Barion Pixel

GA233

 

 

A világtörténelem szellemtudományos nézőpontból

 

9 előadás, 1923. dec. 24. – 1924. jan. 1., Dornach
Rudolf Steiner, 1923 (GA 233)

 

Tartalom:

 

Az emberiség lelki fejlődése az emlékezet fejlődése tekintetében. Ázsia ősi népeinek tudatszintje és fejlődésimpulzusa. Az egyiptomi-káldeai korszak. Gilgames és Enkidu. A hyberniai és epheszoszi misztériumok. Nagy Sándor és Arisztotelész. Az epheszoszi misztérium különleges helyzete. Az embernek a kozmosszal való összefüggésére vonatkozó tudás elveszítése. Az epheszoszi templom leégése és a Goetheanum épületének leégése.

 

Fejezetek:

1. A gondolat fejlődése az emberiségfejlődés folyamán

Dornach 1923. december 24

Karácsonyi összejövetelünknek ebben az esti órájában szeretnék a földi emberiségfejlődésről egy olyan áttekintést adni, ami elvezethet ahhoz, hogy a jelenkori embert bensőségesebb és intenzívebb módon ismerjük meg. Éppen korunkban, amikor – ha szabad így mondani – rendkívül jelentős előkészületek történnek az egész kultúr-emberiség számára, tulajdonképpen minden mélyen gondolkodó emberhez közel kell állnia annak, hogy felvesse a kérdést: milyen az emberi lélek jelenlegi összetétele, jelenlegi magatartása egy hosszú fejlődési időszak után? – Mert nem lehet letagadni, hogy a jelen csak úgy érthető meg, ha ezt a megértést abban keressük, amit a múltból előhoztunk.

Az ember azonban éppen a jelenkorban rendkívül elfogult az emberiség fejlődését illetően. Mindenekelőtt úgy képzeli, hogy az ember lelki-szellemi élete lényegében az egész történelmi időszak folyamán olyan volt, mint most. A tulajdonképpeni tudományos világ kétségkívül úgy képzeli, hogy a régi korokban az emberek gyerekesek voltak, mindenféle fantasztikumokban hittek, és hogy valójában tudományos értelemben csak a legutóbbi időkben lettek okosak. De ha a tulajdonképpeni tudományosságtól eltekintünk, akkor is úgy gondolják, hogy az az általános lelki állapot, amivel a mai ember rendelkezik, már megvolt a görögöknél is, és a keletieknél is. Még ha gondolnak is csekély módosulásokra a lelki életben, nagyjából így gondolják: a történelmi idők folyamán is lényegében minden olyan volt, mint ma. Úgy fogják fel, hogy a történelmi élet belefut a történelem előttibe, és ezt mondják: akkor az ember még semmit sem tudott helyesen. Aztán még tovább mennek a múltba: akkoriban az embernek még állati alakja volt. Ahogy tehát az ember visszamegy a történelemben, a lelki életet szinte változatlannak képzeli, majd a kép a ködbe vész, az ember állati tökéletlenségben, majomszerű lényként élt.

Nagyjából ez ma a szokásos elképzelés. Rendkívül nagy elfogultságon alapul, mert amikor egy ilyen elképzelést kialakítanak, egyáltalán nem azon fáradoznak, hogy felismerjék, milyen mélyenszántó különbség van a jelenkori ember lelki állapota és azé között, aki egy viszonylag még nem is olyan régi korban, mondjuk, a Krisztus utáni tizenegyedik, tizedik, kilencedik században élt. Vagy milyen különbség van egy mai ember és egy golgotai misztérium korabeli ember lelki állapota között, esetleg egy mai és egy régi görög emberé között. És ha a keleti világba megyünk vissza, amelynek bizonyos módon a görög civilizáció egyfajta gyarmata volt, egy késői gyarmata, akkor az ember olyan lelki állapotához jutunk, amely teljesen különbözött a mai ember lelki állapotától. Szeretném példákon, valóságos eseteken bemutatni, mennyire más volt az az ember, aki, mondjuk, tízezer évvel, vagy akár tizenötezer évvel ezelőtt élt Keleten, mint amilyen a görög volt, vagy amilyen a mai ember.

Állítsuk lelkiéletünket lelki szemeink elé. Nézzünk meg valamit lelkiéletünkből. Van valamilyen lelki élményünk. Ebből az élményből, amelyben érzékszerveinkkel vagy személyiségünkkel vettünk részt, kialakítunk egy eszmét, egy fogalmat, egy képzetet. Ezt a képzetet megőrizzük gondolkodásunkban, és egy bizonyos idő múlva gondolkodásunkból a tudatos lelkiéletben emlékként felbukkan. Ma vannak bizonyos emlékezeti élményeink, amelyek visszavezethetők esetleg tíz év előtt tapasztalt élményekre. És nagyon pontosan tudjuk, hogy tulajdonképpen mi ez. Valamit átéltünk tíz évvel ezelőtt. Mondjuk, meglátogattunk egy társaságot, kaptunk egy benyomást minden egyes emberről, arckifejezésükről, és így tovább. Átéltük, mit mondtak ezek az emberek nekünk, mit tettük velük közösen, és így tovább. Mindez ma képként felmerül bennünk. Ez belső lelki kép, ami az eseménytől kezdődően, esetleg tíz év óta bennünk él. És egy ilyen emlékezeti képet, amely egy élményt újra előhoz, nemcsak a tudomány, hanem az általános emberi érzület szerint is – amit ma még rendkívül gyengén élünk át, de azért jelen van – a fejben helyezünk el. Azt mondjuk: a fejben van az, ami emlékezetként egy élményben megjelenik.

Tegyünk most egy viszonylag nagy ugrást visszafelé az emberiség fejlődésében, és nézzük meg a keleti területeken élő népeket, akiknek a ma történetileg leírt kínaiak, indiaiak, és így tovább, tulajdonképpen utódaik. Tehát ténylegesen évezredekkel menjünk vissza. Ha ebből a régi korból megnézünk egy embert, nem úgy élt, hogy azt mondhatta volna: emlék van a fejemben valamiről, amit a külső életben tapasztaltam vagy tettem. – Ilyen emléke egyáltalán nem volt, ez nem létezett számára. Nem voltak olyan gondolatai, eszméi, amelyek fejét betöltötték. A mai ember felszínessége úgy véli: ma vannak eszméink, fogalmaink, képzeteink, és a történelmi időkben ez mindig így volt. Azonban nem így volt

Ha szellemi tekintettel elég messzire visszamegyünk, olyan embereket találunk, akiknek a fejében egyáltalán nem voltak eszmék, fogalmak vagy képzetek, akik nem élték át fejüknek ezt az absztrakt tartalmát, hanem bármennyire is groteszknek tűnik, az egész fejet átélték, egyszerűen érezték, érzékelték a fejet. Mai értelemben vett absztrakciókkal ezek az emberek nem rendelkeztek. Nem tudtak eszméket átélni a fejükben, de átélték saját fejüket, erre képesek voltak. És ahogy mi, amikor emlékezeti képeink vannak egy élményről, ezt az emlékezeti képet az élményre vonatkoztatjuk, tehát egyfajta viszony áll fenn az emlékezeti kép és a külső élmény között, úgy ezek az emberek fejük élményét a Földre, ez egész Földre vonatkoztatták. Azt mondták: a világban van a Föld, vagyok én és a fejem. És a fejem, amit vállaimon hordozok, kozmikus emlékezés a Földre. A Föld korábban megvolt, a fejem csak később. De hogy fejem van, ez emlékezés, kozmikus emlékezés a földi létre. A földi lét mindig itt van, de az emberi fej egész konfigurációja, egész alakja kapcsolatban van az egész Földdel.

Így érezte egy ilyen régi keleti ember saját fejében magának a Földbolygónak a lényét. Azt mondta: az istenek az általános kozmikus létből előhozták, megteremtették a Földet a maga természeti birodalmával, a Földet a folyókkal és hegyekkel. Én viszont a vállaimon hordozom a fejemet. Ez a fej hűséges képmása a Földnek. A benne keringő vérrel hűséges képmása a Földön átvonuló folyó- és tengeráramlatoknak. Ami a Földön hegyképződmény, az a fejemben is megismétlődik, mint agytekervény. Vállaimon a földi bolygó lényemnek megfelelő képmását hordozom. – Ahogy a modern ember emlékképét saját élményére vonatkoztatja, úgy vonatkoztatta a régi ember a maga fejét a Földbolygóra. Látjuk, hogy lényegesen más volt az ember belső szemléletmódja.

Most tovább megyünk. Amikor az ember a Föld környezetét megérzi, és szemléletében felfogja, akkor ez a környezet, a levegő, ami a Földet körülveszi, úgy tűnik számára, mint amit a Nap és annak melege és fénye áthat, és bizonyos értelemben azt mondhatja, hogy a Föld légkörében a Nap él. A Föld megnyílik a világmindenségnek, miközben a belőle kiáramló hatásokat a légkörnek átadja, és a Nap hatásait befogadja. Ebben a régi korban minden ember a Földnek azt a területét, amelyen éppen élt, különösen fontosnak, különösen lényegesnek érezte. És így azt mondhatjuk, hogy egy régi keleti ember a földfelszínnek egy bizonyos részét a maga részének érezte, lent a földet, fent a Naptól áthatott környezetet. A Föld többi része jobbra és balra, előre és hátra, beleolvadt az inkább általános környezetbe.

Amikor tehát egy régi keleti ember a földi talajon élt, akkor ezt a földi talajt a maga számára különösen fontosnak találta, a Föld többi területe kelet, dél és nyugat felé általában elmosódott volt számára. Nem nagyon érdekelte az a mód, ahogy a Föld a kozmikus térséghez kapcsolódik. Ezzel szemben az a talaj, ahol éppen élt, különösen fontos volt számára. Ahogy a Föld kifelé élt a világűr felé ezen a területen, az számára rendkívül fontos volt. Ahogy lélegzett ezen a sajátos talajon, azt különösen fontos élménynek érezte. Ma nem nagyon kérdezik meg az emberek: hogyan lélegzik az ember egy bizonyos talajon? Kedvező vagy kedvezőtlen légzési feltételek hatása alatt áll, de tudatában ez nem jelenik meg. Egy ilyen keleti embernek, éppen azáltal, ahogy lélegezhetett, mély élménye volt, és így volt azzal is, ami ezzel összefüggött, ahogy a Föld a világűrrel érintkezett.

Ami az egész Föld volt, azt az ember úgy érezte, mint ami a fejében él. A fejet erős csontfalak zárják le felülről, minden oldalról és hátulról. De van egy kijárat, egy bizonyos szabad nyílás lefelé, a mellkas felé (lásd a rajzot). A régi ember számára különös jelentősége volt, amikor úgy érezte, hogy a fej viszonylag szabadon nyitva van a mellkas felé. Mert az ember a fej belső összetételét a földiség képmásának érezte, a Földet kapcsolatba kellett hoznia fejével, és a környezetet, azt, ami a Föld fölött volt, azzal, ami benne lefelé irányult. A nyitottságot lefelé, a szív felé fordulás lehetőségét az ember úgy érezte, hogy hozzá van rendelve a környezethez, mint annak képét, hogy a Föld nyitott a kozmosz felé. És hatalmas élmény volt az ember számára, amikor ezt mondta: fejemben érzem az egész Földet, de ez a Föld nyitott a mellkasom felé, amely szívemet hordozza. És ami lejátszódik fejem és mellkasom, illetve szívem között, ez annak a képmása, ami életem útján történik a kozmoszban, a Nap felé forduló környezet irányában. – És fontos, alapvető élmény volt, amikor a régi ember ezt mondta: itt a fejemben a Föld él bennem, és ha mélyebbre megyek, akkor a Föld a Nap felé fordul (nyíl a rajzon), és a szívem a Nap képmása.

A régi korban ez felelt meg az ember érzelmi életének. Érzelmi életünk absztrakt, de semmit sem tudunk közvetlenül a szívünkről. Úgy hisszük, hogy az anatómia és a fiziológia útján tudunk róla valamit. De amit így tudunk, az nagyjából annyi, mint amit a szívről egy papírból készült másolat alapján tudunk. Olyan érzelmi élménye viszont, amilyen nekünk van a világról, nem volt a régi embernek. Neki szív-élménye volt. És ahogy mi az érzésünket a világra vonatkoztatjuk, amelyben élünk, ahogy azt érezzük, hogy valakit szeretünk, vagy ellenszenves számunkra, hogy ezt vagy azt a virágot szeretjük, ettől vagy attól idegenkedünk, ahogy érzésünket a világra vonatkoztatjuk, de egy olyan világra, amelyről azt mondhatjuk, hogy légnemű absztrakcióban jött létre a szilárd kozmoszból, úgy vonatkoztatta a régi keleti ember a maga szívét a kozmoszra, azaz arra, ami a Földtől a Nap környezetébe került.

Ma például, amikor járunk, azt mondjuk: menni akarok. Úgy tudjuk, hogy akaratunk él a tagjainkban. A régi keleti embernek lényegesen más élménye volt. Amit mi ma akaratnak nevezünk, azt nem ismerte. Csupán előítélet, amikor ma úgy véljük, hogy amit gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak nevezünk, az megvolt már a régi keleti népeknél is. Ez egyáltalán nem így volt. Voltak fejélményeik, amelyek Föld-élmények voltak, és voltak mellkas vagy szív-élményeik, amelyek a közvetlen környezetre vonatkoztak, egészen a Napig. A Nap a szív-élménynek felelt meg. Aztán nyújtózkodtak, kinyújtották tagjaikat, és lábuk és lábfejük, karjuk és kezük mozgatásában saját emberi mivoltukat érzékelték. Benne voltak ebben. De ebben a tagokban való bent-létben, belenyújtózásban nem a Föld környezetének a képét érezték, hanem közvetlenül a csillagvilággal való összefüggésük képét (lásd a előző ábrát). Fejemben a Föld képe van. Ami a fejben lefelé szabad a mellkas felé egészen a szívig, abban annak a képe van, ami a Föld környezetében él. Abban, amit karom és kezem, lábam és lábfejem erejeként érzek, a Földnek a távoli világűrben kint élő csillagokhoz való viszonya tükröződik.

Úgy, hogy az az ember, aki abban az ősi korban élményeiben azt fejezte ki, amit mi ma úgy mondanánk, hogy a teljes ember, nem azt mondta, hogy: járok. A szavakban sem volt ez meg. Azt sem mondta: leülök. Ha az ember a régi nyelvet ilyen finom tartalmak szerint vizsgálja, mindenütt azt találja, hogy azt a tényt, amit mi úgy jelölünk, hogy „én megyek”, a régi keleti ember így fejezte ki: Mars ösztönöz engem, Mars tevékeny bennem. – Az előrehaladás a Mars-impulzus megérzése volt a lábakban. Valaminek a megragadását, a kezekkel való érzékelést úgy fejezték ki, hogy ezt mondták: Vénusz működik bennem. Valaminek a megjelölését, a rámutatást, akkor is, ha egy durva ember egy másiknak azáltal akart valamit megmutatni, hogy megrúgta, mindenfajta rámutatást úgy fejeztek ki, hogy ezt mondták: Merkúr működik az emberben. A leülés Jupiter-tevékenység volt, és a lefekvést, akár pihenés volt, akár lustaságból eredt, úgy fejezték ki, hogy ezt mondták: az ember a Szaturnusz impulzusának adja át magát. Az ember tagjain keresztül tehát a kozmosz messzeségeiben érezte magát. Tudta, hogy ha a Földről kimegy a világ messzeségeibe, akkor annak környezetébe jut, a csillag-szférákba. Amikor az ember a fejétől lefelé halad, ugyanazt teszi saját lényén keresztül is. Feje útján benne van a Földben, mellkasa és szíve útján a környezetben, végtagjai útján pedig a kint van a csillagvilágban.

Bizonyos szempontból azt lehetne mondani: ó, mi szegény jelenkori emberek, az absztrakt gondolatok között élünk. Mit érnek ezek? Nagyon büszkék vagyunk rájuk, de a legokosabb gondolatok közepette elfelejtettük a fejünket. Fejünk tartalma sokkal gazdagabb a nagyon okos gondolatoknál. Egyetlen agytekervényünk – az anatómia és a fiziológia nem sokat tud az agytekervények csodálatos titkáról – nagyszerűbb, hatalmasabb, mint bárkinek a legzseniálisabb találmánya. És volt a Földön egy időszak, amikor az ember nemcsak gondolatainak volt tudatában, hanem fejének is, amikor úgy érezte a fejét, mint mondjuk egy négy-domborúlatú testet, a Föld fizikai hegyképződményeinek leképezését, amikor nemcsak valamilyen absztrakt tanításként fogta fel, hogy a szív a Nappal összefügg, hanem így érzett: ahogy a fejem viszonyul mellemhez és szívemhez, úgy viszonyul a Föld a Naphoz.

Ez volt az az időszak, amelyben az ember egész élete össze volt nőve a világmindenséggel, a kozmosszal. És ez az összeszövődöttség egész életében kifejeződött. Ugyanakkor éppen azáltal, hogy fejünk helyére szegényes gondolkodásunkat helyeztük, abba a helyzetbe kerültünk, hogy gondolati emlékezésünk van. Gondolati képeket alkotunk arról, amit átéltünk, fejünk absztrakt emlékezéseként. Ezt nem tudja megtenni az, akinek nincsenek gondolatai, csupán a fejét érzi. Nem tud emlékképeket létrehozni. Ezért az ősi Keletnek azokon a területein, ahol az emberek még tudatában voltak fejüknek, de nem voltak gondolataik és nem volt emlékezetük, olyasmit alakítottak ki, aminek a kialakítására ismét szükségünk van. Az embernek hosszú időn keresztül nem volt erre szüksége, és tulajdonképpen kicsit lelkiéletének slampossága, hogy ismét szüksége van rá. Amikor az ember abban az időben, amelyről beszélek, arra a területre jutott, ahol olyan emberek éltek, akik fejüknek, mellüknek, szívüknek, végtagjaiknak annyira tudatában voltak, ahogy ezt leírtam, akkor mindenütt azt lehetett látni, hogy valamilyen kis cöveket vertek a földbe, valamilyen jelzést tettek, valamilyen falat húztak fel. Az emberi élettereket, lakóterületeket mindenütt ismert jelek borították, mert nem volt gondolati emlékezésük. Ahol valami történt, oda bizonyos módon egy kis emlékjelet tettek, és amikor újra odamentek, ismét átélték az eseményt annál a jelzésnél, amit elhelyeztek. Az ember fejét illetően összenőtt a Földdel. És amikor az ember ma fejben megjegyez valamit – és ahogy mondtam, újra elkezdjük azt, hogy feljegyzéseket készítünk, nemcsak a fejünkben, hanem jegyzetfüzetekben és hasonlókban, ez csupán a lélek slampossága, de erre egyre inkább szükségünk van -, ezt azért teszi, mert a gondolatok, az eszmék már nincsenek jelen. Ezért mindent emlékeztető jelekkel kell ellátni. Az embernek ebből a természetszerű képességéből jött létre az emlékművek felállítása.

Mindaz, ami az emberiség fejlődéstörténetében megjelent, az emberi természet belső mivoltából származik. Csak becsületesen be kell vallanunk: az emlékművek tulajdonképpeni mélyebb okát a jelenlegi ember nem ismeri. Szokásból állít emlékműveket. Ezek az emlékművek azonban azoknak a jeleknek a maradványai, amelyeket akkor állítottak, amikor az embernek még nem volt olyan emlékezete, mint ma, amikor olyan helyekre utalt, ahol valamit átélt, jelet állított, és amikor újra odament, fejében feléledt az, ami valamilyen kapcsolatban állt a Földdel. A Földnek átadta azt, amit a fej átélt – ez volt az elv a régi időkben.

Azt lehet mondani: a régi Kelet olyan ősi korban élt, amelyet a helyhez kötött emlékezés korának lehet nevezni, amelyben tulajdonképpen minden emlékezetszerű azzal volt kapcsolatban, hogy a földre emlékeztető jeleket állítottak. Az emlékezet nem belül volt, hanem kívül, mindenütt emlékjelek, emlékkövek voltak. Emlékeztető jeleket állítottak a földre. Ez volt a helyhez kötött emlékezet, a helyhez kötött emlékezés.

Az ember szellemi fejlődése számára ma rendkívül jó, ha még valamit hozzákapcsol ehhez a nem az emberi bensőben található emlékezeti képességhez, hanem ahhoz a emlékező képességhez, amely tulajdonképpen az embernek a földi külvilággal való együttlétét fejezi ki. Például, amikor ezt mondja: nem akarok erre vagy arra emlékezni, hanem itt vagy ott elhelyezek egy jelet – vagy: bizonyos dolgokról csak az emlékjelek mértéke szerint akarok belső lelki érzéseket kifejleszteni. Szobám egyik sarkában egy madonnaképet akarok elhelyezni, és amikor ez a madonnakép lelkem előtt megjelenik, azt akarom átélni, amit lelkem a Madonna felé fordulásakor átélhet. Mert ez a finom kapcsolódás a szobában elhelyezett madonnaképhez megtalálható, ha kissé keletre megyünk. Nemcsak Oroszországban van ez így, hanem már mindenütt Közép-Európában is. És alapjában véve mindez a helyhez kötött emlékezés korának maradványa. Az emlékezés egy külső helyhez kötődik.

A következő fokozat az, amikor az ember a helyhez kötött emlékezésből eljut a ritmikus emlékezéshez. Az első tehát a helyhez kötött emlékezés, a második a ritmikus emlékezés. Az ember nem valamiféle tudatos ravaszságból, hanem saját belső világából fejlesztette ki ezt a szükségletet, hogy amikor valamit hallott, az úgy ismétlődött meg benne, hogy ritmus alakult ki. Amikor a tehenet hallotta – mú – akkor nemcsak mú-nak nevezte el, hanem múmú-nak, vagy akár esetleg a régi korban, mondjuk, múmúmú- nak. Vagyis, amit érzékelt, azt úgy egymásra halmozta, hogy ritmus jött létre. Némely szóképzésnél ezt észre lehet venni, például a kakukknál. Vagy akkor is, amikor a szóképzések nem egymásra következnek, látni lehet, hogy a gyerekeknél mennyire jelen van még a szükséglet, hogy ezeket az ismétléseket kialakítsa. Ez egy örökség abból az időből, amikor a ritmizált emlékezés létrejött, amikor az ember csak arra emlékezett, amit nem egyszerű módon ált át, amit ritmizálva, tehát ismétlésekben, ritmikus ismétlésben élt át. Így legalábbis a között, ami egymásra következett, hasonlóságnak kellett lennie. Az átélt dolognak ez a ritmizálása az utolsó maradványa annak a nagyfokú sóvárgásnak, hogy mindenütt ritmizáljanak, mert amit nem ritmizálnak ebben a második korszakban, ami a helyhez kötött emlékezés után következett, azt az ember nem tudta megtartani. És ebből a ritmizált emlékezetből alakult ki aztán tulajdonképpen az egész ősi versművészet, legalábbis a verses költészet. És csak a harmadik fokozatban alakult ki az, amit még ma is ismerünk, az időbeli emlékezés, ahol már nincs térbeli lég a külvilágban egy meghatározott emlékeztető pont, és ahol már nem utalunk a ritmusra, hanem amit az időben elhelyezünk, azt később újra előhívhatjuk. Ez a mi teljesen absztrakt emlékezetünk csak a harmadik fokozata az emlékezet fejlődésének.

És most vegyük szemügyre azt az időpontot, amikor az emberiség fejlődése folyamán a ritmikus emlékezés átalakult időbeli emlékezéssé, amikor először jelenik meg az, ami a modern ember nyomorúságos absztraktsága számára teljesen magától értetődő. Az időbeli emlékezet, amikor képekben hívjuk elő azt, amit előhívunk, amikor már nem úgy élünk át valamit, hogy félig vagy egészen tudattalan tevékenységben, ritmikus ismétlésben kell felébresztenünk magunkban, ha ismét elő akarjuk hozni. Ez az időpont, amikor a ritmikus emlékezet átalakult időbeli emlékezéssé, akkor következik be, amikor a régi Kelet Görögország irányában kezdett gyarmatosítani. Ezt a történelem úgy ábrázolja, hogy Ázsiából jövő népek Európában gyarmatokat alapítottak. Amit a görögök úgy beszélnek el, hogy Ázsiából vagy Egyiptomból jövő hősök görög területen telepedtek le, azt tulajdonképpen úgy kell érteni, hogy akkoriban azokból az országokból, ahol a ritmikus emlékezés élt, a nagy hősök kivándoroltak, és olyan környezetet kerestek, ahol a ritmikus emlékezés átalakulhatott időbeli emlékezéssé, időbeli emlékezetté.

Evvel megjelöltük a görögség felemelkedésének időpontját. Mert a görögség anyaországa keleten az a terület volt, ahol a ritmikus emlékezés kialakult. Ott élt a ritmus. És tulajdonképpen a régi Keletet csak akkor értjük meg helyesen, ha a ritmus birodalmáénak tekintjük. És ha a Paradicsomot olyan távolra helyezzük vissza, ahová a Biblia helyezi, akkor – ha azt Ázsiába helyezzük – olyan területként kell elképzelnünk, ahol a kozmoszból felhangzottak a tiszta ritmusok, és az emberekben újra felgyulladt az, ami az ő ritmikus emlékezete volt, ahol az ember a ritmusteremtő kozmoszban a ritmust átélő lényként élt.

A Bhagavad Gitában még meg lehet érezni valamit abból, ami egykor ebben a grandiózus ritmus-átélésben volt, meg lehet érezni a Véda-irodalomban és sok mindent a nyugat-ázsiai költészetből és írásokból, ha ezt a modern szót használhatjuk. Itt élt az egész Ázsiát magasztos tartalomként átható ritmus utóhatása, ami a Föld környezetének titkaként visszatükröződött az emberi mellkasban, az emberi szívben. Aztán még régebbi korokba jutunk, ahol a ritmikus emlékezet hátrafelé visszavezet a helyhez kötött emlékezethez, ahol az embernek még nem volt ritmikus emlékezése, és arra volt utalva, hogy az emlékjelek felállítása útján éljen át valamit. Ha nem voltak azon a helyen, nem volt szükségük rájuk, de ha odamentek, emlékezniük kellett. De nem ők emlékeztek, hanem a jelek, a Föld emlékezett. Ahogy a Föld az emberi fej képmásaként jelenik meg, úgy a földi emlékjelek a helyhez kötött emlékezés emberei számára a fejben ismét előhívták a képmást. Az ember teljesen a Földdel együtt élt, és emlékezete teljesen össze volt kötve a Földdel. Az evangélium emlékeztet erre, bár csak egyetlen helyen, amikor azt mondja, hogy Krisztus valamit beleírt a földbe.

Most egy olyan időpontot határoztunk meg, amelyben a helyhez kötött emlékezés átalakult ritmikus emlékezéssé. Ez az az időpont, amikor a régi Atlantisz hanyatlásakor az ottani népek nyugatról kelet felé, Ázsia felé vándoroltak. Mert ha Európából Ázsia felé megyünk, először a régi atlantiszi népek vándorlását látjuk Ázsiába – Atlantisz ma az Atlanti óceán fenekén van – aztán a kultúrák visszavándorlását ismét Európába.

Az atlantiszi népek Ázsiába való vándorlásánál jön létre az átmenet a helyhez kötött emlékezésből a ritmikus emlékezéshez, ami aztán az ázsiai szellemi életben teljesedett ki. Aztán a Görögország irányában való gyarmatosításkor létrejött az átmenet a ritmikus emlékezésből az időbeli emlékezéshez, amivel ma is rendelkezünk.

Az emlékezet kialakulása az atlantiszi katasztrófa és a görög civilizáció közötti egész időszak folyamán tart, és benne van mindabban, ami inkább legenda- és mondaszerűen hangzik felénk a régi Ázsiából, mintsem történelemként. Nem azáltal ismerjük meg az ember földi fejlődését, hogy mindenekelőtt a külső dolgokat vesszük szemügyre, hogy a külső dokumentumokat vizsgáljuk, hanem, hogy azt a fejlődést nézzük, ami az emberi belsőben megy végbe, azt hogy az emlékezőképesség hogyan fejlődött ki kívülről a belső irányában.

Mindnyájan tudjuk, mi a jelentősége az emlékezőképességnek a mai ember számára. Bizonyára hallottak már olyan emberekről, akik megbetegedés következtében elvesztették életük egy részletét, amire emlékezniük kellene. Valaki, akivel barátságban voltam, halála előtt borzasztó sorsot kellett, hogy elviseljen. Az történt vele, hogy egy nap elment hazulról, a pályaudvaron vett egy jegyet egy bizonyos állomásra, aztán amikor leszállt, újra vett egy jegyet. Mindaz, ami addig történt vele, mielőtt a jegyet megváltotta, kiesett az emlékezetéből. Minden okossága megmaradt, az értelme teljesen érintetlen volt, az emlékezete esett ki. És amikor az emlékezete visszatért, egy berlini hajléktalan otthonban találta magát. Megállapították, hogy a közbeeső időben fél Európát beutazta, anélkül, hogy ezt a élményt összekapcsolta volna korábbi élményeivel. Az emlékezés akkor jött elő ismét, miután teljesen ismeretlen módon ebbe a berlini hajléktalan szállásra megérkezett. Ez csak egyike a számos esetnek, amellyel az életben találkozhatunk, és amelyből láthatjuk, hogy a modern ember lelkiélete mennyire megsínyli, ha az emlékezés fonala születésünk után egy bizonyos időpontig nem marad megszakítatlan.

Azoknál, akiknél a helyhez kötött emlékezet kialakult, ez nem fordult elő. Egyáltalán nem volt ilyen emlékezési fonaluk. De lelkiéletükben olyan szerencsétlenekké váltak volna, mint mi, ha énünk kiesik, ha a maguk területén nem vették volna körül őket azok a gondolati jelek, amelyeket mindenhová elhelyeztek, és amelyek emlékeztették őket arra, amit átéltek, vagy amelyeket apjuk, nővérük, bátyjuk helyezett el, és amelyeket hasonló jellegűnek láttak saját jeleikhez, és a rokonaikhoz vezettek. Amit viszont belsőleg saját énünk feltételének érzünk, az számukra külsőséges dolog volt.

Csak azáltal tudjuk megérteni ennek az emberiség történelmi fejlődésében tett lelki változásnak a teljes jelentőségét, hogy ezt lelkünk elé idéztük. Azáltal, hogy ilyesmit megtárgyalunk, a történelem megvilágosodik. Ezért akartam egy sajátos példán bemutatni az emberiség lelki történetét az emlékezőképesség vonatkozásában. A következő napokban meg fogjuk látni, hogy a történelmi események hogyan mutatkoznak meg valódi alakjukban, amikor megvilágítjuk őket azzal a fénnyel, amelyet így az emberi lélek megismerése útján szerzünk.

2. A világ átélése a régi Keleten

Dornach, 1923. december 25.

A tegnapi előadásból kiderülhetett, hogyan kaphatunk az emberiség földi fejlődésének történelmi lefolyásáról helyes képet azáltal, hogy belehelyezkedünk azokba a különféle lelkiállapotokba, amelyek a különböző korszakokban alakultak ki. Megkíséreltem, hogy behatároljam a tulajdonképpeni régi keleti, az ázsiai fejlődést, utaltam arra az időpontra, amikor az atlantiszi népek utódai az atlantiszi katasztrófa után megtették útjukat nyugatról keletre, és aztán lassanként Európába, miután Ázsiát benépesítették. Ami aztán ezekkel a népekkel történt, az teljesen kedélyállapotuk hatására ment végbe, amely hozzászokott a ritmushoz. Kezdetben még annak utóhatása élt bennük, ami Atlantiszban volt meg: a helyhez kötött emlékezet. Ez aztán a keleti fejlődés folyamán átalakult ritmikus emlékezetté. És kimutattam azt is, hogy csak a görög fejlődéssel jelent meg az időbeli emlékezésre való áttérés.

Így a tulajdonképpeni ázsiai fejlődés – mert amit a történelem ábrázol, az már hanyatló állapot – egészen másfajta emberek fejlődése volt, mint akik a későbbi korokban éltek, és a külső történelmi események ezekben a régi korokban sokkal inkább attól függtek, ami az emberek kedélyvilágában élt. Ami ezekben a régi korokban az ember kedélyvilágában élt, az benne élt az egész emberben. Akkoriban nem ismerték azt az elkülönült lelki és gondolati életet, amiben ma élünk. Nem ismerték azt a gondolkodást, amely már nem érez semmiféle összefüggést az emberi fej belső folyamataival, és nem ismerték azt az absztrakt érzést, ami már nem tud a vérkeringéssel való összefüggéséről. Csak azt a gondolkodást ismerték, amely egyidejűleg belsőleg átélte a fej történéseit, és azt az érzést, amely a légzés és a vér ritmusát élte át. A egész embert szétválasztatlan egységként élték át.

Mindez azonban azzal volt kapcsolatban, hogy az ember a világhoz, a világmindenséghez, a kozmoszhoz és a kozmoszban lévő szellemiséghez és fizikaisághoz való viszonyát is másképpen élte át, mint később. A mai ember többé-kevésbé vidéken vagy városokban él. Erdők, folyók, hegyek veszik körül, vagy a városok falai. És hol van az tulajdonképpen, amiről, mint kozmikus- érzékfelettiről beszél? A modern ember úgy tudja, hogy ahol a kozmikus-érzékfelettit kell gondolnia, ott nincsenek szférák. Tulajdonképpen számára ott semmi felfogható, megfogható nincs, úgy értem, semmi lelkileg-szellemileg felfogható. A régi keleti fejlődés folyamán ez nem így volt, hanem valójában az a környezet, amit ma fizikai környezetként jelölünk meg, az egy szellemileg-fizikailag egységesnek elgondolt világ legalsó része volt. Az ember körül az volt, amit a három természeti világ tartalmazott, amit a folyók és hegyek tartalmaztak, de ugyanakkor ez szellemmel áthatott volt, ha szabad így mondanom, átáramlott rajta a szellem, szellemmel átszőtt volt. És az ember azt mondta: együtt élek a hegyekkel, a folyókkal, de együtt élek a hegyek és folyók elemi szellemeivel is. A fizikai világban élek, de ez a fizikai világ egy szellemi világ teste. A szellemi világ van körülöttem, a legalsóbb szellemi világ.

Itt volt lent az a birodalom, ami számunkra földivé vált. Az ember ebben élt. De képszerűen elképzelte (rajz a könyv 33. oldalán), hogy ahol ez a birodalom (fehér) felfelé megszűnik, ott egy másik kezdődik (sárga-piros), amelybe az alsó benyomul, aztán megint egy másik jön (kék), és végül a legmagasabb, ami még elérhető (narancs). És ha ezeket a birodalmakat az antropozófiai ismereteinknek megfelelően akarjuk elnevezni – a régi keleten más neveket használtak, de ez nem lényeges, úgy nevezzük meg őket, ahogy szoktuk akkor legfelül az első hierarchiát találjuk, a szeráfokat, kerubokat és trónokat, aztán a második hierarchiát, a küriotészeket, dünamiszokat és exuziákat, majd a harmadik hierarchiát, az archékat, arkangyalokat és angyalokat.

