöknek, azokról a lényekről és folyamatokról, melyek érzékelés feletti módon, láthatatlanul kísérik az érzékelhető, látható természetet. Egy régebbi, ösztönös látás ezekre a természeti lét mögött álló érzékfeletti lényekre ugyanúgy nézett, mint az érzékelhetőkre. Ma ezek a lények bizonyos mértékig visszahúzódtak az emberi tekintet elől.

Hogy a törpék, sellők, tündérek és tűz-lények népe nem érzékelhető éppen úgy, mint az állatok, a növények, általában a fizikai világ, ez csak azért van, mert az ember a földfejlődés jelen időpontjában nincsen abban a helyzetben, hogy a fizikai- és éterteste nélkül szellemi mivoltát ki tudja bontakoztatni. A földfejlődés mai időszakában lelke használatához az étertestre, szelleme használatához a fizikai testre van utalva. Szellemének eszközét, az érzékszerveket ugyanis a fizikai test szolgáltatja, s ez nem képes kapcsolatba lépni a fizikai világ alapját képező lényekkel.

Éppily kevéssé képes erre az étertest, melyre az embernek lelki élete kibontakoztatásához van szüksége. Ha szabad ezt így kifejeznem: ezáltal elveszti földi környezetének felét. Elvész számára minden, amiről tegnap, mint elemi lényekről beszéltem. Ezekhez a fizikai- és az étertest nem jut el. Hogy mi az, ami így elvész, erről akkor szerezhetünk fogalmat, ha tisztázzuk, mik is azok a törpék, tündérek stb.

Látják kérem, itt él alattunk a jelenlegi alacsonyrendű állatok egész serege. Csak puha masszából állnak, a folyékony elemben élnek és tevékenykednek, szinte semmi belső, vázszerű részük sincs, nem ad nekik belső támaszt semmi sem. A Föld legkésőbb keletkezett lényei közé tartoznak. A mai, kialakult Földön kell elvégezzék mindazt, amit a legrégebbi földi lény, az ember, a maga fejszerkezetére nézve már a régi Szaturnuszon elvégzett. Ezért nem juthatnak odáig, hogy vázalkotásra alkalmas szilárdságot hozzanak létre magukban. Mármost itt vannak a gnómok, akik szellemi módon, kívülről egészítik ki a világban azt, ami az egészen alacsonyrendű élőlényekből hiányzik, fel a csontvázzal még alig bíró halakig, kétéltűekig. Az állatvilág alacsony foka csak azért lehet egész, mert léteznek ezek a gnómok, törpék.

A világban a lények igen különböző viszonyban vannak egymással, azért lehetséges, hogy a gnómok és az alacsonyrendű élőlények között az létezhessen, amit tegnap antipátiaként jellemeztem. A törpék az efféle alacsonyrendű lényekhez nem akarnak hasonlóvá válni, óvakodnak felvenni azok alakját. Amint elmondtam, ez a törpenép rendkívül okos, intelligens, intelligenciájuk már az észleléssel együtt adva van. Valóban, mindenben éppen ellentétes képet mutatnak, mint az alacsonyrendű állatok. A növényi életben játszott, tegnap említett jelentőségük mellett, mintegy hozzáteremtik az alacsonyrendű állatokhoz, ami azokból hiányzik. Mert az alacsonyrendű állatvilág tudata tompa, a gnómoké pedig a legvilágosabb. Ezek az állatok csontváz nélküliek, a törpék viszont mindent összekötnek, összevonnak, ami, hogy úgy mondjam: a nehézkedési erőből adódik, és abból alakítják ki testük illékony, láthatatlan nehézkedési erejét. Ezt a testet egyébként folytonosan veszélyezteti a széthullás, a szubsztancia elvesztése. Így aztán állandóan figyelnek arra, hogy környezetükben mi folyik, hogy egzisztenciájukat menthessék. Nincs is náluk figyelmesebb földmegfigyelő lény. Egy ilyen törpe mindenre figyelmez, mindent ismernie kell, hogy megmenthesse életét. Állandóan ébren kell legyen; ha elálmosodna, úgy, ahogyan az emberek elálmosodnak, az álmossága miatt azonnal meghalna. A régi időkből maradt közmondás jól jellemzi azt a tulajdonságukat, hogy mindig éberek kell legyenek Vigyázz, mint egy Wichtelmann – mondják ma is. Wichtelmann éppen a törpék neve volt a régi németben. Valóban, vigyázó, figyelő népek ők. Ha egy iskola első padjába egy törpét ültetnénk, akit mindenki lát, utánzandó példaképe lehetne az osztály többi tanulójának.

Ezen a tulajdonságon kívül másik jellemzője még a törpéknek a szinte legyőzhetetlen szabadságösztön. Egymással nemigen törődnek, figyelmük a másféle világ, a környezet felé fordul. Egyik törpét a másik nem érdekli, de abban a világban, mely őket körülveszi, minden más nagyon érdekes számukra.

Nos, mondtam Önöknek, hogy a test az ilyen népek megfigyelésében akadályt jelent. Abban a percben, mikor a test nem jelent akadályt, ezek a lények itt vannak, ugyanúgy láthatók, mint a természet más lényei. Aki eljutott odáig, hogy elalvási álmát teljes tudattal élje meg, jól ismeri őket. Gondoljunk csak arra, amit a Goetheanumban az álomról mondtam, hogy az álom a tudatban nem a maga valóságában jelentkezik, hanem maszkot, álarcot hord. S éppen mert az elalvási álom maszkot hord, nem jutunk ki azonnal a napi, a hétköznapi tudat átéléseiből, élményeiből, hanem emlékképek, reminiszcenciák maradnak belőlük, vagy belső szerveket jelentő szimbólumok mutatkoznak: a szív mint kályha, a tüdő mint szárny stb. jelképezi magát. Ezek a képek a maszkok. Ha az ember valóban látná álmait, ha belealudna, ha valóban belépne abba a másik világba, s lényeit álarc nélkül látná, akkor, éppen elalváskor, a Wichtelmannok egész serege jönne vele szembe.

De az ember, hogy úgy mondjam, köznapi tudatában védve van attól, hogy ezeket a dolgokat előkészítetlenül észlelje. Megijedne tőlük. Valóban, abban az alakjában, ahogyan eléje állana, mindannak mását mutatná, ami az embereken mint romboló, mint állandó leépítő erő dolgozik. A törpék, előkészület nélkül tekintve, mind a halál szimbólumai. Szörnyen megijedne ettől az ember, ha szokott tudatállapotában sosem hallott volna róluk, és elalváskor elébe jönnének, mintegy eltemetnék. Mert ez a dolog úgy mutatkozik, mint eltemetés ott túl, az asztrális világban. Ez csak az elalvás pillanatára vonatkozik.

További kiegészítést adnak a fizikai világhoz a sellők, a vízi lények, a magukat át- és tovább változtatók. Akik a vizekkel éppen úgy együtt élnek, mint a törpék a földdel. Megismertük, hogy milyen szerepük van a növények életében, de az állatokkal is együtt élnek, kiegészítő lényekként. Olyan állatokkal, melyek kissé magasabb fejlettségűek, s már differenciáltabb földi testet öltenek magukra. Olyanokkal, mint a magasabb fejlettségű halak és kétéltűek, melyeknek pikkelyes testre van szükségük, valamilyen kemény páncélra. Külső kemény héj kell nekik. A világ a sellőknek köszöni az erőket, melyek lehetővé teszik, hogy ez a külső váz, akár a rovaroké is, bizonyos állatokat beborítson. A törpék a legalacsonyabb fejlettségű állatokat támogatják bizonyos mértékben szellemileg. A külső védelemre szoruló állatokat a sellők támogatják. Ezekhez a valamivel magasabb fejlettségű állatokhoz a koponyafedőnek megfelelő részt fűzik hozzá, bizonyos értelemben fejjé teszik őket.

A látható világ mögötti láthatatlanban létező minden lénynek megvan a maga feladata a lét teljes összefüggésében. Megláthatják, hogy a materialista tudomány mindenütt kudarcot vall, ahol az itt bemutatott tényeket magyarázni akarja. Nem tudja pl. megmagyarázni, hogy hogyan is jutnak az alacsonyrendű élőlények mozgásképességhez egy olyan közegben, ahol szinte semmilyen náluk keményebb dolog nincsen. Mert nem tudják, hogy a gnómok szellemileg támogatják őket, amint éppen elmondtam. Másrészt mindig nehézséget fog jelenteni a materiális tudománynak a páncélképződés magyarázata, mert nem tudják, hogy a sellők, a maguk viszolygó szenzitivitásukban taszítják el azt, amiből pikkelyek, vagy más vázszerűség keletkezhet a valamivel magasabb rendű lényeken. De mikor az ember álom nélküli, mély alvásban van, és alvása mégsem álom nélküli, mert az inspiráció segítségével azt mégis át tudja tekintem, akkor szellemi szemei előtt felmerül valami. Abból az asztrális tengerből, melybe a gnómok elalváskor beletemették, elrejtették, felmerülnek a sellő-lények; ők a mélyalvásban válnak láthatóvá. Az alvás kioltja a közönséges tudatot. Az alvás világossá váló tudattartalma éppen a létesülő folyékonyság csodálatos világa, maguk a fel-felágaskodó hullámzásban minden lehető alakba változó undinék, sellők. Amint nappali tudatunkban szilárd körvonalú lények vannak körülöttünk, úgy mutatkozna számunkra az éjszaka világossá váló tudatában a lényeknek ez a tengerként hullámot vető s újra süllyedő világa. Az egészen mély alvást kitölti az embert körülvevő, élőlényekből való, mozgó tenger, a mozgó undine-tenger.

Más a helyzet a tündérek esetében. Bizonyos módon ők is kiegészítői némely állatoknak, de a másik oldalról. Azt lehetne mondani: a törpék és a sellők a fejszerűséget adják a fejet nélkülöző állatokhoz. A madár, amint azt elmondtam, egészében fej-organizáció. A tündérek, más néven szilfek, azt adják hozzá a madárhoz, ami annak mint a fej-organizáció kiegészítése hiányzik. Tehát azzal egészítik ki a madarak szervezetét, ami az embernél az anyagcsere-végtagrendszer. Ha a madár korcs lábakkal repdes a levegőben, a tündérnek annál hatalmasabban képzett végtagjai vannak. Így, szellemi módon megmutatják a levegőben azt, amit a tehén lenn, a fizikai anyagban kiábrázol. Ezért mondhattam tegnap, hogy a szilfek énje, az, ami a földhöz köti őket, a madarak népénél van. Az ember énjét a földön kapja. A tündért a földhöz a madárnép köti, nekik köszönheti énjét, legalább is én-tudatát.

Ha mármost az ember átaludta az éjszakát, körülötte volt az asztralitás tengere változatos sellő-formában mutatkozva, s ezután felébred, ébredési álmot álmodik. Ha az ébredési álom nem álcázná magát, ha élet-reminiszcenciák és belső szervi képek nélkül, maszkírozatlanul látná álmát ilyenkor az ember, a szilfek tündérvilágával állana szemben. De ezek a tündérek számára különös alakot öltenének, úgy tűnne, mintha velük valamit küldene a Nap, olyasmit, ami az embert bizonyos módon szellemileg elaltatja. Majd hallani fogjuk, hogy ez miért van így. Mégis, ha az ember a maszk nélküli ébredési álmot észlelné, olyasmit látna, mintha a fénynek befelé irányuló szárnyalása, lényszerű szárnyalása lenne. Kellemetlennek érezné, már csak azért is, mert a tündérek végtagjai mintegy beszőnék, körülfonnák. Úgy érezné, hogy a fény minden oldalról hozzányúl, megfogja, mintha valami rászakadna, valami viszolyogtató fogná meg. Néha esetleg simogatónak is érezhetné az ember a fényt. – Mindezekkel csak jelezni akartam Önöknek, hogy ez a hordozó, tapogató fény a tündérek formájából ered.

Ha aztán a tűzszellemekhez jutunk, úgy van ez, hogy ők pedig a rebbenő pillangó-természet kiegészítői. A lepke oly keveset fejleszt ki saját testéből, tulajdonképpeni fizikaiságából, amilyen keveset csak lehet. Testét a lehető legvékonyabbra hagyja. A lepke ugyanis fény-lény. A tűzszellemek a lepketest kiegészítőiként jelennek meg, s róluk a következő benyomásunk lehet:

Az ember egyrészt egy fizikai lepketestet lát, s ezt megfelelően felnagyítva gondolja, másrészt egy tűzlényt lát. Együtt ritkán vannak ezek a lények, csak olyankor, amiről tegnap beszéltem. Ha együtt gondoljuk ezt a két lényt, az az érzésünk, hogy összerakva valami szárnyas emberfélét kapnánk, valóban, egy szárnyas embert. Csak megfelelően fel kell nagyítani a lepkét, és a tűzlényt az ember méretéhez igazítani, ebből egy szárnyas ember fog kijönni. Ebből látható, hogy a tűzlények kiegészítik, lefelé egészítik ki ezeket a szellemihez legközelebb álló állati lényeket.

Tehát: törpék és sellők a felső kiegészítést adják, a fej-oldalt; szilfek és tűzlények lefelé egészítik ki a madarakat és a pillangókat. Így a tűzlényeket a pillangókkal kell összehoznunk.

Ahogyan az ember alvási álmait áthathatja, úgy hathatja át éber nappali életét is, melyhez pedig egészen robusztus módon fizikai testét használja. Erről a Goetheanumban írtam egy cikket. Nappali életében már egyáltalán nem jut el annak a belátásáig az ember, hogy a tűzszellemeket folytonosan láthatná is, hiszen azok benső rokonságban vannak az emberi gondolatokkal, mindazzal, ami a fej-organizmusból ered. Ha az ember eljut odáig, hogy teljes nappali tudatánál legyen, s mégis önmagán kívülre tudjon helyezkedni, hogy teljes értelménél maradjon, két lábbal állva a földön, s egyidejűleg mégis önmagán kívül legyen, tehát önmaga legyen, és szemben is álljon önmagával, vagyis önmagát, mint gondolati lényt szemlélje: akkor észleli, hogy hogyan is alakítják a tűzszellemek világában azt az elemet, amely a másik oldalról gondolatainkat teszi észlelhetővé, ha mi azt észleljük.

Így hát a tűzlények észlelése útján juthat el az ember önmagának mint gondolkodónak a látásához. Nem csak gondolkodó lesz, aki kifőzi a gondolatait, hanem meg is tudja nézni gondolatainak futását. Ekkor megszűnik a gondolatok emberhez kötöttsége, a gondolatok kozmikus világgondolatnak bizonyulnak, melyek mint impulzusok hatnak és működnek a világban. Észre lehet venni, hogy csak az ember feje kelti azt a látszatot, mintha a gondolatok a koponyába volnának zárva. Ott csak tükröződnek, a koponyában tükörképek vannak. A gondolatok alapja a tűzlényekhez tartozik. Ha szférájukba jutunk, nem csak önmagunkban látjuk a gondolatokat, hanem a világ gondolati tartalmát látjuk, s ez egyben a világ imaginációs tartalma is. Az erő, mely önmagunkból kivezet, egyben bemutatja a gondolatok kozmikus jellegét.

Igen, talán szabad ezt így mondanom: hogyha az ember a földön láthatókat nem saját testéből kiindulva, hanem a tűzlények szférájából, azaz bizonyos módon a földbe belenyúló Szaturnusz mivoltából nézi, akkor a földfejlődésnek éppen azt a képét kapja, amit „A szellemtudomány kör vonalaidban (Die Geheimwissenschaft im Umriss) ábrázoltam. Úgy húztam meg egy szellemtudomány körvonalait, hogy a gondolatok a tűzlények perspektívájából, a világ gondolattartalmaként jelenjenek meg.

Látják ugye, hogy ezek a dolgok mélyen reális jelentőségűek. Az ember számára azonban ezenkívül is van valami mélyen reális jelentősége. Vegyük csak a gnómokat és az undinéket. Az emberi tudatot határoló világban élnek, azaz túl a küszöbön. A közönséges tudat látásuktól védve van, mert ezek nem mind jóindulatú lények. Azok a jófélék, akikről tegnap beszéltem, akik pl. a növények növekedésében dolgoznak különféle módokon. De nem mind jóindulatúak, s abban a pillanatban, mikor az ember működésük világába tör, a jófélék mellett ott vannak a gonoszak is. Először fogalmat kell szerezni róla, melyik is a jó és melyik a gonosz közülük. S ez nem is olyan könnyű. Látni fogják abból, ahogyan a rosszakat ábrázolnom kell. A rosszindulatú lények először is abban különböznek a jóindulatúaktól, hogy az utóbbiak inkább a növény- és ásványvilághoz húznak; a gonoszok inkább az állat és ember világába törekszenek. Vannak még gonoszabbak is, akik aztán a növények és az ásványok világába is betörnek. De már akkor is fogalmunk lehet róla, hogy ezek a lények mennyire rosszindulatúak lehetnek, ha csak azokkal foglalkozunk, akik az emberhez és az állatokhoz akarnak férkőzni, s tulajdonképpen azt végzik el az emberben, amit a magasabb hierarchiák a jóindulatúaknak osztottak ki a növény- és ásványvilágban.

Látják kérem, vannak rosszindulatú lények a gnómok és undinék világában, melyek rátelepszenek az emberre, az állatra, s hatásuk abban áll, hogy az emberben megvalósítják fizikailag, amit az alacsonyrendű állatokhoz kellene hozzáfűzniük, s ami az emberben már enélkül is megvan. Azt akarják, hogy az emberben valósuljon meg fizikailag, és az állatban is. A gnóm- és undine-lények gonosz fajtái által élnek az emberben és az állatban alacsonyabb állati és növényi lények, azaz paraziták. Tehát: a rosszindulatú lények hozzák létre a parazitákat.

Meg szeretném mondani azonban, hogy amint az ember átlépi a szellem világ küszöbét, találkozik annak ravasz csapdáival. A manóktól, a Wichtelmannoktól kell először is megtanulja, hogy jól vigyázzon. Erre pl. a spiritiszták sohasem képesek. Itt mindenhol csapdák leselkednek. Azt mondhatná valaki: mért léteznek egyáltalán ezek a gonosz törpék és sellők, ha parazita lényeket hívnak elő? Nos, ha ezek a lények egyáltalán nem léteznének, az ember nem tudná kifejleszteni azt az erőt, mellyel kialakítja agyának tömegét. Itt az ember valami rendkívül fontos dologra jön rá.

Sematikusan akarom felvázolni (rajzolva). Ha elgondoljuk az embert, mint anyagcsere-végtag embert, mint mellkasi, azaz ritmikus embert, mint fej-embert, azaz idegi-érzékelő embert, akkor tisztáznunk kell, hogy itt alul is bizonyos folyamatok zajlanak, és itt felül is bizonyos folyamatok zajlanak; most hagyjuk ki a ritmikus embert. Ha az alul zajló folyamatokat összevonjuk, akkor lényegében egy, a köznapi életben rosszul értelmezett eredményhez jutunk: a kiválasztás történik meg ott, a bélen keresztül, a veséken keresztül folyó kiválasztás. Mindezek a szervek lefelé ürülnek. Ezt általában kizárólag kiválasztásnak fogják fel, ez azonban így értelmetlenség. Ott lenn nem csak azért történik meg a kiválasztás, mert valamit ki kell vetni a szervezetből. A kiválasztásnak megfelelő mértékben ugyanis szellemileg olyasmi jelenik meg, aminek felül, a felső emberben fizikai formában az agy a megfelelője. Éppen azért lesz valami kiválasztva, mert átmegy a szellemibe.

Fent viszont beteljesedik a processzus, ott megképződik fizikailag, ami lenn szellemileg alakul. Fenn fizikai agyunk van, lenn szellemi. És ha a kiválasztott anyagot további feldolgozásnak vetnénk alá, ha folytatnánk az átalakítást, akkor, egyelőre, az agy lenne az utolsó metamorfózis.

