GA235

A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I.

12 előadás, 1924. febr. 16. – márc. 23., Dornach

Impresszum

Tartalom

– Dornach, 1924. február 16.

[A világban működő törvényszerűségek különböző fajtái. Az ásványvilág önmagába zártsága. A világmindenség éteri befolyása a növényekre. Az ásvány- és a növényvilágban az ok és az okozat egyfajta egyidejűségben létezik egymás mellett. Az állatvilágot és az embert kialakító erők, okok azonban az egyedek születését megelőző időből származnak. Az okok keresését illetően e két területen az időben kell visszafelé haladnunk, amelynek egy bizonyos pontján az egyedi állat mindenkor feloldódik, az ember azonban rátalál a saját előző földi életére. – A szellemi világ megnyilatkozásait csak egy olyan gondolkodásmóddal és logikával lehet megértenünk, amely megfelel a szellemi világ saját természetének.]

Az emberi sors feltételeinek és törvényeinek tárgyalásába kezdünk bele, vagyis arról a témáról lesz szó, amit általában karmának szoktunk nevezni. A karma hatását azonban csak akkor lehet igazán megértenünk, ha előbb a világban működő törvényszerűségek különböző fajtáit is tanulmányozzuk. Ezért a legkevésbé sem kerülhető meg számunkra az, hogy – ezúttal egy kissé absztrakt formában – a világ bizonyos alapösszefüggéseibe is betekintést nyerjünk, hogy majd onnan eljuthassunk az emberi karma sajátos területére.

Amikor a világ jelenségeit akarjuk megragadni és amikor az emberi élet eseményeit értelmezzük, akkor okokról és következményekről szoktunk beszélni. Általában szükségét érezzük – és nemcsak a tudomány területén -, hogy okokat és azoknak következményeit keressük. De éppen ez a törekvésünk már a nagy tévedések lehetőségét is magában rejti, amikor az igazi valóság megismerése a célunk. Többnyire ugyanis figyelmen kívül marad az, hogy a valóság különböző területein, szintjein nem azonos módon és időben jelentkeznek az okok és az okozatok.

Tekintsük először az élettelen természetet, amely leginkább az ásványvilágban lép elénk: vagy egy csodálatosan megformált kő alakjában, vagy a porszerű anyagban, amely idővel formátlan kőzetté préselődik össze. Vizsgáljuk meg tehát most a világnak azt a részét, amely ilyen élettelen módon létezik. Ha kizárólag az élettelen dolgok birodalmában nézünk szét, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a benne működő okok mindenütt magán ezen a birodalmon belül találhatók. Ha ugyanis valamely hatás egy élettelen létezőben fellép, annak okait is ugyanott, vagyis magában az élettelen világban lelhetjük fel, és csak akkor járunk helyes úton e valóságterület megismerésében, ha nem hagyjuk el annak saját határait. Az élettelen világ egyes folyamatainak okait tehát magában az élettelen világban kell keresnünk.

Ha egy szép formájú kristályra tekintünk, azt kell mondanunk: e kristályforma kialakulásának oka magán az élettelen világon belül található. Az élettelen világ ugyanis egy magában zárt egységnek vehető. Először ugyan nem könnyű megmondani, hogy meddig terjed az élettelen világ és hogy hol van a valódi határa. Tulajdonképpen a világnak csak igen távoli messzeségeiben találhatnánk rá. De az előttünk levő élettelen tárgyakra jellemző alakulások okai egyedül ebből az élettelen világból származnak. Ennek alapján egy élettelen dolgot már valamilyen összefüggésbe tudunk hozni a többi élettelen dologgal, és így bizonyos perspektíva nyílik meg előttünk e dolgok megismerését illetően.

Most nézzük meg magát az embert, amikor átmegy a halál kapuján! Mindaz, ami működött és hatást fejtett ki benne élete során, az most eltávozik a látható, kézzelfogható fizikai testből, amely teljesen magára marad, amikor az emberi lélek átlépi a halál kapuját. Erről a fizikai testről ezért azt mondjuk, hogy „élettelen” lett. Ahogyan élettelenről beszélünk, amikor például a hegyek kristályos kőzeteit nézzük, ugyanúgy valami élettelenről kell beszélnünk akkor is, amikor a lélektől-szellemtől már megfosztott holttestre nézünk. És csakis ekkortól fogva látjuk valóban érvényesülni ebben az emberi holttestben mindazt a sajátos „élettelen” működést, ami önmagában jellemzi magát az élettelen természetet!

Mindazon belső életfolyamatoknak az okait azonban, amelyek az emberben mint élőlényben működnek élete során, nem kereshetjük ebben az élettelen ásványi világban. Karunk felemelésének okát nem találnánk meg az emberi test fizikai törvényszerűségeiben; vagy hiába keresnénk az emberi akaratnak alá nem vetett szívtevékenység és vérkeringési folyamatok okait az emberi testben ható fizikai és kémiai erőkben.

Abban a pillanatban azonban, amikor az emberi alak holttestté válik, vagyis a lélek átlépi a halál kapuját, magában az emberi testben hamarosan beindulnak bizonyos folyamatok: megváltozik a bőr színe, a végtagok elernyednek; röviden, mindaz bekövetkezik, amit egy holttesten szoktunk megfigyelni. Hol keressük a test ilyen elváltozásának okát? Magában a holttestben, a holttest kémiai, fizikai, vagyis az élettelen-ásványi erőiben kell keresnünk az okot.

Ha azt, amit most csak jeleztem, minden irányban végiggondoljuk, azt fogjuk mondani: az ember holtteste – miután azt a lélek már elhagyta – teljesen azonossá válik az élettelen ásványi természettel. Ez éppen azt jelenti, hogy a fellépő testi elváltozásoknak a kiváltó okai immár az ásványiság területéről származnak, ugyanonnan, ahol maguk ezek a hatások megfigyelhetők. E folyamatról ezt fontos tudnunk.

De éppen akkor, amikor a holttestnek ezt a tisztán ásványi jellegét tapasztaljuk, valami más, szintén alapvető fordulatot is felfedezhetünk nála. Az ember a halálával tulajdonképpen eltávozik a testéből. S ha azzal a megfigyelőképességgel tekintjük, amely képes nyomon követni a lelki-szellemi ember útját a halál után is, akkor azt kell mondanunk: attól fogva, hogy a holttestet elhagyta, vagyis a halál kapujának túloldalára érkezve a lelki-szellemi ember számára ennek a holttestnek többé már egyáltalán nincs semmi jelentősége. Ezért az már csak egy magára hagyott és üres burok csupán.

Hogy mi történik ezután a puszta holttesttel, azt akkor figyelhetjük meg a legjobban, ha a halál után valamilyen okból kint marad a levegőn. Így például föld alatti boltozatokban, amelyek bizonyos közösségeknek régen temetkezési helyül szolgáltak, az emberi holttesteket egyszerűen kiterítették, és ezek idővel teljesen kiszáradtak. Az élettelenné vált test ugyanis annyira kiszárad, hogy ha később megérintjük, akkor magától szétesik, szószerint szétporlad a kezünk között.

Ez teljesen ahhoz hasonlít, amit a környezetünkben az élettelen természetben figyelhetünk meg. Az élettelen természet folytonos alakulásban van, például szakadatlanul kristályokat képez. Általában örökös formálódás jellemzi. De ha eltekintünk attól, ami tulajdonképpen földszerű benne, és egyéb részeit nézzük, például a vizet, a levegőt, amelyek szintén élettelenek, akkor is azt találjuk, hogy ebben az élettelen világban állandó mozgás, változás, metamorfózis van jelen. Képzeljük el tehát a lélek által levetett testet a maga ásványi élettelenségében, amint teljesen azonossá válik a külső élettelen-ásványi természettel.

Most menjünk tovább. Nézzük meg a növények világát. Ezzel már az élők világába jutunk. Ha valóban helyesen tanulmányozunk egy növényt, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a növényben fellépő folyamatok okait már nem találjuk meg magában a földi növényvilágban, vagyis abban a világban, ahová a növény helyileg tartozik. Igaz, a mai tudomány ezt megpróbálja kimutatni, de ez a tudomány ilyenkor tévúton jár. Végül is nem tud mást mondani, mint azt, hogy megvizsgálta a növényben működő fizikai erőket és törvényeket, megtalálta a növényben működő kémiai hatóerőket és törvényeket, de valami további összetevő még mindig fennmaradt, amivel nem tud elszámolni. Ennek megítélésében mármost a tudósok két csoportra oszlanak. Az egyik csoport azt mondja: az, ami ilyenkor még megmagyarázatlan marad számunkra, csupán az a forma vagy alakzat, amivé felépül a növény mint egész; de a növénynek ebben az összműködésében is minden csakis a fizikai és kémiai törvényeken múlik. A másik csoport azt mondja: ez nem így van, még valami további is található az élő növényben, de ezt a tudomány még nem kutatta ki; majd egyszer biztosan rá fog jönni. – Nos, még sokáig kell erre várnia!

E kérdés megfejtését ugyanis nem ebben az irányban kell keresnünk. Amikor a növényvilágot vizsgáljuk, sohasem fogjuk igazán megérteni, ha nem hívjuk segítségül az egész kinti világmindenséget! Vagyis ha nem úgy nézzük magát a növényt, hogy a létezéséhez szükséges erők a világmindenségből érkeznek ide a Földre. Minden ugyanis, ami a növényben lezajlik, a messzi világmindenség hatására történik. A Napnak is előbb egy bizonyos helyzetbe kell kerülnie a világmindenségben, hogy megfelelő befolyást gyakorolhasson a földi növényvilágra. A világmindenségből kozmikus erők sugárzódnak a Földre, amelyek révén a növény a maga külső formáját és belső életerőit felépíti.

A helyzet azonban az, hogy ha egyszer űrutazásra indulnánk, de nem csupán képzeletben, mint Jules Verne, hanem ténylegesen, ha tehát megközelítenénk a Holdat, eljutnánk egészen a Napig, és még tovább, akkor sem válnánk sokkal okosabbá a valódi okok keresése terén, mint amilyenek itt a Földön is vagyunk, – hacsak nem sajátítunk el még valami egyéb megismerő képességet is azon felül, amellyel jelenleg rendelkezünk. Nem sokra jutnánk ugyanis, ha azt mondanánk: mivel itt a Földön magában a növényvilágban nem találjuk meg a növényvilágban működő életjelenségek okait, azért menjünk el a Napra, majd ott rábukkanunk az okokra. A közönséges megismerő képességeinkkel ott sem találnánk meg őket! De több szerencsével járunk, ha megszerezzük az imaginatív megismerés képességét, ami már valami egészen más megismerési mód. Akkor nekünk nem kell a Naphoz sem elzarándokolnunk, hanem megragadhatjuk az okokat már a Földről szemlélődve is. Csak annyi a dolgunk, hogy átlépjünk a közönséges fizikai világból az éteri világba, és akkor látni fogjuk, hogy maga a világéter gyakorol hatást az itteni növényvilágra, mint ahogyan mindenütt működik erőivel a világmindenségben is. A világéter tehát a távoli messzeségből idehat a Földre. [Lásd a rajzot.] Vagyis át kell lépnünk a létnek egy másik birodalmába, a fizikaiból az éteribe, ha a növényvilágban fellelhető hatások okait akarjuk megtalálni!

Az embert is éri mindaz, amiben a növény részesül. Azok az erők, amelyek a világéterből hatnak a növényre, az emberre is hatnak. Az embert teljesen átjárják az éteri erők. Ezeknek a világéterből származó erőknek az összességét, amelyeket az ember saját magában hord, az ember étertestének nevezzük. Már elmondtam önöknek, hogy az ember halála után – néhány nap leforgása alatt – az éterteste tágulni kezd, egyre nagyobb és nagyobb lesz, és végül felszívódik a kinti világéterben. Ezt követően az embernek már csak az asztrálteste és az Én-lénye marad meg.

Amit tehát az ember mint éteri szubsztanciát magában hord, az a halál után tágulni kezd, mind nagyobb és nagyobb lesz, és végül belevész a világmindenségbe. Most hasonlítsuk össze azt, amit az embernél tapasztalunk, amikor átmegy a halál kapuján, azzal, amit a növényvilágban látunk. A növényvilággal kapcsolatban azt mondtuk, hogy a benne működő hatóerők a tér nagyon távoli messzeségeiből érkeznek ide a Földre. Az emberi étertestről pedig az derült ki, hogy miután az ember átment a halál kapuján, az étertest erői kihúzódnak belőle és elindulnak a tér távoli messzeségei felé. Saját étertestünk tehát éppen oda igyekszik, ahonnan a növény növekedését kiváltó éteri erők a Föld felé áramlanak a világegyetemből. Most már tisztábban látjuk a dolgokat. Ha pusztán a fizikai holttestet nézzük, és azt mondjuk róla, hogy élettelenné vált, ez nem jelenti azt, hogy ezzel mi magunk is átkerültünk volna az élettelen-ásványi természetbe. Viszont ha az élővilágot, a növényeket tekintjük, és felfedezzük, hogy az okok, vagyis az erők a tér messzi régióiból érkeznek hozzájuk, és azután imaginatív tudattal követjük az emberi lényt a halála után, akkor azt látjuk, hogy az emberi étertest átlép a kozmikus étervilágba, oda, ahonnan az éteri erők alászállnak a Földre, hogy növényvilágát életben tartsák rajta.

De még más jelentős tényre is fel kell figyelnünk, ami az okokat és okozatokat illeti a valóságnak ebben a tartományában. Az éteri erőknek ugyanis gyorsan és közvetlenül kell hatniuk a növényre. Arra a növényre, amelyik most kibújik a földből, virágba szökken és gyümölcsöt hoz, a tegnapelőtt fénylő Napnak már nincs sok befolyása, az akkori erői mára már nem hatékonyak. A Napnak ma kell sugároznia; most kell sütnie. A következőkben látni fogjuk, hogy mennyire lényeges az ok és okozat ezen egyidejűségét kiemelnünk.

A növényekben tevékeny éteri erők természetesen a földi világon belül fejtik ki hatásukat, de ezek az erők egyidejűleg a Földön kívül a világmindenségben léteznek. Másfelől: amikor az emberi étertest beleolvad a külső világéterbe – miután az ember lelki-szellemi lénye átment a halál kapuján -, ez a történés nem vesz sok időt igénybe, néhány nap csupán. Itt is tehát beszélhetünk egyfajta egyidejűségről, mert az a pár nap, amíg az étertestünk feloldódása tart, a kozmikus folyamatokhoz képest jelentéktelen időtartamú. Az ember éterteste a halálkor visszatér oda, ahonnan a növények növekedési erői, azaz étererői jönnek. Azt kell mondanunk: mihelyt az ember kint a világéterben él, az éteri tevékenysége már nem korlátozódik a Földre, hiszen elhagyja azt; ez az étertestével történő változás pedig ok-okozatilag az egyidejűség viszonyában áll a világéter folyamataival.

Az eddigieket most sematikusan felvázolnám önöknek. Úgy fogalmazhatunk:

– Ásványvilág: egyidejűség van a fizikai okok és következményeik között.

A fizikai világban tehát az okok és az okozatok egyidejűleg vannak jelen. Azt mondhatják ugyan, hogy sok esetben az okok látszólag korábbra esnek. Ez azonban valójában nem így van. Ahhoz, hogy következmények jöjjenek létre a fizikai világban, az okoknak a jelenben kell hatniuk. Amikor az okok megszűnnek, többé nem következik be semmilyen hatás sem. Tehát nyugodtan kimondhatjuk: az ásványvilágban egyidejűség uralkodik a fizikai okok és ezek következményei között.

Ha a növényvilágot nézzük és egyben azt is, amit az emberben mint növényszerűt figyelhetünk meg, akkor itt is egyidejűség áll fenn egyfelől a fizikai feletti – azaz az éteri – és másfelől a fizikai világ között.

– Növényvilág: az okok és okozatok egyidejűsége a fizikai feletti (éteri) és a fizikai világban.

Most lépjünk tovább az állatvilágba. Itt ugyancsak hiába keresnénk az oksági viszonyt magában az adott állatban, amennyiben az még él. Mégha csak csúszómászó állatról van is szó, állatszerűségének okait nem találjuk meg az állat testében végbemenő kémiai és fizikai folyamatokban. De a kinti világmindenség éterében sem bukkanhatunk rá az állat létezésének okaira, ahol a növényvilág létezését illetően azokat még megtaláltuk. Hiába kutatnánk ott az állatok eleven mozgásának és érzéseinek okait. Csak annak okait találjuk az étertérben, ami az állatban növényi jellegű. Amikor az állat meghal, az ő éterteste is kihúzódik a világéterbe. De már annak az okait, ami az állat érzésvilágáért felelős, sohasem találjuk meg a földi, fizikai világon belül, vagy a fizikai feletti éteri világban!

Ily módon itt ismét csak beleütközünk valamibe, amivel kapcsolatban a modern felfogás nem tud dűlőre jutni. Ennek a modern felfogásnak az állat esetében – ennek mozgását és érzéseit tekintve – be kell vallania: hiába vizsgálja meg az állat testében működő fizikai és kémiai erőket, azokban az állatra sajátosan jellemző mozgások és érzések igazi okait nem találja meg. Ha egy virágot akarok megmagyarázni, ki kell mennem a világmindenség éterébe, és így a világmindenségből meg tudom magyarázni a virágot. Az, ami az állatban a növényhez hasonló, szintén meg tudom magyarázni a világéterből. Azt azonban már nem, ami az állatban mozgás vagy érzés.

Ha az állat érzelmi jellemzőit, asztrális természetét június 20-án megvizsgálnám, akkor annak tényleges alapját nem találnám meg mindabban, ami a Föld terében és a Földön kívül június 20-án található. De ha kicsit korábban keresném, akkor sem találnám meg a körülötte levő világban, sem májusban, sem áprilisban.

A modern tudomány is már ráébredt erre. Ezért amit nem képes a jelenből megmagyarázni, vagy legalábbis annak nagy részét, azt az átörökléssel próbálja megokolni, azaz kimond egy puszta szót. Azt mondja: „öröklődik”. Az elődöktől származik minden, az állatok öröklik a tulajdonságaikat. Persze nem mindent magyaráz ezzel, mert az már ostobaság lenne, de sok mindent erre vezet vissza.

De mit jelent az, hogy valami „öröklődik”? Az öröklődés fogalma végül is oda lyukad ki, hogy az a sokféle tulajdonság, amit az előttünk levő állatban látunk, már benne volt az anyaállat petesejtjében. És a modern nézet valóban azon igyekszik, amikor például egy ökör különös felépítését szemléli, hogy azt mondja: igen, az ökör az anyaállat petesejtjéből keletkezik, abban már benne voltak mindazok az erők, amelyek ha kibontakoznak, akkor egy új ökröt hoznak létre. Ezért a petesejt minden bizonnyal valami végtelenül komplikált dolog.

Valóban, ha ez lenne a helyzet, akkor az ökör petesejtjének rendkívül bonyolultnak kellene lennie, mert hiszen az összes erőt – okot – magában kellene foglalnia, ami minden oldalról formálja és alakítja az állat lényét, hogy a kis petesejtből majd a bonyolult alakzatot mutató ökör lehessen.

Akármerre fordulunk is – hiszen sokféle teória van, például az evolúció elmélete, az epigenezis elmélete és így tovább -, mindig csak ugyanaz ismétlődik: az embernek el kell képzelnie, hogy az a kis petesejt egy szörnyen komplikált valami. Mindent a molekulákra vezetnek vissza, amelyek bonyolult módon atomokból épülnek fel, így egyesek ennek a petesejtnek már a legelső kezdeményét is egy belülről igen bonyolult molekulának fogják fel. De ez, kedves barátaim, nem egyezik meg még a fizikai megfigyelésekkel sem!

Felmerül ezért a kérdés: valóban ennyire komplikált anyag a petesejt, valóban már egy ilyen bonyolult organizmus?

A petesejt igazi jellegzetessége nem az, hogy magában bonyolult, hanem valójában az, hogy magát az anyagot úgyszólván „visszaveti a káoszba”. Éppen a petesejt valami olyasmi, ami az anyaállatban a legkevésbé sem bonyolult felépítésű, hanem inkább a teljes meghatározatlanság állapotában levő anyag! Tudniillik belsőleg először még egyáltalán nincs megszerveződve. Valami olyan képződmény, ami önmagában véve mintegy széthullóban van, az abszolút rendezetlenség állapotába esett vissza. Semmi sincs elrendezve benne. De soha nem jöhetne létre szaporodás, ha az organizálatlan, élet nélküli anyag, amely önmagában csak a kristályforma felé törekszik, nem zuhanna vissza magából a „káoszba”, éppen a petesejt keretei között. A petesejt anyaga maga ezért nem a legkomplikáltabb valami, hanem a legeslegegyszerűbb, amelyben minden meghatározottság hirtelen feloldódott. De ugyanakkor ebből a kis káoszból, amilyennek a petesejt először mutatkozik, sohasem válhatna ökör, mert a petesejt önmagában csak ez a káoszszerűség.

Hogyan lesz belőle mégis ökör? Annak következtében, hogy az anya szervezetében erre a petesejtre az egész világmindenség hatással van! De éppen azért tud rá hatni a világmindenség, mert a petesejt valami káosszá, meghatározottság nélkülivé lett anyaggá vált! Az egész megtermékenyítésnek nincs más célja, mint hogy az anyag először visszakerüljön a káoszba, a meghatározatlanságba. A megtermékenyítés lényege tehát tulajdonképpen nem egyéb, mint a világmindenség hatása alá helyezni a földi anyagot.

Ha ugyanis megnézzük az anyát, benne nem találjuk meg a hatóokokat! De ha kifelé nézünk az éterbe, akkor az abban fellépő egyidejű történésekben szintén nem találjuk meg az okokat. Vissza kell mennünk az állat születését megelőző időbe, ha meg akarjuk találni az okokat mindarra, ami a petesejtben majd megjelenik mint az érzés- és mozgásképességgel rendelkező lényt kialakító erő. Vissza kell lépnünk tehát az állat életének kezdetét megelőző időkbe. Ami az állat érzés- és mozgásképességét illeti, ezek okai nem a pillanatnyi „egyidejűségben”, hanem a lény keletkezését megelőző időben, a „múltban” rejlenek!

Ez valóban igen különös. Hogyha egy növényt nézek, és létezésének okait akarom kikutatni, akkor ezeket az okokat abban kell keresnem, ami egyidejűleg történik a világban, mégha a világmindenség messzeségeiben is. De ha annak az okát akarom megtalálni, ami az állatban mint érzés vagy mozgás működik, akkor nem kereshetem ott, ami egyidejűleg van jelen a világban, hanem csakis ott, ami megelőzte ennek az állatnak az életét. A csillagkonstellációnak meg kell változnia, más konstellációnak kell lennie, mint ami a jelenben van. Arra, ami állatszerű, nem az a konstelláció van befolyással, ami egyidejűleg áll fenn az állat létezésével, hanem valójában az állat életét megelőző csillagkonstellációból érkezik felé a hatás.

És most nézzük meg az embert, amikor átlépi a halál kapuját. Miután az ember meghalt, majd levetette étertestét is, amely a halál után beleárad oda, ahonnan a növények növekedési erői, azaz éteri erői jönnek, akkor az embernek „vissza kell mennie” az időben egészen a születéséig és még tovább. Ezalatt asztráltestében visszafelé haladva mindazt újra átéli, amit élete folyamán megélt. Más szóval: a halál után az ember asztráltestének nem az egyidejűleg létező világgal kell a kapcsolatot felvennie, hanem vissza kell mennie a születését megelőző időkbe! Vagyis éppen oda kell bepillantania, ahonnan azok az erők is származnak, amelyek az állat érző- és mozgásképességét adják. Ezeket az erőket mint okokat tehát nem a tér messzeségeiben kell keresnünk, mert nem a jelenleg fennálló csillagkonstellációból erednek, hanem egy előző csillagkonstellációból.

Ha tehát az állatvilágot akarjuk jellemezni, akkor esetében nem beszélhetünk a jelenlegi folyamatok és azok okainak egyidejű jelenlétéről a fizikai és a fizikai feletti világban, hanem itt olyan múltbeli fizikai feletti okokról van szó, amelyek mostani hatásokat hoznak létre a fizikai világ területén.

– Állatvilág: múltbeli fizikai feletti síkból ható okok, de mégis jelenlegi fizikai hatások, okozatok.

Itt tehát beleütközünk az idő fogalmába. Ha szabad triviálisan kifejeznem magam: az időben kell egy kis sétát tennünk. – Ha valami olyannak az okát akarjuk megtalálni, ami az ásványi-fizikai világban történik, akkor ebben a fizikai világban kell körülnéznünk, nem kell kilépnünk a fizikai világból. Ha az élő növényvilágban működő folyamatok okait keressük, akkor bizony a térben jó messzire el kell mennünk, át kell lépnünk az étervilágba, és csak ott, ahol végül az étervilágba bekerülünk – a mesék nyelvén szólva, „a világ végén is túl” -, csak ott találjuk meg a növények növekedésének okait.

De akárhogy kutatnánk is ott, sem az állati érzőképesség, sem a mozgásképesség okait nem találnánk meg azon a helyen. Ahhoz nekünk már az időben kell vándorolnunk. Vissza kell haladnunk az időben. Ki kell lépnünk a térből, és be kell lépnünk az időbe.

Amint látják, az okozatiság tekintetében egymás mellé állíthatjuk az emberi fizikai testet a maga élettelenségében (tehát a holttestet) és az élettelen, ásványi természetet. Az emberi étertestet pedig, ennek élőszerűségét, és azt, hogy a halál után kihúzódik a távoli éterbe, összevethetjük a növények éteri életével, amely a messzi étervilágból kapja a hatóokait, de a fizikai feletti, éteri kozmikus világ egyidejű konstellációja szerint. Ennek mintájára párhuzamba állíthatjuk az emberi asztráltestet is azzal, ami a világban állati jellegű.

Ha tovább lépünk az ásványvilágból a növényvilágba, a növényvilágból az állatvilágba, akkor innen elérkezünk magához az emberhez. Azt mondhatják: de hiszen az emberről már eddig is szó volt. Úgy van, de mégsem teljességében, mert az embert eddig csak annyiban vizsgáltuk, amennyiben fizikai teste, éterteste és asztrálteste van. De az bizonyára mindannyiunk számára világos, hogy ha az embernek csak fizikai teste lenne, akkor csak egy komplikált kristály lenne; ha ezenkívül még éterteste is lenne, akkor talán egy nagyon szép növény válna belőle, de végül is nem lenne több egy növénynél. És ha még asztráltest is járulna ezekhez, akkor már négy lábon járna, és talán szarvat is növesztene, vagy valami egyéb hasonló jellemezné, de valójában még ekkor is csak egy állat lenne. Mindezek alapján még nem beszélhetnénk emberi lényről. Az igazi mivoltát – mint egy már felegyenesedett lény – csak azáltal nyeri el az ember, hogy fizikai, éteri és asztrális szerveződésén kívül még Én-organizációja is van. Csak arról a lényről, akinek Énje is van, mondhatjuk azt, hogy ember, és csak az ilyen lények megjelenése esetén beszélhetünk egyáltalán emberi világról.

Most már tudjuk: ha a fizikai-ásványi jelenségek okait keressük, akkor a fizikai-ásványi világban maradhatunk; ha a növényvilág jelenségeinek okait keressük, akkor az étertér messzeségeibe kell kimennünk, de a térbeliség viszonyaiból még nem kell kilépnünk. A tér fogalmát persze itt kissé ki kell tágítanunk. Valamiféle mesebeli fogalomhoz kell folyamodnunk: oda kerülünk ugyanis, „ahol a – fizikai – világ véget ér.” A helyzet ugyanis az, hogy már a tisztán a mai természettudomány szerint gondolkodó emberek is rájöttek arra, hogy valóban lehet olyasmiről beszélni, hogy a fizikai világnak határa van, vagyis hogy ez a fizikai világ valahol „véget ér”. Ez persze így még pontatlan, homályos kifejezés. De most gondoljunk csak arra, hogy az embereknek sokszor milyen gyermekien egyszerű nézeteik vannak, például akkor is, amikor azt mondják: itt van a Nap, ami a sugarait szétküldi egyre messzebb és messzebb, ezek a sugarak ugyan mind gyengébbé és gyengébbé válnak, de a fény egyre messzebbre és messzebbre kerül, megy ki a végtelenbe.

Akik már évek óta hallgatják előadásaimat, tudhatják azt, hogy már többször kifejtettem: nem helyes azt képzelnünk, hogy a fény a végtelenbe távozik. Mindig azt mondtam, hogy a fény terjedése a rugalmasság törvényének van alávetve. Ha egy kaucsuklabdába belenyomjuk az ujjunkat, akkor azt csak egy bizonyos fokig lehet benyomnunk, azután visszaugrik; a rugalmasságnak tehát határa van. Ugyanezt mondtam a fényre vonatkozóan is: nem megy a végtelenbe, hanem ha egy bizonyos határt elér, akkor onnan visszatér!

Azt, hogy a fény nem távozik a végtelenbe, hanem csak egy bizonyos határig jut és onnan visszatér, Angliában Oliver Lodge fizikus [1851-1940] is kijelentette; úgyhogy ma már a fizika is rájött arra, amit a szellemtudomány képvisel, mint ahogyan minden részletkérdésben is el fog jutni oda, amit a szellemtudomány állít.

Így tehát azt mondhatjuk: ha nagyon messzire behatolnánk a világmindenségbe, akkor egy ponton túl megint visszafelé kellene jönnünk, és nem szabad minden további nélkül feltételeznünk a fizikai tér végtelenségét, mert ez csak egy fantazmagória, mégpedig olyan fantazmagória, amit soha nem is tudnánk az értelmünkkel igazán felfogni.

Talán egyesek önök közül emlékeznek arra, amit az Életutam [Rudolf Steiner önéletrajza – a fordító megjegyzése] utolsó fejezetében megírtam, hogy fiatal koromban milyen nagy benyomást tett rám, amikor az újabb szintetikus geometriát hallgattam, és azt hallottam, hogy az egyenes vonalat nem szabad úgy elgondolni, hogy az a végtelenbe megy ki, hanem úgy, hogy az egyenes, amely az egyik irányba elindul, a másik irányból valahogyan visszatér. A geometria ezt így fejezi ki: a jobboldali végtelen pont ugyanaz, mint a baloldali végtelen pont. Erre vannak egyenletek is. Itt nem egyszerűen annak analógiájáról van szó, hogy ha van egy kör, és egyik pontjából kiindulunk, akkor megint oda jutunk, ahonnan elindultunk, vagyis hogy az akár végtelenül hosszúnak képzelt út a körön kezelhető úgy, mintha egy egyszerű egyenes volna. Nem így van; ez csak analógia volna, amire az egzaktul gondolkodó ember nem sokat ad. Az, ami rám olyan nagy benyomást tett, az nem ez a közkeletű analógia volt, hanem az, hogy matematikailag be lehet bizonyítani azt, hogy a jobb kéz felé eső végtelen pontja azonos a bal kéz felé eső végtelen pontjával… Vagyis ha valaki futva elindul egy irányba és folytonosan egyenesen fut, akkor nem a végtelenbe jut el, hanem – feltéve, hogy elég sokáig bírja a futást – egyszer csak szembetalálja magát az ellenkező oldal pontjával! A fizikai gondolkodás számára ez képtelenség. De abban a pillanatban, ahogy elhagyjuk a fizikai gondolkodást, ebből valóság lesz a számunkra, mert a világ nem a végtelenbe nyúlik kifelé, hanem úgy, ahogyan mint fizikai világ előttünk áll, határai vannak.

Ezen az alapon tehát azt kell mondanunk: az éteri világhoz érkezünk el akkor, amikor a növényvilág okairól beszélünk, illetve akkor is, amikor arról van szó, ami az emberben éteri.

Csakhogy ki kell lépnünk mindabból, ami a térben van, ha már az állatvilág jelenségeit és az ember asztrális mivoltát akarjuk megmagyarázni! Ebben az esetben az időben kell útra indulnunk. Ki kell emelkednünk az egyidejűségből, és már az időben kell mozognunk. Ezen az alapon fejthető meg az ember lénye is.

Látják, amikor az időben haladunk, akkor már kétszeresen is átléptük a fizikai sík határait. Ha az állatot akarjuk jellemezni, akkor már az időben kell elmozdulnunk. Azonban ezt a gondolkodásmódot megintcsak nem absztraktan, hanem konkrétan kell végeznünk. Figyeljék meg, hogyan tesszük ez.

Az emberek ugyebár azt mondják: a napsugarak a végtelenbe mennek ki. Oliver Lodge megmutatta, hogy ez az elképzelés idejétmúlt; már sejtjük, hogy a fénysugarak egy határhoz érnek és onnan megint visszatérnek. A Nap minden oldalról visszakapja a fényét. Megváltozott formában ugyan, de mégis visszakapja. Éljünk most annak a gondolkodásnak a módszerével, amiről az imént beszéltem.

Itt állunk először is a tér egy pontján. Az okok keresésében a földi teret most elhagyjuk és kilépünk a világmindenségbe. De bizonyos dolgok magyarázatához ez nekünk már nem elég, ezért ahhoz ki kell lépnünk az időbe is. Ekkor viszont azt mondhatná valaki: az időben biztosan egyre messzebb és messzebb kell majd elkerülnünk. De ez itt sem lesz így! Mert az időben is egyszer csak megfordulunk és mintegy visszafelé jövünk. Itt is ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazzuk, amit a tér esetében használtunk. Tehát az idő síkján sem a végtelenbe veszne az utunk, hanem valahol megint visszatérne, éppen úgy, mint amikor a térben egyre előbbre haladunk, de egy ponton elérkezünk egy határhoz, és onnan megint visszafelé jövünk. Ez azt jelenti, hogy amikor az idő messzeségében keressük a múltbeli fizikai feletti okokat, megint vissza kell lépnünk a fizikaiságba!

De hogyan kell ezt értenünk? Úgy, hogy az időbeliség síkjából megint vissza kell ereszkednünk a földi térbeliség síkjába. Ha tehát az ember milyenségének okait keressük, ezeket újracsak a Földön kell keresnünk. Itt a Földön pedig, amennyiben visszafelé haladunk az időben, természetesen egy előző földi emberi élethez fogunk eljutni, az ember egy korábbi életéhez érkezünk el!

Az állat mivoltának megértésekor is egyre messzebb kell haladnunk visszafelé az időben; de az állat az idő vonatkozásában éppen úgy feloldódik, mint a mi étertestünk a térben az éteri világ határához érkezve. Amikor azonban az ember meghal, akkor nem oldódik fel teljes egészében ezen az időbeli határon, hanem ott visszatekint a Földre, és rátalál a saját előző földi életére.

Úgyhogy az emberrel kapcsolatban azt kell mondanunk: múltbeli fizikai okok hatnak a jelenlegi fizikai világában. Foglaljuk össze:

Ásványvilág: ok és okozat egyidejűsége a fizikai világban (térbeli)
Növényvilág:    ok és okozat egyidejűsége a fizikai feletti és a fizikai világban (térbeli)
Állatvilág: múltbeli fizikai feletti ok jelenlegi fizikai okozatot vált ki (időbeli)
Embervilág: múltbeli fizikai ok jelenlegi fizikai okozatot hoz létre (időbeli)

Amint látják, témánk kapcsán az előkészítést ma oly módon végeztük, hogy bizonyos absztrakciókhoz folyamodtunk. Erre szükségünk volt, kedves barátaim, mert meg akartam mutatni, hogy azokban a világokban, amelyeket szelleminek tekintünk, szintén található logika. Csak ez a logika nem azonos azzal a köznapi logikával, amelyet a fizikai jelenségekből vonunk le, jóllehet az emberek kizárólag ez utóbbit szokták használni. Ha tehát tisztán logikusan járunk el, és felfedjük az okok különböző régióit, akkor maga az ilyen gondolatmenet is részben már elvezethet bennünket az előző földi életek tényéhez. Tudatosítani kell magunkban ezért azt, hogy magának a gondolkodásunknak is meg kell változnia, ha a szellemi valóságot akarjuk megérteni!

Az emberek rendszerint azt hiszik, hogy ami a szellemi világból megnyilatkozik, azt nem lehet nekünk, embereknek megértenünk. Pedig meg lehet értenünk, csak ki kell tágítanunk előbb a logikánkat! Hiszen akkor is, amikor egy zeneművet, vagy más művészi alkotást akarunk befogadni, bizonyos feltételeknek már meg kell lenniük bennünk, amelyek elébe mennek a zenei élménynek. Ha ezek a feltételek hiányoznak, bizony semmit sem értünk az ilyen művekből. A zenedarabot puszta ricsajként, zűrzavarként érzékeljük. De egy képzőművészeti alkotást is teljesen érthetetlennek találunk, ha élvezetének feltételei hiányoznak belőlünk.

Így annak is, amit a szellemi világ közöl velünk, egy olyan gondolkodásmóddal kell elébe mennünk, amely megfelel a szellemi világ természetének… Ez már a legegyszerűbb témákról való gondolkodásunkra is érvényes. Ha pedig megvizsgáljuk például a világban ható okok különbözőségét, ahogyan most tettük, akkor egy kicsit közelebb kerülünk ahhoz is, hogy tisztábban lássuk az egymást követő földi életek láncolatát.

Felmerültek bizonyos kérdések bennünk, amelyek már mindjárt akkor jelentkeztek, amikor az emberi holttestet szemléltük. A holttest élettelen. A világban az élettelen természettel leginkább a kristályokban, azok különböző alakzataiban találkozunk. De arra a kérdésre még nem találtunk igazi választ, hogy hogyan is viszonyul az élettelen ásványi természet az emberi holttesthez.

Talán önök is úgy látják majd, hogy könnyebben megérthetjük ezt, ha a kérdést két lépésben ragadjuk meg, és először is azt mondjuk: hogyha a körülöttem levő növényvilágot nézem, úgy ez magában hordozza azokat a világéterből származó erőket, amelyekhez az étertestem a halál után visszatér. Ott kint a messzi étervilágban található az a terület, ahonnan maga a növényi lét ered. Oda indul az étertestem, miután földi életemben kiszolgált engem. Eltávozik az éteri síkra, ahonnan a földi növényi élet forrása buzog. Odakerül, ami nyilván azt is jelenti, hogy rokonságban van magával azzal a területtel!

De úgy is mondhatjuk mindezt, hogy az étertestem kiemelkedik a földi-fizikai világból; a zöldellő, rügyező, burjánzó növényvilág erői pedig alászállnak ide a földi-fizikai világba. Persze itt valami ellentét is kifejeződik: én leadom az étertestemet, a növények pedig felveszik magukba az étert a növekedésükhöz. Ők megkapják az étert, hogy élhessenek, én pedig megválok az étertestemtől a halál után. Én elszakadok az étertestemtől, amely így magára marad; a növények megtartják ezt az étertestet, mint olyasvalamit, ami nekik életet ad. Ők onnan veszik kezdetüket, ahová az étertestem végül elkerül. A növény életének kezdete tehát találkozik, egybeesik az emberi étertest sorsának végével.

Ezzel kapcsolatban most eszünkbe juthat egy kérdés: nem lehetséges-e az ásványvilág, a sokféle formát mutató kristálylét esetében is az, hogy a maga módján szintén valamiféle kezdetet jelent, éppen a fizikai holttesttel kapcsolatban, amit én a halálkor hátrahagyok magamból? Talán ezen a területen is összeér egymással a kezdet és a vég fogalma?

Ezzel a kérdéssel zárjuk le a mai napot, és holnap hozzáfogunk, hogy alaposan belemélyedjünk az emberi sors, az úgynevezett karma vizsgálatába. A következő előadásaimban tehát a karmáról fogok tovább beszélni. Akkor már nem kell az absztrakciók olyan erdején átvergődnünk, mint ahogyan eddig tettük. De be fogják látni, hogy erre a gondolkodásunk bizonyos megerősödése érdekében szükségünk volt.

– Dornach, 1924. február 17.

[A karma három alkotóeleme. Az embert körülvevő világ különböző területei és ezek hatása az ember belső lényére. Az előző földi életünk alapján alakul ki a jelenlegi étertestünk és asztráltestünk. A karmát a kozmikus hierarchiák építik bele az egyes ember személyes vonásaiba és életének külső eseményeibe. A karma épp olyan szükségszerűséggel érvényesül az emberi életben, mint amilyen szükségszerűséggel hatnak a természettörvények a természetben. Az emberi lény csak a fizikai világ szintjén élheti meg a szabadságot.]

Ha most továbblépünk előkészítő fejtegetéseinktől az emberi sors vizsgálatához, a múltkori absztrakt gondolatok szintjéről már magába az életbe, akkor először is ennek az életnek a különböző területeit kell szemügyre vennünk, amelyek az embert minden oldalról meghatározzák. Azt látjuk majd, hogy a valóság ezen területeiből épülnek fel az emberi sors jellemző vonásai is.

Az ember sokkal nagyobb mértékben tartozik hozzá a világhoz, mint ahogyan azt általában gondoljuk. Az ember része a világnak, a világ nélkül semmi. Gyakran utaltam már egy ilyen összefüggésben az emberi test egyes részeinek viszonyára a test egészéhez. Az ember ujja például csak annyiban ujj, amennyiben még hozzátartozik az emberi szervezethez. Amint elszakítjuk attól, akkor már nem ujj többé. Külsőleg-fizikailag egy ujjnak látszik ugyan, de leválva az emberi testről, mégsem nevezhető már ujjnak. Így az ember sem ember többé, ha kiemeljük a világ egészéből. Az egyetemes világlétbe illeszkedik bele, és anélkül tulajdonképpen nem lehetne embernek sem tekintenünk és nem lehetne megértenünk sem.

Az ember környezete, a világ azonban, amint azt tegnap láttuk, különböző területekre tagolódik. Először is, létezik az élettelen dolgok világa, amit a mindennapi nyelvben ásványvilágnak hívunk. Ehhez az élettelen ásványi világhoz csak akkor válunk hasonlóvá, amikor levetjük a fizikai testünket és átmegyünk a halál kapuján. A tulajdonképpeni lényünk persze semmikor sem válik hasonlóvá az élettelen természethez. Itt csak a fizikai testünkről van szó. Ez a már levetett test a halál után beolvad az élettelen világba.

Így egyfelől most előttünk van az a test, amit élettelenül hátrahagyunk magunkból, másfelől maga az élettelen természet világa, ami részben a kristályos, részben az egyéb mivoltú ásványi világból tevődik össze. Amíg a Földön élünk, ehhez az ásványvilághoz mi emberek egyáltalán nem hasonlítunk. Abban a pillanatban, amikor a holttestünk átadatik az ásványvilágnak, a testünk azonnal megindul a szétbomlás útján, majd beleolvad az ásványvilágba. Mire utal ez? Arra, hogy annak az erőnek – oknak -, ami az életben összetartotta és működtette a testünket, semmi közössége nincs az ásványisággal. Vagyis az emberi lényre, amiként a fizikai világban él, az ásványvilágnak nincs tényleges befolyása!

Az ásványvilágból a legfőbb hatások inkább csak mintegy kerülő úton, az érzékeinken keresztül érkeznek hozzánk. Látjuk és halljuk az ásványvilágot, észleljük annak melegét stb., röviden: az ásványvilággal az érzékszerveink révén van a legfontosabb kapcsolatunk. Másféle viszonyunk alig-alig van ehhez a fizikai ásványvilághoz. Vagyis még földi életünkben sem áll fenn lényegbevágó kapcsolat köztünk és az ásványi birodalom között! A só, amivel ételeinket gyakran fűszerezzük, ásványi anyag ugyan, és akad más ásványi anyag is, amit táplálékul elfogyasztunk, de az emberi táplálék legnagyobb része mégis inkább növényi és állati eredetű. Amit az ember az ásványi birodalomból táplálék formájában felvesz, egészen sajátos arányban viszonyul ahhoz, amit az érzékszervein keresztül fogad be ebből a fizikai ásványvilágból lelki benyomások és külső észlelés útján.

Most is szeretném felhívni a figyelmüket egy nagyon fontos dologra, amit már többször említettem. Tudjuk, hogy az emberi agy súlya átlagosan 1500 gramm. Ez elég sok. Ha az agyunk akkora nyomást gyakorolna az alatta levő erekre, mint amilyen a saját súlya, akkor szétroncsolná azokat. A valóságban azonban nem gyakorol ekkora nyomást rájuk, mert közbelép itt egy bizonyos törvény. Erről az igen fontos törvényről már többször szó esett körünkben, és a lényege az, hogy ha egy testet folyadékba helyezünk, akkor az veszíteni fog a súlyából.

Megmérünk egy tárgyat; annak bizonyos súlya van. És most tegyük bele ezt a tárgyat egy folyadékkal teli edénybe. Azonmód ennek a tárgynak a súlya kevesebb lesz. Ha azután megvizsgálják, hogy mennyivel lett kevesebb, akkor kiderül, hogy pontosan annyival könnyebb a tárgy, mint amennyi annak a folyadékmennyiségnek a súlya, amelyet a tárgy a vízben kiszorít. Minden vízbe mártott test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Ez az úgynevezett arkhimédészi törvény. Arkhimédész erre akkor jött rá, amikor fürdött. Egyszer úgy találta, hogy a lába hol nehezebb, hol pedig könnyebb, aszerint, hogy beletette, vagy kivette a vízből. Ekkor így kiáltott fel: heuréka, megtaláltam!

Mármost az agyvelő teljesen belemerül az agyvízbe, úszik az agyvízben. Már említettem önöknek azt a tényt, hogy az ember 90 százaléka víz. Az ember 10 százaléknyi szilárd részének életét ezért joggal hasonlíthatjuk a halak életmódjához a vízben. A testben folyadék veszi körül minden oldalról, és a bennünk levő szilárd anyag egy ilyen folyékony közegben él, mint ahogyan a halak élnek a vízben.

Az agyunk tehát, amely az agyvízben lebeg, annyit veszít a súlyából, hogy valójában csak 20 grammot nyom! Az agy, amelynek súlya tulajdonképpen 1500 gramm, csak 20 grammnyi nyomást gyakorol lefelé. Gondolják meg, hogy amennyiben az agy az agyvízben úszik, e fontos szervünket illetően milyen erős az emberi lényben az a tendencia, az a törekvés, hogy a Föld ráirányuló befolyását kiiktassa. Az a szervünk, amellyel gondolkodunk, alig van alávetve a Földön ható nehézkedési erőnek, hanem ellenáll a földi gravitációnak. Az agyunk tehát részben fel van szabadítva a Föld nehézkedési ereje alól.

Ha tekintetbe vesszük az érzékszerveink által nyert benyomások széles terjedelmét, amelyekhez az ember egyfajta szabadsággal, mintegy önkényesen viszonyulhat, és ezt összehasonlítjuk azzal a csekély befolyással, amely a táplálkozás által felvett só és egyéb ásványi anyagok formájában direkt módon ér bennünket, akkor a következőt látjuk: az ásványvilágnak az emberre közvetlen hatást gyakorló befolyása olyan arányban viszonyul az érzékszervi benyomásokhoz, mint a 20 gramm az 1500 grammhoz. A táplálkozás során felvett ásványi anyagokhoz képest ilyen nagy túlsúlyban vannak az érzékszerveink útján nyert benyomások, amelyeknél lényegében függetlenek vagyunk a külső ingerektől, mert ezek nem hatnak ránk valódi kényszerítő erővel. Másfelől az, ami bennünk valóban alá van vetve a Föld vonzóerejének – mint a táplálékul szolgáló só és egyéb ásványok -, belsőleg még hasznunkra is van, tudniillik konzervál bennünket; mert például a sónak egyaránt van konzerváló, megtartó és felfrissítő ereje. Az ember tehát alapjában véve független az őt körülvevő ásványvilágtól. Belőle lényegében csak azt engedi magához, ami a lényére nem gyakorol közvetlen befolyást. Ennélfogva az ember szabadon és függetlenül mozoghat ebben az ásványi világban.

Ha nem lehetnénk ilyen szabadok és függetlenek az ásványvilágban, akkor egyáltalán nem létezne számunkra az sem, amit emberi szabadságnak nevezünk. Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy azt mondhatjuk: az ásványi, fizikai világ tulajdonképpen csak az emberi szabadság szükséges feltételeként létezik a Földön. Ha ásványvilág nem lenne, mi sem lehetnénk szabad és független lények!

A növényvilág viszonylatában már nem vagyunk ilyen függetlenek; az csak egy látszat, hogy ugyanúgy tekinthetünk a növényvilágra, mint ahogy a kőzetekre, vagy az ásványvilág egészére nézünk. De ez nem így van. Körülvesz bennünket a növények világa. És mi emberek, mint lélegző lények és mint anyagcserével rendelkező lények születünk a Földre. Ezekben a folyamatokban pedig jelentősen függünk a környezetünktől. Ilyen valódi függés viszont nem áll fenn számunkra az érzékelésben, amikor a szemünket, a fülünket használjuk, vagyis mindabban, amit az érzéki benyomásaink közvetítenek számunkra. Mindaz, ami a növényvilághoz tartozik, a kozmikus étervilágból beáramló erőkből él. Ennek az éteri hatásnak pedig az ember is messzemenően alá van vetve.

Azok a növekedési erők, amelyek gyermekkorunk során működnek bennünk, éteri erők. Ugyanazok az erők, amelyek a növények növekedését okozzák, az emberben is jelen vannak mint étererők. Magunkban hordozzuk étertestünket, amely folytonos kapcsolatban áll a külső világéterrel. Fizikai testünk azonban nem osztozik semmiben sem az ásványi-fizikai világgal, ami akkor derül ki, amikor mint holttest a fizikai világban magára marad: abban azonnal szétesik, szétporlad.

Étertestünkkel egészen más a helyzet. Étertestének köszönhetően az ember tényleges rokonságban van a sarjadó növényvilággal. De az ember növekedése annyit is jelent, hogy olyan jellemzők fejlődnek ki benne, amelyek bizonyos értelemben már mélyen összefüggnek a sorsával is. Növekedhetünk úgy, hogy – külső példát említve – kicsik maradunk, kövérekké válunk, vagy úgy, hogy magasak és karcsúak leszünk. Növekedhetünk úgy, hogy orrunk ilyen vagy amolyan formát ölt. Vagyis növekedésünk mikéntje feltétlenül bizonyos hatást gyakorol a külsőnkre, ez pedig, ha lazán is, már összefügg a sorsunkkal. De a növekedés nemcsak az ilyen kívül látható dolgokban jut kifejezésre. Ha az ilyen jellegű vizsgálatokhoz megfelelően finom műszereket tudnánk használni, akkor azt találnánk, hogy tulajdonképpen minden embernek más összetételű a mája, más összetételű a lépe, és nem ugyanolyan az agyunk sem. A májunk nem egyszerűen csak egy sablonmáj. Ha tüzetesen megvizsgáljuk, a máj minden embernél más. Mindezek mögött azok az erők állnak, amelyek a növények növekedését is előidézik. Amikor a Földet borító növénytakarót szemléljük, egyúttal tudatában kell lennünk annak is, hogy az, ami a messzi étervilágból behatol és a növények növekedését kiváltja, az beleáramlik az emberbe is, és közreműködik személyes adottságainak megalkotásában, aminek nyilván már nagyon sok köze lesz a sorsához is. Mert az, hogy valaki milyen összetételű májat, tüdőt vagy agyat kap az étervilágból, az mélyen összefügg a saját elkövetkezendő sorsával.

Az ember az efféle – tudniillik az éterikus – jelenségeket csak a külsőleges oldalában képes megragadni. Egyedül az ásványvilág területén figyelhetjük meg közvetlenül azt is, ami „belül” van. Ezért foglalkoznak az emberek oly szívesen a tudományban az ásványvilággal, mert olyan tárgyat találnak benne, amelyet könnyű megismerni.

Annál, ami a növényvilágot belülről fenntartja, már nem ez a helyzet. Mert amikor imaginatív megismeréssel vizsgálódunk, rögtön az is kiderül, hogy az egyes ásványok olyanok, hogy nem utalnak magukon túlra, megmaradnak a földi ásványi világon belül. Ami viszont a növényvilágot tartja fenn, az messziről érkezik, és a közönséges tudat számára meg sem jelenik. Ehhez már sokkal mélyebbre kell behatolnunk a valóságba.

Ha feltesszük azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi tevékenykedik a növényvilágban, minek köszönhető, hogy a messzi étervilágból be tudnak hatolni azok az erők a Földre, amelyek a növényeket sarjadásra és rügyezésre késztetik, és amelyek az emberben is gondoskodnak a növekedésről és testének finomabb felépítésén munkálkodnak, akkor végül eljutunk az úgynevezett harmadik hierarchia szellemi lényeihez: az angyalok (angeloi), arkangyalok (archangeloi), archék (archai) magasabb tevékenységéhez. Ezek láthatatlanok, de nélkülük nem történne meg azoknak az éteri erőknek a leáradása, amelyek a növények növekedését okozzák, és amelyek bennünk is működnek, mivelhogy bennünk is ugyanazok az erők dolgoznak, amelyek a növények növekedését előidézik.

Ha tehát a növényvilágot és az abban működő erőket nézzük, akkor nem szorítkozhatunk csupán a látható dolgokra, hacsak nem akarunk teljesen tompák maradni a világ megismerésében. Ezenkívül tudatában kell lennünk annak is, hogy az angyalokkal, arkangyalokkal és archékkal kapcsolatban állunk és bizonyos viszonyba kerülünk velük a halál és az újabb születés közötti testnélküli állapotunkban is. Hogy milyen kapcsolatot és viszonyt alakítunk ki a harmadik hierarchia lényeivel, aszerint alakul a belső lényünk további karmája, amely nagyban függ attól, hogy például hogyan állítja össze étertestünk a fizikai testünk nedveit, teremti meg annak alapját, hogy majd nagyok vagy kis növésűek legyünk, és így tovább.

A világéterben fel-le hullámzó növekedési erők, amelyek a növényvilágot átjárják és fenntartják, elsősorban a harmadik hierarchia irányítása alatt állnak. De mind e tevékenységüket a harmadik hierarchia lényei – az angyalok, arkangyalok és archék – egyúttal még magasabb kozmikus lények szolgálatában végzik. Az azonban, hogy mit élünk át mielőtt leszállunk a szellemi világból a fizikai testünkbe, és hogy hogyan alakul majd az ember finomabb felépítése elkövetkezendő élete számára – mindaz, amiről az imént beszéltem -, a harmadik hierarchia kozmikus lényeivel való tudatos találkozásaink következménye. A fizikai feletti létből a fizikai létbe való leszállásunk utolsó szakaszában történik az, hogy a harmadik hierarchia lényeinek útmutatásával kialakítjuk majdani étertestünket a kozmikus étervilágból. De az, hogy ennek részleteit illetően miféle útmutatásokat kaphatunk tőlük, elsősorban attól függ, hogy mi magunk milyen emberekké váltunk az előző földi életünkben.

Jelen témánk tekintetében legelső lépésként tehát az ember belső alkatát kell megnéznünk, amely meghatározza sorsa milyenségét is. Talán úgy írhatnánk körül a karmának ezt az első alkotóelemét, hogy az ember hogyan érzi magát a világban, általánosságban milyen a közérzete benne, mi jellemzi a kedélyvilágát. A belső harmónia vagy diszharmónia adja tehát egyéni karmánk első összetevőjét. Hogy jó és kellemes érzés jár-e át bennünket az életben, vagy pedig rossz és kellemetlen, az azzal függ össze, hogy étertestünknek köszönhetően milyen a belső minőségünk.

Lépjünk most tovább. A második elem, amit karmánk magában foglal, már azzal kapcsolatos, hogy a Földön nemcsak növények élnek, hanem állatok is benépesítik. A Föld legkülönbözőbb vidékein a legkülönbözőbb állatokat találjuk. És azt lehet mondani, hogy a Föld egyes területein ily módon más és más az adott „állat-atmoszféra” is.

Könnyen beláthatjuk, hogy az ember is abban az atmoszférában, közegben él, amelyben az állatok. Ez persze így furcsán hangzik, mert az emberek nem szoktak ilyesmire figyelni, észre sem veszik ezt. Vannak például olyan területek, ahol elefántok élnek. Azokon a területeken, ahol elefántok élnek, a világmindenség olyan sajátos formában hat le a Földre, hogy ott kialakulhasson az elefántlét. Természetesen egy olyan földterületen, ahol az elefánt él, az elefántképző kozmikus erők akkor is működnek, ha történetesen azon a területen az ember is megjelent. Jelen vannak ezek az erők tehát akkor is, ha éppen azon a helyen még emberek is élnek. Ez persze érvényes az összes állat tekintetében.