Ezután jött a negyedik birodalom, amelyben az emberek élnek, és ahol ma ismereteink szerint csak a természeti tárgyak és természeti folyamatok léteznek, és ahol a régi emberek még úgy érezték, hogy a természeti folyamatokat és a természet dolgait a víz és a föld elemi szellemei hatják át. Ez volt Ázsia (lásd a rajzot a könyv 33. oldalán). Ázsia jelentette a legalsóbb szellemi birodalmat, amelyben az ember emberként van jelen. Mindenesetre az a szokásos szemléletmód, amiben ma élünk, és amelyben az ember a szokásos tudatával rendelkezik, a régi keleti időkben nem volt meg. Teljesen értelmetlen dolog volna azt gondolni, hogy a régi keleti időkben az embereknek lehetősége volt arra, hogy valahol szellem nélküli anyagot feltételezzenek. Ahogy ma oxigénről és nitrogénről beszélünk, ilyesmire gondolni abban a régi korban teljes lehetetlenség lett volna. Az oxigén volt a szellemi, ami éltetőén és ösztönzően hatott a már elevenre, ami serkentette. A nitrogén, amiről ma úgy tudjuk, hogy az oxigénnel együtt a levegőt alkotja, az a szellemiség volt, ami a világot átszövi, és miközben az eleven szerves dolgokra hat, azokat képessé teszi arra, hogy a lelki tartalmat magukba fogadják. Így ismerték az oxigént és a nitrogént. És minden természeti folyamatot úgy ismertek, mint amelyek kapcsolatban állnak a szellemiséggel, mert egyáltalán nem olyan volt a szemléletmódjuk, mint ma az utca emberének. Egyeseknek megvolt ez, de ezek éppen a beavatottak voltak. A többi embernek a mindennapok számára olyan tudatállapota volt, ami hasonló volt egy félálom-állapothoz, de inkább olyan álomállapot volt, ami nálunk rendellenes állapotban fordul elő. Ez az álom vette körül az embert. Ebben az álom-állapotban közeledett a mezőkhöz, a fákhoz, a folyókhoz, a felhőkhöz, és ezen a módon látott mindent, ahogy ebben az álom-állapotban lehet.

Képzeljék el, mi történhet itt, például a mai emberrel. Az ember elszunnyad. Hirtelen álmában egy égő kályha kerül elébe. Ezt hallja: tűz van! Kint elhalad a tűzoltóság, hogy valahol egy tüzet eloltson. Mennyire különbözik az, amit szárazon az emberi értelem – ahogy mondjuk – és amit a mindennapi érzéki szemlélet ebből a tűzoltói működésből kihall, attól, amit az emberi álom képes színlelni. Ilyen álomba öltöztetve jelent meg mindaz, amit a régi keleti ember átélt. Minden képekké alakul át, ami kint a természet birodalmában végbement. És ezekben a képekben élte át az ember a víz, a föld, a levegő és a tűz elemi szellemeit. És az a fajta alvás, amikor az ember úgy fekszik, mint egy zsák, és semmit sem tud magáról, az akkori időkben nem létezett. Ez az alvás, ugye, ma létezik. Akkor azonban nem létezett, hanem az embernek alvás alatt is volt egy homályos tudata. Egyrészt pihentette testét, ahogy ezt ma nevezzük, másrészt a külső világ tevékenysége folytán működött benne a szellemiség. És ebben a működésben érzékelte a harmadik hierarchiát. Ázsiában a szokásos félálom-tudatban érzékeltek az emberek, azaz, az akkori mindennapi tudatban. A harmadik hierarchiát álomban érzékelték. És az alvásban még felmerült egy tompa tudat, de olyan tudat, amely a maga élményeit mélyen beleültette az emberi kedélyvilágba. Úgyhogy ezek a keleti népek ilyen mindennapi tudattal rendelkeztek, amelyben minden képekké, imaginációkká alakult. Ezek nem voltak olyan reálisak, mint a régebbi korokban, például az atlantiszi vagy a lemúriai, vagy akár a Hold-korszakban, de még mindenütt jelen voltak ennek a keleti fejlődésnek a folyamán.

Ezek az emberek tehát ilyen képek között éltek. Az alvás állapotában aztán az történt velük, amit ezekkel a szavakkal fejezhettek volna ki: elszunnyadunk a szokásos földi lét számára, majd belépünk az angyalok, arkangyalok és archék birodalmába, és közöttük élünk. A lélek megszabadul az organizmustól, és a magasabb hierarchiák lényei között él.

Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy amikor Ázsiában éltek, törpékkel, sellőkkel, tündérekkel és lidércekkel éltek együtt, vagyis a föld, a víz, a levegő és a tűz elemi szellemeivel. Az alvás állapotában, amelyben a test pihent, átélték a harmadik hierarchia lényeit, de ugyanakkor átélték a planetáris létet is, azt, hogy ami a bolygórendszerben él, az a Földhöz tartozik. Az alvástudat alatt azonban, amikor érzékelték a harmadik hierarchiát, egy egészen sajátos állapot jött létre, amelyben az alvó ezt érezte: egy teljesen idegen területre jutok. Valami megfog engem, és elvisz a földi létből. Ezt nem akkor érezték, amikor a harmadik hierarchiában éltek, hanem akkor, amikor ebbe a mélyebb alvó állapotba kerültek. Tulajdonképpen sohasem tudtak arról, hogy ez akkor történt, amikor a harmadik hierarchiával voltak együtt. Az egész emberi létbe azonban mélyen beleivódott az, amit itt átéltek a második hierarchiából. És ez felébredéskor benne volt az ember kedélyvilágában, aki így szólhatott: a magas szellemek kegyelmében részesültem, akik a planetáris lét felett élnek. Így beszéltek ezek az emberek arról a hierarchiáról, amelyhez az exuziák, a küriotészek és dünamiszok tartoznak. És ez, ahogy most elmondtam, a régi Ázsiában úgyszólván a mindennapi tudat alapja volt. Ezzel a kétféle tudatállapottal, az éber-alvó, illetve alvó-éber és az alvó tudattal, amelyben a harmadik hierarchia mintegy benne élt, mindenki már eleve rendelkezett. És néhányan, sajátos képességeik folytán egy mélyebb alvás állapotához is eljutottak, amelynél az emberi tudatra a második hierarchia lényei hatottak.

A misztériumok beavatottai egy további tudatállapothoz jutottak. Milyen volt ez? És igencsak meglepő, amikor arra a kérdésre, hogy milyen tudatállapotuk volt az akkori beavatottaknak, azt a választ kell adnunk, hogy az a tudatállapot volt ez, amivel ma nap, mint nap rendelkezünk. Ez nálunk a második, harmadik életévben természetes módon kifejlődik. A régi keleti ember ehhez természetes módon nem tudott eljutni, mesterségesen kellett kialakítania. Az éber-álmodó állapotból kellett létrehoznia. Amikor ebben az ébren álmodó állapotban volt, mindenütt képeket látott, amelyek többé-kevésbé szimbolikusan csak azt adták vissza, amit mi ma éles körvonalak között látunk, míg a beavatott eljutott odáig, hogy a dolgokat úgy lássa, ahogy a mai ember látja azokat mindennapi tudatával. És a beavatottak akkoriban eljutottak oda, hogy ezzel a kifejlesztett tudatukkal úgy tanuljanak, ahogy ma minden diák tanul az elemi iskolában. A különbség nem abban állt, hogy más volt a tartalom. Mindazonáltal azok a betűformák, amelyeket ma használunk, akkoriban nem voltak meg. Az írás olyan jelekből állt, amelyek belső összefüggésben álltak a világ dolgaival és folyamataival. De az írást és olvasást ebben a régi korban mindenütt csak a beavatottak tanulták, mert írni és olvasni az ember csak abban az értelmes tudatállapotban tud, amely ma természetes.

Ha tehát elképzelnénk, hogy valahol újra kialakulna ez a régi keleti világ, olyanfajta emberekkel, akik akkor éltek, és mi megjelennénk közöttük mai lelkűnkkel, akkor számukra beavatottak lennénk. A különbség nem a tartalomban van. Beavatottak lennénk, de az akkori emberek, amikor bennünket beavatottként ismernének fel, kiűznének bennünket az országból, mert tisztában lennének azzal, hogy az embernek beavatottként nem szabad a dolgokat úgy tudnia, ahogy a mai ember. Például – ez volt az akkori idők szemlélete, ezt ezzel a képpel jellemzem – az akkori emberek nézete szerint nem volt szabad írni, úgy, ahogy a mai ember írni tud. Ha belehelyezzük magunkat az akkori idők kedélyvilágába, és ott megjelenne egy ilyen ál-beavatott, azaz, egy a mai kornak megfelelően képzett ember, akkor az akkori idők embere ezt mondaná: ez írni tud, ez jeleket tesz a papírra, amelyek valamit jelentenek, és nincs tudatában annak, milyen végtelenül ördögi dolog az, hogy valaki ilyesmit tesz. Mert ezt csak az isteni világtudat megbízásából szabad tenni, ha az ember tudja: az Isten működik a kezekben, az ujjakban, az Isten működik a lélekben úgy, hogy a lélek ezekkel a betűformákkal fejezi ki magát.

A különbség tehát nem a tartalomban, hanem a dolog emberi felfogásában rejlik, ez olyasmi, ami a régi idők beavatottjait egészen mássá tette, mint amilyen a mai ember, aki tartalmilag ugyanazt tudja. Ha utánanéznek „A kereszténység, mint misztikus tény” című könyvemben, azt fogják találni, hogy mindjárt az elején utalok arra, hogy tulajdonképpen ebben rejlett a régi idők beavatásának a lényege. A világfejlődésben mindig úgy van, hogy ami egy későbbi korban természetes módon jelenik meg az emberben, azt egy korábbi időszakban csak beavatással lehetett elérni.

Amikor ilyesmit elmondok, megérezhető belőle az alapvető különbség a történelem előtti fejlődés régi keleti népeinek kedélyvilága, és a későbbi civilizációk embereinek felfogása között. Ez már egy másik emberiség volt, amely Ázsiát a legalsóbb égnek nevezte, és ezen az emberek saját országukat értették, a körülöttük lévő természetet. Tudták, hol van a legalsó ég. Hasonlítsák ezt össze a mai szemlélettel, mennyire nem tekinti a mai ember a legalsó égnek azt, ami körülveszi őt. A legtöbben azért nem tudják a legalsónak tekinteni, mert a felette lévőket sem ismerik.

Látjuk tehát, hogy ebben a régi korban a szellemi mélyen benne élt a természeti létben. És mégis ezeknek az embereknek mi itt a jelen korban végtelenül barbároknak tűnhetnénk, legalábbis sokan közülünk. Az akkori embernek borzasztóan barbár dolognak tűnt volna, ha valaki úgy írhatott volna, azzal az érzülettel, ahogy ma teszi. Ez számára rendkívül ördöginek tűnt volna. A jelenkori emberek többsége számára viszont egészen bizonyosan az tűnik barbár dolognak, ahogy itt Ázsiában magától értetődő volt, hogy egy nép, amely nyugatról kelet felé vonult, gyakran nagy kegyetlenséggel elfoglalt egy területet, ahol már laktak, az ott élőket leigázta és rabszolgává tette. Ez széles körben így volt a keleti történelem folyamán egész Ázsiában. Miközben ezek az emberek olyan magas fokú spirituális szemlélettel rendelkeztek, ahogy azt leírtam, külső történelmük során folytonosan idegen országokat foglaltak el, akiknek lakosságát leigázták. Ez bizonyára sok mai ember számára barbarizmusnak tűnik. És ha ma bármilyen hódító háború folyik, akik védelmezik, azoknak nem egészen jó a lelkiismeretük. Az akkori időkben a hódító háborúkat az emberek a legjobb lelkiismerettel folytatták, és úgy vélték, hogy ezek a hódítások Isten akaratából történnek. És ami aztán később Ázsia nagy részén, mint szabadságvágy elterjedt, az tulajdonképpen a civilizáció késői terméke. Ezzel szemben az ázsiai civilizáció korai terméke az országok folytonos meghódítása és a népek leigázása volt. Minél korábbra tekintünk vissza a történelem előtti időkben, annál inkább láthatjuk ezt a hódítást, amelynek már csak árnyéka az, amit Xerxész és a hozzá hasonló hadvezérek tettek.

Ezek a hódítások azonban egy meghatározott elven alapultak. Akkoriban az emberek abban a tudatállapotban voltak, amelyet ábrázoltam, az emberekhez és a világhoz való viszonyuk egészen más volt, mint ma. Bizonyos különbségek a Föld népességei között elvesztették fő jelentőségüket. Akkoriban egészen más jelleggel voltak jelen, mint ma. Ezért példaképpen lelkünk elé kell állítanunk valamit, ami gyakran reális volt.

Képzeljék el, hogy itt balra van az európai terület, itt jobbra az ázsiai. Egy hódító nép Észak-Ázsiából átjön (piros), elfoglal valamilyen területet Ázsiában és leigázza az ottani népeket (piros és sárga).

Mi történik itt tulajdonképpen? A legjellemzőbb esetekben, amelyek a tulajdonképpeni történelmi fejlődést folyamatban tartották, mindig az a nép lépett fel hódítóként, amely fiatal nép vagy fiatal faj volt – fiatal, tele ifjú erővel. Nos, mit jelent a jelenlegi földfejlődés emberei között fiatalnak lenni? Azt jelenti, hogy az ember életének minden pillanatában annyi halálerőt hordoz magában, hogy el tudja látni azokat a lelkierőket, amelyeknek szükségük van az ember elhaló folyamataira. Sarjadó, fejlődő életerők vannak bennünk, amelyek azonban nem tesznek megfontolttá bennünket, hanem éppen hogy ájulttá, öntudatlanná tesznek. A leépítő erőknek, a halálerőknek, amelyek állandóan bennünk működnek, és amelyeket az életerők mindig az alvás alatt győznek le, úgy hogy csak az élet végén gyűlnek össze annyira, hogy a halálhoz vezetnek, ezeknek a halálerőknek folytonosan bennünk kell lenniük. Ezek okozzák a megfontoltságot, a tudatot. Éppen ez a jelenlegi emberiség egyik jellegzetessége. Egy fiatal faj, egy fiatal nép szenvedett a túlzottan erős életerőitől. A hozzájuk tartozóknak szüntelenül az az érzésük: véremmel folyton testem falába ütközöm. Ezt nem tudom elviselni. Tudatom nem akarja, hogy megfontolt legyek. Fiatalságom miatt nem tudom teljes emberségemet kifejleszteni.

Mindazonáltal a hétköznapi ember nem beszélt így, a misztériumi beavatottak beszéltek így, akik ezt az egész történelmi folyamatot akkoriban vezették és irányították. Az ilyen népeknél túl sok volt az életerő, és kevés az, ami megfontoltságot adhatott. Ekkor kivonultak, meghódítottak egy területet, ahol egy idősebb nép élt, amely már valamilyen módon felvette magába a halálerőket, mert már hanyatlásnak indult, és leigázta ezt a népet. Nem volt szükség arra, hogy vérrokonság legyen a hódítók és azok között, akiket rabszolgává tettek. Ami öntudatlanul a lelkiségben lejátszódott a hódítók és a rabszolgává tett emberek között, az fiatalítóan hatott, és a megfontoltság irányában működött. És a hódítónak, aki megalapította a maga otthonát, és ott rabszolgái voltak, csak arra volt szüksége, hogy befolyásolják a tudatát. Arra volt csak szüksége, hogy értelmét, gondolkodását ezekre a rabszolgákra irányítsa, és hogy úgy mondjam, letompult az ájultság iránti sóvárgás a lelkében, és tudatosság, megfontoltság lépett a helyére.

Amit ma individuális emberként el kell érnünk, azt annak idején a többi emberrel való együttélés útján érték el. Arra volt szükségük, hogy legyen közöttük egy nép, amely több halálerőt hordozott magában, mint amelyik uralkodóként lépett fel, de fiatal volt, nem volt a teljes megfontoltság birtokában. Amely felküzdötte magát ahhoz, amire emberként szüksége volt, azáltal, hogy legyőzött egy másik népet. Így tehát ezek a gyakran olyan borzalmás, mai szemmel barbárnak tűnő régi keleti küzdelmek az emberiségfejlődés impulzusát szolgálták. Meg kellett, hogy történjenek. Az emberiség nem tudott volna fejlődni a Földön, ha ezek a ma barbárnak tűnő borzalmas harcok és háborúk nem történtek volna meg.

A misztériumok beavatottjai már úgy látták a világot, ahogy ma látjuk, csak más lelki felfogással, más érzülettel. Amit éles körvonalakban láttak, úgy, ahogy mi ma az érzéki észleléskor éles kontúrokkal látjuk a dolgokat, az számukra mindenütt olyasmi volt, ami az istenektől származott, és ilyen volt az emberi tudat is. Mert hogyan jelent meg ez az akkori beavatott számára?

Itt volt, mondjuk, például a villám. Vegyünk egy jól áttekinthető képet. A mai ember ezt úgy látja, ahogy az ember egy villámot lát. A régi ember ezt nem látta. Itt eleven szellemi lényeket látott mozogni, és a villám éles körvonalai teljesen eltűntek. Ez egy tömeges mozgás volt, szellemi lények egyfajta serege, akik a világűrben előrenyomultak. A villámot magát nem látta. Egy szellemi vonulatot látott a világűrben lebegni. A beavatott is látta ezt a tömeges vonulatot, ahogy a többi ember, de kifejlesztett egy olyan látást, amellyel – miközben a tömeges vonulat fokozatosan elhomályosult, majd eltűnt – látta a villámot kialakulni, abban a formában, ahogy ma látjuk. Hogy a természetet úgy lássák, ahogy ma mi látjuk, csak a beavatás útján lehetett elérni. De hogyan érzékelték ezt? Egyáltalán nem olyan közömbösen, ahogy a mai megismerést, vagy a valóságot érzékeljük. Mindezt morális tartalommal érezték. És ha azt nézzük, ami a tanítványokkal a misztériumokban történt, akkor a következőket kell mondanunk: a természet olyan szemleletéhez vezették el őket, amely aztán később természetes, mindenki által megközelíthető lett. Egyesek csak kemény belső megpróbáltatások és próbatételek útján juthattak el ehhez a természetszemlélethez. Aztán viszont teljes természetességgel alakult ki bennük ez az érzés: itt van az ember a maga mindennapi tudatával. Látja az elemi lények tömeges vonulását a levegőben. Azáltal azonban, hogy ilyen szemlélete van, mentesül az emberi szabad akarattól. Teljesen átadja magát az isteni-szellemi világnak. – Mert ebben az éber álmodásban az akarat nem élt szabadon, hanem úgy, hogy az emberbe beleáradt az isteni akarat. És a beavatott, aki a villámot látta kialakulni ebből az imaginációból, úgy érezte ezt, ahogy beavatójától megtanulta: olyan embernek kell lennem, aki a világban az istenek nélkül mozoghat, akinek számára az istenek a világ tartalmát kivetítik a bizonytalanságba. Ez volt a beavatottak számára az, amit éles körvonalakban láttak, az istenek által kivetett világtartalom, amelyhez a beavatott úgy közeledett, hogy függetlenné vált az istenektől.

Érthető, hogy ez elviselhetetlen állapot lett volna, ha nem lett volna valami, ami kiegyenlíti. De volt. Mert míg a beavatott egyrészt megtanulta, hogy úgy élje át Ázsiát, mint amit elhagytak az istenek és szellem nélkülivé vált, másrészt megismerkedett egy mélyebb tudatállapottal, mint az volt, amely a második hierarchiáig terjedt. Megismerkedett a maga istenektől megfosztott világában a szeráfok, kerubok, trónok világával.

Az ázsiai fejlődés egy bizonyos időszakában, nagyjából a közepén – az időszakokról majd még pontosabban beszélünk – olyan volt a beavatottak tudatállapota, hogy kiterjedt a Földre, és a földi birodalmakat nagyjából már úgy látták, mint a modern ember, de ezt tulajdonképpen tagjaikban érezték. Tagjaikat szabadnak érezték az istenektől az istenek nélküli földi országban. Ugyanakkor ezeken az istenek nélküli vidékeken találkoztak a szeráfok, kerubok és trónok magas szellemeivel. Beavatottként az emberek nemcsak azokkal a szürkészöld szellemi lényekkel ismerkedtek meg, amelyek az erdők és a fák képeit jelentették, hanem megismerkedtek a szellem nélküli erdővel is, de megkapták a kiegyenlítést, azt hogy az erdőben találkoztak azokkal, akik az első hierarchiához tartoztak, a szeráfok, kerubok és trónok birodalmának bizonyos lényeivel.

Mindez, mint szociális konfiguráció, éppen a régi Kelet történelmi létének lényege. És a további fejlődés hajtóerői azok, amelyek a kiegyenlítést keresik a fiatal és az idős fajok között, úgy hogy a fiatal fajok a régiek mellett éretté válhatnak, éppen az alávetett lelkek mellett válhatnak éretté. És ha Ázsia mélyére tekintünk, mindenütt megtaláljuk ezt, hogy a fiatal fajok, amelyek önmaguktól nem válhatnak megfontoltakká, a megfontoltságot a hódításban keresik. Ha viszont tekintetünket Ázsiából Görögországra irányítjuk, azt találjuk, hogy ott más volt a helyzet. Görögországban a görög fejlődés legnagyszerűbb időszakában is már egy olyan nép volt jelen, amely megértette az öregedést, de nem értette meg, hogy az öregedést teljes szellemiséggel hassa át. Gyakran felhívtam már a figyelmet a görögöknek erre a jellegzetes kijelentésére: inkább legyek koldus a fenti világban, mint király az árnyak birodalmában. – A külső halállal és a halállal az emberben a görögök nem tudtak eligazodni. Másrészt ezt a halált magukban hordozták. Ezért a görögöknél nem volt vágyódás a megfontoltság iránt, ami impulzusként meglett volna bennük, de féltek a haláltól. Ezt a haláltól való félelmet a fiatal keleti népek nem érezték, mert amikor az emberek, mint fajok, a halált nem a megfelelő módon tudták átélni, hódítani mentek.

Az a belső konfliktus azonban, amit a görögök a halállal átéltek, a belső emberi impulzusként ahhoz vezetett, amit úgy ismerünk, mint a trójai háborút. A görögöknek nem volt szükségük arra, hogy a halált egy idegen népnél keressék, hogy a megfontoltsághoz eljussanak, szükségük volt azonban arra, amit a halálnál éreztek, a halál belső élettel teli titkára. És ez vezetett a konfliktushoz a görögök és azok között az emberek között, akiktől a görögök Ázsiában származtak. A trójai háború a félelem háborúja volt. Látjuk, hogyan állnak szemben egymással a trójai háborúban a kis-ázsiai papi kultúra képviselői, és a görögök, akik már magukban érezték a halált, de nem tudtak vele mit kezdeni. A többi keleti nép, amely hódítani ment, akarta a halált, ami nem volt meg benne. A görögökben benne volt a halál, de nem tudtak vele mit kezdeni. Ezért egy egészen másfajta hatásra volt szükségük, hogy a halállal valamit kezdeni tudjanak. Achilles, Agamemnon és a többiek magukban hordozták a halált, de nem tudtak vele mit kezdeni. Ázsia felé tekintettek. És odaát Ázsiában egy olyan nép élt, amely a fordított helyzetben volt, amely egy ellentétes lelkiállapot közvetlen benyomása alatt szenvedett. Odaát olyan emberek voltak, akik nem érezték a halált olyan intenzív módon, mint a görögök, olyasminek érezték, ami alapjában véve szembeszáll az élettel.

Tulajdonképpen Homérosz csodálatos módon fejezte ki ezt. Mindenütt, ahol a trójaiak szemben álltak a görögökkel – nézzék meg Hektor és Achilles jellegzetes alakját – mindenütt megvolt ez az ellentét. És ebben az ellentétben fejeződött ki az, ami Európa és Ázsia hatására történt. Ebben a régi korban Ázsiában életfölösleg volt a halállal szemben, vágyódtak a halálra. Európában a görögök területén a halál volt túlsúlyban az emberben, amivel nem tudtak mit kezdeni. Így Európa és Ázsia kétféle szempontból állt szemben egymással: egyrészt a ritmikus emlékezésből az időbeli emlékezésbe való átmenet tekintetében, másrészt abban, hogy egészen másképpen élték át a halált az emberi szervezetben.

Erről az ellentétről, amire a mai előadás végén csak utalni tudtam, holnap pontosabban fogunk beszélni, hogy mélyebben megismerkedjünk az emberiségfejlődésben jelentkező folyamatokkal, amelyek Ázsiából átvezetnek Európába, és amelyek megértése nélkül alapjában véve az emberiség jelenlegi fejlődése sem érthető.

3. Gilgames és Enkidu. Az efezusi misztériumok

Dornach, 1923. december 26.

Tizenhárom évvel ezelőtt Stuttgartban majdnem ugyanezen a napon tartottam egy előadássorozatot karácsony és újév között, amelyen ugyanerről a témáról beszéltem, mint ebben a ciklusban. Csak a szempontot változtattam meg.

A két bevezető előadásban azzal foglalkoztunk, hogy lelkünk elé állítsuk és megpróbáljuk megérteni, milyen alaposan megváltozott az emberiség lelki- és kedélyvilága a történelmi fejlődés folyamán, és különösen a történelem előtti időkben. Ehhez mindössze arra volt szükségünk, hogy legalább néhány ezer évvel visszamenjünk. Tudjuk, hogy ami az atlantiszi katasztrófa után végbement, abban szellemtudományos szempontból a legfontosabbnak a történelmi és a történelem előtti kor közötti összefüggést tartjuk, azt az időszakot, amelyet szokás szerint a Föld eljegesedésének, az újabb jégkorszaknak neveznek. Akkoriban zajlott le az atlantiszi kontinens hanyatlásának utolsó időszaka, amely ma az Atlanti óceán fenekén helyezkedik el. És az atlantiszi katasztrófa után – ahogy ezt már többször elmondtuk – egészen korunkig, öt nagy kultúrkör szak következett egymásra, amelyek közül az első a történelmi hagyomány számára teljesen kiesik. Mert amit odaát Keleten az írásbeliség megőrzött – ez vonatkozik a nagyszerű védákra és a mélyenszántó védanta filozófiára is – az csak utóhangja annak, amit akkor írunk le, amikor azokat a kultúrkorszakokat akarjuk ábrázolni, amelyeket ó-indiainak, illetve ős-perzsának neveztem.

Nos, ma nem akarunk eddig visszamenni, hanem azt az időszakot akarjuk szemügyre venni, amit úgy szoktam megjelölni, mint egyiptomi-káldeai kultúrkorszakot, és ami a görög-latin kort megelőzte. Azt kell figyelembe vennünk, hogy az atlantiszi katasztrófa és a görög korszak közötti időszakban az emlékezőképesség, az emberi emlékezeti erő vonatkozásában, és az emberi együttélés tekintetében nagy változások mentek végbe. Olyan emlékezet, amellyel ma rendelkezünk, hogy valamit az időben visszafelé meg tudunk jeleníteni, ilyen időbeli emlékezés nem volt ebben az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakban, hanem olyan emlékezet volt, amely a ritmikus átéléssel volt kapcsolatban, ahogy ezt elmondtam. És ez abból származott, ami az atlantiszi korszak folyamán különösen erős volt, a helyhez kötött gondolkodásból, amikor az ember csak a jelen tudatát hordozta magában, amikor minden lehetséges dologról, amit a külvilágban talált, vagy ott maga helyezett el, emlékeztető jelei voltak, amelyek révén nemcsak saját személyének, hanem az egész emberiségnek a múltjával kapcsolatba került.

Nemcsak azok voltak azonban emlékeztető jelek, amelyeket közvetlenül a Földön helyeztek el, hanem a régi korokban ezek voltak az égi konstellációk is, különösen a bolygóállások, amelyekből az emberek ismétlésekkel vagy váltakozó ismétlésekkel felismerték, hogyan álltak a dolgok a korábbi időkben. Úgy hogy a régi emberiség külső helyhez kötött emlékezetének kialakításában ég és Föld együttműködött.

Ez a régebbi emberiség azonban a maga egész emberi mivoltában más jellegű volt, mint a későbbi, vagy akár a mai ember. Korunk emberisége annyira észrevétlenül hordozza fizikai testében, éber állapotában az ént és az asztráltestet, hogy a legtöbb ember tulajdonképpen észre sem veszi, hogy ez a fizikai test, mint önmagánál sokkal jelentőségteljesebb szervezet, az étertest mellett az asztráltestet és az ént is magában hordja. Ismerjük ezeket az összefüggéseket. A régebbi emberiség azonban saját énjének helyzetét egészen máshogyan érezte. Ilyen emberiséghez jutunk, ha az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakba, az egyiptomi-káldeai korszakba tekintünk vissza. Az ember akkor a legnagyobb mértékben szellemként és lélekként élte át önmagát fizikai és étertestén kívül, akkor is, amikor éber volt. Tudott különbséget tenni: ez szellemként és lélekként van bennem, amit énnek és asztráltestnek nevezünk, és ez össze van kapcsolva fizikai és étertestemmel. – Az ember ezzel a kettősséggel élt a világban. Fizikai testét és étertestét nem nevezte énnek, énnek elsősorban szellemét és lelkét nevezte, azt, ami szellemi volt, és ami lefelé bizonyos módon összefüggésben állt, de számára észrevehető összefüggésben állt fizikai és étertestével. És ebben a szellemi-lelkiben, ebben az énben és asztráltestben érezte az isteni-szellemi lények működését, úgy ahogy a mai ember érzi, hogy fizikai testében a természeti szubsztanciák működnek.

Ebben a fizikai testben úgy érzett az ember, hogy tudta, a táplálékkal és a légzéssel a külső természeti birodalmak szubsztanciáit veszi magához. Ezek korábban kívül voltak, most benne vannak. Úgy hatnak, hogy keresztülmennek rajta, és alkotórészeivé válnak. Akkoriban az ember, aki érezte, hogy szellemi-lelkisége bizonyos módon elválik fizikai-éteriségétől, tudta, hogy angyalok és arkangyalok egészen a legmagasabb hierarchiákig mint szellemi szubsztanciák áthatják saját szellemi-lelkiségét, és – ha szabad így kifejeznem magam – alkotó részeivé válnak. Úgy hogy az ember életének minden pillanatában mondhatta: az istenek bennem élnek. – És énjét nem úgy fogta fel, mint ami alulról, fizikai és éteri szubsztanciákból épült fel, hanem mint amit felülről, a hierarchiák jóindulatából kapott. És fizikai-éteriségét úgy fogta fel, mint valami terhet, mint egy járművet, mint olyasmit, ami élete folyamán kocsiként szolgálja, hogy a fizikai világban közlekedni tudjon. Ha ezt a megfelelő módon nem állítjuk lelki szemeink elé, az emberiségfejlődés történelmi menetét nem tudjuk megérteni.

Ezt a történelmi menetet különböző jellegzetes példák útján figyelemmel kísértük. Ma bizonyos módon egy fonalat akarunk követni, egy olyan fonalat, amelyet tizenhárom évvel ezelőtt már érintettem, amikor összekapcsoltam azzal a történelmi-mondái dokumentummal, amely annak a fejlődésnek a legrégebbi szakaszát ábrázolja, amelyről beszélni akarok, nevezetesen a Gilgames-eposszal. A Gilgames-eposz azonban részben mondaszerű, és azt a folyamatot, amelyet tizenhárom évvel ezelőtt elmondtam, ma úgy szeretném ábrázolni, ahogy a szellemi szemléletből közvetlenül következik.

Egy elő-ázsiai városról van szó – a Gilgames-eposz Uruk-nak nevezi – és a hódítók egyikéről, akikről tegnap beszéltem, akik abból a lelki és szociális emberiség-felfogásból jöttek létre, amit tegnap jellemeztem. Az eposz szerint Gilgamesnek hívják. Egy olyan személyiséggel van tehát dolgunk, aki abban a korban, amelyről beszélünk, úgy volt megalkotva, ahogy jellemeztem, és a korábbi időkből még számos régi sajátosságot megőrzött. De amilyen világos volt a személyiség számára abban a korban, hogy ő bizonyos módon olyan, aki az istenek által befolyásolt szellemi-lelki és földi-kozmikus szubsztanciákból álló fizikai éteri között él, amelyben fizikai és éteri szubsztanciák működnek, annyira tény volt az is, hogy abban a korban, amelyben ez a személyiség élt, akikről a Gilgames-eposz beszél, éppen a jellegzetes, a reprezentatív alakok az emberiségfejlődésnek már egy későbbi korszakában való átmeneti időszakában álltak. Ez az átmenet abban állt, hogy az én-tudat, amely viszonylag röviddel ezelőtt a szellemi-lelkinél felül volt, ha szabad így kifejeznem magam, leereszkedett a testi-éteribe. Így tehát Gilgames éppen azok között volt, akiknél elkezdődött, hogy ne arra a szellemi-lelkire mondjanak ént, amelyben az isteneket érezték, hanem arra, ami bennük földi-éteri volt. Ez volt az új lelkiállapot.

Abban a személyiségben azonban, akinek ilyen lett a lelkiállapota, és akiről elmondhatjuk, hogy énje, mint tudatos én, lehúzódott a szellemi-lelkiből a testi-éteribe, ebben a személyiségben még voltak régi szokások. Ilyen régi szokás volt, hogy csak emlékezetszerűen élje át azt, amit a ritmusban átélt, és volt benne egy belső megérzés, hogy meg kell ismerkednie a halál erőivel, mert tulajdonképpen csak a halál erői adják meg azt, ami az embernek megfontoltságot hoz. Nos, éppen azáltal, hogy ebben a Gilgames- személyiségben olyan lélekkel van dolgunk, amely annak idején már számos földi inkarnáción volt túl, de az emberi létnek-ahogy mondtam – egy új formájába lépett be, ezáltal volt ez a személyiség, mondhatnám, egy olyan fizikai létben, amely egyfajta bizonytalanságot hordozott magában. Megkezdődött, hogy a hódítások és a ritmikus emlékezés jogosultsága már ne csak legyen érvényes a Földön. Így ennek a személyiségnek az élményei egy átmeneti korszak élményei voltak.

Ezért történt, hogy amikor ez a személyiség a régi szokások szerint azt a várost, amelyet a Gilgames-eposz Uruk-nak nevez, hódítás útján elfoglalta, ellentétbe került ezzel a várossal. Nem látták ott szívesen, idegennek érezték, s minthogy egyedül maradt azokkal a nehézségekkel, amelyek a városban adódtak, nem tudott eligazodni. Ekkor, mivel sorsa ehhez vezette, talált egy másik személyiséget – a Gilgames-eposz Enkidii-nak nevezi – aki viszonylag későn szállt alá a Földre abból a planetáris létből, ahol a földi emberiség egy bizonyos ideig tartózkodott, abban az értelemben, ahogy ezt „A szellemtudomány körvonalai44 című könyvemben leírtam. Tudjuk, hogy az atlantiszi idők folyamán fokozatosan szálltak le a lelkek – egyesek korábban, mások későbben – miután a földfejlődés egy igen korai időszakában a Földről a kozmoszba, különböző bolygókra vezették őket.

Gilgamesben olyan személyiséggel, olyan individualitással van dolgunk, aki viszonylag korán jött újra vissza a Földre, tehát abban a korban, amelyről beszélek, már számos földi inkarnációt élt át. A másik személyiségnél, aki szintén ebbe a városba vonult be, olyasvalakivel állunk szemben, aki viszonylag hosszú időt töltött a planetáris létben, és csak később szállt le a Földre. Ez egy másik szempont, mint ami szerint tizenhárom évvel ezelőtt a stuttgarti előadásokat tartottam a történelemről.

Ez a másik személyiség bensőséges barátságba került Gilgamessel, és együtt valóban tartós szociális állapotokat tudtak teremteni az elő-ázsiai Uruk városában. Ez azáltal volt lehetséges, hogy ez a két személyiség viszonylag sokat megőrzött abból a tudásból, ami a kevés földi inkarnáció útján még megmaradt a Földön kívüli kozmikus tartózkodásból. Ahogy akkoriban Stuttgartban elmondtam, ezeknél a személyiségeknél még jelen volt egyfajta tisztánlátás és szellemi megismerés. És annak egy- beáramlásából, ami az egyik személyiségnél a régi hódítási szokásokból és a ritmikus emlékezésből jelen volt, a másik személyiségnél pedig a világ titkaiba való belelátásból származott, ahogy ez a régi időkben általában megvolt, létrejött ebben az elő-ázsiai városban a szociális rend felépítése. Szabadság költözött a városba, a lakosok boldogok voltak, és minden rendben zajlott volna le, ha egy bizonyos esemény nem lép közbe, ami a tények lefolyásának egy egészen más irányt adott.