Az ember agytömege továbbfejlesztett kiválasztási produktum, s ennek orvosi szempontból is óriási a jelentősége. A XVI-XVII. században még tudtak erről az orvosok. Ma valóban becsmérlően beszélnek a régi „szarpatikáról” (Dreckapothekéről), és bizonyos vonatkozásban joggal, de azt ma már nem tudják, hogy az ürülékben a szellemnek ún. múmiái voltak jelen. Természetesen szó sincs az utóbbi századok ilyen patikáinak istenítéséről, csak éppen utalni akartam sokféle, egymással mélyen összefüggő igazságra. Az agy teljességgel kiválasztási termék, az ürülék magasabb metamorfózisa, ezért függenek össze az agy- és bélbetegségek, s ezért függ össze egymással gyógyításuk is.

Láthatják: mivel általában léteznek gnómok és undinék, mivel van egy világ, melyben ezek élhetnek, ezért léteznek olyan hatóerők az alsó emberben, melyek parazitaként is működhetnek. De egyben ezek a lények adnak indítékot arra is, hogy a felső emberben a kiválasztási termékek tovább metamorfozálódjanak aggyá. Agyunk sem lehetne, ha a világ rendjében a törpéknek, sellőknek nem volna helye.

Ami érvényes az emberben a gnómok és undinék kapcsolatára a romboló erőkkel – a lebontás, a rombolás megint csak az agyból ered -, az érvényes a szilfek és tűzszellemek esetében azok kapcsolatára a felépítő erőkkel. A jóindulatú szilfek és tűzszellemek megint csak távol maradnak az embertől és az állatoktól, és a jelzett módon a növényvilággal foglalkoznak. Köztük is vannak azonban rosszindulatúak, gonoszak. Ok mindazt, aminek csak a felső, a levegő-hő organizmusban szabadna léteznie, lehozzák a vizes-földes régióba.

Hogy itt mi történik, mikor a szilfek a felső régióból az alsóba viszik azt, ami a felsőhöz tartozik, azt a nadragulyán, a Belladonnán tanulmányozhatják. A nadragulya egy olyan növény, amit ha így mondhatom: virágjában csókolt meg a tündér. Ezáltal lesz abból, ami jótevő, jóindulatú lehetne, mérgező nedv.

A szférák eltolódásának lehetne ezt nevezni. Ott fenn helyénvaló, ha a tündérek kifejtik körülölelő, behálózó erejüket, mely olyan, mintha a fény formálisan körültapogatná az embert, amint azt elmondtam – mert erre a madárvilágnak szüksége van. Ha azonban a tündér leszáll, s amit fenn kell alkalmazzon, azt lenn adja a növényvilágnak, akkor erős növényi méreg keletkezik.

A törpék, sellők parazitákat, a tündérek mérget teremtenek, s ez a méreg: a földbe túlságosan mélyre hatoló ég. Ha az ember, vagy némely állat megeszi a nadragulyát, mert termése a cseresznyéhez hasonló, csak épp hogy mélyen a csészébe van rejtve, bele van nyomva – lám, a forma is mutatja, hogy úgy van, amint leírtam -, tehát ha az ember vagy állat eszik belőle, akkor meghal. De nézzük csak meg, amint a fekete rigók, az erdei rigók a nadragulya ágaira ülnek, s legjobb táplálékukat találják bogyóiban. Mert az ő régiójukhoz tartozik! Mégis csak érdekes jelenség ez, hogy az alsó szerveivel földhöz kötött ember és állat méregként veszi fel a Belladonna tönkretett földiségét; ezzel szemben egy olyan reprezentatív madár, mint a rigó, vígan fogyasztja, mert szellemi módon éppen azt kell kapja, sőt, meg is kapja a jóindulatú tündérek által, és akkor is elviseli, ha az lejjebb vitetett régiójukból. Számukra táplálék, ami az inkább földhöz kötött lényeknek méreg.

Így szemléletes képet kapnak Önök arról, ami egyrészt a törpéktől, sellőktől felfelé irányul, ez a parazitaság, másrészt arról, ami felülről mint méreg csepeg lefelé.

Ezzel szemben, mikor a tűzszellemek hatják át önmagukat a pillangók fejlődésében igen hasznos impulzusokkal, s azt lehozzák a termésekbe, akkor keletkezik pl. a mandulafélék között megtalálható mérgező, keserű mandula. A mérgező anyagot a tűzszellemek viszik bele a mandula termésébe. Mandulatermés megint csak nem jöhetne létre a tűzlények jóindulatú működése nélkül, mert amit más gyümölcsöknél fogyasztunk, a gyümölcs húsa itt el kell, hogy égjen. Nézzük csak meg a mandulát. Más gyümölcsöknél középen fehér magot találunk, s ekörül van a gyümölcshús. A mandulánál ott a fehér mag, s a hús szinte el van égve. Ezt a tűzszellemek cselekszik. Ha munkájuk elfajul, akkor nem csak a mandula barna héjába dolgozzák bele magukat, ahol hatásuk még jóindulatú lehet, hanem valami még behatol a fehér mandulamagba is héjat teremtő tevékenységükből, s így lesz a mandula mérgező.

Így hát képet alkothatnak arról, ahogyan közvetlenül a küszöb határánál lévő világ élőlényei valóban a parazita és a mérgező lét hordozói lehetnek, miáltal betegséghordozókká válnak. Így válik érthetővé, hogy az egészséges emberlény hogyan tud fölülemelkedni azon, ami betegségbe sodorhatja. Mert a betegség összefügg a rosszindulat, a gonoszság kifejlődésével ezekben a lényekben, ők viszont mégis szükségesek, mert ők teszik lehetővé a természetben a sarjadzást és növekedést, nemkülönben a lebontást is.

Ezek a dolgok szolgálnak bizonyos, az ösztönös szellemi látásból eredő intuíciók alapjául, mint amilyen az indiai tanítás Brahmáról, Visnuról és Siváról. Brahma jelentette az emberhez kapcsolódó világszférában ható valakit, aki az emberhez hozzáférhet. Visnu pedig azt a világszférát, mely csak annyiban kapcsolódhat az emberhez, amennyiben a felépült dolgokat folytonosan le kell bontani, mert meg kell változzanak. Siva azt ábrázolta, ami a pusztító erőkkel függ össze. Az indiai kultúra korai időszakában így beszéltek: Brahma bensőségesen rokon minden tűzlényszerűvel, Visnu minden tündér- és sellő természetűvel, Siva pedig azzal, ami sellő- és törpetermészetű a világban. Régebbi képzetekhez visszatérve az ember mindenütt a dolgok képszerű kifejezésére bukkan, s ma újra ezt kell keresnünk, a természet alapját adó titkokat.

Tehát látható: tegnap ennek a láthatatlan népnek a növényvilággal való rokonságát szemléltük; ma ehhez hozzáfűztük a láthatatlan nép rokonságát az állatvilággal. A küszöbön túli lények mindenütt belenyúlnak a küszöbön inneniek létébe, és így tovább. Csak ha e kétféle lényszerűség eleven együttműködését ismerjük, akkor érthetjük meg igazán, hogyan is bontakozik ki a látható világ. Nagyon, nagyon szükséges, hogy az ember ismerje az érzékfeletti világot, mert abban a pillanatban, mikor áthalad a halál kapuján, nincs már előtte az érzékelhető világ, ellenben ez a másik világ azonnal a sajátjává kezd válni. És a mai fejlődési fokon nem tud eljutni e másik világba, csak ha az érzékelhető világ megnyilatkozásait erre a másik világra utaló írásjeleknek nézi. Míg meg nem tanulja, hogyan olvassa írásjelekként a föld állatait, a víz állatait, a levegő és – hogy úgy mondjam – a fény állatait, a pillangókat, s így utalást nem kap az elemi lényekre, akik velünk laknak a halál és az újabb születés között, nem juthat el odáig.

Amit ebből a születés és a halál között láthatunk, az, mondhatnám, csak a sűrű, a brutális rész. A hozzátartozó érzékfeletti részt csak akkor ismerjük meg, ha belátásunkkal, megértésünkkel átlépünk ebbe az érzékfeletti világba.

– Dornach, 1923. november 4.

[A természeti elementáris lények észlelése és átélése. Kozmikus szavaik sok árnyalata zeng együtt a világigében. Ez az utolsó meg- csendülése a teremtő, alkotó, alakító kozmikus Igének. Mindennek harmonikus összecsendülése: az ember.]

Amint az ember megfigyeléssel ismeri meg az érzékelhető világ lényeit életükben és működésükben, ugyanúgy megfigyelésre van szükség azon lények esetében, akikről ezekben az előadásokban beszéltem és beszélek, a természet elemi lényeinek esetében is. Láthatatlanul, érzékfelettien élnek ők a fizikai-érzékelhető világ mögött, és éppen úgy részvevői az egész világtörténésnek, sőt, magasabb értelemben azok, mint az érzékelhető fizikai lények.

Nos, elgondolható, hogy ők milyen másként látják a világot, mint a fizikai- érzékelhető világ lényei, mert, mint látták, nekik nincsen olyan fizikai testük, mint azoknak. Más kell hát legyen minden, amit a világban észlelnek, amit a világból felfognak, mint ami, mondjuk, egy ember szemébe hatol. S ez így is van. Az ember pl. a Földet megjárható égitestnek érzi, amin járkálni tud, s már az is kellemetlenül érinti kissé, ha ez az égitest fellazul, puhává válik mindenféle atmoszférikus hatás miatt, s az ember egy egészen kicsit belesüllyed. Keménynek szeretné érezni a talajt, melybe nem süllyed el.

Ez az egész érzésmód, a Földdel kapcsolatos állásfoglalás, a törpéknél nem létezik, mert ők mindenhol süllyednek, a föld teste számukra átjárható üres tér. Mindenüvé be tudnak jutni, se fém, se kőzet nem jelent nekik akadályt. Lényükkel mintegy körüljárják – hogyan is mondjam -, talán körülússzák? A mi nyelvünkön nincsen rá szó, hogy hogyan bolyonganak ezek a törpék a Föld testében. Annyi csak, hogy a Föld különböző összetevőiről benső élményük, benső érzésük van; másként érzik magukat, ha egy fémér mentén vándorolnak, mint mikor mészkő rétegek között vezet útjuk. Mindezt bensőséges módon érzik; mindenen át tudnak hatolni. A Földről magáról nem is alkotnak képzetet, az ő képzetük szerint létezik egy olyan tér, ahol különböző érzéseket lehet megélni, arany-érzést, higany-érzést, ón-érzést, kvarcérzést. Ezt ember nyelven mondtuk, nem a törpék nyelvén. Az ő nyelvük sokkal szemléletesebb, s éppen abból nyerik kifejezett intellektualitásukat, amiről Önöknek beszéltem, hogy egész életükben folytonosan, újra és újra lefutják az összes erek, az összes földrétegek útjait. Eközben átfogó tudáshoz jutnak, mert a fémek és földek mindent felfednek számukra, ami a világmindenségben van; mintegy tükörben látják mindazt, ami a világmindenségben van. De magáról a Földről a törpéknek nincsen szemléletük, csak különböző összetevőiről, a benső átélés különböző módozatairól.

Ezzel szemben a törpék rendkívül tehetségesek, ha a Holdról érkező benyomásokról van szó. Állandó figyelemmel lesik a Holdat. Ilyen értelemben ők a született – nem, így nem mondhatom, igen nehéz rá szavakat találni -, ők a létrejött valódi neuraszténiások. Ugye, ami nekünk betegség, az a törpenép életeleme. Náluk az nem betegség, mert magától értetődő dolog, éppen ebből adódik benső érzékenységük minden iránt, amiről beszéltem. Ezen belül a Hold jelenségei iránt bensőleg fogékonyak, oly figyelemmel követik azokat, hogy ez a benső figyelem még alakjukat is megváltoztatja. Hiszen beszéltem Önöknek a törpe-figyelem erejéről. Valóban, ha a törpék életét követi az ember, egészen más benyomások érik teleholdkor, és megint egészen mások új hold idején, vagy a közbeeső időszakokban.

Teleholdkor kényelmetlenül érzik magukat a törpék. A fizikai holdfény nem illik hozzájuk, ilyenkor egész létérzésükkel kifelé törekednek. Teleholdkor mintegy szellemi bőrt vonnak maguk köré, kiszorítják létérzésüket testük határaira. Ha valakinek az ilyesmivel kapcsolatos imaginatív látása van, azt mondhatná, hogy sugárzó, pici páncélos lovagoknak tűnnek a holdfényben. Valami szellemi páncélt hordanak magukon, s ez az, ami bőrükből kifelé törekszik, hogy védekezzen a számukra kellemetlen holdfény ellen. Ha azonban az újhold közeledik, a törpe éppenséggel átlátszó lesz, csodálatos; látható benne a színek sugárzó, csillámló játéka. Látszik, hogy egy egész világ zajlik benne. Olyan ez, mondhatnám, mintha az emberi agyba néznénk bele, de nem csak az anatómusok módján a sejtszövevényt kereső, de a gondolatok csillogását és villódzását látó szemmel. Ezek a törpeemberkék ilyenkor átlátszónak tűnnek, s látszik bennük a gondolatok játéka. Éppen újholdkor nagyon is érdekesek, mert mindegyikük egy egész világot hordoz, s azt lehet mondani, hogy ebben a világban nyugszik a Hold titka.

Kibogozva ezt a Hold-titkot figyelemreméltó eredményre jutunk: azt kell mondanunk, hogy a Hold állandó közeledésben van – természetesen ezt nem kell durván képzelnünk, mintha neki akarna futni a Földnek, de tulajdonképpen minden évben valamivel közelebb jön a Földhöz. Felismerhető ez azon, ahogyan a törpék világában újholdkor a Hold ereje egyre élőbbé válik. Ezek a manók a közeledést figyelik, mert éppen azt tekintik fő feladatuknak a mindenségben, hogy abból, amit a Hold velük tesz, következtetéseket vonjanak le. Igen feszülten várják az időpontot, mikor a Hold egyesül majd a Földdel, s összeszedik minden erejüket, hogy fel legyenek vértezve arra az esetre, mikor a Hold egyesül a Földdel. Akkor ugyanis arra fogják használni a Hold szubsztanciáját, hogy a Föld egész anyagát lassanként szétszórják a világmindenségbe. A szubsztanciának el kell tűnnie.

Azonban, míg e feladatot állítják maguk elé ezek a gnómok és manók, nagyon fontosnak is érzik magukat; hiszen tapasztalataikat az egész földi létből gyűjtik, s arra készülnek, hogy miután az egész szubsztancia szét lesz szórva a mindenségbe, be kell építsék a Jupiterré alakult Földbe csontvázként azt, ami jó volt a régi földszerkezetben.

Látják, kérem, csak ha erre a törpe-folyamatra tekint az ember, akkor érez indíttatást, hogy elképzelje – mert ezt meg lehet tenni – milyen lenne Földünk, ha minden vizet elvennénk tőle. Gondolják csak el, hogy a nyugati félgömbön minden forma észak-déli irányban, a keleti félgömbön kelet-nyugat irányban tájolt. Ha tehát elvennénk a vizet, akkor Amerikát hegyeivel és mindazzal, ami a tenger alatt van, észak-dél irányú képződménynek látnánk; és ha Európát nézzük, az Alpok, a Kárpátok vonulatának megfelelően a keleti félgömb irányultságát kapnánk meg. Valami olyat kapnánk a Földben, mint egy kereszt-struktúra. Keresztüldolgozva magunkat mindezen, az lesz a benyomásunk, hogy itt a régi Hold egyesült törpevilágával van dolgunk. A mi földi törpéink elődei, a Hold törpéi gyűjtötték össze a régi Hold tapasztalatait, s a szilárd Földnek ezt a struktúráját, a szilárd földképződményt tapasztalataik alapján alakították ki. Így hát a Föld szilárd alakját a régi Hold törpéinek, gnómjainak köszönhetjük.

Ilyen dolgokra juthatunk a törpéket illetően, s így érdekes, igen érdekes összefüggést láthatunk a törpék és az egész kozmikus fejlődés között. Bizonyos módon ők viszik át mindig az előzők szilárdságát a későbbibe. Ok a szilárd struktúra folytonosságának őrzői a fejlődés során. Egyik égitesttől a másikig őrzik meg a szilárd szerkezetet. A legérdekesebb dolog az, amikor közelébe jutva az érzékfeletti világ e szellemi lényeinek, tanulmányozni tudjuk különböző feladataikat. Mert a világ formálásán minden lény együttműködik.

Most hát lépjünk tovább a törpéktől a sellőkhöz, a vízi lényekhez. Itt egy igen figyelemre méltó képzetet lehet kialakítanunk: ezeknek a lényeknek nincsen az emberéhez hasonló életigényük, az állatokhoz hasonló ösztönös életigény sem él bennük, hanem szinte úgy lehetne ezt mondani, hogy a sellőknek, de a tündéreknek is – haláligényük van. Kozmikus módon, de valóban úgy vannak ők, mint a pille, mikor a lángba veti magát. Az az érzésük, hogy mikor meghalnak, akkor támadnak igazán életre. Rendkívül érdekes ez, mert itt a Földön minden élni akar, s azt becsüljük, amiben életerő van, az eleven növekedést, sarjadzást. Ha átjutunk oda hozzájuk, mindezek a lények így szólnak: halál? ez az igazi élet kezdete! S ők ezt érezni is tudják. Mert vegyük csak a sellőket. Hallották talán, hogy a tengert sokat járó hajósok érzékelnek egy oly különös hatást, a Keleti-tengeren júliusban, augusztus-szeptemberben, távolabb nyugatra már júniusban is, amit ők úgy mondanak, hogy virágozni kezd a tenger. Bizonyos értelemben kiütéses lesz a víz, attól válik ilyenné, ami benne bomlásnak indult; ilyenkor a tenger bomlása, pusztulása jelentkezik. Ez jellegzetes rothadó szagot ad a tengervíznek.

De mennyire másként élik meg ezt a sellők! Nem éreznek semmi kellemetlent, sőt, mikor a milliónyi vízi állat bomlásnak indul, pusztulni kezd, a sellők számára a tenger csodás, foszforeszkálón színes játékot mutat. Csillog és ragyog minden lehető színben, nekik főképpen kékes-lilás-zöldes színeket mutat, belsőleg és külsőleg is. A tengerben zajló bomlás egészen a zöldig futó, sötét árnyalatú színekké válik, szellemi szín-szubsztanciává. A sellőknek ezek a színek realitást jelentenek, fel is veszik magukba a színek játékát, azokat saját testükbe vonják, maguk is olyanná válnak, foszforeszkálni kezdenek. Mikor felveszik a színek játékát és foszforeszkálnak, valami vágy ébred bennük, hatalmas vágy, hogy felfelé szálljanak, lebegjenek. Ez a vágy lebegésbe vonja őket. Vágyakozásukkal egyben fel is ajánlják magukat a magasabb hierarchiák, angyalok, arkangyalok és így tovább, táplálékául. Ebben találják meg üdvüket, s tovább élnek a magasabb hierarchiákban.

Olyan érdekes ez, amint e lények minden tavasszal kibontakoznak a mérhetetlen mélységekből, együtt a Föld életével, s ahogy elmondtuk, a növényzeten dolgoznak. De aztán a vizekbe áradnak bizonyos értelemben, felveszik saját testükbe a vizek foszforeszkálását, és óriási vággyal viszik felfelé, ami a vizekben pusztul. Grandiózus, kolosszális kozmikus képben látható ez, ahogyan a szellemi szubsztancialitású, földi vizekből származó, sellők- hordozta színek táplálékul kínáltatnak a magasabb hierarchiáknak; ahogy a Föld táplálékforrás lesz e magasabb hierarchiáknak, mert a sellők éppen arra vágynak, hogy el legyenek fogyasztva. Ott élnek tovább, mintegy belépnek a maguk örökkévalóságába. Így hát minden évben folyamatosan zajlik ezeknek a lényeknek az áramlása fölfelé; bensőjük a föld mélyéből van alkotva, s ők felfelé szállnak nagy vágyakozással, hogy a magasabb hierarchiáknak kínálhassák magukat táplálékul.