Ahogyan a növényeket alakító, a távoli étervilágból érkező erők az emberre is hatást gyakorolnak – a fából, téglából és betonból készült falak Dornachban sem tartják távol tőlünk azokat az erőket, amelyek itt az Alpokban a növényeket alakítják -, éppen úgy az ember azoktól az erőktől körülvéve létezik, amelyek például az elefántot formálják ki a Földön körülötte. Bizonyára gondoltunk már arra, hogy sok minden él a lelkünkben, amely rokonítható a Földet benépesítő kisebb-nagyobb állatok természetével; és most megtudtuk, hogy ez nem is teljesen véletlen, hiszen az ember azonos asztrális atmoszférában él az állatokkal.

Ez az általános asztrális atmoszféra feltétlenül hatással van az emberre is. Természetesen ez a hatás másképpen történik velünk szemben, mert az embernek az állatokhoz képest még egyéb része is van, hiszen az emberi lény Énnel is rendelkezik. Ennélfogva az említett hatás is más módon érvényesül az ember esetében, mert ha nem így lenne, akkor az ember az elefántszférában szintén elefántként létezne. De mégsem lesz elefánttá. Az ember folytonosan kiemeli magát abból, ami erről az oldalról hat rá, de mégiscsak ebben az asztrális állat-atmoszférában él.

Ennek pedig sok köze van a mi saját asztráltestünkhöz is! És ha mondhatjuk azt, hogy az ember belső harmóniája, kiegyensúlyozottsága, vagy ennek az ellentéte, függ az éteri erőket magában foglaló növényvilágtól, akkor ennek mintájára azt is mondhatjuk: az állat-atmoszféra asztralitásával hozhatók kapcsolatba a saját szimpátia- és antipátiaérzéseink, amelyeket mi emberek itt a földi létben kialakítunk, jóllehet az ezekre való adott hajlamunkat a mostanit megelőző életből hozzuk magunkkal.

Az elefántnak ormánya van és vastag oszlopszerű lábai, a szarvasnak agancsa, és így tovább. Ezek az állatot kialakító erők tevékenységének köszönhetők. Az emberben azonban ezek az erők nem a külsejére, hanem csak az asztráltestére gyakorolnak hatást! És az asztráltestét illető ilyen befolyások során formálódik ki benne a külvilágra irányuló szimpátiája és antipátiája, amelyeknek konkrét tartalmát az egyes emberi lény a szellemi világból hozza magával.

Figyeljék csak meg, kedves barátaim, hogy milyen vezető szerepük van egész életünkben ezeknek a szimpátiáknak és antipátiáknak. Igaz, hogy minket embereket joggal nevelnek arra, hogy bizonyos vonatkozásokban túllépjünk a saját elfogult szimpátiáinkon és antipátiáinkon. De eleinte még teljesen kitöltenek bennünket a különféle rokonszenvek és ellenszenvek, és messzemenően meghatározzák az életünket. Az egyik ember ez iránt érez szimpátiát, a másik az iránt. Az egyik ember kedveli a szobrászatot, a másik inkább a zenét; az egyik embernek a szőke hajúak tetszenek, a másiknak a feketék. Ezek erős, meghatározó szimpátiák. Az egész élet át van szőve ilyen szimpátiákkal és antipátiákkal. Ezekre mármost éppen az az erő van befolyással bennünk, amely a sokfajta állatformát hozza létre a Földön.

Vegyük egyszer sorra, hogy mi minden található asztrálisan a saját bensőnkben, ami megfelel annak a sok állati formának, ami kint létezik a külvilágban! Ezerféle állatforma létezik. Szimpátiáink és antipátiáink formái is ezerfélék, bár legnagyobb részük a tudattalanban és tudatalattiban marad.

Ez tehát már egy harmadik világ körülöttünk és bennünk.

Az első világ az volt, amellyel tulajdonképpen semmilyen függőségben nem állunk: ez az ásványvilág. A második világ – amelyben az angyalok, arkangyalok és archék tevékenykednek – kisarjasztja a növényvilágot, nekünk pedig azt az alkati jellemzőnket adja meg, hogy magunkkal való összhangban, kiegyensúlyozottságban, vagy rossz kedéllyel, diszharmóniában létezünk-e, tehát amikor arról van szó, hogy egy mélyről fakadó boldogtalanság tör-e fel belőlünk életünk során, vagy bensőnkben alapvetően boldogok vagyunk. Ebből a második – éteri – világból épül fel ez a legbenső szféránk, amely sorsunk alapját képezi. Harmadikként pedig az a világ következik, amely szintén rendkívüli módon beleszól a sorsunkba, és ami nem egyéb, mint a külvilágra irányuló szimpátiáink és antipátiáink sokféle formája. Ez utóbbi még nagyobb szerepet játszik egyéni sorsunkban, mint a pusztán éteri növekedési erők.

Az egyik embert szimpátiái és antipátiái távoli tájakra viszik. Ott folytatja életét, mert a szimpátiái oda húzták, és azon a távoli helyen bontakoznak ki sorsának részletei. Szimpátiáink és antipátiáink szorosan egybefonódnak egész emberi sorsunkkal. Az ilyenfajta belső jellemzőink azonban már azzal a magasabb világgal hozhatók kapcsolatba, amelyben már nem a harmadik, hanem a második hierarchia szellemi lényei: az exuziák (exusiai), dünamiszok (dynameos) és küriotészek (kyriotetes) tevékenykednek. E második hierarchia magasztos és csodálatos működésének földi tükröződése az állatvilágban keresendő. Az pedig, amit ezek a lények az emberbe plántálnak, amikor a halál és újabb születés között velük kapcsolatba lép, az éppen a belénk ültetett szimpátiáink és antipátiáink sajátos világa, amelyet a szellemi létből hozunk magunkkal ide a fizikai síkra.

Ha ezeket a dolgokat átlátjuk, akkor az olyan fogalmak, mint a közönséges átöröklés, gyermekien naivul hangzanak. Mert ahhoz, hogy én a Földön majd magamon hordozzak egy az apámtól vagy az anyámtól örökölt vonást, éppenséggel az szükséges, hogy bennem előbb a szellemi világban szimpátia ébredjen az apám vagy az anyám e vonása iránt! Tehát nem arról van szó, hogy valamilyen élettelen, természeti okozati összefüggés útján kell örökölnöm ezeket a tulajdonságokat, hanem azon múlik a dolog, hogy a születésem előtt szimpátiával vagy antipátiával viseltettem-e én magam ezek iránt az emberi tulajdonságok iránt.

Hogy ilyenkor vajon miért érzünk vonzódást valamely tulajdonság iránt, ezt a következő napokban fogjuk tárgyalni, mert hiszen még nagyon sok napra lesz szükségünk ahhoz, hogy a karmát részleteiben is megértsük. Ám azt már most is megállapíthatjuk, hogy úgy beszélni az átöröklésről, mint ahogyan ma a tudományban beszélnek róla – és amit manapság különösen okos álláspontnak tartanak -, valóban gyerekes dolog.

Manapság azt is gyakran hallani, hogy a kimondottan lelki-szellemi tulajdonságokat is öröklés útján szerzi az ember. Azt mondják, hogy például a zsenik zsenialitásukat valamiképpen elődeiktől örökölték. És amikor egy zseni megjelenik, zsenialitása egyes elemeit az elődeinél összekeresgélik, és úgy vélik, hogy ezen elemekből van összerakva az illető zsenialitása. Ez valóban nyakatekert módja a bizonyításnak! Az volna inkább az ésszerű bizonyíték, ha a zseni utódja lenne a zseni! Vagyis ha a zseniális tulajdonságok átkerülnének a zseni fiába. Ez valóban bizonyíték lenne éppen az öröklésre! Hiszen Goethének is volt fia és más zseniknek is volt fiuk. De ebben az irányban keresgélve erősen csalódnánk az így kapott eredményekben. Az viszont, hogy egy zseni bizonyos tulajdonságainak nyomait az őseinél is megtaláljuk, jelentőségét tekintve nem jelent többet, mint az, hogy amikor én mint emberi lény például vízbe esem, és kihúznak onnan, akkor ezt követően magam is kívül vizes leszek. A rólam lecsorgó víznek azonban nem sok köze van az igazi belső mivoltomhoz, azt valójában a legkevésbé sem érintette, nem módosítja.

Természetesen, minthogy a szóban forgó tulajdonságok iránti szimpátiámnál fogva születek bele az adott leszármazási ágba, ezeket az átvett tulajdonságokat magamon fogom hordozni. De csak olyan jelentőséggel, mint ahogyan a vizet is magamon hordom, hogyha vízbe esem és vizesen kihúznak. Azok az elképzelések, amelyeket az emberek ezzel kapcsolatban táplálnak magukban, tévúton járnak. Mert már a Földre születés előtti létben fellépnek bennünk a szimpátiák és antipátiák, amelyek következtében épül ki az ember majdani konkrét lelki alkata. Ezzel lépünk be születésünkkor a földi lét viszonyai közé, és ez a lelki alkat tereli majd valamilyen irányba a sorsunkat is a Földön.

Tegyük fel, hogy egy előző földi életben együtt éltünk egy emberrel; ebből az együttlétből természetesen sok minden adódik. Ez kihat a halál és az újabb születés közötti életünkre is. De mindannak, aminek át kell mennie az előző földi életünk élményeiből a következő életbe, hogy azokat továbbélje az ember: a magasabb hierarchiák szellemi tevékenységének hatására előbb egyfajta élő gondolattá, valódi kozmikus impulzussá kell formálódnia a szellemi világban. Azután mi ehhez viszonyulunk valamilyen módon a saját egyéni szimpátiánkkal és antipátiánkkal. Így teremtjük meg magunkban azokat a belső mozgatókat, amelyek a soron következő életben meghatároznak majd bennünket.

Ezek a szimpátiák és antipátiák az exuziák, dünamiszok és küriotészek befolyása alatt formálódnak ki bennünk a halál és az újabb megszületésünk közötti időben. E szimpátiák és antipátiák hatására találjuk meg az életben azokat az embereket, akikkel együtt kell élnünk tovább a korábbi földi életeink meghatározása szerint. De ez a már kiépült belső alkatunk adott milyenségéből is következik. Természetesen, a rokonszenveink és ellenszenveink feldolgozásában a legkülönfélébb tévedéseket követjük el; de ezek a tévedések kiegyenlítődnek az egymásra következő földi életeink során.

A szimpátiánk és antipátiánk tehát a sorsunknak, a karmánknak egy további alkotóeleme. Azt mondhatjuk: a karma első alkotóeleme az, hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz az életben: jól érezzük-e magunkat a bőrünkben, vagy nem, elégedettek vagyunk-e, vagy nem ismerjük soha a belső harmóniát A második: a szimpátiánk és antipátiánk a dolgok és bizonyos tulajdonságok iránt. Amikor azonban az emberi sors tárgyalásakor elérkezünk a szimpátiákhoz és antipátiákhoz, akkor egyúttal abba a szférába lépünk be, amelyben az állatvilágban működő asztrális erők hatnak.

Most pedig tekintsük magát az emberi világot. A Földön nemcsak növényekkel és állatokkal élünk együtt, hanem más emberekkel is, ami a sorsunk alakulása szempontjából különösen döntő. Ez utóbbi másfajta együttélés, mint a növényekkel és az állatokkal való kapcsolat. Az emberekkel való együttélés során építjük fel sorsunk legfőbb vonásait. Azok az impulzusok, amelyek révén emberek népesítik be a Földet, csak az emberiségre hatnak. Feltehetjük most tehát azt a kérdést, hogy melyek azok az impulzusok, amelyek egyedül az emberre vannak befolyással.

Itt egy általam már többször említett, tisztán külső megfigyelésre is támaszkodhatunk. Életünk folyását – mondhatnám – a „másik oldalról” sokkal nagyobb bölcsességgel vezetik, mint ahogyan azt mi az „innenső oldalról” irányítjuk. Gyakran előfordul, hogy életünk későbbi szakaszában találkozunk egy emberrel, aki onnantól fogva rendkívül fontos szerepet játszik az életünkben. Ha visszagondolunk arra, hogy miképpen éltünk mindaddig, amíg találkoztunk ezzel a személlyel, akkor egész életünk úgy tűnik majd, mint egy út, amely elvezetett hozzá. Mintha minden lépésünket azért tettük volna meg, hogy éppen a kellő pillanat kerüljünk az illető közelébe, vagy hogy egyáltalán megtaláljuk őt az élet forgatagában.

Gondolkodjunk el a következőkön! Vajon mit is foglal magában az, hogy valaki találkozik egy másik emberrel életének valamely évében, akivel attól kezdve már közös élményei vannak, együtt dolgoznak, közösen cselekszenek. Nézzünk a mélyére annak, hogy miképpen volt ez lehetséges. Keressük meg azokat a hatásokat, impulzusokat, amelyek egymáshoz vezették őket. Ha végigkövetjük azt, hogy hogyan vált lehetségessé, hogy az életben valakivel találkozzunk, akkor ráébredünk a következőre: előbb különféle eseményeket kellett átélnünk, amelyek sok másik emberrel álltak összefüggésben, máskülönben nem lett volna lehetséges, hogy azt az embert megtaláljuk. De ahhoz, hogy ezek az események bekövetkezzenek, még egyéb dolgokat is meg kellett élnünk. Bonyolult összefüggésekhez jutunk tehát, sokféle helyzetet látunk, amelyeknek mind meg kellett történniük, amelyekbe nekünk magunknak mindenkor be kellett lépnünk, hogy majd a döntő találkozás részesei lehessünk.

Ha egyszer azt a feladatot kapnánk – nem azt mondom, hogy pólyás korunkban, de mondjuk tizennégy évesen -, hogy oldjuk meg azt a rejtvényt, hogy majd ötvenéves korunkban egy bizonyos emberrel találkozzunk életutunkon, ha ezt úgy fogjuk fel, mintha egy számtanpéldát kellene megoldanunk: mi minden körülményre lenne szükségünk ahhoz, hogy ez a találkozás ötvenéves korunkra valóban bekövetkezzen! Az embernek ugyan van tudata, de szörnyen tudatlan is közben, nem lát a dolgok mögé; ezzel szemben az, ami velünk az életünkben történik – ha képesek vagyunk az ilyen összefüggésekre odafigyelni -, végtelenül okos és bölcs folyamatok jelenlétére utal. Ha ebből a szemszögből tekintjük az életet, rájövünk a sorsunk működésében mutatkozó rendkívüli karmikus összefonódásokra, amelyek az emberi világ területén az életünket jellemzik és irányítják.

Mindaddig, amíg egy döntő esemény élménye kívülről hozzánk nem lép, addig az még a tudattalanunk területén marad! Az ilyen karmikus eseménysorozatok mármost pontosan úgy játszódnak le, mint ahogyan a természeti törvényeknek alávetett történések szoktak. De vajon honnan volna a természeti törvényeknek hatalma arra, hogy ilyesmit megvalósítsanak? Ami ezen az emberi területen történik, az végül is ellentmond a természeti törvényszerűségeknek, és annak is, amit a természeti törvények alapján mi magunk hozunk létre a világban.

Az emberi élet külső összetevőit némileg meg lehet ragadni számszerűen kifejezhető törvényekben is. Nézzük például az életbiztosítást. Az életbiztosítás csak úgy lehet sikeres, ha ki tudjuk számítani egy 19 vagy 20 éves ember valószínű élettartamát. Ha valaki életbiztosítást akar kötni, a kötvényt aszerint állítják ki, hogy a valószínűség szerint meddig fog élni. Tehát ezen számítások szerint, aki ma 19 éves, az feltehetően ennyi vagy annyi ideig fog élni. Ezt így kikalkulálják. De tegyük fel, ez az idő lejárt, és önök ettől még nem fogják kötelezőnek érezni magukra nézve, hogy a temetőbe kerüljenek. Két ember tehát az ilyen valószínű élettartam meghatározása szerint már régen meg is halhatott volna. De mégis: miután a valószínű élettartamuk alapján már nem is lenne szabad élniük, összetalálkoznak egy bonyolultan kanyargó életút után, ahogyan az imént leírtam. Mindez tehát azon túl történik, amit az emberi életre vonatkozóan a külső természeti törvények alapján képesek voltunk kiszámítani. De a találkozás mégis éppen olyan belső szükségszerűséggel történik meg, mint a természeti eseményekre jellemző szükségszerűség. Ki lehet tehát jelentenünk: amilyen szükségszerűséggel történik egy természeti esemény – egy földrengés vagy egy vulkánkitörés, vagy bármi nagyobb vagy kisebb természeti esemény -, ugyanolyan szükségszerűséggel találkozik két ember is a földi életben, a sorsnak azon szabályai szerint, amelyek rájuk érvényesek.

Úgyhogy azt látjuk, hogy itt a fizikai síkon belül egy újabb világ építkezik körülöttünk, amely világban szintén benne élünk, de ez nem oly módon hat ránk, hogy milyen viszonyban vagyunk magunkkal, jól vagy rosszul érezzük-e magunkat az életben, és itt nem is a szimpátiáinkról és antipátiáinkról van szó, amelyekkel mi a világhoz viszonyulunk; hanem arról van szó, ahogyan maga a világ viszonyul hozzánk a felénk közelítő eseményekben, az általunk megélni való élményekben, amelyek életünket sorsszerűen befolyásolják.

Itt, az embervilág speciális szférájában már az első hierarchia szellemi lényei tevékenykednek: a szeráfok (seraphim), kerubok (cherubim) és trónok (thronoi). Mert annak irányításához, ami úgy képes mozgatni a világot – minden emberi lépést, minden lelki hajlamot és mindent, ami a belső lényünkből következik -, hogy abból kifejlődjön az emberek sajátosan egyedi sorsa is, ahhoz nagyobb hatalomra van szükség, mint amelyik a növényvilágban működik, amellyel az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiája rendelkezik, és mint az a hatalom, amely az exuziák, dünamiszok és küriotészek hierarchiáját jellemzi. Ehhez már olyan hatalomra van szükség, amelyet az első hierarchia – a szeráfok, kerubok és trónok – magasrendű lényei hordoznak magukban, ezért a sorsalakító tevékenység is őket illeti meg. Az itt működő erők pedig már a tulajdonképpeni Énünkbe hatnak bele, az Én-organizációnkat járják át, amely mindig megőrződik, illetve átmegy a korábbi földi életből a következő földi életbe.

Amikor a földi életünket éljük, akkor abban mindenfélét cselekszünk is, akár ösztönösen, akár szenvedélyből, hajlamból, akár bizonyos – okos vagy buta – gondolataink hatására; valójában mindenféle mozgató lehetséges. Gondolják csak meg: amikor egy földi életben élünk, akkor mindaz, amit magunktól cselekszünk, valamilyen következménnyel is jár a világ felé, például örömet ad vagy kárt okoz egy másik embernek. Ezután a halál és egy újabb születés közötti létbe kerülünk, és ebben a halál és újabb születés közötti létben erőteljesen belénk hasít a következő gondolat: amikor egy embernek kárt okoztam, akkor azzal tökéletlenebbé váltam én magam is ahhoz képest, mint ha semmit sem ártottam volna neki. Ezt a kárt tehát valamikor ki kell egyenlítenem az illető irányában. És a kár kiegyenlítésére ilyenkor egy belső hajtóerő, egy ösztönös vágy keletkezik bennünk. Ha pedig valami olyat tettünk, ami a másik ember javára szolgált, akkor arra úgy tekintünk, hogy azt mondjuk: ez a tett a világ előbbre vitelét szolgálta, az ilyet tehát meg kell őriznünk, tovább kell építenünk benne.

Mindezen érzések belsőleg dolgoznak az emberben. Ezek a célok és elhatározások alakítják ki bennünk azután a belső harmóniánkat vagy diszharmóniánkat, tehát eszerint formáljuk meg étertestünk milyenségét a halál és egy újabb születés közötti létben. Ehhez kapcsolódva keletkeznek bennünk szimpátiáink és antipátiáink is, azáltal, hogy asztráltestünket a megfelelő módon kiképezzük az exuziák, dünamiszok és küriotészek segítségével.

Önmagunk ilyen megalkotása azonban nem foglalja magában annak kivitelezését is, hogy az, ami az előző életben csak a mi egyéni világunkon belül történt: a következő életben megjelenjen számunkra a külső világban is. Önök tehát segítettek egy embernek, vagy ártottak neki. Ennek az a következménye lesz, hogy ezzel az emberrel találkozni fognak a következő földi életükben; és amikor e külső esemény odalép maguk elé, az az impulzus támad fel önökben, hogy megtörténjen a kiegyenlítődés. Lényeges tudnivaló itt az, hogy az előző életből csakis az erkölcsi vonatkozású tetteink válnak majd ilyen külső ténnyé, külső léteseménnyé számunkra a következő életünkben.

Ehhez azonban már olyan magasabb lényekre van szükség, akik az emberi morális tettek tartalmait külső valósággá tudják átváltoztatni! Ők az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok és trónok. Amilyenek voltak a tetteink az egyik földi életünkben, azt átalakítják a következő földi életünk élményeivé! Abban játszanak szerepet, hogy milyen események és élmények közelednek felénk a jelenlegi földi életünkben.

Megkaptuk tehát a karma három alapelemét. Benső alkatunk, benső emberi létünk a harmadik hierarchia fennhatósága alatt áll; szimpátiánk és antipátiánk, amelyek már leginkább környezetünkre vonatkoznak, a második hierarchia ügykörébe tartoznak; és végül annak kivitelezése, ami mint külső életünk körülménye jön felénk, a legmagasabb rendű első hierarchia lényeinek a dolga, akiknek mi emberek e téren alá vagyunk rendelve.

A karma alkotóelemei:

1. belső harmónia és diszharmónia – archék, arkangyalok, angyalok (III. h.)
2. szimpátia és antipátia – küriotészek, dünamiszok, exuziák (II. hierarchia)
3. külső életesemények, élmények – szeráfok, kerubok, trónok (I. hierarchia)

Ezzel beleláttunk az összefüggésekbe, amelyek bennünket a világhoz kapcsolnak. De nyomban felmerül az a kérdés is, hogy az emberlét e három eleméből vajon hogyan szövődnek és bontakoznak ki saját sorsunk részletei?

Az ember beleszületik egy családba, a Földnek egy bizonyos részén látja meg a napvilágot, és egy adott nép körében jelenik meg. Beleszületünk a külső tények és események valamely összefüggésébe. De mindaz, hogy milyen nevelést kapunk, hogy milyen nép vesz körül bennünket, hogy a Földnek melyik pontján születünk meg, mindaz tehát, ami az emberi szabadság lehetősége mellett mégis olyan mélyen, sorsszerűen belenyúl az életünkbe, végül is attól a három említett tényezőtől függ, amelyekből maga az emberi sors összetevődik.

Minden konkrétabb kérdésre megkaphatjuk a megfelelő választ, ha ezeket az alapvető tényeket valóban figyelembe vesszük. Ha azt kérdezzük, hogy miért kap egy ember 25 éves korában fekete himlőt, hogy ezáltal talán a legnagyobb életveszélyen menjen keresztül, ha azt kérdezzük, hogy hogyan avatkozhat bele valakinek az életébe bármilyen betegség, hogy miként formálhatnak bennünket egy idősebb személy bölcs tanácsai, vagy hogyan befolyásolhatják az életünket egy nép történelmi feladatai, tehát mindazoknál a dolgoknál, amelyek külső események formájában történnek velünk és körülöttünk: vissza kell mennünk az emberi sors három alkotóeleméhez, amelyek összekötik az embert a kozmikus világhierarchia egészével. Az ember ily módon egyedül csak az ásványvilág szintjén érezheti magát teljesen szabadnak! Csak ott van lehetősége arra, hogy a szabadságát kiélje.

Ha ezt belátjuk, akkor megtanuljuk azt is, hogy másképpen viszonyuljunk magának a szabadságnak a kérdéséhez. Emlékezzenek arra, hogy A szabadság filozófiája című könyvemben milyen nagy hangsúlyt helyezek arra, hogy ne bolygassuk túlzottan az akarat szabadságának témáját. Az akarat ugyanis még mélyen lent a tudattalanban van, és nincs sok értelme annak, hogy az akarat szabadságára rákérdezzünk. Egyelőre csak a gondolataink szabadságáról lehet beszélnünk! Ezt a kettőt világosan megkülönböztetem A szabadság filozófiája című könyvemben. A szabad gondolatoknak kell az akaratot ösztönözniük, arra ráhatniuk, még csak ilyen formában éli meg az ember a szabadságot.

De a gondolataival az ember éppenhogy az ásványvilág szintjén él! Minden egyéb tekintetben, tudniillik amennyiben a növényi, az állati és a tisztán emberi világhoz tartozik, a sorsnak van alárendelve. A szabadság olyan valami, amivel kapcsolatban tulajdonképpen így kell fogalmaznunk: az ember kilép azokból a világokból, amelyekben a magasabb szellemi hierarchiák uralkodnak, és belép egy olyan világba, amely bizonyos módon mentes a magasabb hierarchiáktól… Vagyis csak ott, a fizikai-ásványi világban lehetséges, hogy az ember szabaddá váljon, szabadságra tegyen szert!

Ezzel az ásványi birodalommal az embernek csak az élettelen, halott teste rokon, csak ennyi a közük egymáshoz, és ez is csak akkortól jelentkezik, amikor e holttestét maga mögött hagyva átlépi a halál kapuját. Az ember tehát földi életében egyedül attól a világtól nem függ, amelynek csak annyi dolga van vele kapcsolatban, hogy a fizikai testét majd szétbomlassza. Nem csoda, hogy szabad ebben a világban, amelynek nincs is egyéb viszonya az emberhez, mint hogy magába olvassza a fizikai testét, amikor eljön ennek az ideje. De maga az ember egyáltalán nem tartozik ehhez a valóságterülethez! Az embernek előbb meg kell halnia ahhoz, hogy „igazi” kapcsolatba kerüljön – persze csak a holtteste – azzal a világgal, amelytől függetlennek mondhatta magát egész földi létezése során. Az ember és a fizikai ásványvilág között tehát ilyen összefüggéseket találunk.

Életünk előrehaladásával a testünk egyre inkább megöregszik. Ha nem lépnek fel olyan közbenső esetek, amelyeket a karma tanulmányozása során majd megismerünk, ha tehát az ember öregemberként hal meg, akkor mint holttest már teljesen az ásványvilághoz válik hasonlóvá. Ahogy az ember öregszik, fokozatosan az élettelen világ szférájához közelít a teste. Majd meghal, és kilép a holttestéből. Ilyenkor a holttest már nem is mi vagyunk, egy holttestben természetesen már nincs benne az ember.

Ha most megnézzük ezt az ásványvilágot, akkor azt látjuk, hogy abban pedig nincs benne Isten! Éppen úgy, ahogyan a holttestből hiányzik az ember, az ásványvilágból hiányzik Isten. De akkor miféle lét az ásványiság? Az Istenség benne van a növényvilágban, az állatvilágban és az ember világában. Itt megtaláljuk őt a három hierarchiája formájában. Ám éppoly kevéssé létezik az Istenség az ásványvilágban, amennyire a holttest sem nevezhető embernek. Az ásványvilágot egyfajta isteni holttestnek tekinthetjük.

Mindazonáltal a továbbiakban találkozni fogunk egy különös ténnyel, amire ma csak utalni akarok: az ember teste egyre öregszik, és végül ezáltal lesz holttest belőle; az Istenek pedig egyre fiatalodnak, és ezáltal hoznak létre „holttestet” [az ásványvilágot – a fordító megjegyzése]. Az Istenek ugyanis más utat járnak végig, mint amelyen mi haladunk a halálunk után. Ezért az ásványvilág a legfiatalabb világ. De mégis olyan, ami az Istenektől el van különítve. És csak azért tud az ember szabadon élni ebben a birodalomban, mert ez az Istenektől elkülönül… Ilyen összefüggéseket találunk a dolgok mélyén.

Csak akkor tudjuk egyre otthonosabban érezni magunkat a világban, ha megtanuljuk gondolatainkat, érzéseinket és akarati impulzusainkat a helyes viszonyba hozni a valósággal. Csak így derülhet ki számunkra az is, hogy az ember a sorsa alapján van belehelyezve a világba és a többi emberrel fennálló kapcsolatába.

– Dornach, 1924. február 23.

[A karmikus szükségszerűség és az emberi szabadság. A történelmi korokban visszafelé haladva egyre inkább csökken a különbség a földi létben jellemző tudatunk és a halálunk után a szellemi létben átélt tudatunk között, mígnem ez a különbség a távoli múltban meg is szűnik. Ismétlődő földi életekről csak akkor beszélhetünk, amikor ez a különbség az emberlétben fennáll. A távoli jövőben a földi és a szellemi lét e különbsége ismét feloldódik. – Előző földi életünk tetteinek hatása a jelenlegi földi életünkre. Ez jelenti számunkra a karmikus szükségszerűséget. A saját karmánkban mi magunk vagyunk, mi adjuk tartalmát és feladatait. Karmánk szükségszerűsége nem zárja ki és nem korlátozza szabadságunkat. ]

Hogy miképpen működik a karma, azt úgy érthetjük meg a leginkább, ha összevetjük az emberben létező másik impulzussal, a szabadsággal. Kezdjük először is azzal, hogy nagy általánosságban vetjük fel a karma kérdését. Miről szól a karma tana? Az ember egymást követő földi életeiről. Amikor éljük a földi életünket, visszatekinthetünk – először legalábbis gondolatban – egy sor előzőre is. Ezt a mostani életünket megelőzte egy másik, azt megint egy másik, amíg vissza nem jutunk azokba a régmúlt időkbe, amelyekben már nem lehet többé ismétlődő földi életekről beszélni! Visszafelé haladva az időben ugyanis egy olyan korszakhoz érkezünk, amikor a születés és a halál közötti élet és a halál és az újabb születés közötti élet fokozatosan annyira hasonlóvá válik egymáshoz, hogy már nem lehet felfedezni közöttük azt az alapvető különbséget, ami ma oly szembetűnő.

Ma a születés és a halál között úgy élünk a földi testünkben, hogy a mindennapi tudatunkban erősen elzárva érezzük magunkat a szellemi világtól. Ezért a mindennapi tudatállapotukban az emberek erről a szellemi világról úgy beszélnek, mint „túlvilágról”. Az emberek manapság úgy tekintik a szellemi világot, mintha annak létezését kétségbe vonhatnák, sőt a létét egyenesen tagadniuk kellene.

Ez azért van, mert a földi létben az ember a külső, érzékelhető világra és az értelmére korlátozódik. Az ember nem lát bele abba, ami a földi valóság mögött van, de ami mégis ténylegesen kapcsolatban áll vele. Innen erednek mindazok a viták, amelyekben tulajdonképpen valami ismeretlent akarnak megfejteni. Önök is gyakran tapasztalhatták már és részt is vehettek olyan vitákban, amikor az emberek a monizmuson, a dualizmuson és hasonlókon összeszólalkoztak. Természetesen nincs sok értelme ilyen elvont kategóriákkal dobálóznunk. Az ilyen vita olyan benyomást kelt, mint, mondjuk, az az eset, amikor egy primitív ember még nem hallott arról, hogy van levegő. Annak, aki tudja, hogy van levegő, és hogy az mire szolgál, eszébe sem jutna a levegőről úgy beszélni, mint valami túlvilági dologról. De bizonyára ilyeneket sem mondana: én monista vagyok, mert szerintem a levegő, a víz és a föld alapvetően egyneműek; te viszont dualista vagy, mert a levegő mivoltában még olyasmit is feltételezel, ami nincs meg sem a földszerű, sem a vízszerű anyagfajtákban.

Mindezeknek a megállapításoknak nincs sok értelme, mint ahogyan annak sincs, hogy összevesszünk miattuk. Ezért én kerülni fogom, hogy efféle fogalmakat túlértékeljek; éppen csak utaltam arra, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítanak nekik a legtöbb esetben. Ahogyan tehát annak az embernek, aki még sohasem hallott a levegőről, a levegő egyszerűen nem létezik, vagy legfeljebb valami túlvilági dolog: éppen úgy, azok számára is, akik még nem bizonyosodtak meg a szellemi világ létezéséről – amely éppen úgy mindenütt megtalálható, mint a levegő -, ez a szellemi világ egy túlvilági létnek minősül. Aki azonban a dolgok mélyére egyszer behatol, annak számára a szellemi világ nem valamiféle „túlsó”, hanem éppenséggel az „innenső” oldalon van.

Tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy manapság az ember a Földön töltött időben, a születés és halál között a fizikai testében él, de amely csak egy olyan tudatot tesz számára lehetővé, amely bizonyos értelemben elzárja az embert az okok szellemi világától! Az okoknak ez a világa azonban természetesen ettől még belehat a mi földi fizikai világunkba.

Az ember a halál és az újabb születés között azután már abban a másik világban él, amelyet a mi „fizikai” világunkkal szembeállítva „szellemi” világnak nevezünk. A szellemi világban az embernek nincs olyan fizikai teste, amely látható lenne a fizikai érzékszervek számára, hanem az ember ott szellemi lényként él. E másik életben – a halál és az újabb születés között – a földi világ, amelyet az ember a születése és a halála között él át, éppen olyan idegen az ember számára, mint ahogyan a mostani mindennapi tudatunk számára idegen a szellemi világ.

A „halott” ugyanúgy lenéz a fizikai világra, ahogyan az „élő”, azaz a fizikai testben élő ember felnéz a szellemi világba, csakhogy az érzéseik úgyszólván fordítottak. Míg az ember a születés és halál között itt a fizikai világban mintegy feltekint egy másik világba, ahol mindazon dolgok beteljesedését várja, amelyeket e földi világban vagy hiába keresett, vagy ha része is volt bennük, nem nyújtottak számára kielégülést, addig a halál és az újabb születés között a történések roppant töménysége miatt – mert ott mindig túl sok minden történik velünk ahhoz képest, amit be tudnánk fogadni – az ember szüntelen vágyakozást érez, hogy visszatérjen ismét a földi létbe, vagyis oda, ami akkor az ő számára éppannyira valami „túlvilágként” jelenik meg.

A halál és az újabb születés közötti élet második felében nagy várakozással néz elébe az ember annak, hogy átmenjen a születéssel a földi létbe. Ahogyan a földi életben a haláltól fél, mert bizonytalanságban van afelől, hogy mi van a halál után – hiszen a földi létben a mindennapi tudatunkat e téren nagy bizonytalanság jellemzi -, addig a halál és az újabb születés közötti létben a földi élet valóságát, meglétét illetően egy abszolút bizonyosság uralkodik bennünk. Ez a bizonyosság idővel olyan erőssé válik, hogy a szellemi lét irányában lassan érzéketlenné teszi az embert, sőt egyenesen olyanná, mint aki teljesen elkábult. A szellemi lét érzékelését tekintve az ember lassacskán egyfajta ájult-alvó állapotba zuhan, amelynek során mind erősebb lesz benne az a vágy, hogy ismét lejöjjön a Földre.

Ez csak néhány példa volt annak érzékeltetésére, hogy milyen nagy a különbözőség az itteni földi élet és a haláltól az újraszületésig tartó másik élet között. De ha visszamegyünk akárcsak mondjuk az egyiptomi időkig, a kereszténység megalapítása előtti III. évezredtől az I. évezredig terjedő korba – végül is azokhoz az emberekhez megyünk vissza, akik mi magunk voltunk a korábbi földi életeinkben -, akkor ott azt találjuk, hogy a mai kíméletlenül világos tudatunkkal szemben (márpedig ma az embereknek kíméletlenül világos tudata van, ma minden ember már nagyon éleseszű, és ezt nem ironikusan mondom) egyfajta álomszerűség jellemezte az ember életét. Ezt az álomhoz hasonló életet úgy lehetne körülírni, hogy az emberi tudat nem „ütközött bele” a külső valóság egyes tárgyaiba úgy, ahogyan ma teszi, hanem inkább végigsuhant a világon, mondhatnánk, ütközés nélkül. A külső tárgyak éles érzékelése helyett sokkal inkább belső képekkel volt telítve az ember, amelyek révén egyértelműen tudomása volt a környezetében levő és működő szellemi valóságról. A szellemi világ azokban az időkben tehát még jelentősen belenyúlt a fizikai földi világba.

Megkérdezhetné most valaki: ha azokban az időkben az embernek olyan álomszerű és nem a miénkhez hasonló élesen tiszta tudata volt, akkor hogyan tudták végrehajtani azokat a nehéz munkákat, amelyeket például az egyiptomi és káldeusi időkben végeztek? – Gondoljunk itt arra, hogy az őrült embernek egy bizonyos tudati állapotában néha rendkívüli módon megnövekszik a fizikai ereje, és például olyan dolgokat kezd felemelni, amelyeket a még világos tudatállapotában nem volt képes még megmozdítani sem. Az akkori embereknek, akik külsőleg talán soványabbak voltak a mai embernél, valóban nagyobb volt a fizikai erejük. Hiszen nem mindig a kövér ember az erős és a sovány a gyenge. De ama munkáik közben nem annyira a fizikai cselekvéseik részletei foglalták le őket, hanem inkább az ezekkel a fizikai cselekedetekkel párhuzamosan jelentkező tudatélményeikbe merültek, amelyekbe akkoriban még erősen belejátszott a szellemi világ.

Amikor ezen régi idők emberei a halál és az újabb születés közötti életüket élték, akkor a fizikai élet síkjáról még sokkal több minden került fel abba a másik életbe – hogyha szabad itt használnom azt a kifejezést, hogy „fel”. Manapság viszont azokkal az emberekkel, akik a halál és az újabb születés közötti életben vannak, már sokkal nehezebb megértetnünk magunkat a fizikai síkról. A földi nyelvek ugyanis az idők során olyan alakot öltöttek, amelyet a halottak már alig értenek. A földi dolgok felfogásakor a halottak például a főnevek helyén hiányt érzékelnek. Már csak az igéket tudják igazán felfogni, azt, ami a mozgásra, cselekvésre vonatkozik. És míg itt a Földön a materialista gondolkodású emberek folyton arra figyelmeztetnek, hogy mindent pontosan definiáljunk, hogy minden fogalmat élesen elhatároljunk egymástól, addig a halott ember általában véve semmilyen efféle definíciót nem ismer. A szellemi létben élő ember ugyanis csak azt ismeri fel, ami mozgásban van, de azt már nem, ami megmerevült, vagyis aminek határozott körvonalai vannak és körülhatárolt.

Az igen távoli időkben a beszéd, a gondolkodás módja a Földön még olyanszerű volt, hogy felhatolhatott a szellemi létbe. Úgyhogy a halott a halála után még sokáig tapasztalta annak utórezgését, amit itt a Földön átélt, mi több, azt is követni tudta, ami a halála után lent a Földön történik.

És ha még ennél is messzebbre megyünk vissza az időben, az atlantiszi katasztrófát követő korokba, a Krisztus előtti VIII-IX. évezredbe, akkor még csekélyebb különbséget találunk az innenső és a túlsó – ha szabad így kifejeznem most magam – élet között. Végül pedig lassacskán eljutunk azokba az időkbe, amikor e két élet egymáshoz teljes mértékben hasonlított. És akkor már nem is lehet többé egymást követő földi életekről beszélnünk!

A földi életek az időben visszafelé tehát nem vég nélkül követik egymást, hanem csak egy bizonyos határig… De akkor is elérkezünk egy ilyen határhoz, ha előrefelé, a jövőbe tekintünk! Mert annak a célnak, amit teljes tudatossággal az antropozófia révén el akarunk érni, hogy tudniillik a szellemi lét áthassa a mindennapi tudatunkat, az lesz a következménye, hogy a földi ember megint mindinkább bele fog látni a halál és az újabb születés közötti életbe. De akkor az emberi tudat már nem álomszerű tompasággal fogja érzékelni a szellemi világot, mint a régmúltban, hanem teljesen világos tudattal. Sőt, ez a szellemi érzékelése a jövőben egyre élesebbé, egyre tisztábbá válik. A különbség pedig ennek köszönhetően ismét csökkenni fog a kétféle élet között!

Így tehát az egymást követő földi életek folyamata az időben két végső határ közé korlátozódik, amely határokon túl – hátrafelé is és előrefelé is – egészen másfajta létezés a jellemző, amelyben többé már nincs értelme egymást követő földi életekről beszélnünk, mert a földi élet és a szellemvilágbeli élet között nem lesz olyan nagy a különbség, mint ami a mi időnkben jellemzi e kétféle létet.

Ha egyszer abból indulunk ki, hogy a jelenlegi életünket több másik előzte meg – de nem szabad számtalannak mondanunk ezeket, mert szellemtudományos kutatással pontosan meg lehet számolnunk őket -, akkor ez persze annyit is jelent, hogy ezekben a korábbi földi életeinkben olyan élményeken is keresztülmentünk, amelyeket az emberekhez való viszonyulásaink során éltünk meg. E múltbeli kapcsolatokban történő tetteink azonban éppen úgy kihatnak a mostani földi életünkre, mint ahogyan annak hatása, amit a jelenlegi földi életünkben teszünk, átnyúlik majd a következő földi életünkbe. Sok mindennek tehát, amivel most az életünkben találkozunk, a tulajdonképpeni okát az előző földi életeinkben kell keresnünk! Így könnyen azt mondhatja az ember: hát akkor mindaz, ami most történik velem, valaminek az egyenes következménye, meghatározza valami korábbi esemény. Hogyan lehetek így a jelen életemben szabad ember?

Ebben a formában már meglehetősen nagy jelentőségű kérdéssel állunk szemben; mert minden szellemi megfigyelés azt mutatja, hogy ilyen módon okozati összefüggés áll fenn valamely földi élet és az azt megelőző földi életek között. Mégis, egy másik oldal felől nézve, a szabadság is a legteljesebb mértékben jelen van az életünkben! Ha elolvassák A szabadság filozófiája című könyvemet, akkor látni fogják, hogy az embert egyáltalán nem lehet megértenünk, ha nem vagyunk azzal tisztában, hogy egész lelki élete a szabadság felé tart, arra irányul, azt célozza meg… De az olyan szabadság felé, amelyet neki éppenséggel helyesen kell értelmeznie.

A szabadság filozófiájában a szabadság olyan eszméjével találkozhatnak, amelyet kétségkívül nagyon nehéz valóban helyesen értelmezni. Arról van szó ugyanis, hogy először gondolatilag kell kifejleszteni magunkban a szabadságot. Csakis a gondolat közegében törhet fel bennünk a szabadság forrása! De az ember valóban tudatában is van annak, hogy ő a gondolati tevékenységeiben teljesen szabad lény.

Azt mondhatják: korunkban sok ember kétségbe vonja azt, hogy van szabadság. Ez azonban csak azt bizonyítja náluk, hogy az emberek fanatikus teoretizálásai nagyobb szerepet játszanak a mi időnkben, mint az, amit közvetlenül átélnek, valóban megtapasztalnak saját magukban. Az emberek ugyanis ma már nem hisznek saját belső élményeiknek sem, mert tele vannak tömve elméleti nézetekkel. A természeti folyamatok megfigyelése következtében az emberben manapság gyökeret vert az a meggyőződés, hogy minden valami másnak a szükségszerű következménye, minden valami idegen dologtól függ, semmi sem létezik egy előleges ok nélkül. Eszerint, ha én létrehozok magamban egy gondolatot, annak is egyfajta külső oka van. Itt persze nem az egymást követő földi életekről beszélnek, hanem a mondottakat úgy értik, hogy amikor egy gondolat megszületik bennem, amögött egy olyanfajta mechanikus működésnek kell állnia, mint ahogyan egy gép ontja magából a termékeket.

Azáltal, hogy az ember mindenre kiterjeszti az okozatiság elvét, vagyis azt, hogy a világban mindennek oka van, sokszorosan vakká is teszi magát annak felismerésében, hogy ő egyértelműen magában hordozza a szabadság tudatát. De a szabadság olyan tény az ember számára, amelyet attól fogva él át, mihelyt először magára eszmél a földi világban.

Vannak olyan emberek is, akik azt a nézetet vallják, hogy az idegrendszer egy olyan természeti mechanizmus, amely elővarázsolja magából a gondolatokat. Akkor pedig a gondolatok olyan valamik lennének – de ezt már én mondom -, mint például a tűz, amely egyedül az alatta levő tüzelőanyag elváltozásának hatására létezik, vagyis az idegrendszer esetében is egy ilyen szükségszerű hatáslánccal állnánk szemben, és így valódi szabadságról nem beszélhetnénk.

Ezek az emberek azonban ellentmondanak önmaguknak azzal, ahogyan beszélnek. Velem történt meg a következő eset. Volt egy ifjúkori barátom, aki egy időszakban fanatikusan materialistán gondolkodott, és például efféléket mondott: amikor járok, emögött igazából az agyidegek állnak, amelyek okként előidézik azt a hatást, hogy lépkedek. Erről többször is hosszas vitákba bonyolódtunk, míg végül egyszer így szóltam hozzá: rendben van, de te mégis azt mondod, hogy „én” lépkedek. Miért nem fogalmazol inkább úgy, hogy az „agyam” lépked? Vagyis az „agyidegeim” az igazi cselekvők. Ha valóban komolyan veszed a teóriádat, akkor sohasem lenne szabad azt mondanod, hogy én megyek, én végzek most valamit, hanem csakis azt, hogy az agyam megy, az agyam cselekszik most valamit. Miért beszélsz másként, mint amit állítasz?

Ez az elméletekben gondolkodókat jellemzi inkább. De vannak olyanok is, akik az élethez gyakorlatiasabban közelednek. Ők amikor észreveszik, hogy helytelenül csinálnak valamit, de mégsem tudnak felhagyni vele, akkor azt mondják: hát igen, erről sajnos nem tudok leszokni, nekem már ilyen a természetem; van bennem valami, amivel szemben teljesen tehetetlen vagyok. – Sok ilyen ember van. Ők a lényük megváltoztathatatlan okozati összefüggéseire hivatkoznak. De ők is eléggé következetlenek. Akkor már „önmagukra” hivatkoznak, amikor valami olyan vonásukat mutogatják, ami megegyezik a szándékukkal, vagy amilyenek lenni szeretnének, tehát amiért nem kell mentegetőzniük, hanem dicséretre számíthatnak. Ilyenkor már nem vallják konokul, hogy csakis a „természetük” felel mindenért.

Az emberi lényt jellemző szabadság egy olyan alapvető tény bennünk, amit mindenki közvetlenül át is él magában. A mindennapi életben sok mindent csinálunk teljesen szabadon, ami persze nem jelenti azt, hogy akármit megtehetünk és hogy nem kell figyelembe vennünk a dolgok természetét. De ezt tudomásul véve sem érezzük úgy, hogy ne lenne lehetőségünk a szabadságra.

Tegyük fel például, hogy egyszer elhatározzák önök azt, hogy építenek egy házat maguknak. A ház felépítéséhez mondjuk egy év szükséges. Egy év múlva már benne fognak lakni. Vajon korlátozva érzik a szabadságukat, ha így kell szólniuk: itt a ház, most be kell költöznöm, benne kell majd laknom. Hiszen ebben már van valami kényszer is! Önök mégsem fogják szabadságuk csorbulását látni abban, hogy a felépült házba beköltöznek.

Ez a két dolog már a mindennapi életben is ott áll egymás mellett: az ember valamit elhatároz, ami azután tényként meg is jelenik a valóságban, és amivel azt követően már számolnia kell.

E példa nyomán tekintsünk most mindarra, ami előző földi életünkből származik, vagyis mindarra, amivel bizony számolnunk kell, mert mi magunk helyeztük a valóságba, éppen úgy, mint ahogyan a ház is a mi tettünk következtében épül fel és lesz valósággá. Ha innen nézzük, akkor már kevésbé fogjuk a szabadságunk korlátozását látni abban, hogy a jelenlegi életünket a korábbi földi életünk határozza meg.

Persze mondhatja valaki: hát jó, építek magamnak egy házat, de azért még szabad ember akarok maradni, nem engedem, hogy bármi is kényszerítsen. Egy év múlva, ha nem tetszik nekem a ház, akkor nem is költözöm bele, hanem eladom. – Na igen! De erről meg is lesz mások véleménye, mégpedig az, hogy tulajdonképpen nem is tudja az ilyen ember, hogy mit akar az életben, ha így tesz. Valóban ez lehetne a véleményünk róla, de most hagyjuk ezt. Tekintsünk el attól, hogy valaki a szabadság ilyen „fanatikusa”, és folyton elhatároz dolgokat, amelyeket később éppen szabadságára hivatkozva mégsem hajt végre. Ilyenkor nyilván azt mondhatnánk róla: ennek az embernek valójában annyi szabadsága sincs, hogy megcselekedje azt, amit eredetileg elhatározott. Folyton azt lesi, hogy mi korlátozza a szabadságát, és éppen ennek a szabadságfanatizmusának lesz a rabszolgája.

Valóban arról van szó, hogy ezeket a dolgokat ne mereven, elméletszerűen akarjuk megragadni, hanem élettől átjárva, élettelien lássuk. Ha valaki az embernek szabadságot tulajdonít, akkor más lények esetében, olyanoknál, akik nincsenek alávetve az emberi természet sajátos korlátainak – például azoknál, akik a magasabb hierarchiához tartoznak – a szabadságot egy magasabb szinten bizonyára éppannyira keresni fogja. De a szabadságot még ott is kétségbe vonhatja. Felállíthatna például egy teológiai elméletet arról, hogy Istennek feltétlenül szabadnak kell lennie, és mégis: a világot egy meghatározott módon rendezte be. Ezáltal az ő keze szintén meg van kötve, hiszen nem változtathatja meg tetszőlegesen a világ rendjét; tehát mégsem szabad lény.

Ha ilyen módon élesen szembeállítjuk egymással a karmikus szükségszerűséget és a szabadságot, amely utóbbi mindenki belső élménye és önmagunk egyszerű megfigyeléséből származó tapasztalatunk, akkor folyton-folyvást egy körön belül fogunk mozogni, és nem jutunk ki belőle. Ez egy olyan szembeállítás, amellyel nem leszünk okosabbak. Vegyük újra a házépítés példáját, bár ezt nem akarom mindig előrángatni, de most mégis tovább juthatunk általa. Szóval, valaki épít magának egy házat. Ezzel az adott elhatározásával egy bizonyos módon már meghatározta a saját jövőjét is! Jövője tekintetében – amennyiben a ház elkészült és amennyiben követi a korábbi elhatározását – a házba való beköltözését illetően látszólag most egy kényszernek kell engedelmeskednie. Igaz, ő maga korlátozta a szabadságát; de úgy tűnik, hogy ezzel már nem is marad számára semmi választási lehetőség.

De gondolják csak meg: ha önök lennének ez a személy, még mennyi minden a szabadságukban állna ebben a házban! Szabadon megtehetik például, hogy bután vagy okosan viselkedjenek bent a házban. Önök határozhatják meg, hogy a falakon belül az ott lakókkal utálatosak vagy szeretetre méltóak legyenek. Önöktől függne az is, hogy a házban korán vagy későn keljenek fel. Persze ezt egyéb dolgok is meghatározzák, de mindenesetre a maguk építette házban szabadságukban áll korán vagy későn felkelni. Szintén önökön múlna, hogy a házukban materialisták, vagy éppen antropozófusok legyenek. Röviden, számtalan dolog van, amiben még mindig szabadok maradtak!

Éppen így, magában az egyes emberi életben is, bármiféle karmikus szükségszerűség ellenére, számtalan dolog van – és sokkal-sokkal több, mint ami egy puszta lakóház kapcsán felmerülhet -, amiben az ember valóban szabadon dönthet, ami tehát teljesen a saját szabadsága birodalmához tartozik.

Ezek után talán már önök is úgy fogják látni, hogy az élet bizonyos területein mégiscsak szabadok vagyunk. – Valóban azok vagyunk! Ezt az egészet a következőképpen rajzolnám le: a saját szabadságunknak van egy bizonyos körülhatárolt köre, amit azonban körülvesz a karmikus szükségszerűség szövedéke.

E rajzot nézve azt mondhatják: lehetséges, hogy egy bizonyos körön belül szabad vagyok. De rögvest a szabadságom határához is érkezem! Azon túl mindenütt ott érzem a karmikus szükségszerűséget. Sétálgatok a szabadság-kertemben, de a kerítésénél mindenütt a karmikus szükségszerűségbe ütközöm.

Igen, kedves barátaim, ha a hal is így gondolkodna, akkor nagyon boldogtalan lenne a vízben, mert amikor a vízben úszik, akkor mindig a víz határát is tapasztalja. A vízen kívül pedig nem létezhet. Ezért óvakodik attól, hogy kimenjen a vízből, egyáltalán nem hagyja el azt. A vízben marad, úszkál benne, és ami a vízen kívül van, azt meghagyja annak ami, vagy nem törődik vele. Mivel a hal valóban ezt teszi, bizonyosra vehetjük, hogy egyáltalán nem boldogtalan például amiatt, hogy nem tud tüdővel lélegezni. Fel sem merül benne, hogy emiatt a saját korlátaira panaszkodjon. De ha egyszer nagyon elkeseredne azért, mert csak kopoltyúval tud lélegezni és tüdővel nem, akkor növesztene tartalékban egy tüdőt, és összehasonlíthatná a vízben való életet a levegőben való élettel. Egy ilyen fordulat után azonban a hal már teljesen másmilyen lénynek érezné magát. Már nem hal lenne.

Alkalmazzuk ezt a hasonlatot az emberi életben a szabadságra és a karmikus szükségszerűségre! Az ember a jelenlegi földi életében a mindennapi tudatával rendelkezik. Ezzel a mindennapi tudatával úgy él a szabadság körén belül, mint ahogyan a hal él a vízben, de ezzel a tudatával az ember egyáltalán nem lát be a karmikus szükségszerűség területére! Csak amikor az ember valóban kezdi észlelni a szellemi világot – ami olyasmi, mintha a halnak a kopoltyúja mellett tüdeje is nőne -, vagyis csak akkortól fogva, amikor az ember már valóban belelát a szellemi világba, kezdi észlelni azokat az impulzusokat is, amelyek karmikus szükségszerűségként meghatározzák az életét. Akkor visszatekint előző földi életére, és felfedezi a korábbi életében a jelenlegi élete élményeinek okait. De mégsem érzi azt, hogy őt most egy kőkemény szükségszerűség kényszeríti és korlátozza a szabadságában. Visszatekintve látja, hogyan rakta össze ő maga mindazt, ami a mostani életében jelen van. Akárcsak az az ember, aki egy házat épített magának és utóbb visszatekint arra az elhatározására, amely a ház felépítéséhez vezette. Ilyenkor persze megkérdezheti magától: az az elhatározásom, hogy ezt a házat felépítsem, vajon ésszerű volt-e, vagy pedig bolondság volt? Utóbb, amikor a dolgok már megmutatkoznak, sokféleképpen ítélheti meg az ember a tetteit; de ha úgy találja, hogy a házának megépítése óriási őrültség volt, akkor még mindig azt mondhatja magának: ostobaság volt a részemről e ház megépítésébe fognom.

A földi életben bizony előfordul, hogy valamire, amit mi kezdeményeztünk, azt kell mondanunk, hogy ostobaság volt. Az ember nem örül ennek. Bosszantó az ostobaságaink miatt szenvedni. Azt szeretnénk, ha egyáltalán nem hoztuk volna meg a rossz döntésünket. A most mondottak egy adott földi életen belüli történésekre vonatkoznak, amikor az elhatározás ostobasága és az elszenvedett bűnhődés – hiszen ostobaságaink következményeit mindenképpen tapasztalni fogjuk – ugyanabban a földi életben zajlik le.