Ebben a városban volt egy misztériumhely, egy istennő misztériuma, és ez a világ rendkívül sok titkát őrizte. Az akkori kor értelmében azonban egyfajta, hogy úgy mondjam, szintetikus misztérium volt, azaz Ázsia különböző misztérium-kinyilatkoztatásait gyűjtötte egybe. És a különböző misztériumi tartalmakat a különböző korokban váltogatva, átalakított formában ápolták és tanították. Ezt az a személyiség, akit az eposz Gilgames néven említ, nem értette meg, megvádolta a misztériumhelyet, hogy ellentmondásos tanításokat közöl. És azáltal, hogy a misztériumot mértékadó helyről – mert mindkét személyiség, akiről beszélek, tulajdonképpen az egész város számára biztosította a rendet és a közigazgatást – azáltal, hogy ilyen jelentős helyről megvádolták, nehézségek keletkeztek, amelyek végül oda vezettek, hogy a misztérium papjai azokhoz a hatalmakhoz fordultak, akikhez a régi misztériumokban fordulni lehetett. Ma nem lehet csodálkozni azon, hogy a régi misztériumokban a magasabb hierarchiák szellemi lényeihez lehetett fordulni, mivel tegnap ezt mondtam: Ázsia a régi keleti időkben tulajdonképpen az ég legalsó része volt, és ebben a legalsó égben tudtak a jelen lévő isteni-szellemi lényekről, és érintkeztek velük. Ezt az érintkezést elsősorban a misztériumokban ápolták. Az Istár-misztériumok papsága így fordult azokhoz a szellemi hatalmakhoz, akikhez mindig is fordultak, amikor felvilágosítást akartak, és így történt meg, hogy ezek a szellemi hatalmak egy bizonyos büntetést szabtak ki a városra.

Ezt úgy fejezték ki, hogy ezt mondták: ami tulajdonképpen magasabb szellemi erő, az Urukban állati hatalomként, kísértet- szerű állati hatalomként működik. A lakosokat mindenféle fizikai betegségek támadták meg, de lelki zavarok is. És ennek az lett a következménye, hogy Enkidu, aki Gilgames pártjára állt, e nehézségek következtében meghalt, de tulajdonképpen a másik személyiség földi missziójának folytatása érdekében halála után is szellemileg vele maradt. Úgyhogy ennek a személyiségnek a későbbi életszakaszát, későbbi fejlődését úgy kell felfognunk, hogy továbbra is együttműködés volt a két személyiség között, de úgy, hogy a következő időkben Enkidu sugalmazó, megvilágosító jelleggel állt Gilgames mellett. Gilgames tehát a továbbiakban nem a saját akaratából cselekedett, hanem mindkettőjük akaratából, a két akarat mintegy egymásba áramlott.

Ezzel megint valami olyasmit mondtam el, ami ebben a régi korban egy lehetőség volt. Az emberi kedélyvilág nem volt annyira egyértelmű ebben a korban, mint ma, ezért a szabadság élménye sem volt annyira egyértelmű. Így vagy az történt, hogy egy szellemi lény, aki még sohasem testesült meg a Földön, hatni tudott egy földi személyiség akarata útján, vagy – ahogy ez Gilgames esetében volt – egy olyan személyiség, aki már átment a halálon, és halál utáni életét élte, egy földi személyiség akarata útján cselekedett. Így történt ez Gilgamesnél. És abból, ami ezen a módon a két akarat összefolyásából történt, Gilgamesben mindenekelőtt egy viszonylag tiszta ismeret alakult ki arról, hogy tulajdonképpen milyen történelmi helyzetben van. Éppen az őt inspiráló szellem hatására lassanként megtudta, hogy az én leereszkedett a halandó fizikai testbe és az étertestbe, és a halhatatlanság problémája erőteljesen szerepet kezdett játszani az életében. Minden vágyódása arra irányult, hogy a halhatatlanság problémája mögé lásson. A misztériumok, amelyek azt őrizték, amit a halhatatlanságról abban a korban mondani lehetett, Gilgames számára zárva voltak. A misztériumok még a hagyományokat őrizték, és a hagyományokból még a meglévő eleven ismeretek nagy részére vonatkozóan is az hatott, ami az atlantiszi korban volt az ősi bölcsesség a Földön.

Ennek az ősi bölcsességnek a hordozói azonban, akik valamikor szellemi lényekként a Földön vándoroltak, régen visszahúzódtak, és a Holdon kozmikus telepet hoztak létre. Mert teljesen gyerekes dolog azt gondolni, hogy a Hold olyan merev, kiszáradt test, ahogy a mai fizika leírja. A Hold mindenekelőtt azoknak a szellemi lényeknek a tartózkodási helye, akik a földi emberiség első nagy tanítói voltak, számunkra valamikor az ősi bölcsességet nyújtották, és akik nem sokkal azután, hogy a Hold, mint fizikai égitest a Földet elhagyta, és elfoglalta saját helyét a bolygórendszerben, visszavonultak erre a Holdra. Akinek ma imaginatív megismerés útján lehetősége van arra, hogy a Holdat valóban megismerje, az megismeri ebben a kozmikus telepben azokat a szellemi lényeket is, akik valamikor a Földön az emberiségnek az ősi bölcsességet tanították. Amit egykor tanítottak, de azt az impulzust is, amelynek révén az ember kapcsolatba kerülhet ezzel az ősi bölcsességgel, a misztériumok őrizték. Igazi kapcsolat ezek között az elő-ázsiai misztériumok és a között a személyiség között, akit az eposz Gilgamesnek nevez, nem volt. De barátjának érzékfeletti látása útján, aki halála utáni állapotában Gilgamessel kapcsolatban maradt, Gilgamesben létrejött az a törekvés, hogy a világban megtalálja annak a módját, hogy képes legyen megtudni valamit a lélek halhatatlanságáról.

A középkorban szokásos volt, hogy ha valaki meg akart tudni valamit a szellemi világról, alámerült az ember belső világába. Az újkorban azt lehet mondani, hogy egy még bensőségesebb folyamatot szokás követni. Abban a régi korban azonban, amelyről beszélek, pontosan tudták: a Föld nem az a kőtömeg, amilyennek a mai geológia leírja, hanem egy eleven, átlelkesített szellemi lény. Ahogy egy kis állat, ha az embert körül röpködi, ismereteket tud szerezni róla, így volt az ember is az akkori időkben, amikor körüljárta a Földet, megismerkedett annak különböző helyeivel, és így benyomást szerzett a szellemi világról. Ezt megszerezte, akár be volt avatva a misztériumokba, akár nem. És valóban nem külsődleges dolog, amikor Püthagorasz és a hozzá hasonlók elmondják, hogy ismereteik megszerzése céljából nagy utazásokat tettek. Bejárták a Földet, hogy a sokféle tapasztalat révén felvegyék azt, ami a szellemi-lelki-fizikai Föld különböző alakzataiból a különböző helyeken megfigyelhető volt. Az emberek ma elutazhatnak Olaszországba, Afrikába, de a külsőségek kivételével, amiket megbámulnak, nem sok egyebet élnek át, mint amit otthon is átélhetnek. Mert a radikális különbségek észrevételéhez, amelyek a különböző földterületek között fennállnak, az emberi fogékonyság elhalt. Abban a korban, amelyről most beszélek, ez még nem halt el. Ezért volt Gilgames számára nagyon jelentős az a törekvés, hogy egy földi vándorlás során kapjon valamit a halhatatlanság problémájának megoldásához.

Így kezdett hozzá ehhez a vándorláshoz, amely számára rendkívül sikeresnek bizonyult. Olyan vidékre jutott, amely a mellett a terület mellett feküdt, amelyről az újkorban sokat beszéltek, de amely azóta szociális állapotát tekintve jelentősen megváltozott, az úgynevezett Burgenland vidékére ért, egy régi misztérium területére. Ennek a misztériumnak a főpapját a Gilgames-eposz Utnapistim-nek nevezi. Ez a régi atlantiszi misztériumok valódi utód-misztériuma volt, természetesen átalakult formában, ahogy ez egy ilyen késői időben lehetett.

És lényegében ezen a misztériumhelyen meg tudták ítélni és méltányolni tudták Gilgames megismerő-képességét. Egy próbának vetették alá, mint ahogyan akkoriban sok misztériumtanítványt is. A próba abból állt, hogy bizonyos feladatokat kellett elvégeznie teljesen éber állapotban hét nap és hét éjszaka alatt. Ez nem ment neki. Így egy pót-próbának vetették alá, és lényegében bizonyos megvilágosodáshoz jutott, akkor is, ha ezen a vidéken mindig az történt, hogy ha egyes kivételes feltételek nem voltak biztosítva, ez bizonyos értelemben kétséges volt. De Gilgamesnél létrejött egy bizonyos megvilágosodás, a világ szellemi felépítésének, a világ összefüggéseinek bizonyos belátása. Úgyhogy amikor Gilgames vándorlását befejezte, és visszafordult, lényegében magas szellemi látással rendelkezett.

A Duna mentén vándorolt észak felé, hogy visszatérjen választott hazájába. Mielőtt azonban odaért volna – minthogy nem azon a módon, ahogy leírtam, hanem a kissé nehezebb úton kapta meg az Atlantisz utáni misztériumi beavatást – elbukott az első kísértésnél. Szörnyen felindult egy eseményen, azon ugyanis, hogy meghallotta, mi történt a városban. Meghallotta, mielőtt még odaért volna, és rettentő harag öntötte el, amelynek következtében majdnem teljesen elhomályosult a megvilágosodása, úgyhogy enélkül érkezett meg.

Mégis azonban – és ez a sajátossága ennek a személyiségnek – fennmaradt a lehetőség, hogy az elhunyt baráttal való kapcsolata révén, annak a szelleme révén betekintsen a szellemi világba, vagy legalábbis közléseket kapjon onnan. Más dolog azonban beavatás útján közvetlenül betekinteni a szellemi világba, vagy egy személyiség útján közléseket kapni, aki már a halál utáni állapotában van. Mégis azt lehet mondani: Gilgamesnél maradt valami a halhatatlanság lényegének belátásából. – Most eltekintek attól, hogy mi történik velünk a halál után, ezek az események a következő inkarnációk tudatában játszanak szerepet, ma és akkoriban még nem voltak nagyon erősek a tudatban. Az életben, belső felépítésünkben bizonyára igen erősek, de nem a tudatban.

Két személyiséget ábrázoltam, akik együtt juttatják kifejezésre az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak szellemi felfogását, nagyjából annak a közepén, és akik úgy éltek, hogy életük jellegéből jól megfigyelhető az emberi lény kettőssége. Az egyik, Gilgames, tudatában volt ennek a kettősségnek, amikor az elsők egyike volt, akiknél lezajlott, hogy az én behúzódott a fizikai-éteribe. A másiknak, mivel még csak kevés inkarnációt élt le a Földön, egyfajta tisztánlátó megismerése volt, amelynek révén belátta, hogy az anyag, a matéria lényegében nem létezik, hogy minden szellemi, és az úgynevezett anyagiság csak egy másik formája a szellemiségnek.

El lehet képzelni, hogy mindazt, amit az ember ma gondol és érez, lényének egy ilyenfajta felépítésénél magától értetődően nem tudta így gondolni és érezni. Egész gondolkodási és érzésvilága teljesen más volt. És ami az ilyen személyiségeknél megjelenhetett, természetesen nem hasonlított semmiféle mai iskolás dologhoz, sem elemi, sem középiskolás szinten, hanem ami szellemileg, kulturálisan civilizáció-szerűen az embereknél megjelent, az a misztériumokból származott, valamilyen módon, különböző csatornákon közölték az emberek legszélesebb tömegeivel. De ennek tulajdonképpeni gondozója a misztériumi papság volt.

Ennél a két személyiségnél, akikről beszélek, az volt a sajátságos, hogy abban az inkarnációban, amelyet leírtam, sajátos lelkiségük folytán nem tudtak közel kerülni a misztériumokhoz, éppen azokhoz, amelyek környezetükben voltak. Akit a Gilgames-eposz Enkidunak nevez, az földön kívüli tartózkodása során közel állt a misztériumokhoz, akit Gilgamesnek nevez, az viszont átélt egyfajta beavatást egy Atlantisz utáni misztériumban, de ez csak félig volt gyümölcsöző számára. Mindez azonban úgy hatott, hogy amint ez a személyiség saját létében megérzett valamit, azt hasonlóan vitte véghez, mint a földi előidőkben. Mindketten feltehették a kérdést: hogyan jöttünk létre? Mit tettünk a fejlődés érdekében? Olyanok vagyunk, amilyenek a földfejlődés folyamán lettünk? Miben vettünk részt?

A halhatatlanság kérdése, amellyel Gilgames küszködött, és amelytől szenvedett, akkoriban éppen azzal függött össze, ami az emberi lélekben volt, hogy megfelelő belátáshoz jusson a hajdani földfejlődésről. És a lélek halhatatlanságáról tulajdonképpen az akkori értelemben nem lehetett gondolkodni vagy érezni, ha az embernek ugyanakkor nem volt bizonyos belátása arról, hogyan volt jelen az ember a Föld ősi fejlődési korszakaiban, a Hold- és Nap-fejlődés folyamán, és így tovább, abban, ami aztán földivé vált. Az ember úgy érezte, hogy a Földhöz tartozik, és ahhoz, hogy megismerje saját magát, át kellett látnia a Földdel való összefüggését.

Nos, az összes ázsiai misztériumban őrzött titkok elsősorban kozmikus misztériumok voltak, amelyeknek tanítási és bölcsesség-tartalma éppen azzal függött össze, hogy a kozmoszban hogyan jött létre a Föld fejlődése. Ez élt ezekben a misztériumokban igen eleven módon, úgy, hogy az emberekben eszmévé válhatott, és áttekintést kaphattak róla, hogyan fejlődött a Föld a maga erőinek és szubsztanciáinak hullámzásában és szövődésében a Nap-, Hold- és Föld-korszak folyamán, és hogyan fejlődött ki az ember mindezekkel a szubsztanciákkal. Ezt mutatták be teljes elevenséggel.

Az egyik ilyen misztérium, ahol ezekről a dolgokról volt szó, a késő időkig fennmaradt. Ez volt az efezusi misztériumhely, az Artemisz-misztérium. Ennek az efezusi misztériumnak a középpontjában Artemisz istennő képe állt. Ha ma valaki az efezusi Artemisz-istennő képmását megnézi, furcsa érzései támadnak evvel a csupa-kebel nőalakkal kapcsolatban, mert sejtelme sincs, hogy a régi időkben hogyan élték át ezeket a dolgokat. Az ilyen dolgok átélése a régi időkben fontos volt. A misztérium-tanítványok előkészületeket tettek, amelyek révén aztán a misztérium tulajdonképpeni központjába vezették őket. Ennek az efezusi misztériumnak a középpontja ez az Artemisz-kép volt. Amikor a központba vezették őket, akkor eggyé váltak ezzel a képpel. Amikor valaki a kép előtt állt, saját tudata megszűnt, bőrén belül valami más volt jelen. A tudatában az jött létre, hogy ő a kép. Azonosult a képpel. És ennek az efezusi istenképpel való tudati azonosulásnak az volt a hatása, hogy az ember már nemcsak a Föld birodalmaira tekintett, amelyek körülvették, nemcsak a kövekre, fákra, folyókra, felhőkre, és így tovább, hanem amikor Artemisz képébe beleélte magát, belsőleg eljutott annak szemléletéhez, hogy összefügg az éteri világgal. Egynek érezte magát a csillagvilággal, a csillagvilág folyamataival. A földi szubsztanciát nem az emberi bőrön belül érezte, hanem megérezte kozmikus létét. Benne érezte magát az éteriségben.

Azáltal, hogy az ember benne érezte magát az éteriségben, felmerült benne, hogy az ember földi életének milyen korábbi állapotai voltak, és milyen volt maga a földi élet. Ma úgy látjuk a Földet – ahogy mondtuk hogy az egy kőtömb, melynek felszínét nagy részben víz borítja, környezete az oxigénből, nitrogénből és más anyagokból álló légkör, amely mindenekelőtt arra szolgál, hogy az ember lélegezni tudjon. És ha az emberek ma a szokásos természetismeret területén elkezdenek töprengeni, megfigyeléseket tesznek, gondolkodnak, akkor ez már helyes eredményre vezet. Mert ami ezeket a mai állapotokat a régi időkben megelőzte, azt csak szellemi látással lehetett megtudni. Ilyen szellemi látás azonban az emberiség és a Föld ősi állapotairól akkor jött létre az efezusi tanítványokban, ha azonosultak az istenképpel, és megtanulták, hogy felismerjék, hogy ami ma a Föld atmoszférája, az valamikor nem ilyen volt, hanem ami az atmoszféra helyén volt a Föld környezetében, az rendkívül finom, folyékony, illanó fehérje-szubsztancia volt. Úgyhogy mindannak, ami a Földön élt, annak létéhez szüksége volt ennek a Földet körülvevő illanó, folyékony fehérje-szubsztancia erőire, és abban is élt. És látták, hogy ami ebben a fehérje-szubsztanciában bizonyos értelemben jelen volt, az finoman tagolódott, de mindenütt azzal a törekvéssel, hogy kristályosodjon (az ábrán piros). Ami itt ebben a finoman tagolódott állapotban kovasav volt, az egyfajta földi érzékszervként jelent meg, amely mindenütt felvette magába a kozmoszból érkező hatásokat, imaginációkat. Úgyhogy az emberek a földi fehérje atmoszférának a kovasav-tartalmában mindenütt reális, külsőleg megjelenő imaginációkkal találkozott.

Ezeknek az imaginációknak olyan formájuk volt, mint egy óriási növényi organizmusnak, és ami imaginációkként beleilleszkedett a Földbe, abból fejlődött ki később az atmoszférikus szubsztancia felvétele útján a növényiség, eleinte illanó, folyékony formában a Föld környezetében, később leereszkedett a talajra. Így jött létre a növényvilág. A kovasav tartalmon kijjebb helyezkedett el az albumin-atmoszférába beágyazódott mészkőelem finom eloszlásban. Ebből jött létre aztán a fehérje megalvadásának hatására az állatiság. Az ember mindebben benne érezte magát. Erezte, hogy az ősidőkben egy volt a Földdel. Imagináció útján benne élt abban, ami a Földön, mint növény kialakult, és abban is, ami a földiségben állatiságként alakult ki, ahogy az előbb ezt elmondtam. Minden ember úgy érezte, hogy alapjában véve az egész Földre kiterjed, hogy egy a Földdel. Úgyhogy az emberek, ahogy ezt „A kereszténység, mint misztikus tény“ című könyvemben ábrázoltam a platóni tanítással kapcsolatban, egymást hatották át.

Mindkét személyiség, akikről beszéltem, a sors működése folytán ismét megtestesült, mint az efezusi misztérium tanítványa, és mindezt, amit most felvázoltam, belsőleg felvették a lelkükbe. Ezáltal bizonyos módon lelkiségük belsőleg egyensúlyba került. A misztérium útján most felvették magukba a földi bölcsességet, ami korábban számukra csupán élmény, de legnagyobb részben öntudatlan élmény volt. Ezáltal ez a két személyiség két egymástól eltérő inkarnációban részesült az emberi mivolt átélésében, de tudatukban erőteljesen hordozták azt, hogy az ember hozzátartozik a felső, a szellemi világhoz, ugyanakkor azonban intenzív érzésekkel viszonyultak ahhoz is, ami földi.

Mert ha az embernél két dolog mindig egymásba áramlik, ha nem tudja őket egymástól elkülöníteni, akkor egymásba folynak, ha azonban világosan megkülönbözteti őket, akkor az egyiket a másikon keresztül meg tudja ítélni. Így tudta aztán ez a két személyiség az életből származó szellemiséget, a felső világ szellemiségét, ami a korábbi inkarnációk utóhangjaként élt bennük, megítélni. És most, hogy ezt az efezusi misztériumban Artemisz istennő hatása következtében megkapták, most meg tudták ítélni, hogy jöttek létre az emberen kívüli világok a Földön, hogyan alakultak ki egy ősi szubsztanciából, ami az embert körülvette. Ezáltal ezeknek a személyiségeknek az élete, amely részben még ennek a kornak a végére esett, amikor Hérakleitosz élt Efezusban, aztán inkább a későbbi időre, belsőleg különösen gazdaggá, a világ titkaitól áthatottá vált. És arról is határozott tudatuk alakult ki, hogy az ember a maga lelki életében nemcsak azzal függ össze, ami vízszintesen kiterjed a Földön, hanem azzal is, ami felfelé terjed ki, amikor az ember lényét felfelé fordítja. És ennek a két lénynek az együttműködése, akik közösen működtek a régi egyiptomi-káldeai korszakban, aztán ugyancsak együtt éltek Hérakleitosz korában is, majd még később az efezusi misztériumban, ez az együttműködés folytatódott. És az a lelki összetétel, amit ketten kialakítottak, és ami tartott a halál után is a szellemi világban, előkészített egy olyan földi életet, amelyből aztán alapjában véve sok mindennek problémává kellett válnia, természetesen különböző módon. És éppen abból a módból, ahogy ez a két személyiség a földfejlődés történelmi menetébe bele kellett, hogy álljon, láthatjuk, hogy a korábbi idők lelkeinek élményei alapján, akik aztán karmikusan a későbbi földi életek folyamán ezt folytatják, hogyan készülnek elő azok a dolgok, amelyek a későbbi élet során az emberi fejlődésben teljesen átalakulva jelennek meg.

Ezt a példát azért mondtam el, mert ez a két személyiség aztán a történelmi fejlődésnek egy rendkívül jelentős korszakában lépett fel újra, amire annak idején Stuttgartban is utaltam. Mert tulajdonképpen ezekről a dolgokról már egy bizonyos szempontból tizenhárom évvel ezelőtt beszéltem. Ezek a személyiségek, akik tehát az egyiptomi-káldeai korban egy világméretű életfolyamaton mentek keresztül, aztán ezt elmélyítették, úgyhogy lelkük bizonyos módon egyensúlyba került, ezek a személyiségek későbbi inkarnációjukban mint Arisztotelész és Nagy Sándor jelentek meg. És csak ha Arisztotelész és Nagy Sándor lelkében szemügyre vesszük ezeket az alapokat, akkor tudjuk megérteni – ahogy ezt Stuttgartban a történelmi fejezetben ábrázoltam -, hogy tulajdonképpen miben áll az, ami akkoriban olyan problematikus módon működött ezekben a személyiségekben, a görögség hanyatlásának idején, a római uralom kiindulópontjánál. Erről holnap, a következő előadásban fogunk beszélni.

4. A hyberniai misztériumok és Artemis Logosz-misztériuma Efezusban

Dornach, 1923. december 27.

Tegnap az volt a feladatom, hogy egyes személyiségeknél kimutassam, hogyan játszódik le a világtörténelmi fejlődés. Ha a szellemtudományos irányban akarunk tovább haladni, úgy kell a dolgokat ábrázolnunk, hogy az események következményeit a maguk tükröződésében, az emberben mutassuk meg. Mert gondolják meg, hogy korunk – olyan okok miatt, amelyekről az előadás folyamán még beszélni fogunk – olyan jellegű, hogy az ember, mint egyedi lény, a világ többi részétől elzárva érzi magát. Kifejezetten hangsúlyoznunk kell, hogy minden korábbi korszak olyan volt, és minden következő olyan lesz, hogy az ember az egész világ részének érezte és fogja érezni magát, olyasvalakinek, aki a világhoz tartozik. Ahogy már sokszor elmondtam: ahogy az ember egyik ujja nem lehet önálló lény, csak a emberhez tartozhat, és ha a embertől elválasztják, akkor többé már nem ujj, hanem tönkremegy, egészen más lesz, és más törvényeknek van alávetve, mint a szervezetben – tehát éppen úgy, ahogy az ujj csak a szervezettel együtt ujj, úgy az ember is, csak a egész világgal összefüggésben valamilyen formájú lény, legyen ez a földi lét formája, vagy a halál és az újabb születés közötti lété.

Ennek tudata azonban csak a korábbi időkben volt meg, de később majd újra meglesz, csak ma zavarodott össze és homályosodon el, mert – ahogy majd hallani fogjuk – az embernek szüksége volt erre a zavarodottságra és elhomályosodásra, hogy a szabadság élményét teljes mértékben ki tudja alakítani. És minél régebbi korokba megyünk vissza, annál inkább azt találjuk, mennyire tudatában volt az ember a kozmoszhoz való tartozásának.

Két személyiséget jellemeztem az ismert eposzból, az egyiket Gilgamesnek hívják, a másikat Enkidunak, és kimutattam, hogy ez a két személyiség hogyan élt a régi egyiptomi-káldeai korszakban, hogyan lehetett akkoriban élni, és aztán hogyan mélyítették el tapasztalataikat az efezusi misztériumban. Arra is felhívtam a figyelmet, hogy ez a két személyiség aztán hogyan működött tovább a világtörténelmi fejlődésben, mint Arisztotelész és Nagy Sándor. De hogy teljesen megérthessük, milyen volt egyáltalán a földfejlődés menete abban a korban, amelyben ez a két személyiség működött, még pontosabban bele kell tekintenünk abba, mit tudtak ezek a lelkek ebben a három egymásra következő időpontban felvenni magukba.

Azt is említettem, hogy a Gilgames név mögött rejtőző személyiség egy nyugati utazás után egyfajta Atlantisz utáni beavatásra tett szert. Hogy a továbbiakat megértsük, tudnunk kell arról, hogy milyen volt egy ilyen késői beavatás. Ezt a beavatást azokon a helyeken kell keresnünk, ahol az atlantiszi beavatás utóhangja még soká fennmaradt. Ilyen volt a hüberniai misztérium, amelyről itt Dornachban nemrég beszéltem. Erről néhány dolgot fel kell elevenítenem, hogy teljesen megértsük azt, amit itt tekintetbe kell venni.

A hüberniai misztériumok, az ír misztériumok régóta fennálltak. Már a kereszténység megalapításakor fennálltak, és bizonyos módon a legkomolyabban őrizték az atlantiszi népesség bölcsességét. Szeretnék képet adni arról az élményről, amelyben annak volt része, aki az Atlantisz utáni idők ír misztériumaiban beavatáshoz jutott. Aki részesülni akart ebben a beavatásban, annak akkoriban szigorú előkészületeket kellett tennie, mivel a régi idők misztériumaiban az előkészületek rendkívül szigorúak voltak. Az embernek tulajdonképpen egész lelki beállítottságát, egész felfogását át kellett alakítania. A hüberniai misztériumoknál a tanítványt úgy készítették elő, hogy komoly belső élmények útján figyelmeztették arra, ami az embert a maga környezetében elcsábíthatja, minden olyan dologra, ami úgy veszi körül, hogy a létet az érzéki észlelésnek tulajdonítja. És az embert figyelmeztették mindazokra a nehézségekre és akadályokra, amelyekkel szembekerül, ha az igazság, a valódi igazság elérésére törekszik. Figyelmeztették, hogy alapjában véve mindaz, ami bennünket az érzéki világban körülvesz, az illúzió, hogy amit az érzékszervek nyújtanak, az illuzórikus, és hogy az igazság az illúzió mögött rejtőzik, tehát az ember az igazi létet az érzéki észlelés útján nem érheti el.

Most azt mondhatják, erről meg vannak győződve, antropozófiai tanulmányaikból mindig is így tudták. Az a tudás azonban, amelyre a jelenlegi tudattal rendelkező ember szert tehet az érzéki külvilág illuzórikus jellegéről, az semmi ahhoz a belső megrendüléshez, ahhoz a belső tragikumhoz képest, amin azok az emberek mentek keresztül, akik annak idején felkészültek a hübreniai beavatásra. Mert ha az ember elméletileg kijelenti, hogy minden maja, minden illúzió, ezt tulajdonképpen nagyon könnyen veszi. A hüberniai tanítvány előkészítése azonban odáig terjedt, hogy ezt mondták: az embernek nincs lehetősége, hogy az illúzión átlépjen, és az igazi, valódi léthez eljusson.

A tanítványokat úgy készítették elő, hogy a kétségbeesésből bizonyos módon belsőleg, lelkileg kiegyezzenek az illúzióval. Eljutottak a teljes kétségbeesés hangulatához, hogy az illuzórikus jelleg olyan erővel, olyan hatalmasan jelent meg, hogy úgy érezték: az ember egyáltalán nem tud kikerülni belőle. És a tanítványok életében újra meg újra megjelent a hangulat: nos, akkor az illúzióban kell maradnunk. Ez azonban azt jelentette: akkor el kell veszítenünk a talajt a lábunk alól, mert az illúzióban nem állunk szilárdan. A régi misztériumok előkészületének szigorúságát ma alapjában véve alig tudjuk elképzelni. Az emberek visszarettennek attól, amit a belső fejlődés valóban megkövetel.

És ahogy ez a léttel és annak illuzórikus jellegével volt, úgy volt ez a tanítványok számára az igazságra való törekvéssel is. Mindennel megismerkedtek, ami az embert érzéseiben, az őt hatalmába kerítő homályos érzelmeiben akadályozza, hogy eljusson az igazsághoz, ami megzavarja a megismerés tiszta fényét. Úgyhogy itt ismét egy olyan ponthoz értek, amikor ezt mondták: ha nem élhetünk az igazságban, akkor a tévedésben, a valótlanságban kell élnünk. – Ez éppenséggel azt jelenti, hogy az ember kiszakítja magát emberi mivoltából, ha életének egy bizonyos időpontjában odajut, hogy kételkedjen a létben és az igazságban.

Mindez azért volt így, hogy az ember ezáltal annak az ellenkezőjét élhesse át, amit célként el akart érni, és ennek a célnak valóban mély emberi érzések szenteljen. Mert aki nem ismeri meg azt, hogy mit jelent tévedésben és illúzióban élni, az nem tudja értékelni a létet és az igazságot. És a hüberniai tanítványoknak meg kellett tanulniuk, hogy értékeljék az igazságot és a létet.

És amikor a tanítványok mindezen keresztülmennek, amikor bizonyos módon az ellentétéhez jutottak el annak, amihez végül el kellett jutniuk, akkor – képszerűen kell elmondanom, ami történt, úgy, ahogy ez akkoriban a hüberniai misztériumokban tényleges realitás volt – egyfajta szentélyhez vezették őket, ahol két szobor volt, amelyek erős szuggesztív hatást fejtettek ki. Az egyik szobor hatalmas méretű volt és belül üreges, a külső felszíne, amely az üreget körülvette, vagyis a szobor tényleges szubsztanciája egy teljesen rugalmas anyag volt, úgyhogy ahol az ember megnyomta, ez belenyomódott a szoborba. De amikor a nyomás abbamaradt, az alakja újra helyreállt. A szobor úgy volt kialakítva, hogy elsősorban a fejet mintázta meg, és ha az ember elébe lépett, az volt az érzése, hogy a fejből erők sugároznak a hatalmas test irányában, mert az üreges belső teret természetesen nem lehetett látni, csak akkor lehetett érzékelni, amikor az ember megnyomta. És a tanítványokat arra bíztatták, hogy megnyomják. Az volt az érzésük, hogy a külső testet besugározzák a fejből kiinduló erők, hogy itt mindent a fej csinál.

El kell ismernem, hogy ha egy mai embert a jelenlegi prózaiságában elvezetnének ehhez a szoborhoz, alig érezne mást, mint absztrakt élményt. Kétségtelen, de egészen más dolog, ha az ember egész belső mivoltával, szellemével, lelkével, vérével és idegeivel átéli az illúzió és a tévedés hatalmát, és aztán átéli egy ilyen gigantikus alak szuggesztív erejét.

Ez a szobor férfi jellegű volt. Állt mellette egy másik, egy női jellegű. Ez nem volt üreges. Nem volt rugalmas, de plasztikus anyagból állt. Ha a tanítvány megnyomta – és ismét arra bíztatták, hogy nyomja meg akkor összerombolta az alakot. Lyukat fúrt a testbe.

Amikor a tanítvány az egyik szobornál megtapasztalta, hogy a rugalmasság folytán az alak változatlan marad, a másiknál pedig azt, hogy a nyomásra deformálódik, elhagyta a termet, majd újra visszavezették, miután minden hibát, minden torzulást, amit a plasztikus, nem rugalmas szobron ejtett, ismét helyrehoztak. Akkor vezették vissza, amikor a szobor hibátlan volt. Ezeknek az előkészületeknek a révén – a dolgot csak vázlatosan ismertetem – amelyeken a tanítvány keresztülment, annál a szobornál, amelynek női jellege volt, belső élményhez jutott egész emberi mivoltáról, arról, hogy szellem, lélek és test. Ezt a belső élményt már korábban előkészítették, de teljes mértékben a szobor szuggesztív hatása hozta létre. Egy belső megmerevedéshez jutott, egy belső fagyos megdermedéshez. És ez a fagyos megdermedés úgy működött benne, hogy lelkét imaginációk töltötték be, és ezek az imaginációk a földi tél képei voltak, képek, amelyek a földi telet ábrázolták. A tanítványt tehát ahhoz vezették el, hogy belülről, szellemileg lássa a telet.

A másik szobornál, a férfi jellegűnél úgy volt, hogy a tanítvány olyasmit érzett, mintha egész életét, amit egyébként egész testében érzett, átjárná a vére, mintha a vérét erők hatnák át, és a bőrét nyomnák. Míg tehát az egyik szobornál azt kellett hinnie, hogy fagyos csontvázzá válik, a másik szobornál azt kellett éreznie, hogy egész belső élete felforrósodik, és a szétfeszülő bőrében él. Ez az élmény, hogy az ember egész felületén nyomásnak van kitéve, oda vezette, hogy belássa: úgy érzed magad, úgy éled át magad, mintha a kozmoszból mindenhonnan egyedül a Nap sütne rád. – És a tanítvány ezen a módon megtanulta, hogy felismerje a kozmikus Nap-tevékenységet a maga megoszlásában. Megtanulta, hogy felismerje az ember viszonyát a Naphoz. És megtanulta annak felismerését is, hogy a valóságban csak azért nincs olyan állapotban, ahogy magát a Nap-szobor szuggesztív hatása alatt érezte, mert ezt a hatást a világ más részeiből érkező egyéb erők módosítják. Ilyen módon a tanítvány megtanulta, hogy beleélje magát a kozmoszba. És amikor a Hold-szobor szuggesztív hatását érezte, amikor tehát belsőleg átélte a fagyos megmerevedést, a téli tájat – a Nap-szobornál a nyári tájat élte át szellemileg akkor megérezte, milyen lenne, ha csak a Hold hatásának lenne kitéve.

Nos, mit tud korunkban az ember egyáltalában a világról? Azt tudja, hogy a katáng kék, a rózsa piros, az ég kék, és így tovább. Ezek azonban nem megrendítő benyomások. Csupán az emberi környezet legközvetlenebb dolgairól tudósítanak. Az embernek fokozottabb mértékben egész lényével érzékszervvé kell válnia, ha a világmindenség titkaival meg akar ismerkedni. A Nap-szobor szuggesztív hatása következtében az ember lényét teljes mértékben vérkeringésére koncentrálta. Mint Nap-lényt ismerte meg magát, amikor ezt a szuggesztív hatást önmagában átélte. És Hold-lényként ismerte fel magát, amikor a női szobor szuggesztív hatását élte át. És ebből a saját belső élményből tudta aztán megmondani, hogy a Nap és a Hold hogyan hat az emberre, úgy, ahogy ma a látás élménye alapján tudja megmondani, hogyan hat rá a rózsa, a hallás élménye alapján mondja meg, hogy a cisz hang hogyan hat rá, és így tovább. Így élték át ennek a misztériumnak a tanítványai még az Atlantisz utáni időkben az ember kozmoszba való beletagolódását. Ez közvetlen tapasztalat volt számukra.