Menjünk most tovább a tündérekhez. Látjuk az év folyamán a madarak elhalását. Elmondtam Önöknek, hogy az elhaló madár át akarja adni szellemivé vált szubsztanciáját a magasabb világoknak. Hogy az a Földről oda juthasson, ahhoz a madárnak közvetítőre van szüksége, s éppen a tündérek ezek. Úgy van, hogy az elhaló madarak által a levegő mindig telítődik asztralitással, egyfajta alacsony asztralitással ugyan, de mégis csak asztrális szubsztanciával. Ebben az asztrális szubsztanciában, nem mondhatom, hogy szárnyalnak, de ha a szó nem hangzana csúful, azt mondhatnám, hogy szétlebegnek a tündérek, a sziliek. Felveszik az elhaló madárvilágból eredőt, s ők is ugyanúgy vágytelten viszik azt a magasba. Azt akarják, hogy mivoltukat a magasabb hierarchiák belélegezzék. A magasabb hierarchiák lélegző lényéül ajánlják fel magukat. S ez megint csak grandiózus színjáték. Miközben az ember látja a madarak pusztulását, a felragyogó asztrális madár-szubsztancia átmegy a levegőbe. Ott mint kék villámok cikáznak a sziliek, zöldbe, majd vörösbe váltva veszik fel ezt az asztralitást, mintegy fölfelé cikáznak vele felvillanó villámként. Ha a téren túlra követjük útjukat, látjuk, amint a magasabb hierarchiák belélegzik őket.

Így hát azt mondhatjuk: a törpék átviszik az egyik világ szerkezetét a következőbe; hasonlattal élve: horizontálisan haladnak a fejlődés nyomában. Aztán más lények jönnek, akik abban lelik üdvösségüket, mikor élvezetet okoznak, belélegeztetnek, s így megtalálják örökkévalóságukat a magasabb hierarchiákban.

Ha tovább megyünk a tűzszellemekhez, kedves barátaim, gondoljanak csak arra, hogyan is tűnik a pillangók hímpora látszólag a semmibe az elhaló pillangók szárnyáról. Nem is helyes, hogy a semmibe tűnik, mert ami leporlik a szárnyukról, az a legszellemibbé vált matéria, és aprócska üstökösökként mind belefolyik a Földet körülvevő hőéterbe. Minden egyes porszemecske olyan, mint egy csöppnyi üstökös a földi hőéterben. De nem csak átszüremlik azon, ki is árad. Mikor az év járása során végét járja a lepkeélet is, ez a fény sziporkázó és felizzó, bensőleg csillogó és izzó lesz. Ebbe a sziporkázásba és csillogásba öntik mivoltukat a tűzszellemek, s azt felveszik magukba; bennük izzik és ragyog tovább, s felébred itt is a vágy. Amit felvettek, a magasba viszik, s látni, amint a világtérben áttetszőén fénylik, amit a tűzszellemek a pillangó- szárnyakról kifelé hordanak – más oldalról már ábrázoltam ezt. De itt nem csak kifelé áramlás folyik; tulajdonképpen a Föld látványát adja meg a magasabb hierarchiáknak ez a fény. Mikor ezek a szellemek a Földre néznek, először abból éppen a tűzszellemek által magasba hordott lepke- és rovarlétet látják. A tűzszellemek legnagyobb gyönyörűségüket abban lelik, ha érzik: ők azok, akik a magasabb hierarchiák szellemi szeme előtt állhatnak. A legnagyobb gyönyör számukra, mikor a magasabb hierarchiák látással, tekintettel felveszik őket. A magasabb hierarchiák felé törekszenek, s azoknak tudomására hozzák a Földet.

Látják tehát, hogyan közvetítenek az elemi lények a Föld és a kozmosz között: a felvilágló, foszforeszkáló sellők színes játéka táplálékként tűnik el a magasabb hierarchiák fény- és lángtengerében, a szilfek felcsapó, cikázó zöld-vörös villanásait belélegzik ott, ahol a földiség folytonosan átmegy az örökkévalóba; s itt a tűzszellemek örök fennmaradása, mert az ő cselekedetük maradandó. Mert bár a Földön a madarak pusztulása bizonyos évszakokban játszódik, a tűzszellemek gondoskodása következtében az egész év folyamán árad a világmindenségbe, ami belőlük látható, néznivaló. Ezáltal hord a Föld egyfajta tűzköpenyt, kívülről tüzesnek látszik. Mindezt olyan lények művelik, akik egészen másnak látják a földi dolgokat, mint az emberek. Az ember, mint mondtuk, a Földnek kemény szubsztanciáját tapintja, amin járni, állni tud. A törpéknek áthatolható gömböt jelent, üres gömböt. A sellőknek a víz tűnik olyasminek, ahol foszforeszkálás észlelhető, amit felvehetnek, átélhetnek. A tündérekre a levegő elhaló madarakból érkező asztralitása hat úgy, 'rogy cikázóbb villámokká válnak, mint amilyenek eddig voltak; egyébként csak fénytelen kék villanások ők, a tündérek. A lepkelét pusztulása pedig egy tartós, tűzből való héjjal veszi körül a Földet. A szemlélőnek olyan ez, mintha a Föld csodálatos, tűzből való festménnyel volna körülvéve. A Földről nézve, annak egyik oldalán ott vannak a cikázó villámok, a foszforeszkáló és eltűnő sellők. Együttesükre azt mondanám: itt a Földön szövik életüket, itt működnek az elementáris szellemek; felfelé törekszenek, s eltűnnek a Föld tűz- köpenyében. A valóságban azonban nem tűnnek el, mert megtalálják örökké való létüket, mikor átmennek a magasabb hierarchiákba.

A csodálatos kozmikus festmény, mely végül is kifejezi a földi történéseket, még a maga kezdeteinek játékát éli itt a Földön. Mi, emberek is benne vagyunk ebben a játékban. Bár szokásos tudatával az ember még nem fogja ezt a környezetet, de mint én és mint asztráltest minden éjjel benne él, s részt vesz tevékenységében.

Az alvó emberek figyelése nagy mulatságára van a törpéknek, manóknak. Nem a fizikai testet nézik az ágyban, hanem énjét és asztráltestét látják: itt ez az ember, szellemi gondolatokat sző, és nem tud róla. Nem tudja, hogy gondolatai a szellemben élnek. Ugyanígy megmagyarázhatatlan a sellők számára, hogyan is ismeri az ember oly kevéssé önmagát. S a tündérek is így vannak vele, és a tűzlények is ugyanígy.

Ugye, a fizikai világban sokszor kellemetlen, ha az embert pillék vagy hasonlók röpdösik körül az éjszakában; a szellemi embert, az ént és az asztráltestet beborítják az elemi lények, beleszövik a maguk életébe. És ez a beborítottság és beleszövődés állandó figyelmeztetés: az embernek tovább kell haladnia tudatával, többet kell tudnia a világról.

Így most már meg tudom próbálni, hogy fogalmat adjak róla, hogy ezek a törpe, sellő, tündér és tűzlény népek hogyan is surrognak, és mi is történik, mikor az ember hallani kezdi, mint mulatnak rajtunk, mit is akarnak tőlünk, mikor tudatunkat továbbhatolásra intik. Igen, látják kérem, itt jönnek a törpék, s valahogyan így szólnak:

Te álmodod magad, s kerülöd az ébredést!

Tudják a törpék, hogy az ember csak mintegy álomban birtokolja énjét, és először is igazán fel kell ébrednie, hogy! valódi énjéhez juthasson. Így kiáltanak az alvó embernek:

Te álmodod magad – úgy értik, hogy nappal – és kerülöd az ébredést!

Átzendül azután a sellők hangja:

Angyali művet gondolsz, de nem tudod!

Az ember nem tudja, hogy gondolatai valójában az angyaloknál vannak. A sziliektől ez zeng az alvó ember felé:

Teremtő hatalom világít neked
S nem is sejted;
Érzed erejét – hatalom, erő! –
S nem élsz vele!

A tűzlények szavai:

Erődet isteni akarat adja
S nem fogadod;
Az ő erejével akarsz,
S magadtól eltaszítod azt!

Mindez arra figyelmezteti az embert, hogy tudatával tovább kell haladjon. Ezek a fizikaiságig nem jutó lények azt akarják, hogy az ember tudatával előretörjön, s így részese lehessen az ő világuknak.

Ha beleéltük magunkat abba, amit ők az embernek akarnak mondani, azután lassan azt is megértjük, ahogy saját lényüket juttatják kifejezésre. A törpék valahogy így:

Tartom a gyökérlét erejét
Ez teremti meg forma-testemet.

A sellők:

Mozgatom a víz nevelő erejét,
Ebből kapom életanyagomat.

A tündérek:

Hörpintek légies élj! erőt,
Ez tölt el hatalommal engem.

És a tűzlények? Nagyon nehéz valamiféle földi szót találni arra, amit tesznek, mert ők messze vannak a földi élettől, tevékenykedéstől. Ezért az emésztés szóból képezek valamit, úgy, hogy abban ne csendüljön meg az emésztés maga, mert itt a tűzben való „elemésztésről” van szó (németül: dauen); újat kell adni ahhoz, ami itt kifejezésre vár:

Égetve emésztek a tűz
Törekvő erejével,
O vált át engem lélekszellemmé.

Amilyen jól ez mehet, úgy igyekeztem Önöknek fogalmat adni arról, hogyan jellemzik magukat az elemi világoknak ezek a lényei, s hogyan küldik az ember felé figyelmeztető szavukat. De nem oly barátságtalanok ők, hogy csak negatív dolgokat sugallnának. Hallani tőlük bizonyos egyszerűen kifejező, lapidáris mondatokat is, s ezeket rettentően nagynak, gigantikusnak érezzük. Efféle dolgoknál ki kell fejlesszenek Önök egyfajta érzületet; mert nagyon más az, mikor emberi szóval ejtenek ki egy mondatot, még ha az a szó igen szép is, vagy ha a törpék egész kórusa zeng kozmikus hatalommal. A keletkezés útja-módja adja a különbséget. Ha az ember a törpékre fülel, meghallja a törpék felzendülő kórusát, az intést, amit itt felírtam. így zeng felénk a törpék kara:

Éberségre törekedj!

Hatalmas a morális hatása az ilyen, világmindenségből áradó, mérhetetlenül sok hangból álló szónak!

A sellők így dalolnak:

Szellemben gondolkozz!

A tündérek kórusa – nos, ez már nem olyan egyszerű. Mert éppen tele- holdkor, amikor a törpék kis páncélos lovagoknak tűnnek, éppen akkor hangzik fel, mintegy a föld mélyéből az „Éberségre törekedj!” És amikor a sellők szétlebegnek, elúsznak a magasba, arra vágyva, hogy elfogyasszák őket, akkor vissza a föld felé zeng énekük, a „Szellemben gondolkozz!". Amikor a tündérek engedik magukat belélegezni, és a kozmikus térben kékes-vöröses villámokként tűnnek el, mert belecikkanva a fénybe ott el is tűnnek, akkor a magasból lefelé megzendül:

Élj teremtőm lélegző létet!

Amikor a tűzszellemek árasztják bele a Föld tűzköpenyébe a magukét, akkor, hogy úgy mondjam, tüzes- haraggal szólnak, de nem megsemmisítő, hanem tüzes, de egyben lelkesült haraggal. Itt azonban már nem az egyes hangok összecsendülése szól, hanem hatalmasan mennydörög az egész környezet:

Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel!

Világos, hogy figyelmünket elfordíthatjuk, s akkor mindezt észre sem vesszük. Az embertől, az emberi önkénytől függ, hogy észreveszi-e az ilyen dolgokat, vagy sem. Ha fogadja őket, azt is tudja, hogy amit átél, a kozmikus lét alkotórésze, és hogy amíg a törpék, sellők, tündérek és tűzszellemek kibontakoznak, ténylegesen történik valami. Hiszen a törpék nem csak azt teszik az emberekért, amit már leírtam; itt vannak még azért is, hogy hallassák kozmikus igéjüket innen a földről; a sellők is a maguk igéjét felszáll lóban, a tündérek felülről, a tűzszellemek pedig, mint egy egész kórus, mint hatalmasan kibontakozó hangzatok egybeáradása.

Igen, ilyen ez, szavakba fordítva a megjelenőt. Mindez a kozmikus Ige része, s ha közönséges tudatunkkal nem is halljuk, még sincsen jelentőség nélkül az ember számára sem. Mert az ősrégi szemlélet szerint, s ez a szemlélet az ösztönös szellemi látásból fakadt, a világ az Igéből született, s ez bizony mély igazság. De a Világ-Ige nem valami néhány szótagból összeállított hang, hanem olyasmi, ami számtalan és számtalan lényből cseng egybe. Mérhetetlenül sok lénynek van mondanivalója a világ teljességében, és sokaságuk hangjából csendül egybe a kozmikus Ige. Nem az általános, az absztrakt igazság ad tökéletes tudást arról, hogy a világ az Igéből született; egyedül az adhat teljes tudást, ha lassan rájövünk, hogyan áll össze a világ az egyes lények hangjából, körülhatárolható, konkrét módon a maga árnyaltságában, mégpedig úgy, hogy a különböző árnyalatok nagy kozmikus harmóniában, hatalmas kozmikus melódiában szólnak és beszélnek, miközben teremtenek.

Ha a törpék kórusa így szól: „Éberségre törekedj!’’, akkor csak törpe-nyelvre van áttéve az az erő, mely az emberi csontrendszerben, általában a mozgásszervekben hat és azt létrehozza. És ha a sellők így kiáltanak: „Szellemben gondolkozz!’’, az szól, sellő-szerűre lefordítva, ami Igeként ömlik az emberbe, hogy kialakítsa az egész emésztőrendszert. Amikor a tündérek, míg belélegeztetnek, a maguk „Élj teremtőn lélegző létet" kiáltását árasztják lefelé, az embert élettel tölti, áthatja és átszövi az az erő, mellyel a ritmikus szervek vannak megajándékozva.

Végül tűzszellemek módján zendül ide a kozmikus tűzköpenyből mennydörgő hangon az, ami – ha az ember figyelni tud rá – képmásként, mintegy visszfényként jelenik meg – no de gondolják meg, ez a kozmikus tűzköpenyből sugárzik alá -, az Igének az ereje. Ez az, ami alásugárzik.

Minden emberi idegrendszerben, minden fejben ott van a kicsi, mondhatni miniatűr képe annak, ami a tűzlények nyelvére lefordítva így szól: „Fogadd az istenek akaraterejét szeretettel!" Ez a szó, hogy istenakarat-erő, és hogy szeretve, ez jelzi a legmagasabb kozmikus szubsztanciát, melynek hatására a halál és az újabb születés közt átformálódik, és a későbbi ember érzékszerveivé, idegeivé válik az, amit az ember átvisz a halál kapuján.

Mozgási rendszer

Törpekórus: Éberségre igyekezz!

Anyagcsere rendszer

Sellők: Szellemben gondolkozz!

Ritmikus rendszer

Élj teremtőn lélegző létet!

Ideg-érzékszervi rendszer:

Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel!

Így hát látják már: ami a küszöbön túl fekszik, hozzátartozik természetünkhöz. Elvezet minket a teremtő isteni erők világába, abba a világba, mely minden másban is él és hat. Szinte azt lehetne mondani, emlékezve, hogy amire egy másik kor vágyott, amire a már idézett szavak vonatkoznak: „Nézz minden magot és hajtóerőt, ne csak a szavakkal bűvészkedj!" – annak meg kell valósulnia az emberiség fejlődésében, az ember kibontakozása folyamán. Ha nem tekintünk az embert különösképpen felépítő magerőkre, minden tudásunk csak szavakkal való bűvészkedés.

Azt lehetne mondani, hogy a mozgásrendszer, anyagcsere rendszer, ritmikus rendszer és ideg-érzékszervi rendszer együtt zeng, egybehangzik, s az „Éberségre igyekezz" alulról felfelé, a „Szellemben gondolkozz" lefelé zengve keveredik egymással. A másik egység az „Élj teremtőn lélegző létet" és a „Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel". Ez az „istenakaratot, szeretettel", ez a nyugodt teremtőerő a fejben. Ugyanis az alulról felfelé törekvő „Szellemben gondolkozz" és a felülről lefelé áradó „Élj teremtőn lélegző létet" úgy él és szövődik odalenn, hogy belőlük képmás születik, olyan módon, ahogyan az emberi légzés hatása is ritmikusan átmegy a vérbe. Amit pedig az érzékszervek, mint eszközök ültetnek belénk, abban felülről szól a „Fogadd az istenek akarat-erejét szeretettel", ezzel szemben minden mozgásunkban, ha járunk, ha megállunk, ha csak a karunkat, a kezünket mozdítjuk is, minden tehát, amivel az ember akaratszerűséget élhet ki, az alulról hat az „Éberségre igyekezz"-ben.

Így hát látható: az ember a kozmikus Ige összecsendülése, harmóniája. Ügy, ahogyan azt a legalacsonyabb módon interpretálni lehetett. Ez a Világ-Ige felhat a magasabb hierarchiákhoz, akiknek ezenkívül még mást is ki kell bontakoztatniuk a kozmosz létrehívásához és elmúlásához. Mégis, amit az elementáris lények a világba mintegy belekiáltanak, az utolsó visszhangja a teremtő, alkotó, alakító kozmikus Igének, mely minden hatás és létezés alapját adja.

– Dornach, 1923. november 9.

[Anyagcsere- és keringési folyamatok. Betegség és gyógyulás. A pedagógia művészete és a terápia.]

Látni fogják, hogy utóbbi időben tartott előadásaimban minden a világjelenségek olyan összefogása felé tartott, melyből végül is egy átfogó, valóságos emberkép kerekedhet ki. Minden, amit szemléltünk, az emberismeret felé tart. Az ember megismerése majd csak akkor válik lehetővé, ha az a jelenségvilág legalsóbb formáinál kezdődik, mindannál, ami anyagi világként megnyilvánul az ember számára. És ami az anyagi világ megnyilvánulásánál kezdődik, annak a hierarchikus világ szemléletével kell záródnia. A fizikai világ legalsóbb formáitól a szellemi lét legmagasabb formáiig vezető úton kell keresnünk a valóságos emberismeretet. Ennek az emberismeretnek jelen előadásainkban csupán vázlatát nyújthatjuk Önöknek.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami ma emberként előttünk áll, a hosszú fejlődés eredménye, amit mindig is a Szaturnusz-, Nap-, Hold- és Föld-fejlődésben foglaltam össze. A Föld-fejlődés még nem teljes. Tisztázzuk csak, mit is köszönhet az ember a szűkebb értelemben vett Föld-fejlődésnek, mely a Hold-fejlődésre következett. Nézzék csak: mikor karjukat kitárják és mozgatják, mikor ujjaikat mozgatják vagy bármely külső mozgást végeznek, minden, ami a kar, a láb, a fej, az ajak stb. mozgatásához szükséges – és az ilyen emberi megnyilvánulásokhoz szükséges erők belenyúlnak az emberi szervezet legmélyebb részeibe is – mindezt a szűkebb értelemben vett Föld-fejlődés juttatta az embernek. Ezzel szemben mikor abba a térbe tekintünk bele, melyet legkívül az emberi bőr takar, ahol az anyagcsere kialakul, ami tehát az ember fizikai testi bensejében folyik mint anyagcsere-alakulás, mindabban a Holdfejlődésben kapott adottságok képét láthatjuk. Amit viszont az ember a régi Nap-fejlődésben kapott, annak képét ott láthatjuk mindenütt, ahol az emberben valamiféle ritmikus folyamat zajlik. A légzés, a vérkeringés ezek közül a legfontosabb, ezt a régi Nap-fejlődésnek köszönjük. Ami pedig az idegi, az érzékszervi alakulást illeti, megint csak kiterjesztve az egész emberi testre, ezt az ember a régi Szaturnusz-fejlődésnek köszönheti.