Más a helyzet azonban a különböző földi életekkel. Közöttük ugyanis mindig ott van a halál és az újraszületés közötti életünk. Ilyenkor sok minden megváltozik bennünk, ami nem változna meg, ha a földi élet szakadatlanul folytatódna. Képzeljék el, hogy egy korábbi földi életükre tekintenek vissza. Ott egy másik emberrel jót cselekedtek vagy bántották őt. A régi és a mostani földi életük között lefolyt a halál és az újabb születés közötti életük. Ez utóbbi életben, ebben a szellemvilágbeli életben nem is tudnak másként gondolkodni, mint a következő módon: tökéletlenné váltam azáltal, hogy valakivel a Földön rosszat tettem. Ez elvesz valamit emberi értékemből. Ez lelkileg nyomorékká tesz engem. Ezt az eltorzulásomat tehát helyre kell hoznom. Ezért elhatározom, hogy az új földi életben kiküzdöm magamban azt, ami által kijavíthatom ezt a hibát. Vagyis a halál és az újabb születés közötti életünkben a mi saját akaratunkká válik az, hogy e felismert helytelen tettünket utólagosan kiegyenlítsük.

Ha valami jót cselekedtünk egy emberrel, akkor átérezzük azt is – ez főleg a halál és az újabb születés közötti életben világosodik meg előttünk -, hogy egész emberi földi életünk lényegében azért van, hogy az embereket szolgáljuk általa. És rájövünk arra: amikor egy ember fejlődését előmozdítjuk, akkor ez az ember valóban elér olyan dolgokat, amiket nélkülünk még nem tudott elérni egy korábbi földi életében. A halál és újabb születés közötti életben ezért azt akarjuk, hogy a Földön ismét együtt legyünk ezzel az emberrel, annak érdekében, hogy azt, amit eddig az emberi tökéletesedés terén együtt elértünk, folytatni tudjuk. Az új földi életben azután ismét megkeressük ezt az embert, hogy tovább dolgozhassunk azon elvek és módszerek alapján, amelyekkel az illetőt előbbre juttattuk.

Nem arról van szó tehát, hogy az ember megrémül azoktól a karmikus szükségszerűségektől, amelyeket észlelni kezd, ha valódi szellemi látással már érzékeli a szellemi valóságot, hanem arról van szó, hogy az ember visszatekint azokra a folyamatokra, ahogyan az életesemények körülötte alakultak, és egyúttal felismeri azt, hogy azokat ő maga készítette elő. Ezért most azt gondolja: valóban annak kellett történnie az életemben, mégpedig szabadságom csorbulása nélkül, ami egy belső szükségszerűség folytán ténylegesen meg is történt.

Ha igazából a karmába látunk, olyan eset nem fordulhat elő, hogy ne értsünk egyet vele… Ha olyan dolgokat hoz a karmánk, amelyek „nem tetszenek” nekünk, akkor ezeket a világ általános törvényszerűségei alapján kell megítélnünk. De mindinkább rájövünk arra is: az, hogy karmikusan meg van határozva az életünk, végül is jobb annál, mint ha összes új földi életünkkel újra kellene kezdenünk mindent, teljesen elölről, és ha minden új földi életünk állandóan íratlan lap lenne a számunkra. Hiszen mi magunk vagyunk a saját karmánk! Ami átjön az előző földi életünkből, az tulajdonképpen mi magunk vagyunk.

Semmi értelme nincs arról beszélni, hogy a karmánkban – amely mellett mindenkor ott találjuk a szabadság birodalmát is – bárminek is másképp kellene történnie, mint ahogyan történik, hiszen egy törvényszerűen összefüggő nagy folyamatban az egyes kis részleteket nem érdemes külön kritizálni. Előfordulhat, hogy valakinek nem tetszik a saját orra; azonban nincs értelme az orrunkat önmagában véve kritizálni, mert mindenkinek éppen olyan az orra, ami az ő lénye egészéből következik. És az az ember, aki azt mondja: én másmilyen orrot szeretnék, az valójában azt mondja: én egy egészen másféle személyiség szeretnék lenni. De ezzel meg is semmisítené önmagát. Ez azonban nem áll hatalmunkban.

Éppen így: a karmánkat sem lehet felülbírálni, mert hiszen a karmánkban mi magunk vagyunk. Ez a legkevésbé sem gátolja mostani cselekvéseinket, mert a karmánk teljesen beleágyazódik a szabadon végzett tetteinkbe: a karmánk sehol sem áll útjában szabadságunk érvényesülésének!

Ennek megvilágítására szeretnék egy egyszerű példát felhozni. Az ember szabadon jár-kel, odamegy, ahova akar. De ehhez szilárd talaj is kell, amin a lábaival lépkedhet. Senki sem érzi úgy, hogy járásában korlátozva van, amennyiben föld van a lába alatt. Sőt, mindenki tudja, hogy ha nem volna a talaj szilárd körülötte, akkor menni se tudna, belesüllyedne, vagy hasra esne. Ugyanez a helyzet a szabadságunkkal is. Szabadságunknak szüksége van a szükségszerűség „talajára”. Szabadságunknak valamiféle alapra kell támaszkodnia, lennie kell valaminek, amin építkezhet.

Ez a „talaj” mármost éppenhogy mi magunk vagyunk! Ha a szabadság és a karma fogalmát helyesen ragadjuk meg, akkor minden nehézség nélkül össze is tudjuk egyeztetni őket. Ez esetben már egyáltalán nem kell visszariadnunk attól sem, hogy alaposan szemügyre vegyük az életünk karmikus szükségszerűségeit. Sőt, egy bizonyos pillanatban már a következő felismerésekhez is eljuthatunk. Tegyük fel, hogy van egy olyan ember, aki beavatás útján szerzett látásával képes visszatekinteni korábbi földi életére. Akkor ezáltal ő nagyon jól tudja, hogy mi minden történt vele akkoriban, és hogy minek kellett átkerülnie a mostani földi életébe. Amennyiben azonban még nem jutott volna el a beavatás tudományához, úgy egy objektív szükségszerűség fogja őt mindenkor kényszeríteni arra, hogy bizonyos dolgokat az életében megtegyen. Ez a kényszerítés ilyenkor elkerülhetetlen. Mégsem érezné úgy, hogy korlátozva van a szabadságában, mert a szabadságérzete a mindennapi tudatában található: ez a tudat pedig nem tud a kényszerítésekről, hiszen nem képes behatolni abba a régióba, ahol a karmikus szükségszerűség működik! Mint ahogyan a hal sem jön ki a külső levegőre. De ha az ember már szert tett a beavatás tudományára, akkor képes visszapillantani a múltjába, és kikutatni, hogy mi is történt vele egy előző földi életében. A múltat és történéseit pedig ekkor úgy tekinti, mint amelyek valami feladatot adnak a számára, amit a jelenlegi földi életében tudatosan magára kell vennie. Mert pontosan erről van szó!

Ezzel szemben az az ember, aki még nem részesült a beavatás tudományában, egy belső késztetés folytán, ösztönösen szintén tudni fogja, hogy mit kell megtennie. Ez talán kissé paradoxul hangzik, de így van. Hiszen az emberek mindig megteszik, amit tenniük kell, avagy mindig érzik, hogy mit kell tenniük, mert bizonyos kényszert éreznek magukban arra, hogy ezt vagy azt megtegyék.

Aki viszont már valóban elkezdett foglalkozni a beavatás tudományával, annál ez először egészen másképp van. Amikor megszólítja őt az élet, egészen furcsa kérdések merülnek fel benne az egyes élményekkel kapcsolatban. Amikor ugyanis késztetést érez magában arra, hogy valamit megtegyen, akkor mindjárt késztetést érez magában arra is, hogy ne tegye meg! Mert az a homályos ösztön, hajtóerő, ami a legtöbb embert erre vagy arra űzi, nála már nem játszik szerepet… A beavatás bizonyos fokán az történik valakivel – ha nem jön közbe még valami egyéb is -, hogy az illető azt mondja: miután ehhez a belátáshoz jutottam, életem hátralevő részét – tegyük fel, 40 éves vagyok, de ez teljesen mindegy – legszívesebben úgy tölteném el, hogy leülnék egy székre és nem csinálnék semmit, mégpedig azért, mert egyáltalán nem érzek magamban kifejezett késztetést arra, hogy ezt vagy azt megtegyem.

Ne gondolják azt, kedves barátaim, hogy a beavatás nem reális valóság. Érdekes, hogy az emberek sokszor hogyan gondolkodnak erről. Egy sült csirkéről mindenki tudja, amikor eszi, hogy az egy reális valóság. A beavatás tudományáról a legtöbb ember azt hiszi, hogy csak gondolati hatásai vannak. Pedig a valóságos életünkbe törnek be a hatásai. És az egyik ilyen hatás éppen az a támponttalanság, amire most utaltam. Addig, amíg az emberben még nem működik a beavatási tudat: egy határozatlan ösztönnek köszönhetően van ami fontos és van ami nem fontos a számára. Ezzel szemben a beavatott személy kezdetben legszívesebben leülne egy székre, és hagyná, hogy a világ menjen, amerre akar, mert úgy tűnik neki, hogy azon semmi sem múlik a világban, hogy cselekszik-e valamit benne, vagy sem. Ennek a hozzáállásnak csak egyetlen orvoslása van – mivelhogy a beavatás tudománya még azt is elhozza számunkra, ami majd kimozdítja a beavatottat abból a tétlenségből, hogy csak üljön a székén és ne törődjön a világ folyásával, mondván, hogy neki minden mindegy -, tehát az egyetlen orvoslás ilyenkor az, hogy ez az ember visszatekinthet az előző földi életére! És onnan most már kiolvashatja, hogy mik az ő tennivalói a mostani földi életében.

Ekkor pedig nekilát annak, amit a saját korábbi földi élete kiszabott rá. Nem hagyja elvégezetlenül, arra hivatkozva, hogy e tennivalói megkötik szabadságát, hanem végigcsinálja azokat. Pontosan azért, mert bepillantva előző földi életének élményeibe, egyúttal azt is felismeri, hogy a halál és újabb születés közötti létben ő maga határozta el, hogy végrehajtja az előző földi életéből következő tetteket e mostani életében. Most már éppen abban látná szabadságának korlátozását, ha nem teljesíthetné azokat a feladatait, amelyeket az előző földi élete alapján ő maga tűzött ki saját maga elé!

A karmikus szükségszerűség és a szabadság között tehát nincs összeütközés sem a beavatási tudomány megszerzése előtt, sem azt követően. A beavatási tudomány megszerzése előtt azért nincs ilyen összeütközés közöttük, mert az ember a mindennapi tudatával mindenkor a szabadság területén belül marad; a karmikus szükségszerűség pedig ilyenkor mintegy kívülről történik meg vele, mint egyfajta természeti folyamat. Nincs az emberben semmi olyan, amit ne a saját természetéből fakadónak érezne. A beavatási tudomány elsajátítása után pedig azért nincs ellentét a karma szükségszerűsége és a saját szabadságtudatunk között, mert már teljes egyetértésben van az ember a karmájával, belátja, hogy ésszerű a karma szerint cselekednie. Amikor egy házat építünk magunknak, nem jut eszünkbe azt mondani, hogy a beköltözés korlátozza szabadságunkat, hanem azt mondjuk: ésszerű volt, hogy ezen a környéken és éppen itt egy házat építettél, most tehát élj szabadon ebben a házban. Ugyanígy azt is tudja az az ember, aki beavatás segítségével visszatekint korábbi földi életeire, hogy szabadsága nem csorbul azáltal, ha karmikus feladatait teljesíti. Ő is most mintegy „beköltözik a házába”, abba, amit a korábbi földi életében ő maga épített magának.

Ma azt akartam bemutatni önöknek, kedves barátaim, hogy a karmikus szükségszerűség és a saját szabadságunk összeegyeztethető az emberi életben. Holnap tovább beszélünk a karmáról, és a karma témájának már bizonyos részleteibe is belebocsátkozunk.

– Dornach, 1924. február 24.

[A halál és az újabb születés közötti életben a többi emberi lélekben, mint egy tükörben a velük szemben tanúsított földi magatartásainkat, tetteinket pillantjuk meg. A szellemi világban az én-érzetünk, a magunkról való tudomásunk e tükörképek révén keletkezik bennünk. – Földi szeretetérzésünk a következő inkarnációban átalakul örömmé, az öröm pedig az ezutáni földi létben megismerési erővé válik bennünk. A gyűlölet karmikus következménye a következő inkarnációban a szenvedés. Ebből pedig az ezutáni földi létben értelmi tompaság alakul ki. A nevelés feladata a gyermekek karmájának felismerése és a karmikus kiegyenlítések elősegítése. A kortársi viszony jelentősége az egymást követő földi életekben.]

A mai napon néhány átfogóbb szempontot szeretnék megemlíteni a karma alakulását illetően, hogy azután fokozatosan egyre inkább olyan témákra térhessünk át, amelyeket – hogy úgy mondjam – csak speciális fejtegetésekkel lehet valamennyire világossá tennünk.

Ahhoz, hogy megértsük a karma természetét, tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember milyen módon alkotja meg lényének egész felépítését, amikor leereszkedik a szellemi világból a fizikai világba.

Tapasztalni fogják, hogy a mai nyelvben, beszédben tulajdonképpen nincsenek megfelelő kifejezéseink azokra a szellemi folyamatokra, amelyek szinte teljesen ismeretlenek a mi időnk civilizációja számára; ezért nem is lehet a rendelkezésre álló fogalmakkal igazán pontosan leírni azt, ami valójában történik.

Amikor a földi élet céljából leszállunk a szellemi világból a fizikai világba, azt megelőzően a fizikai testünket már elő kellett készítenünk oly módon, hogy kiválasztottunk magunknak egy földi öröklődési ágat. A fizikai testünk azonban, amint látni fogjuk, összefüggésben van azzal is, amit az ember átél a halál és az újabb születés között. Mára megelégedhetünk annak megállapításával, hogy a fizikai testet tulajdonképpen a Földtől kapjuk. Ezzel szemben az emberi lénynek azok a részei, amelyeket magasabbnak nevezhetünk – az étertest, asztráltest és az Én -, a szellemi világból kerülnek le a Földre.

Étertestét az ember a nagy világéterből húzza magához még az előtt, hogy a fizikai testével kapcsolatba lépett volna, amelyet majd a szülőktől megkap. Az Ént, az asztráltestet és az étertestet magában foglaló lelki-szellemi ember csak akkor tud egyesülni a fizikai embrióval, amikor az anya éterteste fokozatosan visszahúzódott ettől a fizikai embriótól.

Az ember tehát csak azt követően veszi fel a kapcsolatot a fizikai embrióval, hogy már magához vonta étertestét az általános világéterből. Ezeket a folyamatokat később pontosabban le fogom írni. Most először is azt kell megválaszolnunk, hogy honnan származnak az emberi lény azon részei, amelyekkel a születése és halála között a földi létben rendelkezik.

Az ember a fizikai organizmusra az öröklődés útján tesz szert, az éteri organizmusát a világéterből veszi, ahonnan azt magához vonja. Az asztrális organizmus – amely a földi élet folyamán minden vonatkozásban, mondhatnánk, tudattalan, vagy tudatalatti marad – az a részünk, amely tartalmazza a halál és újabb születés közötti élet élményeinek összes eredményét.

A halál és az újabb születés közötti életet az jellemzi, hogy az ember aszerint, hogy mivé vált előző földi életében, ilyen vagy olyan módon kapcsolatba kerül egyfelől más emberi lelkekkel, akik szintén a halál és az újabb születés közötti állapotban vannak, másfelől a magasabb világrendhez tartozó szellemi lényekkel is, akik nem ereszkednek le a Földre fizikai testbe, hanem a szellemi világban élnek.

Mindaz, amit az ember az előző földi életéből magával visz aszerint, hogy ott milyen volt és miket csinált: kiváltja azoknak a lényeknek a szimpátiáját vagy antipátiáját, akikkel találkozik, amikor áthalad a világmindenségen a halál és az újabb születés közötti időben. A karma szempontjából nemcsak annak van nagy fontossága, hogy milyen szimpátiákra és antipátiákra találunk a magasabb szellemi lények részéről attól függően, amit előző földi életünkben cselekedtünk, hanem elsősorban annak van nagy jelentősége, hogy az ember találkozik azokkal az emberi lelkekkel is, akikkel a Földön kapcsolatban volt, és most bizonyos igen sajátos viszony lép fel e lelkek és az ő lénye között.

Tegyük fel, hogy valaki újra találkozik a halál és újabb születés között egy másik emberi lénnyel, akivel jó viszonyban volt földi életében, és akkor magában érezte mindazt, ami egy jó kapcsolattal velejár. Most ez az érzés ott tükröződik abban a másik lélekben is, akivel újra találkozik a halál és az újabb születés között. Valóban úgy van, hogy amikor bekerülünk a halál és az újabb születés közötti létbe, mindenütt saját magunkat látja tükröződni azokban a lelkekben, akikkel ott összetalálkozunk annak köszönhetően, hogy a földi életben is kapcsolatban voltunk velük. Ha egy emberrel valami jót tettünk, akkor annak lelkéből ez a jó tettünk most áttükröződik hozzánk. Hogyha rosszat tettünk valakivel, akkor belőle ez a rossz tükröződik felénk. Az előbbi esetben az az érzésünk támad – ha az „érzés” szót azzal a megszorítással használhatom, amelyet fejtegetéseink kezdetén tettem -, hogy ezt az emberi lelket előbbre vittük fejlődésében. Amit átéltünk ennek az embernek a megsegítésekor, ahogyan viszonyultunk hozzá, vagyis mindazok az érzéseink, amelyekből azután a tetteink is fakadtak, illetve a tett végrehajtása alatt átélt saját belső élményeink: mindez most visszaáramlik felénk ettől a lélektől, és tetteink tükörképét látjuk meg benne. Ha pedig ártottunk valakinek, akkor mindaz, amit a bántó vagy kártékony tett folyamán átéltünk magunkban, most szintén visszatükröződik irányunkban.

Így előző földi életeink, különösképpen az utolsó, mint egy hatalmas, kiterített tükör tárul elénk azokon a lelkeken keresztül, akikkel a Földön együtt voltunk. Ekkor az ember főleg a cselekedeteit illetően ráébred a következőre: mindez másokba átkerült! Az ember a halál és az újabb születés között lassan elveszíti azt az én-érzését, amelyet a Földön a saját testében érzett. Most a saját én-érzése, az, hogy ő kicsoda: éppen e tükörképek révén keletkezik benne! Az ember a maga tetteinek e külső tükröződése folytán tehát azokban a lelkekben érzékelheti már csak önmagát, a saját létét, akikhez volt valamilyen köze a földi életben.

Az Én bizonyos fokig egy saját magába záródó pont a földi létben. A halál és az újabb születés között azonban az Énünk már csakis a környezetéből érzékelheti önmagát, vagy tudhat önmagáról. Ez egy belső együttélést, megnyílást is eredményez számunkra a többi lélekkel, mégpedig aszerint, hogy milyen kapcsolatokat létesítettünk velük korábban a Földön.

A szellemi világban mindez egyfajta külső valóság. Ha egy olyan termen megyünk át, amely tele van tükrökkel, mindegyikben látjuk magunkat tükröződni. De nagyon jól tudjuk a hétköznapi tapasztalat alapján, hogy a tükrökbe mégsem „kerültünk bele”: ha kimegyünk a teremből, akkor a „tükörképünk” sem marad ott, és már nem tükröz vissza bennünket egyik tükör sem. Ezzel szemben az, ami más emberi lelkekben „tükröződik” belőlünk, nem tűnik el, hanem nagyon is megmarad – bennük. Majd pedig eljön az a pillanat a halál és az újabb születés közötti időszak utolsó harmadában, amikor éppen ezekből a tükörképekből építjük fel magunknak a saját asztráltestünket… E képeket fogadjuk magunkba, és e művelet során alakul ki az asztráltestünk!

Vagyis amikor leszállunk a szellemi világból a fizikai világba, akkor azt hordozzuk majd asztráltestünkben, amit a halál és az újraszületés közötti életünk folyamán felvettünk magunkba mindabból, ami előző földi életünk cselekedetei eredményeként a többi emberi lélekben volt található belőlünk. És ebből fejlődnek ki azok a hajlamaink is, amelyek más emberekhez terelnek vagy tőlük eltávolítanak bennünket, akikkel majd megint egy időben születünk meg a Földre.

Ily módon alakul ki már a halál és az újabb születés között az új földi életünkben működő karma-impulzus. Rövidesen még részletesebben le fogom írni ezt a folyamatot, amennyiben akkor már az Ént is bevonjuk vizsgálódásainkba.

Követni lehet tehát azt, ahogyan továbbhat az egyik földi élet impulzusa a többi földi életbe. Vegyük például a szeretetet. Nem lehetetlen, hogy az emberekre irányuló cselekvéseinket teljesen a szeretet mozgassa. Különbség van ugyanis aközött, hogy cselekedeteinket csak tisztán kötelességtudatból tesszük-e, a konvencióknak engedelmeskedve – mert „tisztességesnek” akarunk látszani -, vagy pedig kisebb vagy nagyobb mértékben, de már valódi szeretetből cselekszünk.

Tegyük fel, hogy valaki eljutott odáig, hogy egy földi életben olyan tetteket vitt végbe, amelyek szeretetből fakadtak, valóban átsütött rajtuk a szeretet melege. Ez mint erő megmarad a lelkében. És amit magával visz a szellemi létbe mint cselekedetei eredményét, és ami ott tükröződik mások lelkében, az visszatér hozzá egyfajta tükörkép formájában. Az ember azután ebből a tükröződéséből építi fel asztráltestét, amikor lejön ismét a Földre. Így az előző földi életében tanúsított szeretetét, amely akkor belőle áradt, most a többi embertől visszakapja. Ez a régebbi „szeretete” pedig most átváltozik benne belső „örömmé”. Ha tehát valaki a földi életben embertársával olyat tesz, ami szeretetet hordoz, mégpedig olyan szeretetet, ami őbelőle fakad: ez a szeretet fennmarad azokkal a tettekkel együtt, amelyek előbbre vitték azt a másik embert, és egy olyan metamorfózison megy keresztül a halál és az újabb születés között, hogy ez az egyik földi életben belőlünk kiáradó szeretet a következő földi életben átváltozik felénk áradó szeretetté.

 

Ha önök egy ember által örömet élnek át az egyik földi életükben, akkor biztosak lehetnek abban, hogy ez az öröm annak a szeretetnek a következménye, amelyet önök ezzel az emberrel szemben egy előző földi életben gyakoroltak. Ez az öröm ismét visszaárad az önök lelkébe az új földi életük folyamán. Ismerjük az örömnek a belső melegítő hatását. Önök tudják, mekkora jelentősége van az örömnek az életben, különösen annak az örömnek, amelyet az emberektől kapunk. Átmelegíti az életet, hordozza azt, mondhatnánk, szárnyakat ad az életünknek. De az örömeink karmikusan az általunk kisugárzott szeretet következményei.

Az örömben mármost ismételten átéljük az ahhoz az emberhez való viszonyunkat, aki nekünk az örömet okozza. Vagyis a korábbi földi életünkben mi voltunk az oka annak, hogy szeretet áradt belőlünk; a következő földi életben viszont már a szeretetünk okozataként éljük át belsőleg az öröm melegét. Az öröm viszont ismét olyasvalami, ami kiárad belőlünk a világ felé. Az olyan embernek, akinek szabad az életében örömet átélnie, a többi ember számára megintcsak lelket melegítő hatása lesz. Az az ember, akinek oka van arra, hogy örömtelenül haladjon át az életen, másként viselkedik a többi emberrel, mint az az ember, aki örömtelien élheti le az életét.

De az, amit korábban örömként átéltünk a születés és a halál között, ugyancsak tükröződik majd azokban a lelkekben, akikkel a Földön együtt voltunk és a halál és újraszületés közötti létben szintén velünk vannak. Ez a tükörkép, amely azután sokszorosan felénk árad a számunkra ismerős emberek lelkéből, megintcsak vissza fog hatni ránk. Immár ezt is felvesszük az asztráltestünkbe, az öröm mintegy kitölti, belenyomódik az asztráltestünkbe, amikor újra leereszkedünk a következő földi életbe (gondolatmenetünkben ez már a harmadik földi életünk lesz). És ez az öröm most alapul fog szolgálni az emberekre és a világra irányuló megismerési képességünk kifejlődésének. Megalapoz bennünk egy olyan lelki alkatot, amely lehetővé teszi számunkra a valóság megértését. Ha valamely földi életünkben szívesen foglalkozunk az emberek különböző magatartásainak tanulmányozásával, ha belelátunk az emberek sajátos viselkedésformáiba, akkor ez visszautal az előző földi életünkben átélt örömünkre, és az azt megelőző földi életünkben átélt szeretetünkre.

Az olyan emberek, akik szabad és nyitott érzülettel, érdeklődéssel élnek a világban, aminek folytán a világ képes lesz beléjük áramlani, és ezáltal meg is tudják érteni azt, azok olyan emberek, akik a világhoz való ilyen viszonyukat előzőleg a szeretet és az öröm által küzdötték ki maguknak.

Amit szeretetből teszünk, egészen másvalami, mint az, amit száraz, rideg kötelességtudatból teszünk. Önök tudják, hogy írásaimban mindig is azt hangsúlyoztam, hogy csakis azokat a tetteinket tekinthetjük a valóban morális értékű tetteinknek, amelyek szeretetből fakadtak bennünk.

Már többször rámutattam arra a nagy ellentétre, amely ebben a vonatkozásban Kant és Schiller között fennállt. Kant valójában mindent merevvé tett az életben és a megismerésben. A megismerésben minden sarkítottá és élesen elhatárolttá válik Kantnál, így az emberi cselekvés is: „Kötelesség, te magasztos, nagyszerű név, te nem hízelgéssel éred el, hogy kövessenek, hanem alávetettséget kívánsz tőlünk…”, és így tovább. [Kant: A gyakorlati ész kritikája.] Több ellenfelem színlelt bosszantására – nem valódi, csak ártatlan bosszantására – idéztem ezt a helyet A szabadság filozófiája című könyvemben, és szembeállítottam vele másvalamit, amelyről el kell ismernem, hogy hozzám közelebb áll: „Szeretet, te a lelket melegséggel megszólító impulzus…” stb.

Schiller – Kant száraz és merev kötelességtudatával szemben – fogalmazta meg a következő szavakat: „Szívesen segítem barátaimat, de lám személyes hajlamból teszem, és ezért gyakran bánt is az, hogy nem vagyok igazán ’erényes’.” Mert a kanti etika szerint mindaz, amit személyes hajlamból, belső indítékra teszünk, az nem is lehet erényes, hanem az erényes tett csak az, amit kötelességből teszünk.

Vannak emberek, akik nem jutnak el mindjárt oda, hogy szeretni tudjanak. Ezek a másik embernek nem szeretetből mondják meg például az igazat, – ha ugyanis szeretünk valakit, az igazat mondjuk neki és nem a hazugságot. Mivel nem a szeretet mozgatja őket, ezért az igazat is csak kötelességtudatból mondják meg. Mivel nem tudnak szeretni, csakis morális kötelességtudatból nem vernek meg rögtön valakit, vagy pofozzák fel, támadnak rá, ha valami olyat tett, ami nekik nem tetszik. Jelentős különbség van tehát a merev kötelességből fakadó cselekedet – amire persze a társadalom életében sokszor szükség van – és a szeretetből fakadó cselekedet között.

A kötelességből vagy konvencióból – „mert úgy illik” – végrehajtott tettek, a következő földi életben nem idéznek elő örömet, hanem úgy, ahogy leírtam, a tükröződés útján beivódnak az ember lelkébe, és a következő földi életben előhívnak valamit, amit a következőképpen jellemezhetünk: az ilyen emberek azt érzik, hogy ők a többi ember számára többékevésbé közömbösek. Ezt sok ember cipeli magával egész életén át, és szenved miatta, ami érthető is, mert az emberek egymás számára vannak itt a Földön, és mindenki szükségét érzi annak, hogy ne legyen közömbös a másik ember számára. Ez a szenvedés annak következménye, hogy valakiből előző földi életében hiányzott a szeretet, vagyis csak azért viselkedett tisztességes ember módjára, mert a merev kötelességtudata ezt diktálta, amely mint Damoklész kardja függött a feje felett – nem mondom azt, hogy acélkardja, mert ez sok kötelességtudó embert talán nyugtalanítana, hanem legyen csak valami fakard.

Az irányunkban való közömbösség tehát – ha felállítunk itt is valami sorrendet – a második földi életünket fogja jellemezni. Az az öröm, amit a szeretet következményeként élünk meg, amint láttuk, a harmadik földi életben szabad, nyílt szívvé változik, amely közel engedi a világot magához, és a lelkünk odaadóan és értően kitárulkozik minden szép, igaz és jó előtt. Az viszont, ami a többi ember felől mint közömbösség árad felénk és az is, amit ezáltal átélünk egy földi életben, a következő – tehát a harmadik – földi élet idején már egy olyan emberré tesz bennünket, aki alapjában véve nem tud magával mit kezdeni. Az iskolában nem tudja, hogy mi szükség arra, amit a tanárok tanítanak neki. Amikor kicsit idősebb lesz, nem tudja, hogy lakatos vagy udvari tanácsos legyen-e belőle. Általában nem tud mit kezdeni magával az életben. Irány és cél nélkül sodródik benne. Nem éppen tompa a külvilág dolgai iránt. Például lehet, hogy zeneértő, de nem leli benne örömét. Igazából közömbös számára az, hogy többé-kevésbé jó zenét hallgat, vagy éppen rosszat. Megérzi valamely festménynek, vagy más művészi alkotásnak az értékeit, de mindig ott kísért a lelkében, hogy tulajdonképpen mindez mire jó? És így tovább. Ezek olyan dolgok, amelyek e láncolatban a harmadik földi élet során jelennek meg karmikusan.

De tételezzük most fel, hogy valaki akár gyűlöletből, vagy pedig csak azért, mert hajlamos az antipátiára, sérelmet okoz egy másik embernek. Itt a sérelem bármely fokára gondolhatunk, amely előfordulhat. Valaki vad gyűlöletből is árthat embertársának. De lehetséges az is – ha kihagyom a közbenső fokokat -, hogy ő, mondjuk, egy kritikus. A kritikusnak mindig gyűlölnie kell egy kicsit, hacsak nem éppen dicséretet ír, ami manapság eléggé ritka, mert nincs abban semmi érdekes, ha a dolgokat elismerjük. Ellenben ha kifigurázzuk az embereket, minden sokkal érdekesebbé válik. Persze mindenféle egyéb motívum is fellelhető a különböző fokok között. Lényegében itt olyan emberi cselekedetekről van szó, amelyeknek indítéka rideg antipátiából ered, sokszor olyanból, amely egyáltalán nem is tudatosul az emberben, és egészen a gyűlöletig fokozódhat. Mindaz, amit így az emberek kiváltanak a többiekben – sőt az ember alatt álló lényekben is -, mindaz, ahogyan viszonyulnak hozzájuk antipátiájukon keresztül: lerakódik, nyomot hagy gyűlöletük tárgyában valamilyen lelkiállapot formájában, amely azután vissza fog tükröződni az illetők felé a halál és az újabb születés közötti életükben. Majd a következő földi életükben ebből a belőlük áradó gyűlöletből születik meg az, ami mint szenvedés közelít feléjük a világból, mint külső eredetű békétlenség, mint örömtelenség.

Bizonyára felmerül most önökben a kérdés: az a sok fájdalom, amit átélünk a földi életben, az mind tényleg az előző földi életünkben megélt erősebb vagy gyengébb gyűlöletünkből származik? Egyszerűen nem tudom azt elképzelni magamról, hogy annyira rossz ember lettem volna – könnyen gondolhatja ezt az ember -, hogy most ilyen sok boldogtalanságban legyen részem, azért, mert korábban olyan sokat gyűlöltem. – Igen, ha ezen a területen előítéletek nélkül akarunk gondolkodni, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mekkora önáltatást folytatunk – ami nagyon jólesik és ezért nagyon könnyen átadjuk magunkat neki -, amikor arról van szó, hogy nem vesszük észre magunkban azokat a különféle ellenszenveket, amelyeket más emberek irányában táplálunk. Az emberek sokkal több gyűlölettel járják végig az életet, mint ahogyan ezt gondolják, legalábbis sokkal több ellenszenv-érzéssel. Márpedig az igazság az, hogy a gyűlöletet – mivel a léleknek kielégülést nyújt – rendszerint egyáltalán nem tudatosítjuk. Elfedi bennünk a közben érzett elégedettség! De amikor kívülről felénk áradó fájdalomként tér vissza hozzánk, akkor bizony a fájdalmat már észrevesszük.

Képzeljék el kedves barátaim – egy egészen triviális példával élve -, hogy micsoda lehetőség áll fenn akkor, amikor egy fél tucat ember – már ennyi is elég -, nagynénik, nagybácsik, mert nagybácsik ugyanúgy jelen lehetnek, összegyűlik egy kis kávé melletti beszélgetésre, olyan igazi pletykapartira, és kibeszélik embertársaikat. Gondolják csak el, hogy másfél óra alatt – néha tovább is tart – milyen sok antipátiát halmoznak a többiekre. Mivel ez az antipátia kifelé, vagyis másokra irányul, az emberek nem méricskélik, talán észre sem veszik; de amikor a következő földi életükben más formában visszakapják, azt már nagyon is észreveszik. Márpedig visszakapják.

Úgyhogy annak egy része, amit egy földi életben kívülről felénk áramló szenvedésekként élünk meg, valóban származhat az előző, korábbi földi életben gyártott antipátia-érzéseinkből. De ez a szenvedéseinknek csak egy bizonyos hányadára érvényes; a szenvedésekkel kapcsolatban még másmilyen karmikus összefüggéseket is meg fogunk ismerni.

Mindezeknél természetesen világosan kell látnunk azt, hogy a karmának, valamely adott karmikus láncolatnak mindig valahol el kell kezdődnie. Jelöljük az egymást követő földi életeket a következőképpen: a b c (d) e f g, ahol a (d) a jelenlegi földi élet. E sorban persze nem az összes szenvedés, amiben a jelenben részünk van, származik egy korábbi földi életünkből, mert eredeti szenvedés is lehetséges, amelynek csak a következő földi életekben lesznek meg a karmikus kihatásai. Ezért mondom azt, hogy a kívülről felénk áradó szenvedéseknek csak a nagyobbik hányada tekinthető ama gyűlölet következményének, amelyet a korábbi földi életünkben az emberek iránt éreztünk.

Ha most ebben a láncolatban is megtekintjük a harmadik földi életet, akkor a ránk szakadó szenvedésnek, amely a lélekben lerakódott – de csak annak a szenvedésnek, amely a felhalmozott gyűlöletből fakadt – szellemünk beszűkülése lesz az eredménye, a világ megértésének egyfajta letompulása. Aki közömbösen, flegmatikusan áll a világgal szemben, aki nem nyitott szívvel tekint a dolgokra és az emberekre, annál gyakran éppen az a helyzet, hogy ez a tompaság az előző földi életében jelentkező szenvedések miatt került a karmájába. A szenvedés is tehát visszatér hozzá, de ami ilyen módon most egy tompa lelkiségben fejeződik ki a harmadik földi életben, válaszul az elsőben átélt gyűlöletérzésekre. Mindenkor biztosra vehetjük tehát: valamely földi életben ostobának lenni, ez annak a gyűlöletnek az eredménye, amely egy bizonyos korábbi földi életben jellemezte az embert.

E fejtegetések során kiderülhetett számunkra az is, kedves barátaim, hogy a karma vizsgálata nemcsak azt szolgálja, hogy mélyebben értelmezhetjük általa az életünket, hanem az életünk továbbalakulására is következtethetünk e vizsgálódásokból, vagyis tudatosíthatjuk azt, hogy a földi élet nem pusztán az „a, b, c, d” láncolatot jelenti, hanem az „e, f, g-t” is, tehát hogy ezutáni földi életek is várnak még ránk, és hogy amit a jelenlegi földi életünkben lelkünk tartalmaként magunkban kifejlesztünk, annak következményei, kihatásai lesznek a saját elkövetkezendő többi életünkre is! Ha valaki különösen ostoba akar lenni a mostanit követő második életében, nem kell mást tennie, mint hogy a jelenlegi életében jó sokat gyűlöljön. Aki azonban az elkövetkezendő második földi életében szabad és nyitott szellemű akar lenni, annak a mostani életében nem kell egyebet tennie, mint sok szeretetet adnia.

Csak azáltal lesz igazi értéke számunkra annak, hogy belátást szerzünk és megismerjük a karmát, hogy ez a belátás és megismerés egyúttal beleáramlik az akaratunkba is! Vagyis ha a megszerzett karmatudásunk szerepet kap akaratunk területén a saját jövőnk építésében…

Tény az, hogy az emberiség fejlődésében elérkezett az az idő, amikor a tudatalatti működése már nem folytatódhat úgy, mint régen, a korábbi egymást követő földi életekben, hanem az emberek mostantól egyre szabadabbakká és tudatosabbakká válnak! Már a XV. század első harmada óta benne vagyunk abban a korszakban, amelyben az emberek fokról fokra szabadabb és tudatosabb lények lesznek, sőt a jelenkor embereinek a következő földi életükben már bizonyos homályos érzésük is lesz az előző földi életeikről! És ahogyan a mai ember megállapítja, hogy ő nem különösebben okos, de ezt nem saját magának, hanem egy veleszületett erre való természetes hajlamnak tulajdonítja, és korunk materializmusának megfelelően a fizikai adottságaiban keresi butasága okát, úgy azoknak a generációknak, akikben a mai emberek fognak újra megtestesülni, már lesz e téren legalábbis egy halvány érzésük, amely majd sehogy sem hagyja nyugodni őket. Ők már ki fogják mondani maguk felé a következőket: ha a mostani életünkben nem látszunk különösebben okosaknak, akkor ennek a ténynek hátterében bizonyára valaminek lennie kell, mégpedig egy olyan korábbi tettünknek, ami bennünk gyűlöletből és antipátiából fakadt.

Amikor ma a Waldorf-pedagógiáról beszélünk, akkor természetesen számolnunk kell a jelenlegi földi civilizáció ismérveivel. Így még nem nevelhetünk teljesen nyíltan az egymást követő földi életek tudatosítására, mert hiszen az embereknek ma még alig van valami halvány sejtelmük a korábbi földi életeikről. De azok a szempontok, amelyeket éppen a Waldorf-iskola pedagógiájában érvényesítünk, ha kellőképpen befogadják őket, a következő évszázadokban már mindenképpen a morális nevelés részévé fognak válni.

Egy kevésbé tehetséges gyermek esete olyan előző földi életre utal, amikor ő sokat gyűlölt; ilyenkor a szellemtudomány segítségével megkereshetjük, hogy ez vajon kire irányult. Azok az emberek ugyanis, akiket valaha nagyon gyűlöltek és akikkel szemben gyűlöletből fakadó tetteket követtek el, újra meg fognak jelenni az őket gyűlölő ember környezetében. A nevelést az elkövetkezendő századokban mindinkább össze kell majd kötnünk az emberek életének konkrét sajátosságaival. Egy gyermeknél látnunk kell, hogy oka van annak – ami belehatott a halál és az újabb születés közötti életébe is -, hogy mostani földi életében egy bizonyos belső átalakulás hatására értelmi képességei fogyatékosabbnak mutatkoznak. Ennek tudatosítása azt a tennivalót állítja elénk, hogy azon gyermekek felé, akikből egy korábbi földi életben erőteljes gyűlölet áradt, fokozott szeretetet fejlesszünk ki magunkban. És látni fogjuk, hogy egy ilyen összpontosított szeretet hatására a gyermek értelme fokozatosan felfénylik és egyáltalán az egész lelki habitusa is lassan megváltozik majd.

Nem a karmával kapcsolatos általános elméletekben rejlik tehát az, ami segíthet bennünket a nevelés során, hanem inkább abban, hogy mi magunk konkrétan belenézünk az életbe és észrevesszük a fennálló karmikus összefüggéseket. Rá fogunk jönni, hogy a közös osztályba járó gyerekeket a sors tereli össze, ami tehát nem tekinthető valami teljesen közömbös eseménynek. Ha túljutunk azon a szörnyű nemtörődömségen, ami manapság az ilyen dolgokban uralkodik, amikor is azt az „emberanyagot” – gyakran hallhatjuk ezt a kifejezést -, ami összekerül egy osztályban, úgy kezelik, mintha a véletlen folytán verődött volna össze, nem pedig a sors terelte volna egybe az embereket, ha tehát majd levetjük ezt a fajta bűnös nemtörődömséget, akkor éppen a nevelők vállalhatják magukra azt a feladatot, hogy észrevegyék azokat a különleges karmikus szálakat, amelyeket korábbi életek alakítottak ki az emberek között. És akkor a nevelők a gyermekek egyéni fejlődésébe már be fogják vonni azt is, ami kiegyenlítő hatással lehet a gyermekek között fennálló karmikus viszonyokra.

A karma bizonyos vonatkozásban olyan valami, ami egy rendíthetetlen szükségszerűségnek van alávetve. E szükségszerűség alapján mindenképpen felállíthatjuk a következő sorrendeket:

Szeretet – Öröm – Nyitott szív vagy megismerőképesség
Antipátia vagy gyűlölet – Szenvedés – Értelmi tompaság

Itt valami szigorú egymásból következésekkel állunk szemben. De ez éppen olyasmi, mint amikor egy folyó folyását illetően is bizonyos szigorú szükségszerűségekkel találkozunk ugyan, és mégis már történt olyan a világban, hogy szabályoztak egyes folyókat, új irányt adva nekik. A karma áramlásának menetét is módunkban áll – hogy úgy mondjam – „szabályozni”, vagyis azt általunk befolyásolni. Ez nagyon is lehetséges.

Ha tehát észre veszik azt, hogy egy gyermek hajlamos az értelmi tompaságra, de sikerül önöknek e gyermekre ráhatniuk, főképpen abban a tekintetben, hogy szeretetet tudnak éleszteni a szívében; továbbá ha felfedezik, hogy melyik más gyermekkel állhat karmikus kapcsolatban – ezt azok, akikben kifinomult élet-megfigyelőképesség van, már ma is képesek megtenni -, és elérik a gyermeknél, hogy éppen ezeket a karmikus társait szeresse, és szeretetét tettekkel is kinyilvánítsa feléjük, akkor látni fogják, hogy az antipátiát ellensúlyozni tudták a gyermekben a szeretet révén, és ennek következtében a következő inkarnációjában, azaz földi életében egészen biztosan már enyhülni fog vagy teljesen megszűnik a gyermek értelmi tompasága.

Valóban vannak olyan – ha mondhatom így – ösztönösen bölcs nevelők, akik gyakran teljesen ösztönösen a rosszhajlamú gyerekekből szeretetet tudnak előcsalogatni, és ezáltal fokozatosan jó felfogású emberekké is nevelik őket. Tulajdonképpen csak az ilyen dolgok által válik a karmikus összefüggésekbe való belelátásunk hasznossá az élet számára.

Mielőtt továbblépnénk a karma részleteiben, még egy kérdést kellene tisztáznunk. Ki is az az ember, akiről tudhatjuk, legalábbis nagy általánosságban, hogy valamilyen karmikus összefüggésben állhatunk vele? Olyan kifejezést kell most használnom, amelyet manapság gyakran gúnyos értelemben említenek: az ilyen ember ugyanis a „kortárs”. Ő ugyanakkor él a Földön, mint mi.

Megállapítván ezt, tovább is következtethetünk: ha valamely földi életben bizonyos emberekkel együtt vagyunk, akkor a korábbi földi életben is bizonyára együtt voltunk velük – legalábbis általában véve, mert fennállhatnak bizonyos elcsúszások -, sőt, akár már egy még korábbi földi életben is együtt lehettünk.

Csakhogy azok az emberek, akik mintegy fél évszázaddal előbb éltek, mint önök, azok korábbi földi életeikben szintén más emberekkel voltak együtt. Ezek szerint általánosságban a B sor emberei soha nem találkozhatnak az A sor embereivel. Ez a gondolat talán nyomasztó, de így áll a helyzet.

Egyéb rejtélyes kérdésekről, amelyek például abból fakadnak, amit önök is többször szóba hoztak, hogy tudniillik a Földön élő emberek száma egyre növekszik, később fogok beszélni. Most azonban szeretném jobban megvilágítani azt a felvetett témát, amely talán elkedvetleníthet bennünket, mégis igaz. Tényleg úgy van, hogy az emberek folytonos földi élete meghatározott ritmusokban valósul meg. Azt mondanám, hogy általában egy adott összetartozó embercsoport megy át együttesen egyik földi életből a másikba, és egy másik embercsoport is ugyanezt teszi, de e két csoport végül is el van választva egymástól, és nem találkoznak össze a földi életben. Persze a halál és újraszületés közötti hosszú életben már találkoznak egymással. De a földi életet az jellemzi, hogy újra meg újra egy adott emberi csoporttal jövünk le. Az egymást követő földi életek számára tehát nagy jelentősége és fontossága van a kortársi viszonynak.

Elárulhatom önöknek, hogy ez a kérdés, amely az embert először csupán értelmileg foglalkoztatja, nekem a szellemtudomány területén valóban az elképzelhető legnagyobb lelki szomorúságot is okozta. De ezzel a témával kapcsolatban is tisztán kell látnunk az igazságot, az alapösszefüggéseket. Ekkor pedig fel lehet tenni magunknak azt a kérdést – bocsássák meg, hogy egy olyan példát említek, amely számomra nem közömbös e vizsgálódással kapcsolatban -, szóval megkérdezhetném magamtól: voltam én Goethe kortársa? Abból, hogy nem voltam Goethe kortársa, azt a következtetést vonhatom le a mondott igazság szerint, hogy sohasem élhetek együtt a Földön Goethével, az ő szellemével. Mert ő egy másik emberi csoporthoz tartozik!

Mi rejlik tulajdonképpen emögött? Nézzük máshonnan ezt a kérdést. De hogy ezt megtehessük, az emberek kortársi együttlétezésének témájához egy nyitott, valóban elfogulatlan szemléletre lesz szükségünk. Fel lehet tennünk tehát magunknak azt a kérdést – és erről a közeljövőben még nagyon sokat kell elmondanom -, hogy tulajdonképpen mit jelent az, hogy kortársa vagyok valakinek, és mit jelent az, hogy egy embert a földi életben csak a történelemből ismerhetek? Miért van ez?

Látják, ahhoz, hogy megválaszoljunk egy ilyen „intim” kérdést, valóban nyitott, szabadon gondolkodó hozzáállás szükséges a részünkről. Milyen belső jelenségek játszódnak le az emberben, amikor egy kortársa szól hozzá, őrá is vonatkozó cselekedeteket visz véghez – mi az, ami közöttük ilyenkor történik?

Hasonlítsuk ezt össze azzal, amennyiben már kellőképp bele tudunk látni e jelenségbe, hogy milyen volna az, ha olyan személlyel jönnénk össze, aki nem a kortársunk, talán egyik földi életünkben sem volt az, akit azonban mégis a legnagyobb mértékben tisztelni tudunk, akár még jobban is, mint bármelyik kortársunkat; mi történne, ha egy ilyen emberrel mint kortárssal összetalálkoznánk? Milyen volna az – bocsássák meg a személyes hangot -, ha én kortársa lettem volna Goethének? Ha valaki nem érzéketlenül tekint a világra – természetesen, ha közömbös és nem tudja felfogni azt, hogy egy kortárs mi mindent jelenthet, úgy nem is tudja jól megválaszolni ezt a kérdést -, akkor eljátszhat a gondolattal: milyen hatással lenne rám, ha én mondjuk 1826-ban vagy 1827-ben lefelé sétáltam volna a weimari Schiller utcában az Asszonyok tere felé, és szembe jött volna velem a köpcös titkos tanácsos úr? Nos, biztosak lehetünk benne, hogy egy ilyen találkozást nem tudtunk volna elviselni! A „kortársat” elviseljük. De akivel nem állunk kortársi viszonyban, attól „rosszul leszünk”: ő bizonyos módon mérgezőleg hatna a lelkünkre. Csak azért viseljük el, mert nem vagyunk a kortársa, hanem az utódja vagy az elődje vagyunk. Az persze igaz, hogy ha az embernek nincs érzéke az efféle dolgok iránt, akkor ezek a tudatalattijában maradnak. De el lehet képzelnünk, hogy közülünk valakinek finom érzéke van a szellemi dolgok iránt; ő hogyha lesétált volna Weimarban a Schiller utcán az Asszonyok tere felé, és szembejött volna vele a nagy tokájú Goethe, akkor bensőleg lehetetlenül érezte volna magát. Az olyan ember viszont, akinek nincs kifinomult érzéke az effélék iránt, talán még oda is köszönt volna neki.

Világos, hogy ezek a dolgok nem a földi életből valók, mert annak okát, hogy miért nem lehetünk kortársai egy bizonyos embernek, nem a földi életen belül találjuk meg. Itt már szellemi összefüggéseket kell tekintetbe vennünk. Ezért ezek a jelenségek a földi élet szemszögéből nézve néha paradoxnak látszanak. De ez így van, valóban az a helyzet, amit leírtam.

Nem badarság, amit most mondok. Egyszer a legteljesebb szeretettel írtam egy bevezetést Jean Paulhoz [1763-1825], amely Cotta kiadásában a Bibliothek der Weltliteraturban jelent meg. De ha valaha is együtt kellett volna ülnöm Bayreuthban Jean Paullal, egészen biztos, hogy gyomorgörcsöket kaptam volna. Ez nem akadálya annak, hogy az ember a legmélyebb tisztelettel viseltessen az illető iránt. Ez a viszonyulási mód minden embernél létezik, de a legtöbb embernél a tudatalattiban marad, az asztráltestben vagy az étertestben, és nem is támadná meg a fizikai testet rosszullét formájában. Annak a lelki élménynek ugyanis, amely megtámadja a fizikai testet, tudatossá kell válnia.

Tisztában kell lennünk tehát a következőkkel, kedves barátaim: ha ismereteket akarunk szerezni a szellemi világról, akkor nem kerülhetjük el azt, hogy olyan dolgokat halljunk, amelyek először teljesen groteszknek vagy paradoxnak tűnnek nekünk! Ez éppen azért van így, mert a szellemi világ nem ugyanolyan természetű, mint a fizikai világ.

Persze könnyű gúnyolódni annak hallatán, hogy ha én véletlenül odacsöppentem volna Jean Paul mellé, akkor gyomorgörcsöket kaptam volna tőle, ha együttülök vele. Ez természetesen a földi élet hétköznapi, banális, nyárspolgári világa számára nyilvánvalóan őrültségnek hangzik. Csakhogy a szokványos hétköznapi világ elképzelései a legkevésbé sem érvényesek és alkalmazhatók a szellemi összefüggésekre.

Hozzá kell szoknunk tehát ahhoz, hogy másmilyen gondolatformákban gondolkodjunk, amikor a szellemi világot akarjuk megérteni. Sőt, bele kell edződnünk abba is, hogy még a számunkra teljességgel szokatlan dolgokat is át tudjuk élni magunkban.

Amikor közönséges mindennapi tudattal olvasunk Goethéről, természetesen könnyen késztetve érezhetjük magunkat, hogy így szóljunk: szívesen megismerkedtem volna személyesen is ezzel az emberrel, és kezet szorítottam volna vele. Ez azonban mégsem helyes vágy a részünkről, mert vannak törvények, amelyek alapján csakis bizonyos korszakokra vagyunk predesztinálva, és csak azokban a korszakokban tudunk élni. Éppen úgy, mint ahogyan fizikai testünk is egy meghatározott légnyomás számára van megalkotva, és nem emelkedhetünk egy bizonyos szinten túl a Föld fölé, oda, ahol számunkra már nem lenne megfelelő a légnyomás. Éppen ilyen kevéssé tudna egy XX. században élő ember Goethe korában élni.

Ezt akartam a mai alkalommal elmondani önöknek a karmáról.

– Dornach, 1924. március 1.

[Az ember a szüleitől örökli a testét, de 8. életévétől kezdve ezt átdolgozza annak alapján, amit a szellemi létből hozott le magával. Hogy a testünk milyenné válik, azt innentől fogva már nem az öröklődési, hanem a karmikus viszonyok határozzák meg. – A nyitottság, őszinte érdeklődés a külvilág iránt átváltozik bennünk testi egészséggé a következő földi életben. A lelki elzárkózás a világ jelenségei elől csak úgy küzdhető le, ha a következő életünkben testi megbetegedést élünk át. A különböző életeinkbe átnyúló barátságaink. ]

Ha még közelebbről vizsgáljuk a karmát, akkor először is különbséget kell tennünk azok között a karmikus események között, amelyek az életben kívülről közelednek az ember felé, és azok között, amelyek belülről erednek. Hiszen az ember sorsa a legkülönbözőbb elemekből tevődik össze. A sorsunk függ a saját fizikai és éteri felépítésünktől, valamint attól, ahogyan asztrális alkatunkból és Énünk milyenségéből következően a külvilághoz viszonyulunk szimpátiáinkon és antipátiáinkon keresztül, aminek megfelelően fognak majd hozzánk is viszonyulni az emberek. Ezenkívül az ember sorsa függ a legkülönbözőbb külső folyamatoktól és bonyodalmaktól is, amelyekbe az életútján belesodródik. Mindezek megadják egy bizonyos időszakaszra, vagy összességében a teljes életre az ember sorshelyzetét.

Megkísérlem most nyomon követni az ember sorsát abban a tekintetben, ahogyan felépül az egyes alkotóelemeiből. Ehhez a kiindulópontot ma az ember bizonyos belső összetevői közül választom ki, és főleg azt a területet akarom megvizsgálni, amely valóban sok tekintetben döntő jelentőségű számunkra, tudniillik az egészségre és a betegségre való hajlamunkat, ami nagy szerepet játszik abban is, hogy milyen testi és lelki erővel tudjuk feladatainkat az életben teljesíteni.

De ha a karma ezen alkotóelemeit helyes módon akarjuk megítélni, akkor bizony sok mindent, amit a mai civilizáció előítéletei tartalmaznak, félre kell tudnunk tenni. Sokkal jobban be kell hatolnunk az ember eredeti lényébe, és valódi belátást kell szereznünk arról, hogy tulajdonképpen mit is jelent az, hogy az ember mélyebb lénye a szellemi világokból száll alá a fizikai földi létbe.

Hiszen emlékszünk: még a művészek, a költők zsenialitásának megítélése terén is manapság az öröklődés fogalmához szokás fordulni. Ha valaki bizonyos kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkezik és feltűnik velük a világban, akkor először is azt kérdezik meg az illetőről, hogy vajon kitől örökölte ezeket a tulajdonságokat. Ha pedig valaki hajlamos bizonyos betegségekre, akkor is az után tudakozódnak, hogy ez a hajlam az öröklődési láncban kihez köthető?

Ez persze egyfelől teljesen jogos kérdés. De ma alapjában véve úgy viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz, hogy elnéznek az ember mivolta mellett, vagyis az ember benső lényét teljesen figyelmen kívül hagyják. Nincsenek tekintettel arra, ami tulajdonképpen az ember igazi lénye, sem arra, hogy az ember belülről miként bontakozik ki. Kétségtelen, hogy a szüleinknek a gyermeke, az őseinknek az utóda vagyunk. Ez látszik is rajtunk, megmutatkozik már a külső fiziognómiánkban, és talán még inkább a mozdulatainkban, taglejtéseinkben tűnik fel a hasonlóság a szüleinkhez, nagyszüleinkhez. De nemcsak ezt állapíthatjuk meg. Az is nyilvánvaló, hogy az ember belső fizikai szervezetét is elődei határozzák meg. Lényegében az ő fizikai szervezetüket viseli magán. És korunkban nagyon erősen hangsúlyozzák is, hogy az embert mennyire meghatározza az elődeitől kapott fizikai szervezete.

Mindeközben nem veszik figyelembe a következőket. Amikor az ember megszületik, fizikai szervezetét ugyan mindenképpen a szüleitől kapja. De mi jellemzi magát ezt a fizikai szervezetet, amelyet eredetileg valóban a szüleitől örökölt? Erről a mai civilizációnak egészen hamis képe van.

Fogváltáskor az ember nemcsak tejfogait cseréli ki újakra, hanem ez egy olyan időpont az ember életében, amikor első alkalommal teljesen meg is újítja egész emberi lényét, azaz belső szervezetét. Mélyreható különbség van ugyanis aközött, amivé az ember 8-9 éves korára válik, és aközött, ami például 3 és 4 éves korában volt. Azt a szervezetet, ami 3 vagy 4 évesen az emberben található, a szüleitől örökölte, azt a szülei adták neki. Ami azonban ebből fokozatosan kifejlődik, bár ez a folyamat csak a 8-9. életévben veszi kezdetét, a legnagyobb mértékben már az határozza meg, hogy az ember mit hozott le magával a szellemi világból!