Amit elmondtam, csupán rövid vázlata annak, amit a keresztény fejlődés első évezredéig grandiózus módon éltek át a hüberniai misztériumok tanítványai, mint kozmikus élményt, amikor a Nap- és a Hold-élmény átéléséhez elvezették őket.

Egészen más élmények voltak azok, amelyekhez a tanítványok Efezusban, a kis-ázsiai efezusi misztériumban jutottak el. Az efezusi misztériumban egészen sajátosan intenzív módon, egész emberi mivoltuk átélésével jutottak el a tanítványok ahhoz, ami aztán később a János-evangélium kezdő soraiban fejeződött ki: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige“.

Efezusban a tanítványt nem két szobor elé vezették, hanem csak egyhez, amely az efezusi Artemiszként volt ismeretes. És amikor a tanítvány azonosította magát ezzel a szoborral, amely teljesen élethű volt, mindenütt duzzadt az élettől, a tanítvány a világéterbe élte bele magát. Egész belső átélésével kiemelkedett a puszta földi létből, és a világéter átéléséhez emelkedett fel. És a következők tisztázódtak benne. Mindenekelőtt azt közvetítették számára, hogy tulajdonképpen mi is az emberi beszéd. És az emberi beszédnél, tehát a Logosz emberi képmásánál, szemben a kozmikus Logosszal, itt világossá vált számára, hogy a világ-ige a kozmosz útján hogyan hat és működik teremtőén.

A dolgot ismét csak vázolni tudom. A következőképpen ment végbe. A tanítvány figyelmét különösen arra hívták fel, hogy valóban élje át, mi történik, amikor az ember beszél, amikor a kilégzésbe a szót belehelyezi. A tanítványt annak átéléséhez vezették, hogy amit saját belső cselekvése útján átvezet az életbe, az hogy zajlik le a légnemű elemben, és hogy ami a légnemű elemben történik, az két másik folyamattal van kapcsolatban.

Képzeljük el, hogy ez itt a kilégzés (világoskék), amibe belenyomódnak bizonyos szóalakzatok, amiket az ember mond. Miközben ez a kilégzés, amivel a szót megformáljuk, mellünkből kifelé áramlik, addig a ritmikus mozgás lefelé áttér az egész vizes folyékony elembe, ami az emberi organizmust áthatja (sötétkék). Úgyhogy az ember a beszédnél a gégefő magasságában a beszédszervébe a levegő ritmusát viszi bele, a beszéddel párhuzamosan azonban a vizes elem áthullámzik rajta és beleszövődik. A folyékony elem, ami a beszédkörzet alatt van, rezgésbe jön, együtt rezeg mindazzal, ami az emberben van. És az a lényeges, hogy amit mondunk, azt érzéssel kísérjük. És ha a vizes elem nem rezegne együtt az emberrel, a beszéd semlegesen, közömbösen haladna kifelé, és az ember nem érezne együtt a beszéddel. A hőelem azonban felfelé halad a fej irányában (piros), és azok a szavak követik, amelyeket benyomunk a kilégzésbe, hőhullámokban felfelé áramlanak, áthatják a fejünket, és elősegítik, hogy a szavakat gondolatokkal kísérjük.

Úgyhogy amikor beszélünk, háromféle elemmel van dolgunk: a levegővel, a hővel és a vízzel, vagyis a folyékony elemmel. Ez a folyamat, ami ad egy összképet arról, mi él és működik az emberi beszédben, ez a folyamat kiindulópontként szolgált az efezusi tanítványok számára. Aztán megvilágították számukra, hogy ami itt az emberben lejátszódik, az egy emberiesített világfolyamat, és hogy egy bizonyos régebbi korban a Föld maga úgy hatott, hogy nemcsak levegőszerű elem volt benne ilyen hullámzó mozgásban, hanem a vizes, a folyékony elem is, az a folyékony elem, amelyről tegnap beszéltem, mint illékony fehérjéről. A Földet egykor atmoszféraként körülvevő illékony-folyékony fehérje olyan volt, mint amilyen kicsiben az emberi beszédnél kilélegzett levegő. Aztán ez – ahogy itt (fehér) a levegőszerű átment a hőelembe – egyfajta levegő-elembe ment át, majd lent egyfajta földi elembe. Ahogy nálunk, a testünkben a folyékony elem útján jönnek létre az érzések, úgy jöttek létre a Földben a földi képződmények, a földi erők, mindaz, ami a Földben erőként hat és működik. És fent a légnemű elemben létrejött az, amit kozmikus gondolatoknak nevezhetünk, amelyek teremtően hatnak a földiségben.

Hatalmas és fenséges benyomás volt, amit az ember Efezusban kapott, amikor felhívták a figyelmét arra, hogy beszédében annak mikrokozmikus utóhangja él, ami egykor makrokozmikus volt. És az efezusi tanítvány érezte, hogy amikor beszél, a beszéd élményén keresztül betekint a világ-ige működésébe, ahogy egykor értelemmel teljesen a folyékony-illanó elemet mozgatta, és hogy fent ez határos volt a teremtő világ-gondolatokkal, lent pedig a létesülő földi erőkkel.

Így élte bele magát a tanítvány a kozmoszba, amikor megtanulta, hogy a helyes módon értse meg saját beszédét: benned van az emberi logosz. Az emberi logosz működik benned, amíg a Földön vagy, és emberként te vagy az emberi logosz. – Mert lényegében azáltal, ami lefelé áramlik a folyékony elembe, emberként formálódunk ki a beszédből, azáltal, ami felfelé áramlik, emberi gondolatainkat kapjuk meg, mialatt a Földön vagyunk. – De ahogy benned a mikrokozmikus logosz a legemberibb, úgy volt valamikor a Logosz az őskezdetekben, és az Istennél volt, és maga volt az Isten.

Ezt kellett Efezusban az emberen és az ember által megérteni.

Ha az ember egy ilyen személyiséget vizsgál meg, mint az, aki a Gilgames név mögött rejtőzik, akkor azt kell éreznie, hogy az egész miliőt, az egész környezetet, amelyben élt, a misztériumok sugározták be. Mert a korábbi időkben minden kultúrára, minden civilizációra kisugároztak a misztériumok. És amikor Gilgamest említem, vele úgy áll a helyzet, hogy bár Uruk városa volt a hazája, nem itt történt a beavatása, de egy olyan civilizációban élt, amelyet lényegileg hatott át a kozmoszhoz való kapcsolat. Aztán a nyugaton tett utazása során átélt valamit, ami megismertette vele, ha nem is a hüberniai misztériumot – ilyen messzire nem jutott el -, hanem bizonyos módon azt, amit a hüberniai misztérium egy telepe ápolt, ahogy mondtam, a mai Burgenlandban. Ez élt Gilgames lelkében, ami aztán tovább alakult a halál és az újabb születés közötti életében, és a következő földi élet során Efezusban a lélek elmélyülését eredményezte.

Nos, mindkét személy esetében, akikről beszéltem, bekövetkezett egy ilyen lelki elmélyülés. Itt az általános civilizációból ezeknek a személyiségeknek a lelkébe bizonyos realitás került bele, egy erősebb, intenzívebb realitás, ami a homéroszi idők óta Görögországban már csak egy szép látszat volt.

Éppen Efezusban, abban a városban, amelyben Hérakleitosz is élt, és ahol még sokat megéreztek a régi realitásból, egészen a késő görög korig, a Krisztus előtti hatodik, ötödik századig, itt Efezusban érezhették még azt a realitást, amelyben az emberiség valamikor élt. Ekkor még közvetlen volt a kapcsolat az isteni-szellemi világgal, amikor még Ázsia a legalsóbb ég volt, és az ember még kapcsolatban állt a felső éggel, amelynek itt volt a határa, mert Ázsiában át lehetett élni a természeti szellemeket, ezek fölött az angyalokat, arkangyalokat és archékat, azok fölött az exuziákat, és így tovább. És azt lehetett mondani: míg Görögországban már csak az utóhangja alakult ki annak, ami valamikor realitás volt, míg a valóság itt átalakult a hősökről szóló mondái képekké, amelyeknél még világosan meg lehetett figyelni, hogy utalnak a eredeti realitásra, míg Görögországban a drámai elemnek Aiszkhülosznál eredeti realitása volt, Efezusban még mindig úgy volt, hogy az emberek belemerültek a misztériumok mély homályába, és érezték annak a régi realitásnak az utóhangját, amelyben az ember még közvetlen kapcsolatban állt a isteni-szellemi világgal. A görögségben az a lényeg, hogy a görög belemerült az emberhez közel álló mítoszokba, az emberhez közel álló szépségbe és művészetbe, tehát annak a képmásába, amit egykor az ember úgy élhetett át, mint a kozmosszal való összefüggését.

Nos, el kell képzelnünk, hogy egyrészt ez a görög civilizáció elérte a csúcspontját, büszkén visszautasítva – a perzsa háborúkban is – a régi ázsiai realitás betörésének kísérletét, másrészről már hanyatlóban volt, ahogy azt azok a személyiségek élték át, akik lelkükben világosan annak utóhangját hordozták, ami valamikor isteni-szellemi földi realitásként az ember szellemi-lelki és testi realitásában nyilvánult meg.

És így kell elképzelnünk azt is, hogy tulajdonképpen Nagy Sándor és Arisztotelész egy olyan világban élt, ami számukra még nem volt teljesen megfelelő, ami tulajdonképpen tragikus volt számukra. A sajátságos az, hogy Nagy Sándorban és Arisztotelészben olyan emberek éltek, akik más viszonyban voltak a szellemivel, mint környezetük, és akik annak ellenére, hogy nem nagyon kapcsolódtak a szamothrakéi misztériumhoz, mégis lelkükben még rokonságban álltak azzal, ami a szamothrakéi misztériumban a kabíroknál végbement. Ezt hosszú ideig érezték még a középkorban is. És azt kell mondanunk – erről az emberek ma teljesen hamisan gondolkodnak -, hogy még a középkorban is, egészen a tizenharmadik, tizennegyedik századig, az egyes embereknél egy világos szellemi látás volt megfigyelhető, legalábbis azokon a területeken, amelyeket a régi keleten Ázsiának neveztek. Egy korai középkori pap költeményei, az úgynevezett „Sándor- dalok“ mindenütt jelentős írásnak számítottak még a késői középkorban is. Szemben azzal, ami a mai történetírásban eltorzítva él arról, ami Nagy Sándor és Arisztotelész útján lejátszódott, az, amit egy Lamprecht nevű pap Sándor-dalokként, nagyjából a tizenkettedik században közreadott, az úgy jelent meg, mint a régi értelemben vett nagyszerű felfogása annak, ami Nagy Sándor útján végbement.

Szükséges még, hogy a következőket is a lelkünk elé állítsuk. Az említett Sándor-dalokban egy nagyszerű ábrázolással találkozunk, mégpedig a következő módon: minden évben, amikor a tavasz jön, ha az ember kimegy az erdőbe, és elér annak széléhez, ott, ahol virágok nyílnak, és ahol egyidejűleg úgy áll a nap, hogy az erdő fáinak árnyéka ráesik a erdő szélén lévő virágokra, ott látni lehet, hogy az erdei fák árnyékában a virágkelyhekből előjönnek a szellemi virág-gyerekek, akik az erdő szélén táncolnak, körtáncot lejtenek. – Az ember világosan felismeri, hogy Lamprecht papnak ebben az ábrázolásában felcsillan valami egy valóságos tapasztalatból, egy olyan tapasztalatból, amelyet az akkori idők emberei még megszerezhettek. Akik nem mentek ki a erdőbe, hogy prózai módon azt mondják: itt van a fű, itt vannak a virágok, ott kezdődnek a fák – hanem ha közeledtek az erdőhöz, akkor, ha a nap az erdő mögött volt és az árnyék a virágokra esett, megjelent számukra, hogy a fák árnyékában a virágokból a virágteremtmények egész sora jött elő, akik már ott voltak, mielőtt még ők az erdőbe beléptek, és ahol aztán más elemi lényeket is érzékeltek. Ez a virág-körtánc Lamprecht pap számára olyasminek tűnt, amit különösen szívesen ábrázolt. És különösen jelentős, hogy amikor Nagy Sándor útját ábrázolni akarta, ezt mindenütt átitatta és áthatotta – még a tizenkettedik században, annak kezdetén – a természet ábrázolásával, ami az elemi világ megnyilvánulását jelenti. Az egészet az a tudat hatja át, hogy ha az ember ábrázolni akarja, mi ment végbe annak idején Makedóniában, amikor Nagy Sándor hadjáratai Ázsia felé elkezdődtek, és Arisztotelész Nagy Sándort tanította, ha az ember ábrázolni akarja ezt, akkor nem tudja úgy ábrázolni, hogy mindenütt prózaian írja le a földet, hanem csak úgy, ha ehhez a prózai földhöz hozzáveszi az elemi lények birodalmát.

Ha ma történelmi művet olvasunk – ez egyébként korunkban teljesen jogos azt olvashatjuk: Nagy Sándor tanítójának, Arisztotelésznek a tanácsa ellenére, akinek nem fogadott szót, elhitette magával, hogy missziója van, ki kell békítenie a barbárokat a civilizált világgal, és egy általános kultúrát kell létrehoznia, aminek a civilizált görögökből, a hellénekből, a makedónokból és a barbárokból kell állnia. Ez a mai kor szempontjából helyes, az igazságot, a valódi igazságot illetően azonban gyerekes dolog. És az ember benyomást szerezhet valaminek a nagyszerűségéről, ha látja, hogy Lamprecht pap, amikor Nagy Sándor hadjáratait ábrázolja, egy egészen más célt fogalmaz meg. És az ember számára úgy tűnik, mintha az, amit az előbb említettem, mint a természet elemi birodalmainak, a természet szellemiségének behatolását a természet fizikaiságába, csupán bevezetés lenne. Mert mi a célja Nagy Sándor hadjáratainak Lamprecht pap szerint?

Nagy Sándor a Paradicsom kapujáig hatolt! Ezt átültették ugyan a korabeli keresztény felfogásba, de – ahogy ezt a következőkben ki fogom fejteni – a legnagyobb mértékben meg is felel a valóságnak. Mert Nagy Sándor nem azért vezette hadjáratait, hogy csupán hódítson, vagy hogy Arisztotelész tanácsa ellenére hellenizálja a barbárokat, hanem egy valóban nagy cél érdekében, és erre a szellemi világból ösztönözték. És Lamprechtnél azt olvassuk – aki mintegy tizenöt évszázaddal Nagy Sándor után élt, és a maga módján nagy odaadással ábrázolja ezeket a hadjáratokat -, hogy Nagy Sándor eljutott a Paradicsom kapujához, de a Paradicsomba nem jutott be. Mert Lamprecht szerint csak az juthat be a Paradicsomba, akiben megfelelő alázat van. Nagy Sándorban nem lehetett meg a kellő alázat a kereszténység előtti korban, mert ezt csak a kereszténység hozta meg az emberiség számára. Ha az ilyesmit nem szűklátókörűén, hanem nagyvonalúan fogjuk fel, akkor látjuk, hogy a keresztény Lamprecht valami tragikumot érez Nagy Sándor hadjárataival kapcsolatban.

A Nagy Sándor-dalok ábrázolásával csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem meglepő, ha az ember éppen a Nagy Sándor-i hadjáratok példájánál teszi meg, hogy a nyugati emberiségfejlődés korábbi és eddigi menetét úgy ábrázolja, ahogy az a keletihez kapcsolódik. Mert ami ennek az érzésbeli alapja, az még a középkor viszonylag késői időszakáig nemcsak általános érzésként van jelen, hanem olyan konkrét módon is, hogy ezek a Sándor-dalok létre tudtak jönni, amelyek tulajdonképpen valóban nagyszerű drámai módon ábrázolják azt, ami ebben a két lélekben, akikről beszéltem, lejátszódott. A makedón történelemnek ez a pontja egyrészt mélyen a múltba mutat vissza, másrészt messzire előre mutat a jövőbe. És itt mindenekelőtt azt kell tekintetbe venni, hogy mindazok fölött, ami Arisztotelésznél és Nagy Sándornál megjelent, van egy világtörténelmi 1 eg tragikus lebegés. Ez a világtörténelmi tragikum már külsőleg is megnyilvánul. Abban nyilvánul meg, hogy a sajátos viszonyok következtében, Arisztotelész sajátos világtörténelmi sorsa következtében, írásainak csak kis része jutott el az európai nyugatra, és ezt aztán az egyház őrizte tovább. Ezek lényegében csak a logikai és a logikába burkolt írásai voltak. Aki azonban ma elmélyed abban a kevésben, ami Arisztotelész természettudományos írásaiból megmaradt, az láthatja, milyen hatalmas rálátása volt még az embernek a kozmosszal való összefüggésére. Ezt a következőképpen szeretném ábrázolni.

Ma beszélünk földi elemről, vízszerű elemről, légnemű elemről és tüzes, vagy hő-elemről – másrészt éterről. Hogyan ábrázolta Arisztotelész a dolgokat? Említi a földet, a szilárd földet (az ábrán fehér), a folyékony földet, a vizet (világos piros), a levegőt (kék), és a tüzet, ami az egészet áthatja és körülveszi (sötétvörös). Szerinte azonban a Föld a Holdig terjed. És a kozmoszból, a csillagoktól a Holdig – tehát nem a földi területekig, hanem a Holdig – az állatövtől, a csillagoktól a Holdig terjed a térbeli-kozmikus éter (fehér). Az éter egészen a Holdig terjed.

Ezt lehet olvasni azokban a könyvekben, amelyeket Arisztotelészről írtak. Arisztotelész maga azonban tanítványának, Sándornak újra és újra ezt mondta: az az éter, ami a földi hőszerűn kívül van, tehát a fényéter, a kémiai éter és a életéter, valamikor kapcsolatban volt a Földdel. Ez egészen a Földig terjedt. Ahogy azonban a fejlődés régi korszakában a Hold visszahúzódott, úgy húzódott vissza az éter is a Földtől. És – így mondta Arisztotelész tanítványának, Sándornak – most az, ami külsőleg, térbelileg halott világ, azt a Földön nem hatja át az éter. Ha viszont például, a tavasz közeledik, akkor a Hold elemi szellemei a földi lényeknek – növényeknek, állatoknak, embereknek – a Hold körzetéből az étert visszahozzák, úgyhogy ezeknek a lényeknek a Hold a formálója.

Ha az ember az egyik hüberniai alak, a női alak mellé állt, akkor teljesen elevenen érezte, hogy az éter tulajdonképpen mennyire nem a Földhöz tartozik, hanem az elemi szellemek hozzák le minden évben a Földre, amennyiben szükséges azoknak a lényeknek a létrejöttéhez, akik a Földön vannak.

Arisztotelésznek is mély rálátása volt az ember kozmosszal való összefüggésére. Azokat az írásokat, amelyek erről szólnak, Theoprastész nevű tanítványa nem juttatta el nyugatra. Keletre néhány irat visszakerült, ahol még tanúsítottak némi megértést az ilyen dolgok iránt. Aztán Észak-Afrikán és Spanyolországon keresztül, a zsidók és az arabok útján eljutott Európa nyugati részébe, és ott azon a módon, amit majd még elmondok, összeütközött a hüberniai misztériumok civilizációs kisugárzásával.

Amit idáig elmondtam, az azonban csak kiindulópontja volt annak a tanításnak, amit Arisztotelész Nagy Sándornak adott. Ez teljesen a belső átélésre vonatkozott. Sándor Arisztotelész révén nagyon jól tudta, hogy ami kint a világban, mint földi, vízszerű, légnemű és tüzes elemként él, az az emberben is megtalálható, hogy az ember ebben a vonatkozásban egy igazi mikrokozmosz.

Csontjaiban a földi elem él, vérkeringésében, és mindabban, ami nedv-szerű benne, az életnedvekben a vízszerű elem él, a légnemű elem légzésében, légzési folyamataiban és a beszédben működik, és a tüzes elem gondolataiban él. Sándor még tudott a világ eleven elemi lényeiről. De amikor az ember a világ elemi lényeiben az elevenséget érezte, érezte még bensőséges rokonságát a Földdel. Ma az ember kelet, nyugat, észak és dél felé utazik, de nem érzi, hogy mi minden áramlik feléje, mert csak azt látja, amit külső érzékszervei észlelnek, csak azt látja, mit érzékelnek benne a földi szubsztanciák, nem azt, amit az elemek érzékelnek benne. De Arisztotelész meg tudta tanítani Sándornak: ha a Földön kelet felé vonulsz, egyre inkább belekerülsz egy téged kiszárító elembe. Belehúzódsz a szárazba.

Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ha az ember Ázsia felé vonul, akkor teljesen kiszárad. Ez természetesen úgy van, hogy ezek finom hatások, de hatások, amelyeket Sándor Arisztotelész vezetése mellett megérzett önmagában. Makedóniában ezt mondhatta: van bennem egy bizonyos fokú nedvesség, és ezt csökkenti, ha kelet felé vonulok. – Vándorlása során úgy érezte a Föld összetételét, ahogy mi megérezzük, mondjuk, ha egy embert megérintünk, ha testének egy részét végigsimítjuk, hogy mi a különbség az arca, a szeme és a szája között. Így érzékelte még egy ilyen személyiség, milyen különbséget lehet átélni, ha az ember egyre inkább belekerül a szárazba, és hogy éli át azt a másik oldalon, ha nyugat felé a nedvesség bejut.

Vannak még más különbözőségek is, amiket az ember átél, még ha ezek ma durvábbak is. Észak felé átéli a hideget, dél felé a meleget, a tüzeset. A nedves-hideg összjátékát azonban már nem érzi az ember, ha északnyugat felé megy. Arisztotelész elevenné tette Sándorban azt, amit Gilgames átélt, amikor nyugat felé vette útját. És ennek az volt a következménye, hogy a tanítvány közvetlen belső átélésben érzékelni tudta, mit lehet átélni a közbeeső területen északnyugat felé a nedves és a hideg között: a vizet. Ezért egy olyan ember számára, mint Sándor, nem csupán lehetséges, hanem valóságos is volt, hogy nem azt mondta: északnyugat felé halad a vonulat, hanem azt, hogy oda megy, ahol a víz eleme a legfőbb hatalom. – A közbeeső területen, a nedves és a hideg között van az az elem, ahol a levegő a legfőbb hatalom. Így tanították ezt a régi szamothrakéi misztériumokban, és így tanította Arisztotelész legközvetlenebb tanítványának. És a köztes területen, a hideg és a száraz között, tehát Makedóniától Szibéria felé a Föld olyan területét lehetett átélni, ahol a földiség a legfőbb hatalom, a földi elem, a szilárd. A meleg és a száraz közti területen, tehát India felé a Földnek azt a körzetét lehetett átélni, ahol a tűz eleme volt az uralkodó. Ezért Arisztotelész tanítványa északnyugat felé mutatott, és így szólt: itt azt érzem, hogy a Földön a víz szelleme uralkodik. Aztán délnyugat felé mutatott és ezt mondta: itt a levegő szellemét érzem. Amikor északnyugat felé mutatott, ott a Föld szellemét látta körüllebegni, és amikor délkeletre mutatott, India felé, ott a tűz szellemeinek lebegését látta a maguk elemében.

És meg lehet érezni a természettel és a moralitással szembeni mély rokonságot, amikor Sándor így fejezte ki magát: a hidegnedves elemből a tűz felé kell vonulnom, a sereget India felé kell vezetnem. – Ez volt a kifejezésmód, amely éppen úgy kapcsolódott a természethez, mint a moralitáshoz, amiről holnap fogok beszélni. Azt szerettem volna szemléltetni, mi élt akkoriban. Mert abban, amit itt Sándorról és Arisztotelészről megtárgyaltunk, láthatjuk, hogyan tükröződik a világtörténelmi fejlődésben végbemenő fordulat. Az akkori időkben még intimebb módon lehetett beszélni az elmúlt idők nagy misztériumairól. Aztán az emberiség inkább csak a logikusát, az elvontat vette fel magába, a többit visszautasította. Ezzel az emberiség világtörténeti fejlődésének egy hatalmas fordulatára utaltunk, az európai civilizáció egy rendkívül fontos pontjára a kelettel való összefüggésben. Holnap tovább beszélünk erről.

5. A keleti misztériumok szellemi természetszemlélete és ennek árnyképe a görög civilizációban

Dornach, 1923. december 28.

Az ókori misztériumok között az efezusi különleges helyet foglal el. A nyugat történelmében emlékeznem kellett ennek a misztériumnak arra a fejlődési elemére, amely Nagy Sándor nevéhez kapcsolódik. Az újabb és a régebbi történelmet csak úgy lehet megérteni, ha az ember figyelembe veszi azt a fordulatot, amelyet a misztériumok – ahonnét minden régebbi civilizáció kiindult – átéltek kelettől nyugatig, elsősorban Görögországig. Ez a fordulat a következőkből állt.

Ha az ember betekint a kelet valamennyi misztériumába, mindenütt az a benyomása támad, hogy ezekben a misztériumok papjai olyan helyzetben voltak, hogy látásuk következtében a jelentős nagy igazságokat tanítványaiknak kinyilatkoztathatták. Minél régebbi időkbe megyünk vissza, annál inkább képesek voltak a papi bölcsek, hogy a misztériumokban az istenek közvetlen jelenlétét biztosítsák, azokét a szellemi lényekét, akik a földi eseményeket irányítják, úgy, hogy az istenek valóban ott voltak.

Az embernek a kozmosszal való összefüggését tanították a különböző misztériumokban, hasonlóan nagyszerű módon, ahogy azt a hüberniai misztériumoknál láttuk, és ahogy azt Arisztotelész Nagy Sándornak elmondta. Mindenesetre mindegyik régi keleti misztériumban úgy volt, hogy a moralitás, a morális impulzus nem volt határozottan elkülönítve a természetes impulzusoktól. Amikor Arisztotelész Nagy Sándornak északnyugat felé mutatott, ahol a víz elemi szellemei uralkodtak, onnan nemcsak fizikai impulzus jött, mint ma északnyugatról a szél, vagy más fizikai dolgok jönnek, hanem morális impulzusok is jöttek a fizikai impulzusokkal. A fizikai és a morális egy volt. Az lehetett, mert egyáltalán azoknak az ismereteknek az alapján, amelyeket ebben a misztériumban szerezni lehetett, az ember az egész természettel – érzékelte a természet szellemét – egységben érezte magát. Így volt például, az embernek a természethez való viszonyában, abban a korban, ami Gilgamesnek és annak az individualitásnak az életútja között telt el, aki következő inkarnációjában volt, amikor közel került az efezusi misztériumokhoz. Éppen ebben a korszakban találunk még eleven szemléletet az embernek a természet szellemével való összefüggéséről. Ez az összefüggés a következő.

Mindannak útján, amit az ember megtudott a természet elemi szellemeinek hatásáról, a planetáris folyamatban működő intelligens lényekről, eljutott ehhez a meggyőződéshez: látom, hogy kint mindenütt szétterül a növényvilág, a zöldellő, sarjadó, gyümölcsöt hozó növényvilág. Látom a növényeket a mezőkön, a földeken, amelyek tavasszal felnőnek, ősszel elhervadnak, látom az évszázadokon át növekvő fákat, amelyek kívül megkérgesednek és gyökerüket mélyen a földbe eresztik. Mindazt, ami kint gyökeret ereszt a füvekben és a fákban, ami erős hatásuk alapján növekszik a földben, azt valamikor önmagamban hordoztam.

Ma az ember megérzi, ha valahol szénsav van, ami légzése útján jött létre: ezt a szénsavat kilélegeztem. – Megérzi, hogy egy terembe szénsavat lélegzett ki. Az ember ma, mondhatnánk, csak csekély mértékben függ össze a kozmosszal. Lényének légnemű részében, a levegőben, amely légzésének és az organizmusban végbemenő egyéb levegő-folyamatoknak az alapja, itt az ember teljesen eleven kapcsolatban áll a nagyvilággal, a makrokozmosszal. Képes észrevenni a kilélegzett levegőt, a szénsavat, ami benne volt, és most kívül van. Ahogy az ember ma – nem teszi ezt, de megtehetné – odanéz a kilélegzett szénsavra, úgy nézett az, aki a keleti misztériumokban vagy beavatott volt, vagy felvette magába azt a bölcsességet, ami kiáradt ezekből a misztériumokból, úgy tekintett az egész növényvilágra. Azt mondta: visszatekintek a világfejlődés régi Nap-korszakára. Itt a növényt még magamban hordtam. Aztán kiáradt belőlem a földi lét területeire. Amikor azonban a növényt még magamban hordtam, amikor még az az Adam Kadmon voltam, aki az egész Földet átfogta, és így a növényvilágot is, akkor az egész növényvilág még v ízszerű- légnemű volt.

Az ember elkülönült ettől a növényvilágtól. Ha elképzeljük, hogy felvesszük az egész Föld nagyságát, aztán belülről elkülönítjük a növényit, amely a vizes elemben átalakul, létrejön, elhal, felnő, más lesz, különböző alakzatokat vesz fel, akkor kedélyvilágunkban megjelenítjük azt, milyen volt ez egykor. És hogy ez tényleg így volt, azt azok mondták, akik nagyjából Gilgames korában keleten szerezték meg a tudásukat. Aztán a mezőkön növekvő növényekre néztek, és így szóltak: a növényeket a földfejlődés egy korábbi szakaszában elkülönítettük magunktól, de a Föld felvette őket magába. A gyökérszerűt a Föld adta nekik, és mindazt, ami fás jellegű, ami a növényekben a fa-természetet adja. Ami általában növényszerű, azt azonban az ember elkülönítette magától, és azt a Föld felvette magába. Az ember bensőséges rokonságban érezte magát a növényvilággal.

Nem érzett viszont ugyanilyen rokonságot az állatvilággal, mert tudta, hogy csak akkor tud a Földön tevékenykedni, ha legyőzi az állati jelleget, ha fejlődésének útján visszahagyja az állatiságot. A növényt magával vitte a Föld kialakulásáig, aztán átadta a Földnek, amely azt felvette a maga ölébe. A növény számára a Földön ő lett az istenek közvetítője, közvetítő az istenek és a Föld között.

Ezért azok az emberek, akiknek ilyenfajta élményük volt, amit vázlatszerűen, egészen egyszerűen lehet ábrázolni, a következőképpen éreztek (ld. a túloldali ábrát).

Az ember a világmindenségből jött le a Földre (sárga). A számukat nem vesszük tekintetbe, mert ahogy tegnap mondtam, az emberek összetartoztak. Az ember minden növényszerűt elkülönített magától, a Föld felvette magába a növényt és gyökérzetet adott neki. – Az ember úgy érezte, mintha a növény növekedésével bizonyos módon átfogta volna a Földet (zöld), és mintha a Föld hálás lenne ezért, és felveszi azt, amit az ember a nedves- levegőszerű növényi elemhez oda tud lehelni. Akik ilyesmit éreztek, azok úgy érezték, hogy ezzel a növényt a Földnek adták, belsőleg rokonságba kerültek az istenséggel, a Merkúr főistenével. Ennek az érzésnek a következtében, hogy az ember a Földnek adta a növényt, sajátos kapcsolatba került a Merkúr-istenséggel.

Ezzel ellenkezőleg érzett az ember az állatokkal szemben: nem volt képes azokat a Földre hozni, el kellett különítenie őket, meg kellett szabadulnia tőlük, különben az emberi alak nem fejlődött volna a megfelelő módon. Kihelyezte magából az állatokat, úgy, hogy azok kiváltak az emberből (piros), és aztán olyan fejlődésen kellett keresztülmenniük, ami alacsonyabb fokra helyezte őket az embernél. Így aztán a régi ember Gilgames korában és az azt követő időkben úgy érezte, hogy a növényvilág és az állatvilág között áll. A növényvilággal szemben úgy érezte magát, mint közvetítő a Föld és az istenek között. Az állatokkal szemben pedig úgy, mintha azokat ellökte volna magától, hogy emberré válhasson, hogy ne terheljék őt az állatok, amelyek ezáltal elcsökevényesedtek. Az egész egyiptomi állatkultusz egyébként ezzel a szemlélettel függ össze. Ázsiában az a mély együttérzés az állatokkal szemben, amivel találkozunk, sok tekintetben ezzel hozható kapcsolatba. Ez egy nagyszerű természetszemlélet volt, amely így érezte az ember rokonságát egyrészt a növényvilággal, másrészt az állatvilággal szemben. Az állatvilággal szemben az ember a megszabadulást érezte, a növényvilággal szemben a vele való mély rokonságot. Emberként úgy érezte, hogy a növényvilág egy darab saját magából, és a Föld iránt belső szeretetet érzett, mert az felvette magába a növényvilágot, és a fákat saját anyagából kéreggel látta el. A fizikai környezet megítélésében mindenütt moralitás volt jelen. Amikor az ember a mezők növényeihez közeledett, nemcsak a természetes növekedést érezte, hanem morális kapcsolatot érzett a növekedéssel. Az állatokkal szemben ugyancsak morális kapcsolatot érzett: föléjük emelkedett.

Ezekből a keleti misztériumokból tehát egy nagyszerű szellemi természetszemlélet áradt ki. Voltak misztériumok Görögországban is, de kevésbé reális természetszemlélettel. A görög misztériumok kétségkívül nagyszerűek voltak, de lényegesen különböztek a keleti misztériumoktól. A keleti misztériumokban minden úgy volt, hogy az ember tulajdonképpen nem a Földön érezte magát általuk, hanem a kozmoszba, a világmindenségbe tagolódva. Görögországban a misztériumok is olyan fokra jutottak el, hogy az ember úgy érezte: a Földdel van kapcsolatban. Ezért ami a keleti misztériumokban megjelent, vagy amit ott átéreztek, az lényegében a szellemi világ volt. A teljes igazságot ábrázolták, amikor ezt mondták: a régi keleti misztériumokban maguk az istenek jelentek meg a papok között, akik ott áldoztak, és az imákat elmondták.

A misztériumtemplomok egyidejűleg az istenek földi vendéglátóhelyei voltak, ahol az istenek a papság útján azt küldték az embereknek, amit égi javaikból ajándékozhattak nekik. A görög misztériumokban már csak az istenek képei jelentek meg, képmások, olyasfélék, mint az árnyképek. Valóságos, igazi képek voltak, de árnyképek, nem maguk az isteni lények, nem realitások, hanem árnyképek. Így tehát a görögnek egészen más érzései voltak, mint annak, aki a régi keleti kultúrához tartozott. A görögnek ez volt az érzése: vannak istenek, de az embernek csak képei lehetnek ezekről az istenekről, úgy, ahogy az emlékezésben az élmény képe jelenik meg, nem maga az élmény.

Ez volt az a mély alapérzés, ami a görög misztériumokból kiáradt. A görögöknek az volt az érzésük, hogy mintegy emlékeznek a kozmoszra, nem a kozmosz eseményei jelennek meg előttük, hanem a kozmosz képei, az istenek képei, nem maguk az istenek, képek a Szaturnusz, a Nap a Hold folyamatairól. Nem az eleven kapcsolat azzal, ami reális volt a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon, ahogy az embernek mintegy reális kapcsolata van a gyermekkorával. Ez a reális kapcsolat a Szaturnusszal, a Nappal és a Holddal a keleti civilizáció embere számára a misztériumok útján megvolt. A görög misztériumoknak képszerű jellege volt. Az isteni-szellemi valóság árny-szellemei jelentek meg. Ez azonban valami más jelentős dolgot hozott magával. Mert volt még egy különbség a keleti és a görög misztériumok között.