Mindamellett figyelembe kell venniük, hogy az ember maga egységes egész, és a világfejlődés is egység. Ha ma úgy utalunk a régi Szaturnusz- fejlődésre, ahogyan azt a „A szellemtudomány körvonalaidban tettem, akkor arra a fejlődésre gondolunk, mely az ősrégi időkben, valamikor a Nap-, Hold- és Föld-fejlődést megelőzte. De alapjában véve ez a csak az egyik Szaturnusz- fejlődés, mely eljutott a Földig. Miközben a Föld kialakul, megint csak megjelenik egy Szaturnusz-fejlődés. Ez az új Szaturnusz is benne van a Föld-fejlődésben, hogy úgy mondjam: ez a legifjabb Szaturnusz-fejlődés. Az viszont, ami eljutott a Földig, a legöregebb. A régi Napban rejlő Szaturnusz-fejlődés ennél fiatalabb, a régi Holdban lévő még fiatalabb. Az a Szaturnusz, mely ma kitölti a Földet, mely lényegében a Földnek bizonyos hő-organizációját veszi igénybe, ez hát a legfiatalabb. Ember voltunkkal ebben a Szaturnusz- fejlődésben vagyunk.

Így hát benne vagyunk a kozmikus fejlődésben. De részesei vagyunk annak is, ami a földi térben körülvesz bennünket. Vegyük pl. az ásványvilágot. Kölcsönhatásban vagyunk vele, felvesszük a táplálkozással. Egyébként is felvesszük, pl. a lélegzéssel is. Az ásványiságot feldolgozzuk magunkban.

Az emberben azonban minden fejlődés, minden világfolyamat mássá alakul, mint az emberen kívül. Már máskor is megjegyeztem, hogy mennyire nevetséges azt hinni, hogy a kémiai laboratóriumban tanulmányozott kémiai folyamatok az ember belsejében egyszerűen tovább folytatódnak, mikor az ételt megesszük. Az ember nem valami kémiai összegződés-féle, az emberben minden megváltozik. És bizonyos szempontból nézve ez a változás a következőnek tűnik:

Tegyük fel, hogy ásványi anyagot veszünk magunkba. Itt benn minden ásványiságot el kell juttassunk odáig, hogy a következő érvényesülhessen: Tudott, hogy saját hőnk van, vérünk hőmérséklete egészséges állapotban 37 °C körüli. Vérünk melegében van valami, ami az átlagos külső hőt meghaladja. Minden, amit ásványi formában veszünk fel, szervezetünkben úgy kell alakuljon, úgy kell metamorfizálódjon, hogy ami vérünkben a külső hő átlagánál melegebb, vagyis a külső átlaghőmérséklet felett van, azt megelégedéssel vehesse fel. Ha egy morzsányi konyhasót esznek, ezt a konyhasót az Önök saját hője – nem a külső világgal közös hő, a saját hő kell, hogy felszívja, jó érzéssel felvegye. Minden ásványiságnak hőéterré kell alakulnia. Abban a pillanatban, mikor valami akadályoztatás miatt az ásványiság nem tud hőéterré alakulni, az ember megbetegszik.

Menjünk tovább a növényi táplálékhoz, amit az ember felvesz. Az ember tehát növényiséget vesz magába, s ő maga annyiban tartozik a világhoz, amennyiben önmagában is felépíti a növényi jelleget. Az emberben ásványi- ság is van, az állandóan hőéterré akar válni, az emberben lévő növényi jelleg pedig a levegővé, a gázzá válás tendenciáját hordozza folytonosan. Így az ember a növényiséget mint levegő-világot hordozza magában. Minden levegőssé kell váljon, légnemű alakot kell felvegyen, ami a növényvilágból az emberbe kerül, vagy benső növényi organizációként kifejlődik benne. Ha nem veheti fel a levegő-formát, ha az ember szervezete olyan, hogy akadályozza mindannak levegőssé válását, ami növényszerűvé akarna változni, akkor az ember beteg.

Minden állati jellegű táplálék folyékony, vízszerű formát kell öltsön, legalábbis egy kis időre, mikor az ember magába felveszi vagy önmagában létrehozza. Nem szabad olyan állatiságot hordjon az ember, legyen az belül létesült, vagy kívülről felvett, ami egyszer legalább folyékonnyá nem vált a feldolgozás folyamatában. Ha az ember nem képes folyékonnyá tenni, és újra szilárdságba vezetni saját, vagy felvett állatiságát, akkor beteg. Csak a tiszta emberi formát szülő lényből származó, csak a felegyenesedés, beszéd és gondolkozás impulzusát hordozó lényből eredő, csak ami abból való, ami tulajdonképpen emberivé tesz, az állat fölé emel, csakis az mehet be a földi szilárdság formájába, a megszilárdult alakba egyenesen. Ez szervezetünknek legfeljebb 10%-a. Ha az állatiból, vagy a növényiből jut valami egyenesen az ember megszilárdult formáiba, akkor az ember beteg.

Minden ásványiságnak hőéterré kell egyszer alakulnia az emberben, minden növényiségnek át kell haladni egy átmeneti levegős állapoton; minden állatiságnak végig kell csinálnia egy átmeneti vízszerű állapotot; s csak az emberszerű tarthatja meg az emberben a földi szilárd formát mindvégig. Ez az emberi szervezet titkainak egyike.

Most egyelőre hagyjuk el az embernek azt a részét, amit a földtől kapott – majd később annál gazdagabban fogjuk azt tárgyalni és nézzük az emberben lévő anyagcsere – organizációt. Ezt ugyan a földi szerveződés idején átalakítja, de adottságai a régi Holdtól származnak. Vegyük tehát az emberi bőrön belül zajló tulajdonképpeni anyagcserét, a kiválasztott anyagokat nagyon is ideszámítva, s látjuk, hogy az, a felvett táplálék anyagai szerint, folytonosan változik. Az anyagok először az emberen kívül vannak, azután bemennek az emberbe, s beletagolódnak az anyagcsere-rendszerbe. Ez az anyagcsere-rendszer tehát emberivé dolgozza át az ember környezetét. Minden ásványiságot a hőéterhez közelít, minden növényiséget a gázszerűhöz, a légnemű, illatszerű állapothoz, az állatiságot pedig, a saját állatiságot is, a vízszerű állapothoz kezdi közelíteni. A tulajdonképpeni emberit egy organizált formaképzés során szilárddá teszi. Irányultsága szerint mindez benn van az anyagcserében. Ilyen vonatkozásban ez az anyagcsere hát igen érdekes dolog!

Ha egészen fel a légzésig követjük, akkor láthatjuk, hogy az ember szenet csap ki önmagából, s ez a szén benn mindenütt megtalálható. Az oxigén felkeresi, és szénsavvá változtatja, s ezt kilélegezzük. A szénsav a szén és az oxigén vegyülete, összekapcsolódása. A légzéssel felvett oxigén követi a szenet, az magába fogadja, s az ember széndioxidot lélegez ki, CO2-t, tehát azt, amit az oxigén alkotott. De mielőtt a kilégzés megtörténne, a szén még jótevője lesz az emberi természetnek. Mert ez a szén, miközben összekapcsolódik az oxigénnel, még a vérkeringéssel is összekapcsolódik bizonyos fokig, azzal, ami a vérkeringés működése, azzal, amit a légzés tesz a vérkeringéssel, s így az emberi szervezet jótevőjévé válik: ugyanis mielőtt elhagyná az ember szervezetét, éteri áramlást terjeszt szét annak egészében. A fizikai tudomány csak annyit mond, hogy a szén kilégzésre kerül a szénsavval. Az ember kilélegzi a CO2-t, de közben, a kilégzés alatt egész szervezetét elönti a szén által igénybe vett oxigénből származó éter. Ez behatol az ember étertestébe, a szén készítette éteriség pedig olyan, hogy megnyitja az ember szervezetét a szellemi hatásoknak, alkalmassá teszi azt a kozmosz éteri- asztrális hatásainak befogadására. A szén által visszahagyott éteriség vonzza a kozmikus impulzusokat, az ember-alakítókat; pl. úgy készíti fel az ideg rendszert, hogy az képes lesz a gondolat hordozására. Érzékszerveinket, pl. a szemünket ez az éteriség folytonosan át kell járja, hogy a szem látni tudjon, hogy a külső fényétert fel tudja venni. Tehát a szénnek köszönhetjük, hogy bennünk a világot fogadó éterikus készültség van.

Mindez már az anyagcsere-rendszerben előkészül, de ez az anyagcsere- rendszer úgy illeszkedik emberi rendszerként az egész kozmoszba, hogy önmagában semmiképpen ne állhasson meg. Ezért alakultak ki előfeltételei is harmadikként az emberben. Elsőként az ideg-érzékszervi rendszer adottságai alakultak meg a régi Szaturnuszon, másodikként a régi Napon a ritmikus rendszer adottságai, s csak azután lehetett az anyagcsere irányában hatni az emberre, mikor ez a két előző rendszer már megvolt, éppen, mert az önmagában nem állhat fenn. Az anyagcsere-rendszer – ha most elhagyjuk az akaratlagos mozgásokat – kozmikus összefüggésben éppen a táplálkozás kedvéért adatott az embernek. Önmagában azonban nem állhat fenn, bár az embernek szüksége van rá. Látni fogjuk a következőkben, hogy az emberi szervezet egészében mennyire szükséges, mégis ha önmagában tanulmányozzuk, látható, hogy igencsak át van hatva mindenféle embert betegítő hajlammal. A belső betegségek eredetét, azokét, melyeket nem külső sérülés okozott, mindig az anyagcserében kell keresnünk. Aki valóban reális kórmegfigyelést akar végezni, az anyagcseréből kell kiinduljon. Az anyagcsere minden egyes jelenségét tulajdonképpen meg kell kérdezze: milyen úton jársz? Ha minden jelenséget figyelembe veszünk, a táplálék felvételét a szájba, annak feldolgozását, mikor is cukorrá, keményítővé alakítunk bizonyos anyagokat magunkban: a szájban ptialinba burkolva az ételt, pepszinálva a gyomorban, ha ezeknek az anyagcsere keverékeknek a feldolgozását vesszük az emésztő-rendszerben, s azt, ahogyan átjutnak a nyirokedényekbe, átmennek a vérbe minden egyes folyamatnál – s ilyen számtalan van, melyet figyelembe vehetünk -, keresnünk kell a betegség okát. Itt van az anyagcsere termékek keveredése a hasnyálmirigy váladékával, az epe váladékkal stb.: minden egyes folyamatot meg kell kérdeznünk, mit akarsz valójában? S az felel nekünk: ha egyedül vagyok, embert betegítő folyamat vagyok!

Az emberi szervezetben egyetlen anyagcsere folyamatnak sem szabad eljutnia a végkifejletig, mert ha odáig jut, akkor mindegyik beteggé teszi az embert. Az emberi természet csakis akkor egészséges, ha benne az anyagcsere folyamatok egy bizonyos fokon leállnak. Ezt az először talán botornak tűnő világszerveződést, mármint azt, hogy az emberben megindul valami, ami betegséget okoz, ha nincsen félúton leállítva, a következő előadásokban mint a legbölcsebbet ismerjük majd meg. Egyelőre vizsgáljuk tényszerűségében, s vegyük figyelembe, hogy ha az anyagcsere folyamatokat belső mivoltukban tanulmányozzuk, azok így felelnek: az egész szervezetet beteggé tevő úton járunk! Minden anyagcsere folyamat beteggé teszi a szervezetet, ha folytatódik.

Ha egyáltalán meg kell legyen az emberben az anyagcsere, akkor ki kell alakuljanak egy másfajta folyamat előfeltételei is, mégpedig a keringésben lévő folyamatok előfeltételei. Valóban, leírhatjuk az embert úgy, hogy azt mondjuk: a régi Hold-fejlődés alatt betegként, páciensként született, de a régi Nap óta ott volt saját természetében előkészületben az orvos. Saját természetét illetően orvosként született meg a régi Napon. A világfejlődés igen óvatosan járt el, az orvos még a beteg előtt keletkezett, s a beteg csak később, a régi Hold idején jelent meg az emberben. Ha helyesen akarjuk az embert ábrázolni, fel kell lendülnünk az anyagi folyamatoktól a ritmikus folyamatokhoz, természetesen minden, az időfolyamat alapját képező impulzushoz. Az egyik anyag gyorsabb, a másik lassabb keringést okoz, a keringést a legtágabb értelemben véve. Vannak egészen kicsi keringési köreink is. Vegyünk valamilyen ásványi anyagot; az arany, a réz, minden késztetést ad arra, hogy a keringésben formálódjon, változzon, egészséget adjon stb., ha egy vagy más módon, injekcióval vagy másként adagolják. És ha meg akarjuk ismerni a gyógyítás valódi processzusát, éppen azt kell figyeljük, hogy az emberi környezet egyes anyagai a keringésnek milyen változását indítják be az emberben. Így hát kimondhatjuk: a keringés állandó gyógy-folyamat.

Gondoljuk el, amiről beszéltem, ki is lehet számítani, ha akarják: az ember átlagosan 18-szor vesz lélegzetet egy perc alatt. Rendkívüli idomulás a kozmoszhoz, hogy ez egy nap alatt éppen annyi lélegzetvételt jelent, mint a Nap keringési ritmusainak száma a napéven való haladása során. A Nap tavaszi felkelési pontja (a napéjegyenlőség pontja) ugyanis éppen 25 920 év alatt halad körbe a maga egész útján. A középes életkorú ember egy nap alatt átlagosan szintén 25 920-szor vesz levegőt. Az érverése négyszer ennyi. A másik, inkább befelé koncentrálódó keringést viszont az anyagcsere befolyásolja. A légzési keringés az ember külső viszonyainak felel meg, külvilággal való kölcsönhatásának. A légzés ritmusa állandóan fékezi, köti a keringési ritmust, hogy az a négyszerességhez tartsa magát. Különben az ember keringési ritmusa 103 608-ba váltana át, egészen szabálytalanná válva. Ennek a számnak ugyanis semmi sem felel meg a kozmoszban, s így az ember kitépné magát a kozmoszból, elidegenedne attól. Anyagcseréje kitépi az embert a kozmoszból, elidegeníti attól, a légzés ritmusa visszarántja a kozmoszba.

A (négyes) osztás és a keringési ritmus megkötése a légzéssel – ez a gyógyítás ősfolyamata az emberben, ez benne állandóan lejátszódik. De bizonyos finomabb formában minden gyógyítással ugyanígy kell a légzési processzus segítségére sietnünk, hiszen az bizonyos módon az egész testben folytatódik, s mindenütt kötnie, fékeznie kell a keringést, hogy azt visszavezethesse a kozmosz általános rendjébe.

Azt mondhatjuk tehát: elérkeztünk a táplálkozástól a gyógyításhoz, mert bár az emberben alulról mindig betegítő tendencia működik, a középső, a keringési rendszerben viszont az egészségben maradás tendenciájának kell kibontakoznia. Miközben középső rendszerünkben az egészségben maradás tendenciái működnek állandóan, ezek az impulzusok visszahatnak a fej- ideg-érzékszervi rendszerre is. Így jutunk el a harmadikhoz, az ideg-érzékszervi rendszerhez.

Miféle erőkkel találkozunk itt? Azokkal, melyeket az orvos meghagy bennünk. Mert egyrészt egészséget árasztanak lefelé, az anyagcsere folyamat felé, de másrészt, egészséges hatásuk mellett olyasmit is tesznek, ami az egész kozmosz ítélete alá esik. Amit Önöknek mondok, az nem fantasztikum, hanem a teljes realitás. A folyamat, mely bennünk zajlik, és egészséget visz lefelé, kivívja a magasabb hierarchiák tetszését is. Általa a magasabb hierarchiák örömüket lelhetik a földi világban. Lenéznek, s folytonosan érzik, hogy ott van az emberben a Földből felfelé szálló áramlásban a betegség felszállása; s abban az emberben felfelé áramló földszerűséget érzik, azt, ami az anyagok földi tulajdonságaiból megmaradt. Azt is látják, hogy vannak más földi erőkből, a köröző levegőből, vagy másokból származó impulzusok, melyek egészséget adó folyamatokat hordoznak, s ez tetszésükre szolgál.

Képzeljék el, mi mindent tanulmányozhatnak ezen a tanulmányozásra legméltóbb égitesten, mely a bolygószférák határára van állítva! Itt áll középen, s betegítő erőket rejt magában – amennyiben ezt földre koncentrálva gondoljuk el -, és képzeljék el körülötte az egészséget adó erők körözését. Aki ilyesmire érzékeny, láthatja körözni ez erőket a Szaturnusz gyűrűjében, de ezt mi itt nem érezzük, nem érzékeljük, hiszen benne állunk. Bizony, a Szaturnusz-gyűrűk lényegesen mást is hordoznak, mint amit a csillagászok mondanak róluk. Láthatjuk, hogy a Szaturnuszon ugyanaz a folyamat játszódik, mint amit mi a keringési rendszerünkben hordozunk. Ezt nézve úgy érezzük, hogy szellemi tekintetünk a második, sőt az első hierarchia világára irányul. A második hierarchia: Kyriotetes, Dynamis, Exusiai, az első hierarchia: Seraphim, Cherubim, Throne. Ha jól figyelünk szellemi szemünkkel a Szaturnusz gyűrűire, tekintetünk ezek felé a felső hierarchiák felé lesz irányítva, arra, amint ők jó érzéssel nézik a betegség-okozót és az egészség-adót.

Nos, az ő tetszésük erő a mindenségben. Átjárja aztán a mi ideg-érzékszervi rendszerünket is, s kialakítja abban az ember szellemi fejlődésének erőit. Ezek az erők mintegy kivirágoznak az emberben állandóan végbemenő gyógyításból. Így hát harmadiknak itt van az ember fejlődése.

1. anyagcsere
2. keringés
3. ideg-érzékszervi rendszer   
táplálkozás
gyógyítás
szellemi fejlődés

Ha mármost a Szaturnusz- Nap- Hold- fejlődésben ábrázoljuk az embert, akkor azt kell mondanunk: az ember először is kozmoszból született szellem, aki kifejleszti magában a gyógyítást, s ezáltal fel tudja venni a kozmikus beteget, a pácienst. Mindezek egybehatásából áll aztán össze a földi, az önkényes mozgásban megmutatkozó ember.

Az ember megértését minden részletében inspirálnia kell bizonyos módon annak, ami az itt elmondottak alapját képezi. Tegyük fel, hogy valaki egy gyógyászati rendszert akar felállítani, a gyógyításnak egy valóban racionális rendszerét. Mit kell az tartalmazzon? Természetesen főképpen a gyógyító folyamatokat. De miből kell kiinduljon? Az anyagcseréből! A többi folyamat ennek csak előfeltétele, majd még szó lesz róla. Kiinduló pont az anatómia lesz, lehet a finom anatómia is, mert ez foglakozik azzal, ami szilárd formát nyert, ami már önmagában emberi. Az anyagcsere folyamatokat egy racionális orvoslás úgy kell tanulmányozza, hogy benne észrevehesse az állandóan betegítő tendencia hordozóját. Tehát a mai orvoslási rendszert a normális anyagcsere folyamatokkal kell kezdeni, ebből kell aztán megszerezni azt az ismeretet, mely szerint a tág értelemben vett belső betegségek az anyagcseréből erednek. Aztán kell következzen a ritmikus folyamatok intim megismerése, ez a tulajdonképpeni terápia. A végén juthat el aztán az egésznek mintegy megkoszorúzásához, mikor megismer- szik, hogy ami a gyógyító erőkből származik, az egyben az ember szellemi fejlődését megalapozó erő is.

