GA236

A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata II.

17 előadás, 1924. ápr. 6. – jún. 29., Dornach

Impresszum

Tartalom

– Dornach, 1924. április 6

[Francis Bacon és Johannes Amos Comenius. Marx és Engels. Otto Hausner. Előző földi inkarnációjuk hatása az életükre. Az ember a saját személyes lelki tartalmait átviszi a későbbi korszakokba.]

Folytatnám azt, amit a korábbi előadásokban a karmáról megbeszéltünk. Láthattuk, hogy az ember lelki impulzusai a történelem menete során az egyik földi életből átnyúlnak a másikba, vagyis hogy egy korábbi korszakból mindig úgy kerül át valami egy későbbibe, hogy azt lelkükben maguk az egyes emberek viszik át.

Nem elég, ha egy ilyen gondolathoz pusztán elméletileg viszonyulunk, ezt érzelmeinkkel, egész lelkünkkel, a szívünkkel is át kell éreznünk. Át kell élnünk magunkban, hogy mi, akik már sokszor jelen voltunk a földi létben, minden jelenlétünk idején magunkba fogadjuk az akkori civilizáció bizonyos jellemzőit is. Ezek beleivódnak a lelkünkbe, és mindig átvisszük őket a következő inkarnációnkba, miután a befogadott tartalmat a halál és újabb születés közötti létben szellemi szempontból átdolgoztuk. Ha így tekintünk vissza a saját múltunkra, akkor egyúttal teljesen benne érezzük magunkat az emberiség fejlődésének menetében is. Konkrét példákat a korábbiakban azért mutattam be, hogy mindezt valóban átérezhessük, és hogy a következő előadásokban majd rátérhessek arra, ami, mondhatnám, már egészen intim módon érint meg bennünket, és lehetővé teszi a saját karmikus összefüggéseinkbe való egyéni belehelyezkedésünket. Egyes példákon próbáltam ábrázolni, hogy amit valamely személy a régi korokban átélt és kiművelt magában, az hogyan marad hatékony egészen jelenkorunkig, éppen azáltal, hogy beépült az illető személy karmájába.

Utaltam például arra, hogy Harun al-Rasid [uralkodott 786-809 között], Mohamednek ez a jelentős utóda a VIII-IX. században egy nagyszerű kultúrélet középpontjában állt, amely túlszárnyalta mindazt, ami vele egy időben Európában figyelhető meg. Mert akkortájt Európában csak egy primitív kultúra létezett. Miközben Európában Nagy Károly uralkodott, odaát keleten Harun al-Rasid udvarában mindaz egybeáramlott, ami az ókori Európa által megtermékenyített elő-ázsiai civilizációban kifejlődhetett: mindannak virága, amit a görög kultúra, illetve a régi keleti kultúrák az élet valamennyi területén létrehoztak. Harun al-Rasid udvarában virágzott az építészet, a csillagászat, és ahogyan akkor művelték, a filozófia, a misztika, a művészetek, a földrajz és a költészet.

Harun al-Rasid maga köré gyűjtötte Elő-Ázsia legragyogóbb személyiségeit. Nagy részük a beavatási iskolákban kapta meg képzését. Harun al-Rasid környezetében élt akkor valaki – most csak ezt az egy személyt szeretném említeni aki abban az időben, a középkori Keleten inkább már intellektuális módon sajátította el azt a csodálatos, régi korokból származó szellemi bölcsességet, amely áthagyományozódott az akkori korba. De ez a személyiség egy sokkal régebbi életében élte át saját beavatását.

Már említettem, hogy gyakran előfordul, hogy egy régebbi korban beavatott személy a Földre újból visszatérve nem jelenik meg ismét beavatottként – mivel az éppen rendelkezésre álló testet kell használnia és az adott nevelési viszonyokhoz kell idomulnia jóllehet mindazt ott hordozza lelke mélyén, amit beavatott életében megszerzett.

Így Garibaldi [1807-1882] esetében megfigyelhettük, hogy mintegy az akarat látnokaként előtör belőle egykori ír beavatott mivolta, miközben beleveti magát közvetlen jelenének eseményeibe. Felismerhető nála, hogy bár beleilleszkedik a külső életkörülményekbe, mégis más impulzusokat hordoz magában, mint amilyenekre egy átlagember tesz szert neveléséből, környezetéből fakadóan. Garibaldiban az az impulzus működött, amely az ír beavatásból származott. De ez a személye mélyén rejtőzött. Ha viszont Garibaldi valamilyen különleges sorscsapást vagy más egyebet átélt volna, ami jelentősen eltér kora viszonyaitól, akkor imaginatív alakban esetleg hirtelen feltört volna belőle mindaz, amit az ír beavatásának korából magában hordozott.

Ez mindig is így volt. Valaki, aki beavatott lehet bizonyos korban: ha egy későbbi korszakban olyan testet kénytelen használni, amely nem veszi fel teljesen azt, amit a lelke magában rejt, akkor abban a korszakban az illető nem jelenik meg beavatottként, hanem beavatási impulzusa csak egyes tetteiben vagy bizonyos irányultságában nyilatkozik meg. Így találunk Harun al-Rasid udvarában egy személyiséget, aki egykor magasabb beavatott volt. Bár beavatásának tartalmát nem tudta külsőleg is megnyilvánuló módon átvinni Harun al-Rasid korába, mégis a VIII-IX. század keleti kultúrájának egyik legragyogóbb személyiségévé emelkedett. Mert elmondhatjuk róla, hogy ő szervezte meg mindazokat a tudományokat és művészeteket, amelyek Harun al-Rasid udvarában virágoztak.

Korábban már beszéltünk arról, hogy Harun al-Rasid individualitása milyen úton haladt az idők folyamán. Átlépve a halál kapuját benne élt az a törekvés, hogy eljusson nyugat felé, és a saját lelkében vigye át oda azt, ami az arabizmusban nyugat felé terjeszkedett. Azután Harun al-Rasid, aki magába fogadta az arab bölcsesség és művészet minden ágát, újratestesül, mint Francis Bacon [1561-1616], aki az újabb filozófiai és tudományos szellemi élet szervezője és megújítója lett. Baconben látjuk ismét megjelenni azt, amit régebben Harun al-Rasid mintegy maga körül tapasztalt, de ezt most áthelyezve Európa viszonyai közé.

Képzeljük magunk elé azt az utat, amelynek során Harun al-Rasid áttette működését Bagdadból, elő-ázsiai hazájából Angliába. Majd Angliából kiindulva nagy erővel elterjedt Európa szerte mindaz, amit Bacon kidolgozott a tudományok szervezésével kapcsolatban, amely jóval nagyobb hatású volt, mintsem általában gondoljuk. (A felső nyíl az ábrán.)

Úgy fogalmazhatunk, hogy Harun al-Rasid és legfőbb tanácsadója, az a kiváló személyiség, aki a régebbi korokban nagy beavatott volt, miután a halál kapuján áthaladtak, elválnak egymástól, bár alapjában véve közös cselekvésre válnak el. Harun al-Rasid, aki fényes fejedelemséget vezetett, azt az utat választja, amelyet megmutattam, vagyis Angliában születik meg, hogy Francis Baconként hatással legyen a tudomány alakulására. A másik lélek, tanácsadójának lelke egy másik utat választ: Közép-Európában születik meg (alsó nyíllal jelezve az ábrán), hogy itt találkozzon mindazzal, ami Bacontól kiindul. Ha a két életidő nem esik teljesen egybe, az nem jelent semmit, mert az ilyen kapcsolódások számára az időnek nincs különösebb jelentősége. A későbbi korok kultúrájában sok olyan elem fonódik össze, amelyeknek eredetét gyakran évszázadok választják el egymástól.

Harun al-Rasid tanácsadója a halál és újabb születés közötti életben az Európa keleti felén áthaladó utat választotta, hogy eljusson Közép-Európába. Ez a személyiség így Közép-Európában született meg újra, a közép-európai szellemi életbe lépett be, és ő lett Johannes Amos Comenius [1592-1670],

A történelmi fejlődés egy érdekes, nagy és jelentős mozzanata, hogy nyugatról kelet felé irányítva Harun al-Rasid megindít egy absztrakt, külsőséges-empirikus kulturális áramlatot. Ehhez kapcsolódik később Comenius Európa keleti felén, Csehországban és Németországban, végül hollandiai száműzetésében. Comenius áthozta a maga korába azt, amit Harun al-Rasid udvarában a régebbi beavatásából kibontakoztatott. Aki követi az életét, láthatja mint korának nagy pedagógiai reformátorát és a Pansophia szerzőjét. Abban az időben, amikor a “Morva testvérek” szövetségét alapították, és amikor a rózsakeresztesség már néhány évszázada működött és megírta Valentin Andreae [1586-1654] A Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjét, “az egész világ megújítására”, ekkor vitte bele a világba meghatározó tanait Comenius, a XVII. század jelentékeny szelleme ugyanabból a forrásból merítve.

Nála tehát a három egymást követő földi életét látjuk. Másoknak ilyen kiemelkedő földi életei alapján egyúttal tanulmányozhatjuk az ember kevésbé jelentős inkarnációit, míg végül eljuthatunk a saját személyes karmánk megragadásához is. – A három egymást követő inkarnáció során tehát megfigyelhetünk először mélyen bent Ázsiában egy individualitást – ő lesz később Comenius -, aki egy régi misztériumhelyen magába fogadja az ősrégi ázsiai kor bölcsességét. Ezt a bölcsességet átviszi következő inkarnációjába, amikor Harun al-Rasid udvarában él, és mindannak nagyszerű szervezőjévé válik, ami Harun al-Rasid védelme és gondoskodása alatt virágzik és gyarapodik. Azután újra megjelenik, mintegy követve Francis Bacont, az újratestesült Harun al-Rasidot, hogy újra találkozzék vele az európai civilizációban, különös tekintettel arra, amit kettejüknek kell beleárasztaniuk annak kultúrájába.

Amit most mondtam, azt nyomon is követhetjük. Mert nézzünk bele azokba a levelekbe, amelyeket Bacon hívei vagy pedig olyanok írtak, akik valamilyen módon közel álltak a baconi irányzathoz, és abban az időben eljutottak – persze körülményesebben, mint a manapság feladott levelek – a Comenius-iskola, a Comenius-bölcsesség követőihez. Akkor kirajzolódik az írásokban és válaszlevelekben az a kapcsolat, amit felrajzoltam a táblára. Amit a nyugatról keletre és keletről nyugatra küldött levelekben találunk, az lényegében e két lélek eleven egybeáramlása, akik ilyen módon találkoztak egymással, miután ezt már megalapozták azzal, hogy a VIII-IX. században együttműködtek odaát Keleten, és azután újra egyesültek egy ellentétes irányból közelítő és mégis harmonikusan összeillő tevékenységben.

Látják, ilyen módon is tanulmányozhatjuk a történelmet, és akkor megfigyelhetjük, ahogyan az élő emberi erők hatnak a történelem konkrét alakulására. –

Vegyünk most egy másik példát! Bizonyos körülményekből adódott számomra, hogy tekintetem mintegy ráirányítódott olyan eseményekre, amelyek a mai Franciaország északkeleti részén játszódtak le, szintén a VIII., IX. század fordulója körül, de valamivel később, mint az előbb említettek. Ez olyan kor volt, amikor e területen még nem létezett nagy államalakulat, és az emberek kisebb köreiben történtek az események.

Ez időben egy energikus személyiségnek volt egy nagy birtoka Franciaország északkeleti vidékén. Ez a férfi rendkívül rendezetten kormányozta uradalmát, az akkori korhoz képest igen kiválóan. Tudta, hogy mit akar. De különös keveréke volt a céltudatos embernek és a kalandornak, így olykor több-kevesebb sikerrel kis portyákat indított a birtokáról az embereivel, akik az akkori szokásnak megfelelően fegyverforgatókként is szolgálták. Ezekből kis csapatokat szervezett, akikkel mindenfelé kivonult zsákmányt szerezni.

A helyzet azonban úgy alakult, hogy egy másik személy, aki ugyan kevésbé volt kalandortermészetű, de éppolyan energikusnak látszott, az első személy távollétekor annak földbirtokát elfoglalta és minden javát elkobozta. Ezt ma furcsállhatjuk, de akkoriban effélék megtörténhettek. Amikor a földesúr hazatért, egy másik urat talált birtoka élén, akivel szemben tehetetlennek bizonyult, mert a bitorló hatalmasabbnak tűnt, sok harcossal rendelkezett. Nem lehetett elkergetni.

Akkoriban kevésbé volt mód arra, hogy ha odahaza balul ütöttek ki a dolgok, akkor mindjárt idegenbe költözhetett az ember. Ez a személy ugyan nekivágott volna a világnak, de az adott helyzetben erre mégsem nyílt lehetősége, nem távozhatott el, így háza népével együtt bizonyos jobbágyi sorba került a saját birtokán. Most neki is jobbágyként kellett dolgoznia mindazokkal, akikkel pár napja még portyázott, miközben odahaza birtokát elfoglalták.

Ekkor történt, hogy a kényuraskodással szemben igen felháborodó érzület hatalmasodott el benne és társaiban, akik most mások jobbágyai lettek, míg azelőtt ők voltak az urak. Éjszakánként ezeken az erdős vidékeken a tűz körül összeültek, és mindenféle összeesküvést szőttek azok ellen, akik a birtokot elragadták. Így tehát aki földesúrból többé-kevésbé jobbágy, szolga lett, ezután azzal töltötte életét, hogy – persze elvégezve azt, amit dolgoznia kellett – terveket kovácsolt, hogy hogyan juthatna vissza tulajdonához. Gyűlölte azt a személyt, aki birtokától megfosztotta.

Majd e két akkor élt ellenséges földesúr áthaladt a halál kapuján, mindazt átélte a szellemi világban a halál és újabb születés között, amit ott átélhetett, és a XIX. században jelentek meg újra a Földön. Aki akkor elveszítette házát, majorságát és valamilyen jobbágyszerű szolga lett, Kari Marxként [1818-1883] születik meg, az újabb szocializmus megalapítójaként. A másik pedig, aki annak idején elvette a birtokát, mint barátja, Friedrich Engels [1820-1895] követi őt. Korábbi ellenségeskedő életük a halál és az újraszületés közötti hosszú időben abba a törekvésükbe fordul át, hogy kiegyenlítsék a közöttük történteket.

Figyeljék meg Marx és Engels kapcsolatát, vagy Kari Marx szellemének sajátos karakterét, és vessék egybe azzal, ami a Vili., IX. században történt ezekkel a személyekkel. Akkor Marx és Engels minden mondata új megvilágításba kerül, és nem hajlunk arra, hogy egyszerűen azt mondjuk: egy dolgot csupán ez vagy az a külső körülmény okoz, hanem megértjük, hogy mindig maguk az emberek visznek át magukban valamit a későbbi korokba, ami ugyan egészen más formában jelenik meg, de mégis bizonyos elemeiben kapcsolódik a múltban velük történtekhez.

Mit gondolnak: a VIII-IX. században az erdei tüzeknél együtt ülve ezek az emberek másként beszéltek, mint ahogyan a XIX. században halljuk őket, a hegeli dialektika korában, amikor mindent a dialektikával magyaráztak? Próbáljuk magunk elé képzelni Franciaország északkeleti erdőit a IX. században: ott ülnek a birtokuktól megfosztottak, beszélnek az akkori nyelven, összeesküsznek, átkozódnak, szitkozódnak. Fordítsák ezt le a XIX. század materialista dialektikájára, akkor megkapják azt, ami Marxnál oly szembetűnő.

Az általam eddig mondottaknak semmi közük a szenzációkereséshez, amelyet oly gyakran összekapcsolnak a reinkarnáció eszméjével, hanem sokkal inkább a történelem valós menetének megértéséhez akarnak elvezetni. E téren leginkább úgy óvjuk meg magunkat a tévedésektől, ha nem a szenzációkat hajszoljuk, nemcsak nagy általánosságban tesszük fel a kérdést, hogy mi a reinkarnáció, hanem mindazokat az eseményeket, amelyek a történelem során az emberiség boldogulásával és fájdalmával, szenvedésével és örömével kapcsolatosak, éppen hogy az egyes emberek ismétlődő földi életeiből igyekszünk megmagyarázni. –

Régebben Ausztriában éltem, tehát a németségen belül, és akkor különösen érdekelt egy személyiség, egy lengyel országgyűlési képviselő. Gondolom, többen emlékeznek arra, hogy sokszor beszéltem Otto Hausner [1827-1890] osztrák-lengyel országgyűlési képviselőről, aki különösképpen a 70-es években volt ismert. Akik már régebb óta körünkben vannak, bizonyára emlékeznek erre. Csakugyan sokszor előttem van ez az érdekes ember, ahogyan hallottam és láttam őt az osztrák birodalmi tanácsban, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején. Egyik szemén monoklit viselt, a másikkal nagyon okosan nézett, de úgy, hogy a monoklin keresztülnéző szemével leste az ellenfél gyenge pontjait. Beszéd közben mindig fürkészte, hogy a nyila célba talált-e.