Ha azt, ami ebben a tekintetben a lényege mindennek, sematikusan vázolni akarjuk, akkor a következő, a mai embert bizonyára meghökkentő eredményre fogunk jutni. Azt kell ugyanis mondanunk: amikor az ember a Földön megszületik, akkor megkapja az emberformának mintegy a modelljét. [Lásd alább az ábrát! Középső sötétebb két vonal.] Ezt a modellt az őseitől veszi át, amibe úgyszólván beleereszkedik. És ezen a modellen alakítja ki az egyes ember mindazt, amivé később végül is fejlődik. [Az ábrán a két legbelső vonal.] Azonban az, amit kifejleszt ezen a modellen, már abból származik, amit ő maga a szellemi világból hozott le magával.

Bármennyire is hitetlenkedve hallja ezt a mai ember, akit teljesen fogva tart korunk szemlélete, mégis azt kell mondanunk, hogy a tejfogakat, amelyek először kinőnek a gyerekben, ugyan teljes mértékben örökli az ember, vagyis azok valóban az öröklődés eredményei, de a tejfogak csak mintául szolgálnak neki, hogy azok alapján majd kidolgozza a maradófogait. Ebben a munkában azonban már azok az erők működnek benne, amelyeket magával hozott a szellemi síkról.

Az egész szervezettel ugyanaz a helyzet, mint a fogakkal. Felmerülhet persze az a kérdés, hogy miért van egyáltalán szükségünk modellre, egy mintára? Miért nem tudjuk a Földre való leereszkedésünkkor, azután, hogy a szellemi világból hozott saját erőinkkel az étertestünket magunkhoz vontuk, a fizikai testünket is ugyanúgy egyszerűen magunkhoz húzni és fizikai öröklődés nélkül megformálni, mint ahogyan ez még a földi emberlét korábbi fejlődésfázisaiban történt?

Ez természetesen a mai ember gondolkodása számára egy kolosszálisan buta, sőt őrült kérdésként hangzik. De ilyenkor bizonyára szólhatunk a következőképpen: az őrültség eldöntésében érvényes lehet ránk is a relativitáselmélet, bár manapság a relativitáselméletre többnyire csak a mozgások területén szoktak hivatkozni, például a következő jelenség megfigyelésekor. Első pillantásra nem lehet megállapítanunk azt, hogy vajon mi lendültünk-e mozgásba azzal a vonattal együtt, amelyen vagyunk, vagy pedig a mellettünk levő vonat indult meg, és mi állunk. Ez a viszonylagosság jelentős kérdéssé vált már akkor is, amikor áttértünk a régi világszemléletről a kopernikuszira. Jóllehet a relativitáselméletet ma csak a mozgásokra alkalmazzák, érvényes lehet – mert van egy bizonyos tágabb érvényességi köre – az említett őrültség megítélésében is. Hiszen itt is két ellentétes irányultságú nézetről van szó, ahol az egyik őrültnek mondja a másikat. És annak kell eldőlnie, hogy melyik az „igazi” őrült.

A kérdést tehát fel kell tennünk a szellemi világ tényeivel kapcsolatban: miért van szüksége az embernek mintára? A régebbi világnézetek a maguk módján választ adtak erre a kérdésre. Csak korunkban nem teszünk fel ilyen kérdéseket, amikor a moralitást általában már nem számítjuk bele magába a világrendbe, hanem csak egyszerűen valami külsőleges emberi konvencióként kezeljük. A régebbi világnézetek feltették ezeket a kérdéseket, és meg is válaszolták maguknak. Azt mondták: eredetileg az embernek megvolt a hajlama és a képessége arra, hogy ahhoz hasonlatosan, ahogyan étertestét az általános kozmikus éterszubsztanciából magához vonja, a földi világba is olyan módon lépjen be, hogy a fizikai testét a Föld szubsztanciáiból alkossa meg. Az ember azonban idővel a luciferi és ahrimáni hatások befolyása alá került, és ennek köszönhetően elveszítette azt a képességét, hogy saját lénye erejével építse fel a fizikai testét, és ezért ahhoz már öröklődés útján kell hozzájutnia.

Az, hogy egy fizikai testet magunkra kell öltenünk: ez az ember számára az „eredendő bűn” megjelenése. Ezt mondták a régebbi világnézetek: az „eredendő bűn [németül Erbsünde] tulajdonképpeni alapértelme nem egyéb, mint hogy az embernek bele kell helyezkednie az „öröklődés” viszonyaiba [Erbverhältnis]…

Ahhoz, hogy először is ilyen kérdéseket egyáltalán komolyan vegyünk, és másodszor, hogy válaszokat is találjunk rájuk, korunk számára előbb újra meg kell teremtenünk a szükséges fogalmakat. Az emberi lény földi összfejlődése folyamán valóban nem maradt olyan erős, mint amilyen belőle fakadóan volt a luciferi és ahrimáni befolyások fellépése előtt. Így az embernek utóbb bele kellett törődnie abba a ténybe, hogy ő maga nem alkothatja meg azonnal a fizikai testét, amikor belép a földi viszonyok közé, hanem szüksége van egy modellre, amely az első hét életévében épül ki benne. Mivel ehhez a modellhez kell igazodnia, magától értetődik, hogy ebből a modellből több-kevesebb megmarad benne későbbi életében is. Az az ember azonban, aki túlságosan a modellt követve dolgozza ki önmagát, ha szabad ezt mondanom, el fogja felejteni, hogy tulajdonképpen mit is hozott le magával a szellemi világból, és nagy mértékben a modellhez fog igazodni. Az az ember viszont, aki korábbi földi életeiben nagyobb belső erőket szerzett, már kevésbé fogja a modellt követni, és nála azt fogjuk látni, hogy milyen jelentősen megváltozik a második életszakaszában, a fogváltás és a nemi érés között.

Az iskolának, ha valóban jó nevelőhely akar lenni, az lesz a feladata, hogy segítse kibontakozni az emberben éppen azt, amit lehozott magával a szellemi világból a fizikai-földi létbe. Az ember tehát későbbi életszakaszaiban is többé vagy kevésbé magában hordoz ugyan bizonyos öröklött vonásokat, de éppen annak arányában, hogy mennyire tudta legyőzni azokat, vagy sem.

Látják, kedves barátaim, minden dolognak megvan a szellemi oldala is. Az, ami az ember testét alkotja élete első hét évében, egyszerűen csak egy modell, egy minta, amely után igazodik. Szellemi erői vagy egy bizonyos fokig alámerülnek abban, amit ez a minta tartalmaz és az ember erős függőségben marad ettől a mintától, vagy pedig az első hét életév után a mintán keresztül kidolgozza magában azt, ami majd megváltoztatja benne magát a mintát. Ez a munkálkodás, ez az átdolgozás külsőleg is kifejezésre jut. Nem pusztán arról van szó tehát, hogy egy belső munka folyik az emberben és hogy létezik egy eredeti modell bennünk, hanem arról is, hogy az az eredeti modell, minta utóbb le is válik, úgyszólván lecsúszik rólunk, lehull az emberről, mint ahogyan a tejfogak kihullanak. [Az ábrán a legkülső csíkok.] Valóban az a helyzet, hogy az egyik oldalról nézve a szülőktől örökölt formák és erők határozzák meg a készen kapott modellünket. A másik oldalról nézve azonban az ember azt a formát akarja folyamatosan kialakítani magában, amit lehozott magával a Földre. Ez a harc zajlik az első hét életévben. Szellemi szempontból nézve ez a küzdelem külsőleg a gyermekbetegségekben mutatkozik meg. A gyermekbetegségek ennek a belső harcnak a külső kifejeződései.

Az emberben természetesen hasonló típusú megbetegedések később is felléphetnek. Ez történik például akkor, amikor arról van szó, hogy valakinek élete első hét évében nem nagyon sikerült legyőznie a modelljét; de egy későbbi életkorban feltámadhat benne a vágy, hogy mégiscsak kihozza magából azt, ami karmikusan benne van. Előfordulhat, hogy az ember 28-29. életévében hirtelen belsőleg felrázódik, és csak most kerül igazán ellentétbe az örökölt modelljével; majd ezek után megkap egy gyermekbetegséget.

Akinek van szeme az ilyesmikre, az észre szokta venni, hogy egyes gyermekeknél a 7-8. életévük után lényegesen megváltozik az arckifejezésük és a gesztusaik. Az ember nem tudja, hogy bizonyos dolgok miből erednek. Jelenlegi civilizációnk szemléletében még olyannyira ragaszkodunk az öröklődés fogalmához, hogy ez jól tükröződik az emberek beszédében is. Ha egy gyermeknél a 8-9. életévben hirtelen fellép valami mélyreható változás a személyiségében, akkor az apa azt mondja: ezt nem tőlem örökölte. Az anya meg ezt feleli: tőlem meg éppenséggel nem örökölte. Ez persze ma abból az általános hitből ered, amely átment a szülők tudatába is, hogy a gyerekeknek mindent a szülőktől kell kapniuk.

Másfelől arra is van példa, hogy bizonyos esetekben a második életszakaszban a gyermekek még jobban hasonlítani kezdenek a szüleikre, mint korábban. Igen, de akkor annál inkább feladatunkká válik megkeresni azt, hogy ezek a gyermekek tulajdonképpen mit is hoztak le magukkal a fizikai világba!

A pszichoanalízis hajtott néhány szörnyű mocsári virágot korunkban. Többek között például azt is ma már mindenütt olvashatjuk, hogy titokban, tudat alatt minden fiú szerelmes az anyjába, hogy minden lány szerelmes az apjába, és hogy a lélek tudatalatti területein ilyen életbe vágó konfliktusok dúlnak.

Ezek mind az életnek csupán dilettáns magyarázatai. Ami viszont ebből feltétlenül igaz, az csak annyi, hogy az ember mielőtt lejön a földi életbe, már szereti a szüleit; azért hozzájuk jön le, mert a tetszésére vannak. Csakhogy különbséget kell tennünk aközött, hogy az emberek milyen ítéletet alkotnak az életről itt a Földön, és milyet a földi életen túl a halál és egy újabb születés között.

Antropozófusi tevékenységem kezdetén történt, hogy egyszer egy hölgy felszólalt, aki hallott az egymást követő földi életekről, és kijelentette: az antropozófia többi része ugyan tetszik neki, de az egymást követő földi életekben nem akar részt venni, neki éppen elég ez az egy is; nem kér az ismétlődő földi életekből. Az antropozófiának már akkoriban is voltak jó szándékú követői; ezek a legkülönfélébb módokon most azon fáradoztak, hogy az illető hölggyel megértessék, hogy ez valóban egy helyes eszme, és hogy minden embernek részt kell vennie az egymást követő földi életekben. A hölgy azonban nem tudott megnyílni ebben az irányban, hiába próbálták minden oldalról meggyőzni. Majd hamarosan elutazott. De nekem két nap múlva írt egy levelezőlapot, hogy ő bizony semmiképp sem akarna még egyszer megszületni a Földön.

Az ilyen esetekben az, aki a szellemi világ ismeretére támaszkodva tud nyilatkozni, a következőt mondhatná: valóban, nagyon is lehetséges, hogy amíg ön itt van a Földön, egyáltalán nem felel meg az ízlésének, hogy egy elkövetkező életben ismét lejöjjön ebbe a világba. Csakhogy nem is ez fogja eldönteni ezt a kérdést! Hiszen aki a Földön él, az előbb a halál kapuján megy keresztül, hogy átkerüljön a szellemi világba. Önnel is majd ez történik. Hogy le akar-e jönni újra, az majd az akkori megítélésétől függ, amikor már nem visel magán földi testet. De akkor már másképpen fog látni mindent! Azok az ítéletek, amelyeket az ember a fizikai létben hoz, teljesen különböznek azoktól az ítéleteitől, amelyekre a halál és az újabb születés között jut. Mert a nézőpontja közben teljesen megváltozik.

Valóban ez a helyzet. Ha valakinek, például egy fiatalembernek itt a Földön azt mondják, hogy ő maga választotta az apját, akkor bizonyos esetben azt vethetné ez ellen: hogyan választhattam volna egy olyan apát magamnak, aki annyiszor elvert? – Pedig ő választotta az apját, mert az apát más szempontból ítélte meg, mielőtt lejött volna a Földre. Akkor ugyanis az volt a meglátása, hogy neki a verések nagyon jót fognak tenni… Ebben semmi komikus nincs, hanem halálosan komolyan kell vennünk. És ugyancsak így választja meg az ember a szüleit az alkatuk szerint is. A majdani szülei egyfajta képként lebegnek előtte, akikhez hasonlítani akar. Ilyenkor persze még nem öröklődés útján hasonlít a szüleihez, hanem a saját benső szellemi-lelki hajlamai folytán, amelyeket majd lehoz magával a szellemi világból.

Persze ha az ember már nemcsak a fizikai tudomány, hanem a szellemtudomány nézőpontjából is nézi a világot, akkor is éppannyira vigyáznunk kell arra, hogy soha ne egyszerűsítsük le a dolgokat, például azt állítva: én már láttam olyan gyermekeket, akik a második életkorszakukban kezdtek igazán hasonlítani a szüleikhez. Ekkor ugyanis egy olyan eset áll fenn, hogy ezek a gyermekek éppen azt határozták el, hogy tartósan megtartsák magukon szüleik alakját.

Egészében véve tehát arról van szó, hogy a halál és az újabb születés közötti időben az ember tulajdonképpen azon munkálkodik a földi életből már eltávozott más emberi lelkekkel és a magasabb világok lényeivel együtt, hogy kialakítsa magának saját majdani teste felépítését.

Az eddig mondottakból következik, hogy nagyon is alul szoktuk értékelni mindazt, amit az ember a tudatalattijában magában hordoz. Tudatalattinkban sokkal bölcsebbek vagyunk, mint hétköznapi tudatunk területén, amely földi emberként jellemez bennünket. Az említett modellen valójában egy átfogó univerzális világbölcsességből merítve dolgozza ki az ember önmaga belső lényét a második életkorszakában. Ha majd tudni fogjuk, hogy az ember testi szubsztanciája milyen keveset tart meg abból, amit eszik, és mennyivel többet vesz fel magába levegőből, fényből stb. egészen finom elosztásban, akkor könnyebben el tudjuk képzelni azt is, hogy az ember a „második” testét a második életkorszakában az öröklődési viszonyoktól már teljesen függetlenül építi fel a környezetéből. Az „első” test igazából csak egy modell, egy minta; de az, ami valóban a szülőktől származik – részben a test anyaga, részben a külső testi erők tekintetében – már nincs is jelen bennünk a második életkorszakban. A szülőkhöz való kapcsolódás a második életkorszakban inkább erkölcsi-lelki viszonnyá változik. A közvetlenül fizikai-testi öröklődési viszony csak az első életkorszakban érvényesül, a hetedik életévünkkel erejét veszti. –

Találkozhatunk a földi életben olyan emberekkel, akik igen élénken érdeklődnek minden iránt, ami körülöttük a látható világban van. Megfigyelik a növényeket, szeretik az állatokat, olyan emberek ők, akikben él az érdeklődés minden dolog iránt. Lenyűgözi őket a csillagos ég fensége. Lelkükkel úgyszólván egybeforrnak az egész fizikai valósággal. Aki ilyen őszinte érdeklődést mutat a világ iránt, annak a személyisége nem ugyanolyan, mint egy olyan emberé, aki bizonyos közönnyel, egyfajta lelki flegmasággal megy el a világ mellett.

Ebben a tekintetben valóban az emberi karakterek széles skálája létezik. Tegyük fel, hogy egy olyan emberrel beszélünk, aki egy rövid utazásból tért vissza. Végtelen szeretettel leírja nekünk a várost, amelyben volt, a legapróbb részletekig be tud számolni nekünk mindenről. Mivel nyitott volt mindenre, tökéletes képet kapunk arról, hogy merre járt és mit látott. De ebből a végletből a másik végletbe is kerülhet mindez. Egyszer két idősebb hölggyel találkoztam, akik Bécsből Pozsonyba készültek, el is utaztak, majd később visszajöttek onnan. Pozsony szép város. Megkérdeztem tőlük, milyen most Pozsony és hogyan tetszett nekik a város. Semmi másra nem emlékeztek, mint hogy a strandon láttak két édes tacskót. Ezeket éppenséggel Bécsben is láthatták volna, ezért még nem kellett volna Pozsonyba utazniuk. De semmi más emléket nem tudtak felidézni! Némely ember így megy át az életen. A skála e két véglete között megtalálható a sok különböző érdeklődési szint, amellyel az emberek a fizikailag látható világra tekintenek.

Tételezzük fel, hogy van egy ember, aki kevéssé érdeklődik az őt körülvevő fizikai világ iránt. Esetleg még érdekli az, ami összefügg a testével, mondjuk nem közömbös neki, hogy egy bizonyos helyen jó vagy rossz-e a koszt, vagy egyéb hasonló dolgok, de érdeklődése ezen túl már alig terjed. Lelke szegényes marad. Nem engedi magába a világot. Ennek az lesz a következménye, hogy a világ előtte feltáruló jelenségeiből keveset visz át bensejében a szellemi világba. Ezáltal nehézzé válik számára a teremtő együttmunkálkodás azokkal a szellemi lényekkel, akikkel ott együtt van! Ez viszont azt eredményezi, hogy nem erővel és energiával, hanem gyengeséggel, egyfajta lelki tehetetlenséggel lát majd neki fizikai teste felépítéséhez… Az ilyen embernél ezért erősen érvényesülni fog az öröklődésben kapott modell hatása. A modellel való küzdelme mindenféle gyermekbetegségben jut majd kifejezésre, de a mondott gyengeségét nem fogja tudni leküzdeni. Bizonyos mértékben eléggé törékeny testet alakít ki, amely ki lesz téve a legkülönbözőbb betegségeknek.

Ami tehát az egyik földi életben lelkiszellemi érdeklődés volt, az karmikusan átváltozik testi egészséggé a következő földi életben. Azok az emberek, akik szinte kicsattannak az egészségtől, azokban a korábbi földi életeikben élénk érdeklődés élt a látható világ iránt. Ebben a tekintetben rendkívül nagy szerepet játszanak az életünkben felénk közelítő konkrét események. Igaz persze, hogy a mi korunkban többé-kevésbé, hogy úgy mondjam, kockázatos ilyen összefüggéseket említeni. De a karma átfogó törvényeit csak akkor érthetjük meg, ha hajlandók vagyunk belebocsátkozni a karma legapróbb részleteibe is.

Ilyen összefüggés például a következő is. Amikor a ma élő emberek egy korábbi földi életükben éltek, természetesen már akkor is létezett festészet. És sokan voltak közöttük olyanok, akiket teljesen hidegen hagyott, vagy nem érzékelték igazán a festészetben megjelenő szépséget. Hiszen ma is vannak emberek, akiknek teljesen mindegy, hogy a falaikon festészeti borzalmak lógnak-e, vagy pedig egy igazán jól megfestett kép. Ilyen emberek a korábbi időkben is éltek, akik azután a mostani életükben ismét megjelennek a Földön. Kedves barátaim, a magam részéről sohasem találkoztam olyan emberrel, akinek a jelenben szimpatikus volt az arckifejezése és aki nem lelte volna gyönyörűségét a festészetben egy korábbi földi életében. A nem szimpatikus arckifejezésű emberek – aminek persze lehet valamilyen szerepe az ember karmájában és bizonyos jelentősége van sorsunkat illetően – többnyire olyanok voltak, akik előző életeikben lelkileg tompán, flegmatikusan és közönnyel mentek el a szem élményei, a képek, festmények előtt.

De még tovább is mehetünk. Vannak emberek, akik egész földi életükben sohasem néznek fel a csillagokra, akik nem tudják, hogy hol van az Oroszlán, a Kos vagy a Bika csillagképe, akikben semmi érdeklődés nem él ebben az irányban, és ez már a Föld korábbi korszakaiban is így volt velük. Ezek az emberek egy következő földi életben valamiképpen ernyedt testtel születnek, pontosabban mondva, a szüleik ereje révén még megkapják a maguk modelljét, amely vezeti őket egy darabig, de már abban a testükben, amelyet ők építenek fel maguknak, lanyhák, erőtlenek lesznek.

Az ember egészségi állapotát tehát, amely valamely földi életében jellemzi, visszavezethetjük arra, hogy mennyire érdekelte őt korábbi földi életében a látható világ a maga egész terjedelmében.

Azok az emberek például, akik ma, a mi korunkban egyáltalán nem érdeklődnek a zene iránt, akik számára teljesen közömbös minden, ami a zenével kapcsolatos, egy következő földi életben biztosan asztmásan vagy tüdőbetegségekkel fognak megszületni, vagy legalábbis az ezekre való erős hajlam fogja jellemezni őket. Valóban úgy van, hogy azok a lelki vonásaink, amelyek egy földi életben a látható világ iránti érdeklődésünket meghatározzák, a következő földi életben testünknek az egészségre vagy betegségre való hangoltságában fognak kifejezésre jutni!

Talán most azt mondhatná valaki: az ilyenféle ismeretek már eleve elvehetik a kedvét valakinek a következő földi életétől. De ez már megint egy olyan megítélés, amelyet a földi világ nézőpontjából hozunk. Ez azonban közelsem az egyetlen és végső szavunk, már csak azért sem, mert a halál és az újabb megszületés közötti élet az ember számára sokkal tovább tart, mint a földi élete.

Ha tehát valaki tompa volt a látható dolgok iránt a földi környezetben, akkor ő bizonyos lelki területeken nem tudja majd elvégezni magában azt a munkát sem, ami a halál és az újabb születés között vár rá… Áthalad a halál kapuján, de magával hozza úgyszólván az érdeklődés teljes hiányának terhét. A halál után belép a szellemi világba. De bizonyos szellemi lényekkel ott nem fog találkozni! A szellemi világ lényei távol maradnak tőle, éppen azért, mert ő maga nem tud a közelükbe jutni, nem képes közeledni hozzájuk. Egyes emberi lelkek pedig, akikkel együtt volt a Földön, a szellemi világ körülményei között teljesen idegennek tűnnek számára.

Ez a belső szellemi-lelki tompaság bizony örökké így maradna bennünk, és a pokol büntetésének egyfajta örökkévalóságát jelentené az ilyen közömbös, kifelé érzéketlen ember számára, ha nem lenne ebből mégis valamiféle kiút. Az egyetlen kiegyenlítés, az egyetlen gyógymód itt az, hogy az ember elhatározza a halál és az újabb születés közötti időben, hogy újra lejön a Földre és a szellemi világbeli tehetetlenségét testi megbetegedés formájában hozza le magával! Kívánjuk ezt a gyógymódot a halál és az újabb születés között, mert ott és akkor azt tapasztaljuk magunkban, hogy teljességgel képtelenek vagyunk a szellemi világgal való kapcsolat felvételére. De tudjuk, hogy a továbbiakban, amikor majd megint meghalunk és ismételten átmegyünk a halál és az újabb születés közötti időszakon, az, ami a Földön fájdalom volt bennünk, a halál és az újabb születés között majd ösztönzéssé, hajtóerővé válik számunkra arra nézve, hogy ott most már végrehajtsuk a korábban elmulasztott tetteinket. Azt mondhatjuk tehát: az ember a karmájában az egészségét és a betegségét a szellemi világból hozza le magával a fizikai életbe.

Itt azonban mindenképpen vegyük figyelembe azt is, hogy nemcsak „beteljesedő”, következményszerű karma van, hanem „születő”, azaz kialakulóban levő karma is, vagyis hogy lehetnek olyan események is, amelyek először lépnek fel számunkra. Ennélfogva nem mindent, amit a földi életben egészségként élünk meg vagy betegségként szenvedünk el, lehet a korábbi földi életünkkel kapcsolatba hozni. De tudnunk kell ekkor is, hogy mindaz, ami belülről fellép bennünk egészség vagy betegség formájában, karmikusan van meghatározva, mégpedig azon a szellemi kerülő úton, amelyet az imént leírtam.

A világ csak akkor magyarázható meg, ha képesek vagyunk túl látni a földi életen. Amíg ezt nem tesszük meg, addig a valóság rejtve marad előttünk. Csupán a földi élet alapján nem lehet megérteni a világot.

Ha a testi organizációnkra vonatkozó belső karmikus feltételek körét most elhagyjuk, és kilépünk a külvilágba, nézzük meg a külső történéseknek egy olyan területét, amely ugyancsak igen közelről érinti az embert. Vegyük szemügyre a többi emberhez fűződő barátságainkat, ami általában nagyon erősen összefügg a lelkünk egészségre vagy betegségre való hangoltságával is.

Tekintsük a következő esetet. Valaki barátra talál ifjúkorában, és bensőséges ifjúkori kapcsolat fejlődik ki közöttük. Nagyon ragaszkodnak egymáshoz. De az élet más utakra tereli őket, úgyhogy talán mindketten, vagy csak különösen az egyikük, bizonyos szívfájdalommal fog visszatekinteni fiatalkori barátságukra. Csakhogy azt visszaállítani már nem lehet, bármilyen gyakran találkoznak is; az ifjúkori barátságot nem tudják feléleszteni. Ha meggondoljuk, hogy milyen mély nyomot hagyhat bennünk egy ilyen elveszített barátság, akkor beláthatjuk azt is, hogy az ember sorsát nagyon is befolyásolhatja, ha megszakad valamely fiatalkori barátsága az életben.

E témánál lehetőleg minél messzebbre kerüljük el a teóriák síkját. A puszta elméletből fakadó nézeteknek nincs különösebb értelmük. Az ilyenféle dolgokat alapjában véve vagy csak a saját kutatásaink útján ragadhatjuk meg, vagy annak alapján alkothatunk képet róluk, amit mások szóban vagy írásban előadtak közvetlen szellemi tapasztalataikról, megfigyeléseikről. A barátságok jövőbeli alakulásáról szóló szokványos elméletek itt nem vezetnének messzire bennünket. Amikor tehát arra törekszünk, hogy szellemi látással mögé lássunk olyasminek, amit egy megszakadt ifjúkori barátság jelent, akkor a következőt fogjuk találni. Ha megnézünk egy korábbi földi életet, akkor rendszerint azt figyelhetjük meg, hogy azok, akiket mostani életükben ifjúkori barátság kötött össze, de amely később megszakadt: a korábbi földi életükben idősebb korukban voltak egymás barátai!

Tegyük fel, hogy két embert – akár fiúk, akár lányok – ifjúkori barátság fűz össze, de húszévesen megszakad ez a barátság. Ha szellemi megismeréssel visszatekintünk egy korábbi földi életükre, úgy azt látjuk, hogy akkor is volt közöttük barátság, amely nagyjából húszéves korukban kezdődött, és életük azutáni szakaszában meg is maradt. Ez nagyon érdekes, efféle összefüggéseket gyakran találunk, ha szellemtudományos módon járunk utána a dolgoknak.

Ha ezeket az eseteket pontosabban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy az a vágyunk, hogy azt az embert, aki idősebb korunkban lett barátunkká, fiatal éveiben is megismerjük, odavezet a következő földi életünkben, hogy ő valóban egy ifjúkori barátunk lesz. Egy korábbi földi életünkben már ismertük mint idősebb embert; ez ültette lelkünkbe a vágyat, hogy fiatalon is megismerjük. Ez már nem volt lehetséges abban az életben, így a következő életben tesszük meg.

Alapvető körülmény mindebben tehát az, hogy ez a vágy az egyik vagy mindkét félben kifejlődve átkerül a halál kapuján, és a halál és egy újabb születés között a szellemi világban megéljük magunkban. Ilyenkor valami olyasmi történik velünk, amit úgy mondhatnánk, hogy mintegy elmerülünk az ifjúság varázsában. Az az erős kívánság tölt el bennünket az illetővel szemben, hogy a fiatalságában lássuk. De ekkor elmaradhat annak a vágynak a kialakulása, hogy majd öregkorban is velünk legyen az az ember. Így a Földön az ifjúkori barátság megszakad, de amely barátság létrejötte a szellemi létben jelentkező kívánságunkból fakadt, amit ott éltünk át mielőtt még lejöttünk volna a Földre.

Ezek olyan dolgok, amelyek megtörténnek az életben, abszolút reálisak. Egy időskori barátság a korábbi életben tehát felébresztheti bennünk azt a vágyat, hogy ugyanazzal a személlyel fiatal korában is találkozzunk az új földi életünkben.

Hogy a fiatalkori barátság azonban mégse tartson idős korunkig, annak további oka is van. A legtöbb esetben, amiről tudok, az volt a helyzet, hogy ha az illető emberek együtt maradtak volna, ha az ifjúkori barátság nem szakadt volna meg, akkor hamarosan úgyis megunták volna egymást, mert ők egy korábbi életükben, amelyben öregkori barátok voltak, e barátságukat meglehetősen önző módon gyakorolták. A barátságokban megbújó önzés karmikusan úgy bosszulja meg magát, hogy a barátságok elvesznek a többi földi élet számára. Ilyen komplikáltak a dolgok. De mégis felfedezhetünk egy alaptörvényt a barátságok alakulása terén: sok esetben az történik, hogy két ember egy földi életben, mondjuk a huszadik életévükig, a saját külön útját járja, azután pedig barátságban mennek együtt tovább. [Lásd alább a séma I. részét.] Egy következő földi életben viszont ennek rendszerint az ellentétes formája jelenik meg. [Lásd a séma II. részét.] E másikfajta életalakulás az ifjúkori barátsággal kezdődik, majd különválik a barátok életútja. Ez nagyon gyakran történik így. Általában az a jellemző, hogy az egyes földi életek – hogy úgy mondjam, konfigurációjukat tekintve – egymást kölcsönösen kiegészítik.

Sőt, lehetséges még egy változat is. Amikor életünk derekán egy olyan emberrel találkozunk, aki erős befolyást gyakorol a sorsunkra, akkor ez az ember sorsszerűen valószínűleg mellettünk volt egy előző földi életben az életünk kezdetén és végén. (Az esetek természetesen csak többnyire ilyenek, de nem érvényesek mindig és mindenkire.) Ilyenkor a következő kép alakul ki: az ember átéli élete kezdetét és végét az egyik inkarnációban a másik emberrel, egy következő inkarnációban azonban már nem a kezdetet és a véget fogja végigélni vele, hanem csak élete középső szakaszát tölti az illetővel. [Lásd lent a sémát. Felül a találkozás az élet középen történik, alul a kezdetén és végén.]

Még olyan eset is lehetséges, hogy a gyermekkorunkban valakihez odaköt a sorsunk. Ezzel az emberrel egy korábbi földi életünkben közvetlenül a halálunk előtt voltunk valamilyen kapcsolatban. A sorsszerű összefüggésekben rendkívül gyakran fordulnak elő ilyen kiegészítések, szimmetriák.

– Dornach, 1924. március 2.

[Az ember hármas organizációja. Az ébrenlét és az alvás fizikai és lelki szempontból. Képzetalkotás és emlékezés. A nappali, ébrenléti tudatunkban vagyunk csak önmagunknál, a tudattalanunkban viszont a világegészbe vagyunk betagolódva. Az ember érzékelő rendszere a harmadik hierarchiával, ritmikus rendszere a második hierarchiával, mozgási rendszere az első hierarchiával függ össze. A harmadik hierarchia lényei alapozzák meg az emberben az emlékezés tevékenységét, és ők vezetnek bennünket földi életünk öntudatlannak megmaradó szférájában. A második hierarchia lényei a halál utáni életünkben a személyes karmánk megtervezésén dolgoznak velünk. Az első hierarchia lényei átélik magukban és megalkotják annak képmását, amit az ember a Földön cselekedett. Az emberi világ és az istenek – a szellemi hierarchia – kölcsönösen egymásra hatnak, befolyásolják egymást, függnek egymástól.]

Továbbhaladva a karma tárgyalásában, először is meg kell néznünk, hogy a karma milyen módon hat bele az emberi fejlődésbe, és hogy a szabad emberi tetteinkkel összefonódó sorsunk hogyan alakul ki a szellemi világból eredően, annak fizikai vetületeként.

Ma a Földön élő emberrel kapcsolatban fogok jellemezni néhány összefüggést. Eddigi előadásainkban már áttekintettük a földi ember felépítését. Megkülönböztettük nála a fizikai, éter-, asztráltestet és az Én-organizációt. De az ember tagolódását még más módon is felvethetjük, ha egyszerűen úgy tekintünk rá, ahogyan előttünk áll a fizikai világban.

A mai napon az ember belső tagolódását tehát az eddig mondottaktól eltérően fogjuk megközelíteni, és azután kapcsolatot teremtünk a most érintett dolgok és a korábbi ismereteink között.

Ha a Földön előttünk álló embert fizikai alakjában szemléljük, akkor azt látjuk, hogy ez a fizikai alakzat három világosan megkülönböztethető részből tevődik össze. Általában nem helyeznek hangsúlyt az embernek erre a hármas tagolódására, mert a ma érvényben levő tudomány valójában csak felületesen veszi szemügyre a dolgokat és a tényeket; kevésbé van érzéke a világ azon oldala iránt, amely csak akkor tárulkozik fel előttünk, ha egy belülről kialakított nézőpontból vagyunk képesek rátekinteni.

Az embernek először is itt van a feje. Az emberi fej már a külsőleges szemléléskor is teljesen eltérőnek mutatkozik az emberi alak egyéb részeitől. Vessünk egy pillantást arra, ahogyan az ember létrejön az emberi petesejtből. Az anya testében kialakuló emberi petesejtből először voltaképpen csak a fej organizációja jelenik meg! Az egész emberi szervezet a fejből indul ki, és minden egyéb, ami később kifejlődik az emberben, tulajdonképpen csak az emberi petesejt függelékszerve. Az ember mint fizikai alak alapjában véve először csak egy fej; a többi része majd ehhez fog kapcsolódni. Ezek a kiegészítő szervek a későbbi élet folyamán átveszik a táplálkozás, légzés stb. munkáját. Az első embrionális korban azonban a saját légzéséről vagy vérkeringéséről még nem maga az emberi petesejt gondoskodik, hanem az anya teste, mégpedig olyan szervek révén, amelyek később leválnak és már nem találhatók meg az embernél.

Az ember tehát először teljesen csak fej, semmi egyéb. Minden további szerve csak valami függelékszerű rajta. Ne vegyék túlzásnak, ha kifejezetten azt állítom, hogy az ember maga eleinte pusztán egy fej, a többi része pedig lényegében véve csak függelékszerv. Mivel a kezdeti függelékszervek is idővel magukban kifejlődnek és fontossá válnak az ember számára, azért az emberek a későbbi élet folyamán nem különböztetik meg élesen a fejet a szervezet többi részétől.

Ezzel azonban az embert csak felületesen jellemeztük. Az ember a maga fizikai alakjában hármasan tagolt lény. Valójában a feje a legelső alakja, és ez többé-kevésbé elkülönült rész marad az emberen egész földi élete során. Ezt a tényt ugyan nem veszik kellőképp figyelembe, de mégis nagy jelentőségű.

Azt fogják mondani: az embert talán mégse lenne szabad úgy tekintenünk, hogy mintegy leszűkítjük a fejére, túlhangsúlyozva benne a fejét. De hogy az antropozófia erre törekszik, azt csak az a professzor állította, aki felrótta az antropozófiának azt is, hogy az embert szétszabdalja fejre, törzsre és végtagokra. Ez azonban nem igaz, nem erről van szó. A fej látható alakjában ugyanis a fej-organizációnak csak a legfőbb kifejeződését kell látnunk. Az ember egész élete folyamán ugyanakkor valóban megmarad valami fejszerűnek. A legfontosabb érzékszervek: a szem, a fül, a szaglószerv, az ízlelőszerv természetesen a fejen helyezkednek el. De például a hőérzék, a nyomásérzék, a tapintás már az egész emberen oszlik el. Ez azért van így, mert az ember most tárgyalandó három főrésze térbelileg nem különül el annyira egymástól. Inkább arról van szó, hogy a fej-jelleg főként a külsőleg megformált fejben jelenik meg ugyan, de valójában teljesen át is hatja az ember egészét. Kihat a többi részre is. A fej-jelleg egész földi életünk folyamán éppannyira benne van a nagylábujjunkban is, amennyiben abban a tapintás- vagy hőérzet képessége megtalálható.

Így az érzékelhető módon előttünk álló emberi lény egyik részét jellemeztük. Ezt a fejorganizációt írásaimban idegiérzékszervi organizációnak is nevezem, hogy közelebbről jellemezzem. Az idegi-érzékszervi organizáció tehát az emberi lény egyik része.

Az emberi lény második része mindaz, ami a belső ritmikus tevékenységben jut kifejezésre. Ilyen ritmikusságot az idegi-érzékszervi organizációról nem állíthatunk, mert különben például a szem érzékelő tevékenysége során egy bizonyos pillanatban az egyik dolgot észlelnénk, de át kellene ugranunk a másodikra, majd a harmadikra, negyedikre, azután ismét vissza kellene térniük az elsőhöz, és így tovább. Ez esetben az érzékszervi észlelésünkben valami ritmikusság lüktetne. De ilyen nincs benne. Ha ezzel szemben a mellkasi organizáció lényegét tekintjük, akkor abban már megtaláljuk a légzés, vérkeringés, emésztés ritmusát. Itt minden ritmikus.

Az emberi lényben megfigyelhető második jellemző tehát a ritmikusság, amelynek megvannak a saját szervei, és amely szintén kiterjed az egész emberre. A külső alaköltése azonban főként a mellkasban, a törzsben található szervekben nyilatkozik meg. Megintcsak tekinthetjük az ember egészét is egy szívnek, egy tüdőnek. De az emberi testnek ez a tüdő és szív jellege mintegy lokalizálódik az így nevezett konkrét szervekben. Hiszen az ember egésze is lélegzik, testének minden pontján levegőt vesz. Beszélnek például bőrlégzésről. Mégis a légzés főképpen a tüdő működésére koncentrálódik.

A harmadik rész az ember végtagrendszere. A végtagok a mellkas, a törzs organizmusában végződnek. Embrionális állapotban függelékszervként jelennek meg. Ezek alakulnak ki rajtunk a legkésőbb. De a végtagok az anyagcserével is szorosan összefüggnek. Az anyagcsere azáltal kapja legfőbb ösztönzését, hogy a végtagjaink mozgásban vannak, lévén a leginkább ezekkel végezzük tevékenységeinket.

Így megadtuk fő vonásaiban az emberi alak három részét. Ezek azonban szorosan összefüggnek az ember lelki életével! Az ember lelki élete gondolkodásból, érzésből és akaratból tevődik össze. A gondolkodás fizikai szerveződése leginkább a fej-organizációban található. De a gondolkodás e fizikai szerveződése ott van az egész emberben is, mert a fej-jelleg, ahogyan az előbb elmondtam, kiterjed az ember egészére.

Érzéseink a ritmikus rendszerünkkel függnek össze. Mai tudományunk előítélete, sőt egyenesen babonája, hogy az idegrendszer lenne az, ami közvetlenül összefügg az érzéssel. Az idegrendszernek azonban közvetlenül nincs semmi köze az érzéshez. Az érzés szerve, kifejezője inkább a légzés és a vérkeringés ritmikus rendszere, és az idegek csak közvetítenek abban, hogy képzeteket formáljunk a bennünk megjelenő érzésekről. Az érzések szerveződése a ritmikus rendszerben van, de persze ezekről az érzésekről semmit sem emelhetnénk a tudatunkba, ha az idegek nem juttatnák el oda őket. Mivel pedig érzéseinkről az idegek révén szerzünk tudomást, ezért eszelte ki a mai intellektualizmus azt a babonát, hogy az érzések szervei az idegek lennének. Nem ez a helyzet.

Ha most a ritmikus rendszerünkből felmerülő érzéseinkre tekintünk, és azokat összehasonlítjuk a feji organizációhoz, az idegi-érzékszervi rendszerünkhöz kötődő gondolatainkkal, akkor gondolataink és érzéseink között pontosan ugyanazt a különbséget fogjuk észlelni – feltéve, ha egyáltalán meg tudjuk figyelni -, mint az ébrenléti, nappali életünk gondolatai és az álmok között. Az érzéseknek ugyanis semmivel sincs nagyobb intenzitása tudatunkban, mint az álmoknak. Csak a formájukban térnek el egymástól, pusztán a megjelenési módjukban különböznek. Amikor képekben álmodunk, akkor a tudatunk ezekben a képekben él. De ezek az álomképek a maguk képszerűségében ugyanolyan természetűek, mint egy másféle formában az érzéseink. Így azt mondhatjuk: a legvilágosabb, legélesebb tudatunk a képzeteinkben, a gondolatainkban van. Érzéseinkkel kapcsolatban már csak valamiféle álomtudatunk van. Azt csak úgy véljük, hogy érzéseinkről világos tudatunk lenne. De nincs róluk világosabb tudatunk, mint az álmainkról. Amikor felébredve visszaemlékezünk álmainkra és tudatos képzetekbe fordítjuk le őket, akkor azzal már el is távolodtunk az álomtól. Az álom sokkal gazdagabb, mint amit róla utólagosan gondolatokban megfogalmazunk. Ugyanígy érzésvilágunk is végtelenül gazdagabb, mint a róla alkotott képzeteink.

Akaratunk azonban még teljességgel „alszik” bennünk. Az akarat a végtag- és anyagcsererendszerhez kötődik, a mozgási organizmusunkba van beágyazódva. Ehhez az akarathoz mi csak a gondolatokon keresztül és nem közvetlenül viszonyulunk. Megalkotom például azt a képzetet, hogy megfogom ezt az órát. Próbálják meg most becsületesen nyomon követni: megalkotják azt a képzetet, hogy „megfogom ezt az órát”, és meg is fogják. Hogy mi is történik a képzettől kiindulva magukban az izmokban, ami végül majd odavezet, hogy ismét jelentkezik egy képzet bennünk, tudniillik az, hogy az óra már itt van a kezünkben, amely második képzetünk most az első képzetünkhöz csatlakozik, vagyis hogy mi történik a szándék képzete és a megvalósulás képzete között, mi ment végbe e két képzet között a szervezetünkben: az olyan öntudatlan marad bennünk, mint a legmélyebb alvás, ahhoz hasonlít, amilyen az álomnélküli tudat. Érzéseinkről legalább álomszerűen értesülünk. Akarati impulzusainkról viszont épp olyan keveset tudunk, amennyit az alvásunkról.

Mondhatják önök, hogy az alvásból nincs is semmi hasznunk. Most nem fizikai szempontból beszélek erről. Ám nagy ostobaság lenne azt vélni, hogy az alvásnak semmi jelentősége nincs az ember számára; lelki értelemben nagyon is sokat jelent mindenkinek az alvás. Ha ugyanis sohasem aludnánk, soha nem jutnánk én-tudathoz sem!

Csak a következőt kell önöknek elképzelniük! Ha régebben történt élményeikre vissza akarnak emlékezni, akkor azt mondják, hogy a „most”-tól elindulnak visszafelé. Úgy véli az ember, hogy ilyenkor zökkenőmentesen halad visszafelé a időben. Ez azonban nem így van. Mert önök először csak addig a pillanatig jutnak vissza, amikor legutoljára reggel felébredtek.

 

Azt követően – visszafelé haladva – önök aludtak. Ami az alvás közben történt, az kiiktatódik, és az emlékezésünk a legutóbbi elalvástól az utolsóelőtti ébredés pillanatához csatlakozik ismét. Így haladunk tehát szakaszosan visszafelé az emlékezés során. Amennyiben visszatekintenek egy régebbi élményükre, e folyamatban tulajdonképpen mindig közbe kell iktatniuk az öntudatlanságukat. Visszatekintve a múltba számolnunk kell életünk egy harmadára kiterjedően az öntudatlansággal. Ezt ugye nem vesszük figyelembe. De ez ugyanolyan, mint amikor egy fehér felület közepén fekete lyuk van. Látják a fekete lyukat, jóllehet ott az égvilágon semmi nincs. Így a visszaemlékezéskor is érzékelik a „feketét” – az éjszakákat -, bár ott nincsenek emlékeik az életükről, mert átaludták azokat. De ebbe visszaemlékezéskor mindig beleütközik az önök tudata. Ez az „ütközés” is oka annak, hogy önök énnek érzik magukat.

Ha ugyanis valóban megszakítások nélkül történne a visszafelé haladás és semmibe se ütközne a tudatunk, akkor nem is tudhatnánk magunkról, nem lehetne én-tudatunk. Elmondhatjuk tehát, hogy van hasznunk az alvásból. De ahogy általában a földi életben ez a jelentősége is megvan az éjszakai alvásoknak, úgy az az „alvás” is alapvető számunkra, amely az akaratunkban történik.

Az akarati aktus során végbemegy bennünk valami, de azt „átalusszuk”. Ez azonban ismét csak kapcsolatos valamivel: éppenhogy az igazi Énünkkel. Ahogyan én-tudatunk az említett „ütközés” hatására jön létre, úgy magát az Ént éppen az hordozza, ami alszik bennünk az akarati aktus során. Ez maga az az Én, amely az előző földi életeinken vonult végig.

Látják tehát, hogy ezzel a karmához érkeztünk. Mert éppen az akarat szintjén működik, nyilatkozik meg a karma! Az akaratba az előző földi élet összes impulzusai belejátszanak. Csakhogy ezek az impulzusok még az ébren levő ember esetében is „alszanak”, öntudatlanok.

Ha tehát magunk elé képzeljük a földi életben megjelenő embert, akkor benne egy hármas tagolódást figyelhetünk meg: a fejrendszert [az érzékelő rendszert], a ritmikus rendszert és a mozgási rendszert. Ez persze egy sematikus felosztás. Minden egyes ilyen rész ugyanakkor kiterjed az egész emberre is. A fejrendszerhez azonban elsősorban a gondolkodás tartozik, a ritmikus rendszerhez az érzés kapcsolódik, a mozgási rendszerrel pedig az akarat áll összefüggésben. A gondolatok ébrenléti állapotban vannak bennünk. Az érzések álomállapotban. Az akarat, az akarati impulzusok alvó állapotban találhatók bennünk, még olyankor is, amikor ébren vagyunk.

A fejrendszerben, közelebbről a képzetalkotásban mármost meg kell különböztetnünk két tevékenységet. Mondhatnám, a fejrendszert az eddigieknél még árnyaltabban kell tekintenünk. Ez az árnyaltabb tagolás most oda juttat, hogy különbséget tegyünk a világgal való érintkezésünk során jelentkező pillanatnyi képzeteink és az emlékezés folyamata között.

Áthaladunk a világon. A világból érkező benyomások alapján állandóan képzeteket alkotunk. De lehetőségünk van arra, hogy ezeket a benyomásokat később újra felidézzük az emlékezetünkben. A világgal való érintkezés során kialakított képzeteink formailag nem különböznek az emlékezet révén felidézett képzetektől. A különbség abban van, hogy a képzetek az első esetben kívülről erednek, a második esetben belülről. De merőben naiv elképzelés azt vélni, hogy az emlékezés úgy történik, hogy látok egy dolgot, vagy szembetalálkozom egy eseménnyel, képzetet alkotok róla, majd ez a képzet valahogyan lemerül bennem valamilyen fiókos szekrénybe, emlékezéskor pedig újra előszedem ebből a szekrényből. Vannak egész filozófiák, amelyek azt fejtegetik, hogy a képzetek lemerülnek a tudat küszöbe alá, és emlékezéskor onnan csak kihalásszuk őket. Ezek gyerekes elképzelések.

Természetesen nincs semmi efféle fiók bennünk, ahol a képzetek hevernek, és ahonnan kivehetők, amikor visszaemlékezünk rájuk. Arról sincs szó, hogy a képzetek sétálgatnának bennünk, és egyszercsak újra felsétálnak a fejbe, ha az emlékezés szólítja őket. Mindez nem létezik. Hiszen nem is volna minderre semmilyen magyarázat. A helyzet sokkal inkább a következő.

Gondoljanak arra, hogy amikor az emlékezetüket akarják mozgósítani, akkor gyakran nemcsak a gondolkodásukat veszik igénybe, hanem valami egészen mást is segítségül hívnak. Láttam már úgy kívülről tanulni egyeseket, hogy ilyenkor nem annyira a gondolkodásukat erőltették, mint inkább beszéd közben minduntalanul külsőleg vehemens mozdulatokat végeztek, a karjukat mozgatták: „…És sustorog, árad, forr és dübörög.” Sokan memorizálnak így, és eközben náluk nem a gondolkodásra kerül a hangsúly. Még úgy is serkentették magukat, hogy az öklükkel ütögették a homlokukat: „…És sustorog, árad, forr és dübörög.” Van ilyen.

Mert teljesen úgy áll a dolog, hogy amikor a világra tekintünk és képzeteket alkotunk róla, ezek a képzetek rögtön éppúgy tovaszállnak, mint az álmok. Ezzel szemben az emlékképek, amelyek az emlékezetből bukkannak fel, azok nem olyan képzetek, amelyek korábban alámerültek volna bennünk, hanem valami egyebek. Hogy ezt valahogyan érzékeltessem, rajzolnom kell valamit. [Lásd alább.] Ez természetesen csak valamilyen szimbolikus jelölés. Képzeljék el az embert mint látó lényt. Meglát valamit. A folyamatot nem írom le részleteiben, megtehetném ugyan, de erre most nincs szükségünk. Tehát lát valamit. Ez a szemén, a látóidegén keresztül behatol az agyba, amihez a látóideg kapcsolódik.

Az agyunknak két világosan megkülönböztethető része van: az inkább külső agyrész, ez a szürkeállomány, ami alatt helyezkedik el az agy már fehérebb állománya. A fehérállomány összeköttetésben van az érzékszervekkel. A szürkeállomány jóval fejletlenebb, mint a fehérállomány. Persze csak megközelítően szürke, illetve fehér az agymassza. Már így anatómiailag leegyszerűsítve is azt lehet mondanunk, hogy érzékeléskor a tárgyak benyomást gyakorolnak ránk, ami áthalad a szemen, azután ez a benyomás továbbhalad az agy fehérállományába, és rögzül abban.

A külső benyomásokról alkotott, azokat tudatosító képzeteinknek a létrehozása ezzel szemben a szürkeállományunkban történik, amelyben egészen másmilyen esemény figyelhető meg. A szürkeállományban ott csillámlanak a képzetek, de ezek éppoly tünékenyek, mint az álmok. Fel-felcsillámlanak, mert „lent” a fehérállományba beérkeznek a benyomások, de ezek a tudatos képzetek mindjárt el is tűnnek.

Ha arra volnánk utalva, hogy ezeknek a tudatos képzeteinknek kellene lemerülniük és emlékezéskor csupán e képzeteket lehetne újra felhoznunk, akkor bizony semmire sem tudnánk visszaemlékezni, nem is volna emlékezőképességünk. A helyzet a következő. Tegyük fel, hogy ebben a pillanatban meglátok valamit. Az érzékelés által létrejött benyomás most belém kerül, az agy fehérállománya befogadja. A szürkeállomány, mialatt ezt a benyomást nyomon kíséri, képzetet alkot róla. De ez a képzet elmúlik. Ami viszont megmarad – maga a benyomás -, az ebben a pillanatban nem is tudatosul bennünk, hanem alászáll a belső világunkba. És amikor emlékezünk, akkor oda tekintünk bele: ott érzékeljük a korábbi benyomást. Nem a képzet, hanem a benyomás maradt meg bennünk!

Amikor tehát valami kéket látnak, akkor ez a kék egy érzéki benyomást, egy hatást hoz létre önökben [lásd a séma alsó részét]; itt [az ábrán fent] mindeközben képzetet is alkotnak erről a kékről. Ez a képzet azonban mindig tovatűnik. Három nap múlva megfigyelik a benyomást, amely nem illant el, hanem az agyukban maradt. Befelé tekintenek, és most maguk elé idézik azt a látott kéket. Először kint látták a kéket, a kék tárgy kívülről hatott. Másodszor, vagyis az emlékezéskor ellenben belülről jön az inger, mert a kék külső érzékelése nyomot hagyott bennünk.

A folyamat mindkét esetben azonos jellegű: mindig érzékelés, észlelés. Az emlékezés is tehát valami észlelés, belső érzékelés! Úgyhogy nappali tudatunk voltaképpen a tudatos képzetalkotást jelenti, de a képzetalkotás szintje alatt létezik egy olyan tudatfolyamat is, amely szintén elképzelő jellegű, de ez már emlékezésszerű, felidéző képzetalkotás. Ez utóbbi képzetalkotás is magában foglal bizonyos belső észlelést, egyfajta érzékelést. Még mélyebben, e szint alatt található azután az érzések tartománya.

Így a fej-organizációban, a gondolkodás organizációjában már finomabban meg kell különböztetnünk a tudatos képzetalkotást és az emlékezésszerű észlelést. Amit külsőleg érzékeltünk, azt utóbb fel tudjuk idézni. De ez alapjában véve mindaddig tudattalan marad bennünk. Csak az emlékezés során emeljük fel a tudatunkba. Az ember ilyenkor már nem éli át azt, ami történt vele. Amikor kívülről észlelte a tárgyat, akkor még átélte a képzetet is. A külső érzékelés azután nyomot hagy benne. Ebből a hatásból pedig később fel tudja idézni a dolog emlékét. De itt már a tudattalan szférája kezdődik.

Tulajdonképpen csak akkor vagyunk önmagunknál, csak akkor rendelkezünk saját emberi lényünkkel, amikor éber nappali tudattal gondolkodunk. Ahová nappali tudatunkkal nem vagyunk képesek lehatolni – hiszen még emlékezésünk folyamatát sem látjuk át -, ott már nem vagyunk saját lényünk birtokában, ott már beletagolódunk a világegészbe! Ez éppen olyan, mint a fizikai élet területén. Belélegezzünk a levegőt; a most bennünk levő levegő az előbb még kívül volt, a világnak volt egy darabja. Most viszont a mi levegőnk. De nemsokára éppen úgy visszaadjuk a világnak: vagyis egységet képezünk a világgal. A levegő hol kívül van, hol bennünk, állandóan áramlik oda-vissza. Nem lehetnénk emberek, élőlények, ha nem kötődnénk ennyire a világhoz. Ezáltal nemcsak azzal vagyunk kapcsolatban, ami a bőrünkön belül található, hanem az egész atmoszférával is összefüggünk. Éppen úgy, ahogyan a fizikaiság területén összefüggünk a külvilággal, ugyanúgy létezik számunkra egy ilyen kapcsolódás a szellemi területén is!

Abban a pillanatban ugyanis, amikor leereszkedünk közvetlenül a nappali tudat alatt található nem-tudatos régiónkba, abba, ahonnan emlékeinket merítjük: összeérünk, kapcsolatba kerülünk azzal a szellemi szférával, amelyet a harmadik hierarchiának nevezünk – vagyis az angyalokkal, arkangyalokkal, archékkal. Ahogyan légzésünkkel a levegővel függünk össze, úgy függünk össze fej-organizációnkon keresztül, azaz alsó [lásd az ábrát] fej-organizációnkban a harmadik hierarchiával. Agyunk külső része viszont kizárólag a Földhöz tartozik, azzal áll kapcsolatban. Ami azonban az agyunkban e külső része alatt található, az már a harmadik hierarchiával van összefüggésben, az angyalokkal, arkangyalokkal, archékkal.

Ha pedig ezek után abba a régióba szállunk alá, amelyhez lelkileg az érzés és testileg a ritmikus rendszer tartozik, ahonnan az érzéseink álomszerű megnyilatkozásai származnak, ott még kevésbé rendelkezünk saját emberi lényünkkel. E régiónkban már a második hierarchiával állunk kapcsolatban, azokkal a szellemi lényekkel, akik semmilyen formában sem öltenek magukra földi testiséget, hanem mindenkor a szellemi világon belül maradnak, de hatásaikat, impulzusaikat, mindazt, ami belőlük mint erő kiárad, szakadatlanul beleárasztják az ember ritmikus rendszerébe. Az exuziák, dünamiszok, küriotészek olyan lények, amelyeknek hatásait a mellkasi rendszerében hordozza az ember.

Ahogyan saját emberi énünket tulajdonképpen csak a külső agyi részünkben hordozzuk és birtokoljuk, úgy hordozzuk közvetlenül e külső agyi rész alatt az angyalokat, arkangyalokat archékat. Fejrendszerünkben itt található e lények működésének színtere. Ez tevékenységük kiindulópontja.