Nem is lehet ma jó pedagógiát, azaz az ember szellemi természetének egészséges fejlődést biztosító pedagógiai művészetet találni, ha az nem a gyógyító folyamatokkal indul. Hiszen e gyógyító folyamatok annak alkalmazásai a középső természetre, amit már a tiszta gondolkozásban is alkalmazni kell, mikor az ember szellemi folyamatait alakítjuk. A pedagógus-művésznek igenis dolgoznia kell az erőkkel, melyek fizikaivá vagy éterivé sűrűsödve az egészséget adó folyamatok erői. Ha a pedagógiai művészetben egy gyermekkel valamit csinálunk, a folyamatnak valamilyen szellemi alapja van. Ha úgy fordítom a folyamatot, hogy amit szellemben véghezvittem, azt most anyagra vagy éteri folyamatra alkalmazom, akkor az az anyag vagy folyamat gyógyszer lesz. Úgy is mondhatnám, hogy az orvoslás nem más, mint az ember szellemi kezelésének metamorfizálása le, az anyagba. Ha emlékeznek rá, az angol vendégeknek szóló tanári tanfolyamon is jeleztem, hogy hogyan is kezdődik a tanári tevékenység egyfajta általános ember-terápiával, s hogy a tanár ilyen vagy olyan pedagógiai módszereivel a gyermek későbbi életkorában egészségtelen lerakódásokat, vagy az anyagcserében éppen szabálytalan felszívódásokat okozhat. Ilyen értelemben a tanár tette lefelé folytatódva terápiát is jelent. A terápia ellentéteként pedig, alulról felfelé az anyagcsere folyamatok törekszenek. Ha a mai orvosi kézikönyveket megnézik, láthatják, hogy azok ritka esetben, vagy egyáltalán nem kezdődnek az anyagcserével. Pedig abból kell kiindulni, másképpen nem tanuljuk megismerni, hogy miben áll a betegség természete.

Látható mindebből, hogy az orvoslás rendszerének ma az általános emberismeretből kell megszületnie. Ez lehetséges, egyesek már érzik is. Elérni majd csak a medicina rendszerének fenti értelmű kialakítása után lehet. Ez ma a legszükségesebb dolgok közé tartozik.

Látják, kérem, ez olyasmi, amiben a táplálkozás valóságosan átfordulhat gyógyításba, vagyis a gyógyító folyamat a szellemibe, a szellemi vissza, a gyógyító folyamatba. Amikor a szellemi folyamatok egyenesen idézik elő az anyagcsere zavarát, akkor a szellemi is olyan stádiumba jutott, hogy azt az ember középső organizmusának kell meggyógyítania. Mindezek egymásba átmennek, az ember egész szervezete állandó, csodálatos metamorfózis. Nézzük csak meg az emberi vér csodálatra méltó keringésében lévő folyamatokat, vajon mifélék ezek?

Nos, vegyük most figyelembe az emberi organizmus többi részétől elkülönítve csak magát a vért, amint az ereken átfolyik. Vegyük az emberi alakot, magát az érrendszert s ehhez az izomzatot, a csontrendszert stb. Tehát a szilárd képződményt meg a rajta folyékonyan átáramlót. Álljunk meg a folyékony állapotúnál, a vérnél. Van itt másféle folyadék is, de most maradjunk a vérnél: milyen processzusok zajlanak itt állandóan, ebben az áramló folyékonyságban? Vannak itt bizonyos állandóan zajló folyamatok.

Ugyanezek a folyamatok, melyeket a folyékony vérben látunk, megragadhatnak bármely falat, vázat, szilárdult részt is az emberben. Így a vérhez tartozó folyamat belekerülhet az érfalba, a csont belsejébe vagy valami burkoló szervbe. S mivé válik ott? Gyulladásos folyamatokat fog impulzálni. Ahogyan itt-ott gyulladásos folyamat impulzusával találkozunk, ugyanúgy megtalálhatjuk azt a vérben is, de ott normális folyamatként. Megjelenik valami mint gyulladásos folyamat, s ez olyasmi, aminek a vérben állandóan léteznie kell, itt azonban betört a neki nem megfelelő helyre, egy megszilárdult területre. Egy abszolút normális, egészséges processzus betegségokozóvá válik, ha diszlokálva van, azaz olyan helyre kerül, ahová nem tartozik. Az idegrendszer néhány betegsége éppen abban áll, hogy ez a vérrendszerrel egész organizáltságában polárisán ellentétes rendszer meg kell tapasztalja a vér normális folyamatainak bevándorlását. Ha tehát ezek a folyamatok áttüremkednek az idegpályákba, az idegpályák már a legfinomabb behatolás hatására is begyulladnak, megmutatkoznak a gyulladásosság kezdetei, így kapjuk az idegrendszeri betegségek különböző formáit.

Azt mondtam: az idegrendszerben egészen más folyamatok zajlanak, mint a vérben, azzal éppenséggel ellentétesek. A vérben lévők a fősz- forizáltság irányába törnek, s ha foszfor jellegű folyamatként megragadják a vérrel szomszédos vagy a vért körülvevő területeket, ott gyulladásos jelleget hoznak létre. Ha viszont az idegpályák folyamatait figyelik, s azok kivándorlását más, szomszédos szervekbe, vagy akár a vérbe, akkor megtalálták minden daganatképződéshez vezető folyamat impulzusát. Ha ez eléri a vért, az áttétel esetében a vér maga egészségtelen módon látja el a szerveket, s azokban daganat képződik. Így hát azt mondhatjuk: minden daganatos képződmény átalakult idegfolyamat az emberi organizmus nem megfelelő helyén.

Látják tehát: ami az idegben zajlik, az ott is kell maradjon az idegben, s ami a vérben folyik, annak a vérben kell maradnia. Ha a vérhez tartozó átmegy a környezetébe, ott gyulladást okoz, ha az ideghez tartozó megy át a környezetbe, mindenféle, triviális összefoglaló néven daganatnak nevezett képződmény keletkezik. Éppen az idegrendszer folyamatai és a vérrendszer folyamatai között kell helyes legyen a ritmus.

De nem csak általánosságban találunk ellentétet a légzési ritmus és a vérritmus között. A keringő vérben finom folyamatok zajlanak, s ha ezek a vérből kijutnak, gyulladásos folyamatokká válnak. Ezeknek a finom folyamatoknak kell a szomszédos idegekkel ritmikus kapcsolatban lenniük, ugyanúgy, amint a légzésnek is összefüggésben kell állnia a vérkeringéssel. Abban a pillanatban, mikor zavar támad a vér és az ideg ritmusa között, azt helyre kell állítani.

Láthatják, hogy itt megint a terápia egyik területére, a gyógyítási folyamatokhoz érkezünk. Megmutatkozik, hogy az emberben a legtöbb betegségnek jelen kell lennie, éppen azért, hogy a másik helyen valami egészséges legyen. Akkor okoz betegséget valami, ha a folyamat hibásan és hamis helyen jelentkezett. Az ember nem is létezhetne, ha az a folyamat nem volna. Ha az ember nem kaphatna gyulladásos bajt, nem is létezhetne, mert a gyulladáskeltő erők állandóan jelen kell legyenek a vérben. Így gondoltam ezt, mikor gyakran mondtam: a valóságos emberismeretből kell eredjen az ember által megszerezhető minden ismeret. Azt is látják már, hogy min alapszik az a kijelentésem: értelmetlenség csak úgy, levegőben lógó absztrakt módon beszélni a pedagógiáról. Valójában a pedagógiát így, a patológiás jelenségekből, s azok gyógyítási lehetőségeiből kiindulva kellene művelni.

Ha az ember ismer egy agybetegséget, és ismeri annak gyógyítási lehetőségeit is, akkor az agy kezelése durván – más értelemben ez persze megint csak „finom”, de mert fizikai folyamat, mégis csak durvának nevezhető – akkor tehát az agy kezelése durván azonos azzal, amit igenis a pedagógiai folyamatban művelünk. Ezért egy helyesen vezetett pedagógiai szemináriumon a tanárokat egyrészt patológiai-terápiai kérdésekkel kell foglalkoztatni, azaz gondolkodásukat szemléletes, anyagban gyökerező témákon gyakoroltatni annak érdekében, amit a tulajdonképpeni pedagógiában kell felfogjanak. A terápiában, nevezetesen a belgyógyászati terápiában megint csak nincsen annál hasznosabb, mintha tudjuk, hogy ez vagy az hogyan hat a pedagógiai művészeti munkában. Mert ha megtaláljuk a hidat az anyag felé, a gyógyszerre éppen abban a módban találunk rá, amit a pedagógiai kezelés mutat.

Például ha valaki megtalálja a helyes pedagógiai eszközt ahhoz, hogy ellensúlyozza a gyermeknél az emésztésből fakadó tunyaság, lustaság bizonyos jelenségeit, akkor egy érdekes belső tendenciához jut; igen, ha valaki olyan igazán benn él a pedagógiában! Persze nem úgy, hogy csak külsőleg tanulja, és iskola után szívesebben ülne a kocsmában, s azt is elfelejti, hogy mi van az iskolában. Feltárul előtte az ilyen gyermek gyarapodását célzó kezelés mivolta, a tendencia születik meg benne, hogy a fejfolyamatok hatását, a fejfolyamatoknak az altesti folyamatokkal való összefüggését szinte láthassa.

Ha az ásványtanban vizsgáljuk a rézben működő folyamatokat, amint azok a földi világban létrehozzák a rézérceket, olyannak tűnik az ember számára a rézérc, vagy egy másik érc, hogy így szólhat: a rézérc a földben azt teszi, amit te, mint pedagógus teszel a kislányokkal és kisfiúkkal. A rézfolyamatban formálisan saját tevékenységed képét látod. És az rendkívül izgalmas és vonzó, mikor a pedagógus, saját tetteinek hatását illetően intuitíve érzelmi és ösztönös világosságot teremt magának, s azután elragadtatva látja, hogy a természet is pedagogizál ott kinn, nagyban. Mert ahol valamilyen mész-folyamat rosszat tenne, ott bekapcsolódik a réz-folyamat. Igen, itt is állandó a gyógyítás a rézfolyamat által, a többi földi folyamat között zajló érc-processzusokban. Elragadó érzés, mikor egy piritércet vagy hasonlót talál az ember, s így szólhat: éppen olyan ez, mint mikor én helyesen bánok az emberekkel! Itt azonban a természeti szellemek, a hierarchiáktól le az elementáris lényekig, akikről beszéltem – itt ők kezelik gyógyítóan az életet esetleg zavaró, betegséget okozó módon fellépő folyamatokat. Ekkor már semmi másról nincsen szó, csak leolvasásról. Mert látva, hogy mi történik odakinn, egyik-másik anyagot gyógyszernek fogunk tekinteni, vagy gyógyszerré készítjük, s csak azt kell kérdeznünk: hol jelenik meg a vas? Hol jelenik meg ez vagy az a fém az erekben? Tanulmányozzuk a környezetet, s látjuk, hogy ott az egyik, vagy a másik fémszerű anyag a természet által feldolgozottan megjelenik, s tudjuk, hogy ott gyógyítás zajlik. Folytassuk csak, s vigyük be az emberi szervezetbe, s olyan terápiát teremtünk, amilyet a természet már elébünk tárt odakinn.

Igen, kinn a világban járván a valóságban tanulmányozható: mi a tápláló, mi a gyógyító és mi a szellemi. Mert a természetben állandó a betegítés és a gyógyítás, csak alkalmaznunk kell azt az emberre. Ez a makrokozmosz csodálatos együttműködése a mikrokozmosszal. Tény, hogy mélyen igaz, amit Önök közül egyeseknek több formában elmondtam:

Meg akarod ismerni magad,
Nézz a világba minden felé.
Meg akarod ismerni a világot,
Nézz önmagodba, belső mélységeidbe.

S ez mindenre alkalmazható: ha az embert gyógyítani akarod, nézz mindenfelé, hogyan gyógyít a világ. Ha a világ titkait meg akarod ismerni, akkor tekints be az emberi természet mélységébe. Alkalmazható ez minden ember-jellegűre. De a tekintetnek kifelé kell irányulnia a nagy természet felé, s az embert élő összefüggésben kell látni ezzel a nagy természettel.

Ma valami máshoz vagyunk szokva. Eltávolodunk a természettől, amennyire csak lehet. Ha valamit vizsgálni akarunk, magunk zárjuk el a kilátást, mert üveg alá tesszük a vizsgálandót egy kisasztalra; a szem nem kifelé tekint a természetre, hanem befelé, erre. A pillantás is lefűződik a természetről. Úgy hívjuk ezt, hogy mikroszkóp. Bizonyos értelemben akár úgy is nevezhetnénk, hogy nulloszkóp, mert elzárjuk magunkat a nagy természettől. Az emberek nem tudják, hogy mikor ott, a mikroszkópban fel van nagyítva amit vizsgálnak, a szellemi szemlélet előtt ez ugyanannyit jelent, mint mikor a természetben játszódik le a folyamat. Gondolják csak el, mit tesznek. Ha az emberből egy pirinyó darabkát felnagyítanának megfigyelés céljára, akkor ezzel a pirinyóval azt teszik, amit az emberrel tennének, ha szétdarabolnák és szétszaggatnák. Prokruszteszénél is ijesztőbb ez a tett, mert úgy szétszaggatnak, szétdarabolnak egy embert, hogy akkora legyen mindene, mint amekkorára azt az apró dolgot a cső alatt felnagyították. Gondolják, hogy az még ember lenne? Szó sem lehet róla, hogy még ember legyen, és éppen ilyen kevéssé látnak valóságot ott benn, a mikroszkóp alatt. A felnagyított valóság már nem valóság, hanem látszólagos képződmény. Nem szabad eltávolodni a természettől, s még a tekintetet is lezárni. Ez más dolgokban persze hasznos lehet, de a valóságos emberismerettől szörnyen messze vezet. A valóságos emberismeretet úgy kell keresni, ahogyan azt jeleztük. El kell vezessen minket a táplálkozás folyamatától a gyógyítás folyamatán át az ember- és világpedagógiához a legtágabb értelemben. Mondhatnánk: a táplálkozástól a gyógyításon át a civilizációhoz és a kultúrához. Mert mindennek mintegy alsó alapja van a fizikai folyamatokban, s ezek az embernél a táplálkozásban koncentrálódnak; a gyógyító folyamatok az állandó körökben futó világból erednek, mely az embernél a ritmikus folyamatokban koncentrálódik; ami felülről jön, az koncentrálódik az embernél az ideg-érzékszervi, rendszerben. Így teljesedik háromfokozatúvá a világ.

Ezeket egyfajta alapként akartam Önöknek adni. Erre építhetünk majd tovább. Meg fogjuk látni, hogy e kiindulási pontokból hogyan jutunk fel a dolgok kezeléséhez a gyakorlati életben, és majd hogyan vezethető ez át a hierarchiák megismeréséhez.

– Dornach, 1923. november 10.

[Az ásványok az emberben, s azok átalakulása hőéterré. Az emberből emberi módon jutnak fel az erők a magasabb hierarchiákhoz. A növényvilág az emberi lelkiismeret természeti tükre. A felvett növényvilág átszellemítése az emberi szervezetben. A növényi táplálék alakulása az állatokban.]

Kivehető az eddigi fejtegetésekből, mennyire más az ember kozmikus környezetének viszonya magához az emberhez, mint ahogyan ezt ma gyakran lefestik. Könnyedén így gondolják: az ember felveszi magába, ami környezetében van, ami az ásvány-, a növény- és az állatvilághoz tartozik, és ez bekerülve az emberbe, ott a kémikus, a fizikus által ismert viselkedését változatlanul folytatja. Csakhogy erről szó sincs! Sőt, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember bőrfolyamatain belül minden egészen más, mint kívüle. Míg erről az emberek meg nem győződnek, addig újra és újra azon fognak töprengeni, hogy hogyan is folytatódik valami az emberi szervezetben, amit a lombikban vagy másutt vizsgáltak. Az embert is csak komplikáltabb retorta-folyamat rendszerként fogják nézni. De idézzék csak fel, amit itt már elmondtam, hogy minden ásványi anyagnak egészen a hőéterig kell átalakulnia, azaz a szervezetbe hatoló ásványiságnak egészen addig kell metamorfizálódnia, amíg csak, legalább egy kis időre, tiszta hő nem lesz belőle, s ennek egyesülnie kell azzal a hővel, amit az ember saját hőjeként környezete hőjén felül kialakít.

Legyen az konyhasó, legyen valamely más ásványi anyag, amit szervezetünkbe felveszünk, valahogyan hőéteri formát kell öltsön, mielőtt az emberi organizmus felhasználná a maga felépítésére, alakítására. Ha tehát van itt valamely ásvány az emberi szervezeten kívül, s mi azt képzeljük, hogy majd csak úgy bevándorol, és csontjaink, vagy fogunk részévé válik – ez értelmetlenség. Mert ami az emberi alakban újra megjelenik, előbb át kell haladjon a hőéter illékony formáján, s abból kell visszaalakuljon olyanná, ami már megjelenhet az emberi organizmus eleven alakzataiban. Ehhez tartozik, hogy pl. egy szilárd formájú anyag már a szájban vízszerűvé válik, aztán tovább változik egészen a hőéterig; már míg a folyékony formába átmegy, veszít súlyából, s így a földtől elidegenedik. Mire eljut a hőéteri formáig, kész lesz felvenni magába a felülről, a világ messzeségeiből érkező szellemiséget.

Ha tehát el akarjuk képzelni, hogyan kerül felhasználásra valamely ásványi anyag az emberben, a következőt kell mondanunk: itt van az ásványi anyag, bejut az emberbe, ott a folyékonyságon stb. keresztül hőéterig alakul. Ekkor már hőéter. Ennek a hőétemek van a legnagyobb hajlandósága a világ távlataiból beáradó, besugárzó erők felvételére. Felveszi tehát a mindenség erőit. A mindenségnek ezek az erői itt a szellemi erők, s ezek képesek a földi anyagból hőéterré vált szubsztancia átszellemítésére. Megindulhat a test felépítéséhez szüksége erők behatolása a hőéterré változtatott anyag segítségével.

Tehát, ha a régi értelemben tűznek nevezzük a hőt, azt mondhatjuk: ami ásványiságot az ember felvesz, fel kell emelje a tűz-természetig, mert a tűz- természet hajlamos a magasabb hierarchiák befolyásának felvételére. Ez a tűz majd átjárja az ember minden belső régióját, s újra megkeményedve az emberi szervek szubsztanciális alapját fogja alkotni. Semmi sem marad meg úgy, ahogy van, ha az ember felvette, semmi sem marad földi, minden átalakul, mármint ami az ásványvilágból való. Annyira átalakul, hogy fel tudja venni magába a kozmikus-szellemit, s kozmikus szellemi erővel újra földivé tudja keményíteni azt, ami hőéterré vált.

Vegyenek csak ki egy darabka kalciumfoszfátot egy csontból. Ez nem azonos a természetben található, vagy akár a laboratóriumban előállított kalciumfoszfáttal. Ez a kalciumfoszfát olyan erők segítségével keletkezett, melyek átjárták a kívülről felvettet, mikor az hőéteri állapotba ment át, belehatoltak, s így nyúltak bele az emberalakításba.