A keleti misztériumoknál mindig úgy volt, hogy ha az ember valami nagyszerűt, valami hatalmasat akart tudni az ottani dolgokról, akkor először meg kellett várnia a megfelelő időt. Csak úgy lehetett valamit megtapasztalni, ha az ehhez tartozó áldozatbemutatást, tehát bizonyos módon az érzékfeletti kísérletet az ember ősszel végezte el, máskor tavasszal, vagy a nyár közepén, illetve a tél derekán. Másrészt bizonyos isteneknek úgy volt lehetséges áldozatot bemutatni, ha a Hold állása a megfelelő volt, tehát egy olyan időpontban, amelyet a megfelelőnek tartottak. Akkor megjelentek a misztériumokban, megnyilatkoztak az embereknek.

Máskor esetleg harminc évig kellett várni, amíg újra alkalom adódott, hogy valamilyen istenség megjelenjen a misztériumokban. Például, ami a Szaturnuszhoz tartozott, azt csak minden harmincadik évben lehetett valahogy a misztériumok területére hozni, mindazt, ami a Holdhoz tartozott, nagyjából minden tizennyolcadik évben, és így tovább. Így tehát a keleti misztériumok papsága, azokat a nagyszerű, hatalmas ismereteket és meglátásokat, amelyekhez hozzájutottak, csak az időtől és tértől és más egyebektől függően kapták meg. Egészen más kinyilatkoztatásokat kaptak például, a hegyek mélyén lévő barlangokban, mint a hegycsúcsokon. Más kinyilatkoztatásokat kaptak azok, akik Ázsia közepén éltek, és mást a tengerparton, és így tovább. A keleti misztériumoknak tehát éppen az volt a jellegzetessége, hogy bizonyos függőségben voltak a földi területektől és az időtől.

Görögországban a nagy, hatalmas realitások elvesztek. De még voltak képek. A képek azonban nem függtek évszakoktól vagy többéves időszakoktól, sem a helytől, hanem akkor jelentek meg, amikor ezt vagy azt a gyakorlatot elvégezték, ilyen vagy olyan személyes áldozatot bemutattak. Ha az ember az áldozatot valamilyen fokon bemutatta, és eljutott a személyes érettséghez, akkor érzékelhette a nagy világesemények és személyiségek árnyékát.

Ez a nagy fordulat történt a misztériumokban, ha keletről átmegyünk Görögországba. A régi keleti misztériumok alá voltak rendelve a földi, helyi, területi feltételeknek, míg a görög misztériumokban az jött tekintetbe, amit az istenek az ember elé hoztak. Az isten úgyszólván a maga árnyképében, a maga színképében jelent meg, ha az ember az előkészületek útján, amiket ennek érdekében megtett, méltónak mutatkozott, hogy az isten ebben a formában eljöjjön hozzá. Ezáltal a görög misztériumok valóban az újabb emberiség előkészítői lettek.

A régi keleti és a görög misztériumok között középen állt az efezusi. Sajátságos helyzete volt. Mert Efezusban azok, akik ott beavatáshoz jutottak, még tapasztalhattak valamit a régi Kelet hatalmas, fenséges igazságaiból. Még megérintette őket az embernek a makrokozmosszal és a makrokozmosz isteni-szellemi lényeivel való összefüggésének belső megérzése. Efezusban még sok minden érzékelhető volt abból, ami földöntúli. És az Artemisszel, az efezusi misztérium istennőjével való azonosulás még meghozta ennek az eleven összefüggésnek a felismerését: az állatvilágot le kellett győznöd, hátra kellett hagynod. A lehető legnagyobb együttérzéssel kell az állatokra tekintened, amelyeknek az úton vissza kellett maradniuk, hogy te emberré válhass. – Ez a makrokozmosszal való azonosulás érzése még közvetlen élmény volt, még realitás volt az efezusi beavatottak számára.

Az efezusi volt azonban az első misztérium, amely nyugat felé fordult, és független volt az évszakoktól és az évszázadok menetétől, röviden: a Föld helyzetétől és az időtől. Efezusban már az emberek által elvégzett gyakorlatoktól függött, és attól a módtól, ahogy az áldozatokat bemutatták, hogy az istenek a beavatandót érettnek találták-e. Úgyhogy lényegében az efezusi misztérium a misztériumi igazságok tartalma útján még a régi keletre utalt, de azáltal, hogy figyelembe vette az emberi fejlődést, már a görögség felé hajlott. Úgyszólván ez volt a görögök utolsó misztériuma keleten, ahol még a régi hatalmas igazságok szóltak, szólhattak az emberhez. Mert egyébként keleten a misztériumok már hanyatlóban voltak.

Ahol a régi igazságok a legtovább fennmaradtak, ezek a nyugati misztériumok voltak. Hüberniáról még évszázadokkal a kereszténység létrejötte után is beszéltek. Azt lehet mondani azonban, hogy Hübernia titkai alapjában véve kétszeresen is titokzatosak voltak. – Mert amit tegnap elmondtam arról a két szoborról, amelyek közül az egyik Nap-, a másik Hold-szobor volt, egy férfi és egy női szobor, ezek olyan titkok, amiket ma az úgynevezett Akasha Krónikából csak nehezen lehet kikutatni. Azok számára, akik ezekben a dolgokban járatosak, viszonylag nem nehéz közel jutni a keleti misztériumok képeihez, és az asztrális fényből előhívni ezeket a képeket. De ha az ember a hüberniai misztériumokhoz akar közel kerülni, és közeledni akar az asztrális fényhez, akkor egyfajta kábulat vesz erőt rajta. Visszahőköl. Az Akasha-képekben ma már nem akar megjelenni ez a hüberniai misztérium, ez az ír misztérium, holott eredeti valóságát a legtovább megtartotta.

Gondoljuk meg: azt az individualitást, aki Nagy Sándorban működött, megérintették a hüberniai misztériumok, amelyekhez Gilgames utazást tett nyugatra, a mai Burgenland területére. Ez élt ebben az individualitásban, és nagyon ősi módon élt benne abban a korban, amelyben még nagyon erős visszhangja volt itt nyugaton az atlantiszi korszaknak. Ezt átvitte a halál és az újabb születés közötti lelkiállapoton. Ekkor a két barát, Gilgames és Enkidu éppen Efezusban voltak, hogy ott tudatosan éljék át, amit még többé-kevésbé öntudatlanul, tudat alatt éltek át korábban a gilgamesi korban az isteni-szellemi világgal való összefüggésükről. Az efezusi korban ez egy viszonylag nyugalmas élet volt, egyfajta megemésztése, feldolgozása annak, ami a korábbi mozgalmas időkben lelkükben felhalmozódott.

Gondoljuk végig: mielőtt ez az individualitás újra megjelent a hanyatló görög időkben, a makedón kor felvirágzása idején, min ment keresztül Görögország! A régi időknek ebben a Görögországában, amely alapjában véve a tengerig terjedt és Efezust is magában foglalta, mélyen Kis-Azsiáig terjedően, ebben a Görögországban árnyképekben még megvolt a régi isteni idők utóhangja. Az árnyakban jól át lehetett élni az embernek a szellemi világgal való összefüggését. Az árnyékokból azonban a görögség fokozatosan kikerült, és látjuk, hogy a görög civilizáció, egy úgyszólván isteni civilizációból hogyan dolgozza bele magát fokozatosan egy tisztán földibe.

A mai külső materialista történetírás egyáltalán nem érinti a történelmi lét legfontosabb dolgait. A görögség teljes megértéséhez ez nagyon fontos, mert a régi görög isteni civilizációnak, amelyben az ember összefüggött az isteni világgal, már csak az árnyképe volt jelen, fokozatosan kikerült az isteni világból, és eljutott oda, hogy saját teljesen individuális, személyes szellemi képességeit használja. Ez fokozatosan történt meg. Ezt láthatjuk Aiszkhülosz drámáinál, hogy amit még éreztek a régi isteni időkből, az hogyan jelenik meg művészi képekben. De nemsokára megjelenik Szophoklész, és az ember úgyszólván máris elszakad attól, hogy az isteni-szellemi léttel együtt érezzen. És aztán megjelenik valami, ami egy névhez kapcsolódik, amit egy bizonyos szempontból kétségkívül nem becsülnek meg eléggé, de a világban különböző nézőpontok lehetnek.

A régebbi görög időkben valóban nem volt szükség arra, hogy történeteket feljegyezzenek. Miért nem? A fontos árnyképek elevenen éltek az emberekben. A történések leolvashatók voltak abból, amit a misztériumok mutattak. Itt voltak az árnyképek, az eleven árnyképek. Milyen történeteket kellett volna felírni? Aztán eljött az az idő, amikor ezek az árnyképek lemerültek az alsó világba, ahonnét az emberi tudat már nem tudta őket felvenni. Így jött létre az az igyekezet, hogy a történeteket feljegyezzék. Megjelent az első történetíró, Hérodotosz. Innen kezdve sokféle néven lehetne nevezni azt, ami mindig azt szolgálta, hogy az emberiséget kiszakítsa az isteni-szellemiségből, és belehelyezze a tisztán földibe. Mindig volt azonban a görög korszak folyamán e fölött a földivé válás fölött egy bizonyos fényesség, egy fényesség, amelyről holnap majd hallani fogunk, ami nem ment át a rómaiságba és a középkorba. Jelen volt egy fényesség. Az árnyképeket, amelyek a görög civilizáció hanyatlásának időszakában is felvillantak, még megérezték, érezték, hogy isteni az eredetük.

És mindennek a közepén, mint menedékhely, ahol az ember felvilágosítást kaphatott mindarról, ami Görögországban, mondhatnám, a kultúra töredékeiben jelen volt, mindennek a közepén ott állt Efezus, ahol Hérakleitosz és sok nagy görög filozófus, olyanok, mint Platón és Püthagorasz is, még tanult. Efezus valóban az a hely volt, amely egy bizonyos pontig megőrizte a régi keleti bölcsességet. És azok az individualitások is, akik Arisztotelészben és Nagy Sándorban megjelentek, Efezusban tapasztalhatták meg, valamivel később, mint Hérakleitosz, mi volt még akkor meg a régi keleti misztériumok bölcsességéből, ami részben megmaradt Efezusban. Különösen Nagy Sándor lelkével volt bensőségesen kapcsolatban az, ami az efezusi misztériumokban élt. És történt egy esemény, azokból a történelmi eseményekből, amelyeket a triviális elbeszélések külső véletlennek tartanak, holott igen mélyen gyökereznek az emberiségfejlődés belső összefüggéseiben.

Hogy ezeknek a történelmi eseményeknek a jelentőségét beláthassuk, a következőket kell a lelkünk elé állítanunk. Gondoljunk arra, hogy mindkét lélekben, abban is, amelyeik Arisztotelész lett és abban is, amelyik Nagy Sándor lett, mindenekelőtt az élt, amit belsőleg a régi korokból dolgoztak fel, aztán az, ami Efezusban rendkívül értékessé vált számukra. Azt lehet mondani, hogy egész Ázsia benne élt ebben a két lélekben, különösen abban, aki később Nagy Sándor lett, de abban a formában, amely a göröggé vált Efezusban volt meg. Ha az ember elképzeli ezt a jellemet – akit a Gilgames-korban ábrázoltam -, akkor elgondolhatja, hogy Nagy Sándor és Arisztotelész között eleven kapcsolat formájában ismétlődött meg az a tudás, amely a régi keletet és Efezust összekötötte, de új formában ismétlődött meg. Csak el kell képzelnünk. Képzeljük el, minek kellett volna történnie, ha az a hatalmas tapasztalat, ami tulajdonképpen ebben a lélekben óriási intenzitással élt, az a hatalmas tapasztalat, tehát maga az efezusi misztérium jelen lett volna, ha tehát a Nagy Sánd01-inkarnációban Nagy Sándor az efezusi misztériummal még találkozhatott volna! Ezt elképzelhetjük, aztán méltányolhatjuk azt a tényt, hogy azon a napon, amikor Nagy Sándor született, fáklyát dobtak az efezusi szentélyre, úgyhogy az efezusi Diana-templom Sándor születésének napján egy bűntény következtében leégett. Már nem volt megtalálható a Földön az, ami a dokumentumaihoz kapcsolódott. Már nem volt meg, alapjában véve már csak egyedül Sándornak és tanítójának, Arisztotelésznek a lelkében volt meg történelmi misszióként.

Most kössék össze azt, ami lelkükben él, azzal, amit tegnap a földi konfiguráció következményeként Nagy Sándor missziójában megmutattam. És így megérthetik, hogy Efezussal kialudt az, ami keleten reális volt, az isteni-szellemi világ reális megnyilatkozása. A többi misztérium alapjában véve hanyatlóban volt, hagyományokat őriztek meg bennük, olykor igen eleven hagyományokat, amelyek azokban, akiknek a természete hajlott erre, mindazonáltal tisztánlátó erőket hívtak életre. De a régi idők nagyszerűsége, nagysága már nem volt meg. Efezussal eltűnt az, ami Ázsiából elevenen áramlott át. Ezért értékelhetjük, Nagy Sándor lelkében a döntést: ennek a keletnek, amely elvesztette azt, amit egykor még birtokolt, el kell vinnie ezt, legalábbis abban a formában, amelyben Görögországban árnyképekben megőrződött, így alakult ki Nagy Sándorban az a gondolat, hogy Ázsia felé vonul, olyan messzire, amennyire csak tud, hogy azt, amit a kelet elvesztett, árnyképekben a görög kultúrában újra elvigye neki.

És látjuk, hogy Nagy Sándornak ezzel a hadjáratával ténylegesen és egészen csodálatos módon nem egy kulturális hódítás zajlott le, nem egy kísérlet, hogy valamiféle hellénizmust vigyen külső módon keletre, hanem Nagy Sándor nemcsak az egyes országok szokásait vette át, hanem képes volt arra is, hogy mindenütt az emberek szíve és kedélyvilága szerint gondolkodjon. Ahogy Egyiptomba, Memphiszbe érkezett, úgy tekintették, mint az ott addig érvényben lévő mindenfajta szellemi rabszolgaság megszüntetőjét. A perzsa birodalmat olyan kultúrával, olyan civilizációval hatotta át, amelyre a perzsák sose lettek volna képesek. Egészen Indiáig nyomult előre. Azt tervezte, hogy kiegyenlítést, harmóniát hoz létre a hellén és a keleti civilizáció között. Mindenütt akadémiákat alapított. A későbbiekben azok az akadémiák lettek a legjelentősebbek, amelyeket Alexandriában, Észak-Egyiptomban alapított. De a legfontosabb dolog az volt, hogy Ázsiában mindenütt nagy és kis akadémiákat alapított, amelyekben aztán a következő időkben Arisztotelész műveit és az arisztotelészi hagyományokat ápolták.

Ez Elő-Ázsiában évszázadokon keresztül tovább hatott, és úgy hatott tovább, hogy azt lehet mondani, hogy mindenkor, még ha gyenge utánzatokban is, de azt ismételték meg, amit Nagy Sándor bevezetett. Mindenekelőtt a természettudományoknak adott hatalmas lökést Ázsiában egészen Indiáig – korai halála megakadályozta, hogy Arábiáig jusson – ez volt a fő célja. Egészen Indiáig, egészen Egyiptomig mindenütt elültette azt a tudást, amit a természet szelleméről Arisztotelésztől felvett. És ezt mindenütt úgy szervezte meg, hogy gyümölcsöző lehetett azáltal, hogy az emberek, akik felvették magukba, sajátjuknak érezték, nem idegen hellén tannak, amit fel kell venniük. Ezt ténylegesen csak egy olyan tűzben égő természet tudta megvalósítani, mint amilyennel Nagy Sándor rendelkezett. Mert mindenütt voltak pólások. A későbbi korok sok tudósa ment el Görögországba, és különösen egy akadémia volt – Edessán kívül a gondisapuri akadémia volt ez -, amely évszázadokon keresztül újra meg újra Görögországból kapott utánpótlást.

Így ment végbe az a hatalmas dolog, hogy ami keletről átjött (világos és piros lángok), azt Efezusban megállította Herosztratosz fáklyája (piros), hogy a görögországi árnyképek még világítottak egészen az utolsó felvonásig, amikor a keletrómai zsarnokság bezáratta a görög filozófiai iskolákat a Kr. u. 6. században, és az utolsó görög filozófusok átmenekültek a gondisapuri akadémiára. Ez volt az egymásra hatása annak, ami már elmúlt, és annak, ami megmaradt (zöldes és piros). Lényegében ezáltal volt ebben a misszióban az – még ha kicsit öntudatlanul is -, hogy egy bizonyos módon Görögországban a civilizációs élet hulláma luciferi módon jelent meg, Ázsiában pedig ahrimáni módon maradt vissza, és Efezus volt a kiegyenlítés. És Sándor, miután születése napján Efezus fizikailag megsemmisült, egy szellemi Efezust akart megalapítani, amely a maga napsugarait keletre is és nyugatra is kisugározza. Mélyebb értelemben Sándor akaratának az volt az alapja, hogy egy szellemi Efezus jöjjön létre Elő-Ázsiától Indiáig, az egyiptomi Afrikában és Kelet-Európában.

A nyugati emberiség történelmi fejlődését nem tudjuk megérteni, ha nem ismerjük ezt a hátteret. Mert nemsokára azután, hogy ez megtörtént, azután, hogy itt kísérlet történt arra, hogy az ősi tiszteletreméltó Efezus nagyobb területre kiterjedjen, alapjában véve Alexandriában, Egyiptomban, ha csak halvány jelekben is, de megőrizték azt, ami Efezusban nagy, világító betűkkel volt feljegyezve. És miután ez az efezusi másodvirágzás felvirágzott, távolabbra nyugaton kezdett érvényre jutni a rómaiság, egy egészen más világ, aminek már semmi köze sem volt a görög árnyképekhez, hanem csak az emberek emlékezetében maradt meg ez a régi világ. Ezért ez egy fontos fordulópont, amit a történelemben tanulmányozni lehet. Miután Efezus leégett, Sándor megalapított egy szellemi Efezust, amit aztán visszaszorított az, ami nyugaton érvényesült, elsősorban, mint rómaiság, aztán, mint kereszténység, és így tovább. Csak akkor értjük meg az emberiség fejlődését, ha ezt mondjuk: ahogy itt vagyunk értelmi felfogásunkkal, ahogy a magunk módján akaratunkból kiindulva cselekszünk, ahogy itt vagyunk egész kedélyvilágunkkal, így visszatekinthetünk a régi Rómára. Itt mindent megértünk. De nem tekinthetünk vissza Görögországra és Keletre. Ehhez imaginációkba kell betekintenünk, ehhez szellemi látás szükséges.

Dél felé tekintve ugyancsak beleláthatunk a történelmi létesülésbe szokásos megfontolt prózai értelmünkkel, de kelet felé nem. Mert ha kelet felé nézünk, imaginációkba kell tekintenünk: a háttérben, az ősi Ázsiában az Atlantisz utáni idők hatalmas misztériumtemplomai állnak, ahol a papság a tanítványoknak az isteni-szellemi kozmosszal való összefüggésekre világított rá, ahol olyan civilizáció volt, amilyet Gilgames korában lehetett átélni, ahogy ezt elmondtam. Aztán látnunk kell, miközben Ázsiában elszórtan mindenütt ezeket a templomokat látjuk, hogyan áll előtérben Efezus, amely még sok mindent megőrzött abból, ami az Ázsiában szétszórt templomokban már megfakult, sok mindent megőrzött, de már átnyúlt a görög korba. Az embereknek már nem volt szükségük arra, hogy a csillagállásokra és az évszakokra várjanak, és saját megfelelő életkorukra, hogy Efezusban megkapják az istenek kinyilatkoztatását, hanem ezt azáltal érhették el, hogy ha erre érettek voltak, áldozatokat mutattak be, és gyakorlatokat végeztek, hogy az istenek méltó módon jöjjenek el hozzá. Egy olyan világba tekintünk, amelyet ezek a képek visszaadnak, Hérakleitosz korába, amelyben felkészítették azokat a személyiségeket, akikről beszéltem, aztán 356-ra tekintünk, Nagy Sándor születésnapjára, amikor fellobbantak a lángok az efezusi templomban. Nagy Sándor megszületik, megtalálja tanítóját, Arisztotelészt. És mintha Efezus égre felcsapó lángjaiból felhangzana valami azok számára, akik meg tudják érteni: alapíts egy szellemi Efezust, ahol a régi fizikai Efezus, mint középpont, mint centrum az emlékezetben a legszélesebb körben fennállhat.

És így látjuk ezt a képet a régi Ázsiáról a maga misztériumhelyeivel, előtérben Efezussal, ami leég, tanítványait, aztán később Nagy Sándor hadjáratait, amelyek azt, amit Görögország az emberiség haladása érdekében adni tudott, továbbvitték, úgy hogy képi formában Ázsiába jutott az, ami ott realitásként veszendőbe ment.

Amikor ezt áttekintjük, és imaginációnk szárnyakat kap attól, ami itt nagyságként megjelenik, a történelemnek egy igazán régi időszakára tekintünk vissza, amit imaginatív módon kell megragadnunk. Aztán látjuk, hogy előtérbe kerül a római világ, a középkor világa, az a világ, amely már átnyúlik hozzánk. Minden egyéb felosztás – ókor, középkor és újkor, vagy ahogy egyébként tagolják – alapjában véve hamis képzeteket hív életre. Egyedül a most ábrázolt kép tud adni igazi betekintést – annak számára, aki egyre inkább elmélyed benne – azokba a titkokba, amelyek az európai történelmi létet a mai módon létrehozták. Holnap tovább beszélünk erről.

6. Az Artemis-templom égése és Julianus Apostata halála közötti időszak – Az arisztotelizmus hatása az új szellemi kinyilatkozatás megjelenéséig a tizenkilencedik század utolsó harmadában

Dornach, 1923. december 29.

A golgotai misztérium előtti és az utána következő 3-4 évszázad, ez a 6-8 évszázadból álló időszak különösen fontos a nyugati történelem és a kelethez való kapcsolódás megértése szempontjából. Azoknak az eseményeknek a lényege, amelyekről az elmúlt napokban beszéltem, és amelyek az arisztotelizmus megjelenésében és Nagy Sándor ázsiai hadjárataiban csúcsosodtak ki, ezeknek az eseményeknek a lényege az, hogy egyfajta befejezését jelentik annak a keleti civilizációnak, amely még teljes mértékben a misztériumok impulzusainak hatása alatt állt.

Ennek a még igazi, tiszta keleti misztérium-impulzusnak a végső befejezése az efezusi bűnös gyújtogatás volt. És aztán az jön létre, ami úgyszólván Európa, Görögország, számára még megmarad a misztériumi hagyományokból, az árnyképekből, mondhatnánk, a régi istenektől áthatott civilizációból. És négy évszázaddal a golgotai misztérium után egy másik esemény kapcsán láthatjuk, mi volt még meg a misztériumok romjain. Láthatjuk ezt Julianus Apostatánál. Julianus Apostata, a római császár olyan beavatást kapott, amilyet akkor az ember kaphatott az eleusziszi misztériumok egyik utolsó papjától. Azaz, Julianus Apostata annyit tapasztalt a kelet régi isteni titkokból, amennyit a Krisztus utáni negyedik században Eleusziszban még tapasztalhattak. Ez egy másik pontja annak a korszaknak, amelynek kiindulópontját Efezus égése jelzi. Efezus leégésének napja Nagy Sándor születésnapja. Ennek a korszaknak a vége Julianus Apostata erőszakos halála 363-ban. Azt mondhatjuk: ennek a korszaknak a közepén áll a golgotai misztérium. Nézzük meg most, hogy helyezkedik el ez a korszak, amelyet most behatároltam, az emberiség egész fejlődéstörténetében. Előttünk áll a figyelemreméltó tény, hogy ha vissza akarunk tekinteni az emberiség fejlődésére ezen a időszakon túl, akkor olyasmit kell tennünk, ami igen hasonló valami máshoz, csak nem vetjük össze őket.

Emlékezzenek arra, hogyan ábrázoltam „A világ és az ember szellemi megismerése” című könyvemben azokat a világokat, amelyeket tekintetbe kell vennünk: a fizikai világot, aztán az átmeneti világot, a lélekvilágot, majd azt a világot, amelybe csak a ember legmagasabb része juthat be, a szellemi világot. És ha eltekintünk a szellemi világ különleges sajátosságaitól, ahol az ember halála és újabb születése között tartózkodik, ha így ennek a világnak az általános sajátosságait nézzük, akkor, ahogy lelki felfogásunkat át kell állítani arra, hogy ezt a szellemi világot felfogja, ehhez teljesen hasonló módon kell átállítani lelki felfogásunkat is, hogy megértsük azt, ami ezen az időponton túl történt. A mai világban használatos fogalmakkal és képzetekkel nem érthetjük meg, mi van Efezus leégése mögött. Más fogalmakat és eszméket kell kialakítanunk, amelyek lehetővé teszik, hogy azokra az emberekre tekintsünk, akik még tudták, hogy ők – ahogy az emberek a légzés útján a külső levegővel – lelkük útján folyamatosan kapcsolatban állnak az istenekkel.

Nézzük most azt a világot, amely bizonyos módon egyfajta földi devachán, egy földi szellemi világ, mert a fizikai világnak semmi haszna nincs e világ számára. Aztán itt van ez a közbeeső idő, mondjuk, Krisztus előtt 356-tól Krisztus után 363-ig. És mi van ezen túl? Ezen túl Ázsiától Európáig az a világ terül el, amelyből a jelenlegi emberiség éppen kikerülőben van, ahogyan a régi emberiség a keleti világból a görögön keresztül bejutott a római birodalomba.

Mert ami a középkor évszázadain át korunkig civilizációként kifejlődött, az olyan civilizáció, amely tulajdonképpen a misztériumok belső világától függetlenül jött létre, ami annak alapján fejlődött ki, amit az ember fogalmaival és képzeteivel létre tud hozni. Görögországban ez már Hérodotosz óta előkészült, aki a történelem lényeit külsődleges módon írta le, és már nem a szellemi felé fordult, legalábbis csak nagyon hiányosan fordult a szellemiek felé. Aztán ez egyre jobban kialakult. Görögországban azonban még mindig maradt valami, mintegy leheletnyi azokból az árnyképekből, amelyek a szellemi életre emlékeztettek. Rómában ezzel szemben elkezdődik az a korszak, amellyel a mai emberiség már rokon, az a korszak, amelynek a lelki felfogása egészen más, mint amilyen Görögországban volt. Csak egy olyan személyiség, mint Julianus Apostata érez egyfajta legyőzhetetlen vágyat a régi világ iránt, és bizonyos becsületességgel beavattatja magát az eleusziszi misztériumokba. De amit kapott, abban már nem volt megismerési erő. És egyébként is olyan világból származott, amely már nem tudta megragadni a lélek belső világával azt, ami a keleti misztériumok hagyományaiban jelen volt.

A mai emberiség sohasem jött volna létre, ha Ázsiára, Görögországra nem Róma következett volna. A mai emberiség a személyiségre, az egyedek individuális személyiségére épül. A keleti személyiség, a keleti emberiség nem az egyedek individuális személyiségére épült. Az egyedi ember úgy érezte, hogy egy előrehaladó isteni folyamatnak a tagja. Az isteneknek megvolt a terve a Föld fejlődésével, ezt vagy azt akarták, és ezért történt a Földön ez vagy az. Az ember akaratát az istenek inspirálták. Mindazt, amit azok a hatalmas személyiségek, akikre utaltam, keleten tettek, isteni inspirációra tették. Az istenek akartak, és az emberek cselekedtek. És a misztériumok éppen azért működtek a régi időkben, hogy ezt az isteni akaratot az emberiségben helyes vágányra tereljék.

Csak Efezusban volt ez másképpen. Itt, ahogy mondtam, a misztériumi tanítványok saját érettségükre voltak utalva, és nem az évszakok váltakozására. A személyiség megjelenésének ez volt az első nyoma. Arisztotelész és Nagy Sándor egy korábbi inkarnációban itt kapta meg a személyiség-impulzust. Aztán az a korszak jött, amelynek hajnalán Julianus Apostatában még utoljára kialakult a sóvárgás, hogy a keleti misztériumok tanítványa legyen. Ezután az az időszak következett be, amelyben az emberi lélek egészen más lett, mint amilyen Görögországban volt.

Képzeljünk el egy ilyen embert, aki az efezusi misztériumokban elvégezte a maga gyakorlatait. Nem az efezusi misztériumok következtében volt ez a lelkében, hanem azért, mert ebben a korban élt. Ha valaki ma emlékezik, ahogy mondjuk, mire tud emlékezni? Csak olyasmire, amit személyesen átélt születése óta. Adva van egy ember egy bizonyos életkorban, és emlékezik arra, amit húsz vagy harminc évvel ezelőtt átélt. A belső gondolati emlékezés nem visz tovább, csak a személyes élet határáig. Nem így volt ez azoknál, akik például, az efezusi civilizáció idején éltek. Ha ezek csak egy kicsit is elvégeztek az efezusi gyakorlatokból, akkor, ha emlékeztek, ahogy ma a személyes élet emlékei felmerülnek bennünk, az ő lelkükben a földi lét előtti életük eseményei merültek fel, és azok az események is, amelyek a földfejlődést az egyes természeti birodalmakban megelőzték: a Holdfejlődés és a Nap-fejlődés. Bele tudtak tekinteni önmagukba, és látták a kozmikus eseményeket, az ember kapcsolatát ezekkel, mintegy az ember függését a kozmikus eseményektől. Ami az emberi lélekben élt, az önmagára való emlékezésként élt benne.

Azt mondhatjuk tehát: ez egy olyan korszak volt, amelyben Efezusban át lehetett élni a világ-titkokat. Az emberi lélek emlékezett az előző kozmikus korszakokra. Ezt az emlékezést megelőzte ezeknek a korábbi időszakoknak igazi átélése. Erről maradt egy bizonyos betekintés. Arról a korról, amelyben a Gilgames- eposz lejátszódik, nem mondhatjuk, hogy az emberi lélek emlékezett a korábbi kozmikus eseményekre, hanem azt kell mondanunk: a korábbi idők átélése történt meg a jelenben. – Aztán a Nagy Sándortól Julianus Apostatáig terjedő időszak következett.

Ezt most kihagyjuk. Utána az a korszak jött, amelyből a középkor és az újkor nyugati civilizációja kifejlődött. Ebben már nem tudott az emberi lélek emlékezni a kozmikus elő-időkre, nem volt már meg ennek átélése sem a jelenben, hanem csak a hagyományok.

1. Az elő-idők átélése a jelenben
2. Az emberi lélek emlékezése a kozmikus elő-időkre
3. Hagyomány

Az emberek leírták, ami történt. Létrejött a történetírás. Ez a római korban kezdődött meg. Gondolják át ezt a hatalmas különbséget. Gondolják át azt a kort, amelyben a régi efezusi tanítványok működtek. Nem volt szükségük történelemkönyvekre. Felírni azt, ami történt, ez nevetséges lett volna számukra. Csak el kellett gondolkodniuk, mélyen el kellett gondolkodniuk, és a tudat mélyéről előbukkant az, ami történt. Nem volt orvos, aki pszichoanalízist végzett volna, a lélek elragadtatása volt az, ami előhozta az arra való eleven emlékezést, ami egykor megtörtént.

Aztán az az idő következett, amelyben az emberiség elfelejtette, és ezért szükségszerűen le kellett írnia azt, ami történt. Amikor azonban az embernek hagynia kellett, hogy elcsökevényesedjen az, ami korábban a lélekben emlékezeti erő volt, amikor kontár módon el kellett kezdenie leírni a világ eseményeit, történelmet kellett írnia, és így tovább, akkor kifejlődött az emberi bensőben a személyes emlékezés, a személyes emlékezet. Minden kornak megvan a maga missziója, a maga feladata. Itt van a másik oldala annak, amit már az első előadásokban úgy ábrázoltam, hogy megjelent az időbeli emlékezés. Ennek az időbeli gondolkodásnak a bölcsője Görögországban volt, de a római kultúra folyamán fejlődött ki a középkorban, egészen az újkorig terjedően. És hogy Julianus Apostata korában már megvolt a csírája ennek a személyiség-kultúrának, ezt bizonyítja az, hogy Julianus Apostatának alapjában véve már nem használt az, hogy az eleusziszi misztériumokba beavattatta magát.

Nos, tehát az az időszak jött el, amelyben az ember nyugaton a harmadik, negyedik keresztény évszázadtól kezdődően korunkig, földi élete folyamán teljesen a szellemi világon kívül élt; az a kor, amelyben a puszta fogalmak, eszmék és absztrakciók világában élt. Rómában maguk az istenek is absztrakciókká váltak. Az az időszak jött el, amelyben az ember már nem tudott a szellemi világgal való eleven kapcsolatáról. A Föld már nem volt többé Ázsia, az ég legalsó területe, egy önmagáéit való világ lett. Az ég távol volt, az emberi szemlélet számára elhomályosodott. Így azt lehet mondani: az ember kifejlesztette a személyiséget annak hatására, ami római kultúraként nyugaton bekövetkezett.

Ahogy a szellemi világgal, ami fent van, határos az alatta lévő lélekvilág, úgy határos az időben ezzel a keleti szellemi világgal a nyugati civilizáció, mint egyfajta lelki világ. És ez a lelki világ tulajdonképpen közvetlenül napjainkig terjed. Az emberiség azonban többségében nem veszi észre, hogy ténylegesen egy hatalmas fordulat van folyamatban. Azok a barátaink, akik már többször hallottak engem, tudják, hogy nem szívesen beszélek arról, hogy egy korszak átmeneti kor, mert lényegében minden korszak átmeneti kor a korábbiból a későbbibe. Az a lényeges, hogy honnan hová történik az átmenet. De éppen azzal, amit mondtam, arra utaltam, hogy ez az átmenet olyan, mintha az ember a szellemi világból a lélekvilágba, és onnan a fizikai világba kerülne. Az eddig létrejött civilizációkban persze mindig volt egy bizonyos szellemi felhang. Még a materializmusban is felfedezhető bizonyos szellemi felhang. A tulajdonképpeni materializmus minden területen csak a 19. század közepén jelent meg, és teljes jelentőségét csak néhány ember értette meg. De óriási erővel van jelen, és ma egy átmeneti időszakban vagyunk egy harmadik világba, amely a korábbitól oly mértékben különbözik, mint ez a korábbi római világ különbözött a keletitől.

Nos, azt lehet mondani, hogy Nagy Sándor és Julianus Apostata között kimaradt egy korszak, amelynek a közepén történt meg a golgotai misztérium. A golgotai misztériumot az emberiség már nem úgy fogadta, mint ahogy annak idején a misztériumokat felfogták, különben egészen más fogalmaik lettek volna Krisztusról, aki a Názáreti Jézus emberi testében élt. Csak néhány embernek voltak még ilyen képzetei, akik misztériumokba beavatott kortársai voltak a golgotai misztériumnak. A nyugati emberiség legnagyobb részének nem voltak képzetei ahhoz, hogy a golgotai misztériumot szellemileg fogja fel. Ezért az a mód, ahogy a golgotai misztérium a Földön megjelent, a külső tradíción, a külső hagyományon alapult. Csak az első évszázadok beavatottjai körében volt úgy, hogy spirituálisán tudták felfogni azt, ami a golgotai misztériummal történt.