Roppant érdekes bajusza volt – az életrajzomban nem térek ki minden részletre amellyel furcsa módon kísérte mondandóját. Ez a bajusz feltűnően mozgékony euritmiával fejezte ki azt, amit éppen az arcába vágott a vele összeszólalkozó másik honatyának.

Ez érdekes látvány volt. Képzeljék el: szélső bal, baloldal, középpárt, cseh klub, azután a szélső jobb, végül a lengyel klub. Itt volt Hausner, és összes ellenfele ott gyülekezett a szélső baloldalon. A legérdekesebb az volt, hogy amikor Hausner a boszniai okkupáció kérdésében Ausztria mellett voksolt, akkor viharos tetszést aratott a baloldaliaknál. Amikor viszont az arlbergi vasút építéséről beszélt, akkor ugyanezek a szélső baloldaliak hevesen kikeltek ellene. Ez az érzületük nem is változott meg mindazzal szemben, amit Hausner később képviselt.

Ottó Hausner a 70-es, 80-as években mondott intő, profetikus szavaiból sok minden szó szerint megvalósult. Éppen ma, a háború után érezhetünk indítékot arra, hogy gyakran visszagondoljunk Hausner akkori szavaira. Csaknem minden beszédében azonban előfordult valami, ami életének néhány más fontos vonása mellett arra indított, hogy kövessem ennek a személyiségnek a karmikus útját a múltban.

Ottó Hausnernek ugyanis alig volt olyan beszéde, amelyben, mintegy zárójelben, ne zengett volna Svájcról valamilyen magasztaló himnuszt. Ausztria elé mindig Svájcot állította példaképül.

Svájcban három nemzetiség jól megfér egymással, ezért azt akarta, hogy a tizenhárom osztrák nemzetiség példát vegyen róluk, és hasonló szövetséges módon viselkedjen, mint a három svájci nemzetiség. Feltűnő volt, hogy erre mindig újra visszatért. Hausner beszédeiben találunk iróniát, humort és belső logikát is; és persze ha nem is minden alkalommal, de elég gyakran visszatért Svájc magasztalására. Általában érezhető volt, hogy igazi rokonszenvvel fordult ezen ország felé, mintegy ez volt a rögeszméje, és szükségét érezte, hogy kimondja. Beszédeit ilyenkor is úgy formálta, hogy a baloldali, liberális képviselőkből álló csoportot mérgesítette fel, sokszor rettenetesen! Rendkívül magával ragadó látvány volt, amikor valamelyik baloldali liberális képviselő beszéde után Ottó Hausner válaszra emelkedett, monoklis szemét egyetlen pillantásra sem vette le az előtte szólóról, és a legmeghökkentőbb vádakat olvasta a baloldal fejére. Bár tekintélyes emberek is ültek közöttük, de Hausner senki előtt nem torpant meg. Szempontjai alapjában véve mindig komolyak voltak; az osztrák birodalmi tanács egyik legműveltebb tagjának tartották.

Igazán érdekelhet bennünket egy ilyen ember karmája. Abból a szenvedélyéből indultam ki, hogy mindig kitért Svájc dicsőítésére, majd egyszer röpiratként is megjelent Németség és Német Birodalom című beszéde, amelyben a legkevésbé sem visszafogva magát, de egyúttal zseniális módon összeállította mindazt, amit a németség érdekében, egyúttal az akkori Német Birodalom ellen el lehetett mondani. Valóban volt valami nagyszerűen profetikus ebben a beszédben, amelyet a 80-as évek legelején tartott. A Német Birodalom alapjába ás le, minden rosszat elmond róla, mint a németség szellemiségének megrontójáról. Bizonyítékokkal is alátámasztja kijelentéseit. Ez volt a másik sajátságos szenvedélye: a szerető gyűlölet és gyűlölködő szeretet a németség és a Német Birodalom iránt.

A harmadik pedig az volt, ahogyan Otto Hausner valóban roppant élénken beszélt, amikor az arlbergi alagút, az arlbergi vasút építése került szóba, amely Ausztriából megy át Svájcba, tehát egyúttal összeköti Közép-Európát Nyugat-Európával. Természetesen ekkor is előkerült Svájc dicsőítése, hiszen a vonatnak Svájcba kellett közlekednie. De ennél az igazán finoman fűszerezett, borsos szónoklatnál valóban úgy érezhette az ember, hogy ez a férfi olyasmikből indul ki, amelyek különös módon egy régebbi földi életén alapulnak.

Akkoriban mindenütt arról az óriási előnyről beszéltek, amelyet a német-osztrák szövetség jelent majd az egész európai civilizáció számára. Otto Hausner viszont azt az eszmét fejtette ki az osztrák parlamentben – amely miatt a többiek természetesen borzasztóan tiltakoztak -, hogy az arlbergi vasutat is fontos lenne megépíteni, mert egy olyan országnak, amilyennek Ausztriát elképzelte, amely tizenhárom nemzetiségét svájci mintára egyesíti, jól meg kell választania a szövetségeseit is. Ha előnyös, akkor Németország legyen a szövetségese, ha pedig az az előnyös, akkor Nyugat felé kell a stratégiai utat kiépítenie, hogy Franciaország legyen a szövetségese. Egy ilyen célzattal tekintett Svájcra. Természetesen alaposan nekiestek, amikor ezt kimondta az akkori Ausztriában. De a beszéd igazán nagyszabású volt.

Összevetve mindezeket a dolgokat, végül megtaláltam Otto Hausner individualitását a múltban, amikor nyugatról kelet felé vándorolt Svájc északi részén keresztül, abban a korban, amikor Gallus és Columbanus [ír szerzetesek a VI-VII. században] térítettek. A kereszténységet kellett terjesztenie. Olyan emberekkel vonult együtt tehát, akik részesültek az ír beavatásban. Velük együtt kellett elültetnie Európában a kereszténységet. Útközben azonban, körülbelül a mai Elzász vidékén, intenzíven kapcsolatba került a germánok pogány kultúrájával, mindazzal, ami Svájcban, az alemanni vidéken megtalálható volt a germán istenek régi emlékeiből, tiszteletéből, ábrázolásaiból, szobraiból. Ez rendkívüli módon hatott rá.

Ekkor kibontakozott benne valami, amit egyfelől a germán szellem iránti rajongásnak nevezhetünk, másfelől viszont egy ezzel ellentétes érzés is átjárta: ráébredt, hogy ebben a vonzódásában túlságosan messzire ment. Amit akkor nagy lelkesedésként, majd visszariadásként átélt, az később az átfogó politikai látásmódjában öltött alakot. Úgy tudott beszélni a németségről és a Német Birodalomról, mint aki egykoron mindezzel bensőséges kapcsolatban állt, de amit akkor magába fogadott, azzal voltaképpen nem lett volna szabad ilyen viszonyba kerülnie. Hiszen a kereszténységet kellett volna terjesztenie. Mintegy akarata ellenére történt vele minden, és most újra vissza akart térni – ez még szófordulataiban is kifejeződött -, hogy jóvátegye múltbeli dolgait. Innen eredt Svájc iránti vonzalma, az arlbergi vasút építésére vonatkozó lelkesedése. Azt mondhatjuk, hogy ez a beállítottsága még külső alakját tekintve is megmutatkozott, mert nem is látszott lengyelnek. Hausner nem egyszer elmondta, hogy csak fizikai származása szerint lengyel, ám kultúrája és neveltetése szerint – ahogy kifejezte magát – “réto-ale- mann” vércseppek csörgedeznek ereiben. Valójában egy régebbi inkarnációból hozta magával azt, hogy mindig rátekintett arra a vidékre, ahol egykor élt, ahová Columbanusszal és Gallusszal vándorolt a kereszténységet terjeszteni, noha a germánság végül eltérítette. Így azután megpróbált egy lehetőleg kevéssé lengyel családba beleszületni, és legalább messziről figyelni, de egyúttal vágyakozva tekinteni arra a tájra, ahol előző életének eseményei zajlottak.

A most felhozott példák is azt a célt szolgálták, hogy ismételten érzékeltessem a karmikus fejlődés különös összefüggéseit. A következő alkalommal többet foglalkozunk majd azzal, hogy a jó és a rossz milyen módon bontakozik ki az emberek inkarnációja során és egyúttal a történelem menetében. A történelemben fellépő jelentősebb személyek példája nyomán közelebb kerülünk ahhoz is, hogy megértsük a már hétköznapibb eseményeket is.

– Dornach, 1924. április 12.

[Egyes meghatározó személyiségek a szellemi világban is folytatják tevékenységüket az emberi lelkek körében és ott tanítványokat képeznek ki. Bacon tanítványa Ranke, Comeniusé Schlosser, Conrad Ferdinand Meyer előző életei.]

Ma kissé nehezebb lesz a múltkori antropozófiai előadásokban kifejtetteket folytatnunk, mivel sok barátunk érkezett, akik nem vettek részt a korábbi megbeszéléseken. De nem kezdhetünk éppen ma valami új témába, amikor az előző előadásainkat kell néhány dologgal kiegészítenünk. Így a most érkezett barátaink számára esetleg nehézséget jelenthet a karmához nem annyira külsőlegesen, mint inkább bensőleg kapcsolódó fejtegetéseink egy részének megértése. Egy magában zárt előadássorozatot húsvétkor hallhatnak, amely önmagában is érthető lesz. Most azonban a megkezdett dolgokat kell folytatnom. Nem láthattuk előre, hogy már ma ilyen sok barátunk jelenik meg, ami másfelől nagyon is örvendetes.

Legutóbb bizonyos konkrét személyek életének karmikus összefüggéseire pillantottunk. Ezeket sohasem azért vetjük fel, hogy valami szenzációsat mondjunk az egymást követő földi életekre vonatkozóan, hanem hogy lassanként eljussunk az emberi élet sors- összefüggéseinek valóságos konkrét feltárásához. Olyan módon közelítettünk az egymást követő földi életek témájához, hogy azt először néhány ismert történelmi személyiséggel kapcsolatban figyeltük meg, hogy ezáltal bizonyos fogalmat alkossunk arról – ami nem is olyan könnyű ahogyan az egyik földi élet hat a másikra. E téma vizsgálatánál ugyanakkor szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a dornachi Karácsonyi Gyűlés óta egy új vonás került az antropozófiai mozgalomba. Erről a vonásról szeretnék bevezetően néhány szót szólni.

Tudják, kedves barátaim, hogy 1918 után mindenféle törekvés jelentkezett az Antropozófiai Társaságban. Ezeknek a törekvéseknek megvolt az egészen határozott eredete. 1913-ban, az Antropozófiai Társaság alapításakor arról volt szó, hogy egy valóban okkult nézőpontból feltegyük azt a kérdést, hogy vajon az Antropozófiai Társaság képes-e továbbfejlődni tagjainak saját ereje által? Ezt csak úgy lehetett megtudni, hogy én magam – aki addig főtitkárként vezettem a Német Szekciót, vagyis a Teozófiai Társaságon belül fellépő antropozófiai mozgalmat – nem vállaltam el az akkor megalapított Antropozófiai Társaság vezetését, hanem látni akartam, hogy ez a Társaság hogyan fejlődik a saját erejéből.

Egészen más lett volna a helyzet, ha akkoriban, hasonlóan ahhoz, mint most a Karácsonyi Gyűlésen, azt mondtam volna, hogy én magam akarom vezetni az Antropozófiai Társaságot. Hiszen az Antropozófiai Társaságnak egészen másmilyennek kell lennie, ha én vezetem, mint hogyha valaki más vezeti. Bizonyos mélyebben rejlő okok miatt annál jobban lehet az Antropozófiai Társaságot előbbre vinni, ha én magam mentesülök az adminisztratív ügyintézések kötelmei alól. Ha a szívek megszólaltak volna, akkor bizonyos dolgok megtörténhettek volna, amelyek sajnos elmaradtak; az emberek nem tették meg, sőt, az antropozófusok ellenállása közben inkább kívülről történtek ilyenek.

Így esett meg, hogy 1918 után – hiszen a háború alatt természetesen nehezebb volt, hogy mindenre felfigyeljünk – a fennálló helyzetet egyesek kihasználták minden lehetséges módon. Manapság természetesen lehetne az beszédtéma, hogy ha akkor bizonyos jelenségek ellen fellépek, akkor most a dolgok bizonyára jobban mennének.

Ezért is volt minden korban az a szokás, hogy egy okkult mozgalom vezetői inkább hagyták, hogy akik tenni akarnak valamit, azok kipróbálhassák saját magukat, és így a bekövetkező események alapján formálják ki meggyőződésüket. Hiszen meggyőződéseink kialakításának ez az egyetlen lehetséges módja. És ennek kellett volna történnie ebben az esetben is.

Mindez azonban oda vezetett, hogy 1918 óta olyan mértékben megszaporodtak az ellenfeleink, ahogyan ezt ma látjuk. 1918 előtt még sehol sem voltak ezek az ellenfelek. Természetesen voltak egyes rosszakaróink. De nem törődtünk velük és nem is kellett velük törődnünk. Ellenfeleink száma tulajdonképpen csak 1918 után növekedett meg. Ez hozta létre azt a mai helyzetet, amelynek következtében már nem lehetséges számomra, hogy Németország területén nyilvános előadásokat tartsak.

Mindezt az antropozófiai mozgalom jelenlegi állapotában nem szabad eltitkolnunk. Teljesen világosan kell látnunk ezt, mert ha homályban hagyjuk a dolgokat, akkor még kevésbé juthatunk előre.

Gondoljunk arra is, hogy mennyiféle tudományos kísérletet végeztek köreinkben, mindenki a maga érdeklődésének megfelelően, hogy minél inkább “tudományosak” legyünk. Hiszen mi akadálya lehet annak, hogy a Társaságunkba belépő tudósok továbbra is tudományosak maradjanak? De éppen ez bosszantja ellenfeleinket. Mert ha azt mondjuk nekik, hogy ez vagy az tudományosan is bizonyítható, akkor rögtön előállnak mindenféle tézisekkel, amelyeket ők tudományosnak neveznek, miközben roppant haragosan néznek ránk. Ezt teljesen világosan kell látnunk. Semmi sem bosszantja jobban ellenfeleinket, mint amikor az általuk tárgyalt témákról mi ugyanúgy akarunk beszélni, csak éppen antropozófiai nézőpontból. Éppen ez a saját nézőpontunk terelte össze csapatostul az ellenfeleket.

Ha másfelől az az illúziónk támadna, hogy a különböző vallási közösségek tagjait megnyerhetjük az antropozófiának azzal, hogy ugyanazt vagy hasonlókat mondunk, mint ők, de ismét csak az antropozófia nézőpontjából tekintve, akkor ezzel az illúzióval is nagyon erősen vétkezünk az antropozófia életfeltételei ellen.

A Karácsonyi Gyűlés óta azonban teljesen új vonás került mindabba, ami az antropozófia területén történik. Akik észrevették, hogy most hogyan képviseljük az antropozófiát itt, vagy Prágában, vagy Stuttgartban, azok láthatják, hogy olyan impulzusok jelentek meg, amelyek az ellenfelekből is már teljesen új dolgokat csalnak elő. Mert ha a szó szokásos értelmében tudományosak akarunk lenni, ahogy sajnos sokan akartak, akkor egyúttal azt is feltételezhetnénk, hogy vitatkozni lehet az ellenfelekkel. De ha az itt, vagy Prágában, Stuttgartban tartott előadásokat tekintjük, hihetik-e önök egyetlen pillanatra is, hogy szóba jöhet az ellenfelekkel való valamilyen eszmecsere? Ilyen karmikus témákban elmerülve aligha vitatkozhatunk az ellenfelekkel, mert hogyan is fogadtathatnánk el a mai civilizáció valamely tagjával azt, hogy az arab Muavija lelke [VII. sz.] Woodrow Wilsonban [1856-1924] született újra?

Most tehát egy olyan vonás jelent meg az egész antropozófiai mozgalomban, amely szerint komolyan vesszük azt, hogy az ellenfeleinkkel nem is vitatkozunk. Ha az érveket tekintjük, akkor úgysem jutunk messzire. Végül is egyszer be kell látnunk, hogy az ellenfelekkel való eszmecsere csak a rágalmak, valótlanságok és hazugságok visszautasításában merül ki. Nem szabad olyan illúziót táplálnunk magunkban, hogy a témáinkat megbeszélhetjük velük. Az antropozófia nézetei csak a saját hatalmuk és erejük folytán terjedhetnek el. Ezt dialektikával nem lehet kivívni.