Mellkasi rendszerünkben a második hierarchiát, az exuziákat stb. hordozzuk. Tevékenységük kiindulópontja a mellkasban van. Végül motorikus mozgási rendszerünkben az első hierarchia lényei hatnak, a szeráfok, kerubok, trónok.

Végtagjainkban az átalakított tápanyagok keringenek, amelyeket elfogyasztottunk; ezek ott elégnek. Mert ha akár egyetlen lépést is teszünk, eleven égés keletkezik bennünk. Emlékezzünk: ami kívül van, az belénk kerül, a rajtunk kívül levő világgal összefüggésben állunk. Mint fizikai emberek a végtag- és anyagcsererendszerünk révén a legalacsonyabb rendűvel vagyunk összekötve. De éppen a végtagrendszerünkön keresztül vagyunk kapcsolatban a legmagasabb rendűvel is. Az első hierarchia, a szeráfok, kerubok, trónok szellemmel hatják át az embert.

Most az a nagy kérdés merül fel – földi szavakba foglalva képtelenül hangzik, de nem kerülhetem meg ezt a kérdést -, hogy vajon miféle cselekvéseket végeznek a három hierarchia szellemi lényei, amennyiben az emberre irányulnak?

A harmadik hierarchia, az angyalok, arkangyalok, archék azzal foglalkoznak, aminek fizikai organizációja a fejben helyezkedik el: a gondolkodásunkkal állnak kapcsolatban. Ha nem hatnának a fejünkben végbemenő folyamatokra, akkor szokásos földi életünkben például nem rendelkeznénk emlékezettel. Ennek a hierarchiának a lényei őrzik meg bennünk azokat a hatásokat, amelyeket érzékeléseink útján szerzünk. Ők rejlenek abban a tevékenységben, amely az emlékezésünkben, a memóriánkban nyilvánul meg. Földi életünk során ők vezetnek bennünket lényünk első tudatalatti szintjén, nem-tudatos területén.

Nézzük most a második hierarchia lényeit, ők az exuziák, dünamiszok, küriotészek. Ezekkel a szellemi lényekkel különösképpen a halál és az újabb születés közötti életben vesszük fel a kapcsolatot, miután áthaladtunk a halál kapuján. Ekkor találkozunk azoknak az eltávozott embereknek a lelkeivel is, akikkel a Földön együtt voltunk, de mindenekelőtt a második hierarchia szellemi lényeivel lépünk kapcsolatba. Persze a harmadik hierarchia lényeivel is ilyenkor valamilyen érintkezésben állunk, de a második hierarchiával való kapcsolatunk a lényegesebb. Velük dolgozunk a halál és az újabb születés közötti időben mindazon, amit földi életünkben éreztünk és amit organizációnkba belevittünk. A második hierarchia lényeivel közösen dolgozzuk ki a következő földi életünket.

Amikor itt állunk a Földön, úgy érezzük, hogy az isteni világ szellemi lényei felettünk vannak. Amikor odaát vagyunk a halál és az újabb születés közötti létezés szférájában, akkor az ellenkező érzetünk van. Az angyalokat, arkangyalokat, archékat, akik földi életünkben az említett módon tevékenykednek bennünk, halálunk után mintegy velünk azonos szinten találjuk. Közvetlenül e szint alatt helyezkednek el a második hierarchia lényei. Velük munkálkodunk belső karmánk megformálásán, kialakításán. Amit tegnap mondtam el az egészség és betegség karmájáról, azt a második hierarchia lényeivel dolgozzuk ki.

Ha pedig még mélyebbre tekintünk alá a halál és újabb születés közti időben, tehát mintegy keresztülnézünk a második hierarchia lényein, akkor „lent” az első hierarchia lényeit fedezzük fel, a szeráfokat, kerubokat és trónokat. Mint földi emberek „fent” keressük a legmagasabb rendű isteneket. A halál és újabb születés között az ember „legalul” keresi a számára elérhető legmagasabb rendű isteneket! Amíg halálunk és újabb születésünk között a második hierarchia lényeivel kidolgozzuk belső karmánkat, amely a következő földi életünkben például az egészség és betegség vonatkozásában fejeződik ki, tehát amíg e munka folyamán a következő földi életben megjelenő testünkön dolgozunk a többi emberrel együtt, mindaközben ott „lent” az első hierarchia lényei sajátos módon tevékenyek. Ezt akkor meg is figyeljük. Tevékenységükben – bár annak csak egy kisebbik részében – bizonyos kényszerűség határozza meg őket. Mivel ők befolyásolják az ember földi létének eseményeit, azt kell leképezniük, amit az ember földi életében cselekedett, de egészen meghatározott módon kell e leképezést elvégezniük.

Gondolják el, hogy az ember akaratával – ez tartozik az első hierarchiához – bizonyos tetteket hajt végre földi életében. Ezek a tettek jók vagy rosszak, bölcsek vagy ostobák. Az első hierarchia lényeinek, a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak mármost ki kell alakítaniuk a saját szférájukban ezeknek az emberi tetteknek a szellemi tükörképét.

Az emberek egymás mellett élik életüket. Akár jót vagy rosszat művelünk egymással, az első hierarchia lényeinek minden jó és minden rossz tettünkről létre kell hozniuk azoknak tükörképét… Az első hierarchia nemcsak mindent megítél, de egyúttal meg is alkotja tetteink lenyomatát a szellemi világban! Mialatt a második hierarchiával és az eltávozott emberi lelkekkel a jövőbeli karmánkon dolgozunk: a halálunk és újabb születésünk között azt is látjuk, hogy a szeráfok, kerubok és trónok mit élnek át magukban elmúlt földi tetteink következtében.

Igen, kedves barátaim, itt a Földön a kék ég boltozódik fölénk felhőalakzataival, napfényével, éjszaka mint csillagos égbolt van felettünk. A halál és újabb születés között viszont a szeráfok, kerubok és trónok tevékenysége boltozódik -alattunk! Úgy tekintünk le ezekre a szeráfokra, kerubokra és trónokra, mint ahogyan itt a földi létben tekintünk fel a felhőkre, a kék égre, a csillagokra. Akkor alattunk látjuk az „eget”, amely a szeráf-, kerub- és tróntevékenységből áll és képződik ki.

Milyen jellegű munka az övék? Halálunk és újabb születésünk között egy olyan tevékenységet kísérhetünk figyelemmel a szeráfoknál, keruboknál és trónoknál, amelyet úgy lehetne jellemeznünk, hogy az egyfajta igazságosan kiegyenlítő tevékenység a részükről. E feladatuk a mi saját földi tetteinkhez kapcsolódik, amelyeket más emberek irányában cselekedtünk. Az isteneknek kiegyenlítő tevékenységet kell folytatniuk, és erre a tevékenységre mint alattunk levő mennyboltra tekintünk alá a szellemi világban. Az istenek e tetteiben meglátjuk emberi tetteink értékelését, azt, hogy valami jó vagy rossz, bölcs vagy ostoba volt-e. Tetteink e tükörképének szemlélése éppannyira kikerülhetetlen számunkra a halál és az újabb születés között, amikor letekintünk rájuk, ahogyan itt a földi életünkben a felettünk ívelődő égboltot is mindig látnunk kell.

A saját karmánkat benne hordozzuk a belső organizációnkban. Elhozzuk magunkkal a Földre mint képességeinket, tehetségünket, zsenialitásunkat, ostobaságunkat. Amit viszont az istenek formáltak meg „odalent”, amit földi életünk következtében nekik át kellett élniük: az a következő földi életünkben a felénk közelítő sors különféle eseményeinek alakjában jelenik meg majd előttünk. Úgy fogalmazhatunk: amit mi a Földön voltaképpen „átalszunk”, nem tudatosítunk, éppen abban hordozzuk a földi életünk folyamán megélendő sorsunkat. E sorsunk pedig azt tartalmazza, amit a halálunk és újabb születésünk közötti időben az első hierarchia isteneinek kellett magukban átélniük a mi tetteink következményeként…

Az embernek igénye van arra, hogy az ilyesmit képekben is kifejezve lássa. – Ott állunk tehát valahol a fizikai világban. Az ég borús. Látjuk a beborult eget. Azután mindjárt elered az eső. Már zuhog. Ami az előbb felettünk lebegett, azt most rögtön utána ott látjuk lent a megöntözött földeken és a fákon. Ha az emberi életből beavatott látással visszatekintünk abba az időbe, amelyet a földi létbe való leereszkedésünk előtt éltünk át, az utolsó halálunk és mostani születésünk közötti időbe, akkor ott mindenekelőtt a formáló isteni tetteket pillantjuk meg, de amelyeket teljesen a mi előző földi életünk tettei határoznak meg, mert azoknak a következményei. És mintegy látjuk azt is, ahogyan ezek az isteni tettek szellemileg, mint valami eső, belehullanak, leszivárognak következő földi életünkbe, és abban a sorsunkká változnak át.

De a találkozásomat olyan valakivel, akinek jelentősége lesz az életem számára, aki majd döntő hatással lesz a sorsomra: az istenek „előélik” számomra. Vagyis magukban előkészítik a másik emberrel való találkozásom eseményét, amely attól függ, hogy valamely előző földi életben milyen kapcsolat keletkezett közöttünk. Hogy földi életemben számomra fontos tájra kerülök-e, olyan foglalkozásom lesz-e, amely lényeges számomra, egész elém táruló külső sorsom annak a kivetülése, amit az első hierarchia istenei éltek át magukban előző földi életem következményeként, még abban az időben, amikor a halál és az újabb születés között léteztem.

Leegyszerűsítve a dolgokat rendszerint úgy véljük: vannak a korábbi földi életeink, azokban pedig az akkori tetteink; e tettek azután maguktól áthatnak a következő életünkbe. Az akkori okok most következményekké lesznek. Sokat nem töprengünk ezen, puszta szavaknál nem jutunk messzebb e témában. Csakhogy a karma e törvényének tényleges működése mögött istenek tetteit, istenek élményeit kell felismernünk. A karma érvényesülése mögött az istenek, a szellemi hierarchia áll!

Ha mint emberek érzéstelien viszonyulunk sorsunkhoz, akkor adott meggyőződésünktől függően „istenekhez” vagy valamilyen „gondviseléshez” tekintünk fel, és földi életünk folyását ezektől érezzük meghatározva. De az istenek, és éppen az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok, trónok, mondhatnánk, „vallásos érzülete” az emberek iránt mintegy ellentétes ezzel. Ők ugyanúgy meghatározva érzik magukat a földi emberektől, akiket megteremtettek… Az emberek eltévelyedéseit és előbbre jutását az isteneknek kell kiegyenlíteniük és magukban megtervezniük! Amit pedig ilyenkor a későbbi életünk sorsaként kiszabnak ránk és előkészítenek nekünk, azt előbb ők maguk előélik számunkra.

Az erről való tudást a mi korunkban újra meg kell találnunk az antropozófia segítségével. Az egykori ösztönös szellemi látás révén még tudott minderről az emberiség abban az időben, amikor még nem fejlődött ki teljesen a mai tudata. A régi bölcsességben ezek az ismeretek még megvoltak. Azután már csak egy homályos érzés maradt utánuk. Ez a homályos érzés fennmaradt még az emberiség szellemi életében egy-egy személyen keresztül. Emlékezzenek csak Angelus Silesius soraira, amelyet írásaimban is idézek. Silesius szavai a beszűkült vallásos tudat számára arcátlanságnak tűnnek:

Nélkülem Isten egy pillanatig sem élhetne.
Ha eltűnnék, a szellemet veszítené el örökre.

Angelus Silesius áttért a katolikus hitre és mint katolikus írt ilyen mondásokat. Tisztában volt azzal, hogy az istenek függnek az emberi világtól, ahogyan az emberek is függnek az istenektől! Vagyis hogy a függőség közöttük teljesen kölcsönös, és hogy az isteneknek a maguk életét az emberek életéhez kell igazítaniuk… Az isteni élet azonban teremtő hatást gyakorol az emberi sorsra. Angelus Silesius mindezt homályos érzéssel mondta, nem valami határozott tudás alapján.

A világ és az istenség egymástól függ, kölcsönhatásban van egymással. Ezt az egymásra hatásukat ma az emberi sors, a karma példáján láttuk. Ezzel a megállapítással még ki kellett egészítenem karmikus vizsgálódásainkat.

– Dornach, 1924. március 8.

[Friedrich Theodor Vischer, Franz Schubert és Eugen Dühring személyisége.]

Miután az eddigiek során némi betekintést nyertünk a karmikus erők természetébe, szeretném ma a karmával kapcsolatos fejtegetéseket azzal folytatni és a karma megértését abban az irányban továbbmélyíteni, hogy mintegy kiindulópontokat teremtünk az egyes emberi életsorsok értelmezéséhez, tehát hogy most már szemügyre vesszük az egyes emberi sorsok karmikus meghatározottságát, rendeltetését is.

A tárgyalt életsorsok természetesen csak példaként szolgálhatnak. De ha a konkrét emberi sorsokhoz kapcsolódva figyeljük meg a karmát, akkor ebből kiindulva képet alkothatunk magunknak arról, hogy a karma általában milyen módon hat az emberre.

Természetesen a karma olyan sokféleképpen hat ahány ember él a Földön. A karma alakulása teljesen individuális! Tehát csak példákról beszélhetünk akkor, amikor az egyes személyekkel foglalkozunk.

Ma olyan eseteket fogok felhozni, amelyeket tanulmányoztam és amelyeknek karmikus lefolyása áttekinthetővé vált számomra. Mindenesetre merész vállalkozásnak tűnhet, ha már részleteiben kezdünk el beszélni a karmikus összefüggésekről. Hiszen az a szokás, hogy a karmáról általános szólamokban beszélnek, például így: ezt vagy azt a jelenséget valamiképpen ez vagy az a tény okozta; vagy visszavezetnek egy tettre valamilyen sorscsapást, amelyet tehát az ember megérdemelt, és effélék. Pedig a dolgok nem ilyen egyszerűek. Éppen a karmáról nagyon sok trivialitás hangzik el.

Ma tehát bizonyos, egymástól talán kissé távol eső személyek karmikus példáival foglalkozunk, és így, mondhatnám, merészen belevágunk abba, hogy az egyes karmákba pillantsunk be, amennyire ez az általam végzett kutatások alapján lehetséges. De mindig csak egyes eseteket lássunk bennük.

Először is egy híres esztétáról és filozófusról szeretnék beszélni, Friedrich Theodor Vischerről [1807-1887], akit előadásaim során gyakran megemlítek. Életútjának ma csak azokat a sajátosságait szeretném kiemelni, amelyeket azután a karmikus tárgyalás alapjául választhatunk.

Friedrich Theodor Vischer a maga műveltségével abba a korszakba illeszkedett bele, amelyben Németországban az úgynevezett német idealista filozófia virágzott, különösen a hegelizmus. Vischer fiatalon, tanulmányait végezve, átvette a hegeli gondolkodásmódot, mint ahogyan körülötte mindenkinek a feje tele volt Hegel filozófiájával. Fogékony volt a gondolatokban való magasztos időzésre, ahogyan ezt Hegel értette. Nem kételkedett abban, hogy a gondolat – mint Hegel kifejezte – valóban a világ isteni lényege. Ha tehát mint emberek gondolkodunk, a gondolatokban élve közvetlenül benne élünk az isteni szubsztanciában.

Hegel valóban teljes meggyőződéssel állította, hogy az egész földi emberi fejlődés tulajdonképpen a gondolkodás módján múlik. Minden egyéb erre épül. A világ jövője úgy készül, hogy a gondolkodók gondolkodnak a világ felől. Bizonyos, hogy ebben sok igazság rejlik. De Hegelnél mindennek nagyon elvont jellege van.

Friedrich Theodor Vischer azonosult ezzel a hegeli felfogással. Emellett azonban egy bizonyos tájról származó személyisége is volt, amely nagyon világosan magán hordozta az ott élő népnek a sajátosságait. A sváb ember minden tulajdonsága megvolt benne; annak egész makacssága, mindent jobban tudása, függetlenségre való törekvése. Jellemezte még a sváb ember szűkszavúsága is. Magában hordozta ezt a sváb jelleget, de ugyanakkor erőteljes személyes vonásai is voltak. Ha külsejét tekintjük, szép kék szeme volt, és kissé bozontos, de bizonyos esztéta lelkesedéssel hordott rőt körszakálla. Azért beszélek esztéta lelkesedésről, mert írásaiban kimerítően szól azoknak a férfiaknak a neveletlenségéről, akik nem viselnek körszakállat. „Szakálltalan majomképűeknek” nevezi őket. Kijelentéseiben tehát egyáltalán nem fogta vissza magát. Mindezt a sváb ember sajátságos, szófukar határozottságával tette.

Középtermetű volt, nem kövér, inkább vézna. De az utcán járva úgy tartotta a karját, mintha a könyökével mindig törné magának az utat. Hiszen szellemi individualitásként teljesen így is járt el! Ilyen volt tehát a külseje.

Nagyon erős személyes függetlenség igénye élt benne; nem fojtotta magába, ami ki kívánkozott belőle. Egyszer két esemény véletlenül egybeesett. Miután „barátai” megrágalmazták a stuttgarti kormányzatnál (ilyesmi barátok részéről gyakran megtörténik), szigorú megrovásban részesítette a hatóság, de éppen azon a napon született a fia, Robert, aki később szintén esztétaként szerzett hírnevet magának. Ekkor az előadóteremben ezt így jelentette be: „Uraim, a mai napon egy nagy fejmosást és egy kis Vischert kaptam az élettől!”

Jellemző volt rá, hogy kertelés nélkül megmondta a véleményét. Így például írt egy bűbájos cikket Neveletlen lábak a vonaton címmel. Nagy ellenszenvvel figyelte, hogy egyes utasok a vasúti fülkében az egyik oldalon ülve a lábukat felrakják a szemközti oldal padjára. Ezt ki nem állhatta. Ezért frappáns cikkben lehordta a vonaton utazó neveletlen lábakat!

Hogy miket írt könyvében, a Divat és cinizmusban a bálokon tapasztalható és egyéb szórakozások közben előforduló „neveletlenségekről” és a „hiányos öltözködésről”, azt ma inkább mellőzném. Erős egyéniség volt.

Egy barátom meglátogatta egy alkalommal és illedelmesen bekopogott hozzá. Nem tudom, hogy szokás-e ez a sváboknál, de nem azt mondta, hogy „tessék”, vagy valami ehhez hasonlót, hanem kiordított, hogy „mingyá!” – így jelezve, hogy azonnal ajtót nyit.

Friedrich Theodor Vischer aránylag fiatal éveiben egy nagy feladatba kezdett: megírni egy esztétikát a hegeli filozófia szellemében. Az öt megírt kötete valóban különös mű. Megvan benne a paragrafusok szerinti szigorú beosztás, ahogyan Hegelnél szokásos volt, megvannak a hegeles definíciók. Ha felolvasnék egy részt belőle, rögtön mindenki ásítozni kezdene, mert teljesen a nem éppen népszerű hegeli stílusban íródott, és ilyen kitételek találhatók benne: A szép az eszme érzékletes formában való megjelenése. A fenséges az eszmének olyan érzékletes formában való megjelenése, amikor az eszme dominál az érzéki forma felett. A komikus az eszmének az érzéki formában való olyan megjelenése, amikor az érzéki forma dominál… stb.

Ezek még aránylag érdekes dolgok, de korántsem merül ki ennyiben a dolog. E definíciók után azonban fejtegetések találhatók, az úgynevezett „apró betűsek”. Legtöbben úgy olvassák ezt a könyvet, Vischer Esztétikáját, hogy elhagyják a nagybetűs részeket és csak a kisbetűseket olvassák. Ezek a kisbetűs részek valóban az esztétika legszellemesebb megjegyzéseit tartalmazzák, ahhoz képest is, amit mások egyéb területeken produkáltak. Itt nincs semmi pedantéria, nincs Hegel-utánzás, hanem csakis a sváb Vischer szellemes lelkiismeretessége, és a szépség, nagyszerűség és fenség iránti finom érzéke. Ugyanakkor a természeti történéseket is hasonlíthatatlan módon, egy mintaszerűen szabad stílusban írja le. Ezt a művet sok éven át valóban szilárd következetességgel írta végig.

A mű megjelenésének idején bizonyos fokig még egyeduralkodott a hegeli irányzat, és a mű sok elismerésben részesült; persze ellenfelei is akadtak, de sokan nagyra tartották. Az idők haladtával azonban egy nagy ellenfele támadt a műnek, aki azt megsemmisítő kritikával illette, egyetlen jó szót sem tudott szólni róla, de annál szellemesebben bírálta, igazán kitűnően. Ez a kritikus maga Friedrich Theodor Vischer volt, későbbi éveiben! És ugyancsak lebilincselőnek mondható ennek az önkritikának a fejtegetése a Kritikai eszmefuttatásokban.

Emellett Vischer sok mindent megjelentetett mint esztéta, filozófus, vagy általában szépíró a Kritikai eszmefuttatásokban, később pedig a Régi és új című szép gyűjteményében. Egyetemista korában lírai-ironikus módon írt, ezeket a hallgatókori alkotásait azonban kénytelen voltam (minden irányban érzett tiszteletem ellenére) még csak nem is diákosnak, de merőben nyárspolgárinak tartani. Ez támadt fel benne újra, amikor hetvenes éveiben 1870 után Schartenmayer álnéven versantológiát írt – nyárspolgári hangulatot árasztva.

Tipikusan nyárspolgáriasan viselkedett például Goethe Faustjával kapcsolatban. A Faust első részéről még csak elismert egyet és mást. De mindenesetre az volt a véleménye, hogy a második rész öregkori összetoldozott, összeenyvezett fércmű, mert ennek egészen másmilyennek kellett volna lennie! Azután nemcsak hogy megírta a Faust „harmadik részét”, amelyben kigúnyolja Goethe Faustjának második részét, hanem csakugyan tervet készített arról, hogy a Faustnak milyennek kellett volna lennie. Nyárspolgári törekvés. Körülbelül olyan nyárspolgári, mint amit Du Bois-Reymond, a nagy természettudós mondott Goethe és nincs vége [Goethe und kein Ende] című beszédében. Szerinte a Faust valójában elhibázott mű; helyesebb lett volna, ha Faust nem művel mindenféle szemfényvesztést: szellemidézést, a Föld szellemének megidézését, hanem igaz emberként feltalálta volna a dinamót és a vákuumszivattyút, és Gretchent becsületesen feleségül veszi. Teljesen hasonló módon nyárspolgári mindaz, amit Vischer produkált Goethe Faustjával kapcsolatban.

Ahogyan Vischer Goethe Faustjának nekiront, az olyan, amit ha nem is épp Württembergben, de hazámban, Ausztriában így mondanak: „sváb lendület”! (Ilyen mondásoknak persze mindig más kicsengésük van, aszerint, hogy hol hangzanak el.)

Látjuk tehát, hogy ezt az embert ezek a vonások jellemezték. Nagyjából ezek határozták meg az életét. Egyes tényeket még el lehetne mesélni, de most nem teszem. A személyiségét kívántam önök elé állítani, hogy azután ennek alapján karmikus oldalról is megvizsgáljuk. Ma ehhez először is a nyersanyagot akartam összegyűjteni.

A másik személyiség, akit karmikusan majd elemezni fogunk, Franz Schubert [1797-1828], a zeneszerző, dalszerző. Mint mondottam, kockázatos ilyen egyes példákba belebocsátkozni, de ezt nem kerülhetjük meg, ezért szeretnék ehhez bizonyos támpontokat nyújtani. Itt is ki akarok emelni néhány jellemvonást, amelyekre majd támaszkodhatunk a karmikus leírásnál.

Franz Schubert szinte egész életén keresztül szegény volt. Halála után idővel nem csak „jó ismerősei”, de „barátai” is megszaporodtak Bécsben, nem is voltak kevesen. Állítólag rengetegen kölcsönöztek neki pénzt, Schubertet Franzlnak nevezték stb. Élete azonban nem ezt a képet mutatta.

Egy igazi barátot mégis talált. Ez a barátja Spaun báró volt, egy rendkívül nemes egyéniség. Voltaképpen legfiatalabb korától kezdve a legtapintatosabban gondoskodott Schubertről. Iskolatársak voltak. Már akkor gondoskodnia kellett róla és ez azután is folytatódott. Karmikus vonatkozásban különösen fontosnak találom – majd meglátjuk a karmikus fejtegetéseknél -, hogy Spaun olyan foglalkozást űzött, amely valójában teljesen idegen volt tőle. Spaun finom műveltségű ember volt, szeretett minden művészetet, Schuberten kívül Moritz von Schwinddel is meghitt barátságban állt, olyan valakinek kell látnunk, akire valóban bensőséges módon hatott minden, ami a művészettel kapcsolatos. Ausztriában sok minden megeshet, hiszen Grillparzer is pénzügyi tisztviselő volt. Spaun is egész életében pénzügyi hivatalokban dolgozott, bár a legcsekélyebb érdeklődése sem volt eziránt. Pénzügyi tisztviselő volt, pénzzel, vagyis inkább számokkal kellett foglalkoznia, sőt, bizonyos kort elérve a lottójáték igazgatójának nevezték ki! Tehát az osztrák szerencsejátékot kellett irányítania. De ez rendkívül ellenszenves volt számára. Mert gondoljuk végig, hogy valójában mivel áll kapcsolatban a szerencsejáték igazgatója! Számtalan ember szenvedélyével, várakozásával, füstbe ment reményeivel, csalódásaival. A szerencsejáték igazgatója a legnagyobb mértékben belenyúl az emberek babonás hitébe, az emberek álmaiba. Gondoljuk csak el, hogy ki mindenkit érint a lottó-főigazgató napi munkája. Az irodába belépve vagy onnan távozva, ennek hatásairól persze semmit sem tudhat, de egy ilyenfajta tevékenység mégis nyomott hagy a valóságban. Annak, aki reálisan szemléli a világot, ezt nagyon is figyelembe kell vennie. Tehát ez az ember, Spaun, akinek semmi köze nem volt az általa mozgatott babonákhoz, csalódásokhoz, vágyakhoz, reményekhez, intim barátja volt Schubertnek, és a legnagyobb mértékben részt vett anyagi és szellemi jó közérzetének megteremtésében. Külsőlegesen tekintve voltaképpen csodálkozhatunk olykor, hogy a világban mi minden megtörténik.

Van egy Schubert-életrajz, amely Schubert külsejét úgy írja le, mintha Schubert négerhez lett volna hasonló. Ez tévedés. Nagyon is rokonszenves arca volt. De az már igaz, hogy sohasem volt egy fillérje sem! Gyakran vacsorázott Spaun báróval, a vacsorát tapintatosan legtöbbször Spaun fizette. Arra sem volt pénze, hogy a komponáláshoz zongorát béreljen. Külső fellépése – ezt Spaun is igen híven írja le – némileg tartózkodó, szinte flegmatikus volt. De különös módon a belső vulkánszerű kitörés is ott rejlett a természetében.

Érdekes, hogy legszebb szerzeményeit általában reggel írta, felkelés után. Alvás után nekiült és lejegyezte csodálatos zenei ötleteit. Ezt Spaun báró maga is sokszor tapasztalta. Mert ahogyan a bécsi művészéletben általában nem volt ritkaság: a két úr, Schubert és Spaun szívesen ivott együtt esténként néhány kortyot, ami azután belenyúlt az éjszakába. Schubert messze lakott, már nem lehetett haza engedni. Akkor Spaunnál maradt, egy félreeső ágyat kapott, így Spaun báró valóban gyakran tanúja volt, hogy Schubert ébredés után egyszerűen leült, és komponálásba fogott.

Aránylag nyugodt arcvonásaiból nem derült ki, hogy Schubert lelkének mélyén valójában milyen tűzhányó működött. De belül ilyen vulkánszerű volt, és éppen személyiségének ebből a sajátságos vonásából kell karmikus vizsgálódásainkban kiindulnunk. Schubert egyszer elment az operába. Gluck Iphigéniáját látta és teljesen el volt ragadtatva tőle. Lelkesedése az előadás alatt és után megindultan és hevesen tört ki belőle Spaun barátja előtt, de mégis külsőleg alig volt észrevehető. Schubert finoman volt érzelmes, nem hangoskodóan. (Éppen azokat a vonásokat emelem ki, amelyekről a későbbiekben fontos lesz tudnunk.) Amint megismerte Gluck Iphigéniáját, azonnal a legcsodálatosabb zeneművészeti alkotásnak tartotta. Elragadónak találta Milder énekesnő előadását. Vogel énekesről pedig azt mondta, hogy csak azért akarja megismerni, hogy a lábai elé borulhasson, annyira magával ragadta az előadóművészete. Vége volt az Iphigénia előadásának. Schubert és Spaun betért egy bécsi Bürgerstübl vendéglőbe. Azt hiszem, még egy harmadik személy is velük volt, de erre most nem emlékszem. Egészen nyugodtan üldögéltek, néha lelkesen szóba hozták az esti operaélményüket. A szomszéd asztalnál többek között egy ismert professzor, egy főiskolai tanár ült. Felfigyelt a csillogó szemű beszélőkre, és először kissé kivörösödött. Azután egyre vörösebb lett. Majd már morogni kezdett. Egy ideig magában morgott, de azok nem törődtek vele. Egyszer csak hevesen kitört, szitkozódni kezdett, és átszólva a társaságnak kijelentette, hogy az egész Iphigénia egy szemét, nem igazi zene, Milder nem is énekesnő, se futam, se trilla, egyáltalán nem tud énekelni. Vogel pedig úgy jár döngve a színpadon, mint valami elefánt!

Erre már Schubert sem tudta türtőztetni magát. Felugrott, és a szóváltás már majdnem verekedéssé fajult, annak minden következményével együtt. A máskor oly nyugodt Schubert most egész tomboló természetét szabadjára engedte, és a többieknek csakugyan nagy fáradtságukba került, hogy végre lecsillapítsák.

Lényeges szerepe van ebben az életben annak a momentumnak, hogy egy olyan valakiről van szó, akinek a barátja pénzügyi tisztviselő, sőt szerencsejáték-igazgató, és életében karmikusan összekerül vele. Karmikus összefüggésben fontos tény az, hogy Schubert annyira szegény volt – ahogy kiderül életkörülményeiből -, hogy segítség nélkül meg se tudott volna mozdulni. Szegénysége miatt természetesen csak szűkre szabott társadalmi életet élt, nem volt mindig alkalma, hogy ilyen asztalszomszédja legyen, így vulkánszerű természete sem tört ki belőle gyakran.

Ha helyesen akarjuk látni ezt a jelenséget, és ehhez ismerjük azt a leszármazási ágat is, amelyből Schubert előlép, akkor feltehetjük azt a kérdést – az ilyen negatív megközelítésnek persze nincs mindig jelentősége, de néha tisztázhat valamit -, hogy ha a körülmények mások lettek volna – természetesen nem lehettek mások, de egy vizsgálódásban, gondolom, ezt fel lehet vetni -, ha tehát Schubertnek nem lett volna alkalma arra, hogy kifejtse a benne szunnyadó zenei tehetségét, vagy ha nem lett volna barátja az odaadó Spaun, akkor vajon nem csúszott-e volna le egy külvárosi verekedő szintjére? Felvethetjük azt a kérdést, hogy az erre való hajlam milyen mértékben rejlett benne, amely azon az estén a vendéglőben olyan kirobbanó módon kifejezésre jutott? Nem láthatunk bele ugyanis az emberi életbe, ha nem értjük meg azt a sajátos metamorfózist, hogy valaki karmikusan nem éli ki életében a durva verekedőkedvét, hanem nagy zeneművész lesz, és verekedői hajlama finom zenei fantáziává alakul át benne.

Paradoxnak tűnik, groteszk módon hangzik ez a kérdésfeltevés, de mégsem mondhatunk le róla akkor, amikor az életbe mélyebben akarunk bepillantani. Mert valójában csak az ilyenfajta összefüggések tisztázásával közelíthetjük meg a mélyebb karmikus törvényeket.

A harmadik személyiség, akit szemügyre szeretnék venni, a sokak által gyűlölt, de egy kis közösségben szeretett Eugen Dühring [1833-1921]. Ezzel a jellemmel is a karma szempontjából foglalkoztam, és most az ő – hogy úgy mondjam – életrajzi anyagát is szeretném bemutatni.

Eugen Dühring rendkívül tehetséges ember volt, fiatalkorában az egyetemen a tudományok egész sorát vette fel, részben a matematika témaköréből, de számos más tudományt is hallgatott, mint például nemzetgazdaságtant, filozófiát, mechanikát, fizikát stb. Végül Dühring egy érdekes tanulmánnyal doktorált, azután egy már régen elfogyott könyvben újra írt ugyanerről a tárgyról, igazán világosan és mindenekelőtt behatóan. Szeretnék Dühring első művéből néhány témát kiemelni, remélhetőleg érthető módon, jóllehet ezek majdnem olyan nehezek, mint a relativitáselmélet. De a relativitáselméletről is sokat beszéltek olyanok, akik annak legmélyére nem is tudtak behatolni, és mégis nagyszerűnek találták és ma is annak találják.

Az emberek általában úgy képzelik, hogy a tér végtelen, és ezt a teret kitölti az anyag. Az anyagnak vannak legkisebb részei. Ezeknek a száma is végtelen. Az anyag végtelenül sok apró részecskéje összeáll a világtérben, valahogyan összekristályosodik és ehhez hasonlók. Azután itt van még a végtelen idő is. A világnak nem volt kezdete, és azt sem lehet róla mondani, hogy vége lesz.

A fiatal Dühringet nem hagyták nyugton a végtelenség e határozatlan fogalmai, és roppant éleselméjűen fejtegette, hogy semmi jelentőségük nincs a végtelenségről szóló ilyen kijelentéseknek. Mert ha a világ atomjainak és molekuláinak bármilyen nagy számáról is beszélünk, annak mégiscsak valami kiszámolható, határozott számértéknek kell lennie. Ha a világ terét mégoly nagynak gondoljuk is, mérhető nagyságúnak kell lennie; a világ idejének úgyszintén. Ezt, mint mondtam, nagyon éleselméjűen bizonygatta.

Ennek lélektani alapja van. Dühring mindenütt világos gondolkodást kívánt, ám a végtelenség fogalmába ma alapjában véve még sehol sem hatolt be a világos gondolkodás. Ezt a törekvését Dühring kiterjesztette más területekre is, így az úgynevezett negatív számokra, amikor negatív mennyiségnél mínuszjelet használunk. Ilyenkor a nullától kiindulva két számsort kapunk: az egyik plusz 1-től indul, a másik mínusz 1-től.

Dühring azzal a nézettel lépett fel, hogy a mínusz értékekről való egész fecsegés voltaképpen ostobaság. Mit jelent az, hogy negatív, mi az, hogy mínuszszám? Azt mondja: ha van öt, és egyet kivonok, marad négy; ha van öt, és kettőt kivonok, marad három; ha van öt, és hármat vonok ki, kettő marad; ha van öt, és ebből négyet vonok ki, egy marad; ha pedig van öt, és mind az ötöt kivonom, akkor nulla marad. A negatív számok hívei azonban ezt így folytatják: ha van öt, és abból kivonok hatot, mínusz egyet kapok; ha van öt, és abból kivonok hetet, mínusz kettőt kapok.

Dühring azt mondja, hogy ez homályos gondolkodásmód, ebben nincs világos gondolat! Mit jelent a mínusz egy? Ez azt jelenti, hogy ötből hatot kell elvennem, de ezzel egy hiányom keletkezik. Mit jelent a mínusz kettő? Ötből hetet kell elvennem, de ezzel kettő hiányom lesz. Mit jelent a mínusz három? Ötből nyolcat kell elvennem, de így három fog hiányozni. Tehát a negatív számok nem is másmilyen számok, mint a pozitívak. Mindig csak azt jelentik, hogy a kivonásnál egy bizonyos mennyiség hiánya lép fel. Dühring azután kiterjesztette ezt a legkülönfélébb matematikai fogalmakra.

Emlékszem, hogy fiatalkoromban ez nagy benyomást tett rám, mert Dühring valóban éles eszűen fejtegeti ezeket a megállapításait.

Ugyanilyen éles elmével járt el például a gazdaságtanban, vagy a filozófiatörténetben. A berlini egyetem magántanáraként a leglátogatottabb előadóteremben adott elő a legkülönfélébb tárgyakról, nemzetgazdaságról, filozófiáról, matematikáról.

Egyszer a Göttingeni Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett a legjobb mechanikatörténeti könyvre. Az ilyen pályázatoknál az a szokás, hogy a pályázók a műveiket úgy küldik be, hogy a szerző ismeretlen, csak mottót választ magának. A szerző nevét borítékba zárják, kívülről pedig ráírják a mottót. Ez van a pályaművön is, és a pályázat elbírálója nem tudja, hogy ki a szerző.

A Göttingeni Tudományos Akadémia a mechanikatörténeti pályázat első díját Eugen Dühringnek adományozta, sőt rendkívül elismerő írást juttatott el a szerzőhöz. Ezzel tehát Dühringet nemcsak hallgatósága ismerte el rátermett magántanárnak, hanem már egy elsőrendű tudományos testület nagyrabecsülését is megszerezte.

De minden tehetsége mellett – amiről meggyőződhettünk az eddig elhangzottak alapján -, Dühringről azt kell mondanunk, hogy erősen csípős nyelvű volt. A világ minden dolgát rosszindulatúan kritizálta. E téren azután egyre kevésbé fogta vissza magát. Amikor már egy olyan tudományos testület tüntette ki, mint a Göttingeni Tudományos Akadémia, akkor ez még inkább felerősödött benne. Természetes hajlama volt a kritizálás, és erre most már feljogosítva is érezte magát. Ekkor két oldala fonódott össze: egyfelől rendkívül erős igazságérzete, amit nem lehetne elvitatni tőle, másfelől viszont (az embernek a jellemzésben lehetőleg arra kell törekednie, hogy olyan szavakat használjon, amelyek jól kifejezik az illető személyt) a gátlástalanul szitkozódó természete. Szörnyen leszólt mindent. Magára vette a mindent kigúnyolás szerepét.

Csakhogy az a szerencsétlenség érte, hogy éppen abban az időben, amikor annyira belelendült a szitkozódásokba, megvakult. Még vak magántanárként is előadott Berlinben. Teljesen vak lett. Ez azonban sohasem tartotta vissza attól, hogy egész emberként éljen. Folytatta írói munkásságát, bizonyos fokig maga intézte dolgait, bár semmit sem látott. Megismerkedett a XIX. század tudománytörténetének egyik valóban tragikus eseményével: Julius Robert Mayer [1814-1878], a mechanikai hőegyenérték tulajdonképpeni felfedezőjének sorsával, akit, mint valóban megállapítható, indokolatlanul zártak elmegyógyintézetbe, dugtak kényszerzubbonyba, és családja, kollégái, barátai iszonyúan bántak vele. Dühring megírta azután Robert Mayer, a XIX. század Galileije című írását. Julius Robert Mayer sorsa valóban Galilei sorsára emlékeztetett.

Dühring ezt egyfelől rendkívül nagy szakmai tudással írta meg, igazán mélyreható igazságérzettel, de mintha cséphadaróval vagdalkozna, nekiesett a kárhoztatható személyeknek. Nyelve mindig elragadta, így például, amikor hallott az önök előtt is bizonyára ismert heilbronni Mayer-emlékmű felállításáról, annak leleplező ünnepségéről, így tört ki: „Ez a monstrum a heilbronni piactéren a végső gyalázat, amellyel a XIX. század Galileijét illették! Ott ül a nagy ember keresztbe vetett lábakkal! Ha valóban úgy akarták volna ábrázolni, ahogyan valószínűleg érezte magát életében, akkor nem nyugalmasan keresztbe tett lábbal, hanem égnek emelt kezekkel kellett volna ábrázolni őt, amint rámered az ünnepi szónokra és a sok jóakarójára, akik odalent tolonganak, és akik megtervezték neki ezt az emlékművet.”

Miután Dühringet az újságok sok méltatlanságban részesítették, ezért dühödt antiszemita is lett. Ebben is következetes volt. Megírt például egy kis írást Lessing túlértékelése és az ő prókátorsága a zsidók mellett címmel, ebben veszettül szidja Lessinget. Egész irodalmi szemléletének sajátságos módjára általában ez a stílus jellemző.

Ha egyszer önök abban akarnák örömüket lelni, hogy a német irodalomról olyasmit olvassanak, amit egyébként sehol máshol nem olvashatnak, és ami egészen másmilyen, mint a német irodalomról szóló egyéb tanulmányok, akkor vegyék elő Dühring két kötetét, A modern irodalom nagyjait. Itt Dühring a maga szigorú matematikai gondolkodásmódját, éles elméjét a szépirodalomra alkalmazza. Meg akarja mutatni, hogy másképpen gondolkodik, mint mások, olyannyira, hogy még át is kereszteli a német szellemi élet nagy alakjait. Például az egyik fejezetben Kothéről és Schillererről ír, ez jelenti Dühring nyelvén Goethét és Schillert. Dühring Kothét és Schillerert mond, és ezt végigviszi az egész művön. Néha groteszk szófordulatokat alkalmaz. A művelt emberekről például mint „intellektuaille”-ekről ír. „Intellektuaille” (a „kanaille”-hoz hasonlóan) mindig efféle szóképzései vannak. Némelyik rendkívül érdekes.

Egyszer velem történt meg a következő eset. Nietzschének az akkoriban még ki nem adott műveivel foglalkoztam. Megszereztem az azóta már megjelent írást az „örök visszatérésről”. Nietzsche kéziratai nem jól olvashatók. Épp egy ilyen helynél egyszer arra gondoltam: Az „örök visszatérés” fogalma Nietzschénél kötődik valahová. Így szóltam magamhoz: menjünk el a Nietzsche-archívumból, ahol a füzetei vannak (akkoriban barátságban voltam Elisabeth Förster-Nietzschével), vigyük magunkkal a kéziratot, és keressük meg a könyvtárban Dühring A valóság filozófiája című művét. Abban van szó valahol az „örök visszatérésről”! Mert Nietzsche sok eszméjét, mint másokkal polemizáló gondolatot fejtett ki. Így tettem. Nagyon hamar meg is találtam. Kikértem A valóság filozófiáját, amely megvolt a ma már a filozófus nevét viselő Nietzsche Könyvtárban, fellapoztam, és a megfelelő oldalon – mert tudtam, hol keressem – alul ott állt: lehetetlen a világ materiális tényeinek valóságos, tárgyszerű megismerése alapján arról beszélnünk, hogy a már egyszer megtörtént dolgok, viszonylatok ismételten visszatérnek.

Dühring megpróbálta bizonyítani, hogy a világban az állandó megismétlődés lehetetlen. Ahol azonban ezt Dühring kifejti, ott oldalt kézírással egy szó állt, amelyet Nietzsche gyakran odaírt a lapszélekre, jelezve, hogy ő az ellentétes eszmét tartja igaznak; a szó az volt, hogy „szamár”.

E Dühring-könyvben is ezen az oldalon ezt a bejegyzést találtam. Dühringnél valóban rátalálhatunk egynéhány tételre, amely azután mindenképpen zseniális módon átfordítva visszacseng Nietzsche nézeteiben. Ezzel nem kicsinyítem Nietzsche érdemeit, de ez csakugyan előfordult.

Karmikus vonatkozásban feltűnő Dühringnél, hogy alapjában véve csakis matematikailag volt képes gondolkodni. A filozófiában is, a gazdaságtanban is – tehát nemcsak magában a matematikában – matematikai módon gondolkodott, de matematikailag éles és világos gondolkodása volt. A természettudományban is élesen és világosan tudott gondolkodni, de tisztán matematikailag. Nem materialista, de mechanisztikus gondolkodó volt: a mechanizmus sablonja szerint gondolta el a világot. Elég bátor volt hozzá, hogy következményeiben is valóban becsületesen kövesse azt, ami az ilyen gondolkodásból adódik. Mert voltaképpen logikus az, hogy aki így gondolkodik, az nem is írhat másként Goethéről és Schillerről; persze ha most eltekintünk a szitkozódásoktól és csak a tárgyi oldalt nézzük.

Ez volt tehát a speciális gondolkodói alkata. Emellett korán megvakul, de még ezután sem hagy fel személyiségének meglehetősen igazságtalan modorával. Eltávolították a berlini egyetemről, aminek persze nagyon is megvoltak az okai. Például amikor második kiadásban megjelent A mechanika általános elveinek kritikai története, akkor már nem fogta vissza magát. Az első kiadás még elég szelíden bánt a mechanika nagyjaival. Valaki meg is jegyezte, hogy itt úgy írt, hogy a mű egy tudományos testület által még jutalmazható legyen. A második kiadás megjelentetésével – az elismerés után – már nem volt ilyen alkalmazkodó, hanem nekiállt és a művet kiegészítette. Ekkor mondta valaki – amit Dühring is szeretett elismételgetni -, hogy a Göttingeni Akadémia csak az oroszlánkörmöket jutalmazta, a hozzájuk tartozó oroszlán nélkül. A második kiadás megjelenésekor azután előbújt már maga az oroszlán is.

Különös indulatok uralták. Például éppen Julius Robert Mayerral kapcsolatban, akinek a XIX. században egy Galilei-sors jutott, ami Dühringet végtelenül felháborította, valakit – nem mást, mint Hermann Helmholtzot – azzal gyanúsított, hogy ellopta Mayer nézeteit, és az egyetem téglájának, egyetemi fatuskónak nevezte! Ezt később még fokozta is. Kiadta a Perszonalista című újságot, amelyben nagyon sok személyeskedés fordul elő. Van benne például egy Helmholtzról szóló hosszabb rész. Itt nem csak az „egyetemi tuskóról” beszél, hanem, miután kiderült Helmholtz boncolásakor, hogy a fejében víz volt, Dühring megjegyezte: Ezt már életében is észre lehetett venni rajta, nem volt szükség a halála után külön megállapítani.

Dühring nem volt éppen finom ember. Nem állítható, hogy úgy szitkozódott, mint egy vén kofa, mert igazán közönséges nem volt a kiszólásaiban, de különösebben eredeti sem. Szabadszájúsága azonban szinte már nem is kritizálgatás volt, hanem egyenesen mocskolódás. Egészen sajátságos.

A vakság, az egész mechanisztikus gondolkodásmód, az üldöztetés – hiszen üldözték, kiutasították az egyetemről, és akkor előfordultak bizonyos méltánytalanságok is az irányában, mint ahogy számtalan igazságtalanságot követtek el vele szemben élete során -, mindezek olyan sorsösszefüggések nála, amelyek karmikusan szemlélve lesznek majd igen érdekesek.

Ma tehát három személyiséget állítottam önök elé: Friedrich Theodor Vischert, az esztétát, Schubertet, a dalszerzőt és Eugen Dühringet, a tudóst. Holnap azután a karma oldaláról vizsgáljuk meg a ma megismert külső tényeket. Vagyis abba pillantunk bele, hogy ezek a tények karmikus összefüggésükben mire vezethetők vissza.

– Dornach, 1924. március 9.

[A VII-IX. századi arabizmus kapcsolata a XIX. századi mechanikus természettudománnyal. Vischer, Schubert és Dühring előző életei.]

Tegnap már említettem, hogy bár merészségnek tűnhet az egyes emberek karmikus összefüggéseibe beletekintenünk, mégis példaképpen szeretnék most ilyen karmikus vizsgálatokat elvégezni, mégpedig azokkal a személyekkel kapcsolatban, akikről az elmúlt alkalommal egyes jellemző életrajzi adatokat felidéztem. Később kevésbé reprezentatív személyiségeket is szemügyre vehetünk karmikus szempontból, de először azért választom ezeket az ismert személyiségeket, mert rajtuk keresztül jól szemléltethető az is, hogy az emberi élet karmikus szövődésében miképpen lép egyre tovább az emberiség összfejlődése is az egyének ismétlődő megtestesüléseinek segítségével.

Mai civilizációnkban úgy beszélünk a történelemről, mint amely egyszerűen az események tovahaladó áramlása; úgy kezeljük a dolgokat, hogy ami a XX. században fellépett, azt a XIX. századi történésekből eredeztetjük, a XIX. századiakat pedig a XVIII. században megtörténtekkel magyarázzuk, és így tovább. A történelem menetének azonban csak az a tény ad igazi belső reális összefüggést, csak az visz bele életet és valóságot, hogy a dolgokat maguk az egyes emberek viszik át egyik történelmi korból a másikba, így azok is, akik a jelenben élnek, áthoztak magukkal a régebbi történelmi korszakokból a mi időnkbe bizonyos magatartásokat és szemléletmódokat.

Ha pusztán ok és okozat közvetlen viszonya állna fenn, akkor nem lehetnének nagyobb összefüggések sem a világban. Az emberiség fejlődésében azonban azáltal keletkezik a tényleges összefüggés, hogy az emberi lelkek egy régebbi földkorszakból mindig átkerülnek a fiatalabb földkorszakokba az újabb és újabb földi életeik során. Éppen ezt a reális összefüggést pillanthatjuk meg a maga jelentőségében akkor, amikor olyan emberekre tekintünk, akik koruk reprezentatív személyiségei voltak.

Tegnap először a sváb Friedrich Theodor Vischert, az esztétát említettem, és jellemeztem őt nagy vonásokban. Mondtam akkor önöknek, hogy csak olyan példákat választok, amelyeket valóban meg is vizsgáltam.

Ezek a kutatások azzal a fajta látó szemléléssel, vagy olyan szellemi eszközökkel történtek a részemről, amelyekről már sok szó esett, és amelyekről kimerítően olvashatnak az antropozófiai irodalomban. De éppen akkor, amikor ilyen természetű dolgokat kell tárgyalnunk, nem áll rendelkezésemre más eszköz és módszer, mint hogy „elbeszélem” önöknek kutatásaim eredményét. Mert ezen a területen egyedül arról van szó, amit a látó szemlélés tár fel. Abban a pillanatban, amikor az egyik földi élettől egy régebbi, távolabbi élet felé fordulunk, megszűnik az értelmen alapuló felfogás lehetősége. Itt már csak a szellemi látás használata marad meg számunkra. Az értelemszerű megragadás utolsó lehetőségét ott találjuk meg, amikor a jelen földi életünket az előző halálunk és a mostani születésünk közötti szellemi élményeinkre vonatkoztatjuk, azokra, amelyekből a jelenlegi földi életünk közvetlenül kialakult, tehát a földreszállásunkat megelőző tisztán szellemi-lelki eseményekre. Ez a visszaemlékezés bizonyos fokig az értelem segítségével történik. De az egyik földi életnek egy másik földi életre való visszavezetése már csak szellemi látással végezhető, ezért csak „elbeszélő” formában lehet arról tudósítanunk.

Aki abban a helyzetben van, hogy egy ilyen nézőpontból rálát egy olyan személyiségre, mint a sváb Vischer, és érzékeli e személyiség örök lényét, azt, ami egyik földi életéből mindig átmegy a másikba, az felfedezheti egy ilyen személy jelenlétét egy múltbeli földi életben is, amennyiben képes nyomon követni a földi létben működő valóságos áramlatokat. A kutatás során először ugyan az illető embernek a mostani földi életét megelőző szellemi átéléseit kell megtalálnunk. Leírásomban azonban most csak másodsorban fogok erre a földi létet megelőző szellemi átélésre utalni e három személy esetében. Először inkább azt vegyük szemügyre, ahogyan a jelenlegi földi életükben az előző földi életük éreztette hatását.

Az efféle témák tárgyalásakor persze magunk mögött kellene hagynunk minden előítéletünket. Ha valamilyen véleményt akarunk formálni egy ember jelenlegi vagy legutóbbi földi életéről, és az értelem alapján úgy következtetnénk, hogy mivel az illető most ilyen, azért ebből következően egy régebbi földi életében ilyennek és ilyennek kellett lennie, ha tehát efféle ítéleteket alkotnánk, akkor valójában már tévedésben is lennénk, legalábbis nem állnánk messze tőle. Az egyik inkarnáció alapján alkotni értelemszerű ítéleteket egy másikról éppen olyan, mint ha az ember valahol első ízben járna egy házban, és kitekintve az északi ablakon szemügyre venné odakint a fákat, majd ebből a látványból akarna most következtetni a déli ablakból látható fák elhelyezkedésére. Helyesebb, ha inkább átmegy a déli oldalra, megszemléli ott is a fákat, és minden elfogultság nélkül megállapítja helyzetüket. Ennek megfelelően tehát ténylegesen ki kell kapcsolnunk magunkban mindenféle értelemszerű intellektualitást, amikor azoknak az imaginációknak a megragadásáról van szó, amelyeken keresztül valamely személy egyes régebbi földi életei megjelennek előttünk.

A sváb Vischernél az időben visszafelé haladva eljutunk ahhoz a számára meghatározó inkarnációhoz – de ami nem az ez előtti, mert lehetnek közömbösebb, esetleg rövidebb földi életben eltöltött inkarnációk is, ezekkel azonban most nem foglalkozunk -, amelyben tehát a mostani, illetve a legutóbbi földi élete karmikusan előkészült. Tágabb értelemben mondom, hogy mostani, hiszen már a nyolcvanas évek végén meghalt. Ez a meghatározó inkarnáció hozzávetőlegesen a Krisztus utáni VIII. században található. Azt vehetjük észre, hogy Vischer ahhoz a mór-arab népességhez tartozott, amely abban az időben jött át Afrikából Szicíliába, és harcba keveredett az északról Szicíliába áramló emberekkel.

A lényeges az, hogy a most tárgyalt individualitás ebben az előző, alapvetően meghatározó inkarnációjában teljesen arab műveltségre tett szert, annak minden elemét illetően, amennyiben az arab műveltsége nemcsak a művészi-kulturális oldalt fogta át, hanem azt is, ami – mondhatnám – „művészetellenes” vonásként van meg az arabizmusban. Ugyanakkor magában foglalta mindazt az energiát, amellyel az arabok akkoriban betörtek Európába, és különösen azt az összetartozástudatot, ami őt az igen nagyszámú arab népességhez kötötte.

Az az individualitás tehát, aki a XIX. században mint Friedrich Theodor Vischer élt, a VIII. században szoros kapcsolatot keresett azokkal az emberekkel, akik az arab népességhez és kultúrához tartozva akkor már szoros érintkezésbe kerültek Európával, folyamatosan igyekeztek megtelepedni Szicíliában, és ott kemény harcokat kellett vívniuk, illetve tulajdonképpen az európaiaknak kellett vívniuk ővelük ezeket a harcokat. E harcokban ez a személy nagymértékben részt vett. Elmondhatjuk róla, hogy zseniális egyéniség volt, olyan értelemben, ahogyan akkor értették a zsenialitást. Tehát ez az ember benne élt a VIII. században.

A dolog azonban továbbhaladt, amikor ez a személyiség áthaladt a halál kapuján, és tovább élt a halál és az újabb születés közötti létben. Ilyenkor bensőséges közösség áll fenn a lelkek között, különösen az olyanok esetében, akik együtt voltak a Földön. Tehát találkozott ott azokkal ő is, akikről az imént elmondtam, hogy velük a Földön szorosabb kapcsolatba került. Mivel nyelvünk természetesen a földi viszonyokhoz alkalmazkodott, ezért nehéz olyan kifejezéseket találnunk, amelyekkel az érzékfeletti tények jellemezhetők. De éppen azok között az emberek között, akikkel ez az individualitás a Földön kapcsolatban volt, egyfajta „szellemi kötelék” keletkezett, miután áthaladtak mindannyian a halál kapuján, és ez a szellemi kapcsolat megmaradt ebben a személyben a következő évszázadok során is, egészen a XIX. századba nyúlóan.

A nyolc nappal ezelőtt tartott karma-előadásból kiviláglott, hogy a földi történéseket előbb a legmagasabb hierarchikus lények élik meg, a kerubok, szeráfok, trónok, és a halál és újabb születés közötti létben úgy tekintünk le egy szellemi-lelki égre, ahogy innen a Földről tekintünk fel az égboltra. Elmondtam, hogy a szeráfok, kerubok és trónok átélik magukban azt, ami majd a sorsunkká fog válni, amikor újra leereszkedünk a Földre, és amit ott nekünk sorsszerűen meg kell valósítanunk.