De jelen volt még valami más is, amiről röviddel ezelőtti előadásomban már beszéltem. Odaát Hüberniában, Írországban megvolt még az atlantiszi bölcsesség utóhangja. A hüberniai misztériumban, amelyről tegnapelőtt vázlatosan beszéltem, a tanítványok számára két szuggesztív alak formájában az a lehetőség adódott, hogy a világot olyan élesen lássák, ahogy azt Atlantiszban látták. Ezek a hüberniai misztériumok önmagukban zártak voltak, és rendkívül komoly légkör vette körül őket. A golgotai misztérium előtti évszázadban működtek, de megvoltak még a golgotai misztérium idejében is. Ázsiában lezajlott a golgotai misztérium, Jeruzsálemben játszódott le az, amit aztán hagyományosan, történelmileg az evangéliumok közöltek. Anélkül azonban, hogy ezt bárki szóban, mint hírt továbbította volna, anélkül, hogy bármilyen más kapcsolat létezett volna, a hüberniai misztériumokban tisztánlátó módon tudták, abban a pillanatban, amikor a golgotai misztérium tragikus módon végbement, hogy Palesztinában a golgotai misztérium valóban megtörtént. A hübreniai misztériumhelyeken egyidejűleg létrejött a szimbolikus kép. Ott nemcsak a hagyományokat tanulták, hanem megismerték a golgotai misztérium szellemi jellegét. És amikor Palesztinában a nagyszerű, fenséges esemény külső fizikai tényként végbement, a hüberniai misztériumokban végrehajtották azokat a kultikus cselekményeket, amelyek révén ott a golgotai misztérium eleven képe asztrális fényben megjelent.

Láthatjuk, hogyan kapcsolódnak össze a dolgok, és hogyan jön létre, mondhatnánk, egyfajta hullámvölgy, amelyben az istenekhez való régi kapcsolat elenyészik.

Keleten az isteneknek ez a régi szemlélete Efezus leégése után szűnt meg. Hüberniában jelen volt, megmaradt, amíg aztán innen is eltűnt, de csak a kereszténység korában. És kifejlődött mindaz, ami a golgotai misztériumból a tradíciók, a szóbeli hagyományok útján kisugárzott. Elsősorban nyugaton olyan civilizáció fejlődött ki, amely csak a szóbeli hagyománnyal számol, vagy később a külső természetkutatással, a tisztán értelmi természetkutatással, ami a természet területén megfelel a puszta hagyománynak, a történelem területén az írásbeli vagy a szóbeli hagyománynak.

Azt mondhatjuk tehát: itt van a személyiség civilizációja. A spiritualitást, a golgotai misztériumot, a történelmi hagyomány őrzi, már nem lehet látni.

Csak képzeljük el elevenen, hogy a Julianus Apostata utáni időkben egy olyan kultúra terjed el, amely kizárja a szellemit. Csak a 19. század végén, annak hetvenes éveitől érkezik egy újabb, mondhatnánk, megszólítás a szellemi magasságokból az emberhez. Ekkor kezdődik az a kor, amit már több ízben Mihály- korszaknak neveztem. Ma abból a szempontból akarom jellemezni, hogy ezt mondom: az a korszak jött el, amelyben az ember, ha meg akar maradni a régi materializmusnál – és az emberiség nagy része meg akar maradni mellette -, akkor borzalmas szakadékba jut. Ha az ember a régi materializmus mellett marad, feltétlenül az ember alatti világba kerül. Nem tudja elérni az emberi magasságot. Hogy ezt az emberi magasságot elérje, meg kell nyitnia érzékszerveit – ez feltétlenül szükséges a 19. század végétől – a szellemi kinyilatkoztatások számára, amelyek azóta ismét jelen vannak.

Herosztratosz személyiségében bizonyos szellemi hatalmak működtek, amelyek, mondhatnánk, benne találták meg külső kifejeződésüket. Herosztratosz volt bizonyos ázsiai szellemi hatalmak mintegy utolsó kinyújtott kardja. És amikor Herosztratosz az égő fáklyát az efezusi templomra rádobta, démoni lények álltak mögötte, bizonyos módon kardként tartva őt, akik alapjában véve úgy tervezték, hogy semmiféle szellemiséget nem engednek át az európai civilizációba.

Ennek szegült ellene Arisztotelész és Nagy Sándor. Mert mi történt tulajdonképpen? Nagy Sándor hadjáratai folytán átkerült Ázsiába az, ami Arisztotelész természettudománya volt, és ez mindenütt elterjedt. Nagy Sándor Ázsiában mindenütt akadémiákat alapított, nem csak Alexandriában, Egyiptomban, ahol elültette a régi bölcsességet, úgy hogy ezt még hosszú időn keresztül ápolták. A görög bölcsek mindenhonnan ide áramlottak, és itt menedéket találtak. A természettudományt Sándor vitte Ázsiába.

Európa ezt a mély természetismeretet tisztességgel nem tudta elviselni. Csak külső tudást akart, külső kultúrát, külső civilizációt. Ezért az arisztotelizmusból tanítványa Theophrasztusz azt vette át, amit nyugatra át tudott vinni. Ebbe azonban rendkívül sok mindent belevett. Nyugatra inkább Arisztotelész logikai írásai jutottak el. Arisztotelésznél azonban éppen az a sajátságos, hogy ott is, ahol absztrakt és logikus, másképpen adja elő a dolgokat, mint a többi író. Meg lehet kísérelni, hogy az ember belső, szellemi, meditációs megalapozottsággal megkeresse a különbséget, amikor Platónt vagy Arisztotelészt olvassa. Ha a modern ember valódi, megfelelő szellemi átérzéssel, bizonyos meditációs elmélyüléssel Platónt olvassa, egy idő múlva úgy érzi, mintha a feje nagyobb lenne a fizikai fejénél, mintha kissé kibújt volna a fizikai organizmusából. Ez okvetlenül megtörténik annál, aki Platónt nem csak teljesen szárazon olvassa.

Arisztotelésznél ez másképp van. Nála az embernek soha nincs olyan érzése, hogy olvasása közben kiemelkedik a testéből. Ha viszont az ember bizonyos meditációs előkészület után olvassa, akkor az az érzése alakul ki, hogy éppen a fizikai testben dolgozik. Arisztotelész révén éppen a fizikai ember jut előbbre. Ez dolgozik. Ez nem olyan logika, amelyet az ember csupán szemlél, hanem olyan logika, amely belsőleg dolgozik. Arisztotelész még egy kicsit magasabban áll, mint azok a pedáns magyarázók, akik utána jöttek, és Arisztotelészből kialakítják a logikát. Arisztotelész logikai műveit bizonyos vonatkozásban csak akkor fogjuk fel helyesen, ha meditációs könyveknek tekintjük őket. Ez egy figyelemreméltó dolog. Gondoljuk meg: ha Arisztotelész természettudományos írásai egyszerűen csak átjöttek volna nyugatra, Makedóniából Közép-Európába, Dél-Európába, és azokat az emberek egy bizonyos módon felveszik magukba, ez kártékony lett volna. Az emberek kétségkívül néhány dolgot átvesznek, de ez kártékony lett volna. Mert amit Arisztotelész természettudományosán átadott Nagy Sándornak, azt olyan lélekkel kellett felfogni, amely még érintett volt az efezusi idők lényegétől, az Efezus leégése előtti korszaktól. Ezt csak Ázsiában vagy az egyiptomi Afrikában lehetett megtalálni. Úgyhogy Nagy Sándor hadjáratai következtében a természettudományos megismerés és belátás átkerült Ázsiába (az ábrán piros, narancs), és később legyengített formában különböző hadjáratok útján átkerült Spanyolországon keresztül Európába, de nagyon megrostált, legyengített formában (sárga a későbbi ábrán).

Ami azonban közvetlenül átjött, ezek Arisztotelész logikai írásai voltak, a gondolkodással kapcsolatos művei. És ez tovább élt a középkori skolasztikában.

Így tehát két áramlat van. Itt van az, ami a közép-európai látásmód alapján, mondhatnánk, jelentéktelenül terjedt tovább széles körökben a primitív emberek körében. Láthatjuk, hogy az a vetés, amit Nagy Sándor egykor elhintett, a legkülönbözőbb módokon jutott el Európába, először Arábián keresztül, aztán a keresztesek útján, és mindenütt megtaláljuk, de jelentéktelenül, rejtett helyeken. Aztán jönnek emberek, mint Jákob Böhme, Paracelzus, és még sokan mások, akik azt veszik át, ami ilyen kerülő úton primitív körök útján került Európába. Egyfajta népi bölcsesség közvetít itt sokkal inkább, mint általában hisszük. Ez él, és olykor olyan forrásokon át csörgedezik, mint Valentin Weigel, Paracelzus, Jacob Böhme és mások, akiknek a neve kevéssé ismert. Bőséges forrássá vált, ami Európában későn megérkezett arisztotelizmus volt vagy van, ez élt Basilius Valentinusban, és így tovább. A kolostorokban igazi alkimista bölcsesség élt, amely azonban nem pusztán az anyag átalakításával foglalkozott, hanem az ember átalakításának belső sajátosságaival a világmindenségben. Az ismeretlen tudósok mindazonáltal egy eltorzított, megrostált, logikásított Arisztotelésszel foglalkoztak. Ez az Arisztotelész azonban akivel a skolasztikusok foglalkoztak, majd később filozófiaként a tudomány, mégis áldássá vált a nyugat számára. Mert csak a 19. században, amikor Arisztotelészt már nem értik, amikor csak tanulmányozzák, mintha csak olvasni kellene, és nem gyakorolni, mintha nem meditációs könyv volna, csak a 19. században juttatták el oda, hogy semmit sem tudtak róla, mert már nem élt és nem működött bennük, csupáncsak tanulmányozták, mert nem gyakorlati könyv volt, hanem tankönyv. A 19. századig gyakorlati könyv volt. De a 19. században minden úgy alakult, hogy ami korábban gyakorlat volt, ami képesség volt, az átalakult absztrakt tudássá.

Görögországban – nézzük a másik vonalat, amellyel a dolog szintén jellemezhető – még bíztak abban, hogy az egész emberből árad az, amit be tud látni. A tanító a tornatanár. Az egész emberből a maga testi mozgása szerint, amiben az istenek működnek, jön létre az, ami aztán bizonyos módon emberi belátássá válik. A tornatanár a tanító. Később Rómában a tornatanár helyébe a szónok lép. Itt már valami absztrahálódik az egész emberből, de azért még van valami, ami egy emberi tevékenységgel függ össze, az organizmus egy részével. Mi minden mozog, amikor beszélünk! Mennyire él a beszéd a szívünkben, tüdőnkben, egészen a rekeszizmunkig, és tovább lefelé! Ez már nem élt olyan intenzíven az egész emberben, mint az, amit a tornatanár csinált, de az ember nagy részében élt. És a gondolat csak kivonata volt annak, ami a beszédben élt. A szónok lépett a tornatanár helyébe. A tornatanárnak az egész emberrel volt dolga. A szónoknak csak azzal, ami bizonyos módon a végtagokat kizárja, tehát az ember egy részéből a fejbe küldi azt, amit be kell látnia. A harmadik fokozat az újkorban jelenik meg: a doktor, aki már csak a fejet idomítja, aki már csak a gondolatokat nézi. A dolog úgy alakult, hogy a 19. században még egyes főiskolákon kinevezték az ékesszólás professzorait, de ezt már nem gyakorolta, mert nem volt szokásos, hogy a beszédre adjanak, mert mindent csak gondolatban akartak. A szónokok kihaltak. Azok lettek a képzés vezetői, akik az emberből a legkevesebbet képviselték, a doktorok, akik csak a fejet tartották valamire.

És valóban úgy volt, amikor még Arisztotelész elevenen élt: gyakorlás, aszkézis, lelkigyakorlat – ami Arisztotelészből következett. És ez a két áramlat fennmaradt. Aki nem teljesen fiatal, és tudatosan végigélte azt, ami a 19. század utolsó évtizedeiben lejátszódott, az tudja, ha valamennyit utazott, úgy ahogy Paracelsus megismerte a vidéki embereket, az tudja, hogy végül is a középkori népi tudás utolsó maradéka, amiből még Jacob Böhme és Paracelsus táplálkozott, a 19. században a hetvenes, nyolcvanas évekig fennmaradt. És végül az is igaz, hogy bizonyos rendeken belül és bizonyos szűk körök életében megmaradt valami az arisztotelizmus gyakorlatából, a belső lelki életben egészen a 19. század utolsó évtizedeiig. Ezért azt mondhatjuk: az ember egyrészt megismerhette annak utolsó képviselőit, ami Nagy Sándor és Arisztotelész révén átkerült Ázsiába, és ami másrészt Elő-Ázsián, Afrikán és Spanyolországon keresztül Európába jutott, és olyan emberekben, mint Basilius Valentinus és hasonlókban népi bölcsességként megjelent, és amiből Jacob Böhme és Paracelsus is merített. Ez aztán más úton ismét megjelent a keresztesek közvetítésével. De jelen volt a nép széles tömegeiben, és meg lehetett találni. A 19. század utolsó évtizedeiben még azt lehetett mondani: hála Istennek, hogy még ha alig felismerhetően, ha korrumpálva is, éltek annak képviselői, amit régi természettudományként a Nagy Sándor-i hadjáratok átvittek Ázsiába. Ami még a régi alkímiából, a régi megismerésből, a természeti szubsztanciák és természeti erők összefüggéseiből sajátos módon élt az egyszerű nép körében, az az utolsó visszhang volt. Ma ezek elhaltak, már nincsenek meg, nem lehet őket megtalálni, semmit sem lehet felismerni belőlük.

Ugyanígy volt ez – megismerhettünk ilyen embereket – az arisztoteleszi szellemi iskolázással. Ma már ez nincs jelen. Azt őrizték meg, amit annak idején keletre átvittek (piros), és amit kerülő úton Arisztotelész tanítványa, Theophrasztusz nyugatra áthozott (kék).

Amit keletre átvittek, az viszont újra visszajött. És azt mondhatjuk: a 19. század hetvenes, nyolcvanas éveiben az új, közvetlen spirituális megismeréssel össze lehetett kapcsolni azt, ami az utolsó képviselőknél ahhoz kapcsolódott, amit ábrázoltam. Ez egy csodálatos összefüggés, mert látható belőle, hogy Nagy Sándor hadjáratai és az arisztotelizmus azért jöttek létre, hogy egy fonálon fennmaradjon a régi spiritualitás, hogy behatoljon abba, aminek materiális kultúraként jönnie kell, és addig tartson, amíg egy új spirituális kinyilatkoztatás nem érkezik.

Láthatjuk, hogy az ilyen szempontok alapján ez valóban így néz ki, és igaz az, hogy ami látszólag terméketlen, éppen az rendkívül jelentős az emberiség történelmi folyamatában. Könnyű arról beszélni, hogy Nagy Sándor egész hadjárata Ázsiába és Egyiptomba terméketlen volt. Nem volt az. Azt is lehet mondani, hogy az arisztotelizmus a 19. században megszűnt. Nem szűnt meg. Mindkét áramlat addig tart, amíg egy új szellemi életet nem lehet elkezdeni.

Különböző helyeken gyakran elmondtam már, hogy ez az új szellemi élet éppen a 19. század hetvenes éveinek végén elkezdődött, először csak jelzésekben, aztán a század végére egyre inkább. Ma az a feladatunk, hogy a szellemi életnek ezt az áramlatát, amely, mondhatnánk, a magasból érkezik hozzánk, felfogjuk. Így ma valóban az emberiség szellemi kibontakozásának átmeneti állapotában vagyunk. És ha nem vagyunk tudatában ezeknek a figyelemreméltó összefüggéseknek és a korábbiakhoz való kapcsolódásának, akkor tulajdonképpen átalusszuk a legfontosabb eseményeket, amelyek körülöttünk játszódnak le a szellemi életben. És valójában hányan alusszák át ezeket a fontos eseményeket! Az antropozófiának azonban azért kell itt lennie, hogy az embereket felébressze.

És hiszem, hogy mindazok, akik most itt a karácsonyi ülés alkalmával összegyűltek, impulzust kapnak egy lehetséges felébredésre. Látják, itt állunk, közvetlenül ez előtt a nap előtt, és a gyűlés egész ideje alatt az év végéig a szomorú esemény évfordulóját kell átélnünk; itt állunk ez előtt a nap előtt, amelyen a borzalmas lángcsóvák felcsaptak, és a Goetheanumot elpusztították. És a világ azt gondolhatja, amit akar a Goetheanum leégéséről, ez a tűzeset az antropozófiai mozgalom fejlődésében óriási jelentőségű. De nem ítélhetjük meg a maga teljes mélységében, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy ezek a fizikai lángok hogyan csaptak fel sajátságos módon az orgonasípokból – erről még beszélni fogok a következő napokban – és más fémtárgyakból. A megperzselt fémek a lángokkal együtt lobogtak, úgyhogy ez a lángok sajátságos színeződését hozta létre. Ezt is figyelembe kell vennünk, amikor az elmúlt évre emlékezünk. Ebben az emlékezésben annak a ténynek is benne kell lennie, hogy a fizikaiság maja, és hogy az igazságot a szellemi tűzben kell keresnünk, és fel kell gyújtanunk szívünkben és lelkünkben. A fizikailag leégett Goetheanum fel kell, hogy keltse bennünk a szellemileg működő Goetheanumot.

Nem hiszem, hogy teljesen világtörténelmi értelemben történhet, ha nem nézünk egyrészt a nekünk oly drága Goetheanumra, amelyből a borzalmas, hatalmas lángok felcsaptak, másrészt, ha nem látjuk a háttérben az efezusi tűzvészt, amelyet Herosztratosz fáklyája okozott, akit démoni hatalmak vezettek. Annak az együttes átérzésében, ami az előtérben és ami a háttérben áll, talán kaphatunk egy képet, amit mélyen beleírhatunk a szívünkbe, arról, amit egy évvel ezelőtt elvesztettünk, és amit minden erőnkkel újra fel kell építenünk.

7. Az ember és a világ összefüggésébe való betekintés elvesztése az újkorban

Dornach, 1923. december 30.

Az emberiség történelmi fejlődésének legutóbbi nagy fordulata, amit már többször emlegettünk, a 15. század első harmadában következett be, ez az értelmi vagy kedélylélek fejlődésének korszakából a tudati lélek korába való átmenet. Olyan korszakban élünk, amelyben az emberiség most a tudati lelket fejleszti, és amelyben veszendőbe megy az embernek a természet erőivel és mélyebb impulzusaival, vagyis a természet szellemiségével való összhangjának igazi belátása. Sőt, ha ma az emberről és fizikai mivoltáról beszélünk, kémiai anyagokat emlegetünk, ahogy a vegyész beszél az úgynevezett elemekről. Az emberi megismerés szempontjából azonban nem ér többet, ha tudjuk, hogy valamilyen élelmiszer szenet, nitrogént és hasonlókat tartalmaz, mint amikor az óra szerkezetéről tudjuk, hogy, mondjuk, ezüstből, üvegből és még sok egyéb anyagból áll. Mindaz, ami szubsztanciálisan visszavezet erre a külső anyagi absztrakcióra, mint hidrogén, oxigén, és így tovább, alapjában véve nem viszi előbbre az igazi megismerést. Ahogy az óra szerkezetét ismernünk kell a maga erő-összefüggései szerint, úgy kell az ember lényét is megismerni oly módon, ahogy a világ különböző impulzusai – amelyek a természet birodalmaiban is hatnak, csak a világban másképpen működnek – az emberben érvényre jutnak. Az azonban, ami ha eltorzult módon is, de viszonylag még jelen volt, és néhányan ösztönösen a tizennegyedik, tizenötödik századig még tudtak vele kezdeni valamit, az – néhány embert kivéve, mint Paracelsus, Jacob Böhme, és így tovább – fokozatosan teljesen veszendőbe ment: az ember és a világ közti összefüggésekbe való igazi betekintés.

Mit tud például az újabb tudomány, amely a 15. század óta fokozatosan alakult ki, az embernek, mondjuk, a növény- vagy állatvilághoz való kapcsolatáról? Vizsgálja a növényt kémiai összetétele szerint, és megkísérli, hogy ezeknek a kémiai alkotórészeknek valamilyen jelentőséget tulajdonítson az ember szempontjából. Megkísérli, hogy valamilyen fogalmat alkosson arról – legtöbbször ezt is elmulasztja hogy az egyes szubsztanciák milyen hatással vannak az egészséges és a beteg emberre. Mindez azonban csak homályos ismereteket szolgáltat az emberről. Ma arról van szó, hogy ha az ember hajlandó arra, hogy történelmi belátás alapján emberismeretet szerezzen, akkor újra meg kell ismernie az embernek az emberen kívüli természethez való viszonyát.

A 15. századi legutóbbi nagy fordulatig az embereknek világos érzéseik voltak arról, milyen nagy különbségek vannak a külső természetben található fémek és azok között a fémek között, amelyek előtérbe kerülnek, amikor az ember szubsztancialitását vesszük szem ügyre, ha mondjuk például, a vas különböző előfordulásait nézzük az emberi szervezetben, vagy a magnéziumot, vagy hasonlókat. Azt a különbséget, hogy vannak fémek, amelyeket az ember szervezetében is megtalálunk, és vannak olyanok, amelyek a külső természetben előfordulnak, de az emberi szervezetben nem, ezt a földi fémek közötti különbséget a 15. századig az ember mély érzésekkel kísérte. Mert azt mondta: az ember mikrokozmosz, és valamilyen módon minden megtalálható benne, ami kint a világban, a makrokozmoszban van.

Ez nem valamiféle általános absztrakt elv, hanem természetes volt annak számára, aki valamilyen módon közel került a beavatási tudományhoz, mint szükséges kapcsolat az ember lénye és a világ lényege között. Mert az ember igazi megismeréséhez csak akkor jutunk el, ha az egész természetet és annak valamennyi impulzusát és szubsztanciális tartalmát együttesen nézzük. Ekkor kapunk egy képet, egy imaginációt az ember lényéről. És ezt a képet, ezt az imaginációt megzavarja, ha az ember talál valamit a külső természetben, ami az emberben nincs meg. Így gondolta ezt az a személyiség, aki kezdetben, mondjuk a 9-11. keresztény évszázadban természetkutató volt. De akkor még tudták azt is, hogy amit az ember fizikai táplálékként magához vesz, az csak egy része annak, amivel fizikai szervezetét, és egyáltalán organizmusát működteti, és talán nem is a legfontosabb.

Kézenfekvő, hogy a fizikai táplálkozástól a légzéshez közelítsünk, ami szintén anyagcsere. De a mai embernek nem jut eszébe, hogy feljebb emelkedjen. A 15. századi természetkutatónak világos volt, hogy az ember, ha az észlelés felé fordítja tekintetét, nemcsak szemeivel lát, hanem az érzékelési folyamat alatt szeme útján a világmindenségből végtelenül finom szubsztanciái is részeket vesz fel. Így van ez a szemmel, a füllel és az ember szervezetének más részeivel is. És mint legfontosabbat, azt látta az ember, hogy ami nem durva módon van meg benne, mint például az ólom, azt végtelenül finom formában veszi fel, ahogy ott van jelen, ahol ezt nem is feltételezi. Az ólom olyan fém, amely kimutathatóan nincs jelen az emberben, de ugyanakkor rendkívül felhígított állapotban kiterjedten jelen van az egész kozmoszban, amely az ember számára tekintetbe jön. És az ólmot az ember felveszi a kozmoszból, a légzési folyamatnál sokkal finomabb folyamatok útján. Az ember folyamatosan elkülönít magától szubsztanciákat a periféria irányában. Nemcsak a körmét vágja le, hanem bőrén keresztül folyamatosan szubsztanciákat választ ki. Ez azonban nemcsak eltávolítás, hanem miközben szubsztanciákat távolít el, más szubsztanciákat vesz fel.

Ilyen gondolatok között élt még egy természetkutató a 9-12. században, a középkorban. Nem volt még mérlege, nem voltak meg a durva mérőeszközök, amelyekkel meg lehet határozni, hogyan hatnak a szubsztanciák és erők, de be tudott hatolni a természet belső minőségébe, annak belső impulzusaiba, és az ember és természet közötti összefüggésekbe. Az ember a 15. századig sok mindent tudott, és hozzá kell kezdenie, hogy ezeket újra megtudja, mert alapjában véve ma semmit sem tud önmagáról.

Amikor az ember mivoltát vizsgáljuk, azt mondjuk, egyfajta általános, már klasszikusnak számító megállapítással: az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből, illetve én-organizációból áll. – Igen, de ezek csak szavak. És jó, ha ezekhez a szavakhoz hozzátesszük: ezen egy kicsit mindenkinek el kell gondolkodnia. Ha ezt a gyakorlatban fel akarjuk használni, ha, mondjuk, a gyógyításban akarjuk hasznosítani, ami igazán gyakorlati dolog az életben, és ismeretek alapján kell végezni, akkor nem szabad megái Inunk a szavaknál, hanem meg kell néznünk, valójában mit tartalmaznak ezek a szavak. Megkérdezhetjük például: hogyan tudunk fogalmat alkotni a fizikai testről? Nos, vegyünk valamilyen földi tárgyat, mondjuk egy követ: leesik a földre. Azt mondjuk: nehéz, a föld vonzza, súlya van. Vannak más működő erők is. Ha a kő kristállyá alakul, formaképző erők működnek benne. Ezek azonban rokonságban vannak a földi erőkkel. Röviden: ha körülnézünk a világban, vannak anyagok, amelyek alá vannak vetve a földi erőknek. Megállapíthatjuk: vannak olyan anyagok, amelyek a Föld erőinek vannak alávetve.

Aki az ilyen dolgokat nem a maguk rendje szerint nézi, az majd azzal jön, hogy mutat egy darab feketeszenet. Mi ez a valóságban? Ez a feketeszén csak a föld közelében létezik, mert ha akár egy viszonylag rövid távolságra is elvisszük a földről, abban a pillanatban már nem lesz újra ugyanaz. Mindaz, ami a szenet szénné teszi, az a Föld erőihez tartozik. Ezért azt mondhatjuk: ha itt van a Föld, akkor a Föld erői a földiségben vannak, de benne vannak minden tárgyban, amit itt a Földön találunk. És bár az ember fizikai teste nagyon összetett, alapjában véve mégiscsak egy tárgy, amely alá van vetve a Föld fizikai erőinek, azoknak az erőknek, amelyek a Föld középpontjából jönnek.

Az ember fizikai teste alá van vetve azoknak az erőknek, amelyek a Föld középpontjából indulnak (nyilak kifelé). – De a Földön más erők is vannak. Ezek az erők a környezetből jönnek (nyilak befelé). Gondolják el, hogy az ember meghatározatlan távolságra elmegy. Ekkor a meghatározatlan távolságból az erők a földi erőkkel ellentétesen, fordítva hatnak. Mindenhonnan hatnak befelé. Igen, vannak olyan erők, amelyek mindenhonnan hatnak, amelyek minden irányból hatnak a Föld középpontja felé. Egészen határozott és konkrét elképzelésünk lehet ezekről, mégpedig a következőképpen.

A legfontosabb szubsztancia, ami az organizmus alapja, ami a növényi, állati és emberi organizmus alapja, az a fehérje. A fehérje egy új növényi, állati és emberi organizmus csírájának is az alapját képezi. A csírasejtből, a megtermékenyített csírasejtből indul ki az, ami a növényi, állati és emberi organizmust kifejleszti. A szubsztancia a fehérje. Az ember ma azt képzeli, minthogy mindenütt fantáziái, ahelyett, hogy igazi tudománya lenne: a fehérje egy bonyolult szubsztancia, szénből, oxigénből, hidrogénből, nitrogénből, kénből, meg némi foszforból áll – valóban bonyolult. Úgyhogy a fehérjében, ahogy az atomszakértők gondolják, eszményi az összeállítás. Az atomokat és molekulákat tehát meglehetősen bonyolultnak kellene elképzelnünk. Aztán az anyaállatban, vagy anyanövényben kialakul ez a bonyolult fehérjemolekula, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, majd tovább fejlődik, és kialakul az új állat tisztán örökletes úton.

Szellemi szempontból azonban mindez értelmetlenség. A valóságban úgy van, hogy az anyaállat fehérjéje nem bonyolult, hanem teljesen korrumpált, kaotikus állapotban van. Az a fehérje, amit a test tartalmaz, még valamennyire rendezett, de az a fehérje, amely a szaporodás alapja, az éppen azért kiváló, mert belsőleg teljesen kaotikus, az anyagot visszavezeti a káoszba, aminek nincs struktúrája, hanem szubsztanciák tömege, és éppen azért, mert teljesen széteső és összezavarodott, nincs alávetve a Föld erőinek. Amíg a fehérje belsőleg összerendezett, addig a Föld középponti erőinek van alávetve. Abban a pillanatban, amikor belsőleg szétdarabolódik, a világszférák befolyása alá kerül. Az erők mindenhonnan beleáramlanak, és kis fehérje-gömböcskék jönnek létre, ami a szaporodás alapja, és a teljes áttekinthető világmindenség képmása, mert a fehérje-szubsztancia szétdarabolt, széttöredezett, keresztülment a káoszon, ezáltal világ-porrá vált, és a kozmosz erőinek lett alávetve. Erről ma már az emberek nem tudnak.

Ma úgy hiszik, hogy az öreg tyúknak van a legbonyolultabb fehérjéje. Ez belekerül a tojásba. Létrejön az új tyúk, és ez a folytatódó, továbbfejlődött fehérje. Aztán újra csíraszubsztancia lesz, és így megy tovább tyúktól tyúkig. – Ez azonban nem így van. Minden alkalommal, amikor az egyik generáció átmegy a következőbe, a fehérje az egész kozmosz hatása alá kerül. Azt kell mondanunk, tehát: egyrészt adva van a földi szubsztancia, ami alá van vetve a központi földi erőknek, de könnyen beláthatjuk, hogy bizonyos körülmények között azoknak az erőknek is alá van vetve, amelyek a világmindenség széléről hatnak mindenfelől. Ez utóbbi erők azok, amelyek az emberben étertestként működnek, és az étertest a kozmosz erőinek van alávetve. – Most már reális elképzelésünk lehet a fizikai testről és az étertestről. Álljunk fel egyenesen és kérdezzük meg: mi a fizikai test? – Az, ami a Föld középpontjából kiinduló erőknek van alávetve. – És mi az étertest? – Az, ami azoknak az erőknek van alávetve, amelyek mindenütt a perifériáról jönnek. Ezt le is rajzolhatjuk.

Gondoljuk el, hogy itt áll az ember. Fizikai teste, amikor az a Föld középpontja felé irányul (piros), azoknak az erőknek van alávetve, amelyek a Föld középpontja felé haladnak. Éterteste (zöld) a világmindenség végéről mindenhonnan ide áramló erőknek van alávetve. Az emberben tehát egy erőrendszer van: vannak azok az erők, amelyek lefelé hatnak, amelyek tulajdonképpen minden szervében benne vannak, amelyek függőlegesek, és vannak azok az erők, amelyek kívülről jönnek, és ezen a módon hatnak (nyilak). Az ember alakjáról valósággal leolvasható, hogy hol melyik van túlsúlyban. Ha a lábunkat nézzük, azt mondhatjuk: a lábaknak azért van ilyen formájuk, mert inkább a földi erőkhöz illeszkednek. A fej inkább a perifériáról jövő erőkhöz illeszkedik (sárga). – Éppen így lehet a karokat is tanulmányozni. Ez nagyon érdekes. A karok a testhez vannak illesztve: azoknak az erőknek vannak alávetve, amelyek a Föld középpontja felé haladnak. Ha karjainkat élénken mozgásba hozzuk, akkor azoknak az erőknek vannak alávetve, amelyek a perifériáról érkeznek.

Ez a különbség a lábak és a karok között. A lábak egyértelműen a Föld központi erőinek vannak alávetve, a karok csak feltételesen egy bizonyos tartásban vannak alávetve ezeknek az erőknek. Az ember ki tudja emelni őket a Föld központi erőinek hatásából, és bele tudja illeszteni őket azokba az erőkbe, amelyeket éterinek nevezünk, és amelyek a perifériáról jönnek. Így láthatjuk az ember egyes szerveinél is, hogyan kapcsolódnak a világmindenséghez.

Ez van a fizikai testtel és az ételtesttel. Mi a helyzet az asztráltesttel? A térben nincs harmadik fajta erő. Nincs több. Az asztráltest a téren kívülről kapja a maga erőit. Az étertest a perifériáról mindenfelől kapja az erőket, az asztráltest a téren kívülről.

Az ember a természet bizonyos helyein megkeresheti, hogy a Föld fizikai erői hogyan illeszkednek az éteri erőkbe, amelyek minden oldalról érkeznek. Gondoljunk bele: fehérje elsősorban a fizikai földön van. Amennyiben a fehérje kémiai összetételét nézzük, hogy kénből, szénből, oxigénből, nitrogénből és hidrogénből áll, addig a fizikai földi erőknek van alávetve. Ha viszont a szaporodás szférájába jut, akkor kikerül a fizikai erők hatóköréből. A világmindenség erői kezdenek hatni a szétdarabolódott fehérjére, és új fehérje jön létre, ami az egész világmindenség képmása.

Néha azonban a következő történik: a szétesés nem jön létre eléggé. Lehet olyan fehérje-szubsztancia, amelynek, például, hogy valamilyen állatnál szaporodás menjen végbe, a lerakott tojásban szét kellene esnie, hogy a világmindenség erőihez kapcsolódjon. Az állatnál azonban valamilyen módon akadályba ütközik, hogy a fehérje-szubsztanciát a szaporodásig vigye, és egyszerűen a makrokozmoszhoz illessze. A szaporodásra képes fehérje-szubsztanciának az egész makrokozmoszhoz kell illeszkednie. Az állatnál, mondjuk, valami akadályozza, hogy minden további nélkül szaporodásra képes fehérje-szubsztanciát hozzon létre, például a gubacsdarázsnál. Mit csinál ezért a gubacsdarázs? Valamilyen növényi részbe helyezi a petéjét. Mindenütt vannak ilyen gubacsok, tölgyeken, más fákon, ahol a gubacsdarázs otthagyja a petéit.

Aztán látjuk a levélen ezeket a sajátos gubacsokat, amelyekben benne vannak a gubacsdarázs petéi. Miért van ez így? Miért teszi bele a gubacsdarázs a petéjét, mondjuk, egy tölgyfalevélbe, úgyhogy létrejön ez a gubacs-gömböcske, amelyben benne van a most már kifejlődésre képes pete? Szabadon nem tud kifejlődni. Ez azért van így, mert a növényi levél étertestet hordoz magában. Ez a világéterhez illeszkedik, és segítségére jön a gubacsdarázs petéjének. A gubacsdarázs petéje egyedül nem tud magán segíteni. Ezért rakja bele a gubacsdarázs azt egy növényi részbe, ahol étertest van, ami a világéterhez kapcsolódik. A gubacsdarázs tehát a tölgyhöz jön, hogy fehérje-szubsztanciája szétessen, és ezért a tölgylevél kerülő útján, a tölgy útján a világperiféria hatni tudjon. A gubacsdarázs petéje ugyanis túl szilárdan áll össze, nem tud szétesni, holott tönkre kellene mennie.

Látják, van lehetőség arra, hogy betekintsünk abba, milyen csodálatosan működik a természet. Ez egyébként is megvan a természetben. Mert képzeljük el, hogy az állat nemcsak arra nem képes, hogy csíraszubsztanciát hozzon létre, ami a szaporodás érdekében ki van téve a világéternek, hanem arra sem, hogy önmagában megfelelő táplálékot alakítson át, amit belsőleg táplálkozásra fordít. Kézenfekvő példa erre a méh. A méh nem tud mindent megenni. Csak azt tudja megenni, amit számára a növény már előkészített. De láthatunk valami rendkívül sajátos dolgot. A méh odamegy a növényhez, megkeresi a nektárt, felszívja, feldolgozza magában, és felépíti azt, amit annyira megcsodálunk a méheknél, felépíti a kaptárban a lépet, a sejtfalakat. Láthatjuk azt a két csodálatos folyamatot a méheknél, hogy ráülnek a virágra, felszívják annak nedvét, aztán bemennek a kaptárba, és önmagukból a többi méhvel együtt felépítik a viaszsejteket, hogy azokat mézzel feltöltsék. Mi történik itt? Ezeket a sejteket az alábbi formák szerint kell elképzelni.