Látják, kérem, azért van az embernek szüksége a különböző anyagokra, hogy azokat, életkorának organizáltsága szerint, élettelenből hőéterivé alakítsa. A gyermek ezt még egyáltalán nem tudja megtenni, szervezetében még nincs annyi erő. Az emberi szervezethez igen közel álló tejet kell felvegye, azt tudja hőéterig vinni, hogy aztán felhasználhassa erőit arra a valóban kiterjedt plasztikai munkára, formálásra, amit a gyermeki korban saját testének kialakítására véghez kell vigyen.

Csak akkor tudunk beletekinteni az emberi természetbe, ha először is felismerjük: milyen alaposan át kell alakítson mindent, amit kívülről felvesz. Ha meg akarjuk ítélni, hogy egy külső anyag az emberélet szempontjából mennyit ér, azt egyáltalán nem vizsgálhatjuk a szokványos kémia eszközeivel. Tudnunk ugyanis azt kell, hogy mennyi erővel fogja ezt a külső ásványi anyagot az emberi szervezet a hőéter illékonyságáig emelni. Mert ha erre nem képes a szervezet, akkor benne a külső ásványi anyag lerakódik, még mielőtt hővé válhatott volna; nehéz földi anyag marad, és az organizmustól idegen szervetlen anyag járja át a szöveteket. Ilyesmi történik pl., mikor az eredetileg szerves, de mineralizálódott, ásványivá tett cukor jelenik meg az emberben, mert nem tudta azt a hőéter illékonyságáig emelni. Lerakódik a szervezetben még mielőtt abba az állapotba kerülne, amibe kellene, amely állapotban az egész szervezet részt vehetne a feldolgozásában, s létrejön a nehéz cukorbaj, a Diabetes mellitus. Azt figyeljük tehát minden anyagnál, hogy az élettelenséget, mely a konyhasó esetében az anyag sajátsága, a cukornál egy keletkezett sajátság, képes-e hőmatériáig felvinni a szervezet, amely állapot révén a földben gyökerező organizmus kapcsolatot találhat a szellemi kozmosszal.

Minden ilyen lerakódás, amilyen a cukorbetegségnél is fellép, azt jelzi, hogy az ember nem tudta a benne lévő anyag kapcsolatát megtalálni a szellemi kozmosszal. Az általános érvényű mondatot itt egy esetre alkalmaztuk. Tény, hogy mindent teljesen át kell dolgozzon az ember, ami kívülről beléje hatol. Az egészségről úgy gondoskodhatunk, ha semmit sem engedünk bekerülni az emberbe, ami úgy marad, ahogyan van, amit a szervezet nem képes a legkisebb atomig átalakítani. Ez nem csak anyagokra áll, az erőkre is igaz.

Az a külső meleg, amit a tárgyak érintésekor érzünk, vagy a levegő külső melege, ha felveszi az emberi organizáció, úgy át kell változzon – ha ezt így kifejezhetem -, hogy az emberben még a hő is más nívón legyen, mint kívül. Ha ezzel a vonallal jelzem (rajzolva) a külső meleg hő-nívóját, annak, mikor felvesszük, belsőleg át kell változnia; a külső meleg mindenütt, ahol nem vagyunk jelen, bántja, zavarja a szervezetet. Az organizmus bele kell hasson minden kis hő-kvantumba. Nos, ha áthaladok a hideg levegőn, és túl nagy a hideg, vagy a mozgó levegőben, a huzatban lobog a hideg, nem leszek képes átalakítani a külvilág hőjét sajátommá olyan gyorsan, ahogyan kellene. Az a veszély fenyeget, hogy a külvilág hője úgy melegít át, mint egy darab fát vagy követ, mely kívülről melegszik fel. Ez nem történhet meg. Nem tehetem ki magam a veszélynek, hogy a külső meleg úgy folyjon át rajtam, mint egy tárgyon. Minden percben képes kell legyek mindjárt a bőrömnél az érkező hő átalakítására, elsajátítására. Ha erre egyáltalán nem vagyok képes, akkor megfázom. Ez a meghűlés belső folyamata: mérgezés, amit a külső hő okozott, mert a szervezet nem vette birtokba.

Látható: az embernek minden méreg, ami kinn, a világban van, valóságos méreg, és csak úgy válik használhatóvá, ha az ember saját erőivel veszi azokat birtokba. Mert azután csak az emberből mennek fel az erők a magasabb hierarchiákhoz emberi módon, egyébként ezek az erők az emberen kívül, a természeti szellemeknél, az elementáris lényeknél maradnak. Az ember által kell megtörténjen a csodálatos átalakulás: az elementáris szellemek az emberi organizmusban tudják átadni munkájukat a magasabb hierarchiáknak. Ez csakis az ásványra áll, arra, mikor az ásvány teljesen hőéterré alakul.

Ha már most megnézzük a növényvilágot, valóban elbűvölő, amit az ember a szellem szemével lát a földet borító növénytakaróban. Kimegyünk a rétre vagy valahova az erdőbe, s kiásunk egy növényt, akár gyökerestül. A szellem szemével nézve csudálatos, varázslatos összeállítást látunk. A gyökér olyasminek bizonyul, amiről azt lehetne mondani, hogy teljességgel feloldódott a földszérűben. O, az a növényi gyökér, minél durvábban áll előttünk, annál ijesztőbben földszerű. Jóllakott bankárra emlékeztet, különösen egy répagyökér, oly hihetetlenül testes és önelégült. Felvette magába a föld sóit, s ebben az érzésben oly jólesően terpeszkedik, a magába szívott föld érzésében. A földi dolgok között nincs más, ami olyan elégedett állapotban lenne, mint egy répagyökér. O a gyökérszerűség reprezentánsa.

Nézzük meg ezzel szemben a virágot! Nem is tehetünk másképpen: a virágokat saját lelkünk képeként énekeljük, ha a szellem szemével állunk előttük, igen, saját lelkünk leggyengédebb kívánságainak képeként. Nézzünk csak meg egyszer egy olyan igazi tavaszi virágot, s látjuk: leheletnyi vágy megtestesülése ő! Ha elég finoman tudunk lelki dolgokat érzékeim, a virágok világa fölött valami csodálatosságot látunk szétömleni. Előttünk az ibolya, a sárga nárcisz, a gyöngyvirág, vagy valami más, sárgán virágzó apróság. Megragadó, ahogyan mind mondani akarja: ó, ember, milyen tisztán, milyen ártatlanul fordíthatod vágyaidat a szellem felé! Szellemi vágy-természet, mondhatnám, jámborságba merített vágy-természet sarjad és növekszik minden tavaszi virágban.

Mikor a későbbi virágok jönnek – vegyünk egy szélsőséges példát, vegyük az őszi kikericset -, lelki érzékenységgel rá lehet-e nézni enyhe szégyenkezés nélkül? Vajon nem arra figyelmeztet-e, hogy vágyaink tisztátalanok lehetnek, hogy átjárhatja sokféle szennyezés? Ügy szólnak hozzánk ezek a virágok, mintha folytonosan suttogni akarnának: nézz csak vágyaid világára, mily könnyen válhatsz bűnössé!

Így hát emberi természetünknek a növényvilág a természet adta tükre. Költőibbet el sem gondolhatunk, mint a belső pontból virágformákká bomló hangot, amint a különböző virágformákban megjelenik, s évszakról évszakra lelkünkhöz szól; a virágok a legkülönbözőbb módon szólnak lelkünkhöz. Ha ezt figyelembe vesszük, különleges fontosságot nyer számunkra, hogy a virágokra nézzünk, hogy összehasonlítsuk, hogyan is testesíti meg a virág a mindenség fénytávlatai utáni vágyat; hogy hogyan női fel a virág, formáiban kiárasztva a Föld vágyódását a mindenség fénytávlatai után. A testes gyökér ezzel szemben a földhöz láncolja a növényt, mert elvonja ég felé törő vágyától, s azt földi jó érzéssé akarja alakítani.

Hogy mindez miért van így, azt akkor értjük meg, ha a földfejlődés történetében felfigyelünk rá, mikor is kapta meg a gyökér a maga alapjait; akkor ugyanis, mikor a Hold még a Földdel egy volt. Erői akkor még oly erősen hatottak a Föld-testben, hogy a növények szinte csak gyökeret nevelhettek. Mikor a Hold még a Földnél volt, a Föld egészen más szubsztanciából állott, és a gyökérszerűség hatalmasan terjeszkedett lefelé. Ábrázolni is lehetne: lefelé terjed erőteljesen minden növényi gyökérszerűség, de felfelé a növények épp hogy kikukkantottak a világmindenségbe. Azt mondhatnám, hogy mint kis szőrszálak nyúltak a világmindenség felé a növényi hajtások. Az az érzése az embernek, hogy a Hold, a holderők, még a Föld testében lakozva, földhöz bilincselték a növényt. Ami akkor belehelyezkedett a növénybe, az továbbélő adottságként megmaradt a gyökérszerűben.

Attól az időtől fogva azonban, mikor a Hold elhagyta a Földet, a korábban oly aprócska, kifelé húzó hajtásokban vágy fakadt a mindenség fénylő távlatai iránt, s így keletkezett a virágszerűség. Ezért a Hold kilépése mintegy a növényvilág felszabadulását jelentette, igazi felszabadulást.

Tekintetbe kell vennünk azonban, hogy minden földi dolog a szellemből származik. A régi Szaturnusz idején a Föld tisztán szellemi volt – vegyék csak „A szellemtudomány körvonalaidban leírtakat -, csak a hőéteri elemben élt, teljesen szellemi volt; így a szellemből eredt, képződött a földiség. Ha megnézzük a növényeket, látjuk, hogy a növény az evolúció eleven emlékét hordozza alakjában. Gyökérszerűségében a földessé alakulásra, a fizikai anyaggá alakulásra emlékezik. A gyökeret nézve azt találjuk, hogy az mintegy így szól: csak földies anyag keletkezése árán jöhettem létre. De alighogy a Föld megkönnyebbült, szabadulva a holdszerűség súlya alól, a növény újra visszaigyekezett a fénylő távlatok felé.

Mikor az ember növényi táplálékkal él, alkalmat ad a növénynek, hogy igazán folytathassa, amit ott kinn a természetben már elkezdett; most valóban folytathatja, mert nem csak a fénytávlatokig, de egészen a kozmikus szellemi messzeségekig törekedhet. Ebből adódik, amit már elmondtam, hogy a növényt egészen a gáz állapotig, a levegőszerűségig kell visszavinni ahhoz, hogy követhesse a fénylő, szellemi távlatokba vezérlő vágyát.

Kimegyek a rétre, látom, hogy mennyire törekszenek a növények a fény felé. A növényt fogyasztó ember önmagában a környezetétől egészen eltérő világot hordoz, így önmagán belül beteljesítheti a vágyat, amit a növény a virágzásban kifejez. A természetben látjuk a növények kiterített vágyvilágát, élvezettel fogyasztjuk a növényeket, s ilyenkor magunk felé fordítjuk a szellemvilág iránt táplált vágyukat. A növényt a levegő szintjéig kell emelnünk, hogy ebben a könnyed légvilágban megkapja a lehetőséget, s a szellemi felé tudjon törekedni.

Itt a növény aztán átmegy egy különös folyamaton. Mert mikor az ember elfogyasztja a növényi táplálékot, az történik, hogy (sematikusan rajzolom): itt a gyökér, itt van, ami a levélen át a virágzás felé igyekszik, s miközben levegőssé válik, teljes megfordulást, áttüremkedést élünk meg. A földben lévő gyökér tör legerősebben felfelé, a szellemi felé, maga mögött hagyva az igyekvő virágokat. Valóban, az alul kiteljesedő növényt át kell húzni, mint egy kifordított zsebkendőt (mutatva), úgy, hogy az alsó kerül felülre, és a fölső pedig alulra. A növény kifordul, áttüremkedik. A már virágzásig jutott rész materiális igyekezetében már élvezte a fényt, már a fényig emelte a matériát, ezért el kell szenvedje a büntetést, s most alul kell maradjon. A gyökér viszont rabszolgája volt a földiségnek. Goethe metamorfózis tanából tudjuk azonban, hogy ő is hordozza a teljes növényi természetet, most tehát felfelé törekszik, amint az ember megeszi. A virág felé eső rész azonban az alsó régióban kell maradjon, s az átfogó anyagcserében nem jut a fej képződésig.

Így hát előttünk áll egy csodás, érdekes színjáték, mikor az ember elfogyasztja a növényt – nem is kell az egész növényt megegye, hiszen minden egyes darabka a növény egészét hordozza, nézzenek utána Goethe metamorfózis tanában – látni, amint levegővé alakul, olyan levegővé, mely fentről lefelé halad növényi módon, és mintegy lefelé virágzik. Azokban az időkben, mikor az ösztönös szellemi látás alapján még tudták az ilyen dolgokat, az emberek nem a külső alkotottság szerint nézték meg a növényeket, hanem arra figyeltek, hogy kap-e vajon valamit az emberi fej ott, ahol erősen mutatkozik a gyökérfejlődés. Még arra is figyeltek, hogy elég erősen jelzi-e a gyökér a szellemi felé való vágyódást. Mert ettől fogja a fejet keresni, ha elfogyasztjuk és teljesen megemésztjük, ott bennünk fog majd a szellemi kozmosz felé törekedni, és azzal a szükséges összeköttetésbe lépni. Asztralitástól erősen áthatott növények, mint pl. a hüvelyesek esetében a termés is az alsó régióban fog maradni, így tompa lesz az alvás, és ébredés után tompa lesz az ember feje is. A pitagoreus tisztán akart gondolkodni, az emésztéshez nem akarta igénybe venni a fejfunkciót, ezért tiltották náluk a babot.

Ilyen módon sejthetjük, mi is van a természetben, s az hogyan viszonyul az emberhez, s az emberben történőkhöz. A szellemi beavatás szemével nézve az emésztést – igaz, teheneknél másképpen áll a dolog, erről majd beszélünk -, látható, hogy a mai tudomány téved, mikor azt hiszi, hogy az ember egyszerűen csak felveszi a növényi táplálékot. Ez nincs így, mert a növény teljességgel szellemivé válik az emberi szervezetben. Kifordul, úgy alakul át, hogy a legalsóból legfelső, a legfelsőből pedig a legalsó lesz. Ennél teljesebb átfordulást el sem lehet gondolni. Az ember azonnal megbetegszik, ha akár csak egy legkisebb kvantumot is úgy kap meg a növényből, hogy az benne nem fordult át teljesen.

Láthatjuk ebből, hogy az ember semmit sem tud magában hordozni, ami nem szellemi működés, és bármi anyagot felvesz, annak olyan formát kell adjon, amilyet a szellem befolyásolni tud.

Az állatszerűség felé fordulva tisztában kell lennünk azzal, hogy az állati jelleghez is emésztés tartozik; az állat növényi táplálékot vesz fel, s megvan a maga emésztése, miután a növényi anyagot felvette. Nézzük csak a növényevőket: az állatszerű magába veszi a növényszerűt. Ez megint csak bonyolult folyamat, mert az állat a felvett növénnyel szemben nem tud emberi alakot felmutatni, így a növényt nem is tudja megfordítani felülről lefelé és alulról felfelé. Az állat gerincoszlopa ugyanis párhuzamos a földfelszínnel, s ezáltal minden nagy rendetlenségbe keveredik össze, aminek emésztéskor történnie kéne (rajzolva): Az alsó felfelé, a fölső lefelé igyekszik, de a folyamat gátlódik, pang, mintegy felduzzad. Ezért az állat emésztése valami lényegében más dolog, mint az emberé. Ami a növényben él, az állatban gátlást szenved, ezáltal a növénynek tett ígéret: beteljesedik a világ messzeségei iránt táplált vágyad! – az állat nem tartja be. A növény visszavettetik a földre.

Azáltal azonban, hogy a növény az állati szervezetben vissza lesz vetve, ahelyett, hogy felülről a kozmikus szellemek hatnák át amint megfordult, mint az emberben, bizonyos elemi lények költöznek bele. Félelemhordozók, a félelem lényei. A szellemi szemlélet különleges dolgot követhet: az állat élvezi táplálékát, benső jó érzéssel fogyasztja, de míg a táplálék-folyam az egyik irányban fut, félelem áramlik a másik irányban, félelem-lények folyama. A jó érzéssel fogyasztott táplálékkal szemben a félelem elemi szellemiségének szörnyű áramlása halad az emésztő csatornában. A meghaló állat ezt otthagyja maga után.

Az állatoknál, melyek nem tartoznak a másképpen már leírtakhoz, de olyanoknál is, mint pl. a négylábú emlősök, a halálban együtt hal – de inkább azt mondhatnám, hogy halálukkal feléled egy lény, mely teljességgel félelemből, félénkségből áll. Félelem hal meg az állattal. Igen, félelem hal meg velük, illetve éled fel halálukkor. A ragadozók ezt a félelmet együtt veszik fel a táplálékkal. Mikor a ragadozó szétszaggatja zsákmányát, jó érzéssel élvezi a húst, s ezzel a jó érzéssel szembeárad az ijedtség, a félelem, amit a növényevő csak halálakor ad ki magából, a ragadozó azonban már életében is kiárasztja. Ezért egy olyan állat, mint az oroszlán, a tigris, félelem átjárta asztráltestet hord magában, de ezt élete során nem érzi, csak halálában, mert életében a jó érzés élvezetével visszaszorítja az ellenáramlatot. Így a húsevőknek van a csoportlélekben egy utóéletük is. Sokkal szörnyűbb ez a kamalóka, mondhatnám, mint amit az ember valaha is átél, és csak azért kapják, mert ez a természet adva van a ragadozóknak.

Természetesen el lehet képzelni, hogy azt másfajta tudattal élik meg, mint az ember. Újra materialistává váló gondolkodással beleállva, belegondolva egy ragadozó élményeibe megkérdezhetnénk: számunkra milyen lenne ez a kamalóka, s annak alapján kezdhetnénk megítélni az állatot, ami az ember élménye lenne egy ilyen kamalókában. Ez persze materializmus, tulajdonképpen animizmus lenne, belehelyezkedés az állat természetébe. Valóban, meg kell érteni a dolgokat, ha a világot meg akarjuk érteni, de ezekbe a dolgokba még sem szabad, hogy úgy mondjam, úgy beleélni magunkat, mint ahogyan a materialista belehelyezi az élettelen anyagot az egész világba.

És itt most egy olyan fejezet kezdődik, amiről csak lelki értelemben beszélhetek, mert az antropozófus sose lépjen fel agitatívan egyik irányban sem, csak mutassa meg a dolgok mibenlétét. Az már az emberek dolga, hogy ki mit von le az elmondottakból saját életmódjának megfelelően. Az antropozófia nem ad recepteket, csak kimondja az igazságot. Ezért magam még a fanatikusoknak sem adok úgymond utasításokat, abból következtetve, amit az állati és növényi táplálékról mondottunk. Ezekből a szempontokból kiindulva nem fogok parancsszerűen vegetarianizmusról, húsevésről vagy hasonlóról beszélni. E dolgokat teljesen az ember saját mérlegelésének területére kell utalni, értékük csak a saját átélés szférájába helyezve van. Én is csak azért jeleztem egy szóval, nehogy olyan vélemény alakuljon ki, mintha az antropozófia fel akarna lépni egyik vagy másik táplálkozási irány érdekében. Nem akar; csak értelmezhetővé kívánja tenni a különféle táplálkozási módokat.

Azt akartam megmutatni, hogy az ásványi táplálékot egészen a hőéterig kell vinni, hogy a szellemit felvehesse. Ekkor az ásványiságból kiindulva felvétetik az a szellemiség, melyből az ember épül. A még egészen fiatal embernek nincs ereje ahhoz, hogy az ásványiságot a hőéterig vigye. A már megdolgozott tejet veszi fel, amelyben már átesett egy átalakuláson az, amit a hőéterré kell változtatni, ezáltal könnyebben átalakítható. A gyermekben az átalakított tej erői gyorsan haladnak a fej felé. A fej aztán kibontakoztathatja saját formaképző erő-impulzusait, melyre a gyermeknek azért van szüksége, mert a teljes gyerek-organizmus kiindulása a fej.