Ez az egész embercsoport – amely természetesen ekkor már szellemi társaság volt és ez a személy is beleszövődött – a szellemi világban fellépő összefüggések révén átélte magában azt, hogy majd századokon át részt kell vennie az emberiség előrehaladásában, de anélkül, hogy ebben a kereszténység a legkevésbé is befolyást gyakorolna rá. Ezt a kijelentést bizonyára rendkívül különösnek találják önök. Mert úgy szoktuk gondolni, hogy a világ magasabb irányítása is olyan egyszerű, ahogyan az az emberektől telne és ahogyan ők képzelik el a dolgokat. A világ irányítása azonban összetettebb. Ha egyfelől a golgotai misztérium által a legerősebb szellemi impulzus jutott is bele az egész földfejlődésbe, akkor másfelől szükség van arra is, hogy ami megelőzte a golgotai misztériumot a földfejlődésben, az ne semmisüljön meg azonnal, hanem még továbbtartson. Tehát még századokon át folytatódjék az a kereszténységnélküli elem – nem akarom éppen kereszténységellenesnek nevezni -, amely nem vesz tudomást a kereszténységről.

Így az a feladat, hogy Európa számára fenn kell tartani az arab irányt, és mintegy folytatni a nem-keresztény kort a kereszténység évszázadaiban is, bizonyos számú ember megbízatása lett, akik a VII-VIII. században beleszülettek az arabizmusba, amely nem volt közvetlenül keresztény, de nem is maradt annyira vissza, mint a régi pogány vallások, hanem mégiscsak előrehaladt már bizonyos irányban az évszázadok során. Ebbe az áramlatba született bele meghatározott számú lélek, akiknek azután – a földi viszonyok keresztény fejlődésétől érintetlenül – a szellemi világban fenn kellett tartaniuk azt, amit az emberi szellem a kereszténység eszméjétől elkülönülve tudhat és érezhet magában. Nekik a kereszténységgel mintegy csak később volt szabad találkozniuk, a földfejlődés későbbi korszakában. Valóban rendkívüli jelentőséggel teli esemény és megrendítően hatalmas látvány, hogy egy aránylag nagy társaság továbbél a szellemiségben, teljesen elkülönülve a kereszténység fejlődésétől, míg azután a XIX. században ezeknek a lelkeknek nagyobbik része leereszkedik a földi inkarnációba. Természetesen különböző egyéniségek voltak, a legkülönfélébb hajlamokkal, képességekkel rendelkeztek.

Friedrich Theodor Vischer egyike volt a legelső lelkeknek, akik a XIX. században lejöttek a Földre ebből a társaságból. És ő tulajdonképpen erősen ki is vonta magát az alól, hogy megtudjon valamit a kereszténységről. Mégis, amikor még a szellemi létben tartózkodott, az emberiség olyan szellemi vezetőinek hatásai érték, akik többé-kevésbé már közel álltak a kereszténységhez, bár világnézetüket, életük impulzusait nem egy bensőséges keresztény értelemben alakították ki.

Természetesen paradoxonnak hangzik, hogy ezekről a dolgokról úgy beszélünk, mint ahogyan a földi eseményekről szoktunk, de mint mondtam, vállalkozom erre a merészségre. Különlegesen jó előkészítés volt e most megfigyelt lélek számára, hogy átélte ezt a VII-VIII. századi megtestesülését, mert ezáltal lehetősége nyílott arra, hogy már a szellemi világban olyan lelkekkel érintkezzen, mint például Spinoza vagy hasonlók lelke, nevezetesen számos olyan nem-keresztény kultúrahordozóval találkozott, még kabbalistákkal is, akik azokban a századokban haltak meg és kerültek fel a szellemi világba. Így felkészülve érkezett le ez a lélek a földi létbe a XIX. században. Mármost a többiek valamennyien – akik Vischerhez képest valamivel később léptek be a földi világba – a XIX. század második felére jellemző természettudományos gondolkodásmód hordozói lettek.

Valóban az a titka a XIX. század második felében kialakult természettudományos gondolkodás különös fejlődésének, hogy ennek az áramlatnak szinte valamennyi hordozója arab volt előző meghatározó földi életében! Ebbe az embercsoportba tartozott az az individualitás is, aki azután mint Friedrich Theodor Vischer született meg a Földön. Csak Vischer előbb lépett a földi világba, mintegy lelki-szellemi koraszülöttként.

Ennek okait megtaláljuk egyéni karmájában. Azokkal a lelkekkel is volt ugyanis némi kapcsolata, akikre Hegel a maga földi életébe való leszállása előtt hatással volt. Ezekhez a lelkekhez Vischer már a szellemi létben is kötődött. Saját egyéni beállítottsága fogékonyságot mutatott arra, amit majd a hegeli irányzat jelent a Földön. Hegelizmusa ezért megóvta őt attól, hogy egy teljesen materialista, mechanisztikus világszemlélettel azonosuljon. Ha szellemi társaihoz hasonlóan Vischer is valamivel később született volna meg, akkor esztétikájában is egészen szokványos materialista irányba jutott volna. Ettől megóvta őt az, amit születése előtti életében élt át, valamint a korábban megtörténő földreszállása. Ugyanakkor nem is maradhatott meg végig ezen a hegeli állásponton! Azért írt saját esztétikájáról olyan megsemmisítő kritikát, mert annak hegelizmusa nem felelt meg teljesen a karmájának, hanem csak beékelődött abba. Karmájával az esett volna egybe, ha a XIX. század második felének teljességgel a természeti létre szűkülő gondolkodásmódját megteremtő lelkekkel született volna meg egy időben, akik társai voltak előző földi életében, az arabizmushoz tartoztak, és gondolkodásmódjuk eredetileg még egybeesett az övével.

Itt tehát egy sajátos jelenséget figyelhetünk meg. A karma elhajlása folytán – ami ki fog egyenlítődni ugyan Vischer későbbi életében – először Hegel követője lesz, azaz leszakad karmájának egyenes vonalú irányáról, legalábbis olyan befolyások érik a földi életét megelőző szellemi létében, amelyeket eredetileg nem tartalmazott a földi karmája. De ezt a kívül kerülést egy bizonyos életkorban már nem bírja tovább magában! Be kell jutnia ismét a saját karmájába. Megtagadja ötkötetes esztétikáját, és teljes hévvel nekilát, hogy az esztétikát most úgy építse fel, ahogyan az a természetkutatók szemléletének megfelel. Első esztétikáját felülről lefelé alkotta meg, vagyis általános elvekből indult ki és azokból jutott el az egyedi jelenségekhez. De ezt a deduktív módszert most a sárga földig lehúzza. Most alulról felfelé akarja felépíteni az esztétikát: az egyedi tényekből kiindulni és fokozatosan felemelkedni az általános elvek szintjére. Látjuk roppant erőfeszítését, amint saját első esztétikájának megsemmisítésén dolgozik. Látjuk eltérített karmáját, és ahogyan utóbb visszakényszerül a tulajdonképpeni karmájába, amikor összekapcsolódik azokkal, akik egy előző földi életben társai voltak.

De egészen megrendítő látványt nyújt az, hogy Friedrich Theodor Vischer sohasem készül el esztétikájának e második kidolgozásával, hanem egész szellemi életébe valami káosz költözik be. Említettük Goethe Faustjával kapcsolatos különösen nyárspolgári magatartását. Mindez azért kerül a személyébe, mert bizonytalanul érzi magát, és vissza akar térni régi társaihoz. Csak tekintetbe kell itt vennünk, hogy a tudatalattink mennyire intenzíven dolgozik a karmánkban. A magasabb fokú látó szemlélet számára ez a tudatalatti természetesen nagyon is tudatos. Így világosan kell látnunk, hogy bizonyos természetkutató nyárspolgárok mennyire gyűlölték magukban Goethe Faustját! Emlékezzenek arra a kijelentésre, amelyet Du Bois-Reymondtól idéztem tegnap, hogy Goethe okosabban tette volna, ha Faust inkább felfedezett volna valamit, ahelyett hogy szellemekkel társalog, felidézi a Föld szellemét, találkozik Mefisztóval, sőt lányokat csábít el és nem veszi őket feleségül. Du Bois-Reymond számára mindezek igazából haszontalanságok, és szerinte Goethének olyan hőst kellett volna ábrázolnia, aki feltalálja a dinamót vagy a vákuumszivattyút; akkor biztosan bekövetkezett volna a megnyugtató szociális kifejlet, még Magdeburg polgármestere is lehetett volna belőle. De mindenekelőtt ajánlatos lett volna, hogy ne ebbe a hírhedt Gretchen-tragédiába fulladjon a történet, hanem igazi polgári esküvő köttessék a nyomasztó börtönjelenet helyett. Bizonyos szempontból természetesen jogosult az ilyen méltatlankodás, de Goethe egészen biztosan mást akart kifejezni.

Friedrich Theodor Vischer alól tehát kimozdult a talaj, amikor, mint mondtam, eredeti karmájának a feléledését tapasztalta magában. Mert ez újra és újra megpróbálta visszatéríteni őt, és bár teljesen szabad szellem volt, tudatalatti lénye örömét lelte abban, amikor a nyárspolgárok szapulták Goethe Faustját. Vischer persze Du Bois-Reymondnál szellemesebbnek mondható; de olyan lett a lénye, mint amikor az ember hógolyózáskor az egymás felé dobált hógolyók kereszttüzébe kerül.

Amikor valakit olyan jellegzetességein keresztül figyelünk meg, amelyek csak látó szemléléssel tárhatók fel, akkor az így kapott imaginációinkban az érzékelhető lét kulisszái mögé is bepillantunk. A következő képet is ilyennek tekintsük. Egyfelől itt látjuk a legigazibb nyárspolgárokat, mint például ez a Du Bois-Reymond, aki szerint Goethének Faustot magdeburgi polgármesterré kellett volna tennie, aki hasznos gépeket talál fel, megnősül stb. Az ilyenek, nemde, tipikus nyárspolgárok. Ez a vonás a tudatalattijukból merült fel bennük, mert karmikus összefüggés állt mögötte. Ők valamennyien mórok voltak, akik Friedrich Theodor Vischerrel együtt az arabizmusban merítkeztek meg. De ahogyan Vischer vonzódott, rokonságot érzett ezzel, éppúgy taszította is; mert a szellemi létben más áramlatok is érintették, és ezek eltérítették a karmáját az arabizmustól. Ha azután az igazi nyárspolgárok megdobták hógolyóikkal, akkor ő visszadobott nekik, így szólván: írjon valaki tanulmányt például arról, hogy milyen összefüggések lehetnek Christiane von Goethe fagydaganatai és a Faust második részének szimbolikus-allegorikus mitológiai alakjai között. Ez ugye valami zseniálisan nyárspolgári gondolat lenne, de ő ezt már nem szó szerint értette.

Az ilyen természetű dolgok figyelembe vétele oda vezet, hogy kilépünk a pusztán intellektuális nézőpont keretei közül, és már az imaginatív szemléléshez kerülünk közelebb. Mindezekkel először is csak utalni kívántam arra – később még bővebben visszatérek ezekre az összefüggésekre -, hogy az egyik földi élet hogyan érthető meg egy előző földi életből.

Számomra valóban rendkívül megrendítő élmény volt Vischer személye, aki egyébként Stuttgartban élte mindennapjait. Tegnap leírtam csodálatos kék szemét, vöröses-barnás körszakállát, karjának tartását. Az imaginatív szemlélésemben azonban, amelyre az előbb utaltam, ennek a Stuttgartban járkáló sváb Vischernek a fizikai alkatát nem tudtam megmagyarázni, mert az okkult tekintet számára külsőleg nem úgy nézett ki, mint egy újratestesült arab. Ezt a külsőt ezért újra meg újra elvetettem, mert ha saját szellemi látásaiban nem is kételkedik az ember, hiszen jelen vannak, de olykor lehet bizalmatlan velük szemben. A legkülönbözőbb módon szeretné megerősíteni azokat. Tehát mindig újra elvetettem ezt a külsőt, míg a rejtély a következőképpen oldódott meg.

Ez a személy – aki az akkori inkarnációjában is férfi volt – csodálta az északról leáramló, főként Szicíliába érkező embereket. Abban a korban különösen erős volt az a hajlam az emberekben, hogy mintegy felmagasztaljanak valakit, aki megnyerte rokonszenvüket. Ez a tendencia sokakat átjárt. Így Vischer a XIX. századi inkarnációjában azoktól kapta alakját, akik ellen mint arab harcolt. Ez vezetett azután, amint mondtam, kinézetét illetően a rejtély megoldásához.

Tegnap még egy személyiséget vettünk szemügyre, Franz Schubertet, kitérve barátjával és pártfogójával, Spaun báróval való kapcsolatára is. Schubert elementáris lényéről elmondtam, hogy egyfelől – említettem egy ilyen esetet – nagy ritkán dühbe jött, verekedni akart, de másfelől végtelenül finom lelke volt, és szinte alvajáróként írta reggel felkeléskor a legszebb dallamait. Rendkívül nehéz képet alkotni erről a személyiségről. De éppen Spaunnal való kapcsolata oldja meg az ő talányát. Schubertnél ugyanis teljesen az az érzésünk támad, amikor – ha szabad így fogalmaznom – okkult területen keressük őt, hogy, triviálisan kifejezve, mindig kicsúszik a kezünk közül, amikor előző inkarnációiba akarunk belelátni. Nem könnyű felkutatni a múltban, mert eltűnik előlünk.

Franz Schubert halála után műveinek sorsa, mondhatnám, ellentétes ezzel, éppen a fordítottja. Közvetlenül Schubert halála után a műveit, szerzeményeit igen kevéssé ismerték, keveset tudtak róluk. Azután ahogy teltek az évek, Schubert neve egyre ismertebbé vált, és – bár igencsak megkésve – a XIX. század 70-es, 80-as éveiben már minden évben kiadtak műveket tőle. Érdekes volt, mert Schubert jóval halála után egyszercsak igen termékeny szerző lett. Mindegyre újabb művek jelentek meg tőle! Az érdeklődés állandóan növekedett iránta.

Ha azonban Schubert XIX. századi életétől szellemileg visszatekintünk régebbi földi életeire, akkor a nyomok elvesznek. Nem könnyen találjuk meg őket. Ezzel szemben Spaun bárónál viszonylag könnyen megtalálhatók ezek a nyomok. Ez a vonal is a VIII-IX. század korába vezet vissza, csakhogy Spanyolországba. Spaun báró kasztíliai fejedelem volt, rendkívül bölcsnek tartották, az akkori kornak megfelelő asztrológiával, csillagászattal foglalkozott, még csillagászati táblázatot is kialakított vagy megreformált. Életének bizonyos idején el kellett menekülnie hazájából, és éppen az ottani móroknál talált menedéket, akik abban a korban a kasztíliai nép legnagyobb ellenségei voltak.

Menekülése után itt élt még egy ideig, és ekkor bensőséges kapcsolata alakult ki egy mór személyiséggel, akiben a későbbi Franz Schubert individualitása lakozott. Ez a kasztíliai fejedelem egészen biztosan elpusztult volna, ha a mórok közül ez a finom szellemű személyiség akkor nem fogja pártját és nem siet segítségére, úgyhogy egy ideig még folytathatta földi életét, mindkettőjük igaz örömére.

Amit most mondok, az a lehető legtávolabb áll minden intellektuális elmélkedéstől. Jeleztem önöknek, hogy milyen hosszadalmas volt számomra ez a kutatás, ami azonban végül valóban elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy Franz Schubertben egy újratestesült mór személyiség rejlik, ő a mór népnek egy tagja volt, aki akkoriban még meglehetősen távol állt attól, hogy lelkét kitárja a zene világa előtt. Viszont legbenső hajlamával magába fogadta az arab kultúra finoman művészi, és ha nem is gondolkodó, de töprengő jellegét, amely kultúra később átkerült Ázsiából Európába, illetve végigvonulva Afrikán Spanyolországban is tért hódított.

Mindenekelőtt ez időben, az akkori megtestesülésekor alakult ki ennél a személyiségnél az a visszahúzódó és mégis erővel teli lelki szelídség, amely elővarázsolta a következő inkarnációjában, a Franz Schubertként való megtestesüléskor azt a művészi alkotófantáziával átjárt – mondhatnám – „alvajáróságot”. Másfelől viszont részt kellett vennie azokban a súlyos harcokban is, amelyek a mórok és a nem mór népek, a kasztíliai, aragóniai lakosság között dúltak. Ekkor fejlődött ki benne az a szenvedélyes vérmérséklet, amely a későbbiekben mintegy megbújt benne, és csak különleges alkalmakkor tört elő a Schubert-lét idején.

Ahogyan tehát Friedrich Theodor Vischer utolsó földi élete csak akkor érthető, ha arabizmusának hátterével tudjuk szemlélni, úgy Schubert egészen sajátságos zenéjét, különösen néhány dalszerzeményét csak akkor tudjuk helyesen megítélni, ha a következő kép van előttünk (amely nem valami konstrukció eredménye, hanem a tényekből adódott számomra): e személyiségben az ázsiai szellemi, spirituális elem egy ideig a sivatagi nap fényében fürdött, azután lehiggadt, megtisztult Európában, majd áthaladt a szellemi világon a halál és az újabb születés között, és végül tiszta emberségben, minden külső szociális összefüggéstől függetlenül, újjászületett egy szegény tanító fiában.

A harmadik személy, akiről tegnap szóltam – de akkor csak utaltam egyes dolgaira, hogy később néhányra még visszatérjek – Eugen Dühring volt. Ő azért volt érdekes számomra, mert fiatal koromban rendkívül sokat foglalkoztam az írásaival. Hatással voltak rám Dühring fizikai és matematikai művei, különösen Az analízis, algebra, függvényszámítás és a hozzátartozó geometria új alapvető eszközei és felfedezései című írása, és az, ahogyan a megfelelő forrási hőmérsékletek törvényét kezelte. De valósággal feldühített Tény, élet és ellenségek című könyve, ebben valamiféle önéletrajzot ír; igazából borzalmasan öntelt benne, bár valóban zseniális módon öntelt. Nem beszélve az olyan írásairól, mint például a legvadabb röpiratokra emlékeztető Lessing-tanulmánya. A mechanika általános elveinek kritikai történetét mindig csodáltam, amíg még nem volt benne az oroszlán, csak annak körmei. Némileg azonban mégiscsak feszélyezve hatott rám az, hogy a mechanika történetében annyi szó esik a pletykákról, például Helmholtz feleségét illetően; szinte nem is a Dühring által sokat szidott Hermann Helmholtzon van a hangsúly a könyvben, hanem csak a Helmholtzné környezetét ecsetelő fecsegésen. De mit lehet tenni, ez már csak így van. Hiszen a legkülönbözőbb körökben pletykálkodnak az emberek. Még az antropozófusok sem mentesek ettől. Annak ellenére, hogy karácsony óta egy új légkörnek kellene közöttünk érvényesülnie, mindenféléket hallhatunk, amit itt is, ott is az antropozófusok összejövetelein pletykálnak, ami meglehetősen felesleges időtöltés, és ami némely esetben még az illető urak és hölgyek számára is terhes lehet. A fecsegéskedv tehát körünkben is tapasztalható. De visszatérve, Dühring írásain átéltem minden lelki árnyalatot: egy ember tiszteletét, becsülését, megbírálását, még a mérgelődést is. Meg fogják érteni tehát, hogy látni szerettem volna sajátos vonásai kialakulásának hátterét az előző földi életeiben.

De itt sem volt könnyű dolgom, és először – nem tartózkodom ilyesmiket bevallani – illúziók jelentkeztek számomra. Ilyen vizsgálódások során ugyanis mindenféle káprázatok léphetnek fel, néha ezek igen nyomasztóak. – Egyszer Budapesten egy kávéházi asztalnál olyan emberekkel voltam körülvéve, akik magukat az újratestesült II. Józsefnek, Nagy Frigyesnek, Pompadour márkinénak, Senecának, von Reichstadt hercegnek, Marie Antoinette-nek tartották, és az este folyamán csatlakozott hozzánk még Wenzel Kaunitz is. Meg voltak győződve arról, hogy ők ezek a személyek voltak. Ilyen esetek mindig akkor fordulnak elő, amikor az emberek túl sokat töprengenek magukban, vagy téves módon folytatnak valamilyen tisztánlátó cselekvést. Mint mondtam, könnyen lépnek fel illúziók a múltba való visszatekintéskor, amit csak akkor kerülhetünk el, ha valakinek egy bizonyos földi életét illető legjellemzőbb alapvonásához tartjuk magunkat. E nélkül tévedésekbe eshetünk a visszafelé haladáskor. Dühringnél sokáig nem sikerült egy ilyen meghatározó támpontot találnom.

Ekkor a következőt csináltam. Felidéztem azt, ami a leginkább rokonszenves volt benne számomra: az ő mechanisztikus-materialista, de bizonyos értelemben mégiscsak valamennyire intellektuális-szellemi világfelfogása. Elgondoltam, hogy mindez hogyan épít fel egy véges térbeli világot, egy véges időbeli világot, tehát megkonstruáltam az egész dühringi világszemléletet. Ez nem kerül nagy fáradságba. Ha most ennek alapján visszapillantunk és keressük a megfelelőjét a régebbi inkarnációkban, akkor számtalan inkarnáció adódik, de velük újabb illúziók is. Semmit sem találunk. Sok inkarnáció merül fel, amelyek természetesen nem léteznek, mert ennyien nem lehetnek; ezek csak a jelenlegi inkarnáció puszta tükröződései. Mint ahogyan egy teremben, ha mindenhol tükrök vannak, végtelenül sok tükröződést látunk.

Ekkor nagyon intenzíven magam elé képzeltem, hogy milyen jellegű is Dühring világnézete, ha csak a lényegét tekintem? Mindent elhagyok, ami gyűlölködés, kritika, szitkozódás vagy más trivialitás benne, csak azt a legfőbb vonását nézem, ami mint világszemlélet nekem még mindig eléggé ellenszenves ugyan, de ahogyan Dühring képviselte, mégis szimpatikus volt számomra. Mindezt élénken elképzeltem. Azután pedig megkíséreltem azt, hogy világosan magam elé idézzem azt a valóságképet, ami Dühringnél szóba jöhet. Hiszen bizonyos életkortól kezdve már vakon tapasztal mindent. Egy vak ember nem lát a világból semmit. Egészen másképpen képzeli el, mint a látó ember. És valóban, a szokásos – hogy úgy mondjam – hétköznapi materialisták, hétköznapi mechanisztikusok különböznek is Dühringtől. Dühring hozzájuk képest zseniális. Szembetűnő, hogy az ilyenfajta világnézeteket megalkotó emberek, mint a kövér Vogt, Büchner, Moleschott, Spiller, Wiessner meg a többiek – annyian vannak, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük – valamiképpen más módon járnak el, mint ahogyan Dühring építi fel materialista-mechanikus világképét. Tény persze, hogy már látása idején megvolt Dühringben a hajlam, a törekvés, hogy az efféle világnézet egy speciálisabb alakját dolgozza ki. Ez a világnézet azonban igazából csak akkortól illett hozzá, amikor már nem látott semmit, amikor a tér elsötétült körülötte. Mert ahogyan Dühring végül megkonstruálta a világot, az tulajdonképpen a sötét térrel rokon. Helytelen elképzelés volna az, hogy ezt egy látó ember alakította ki ilyennek.

Értsük meg jól: Dühringnél ez a vonás valami roppant nagy igazságot hordoz. Ahogy mondtam, mások is alkottak ilyen világnézeteket, se szeri, se számuk, de Dühringnél ez másképpen van, nála ez valami igazság. A többiek látnak, mégis olyan világnézetet hoznak létre, mint a vakok; Dühring maga vak, és olyan világnézetet is hoz létre, mint egy vak. Megdöbbentő ez az összefüggés. Ha egyszer ezt megértettük, akkor rátekintve e férfiúra, tudni fogjuk róla: bensőleg pontosan olyan lelki fejlődése volt, mint egy vaknak, akinek csak azért lesz mechanisztikus szemlélete, mert vak. És nézzük most meg előző életeit. Két inkarnációja jön itt számításba. Az elsőt a keresztény Keleten találjuk a VIII-IX. század körüli mozgalmakban. Itt olyan valakiként lép fel, aki hol minden képszerűség megtiltásáért száll síkra és maga is képromboló lesz, hol ismét vissza akarja helyezni a képeket jogaikba. Különösen Konstantinápolyban bontakozik ki ez a harc a vallások között a képek mellett vagy képek ellen. A későbbi Dühring-individualitás itt elsősorban olyan embernek mutatkozik, aki teljes hévvel veti bele magát, igazi zsoldoskatona-természettel, a képeket megtiltó kultúréletért folytatott küzdelmekbe. Azt mondhatnám, hogy ebben a fizikai harcban tisztán megtalálhatjuk nála mindazt, ami később a kifejezésmódjában jelenik meg.

Roppant érdekes volt számomra a Julius Robert Mayerről szóló írás második részében szereplő különös szó. Most szemléletessé válik a dolog! A képromboló Dühring ugyanis sajátosan forgatta a kardját. Akkoriban alakult ki lassanként az a furcsa görbe kard. És itt egy összefüggést találtam a Mayer-könyv egyik kifejezésével – sokszor valóban az ilyen képszerű részleteken múlik a dolog. Az egyik fejezetnek ez a címe: „Furfangológia a német egyetemi életben”, vagyis amikor csínyeket követnek el, titokban beosonnak stb. azt „furfangológiának” mondja. Ahogy a „kanaille” analógiájára az „intellektuaille” szép kifejezését alkotta, ugyanúgy képezte a „furfangológiát”. A legváltozatosabb szavakat találta ki. Mint mondtam, az ilyen látszólag mellékes dolgokból sok mindenre fény derülhet. Bármilyen paradox módon hangzik is, nem találjuk meg az ember különböző földi életei közötti összefüggéseket, ha nincs érzékünk ahhoz, hogy meglássuk az apró részleteket. Aki általában nem tud valakinek a jellemére következtetni olyan jelekből, ahogyan jár az illető, vagy a talpára nehezedik, az nem fog egykönnyen előrehaladni a most előadott témákban. Így az a mód, ahogyan ez a személy annak idején a görbe kardjával vagdalkozott, egy másik életében átkerült a kifejezésmódjába, a beszédstílusába, és ez az, amit meg kell látnunk nála.

Dühring olyan volt, aki mindenkinek nekitámadt, különösen a „tudós félremagyarázókat” szidta. Azt mondta, azt szeretné, ha már nem is volna semmi, ami a régifajta tudományosságra emlékezteti. Nem akar logikát, hanem egy anti-logikát akar, nem kell a bölcsesség, inkább egy anti-bölcsesség kell, a tudomány helyett pedig egy anti-tudományra vágyik. Legszívesebben mindent „anti”-alakban, ellentétesen csinált volna; ezt kifejezetten mondja. Csakhogy ugyanez a férfi, aki ilyen borzalmasan szidott minden tudóst, a zsoldoskatonás képromboló inkarnációját megelőző inkarnációjában egy igazi görög sztoikus filozófus volt, még a régi görög sztoikus iskolán belül! Az ókorban Dühringet éppen egy olyan területen találjuk, amit a jelenben a legjobban támadott: a harmadik, az utolsó két inkarnációját megelőző életében filozófus volt, mégpedig sztoikus, tehát azok közül a filozófusok közül való, akik földi életüket a világtól visszavonulva akarták leélni.

E vizsgálódásaim idején vettem észre először, hogy a Dühring által használt igen sok gondolati forma megtalálható maguknál a sztoikusoknál is! Csak ezt nem mindig olyan egyszerű felfedezni. De egy egész szeminárium készíthetne tanulmányokat Dühringnél és a sztoikusoknál előforduló azonos gondolati formákról. Tehát először a IX. század körüli képromboló korhoz jutunk Európa keleti felében, ahol Dühring képromboló volt, azután pedig a Krisztus előtti III. századba, a régi görögök sztoikus korszakába.

Megintcsak megrendítő: az életben igénytelen sztoikus filozófus, aki lemondott mindannak élvezetéről, ami az élet számára közvetlenül nem szükséges, az onnan számított második szellemvilágbeli létében lemond földi életének szemevilágáról. Így válik igazzá, hitelessé. És azután ő lesz az, akinek személyében kifejező módon ábrázolódik a modern világszemlélet egész vaksága!

Akárhogyan is viszonyulunk a dühringi világnézethez, a tragikus és megrendítő benne az, hogy Dühring sajátos személyiségében mintegy a XIX. századi világkép valódi mivolta lepleződik le, ami Dühring lényén keresztül ölt alakot és lép a világ elé. Ez a volt sztoikus, aki elfordult a világtól, most megvakult. Ez a volt képromboló, aki meg akart semmisíteni minden festményt, aki gyűlölt mindenféle képi ábrázolást: most lecsupaszítja az irodalomtörténetet, a költészetet, ahogyan tette az irodalmi nagyságokat tárgyaló két könyvében, amelyben senkinek sincs helye, még Goethét és Schillert is kiszórja, legfeljebb a Münchhausen bárót megíró Bürger kap benne valami szerepet. De Dühring személyében mindaz a nyílt színen van, ami másokban egyébként el van rejtve. Mert az emberek mindenkor azt állítják, hogy a XIX. század második felének mechanizmusa, materializmusa „lát”. Csakhogy ez tévedés: nem lát, hanem „vak”. Dühring a maga leplezetlen igazságában jeleníti ezt meg.

Így ebben a reprezentatív személyiségben, ha helyesen szemléljük a maga helyén, maga a világtörténelmi karma is ábrázolódik, a civilizáció karmája, amely a XIX. század második felében érvényesült a materialista világképben.

– Dornach, 1924. március 15.

[Eduard von Hartmann és Friedrich Nietzsche, a két XIX. századi filozófus élete és karmája.]

Az emberi sors útját, a karmát kutatva a legutóbbi előadáson már bizonyos sorsszerű összefüggéseket is feltártunk, amelyek alkalmasnak látszottak arra, hogy általuk valamennyire tisztábban lássuk azt a módot, ahogyan a sors a különböző földi életeket összefűzi. Elhatároztam, hogy beszélek egyszer a karmikus összefüggések ilyen részleteiről is – ami természetesen előzőleg bizonyos mérlegelést kívánt a részemről -, és szeretnék e vizsgálódásokban még tovább haladni.

Észrevehették, hogy a karmikus összefüggések tárgyalásakor szükségessé válik számunkra az, hogy az ember lényében és életmenetében olyan részletekre is kitérjünk, amelyeket egyébként többnyire nem veszünk figyelembe. Így Dühringnél megmutattam azt az összefüggést, hogy az egyik inkarnáció testi sajátságai a következő inkarnációban bizonyos lelki alkattá válnak. Valóban úgy van, hogy amikor egy emberi lény megértése érdekében behatolunk a szellemi világba, akkor egyfelől az illető szellemi oldala elveszíti addigi elvont jellegét, és ott valami erőteljes, impulzívan hatékony létezéssé válik. Másfelől viszont a testiségről, arról, ami testileg jut kifejezésre az emberben, azt mondhatjuk, hogy elveszíti korábbi anyagi jellegét, és szellemi jelentőségre emelkedik; sőt szerephez juthat az emberi sors nagyobb összefüggéseiben is.

Hogyan is ölt alakot, miképpen tud érvényesülni bennünk a sors? Úgy, hogy az ember teljes lényén keresztül fejti ki hatását. Amire az ember karmikus indítékból ösztönzést érez az életében, és ami azután sorsszerűen kibontakozik számára, az azon múlik, hogy a sors erői, amelyek élettől életig kísérik az embert, megszabják ugyan vére összetételének arányait, belsőleg szabályozzák az idegtevékenységét, de közben teret engednek mindenkinek a saját egyedi lelki-ösztönös megnyilatkozásaikra is. Ezért nem fogunk egykönnyen lehatolni a sorsszerű, karmikus összefüggések mélyére, ha nem helyezünk kellő hangsúlyt egy ember életének ilyen teljesen egyedi vonásaira is. Itt természetesen mindig a lelki szemünket kell használnunk. A karmikus vizsgálat számára éppen olyan fontos valakinek a kézmozdulatait megfigyelnünk, mint a zseniális szellemi képességeit. Éppen olyan lényeges észrevennünk – természetesen szellemi nézőpontból -, hogy egy ember hogyan ül le, mint az iránt érdeklődnünk, hogy, mondjuk, hogyan tesz eleget morális kötelezettségeinek. E tekintetben tehát éppen olyan jelentősége van annak, hogy valaki például gyakran vagy csak alig ráncolja a homlokát, mint annak, hogy vallásos vagy vallástalan-e.

Amikor a sorsot a földi életek egymásutánjában kezdjük szemlélni, akkor sok minden rendkívül fontossá válik, ami a mindennapi életben lényegtelennek tűnik számunkra, némely dolog pedig kisebb jelentőséget kap, aminek egyébként nagy jelentőséget szoktunk tulajdonítani az embereknél.

Az ember mindennapi életében nem is olyan egyszerű például mások testi jellegzetességeit megfigyelnünk. Ezek kétségkívül fennállnak, de gyakorlatot kell szereznünk a megfigyelésükben, természetesen anélkül, hogy ilyenkor embertársainkat megsértenénk, hiszen sértő, ha pusztán abból a célból tekintünk valakire, hogy éppen csak „vizsgálgatjuk”. Ez sohase történjék így. Amit ilyen irányban teszünk, annak teljesen észrevétlennek kell maradnia. Ha azonban szert teszünk a megfelelő szemlélésre, akkor már a mindennapi életben is mindenkinél felfigyelhetünk olyan egyedi sajátosságokra, amelyek ugyan apróságok, de a karmikus kutatás számára mégis elsőrendű a jelentőségük. Igazán mélyen viszont csak akkor láthatunk bele valakinek a karmikus összefüggéseibe, ha személyének legjellemzőbb sajátosságait tudjuk felfedezni rajta.

Évtizedekkel ezelőtt belső szellemi és külső életére vonatkozóan egyaránt magára vonta figyelmemet egy rendkívül érdekes személyiség: Eduard von Hartmann, a filozófus [1842-1906]. Mélyreható érdeklődéssel fordultam e filozófus felé. Ha azonban most karmikus oldalról tekintek az életére, akkor a következőt kell kiemelnem. Eduard von Hartmann, a „nem-tudatos” teóriájának filozófusa, igazán nagy erővel tört be a filozófiába, de a XIX. századi emberek a szellemi területén végbemenő ilyen robbanó hatást mégis nagy közönyösséggel fogadták. Bocsássák meg, ha kritizálok, a dolgot nem akarom túlhangsúlyozni: ami a világot voltaképpen belülről mozgatja, az a XIX. és persze a XX. század elejének emberét úgymond nem hozza ki a sodrából. Mélyről fakadó lelkesedést valóban alig találunk a szellemileg oly flegmatikus korunkban.

Mostanában egyik előadás-sorozatomban egyszer le kellett írnom egy történelmi eseményt: a római világ összeütközését az északi germán világgal a népvándorlás korában, amikor a kereszténység a déli, görög-latin vidékekről észak felé kezdett terjeszkedni. Csak helyesen kell magunk elé képzelni a közép-európai és dél-európai világ régi embereit, és máris képet alkothatunk arról, hogy mekkora emberi impulzivitás volt egykor a világon. Arról van szó, hogy a rómaiak a keresztény időszámítás első századaiban különböző germán törzsekkel találkoztak, akiknél a természet szellemi hatalmaival való együttélés még nagyon eleven volt. Ezek az emberek egészen másképpen viszonyultak a szellemihez. Lényegében véve még nagyon is létezett náluk a szellemivel való ösztönös kapcsolat.

Ma már többnyire közömbösen beszélünk, egyik szó követi a másikat, mintha beszéd közben semmi sem történne. Ezek az emberek azonban a beszédükbe beleáramoltatták a szellemi élményeiket. Számukra a szél éppenúgy valami szellemi-lelki megnyilvánulás fizikai mozgása volt, mint amikor az ember mozgatja a saját karját. Ha a szél fújt, vagy amikor a láng lobogott a szélben, azt Wodan kifejeződéseként szemlélték. Mikor pedig a nyelvbe belevették ezeket az eseményeket, szavakba foglalták őket, olyankor valami élményszerűt öntöttek szavakba. Ha a mostani nyelven akarnánk kifejezni: Wodan fúj a szélben [Wodan weht im Winde]. De hasonlóképpen hangzott az ősi nyelven is. A szavakon keresztülzuhog az, hogy „fúj”. Hallják meg a szavakban ezt a hasonlóságot a széllel, ami átrezgi a beszédet és beleömlik! Ha azután az ember feltekintett, és figyelte a felhőkből dübörgő mennydörgést, és a dörgés természeti formája mögött meglátta a megfelelő szellemi lényt, az egészet így fejezte ki szavakban: Donner vagy Donar dübörög a dörgésben [Donar dröhnt im Donner]. Még a modern nyelvben is benne rezeg valami, ami a régi nyelvet áthatotta.

Ahogyan ezek az emberek a természeti hatásokban érezték a szellemet, és azt szavaikban ki is fejezték, úgy a harcba induláskor önmagukon keresztül fejezték ki a segítő istenséget, aki tagjaikba és egész viselkedésükbe beleköltözött. Hatalmas pajzsuk volt és a pajzsok mögött, mondhatnám, viharzottak a szavak. Az erőteljesen megformált hangok először csak tompán, majd egyre fokozódva, végül hatalmasan felzúgva a jó vagy éppen démoni szellemet idézték oda, és így rohantak elszántan az ellenségre: Ziu zwingt Zwist! (Ziu legyőzi a viszályt!) Mintha valami vihar közeledne, úgy hatott, amikor ezt a pajzsok mögött susogták, harci dühvel és harci kedvvel. Képzeljék el, ahogy több ezer torok egyszerre üvölti a pajzsok mögött! Mikor a latinok összecsaptak Közép-Európával az első századokban, akkor igazából nem is az döntötte el a harcot, ami külsőleg érvényesül ilyenkor, hanem inkább ez a rómaiak felé közeledő félelmetes zúgás. Az első időkben éktelen rettegés szállta meg őket. Reszketett a rómaiak térde, amikor ezer torok süvöltötte a pajzsok mögött: Ziu zwingt Zwist!

Természetesen ezek az emberek megint itt vannak a Földön, de mostanra már flegmatikussá váltak! Sokat kiáltoztak akkoriban, és mára a legnagyobb mértékben közömbösek lettek, felvették a XIX. és XX. század belső lelki beállítottságát. Ha azonban felébrednének azok a harcosok, akik a régi időkben abban a lelki állapotban üvöltöttek, akkor hálósapkát raknának mai megtestesülésükre, és azt mondanák: Az emberekben levő kimozdíthatatlan közönynek hálósapka kell, az ilyen embereket ágyba kell dugni, nem valók az emberi tettek mezejére!

Ezt csak azért mondtam el, hogy jelezzem, milyen kevéssé voltak hajlamosak kortársaink arra, hogy átérezzenek egy olyan robbanóerejű művet, mint amilyen Eduard von Hartmanné, A nemtudatos filozófiája. Ebben arról ír, hogy mindaz, ami az emberben tudatos, vagyis a tudatos gondolkodás, csekély jelentőségű ahhoz képest, ami nem-tudatosan működik és él az emberben, és éppannyira nem-tudatosan működik és él a természetben is. Ez sohasem ragadható meg a tudat segítségével, vagyis sohasem hatol fel a tudatba. Hiszen Eduard von Hartmann nem tudott a szellemi látó imaginációról, intuícióról, nem volt tudomása arról, hogy a nem-tudatos beléphet az emberi megismerésbe. Ezért azt állította, hogy minden ami lényeges: a „nem-tudatos” léten belül marad. De éppen ebből következően az a nézete volt, hogy a világ, amelyben élünk, a lehető legrosszabb. A pesszimizmust még Schopenhauernál is tovább fokozta, úgy találta, hogy a kultúra fejlődésének voltaképpen az volna a csúcspontja, hogy egyszer megsemmisítsék az egész földi fejlődést, amilyen gyorsan csak lehet. Csak azt mondta, nem azt várja, hogy ez már holnap megtörténjen, mert ahhoz több idő kell, hogy mindazt feltalálják, ami a Föld olyan mértékű megsemmisítéséhez szükséges, hogy rajta már semmiféle emberi – önmagában teljesen értéktelen – civilizáció ne keletkezhessen. Arról álmodozott, amint A nemtudatos filozófiájában olvashatjuk, hogy az emberek eljutnak valami nagy szerkezet feltalálásához, amelyet majd elég mélyen belesüllyeszthetnek a Földbe, hogy ott azután hatalmas robbanást idézzen elő, és az egész Földet szétvetve kiszórjon mindent a világűrbe.

Némelyek lelkesedtek A nemtudatos filozófiájáért. De amikor erről beszélgettek, még ők sem tűntek olyanoknak, mint akiket ez a téma egész emberi lényükben megrázna. Ilyesmit kimondani! Hiszen mégiscsak nagy jelentőségű így szólni a világhoz. De az emberek mégis úgy említették, mintha csak odavetnének valamit félvállról, és ebben éppen ez volt a legborzalmasabb.

Élt tehát egy ilyen filozófus. Ezek után az emberek erkölcsének elemzésébe fogott. Az erkölcsi tudat fenomenológiájáról szóló könyve érdekelt a leginkább. Írt még a vallásos tudatról egy művet, meg egy esztétikát; általában sokat írt. És éppen olyankor tűnt a legérdekesebbnek, amikor az ember nem értett vele egyet.

Természetesen szeretnénk tudni, hogy egy ilyen embernél mi a helyzet a sorsszerű összefüggéseket illetően? Ilyenkor először talán arra hajlunk, hogy alaposan elmerüljünk a filozófiájában. Megpróbáljuk filozófiai gondolatai alapján kitalálni előző földi életeinek vonatkozásait. Ebben az irányban azonban nem fogunk találni semmit. Ez a személyiség azonban a legnagyobb mértékben felkeltette érdeklődésemet.

Ha az ember – hogy úgy mondjam – már hozzászokott az okkult nézőponthoz, akkor meglesznek az ösztönzései is, hogy helyesen fogjon a dologhoz. Egy tény köztudott: Eduard von Hartmann fiatal éveiben katonatiszt volt. A Kürschner-féle címtárban a Dr. phil. stb. mellett haláláig ott állt a jellemző adatok között a „főhadnagy” is. Eduard von Hartmann először porosz katonatiszt volt, akit igen jó katonatisztnek tartottak.

Látják, ezt a tényt az emberi sorsösszefüggések vonatkozásában egy nap sokkal fontosabbnak találtam, mint filozófiájának részleteit. Egy filozófia esetében hajlamosak vagyunk ugye arra, hogy egyik tételét elfogadjuk, a másikat elvessük. Ez azonban nem vezet bennünket messzire, ezt bárki megteheti, aki tanult egy kevés filozófiát. Ebből még nem derül ki semmi lényeges. De ha azt kérdezzük meg, hogy hogyan lehetséges, hogy egy porosz katonatiszt, aki kitűnő volt katonának, és katonatiszt korában igen keveset törődött a filozófiával, sokkal inkább a kardforgatást kedvelte, mégis korának reprezentatív filozófusa lesz? Mi állhat emögött?

Hartmann, kedves barátaim, annak köszönhetően lett filozófus, hogy valamilyen megbetegedés folytán térdfájást kapott, nyugdíjazni kellett, és egész további életében ettől a térdfájástól szenvedett. Időnként nem is tudott járni, kénytelen volt a lábát kinyújtva tartani, keveset lépni, egy heverőn ült naphosszat. Miután felvette a kortárs műveltséget, egyik filozófiai művet a másik után írta. Hiszen a hartmanni filozófia egész könyvtárat tesz ki. Tehát sokat írt.

Személyiségét szemlélve viszont: egyik nap egészen nagy jelentőséget kapott számomra ez a térdfájás, ennek a térdfájásnak a megjelenése. Sokkal jobban érdekelt, hogy bizonyos életkorban fellépett nála ez a térdfájás, mint a transzcendens realizmusa, vagy hogy azt mondta: először volt az Atya vallása, azután a Fiú vallása jött és a jövőben születik meg a Szellem vallása. Ezek szellemes dolgok, de a szellemes XIX. században ezek többé-kevésbé az utcán hevertek. Viszont igazán figyelemre méltó, hogy valaki azáltal lesz filozófus, hogy mint hadnagy térdfájást kap. Karmikus összefüggésekhez addig nem jut el az ember, amíg nem tud ilyen tényeket észrevenni az életben, vagyis amíg félrevezetik a látszólag nagyobb jelentőségű tulajdonságok.

Amikor végre összefüggésbe tudtam hozni a térd betegségét egész személyiségével, akkor tárult fel előttem az, ami ennél a személynél sorsszerűen jelentkezett. Ekkor már vissza tudtam menni: nem Eduard von Hartmann fejétől, hanem a térdétől találtam meg az utat előző inkarnációihoz. Másoknál például az orr stb. játszik ilyen szerepet. Rendszerint nem az nyújtja ehhez az igazi támpontot, amit a születés és a halál közötti földi élet számára a legfontosabbnak tartunk.

Mi hát ez az összefüggés? A földi életben megjelenő ember, amint ismételten felhívtam erre a figyelmüket, tulajdonképpen már fizikai mivoltában is hármas tagoltságú lény. Van idegi-érzékszervi rendszere, amely főként a fejben összpontosul, de kiterjed az egész emberre is. Van ritmikus rendszere, amely különösképpen a légzés ritmusában és a vér keringésében nyilvánul meg, de szintén áthatja az ember egészét, és abban mindenhol érvényesül. Van azután a mozgási, az anyagcserével is összefüggő végtagrendszere, amely tehát az anyagcsere lefolyására, az anyagok pótlására is hatással van. Az ember egy ilyen hármas tagozódású lény.

Az élet egész összefüggésére vonatkozóan észrevesszük, hogy a születéseken és halálokon áthaladva a fej, amelyet földi életünkben mindig is a legfontosabbnak tartunk, nem sokkal halálunk után aránylag csekély jelentőségűvé válik. A fej a fizikai létben az ember legemberszerűbb része, de saját természetét nagyon erősen ki is meríti a fizikai létben. Ellenben az ember többi, a fizikai létben kisebb értékű organizációja éppenhogy a szellemiség szintjén valami magasabb rendűként jelenik meg. Az ember a fejében a leginkább fizikai lény és a legkevésbé szellemi lény. Szellemibb viszont organizációjának többi részében, tudniillik a ritmikus és a végtagrendszerében. Ezen belül is a legszellemibb a mozgásban, végtagjainak tevékenységében.

A helyzet az, hogy az ember fejének képessége halála után viszonylag rövid idő múlva elvész. Ezzel szemben halála és újabb születése között különös jelentőségre emelkedik az, ami az alsóbb organizációkhoz tartozott a tudattalan szellemisége területén. Míg azonban egyik földi életből a következőbe lépve a két alsóbb organizáció – alakját és szellemi tartalmát tekintve – a következő inkarnációban lényegében véve az ember fejévé alakul, addig az ember fejének mostani akarati jellege a következő inkarnációban különösen a végtagjaiba áramlik bele. Aki egyik inkarnációjában resten gondolkodik, az a következőben egész biztosan nem fog gyorsan futni, a gondolkodás restsége átmegy a végtagok lassúságába. Viszont a végtagoknak a mostani inkarnációban meglevő lanyhasága a következő inkarnáció lassú, rest gondolkodásában fejeződik majd ki.

Így történik az emberi lény három különböző részének metamorfózisa, kölcsönhatása, amikor egyik földi életből a másikba lépnek, egyik inkarnációból a másikba kerülnek át.

Amit itt megfogalmazok, azt nem mint valami elméletet mondom önöknek, hanem az élet tényei alapján állítom. – Amikor tehát már megvolt bennem az a késztetés – ha mondhatom így -, hogy Eduard von Hartmann térdfájására felfigyeljek, akkor ez elvezetett egy régebbi inkarnációjába, mégpedig abba, amelyben életének egy bizonyos pontján ez a személy valamiféle napszúrást kapott. Ez a napszúrás jelentette a következő földi életében azt a sorsszerű kényszert, hogy majd átváltozva a térd betegességében jusson kifejezésre, amely utóbbi tehát eredetileg a fej betegsége volt e személynél. A napszúrást követően egy napon már nem tudott gondolkodni, az agya nagyrészt megbénult. Ez pedig a következő inkarnációban az egyik végtagjának bénulásában jelent meg. Az agy e sorsszerű bénulásának bekövetkezése azonban visszavezethető volt valamire.

Ez az individualitás azok között volt, akik a keresztes hadjáratok alatt együtt vonultak Keletre, és Ázsiában a törökök és az ázsiai népek ellen harcoltak, de az ázsiaiakat ugyanakkor roppant módon csodálni is kezdték. Miután tehát ez a személy csodálattal tekintett mindarra a nagyszerű szellemiségre, amivel Keleten a keresztes hadak találkoztak, észrevett valakit, akiről ösztönszerűen úgy érezte, hogy egy még régebbi életében már köze volt hozzá. E régebbi és az akkori inkarnáció között valamilyen morális elintéznivaló volt.

Az akkori napszúrásnak a mostani térdfájásba való átalakulását a két inkarnáció tekintetében először pusztán valami fizikai kapcsolatnak vélhetné az ember. De amikor sorsszerűségről van szó, ez mindig valami morális dologra vezethető vissza. Mivel ez az individualitás egy még régebbi inkarnációból kemény, dühödt harc indulatát hordozta magában éppen azzal az emberrel szemben, akivel most összetalálkozott, azért az izzó, forró napsütésben elkezdte üldözni ezt az ellenfelét. Ez abban a helyzetben igazságtalanság volt a részéről. Az üldözés azonban visszaszállt az üldöző személyre, amennyiben az izzó nap sugarai megbénították az agyát.

Hogy ennek az összecsapásnak így kellett végződnie, az viszont abból eredt, hogy ez az individualitás egy régebbi inkarnációjában egészen különlegesen okos volt. Most tehát bepillantásunk lett egy még régebbi inkarnációba, amelyben ő rendkívül okos ember volt. És ez a személy a keresztes hadjáratok folyamán találkozott azzal az ellenfelével, akit egy régebbi inkarnációban megtámadott, hátrányos helyzetbe hozott az értelmi képességeivel. Ez megadta közöttük a morális összefüggést és a harci indítékot. Az eseményeket tehát a morális elem határozta meg, a fellépő hatóerők pedig a régebbi inkarnációból származtak.

Tehát itt egy individualitás három egymást követő inkarnációját találjuk. Az egyik inkarnáció egy rendkívül okos személyiséget mutat a nagyon régi időkből. Azután egy keresztes vitéz következik, akinek egy bizonyos időpontban éppen az okosságával elkövetett korábbi vétke miatt az agya megbénul, okossága kialszik, de ez az okossága előzőleg roppant nagy csodálattal tekintett a keleti civilizációra. A harmadik inkarnáció egy porosz katonatiszt, akinek térdfájása miatt nyugdíjba kell vonulnia, és most nem tudja, mihez kezdjen magával, de ekkor a filozófia felé fordul, és megírja a leghatásosabb, teljesen a XIX. század második felének civilizációjából kisarjadó művet, A nemtudatos filozófiáját.

Ha megvan egy ilyen összefüggéslánc, akkor az előbb még teljesen homályos dolgok egyszeriben világossá válnak. Látják, amikor fiatal koromban Hartmannt olvastam, nem ismertem ugyan ezeket az összefüggéseket, de mindig úgy éreztem, hogy valóban sok okosság van a szövegekben. Mikor azonban egy oldalt elolvastam, azt mondtam: igen, ez félelmetesen okos, de az igazi okossága még nem ezen az oldalon van. Mindig lapozni akartam és a következő oldalon megnézni, hogy ott van-e már. Mert ez egy olyan okosság volt, amely nem a jelenből származott, hanem mintegy a múltból, sőt a régmúltból. Ez csak akkortól világosodott meg számomra, amikor megértettem, hogy ez a különleges okosság két inkarnációval ezelőttre megy vissza, és onnan hat bele a jelenbe. Csak akkor látjuk helyes fényben ezt az irodalmat, a könyvtárat megtöltő Hartmann-irodalmat, ha tudjuk róla, hogy a benne megjelenő okosság csupán az utóhatása egy sokkal régebbi inkarnációnak!

Aki Hartmann-nal személyesen is megismerkedett, beszélt vele, az valóban úgy érezte, hogy a háttérben ott van valaki, de aki még mindig nem szólalt meg. Ám őmögötte is volt még egy további, harmadik valaki, és voltaképpen ő nyújtotta az inspirációkat! Mert olyan kétségbeejtő volt őt hallgatni: egy katonatiszt filozófus beszélt, lelkesedés nélkül, közönyös, kissé durva hangon a legmagasztosabb igazságokról. De csak akkor lehet választ találnunk arra, hogy ez valójában miért is volt így, ha tudjuk, hogy Hartmannban egy két inkarnációval ezelőtti okosság szólal meg a háttérből.

Bizonyára még kegyeletsértőnek is tűnik, ha ilyenekről szólok, de nem szánom annak őket. Azt kell mondanom, hogy mindenki számára nagyon hasznos lehet, ha a saját élete szempontjából tudomása van az ilyen típusú összefüggésekről, még abban az esetben is, ha valaki ilyenkor kénytelen megállapítani: hárommal ezelőtti inkarnációmban szörnyen gonosz voltam. Rendkívüli módon előbbre viheti az életünket, ha ki tudjuk mondani: valamikor roppant gonosz ember voltam. Valamelyik korábbi inkarnációban, sőt nem is csak egyetlen inkarnációban ugyanis egészen biztosan sok durvaságot követtünk el másokkal szemben! Ilyen megítélés alá a jelenlegi inkarnáció persze sohasem esik, mint ahogy társaságban a jelenlevők mindenkor kivételek.

Friedrich Nietzsche [1844-1900] személye esetében is egészen intenzíven érdekelt a sorsszerű összefüggés, mivel életem valóban elvezetett ehhez a személyiséghez. A Nietzsche-kérdést minden oldalról megtekintettem; írtam és beszéltem róla egyet s mást, foglalkoztam a személyével.

Valóban különös sorsa volt Nietzschének. Csak egyetlenegyszer láttam életemben, Naumburgban a 90-es években. Ekkor már súlyosan elmebeteg volt. Nővére délután fél három óra körül vezetett be a szobájába. Nyugágyon feküdt, kifejezéstelenül, szeme nem tudta észlelni, hogy előtte állunk. Különösképpen feltűnt nekem érdekes, művészi szépséggel megformált homloka. Bár a szeme kifejezéstelen volt, mégsem támadt az az érzésem, hogy őrült ember van előttem, hanem inkább egy olyan valakinek látszott, aki lelkében egész délelőtt intenzív szellemi munkát végzett, megebédelt és lefeküdt pihenni, hogy átgondolja félálomban azt, amit délelőtt alkotott. De szellemileg szemlélve, az emberi lény felső részei tekintetében voltaképpen csak a fizikai és éterteste volt jelen, a lelki-szellemi már kívül volt rajta, ami mintegy valami fonállal kötődött már csak a testhez. Alapjában véve már megindult valamilyen elhalás benne, de ami mégsem tudott teljesen bekövetkezni, mert a fizikai organizmus egészséges volt, és a kielégítően működő anyagcsere- és ritmikus rendszer még visszatartotta a menekülni akaró asztráltestet és Ént. A teljesen szétrombolódott idegi-érzékszervi rendszer viszont már egyáltalán nem tudta megtartani az asztráltestet és az Ént. Így támadt az a különös benyomásom, hogy az igazi Nietzsche voltaképpen a saját feje felett lebeg. Mert ott volt. Ami pedig lent feküdt, az a lélek felől tekintve akár már holttest is lehetett volna. De még azért nem volt az, mert teljes erejével belekapaszkodott a lélekbe; de már csak az emberi lény alsó részeiben volt erre képes a test a rendkívül egészséges anyagcsere- és ritmikus rendszer révén.

A legmélyebb értelemben felkelthetik érdeklődésünket a sorsszerű összefüggések, ha ilyet tapasztalunk. Itt mindenesetre már más megvilágításba kerülnek a sorsszerű összefüggések. Itt nem lehetett valamilyen beteg végtagból vagy ehhez hasonlóból kiindulni, mert ez az állapot inkább Friedrich Nietzsche egész szellemi individualitásából fakadt.