Ezek így vannak kialakítva, az egyik a másik mellett, és így tovább. Ezek kis sejtek, amelyeknek a belső tere olyan – szubsztanciával kitöltve, mindazonáltal kicsit másképpen – mint a kvarckristály, a kovasavkristály. Ha kimegyünk a hegyekbe és megnézzük a kvarckristályt, akkor azt így lehet lerajzolni. Bár van bennük némi szabálytalanság, de hasonlóak az egymás mellé állított kaptársejtekhez. Csak a kaptársejtek viaszból vannak, a kvarc pedig kovasavból.

Ha a dolgot közelebbről megnézzük, azt találjuk, hogy az általános éteriség és asztralitás befolyása alatt a földfejlődés egy bizonyos időpontjában a hegyekben lévő kvarckristály a kovasav segítségével jött létre. Itt megint olyan erőket látunk, amelyek a Föld környezetéből jönnek, éteri-asztrális erőként működnek, és a kvarckristályokat a kovában felépítik. Ezeket mindenütt megtaláljuk a hegyekben, csodálatos kvarckristályokat találhatunk ebben a hatszögletű formában. Ami ezekben a kvarckristályokban van, az van belső térként a méhkaptárok celláiban. A méhek ugyanis ezt hozzák ki a virágokból, és saját testük útján a kvarckristályok képmását hozzák létre. Itt a méhek és a virág között valami ahhoz hasonló megy végbe, ami valamikor a makrokozmoszban zajlott le.

Azért említem ezeket a dolgokat, hogy lássák, mennyire fontos, hogy ne csak erre a rémes absztrakcióra tekintsünk, ami szénből, nitrogénből, hidrogénből és oxigénből áll, hanem az szükséges, hogy erre a csodálatos alakulási folyamatra tekintsünk, ami bensőséges kapcsolatban áll a természettel és annak folyamataival. Ez valamikor ösztönösen a tudomány alapját képezte, de veszendőbe ment az emberiség történelmi fejlődésének folyamán, a tizenötödik század tájékán. Újra vissza kell szerezni. Újra el kell jutnunk oda, hogy meglássuk az ember kapcsolatát a természeti léttel és annak viszonyaival. Csak ha ezek a kapcsolatok újra ismertté válnak, akkor juthatunk igazi belátáshoz az ember egészségügyi viszonyait illetően. Egyébként minden gyógyítás a próbálkozás szintjén marad, anélkül, hogy a belső összefüggésekbe belelátnánk.

Az emberi szellem fejlődését illetően terméketlen időszak az, ami a 15. századtól napjainkig terjed. Ez a terméketlen időszak rányomta bélyegét az emberiségre, mert amikor az ember csupán megnézi a növényt, az állatot, az embert és az ásványt, és tulajdonképpen ennél nem tud többet, ez az időszak az embert kiemeli a világgal való minden összefüggéséből. És végül is abba a káoszba jut, amelyben ma él a világgal szemben, amikor semmit sem tud már a világgal való összefüggéséről. Abban a korban, amelyben az ilyesmit még átgondolták, az ember tudta, hogy amikor szaporodás történik, az egész kozmosz beleszól ebbe. A szaporodási képességben a csíra vagy a mag az egész kozmosz képmása. Kint ott van a nagyvilág, de a legkisebb magban is annak a hatásnak az eredménye van jelen, amely az egész világból mindenhonnan árad.

Az emberben mindenütt azok az erők működnek együtt, amelyek a Föld központi fizikai erői. Ezek minden emberi szervben hatnak. De hatnak rájuk azok az erők is, amelyek mindenhonnan érkeznek: az éteri erők. Nézzék meg a májat, a tüdőt, csak úgy értik meg őket, ha tudják: itt azok az erők működnek együtt, amelyek a Föld középpontjából jönnek, és amelyek mindenhonnan a világ környezetéből érkeznek. – Vannak aztán bizonyos szervek, amelyeket még az asztráltest és az én-organizáció is áthat. Más szerveket kevésbé hatnak át ezek a magasabb részek, és alvó állapotban az emberben egyáltalán nincs jelen az asztráltest és az én-organizáció.

Gondoljanak el valamilyen szervet, például a tüdőt (a rajzon jobbra fent). Valami folytán létrejön, hogy azok az erők, amelyek a világmindenségből mindenfelől érkeznek (nyilak), túl erősen hatnak az emberi tüdőre, megbetegítik, mert bizonyos harmonikus egyensúly-állapotnak kell fennállnia a között, ami a tüdőre a Föld középpontjából hat, és a között, ami a környezetből minden oldalról jön. Ha sikerül megtudni, hogy milyen ásványi szubsztanciát lehet találni, amit a túl erősen ható éteri erőkkel szemben egyensúlyként alkalmazni lehet, akkor megvan a gyógyszer, amellyel a túl erősen ható éteri erőket semlegesíteni lehet. És előfordulhat a fordítottja is: az éteri erők lehetnek túl gyengék, és a Föld középpontjából ható fizikai erők lehetnek túl erősek. Ekkor a növényi birodalomban kell megtalálni azt, ami az emberre úgy hat, hogy megerősíti az éteri erőket valamelyik szerv útján, és így megkapjuk a megfelelő gyógyszert.

Lehetetlenség, hogy pusztán a fizikai test megszemlélése alapján csak a legcsekélyebb gyógyszert is megtaláljuk, mert a fizikai emberi test önmagában semmit sem tud mondani a maga felépítéséről. Mert az úgynevezett normális folyamat, amely végbemegy benne, természeti folyamat, de a betegség-folyamat is természeti folyamat. Ha egy úgynevezett normális májat nézünk, ebben természeti folyamatok mennek végbe. Ha viszont olyan májról van szó, amelyben egy daganat van, ebben is természeti folyamatok történnek. A különbséget magából a fizikai testből nem lehet megtalálni. A fizikai testben csak a tényt lehet megállapítani, hogy egyszer így néz ki, egyszer úgy, de az okról nem tudunk meg semmit. Ha a májban egy daganat van, képződésének okát csak akkor találjuk meg, ha tudjuk, hogy ilyen esetben, például az asztráltest erőteljesebben ragadja meg a májat, mint kellene. Ilyenkor az asztráltestet ki kell űzni belőle. Ezért egyáltalán nincs lehetőségünk arra, hogy reálisan beszéljünk az egészséges és a beteg emberről, ha nem látunk túl a fizikai testen, és nem fordulunk az ember lényének magasabb részeihez. Így tulajdonképpen azt mondhatjuk: gyógykezelési útmutatást csak akkor tudunk adni, ha az emberi fizikai testen túlmegyünk, mert a betegség lényege nem látható meg pusztán a fizikai test alapján.

Ezúttal csak a volt a célom, hogy a dolgokat történelmi vonatkozásban ábrázoljam. Úgy van azonban, hogy egyre inkább elparázslott az, ami a régi időkből átáramlott az újba, legalábbis minden emberismeret veszendőbe ment. És ma azelőtt a követelmény előtt állunk, hogy az emberismeretet újra megszerezzük. Ez azonban csak úgy szerezhető meg, ha megpróbáljuk megérteni az ember kapcsolódásait a körülötte lévő természeti birodalmakhoz.

Induljunk ki most az emberi én-organizációból. Ha, mondjuk, imaginatív megismerés útján a beavatási tudomány alapján van egy rálátásunk az emberi én-organizációra, akkor feltehetjük a kérdést: a mai emberi organizmusban mivel áll kapcsolatban ez az én-organizáció? – Ez az én-organizáció különösen azzal áll kapcsolatban, ami az emberben ásványi. Ha valami ásványit, egy lényegileg ásványi dolgot veszünk magunkhoz, például sót teszünk a nyelvünkre, az én-organizáció az, ami nekiesik ennek az ásványinak. Aztán továbbkerül a gyomorba, bejut az én-organizációba, és vele marad akkor is, amikor a só-szubsztancia a gyomorban van. Az én-organizáció mellette marad. A só tovább megy, változásokon megy keresztül, átmegy a beleken, az én-organizáció azonban sosem hagyja el. Úgy viselkednek, mint az összetartozó dolgok: az én-organizáció és a só, ami az emberbe belekerül.

Ez nem így van, amikor az ember tükörtojást eszik, illetve a fehérje-szubsztanciával összetartozó dolgot. Itt az én-organizáció csak kevéssé törődik vele, amikor a tükörtojás-szubsztancia rákerül a nyelvre. Aztán az asztráltest már nagyon kevéssé törődik vele, amikor lecsúszik a gyomorba. Aztán megy tovább, az étertest intenzíven működik, majd a fizikai test is. Ezek széthasítják bennünk a fehérje-szubsztanciát, ami a tükörtojással a szervezetünkbe kerül. És most a tükörtojás bennünk ásványivá válik. Szétesik, minden elevenség kikerül belőle. Széttörik bennünk. A bélfalaknál ez a külsőleg felvett fehérje-szubsztancia megszűnik, már nem fehérje, hanem teljesen ásványivá válik. Most újra keresztülmegy az én-organizáción, és ezt az ásványosított fehérjét most már az én-organizáció felveszi.

Így mindig azt mondhatjuk: az én-organizáció csak az ásványisággal érintkezik. De minden ásványiság az én-organizáció útján más lesz, mint ami kívül volt. Az emberi organizmusban nem szabad olyannak maradnia, mint amilyen az emberi organizmuson kívül volt. Erről az én-organizációnak radikális módon kell gondoskodnia. Nemcsak arról van szó, hogy az olyan szubsztanciákat, mint, mondjuk, a konyhasó vagy hasonlók, az én-organizáció megragadja, és belsőleg egészen mássá alakítja, mint amilyen volt, hanem, ha az embert egy bizonyos hőállapot veszi körül, nem szabad, hogy ez valamilyen módon áthassa. Az ujjainkat nem szabad, hogy betöltse az, ami külső hőként szétterül. A hőnek csak ingerként szabad működnie, azt a hőt, ami bennünk van, nekünk kell létrehoznunk. Abban a pillanatban, amikor puszta tárggyá válunk, és a saját hőnket nem mi állítjuk elő, hanem a hő valahonnan úgy hat ránk, mint például egy külső tárgyra, akkor megbetegszünk a külső hőtől. Gondoljuk el, hogy van valamilyen kendőnk vagy szivacsunk, és van egy kályha. A kályha hője, ami szabadon kiterjed, átjárja a kendőt vagy a szivacsot, és ezek felveszik a kályha hőjét. A kályha hőjének nem szabad ezt tennie, amikor a bőrrel érintkezik. Amikor a kályha hője érzéki ingert közvetít, ellenhatásnak kell bekövetkeznie: a belső hőt belülről keli kialakítania. A meghűlés állapota éppen azon alapszik, hogy az embert nem csupán egy inger éri, hogy saját belső hőjét létrehozza, hanem a külső hideget beengedi a bőre alá, úgyhogy az ember nem úgy áll a világban, mint tevékeny ember, akit saját tevékenysége, saját impulzusai töltenek el, hanem úgy, mint valami tárgy, amelyen keresztül a külvilág hatásai átáramlanak. Ez az én-organizáció lényege, hogy felveszi magába az ásványiságot, de belsőleg teljesen megváltoztatja, mássá alakítja.

Csak amikor meghalunk, akkor lesz az ásványiság ismét a külső természet ásványa. Amíg a Földön élünk, az ásványi a bőrünkön belül van, ezt az én-organizáció folyamatosan átalakítja. A növényit, amit felveszünk, az asztrális organizáció, az asztráltest alakítja át folyamatosan. Azt mondhatjuk tehát: az emberi én-organizáció teljesen átalakít minden ásványit, nemcsak a szilárd ásványit, hanem a vízszerű, a levegőszerű és a hőszerű ásványit is.

– Ha nyersen akarjuk kifejezni magunkat, azt mondhatjuk: itt a víz, ezt megiszom. Most bennem van. – Abban a pillanatban azonban, amikor szervezetem a vizet felveszi, akkor az, ami bennem van, én-organizációm útján már nem ugyanaz a víz, ami kint volt. Csak akkor ugyanaz, ha kiizzadom, vagy más módon hozok létre vizet. Bőrömön belül a víz nem víz, hanem valamiféle eleven folyadék.

Ezen a módon végtelenül sok mindent kell újra gondolnunk. Ma csak néhány dologra utaltam. De ha átgondoljuk mindezt, ha tudjuk, hogy a fehérjének át kell alakulnia, hogy az egész makrokozmosz hatása alá kerüljön, ha tudjuk, hogy a víz, amit megiszom, belül eleven folyadék, és már nem a külső szervetlen víz, hanem az én-organizáció által áthatott víz, ha meggondoljuk, hogy amikor káposztát veszünk magunkhoz, kívül ez káposzta, de belül az asztráltest veszi fel magába – legalábbis az igazi fizikai káposztát -, és egészen mássá alakítja, akkor rendkívül jelentős folyamatok szemléletéhez jutunk. Ahhoz a szemlélethez jutunk, hogy anyagcserénkben olyan folyamatok játszódnak le, amelyek csak a fejlődés bizonyos fokán különböznek azoktól az anyagcsere-folyamatoktól, amelyek agyunkban mennek végbe, és amelyeket az idegrendszer fejez be, és így tovább. Minderről holnap tovább beszélünk majd, hogy ezeknél a folyamatoknál a tizenkettedik és a huszadik századi emberiség közti radikális különbséget érzékeltessem. Így be fogják látni annak szükségességét is, hogy az egészséges és a beteg ember megítélésében új impulzusnak kell eljönnie, hogy ne vesszen el minden emberismeret, és hogy megtudjunk valamit az egészséges és a beteg emberről.

8. Az istenek irigysége és az emberek irigysége – Az Artemis-templom leégése és a Goetheanum leégése

Dornach, 1923. december 31.

Ma egy fájdalmas esemény emléke előtt állunk, és a mai előadás tartalmával ezért ennek a fájdalmas eseménynek állítunk emléket. Az az előadás, amelyet a régi épületben egy évvel ezelőtt tartottam, arra fogja emlékeztetni azokat, akik akkor jelen voltak, hogyan indultunk ki a földi, természeti viszonyok ábrázolásából, és hogyan jutottunk el a szellemi világhoz, és a szellemi világ kinyilatkoztatásaihoz a csillagok írása alapján. Lehetőségünk volt aztán arra is, hogy az emberi szívet, lelket és szellemet összefüggésbe hozzuk az ember egész lényében azzal, amit akkor találhatunk meg, amikor a földi dolgokból nemcsak a csillagvilágig jutottunk el, hanem ahhoz is, hogyan fejeződik ki a csillagvilágban egyfajta kozmikus írás, mint a szellemiség képmása. És amit utolsóként felírtam a táblára abban a teremben, amelyet aztán nemsokára elveszítettünk, csakhamar arra vitt rá bennünket, hogy az embert teljesen felemeljük a szellemi magasságokba. Ezáltal tulajdonképpen az az este közvetlenül összekapcsolódott azzal, aminek a Goetheanum épületét a maga egész lényével szentelnünk kell. És amihez akkoriban kapcsolódnunk kellett, az elvezet oda, hogy ma ebben az előadásban azt folytassam, amiről egy évvel ezelőtt beszéltem.

Amikor abban az időben, amelyben Efezus leégett, szó volt a misztériumokról, akkor mindazok, akik kedélyvilágukban valamit megértettek belőlük, nagyjából azt mondták: a misztériumok az emberi tudás, az emberi bölcsesség helyei, otthonai voltak. – És amikor ebben a régi időben a világ szellemi vezetői között a misztériumokról volt szó, amikor tehát az érzékfeletti világban a misztériumokról beszéltek – ezt a kifejezést kell használnom, bár természetesen csak képletesen jelöli, hogy az érzékfeletti világokban hogyan gondolkodnak, és hogyan hatnak az érzéki világra – amikor tehát az érzékfeletti világokban a misztériumokról beszéltek, ez a beszéd nagyjából így hangzott: a misztériumokban az emberek olyan helyeket hoztak létre, ahol mi istenek megtalálhatjuk az áldozó embereket, akik az áldozatban megértenek bennünket. Mert lényegében véve a régi világban köztudott volt, hogy a misztériumi helyeken az istenek és az emberek találkoznak, és hogy mindaz, amit a világ hordoz és tartalmaz, attól függ, hogy mi játszódik le a misztériumokban az istenek és az emberek között.

Van azonban egy kifejezés, amit a külső történelem is átvett, és ami ebből a történelmi hagyományból megkapóan tud szólni az emberi szívekhez, ami különösen akkor megkapó, ha az ember ezt egészen sajátos eseményekből látja kialakulni, ahogy ércbetűkkel, de csak szellemi szemekkel láthatóan van beleírva az emberiség történetébe. Úgy gondolom, hogy egy ilyen kifejezés mindig látható, ha a szellemi tekintet a Herosztratosz tettére irányul, az efezusi tűzre. Ezekben a lángokban meg lehet találni a régi kifejezést: az istenek irigysége.

Mindazonáltal úgy hiszem, hogy a számos kifejezés között, amelyek a régi időkből származnak, és amelyeket úgy láttak, ahogy leírtam, a fizikai világban az egyik legszörnyűbb: az istenek irigysége. Ebben a régi korban mindent az „isten“ szóval jelöltek, ami az érzékfeletti világban úgy élt, hogy sohasem volt szüksége arra, hogy fizikai testben megjelenjen, és így megkülönböztették a különféle isten-nemzetségeket. És kétségtelen, hogy azok az isteni-szellemi lények, akik úgy kapcsolódtak az emberiséghez, hogy az ember legbelsőbb lénye általuk jött létre és került az idők sodrába, ezek az isteni-szellemi lények, akiknek fenségét a külső természet legkisebb eseményeiben is megérezzük, és akiket megérzünk abban is, ami belső világunkban él, ezek az isteni-szellemi lények nem lehetnek irigyek. A régi időkben azonban az istenek irigységét nagyon is reális dolognak tartották. Ha azt az időszakot követjük, amelyben az emberi nem egészen Efezusig fejlődött, azt találjuk, hogy az előrehaladott emberi individuumok sok mindent felvettek abból, amit a misztériumokból a jó istenektől kaptak. Mert akkor tanuljuk meg, hogy mi a helyes, ha ezt mondjuk: a jó emberi szívek és a jó istenek között bensőséges kapcsolat áll fenn, ami a misztériumokban egyre szorosabbá vált, úgy hogy bizonyos más lények, a luciferi-ahrimáni lények lelke elé tárult, hogy az ember egyre közelebb került a jó istenségekhez. És ez váltotta ki az istenek irigységét. – És a történelemben ismételten halljuk, hogy ha a szellem felé törekvő embert valamilyen tragikus sorscsapás éri, akkor a régi időkben azt mondták, hogy tragikus sorsát az istenek irigysége okozta.

A görögök tudták, hogy az istenek irigysége létezik, és néhány dolgot, ami külsőleg az emberiség fejlődése folyamán történt, ennek tulajdonítottak. Az efezusi tűzesetnél is tulajdonképpen nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség bizonyos szellemi továbbfejlődése csak úgy lehetséges, ha az emberek tudatában vannak, hogy léteznek olyan istenek, azaz olyan érzékfeletti lények, akik irigykednek az ember további előrehaladására. Végül is ez adja meg minden további történésnek a maga sajátos színezetét – említhetem Nagy Sándor születését is – ami az efezusi tűzesetet követte. A golgotai misztérium helyes felfogásához az is hozzátartozik, hogy az ember olyan világra tekint, amely tele van bizonyos isten-nemzetségek irigységével. – Az a lelki atmoszféra, amely tulajdonképpen megvolt már egy idő óta, nem sokkal a perzsa háborúk után tele volt az istenek irigységének következményeivel. És amit a makedóniai időkben tettek, azt teljesen annak tudatában tették, hogy az istenek irigysége a Föld szellemi atmoszférájában működik. Ezt azonban bátran és merészen tették, dacolva azzal, hogy az istenek és az emberek félreértik.

És ebbe a légkörbe, amely tele volt az istenek irigységével, ebbe helyezte bele cselekedetét az az Isten, aki képes volt a legnagyobb szeretetre, ami a világon csak létezhet. Csak akkor látjuk a golgotai misztériumot a helyes megvilágításban, ha mindahhoz, ami történt, még ezt is hozzávesszük: a régi világ felhőinek képét Görögországban, Makedóniában, Elő-Ázsiában, Észak-Afrikában, Dél-Európában, amelyek kifejezik az istenek irigységét. És csodálatosan melegített, jótékonyan sugárzott ebbe a fellegektől teljes légkörbe az a szeretet, ami a golgotai misztériumból áradt.

Ami akkoriban – ha szabad így mondanom – az istenek és emberek közötti eseményként játszódott le, annak ma, korunkban, az emberi szabadság időszakában lent a fizikai emberi létben kell lejátszódnia. És már ábrázolható, hogyan játszódik le. A régi időkben, amikor a misztériumokra gondoltak, így beszéltek róluk: az emberi megismerésnek, az emberi bölcsességnek a misztériumokban van az otthona. Ha az istenek körében került ez szóba, így szóltak: amikor leszállunk a misztériumokba, az emberek áldozatát látjuk, és az áldozatot bemutató emberek megértenek bennünket.

Alapjában véve az efezusi tűzeset egy olyan korszaknak volt a kezdete, amelyben a misztériumok a maguk régi formájában fokozatosan eltűntek. Elmondtam, hogyan maradtak fenn itt és ott, például nagyszerű módon a hüberniai misztériumokban, ahol a kultuszban megünnepelték a golgotai misztériumot, a Palesztinában lezajló fizikai történéssel egyidejűleg. Csak a Palesztina és Hübernia közötti szellemi kapcsolat útján voltak erről ismereteik, nem fizikai közvetítés útján. Mégis, a misztériumok a fizikai világban egyre inkább visszahúzódtak. Az emberek és az istenek kapcsolatát ápoló külső otthonok, találkozóhelyek fokról-fokra elvesztették jelentőségüket. A 13-14. keresztény évszázadokban majdnem teljesen eltűntek. Mert aki meg akarta találni az utat, például a szent Grálhoz, annak képesnek kellett lennie, hogy a szellemi úton járjon. Fizikai úton a régi időkben az efezusi tűzeset előtt jártak az emberek, a középkorban szellemi úton kellett járni.

Különösen akkor kellett szellemi úton járni, amikor arról volt szó, a 13-14. századtól kezdve, de elsősorban a 15. századtól, hogy valaki igazi rózsakeresztes oktatást kapjon. Mert a rózsakeresztesek templomai mélyen el voltak rejtve a külső fizikai átélés elől. Sok igazi rózsakeresztes volt a templom látogatója, de külső fizikai szemekkel nem lehetett a templomot megtalálni. Voltak azonban tanítványok, akik ezekhez az idős rózsakeresztesekhez jártak, akiket itt és ott, mint a tudás és a szent emberi cselekedetek remetéit meg lehetett találni, és meg is találták azok, akik szelíd szemük fényében meghallották az isteni szót. És ezzel nem mondok semmi különöset. Nem képletesen akarok beszélni, a valóságot akarom elmondani, ami abban a korban, amelyről beszélek, valóban jelentős igazság volt. A rózsakeresztes mestert akkor lehetett megtalálni, ha az ember először megszerezte azt a képességet, hogy szelíd fizikai szemük fényében meghallja az égi szférák szavát. Akkor igénytelen környezetben, igénytelen emberi körülmények között a 14-15. században Közép-Európában megtalálta ezeket a különleges személyiségeket, akik belsőleg szellemmel áthatottak voltak, és kapcsolatban álltak a szellemi templommal, amelyek jelen voltak, de a hozzájuk vezető út olyan nehéz volt, mint annak számára, aki a szent Grálhoz akart eljutni az ismert legenda szerint.

Aztán, ha az ember meg akarja tudni, hogy mi játszódott le egy ilyen rózsakeresztes mester és a tanítványa között, akkor ki kell hallgatnia néhány beszélgetést, amely újkori formába alakítva a Földön megjelenő isteni bölcsességet ábrázolja. A tanítás teljesen konkrét volt. A rózsakeresztes mestert magányában kereste fel a tanítvány, akinek erőfeszítést kellett tennie, hogy megkeresse és megtalálja őt. A tanítvány itt szelíden néző szemekbe tekintett, és a mestertől felhangzott az isteni szó, amely igénytelen módon a következő tanítást tartalmazta.

Tekints saját lényedre, fiam. Hordasz magadon egy testet, amit külső fizikai szemeid látnak. A Föld középpontja küldi ennek a testnek azokat az erőket, amelyek láthatóvá teszik. Ez a te fizikai tested. De nézz körül földi környezetedben. Látod a köveket, önmaguk számára léteznek a Földön, otthonosak itt. Ha felvesznek egy alakot, meg tudják azt tartani a Föld erőinek segítségével. Nézd a kristályt: formáját önmagában hordja, saját lényének formáját a Föld segítségével tartja meg. A te fizikai tested erre nem képes. Ha lelked elhagyja, akkor a Föld összetöri, porrá omlasztja. A Földnek nincs hatalma fizikai tested felett. Arra van hatalma, hogy átlátszó, csodálatos alakú kristályformákat hozzon létre, és azokat megtartsa, de nincs hatalma arra, hogy fizikai tested alakját megtartsa, porrá kell törnie. Fizikai tested nem a Földtől van, magasabb szellemiségtől származik. A szeráfokhoz, kerubokhoz, trónokhoz tartozik az, ami formát és alakot ad fizikai testednek. Ez a fizikai test nem a Földhöz tartozik, hanem számodra megközelíthető legmagasabb szellemi hatalmakhoz. A Föld össze tudja törni, de sohasem tudja felépíteni.

Fizikai testedben lakik étertested. Eljön majd a nap, amikor fizikai testedet a Föld összetöri, és magához veszi. Akkor étertested feloldódik a kozmosz messzeségeibe. A kozmosz messzeségei feloldhatják ugyan étertestedet, de nem tudják felépíteni. Felépíteni csak azok az isteni-szellemi lények tudják, akik a dünamiszok, exuziák és küriotészek hierarchiájához tartoznak. Nekik köszönheted étertestedet. Fizikai tested a Föld fizikai anyagaival egyesül. Ami azonban benned van, az a Föld fizikai anyagait úgy változtatja meg, hogy nem hasonlítható ahhoz, ami fizikai tested környezetében van. Étertested mozgatja mindazt benned, ami folyékony, ami benned vízszerű. A nedvek, amelyek keringenek benned, az étertest befolyása alatt állnak. De tekints véredre, az exuziák, dünamiszok és küriotészek azok, akik ezt a vért, mint folyadékot ereidben keringésre késztetik. Csak fizikai testként vagy ember. Étertestedben még állat vagy, de olyan állat, amelyet a második hierarchia hat át.

Amit most itt néhány szóval összefoglaltam, az egy hosszadalmas tanítás tárgya volt egy olyan mester részéről, akinek szelíd tekintetéből a tanítvány az egek beszédét olvasta ki. Aztán az emberi lény harmadik részére mutatott rá, amit asztráltestnek nevezünk. A tanítvány számára világossá tette, hogy az asztráltest ösztönzi a légzést, és mindazt, ami az emberi organizmusban levegő, ami levegőként lüktet benne. Bár a földiség sokáig azon fáradozik, hogy miután az ember áthaladt a halál kapuján, bizonyos módon a levegőszerűben mozgolódjon, és a tisztánlátó tekintet a Föld atmoszférikus jelenségeiben évekig érzékeli az elhunytak asztráltestének békétlenkedését, a Föld a maga környezetével mégsem tud mást tenni az asztráltest impulzusaival szemben, minthogy feloszlatja azt. Mert létrehozni csak a harmadik hierarchia lényei tudják, az archék, arkangyalok és angyalok.

Aztán így szólt a mester, és evvel a tanítvány szívét mélyen érintette: fizikai tested szerint, amennyiben az ásványi birodalmat veszed magadhoz, és azt átalakítod, amennyiben az emberi birodalmat veszed magadhoz és feldolgozod, a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz tartozol. Amennyiben étertest vagy és az éteriségben az állathoz hasonló, azokhoz a szellemekhez tartozol, akiket a második hierarchiaként lehet megjelölni: a küriotészekhez, dünamiszokhoz, exuziákhoz, és ha a folyékony elemben működsz, nem a Földhöz tartozol, hanem ehhez a hierarchiához. Amennyiben viszont a levegőszerű elemben tevékenykedsz, szintén nem a Földhöz tartozol, hanem az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiájához.

És miután a tanítvány a megfelelő módon megkapta ezt a tanítást, már nem érezte magát a Földhöz tartozónak. Fizikai, éter- és asztrálteste alapján megérezte azokat az erőket, amelyek őt az ásványvilág útján az első hierarchiához, a vizes elem útján a második hierarchiához, és a légkör útján a harmadik hierarchiához kapcsolják. És világos lett számára: csak azáltal él a Földön, amit hő-elemként hordoz magában, a fizikai hőt úgy érezte, mint tulajdonképpeni földi-emberit. És egyre inkább megtanulta, hogy rokonságban érezze ezt a fizikai hőt, a lelki hővel és a szellemi hővel. És míg a későbbi ember egyre jobban félreismeri azt, hogy fizikai tartalma, éteri tartalma és asztrális tartalma a szilárd, folyékony és levegőszerű útján függ össze az istenivel, a rózsakeresztes tanítvány nagyon jól tudta, hogy az igazi földi-emberi, az a hőelem. Amikor a rózsakeresztes mester tanítványa számára világossá vált ez a titok a hő-elem és a földi-emberi összefüggéséről, akkor tudta emberi mivoltát a szellemivel összekapcsolni.

És ezeken a gyakran valóban igénytelen helyeken, ahol az ilyen rózsakeresztes mesterek laktak, itt történt, hogy belépése előtt csodálatosnak tűnő módon a tanítványt előkészítették, és felhívták a figyelmét – az egyiknek így, a másiknak úgy, ami külsőlég gyakran véletlennek tűnhetett – felhívták a figyelmét: meg kell keresned, hogy szellemiségedet hol kapcsolhatod a kozmikusszellemihez. – És miután a tanítvány megkapta ezt a tanítást, amelyről beszéltem, akkor ezt mondhatta a mesterének: most a legnagyobb vigasszal megyek el tőled, amit csak kaphat az ember a Földön, mert azáltal, hogy megmutattad nekem, hogy a földi ember igazi eleme a hő, ezáltal megadtad nekem a lehetőséget, hogy fizikaiságomat hozzákapcsoljam a lelkihez és a szellemihez. A szilárd csontba, a folyékony vérbe és a légnemű légzésbe nem viszem be a lelkiséget. A hő-elembe viszem be.

És hatalmas nyugalom volt az, amit az így kioktatott tanítványok mesterüktől magukkal vittek. És az arckifejezés nyugalmából, ami a nagy vigasz eredménye volt, az arckifejezés nyugalmából fejlődött ki fokozatosan az a szelíd tekintet, amin keresztül aztán az ég szavai felhangzottak. Ez a mély lelki tanítás a 15. század első harmadáig volt elérhető, rejtetten minden olyan folyamattól, amelyről a külső történelem tudósított. De egy olyan tanítás volt ez, ami a teljes embert ragadta meg, és az emberi lélek saját lényét hozzákapcsolta a kozmikus-szellemi szférához.

Ez a lelki hangulat az utóbbi századok folyamán elenyészett. Civilizációnk már nem tartalmazza. És egy külsődleges, isten nélküli civilizáció honosodott meg azokon a helyeken, ahol valamikor ezek a dolgok történtek, amelyekről most beszéltem. Mára csak az emlékezés maradt, ami csak a szellemhez, az asztrális fényhez tud felnyúlni, néhány ilyen jelenethez, ami ahhoz hasonló, mint amit az előbb elmondtam. Ez adja meg a mai alaphangulatot, ha visszatekintünk abba a korba, amelyet gyakran annyira sötéten ábrázolnak, és aztán saját korunkba tekintünk. Az ilyen visszatekintésnél azonban szellemi megnyilatkozásból, ami a 19. század utolsó harmada óta lehetséges, felmerül a szívekben az a mély sóvárgás, hogy újra szellemi módon szóljanak az emberhez. És ez a szellemi mód nem azt jelenti, hogy absztrakt szavakkal szóljunk, hanem olyan jelekkel, amelyek átfogó módon szólnak hozzánk. És egy ilyen beszéd, amelyet a modern emberhez szóló szellemi lényeknek meg kellett találniuk, ilyen beszédforma volt annak a Goetheanumnak a formája, ami egy évvel ezelőtt leégett. Valóban ezek között a formák között kellett szólnia annak, ami a dobogóról eszmék formájában a hallgatósághoz szólt. És így a Goetheanummal bizonyos módon olyasvalami volt jelen, ami a régire teljesen új formában tudott emlékezni.

Amikor a beavatandó az efezusi templomba belépett, akkor tekintetét arra a szoborra irányította, amelyről ezekben a napokban beszéltem, arra a szoborra, amely tulajdonképpen ezekkel a szívből jövő szavakkal szólította meg: egyesülj a végtelennel és a földit az éteri magasságokból látod. – így néhány efezusi tanítvány a földit éteri magasságból szemlélte. És egy bizonyos isteni nemzetség irigy lett. De az istenek irigységével szemben évszázadokkal a golgotai misztérium előtt bátor emberek megtalálták a lehetőséget arra, hogy elterjesszék azt – még ha legyengített formában is, de mégis úgy, hogy tovább működjön -, ami az emberiség ősi, szent fejlődésének éveiben az efezusi tűzesetig hatott. És ha a mi Goetheanumunk teljesen kész lett volna, akkor a nyugati kapunál a tekintet arra a szoborra esett volna, amelyben az ember megtalálhatta volna azt a követelményt, hogy önmagát kozmikus lénynek tudja, aki a luciferi és az ahrimáni hatalmak között áll, és belsőleg magában hordja az isteni kiegyenlítést. És ha az oszlopok formáira néztünk, a gerendázatra, ez olyan nyelven szólt, ami folytatása volt a dobogóról elhangzó szellemi eszmékben kifejeződő beszédnek. A szavak tovább hangzottak a formák mentén, amelyeket plasztikusan alakítottunk ki. És fent a kupolában olyan jeleneteket láthattunk, amelyek az emberiség fejlődését közelebb hozhatták a szellemi tekintethez. Ebben a Goetheanumban az, aki ebbe bele tudott érezni, az efezusi templomra való emlékezést láthatott.

Az emlékezés azonban végtelenül szomorú, mert a régihez hasonló módon vált a tűz martalékává, a fejlődésnek azon a pontján, amelyben azzá kellett volna válnia, hogy a szellemi élet megújításának hordozója legyen.

Kedves barátaim, fájdalmunk mély. Fájdalmunk leírhatatlan, de úgy döntöttünk, hogy a legszomorúbb, legtragikusabb esemény nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy munkánkat a szellemi világ érdekében folytassuk. Mert az ember szíve szerint azt mondhatja: ha azokra a lángokra nézünk, amelyek Efezusnál felcsaptak, úgy látszik, hogy a lángokba bele volt írva az istenek irigysége, egy olyan korban, amelyben az ember még nem volt szabad, és a jó és rossz istenek akaratát kellett követnie.

Korunkban az emberek a szabadsághoz közelednek. És egy évvel ezelőtt, szilveszter éjszakáján a pusztító lángokba tekintettünk. A vörös lángnyelvek az eget ostromolták. Sötétkék és vöröses-sárga lángcsóvák csaptak fel az általános lángtengerből, amelyek a Goetheanumban elhelyezett fémből készült eszközökből származtak. Ez egy óriási tűztenger volt különböző színárnyalatokkal. És amikor az ember ebbe a lángtengerbe nézett, és látta benne a színes vonalakat, lelkének fájdalmához szólva ezt kellett belőle kiolvasnia: az emberek irigysége.