Ez egy olyan felismerés, amelyet az antropozófiai mozgalom karácsony óta észrevehető magatartása folytán talán tagjaink is egyre jobban be fognak látni. Így tehát az antropozófiai mozgalmat most már úgy alakítjuk ki, hogy csakis arra vagyunk tekintettel, amit a szellemi világ kíván meg tőlünk. Teljesen egy ilyen nézőpontból tartottam az eddigi karmikus fejtegetéseimet is. –

Akik jelen voltak itt, vagy legutóbbi stuttgarti előadásomon, azok emlékeznek arra, hogy a VIII., IX. században odaát Ázsiában a Harun al-Rasid udvarában élő egyes személyiségek a haláluk után különböző irányokban haladtak tovább, és újra megtestesülve ismét bizonyos szerepet játszottak a történelemben. Valamivel az úgynevezett harmincéves háború kora előtti időkben Harun al-Rasid individualitása testet öltött az angol Francis Baconben. Harun al-Rasid udvarának nagy szervező személyiségét pedig, aki ott nem beavatottként élt ugyan, de személyében egy beavatott testesült újra, Johannes Amos Comeniusban találtuk meg. Ő főleg Közép-Európában tevékenykedett. Ebből a két áramlatból érkezve azután sok minden egybeáradt az újabb kultúra szellemiségében. Így az európai civilizációba belekerült a Mohamed utáni kor Közel-Keletének néhány vonása, egyfelől a Baconben megtestesült Harun al-Rasid, másfelől Comenius, az ő múltbeli nagy tanácsadója révén.

Hangsúlyoznunk kell, hogy az ember fejlődése nemcsak itt a Földön történik, hanem akkor is, amikor a halál és az újabb születés között tartózkodik. Így miután Bacon és Comenius két különböző oldalról megerősítette az arabizmust az európai kultúrában, haláluk után beléptek a halál és újabb születés közötti életbe. Itt a későbbiekben mindketten együtt voltak olyan lelkekkel, akik a XVII. században éltek a Földön, azután a szellemi világba távoztak. Majd ezek a lelkek a XIX. században lejöttek a Földre, azok tehát, akik a XVII. és XVIII. század idején együtt voltak Bacon és Comenius lelkével a szellemi világban.

Voltak olyan lelkek, akik elsősorban a tekintélyes Bacon lelke köré gyűltek, és olyanok, akik Comenius köré. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a halál és újabb születés között átélt szellemi világban is létezik – bár természetesen egészen más módon – egyfajta tanító-tanítvány viszony a lelkek között. Bizonyos individualitások nemcsak azáltal hatnak, amit itt a Földön véghezvisznek, mint például Bacon és Comenius az írásaival, vagy pedig azáltal, ami a hagyományban él tovább. Az ilyen vezető individualitások a szellemi világban is hatással vannak azokra a lelkekre, akikkel ott együtt vannak, majd pedig leküldik őket a Földre. Így a XIX. századi emberek között is éltek olyanok, akiknek fejlődése a földelőtti létben összekapcsolódott e két szellem valamelyikével, a test nélküli Comeniusszal, vagy Baconnel.

Mint mondtam, egyre jobban be akarom vezetni önöket a karma konkrét működésének ismeretébe, ezért most utalni szeretnék két XIX. századi személyiségre – a nevüket legtöbben ismerik -, akik közül az egyiket különösképpen Bacon, a másikat pedig Comenius befolyásolta földelőtti életében.

Ha megnézzük, hogy Francis Bacon hogyan működött a földi civilizációban Anglia lordkancellárjaként, akkor azt kell mondanunk: e működésen érződik, hogy mögötte egy beavatott állt. Az irodalomtörténészek Bacont és Shakespeare-t illető egészen külsőleges vitája rendkívül siváran hangzik, amikor mindenféle érveket felhoznak annak bizonyítására, hogy voltaképpen nem is Shakespeare, a színész írta a drámáit, hanem Bacon, a filozófus és államférfi, és ehhez hasonlók.

Mindezek a külső szempontokat alkalmazó törekvések, amelyek hasonlóságot keresnek Shakespeare drámáinak és Bacon filozófiai műveinek gondolkodásmódja között, azért olyan elhibázottak, mert meg sem közelítik a dolog lényegét. Az igazság ugyanis az, hogy Bacon, Shakespeare [1564-1616], Jakob Böhme [1575-1624] és még valakinek működése idején valójában egy beavatott szólalt meg mind a négyükön keresztül. Szellemi rokonságuk onnan származik, hogy valóban azonos forrásból merítenek. De a külső érvekkel vitatkozó emberek természetesen nem beszélnek egy ilyen mögöttük álló beavatottról. Ezt a beavatottat a történelemben, más modem beavatottakhoz hasonlóan, eléggé kellemetlen egyénnek írják le. Pedig nemcsak az volt. Külső cselekedeteiben ugyan előfordult nála az ilyesmi is, de olyan valaki volt, akiből roppant nagy erők indultak ki, és igazából ezekre vezethetők vissza Bacon filozófiai művei, Shakespeare drámái, mint ahogy Jakob Böhme írásai is és a jezsuita Jakob Balde [1604-1668] művei. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor a filozófia területén Baconben valóban a kor óriási, kiterjedt áramlatának ihletőjét fedezzük fel.

Ha el akarjuk képzelni, hogy milyenné válik egy olyan lélek, aki két évszázadon keresztül teljesen a halott Bacon befolyása alatt állt a földöntúli életben – ez így persze igen furcsán hangzik akkor meg kell néznünk, hogy mi történt Baconnel a halála után. Valamikor fontos lesz majd az emberi történelem tárgyalása számára, hogy a Földön élő embereket ne csak a halálukig kövessék, hanem a halálon túli életükben is, ahol – különösen, ha szellemi téren jelentős teljesítményeket nyújtottak – további hatást fejtenek ki azokra a lelkekre, akik később lejönnek a Földre.

Ezek a dolgok természetesen némileg megbotránkoztatják jelen korunk emberét. Hogy egy kis kitérőt tegyek, elmondok egy esetet. Egyszer egy kisebb német egyetemi város pályaudvarának kapujánál álltam egy közismert orvossal, aki sokat foglalkozott okkultizmussal. Körülöttünk sokan voltak. Ő felhevülve, lelkesen, kissé hangosan mondta a körülöttünk állók füle hallatára: Ajándékba adom önnek Robert Blum [1807-1848] életrajzát, de ez a mű igazából csak Blum halálával kezdődik. – Mivel ilyen hangosan mondta, észrevehető megbotránkozás ült ki az emberek arcára. Ma még nem mondhatjuk az embereknek minden további nélkül: adok neked egy életrajzot valakiről, de az tulajdonképpen csak a halálával kezdődik.

Robert Blum e kétkötetes, nem a születésével, hanem inkább a halálával kezdődő életrajzán kívül még nem sok történt abban az irányban, hogy az emberek halál utáni életútja iránt is érdeklődjünk. Az életrajzok általában a születéssel kezdődnek és a halállal befejeződnek. Még nincs sok olyan mű, amelyet a halállal kezdenek.

A reális történések szempontjából azonban roppant nagy fontossága van éppen annak, amit az ember a halála után cselekszik, amikor földi tetteinek eredményeit – átültetve a szellemibe – azoknak a lelkeknek közvetíti, akik utána fognak leszállni a Földre. Egyáltalán nem érthetünk meg egy korszakra következő valamely másik korszakot, ha nem tekintünk a valóságnak erre az oldalára is.

Így megnéztem egyszer azokat az individualitásokat, akik ott voltak Bacon körül a halála után. Ezek között voltak olyanok, akik a következő korban természetkutatókként születtek meg, mások pedig mint történetírók. Ha megnézzük, hogy a halott lord Bacon milyen befolyást gyakorolt ezekre a lelkekre, úgy azt látjuk, hogy az, amit Bacon a Földön megalapított, tudniillik a materializmus, vagyis a kizárólag az érzékszervek számára adott világ irányában végzett kutatás – hiszen minden egyéb téveszme volt számára -, a szellemibe átkerülve bizonyos radikalizmusba csapott át. Így ezek a lelkek valóban olyan impulzusokat vettek fel magukba a szellemi világban, amelyek folytán születésük, földrészállásuk után már csak azokat a tényeket értékelték itt a Földön, amit az érzékszerveinkkel észlelni lehet.

Most szeretnék kissé népszerűbben beszélni, de kérem, ezt ne értsék egészen szó szerint, mert akkor könnyen azt mondhatják, hogy ez túlzásnak tűnik. Ezek között a lelkek között ugyanis voltak olyanok, akiknek régebbi képességeik szerint, régebbi földi életeik alapján történészekké kellett válniuk. Egyikük köztük nagyon kiemelkedő individualitás volt, ezt úgy értem, hogy még odaát a földöntúli létben. Mindezek a lelkek azt mondták Bacon impulzusának hatására: mostantól a történelmet már nem szabad úgy írnunk, ahogyan a régiek tették, tudniillik eszméket kifejezve és belső összefüggéseket kutatva, hanem egyedül a látható tényekre kell szorítkoznunk.

Most megkérdezhetem, hogy vajon mit jelent a történelemben az, hogy csak a látható tényeket ismerjük el létezőnek? Hiszen a történelemben az emberek szándékai, céljai a legfontosabbak, mindezek pedig nem kézzelfogható dolgok. Ezek a lelkek azonban már elzárkóztak az ilyesmik kutatásától, a leginkább pedig az a lélek, aki azután a XIX. század egyik híres történetírójaként jelent meg, és aki nem más, mint Leopold von Ranke [1795-1886], Bacon földöntúli tanítványa.

Ha Leopold von Ranke földi történészi pályáját követjük, mit látunk legfőbb alapelveként? Ranke történetírói tézise a következő volt: történelemnek csak az tekinthető, aminek a levéltárakban is nyoma van; az egész történelmet a levéltárakból, a diplomáciai tárgyalásokból kell rekonstruálnunk. Ranke német és protestáns volt, de ez a tárgyi valóságra irányuló törekvésében teljesen közömbös számára; csakis a kézzelfogható dolgokból indul ki, így levéltári tárgyilagossággal írja meg a pápák történetét, a pápák tisztán levéltári álláspontról mutatkozó történetét.

Ranke olvasása kissé felingerli az embert, sőt, alapjában véve borzalmasan felingerli. Mert végül is sivár dolog, hogy ez az öregkoráig mozgékony és rugalmas úriember csakis levéltárakba járt, ahol a diplomaták tárgyalásaiban merült el. Ez nem is a valódi történelem. Olyan történelem ez, amely csak a lejegyzett eseményekkel, az érzékelhető világ tényeivel számol, amelyeket Ranke szerint éppen a levéltárakban gyűjtöttek össze. De földöntúli életének figyelembevételével megérthetjük, hogy Ranke miért vált ilyen szemléletűvé.

Hasonló módon átnézhetünk Comeniusra is: ő hogyan hatott olyan földöntúli lelkek szemléletére, akik azután újra megszülettek? Ahogy Bacon legjelentékenyebb halál utáni tanítványa Ranke lett, úgy Comeniusé Friedrich Christoph Schlosser [történész, 1776-1861],

Schlosser történelemkönyvét olvasva figyeljék meg vonalvezetését, egész alaphangját: mindenütt a moralista beszél, aki az emberi lelkeket, az emberi szíveket akarja megragadni. Ez olykor nehezen sikerül neki, mert jellemzi valami pedáns hangnem is. Így hát kissé fontoskodva szól a szívekhez, de mégiscsak szól hozzájuk, hiszen Comenius földöntúli tanítványa volt, és magába fogadott valamit abból, amit Comeniusnál láthatunk, aki éppen e sajátos lelki beállítottsága révén olyan jellegzetes.

Gondoljuk meg, hogy Comenius is a mohamedánizmustól érkezett ide. Egészen másmilyen ugyan, mint azok a lelkek, akik Baconhoz csatlakoztak; de Comenius is a látható külső világra irányul. Szemléletességet követelt az oktatásban, azt hirdette, hogy a tanítás a képszerűségen alapuljon. Szemléleti látványt akart, hangsúlyozta az érzékelést, még ha pedagógiai értelemben is. Ugyanakkor Comenius egyike azoknak, akik a harmincéves háború korában a legelevenebb módon hirdetik az úgynevezett “ezeréves birodalom” eljövetelét; Pansophia-jában nagyszabású, világot átfogó eszméket ír le, tehát az volt a célja, hogy erőteljesen hasson az emberek nevelésére. Ennek utóhatása mutatkozott meg Schlosserban.

Ezt a két személyt – Rankét és Schlossert – azért említettem, hogy érzékeltessem a következőt: az ember szellemi produktivitásának iránya csak úgy érthető meg, ha a földöntúli életet is figyelembe vesszük. Valakinek a szellemi beállítottságát gyakran csak ilyen módon érthetjük meg, mint ahogy más emberi vonások is csak azáltal világosodnak meg előttünk, ha az ismétlődő földi életekre tekintettel vagyunk.

Az előző előadások fejtegetéseinél észrevehető volt, hogy az egyik inkarnáció sajátos módon mindig hat a másikra, és mint mondtam, azért is említem ezeket a példákat, hogy azután arra is kitérjünk, ahogyan bárki a saját karmájáról gondolkodhat. Mielőtt azzal foglalkoznánk, hogy a jó és a rossz milyen módon kerül át egyik inkarnációból a másikba, vagy hogyan jelennek meg a betegségek és ehhez hasonlók, először arról kell képet kapnunk, ami magának a civilizációnak az általános szellemi életében érvényesül karmikus értelemben. –

Bevallhatom, kedves barátaim, hogy karmikus vonatkozásban az újabb szellemi élet egyik rendkívül érdekes alakjának tekintem Conrad Ferdinand Meyert [1825-1898]. Aki megnézi Meyert, a költőt, az azt látja, hogy legszebb alkotásai azon alapulnak, hogy egész emberi alkatában mindig újra feltör az énnek és az asztráltestnek a fizikai és étertesttől való menekülési szándéka.

Meyernél beteges tudatállapotok jelentek meg, megközelítette az elmezavar határát. Ezek az állapotok azonban csak szélsőséges formában mutatják be azt, ami lehetőség szerint tulajdonképpen mindig fennállt nála: a szellemi-lelkisége ki akar tömi, és csak vékony szállal kapcsolódik a fizikai-éteriséghez.

Meyer legszebb alkotásai – nagyobb költeményei éppúgy, mint gyönyörű kisebb versei – abban a tudatállapotban keletkeztek, amikor a szellemi-lelkisége csak vékony szálon kötődött a fizikai-éteriséghez. Azt mondhatjuk, hogy Meyer legszebb költeményei félig-meddig testen kívüli állapotban keletkeztek. Emberi felépítésének négy része között egészen sajátságos viszony volt. Egy ilyenféle személyiség valóban különbözik korunk átlagemberétől. A materialista kor átlagemberének szellemi-lelkisége általában nagyon erőteljesen hozzákapcsolódik a fizikai-éteriségéhez, a szellemi-lelkiség mélyen belenyúlik a fizikai-éteriségbe, teljesen belemerül abba. Meyernél azonban ez nem így volt. Esetében valami finom kapcsolat létezett a szellemi-lelkiség és a fizikai-éteriség között. Valóban az újabb szellemi fejlődésre vonatkozó egyik legérdekesebb dolog, hogy leírjuk ennek az embernek a lelkiségét. Rendkívül érdekes látni, hogy Meyer lelkében sok minden felmerül, ami valami homályos emléknek tűnik, de ebben a homályosságban egyúttal meg is szépül. Mindig úgy érezzük: amikor Meyer ír, akkor visszaemlékszik valamire, de nem egészen pontosan. Megváltoztatja, de eközben megszépíti és tökéletes irodalmi formát kölcsönöz neki. Ezt egyes költeményeinek minden sorában megfigyelhetjük.

Jellemző valamely személy karmájára, hogy az emberi természet négy része: a fizikai, éter-, asztráltest és az én egészen határozott viszonyban létezik az illetőben. Ezt a sajátságosan intim kapcsolatot kell Meyernél most visszafelé követnünk. Akkor először a harmincéves háború korába jutunk vissza. Ennél a személynél legelőször az vált világossá számomra, hogy a harmincéves háború idején lehetett az egyik régebbi földi élete. Egy azt megelőző földi élet azután a Karolingok előtti korig megy vissza és világosan kapcsolódik az itáliai történelemhez.