Nietzsche élete három élesen elválasztható időszakból állt. Az első akkor kezdődött, amikor egészen fiatalon és lelkesen megírta A tragédia születése a zene szelleméből című művét, amelyben a zenét a görög misztériumokból eredezteti, és ebből a zeneiségből vezeti le azután a tragédia műfaját. Ugyanebből a hangulatból eredt a következő négy írás is: David Friedrich Strauss a hitvalló és író, Schopenhauer mint nevelő, A történelem haszna és kára az élet számára, Richard Wagner Bayreuthban. Az utóbbi rajongó himnusz Richard Wagnerről, valóban talán a legjobb írás, amit Wagner hívei írtak.

Megkezdődik Nietzsche második korszaka. Megírja kétkötetes könyvét, Emberi túlságosan is emberi, illetve a Hajnalpír és a Vidám tudomány című írásokat. Nietzsche 1876-ig első írásaiban a legmagasabb értelemben idealista volt, mindent az ideálhoz akart felemelni. De életének második időszakában elbúcsúzik minden idealizmustól. Kicsúfolja az ideálokat. Kijelenti, hogy ha az emberek ideálokat tűznek maguk elé, az azért van, mert az életben gyengék. Azt mondja Nietzsche, hogy ha valaki semmire sem képes az életben, akkor azt állítja, hogy az élet értéktelen és ideált kell keresni számára. Nietzsche célba veszi az egyes ideálokat, mint mondja, jégre teszi őket, mert túlságosan is emberinek, kisszerűnek látja azt, ahogyan az istenit a világban ábrázolják. Itt Nietzsche voltaire-iánus, egy írást is szentel Voltaire-nek. Ekkor Nietzsche teljesen racionalista, intellektualista. Ez körülbelül 1882-1883-ig tart. Ezután kezdődik életének utolsó korszaka, amikor olyan eszméket alakít ki, mint az örök visszatérés, és amikor megformálja Zarathustra alakját mint az emberiség ideálját. Ekkor írja meg himnikus stílusban az Imígyen szóla Zarathustrát.

És most újra előveszi Wagnerről írt jegyzeteit. Ez valóban igen érdekes! Ha megismerjük Nietzsche munkamódszerét, azt egészen különösnek találhatjuk. Olvassák el a Richard Wagner Bayreuthban írást; ez rajongó lelkesedés, nagyszerűen, zseniálisan fellelkesít Richard Wagnerért. Az utolsó időszakában jelent meg A Wagner-ügy című tanulmánya: ebben pedig minden benne van, ami csak elmondható Wagner ellen.

Ha leegyszerűsítve ítéljük ezt meg, akkor így szólunk: Nietzsche elpártolt Wagnertől, a nézeteit megváltoztatta. De aki már kezébe vette Nietzsche kéziratait, az nem mondhatja ezt. Mert amikor Nietzsche leírt néhány oldalt a Richard Wagner Bayreuthban című tanulmányban, mint Wagnerről szóló elismerő méltatást, akkor mindjárt azt is odaírta mellé, ami ellenvetése volt azzal szemben, amit ő maga az imént állított. Azután ismét folytatta a rajongó hangnemet, majd pedig megint megfogalmazta Wagnerrel szembeni kifogásait. Voltaképpen már 1876-ban megírta az egész Wagner-ügyet! De akkor félretette, elhallgatta, és csak azt küldte nyomdába, ami lelkes dicséret volt. Később úgyszólván csak elővette a régi feljegyzéseit és néhány szúrósabb mondattal még kiegészítette. Életének ebben az utolsó szakaszában lényegében az a tendencia jelent meg benne, hogy mindaz ellen támadjon, amit még megkímélt a kritikától élete korábbi időszakaiban. Ha azok a kéziratok, amelyeket azért tett félre, mert nem illettek bele a Richard Wagner Bayreuthban című írás hangulatába, tűzesetnek estek volna áldozatul, akkor valószínűleg nem létezne A Wagner-ügy sem.

Ha összehasonlítjuk ezt a három időszakot, mindegyiket egységes jelleg hatja át. Utolsó írása, legalábbis utolsó kinyomtatott műve, a Bálványok alkonya, avagy hogyan filozofálunk kalapáccsal, mondhatnám, mindent fonákjáról mutat meg, de még ez is hordoz valamit a nietzschei szellem alapvető jellegéből. Nietzsche idős korában, amikor ezt megírja, erősen imaginatív, szemléletes módon ábrázol. Például Michelet francia írót akarja jellemezni. Találó képet fest róla: a lelkesedés leteszi a fegyvert, amíg lelkesedik. Michelet-t bizonyos oldaláról egészen kitűnően ragadja meg. Hasonlóan szemléletes dolgokat találunk a Bálványok alkonya többi oldalán is.

Aki egyszer átéli azt a mélységesen megrendítő képet, Nietzsche individualitásának a teste felett való lebegését, az hajlik most már írásaival kapcsolatban is azt mondani, hogy azok tulajdonképpen olyan benyomást tesznek, mintha Nietzsche emberi testiségével sohasem lett volna teljesen jelen, amikor mondatait leírta, mintha némileg mindig a testén kívül lett volna. Nem is ülve, hanem járva, főként séta közben írt. Ez a benyomás a legerősebben az Imígyen szóla Zarathustra negyedik részének bizonyos helyeinél keletkezhet bennünk, itt közvetlenül úgy érezhetjük, hogy így nem ír senki, amíg a teste szabályozza, hanem csak akkor ír így, amikor már nem a test irányítja, hanem lelkiségével a testén kívül tartózkodik.

De általában is az az érzésünk, hogy Nietzsche a szellemi alkotáskor mindig otthagyja a testét. Ezt végül is életének szokásai is tükrözték. Különösen szívesen vett be klorált, hogy egy bizonyos testiségtől független hangulatba kerüljön. Bizonyos, hogy azért is vágyott arra, hogy lelki állapotában függetlenedjék a testiségtől, mert testileg sokféle betegségben szenvedett, például mindig igen hosszantartó fejfájás gyötörte, és egyéb bajok kínozták.

Mindez egységes képet nyújt Nietzschének a XIX. század végi inkarnációjáról, amely azután őrültséghez vezetett, hogy végül már egyáltalán nem tudta, hogy kicsoda. Vannak Georg Brandeshez írt levelei, ahol úgy írja alá magát, hogy „a Megfeszített” – vagyis a Megfeszítettnek tekinti magát -, vagy úgy tekint önmagára, mint egy ténylegesen önmagán kívül tartózkodó emberre, istennek érzi magát, aki a Pó partján sétálgat, és „Dionysost” ír a neve helyett. A testtől való elválás a szellemi teljesítmény során különösképpen jellemző erre a személyiségre, e léleknek erre az inkarnációjára.

Ha imaginatíve bensőleg áthatjuk magunkat ezzel, akkor egy nem is nagyon távoli inkarnációjába jutunk vissza. Több reprezentatíve fellépő személyiségnél azt a sajátosságot vehetjük észre, hogy inkarnációik rendszerint nem is olyan távoliak, hanem aránylag kevéssé régen, az újabb korban mentek végbe.

Nietzschének olyan életéhez jutunk el, amikor ez az individualitás ferences rendi szerzetes volt. Olyan szerzetes, aki hajlott az aszkétaságra, aki testének önsanyargatását egészen intenzíven művelte. Most megvan tehát a rejtély! Ekkor pillantásunk a jellegzetes ferences rendi öltözéket viselő emberre vetődik, aki órákat fekszik az oltár előtt, térdét sebesre dörzsöli a térden csúszó imádkozással kegyelemért könyörögve, aki borzasztóan sanyargatja magát. Az önmaga által okozott fájdalom révén intenzíven találkozik az ember a fizikai testével. A fájdalom elszenvedésekor egészen különösképpen érzékeljük fizikai testünket, mert asztráltestünk igen erősen irányul a fájó testre, át akarja azt hatni. Ha az egyik inkarnációban nagy hangsúlyt helyez valaki a test átszellemítésének előkészítésére, annak az a következménye lesz, hogy a lélek a következő inkarnációban nem is akar már a testben maradni.

Bizonyos jellemző esetekben ilyen jellegű sorsszerű összefüggéseket találhatunk. Azt is mondhatjuk, hogy ezek az összefüggések némiképp másként adódnak, mint általában képzeljük róluk. Az egymást követő földi életekről semmit sem lehet csak úgy kispekulálni. Mert abból rendszerint csak tévedések származnak. Ha azonban helyesen közeledünk e témához, akkor az a legmélyebb értelemben fényt vethet az élet tényeire.

Mivel pedig egy tárgyszerű fejtegetés ezen a téren elősegítheti, hogy a karmát helyes megvilágításban lássuk, ezért nem rettentem vissza attól, hogy egyes konkrét karmikus összefüggéseket kifejtsek önök előtt, bár lehet ennek bizonyos árnyoldala is. Úgy hiszem, már eddig is némi betekintést nyerhettünk az emberi karma, az emberi sors természetébe. Holnap ezt folytatni fogjuk.

– Dornach, 1924. március 16.

[Harun al-Rasid és a bagdadi kultúrközpont. Az arabizmus. Ennek hatása az európai civilizációra bizonyos individualitások újraszületése által. Francis Bacon. Laplace. Charles Darwin. Mamun és Muavija. Woodrow Wilson. Az emberi lélek a tudatalattiban megőrzi és áthozza újabb életébe a korábbi életében hordozott szellemi beállítottságát, világképét. A régebbi korokhoz tartozó eszmék is újra megjelennek a világban az újraszülető emberekben.]

A karmikus összefüggések fejtegetésénél mindeddig azt a szabályt követtem, hogy olyan meghatározott személyiségekből indultam ki, akikkel a jelenkorunkban találkozhattunk, és azután megpróbáltam innen visszajutni előző földi életeikhez. Ma viszont a karmikus összefüggések eddig tárgyalt eseteit kiegészítve ellenkezőleg fogok eljárni, és most a múlt bizonyos történelmi személyiségeiből indulok ki, hogy azután tőlük haladjunk előrefelé a későbbi korokba: vagy a történelem egy azutáni korszakához, vagy a jelenkori élethez. Bizonyos történelmi események leírását szeretném most nyújtani, amelyek mögött karmikus összefüggések is meghúzódnak.

Ha követjük a kereszténység fejlődését földi megalapozásától kezdve egészen addig, amikor már Európában is megjelent, valamint nyomon kísérjük azokat a különböző irányokat, amelyre a keresztény impulzus akkoriban szakadt, akkor ez időben egy másik vallásos szellemi áramlatra is rá fogunk találni, amelyre ma ugyan kevesebb figyelem terelődik, de amely a külső történelmi események felszíne alatt mégis rendkívül mélyreható befolyást gyakorolt éppen az európai civilizációra. Ez az áramlat mohamedanizmus néven ismeretes, vagyis a kereszténység megalapítása után valamivel több, mint fél évezreddel később kialakuló mohamedán vallásról van szó, beleértve azt az életformát is, ami e vallás keletkezésével kapcsolatos volt.

Először is azt látjuk, hogy Mohamed valamilyen egyistenhitet alapít, egy olyan vallást, amely a zsidósághoz hasonlóan közvetlenül egy egységes, a világot átfogó istenséghez tekint fel. Mohamed is egyetlen Istent akar hirdetni. Ez hatalmas impulzusként indul ki Arábiából, amely széleskörűen és mindent áthatva elterjed Ázsiában, végigvonul Afrikán, de Spanyolországon keresztül eljut Európába is.

Aki jelenkorunk civilizációját szemléli, az még ma is helytelenül fog megítélni sok mindent benne, ha nem veszi figyelembe, hogy éppen az arab hadjáratok kerülőútján hogyan hatott bele az európai civilizációba mindaz, ami Mohamed tettének köszönhetően átütő erővel megjelent a világban, anélkül azonban, hogy a mohamedanizmussal kapcsolatos vallásos érzés formája is bevonult volna Európába.

Ha megnézzük azt a vallási formát, amelyben a mohamedanizmus fellépett a maga arab jellegében, akkor először is a merev monoteizmust látjuk meg benne, a mindenható egyetlen istenséget, aki a vallásos életbe valamilyen fatalisztikus elemet juttat bele. Az ember sorsa előre elrendeltetett. Az embernek alá kell vetnie magát ennek a sorsnak, vagy legalábbis tudnia kell arról, hogy ennek alá van vetve. Ez a vallásos forma. Ez az arabizmus azonban – nevezzük így ezt a jelenséget – még valami egészen mást is megérlelt magában. Az a különös, hogy az arabizmus egyfelől valóban igen erőszakos módon terjeszkedik, a belőle fakadó harciassággal rátámad a népekre. Másfelől azonban a legnagyobb mértékben figyelemre méltó az is, hogy a mohamedanizmus megalapítását követő első évezredben századokon át az arabizmus volt a civilizáció egyik hordozója. Nézzük meg például azt a kort, amikor Európában Nagy Károly uralkodott; ekkor odaát Ázsiában a bagdadi székhelyen csodálatos civilizációt találunk, igazán nagyszerű szellemi életet. Azt mondhatjuk, hogy míg Nagy Károly primitív alapokból kiindulva bizonyos igen kezdetleges műveltséget próbál terjeszteni – hiszen ő maga is még csak írni tanul meg, méghozzá azt sem valami tökéllyel – addig Ázsiában, Bagdadban már egy magasrendű szellemi kultúra virágzik.

Tudjuk, hogy még Nagy Károly környezetében is roppant nagy tisztelettel említették ezt az arab kultúrát. Ebben a korszakban, Nagy Károly uralkodásának korában – ami 768-tól 814-ig tartott -, odaát Bagdadban 786-tól 809-ig Harun al-Rasid áll egy nagyszerű civilizáció élén. Az a Harun al-Rasid, akit a költők később is annyira dicsértek, akit a tudományok és művészetek művelőitől körülvéve látunk mint finom műveltségű embert, aki mellett nem olyanfajta primitív emberek éltek, mint a Nagy Károly környezetéhez tartozó Einhard, hanem valóban összegyűjtötte maga köré a tudomány és művészet kiemelkedő nagyságait. Látjuk, amint odaát Ázsiában Harun al-Rasid egy nagy civilizációt – most ne úgy mondjuk, hogy kormányoz, hanem hogy szellemileg éltet.

Ebben a szellemi közegben, amelynek lelke Harun al-Rasid volt, fejlődésnek indul az arisztotelészi filozófia és természettudomány, ami ennek görög fénykora óta részben már jelen volt e térség szellemiségében. Ezt ugyan átdolgozták keleti szellemben, keleti imaginációval és szemlélettel. De hatását megtaláljuk egész Elő-Ázsiában, sőt szinte egészen India határáig elérve. E hatásra utal az is, hogy Harun al-Rasid udvarában egy széleskörűen kiterjedt, jól kidolgozott orvosi gyakorlat honosodott meg.

Elmélyült filozófiai formát öltve látjuk itt megjelenni azt a szellemiséget, amit Mohamed csak egyfajta vallásos hevületnek szánt. Látjuk, amint ez nagyszabású, merész, színvonalas módon érvényesül a Harun al-Rasid udvarában élő tudósok, költők, természetkutatók és orvosok körében. De ugyanitt foglalkoztak matematikával és földrajzzal is. Ezt az európai történelemkönyvek sajnos meglehetősen elhallgatják, és Nagy Károly frank udvarának – mondjuk úgy – kezdetlegességei mellett rendszerint elfelejtik azt a fényt, ami odaát Ázsiában világított.

Ha tehát figyelmünket e szellemi virágzás felé fordítjuk, amely éppen a mohamedanizmusból fejlődött ki, akkor egy érdekes kép bontakozik ki előttünk. A mohamedanizmust Mekkában alapítják meg és Medinában folytatják. Ezután elterjed Damaszkusz, Bagdad környékén, egész Elő-Ázsia területén. Olyan módon fejt ki hatást, ahogyan az előbb leírtam. Ez a mohamedanizmus elterjedésének az egyik útja: Arábiából észak felé, Kisázsián át. Az arabok folytonosan ostromolják Konstantinápolyt. Döngetik Európa kapuit. Megjelennek Európa keleti részénél, hogy betörjenek Közép-Európa irányába. Másfelől azonban az arabizmus Észak-Afrikán át eljut Spanyolországig. Spanyolországon keresztül Európához tehát ennek másik feléről is közelítenek. Valóban egészen különös jelenség, hogy az arab kultúra két irányban elágazva mintegy be akarja keríteni az európai földrészt.

Egyrészt Rómából kiindulva, észak felé elterjed a kereszténység a maga római alakjában, Görögországból pedig az a szellemi mozgalom indul ki, ami azután, mondjuk, Wulfila gót bibliafordítását eredményezi [a IV. században]. Ezt találjuk középen. És ezt a kialakulóban levő európai keresztény civilizációt két oldalról hamarosan körbefogja a mohamedanizmus. Mindazt, amit az európai történelemben Nagy Károlynak a kereszténység előbbre jutásáért folytatott tetteiről elmondanak, csak úgy lehet helyesen megítélnünk, ha figyelembe vesszük hozzá azt is, hogy mialatt Nagy Károly sokat tesz azért, hogy Európa közepén elterjessze, előmozdítsa a kereszténységet, ezzel egy időben odaát Ázsiában az a hatalmas kultúrközpont fejlődik ki, amelyről beszéltem: Harun al-Rasid kalifátusa.

Ha ezt a korszakot külső történelmi szempontból tekintjük, akkor háborúkat látunk annak a vonalnak mentén, amely Észak-Afrikán át az Ibériai-félsziget felé húzódik. Az arabizmus hívei betörnek Spanyolországba, de az európai kereszténység képviselői, Martell Károly és maga Nagy Károly visszaverik őket. Később pedig azt tapasztaljuk, hogy a törökök elözönlik a mohamedanizmust, de mintegy kioltva annak nagyságát. A törökök csak a vallásos formát veszik fel, de eltüntetik mindazt a magas kultúrát, amely Harun al-Rasid idején kivirágzott.

Az európai kereszténységgel való ilyen harcok is közrejátszottak abban, hogy az arabizmus áramlata lassan elhalt. Az első évezred vége felé Európában legfeljebb már csak a török veszedelem marad meg, de ennek voltaképpen már nem sok köze van ahhoz, amire itt gondolunk, mert ettől fogva már nem beszélhetünk az arabizmus térhódításáról.

Ha tisztán ezt a külső történelmet tekintjük, akkor arra a következtetésre juthatnánk, hogy az európaiak teljesen visszaszorították földrészükről az arabizmust. A Tours-nál, Poitiers-nél stb. lezajló csatákban az arabokat visszaverték, és a másik oldalon, a konstantinápolyi oldalon is előrenyomultak a törökök, így azt hihetnénk, hogy ezzel az arabizmus szelleme voltaképpen eltűnt a világtörténelemből.

Ha azonban másfelől szemügyre vesszük azt, ami főként az európai tudományos és nem kis részben a művészi kultúrában hatott, akkor mégis találkozunk ezzel az arabizmussal, de már rejtett formában, amely mintegy titkon beleáradt a keresztény világba.

Honnan ered ez? Látják, kedves barátaim, a szellemi életben a dolgok mégis másként történnek, mint ahogyan a szokásos történelmi események alapján külsőleg feltűnnek előttünk. Az igazi nagy áramlatok a megszokott történelmi élet felszíne alatt haladnak! Ezektől meghatározva pedig azok az emberek, akik egy adott korszakban éltek és hatottak, újra és újra megjelennek a Földön, de már egy egészen más nyelvi közösségbe, egészen más gondolati irányzatokba születnek bele, csakhogy többnyire azokban is megtartják saját régi beállítottságukat, annak alapjellegét. Amit viszont azelőtt az egyik korszakban nagyszerűen kibontakoztattak, mert az adott viszonyok lehetőséget adtak rá, azt a későbbi korokban már nagy akadályok és gátló körülmények között kell ismét a világba bevinniük. Be kell érniük kevesebb segítséggel, amely valóban csekélynek tűnik ahhoz képest, ami régebbi életükben még körülvette őket.

Az emberi individualitások tehát lényegében ugyanazt az alapvető lelki alkatot és hangulatot viszik át egyik korból a másikba. Csak nem mindig ismerjük fel azt, hogy mit hoztak át, mert könnyen úgy képzeljük, hogy egy következő földi életnek nagyon hasonlónak kell lennie az előzőhöz. Vannak, akik úgy vélik, hogy egy zenésznek megint zenészként kell visszatérnie, egy filozófusból ismét filozófus lesz, a kertész újra kertésznek áll be stb. Ez azonban nem így van. Az egyik földi életből a másikba átvitt erők mindig az ember lelki életének mélyebb rétegeiben húzódnak meg.

Ha ezt megértjük, akkor rájövünk arra, hogy az arabizmus sem halhatott ki. Hiszen nemrégen elmondtam Friedrich Theodor Vischer és Schubert példáján, hogy az új földi életben valóban egészen más formában ugyan, de valamiképpen folytatódik az emberben az, amit egy régebbi korszakban dolgozott ki magában és adott a világnak.

Az arabizmus tehát valójában egyáltalán nem tűnt el. A benne megmerítkező individualitások közül később számosan éltek az európai civilizáción belül, mivelhogy európainak születtek meg, és itt váltak hangadó személyiségekké, annak megfelelően, ahogyan Európa története alakult az idők folyamán.

Könnyebb feladatnak bizonyul a karmakutatásban, amikor egy régebbi történelmi személyiségtől indulunk ki, hogy újra rátaláljunk a későbbi korokban, mint az ellenkező út, amelyet a legutóbbi előadásokban végeztünk, amikor a későbbi inkarnációtól mentünk visszafelé a régebbi élethez.

Ha tehát most Harun al-Rasid individualitását nézzük, ha bensőleg átéljük – mint mondani szokták – asztrális fényében, ahogyan korában, a IX. században mint szellemi individualitás élt, és megkeressük őt a világtörténelem kulisszái mögött, amögött tehát, ami a történelem felszínén látványosan kibontakozik, akkor a korokat, az idő múlását előrefelé követve látjuk ezt a Harun al-Rasid individualitást, hogy áthaladt a halálon, és mintegy letekintett a szellemi világból, ahol végigélte maga is azt, ami később a Földön lejátszódott: az arabizmus külső megsemmisülését. Sorsszerűen átélte a túlsó oldalon ezt a pusztulást. Azt találjuk, hogy ez az individualitás áthaladt a szellemi világon, és azután újra megjelent a Földön, talán nem olyan ragyogóan, mint korábban, de belső lelki alkatában tipikus hasonlóságot mutatva az előző létével.

Harun al-Rasidot az európai szellemi élet történetében látjuk újra megtestesülni. Ismét messze földön híres személyiségként lép fel: őt ismerjük fel Francis Baconben, Verulam bárójában [1561-1616]. Lord Bacont a legkülönbözőbb összefüggésekben tárgyaltam már. Mindazt, ami Harun al-Rasidban bizonyos módon gyakorlati erő volt, amit kisugárzott környezetére, azt Francis Bacon – mivel egy absztraktabban gondolkodó korban élt – már elvontabb formában vitte át az egyes tudományok területére. Ahogyan Harun al-Rasid azáltal volt univerzális szellem, hogy összegyűjtötte maga köré a speciális ismereteket hordozó személyeket, úgy Baconnek is olyan szellemisége volt, ami univerzálisan tudott hatni; természetesen inspirátor állt mögötte, de hát alkalmas volt arra, hogy inspirálják.

Ha ennek a történelmi karmikus összefüggésnek az ismeretében tekintünk most lord Baconre és írásaira, akkor megtaláljuk az okát annak, hogy ezek miért tűnnek olyan kevéssé kereszténynek és olyannyira arabnak. Igen, csak így találhatjuk meg Francis Bacon írásainak valódi arab finomságait. Ha Baconben meglátjuk az újraszületett Harun al-Rasidot, akkor sok mindent érthetőnek fogunk találni Bacon jellemében is, aki életében egyébként sok viszontagságon ment keresztül. A Harun al-Rasid bagdadi udvarában uralkodó életminőség, a kulturális élet gyakorlata, ami előtt még maga Nagy Károly is joggal meghajolt, Francis Baconben most absztrakt tudássá alakult át. De Bacon ugyancsak nagy hírnévre tett szert. Ha megfigyeljük azt, ahogyan az európai civilizáció Harun al-Rasidhoz viszonyult a VIII-IX. században, azután megnézzük azt, ahogyan az európai tudományosság tekint Francis Bacon munkásságára, akkor az a benyomásunk támad: a figyelem mindig követte ezt a személyiséget. Harun al-Rasid kora idején Európa kelet felé nézett, azután megfordultak az emberek, és nyugatra néztek, most már Francis Baconre.

Maga az emberi individualitás hordozza és viszi át tehát egyik korból a másikba azt, ami esetleg külsőleg oly mértékben eltűnt a történelem életéből, mint az arab szellem e mondott fénykora. Valójában ez mégsem vált semmivé, hanem alapvonásai tovább éltek bizonyos egyénekben! De amennyire egy következő emberi élet eltér a maga külső oldala szerint az illető személy előző életétől, ugyanúgy különbség van a múlt és aközött is, ami egy ilyen személyiség révén a történelemben újra megjelenik.

Ha fellapozzák a történelemkönyveket, akkor megtalálhatják bennük azt, hogy 711-ben egy különösen fontos esemény történt az európaiak és a Spanyolországon át betörő arabok közti összecsapásban. Tarik, az arab hadvezér, átkel Afrikából. Azon a helyen lép partra, amely tőle kapta nevét: Dzsebel al Tarik [Tarik sziklája], a későbbi Gibraltár. 711-ben vívják a Xeres de la Fronterai csatát; ez fontos előretörése volt az arabizmusnak Spanyolországban a VIII. század elején. Ekkor olyan harcok dúlnak, amelyekben a hadiszerencse ide-oda ingadozik azok között a népek között, akik Spanyolországon keresztül leáramoltak az itteni őshonos lakossághoz és a most betörő arabok között. De Spanyolországban már akkor is rendkívül nagy tisztelet élt a megjelenő arabok műveltsége iránt. Európában természetesen nem akarták magukat teljesen alávetni neki. Az arabok e magukkal hozott kultúrája bizonyos módon már annak az előrevetülése volt, ami később olyan mintaszerű ragyogással bontakozott ki Harun al-Rasid udvarában. A Tarikhoz hasonló embereket még az a lelki alkat jellemezte, hogy a harciasságban, a hódításban akarták kifejezésre juttatni az arabizmus misszióját. Külsőleg mindenütt háborús küzdelmeket látunk. De éppen a háború útján egy magasrendű kultúrát is terjesztettek, egy kifinomult kulturális tartalom is megjelent velük.

Spanyolországban az arabok művészi-tudományos téren roppant sok mindent megalapoztak. Ennek az arabizmusnak azután sok maradványa élt tovább az európai szellemi életben. A spanyol területnek ez a hatása nemsokára megszűnik ugyan Nyugat-Európa felé, és már csak a meg-megújuló harcok jellemzik az arabokkal. De később Nyugat-Európában még olyan személyeknél is, mint amilyen Spinoza, észrevehető az arab kultúra erős befolyása: Spinoza filozófiája nem érthető meg, ha eredetét nem az arabizmusban látjuk. Nyomon követhető ez a hatás még Anglia felé is. De azután egyszer csak elapad, megszűnik. Tovább lapozgatva a történelemkönyvekben az Európa és az arabok közti csatározások leírását, látható, hogy idővel ezek is véget érnek. A történelem felszíne alatt azonban az arabizmus nem apad el, hanem beszivárog az európai szellemi életbe.

Tarik a külső történelmi események palástja alatt tehát behozott valamit, miközben a háború viharos szárnyain bezúdult Spanyolországba. Mert az arabok egészen biztosan nem csak agyonütni akarták az embereket hódító hadjárataikban, hanem éppen az arabizmust akarták elterjeszteni. Kulturális missziót folytattak. Amit pedig Tarik a VIII. század elején Spanyolországba juttat, azt magával viszi, amikor áthalad a halál kapuján, átéli ő is az arabizmus külső történelmi visszaszorulását Nyugat-Európában, majd a XIX. században újraszületve, modern formában fejezi ki az arabizmust – Charles Darwinként.

Hirtelen világosság gyúlhat számunkra akkor, ha ilyen módon követjük a mélyben szövődő történelemnek egyik korból a másikba való átmenetét, amit egyébként haladásában olyan egyenes vonalúnak képzelünk, mintha, mondhatnám, pisztolyból lőnék ki. Ez a szemléletmód először paradoxnak tűnik, de ez a látszata annál inkább feloldódik, minél jobban figyelembe vesszük a konkrét tények részleteit. Próbáljanak egyszer egy ilyen imaginatív nézőpontból Darwin alakjára tekinteni. Azt fogják megállapítani, hogy Darwin éppen olyan élményekről ír, amit Tarik élt át Európába vezető útján. Éppen az efféle apróságokon keresztül lehet megéreznünk azt, ahogyan az egyik élet átnyúlik a másikba.

Elő-Ázsia területein az ősi koroktól fogva általában rendkívül intenzíven művelték a csillagászatot az asztrológia formájában. De az akkori asztrológiát nem szabad azonosítanunk azzal a dilettáns valamivel, ami később és ma is mint asztrológia elterjedt, hanem fogalmat kell alkotnunk a világmindenség szellemi összefüggéseibe való igazi betekintésről, amely ezekben a korokban még létezett, és éppen az araboknál öltött egészen határozott alakot, amikor mohamedánokként a legkülönbözőbb területeken vitték tovább a Mohamed által alapított dinasztia szellemét. Éppen a csillagászatot és asztrológiát művelték itt még a maga régi alakjában.

Amikor a székhelyet Damaszkuszból Bagdadba helyezték át, Mamun [Harun al-Rasid fia] uralkodott a IX. században. Mamun idején különösen az asztrológiában merültek el, mégpedig abban a kidolgozottságában, amely azután dilettáns módon mindenféle traktátusokban átkerült Európába. Mert a későbbi időkben megtalálták ezt a tudást. A keresztes hadjáratok révén átjutott Európába, de már rettenetesen átfogalmazva. Eredeti alakjában viszont nagyszerű volt. Ha utánanézünk azoknak a személyiségeknek, akik bár nevükkel nem szerepelnek a történelemben, de 813 és 833 között Mamun környezetében éltek Bagdadban, és éppen ott a csillagászattal és asztrológiával foglalkoztak, akkor rábukkanunk egy ragyogó személyiségre, aki Mamunnal meghitt barátságban állt – nevét a történelem nem említi, de nem is ez a lényeges -, akit igen nagyra becsültek, és mindig megkérdezték, ha valamit le kellett olvasni a csillagokból. Még a külső társadalmi életben is sok intézkedés történt náluk aszerint, amit az olyan tekintélyes személyek, amilyen ez a tudós is volt Mamun udvarában, javasoltak asztrológiai kutatásaik alapján. Ha követjük azt a vonalat, ahogyan ennek a Mamun bagdadi udvarában élő tudósnak a lelke tovább haladt az időben, akkor ezt az utat követve eljutunk a modern csillagászig, Laplace-ig [1749-1827]. Laplace-ban tehát azok közül a személyiségek közül látunk megjelenni valakit, akik Mamun kalifa udvarában éltek.

Azok a nagyobb és kisebb impulzusok – az összes kisebbet most nem szükséges felsorolnom -, amelyek a korábban leírt módon két irányból is beáramlottak az európai földrészre, lehetővé tették, hogy a külső történelmi virágkor elmúlása után is az arabizmus szellemi módon továbbéljen Európában, mert az akkori behatás teljesen nem szűnt meg azután sem.

A mohamedanizmus központját, Medinát még maga Mohamed alapította, ami egy darabig utódainak is a székhelye volt. Később ezt Damaszkuszba helyezték át. Látjuk azután, hogy Mohamed utódainak hadvezérei Damaszkuszból előretörnek Kisázsiába, egészen Európa kapujáig, Konstantinápolyig, és a háború viharaiban messzire eljuttatják azt a jelentős kultúrát, amelyet megtermékenyítenek ugyan Mohamed vallási elvei, de amelyet másfelől áthatott az arisztotelizmus is, amely még Nagy Sándorral jött át Görögországból, Makedóniából Ázsiába.

De azután sajátos dolog történik. A török beözönlése teljesen kioltja azt a szellemet, ami az arabizmussal megjelent. A keresztes hadak csak csökevényeket, maradványokat találnak már, nem uralkodó kultúráramlatokat; mert ezeket a törökök felszámolták. Ami Afrikán, Spanyolországon át terjedt nyugat felé, az mintegy megbújva terjed tovább ezután az európai kultúrában és civilizációban; mert mindig találunk kapcsolódási pontokat. Például Harun al-Rasid, Tarik, vagy Mamun tudósa: ezek mint lelkek lehetőséget kaptak arra, hogy a magukban hordozott tartalmakat lejuttassák a földi világba. A léleknek ugyanis, a halál kapuján való áthaladása után, mindig megmarad bizonyos vonzalma és ereje annak a szellemiségnek a felidézésére, amelyen belül korábban a Földön megtalálható volt. Ennek az utóhatása akkor is megvan az emberi lélekben, ha a sors újabb impulzusai változásokat hoztak létre benne. Ha megváltozik is a lélek irányultsága, az utóhatás mégis benne működik a vágyakban és hasonlókban. De abból következően is, hogy az arabok mennyire hittek a szigorú determinizmusban: amikor lehetőségük nyílt arra, hogy szellemi módon folytassák azt a kultúrát, amit először háborúk útján akartak terjeszteni, akkor sokukban felébredt az a szándék, hogy az eredeti szellemi nézőpontjukat érvényesítsék Európában, különösen Franciaországban és Angliában. Ilyen vonatkozásban megemlíthető itt Laplace, Darwin, Bacon, és még sok más hasonló beállítottságú lélek.

Itt azonban egy jellemző erővesztésnek is tanúi lehetünk. A keleti oldalon az arabizmus csak igen halkan kopogtathatott Európa kapuján, nem jutott messzire. Ezért a halál és újraszületés közötti létben valamiféle visszalökést, elakadást éltek át magukban azok a személyiségek, akik ezen a területen élték le földi életüket. Tetteiket mások lerombolták. Ez bizonyos bénultsághoz vezetett a szellemi létbeli lelki életükben. Itt valami igen érdekes dolgot tapasztalhatunk.

Láttuk, hogy a próféta halálát követően a székhelyet hamarosan áthelyezték Medinából Damaszkuszba. A próféta utódainak hadvezérei keleten hadjáratokat indítottak, de mindig újra visszaverték őket, itt nem voltak olyan sikeresek, mint odaát nyugaton. Nemsokára azt látjuk, hogy a próféta egyik utóda, Muavija kerül hatalomra Damaszkuszban 661-től. Neki olyan lelki alkata volt, amely egyfelől az arabizmus monoteizmusával, másfelől determinizmustanával volt megtelve, ez utóbbi viszont bizonyos fatalizmussá alakult át benne. De az Ázsiába átkerült görög szellemiség, az arisztotelizmus már akkor is uralkodott, persze valami misztikusabb, keletiesebb formát öltve. Muavija elküldte hadvezéreit egyfelől Konstantinápolyba, másfelől Afrikában is próbálkozott – itt különösebb sikereket nem ért el -, és bár értelmes ember volt, sem külsőleg, sem szellemi téren nemigen mutathatott fel eredményeket. Muavija nem sokkal Mohamed után uralkodott, tehát még teljesen benne élt a mohamedanizmusban, mint az arabizmus tulajdonképpeni vallásos elemében. Az akkori mohamedanizmus egyik jelentős képviselője volt, aki azonban túllépett a mohamedanizmus pusztán vallási formáján, és már ahhoz a gondolkodásmódhoz kezdett közeledni, amely a vallásos formát levetve később a Nyugat tudományával, irodalmával mutatott rokonságot.

Muavija kiemelkedő szellem a Mohamed utáni első században, olyan valaki, aki már nem úgy gondolkodik, mint Mohamed, csak indítékot kapott tőle. Nem tagadja meg ugyan a mohamedanizmus tulajdonképpeni vallásos magját, de azt mégis már átvezeti a gondolkodás területére, a logika formájába. Mindenekelőtt azokhoz tartozott, akik nagy buzgalommal készültek Európába, és nyugatra akartak behatolni. Ha tekintjük azokat a hadjáratokat és működő erőket, amelyek éppen Muavija idején voltak jellemzőek, akkor azt látjuk, hogy a nyugatra való előrenyomulás terve sokakban roppant nagy belső elhatározással társult, de ez mégiscsak külső akadályokba ütközött. Mikor azután egy ilyen szellem a halál kapuján áthalad, akkor természetesen ez az elhatározás is továbbél benne a halál és újabb születés közötti életében. Ha követjük további útját, mindenekelőtt azt figyelhetjük meg nála, hogy a sok kiéletlen vágyakozásából világot átfogó tervek alakultak ki benne a későbbi élete számára, de ezek az új életben nem öltenek igazán konkrét alakot, éppen azért, mert a régiben el kellett fojtania őket.

Bevallom, gyakran felteszem magamnak azt a kérdést, hogy mondjam, vagy mégse mondjam? De úgy gondolom, hogy az nem jó semmire, ha csak elvont szinten beszélünk ezekről a dolgokról. Így félre kell tennünk minden óvatoskodást, és a konkrét eseteket is meg kell említenünk. Tekintse úgy a világ, ahogyan tudja. Az antropozófia terjesztésének megvannak a maga belső szellemi szükségszerűségei. Azt kell követnünk, ami a szellemi szükségszerűségek természetéből fakad, és tartózkodnunk kell a világ irányában történő megalkuvásoktól. A megalkuvás éppen eleget ártott már az Antropozófiai Társaságnak; a jövőben ezt mellőznünk kell. Mégha bizonyos kijelentések igen paradox módon is hangzanak, egyszerűen ki kell mondanunk mindent a jövőben.

Ha tehát Muavijának, a próféta egyik legközelebbi utódának lelkét követjük a történelem folyamán, ahogyan továbbhalad a rejtett áramlatban, és megint fellép a világban, akkor Woodrow Wilson [1856-1924] személyéhez érkezünk el.

Megrendítően fonódik össze a múlt a jelennel. Hirtelen itt áll előttünk a kapcsolat a jelen és a múlt között. Úgy érezzük, hogy úgyszólván a történelmi események óceánjában felcsap valahol Muavija hulláma, távolabb pedig Woodrow Wilson hulláma, és felfedezzük, hogy valami rejtett áramlás továbbhaladt lent a tenger mélyén, ami összekötötte őket.

A történelem, úgy gondolom, csak azáltal válik érthetővé, ha meglátjuk benne azt, ahogyan a tulajdonképpeni történések átkerülnek egyik korból a másikba. Figyeljék meg a wilsoni „14 pont”, mondhatnám, teljesen elvont merevségét, és azután annak lelki beállítottságát tanulmányozva kérdezzék meg önmaguktól: vajon ez ilyen erővel másnál is megjelenhetett volna-e, mint éppen Mohamed egyik követőjénél! Természetesen nem a wilsoni „14 pontot” akarom most kritizálni, de miután megfogalmazták és közzétették, észrevehetjük benne ezt a merevszerűséget, ha az olyannyira elvontan megfogalmazott „14 pont” mögé nézünk. Majd tekintsünk a Muavijánál ábrázolt fatalizmusra, és azt most helyezzük át a modern, absztrakt szemléletű korunkba: nyilvánvaló itt is ennek rokonsága a mohamedán „Allah kinyilatkoztatta, Allah megvalósítja, Allah az egyetlen üdvünk” szólással. Ha megkíséreljük a „14 pont” szavait mélyebben értelmezni: cum grano salis szinte szó szerinti megegyezést fogunk találni ezzel.

Ha tehát egyfelől az emberek újratestesüléséről beszélünk, éppannyira az eszmék újratestesüléséről is beszélnünk lehet! És tulajdonképpen csak ebből a nézőpontból rajzolódnak ki előttünk a történelem összefüggései.

– Dornach, 1924. március 22.

[Garibaldi. Lessing. Byron. ]

Az utóbbi előadásokon a karmával kapcsolatos fejtegetéseinkben már a karmikus összefüggések egészen speciális eseteihez is eljutottunk. Ezek azonban nem csupán az egyes ember életének értelmezéséhez nyújthattak számunkra kiindulópontokat, hanem bizonyos történelmi összefüggésekhez is. Szeretnék a már megtárgyalt példákhoz ma és holnap hozzáfűzni még újabb eseteket, ma inkább előkészítő formában és holnap azután karmikusan is elemezve.

Megfigyelhettük, hogy az egyik és egy másik földi élet kapcsolatára vonatkozó vizsgálódásoknak mindig egészen konkrét emberi vonásokra kell épülniük. Adott tényekből kell kiindulnunk, és ezek segítségével vesszük észre a fennálló összefüggéseket. A bemutatott példáknál egyértelműen utaltam is arra, hogy az ilyenféle támpontokat konkrétan hol és miben lehet keresnünk.

Mint mondtam, szeretnék ma a holnapi előadás előkészítéseképpen bizonyos eseteket felhozni, de ezeknek végső feltárása majd csak holnap történik meg. Gondoljunk mindenekelőtt arra az intenzív érdeklődésre, amelyet egyik-másik személyiség felkelthet maga iránt. Ma nemcsak történelmi személyiségeket, hanem a hétköznapi élet köréből való személyeket is meg fogok említeni. Az ilyen személyiségekre irányuló érdeklődésünk jó alkalmat szolgáltathat arra, hogy ösztönzést érezzünk az élet mélyebb összefüggéseinek keresésére. Aki ezeket helyesen tudja keresni, az képes lesz előbb-utóbb meg is találni azokat. Mert észrevehették már az eddigi fejtegetésekből is, hogy lényegében minden a helyes keresésen múlik. Folytassuk tehát ezt a bátor kutatást, ne adjuk fel ezután sem e merész célunkat.

Bárhogyan is ítéljük meg Garibaldi [1807-1882] személyét, kétségtelen, hogy a XIX. századi Európa egyik érdekes alakja volt, aki egészen sajátos módon illeszkedett a század történelmi eseményeibe. Róla szeretnék ma beszélni előkészítés gyanánt, mint ahogyan már jeleztem, különösen azokat a jellemzőit kiemelve, amelyek a szellemtudomány alapján szemlélődő embert olyan összefüggésekhez vezethetik el, amelyeket majd holnap kell megtárgyalnunk.

Garibaldi olyan valaki volt, aki szinte az egész XIX. századot egészen rendkívüli módon élte végig. 1807-ben született és a század második felében kiemelkedő helyet foglalt el benne. Alakja jellegzetes vonásokat mutat, amelyek különösen a XIX. század e korszakát tükrözik.

Ha megnézzük életének szellemileg lényeges elemeit, a következőt mondhatjuk el róla. Egy nizzai szegény ember fia volt, akinek apja hajózási szolgálatban állt. Olyan gyermek, aki nem szívesen veti alá magát az iskolai fegyelemnek, igazából nem jó tanuló, de élénken érdeklődik a legkülönfélébb emberi dolgok iránt. Az iskola csak azt érte el nála, hogy a tanterem iránt a lehető legkevesebb érdeklődést mutassa és az iskolát minél messzebbre elkerülje. Ha azonban hozzájuthatott valamilyen könyvhöz, amely felkeltette érdeklődését, akkor el sem lehetett szakítani attól a könyvtől, amely megragadta képzeletét, jóllehet egyébként sokkal szívesebben szaladgált a parton vagy az erdőben, miközben a tanító a bevett módszerek alapján akarta a tudást beleverni a gyerekek fejébe. Ilyenkor hanyatt feküdt a földön, hasát a Nap felé fordítva hosszú ideig heverészett és az evést is elmulasztva teljesen belemerült olvasmányába.

De legjobban mégiscsak a világ érdekelte. Korán belenőtt apja foglalkozásába; előbb még másokhoz társulva, majd később már önálló tevékenységgel részt vett a tengeri hajózásban, sok útja volt az Adrián, és mindenben része volt, ami a XIX. század első felében jellemezte a hajóséletet. Ebben a korban a liberalizmus, a demokrácia még nem rendszabályozott mindent rendőrileg a tengeren is, az emberi élet még valamivel kötetlenebb formák között zajlott. Így Garibaldival mindenesetre megesett az is, hogy kalózok kobozták el a hajóját, és ő a kalózok fogságába került (azt hiszem ez háromszor vagy négyszer fordult elő); nem volt ritkaság az ilyen abban az időben, amikor többé-kevésbé bármit megtehettek a fosztogatásból élők. De ő nemcsak zseniális volt, hanem ravasz is, és mindig újra megszökött a fogságból, mégpedig igen hamar.

Így nőtt fel, bejárva a nagyvilágot. Mint mondtam, nem akarom az életrajzát elmondani, csak egyes jellemző vonásokat emelek ki, amelyek majd megalapozhatják holnapi karmikus fejtegetésünket. Igazán elevenen benne élt tehát és átélte a világot, ahogyan ez a belső lényéből következett. Egyszer már nagyobb korában apja elvitte Rómába, hogy ismerje meg Itália kultúráját. És ekkor valami különös érzés csapta meg a lelkét, éppen akkor, amikor Rómában állt Itália földjén. Mikor a hajósokkal járta a tengert, olyan emberekkel találkozott, akik többnyire igen elevenen viselkedtek minden helyzetben, de bizonyos dolgokról semmit sem tudtak, koruk viszonyairól sejtelmük sem volt, és Garibaldiban az a benyomás alakult ki, ami kétségbe is ejtette, hogy az emberekben nincs semmiféle lelkesedés az igazi emberi problémák iránt, hiányzik belőlük az a fajta érdeklődés, amely őbenne oly érzelemtelien és zseniálisan már korán kifejlődött.

Szinte azt mondhatnánk, hogy annál a római „partraszállásnál” valami víziószerűen vonult át a fiatalember lelkén, ami előrevetítette későbbi szerepét Itália felszabadításában. A XIX. század első felének általános hangulata az ő életére is hatással volt, amire akkoriban könnyen hajlottak is az emberek: fanatikusan katolicizmusellenes, klérusellenes és köztársaságpárti lett. De egyúttal olyan valaki, aki magában igen erősen elhatározta, hogy tőle telhetően mindent megtesz azért, hogy az emberiség boldogulását elősegítse; ezt ő valóban maga elé tűzte.

Mikor különféle kisebb mozgalmakban részt vett, hiszen szűkebb körű szervezkedések a XIX. század első felében is már előfordultak Itáliában, akkor történt, hogy először olvasta a saját nevét az újságban, azt hiszem már harminc éves volt vagy harminc év körüli. Akkoriban sokkal többet jelentett, mint ma, ha valaki az újságban kibetűzte a nevét. De sorsának különössége is kifejeződött ebben az eseményben: ugyanis az újság a halálos ítéletének szövegét tette közzé! Tehát akkor olvasott először önmagáról a lapokban, amikor a saját halálos ítéletét pillantotta meg bennük. Mindenesetre sajátos tény, ilyesmi élmény nem túl gyakori az életben.

Akkoriban azonban még nem jött el az idő, hogy belehasson Itália vagy Európa történelmébe – bár a lelkesedése a legkevésbé sem hiányzott ehhez -, hanem a sors úgy vezette tovább, hogy előbb Amerikába ment, és itt részt vett mindenféle szabadságmozgalmakban, körülbelül 1848-ig. De mindig is egészen különös, igazán eredeti embernek mutatkozott. Kivételes esemény volt már az is, hogy az első újságban, amibe életében belenézett, a saját halálos ítéletének kihirdetését olvashatta, de még egyéb rendhagyó eset is történt vele, ami szintén nem mondható mindennaposnak egy emberéletben. Ugyanis egészen sajátságos módon ismerte meg azt a nőt, akinek azután sok éven át élete boldogságát köszönhette. Egyszer a part menti vizeken hajózva távcsövét a szárazföld felé irányította. És megtörtént vele az, amire nem sok példát ismerünk a történelemből: távcsövön át beleszeretett a parton valakibe. A sors szerencsére megkönnyítette számára, hogy aki első pillantásra, bár csak távcsövön keresztül, megtetszett neki, azt hamarosan meg is ismerje. Mert természetesen azonnal a szárazföld felé kormányozta a hajót, és a kikötéskor egy férfi ebédre hívta meg. Elfogadta a meghívást, és utána mindjárt kiderült, hogy ő az apja a távcsövön át látott hölgynek. A fiatal lány ugyan csak portugál nyelven beszélt, ő meg csak olaszul, de az életrajzírók biztosítanak róla, és ebben mi sem kételkedhetünk, hogy a lány azonnal megértette az egészen rövidre fogott szerelmi vallomást, amelyet most már személyesen is közölhetett, persze olasz nyelven, és csak annyiból állt, hogy te és én kössük össze az életünket. És valóban igen hosszú időre szóló kapcsolat lett e véletlen találkozásból.

E fiatal lány azután ott volt Garibaldi mellett a rendkívül kalandos dél-amerikai úton, amelynek megrendítő részletei is voltak. Egyik ilyen például, hogy egyszer elterjedt az a hír, hogy Garibaldit megölték egy ütközetben. Az asszony ekkor kirohant a csatatérre, és minden halottat megfordított, hogy lássa, Garibaldi-e. De csak jóval később, nem kevés kaland után találta meg a férjét – aki szerencsére élt.

Az is valóban megrendítő, hogy Garibaldit keresve egy hosszabb ideig tartó, viszontagságokban bővelkedő úton az asszony minden segítség nélkül hozta világra gyermekét, és sokáig nyakára kötött szalaggal hordozta magán, hogy a teste melegével tartsa életben. Garibaldi amerikai tartózkodása során valóban mélységesen szívszorító események fordultak elő.

Mikor azután a XIX. század közepén elérkezett annak az ideje Európában, hogy a szabadság impulzusa végigáramoljon a népeken, akkor Garibaldi nem bírta tovább Amerikában, és visszatért hazájába. Közismert, hogy a legnehezebb körülmények között szabadságharcos csapatokat szervezett, és a legintenzívebben és legeredményesebben járult hozzá Itália későbbi egységéhez. Sőt, nemcsak hozzájárult, hanem éppenhogy neki volt köszönhető minden későbbi sikeres fejlemény.

Ebben igen határozottan kidomborodik életének, egyéniségének egy jellemző vonása. Minden vonatkozásban önálló, magára támaszkodó ember volt, aki, mondhatnám, naiv módon az élet minden körülményei között mindig nagyvonalúan gondolkodott és csak azzal törődött, ami saját legmélyebb lényéből mozgatta. Valóban igen különös, hogy mindent megtett azért, hogy Viktor Emánuelt eljuttassa oda, hogy mint király uralkodhasson Itália felett, habár Itália egész egyesítése és felszabadítása voltaképpen Garibalditól indult ki. Elfoglalta Nápolyt, Szicíliát aránylag egészen csekély, fegyelmezetlen, bár lelkes csapatával. A későbbi olasz királynak éppen csak be kellett vonulnia a Garibaldi által a királyság számára meghódított területekre, holott a királyi család és környezete részéről később semmi sem történt, hogy megfelelően méltányolják Garibaldi tetteit. Ezek olyan tények, amelyek megdöbbentenek életében. Mert ha lényegre törően akarnánk kifejezni magunkat, azt kellene mondanunk, hogy alapjában véve a Szavojai-dinasztia mindent Garibaldinak köszönhetett, és mégis a legnagyobb mértékben hálátlanok voltak vele szemben, csak azzal a kötelező udvariaskodással viseltettek irányában, amelyet nem lehetett kikerülni.

Így volt ez például a Nápolyba való bevonuláskor is. Hiszen Garibaldi hódította meg Nápolyt a dinasztia számára, és a nápolyiak őt tekintették a tulajdonképpeni felszabadítónak, megjelenését mindenütt viharos ujjongás kísérte. Elképzelhetetlen lett volna, hogy Olaszország későbbi királya Garibaldi nélkül vonuljon be Nápolyba. Ez teljes képtelenség lett volna. De a királyi tanácsadók mégis határozottan ellenezték. Bizonyos, hogy számos tanácsadó gyakran igen rövidlátó. De ha Viktor Emánuelben nem lett volna bizonyos ösztönösség, és nem ültette volna Garibaldit piros zubbonyában maga mellé a nápolyi bevonuláskor, akkor egészen biztosan nem ujjongva fogadták volna, ami igazából nem is neki, hanem Garibaldinak szólt, hanem egyszerűen kifütyülik. Ez mindenképp így történt volna, ha Olaszország majdani királya Garibaldi nélkül vonul be Nápolyba.

De így volt ez szinte lépten-nyomon. Az egyik közép-olasz hadjáraton Garibaldi vitt véghez mindent. A király hadvezérei a királlyal együtt csak megkésve érkeztek a helyszínre – így mondják ilyen esetekben, amikor finoman akarják kifejezni magukat -, de Garibaldi addigra már mindent elintézett. Amikor azonban megjelent a hadsereg a sok rendjelet viselő hadvezérével, és találkozott Garibaldi seregével, amely nem viselt rendjeleket és ruházata is eléggé igénytelenül nézett ki, a tisztek kijelentették, hogy „ezekkel” nem fognak együtt lovagolni, erről szó sem lehet, ez képtelenség. De mint mondtam, Viktor Emánuel néha az ösztöneire hallgatott. Maga mellé hívta Garibaldit, és a hadvezéreknek lógó orral Garibaldi felsorakozó seregével kellett elkeveredniük. De látszott, hogy a tisztek szörnyen rosszul vannak, nehezen tűrik a helyzetet. Azután úgy is történt: a városba való közvetlen bevonuláskor Garibaldinak, akinek a győzelem köszönhető volt, a sereg végén egészen hátul kellett menetelnie embereivel. Hagyniuk kellett, hogy a királyi csapatok előttük vonuljanak. Ebben az esetben azok vonultak be a városba először, akik valójában semmit sem tettek a győzelemért, és csak utánuk jöhetett Garibaldi a garibaldistákkal.

Lényegesek életében ezek a különös sorsesemények. Éppen ezeken keresztül juthatunk el élete karmikus összefüggéseihez. Mert valóban nem az emberi szabadsággal vagy ennek hiányával van közvetlenül dolgunk, amikor valaki a saját halálos ítéletének kihirdetésekor olvassa először nyomtatásban a nevét, vagy amikor a feleségét egy távcsövön át látja meg. Ezek már sorsbeli történések, amelyek érvényesülnek annak ellenére, hogy az ember eközben mindig is szabad lény marad. Az efféle külső események, amelyeknél biztosak lehetünk abban, hogy sorsszerű összefüggések állnak mögöttük, egyúttal lehetőséget nyújtanak a karma természetének gyakorlati tanulmányozására.

Az ilyen személyiségeknél az élet mellékkörülményei is mindig jellemzőek, és mindig van valamilyen szerepük az illető életében. Garibaldi például szép férfi volt. Nagyon szép haja volt, általában igen jó megjelenésű ember. A haja fürtös, sötétszőke volt, és nagyon tetszett a nőknek. A távcsővel kiválasztott feleségről már a felvázolt néhány vonás alapján is csak a legjobb, legkedvezőbb benyomásunk támadhatott, de még ő sem tudta elkerülni azt, hogy az urára féltékeny ne legyen. Úgy látszik, ez az ő erejét is meghaladta. De mit tett Garibaldi, amikor feleségének féltékenysége egy szép napon botrányosan kitört? Tövig levágatta szép szőke haját, kopaszra nyíratta magát, hogy ne adjon okot a féltékenységre. Ez még Amerikában történt. Ezek mind olyanfajta tények, amelyek képet adnak arról, hogy a sors szükségszerűségei milyen úton-módon épülnek be az emberi életbe.

Garibaldi itáliai tettei nyomán híres lett Európában is. Aki pedig ma beutazza Olaszországot, az tudja, hogy városról városra utazva, egyik Garibaldi emlékműtől a másikig utazik. Voltak azonban olyan idők is Európában, amikor Olaszországon kívül is mindenütt óriási érdeklődéssel és nagy odaadással említették Garibaldi nevét, és a hölgyek Kölnben, Mainzban vagy akárhol, piros blúzt öltöttek a tiszteletére, mert ez volt a garibaldisták öltözete; nem beszélve Londonról, ahol egyenesen divat lett a piros ingből.