Ha az ember ezeket a formaképző erőket a későbbi életkorban is meg akarja tartani, nem teszi jól, ha tejfogyasztással segíti azokat. A gyermeknél a fogváltásig a fej felé mennek az erők, s a fej erői sugároznak szét, formát alakítva az egész testbe; később, idősebb korban azonban ez az erő már nincsen meg, mert akkor már az egész organizmusnak formaerőket kell sugároznia. A fejen kívüli organizmus impulzivitását, átütő erejét az növeli leginkább, ha olyasmit vesz fel az ember, ami másként hat, mint a fej.

Látják kérem, a fej köröskörül zárt, s a testalakítás gyermeki impulzusai belül vannak. A szervezetben másutt a csontok vannak belül, az alakító erők kívül, ezért azokat kívülről kell serkenteni (rajzolva). Ha tejet viszünk az emberbe, a fejet alakító erőket serkentjük, míg gyermekek vagyunk. Mikor már nem vagyunk gyermekek, ezek a fejerők nincsenek meg. Mit kell hát tennünk, hogy az alakító erőket kívülről ösztönözzük?

Nyilván nagyon jó lenne, ha képesek lennénk külső formában hozzájutni ahhoz, amit a fej, ott benn, egészen bent a koponyaüregbe zárva cselekszik.

Ha valahogy kívülről lehetne megtenni, amit a fej bensőleg csinál. Azok a belső erők tejfogyasztásra valók, mert az éterivé vált tej jó alapot ad a fejerők kifejődéséhez. Mi lehet hát olyasmi, ami tejhez hasonló, de nem belülről, hanem kívülről tevékenykedik?

Van valami a természetben, egy koponya nélküli fej, s ebben ugyanazok az erők hatnak kívülről, melyek a fejen belül dolgoznak. A fejben a tejet használják ezek az erők, sőt, létrehozzák a tejet újra, hiszen a tejet hőéteri állapotig kell vezesse a gyermek, a hőéteri állapot után újra létre kell hozza azt. Nos, a minden oldalról nyitott fej: a méhkas. A méhek működése azonos a fej belső működésével, csak éppen a külvilágban zajlik, a kaptár legfeljebb támaszul szolgál nekik. Itt ez a működés nincsen bezárva, hanem kívülről hatékony. Így hát a kaptárban külső szellemi működés alatt állva találjuk azt, amit a fejben is megtaláltunk, mint szellemi hatás alatt álló erőt. A kaptárban belül méz van, s ha idősebb emberként vesszük ezt a mézet, és elfogyasztjuk, akkor inkább kívülről kapjuk ugyanazt az erőt, mely alakító erőként, erővel és hatalommal működött tej alakjában gyermekkorunkban. Tehát: míg gyermekként tejfogyasztással kapjuk a plasztikusan működő erőket, később, ha ilyenekre még szükségünk van, mézet kell együnk. Nincs szükség félelmetes mennyiségekre, mert az a lényeg, hogy belőle az erőket kapjuk meg.

Így lessük el a külső természettől, hogyan is támogathatjuk az emberi életet serkentő impulzusokkal, teljesen megértve ezt a külső természetet. S ha ki akarnánk találni egy országot, ahol szépek a gyermekek és az öregek is szépek, milyen is lenne az? „Tejjel-mézzel folyó” ország lenne. Belátható hát, miért is beszélt a régi, ösztönös látás a vágyott országról úgy, mint ahol tej és méz folyik.

Némelyik egyszerű szóban, amilyen ez is, mérhetetlen mélységű bölcsesség van, s nincs is annál szebb élmény, mint mikor az ember minden erejét megfeszítve kutatja az igazságot, s akkor rátalál egy ősi, szent mondásra, mély bölcsességtől buzgó igére, mint a „tejjel-mézzel folyó ország”. Láthatják, mennyire feltétele a természet-megértés az ember megértésének. A természet megértése alapot ad az ember megértéséhez. A legalsóbb anyagi vezet el mindig a legmagasabb szellemihez! A természet világai, az ásványi, növényi, állati világ vannak az alsó póluson, a felső póluson pedig ott vannak a hierarchiák.

– Dornach, 1923.. november 11.

[A morális-szellemi élet forrása az emberben: az ember-megértés és az emberszeretet. Morális hideg és morális gyűlölet az ember fizikai képmásában. A hierarchiák munkálkodnak az ember szellemi formáján.]

Ha az ember látja, milyen gyökeresen át kell alakuljon a külsődleges természeti világ az emberi organizmusban, oly radikálisan, ahogyan pl. az ásványiságnak egészen a hőéterig kell jutnia, akkor arra is rájön, hogy ami az organikus, természeti emberben él, az a szellemihez kapcsolódik. Ha a közkézen forgó anatómiai és élettani kézikönyvek ábrái alapján valaki úgy képzeli, hogy az ember szilárd képződmény, mely a külső természet alkotórészeit átalakítatlanul veszi fel magába és szinte változatlanul tartja meg, akkor fájón fogja hiányolni, hogy mért nem épül híd a természeti ember és az emberhez kötött tulajdonképpeni lelkiség között.

Először nem fog kapcsolatot találni a szilárd testnek képzelt csont- és izom-rendszer és pl. a morális világrend között. Azt fogja mondani: az egyik, hát igen, az természeti képződmény, a másik viszont gyökeresen különbözik a természettől. Azonban, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen sokféle szubsztancialitás van az emberben, és azoknak mind át kell menniük a csontnál és izomnál sokkal illékonyabb szubsztanciális állapotokon, akkor igenis úgy találjuk, hogy ez az illékony éteriség már kapcsolatba léphet a morális világrend impulzusával.

E gondolatokhoz kapcsolódva folytathatjuk elkezdett szemlélődésünket, s annak során eljuthatunk az embert a kozmosz szellemiségéhez fűző kapcsolathoz, a lényekhez, akiket a hierarchiák magasabb világának nevezünk. Míg az eddigi előadásokban inkább a természeti adottságokból indultam ki, most – mondjuk így: az emberek között működő szellemi erkölcsi világból akarok kiindulni.

Szellemi, erkölcsi – a modem civilizációban ezek a fogalmak többé-kevésbé a hagyományosságot jelentik. Az emberi lényben egyre jobban visszahúzódik az ősi, elemi érzés, mely a morális-szellemihez kötötte. A modem civilizációban pl. már az egész nevelés arra készíti fel az embert, hogy a konvencionálisra kérdezzen: mi tilos? mi a törvény? stb. Kevésbé foglalkozik az emberből feltörő olyan impulzusokkal, melyek ott gyökereznek, ahol a gyakran oly bizonytalanul említett lelkiismeret helyét is keresik. A belső, saját irány, a „magamnak- szabok- célt- és – irány t ’ ’ megadása, ez olyasmi, ami a modem civilizációban egyre jobban hátérbe szorul. Így lesz végül a szellemi-morális világból valami, ami csak a tradícióban, a hagyományos-szokásosban él.

Régebbi világnézetek, mármint a még ösztönös szellemi látástól hordozottak, a morális impulzusokat az ember bensejéből hozták fel; mindig az időszerű morális impulzusokat. Ezek ma is megvannak, de már tradícióvá váltak. Tisztában kell lennünk azzal, hogy pl. a moralitás mennyire csakis a hagyományban él. Ezzel persze nem akarunk bármit is a tradicionális erkölcs ellen mondani, de gondoljuk csak meg, milyen régi a tízparancsolat! Úgy tanítják, mint régi korból származó előírást. Es vajon elmondhatjuk-e, hogy a mai korban az eredeti, elemi emberi természetből valami a dekalógushoz, a tízparancsolathoz hasonló dolog fakadhat? És akkor vajon miből fakad az a szellemiség, az a moralitás, ami szociális kapcsolatba hozza az embereket egymással, a szociális szálakat szövi személytől személyig?

Az emberiség életében csakis az embermegértés, az emberszeretet nevezhető a morális szellemiség igazi forrásának, Kölcsönös megértés és a megértésből fakadó szellemiség: bármerre is keressük a moralitás és szellemiség forrását, már amennyire ezek szerepet játszanak a szociális életben, azt csakis itt találhatjuk meg. Mindenütt, ahol az emberiségben elemi morális impulzus tör fel, az az embermegértésből és emberszeretetből ered, ezek a tulajdonképpen hajtóerők. Alapjában véve abból él az ember, mint szellemi lény a többi ember között, hogy ezt az emberszeretet és embermegértést fejleszti.

Itt felmerül azonban a kérdés, bár ezt a kérdést nem mindig vetik fel, de a mondottakhoz kapcsolódva a nyelvünkön kellene legyen: ha az emberi együttélés valódi alapja a szeretet és a megértés, honnan kerül hát szociális rendünkbe ennek ellentéte, a meg nem értés és az embergyűlölet? Ez a kérdés az emberek közül leginkább a beavatottakat foglalkoztatta. Minden olyan korszakban, mikor a beavatási tudomány őseredeti formában élt, éppen azt tekintették az egyik legfontosabb kérdésnek, hogy honnan is származik az embergyűlölet és a meg nem értés. A kérdés megoldására eredetileg volt is bizonyos eszközük a beavatottaknak.

Ha a mai, szokványos tudományt nézzük, megkérdezhetjük, hogy mért nem működik a szociális életben az embermegértés és emberszeretet, ha az Isten teremtette léleknek ez a tulajdonsága. Mért nem működik ez magától értetődően a szociális rendben? Honnan jön a gyűlölet és meg nem értés az emberek iránt? Ha ez nem kereshető a szellemben, a lelkiségben, akkor természetesen a fizikaiban, a testiségben kell keresnünk. A mai szokványos tudomány az ember testiségére vonatkozóan így felel: a test az vér, izom, ideg és csont. A mai tudomány szemével bármeddig is nézünk egy csontot, nem mondhatjuk, hogy ez a csont viszi a gyűlölet kisértésébe az embert. Ugyanígy: akármilyen sokáig is vizsgáljuk a vért a mai vizsgálati elvek alapján, nem mondhatjuk, hogy az csábít arra, hogy az embereket ne értsük meg.

Mindez nagyon más volt, mikor még működött az eredeti beavatási tudomány. Rátekintettek az ember fizikai, testi mivoltára, s abban annak mását látták, ami látásuknak szellemileg mutatkozott. Ha ma valaki szellemről beszél, azon legfeljebb absztrakt gondolatokat ért, ez számára a szellemi. Ha ezt túl „hígnak” érzi, hát nem marad más, mint a szavak, s meg lehet írni „A nyelv kritikájá”-t, ahogyan azt Fritz Mauthner tette. Egy ilyen kritikában a már amúgy is túl felhígított szellemet az ember puszta, absztrakt gondolatokba hagyja szétpárologni. – Az ösztönös szellemi látással áthatott beavatási tudomány a szellemi alakokat képekben látta, s a képek mögött azok az alakok zengeni, beszélni tudtak. Elevenségben látták a szellemet. Az elevenségben látó gondolat számára a fizikai vér, a csont is látható volt szellemileg. A csontváz gondolata nem létezett úgy, mint ma. Ma úgy nézik a csontvázat, mintha egy építész építette volna fel számítások alapján az anatómusok és fiziológusok kedvéért. De ez nincsen így. Mint láttuk, a csontváz azáltal alakul ki, hogy a szervezet a hőéterig viszi az ásványi anyagot, abba belenyúlnak a hierarchiák erői, s megformálják a csontok alakját. Ha tehát valaki helyesen néz a csontvázra, annak az elárulja szellemi eredetét. Valóban, aki a mai tudomány szemével nézi a csontvázat, hasonlatos az olyan emberhez, aki így szól: itt egy nyomtatott oldal, rajta betűformák, leírom, hogy milyen formák ezek, de nem olvasom, mert olvasni nem tudok. Tehát nem vonatkoztatja a betűk formáját arra, ami bennük kifejeződik, csak alakokat ír le. Így írja le a mai anatómus természetkutató is a csontokat, mintha mi sem fejeződne ki bennük, pedig azok a maguk eredetéről szólnak.

Így van ez minden fizikai és éteri természeti törvényszerűséggel. Mindezek mintegy írásjelei a szellemi világnak. – Ha aztán valaki így tud nézni a fizikai organizmusra, kiderül, hogy ott olyan területre tartozót észlelhet, amiről minden korok beavatottjai – amennyiben valóban azok voltak – így beszéltek: aki a szellemi világ küszöbét átlépi, olyan ijesztő dolgokat észlel, amilyeneket egyáltalán nem könnyű elviselni. Az emberek általában jó érzést várnak attól, ami törekvésükre méltónak tűnik. Csakhogy ez már úgy van, hogy az ijedelmen át kell mennie annak, aki szellemi valóságot, egyáltalában igaz valóságot akar megismerni. Már az emberi alakra vonatkozólag is, az anatómiai, fiziológiai alakot nézve is észreveszi az ember: a szellemi világból eredően két elemből épül az fel, mégpedig morális hidegből és gyűlöletből.

Lelkűnkben valóban szeretetet és a mások megértésére képes morális meleget hordunk, szervezetünk szilárd részeiben azonban morális hideget. Fizikai szervezetünket bizonyos fokig ez az erő hozza össze a szellemi világból, mintegy megsüti. A gyűlölet impulzusát hordjuk magunkban. Ez hajtja a vér keringését a szellemi világból; és miközben talán igen szerető lélekkel járjuk a világot, rá kell, jöjjünk, hogy lenn, a tudatalattiban, ott, ahol a lélek beáramlik, belüktet a testiségbe, ott ül a hidegség. Egyszerűen azért van ez így, hogy testet tudjunk hordani. Mindig hidegről fogok beszélni, és morális hidegségre gondolok, de ez a hőéter kerülő útján fizikai hidegbe is át tud menni. A morális hideg, a gyűlölet a tudatalattiban ül lenn, s az ember könnyen behozza lelkébe a testben lakozót. Ezért aztán lelke mintegy fertőződik az emberi meg nem értéssel, az eredmény pedig a morális hideg és az embergyűlölet. Mivel ez így van, az embernek tulajdonképpen fel kell nevelnie lelkében a morális meleget és az emberek megértését, s ennek le kell győznie azt, ami a testiségből fakad.

Nos, nem lehet tagadni, s ez teljes világossággal áll a szellemi szem előtt, hogy korunkban, ebben a XV. században kezdődő, egyrészt intellektuálissá, másrészt materialistává váló civilizációban, lelkünk mélyén sok emberi meg nem értés és gyűlölet lakik. Sokkal inkább így van ez, mintsem hinnénk. Mert hogy mennyi a meg nem értés és a gyűlölet, azt csak akkor észleli az ember, mikor a halál kapuján átlépett. Amikor lelki-szellemi mivoltát kivonja a fizikaiságból, testiségből s a fizikai testiséget leteszi. Ekkor a hidegséget és a gyűlöletet puszta természeti erőkként szemléli.

Nézzük csak meg a holttestet szellemi szemmel, nézzük meg az éterikus holttestet is. Amit látunk, éppen úgy nem ébreszt bennünk morális ítéletet, mint egy növény vagy egy kődarab. Ami morális volt bennük, az természeti erővé változott. De az élete során az ember sok mindent kivont belőlük, s azt most magával viszi a halál kapuján át. így hát az én és az asztráltest, a testből visszavonulva abból mintegy kihúzza az élet folyamán észre sem vett jellemzőket; nem vette ezeket észre, hiszen mindig újra belemerült az étertestbe és a fizikai testbe. Most az én és az asztráltest magával viszi a szellemi világba mindazt, ami helyet tudott szorítani magának a lélekben, mint az embergyűlölet és ember ellenes hidegség impulzusa. Mint mondtam, éppen a mi civilizációnkban – különböző dolgok miatt, amiről még beszélni fogok – az emberi meg nem értés és a gyűlölet beleplántálódik az énbe, s ezt csak akkor venni észre, mikor az ember átlép a halál kapuján. Mert a mai ember sokat átvisz a gyűlöletből és hidegségből, szörnyen sokat. Annak a maradékát viszi magával, amiből a fizikai és az étertestet kellett megcsinálnia. Az ember a meg nem értésben, a gyűlöletben átviszi a szellemi világba a fizikai világhoz tartozót, s ezt szellemi módon teszi. Soha javára nem válhatna azonban az embernek, ha mindezt az idők folyamán, a halál és az új születés között, magával hordozná; fejlődése minden lépésnél megbotolna benne, ha az emberi meg nem értést és embergyűlöletet magával kéne vonszolnia. Az érzékfeletti világban, ahová az ún. halottak belépnek, manapság csupa olyan áramlatot látni, melyek, ha első adottságuk megmaradna, az embert akadályoznák, előrehaladásában visszatartanák.

Honnan erednek ezek az áramlások? Ha tudni akarjuk, honnan is erednek, csak meg kell néznünk mai életünket. A mai világban úgy mennek el az emberek egymás mellett, szinte meg sem nézik, milyen tulajdonságai vannak a másiknak. Nem olyanok-e általában, hogy helyesnek és jónak mindegyikük csak azt tekinti, amilyen ő maga? És ha a másik másmilyen, nem tud szeretettel figyelni rá, hamar alkot ítéletet, mely szerint a másiknak meg kell változnia. E mögött leginkább az a vélemény áll: legyen a másik is olyan, amilyen én vagyok! Nem mindig tudatos ez az emberben, de a társadalmi mozgásban, a szociális érintkezésben ez bújik meg. Ami ma, mondjuk a nyelvi formákban megjelenik, abban bizony nem sok él a másik ember megértéséből; csak belekiabálják a világba, hogy milyen legyen az ember az ő elképzelésük szerint, s mögötte legtöbbször ez van: olyan legyen mindenki, amilyen én vagyok. Ha aztán jön valaki, aki egészen másféle, akkor az mindjárt ellenség, antipátiát, ellenszenvet ébreszt, még ha az emberek nincsenek is ennek egészen tudatában. Hiányzik itt az emberi megértés, a morális meleg, a szeretet. Amilyen mértékben ez hiányzik, olyan mértékben megy át a halál kapuján a morális hideg és az embergyűlölet s ott visszatartja az embert fejlődésében.

Ott azonban az ember hamarosan úgy találja, hogy fejlődése nem csak önös cél, hogy az ő fejlődése egyben az egész világrendnek is célja, a bölcsességgel teljes világrendnek. Ott először a harmadik hierarchia lényeivel, az angyalokkal, arkangyalokkal és az archékkal találkozik, ők hajolnak rá az emberre az első időben, miután átlépett a halál kapuján a halál és újabb születés közti világba. Ők leveszik róla az emberi meg nem értésből származó hideget kegyelmesen. Látjuk, amint a harmadik hierarchia lényei magukra veszik az ember terheit, a terheket, melyeket a halál kapuján át magával hozott a leírt módon.

Az embergyűlölet maradványait az embernek tovább kell hurcolnia, mert azt csak a második hierarchia lényei, az Exusiai, a Dynamis, a Kyriotetes lények kegyelme tudja levenni róla. Ok aztán mindent levesznek az emberről, ami még az embergyűlöletből megmaradt.

Eközben az ember elérkezett abba a régióba halála és új születése között, ahol az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok és a trónok tartózkodnak, s melyet misztériumaimban a szellemi lét éjféli órájának hívtam. A szeráfok, kerubok és trónok régióján teljes benső megsemmisülés, kioltódás nélkül semmiképpen sem tudna az ember áthaladni, ha előzőleg az emberi meg nem értés hidege, az embergyűlölet a második és a harmadik hierarchia által le nem vétetett volna róla kegyelmesen. Láthatjuk, hogy ahhoz, hogy az ember továbbfejlődését segítő impulzusokhoz jusson, meg kell terhelje a magasabb hierarchiákat mindazzal, amit fizikai és éteri természetéből, ahova az tartozik, áthozott a szellemi világokba.