Ami korszakról-korszakra az emberiség fejlődésében megnyilatkozik, az így tagolódik bele a legnagyobb szerencsétlenségbe. Egy fonal húzódik azoktól a szavaktól, amelyek kifejezik annak a kornak a legnagyobb szerencsétlenségét, amelyben az emberek még nem szabadon néztek fel az istenekre, de szabaddá kellett válniuk. A szellemi fejlődés fonala húzódik attól a szerencsétlenségtől, amelynél ezt lehetett kiolvasni a lángokból: az istenek irigysége – a mi szerencsétlenségünkig, amikor az embernek önmagában kell megtalálnia a szabadság erőit, és ahol a lángokba ez van beírva: az emberek irigysége. Efezusban az istenszobor, itt a Goetheanumban az ember-szobor, Krisztus Jézusnak, az emberiség reprezentánsának a szobra, akiben úgy szándékoztunk feloldódni, teljes alázattal azonosulva vele megismerésünkben, ahogy valamikor a mai ember számára nem teljesen érthető módon, az efezusi tanítvány az efezusi Diana-szoborhoz viszonyult.

A fájdalom nem lesz kisebb, ha az ember a történelmi ténybe vetíti azt, ami a tavalyi szilveszter estén történt. Amikor az utolsó alkalommal a dobogón állhattam, ami az egész épülettel összhangban magasodott fel, az akkori hallgatók tekintete, lelki tekintete felemelkedhetett a földi területről a csillagvilág területére, ami a szellemi kozmosz akaratát, bölcsességét és fényét fejezi ki. Tudom, hogy a szellemek közül néhányan keresztapaként álltak ott, akik a középkorban tanítványaikat tanították, ahogy ezt leírtam. És egy órával azután, hogy az utolsó szó elhangzott, a Goetheanum égéséről értesítettek. És az elmúlt év szilveszter éjszakáját a Goetheanum égése mellett töltöttük.

Csak ki kell ejteni ezeket a szavakat, és valami kimondhatatlan keletkezik mindannyiunk szívében és lelkében. Ha az emberiség fejlődésén átvonul valami egy ilyen szent dologgal kapcsolatban, akkor mindig vannak néhányan, akik megfogadják, hogy a fizikaiak megsemmisülése után tovább működnek a szellemiben, amelynek a fizikait szentelték. Úgy gondolom, minthogy a Goetheanum-katasztrófa évfordulóján itt összegyűltünk, szabad arra gondolnunk, hogy lelkünkben megvan az a hangulat, hogy mindnyájan elhatározzuk: az emberiség előrehaladásának megfelelően a szellemiségben tovább hordozzuk azt a fizikai formát, fizikai képet, fizikai alakzatot, ami a Goetheanumban előttünk állt, és amit a fizikai szem elől egy Herosztratosz-cselekedet eltüntetett. A régi Goetheanumra fájdalommal gondolunk. Csak akkor lehetünk méltóak ahhoz, ami lehetővé tette számunkra, hogy ezt a Goetheanumot felépítsük, ha ma gondolatban fogadalmat teszünk az isteni jóság előtt, hogy lelkünkben hordozzuk azt a szellemi impulzust, ami a Goetheanum külső formájában megjelent, és hűek maradunk hozzá. Ezt a Goetheanumot elvehették tőlünk. A Goetheanum szellemét, ha valóban tisztességesek és becsületesek akarunk lenni, nem vehetik el tőlünk. És a legkevésbé akkor vehetik el, ha ebben a komoly, ünnepélyes órában, amikor csak rövid idő választ el bennünket attól az időponttól, amikor egy évvel ezelőtt felcsaptak a lángok szeretett Goetheanumunkból, ha ebben a pillanatban nemcsak a fájdalmat érezzük ismét, hanem fájdalmunkban megfogadjuk, hogy hűek maradunk ahhoz a szellemhez, aki lehetővé tette, hogy ezen a helyen tíz éven keresztül építkezzünk. Akkor, kedves barátaim, ha ez a belső fogadalmunk tisztességesen és őszintén a szívünkből fakad, ha a fájdalmat, a szenvedést át tudjuk alakítani a cselekvés impulzusává, akkor ezt a szomorú eseményt áldássá változtathatjuk. A fájdalom nem lesz kisebb ezáltal, de kötelez bennünket arra, hogy a fájdalomból ösztönzést kapjunk a cselekvésre, a szellemben való cselekvésre.

Így, kedves barátaim, visszatekintünk azokra a borzalmas lángokra, amelyek oly kimondhatatlan szomorúsággal töltöttek el bennünket. A legjobb isteni erőket érezzük azonban ma magunkban, hogy elhatározzuk: a szent lángok szívünkben szellemileg megvilágítják és átmelegítik azt, amit a Goetheanum akart, és ezt az akaratot belevisszük az emberiség előrehaladásába. Ezért ebben a pillanatban elmélyülve megismételjük azokat a szavakat, amelyek egy évvel ezelőtt nagyjából ebben az időpontban hangzottak el. Körülbelül ezt mondtam: szilveszter van, és egy új világév előtt állunk. – Bár állna még körülöttünk a Goetheanum, ezt a kívánságot e pillanatban megújíthatnánk. De már nem áll itt körülöttünk. És éppen ezért, mert már nem áll itt körülöttünk, a mai szilveszteren megsokszorozódott erővel jelenthetjük ki ezt újra. Vigyük át a Goetheanum lelkét az új világévbe, és kíséreljük meg, hogy az új Goetheanum méltó emlékhelye legyen a réginek.

Ez, kedves barátaim, szívünket a régi Goetheanumhoz kapcsolja, amit át kellett adnunk az elemeknek. De ez ennek a Goetheanumnak a lelkéhez, a szelleméhez kapcsolja a szívünket. És legjobb lényünknek ezzel a fogadalmával akarjuk átélni nemcsak az új évet, hanem cselekvő erővel a szellemet magunkban hordva, és a lélektől vezérelve akarjuk átélni az új világévet.

Kedves barátaim, úgy fogadtak engem, hogy felálltak, a régi Goetheanumra emlékezve. A régi Goetheanumra emlékezünk, és ebben az emlékezésben élünk. Álljunk most fel annak jeléül, hogy elhatározzuk, a Goetheanum szellemében fogunk tovább működni legjobb erőinkkel, amelyeket emberi lényünkből elő tudunk hozni. Így legyen. Ámen. És addig akarjuk ezt megtartani, ameddig csak tehetjük, azzal az akarattal, amely lelkünket összeköti az istenek lelkével. Hűek akarunk maradni a szellemhez, amelyből ezt a hűséget életünk egy bizonyos időpontjában megkerestük a Goetheanum szellemtudományában. És legyünk képesek arra, hogy ezt a hűséget megtartsuk.

9. A szellemi világba való helyes bejutás – A ránk rótt felelősség

Dornach, 1924. január 1.

Minthogy utolsó alkalommal vagyunk együtt, ezen az összejövetelen, amelyből antropozófiai mozgalmunk számára erőteljes és fontos dolognak kell kiindulnia, engedjék meg, hogy ezt az utolsó előadást úgy alakítsam, hogy belsőleg, aszerint az impulzus szerint, amelyet számunkra ez az előadássorozat adott, többféle szemponthoz is kapcsoljam, másrészt, bizonyos módon, mondhatnám, érzelmileg a jövőre, az antropozófiai törekvések jövőjére is utaljak.

Ha ma kitekintünk a világba, már évek óta rendkívül sok pusztító erővel találkozunk, amelyek úgy működnek, hogy sejtetni engedik, milyen szakadék felé vezetik a nyugati civilizációt. Azt mondhatjuk azonban, ha azokat az embereket nézzük, akik bizonyos módon külsőleg az élet különböző területein a szellemi vezetést gyakorolják, észrevehetjük, hogy valamiféle világméretű alvásban szenvednek. – Nagyjából úgy gondolják, hogy a 19. századig az emberiség szemléletmódja gyerekes és primitív volt. Aztán megjött az új tudományosság a legkülönbözőbb területeken, és ezzel olyasvalami jelent meg, ami örök időkre meghatározza az igazságot.

Akik így gondolkodnak, tulajdonképpen rendkívül gőgösek, csak nem tudják. Szemben ezzel, olykor a mai emberek között felbukkan ilyen vagy olyan sejtés, hogy a dolgok talán mégsem úgy vannak, ahogy azt a többség gondolja.

Amikor nemrég Németországban egy előadást tartottam, amelyen rendkívül nagy létszámú hallgatóság volt jelen, úgyhogy néhányan meg is jegyezték, hogy úgy látszik, az antropozófia kívánatos dolog, a sok ostoba, ellenséges hang között volt egy, ami tartalmilag nem volt sokkal okosabb, mint a többi, mégis egy sajátos sejtést képviselt. Az egyik újság megjegyzésén alapult, amely egy Berlinben tartott előadásomhoz kapcsolódott. Az újság ezt írta: ha az ember valami ilyesmit hall – már ahogy ezt az akkori berlini előadás tartalmazta – akkor felfigyel arra, hogy nemcsak a Földön – csak nagyjából idézem, ami a cikkben volt – hanem az egész kozmoszban történik valami, ami az embereket egy másfajta szellemiséghez szólítja, mint ahol korábban állt. Úgy látszik, hogy most mintegy a kozmosz erői is követelnek valamit az embertől, nem csupán a földi impulzusok; valamilyen forradalmat a kozmoszban, amely egy új szellemiségre való törekvést kell, hogy eredményezzen.

Vannak ilyen hangok, és ezek tulajdonképpen igen figyelemreméltóak. Mert teljesen igaz, hogy aminek megfelelő módon impulzálnia kell azt, aminek Dornachból kell kiindulnia, annak – ahogy ezt ezekben a napokban különböző szempontok szerint megvilágítottam – olyan impulzusnak kell lennie, amely nem a Földből, hanem a szellemi világból sarjad ki. Mi itt olyan erőket akarunk kifejleszteni, amelyek a szellemi világból jövő impulzusokat követik. Ezért a karácsonyi ülés folyamán ezekben az esti előadásokban különféle impulzusokról beszéltem, amelyek a történelmi fejlődésben megnyilvánulnak, hogy a szívek felemelkedhessenek a szellemi impulzusok átvételére, amelyeknek bele kell áramlaniuk a földi világba, és amelyeket nem a földi világból kell merítenünk. Mert mindaz, amit idáig a földi világ a helyes értelemben hordozott, az a szellemi világból származott. És ha a földi világ számára valami gyümölcsözőt akarunk létrehozni, ehhez az impulzust a szellemi világból kell merítenünk.

Ez, kedves barátaim, arra késztet bennünket, hogy azt az ösztönzést, amit további működésünk érdekében át kell vennünk ezekből az előadásokból, össze kell kapcsolnunk a legnagyobb felelősséggel.

Maradjunk még pár percig annál, amit nagy felelősséggel ez az összejövetel kiszab ránk. Az utóbbi évtizedekben, akinek volt némi érzéke a szellemi világ iránt, néhány személyiségnél szellemileg megfigyelhette és keserű érzéssel tapasztalhatta a földi emberiség jövendőbeli sorsát. Meg lehetett figyelni ezt ezeknél a kortársaknál, amikor fizikai és étertestük aludt, és énjükkel és asztráltestükkel a szellemi világban tartózkodtak. Az alvó emberek énje és asztrálteste körüli szemlélődés az utóbbi évtizedekben alkalmat adhatott annak megtapasztalására, milyen nagy a felelősségük azoknak, akik ezekről a dolgokról tudhatnak. Ezeknél a lelkeknél, akik elalvástól felébredésig elhagyták fizikai és étertestüket, gyakran lehetett látni, hogy eljutnak a küszöb őréhez.

A küszöb őre a szellemi világban az emberiségfejlődés folyamán különféle módon jelenik meg az emberi tudat számára. Néhány legenda és monda utal arra – mert a legfontosabb dolgok ebben a formában maradtak fenn, nem a történelmi hagyományban hogy a régebbi korokban ez vagy az a személyiség hogyan találkozott a küszöb őrével, és milyen tanításokat kapott tőle arra vonatkozóan, hogy hogyan juthat a szellemi világba és aztán vissza a fizikai világba. Mert a szellemi világba való helyes eljutás mellett mindig meg kell, hogy legyen annak a lehetősége, hogy az illető bármikor visszatérhessen a fizikai világba, és ott szilárdan megálljon a lábán, mint gyakorlati és megfontolt ember, nem mint rajongó misztikus.

Ezt alapjában véve évezredeken át minden szellemi világ felé való törekvésnél á küszöb őre megkövetelte. Különösen azonban a 19. század utolsó harmadában alig lehetett látni olyan embert, aki éber állapotban elhaladt volna a küszöb őre mellett. Amennyire azonban korunkban az egész emberiségre történelmileg ki van szabva, hogy valamilyen formában elhaladjon a küszöb őre mellett, annyira az látható inkább, amit mondtam, hogy az alvó lelkek énként és asztráltestként haladnak el mellette. Ez az a jelentőségteljes kép, amit az ember ma kaphat: a komoly küszöb őre, és körülötte az alvó emberi lelkek csoportja, akiknek éber állapotban nincs erejük ahhoz, hogy a küszöb őréhez eljussanak, alvás közben jutnak el hozzá.

Amikor az ember látja ezt a jelenetet, ami itt lejátszódik, támad egy gondolata, ami avval kapcsolatos, amit egy szükséges, nagy felelősségérzet kialakításának lehet nevezni. Azok a lelkek, akik így alvó állapotban eljutnak a küszöb őréhez, olyan tudatállapotban vannak – éber állapotban ez öntudatlan marad – amellyel az ember alvás közben rendelkezik, a szellemi világba való bebocsátásukat, a küszöbön való átlépésüket követelik. És számos esetben hallani a komoly küszöb őrének hangját: saját érdekedben nem juthatsz át a küszöbön, nem szabad bejutnod a szellemi világba. Vissza kell menned. – Mert ha a küszöb őre ilyen lelkeket minden további nélkül beengedne, ezek úgy mennének át a küszöbön, úgy kerülnének a szellemi világba, azokkal a fogalmakkal, amelyeket a mai iskola, a mai képzés, a mai civilizáció nyújt, olyan fogalmakkal és eszmékkel, amelyekkel a mai embernek fel kell nőnie hat éves kora és alapjában véve egész életének befejezése között.

Ezeknek a fogalmaknak és eszméknek az a sajátosságuk, hogy ha az ember azokkal lép be a szellemi világba, úgy, amilyenné a jelenlegi civilizációban ezek útján vált, lelkileg béna lesz. És gondolati és eszmei ürességgel tér vissza a fizikai világba. Ha a küszöb őre először nem küldené vissza ezeket a lelkeket, ha a jelenlegi emberiség léikéiből nem küldene vissza sokat, ha beengedné őket a szellemi világba, akkor, ha felébredve újra visszatérnek, a döntő felébredésnél visszatérnek, ilyen érzésük lesz: nem tudok gondolkodni, agyam nem fogja fel a gondolatokat, gondolatok nélkül kell élnem a világban. – Mert az absztrakt eszmék világa, amelyekkel az ember ma mindenhez viszonyul, ilyen: be lehet menni velük a szellemi világba, de nem lehet azokkal kijönni onnan. Es ha az ember ilyen jeleneteket lát, amiket alvás közben valóban átél több lélek, mint általában gondolnánk, akkor azt mondhatja: bárcsak sikerülne ezeket a lelkeket megóvni attól, hogy amit alvás közben átélnek, azt ne kelljen haláluk után is átélni. – Mert ha az az állapot, amelyet így át kell élni a küszöb őre előtt, sokáig olyan maradna, ahogy azt ma az iskolákban felvesszük magunkba, ha ezt a civilizáció hosszasan megtartaná, akkor az alvásból valóság lenne. Az emberi lelkek átmennének a halál kapuján a szellemi világba, de az eszmék erejét nem tudnák a következő földi életbe újra magukkal hozni. Mert a mai gondolatokkal be lehet jutni a szellemi világba, de nem lehet velük újra visszatérni. Csak lelkileg bénultan lehet visszatérni.

Láthatjuk, hogy a jelenlegi civilizációt meg lehetett alapozni a szellemi életnek ezekkel a formáival, amelyeket már meglehetősen régóta ápolnak, de az életet nem lehet ezzel megalapozni. Ez a civilizáció egy ideig még tovább tarthat. A lelkek éber állapotban nem sejtenék, hogy alvás alatt a küszöb őre visszaküldi őket, hogy ne bénuljanak meg, de végül is ez oda vezetne, hogy a jövőben olyan emberi nem születne meg, amelynek nem lenne meg az értelmi képessége, hogy eszméket alakítson ki ehhez a jövőbeli élethez, és a gondolkodás, az eszmékben való lét eltűnne a Földről. Egy beteg, pusztán ösztönös emberi nem népesítené be a Földet. Az eszmék irányt adó ereje nélküli gonosz érzések uralnák az emberi fejlődést. Igen, és nemcsak azáltal jön létre egy szomorú kép a szellemi látó számára, hogy szemléli azt a lelket, aki a küszöb őre előtt áll, és nem tud bejutni a szellemi világba, hanem más vonatkozásban is.

Vizsgáljunk meg egy olyan embert, aki nem a nyugati, hanem a keleti civilizációból származik, azzal a módszerrel, amit leírtam, tehát megfigyelve az alvó emberi lelket a küszöb őre előtt. Vizsgáljunk meg egy ilyen keleti embert, akkor tőle szellemi szavak formájában egy szörnyű szemrehányást hallhatunk az egész nyugati civilizációval kapcsolatban: látjátok, ha ez tovább folytatódik, akkor, ha a mai emberek ismét megjelennek egy földi inkarnációban, a Föld elbarbárosodik. Az embereknek nem lesznek eszméik, csak ösztöneik szerint fognak élni. Idáig jutottatok, mert elszakadtatok a régi keleti szellemiségtől.

Lényegében egy ilyen szellemi világba vetett tekintet, ahogy ezt leírtam, az ember feladatára nézve nagyfokú felelősségérzetet hív elő. És Dornachnak itt olyan helynek kell lennie, ahol azoknak az embereknek, akik ezt meg akarják hallani, beszélhetünk minden fontos, közvetlenül a szellemi világból származó élményről. Ennek olyan helynek kell lennie, ahol erőket lehet találni, nemcsak ahhoz, hogy a jelenkori töprengő, dialektikus-empirikus tudományokban utalásokat fedezzünk fel arra nézve, hogy itt vagy ott apró nyomai vannak a szelleminek, hanem, ha Dornach be akarja tölteni a maga feladatát, akkor nyitottnak kell lennie arra, hogy mi történik a szellemi világban, milyen impulzusok jönnek létre, amelyek aztán a természeti létbe beáramlanak, és uralják a természetet. Dornachban az embereknek a szellemi világ igazi eseményeiről igazi erőiről és igazi lényeiről kell hallaniuk. Itt kell lennie a szellemtudomány igazi főiskolájának. És ezentúl nem szabad meghátrálni a mai tudományosság következményei elől, amelyek az embereket alvás alatt a küszöb őre elé vezetik, ahogy ezt leírtam. Dornachban erőket kell kapnunk ahhoz, hogy – szellemi értelemben – szemtől szemben álljunk a szellemi világgal, hogy azt megtapasztalhassuk.

Most nem akarunk itt didaktikus szónoklatokat tartani a mai tudományos elméletek hasznavehetetlenségéről, hanem fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy milyen helyzetben van az ember a küszöb őre előtt a tudományos elméletek és annak származékai következtében, amiket a szokásos iskolázás nyújt. Ha itt most ezen az ülésen komolyan szembenézünk saját lelkűnkkel, akkor ez a karácsonyi ülés erőteljes impulzust fog kelteni a lelkűnkben, ami aztán a lelket meg tudja erősíteni. Olyan erőkkel látja el, amelyekre az emberiségnek ma szüksége van, hogy a következő inkarnációban az ember valóban találkozhasson a küszöb őrével, azaz, olyan legyen a civilizáció, hogy civilizációként állhasson a küszöb őre elé.

Hasonlítsuk össze a mai civilizációt korábbi civilizációkkal. Minden korábbi civilizációban voltak olyan eszmék és fogalmak, amelyek mindenekelőtt az érzékfeletti világra irányultak, az istenekre, arra a világra, amelyik az alkotó, a teremtő, a létrehozó világ volt. Aztán ezekkel a fogalmakkal, amelyek mindenekelőtt az istenekre vonatkoztak, le lehetett tekinteni a földi világra, hogy azt ezekkel az istenekhez méltó fogalmakkal és eszmékkel meg lehessen érteni. Ha ezekkel az istenekhez méltó, isteni értékű fogalmakkal valaki a küszöb őre elé lépett, az ezt mondta neki: átjuthatsz, mert áthozod az érzékfeletti világba azt, amit már földi életed folyamán, fizikai testedben az érzékfeletti világ felé irányítottál. Ekkor, ha visszafordulsz a fizikai-érzéki világba, marad elég erőd, hogy ne bénulj le, ha az érzékfeletti világra tekintesz. – Ma az ember olyan fogalmakat és eszméket alakít ki, amelyeket a kor szellemének megfelelően csak a fizikai-érzéki világra akar irányítani. Ezek a fogalmak és eszmék minden lehetséges mérlegelhető és mérhető dologra vonatkoznak, és nem az istenekre. Ezek nem istenekhez méltóak, nem isteni értékűek. Ezért a léleknek, amely teljesen belesüllyedt a materializmusba, az istenekhez nem méltó és az istenek számára értéktelen eszmékbe, ezt mennydörgi a küszöb őre, amikor alvás közben elébe lép: ne lépd át a küszöböt! Olyan eszméid vannak, amelyeket rosszul használtál az érzéki világban. Ezért az érzéki világban kell maradnod velük, nem léphetsz be az isteni világba, ha nem akarsz lelkileg lebénulni.

Ezeket a dolgokat ki kell mondani, nem azért, hogy töprengjünk rajtuk, hanem azért, hogy kedélyvilágunkat átjárják és áthassák, és eljussunk a helyes hangulathoz, amelyet magunkkal kell vinnünk az Antropozófiai Társaságnak erről a komoly karácsonyi üléséről. Mert mindennél fontosabb, hogy amit magunkkal viszünk, az a hangulat legyen, ami megadja a bizonyosságot a szellemi világ számára: Dornachban a szellemi megismerés központja jött létre.

Ezért ma délelőtt valóban szépen hangzott, hogy egy olyan területről beszélhettünk, amit itt Dornachban kell ápolnunk, az orvoslás területéről, amiről dr. Zeylmans úgy beszélt, hogy ma már nem lehet hidat verni a szokásos tudomány és a között, amit itt Dornachban kell megalapítanunk. Ha azt, ami területünkről orvosilag kisarjad, úgy írjuk le, hogy becsvágyóan ezt mondjuk: a mi megbeszéléseink megállják a helyüket a jelenlegi klinikai követelmények előtt – akkor azokkal a dolgokkal, amelyek tulajdonképpeni feladatainkat jelentik, sosem fogunk célhoz érni, mert az emberek ezt fogják mondani: ez valami új szer, már új szereket is létrehoztunk.

Arról van szó, hogy az antropozófiai életbe ténylegesen bevonjuk az életnek egy olyan gyakorlati területét, mint az orvoslás. Ezt, mint dr. Zeylmans kívánságát, ma délelőtt teljes mértékben megértettem. Mert ezzel kapcsolatban ezt mondta: aki ma orvos lesz, azt mondja, orvos lettem, de vágyódik arra, hogy a világ valamely új sarkából impulzust kapjon. – És az orvoslás területén ennek a jövőben egyértelműen Dornachból kell jönnie, mint ahogy ez az antropozófiai tevékenység más ágazatainál is folyik, amelyek az antropozófia területén belül vannak. Dr. Wegman asszony, segítőtársam, kidolgozta azt a teljesen antropozófiai alapokon álló orvosi módszert, amire az emberiségnek szüksége van, és ami nemsokára nyilvánosságra kerül. Éppen így terveim között szerepel, hogy az arlesheimi, oly áldásosán működő klinikai-terápiai intézettel szoros kapcsolatot hozzunk létre, hogy a Goetheanum a lehető leghamarabb, a közeli jövőben bensőséges kapcsolatban legyen vele. Így tehát az, ami itt alakul, valóban az antropozófia irányvonalát követi. Dr. Wegman asszony szándéka is ez.

Dr. Zeylmans ezzel olyan területre utalt, amelyet a dornachi vezetőség az antropozófiai tevékenység más területein is feladatának tekint. Ezért a jövőben tudni fogjuk, hogy állnak a dolgok. Nem ezt fogjuk mondani: oda euritmiát viszünk, mert ha az emberek először euritmiát látnak, és nem az antropozófiáról akarnak hallani, megtetszik nekik az euritmia. Aztán majd később, ha megtetszett nekik az euritmia, és megtudják, hogy az antropozófia áll mögötte, az antropozófiát is megkedvelik. – Vagy: az embereknek először a gyógyászati gyakorlatot kell megmutatni, azt kell megmutatni nekik, hogy milyen a helyes gyógyítás, akkor ezt elfogadják. Később majd megtapasztalják, hogy az antropozófia áll mögötte, és eljönnek az antropozófiához.

Kell, hogy bátorságunk legyen ahhoz, hogy az ilyenfajta eljárást hazugnak tartsuk. Csak ha megvan a bátorságunk ahhoz, hogy az ilyesmit belsőleg megvessük, akkor fogja az antropozófia a maga útját megtalálni a világba. Ebben a vonatkozásban az igazságra való törekvés az, amit a jövőben itt Dornachban fanatizmus nélkül, komolyan, a valóság szeretetével védelmezni kell. Talán éppen ezzel tesszük jóvá azt, amit az utóbbi években oly nagymértékben elmulasztottunk.

Nem könnyed, hanem komoly gondolatokkal kell ezt az ülést elhagynunk, amely az Általános Antropozófiai Társaság megalapításához vezetett. Úgy gondoltam azonban, nem szükséges, hogy bárki is abból, ami itt lejátszódott most karácsonykor, pesszimizmust vigyen magával. Bár minden nap elhaladunk a Goetheanum szomorú romjai mellett, úgy gondolom, hogy minden lélek, aki hogy részt vegyen ezen az ülésen, felkapaszkodott erre a dombra, és elhaladt a romok mellett, egyúttal azt is magába fogadta, amit itt megtárgyaltunk, amit itt, ahogy azt láthatóan észre lehetett venni, barátaink teljesen befogadtak a szívükbe. Mindebből az a gondolat alakulhatott ki, hogy a szellemi tűz lángjai loboghatnak itt, amelyek igazi szellemi életként az újra felépítendő Goetheanumból a jövőbeli emberiség üdvére fognak felbukkanni, meg fognak jelenni szorgalmunk és odaadásunk révén. És minél nagyobb bátorsággal megyünk el innen, hogy az antropozófiai ügyeket intézzük, annál inkább megértettük, hogy mostani együtt- létünkön milyen reményteljes szellemi áramlat húzódott végig. Mert ez a jelenet, amit ábrázoltam, és amit oly gyakran lehet látni: a dekadens civilizáció és iskolázás mai embere, aki alszik a küszöb őre előtt – ez tulajdonképpen az érző antropozófusok körében nem jön létre. Itt mégiscsak megvan a, aminek bizonyos körülmények között csak figyelmeztetésre van szüksége, ami így hangzik: a szellemi világból származó hang meghallásakor határozott bátorságot kell kifejlesztened, hogy ki is tudj állni e mellett a hang mellett, mert kezdesz felébredni. A bátorság ébren fog tartani, csak a bátortalanság tud az alvó állapotba visszavinni.

A bátorságra figyelmeztető hang, a bátorság útján az éberségre figyelmeztető hang a másik változat, az antropozófusok számára lehetséges változat a jelenlegi civilizációs életben. A nem-antropozófusok ezt hallják: maradj a szellemi világon kívül, rosszul használtad az eszméket, pusztán a földi tárgyakra, nem alakítottál ki olyan eszméket, amelyek az istenekhez méltóak, amelyek isteni értékűek. Ezért bénává válnál, amikor újra visszatérsz a fizikai világba. – Az antropozófus lelkek azonban ezt hallják: nektek még ki kell állnotok a bátorság próbáját, hogy hitvallói legyetek annak, amit kedélyvilágotok és szívetek hajlama útján meghallhattok.

Kedves barátaim, ahogy tegnap évforduló volt, és visszatekintettünk a lobogó lángokra, amelyek a régi Goetheanumot elpusztították, ma már szabad remélnünk – minthogy amikor kívül égtek a lángok, ez nem zavart meg bennünket abban, hogy folytassuk munkánkat egy éven át -, szabad remélnünk, hogy amikor majd a fizikai Goetheanum itt fog állni, úgy dolgozunk, hogy a fizikai Goetheanum csak külső szimbóluma a szellemi Goetheanumnak, amit eszmeként magunkkal viszünk, amikor most kilépünk a világba.

Az alapkövet tettük le most itt. Erre az alapkőre kell az épületet felállítani, amelynek egyes kövei fejezik majd ki azt a munkát, amit csoportjaink egyes tagjai végeznek kint a világban. Erre a munkára akarunk most tekinteni, és tudatosítjuk a felelősséget, amiről ma beszéltünk, a felelősséget a küszöb őre előtt álló mai emberrel szemben, akinek a szellemi világba való bejutását meg kell akadályozni.

Kétségtelen, hogy csak a legmélyebb fájdalmat és szomorúságot tudjuk érezni azzal szemben, ami egy évvel ezelőtt történt. De azt is meg keli gondolnunk, hogy minden, ami a világban egy bizonyos nagyságra tett szert, a fájdalomból született. És ezt a fájdalmat arra kell fordítanunk, hogy abból, munkánk révén, kedves barátaim, egy erős, fényt sugárzó antropozófiai társaság jöjjön létre.

E cél érdekében mélyedjünk bele azokba a szavakba, amelyekkel elkezdtem, és amelyekkel szeretném befejezni ezt a karácsonyi ülést, amelynek egyfajta karácsony-éjnek, egyfajta avatási ünnepnek kell lennie számunkra, nemcsak egy új év kezdetének, hanem egy világ-fordulópont kezdetének, amelynek a szellemi élet odaadó ápolásával akarjuk szentelni magunkat.

Emberi lélek!
A végtagokban élsz.
Amelyek a világtéren át
A szellem tengerlényébe visznek:
Gyakorold a szellemre emlékezést.
A lélek mélyén,
Hol a világteremtő létben
A saját Én Az Isteni Énben él;
És akkor igazi életet élsz
Az emberi világban.

Mert uralkodik az Atya-szellem, a Magasságos,
A világ mélységeiben létet teremtve.
Szeráfok, Kerubok, Trónok,
Ti erő-szellemek
Hangozzék a magasságokból,
Ami a mélységekben visszhangra talál;
Ok ezt mondják:
Ex Deo nascimur.
(Istentől születünk)
Ezt hallják az elemi szellemek Keleten, nyugaton, északon és délen:
Hallják meg az emberek.

Emberi lélek!
A légzésben és a szívverésben élsz.
Melyek az idő ritmusán át
Saját lelki lényed megérzéséhez vezetnek:
Gyakorold az elmélkedést a szellemről,
A lélek egyensúlyában,
Hol hullámzó és Világot teremtő tettek
A saját Ént
A világ-Énnel egyesítik;
És valóban érzel majd
Az ember-lélek működése során.

Mert Krisztus akarata működik körülötted
A világ ritmusában kegyelmet osztva a telkeknek.
Ktiriotészek, Dünamiszok, Exuziák,
Ti fény szellemek,
Hadd töltse be a tűz keletről,
Amit a nyugat alakít ki;
Ők mondják:
In Christo morimur.
(Krisztusban halunk meg)
Ezt hallják az elemi szellemek
Keleten, nyugaton, északon és délen,
Hallják meg az emberek.

Emberi lélek!
A fej nyugalmában élsz,
Mely az öröklét mélyéről feltárja
Néked a világ gondolatokat:
Gyakorold a szellem látását
A gondolatok nyugalmában,
Hol az örök isteni célok
Világ lények fényében
A saját Ént
A szabad akaratnak
Ajándékozzák.
És valóban gondolkodsz majd
Az emberi szellem mélyén.

Mert a szellem Világgondolatai könyörögnek
A fényért a Világlétben.
Archék, Arkangyalok, Angyalok,
Ti a lélek szellemei,
Kérjétek ki a mélységekből azt,
Amit meghallgatnak a magasságok;
Ok mondják:
Per Spiritum Sanctum reviviscimus.
(A Szent Szellemben feltámadunk)
Ezt hallják az elemi szellemek
Keleten, nyugaton, északon és délen,
Hallják meg az emberek.

Az idők fordulóján
A világ szellemi fénye
Belépett a földi létbe:
Az éjszakai sötétség
Uralma megszűnt,
Nappali fény támadt
Az emberi lelkekben;
Fény,
Mely melegíti
A szegény pásztorok szívét,
Fény,
Mely megvilágosítja
A bölcs királyok fejét.

Isteni fény,
Krisztus nap,
Melegítsd
Szívünket,
Világosítsd meg
Elménket,
Hogy jó legyen
Amit
Szívünkből alapítunk,
És értelmünkkel
Céltudatosan tenni akarunk.

Így tehát, kedves barátaim, tárják ki meleg szívüket, amelybe itt most belehelyezzük az Antropozófiai Társaság alapkövét. Tárják ki ezeket a meleg szíveket, hogy erőteljesen gyógyító erővel tudjanak működni a világban. És segítségükre lesz, meg fogja világosítani fejüket az, amit most mindnyájan a cél érdekében tenni akarnak. Ehhez akarunk ma minden erőnkkel hozzálátni. Meg fogják látni: ha méltónak mutatkozunk, egy jó csillag fog hatni arra, amit most akarunk. Kövessék, kedves barátaim, ezt a jó csillagot. Meg fogják látni, hogy a csillag fénye útján hová fognak elvezetni bennünket az istenek.

Isteni fény,
Krisztus nap
Melegítsd
Szívünket,
Világosítsd meg
Elménket.

Jegyzetek

III. előadás

Az előadássorozat, amire Rudolf Steiner utal, a „Okkult történelem“ című ciklus, amelyet Stuttgartban 1910 december 27-től 1911 január 1-jéig tartott (GA 126).

A Gilgames-eposzt tizenkét ékírásos táblára írva találták meg Asszurbanipal palotájának feltárásakor. Az ősi sumér szövegekből csak töredékek maradtak.

Uruk városát már a Biblia is említi (l.Móz. 10,10), de Erek-nek nevezi.

Enkidu – Rudolf Steiner az előadásban valószínűleg a régi sumér változat szerinti néven Eabani-nak említi.

Utnapistim – egy bablioni-káldeai történet szerint Bál papja volt Babilonban Kr.e. 280 körül, Xisuthros néven. Rudolf Steiner is ezen a néven említi. Az ékírásos tábla szerint Utnapistim.

Hérakleitosz (kb. Kr.e, 540-480) – görög filozófus. Főművét állítólag az Artemisz-templomban helyezte el.

Arisztotelész (Kr.e. 384-322) – görög filozófus

Nagy Sándor (Kr.e. 356-323) – 336-tól kezdve Makedónia királya

IV. előadás

Sándor-dalok – az első német nyelvű világi eposz kb. 1125-ben keletkezett, szerzője a frank eredetű Lamprecht pap.

V előadás

Hérodotosz (kb. Kr.e. 5. Század) – az első görög történetíró

… a keletrómai zsarnokság bezáratta a filozófiai iskolákat … – Jusztinianusz keletrómai császár (527-565) 529-ben rendeletet

adott ki, amely szerint megtiltotta, hogy Athénben filozófiai iskola legyen, ezért a hét utolsó athéni filozófus kivándorolt Perzsiába.

VL előadás

Julianus Apostata – vagyis Hitehagyott Julián, Flavius Claudius Julianus 361-től 363-ig volt római császár

Jacob Böhme (1575-1624) – misztikus

Theophrastus Paracelsus (1493-1541) – orvos

Valentin Wiegel (1533-1588) – misztikus

Basilius Valentinus – bencés szerzetes, alkímiával foglalkozott. 1413-tól kezdve Erfurtban élt. írásait csak a 17. században találták meg.