De Conrad Ferdinand Meyer karmájának követésekor lényének, mondhatnám, sajátságosan elmosódó jellegébe ütközünk – amely mégis az irodalmi forma tökéletességén keresztül jelenik meg -, és a vizsgálat során először úgy érezzük, hogy összezavarodunk. – Csak akkor teszem érthetővé önöknek a dolgokat, ha valóban úgy írom le azokat, ahogyan adódtak számomra. Ha tehát Meyert követve a VII., VIII. századi Itáliába visszamegyünk, akkor az a benyomásunk támad, hogy valami roppant bizonytalanságba jutottunk. Valami mindig visszalök bennünket, és csak lassanként vesszük észre, hogy ez nem rajtunk múlik, hanem magán a dolgon, vagyis hogy Meyer lelkében, egyéniségében van valami, ami összezavar bennünket a kutatás során. Hiszen a karmát vizsgálva mindig újra vissza kell térnünk a jelenlegi inkarnációhoz, a nemrég elmúlt előzőhöz, majd az azt megelőzőhöz, és azután mintegy újra állást kell foglalnunk, de mindegyre visszatérve a jelenhez.

Most a következő derült ki. Gondoljanak arra, hogy mindaz, ami az előző inkarnációkban egy emberi lélekben élt, az később a legkülönfélébb formákban, a külső szemlélés számára néha csak igen nehezen követhető hasonlóságokban jut kifejezésre. Ezt az elmúlt hetekben más személyek újratestesülésében is már láthattuk.

Így most eljutunk egy itáliai inkarnációhoz az első keresztény évszázadok idejéből, pontosabban mondva, az első évezred második feléhez kerülünk, amikor ez a lélek sokáig élt a ravennai és a római udvarnál. Most azonban zavarba jövünk, amikor megkérdezzük, hogy mit találunk ebben a lélekben? Abban a pillanatban, amikor az okkult kutatás menetében azt kérdezzük meg, hogy mi van ebben a lélekben, akkor minden ismét eltűnik előlünk. Eljutunk tehát a ravennai, a római udvarban élő lélek élményeihez; megközelítjük ezeket az élményeket, és azt hisszük, megragadtuk őket. De ekkor hirtelen újra szétfoszlanak. Ismét visszakerülünk a jelenkorban élő Conrad Ferdinand Meyer személyéhez, amíg rá nem jövünk, hogy ő maga oltja ki ebben a későbbi életében saját régebbi életének lelki tartalmait.

Valóban csak hosszú fáradozás után derül ki a következő. Meyer, vagyis a benne élő individualitás akkoriban Itáliában bizonyos kapcsolatban állt az egyik pápával, aki őt másokkal együtt katolikus-keresztény küldetésben Angliába küldte. Ez a később Conrad Ferdinand Meyerré váló individualitás tehát először felvette mindazt a csodálatos formaérzéket, amelyet abban a korban Itáliában lehetett befogadni – erről különösen az itáliai mozaikművészet és a régebbi itáliai festészet tanúskodik, amelynek nagy része mára már teljesen tönkrement és elpusztult és ezután katolikus-keresztény küldetésben az angolszászokhoz ment.

Egyik társa alapította a canterburyi püspökséget. Ami Canterburyben ez után történt, az lényegében ehhez az alapításhoz kapcsolódott. A később Conrad Ferdinand Meyerként megjelenő individualitás jelen volt az eseménynél, ám temperamentumával kiváltotta az egyik angolszász vezető haragját, akinek felbujtására nem sokkal ezután megölték. Először ezt az eseményt találjuk meg a visszapillantáskor. De másfelől, végig angliai tartózkodása során volt valami Meyer lelkében, aminek következtében kedvetlenné vált az életben. Ez a lélek igazából az akkori itáliai művészetben gyökerezett, sőt így is mondhatjuk: az itáliai szellemben. Nem volt boldog angliai missziós tevékenységének teljesítése közben, mégis erőteljesen ennek szentelte magát, olyannyira, hogy éppen ennek köszönhette meggyilkolását is.

Hogy nem volt boldog, mert ellenkezést váltott ki benne valami, amit azonban szívének másik ösztönéből fakadóan teljes erővel és odaadással valósított meg, ez úgy hatott rá, hogy következő földi életeibe leereszkedve emlékezetének kozmikus elhomályosodása következett be. Az eredeti impulzus megmaradt benne, de mélyen lezuhant a tudat alá.

Így alakult ki az a helyzet, hogy a Meyer-inkarnációban valami bizonytalan, homályos vonás jelent meg: “Angliában működtem, kapcsolatban voltam Canterburyvel, ott öltek meg”.

Ilyen irányba vezet bennünket a Meyer-inkarnáció külső alakulásának megfigyelése. Meyer Anglia történelmét tanulmányozza, Canterbury foglalkoztatja, a Canterburyvel összefüggő történelmi események. Rábukkan Thomas Becketnek [1118-1170], II. Henrik király kancellárjának sajátságos sorsára a XII. században, aki először II. Henrik teljhatalmú kancellárja volt, majd a király parancsára megölték. Ekkor Thomas Becket személyén keresztül Meyernek felrémlik a saját félig elfelejtett sorsa, persze úgy értem ezt, hogy csak tudat alatt, félig-meddig homályosan, hiszen most természetesen a tudatalatti hatásáról beszélek. Így Meyer a saját régmúltbeli sorsát írja le A szent című regényében, amelynek tárgya a Thomas Becket és II. Henrik között lejátszódó történet a XII. században. De mindez az egymást követő földi életeket átfogó tudatalattijának szférájából merül fel Meyerben.

Ez éppen olyan, mint amikor valaki az élete során korai ifjúságában, esetleg két-három éves korában átél valamit egy bizonyos helységben, amit azután elfelejt. Azután találkozik egy másik ember sorsával, említik ugyanazt a helységet: ez a helység pedig kiváltja az illető különleges szimpátiáját e másik ember sorsa iránt, amelyet ő egészen másként érez át magában, mint az, akinek nincs semmiféle asszociációja ezzel a helységgel kapcsolatban. Ahogyan ez ugyanabban a földi életben megeshet valakivel, úgy történt meg valami hasonló ebben a sajátos esetben is: valakinek a működése Canterburyben, akit a király parancsára meggyilkolnak. Thomas Becket egyébként Canterbury érseke volt. Ezeknek a motívumoknak az együtthatásában Meyer tulajdonképpen a saját sorsát írja le A szent című regényében.

Azután folytatódik a dolog, ami nem kevésbé érdekes: a harmincéves háború korában [1618-1648] Meyer nőnek születik újra, élénk, szellemileg sok minden iránt érdeklődő nő lesz, és jó néhány kalandos eseményt él át. Férjhez megy valakihez, aki először részt vett a harmincéves háború zűrzavarában, de azután elege lett mindenből. Kivándorolt Svájcba, Graubündenbe, ahol meglehetősen nyárspolgári úrként élt tovább. A felesége azonban mindazt magába fogadta, ami a harmincéves háború hatásából érezhető volt még itt a graubündeni tartományban is.

Ezt Meyernél megint csak elfedi egy réteg, mert ami ebben az individualitásban található, az szellemileg úgyszólván könnyen eltűnik, de megváltozva mégis újra felmerül benne, és akkor ragyogóvá, intenzívvé válik. A graubündeni Jürg Jenatsch alakjának csodálatos regénybeli jellemzése abból származik, amit ez a nő élete során átélt. – Ha tehát megnézzük Meyert ebben a mostani Conrad Ferdinand Meyer inkarnációjában, akkor sajátosságaira semmilyen magyarázatunk nincs, ha a karmájával nem foglalkozunk. Bizonyos fokig azt kell mondanom, hogy irigylem azokat – ezt persze csak átvitt értelemben mondom, hiszen ez nem teljesen ideillő kifejezés akik Conrad Ferdinand Meyert olyan könnyűszerrel megértik. Amikor régebbi megtestesüléseit még nem ismertem, akkor csak annyit értettem belőle, hogy voltaképpen nem értem. Mert jókora felületesség kell hozzá, ha minden további nélkül érteni véljük a Jürg Jenatsch-ban felépített csodálatosan zárt formát, a forma belső örömét, a forma tisztaságát, az erőt, az erő teljességét, és A szent-ben élő roppant személyes elevenséget.

Valójában csak akkor kezdjük érteni Meyert, ha például észrevesszük, hogy műveinek vonalszerű, szigorú, félig-meddig festményszerű formáiban Ravenna mozaikjai tűnnek elő. A szent-ben pedig egy olyan történet bontakozik ki, amelyhez hasonlót ez a személyiség egykor maga élt át, de amit valamiféle lelki köd takar be nála, hogy azután ebből a lelki ködből irodalmi formát kapva emelkedjen ki. És ha azt is tudjuk, hogy a Meyer-individualitás női érzülettel vette fel magába azt, ami a graubündeni regényben, a Jürg Jenatsch-ban tükröződik, és amikor bizonyos erőszakosság található a műben, akkor a harmincéves háború katonája van jelen, aki utóbb elég nyárspolgári figurává változott, de egykor mégis katona volt; ha tehát tisztában vagyunk azzal, hogy az emberi lélekben sajátságos formában feltámadhat az, ami a korábbi földi életek élményeiből származik: csak akkor kezdjük megérteni a Meyer-személyiségét is.

De ezután most így szólhatunk magunkhoz: az emberiség fejlődésének régi korszakaiban még nyíltan beszéltek arról, hogy a földöntúli emberlelkek a Földre leszállnak, és ugyanúgy a földi emberek elhagyják a Földet, hogy a szellemi világban éljenek tovább. Ez a tudás olyan valami, aminek újra meg kell gyökereznie bennünk, különben az ember megmarad egyfajta giliszta-materializmusnál. Hiszen ami ma természettudományos világszemléletnek nevezi magát, az jobbára csak valami gilisztaszerű világszemlélet.

Manapság az emberek úgy élnek a Földön, mintha csak a Földhöz volna közük, és mintha az egész kozmosz nem hatna a földiségre és egyáltalán nem élne benne magában az emberben is; és hasonlóképpen: mintha a régebbi korok nem élnének tovább azáltal, hogy mi magunk átvisszük a későbbi korokba azt, amit az előzőek során felvettünk magunkba. A karma megértése nem annyit jelent, hogy szavakban tudunk valamit az egymást követő földi inkarnációkról, hanem annyit, hogy a szívünkben átérezzük azt, hogy maguk az emberlelkek viszik át a későbbi korokba mindazt, amit a régebbi időkben átéltek. Ha pedig látjuk a karma ilyen működését, akkor az emberi élet is egészen más tartalmat nyer előttünk. Egészen másként éljük meg az emberi életbe történő beleilleszkedésünket.

Megjelenik például egy olyan szellem a Földön, mint Conrad Ferdinand Meyer, és saját lényében mint valami alaphangot érzi előző földi életeit halkan megcsendülni. Csak ha ezen alaphangok iránt kifejlesztünk bizonyos érzékenységet, értjük meg azt, hogy mi rejlik benne a jelenben. Az emberiség szellemi életének haladása azon is múlik, hogy képes lesz-e az életre így tekinteni, és valóban kapcsolódni tud-e ahhoz, ami az emberek által áramlik át a világ fejlődésének régebbi korszakaiból a későbbiekbe.

Akkor nem fogják többé balga módon egy lélek sajátosságait valamiféle “rejtett lelki tartományokkal” magyarázni, mint ahogyan a pszichoanalitikusok teszik – hiszen mindent lehet “rejtett dolgoknak” tulajdonítani -, hanem a valódi okokat fogják keresni. Mert a pszichoanalitikusok működése – bár bizonyos vonatkozásban tényleg vannak érdemeik – olykor arra emlékeztet, mintha valaki azt mondaná: 1749-ben egy frankfurti patríciusnak született egy később igen tehetségesnek bizonyuló fia; még ma is felkereshető a hely, ahol született Frankfurtban ez a később Johann Wolfgang Goetheként élő ember. Hát, ássunk le a földbe, hogy vajon milyen kipárolgások révén jöhettek létre a sajátos képességei. – Néha ilyennek tűnnek a pszichoanalitikusok. Keresgélnek a lélek “mélyrétegeiben”, valamiféle “rejtett tartományokban”, amelyeket ők is csak feltételeznek, holott valójában az előző földi életekben, illetve a halál és újabb születés közötti életben kell keresnünk a lélek vonásainak megfejtését, csak ekkor válnak érthetővé maguk az egyes emberi lelkek.

Az emberi lélek valójában sokkal gazdagabb annál, semhogy tartalmait a jelenlegi és így egyetlen földi élet alapján teljesen megérthetnénk.

– Dornach, 1924. április 23.

[Pestalozzi, C. F. Meyer, Emerson, Herman Grimm előző életei. Az egyes emberlelket nem tekinthetjük csupán egyetlen korszakhoz tartozónak, aki csak egyetlen földi életet él le, hanem csakis úgy, hogy individualitását az egyik földi életből a másikba haladva szemléljük.]

A karmikus összefüggések témájában néhány dolgot szeretnék hozzáfűzni a napokban elmondottakhoz mindazok számára, akik eljöttek e húsvéti előadásra, de nem hallották az elmúlt alkalmakkor elhangzottakat. Azoknak a barátainknak, akik jelen voltak a húsvét előtti óráinkon, egyes dolgok talán ismétlést jelentenek majd, de ezt mostani rendezvényünk természete megkívánja.

Az utóbbi időben különösképpen hangsúlyoztam, hogy az emberiség történelmi életét bele kell vonnunk magának az embernek a tárgyalásába. Hiszen minden törekvésünk arra irányul, hogy az embert ismét a világ szemléletének középpontjába állítsuk. Ezzel két dolgot érünk el: először is, csakis így lehetséges egy teljesebb világkép, hiszen a körülöttünk található természet a világnak csupán egy részét, egy bizonyos területét jelenti. A világnak a természet tartományára szorítkozó szemlélete olyan, mintha a növények szemlélésekor megrekednénk a gyökereknél, a zöld leveleknél és a száraknál, és semmit sem tudnánk a virágokról és a termésekről. Az ilyen nézőpont egyszerűen nem jelenítené meg az egész növényt. Képzeljünk el egy olyanfajta lényt, amely mindig csak akkor létezne, amikor a növénynek még csupán a zöld levelei növekednek, és így sohasem látná meg a virágokat, mert meghalna addigra, amikor a virág előbújik; és csak akkor jelenne meg újra, amikor megint csupán a gyökerek és a zöld levelek léteznek. Egy ilyen lény sohasem ismerné meg a teljes, az egész növényt, ezért úgy beszélne róla, mint aminek csupán gyökere és levele van.

A modem materialista beállítottság hasonló helyzetbe hozza magát, amikor a világra tekint. Csak általában az élet jelenségével foglalkozik, de azzal már nem, ami e földi létesülés és valóság egészéből végül kisarjad: magával az emberrel. Természetszemléletünknek olyannak kellene lennie, amely a természetet szélesebb összefüggéseiben látja, de azt egyúttal olyannak mutatja, amelyből előlép az emberi lény. Ily módon az ember egyfajta mikrokozmoszként jelenik meg, mindannak koncentrátumaként, ami a kozmosz messzeségeiből árad a Földre.

Ezt a szemléletmódot azonban nem alkalmazhatjuk a történelemre, mert az embereket nem lehet pusztán a jelen történelmének hatásával megmagyarázni, és így egy egységesen megjelenő lényt látni bennük, hanem úgy kell tekintenünk őket, mint akik áthaladnak a különböző földi életeiken, és ezáltal az egyik földi életükkel egy régebbi korhoz kötődnek, a másikkal pedig egy még régebbihez. Ez a körülmény megint csak az embert helyezi a szemlélet középpontjába, de most az ember individualitását, egyéni világát. Ez az egyik tehát, amit a természet és a történelem ilyenfajta szemléletével elérünk.

A másik az, hogy amikor éppen az embert helyezzük szemléletünk középpontjába, akkor az emberi jellemben morálisan bizonyos szerénység alakul ki. Szerénytelenség voltaképpen csak a hiányos emberismeretből fakad. A világ és a történelem eseményeivel kapcsolatos beható és átfogó emberismeretből egészen biztosan nem következik, hogy az egyén túlbecsüli önmagát, hanem éppen az, hogy most már objektíven tekint magára. Amikor az ember nem ismeri önmagát, akkor olyan érzések sarjadnak benne, amelyek saját lényének még elrejtett oldalából erednek. Ösztönös érzelmi megnyilvánulások törnek fel belőle, és ezek a tudattalanban gyökerező, ösztönös érzelmek teszik az embert végül szerénytelenné, önteltté, és így tovább. Ha viszont tudata egyre jobban lemerül azokba a régiókba, amelyekben megismeri önmagát, mégpedig úgy, ahogyan hozzátartozik a világmindenség egészéhez, illetve az egymást követő életeinek múltbeli eseményeihez, akkor egy belső törvényszerűség alapján szerénység alakul ki benne. Mert a világhoz való tartozás felismerése mindig szerénységet idéz elő és nem elbizakodottságot. Így amit reális világképként kidolgozunk az antropozófiában, annak nagyon is megvan a morális vonatkozása, és mint ilyen, morális impulzusokat érlel bennünk. Az antropozófia az életnek nem olyan felfogását kezdeményezi, mint az újabb kor materializmusa, amely számára az etika, a morál pusztán külsőleges valami; az antropozófia számára a moralitás bensőleg sarjad ki mindabból, amit szemlél.