Mindenesetre, átlátva ezeket a dolgokat, s látva, mit művel a szellemi világban a morális hideg, meg tudjuk ítélni a szellemi hideg rokonságát az itt lenn lévő fizikai hideggel. Ez a hóban, jégben mutatkozó fizikai hideg csak fizikai mása a fenn lévő szellemi-erkölcsi hidegnek. Mikor mindkettő előttünk van, össze lehet őket hasonlítani. – Miután a emberről ily módon leveszik az gyűlöletet és az emberi meg nem értést, szellemi szemmel követni lehet, amint a ember mintegy elveszíti lassacskán emberi formáját, mondhatnánk: leolvad róla ez az alak.

Az imagináció szellemi tekintetével látható, hogy mikor valaki átlép a halál kapuján, még hasonlít földi alakjához. Mert azok a szubsztanciák, miket itt a Földön magában hord, többé-kevésbé szemcsés, mondjuk így: atomos alakúak, de maga a forma szellemi. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen értelmetlenség fizikainak képzelni az emberi alakot; szelleminek kell azt elgondolnunk, melyben kis fizikai részecskék vannak. Az alak maga erőkből lévő testiség, ez fogja össze formába azt, ami különben halomba hullana. Ha Önöket valaki itt egyenként üstökön ragadná, s kivonná testükből alakjukat, a fizikai, de az éteri rész is úgy omlana össze, mint egy homokkupac. És hogy a test mégsem csak egy homokkupac, az nem a fizikaiságból adódik. Az ember szellemi lényként járkál a fizikai világban. Értelmetlenség hát azt hinni, hogy az ember csak fizikai lény; alakja tisztán szellemi. A fizikai, megközelítően, csak egy kis morzsácska benne.

Ez az alak tehát, mellyel az ember átlép a halál kapuján, eleinte még látható; csillámló, tündöklő színekben ragyogónak látszik. Ámde elveszti ezt az alakot, először azt, ami fejének formája volt, azután lassan leolvad a többi is. És az ember a halál és az újabb születés közötti időben a szeráfok, kerubok és trónok régiójában teljesen metamorfozálódva, egyfajta képmásává válik a kozmosznak. – Ha tehát követjük az embert a halál és az új születés között látjuk, amint mintegy továbbszövődik a kozmoszban, miközben felülről lefelé elveszti alakját. De míg lenn a legalsó is elvész, fenn már képződik valami, egy csodálatos szellemi alak, az egész világszféra mása, ugyanakkor előképe a jövőbeli fejnek, amit az ember majd hordani fog. Egy olyan tevékenységbe van itt belevonva az ember, melyben már nem csak az alsó hierarchiák lényei működnek, hanem a legmagasabbak, a szeráfok, kerubok és trónok is részt vesznek benne.

Mi történik itt? Itt a legcsodálatosabb dolog történik, amit az ember egyáltalán el tud képzelni. Mert itt megy át a fej-alakulatba az, ami élete során az alsó ember volt. Mikor a földön járkálunk, szegény fejünket csak mint a képzetalkotás, mint a gondolkodás szervét hordozzuk. Pedig mellkasunkat is kísérik gondolatok, végtagjainkat is. Abban a pillanatban, mikor nem csak fejjel gondolkozunk, hanem pl. végtagjaink is gondolkozni kezdenek, abban a pillanatban teljes realitásában megnyílik számunkra a karma. Karmánkról azért nem tudunk semmit, mert mindig csak a legfelületesebb szervvel, a fejjel gondolkozunk. Abban a pillanatban, mikor ujjainkkal kezdünk gondolkozni, – és az ujjakkal sokkal világosabban lehet gondolkozni, ha valaki odáig fel tud lendülni, világosabban, mint az agy idegeivel, – ha tehát elkezdünk a nem teljesen anyaggá vált alsó emberrel gondolkozni, akkor gondolataink a karmánk gondolatai lesznek. Ha kezünkkel nem csak fogunk, de gondolkozunk is, akkor gondolkodva karmánkat követjük kezünkkel. Különösen így van ez a lábunkkal; ha nem csak megyünk, de gondolkozunk is vele, különösen tiszta világossággal követhetjük karmánkat. Az ember azért oly bornírt a földön – már megbocsássanak, más kifejezés nem jut eszembe -, mert minden gondolata a fej régiójába van zárva. De az egész emberrel is lehet gondolkozni, s ha ezt tesszük, itt, a középső részben egy egész kozmológiánk van, csodálatos kozmikus bölcsességünk. A többi alsó részekben pedig, általában a végtagokban, miénk a karma.

Már azzal is sokat teszünk, ha itt, a földön szemügyre veszünk egy járókelő embert. Nem csak úgy tompán, hanem követve a lépések karakterét, ritmusát, ha hagyjuk, hogy hasson ránk egy ember keze, ha értelmezve nézzük ezeket a kezeket: minden mozdulattal csodás tanúságot tesznek az ember belső mivoltáról. Pedig ez csak a legkisebb része a járó, kezével fogni tudó, ujjait mozgató emberrel együtt mozgó világnak. Együtt mozdul itt az egész morális ember, az egész sors, mindaz, ami szellemi. S ha a halál kapuján átlépő embert követjük, amint alakja lassan leolvad, – először csak az, ami a fizikai alakra emlékeztet, aztán meglátszik a fizikai alakhoz még hasonló, de már belső mivoltáról, természetéről hírt adó rész, a tulajdonképpeni morális alak. Így látjuk, miközben az ember a lét éjféli órájához közeledik, mikor a szeráfok, kerubok és trónok szférájának közelébe jut, látjuk, amint a csodálatos metamorfózis előrehalad, miközben itt, mondhatnám: leolvad az alak. – De nem ez a fontos valójában. Az csak úgy tűnik, hogy az alak leolvad; igazából a szellemi hierarchiák a magasabb világokból együtt dolgozva az önmagán dolgozó emberrel, de azokkal is, akik ezzel az emberrel karmikusan össze vannak kötve – az egyik ember dolgozik a másikon – az ember előző inkarnációjának alakjából, a korábbi, az előző élet formájából itt most létrehozzák, először szellemileg, a következő inkarnáció formáját.

Ez a szellemi alak kapcsolódik aztán a fizikai életben adva lévő embrióval. Igen, de ott fenn a szellemi világban a lábból és a lábfejből állkapocs lett a következő fejben, a kar és a kéz a következő fej járomcsontjává alakult. Átalakul az egész alsó ember, a későbbi fej szellemi alapjává válik. Elmondhatom, hogy itt az a legcsodálatosabb, hogy a világból kiindulva megismerőn lehet átélni a metamorfózis történését: először mintegy a világ képmása teremtődik meg, ez differenciálódik a minden moralitást hordozó alakba. Miközben mindent levetkőzött, amiről beszéltem, ami volt, azzá alakul, ami lesz.

Aztán látható az ember, amint szellemi alakként tovább vándorol, vissza a második hierarchia régiójába, vissza a harmadik hierarchia régiójába. Itt erre az átalakult szellemi alakra, mely majd a jövendő fej alapja lesz, bizonyos értelemben rá kell helyeződjön az, amiből a mellkasi, a végtagi és az anyagcsere szervezete lesz. Ezt most hozzá kell tehát illeszteni, de honnan adódik ehhez szellemi impulzus?

Igen, ami ehhez kell, a második és harmadik hierarchia lényei kegyelmesen összegyűjtötték az ember útjának első felében. Levették moralitását, most azonban újra előhozzák, s ebből formálják meg a ritmikus és az anyagcsere-végtag ember adottságát. Végül, a halál és az új születés közti létnek ebben a végső szakaszában megkapja az ember a fizikai organizmus összetevőit is. A szellemi alak befut az embrionális szakaszba, és beleviszi a jövendő fizikai és éteri erőket. Ezek az erők csupán képmásai az előző életből hozott emberi meg nem értésnek és embergyűlöletnek, melyből végtagjaink szellemileg kialakíttattak.

Aki ilyen látványokhoz akar jutni, az érzületnek egészen más módját kell elsajátítsa, mint amire a fizikai világban szüksége van. Mert arra kell tekintsen, ami a szellemiekből a jelzett módon válik fizikaivá, s így el kell tudja viselni, hogy a csontokban morális hideg, a vérben pedig a gyűlölet fizikai képmása él. Megint meg kell tanulnia, hogy ezeket a dolgokat egészen objektíven nézze. Mindenesetre, ha belelátunk az ilyen dolgokba, észrevesszük, hogy mi is a különbség az emberi belső és a külső természet között.

Gondolják csak meg azt a tényt, hogy amint említettem, a növényvilág virágaiban valami szétterített emberi lelkiismeret látható. Ott kinn, bizonyos fokig a mi lelkiségünk képe van. Először ugyan nem látszik a rokonság a bensőnkben lévő erők és a külső természet között; a csont csak úgy lehet csont, ha gyűlöli a kalcium karbonát és foszforsavas mész ásványi megjelenését, ha visszahúzódik attól, és magába vonulva mássá lesz, mint ami a külső természetben mész, foszforsavas mész. Fel kell lendülnünk ahhoz a szemlélethez, hogy az embernek a maga fizikai formájához gyűlöletre és hidegre van szüksége.

Ezáltal szavaink, így mondhatnám: belső jelentőséget kapnak. Csontunknak jó, ha bizonyos keménységig jut, keménysége a szellemi hideg képmása. Ha lelkünkben jelenik meg egyfajta keménység, ez a szociális életben nem jó. Az ember fizikai mivolta éppenséggel más kell legyen, mint lelkisége. Éppen azáltal válik lehetővé, hogy az ember ember legyen, hogy fizikai léte más, mint szellemi-lelki mivolta; és ez a fizikai léte a környező természettől is különbözik. Ebből adódik az átváltozás szükségszerűsége.

Látják, kérem, egyszer meg kellett adnunk ezt a fontos kiegészítést, annak kiegészítését, amiről a „Kozmológia, filozófia és vallás” kurzusban beszéltem; szükség volt rá, hogy az ember kapcsolatát a hierarchiákkal kimondjuk. De csak ilyen kiindulópontok alapján lehetett ezt a kiegészítést megtenni, amilyenekről ezek az utóbbi előadások szóltak.

Ahogyan a szellemi tekintet átlátja, hogy mi is az ásványok, növények és állatok világa itt a Földön, ugyanúgy tud beletekinteni a hierarchiák világába is. Az ő munkájuk úgy folyik időről időre, ahogyan a természet fizikai történései és az emberi munka folyik itt lenn. Ha így látja az ember a halál és újabb születés közti, azaz a szellemi világbeli életet, akkor részleteiben éppen úgy le tudja írni, hogy mit tesz az ember a halál és új születés között, ahogyan biográfikusan le lehet írni, amit születés és halál közt itt a Földön véghezvitt.

Tulajdonképpen tehát azt mondhatnám: remélni kellene, hogy az emberek mindazt az emberi meg nem értést és embergyűlöletet, amit átvisznek a halál kapuján a szellemi világba, megint csak megkapják, azaz hogy abból, átnemesítetten, megint emberi alak teremtetik.

No már most, adódott a mai emberiség számára valami különleges dolog a jelen fejlődés hosszú évszázadai során. Nem lehetett az összes, a szellemi világban meglévő emberi meg nem értési és gyűlöleti erőt új emberi alakokhoz felhasználni; annak egy része megmaradt. Ez a maradék az utóbbi évszázadokban lezúdult a Földre. A Föld szellemi atmoszférájában, amit így mondhatnánk: a Föld asztrális fényében megtalálható az emberen kívül maradt emberi meg nem értésnek és embergyűlöletnek egy bizonyos mennyisége mint burok. Ebből tehát nem lett ember-alak, hanem a Föld körül kering az asztrálfényben. Hatással van az emberre, de nem az egyes ember életére, hanem arra, ami az emberek egymás közti életét formálja a Földön. Belehat a civilizációba, s ott azt teremti meg, ami szükségessé tette, hogy 1914 tavaszán Bécsben a civilizációnkat átható szellemi karcinómáról, szellemi rákos daganatról, kelésről beszéljek.

Annak idején nem hallgatták szívesen, amit a halálról és az újabb születésről szóló ciklusban mondtam. Azóta megtapasztalhattak egyet s mást az emberek akkori kijelentéseim igazságából. A civilizáción átáramló dolgokat illetően gondolatnélküliségben éltek az emberek, a civilizáció valódi rákos daganatát nem látták, de ezek 1914-ben kifakadtak. Ma mint egészen romlott szellemi szubsztancia mutatkoznak meg. – Ami a civilizációban él, az nézhető egységes képződményként, s akkor, éppen a modern civilizációban meglátszanak a hidegség és gyűlölet áramai, melyek bele- folytak, de emberi képződményekké nem váltak. Ami itt, most beáramlik, az adja ennek a modern civilizációnak parazita jellegét.

A modern civilizációnak van valami mélységesen élősködő, parazita jellege. Olyan ez, mint egy szervezet parazitákkal, bacilusokkal átjárt része. Úgy van benne a sok felhalmozott gondolat, hogy az emberekkel nincsen eleven összeköttetésben. Gondoljanak csak bele, ahogyan ez a leghétköznapibb jelenségekben is meglátszik: ha egy embernek valamit tanulnia kell, mert a tananyag már egyszer itt van, és azt az ember nem tudja lelkesedéssel tanulni, de mégis oda kell üljön, s meg kell tanulja, hogy átmenjen a vizsgán, vagy bejusson a hivatalba, vagy más, hasonló okból: semmilyen kapcsolat sincs a felvett tananyag és aközött, ami lelkében valóban a szellemiek felvételére késztető kívánságként él.

Olyan ez, mint mikor valakinek nincsen éhségérzete, mégis állandóan étellel tömi magát. Az anyag nem megy át azokon a változásokon, amiről beszéltem, ballaszttá válik és parazitákat hív a szervezetbe. Sok minden marad modern civilizációnkban az emberektől mintegy elkülönülve, mintha – szellemileg tekintve – csupa fagyöngy növény nőne. Azon élősködik, ami az emberi szívből-lélekből fakad. Sok minden folytat élősködő létet civilizációnkban, s aki ezt szellemi tekintettel nézi, aki civilizációnkat az asztrálfényben látja, az már 1914-ben is rákos képződményeket, magas fokú karcinómát látott. De van itt még valami más is a parazita jelleg mellett.

Önöknek szellemi-fiziológiai ábrázolást adtam arról, ahogyan a törpék és a sellők természetéből, alulról felfelé hatva az emberi szervezetben létrejön a parazita impulzus fogadásának lehetősége. Azt is elmondtam aztán, ahogy ennek ellenképe megjelenik, ahogy a tündérek és a hőelem lényei felülről lefelé mérgező hatásokat hoznak. Az ilyen élősködő jellegű civilizációban, mint a miénk, a felülről lefelé áramló, azaz spirituális igazság, bár önmagában nem mérgező, de az emberekben méreggé válik, annyira, hogy félve utasítják vissza, ahogyan a Goetheanumban azt megírtam. Mindenféle okot találnak a visszautasításra. Ez a két dolog összetartozik: lenn a parazita kultúra, mely nem fakad eleven törvényekből, és a leszálló méreg, a spiritualitás, amint behatol a civilizációba, az emberek felveszik, s bennük méreggé válik. Ha mindezt átgondoljuk, megkapjuk civilizációnk legfontosabb szimptómáit.

Miután mindezt végiggondoltuk, egyszerűen önmagától adódik az a kultúrpedagógia, mely gyógyszer kell legyen. Ahogyan a helyes diagnózis, a helyes patológiai tudás értelmes terápiához vezet, úgy adódik kultúránk helyes diagnózisából is vonzatként a helyes terápia; egyik vonzza a másikat.

Egészen világos: az emberiségnek ma megint olyan civilizációra van szüksége, mely az emberi szívhez, lélekhez egészen közel kerül, mely közvetlenül az emberi szívből és lélekből fakad. Ha a gyermeknek, rögtön, mikor eljut az elemi iskolába, az ábécé magas civilizációhoz tartozó betűformáit kell megtanulnia, azzal az ő szíve-lelke semmit sem tud kezdeni. Nincsen az ilyesmivel semmiféle kapcsolata. Amit fejében, lelkében kifejleszt, miközben az ábécét tanulja, az szellemileg-lelkileg gondolva, emberi természetének parazitája lesz. Az egész képzési idő folyamán az emberre igen sok minden tör rá az élősködő civilizációból. Ezért nekünk olyan pedagógiát kell kifejlesztenünk, mely, mikor a gyermek iskolába kerül, a gyermeki lélekből, kedélyből tud teremteni. A gyermek színeket kell formáljon, s mi engedjük, hogy ezeket az örömből, csalódásból, minden lehető érzésből előálló színeket papírra vesse. Öröm és fájdalom! Amit így a gyermek, egészen érzéseinek kibontakoztatásával visz papírra, az kapcsolatban van az emberrel, nincsen benne semmi parazita jelleg. Olyan ez neki, mint az ujja, úgy női ki belőle, mint az orra. Ezzel szemben, ha a magas civilizáció betűformáit kell felvegye, az parazita jelenségekhez vezet.

Abban a pillanatban, mikor a pedagógiai művészetben az emberi lélekhez, az emberi szívhez közel álló dolgokhoz kapcsolódunk, az ember egyben spirituálisát is kap, anélkül, hogy az méreggé válna benne.

Önök itt először is diagnózist kaptak: civilizációnkat rákos daganatok szövik át; megkapták hozzá a terápiát is, nos – ez a Waldorf-pedagógia. Ez a Waldorf-pedagógia, kedves barátaim, nem másképpen, hanem éppen az orvosi gondolkodás alapján épül fel, azon, ahogyan itt a kultúráról gondolkozunk. Egy speciális alkalmazását láthatjuk benne annak, amit itt néhány napja mondtam, hogy az ember alulról halad tulajdonképpen felfelé, a táplálkozásból a gyógyításon át a szellemi fejlődés felé; a pedagógiát pedig szellemire átfordított orvoslásnak tekinthetjük. Különösen éles ez a kép, ha a kultúra gyógyítását, a kultúrterápiát akarjuk megtalálni. A kultúrterápia éppenséggel a Waldorf-iskolai pedagógia formájában gondolható el.

Persze, képzelhető, hogy mit érez az, aki ezt az összefüggést nem csak átlátja, de megpróbálja a gyakorlatban fel is építeni a Waldorf-pedagógiát. Közben a közép-európai civilizációs rákosodás következményei, ahogyan azt Önök is látják, a gyakorlati Waldorf-pedagógiát igencsak veszélyeztetik, sőt, talán lehetetlenné is fogják tenni. Ne utasítsuk el magunktól az ilyen gondolatokat. Tegyük őket egyenesen impulzálóvá, hogy mindenütt, ahol ezt megtehetjük, együttműködhessünk kultúránk gyógyításán. Bár igaz, ma valóban sokszorosan így van ez: 1913-ban, a helsingforsi ciklusban, egy bizonyos szellemi felismerés alapján Woodrow Wilson alvilági, infernális jellegéről beszéltem, s közben ő a civilizációnak egyfajta e világi istenségévé vált. Ma az emberek, mert másképp már nem tehetnek, a dolgok továbbhaladása alapján kezdnek világosan látni. Ugyanígy történt a civilizáció rákos betegségéről annak idején mondottakkal is. Igen, így folytak ezek a dolgok annak idején, s ma sincsen ez másképpen a mi időnkre érvényes dolgokkal. Az emberek alszanak. Nekünk azonban illik felébrednünk. Az antropozófia magában hordja a kulturális ébredés minden impulzusát, igaz kulturális ébredését az embernek.

Ezt akartam elmondani Önöknek az előadások befejezéseként.