De érdekes az, hogy amikor 1870-ben kitört a német-francia háború, akkor a már megöregedett Garibaldi felajánlotta a franciáknak szolgálatait. Bár csak szabad harcokban szerzett gyakorlatot, ahogyan ezeket még Itáliában és Amerikában vezette, mégis voltaképpen ő volt az egyetlen, aki egy aránylag szabályos háborúban egy alkalommal a németektől zászlót zsákmányolt. A zászlót azonban egy emberkupacból kellett kihúznia, amely azt teljesen befedte, mert a katonák a saját testükkel védték meg lobogójukat. Garibaldi tehát zsákmányul ejtette a zászlót. De mivel rendkívül tisztelte, hogy az emberek saját testükkel rejtették el a zászlót, ezért később visszaküldte azt az ellenségnek. Emiatt mindenesetre kifütyülték, amikor egy francia gyűlésen megjelent.

Nemcsak érdekes élet ez, hanem csakugyan olyan ember volt, aki roppant egyéni módon elütött a legtöbb XIX. századi hírességtől. Ezen a területen a többiek egész biztosan nem voltak ilyen eredetiek, elementárisak, és nem hatottak az emberekre ilyen egyszerű és mégis zseniális módon. Lehet, hogy mások nagyobb hadoszlopokat tudtak vezényelni, szabályosabban vonultak fel a hadszíntéren, de bizonyára csak kevesekben élt ennyire igazi, eredeti lelkesedés az iránt, amire szüksége volt a kornak, amely már oly mélyen elmerült a materializmusban.

Ő tehát az egyik személyiség, akit be akartam mutatni. Mint mondtam, ma csak előkészítek valamit, és holnap próbálkozom meg a végső kifejtéssel.

Név szerint igen jól ismerik a következő személyt. A karma vizsgálata szempontjából rendkívül érdekes az alakja. Lessingről van szó.

Lessing [1729-1781] életének összefüggései mindig is rendkívül érdekeltek. Azt mondhatnám róla, hogy ő volt a jobbfajta újságírás megalapítója, a tartalmas újságírásé, amely még akar mondani is valamit.

E tevékenységén túl arra törekedett, hogy bevezesse a dráma műfajába a polgári életet, általában azt az életet, amely az emberek sorsának emberi oldalával függ össze, nem pedig az emberek társadalmi helyzetével és hasonlóval. Előtte a kultúréletben a költő és drámaíró egyetlen tárgyát tulajdonképpen a polgári élet felett álló régió alkotta. Lessing viszont a tisztán emberi konfliktusokat akarta színpadra vinni.

Emellett több jelentős kérdést is felvetett; például Laokoónjában kísérletet tett arra, hogy megállapítsa a festészet és költészet határait. De a legérdekesebb mégis az, hogy Lessing, mondhatnám, átütő erővel védelmébe vette a tolerancia eszméjét. Elég ha csak a Bölcs Náthán című darabjára gondolunk, és mindannyiunknak feltűnhet, hogy a tolerancia eszméje mennyire mélyen átjárta. A három gyűrű meséjének a Náthánba való beleszövésével azt akarta megmutatni, hogy a különböző vallások, a három legnagyobb vallás valójában eltévelyedett az eredeti ősalakjától, és hogy egyik sem igazi, ezért kell megkeresnünk az elveszett igazi vallást. Itt tehát a tolerancia igénye egy rendkívül mély értelmű eszméhez is kötődött.

Érdekes Lessingnél az Ernst és Falk című szabadkőműves beszélgetés és más egyéb is, ami a szabadkőművességről szól. Amit Lessing a vallásos élet történelmi kutatójaként és kritikusaként vitt véghez, az megrendítően hat azok számára, akik meg tudják ítélni, hogy ez mit jelentett a XVIII. században. Ehhez csak helyesen kell tudnunk felidézni Lessing egész személyiségét.

Ez mindenesetre aligha volna lehetséges, ha például Erich Schmidt Lessingről szóló kétkötetes művére lennénk utalva, amely mégis az utolsó szónak számított róla, mert ez nem Lessinget írja le, hanem egy pojácát, aki különböző emberi oldalakból volt összerakva, és akiről azt mondják, hogy megírta volna a Náthánt és hogy tőle való lenne a Laokoón. De nem bizonyítható, hogy az írta volna e műveket, akinek életrajzát most előadja a szerző. A többi Lessing-életrajz is hasonló bölcsességeket tartalmaz.

Lessingről úgy nyerhetünk valamilyen képet, ha például arra az ütőerőre gondolunk, amellyel a mondatait odavágja, hogy eltalálja velük ellenfelét. A német kultúrát illetően tulajdonképpen először ő fejt ki kitűnő, de egyben mindenütt találó polémiát. Jellemének e sajátságos vonását éppen akkor kell figyelembe vennünk, amikor életének összefüggéseibe akarunk behatolni. Aki tudja méltányolni egyfelől például a Hamburgi dramaturgiában megjelenő éles, sőt maróan gúnyos hangot, az másfelől nem könnyen találja meg az utat ahhoz – de Lessing megértéséhez ezt meg kell tudnunk tenni -, ahogyan egyik levelében ír, amikor a kisfia mindjárt születése után meghal. Körülbelül így ír: Igen… azonnal eltávozott a mi nyomorúságos világunkból. A leghelyesebbet tette ezzel, amit egy embernek módjában áll megtenni ezen a világon. Nagyjából így hangzik, nem tudom szó szerint idézni. Ez is a fájdalom kifejeződése volt, de valami roppant merész formában; a fájdalmat nem érezte át kevésbé mélyen, mint azok, akik ilyenkor zokogva mutatják ki fájdalmukat. A visszafogott fájdalom mellett képes volt viszont a legnagyobb kirohanásokra is, amikor vitába szállt valakivel. Ezért olyan szívet tépő éppen az a levél, amelyet Lessing akkor írt, amikor gyermeke rögtön születése után meghalt és anyját is súlyosan lebetegítette.

Lessing különös sorsához tartozott – ez akkor lesz fontos, amikor a karmikus összefüggéseket akarjuk megkeresni -, hogy Berlinben összebarátkozott Nicolai-jal, azzal a férfival, aki, mondhatnám, életének minden egyes vonásában Lessing ellentéte volt. Lessingről megemlíthetjük – ami ha teljesen nem is igaz, de mégis jellemző volt rá -, hogy sohasem álmodott, és azért nem, mert olyannyira éles ésszel volt megáldva. De éppen a szellemi kutató a szellemi összefüggések alapján – amint holnap majd meglátjuk – egy rendkívül jelentős személyiséget pillant meg benne.

Lessing minden egyes mondatát elragadóvá teszi a mondatok jól formáltsága, a találat biztonsága, ahogyan ellenfelét leteríti. Nicolainál ez ellenkezőleg volt. Ő nyárspolgári típus, igazi filiszter. Barátkozott Lessinggel, de sajátságos nyárspolgár volt, olyan, akinek víziói voltak, a legkülönösebb víziói. A zseniális Lessingnek nem voltak víziói, még álmai sem. De a nyárspolgár Nicolai vízióktól szenvedett. Ezek megjelentek, és csak akkor tűntek el, ha piócákat raktak rá. Amikor már nem bírta, akkor piócákat tettek a filiszter Nicolaira, hogy ne ostromolják szüntelenül a szellemi világból. Fichte egészen érdekes írást írt Nicolai ellen. Tulajdonképpen a német nyárspolgárságot akarta szimptomatikusan leírni Nicolai személyében. De Nicolai mégis Lessing barátja volt.

Még egy igen jellemző tény említhető Lessingről. Világnézetét tekintve különösen két filozófus érdekelte, Spinoza és Leibniz. Néha csak úgy mellékesen, bevallom, olvasgattam azokat az írásokat, amelyekben bizonyítják egyfelől azt, hogy Lessing leibniziánus volt, és olyanokat is, amelyek mindegyre azt állítják, hogy spinozista volt. E két filozófus szemben állt egymással. Voltaképpen nemigen dönthető el, hogy az éles elméjű Lessing vajon Leibniz vagy Spinoza követője volt-e. Ők ugyanis ellentétes nézeteket vallottak. Spinoza panteista és monista; Leibniz pedig monadista, vagyis szerinte csupa önálló létezőből tevődik össze a világ, teljesen individuális minden. Nem dönthető el azonban, hogy Lessing Leibniz vagy Spinoza híve volt-e, így nem jutunk végső ítélethez sem, ha Lessinget ilyen irányban vizsgáljuk. Nem lehet egyértelműen megállapítani.

Életének alkonyán Lessing megírta Az emberi nem nevelése című különös írását, amelynek végén, mondhatnám, egészen magányosan megjelenik az ismétlődő földi életek eszméje! A mű az emberi nem neveléséről szól, ahogyan az emberiség sorban végighaladt a fejlődés, a civilizáció különböző korszakain, amennyiben az istenek az ember kezébe adták először az első alapkönyvet, az Ótestamentumot, azután következett a második alapkönyv, az Újtestamentum, és a jövőben egy harmadik könyv folytatja az emberi nem nevelését. Az írás azonban annak rövid megfogalmazásával tűnik ki, hogy az ember ismétlődő földi életekben él. Majd pedig teljesen Lessing jelleméből fakadóan azt mondja: talán azért tűnik olyan képtelennek az ismétlődő földi életek eszméje – persze nem ezt a kifejezést használja, de erről van szó -, mert ez az emberek körében a legősibb időkben volt csak ismert, amikor az iskolás tudás még nem torzította el. A mű azután az ismétlődő földi életek valóságos dicshimnuszával végződik, szép szavakkal megfogalmazva, hogy az ember hogyan halad egyik földi életéből a másikba, aminek végső kicsengése ez volt: „Nem az enyém hát az egész örökkévalóság?!”

Mindegyre találkozunk olyanokkal – akkor is és ma is -, akik Lessinget voltaképpen igen nagyra értékelik, de Az emberi nem nevelése című írásától elfordulnak. Nem egészen lehet megérteni az ilyen emberek magatartását. Legnagyobbra értékelik ezt a zseniális embert, de éppen azt utasítják el benne, amit legérettebb korában nyújt az emberiségnek. Azt mondják, hogy megöregedett, szenilissé vált, ebben már nem lehet őt követni. Hát, ugye, ezzel az érvvel mindent félre lehet söpörnünk! De senkinek sem lehet joga Lessinget nagyra tartani, aki a legérettebb szelleméből fogant írását nem ismeri el. Lessingnél nem lehet megkerülnünk, hogy ne méltányoljuk az olyan lényegre törően megfogalmazott gondolatát, mint az ismétlődő földi életek eszméje.

Érthetőnek fogják találni, kedves barátaim, hogy éppen ez a személyiség a legnagyobb mértékben érdekes lehet számunkra a karmáját illetően, vagyis a saját különböző földi életein való áthaladása szempontjából. Mert a XVIII. század második felében az ismétlődő földi életek eszméje nem volt éppen általánosan elfogadott eszme. Lessingnél hirtelen, mintha pisztolyból lőtték volna ki, felvillan, mint zseniális idea. De a legkevésbé sem mondhatjuk, hogy könnyen megfejthető lenne az a kérdés, hogy Lessing sajátos életét – neveltetésében vagy bármi egyéb tekintetben -, főleg pedig öregkorát vajon mi terelhette ebbe az irányba. Ez sokkal inkább azt a feladatot veti fel, hogy megkérdezzük: vajon milyen előző földi életei lehettek valakinek, akinél bizonyos korban egyszer csak felmerül az ismétlődő földi életek eszméje, amelytől egyébként még idegenkedik az őt körülvevő világ. Ráadásul egyenesen úgy mondja a szerző, hogy ez az eszme már létezett egykor az ősidőkben! E témáról Lessing valami belső sejtelem alapján beszélt, amely a saját régmúltbeli földi életeivel függött össze, annak ellenére, hogy mindennapi tudatában biztosan fogalma sem volt az ilyen karmikus összefüggésekről. De ha nem is tudunk bizonyos dolgokról, mégis itt vannak bennünk. Ha csak az létezne, amiről az emberek tudnak, akkor a világ nagyon szegény volna eseményekben is, létminőségekben is. Ez tehát a második kérdés, amivel karmikus vonatkozásban foglalkozni fogunk.

De fel szeretnék vetni még egy harmadikat is. A konkrét körülmények leírása révén talán különösen tanulságos lehet a karmikus összefüggések tekintetében. Azok közül, akik mint fiatalkori tanáraim közel álltak hozzám, egyszer már említettem valakit, és ma szeretném alakját néhány vonással újból felidézni, mert általa jellemző és fontos összefüggésekhez juthatunk karma-tanulmányainkban.

A következőképpen történt, hogy éppen az ő karmáját kezdtem tanulmányozni. Megint nem kis merészség ezt elbeszélnem, de nem hiszem, hogy ez elkerülhető lehet, amikor egy olyan nézőpont kialakításáról van szó, amire ma az antropozófiából kiinduló szellemi életnek törekednie kell.

Az illető nagyon kedves tanárom volt 18 éves koromig, de amit most elbeszélek akkor történt, amikor őt már néhány éve nem láttam. Életét azonban mindig is figyelemmel kísértem, és igazából mindig közel maradtam hozzá. Saját életem egy bizonyos pillanatában azonban hirtelen ösztönzést éreztem, hogy e tanárom életét egy egészen meghatározott szempontból vizsgálni kezdjem.

Életem egy bizonyos szakaszában ugyanis rendkívüli érdeklődés ébredt bennem Byron élete iránt. Akkoriban megismertem olyan embereket, akik igazán lelkesedtek Byronért. Hozzájuk tartozott például Marie Eugenie delle Grazie, a költőnő, akiről önéletrajzomban még sokat el kell mondanom. Ő egy bizonyos életkorában rajongott Byronért.

Lelkesedett Byronért még egy különös személyiség is, aki minden lehetséges tulajdonság furcsa keveréke volt: Eugen Heinrich Schmitt. Aki foglalkozott az antropozófia történetével, az találkozhatott a nevével. Eugen Heinrich Schmitt először a nyolcvanas években vált ismertté Bécsben, én is mindjárt tudomást szereztem róla, ugyanis megírta díjnyertes pályaművét Hegel dialektikájáról, amelyet a berlini Hegel-Társaság hirdetett meg. Ekkor került tehát Bécsbe ez a magas növésű Eugen Heinrich Schmitt – magas volt és vékony -, akit mindig valami intenzív lelkesedés hatott át, amit a legkevésbé sem rejtett el a világ szeme elől. Ez a lelkesedése külsőleg olykor nagyon teátrális megnyilatkozások formáját öltötte, de hiába, ő már csak ilyen lelkesülő alkat volt. Ez azután megszülte bennem az elhatározást. Gondoltam, örömet szerzek neki, és elvittem a Byron iránt szintén lelkesedő Marie Eugenie delle Graziéhoz, mivel Schmitt éppen akkoriban írt egy cikket Byronról. Itt azután lenyűgözően élénk vita indult meg közöttük Byronról. Megegyeztek tulajdonképpen mindenben, de nagy hévvel vitatkoztak egymással.

A többi jelenlevő némán figyelte őket; együtt volt egy csomó teológus a bécsi katolikus fakultásról, ők minden héten eljöttek és nagyon jól megismertem őket, össze is barátkoztam velük. Valamennyien hallgattunk. Ők ketten olyan módon beszélgettek egymással, hogy a hosszúkás asztal egyik oldalán ült delle Grazie, a másikon meg Eugen Heinrich Schmitt, most is hevesen gesztikulálva. Egyszer csak kicsúszott alóla a szék. Beesett az asztal alá, még a lába is megrúgta delle Grazie lábát. Mondhatom, megdöbbentő volt, mindenki megmerevedett! De ez a pillanat egészen különleges dolgot váltott ki bennem, amit minél pontosabban szeretnék most elmondani. Mindaz, amit ott Byronról kifejtettek, úgy hatott rám, hogy a legélénkebb érdeklődés támadt bennem Byron karmikus sorsösszefüggései iránt. Ezt kikutatni természetesen nem könnyű. De valóban az történt, hogy rámeredve erre a képre, ahogyan Eugen Heinrich Schmitt rúgott egyet a lábával, mintha e kép következtében Byron dongalábát láttam volna magam előtt… Mint tudják, húzta az egyik lábát, mert az rövidebb volt. Ebből kiindulva hirtelen azt mondtam akkor magamnak: Hiszen az én tanáromnak is ilyen volt a lába, meg kellene hát vizsgálni a karmikus összefüggéseiket. Egyik példánál már megmutattam, Eduard von Hartmann lábsérülésénél, hogy az ilyen tulajdonságok visszavezethetők a múltba. Most már könnyebben fel tudtam idézni ennek a hozzám közelálló tanáromnak a sorsát, akinek ugyanilyen lába volt, és itt természetesen nem hagytam figyelmen kívül, hogy csakis ez az egy tulajdonság egyezett meg Byronnál és a tanáromnál: a dongalábuk. Egyébként azonban mindenben különbözőek voltak. Itt van tehát Byron, a zseniális költő, aki zsenialitása ellenére vagy esetleg éppen amiatt, kalandos természetet hordozott magában, és ott van a tanárom, aki kiváló volt a geometriában, ami ritkaság az iskolai tanítóknál, és valóban csodálni lehetett geometriai fantáziáját és ahogyan az ábrázoló geometriát alkalmazta.

Röviden: egyszeriben magam elé tudtam képzelni a két lelkileg teljesen eltérő ember karmikus problémáját e látszólag mellékes testi jellemzőjük alapján. Ez arra indított, hogy összefüggésbe hozzam egymással ezt a két embert, Byront és a geometriatanáromat, és keresni kezdjem náluk e probléma megoldását.

Ma tehát ezeket a példákat akartam közelebbről felvázolni önök előtt, holnap azután a karmikus fejtegetésükbe fogunk bele.

– Dornach, 1924. március 23.

[Hol vannak a korábbi idők beavatottjai? A mai civilizáció alkalmatlanná teszi az ember testét arra, hogy a saját szellemét teljes mértékben magába fogadja. Garibaldi az ír misztériumok beavatottja volt a IX. században. A materialista Ernst Haeckel korábbi inkarnációja VII. Gergely pápa volt. Lessing a görög beavatott és dominikánus skolasztikus. Valentin Andreae inspirált módon írta a ,,Christian Rosenkreutz”-ot. A Palládium és Byron korábbi élete. Valamely földi élet önmagában nem érthető meg, magyarázatát csak az egymásra következő földi életek alapján lehet megtalálnunk.]

Tegnap, kedves barátaim, leírtam önöknek néhány személyiséget. Az ilyen elemzéseknél azért fordulunk ismertebb emberek felé, hogy a tények legalább külsőleg ellenőrizhetőek legyenek számunkra. Felidéztem ezért bizonyos jól ismert személyiségek életét és egyúttal azokat a jellembeli tulajdonságaikat, amelyek lehetőséget nyújtanak a szellemtudományos kutató számára, hogy általuk olyan támpontokat kapjon, amelyeken keresztül feltárhatja az illető személyek karmikus összefüggéseit. A legutóbbi alkalommal olyanokat választottam ki, akik révén egy egészen meghatározott kérdésre is kitérhetünk, amelyet az Antropozófiai Társaság tagjai tettek fel nekem. Ezekről a dolgokról a legkülönbözőbb formákban fogunk mindig újra beszélni. Egészen tárgyilagosan szeretném megfogalmazni ezt a problémát, amelyet – mint mondtam – néhányan felvetettek az Antropozófiai Társaságban.

Arról van szó, hogy gyakran utalunk arra – természetesen joggal -, hogy a régi korokban voltak nagyon bölcs beavatottak, akik a fejlődés magas fokát érték el, és felmerülhet az a kérdés, hogy ha az emberi élet mindig visszatér, akkor jelenkorunkban hol vannak most ezek az egykori beavatott személyek? Megtalálhatók-e a jelenkori emberek között, akik éppen a mi korunkban élik inkarnációjukat?

Ezért választottam a múltkor olyan példákat, amelyek kapcsán egyúttal ezt a kérdést is megtárgyalhatjuk. Felvillantottam önöknek Garibaldi, az olasz szabadsághős alakját, amennyire szükségünk volt erre, és ha azt nézzük, amit tegnap elmondtam, és mindazt még hozzáfűzik, amit tudnak róla, akkor rendkívül sok rejtélyes dolgot találhatnak ennek a személyiségnek az életében, ami nagy, igazán fontos kérdéseket vethet fel bennünk.

Tekintsünk csak arra a néhány esetre, amelyeket felidéztem: távcsővel ismerte meg élete társát, nevét akkor olvasta először nyomtatásban, amikor a halálos ítéletét közlik egy újságban. De még egyéb furcsaságok is előfordultak életében. A leírt módon megtalált élettársa, aki olyan hősiesen mellette állt, ahogy tegnap leírtam, sok éven át volt a felesége, tehát élete nagy szerelmét pillantotta meg akkor a távcsövön keresztül. Amikor később az asszony meghalt, Garibaldi másodszor is megnősült, ezúttal nem távcső segítségével talált rá – ilyesmit még egy Garibaldi is csak egyszer csinál életében -, hanem egészen megszokott polgári módon, ahogyan ez normálkörülmények között szokás. De ez a házassága csak egyetlen napig tartott… Látják tehát, hogy Garibaldinak a világ szokásos polgári körülményeihez való viszonyában előfordulnak meghökkentő vonások.

Ki kell térnünk azonban itt még valami egyébre is. Az ábrázolt jellemvonások és események olyanok, hogy ha valaki már hozzászokott az ilyen okkult kutatáshoz, akkor ezek által szilárd támpontokat kaphat ahhoz, hogy szellemi látásával valóban rátaláljon az illető egy vagy több régebbi életére. Van azonban még valami további is, amit ilyenkor a legkomolyabban figyelembe kell vennünk.

Garibaldi, amint tegnap már céloztam rá, igazából republikánus érzelmű volt, teljességgel köztársaságpárti. De Itália felszabadításáért úgy szállt síkra, hogy voltaképpen egyáltalán nem is törekedett arra, hogy Itáliát köztársasággá alakítsa, hanem Viktor Emánuel királyságának megteremtésében segédkezett. Ez rendkívül meglepő, ha Garibaldi alapbeállítottságát tekintjük, és ezt a tényt észrevesszük.

Látjuk egyfelől Viktor Emánuelt, aki mint király természetesen csak a felszabadított olasz állam élén állhatott. Másfelől ott volt Mazzini, aki szintén teljesen Garibaldi szövetségese, sőt barátja volt, és aki egy ideig egy olasz köztársaságot irányított, amit ki kellett volna építenie. Mazzini tehát végig az olasz köztársaság megalapításáért küzdött.

Garibaldi karmikus viszonyai egyáltalán nem oldódnak meg számunkra, ha előbb nem jutunk el bizonyos összefüggésekhez. Ez az összefüggés mármost a következő.

Néhány év időtartama alatt – Garibaldi, mint tudjuk, 1807-ben született Nizzában – néhány négyzetmérföldes körzetben négy férfi született, akiknek az élete az európai viszonyok további alakulásában világosan összefügg. Garibaldi a XIX. század elején születik Nizzában. Mazzini [1805-1872] ettől nem messze Genuában. Torinóban, innen megint csak nem messze, Cavour [1810-1861]. A Szavojai-házból pedig, Torinóhoz közel, Viktor Emánuel [1820-1878] születik meg. Korban és a születési helyük szerint nagyon közel vannak egymáshoz. Ők négyen együtt alapítják meg a későbbi modern Itáliát, mégha nem is teljesen azonos eszmék alapján, sőt nem is mindig egymást támogató cselekvésekkel.

Itt már egyszerűen a történelem külső menete is mintegy arra utal, hogy azt kell mondanunk magunknak: ezt a négy személyt azért hozták össze, hogy nemcsak önmaguk, hanem a világ számára is valami közös sorsot járjanak végig.

Kétségtelen, hogy közülük Garibaldi a legjelentékenyebb, ő a legzseniálisabb, ha egyéniségüket tekintve összehasonlítjuk őket. Garibaldi szellemisége teljesen elementáris módon nyilvánult meg. Mazzini szellemisége inkább filozófiailag képzett, Cavour szellemisége jogilag. Viktor Emánuel pedig… Hát igen. Szóval Garibaldi a legjelentősebb közülük, ha emberi tulajdonságaikat mérlegre tesszük. Szellemisége kirobbanó erővel jelenik meg, ilyen szellemű lelkiséggel szemben nem lehet közömbösnek maradnunk. És főleg azért nem, mert igazából nem tudjuk, hogy a géniusza honnan ered, amennyiben egyetlen földi élet pszichológiája alapján akarnánk megmagyarázni.

Térjünk most vissza ahhoz a kérdéshez, hogy hol vannak a régi beavatottak? Hiszen azt fogják mondani, hogy nincsenek itt. Kedves barátaim, ha megvolna annak a lehetősége, hogy az emberek – ebben a tekintetben megint kissé paradox módon kell beszélnem – 17-18 évesen jöjjenek a világra, tehát ha 17-18 évesen szállnának le a szellemi világból, és valamiképpen 17-18 éves testeket találnának maguknak (ez természetesen csak egy példa akar lenni), azaz ha megkímélnék őket az iskolák jelenkorban meghonosodott pedagógiájától, akkor azt tapasztalnánk, hogy a mai emberek testében könnyen megjelenhetnének az egykori beavatottak. De ahogy a szokásos földi körülmények között még egy beavatott sem táplálkozhat kenyér helyett egy darab jéggel, éppoly kevéssé tudják a hajdani beavatottak a régi kor bölcsességét a maga igazi formájában megnyilatkoztatni olyan testen keresztül, amelyet 17-18 éves koráig a mai civilizációnak megfelelő módon formáltak és neveltek. Ez a világ bármely pontján lehetetlen lenne, legalábbis ott, ahová már betört a mai civilizáció. Itt ugyanis olyan szempontokat kell számításba vennünk, amelyek teljes mértékben kívül esnek a mai művelt ember látókörén.

A mai bevett szokás szerint olvasási és írási ismereteinket a hatodik, hetedik életévünktől kell elsajátítanunk. Ez azonban olyan kínszenvedés a lélek számára, amely a maga speciális sajátossága szerint akarna fejlődni, hogy csak azt mondhatom, amit már önéletrajzomban leírtam: jó néhány akadály elhárítását éppen annak a körülménynek köszönhettem, hogy 12 évesen még nem tudtam a helyesírást és általában még nem tudtam rendesen írni sem. Említettem ezt az önéletrajzomban. Az írásképesség korai elsajátítása ugyanis, amiként azt ma megkövetelik, elöli az ember bizonyos sajátosságait.

Ilyen furcsákat kell mondanom, de ez az igazság. Ebbe bele kell nyugodnunk, ez így igaz. Emiatt van az, hogy éppen a múlt nagyon fejlett egyéniségeit újjászületésük idején voltaképpen csak az ismeri fel, aki az emberi lénynek azt az oldalát is érzékelni tudja, amelyik a mai civilizációs műveltség folytán már csak az ember „mögött” képes megjelenni, semmint „benne” az emberben.

E tekintetben éppen Garibaldi rendkívül jó példa lehet számunkra. Minek tartották Garibaldit civilizált kortársai, Cavourt is beleértve, vagy legalábbis Cavour környezete? Bolondos alaknak, fura figurának, akivel nem is lehet értelmesen tárgyalni. Ezt is látnunk kell, mert Garibaldi következtetéseiben látszatra sok minden logikátlannak tűnt, amikor olyan emberek előtt beszélt, akik esküsznek a mai civilizációra. Ennél a személyiségnél tulajdonképpen már külsejében is sok minden logikátlan volt. Több vonása nem illett össze.

Egy ilyen személy valódi mivoltáról csak az alkothat magának fogalmat, aki mintegy a személyiség mögé képes nézni, vagyis arra az oldalára, ami a régebbi földi életekben még könnyen be tudott jutni a testbe, de ebben a földi életben már alig képes erre, mert a jelenlegi civilizáció ebben a vonatkozásban alkalmatlanná tette a testet. Más nem is fogja megérteni az illetőt, hiszen egy ilyen személyiségnél a legfontosabb valójában azok mögött a megnyilvánulásai mögött található, amiket pusztán külsőleges módon cselekszik. Mondjuk, egy derék nyárspolgár – a jelenlevők mindig kivételek -, aki egyszerűen mindig úgy fejezi ki magát, ahogyan megtanulta, aki tehát csak iskolai és egyéb tanulmányainak és neveltetésének lenyomata, annak morális-szellemi, vagyis belső alkata külsőleg is teljességgel megfigyelhető. Itt van, láthatjuk. De a régi korokból jelentős szellemi bölcsességgel érkező ember lelke nem tudja magát a testben egészen kifejezni, így az ilyen ember nem is ítélhető meg annak alapján, ami a mai civilizáció keretei között a testen keresztül megmutatkozik. Ez a helyzet mindenekelőtt Garibaldinál. Itt bizonyos mértékben úgy kell tekintenünk a dolgot – csak hasonlatképpen mondom -, mint bizonyos spiritiszta képeknél, ahol hátul egy fantomalak válik láthatóvá; valahogy így jelenik meg előttünk egy ilyen személyiség: először persze hétköznapi jellemzői alapján, de e mögött azután – mint valami szellemkép – ott látjuk azt az oldalát, ami a mi korunkban nem tud egészen beleereszkedni a fizikai testbe.

Ha mindezzel tisztában vagyunk, és ha figyelembe vesszük azokat a vonásokat, amelyekre különösen rámutattam, akkor Garibaldiban valóban egy igazi beavatott személyét pillanthatjuk meg, de aki külsőleg egészen különös módon nyilatkozott meg, mert a lénye nem volt képes a fizikai testbe teljesen belépni. A dolgok végül nem is tűnnek majd annyira meglepőnek, ha ezek után az általam kiemelt tulajdonságokra tekintünk. Nem mondhatjuk valakiről, hogy különösképpen foglya lenne a szokásos konvencióknak, hogy ne lenne a földtől egy kissé elrugaszkodva, például akkor, amikor távcsővel találja meg a feleségét, ami valóban kivételes eset, és ehhez hasonlók. Az effajta megnyilatkozásai azt mutatják, hogy nem állt a konvenciók hatása alatt, kívülről nézte a szokásos hétköznapi életet.

Így Garibaldinál egy régi beavatott személyéhez kerülünk vissza, kedves barátaim, általa pedig egy olyan Írországból kiinduló misztériumhoz, amit néhány hónappal ezelőtt jellemeztem önöknek. Leírtam akkor az ír misztériumokat, amelyek Írországból indultak ki, és egyik águk európai meghonosodását nem is kell nagyon távol keresnünk, tudniillik Elzászban van, a mai Elzászban. Itt találunk rá a valamilyen fokig beavatott Garibaldi személyére. Meglehetősen bizonyos, hogy a körülbelül a Krisztus utáni IX. században megtalálható inkarnáció és a XIX. századi legutóbbi inkarnáció között nem is volt egyéb megtestesülése. A két földi élet között tehát sokáig tartózkodott a szellemi világban. Ennek a személyiségnek e titkára találtunk most rá. Ez a személy igen magas fokon sajátította el a hyberniai bölcsességet, amelyet leírtam önöknek. Ott élt az ír szigeten, az ottani misztériumhelyen, ő maga vezette a kolóniát, amely azután később átjött Európába.

Természetesen, ahogyan egy tükörben a tükörformának megfelelően más lesz a benne tükröződő tárgy, úgy az a valami, ami egyszer az ír területen létezett és átfogta a fizikai világot meg a felette levő szellemi világot, és amelynek keretei között egy beavatott olyan módon tevékenykedett, ahogyan korábban már leírtam: a mi időnkben csak abban a formában juthatott kifejezésre, ahogyan a XIX. századi civilizáció konkrét körülményei ezt lehetővé tették. [Lásd: Misztériumi alakzatok – GA 232. kötet] Meg kell szoknunk, hogy egy elmúlt korszakban élő filozófust, költőt vagy művészt ne keressük a jelenkorunkban megint filozófusként, költőként vagy művészként. A külső viszonyok ugyan nem változtatják meg az ember individualitását. Ez az individualitás egyik földi életből a másikba halad. De hogy az emberek individualitása miképpen élheti ki saját magát, az függ attól, hogy egy korszakban mi az, amit meg lehet tenni, és mi az, amit nem. Hadd hozzak fel erre egy példát, amely a most mondottakat szemléletesebbé teheti.

Ernst Haeckel [1834-1919] széles körben ismert személyiség. Bizonyos materialista monizmus lelkes képviselőjeként tartják számon, azt mondhatnánk, hogy az ilyen irányú lelkesedése szinte fanatikus. Nincs szükség rá, hogy jellemvonásait felidézzem, hiszen kellőképpen ismerik. Ha azonban ettől a személyiségtől most visszamegyünk egyik előző inkarnációjába, akkor ott a Hildebrand szerzetesből pápává lett VII. Gergelyt fogjuk megtalálni [1073-tól pápa].

Ezt a példát azért mondom, hogy lássák: ugyanaz az individualitás egy bizonyos korszak kulturális viszonyaitól függően mennyire eltérően nyilvánulhat meg a világ felé. Mert ugye nem könnyen jutnánk arra a gondolatra, hogy a XIX. századi materialista monizmus képviselőjében az újratestesül VII. Gergely pápát keressük. De a szellemi világ számára sokkal kevésbé lényegesek azok a szempontok, amelyeket mi a fizikai sík külső civilizációjának fogalmai szerint általában fontosnak tartunk. Haeckel személyisége és Hildebrand személyisége mögött olyasmi húzódik meg, amiben sokkal több az azonosság, mint a különbözőség, éppen abban a tekintetben, hogy az egyik a katolicizmust a legextrémebb módon akarja hatalomra juttatni, a másik pedig a legextrémebb módon akarja azt lerombolni. Ez a szellemi világ számára azonban egyáltalán nem jelent olyan nagy különbséget! A szellemi világ nézőpontja szerint az ezek mögött meghúzódó emberi magatartás a fontos, amely teljesen más valami, mint azok a külső történések, amelyeknek különben is csak a fizikai világban van jelentőségük. Tehát ne csodálkozzanak azon sem, kedves barátaim, ha Garibaldiban egy régebbi korszak, mint mondtam a IX. század, olyan igazi beavatottját kell látnunk, aki a XIX. században most úgy nyilatkozott meg, ahogyan a XIX. században ez számára lehetséges volt. De hogy valaki milyen módon illeszkedik bele a világba, abban az is fontos, hogy milyen az egyénisége és hogy milyen jellembeli tulajdonságokat hoz magával.

Ha Garibaldi lelke közvetlenül régebbi inkarnációjának tartalmával jelent volna meg a XIX. században, Garibaldi mostani temperamentumában, akkor a XIX. századi emberek őrültnek tartották volna, bolondnak, tébolyultnak tekintették volna. A külső életben ezért olyan lett, amilyen formák között megjelenhetett benne.

Ha azonban az egyik irányban már tájékozódni tudunk, akkor mindjárt fény vetül más karmikus összefüggésekre is. Az említett másik három személy ugyanis, akik nagyjából ugyanabban az évtizedben és ugyanazon a földterületen kerültek össze vele, a régmúltban az ő három tanítványa volt. Megjegyzem, akkor még a szélrózsa minden irányából összeszedett tanítványok: egyik északról, a másik keletről, a harmadik nyugatról jött; tanítványai tehát a világ minden sarkából érkeztek hozzá.

Mármost éppen az ír misztériumokban egészen meghatározott kötelezettség lép fel, ha valaki elér egy bizonyos beavatási fokot. Ez a kötelezettség kimondta, hogy a beavatottnak minden további földi életében előbbre kell vinnie tanítványait, és nem szabad elhagynia őket. Ha tehát sajátságos karmikus viszonyaik következtében ismét egy időben jelennek meg a földi életben, úgy ez azt jelenti, hogy velük együtt kell átélnie a sorsot, és karmájuk tartalmával egyeztetnie kell a saját karmáját. Ha Garibaldi nem lett volna kapcsolatban a Viktor Emánuelben élő individualitással, mint Viktor Emánuelnek, egykori tanítványának mestere, akkor Garibaldi élete republikánus irányba fordul, és megalapította volna az olasz köztársaságot. De ezek mögött a tisztán elvont politikai elvek mögött ott hullámzik az eleven emberélet, amely egyik földi életből a másikba megy át. És abban ott találjuk a régi beavatott kötelezettségét tanítványaival szemben! Ezért lépett fel egy valóban furcsa ellentmondás. A XIX. században talált fogalmak és eszmék szerint Garibaldi természetesen republikánus lett. Mi más is lett volna? Persze sok republikánust ismertem én is, akik valamelyik fejedelem szolgálatában álltak. Belül egyértelműen republikánusok voltak, mert egyszerűen a XIX. század adott időszakában – ami már tovatűnt, de gyermekkorom idejét még ez jellemezte – voltaképpen mindenki köztársaságpárti volt, aki csak értelmesnek tartotta magát. Azt mondták: természetesen republikánusok vagyunk, csak kifelé nem mutathatjuk meg. A szívében azonban a legtöbben republikánusok voltak. Garibaldi ezt még ki is mutatta a külső világnak, de ott mégsem eszerint cselekedett. Ezt még azok sem tudták megérteni, akik lelkesedtek érte. És miért nem? Azért, mert nem hagyhatta el a vele karmikusan kapcsolatban álló Viktor Emánuelt! Segítenie kellett neki. És ez volt az egyetlen mód, hogy segíteni tudja.

A másik kettővel, Cavourral és Mazzinivel, ugyanígy karmikus kapcsolatban volt. Ezért csak addig mehetett el, amit azok véghez tudtak vinni. Tehát Garibaldi csak azt csinálhatta, ami négyükből együttesen fakadt! Nem követhette egyoldalúan a saját irányát.

Éppen az ilyen mélységesen jelentős tényekből láthatják meg, kedves barátaim, hogy az életünkben felbukkanó események tulajdonképpen csak az okkult háttér alapján magyarázhatók meg.

Nem ismertek önök olyan embert, aki életének bizonyos pontján olyasmit tett, ami voltaképpen érthetetlen volt? Amit nem vártak volna tőle, jelleméből egyáltalán nem következett. Sehogy sem volt megmagyarázható. Ha pusztán saját személyét követte volna, akkor másként cselekedett volna. És ebben igazuk is van. De az illető mellett egészen biztosan ott állt egy másik ember, akivel olyan karmikus kapcsolata volt, mint amit Garibaldinál találunk. Vajon miért cselekszik valaki úgy, ahogyan cselekszik? Az élet valójában csak okkult hátteréből válik érthetővé. Így például Garibaldinál is vissza kell nyúlnunk a hyberniai misztériumokhoz, hogy megértsük mostani tetteit. Ez nyilván furcsán hangzik, de mégis úgy van, hogy amikor a szellemire tekintünk a világban, akkor sokszorosan majának bizonyul az, amivel a külső földi életben szembetalálkozunk.

Sokan, akiket mindennapi életünkben gyakran látunk és többször együtt vagyunk velük, módfelett csodálkoznának, ha megmondanánk nekik, hogy mi minden található és rejlik bennük, ha keresztülhatolva külső személyükön az igazi individualitásukra tekintünk. Mert amit egy ember külsőleg megnyilatkoztat, különösen jelen korunkban, az az említett oknál fogva csak elenyésző része annak, ami ő valójában az előző földi életei alapján. Sok titok rejtőzik azon a területen, amire most utaltam önöknek.

Most nézzük a második személyiséget, Lessinget, akit tegnap röviden jellemeztem, és aki élete végén maga lép fel az ismétlődő földi életek eszméjével. Az ő esetében igen-igen messzire kell visszamennünk, mégpedig a görög ókorba, amikor a görög misztériumok még virágzásuk teljében voltak. Ekkor Lessing egy beavatott volt. Nála ugyancsak az történt, hogy a XVIII. században ő sem tudott a testébe teljesen belemerülni. A XIII. században – a régi görögkori földi élet megismétlődéseként – a dominikánus rend tagja volt, kiváló skolasztikus, aki világos fogalmakat dolgozott ki magában; azután lett a XVIII. században Közép-Európa első valódi „újságírója”.

De valóban A bölcs Náthán toleranciája, valamint különösképpen a Hamburgi dramaturgia (nézzenek bele bizonyos fejezeteibe) és azután Az emberi nem nevelése csak úgy érthető meg, ha feltételezzük, hogy ennek a személyiségnek mindhárom inkarnációja együttesen dolgozott benne: a régi görög beavatott (olvassák el Lessing szép tanulmányát: Ahogyan a régiek a halált átélték), azután a középkori aristotelizmusban nevelkedett skolasztikus, és az a személy, aki úgy jelent meg a XVIII. század kultúrájában, hogy mindez az előzmény a lelkében szunnyadt. Ha az elmondottakat figyelembe vesszük, akkor egy bizonyos rendkívül feltűnő vonás is értelmezhető lesz Lessing egyéniségében.

Különös, hogy Lessing egész élete úgy jelenik meg előttünk, mintha valami örökös keresés volna. Egyéniségének, szellemi lényének ezt az oldalát ő maga fejezte ki híres kijelentésével, amelyet mindig újra meg újra idéztek – mindenesetre nyárspolgári hangnemben, mert minden nyárspolgár utána mondja, aki nem is akar igazán valamiféle bizonyosságra törekedni. „Ha Isten jobb kezében tartaná a teljes igazságot és balkezében az igazságra való szüntelen törekvést, akkor leborulnék előtte és azt mondanám: Atyám, nekem azt add, amit a balkezedben tartasz.”

Ezt Lessing valóban elmondhatta, de ha egy nyárspolgár utána szajkózza, akkor az természetesen borzalmasan hangzik. Az azonban valóban alapvető nála, hogy egész élete intenzív keresés volt, és ha becsületesek vagyunk, akkor erről a kereső jellegről azt kell mondanunk: Lessing sok mondatában úgyszólván megbotlik az ember, éppen a legzseniálisabb mondataiban; de az emberek nem szeretik, ha kicsúszik a lábuk alól a talaj, és Lessing különben is a történelem- és irodalomkönyvekben mint tekintély szerepel. A mondatain valójában megütköznek az emberek, sőt felnyársalódnak rajtuk. Csak ezt nem merik beismerni. Természetesen nekünk magát Lessinget kell megismernünk. De ha Erich Schmidt kétkötetes Lessing-könyvét vesszük a kezünkbe, akkor a mondatai már nem nyársalnak fel, mégha Erich Schmidt szó szerint idézi is őket. Hiszen szóról-szóra Lessing mondatai ugyan, de ami előttük vagy utánuk áll, az letompítja élüket.

Ez a kereső ember voltaképpen csak földi életének a végén jut el oda, hogy megírja Az emberi nem nevelését, amely az ismétlődő földi életek eszméjét fejti ki. Miért csak a végén?

Látják, ilyesmit egy másik tény révén tudunk csak érthetővé tenni, amiről egyszer már szintén beszéltem. A Das Reich című folyóiratban szóltam a Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjéről, és felhívtam a figyelmet arra, hogy ezt egy 17-18 éves fiú írta le. [Újra megjelent a Die Drei-ban, VII. évfolyam, 1927. – A fordító megjegyzése.] A fiú magából a szövegből egyáltalán semmit sem értett. Ennek van egy külső bizonyítéka is. Leírta az Alkímiai menyegzőt, de az utolsó oldal kivételével, amely üresen maradt. Máig csonka a befejezés, de a művet egyébként leírta, és az égvilágon semmit nem értett belőle.

Hiszen ha értett volna belőle valamit, akkor későbbi éveiben is értenie kellett volna. A fiúból azonban derék württembergi sváb pap lett, akiről azt mondhatjuk, hogy a jámbor teológiai írások színvonala alatti beszédeket írt, amelyek távol voltak attól, hogy bármi közük legyen az Alkímiai menyegző mélységeihez. Tehát a későbbi sváb pap nem a saját lelkéből jegyezte le az Alkímiai menyegzőt, erre az élete szolgáltatja a bizonyítékot. Mert az teljességgel inspirált írás volt.

Ezek szerint nem mindig az adott ember személyiségével van dolgunk, amikor egy szellem közléseket tesz rajta keresztül. Fennáll ezért egy nagy különbség Valentin Andreae [1586-1654], a derék sváb pap, ama nyárspolgári teológiai írások szerzője és Lessing között. Ha Lessing Valentin Andreae lett volna, csak a XVIII. századba helyezve, akkor talán már fiatalkorában is szép tanulmányt írt volna az emberi nem neveléséről az ismétlődő földi életek eszméjével összekötve. De nem volt Valentin Andreae, hanem Lessing, az a Lessing, akinek semmiféle víziói nem voltak, sőt – mint mondják róla – még álmai sem. Elküldte magától a szellemi inspirátort, természetesen nem tudatosan. Ha fiatalkorában el akart volna jönni hozzá, azt mondta volna neki: menj innen, hagyj engem. Inkább a XVIII. századi szokásos nevelés útját járta végig. Ezáltal csak igen magas korában vált éretté annak tudatosítására, ami mindig is ott volt benne, amikor a Lessing-életet élte. Lessing esete olyan volt, mint amilyen Valentin Andreae esete lett volna, ha elküldi az inspirátorát, de nem ír közhelyekkel teli teológiai írásokat, hanem aggastyán koráig várt volna, és akkor tudatosan nekilát megírni a Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjét.

Így kapcsolódnak egymáshoz az ember különböző földi életei. El kell jutnunk egyszer oda, hogy teljesen tudatában legyünk annak, hogy ez az összefüggés valóban létezik a földi életeink között. Ha egy embernek csak egyetlen életét veszünk – akár egy Goethe, Lessing, Spencer, Shakespeare, Darwin életéről legyen is szó -, és csupán azt tekintjük, ami ebből az adott életéből előlépett, akkor ez éppen olyan lenne, mint amikor egy növényről leszakítunk egy virágot, és azt hisszük, hogy a virág magában is élve maradhat. Így valamely földi élet önmagában nem érthető meg, magyarázatát csak az egymásra következő földi életek alapján lehet megtalálnunk.

Érdekes annak a két személyiségnek az élete, akikről tegnap befejezésül beszéltem, egyfelől Byron, és bocsássák meg nekem ezt a személyességet, másfelől a geometriatanárom. Egyedül lábuk alkata volt közös bennük, de ez a hasonlóság mégis rendkívül figyelemreméltó volt számomra. Ha a lábnak ezt a deformáltságát okkult módon követjük, akkor ez elvezet – ahhoz hasonlóan, ahogy Eduard von Hartmannál kifejtettem – egy régebbi földi életben az illető személyek fejének különleges jellegéhez. Az ilyesmit persze csak „elmesélni” lehet, úgy ahogyan az a szellemi látás számára megjelenik, ezt már más alkalommal elmondtam önöknek. E tények számára külső, logikus bizonyítékok nem lehetségesek a szokásos értelemben. Ha az említett két ember életét követjük, akkor a XIX. századi földi életük egymáshoz képest mintegy eltolódva jelenik meg előttünk. Mert itt először ellentmondásba ütközünk azzal kapcsolatban, amit néhány héttel ezelőtt önöknek kifejtettem, hogy tudniillik akik egyszer kortársak voltak, azok bizonyos ciklusok szerint ismét mint kortársak testesülnek meg. [Lásd a IV. előadást.] Természetesen minden alól léteznek kivételek… Már a fizikai síkon sem lehet a dolgokat egyetlen séma szerint tárgyalnunk, hacsaknem mi magunk akarunk sematizálódni. De a szellemi világgal kapcsolatban ez végképp nem lehetséges, kedves barátaim. Vannak ugyan szabályok ott is, de nincsenek megmerevedett sémák. Ott minden individuális!

Így éppen ennél a két személynél visszakerülünk egy közös földi életükhöz, amelyet együtt éltek le. Byront nem is találtam volna meg e korábbi földi életében, ha a geometriatanáromat nem találtam volna mellette. Byron zseniális költő; a geometriatanárom persze a legkevésbé sem volt zseninek mondható. Nem volt lángelme, de a geometriában kiváló volt, a legjobb, akit csak ismertem életemben, egy igazi geométer.

Egy festőben, nemde, van valami egyoldalúság, egy zenészben úgyszintén. Mert az emberek igazából csak akkor tudnak jelentékenyek lenni, ha egyoldalúak. De korunk geometriájában nincs ilyenfajta egyoldalúság. Valamilyen mértani szerkesztésnél mindig egyenleteket is felállítanak, az egész matematikát tudni kell. A geometria szakemberének ismernie kell a geometria matematikai oldalát is. Az én geometriatanárom azonban, akiről most beszélek, kiváló volt a geometria területén, de egyáltalán nem volt jó matematikus. Például az analitikus geometriát már egyáltalán nem értette. Fogalma sem volt az analitikus geometriáról, a geometria matematikai számításairól, amely egyenletekkel dolgozik; itt a leggyermetegebb dolgokat művelte.

Egyszer nagyon mulatságos volt a dolog. Annyira csakis szerkesztő elme volt, hogy szerkesztési módszerrel rájött, hogy a kör a konstans hányadosok mértani helye. Ezt szerkesztéssel találta meg, és mivel szerkesztéssel még senki más nem találta meg, ezért a dolog felfedezőjének tartotta magát. Belénk fiúkba persze egy jó darab pajkosság is szorult, mármint azokba, akik nem voltak közülünk nyárspolgár-családból valók, és tudtuk, hogy az analitikai tankönyvünkben szerepel az az egyenlet, amellyel a kör megszerkeszthető. Természetesen rögtön kaptunk az alkalmon, hogy a kört ezentúl már ne is „körnek” hívjuk, és elneveztük a geometriatanárunkról „N. N. görbének” (a nevét nem akarom említeni). Valóban megvolt benne a szerkesztő geometria zseniális egyoldalúsága. Ez volt az ő kiemelkedő, jellemző vonása. Jelenkorunk embereit nem mindig lehet ilyen könnyen meghatározni. Nincs igazán határozott egyéniségük, nagyon sok az angolnaszerű közöttük. Ő azonban nem volt „angolnás”, hanem inkább „szögletes”, még külső kinézetében is. Arca csaknem négyszögletes volt, feje nagyon érdekes, egészen kocka alakú, minden lekerekítés nélkül. A derékszögű idomokat a maguk sajátosságaiban valóban jól lehetett tanulmányozni az arcán. Nagyon érdekes volt ez.

Ha szellemi látó tekintettel ezt a személyt most közvetlenül Byron mellé állítjuk, akkor Kelet-Európa nagyon régi korába kerülünk vissza, egy-két évszázaddal a keresztes hadjáratok előtt.

Elmondtam egyszer egy történetet – akik jelen voltak, emlékezhetnek rá -, hogy amikor Constantinus császár [274-337] megalapította Konstantinápolyt, akkor a még Trójából Rómába vitt Palládiumot [Pallasz Athéné szobrát, amely a monda szerint bevehetetlenné teszi a várost, amelyben található – a fordító megjegyzése] Rómából Konstantinápolyba helyeztette át. Ez óriási pompával történt. A Palládiumot különleges szentségnek tekintették, amely birtokosának erőt ad. Így Rómában valóban meg voltak győződve arról, hogy amíg a Palládium Róma egyik fontos terén van egy oszlop alatt, addig Róma az erejét nem veszítheti el. Hitük szerint ez az erő az egykor hatalmas, de a görögök által lerombolt Trójából került át hozzájuk.

Constantinus arra törekedett, hogy a római hatalmat áthelyezze Konstantinápolyba, ide vitette hát a Palládiumot óriási pompával. Ott teljesen titkos helyen valahol földbe süllyeszttette, fölé kőréteget rakatott és egy Egyiptomból származó oszlopot állíttatott oda, amely alatt a Palládium rejtőzött. Azután rendbe hozatta ezt az ősi oszlopot, a tetejére pedig egy régi Apolló-szobrot helyeztetett, amelyet úgy alakíttatott át, hogy a szobor arcvonásai őrá emlékeztessenek. Majd szögeket hozatott Krisztus keresztfájáról. Ezekből készíttetett sugárkoszorút a szobornak, amely ugyan egy régi Apolló-szobor volt, de Constantinusra hasonlított. Így helyezték át a Palládiumot Konstantinápolyba.

Van egy monda, amely különös módon később lett ismert, de valójában igen-igen régi. Nagy Péter végrendeletéhez kapcsolódva azonban felújították ezt a mondát és átfogalmazták, de nagyon régi korokra nyúlik vissza. Arról szól, hogy a Palládium Konstantinápolyból egyszer majd továbbkerül észak-kelet felé. Ebből keletkezett a későbbi Oroszországban az a nézet, hogy a Palládiumot Konstantinápolyból Oroszországba kell juttatni. Akkor mindaz az erő, ami benne lakozott, de ami a török uralom alatt lerombolódott, átszáll Kelet-Európa népeire.

Ez a két személyiség megismerte ezt a mondát a régi korokban. Mint mondtam, egy vagy két századdal a keresztes hadjáratok előtt, ezt nem tudtam pontosan megállapítani. Felkerekedtek, hogy a mai Oroszországból elmenjenek Konstantinápolyba, hogy ott valahogyan megszerezzék a Palládiumot, és elhozzák Kelet-Európába. De nem sikerült nekik. Nem lehetett megvalósítani. A Palládiumot jól őrizték, és akik tudták, hogy hol őrzik, nem lehetett megnyerni az ügynek. De ekkor ezen a két emberen iszonyú fájdalom vett erőt. Ez mint valami sugár behatolt mindkettőjükbe, bénulást okozott a fejükben abban az életükben. Ez egyiküknél, Byronnál, úgy jelent meg később, hogy – mint a sarkán sebezhetőnek megmaradó Achilles – bizonyos mértékig megnyomorodott a lába, de zseniális lett a feje, hogy ezzel kiegyenlítődjön régebbi földi életének fejbénulása. A másiknak is sérült, azaz dongalába lett a lebénult fej miatt.

Általában nem sokan tudják, hogy az ember nem a fejéből meríti a geometriát és a matematikát. Ha önök a lábukkal nem „járnák ki” például a szögek hajlását, akkor a fejüknek nem volna szemlélete róluk. Ha nem volna módunk „geometriailag” közlekedni és „geometriailag” kitapogatni a tárgyakat, akkor egyáltalán nem is létezne számunkra geometria. Akinek olyan lába van, mint a geometriatanáromnak, annak nagyon jó képessége alakul ki arra nézve, hogy a fejében megjelenítse a mozgásrendszerbe, a végtagrendszerbe beépült ilyen geometriát.

Aki odafigyelt a geometriatanárom szellemi alkatára, arra az valóban erős hatást gyakorolt. Valóban elragadó volt benne, hogy mint mértani szerkesztő sok mindenre úgy jött rá, mintha az egész világ nem is létezne körülötte. Kötöttségek nem korlátozták, és az juthatott róla eszünkbe – csak jól rá kellett hangolódni -, hogy egyszer talán valamiféle varázslat érte és ez okozta ezt az egyoldalú geometriai beállítottságot benne.

Byronnál nyomon követhetjük a földi életei közötti karmikus összefüggéseket is. Csak azért említettem ehhez a tanáromat is, mert Byront nem tudtam volna megtalálni, ha ő nem vezetett volna el hozzá. Byron egykor keletről jött, hogy megszerezze a Palládiumot. Amikor azonban később nyugaton születik meg, akkor elhatározza, hogy segít megvalósítani a szabadságot, amit a XIX. század szellemi Palládiumának is lehetne mondanunk. Úgy járja életútját, hogy a Földnek megint ugyanaz a pontja vonzza, legalábbis fő irányát tekintve, amelyet egykor a másik oldal felől közelített meg. Igazán megrendítő látvány, amikor ugyanaz az individualitás a Földnek ugyanarra a helyére indul, az egyik földi életében az egyik oldal felől, a másikban a másik oldal felől. Egyik földi életében az hívja, ami az akkori kor szemlélete szerint mélyen a mítoszban gyökerezett, a másikban pedig a felvilágosodás korából kisarjadt nagy eszme, a szabadság vonzza. E tenniakarásban van valami rendkívül felemelő.

Tulajdonképpen megrendítőek azok a dolgok, amelyek a karmikus összefüggésekből kiderülnek számunkra. Mindig megrendítőek. Még meg fogunk ismerni ezen a területen több hasonló, meglepő és nem kevéssé paradox eseményt és tényt. Egyelőre csak azt akartam önökkel érzékeltetni, hogy milyen különös módon jelentkezhetnek bennünk az előző és a későbbi földi életeink összefüggései.

Jegyzetek