Nézzük meg ismét, hogy maga az ember a saját személyiségében hogyan viszi át a régebbi korokban történt élményeit a későbbi korokba. Ezt ma is egyes ismert személyek példáján mutatom meg. Egy igen érdekes példa megint elvezet bennünket az itteni svájci vidékekre.

Pillantásunkat most egy a kereszténység megalapítása előtt egy évszázaddal élő emberre vetjük, aki valamilyen rabszolga-felügyelő volt Dél-Európában. Őrá is szellemtudományos kutatásaim során bukkantam.

Egy akkori rabszolga-felügyelőt nem kell mindjárt úgy elképzelnünk, ahogy e szó nyomán érzéseink és érzelmeink rögtön felmerülnek. Hiszen az ókorban a rabszolgaságot teljesen általános dolognak tartották, ami az itt említett időkben már némileg enyhébb formában létezett, és a rabszolga-felügyelők némelyike bizonyos műveltségre is szert tett. Ebben a korban igen jelentős emberek tanítói rabszolgák voltak, miután a rabszolgák között is részben elterjedt a tanultság, a kor irodalmi és tudományos műveltsége. Tehát mérsékeltebb nézeteket kell vallanunk a rabszolgaságról, természetesen anélkül, hogy a legkevésbé is védelmeznénk, amikor az ókornak erre a vonására tekintünk.

Olyan személyiségről van tehát szó, akinek az volt a feladata, hogy egy rabszolgacsoport irányításával foglalkozzon. Ez a személy rendkívül szeretetre méltó és szelíd ember volt, aki, ha módjában állt, mindent megtett, hogy elviselhetőbbé tegye a rabszolgák életét. Viszont a fölé rendelt vezető durva és igen brutális alak volt. Mai elnevezéssel őt a főnökének nevezhetnénk, akinek engedelmeskednie kellett. Ennélfogva számos olyan esemény történt, amely haragot váltott ki az alávetett emberekben. Amikor az előbbi személy, a rabszolga-felügyelő áthaladt a halál kapuján, akkor a halál és újabb születés közötti időben körülvették mindazok a lelkek, akiknek rabszolga-felügyelője volt. De ez a személy erősen kapcsolódott a feletteséhez is annak következtében, hogy mindig teljesítenie kellett a parancsait, akinek azonban sokszor csak akarata ellenére engedelmeskedett, de nem szegülhetett vele szembe az akkori kor társadalmának törvényei szerint. Ez azután karmikus kapcsolatot hozott létre közöttük. A rabszolgák felügyelőjének – számos vonatkozásban tanítójuknak is nevezhetnénk – a rabszolgák csoportjához fűződő viszonya szintén mélyebb karmikus kötődést teremtett meg. Tehát képzeljük el, hogy a halál és újabb születés között további élet bontakozott ki a most említett valamennyi személy között.

Majd a IX. században a rabszolga-felügyelő individualitása Közép-Európában születik meg újra, mégpedig nőnek. Itt tehát a rabszolgák vezetőjének női reinkarnációjáról van szó. Mivel pedig a karmikus kapcsolatok olykor így alakulnak: éppen a volt főnökének felesége lesz, aki megint férfiként születik meg. Házastársi viszonyuk sem alakul éppen ragyogóan, de karmikusan teljesen ahhoz idomult, ami az alárendelt-felettes viszony idején fennállt közöttük a régi korban, a keresztény időszámítás előtti első század elején. Ez az akkori főnök a IX. században Közép-Európában élt egy közösségben, amelynek polgárai rendkívül családias viszonyban álltak egymással. A közösség valamilyen hivatalnokaként tevékenykedett, de voltaképpen mindenkit szolgált, és teljesen ennek szentelte magát.

A dolog vizsgálatakor kiderül, hogy ennek a némileg kiterjedt közösségnek a tagjai éppen azok a rabszolgák, akiket egykor az említett módon vezettek és dolgoztattak. A régi főnök tehát most mintegy mindenkinek a szolgája lett, és éreznie kellett sok mindennek a karmikus következményeit, amit ő brutalitásával a rabszolga-felügyelő kerülőútján követett el ezeken az embereken.

A rabszolga-felügyelő azonban az ő feleségeként születik meg újra, aki most bizonyos csendesebb, visszahúzódóbb életmódban szenvedi el korábbi, örökösen elégedetlen felettesének természetét ebben az új inkarnációjában; a részleteket illetően is követhető itt a sors karmikus összefonódása.

Másfelől azonban azt is látjuk, hogy a régi rabszolga-felügyelő karmája egyáltalán nem teljesedik be a maga egészét tekintve, hanem csak egyik oldalról. Ezzel a IX. századi, középkori inkarnációval lényegében kimerült az a karmikus viszony, ami a két ember, a rabszolga-felügyelő és felettese között alakult ki; mert az asszony most teljesen megszabadult attól, ami egykori felettesének – mostani férjének – brutalitása miatt felhalmozódott a lelkében.

Ezek után azonban ez a nő, vagyis a rabszolgák egykori felügyelője, férfiként újra megszületik. Két földi életében átélte magában azoknak az embereknek a sorsát is, akik egykor rabszolgák voltak, majd a középkorban egy kiterjedt közösségben éltek együtt. Nagyobbrészt ők lesznek most az újraszületett rabszolga-felügyelő körül azok a gyermekek, akiknek nevelését különösképpen magára veszi ebben az újabb megtestesülésében. E mostani inkarnációjában ő lesz Johann Heinrich Pestalozzi [1746-1827], így kiderül, hogy a XVIII-XIX. században élő Pestalozzi roppant szelídsége, pedagógiai türelme annak karmikus beteljesedése, amit a vele kétszer kapcsolatban álló emberekkel megélt, átszenvedett és megtapasztalt előző inkarnációiban, ahogyan bemutattam.

Az egyes személyekben megjelenő különféle vonások csak akkor válnak világossá és tárulnak elénk teljes objektivitással, ha megfigyeljük egy mostani földi élet hátterében a régebbi földi életek behatásait. Egy ember valamely földi életében olykor olyan jellemzők is megjelenhetnek, amelyek nemcsak az előző inkarnációjából származnak, hanem sokszor az azelőtti vagy még régebbi életéből. Így azt látjuk, hogy az egyes inkarnációkban kialakuló személyes tulajdonságok bizonyos belső szellemi következetességgel továbbhatnak, miközben az ember folytatja nemcsak a földi életeit, de éppúgy a halál és újabb születés közötti életeit is. –

E tekintetben különösen érdekes Conrad Ferdinand Meyer földi életének tanulmányozása, amelyről már beszéltem azoknak, akik a húsvéti összejövetel előtt Dornachban voltak.

Meyer egészen különleges rejtélyt jelent annak, aki bensőségesen szemléli életét és nagymértékben csodálja költészetét. Conrad Ferdinand Meyer költészetének hihetetlenül harmonikus a stílusa, így azt mondhatjuk, hogy ami benne élt, az voltaképpen mindig kissé a föld felett lebegett, akár stílusát, akár gondolati vagy érzelmi típusát tekintjük. Ha alkotásaival foglalkozunk, észrevesszük, hogy azok olyan szellemi-lelkiségben rejlenek, amely úgyszólván állandóan ugrásra kész, hogy eloldódjék a fizikai-testiségtől. Ha Meyer legszebb, legnemesebb költeményeit és prózai műveit magunk elé idézzük, akkor azt érezzük rajtuk, hogy szerzőjüknek olyan alkotói alkata volt, amely folytonosan ki akart lépni a fizikai testhez való kötődéséből. Ez abban is megmutatkozott, hogy Meyer ebben az inkarnációjában betegségekkel küszködött, és ilyenkor szellemi-lelkisége igen intenzíven eloldódott a fizikai testiségtől; ekkor szinte tébolyult, vagy legalábbis ahhoz hasonló állapotba került. Itt megint csak az a különös, hogy éppen a szellemi-lelkiségnek a fizikai-testiségtől való eloldottságában írt alkotásai a legmaradandóbb művei közé tartoznak.

Az előző előadásban említettem, hogy Meyernél bizonyos zavarba kerülünk, amikor megpróbáljuk földi életeinek karmikus összefüggéseit kikutatni. Nem igazodunk el mindjárt, amikor követni akarjuk a Conrad Ferdinand Meyer-inkarnációtól a régebbi inkarnációkhoz vezető fonalat. Először a VI. századba jutunk, de aztán megint visszavetődünk a XIX. századba, a Meyer-inkarnációba, mert a megfigyelés során mintha maga a dolog eltérítene bennünket.

Világosan kell látnunk azt, hogy a megismerésért vívott küzdelem mekkora nehézségekkel is jár a karma kutatásában. Aki megelégszik a fantasztikumokkal, annak természetesen könnyű dolga van, az elrendezget magának valamit valahogyan. Ha azonban nem elégszünk meg ezen a területen a képzelődéssel, hanem a kutatásban valóban elhatolunk egészen addig a pontig, ahol még megbízhatónak találjuk lelkünk tevékenységét, akkor egyúttal szembe találjuk magunkat azokkal a nehézségekkel is, amelyek az ilyen dolgok kutatásával együtt járnak, különösen az olyan bonyolult individualitás esetében, mint amilyen Conrad Ferdinand Meyerben jelent meg.

Amikor több földi életet követve vizsgáljuk a karmikus összefüggéseket, akkor nem jelent nagy segítséget, ha az ember különösen kiugró vonásait vesszük figyelembe. Ami a legfeltűnőbb valakin, amit a vele való találkozásnál legelőször észreveszünk, vagy éppen a történelemből tudunk meg róla efféléket, azt az illető legtöbbször a jelenlegi földi hatásoktól kapta. Hiszen az ember sokkal inkább földi környezetének eredménye, mintsem gondolnánk. A nevelés révén mindig felveszi azt, ami mostani földi környezetében megtalálható. Az előző földi életekbe azonban csak az ember finomabb, intimebb, igen konkrétan megjelenő vonásai vezetnek vissza a halál és újabb születés közötti életén keresztül.

Egy ilyen szemlélet számára például fontosabb lehet egy ember mozdulatainak vagy mindig megfigyelhető kéztartásának figyelembevétele, mint esetleg híres emberként véghezvitt teljesítményei. Ahogyan tart a kezében valamit, vagy ahogyan szokása szerint mindig válaszol valamire – nem az, amit felel, hanem ahogyan mondja, például először elutasító hangon beszél és csak legvégső esetben ismer el valamit, vagy pedig mindig hajlik arra, hogy túlozza a dolgokat, és így tovább -, ilyesmik jelentik a karmikusan fontos vonásokat, és ha ezekre koncentrálunk, akkor szemléletünk fókuszpontjába helyezve sok minden előtűnik belőlük. Megnézzük, hogy valaki hogyan nyúl valamihez, ezt teljesen objektívvá alakítjuk, a képet mintegy művészien kidolgozzuk; ilyenkor mindez nem marad meg a külső mozdulat szemlélésénél, hanem a mozdulat köré egy másik emberi alak is beletagolódik.

Így nagyon is megtörténhet a következő. Egyes embereket bizonyos apró szokások jellemeznek, például az, hogy mielőtt hozzáfognak valamihez, valahogyan megmozgatják a karjukat. Ismertem olyan embereket, akik nem is tudtak volna valamilyen munkának nekilátni, ha előtte nem fonják össze a karjukat. Ha egy ilyen mozdulatot belső művészi érzékkel teljesen objektívvé teszünk magunkban, úgy, hogy plasztikusan előttünk álljon, akkor eltereljük a figyelmünket arról az emberről, akihez most a mozdulat tartozik. De ez a mozdulat nem marad meg magában. Egy másik személyhez kezd kötődni. Ha pedig közelítünk ehhez a személyhez, akkor ez elvezet egy előző vagy egy azt megelőző inkarnáció valamilyen vonásához. Előfordulhat persze, hogy valaki ezt a mozdulatot olyasmire alkalmazza, ami az előző inkarnációban még nem is létezett, például egy könyv kézbevételére és hasonlókra. De bizonyos érzéket kell kifejlesztenünk magunkban az ilyen jellegű kézmozdulatok, vagy az ember egyéb hasonló szokásainak észrevétele iránt, hogy a múltba visszajuthassunk.

Az olyan individualitásnál azonban, amilyen Meyer, éppen az a sajátos, hogy alkotás közben bizonyos hajlama volt arra, hogy a szellemi-lelkisége a fizikai-testiségből kioldódjon. Ez valami támpont lehet számunkra, de éppúgy könnyen tévedésekhez is vezethet.

Elvetődünk tehát a VI. századba. Először úgy érezzük, hogy az adott személynek itt kell lennie. Találunk is valakit, aki Itáliában élt és abban az inkarnációjában különböző élményeken ment keresztül. Valamilyen kettős természete volt. Egyfelől rendkívül lelkesedett a művészet akkori nagyszerű kibontakozása iránt, ami a külső világban mára már elveszett ugyan, de akkor még jelen volt. Erről már csak a mozaikművészet néhány emléke alapján alkothatunk képet magunknak. Itáliának ebben a művészi virágzásában, az V. század végén, a VI. század elején tehát élt egy individualitás, akire először rábukkanunk. Először ezt találjuk.

De most újra homályba borul az egész kép, és ismét visszakerülünk Conrad Ferdinand Meyerhez. A XIX. századi Meyer alakja egyszerűen elsötétíti azt a képet, amelyet a VI. századi személy szemlélésénél kaptunk. Kénytelenek vagyunk újra a XIX. századi Meyer cselekvésére összpontosulni.

Észrevesszük, hogy A szent című elbeszélése Thomas Becketről, II. Henrik angol király kancellárjáról szól. Érezzük, hogy ez rendkívül fontos. Majd rájövünk, hogy ennek a régebbi inkarnációnak az átérzésekor beleütközünk Meyernek abba törekvésébe, hogy homályban maradjon minden. Ekkor megint visszamegyünk a VI. századi Itáliába, de itt nem kapunk felvilágosítást mindezekről. Így ide-oda ingázunk a két inkarnáció, a VI. századi inkarnáció és a Meyer-inkarnáció között, mígnem kiderül az, hogy regényében Meyer azért fordul a történelemből ismert Thomas Becket alakja felé, mert a Beckettel történtek hasonlítanak ahhoz, amit ő maga élt át a VI. században, amikor tagja volt egy katolikus missziónak, amelyet Gergely pápa küldött Itáliából Angliába. Meyer tehát átment Angliába. Itt rejlik Conrad Ferdinand Meyer kettős természetének másik oldala e VI. századi inkarnációban. Ebben az életében egyfelől mindannak nagy tisztelője volt, ami a mozaikművészetben kifejlődött, és innen ered rendkívüli tehetsége a forma iránt az irodalomban. Másfelől, a katolicizmus lelkes híve volt, amely kifejeződött angliai hittérítői útjában. E misszió tagjai alapították Canterburyt, azt a helyet, ahol létrejött a canterburyi püspökség.

Azt az individualitást, aki a XIX. században mint Conrad Ferdinand Meyer élt, a VI. században egy angolszász főúr megölette igen különös körülmények között. Meggyilkolásánál valamiféle jogi rágalom és cselszövés történt, meglehetősen durva módon.

Előfordul, hogy a hétköznapi életünkben találkozunk valamivel, aminek neve megragad a fülünkben – hallunk egy nevet, talán nem figyelünk fel rá különösebben -, de később e névvel kapcsolatban mindenféle asszociációk eszünkbe jutnak. Az Angliába érkező katolikus missziónak ez a tagja különleges körülmények folytán kötődött a későbbi canterburyi érsekséghez, mivel Canterbury városát ez a misszió alapította, amely esemény e személy számára mintegy ott zengett Canterbury nevében. Így élt tovább Canterbury nevének belső hangzása a Meyer-inkarnációban.

Ez vezette el bizonyos asszociációk útján Conrad Ferdinand Meyert Thomas Becket alakjához, Canterbury érsekéhez, aki a Plantagenet-házi II. Henrik kancellárja volt, és akit ármányos módon meggyilkoltak. Először kegyence volt, de mivel II. Henrik egyes rendeletéit nem fogadta el, azért később a király meggyilkoltatta. Ezek a hasonló és nem teljesen azonos sorsfordulatok vezettek oda, hogy Meyer felidézze a történelemből, egészen más személyeken keresztül azt, amit VI. századi inkarnációjában ő maga élt át, távol akkori hazájától.

Gondolják csak el, mennyire érdekes! Ha egyszer megtaláljuk a lényeget, akkor már nem vetődünk ide-oda. Akkor meglátjuk, hogy Meyer szellemi-lelkisége éppen azért oldódik el olyan könnyen a fizikai-testiségtől, mert a XIX. században is valamilyen kettős természet él benne. Mivel egy ilyen kettős természet jellemzi, ezért annak helyére, amit a múltban a valóságban átélt, valami más lép, olyan, ami csak hasonlít a valósághoz, úgy, ahogyan az ember képzeletében is gyakran összecserélődnek a képek. De az ember szokásos fantáziájában úgy váltakoznak a képek, ahogyan a fantázia szabadon megalkotja őket. Az egyes földi életek tekintetében viszont oly módon ölt más alakot a múlt, hogy a megtörtént esemény helyére egy másik valódi történelmi esemény kerül, amelynek az előzőhöz csak a külső megjelenési forma alapján van köze.

Amit ez a személy a VI. században átélt, az megjelenik A szent című regényében, fennmaradva és továbbhatva két halál és újabb születés közötti életen át is. Később a harmincéves háború idején születik meg újra, de már nőként. Csak emlékeznünk kell arra, hogy a harmincéves háború korában milyen zűrzavaros állapotok uralkodtak egész Közép-Európában, hogy lelkünk elé idézzük azt, ami egy finom érzésű nő lelkületében végbemehetett, aki a harmincéves háború kaotikus állapotait átélte, és aki egy középszerű, pedáns, nyárspolgár férfivel köt házasságot, aki nem bírta ki Németországban, hanem kivándorolt, és a svájci Graubündenben telepedett le. Az otthon ellátását teljesen feleségére hagyta. Ő maga mindig a kocsmában töltötte idejét. De az asszonynak igen sok megfigyelésre nyílt alkalma; nemcsak a nagy történelmi események hatottak a lelkére, hanem a kisszerű graubündeni viszonyok is. A női lelket megérintő élmények, színezve, árnyalva a hétköznapi, filiszter férjével átélt tapasztalataival, ismét csak behúzódtak ennek az individualitásnak a mélyére, és továbbéltek a halál és újabb születés közötti életében. A későbbi Conrad Ferdinand Meyer a VI. századi inkarnációját követő inkarnációjában tehát nőnek született a harmincéves háború idején. Ez az asszony éled fel újra Conrad Ferdinand Meyerben. Amit akkor mint nő átélt, azt formálta át írói képzeletével Meyer a Jürg Jenatsch című regényében.

Így lelkileg Meyernek ez a személyisége is tovább hat, amit előző inkarnációja részleteiből fedezhetünk fel nála. Conrad Ferdinand Meyer azonban az irodalomtudomány számára teljesen zárt egyéniségként jelenik meg, mint plasztikus nyelvi formákban alkotó művész, aki nagyon érzékletesen tudott jellemezni, de bennünket éppen ezek a plasztikus formák zavarnak meg, mert általuk mindjárt a labilis, kettős természetű személyiségét fedezzük fel.

Aki csupán Meyerre, a költőre és íróra tekint, a műveit megalkotó híres emberre, az egészen biztosan nem jut el régebbi inkarnációihoz. Ehhez költészetétől át kell pillantanunk a személyiségére; és ekkor a kép hátterében kirajzolódnak előző inkarnációi alakzatai.

Látják, bármilyen paradoxonnak is tűnik a mai ember számára, az emberi élet megértését csak akkor mélyíthetjük el, ha a külsőleges történéseket – ma gyakran ezt nevezik történelemnek – mindig elvezetjük a történelemben élő ember szemléléséhez. De az egyes emberlelket nem tekinthetjük csupán egyetlen korszakhoz tartozónak, aki csak egyetlen földi életet él le, hanem csakis úgy, hogy individualitását az egyik földi életből a másikba haladva szemléljük. Ilyenkor, a halál és újabb születés közötti életében éppen azt dolgozza át, ami földi életének inkább a tudatalatti részében játszódott le, de ami nagyon is összefügg az ember sorsának valóságos alakulásával. Mert ez nem az intellektus világosságában zajlik le, hanem abban, ami tudat alatt létezik és fejlődik. –

Szeretnék felhozni még egy példát arra, ami a történelemben ezt a továbbhatást mutatja meg az emberi individualitások által. Az I. században, a kereszténység keletkezése után mintegy száz évvel élt Tacitus [55-120], a rendkívül jelentős római történetíró.

Tacitus, egyéb művei mellett, különösképpen a Germániá-ban mutatta meg, hogy milyen hihetetlenül szabatos, rövidre fogott stílusban tud írni, milyen csodálatosan lekerekített mondatokba foglalja a történelmi eseményeket, a földrajzi leírásokat, ezek úgyszólván epigrammaszerűen hatnak, valóban úgy, mint valami epigrammaköltemények. Arra is emlékezhetünk, hogy ez a nagy világfi, aki szinte mindent tud, amit akkoriban tudásra érdemesnek tartottak, és aki a kereszténység alapítása után egy évszázaddal élt, Krisztust csak egészen mellékesen említi, mint akit a zsidók keresztre feszítettek, de ennek az eseménynek nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Tacitus mégis valóban az egyik legnagyobb római.

Tacitus barátja volt az ifjabbik Pliniusként [62-114] ismert személyiség, aki számtalan levelet írt és maga is nagyon csodálta Tacitus stílusát, ő szintén író volt, és teljesen elmerült Tacitus csodálatában.

Nézzük meg először is a fiatalabb Pliniust. Áthalad a halál kapuján, majd a halál és újabb születés közötti életen, és a XI. században Itáliában születik meg újra mint toszkán hercegnő, aki azzal a közép-európai fejedelemmel köt házasságot, akitől a frank-száli császári nemzetségből származó III. (Fekete) Henrik elrabolta tartományait, ezért Itáliában akart megtelepedni. Ennek a Beatrix nevű toszkán hölgynek [1015-1075] tulajdona Canossa vára, ahol III. Henrik utódának, IV. Henriknek kellett híres “Canossa-járását” véghezvinnie Gergely pápa előtt.

Ez a Beatrix őrgrófnő rendkívül mozgékony személyiség volt, minden ott lejátszódó körülmény érdekelte. De kellett is hogy érdekelje, mert férjét Gottfriedet, még házasságkötésük előtt III. Henrik elüldözte az elzászi területről Itáliába, majd továbbra is üldözte a házasságkötés után. Henrik ugyanis roppant energikus úr volt, aki a szomszédos fejedelmeket és főembereket egymásután mozdította el, leginkább azt csinálta, ami neki tetszett, és gyakran nem elégedett meg azzal, hogy valakit egyszer elüldözött, hanem ha az illető újra gyökeret vert valahol, akkor másodszor is elűzte onnan. Tehát, mint mondtam, igen energikus személy volt, egy nagy formátumú középkori császár. Először is megint elüldözte a Toszkánában hazára lelt Gottfriedet, azután pedig magával vitte az őrgrófnőt Németországba.

Ezáltal Beatrixben kiegészült az itáliai viszonyok finom megfigyelése a német viszonyok megismerésével. Beatrix az akkori kor reprezentatív személyisége volt, éles megfigyelő, rendkívül mozgékony, energikus asszony, de ugyanakkor nagyon széles látókörű, messzire tekintő.

Amikor IV. Henriknek vezekelnie kellett Canossában, akkor Canossa már Beatrix lányának, Mathildének [1046-1115] a birtokában volt. Ő nagyon jó viszonyt tartott édesanyjával, anyjának összes tulajdonságát egyesítette magában, sőt tulajdonképpen még nála is nagyszerűbb asszony volt. Két rendkívül rokonszenves nőt látunk tehát, és éppen a III. és IV. Henrik idején lejátszódott események hatására mélységesen érdeklődtek a történelem iránt.

Mindezt megfigyelve azt a különös tényt találjuk, hogy Beatrix őrgrófnő a fiatalabb Plinius reinkarnációja, Mathilde nevű leánya pedig az újra megtestesült Tacitus. Tacitus, a régi korok történetírója tehát megint a történelem széles látókörű szemlélőjeként lép elénk – hiszen Mathilde éppen egy ilyenfajta megfigyelőképességgel rendelkezett aki most közvetlenül részt vesz a történelemben is, mivel Mathilde Canossa úrnője, és a középkor oly sok mindent eldöntő eseménye itt játszódik le. A történelem tanújaként találunk rá.

Anya és lánya személyisége bensőségesen összeforrt, akiknek régi írói mivolta képessé tette őket arra – bár ez most inkább csak ösztönösen történt hogy a történelmi eseményeket teljes intenzitással éljék át, és ezáltal erősen kötődjenek nemcsak a természethez, hanem a történelem világának menetéhez is.

Későbbi korban azután a következő játszódik le. Látjuk, hogy a fiatalabb Plinius, aki a középkorban Beatrix őrgrófnő volt, a XIX. században születik meg újra romantikus miliőben, és minden romantikát, ha nem is nagy lelkesedéssel, de nagy esztétikai élvezettel fogad magába, megmerítkezik minden romantikusban. Egyfelől tehát ezt a romantikához kötődő oldalt találjuk benne, másfelől a rokonsága révén bizonyos tudományos stílusra is szert tesz. Eltanulja a tudós stílust – persze írói stílust értek ezen, nem valami merev életstílust -, de ez mégsem illik teljesen a természetéhez. Mindig ki akar tömi belőle, el akarja hagyni ezt a stílust.

Ez a személyiség – vagyis az újratestesült ifjabbik Plinius és az újratestesült Beatrix, Beatrice őrgrófnő – egyszer, ahogy ezt a sors elrendezte, meglátogat valakit, és ott belelapoz egy angol nyelvű könyvbe, amely a házigazda asztalán fekszik. A könyv stílusa teljesen lebilincseli, és ebben a pillanatban azt érzi, hogy a fizikai rokonoktól szerzett másfajta stílus nem illik hozzá. Ez az ő stílusa, erre van szüksége, ezt akarja csodálni, ezt kell elsajátítania!

Idővel író lesz, ennek a stílusnak az utánzója, természetesen művészi és nem tudálékos módon; a legjobb értelemben mondva esztétikai, művészi szinten utánozza ezt a stílust.

Az asztalon talált könyv később rávette ezt a személyt, hogy a lehető legtöbbet elolvasson annak szerzőjétől, aki nem volt más, mint Ralph Waldo Emerson [1803-1882], maga a könyv pedig Az emberiség képviselői volt. Az illető főleg ebből a könyvből elsajátította az emersoni stílust, hamarosan le is fordított belőle két fejezetet németre, Emerson nagy tisztelője lett, és nem is nyugodott addig, míg nem találkozhatott vele az életben is.

Aki a másik személyiség csodálata révén talált rá önmagára is és saját stílusára is, az a fiatalabbik Pliniusnak, illetve Beatrix őrgrófnőnek reinkarnációja volt: Herman Grimm [1828-1901], Emersonban pedig az újratestesült Tacitusra, illetve az újratestesült Mathilde őrgrófnőre találunk rá.

Herman Grimm Emerson iránti csodálatában és kettőjük találkozásának egész jellegében ismét megjelenik a fiatalabb Plinius Tacitushoz fűződő viszonya. Mondhatnám, Hermán Grimm minden leírt mondatában ott érezzük Plinius és Tacitus régi kapcsolatának feltámadását. Plinius Tacitus iránti csodálata teljesen megegyezik azzal a csodálattal, amellyel Herman Grimm közeledett Emersonhoz.

Csak így értjük meg azt is, hogy Emerson nagyszerű stílusa honnan eredt, és különös módon hogyan éli meg újra azt, amit Tacitus élt meg a maga módján. Hogyan dolgozik Emerson? Akik meglátogatták, azok jól megfigyelhették. A dolgozószobájában nemcsak sok szék volt, de több asztal is itt-ott. Azokon mindenütt nyitott könyvek hevertek, és ezek között sétálgatott. Olvasott belőlük néha egy-egy mondatot és elgondolkodott: így alkotta saját hosszú, összetett, mégis epigramma tömörségű mondatait, így születtek meg a könyvei. Ami Tacitus életét jellemezte, az itt képekben van előttünk. Ahová életében Tacitus eljutott, azt Emerson a könyvekben szemlélte. Minden újra megelevenedett.

Látjuk tehát Herman Grimmnek azt a leküzdhetetlen vágyát, hogy közeledjen Emersonhoz. A sors elvezeti Az emberiség képviselői című művéhez. Azonnal megérzi benne, hogy így kell írnia, ez az ő stílusa. Mint mondtam, kezdetben ráragadt valami tudós stílus nagybátyja Jakob Grimm és apja Wilhelm Grimm hatására. Ettől megválik. Sorsa egészen más stílushoz sodorja.

Végül Herman Grimmben kialakul a történelem iránti érdeklődés, és Németországhoz fűződő lelki kapcsolatát összekapcsolja az Itália iránti lelkes rajongással.

Az imént azt próbáltam érzékeltetni, ahogyan ezek a dolgok alakot öltenek. Hogyan jutunk el a karmikus vonatkozások megragadásához? Olyan képeket akartam kelteni önökben, amelyek által szemléletessé tehetők az összefüggések. Először is Herman Grimm alakját láttuk magunk előtt, aki fellapozza Emersont, Az emberiség képviselői-t. Herman Grimm különös módon olvasott. Amikor olvasott, akkor egyúttal azonnal visszalépett az olvasottaktól. Biztosan akkor is ezt tette, ez a szokása olyan volt, mintha mondatonként fogadná magába az olvasottakat. A mondatonként való haladásnak ez a belső szokása vezetett el Herman Grimmtől a régebbi inkarnációjához. Emersontól pedig úgy jutottam vissza Tacitushoz, ahogy a fellapozott könyvek között sétálgatott, vagy ahogy kissé merev római tartásban állt, amikor először találkozott Herman Grimmel Itáliában. Érzékletes szemléletre van szükségünk ezeknek a dolgoknak a követéséhez. –

Látják, kedves barátaim, ez csak egy példa volt arra, hogy hogyan kell elmélyítenünk a történelem szemlélését. Egy ilyenfajta elmélyedésre is törekedjünk. A Karácsonyi Gyűlést követően egy olyan vonásnak kellene belekerülnie az Antropozófiai Társaságba, amely az ilyen kutatások felé terelhet. A jövőben bátran és merészen kell a nagy szellemi témák, vonatkozások megismerése felé fordulnunk, oda kell tekintenünk, ahol valóban szellemi összefüggések találhatók. De ehhez mindenekelőtt elkötelezettségre van szükségünk az antropozófiai dolgok iránt.

Ez az elkötelezettség akkor költözik az Antropozófiai Társaságba, ha a benne tevékenykedni akarók egyre jobban tekintetbe veszik azt, amit a Goetheanum folyóirathoz mellékelt “Közlöny” tartalmaz, ami most minden héten eljut az antropozófus körökhöz. Ebben megtalálják, hogy a Karácsonyi Gyűlés értelmében hogyan képzelem el az ágazatokban, tagösszejöveteleken folyó munkát, tanítást, tevékenységet, de beszámol a történésekről is. Hiszen az a címe, hogy “Az Antropozófiai Társaság eseményei”. Ezek az írások közös gondolkodást akarnak árasztani az egész Antropozófiai Társaságra, az antropozófusok ezreit egy közös atmoszférába szeretnék vonni. Ha egy ilyen közös atmoszférában fogunk élni, ha felfogjuk, hogy az Alapelvek ösztönözni akarják az emberek gondolkodását, és ha elérjük, hogy ezáltal a Goetheanum valóban reálisan és konkrétan a középpontba helyeződjön az ezoterikus elnökség kezdeményezései folytán – hiszen mindig újra hangsúlyozom, hogy most egy olyan elnökséggel van dolgunk, amely saját működését az ezoterika megalapozásaként fogja fel -, akkor az, aminek az antropozófiai mozgalom által meg kell jelennie a világban, a megfelelő módon fog továbbfejlődni. Mert az antropozófiai mozgalomnak és az Antropozófiai Társaságnak most már eggyé kell válnia. Az Antropozófiai Társaságnak teljesen magáévá kell tennie az antropozófia ügyét és szemléletmódját.

Ha ez a közös gondolkodásban megjelenő közös elem létrejön, akkor ez képes lehet arra, hogy valóban hordozza a spirituálisán átfogó és széles látókörű megismerést. Akkor egy olyan erő fog élni az Antropozófiai Társaságban, amelyre a legnagyobb szükségünk van, mert az újabb civilizációnak erőteljes fellendülésre van szüksége, ha nem akar a teljes hanyatlásba zuhanni.

Még ha olykor ellentmondásosnak is tűnik az, amit egyes személyek egymást követő földi életeiről elmondok: aki jól megfigyeli azoknak az embereknek a viselkedését és körülményeit, akiknek az ismétlődő földi életeiről esett szó, az egyrészt észreveheti, hogy ebben a vonatkozásban mindig a reális tényekből igyekszem kiindulni, másrészt, hogy ha szellemi tekintetünkkel az ábrázolt módon próbáljuk megragadni a szellemi erőket, akkor valamennyire képet kaphatunk az istenek és az emberek életéről és működéséről, tevékenységéről is.

Azt szeretném, ha mindez az önök lelkébe, szívébe jutna be, kedves barátaim, és hogy erről a húsvéti összejövetelről érzelemként vinnék magukkal az itt hallottakat. Akkor ez a húsvéti összejövetel mintegy felfrissíti bennünk a Karácsonyi Gyűlés eseményét. Hogy a Karácsonyi Gyűlés megfelelően hasson, ahhoz mindig, újra meg újra meg kell újítanunk magunkban, éppen azzal, ami kisarjadhat belőle, mintha a Karácsonyi Gyűlés most is történne és jelen volna.

Jó lenne, ha sok minden életre kelne, kifejlődne a Karácsonyi Gyűlésből egy egyre tovább bővülő megújulásban. A Karácsonyi Gyűlés mindenekelőtt igazi, bátor, az antropozófia ügyét az életben is képviselő antropozófus lelkek révén bontakozhat csak ki. Ha összejöveteleinknek köszönhetően egyre gyarapodik antropozófus barátaink lelkében, szívében a bátorság, akkor végül az Antropozófiai Társaság – mint test – képes lesz valamire az antropozófus lelkek tetteiben: arra ugyanis, hogy a Káli Juga befejeződése után kezdődő már világosodó korszak szellemi megnyilatkozásait bátran belevigye a világba az emberek további fejlődése érdekében. Ilyen tudat átérzésével cselekedni is bátrabban fogunk!

Bárcsak összejöveteleink ehhez a bátorsághoz adnának további erőt, azáltal, hogy valóban komolyan tudjuk venni azokat a dolgokat, amelyeket a mai hangadó nézetek csak ellentmondásnak, ostobaságnak tekintenek. De ami az egyik korban még hangadó, az előbb-utóbb átadja helyét annak, amit addig elnyomott. Remélem, bátorság fakad az antropozófiai mozgalom számára a történelem megértéséből, valamint az emberi életek továbbélő hatásának tudatosításából, mert éppen a bátorság az, ami most szükséges az emberi civilizáció további előrehaladásához.

– Dornach, 1924. április 26.

[A régi beavatottak megtestesülésének nehézségei jelenkorunkban. A régi beavatási bölcsesség most gyakran költői, művészi alkotásban nyilvánul meg. – Ibsen, Wedekind, Hölderlin, Hamerling.künstlerischem Schaffen. Ibsen, Frank Wedekind, Hölderlin, Hamerling.]

Az emberi karmára irányuló fejtegetések bizonyos komolyságot igényelnek tőlünk és lelkileg ezeket fel kell dolgoznunk magunkban. Lényeges tudnunk azt, hogy nem pusztán valamely karmikus tény ismeretének van jelentősége számunkra, hanem sokkal inkább annak, hogy az ilyen vizsgálódások új elevenséggel telítsék benső lényünket és általában az élethez való egész viszonyunkat. Az ilyen fejtegetések csak akkor lehetnek valóban termékenyek, ha nem az ember iránti közömbösséget növelik, ahogyan ez általában megfigyelhető a világban, hanem ellenkezőleg, megerősítik bennünk az emberszeretetet és az emberismeretet, amelyek ez úton inkább kifejlődhetnek bennünk, mint hogyha az embert szemlélve csak egyetlen földi életéről vannak benyomásaink.

Aki rápillant az emberiség fejlődésének egymást követő korszakaira, az egyértelműen képet alkothat arról, hogy milyen sok minden változott az emberiség történelme során a gondolkodásmódban, az ember érzésvilágában, az élet szemléletében és felfogásában. Igaz, hogy az, ami már elmúlt, nem köti le az ember figyelmét annyira, mint az, ami éppen közeledik felé, ami lényegében véve csak most körvonalazódik ki előtte. Aki azonban megfelelő mélységgel fogja fel az emberi lelkeknek a történelem során megmutatkozó változásait, az kétségkívül azt érzi, hogy ezek a változások az ember érzületében szükségesek voltak, és belátja, hogy az emberek szemlélésekor nem elég csak egyetlen földi életükre tekintenünk, hanem földi életeik egymásutánját is figyelembe kell vennünk, már amennyire azokba bepillanthatunk.

Úgy gondolom, a legutóbb látott példák, Conrad Ferdinand Meyer, Pestalozzi és a többiek életei nyomán tapasztalhattuk, hogy mennyire fokozódhat bennünk személyük tisztán emberi megértése és az irántuk érzett szeretetünk, ha legutóbbi földi életüket ennek múltbeli hátterével együtt szemléljük, vagyis azzal, amelyből kisarjadt.

Most még egyszer visszatérnék egy kérdéshez – ezt a korábbi előadásokban már érintettem hogy e téma sajátos részleteit tovább mélyítsük. Ez a kérdés abból fakad, hogy éppen a szellemtudomány nézőpontjából gyakran beszélünk arról, hogy a régebbi korokban voltak szellemi látó, beavatott személyiségek, akik közölni tudták a szellemi világ titkait, tehát valódi beavatottak voltak. Kézenfekvő, hogy ebből felvetődik az a kérdés, hogy korunkban hol találjuk ezeket a régi beavatottakat, mi a helyzet a reinkarnációjukkal?

A kérdés megválaszolásához mindenekelőtt említenünk kell azt, hogy valamely következő földi élet mennyire különbözhet az előző élettől a tudás, a megismerés és egyéb, az ember lelkére jellemző tevékenységek szempontjából is. Ilyen vonatkozásban valakinek az egymást követő földi életei között nagy eltérések lehetnek. Amikor ugyanis az ember halála és újabb születése közötti élete már közeledik ahhoz a pillanathoz, amikor az embernek ismét le kell szállnia a Földre, hogy egyesüljön a fizikai és éteri organizációjával, akkor ez igen sok egyéb dologgal is összefügg. Bár a család, a nép és egyéb meghatározottságok már régen eldőltek számára, de a saját elhatározása mégis roppant nagy jelentőségű, hogy végrehajtsa létezésének azt az óriási változását, amit a szellemi-lelki világból a fizikai világba való átmenet jelent. Mert meg kell gondolniuk, kedves barátaim, hogy ez nem úgy van, mint itt a Földön, ahol az ember letöltvén normális életét, lassanként elgyengül, és ezt követően – mint tudjuk a földi tapasztalatok alapján – csak kevéssé járul hozzá ahhoz az eseményhez, hogy a halál kapuján áthaladjon és így egy másik létformába lépjen át. Ez az esemény a Földön úgyszólván elborítja, magával rántja az embert. Itt a halál mintegy kényszerít bennünket.

A szellemi világból való leszálláskor ez egészen másként történik. A szellemi világban egy világos, teljesen tudatos tevékenységről van szó, valóban a lélek legmélyéről fakadó elhatározásról. Az ember ott rátekint arra a roppant változásra, amely akkor következik be, amikor a földöntúli lét szellemi-lelki életformáját felcseréljük a földi léttel. Ennél a leszállásnál tisztában vagyunk azzal, hogy majd alkalmazkodnunk kell általában a földi kultúra és civilizáció viszonyaihoz, de azokhoz az életkörülményekhez is, amelyek az adott korszak sajátosságaiból erednek.

Csakhogy a mi korunk – eltekintve most a kultúra és a civilizáció jellemzőitől – már nem könnyen bocsát rendelkezésre olyan földi testeket, amelyek ismét olyan lelki életet tennének lehetővé, amely mindenben megfelel a beavatottak régi életének. Amikor eljön az ideje annak, hogy az emberi lélek – egy régi beavatotté is – emberi, földi testet használjon, akkor ezt a földi testet olyannak kell elfogadnia amilyen, miközben hozzá kell idomulnia az adott nevelési formákhoz, az egész környező élethez is. A lélek persze ekkor sem veszíti el egykori tartalmait, de most más módon kell kifejezésre juttatnia. A lélek alapvető személyes vonásai megmaradnak, csak máshogyan öltenek alakot.

A III-IV. keresztény évszázadban az emberi lélek még teljesen elmélyülhetett a beavatási igazságok tudása révén, mert a földi test ekkor még alkalmazkodott a lélek természetéhez, különösen a dél-európai és elő-ázsiai országokban. Akkor a testek bensőleg úgy végezték organikus funkcióikat, hogy követhették az adott lélek milyenségét. Aki azonban valóban bensőséges bölcs lélekkel, esetleg beavatottként élt az első keresztény századokban, annak ma olyan emberi testbe kell behúzódnia, amely az azóta történt földi fejlődés következtében már elsősorban a külső világra irányul és abban él. Testi síkon keletkezik az, hogy ma már nem lehetséges a lelki erők olyanfajta fegyelmezettsége, nagy arányú belső koncentrációja, mint a III-IV. században.

Így történhetett meg a következő az emberi fejlődésben. Olyasmit mondok el, ami csak a szellemi látás előtt tárulkozik fel. Gondoljanak el egy elő-ázsiai misztériumhelyet mindazokkal a vonásokkal, amelyek meglehettek benne a kereszténység megalapítását követő első századokban. Ezekben a régi időkben még ismertek voltak az ősi hagyományok, és a résztvevőket mélységesen beavathatták ezekbe a misztériumokba. Egyúttal mindenütt többé-kevésbé tudatában voltak azoknak a szabályoknak is, amelyeket alkalmazni kellett az emberi lélek irányában, hogy az bizonyos megismeréshez jusson, amelyek az embert részben mélyen bevezették a lélek bensőjébe, részben egyúttal kivezették a világmindenségbe is. Éppen ezeket az elő-ázsiai misztériumokat foglalkoztatta egy nagy kérdés a kereszténység létrejötte utáni első századokban. Hiszen ezek a misztériumok egy végtelen bölcsesség átáramlását érezték áldozóhelyükön.

Elég, ha beleolvasnak A kereszténység mint misztikus tény című könyvembe, abban kiderül – már amennyire ezt egy nyilvánosságnak szánt írásműben kifejthettem -, hogy ez a misztériumbölcsesség végül is a Golgotai Misztérium megértésére törekedett. Ezekben az elő-ázsiai misztériumokban az volt a nagy kérdés, hogy az ember hogyan viszi majd tovább érzületvilágában azt a roppant jelentőségű tartalmat, valóságtartalmat, amely a Golgotai Misztérium révén áramlott a Földre? A régi, ősrégi bölcsesség felhatolt a csillagok világának lakóihoz, kiterjedt a legkülönfélébb isteni-szellemi lények megismerésére, amelyek a világmindenséget és az emberi életet irányítják. De hogyan fog egyesülni ez az ősrégi bölcsesség azzal, ami a Golgotai Misztériumban koncentrálódott és fejeződött ki, és amelynek Krisztustól, a nagy Naplénytől kiinduló impulzusként kell most beleáramlania az emberiségbe? Ez volt az elő-ázsiai misztériumok égető kérdése.

Volt egy beavatott, akinek misztériumbölcsességére és misztériumátélésére ez a kérdés egészen mély benyomást gyakorolt. Mondhatom, hogy igen megrendítő benyomást tehet ránk, ha a karmikus összefüggések keresése közben eljutunk ehhez az elő-ázsiai misztériumokba beavatott személyhez az első keresztény századokban. Azért megrendítő, mert egész megszerzett beavatási tudományával teljesen annak szentelte magát, hogy megértse a Golgotai Misztérium nagy impulzusát. Mi lesz ezután, kérdezte. Hogyan tudják a Golgotai Misztériumot felvenni magukba a gyenge emberi lelkek?

Ez a beavatott, akit lelkében a kereszténység sorsának égető kérdése foglalkoztatott, egyik nap a misztériumhely távolabbi környékén járt, és átélt ott egy képet, ami rendkívüli módon megrendítette. Átélte – mint beavatott úgymond “látta” ahogyan Julianus Aposztatát egy orgyilkos megöli. Ezt okkult képességével maga előtt látta.

Tudta, hogy Julianus Aposztatát [332-363, római császár 361-363] bizonyos fokig beavatták a régi misztériumokba, és hogy szellemileg fenn akarta tartani, el akarta terjeszteni az emberiség számára azt, amit a régi misztériumokban tudtak és ami azokban élt, és egyesíteni akarta a kereszténységet a régi misztériumbölcsességgel. Ennek a régi misztériumbölcsességnek értelmében hirdette azt, hogy a fizikai Nap mellett egy szellemi Nap is létezik, és aki a szellemi Napot ismeri, az ismeri Krisztust. Egy ilyen nézetet azonban Julianus Aposztata életének idején egyesek nagyon rossznéven vettek, ez vezetett oda, hogy a perzsák elleni hadjárata során Julianus Aposztata orgyilkosság áldozata lett. Ezt élte át az előbb említett beavatott személy, ami az akkori kor egyik jelentős szimptómájának is számított.

Akik évek óta részt vesznek a világtörténelem karmikus összefüggéseiről szóló különböző előadásaimon, azok emlékezhetnek arra, hogy Stuttgartban egyszer beszéltem az okkult történelem néhány fejezetéről – de szóba került itt a Karácsonyi Gyűlésen is -, és megemlítettem Julianus Aposztata egész tragikumát, az emberiség történelmébe való tragikus beavatkozását.

Mindezt tehát átélte ez a beavatott személy, akinek egész beavatási tudományát, amelyet elsajátított az elő-ázsiai misztériumhelyen, teljesen átjárta az a kérdés, hogy mi lesz a jövőben a kereszténységgel? A megélt esemény nyomán teljesen világosan és élesen tárult elé a következő: előbb egy olyan kor jön el, amikor a kereszténységet félre fogják érteni és csak a hagyományokban fog élni; az emberek nem fognak tudni Krisztus, a Napszellem igazi magasztosságáról, aki benne élt a názáreti Jézusban.

Ez azonban ettől fogva ránehezedett ennek az embernek a lelkére. További életének kedélyállapota szomorúvá, bús hangulatúvá változott a kereszténység fejlődését illetően. Ez a szimptóma olyan megdöbbentően hatott rá, ahogy az ilyesmi megdöbbenthet egy beavatottat. Nagyon megrendítő ennek észlelése. De azután tovább haladtak a dolgok. A beavatottat ért benyomás azt eredményezte, hogy csak a harmincéves háború korában testesült meg ismét. Az emberiség történelmi fejlődésében számos nagy szerepet játszó, rendkívüli és érdekes inkarnáció esik erre az időre.

A XVIII. század elején, még a harmincéves háború kora előtt nőként született újra, élete belenyúlt a harmincéves háború időszakába. De átélt abból valamit, ahogyan a rózsakeresztesek ellensúlyozni akarták a harmincéves háború korszakát, azt mintegy szellemi, spirituális módon előkészíteni, de ezt azután túlharsogta mindaz, ami durván és brutálisan lejátszódott a harmincéves háború idején. Gondoljunk arra, hogy a Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjének keletkezése milyen rövid idővel előzte meg a harmincéves háború kitörését. Akkoriban az emberiségbe még sok egyéb jelentős impulzus is bejutott, mielőtt a harmincéves háború mindent kioltott és eldurvított volna.

Azután eljött a XIX. század. Újra megszületett az a személyiség, aki egyszer beavatottként magába fogadta a Julianus Aposztata sorsában kifejeződő szimptómát, és azután női inkarnációt élt át a XVII. században. Most a régi beavatott életében szerzett élménye megint elárasztotta, amit előző női inkarnációja még bensőségessé is tett, amit annak idején ha nem is beavatási bölcsességként szerzett meg, de megrendítő lelki tapasztalatként élt át. Mindez a XIX. század utolsó harmadában a világ szemlélésének sajátos formájaként öltött alakot benne, az emberi élet ellentmondásaiba mélyen belelátó világszemléletként.

Éppen jelenkorunk egyik fő jellemzője, hogy aki előző földi életeiből régi beavatási bölcsességet hoz a XIX-XX. század életébe, az nem tud hatékonyan, tettek révén is közreműködni a korban. De ami látszólag külsőségessé válik, az valójában új benső formát kap az illetőben, mert a régi beavatási bölcsesség az ember szívétől, ahol az korábban élt, erősen átalakulva a tapasztalati megfigyelés felé tolódik el, és most arra törekszik, hogy költőileg, irodalmilag nyilatkozzék meg.

Így az utóbbi idők teljesítményei között egy igazán nagyszerű életművet fedezhetünk fel – amely azonban idegen tagként jelent meg a korban, amely egyáltalán nem is értette meg -, egy olyat, amelyen megalkotójának nemcsak az a része dolgozott, amely a XIX. század végén vagy a XX. század elején létezett, hanem ebben az alkotómunkában részt vett az a korábbi nagy megrendülés is, amely elfogott egy beavatottat, jóllehet már a hanyatló, dekadens misztériumok idején. Az a lelki megrendülés továbbélt, beleáradt a költői, művészi alkotásba, és most Ibsen [1828-1906] személyiségében tört felszínre sajátságos módon.

Egy ilyen szemléletnél valóban az emberiség fejlődésének nagy titkával találkozunk: olyan alkotásokat látunk – különösen a XIX. század végén -, amelyek nem lehetnek egyetlen emberélet művei, hanem az ember lényén keresztül a régebbi történelmi korszakok is hatnak bennük.

Csak közelebb kell lépnünk ezekhez a témákhoz, és csakugyan jobban fogjuk méltányolni nemcsak a világtörténelem fejlődését, hanem az emberiség előtt teljes nagyságában ott álló egyes személyiséget is. Megrendítő dolgokat élünk át ezen a területen, ha a megfelelő komolysággal foglalkozunk velük. –

Bizonyára tudnak arról, hogy a középkor végén élt egy jelentős alkimista, Basilius Valentinus [XV. sz.]. A történelemben felfedezhető karmikus összefüggéseket tárgyalva pillantsunk most Basilius Valentinusra, erre Benedek-rendi szerzetesre, aki roppant fontos orvosi alkimista tevékenységet folytatott. Hozzá kötődve egy egészen különös dolgot vehetünk szemügyre, amely megmutatja, hogy korunk megértése nem is olyan egyszerű.

A mi időnkben sok mindent átélünk, ami sokszor nemcsak érthetetlen, de visszataszító, csúf, bizonyos tekintetben borzalmas is, és ha csak a közvetlenül, a tapasztalatilag megjelenő életről vesz tudomást valaki, akkor azt gyakran felháborítónak, undorítónak és efféléknek találhatja. Aki azonban meglátja az emberi-történelmi összefüggéseket, annak számára nem így állnak a dolgok. A valóság mélyén más rejlik. Az élet bármely területén megjelenik olykor valami, amit az emberek érthető módon csak szidnak, utálatosnak, borzasztónak találnak, de ebben az utálatos, borzasztó dologban mégis van valami, ami miatt az ember mégis teljesen megigézve áll előtte. Ez egyre többször megtörténik majd.

Él tehát a késő középkorban Basilius Valentinus, ez az alkimista orvos és Benedek-rendi szerzetes, aki a kolostori pincében igen sokat dolgozik a laboratóriumban és fontos vizsgálatok egész sorát végzi. Vannak körülötte mások is, a tanítványai, akik nem sokkal halála után leírják, amit mondott nekik. Így Basilius Valentinusnak voltaképpen alig van eredeti írása; de alkimista bölcsességének lényegét a tanítványai lejegyezték.

Életem egy bizonyos korszakában ráakadtam Basilius Valentinus egyik tanítványára, aki különösen magára vonta figyelmemet, és ekkor kiderült számomra, hogy ez a személy szellemileg sajátosan átalakulva tért vissza újra a Földre. Ő is a XIX. században és a XX. század elején alkotott.

Amit azonban lénye magában rejtett az alkimista tudásból, az rendezetlenül, az érzékszervek felé fordulva, külsőlegesen jelent meg, mégpedig a világ olyan szemléletében, amely az alkimista fogalmakat állandóan belekeveri az érzékszervek adta megfigyelésbe. Ezzel a módszerrel csoportosítja a külső tényeket, az emberek tevékenységét, egymás közt zajló történéseiket, egymással folytatott beszélgetéseiket, de sok tekintetben visszatetsző módon. Éppen azért teszi ezt, mert régebbi inkarnációjában Basilius Valentinus mellett alkimista munkát végzett, és ezt most mintegy belehajigálja az életbe. Nem átlagos mai nyárspolgárként szemléli azt, ahogyan az emberek egymáshoz viszonyulnak, amit mondanak és amit tesznek az életben – távolról sem a nyárspolgár szemével nézi ezt hanem olyan lelki nézőpontból, amelyet még alkimista életének impulzusai formáltak ki benne. De az emberek közt lejátszódó eseményeket zavarosan egymásra dobálja, így írja drámáit. Ez a személy Frank Wedekind [1864-1918].

A karma összefüggéseit csakis az igazi emberismeret iránti szükségletünk nézőpontjából szabad néznünk, akkor azok az életszemléletünket nem leegyszerűsítik, hanem valóban gazdagabbá teszi. Vegyék a Hidallát vagy Frank Wedekind valamelyik másik drámáját, amelynél teljesen összezavarodik az agyunk, ha a műben az egyik elemet a másikhoz akarjuk kapcsolni. De mindez valakinek sajátságosan lebilincselő is lehet, mert egészen biztosak lehetünk abban, hogy nem a nyárspolgároknak írt, akik ott ülnek a földszinten és mindenről már előre megvan a véleményük. Az értetlenkedés nyárspolgári szempontból természetesen teljesen jogos lehet, de most nem erről van szó. Hanem arról, hogy a történelemben valami sajátságos dolgot figyelhetünk meg: valaki az alkimista gondolkodásmódot az évszázadokat átugorva a jelenkorban alkalmazza az emberi életre és cselekvésekre, és a párbeszédeket úgy kotyvasztja össze, ahogyan egykor a lombikokban keverték az anyagokat és erőket az alkimista konyhákban, hatásaikat vizsgálva, abban a korban, amikor az alkímia már hanyatlóban volt. –

Az ember földi megjelenésének időpontját ugyancsak sorsszerű, karmikus összefüggések határozzák meg. Hogy ennek bizonyítására is bemutassak egy példát, a következőre szeretnék utalni. Pillantsunk vissza arra a korra, amikor Görögországban fennállt a platóni iskola, Platón számos tanítványát magában foglalva. Ezek valóban a legkülönfélébb jellemű tanítványok voltak, és Platón sok tekintetben a platóni iskola képét írja le dialógusaiban, amelyekben a legkülönfélébb jellemek mint egymással beszélgető személyiségek jelennek meg. A legváltozatosabb jellemek voltak találhatók ebben az iskolában a későbbi időkben is. Így volt benne két személyiség, akik igen eltérő módon fogadták magukba azt, amit Platón olyan nagyszerűen mondott el tanítványainak világmagyarázatában, és a velük való beszélgetések során is továbbszőtt.

A tanítványokhoz tartozó egyik személy igen finom alkatú embernek számított még ebben a görög korszakban is, aki különösen nyitott volt mindarra, ami Platón ideatana révén az emberi érzületet a Földről való felemelkedésre készteti. Elég elképzelnünk, amint Platón mindenkor elmondja, hogy az emberi világ történéseire jellemző múlandósággal szemben ott állnak az örök ideák. Az anyag múlandó, és csak tükörképe az örök ideának, amely örök mivoltában folyamatos metamorfózisok útján érvényesül az időben múlékony jelenségekben. Így emelte fel Platón a tanítványait a külső érzékelés múlandó dolgainak szemlélésétől az örök ideákhoz, amelyek mintegy mennyeien lebegnek a földi lét felett.

Magáról az emberről azonban nem ad kielégítő magyarázatot ez a platóni szemlélet. Mert az emberben az idea már közvetlenül egyedivé és jelenvalóvá válik, ezért az emberre kevésbé alkalmazható a platóni gondolkodásmód: az ember túlságosan individuális lény az ideákhoz képest. Platónnál az ideák mintegy a dolgokon kívül, azok felett állnak. Az ásványok, kristályok jól alárendelhetők az ideáknak, általában az élettelen tapasztalati világ külsőleges tárgyai. Goethénél is az a helyzet, hogy az ősnövényt keresi, a típusokat kutatja. Az állatoknál is eljárhatunk ezen a módon. Az embernél azonban az a helyzet, hogy minden egyes emberi individualitásban meg kell ragadnunk az ő saját élő idea-individualitását is. Csak Arisztotelész vitte véghez, nem Platón, hogy az ideát mint az “entelekheia” (célszerűség, belső önmegvalósítás) működését fogalmazta meg az emberben.

Az egyik tanítvány mindig teljes áhítattal és odaadással követte a platonizmusnak ezt a mennyei röptét, és saját szellemi szemléletéből fakadóan ebben a Földről való felszállásban, felemelkedésben lelte meg legnagyobb örömét. Messzemenően ihletett és érett szavakkal szólt a platóni iskolában az egyes dolgok felett létező és lebegő ideák magasztosságáról. Ez a tanítvány lelkével mindig az ideák felé törekedett. Amikor viszont nem e szemléletében élt, hanem ott járt szívével és érzületével a görögök között, amit végtelenül szívesen tett, akkor a legmelegebben érdeklődött minden egyes felbukkanó ember iránt. Csak érzéseivel tudott az emberekhez fordulni, akiket olyannyira szeretett. Amikor a hétköznapokban jártkelt, akkor érzése sok szerethető emberre összpontosult. Ideaszemlélete azonban mindegyre elragadta a Földről, bár sok embert szeretett. Így hát Platón tanítványai közül ebben a személyiségben bizonyos meghasonlás támadt az emberek iránti érzületének átélése és lelkének a platóni értelemben vett örök ideákhoz való feltekintése között, amikor Platón szavait hallgatta az Akadémián, vagy ő maga fogalmazta meg lenyűgöző szavakkal azt az emelkedettséget, amit a platonizmustól kapott. Különös érzékenység vett erőt rajta.

Ez a személyiség mármost bensőséges barátságba került a platóni iskola egy másik tagjával. Miközben barátságuk egyre jobban kibontakozott, barátjánál egy új irányultság fejlődött ki fokozatosan – ezt mindjárt jellemezni fogom -, és idővel elváltak egymástól. Az élet nem azért választotta el őket, mert szeretetük megfogyatkozott, hanem azért, mert szellemi beállítottságuk kezdett eltérni egymástól. Eleinte jól megértették egymást, később már kevésbé. Így az előbbi személyt már idegesítette, ahogy ezt ma mondanánk, amikor a másik a saját nézeteit fejtegette előtte.

De a másiknál is ugyanez volt a helyzet. Ő sem hajlott kevésbé arra, hogy feltekintsen az örök ideákhoz, amelyekről olyan elevenen beszéltek a platóni iskolában. Megvolt benne az emelkedettség, de hiányzott belőle barátjának az emberek iránti intenzív lelki érdeklődése. Viszont rendkívül foglalkoztatták az istenekről szóló régi mítoszok. Ezek a nép körében éltek és egyre jobban megismerte őket. Mélységesen érdekelte az, amit ma görög mitológiának nevezünk, Zeusz, Athéné és a többi isten cselekedetei. Az élő emberek mellett úgyszólván többé-kevésbé elment, de elemi erővel, nagy odaadással fordult az istenek felé, akik szerinte egykor a Földön éltek, és akiket a most élő emberek őseinek tekintett. Legfőként az istenek és hősök mély értelmű mítoszainak megértése felé akarta irányítani azt a lelkesültséget, amelyet lelkében hordozott. Görögországban akkoriban természetesen még elevenen éltek az istenekről és hősökről szóló mítoszok, egészen más volt a hozzájuk fűződő viszony, mint ma, amikor csak könyvekben és az emlékezetben léteznek.

Ez a személy is tehát eloldódott végül attól a barátságtól, amely bensőségesen a másikhoz fűzte. Mindketten távolodni kezdtek egymástól. De mint a platóni iskola tagjai összetartoztak. Magában a platóni iskolában is felfedezhető volt ugyanez. A tanítványok lassanként egymástól eltávolító erőket alakítottak ki magukban: egy ideig összetartoztak a platóni iskolában, utána pedig el akartak távolodni egymástól. Látunk tehát két olyan személyt, akik először bensőséges érzülettel kapcsolódnak egymáshoz, de azután eltérően fejlődnek tovább.

Majd ez a két individualitás a reneszánsz korában, Itáliában született meg női alakban. A jelen korunkba pedig úgy tértek vissza, hogy az első, akit leírtam, túlságosan korán szállt le a Földre, a második pedig némiképp megkésve. Ez náluk az újraszületéshez szükséges elhatározással függött össze.

Az első a halál kapuján áthaladva a halál és újabb születés között mindazt megragadta, ami az első hierarchiában – a szeráfokban, kerubokban, trónokban – élt, és valamit még a második hierarchiából is, de az emberhez legközelebb álló harmadik hierarchiát már nem, amelynek révén az ember abba kaphat bepillantást, ahogyan maga az emberi test itt a Földön felépül és működik. Ez a személy ugyanis szellemével mindig a földöntúlihoz akart emelkedni, de a teljes emberi mivolt nélkül, amit ő csak az érzületével élt át magában. Most tehát olyan személyiség fejlődött ki benne, aki az emberi test irányában kevés földiség előtti, szellemi világbeli megértést hordozott magában, ezáltal földi megszületésekor a legutolsó impulzusokat nem is vette fel magába. Így bizonyos hiányossággal szállt alá saját emberi testébe, abba nem merült bele teljesen, hanem tulajdonképpen félig-meddig mindig kihúzódva maradt belőle.

A platóni iskolából való barátja még várt az inkarnálódással. Mégpedig azért, mert ha közvetlen kortársakként találkoztak volna, nem viselték volna el egymást. Annak kellett előre mennie, aki olyan sokat tudott beszélni az emberekkel való találkozásairól, és mindig olyan eleven és lenyűgöző módon mesélt a másiknak, aki nem járt az emberek közé, hanem csak az istenek mítoszaival foglalkozott. Ez utóbbi azután követte barátját a Földre, aki annak idején mégiscsak nagy benyomást tett rá.

Mivel annak idején a Földön mindig az istenekre irányuló imaginációkban élt, azért most túlságosan erősen ragadta meg azt, ami az emberre vonatkozik. Megszületésének idejét továbbtolta, hogy olyan impulzusokat gyűjthessen össze a korban, amelyekkel egészen mélyen átélheti az emberi testet. Ekkor viszont az történt vele, hogy túlzottan hozzákötődött, túlságosan is elmerült a testben.

Látjuk tehát, hogy a platóni iskola két tanítványának későbbi sorsa két különböző alakzatot ölt: megtestesülésekor az egyik túlságosan kevéssé ragadja meg a testét, a másik túlságosan erősen. Az egyik nem jutott be teljesen a testébe, fiatalkorában ugyan valamennyire beleereszkedik, de nemsokára kikényszerül belőle, és kívül kell maradnia: ő Hölderlin [1770-1843]. A másikat mostani sajátos mivolta olyan erősen viszi bele a testébe, hogy túlságosan intenzíven merül bele a szerveibe, és szinte egész életében beteg lesz: ő Hamerling [1830-1889].

Így két nagy emberi sors tárul elénk az idők változásában, és általuk sejtelmünk támadhat arról, ahogyan a szellemi impulzusok általában hatást fejtenek ki az emberben. Világosan látnunk kell, hogy egy olyan individualitás, mint Hölderlin a platóni iskolából érkezve most nem jut be testébe, hanem kívül kell azon maradnia. Megőrülésének tompaságában azonban jövendő földi életei számára nagyra hivatott, előkészítő impulzusokat él át. Ugyanez történik testének betegsége révén Róbert Hamerlinggel. A betegség és az egészség egészen mást jelentenek, ha sorsszerű összefüggésükben szemléljük őket, szemben azzal, ha csak egy földi élet határain belül tekintünk rájuk.

Úgy gondolom, kedves barátaim, hogy az ember lelkületében éppen egy ilyenfajta szemléletmód kelthet bizonyos emelkedett tiszteletet a szellemi világ által mozgatott titokzatos történések iránt. Mindig hangoztatom önöknek, hogy ezeket a fejtegetéseket nem azért végezzük, hogy valamilyen szenzációigénynek tegyünk eleget, hanem hogy egyre mélyebben behatoljunk a szellemi élet megismerésébe. A külső tapasztalati életet, az ember saját életét csak a szellemi létbe való ilyen mélyebb bepillantás segítségével magyarázhatjuk meg.

– Dornach, 1924. április 27.

[Néró újabb inkarnációi. Rudolf osztrák trónörökös öngyilkossága mint a karmikus kiegyenlítés egy fajtája. A materializmus kifejlődése eltompította a karma iránti fogékonyságot.]

Az előzőekben a sors kibontakozásainak egész sorát követhettük nyomon. A mondott példák közelebb vihetnek bennünket az emberiség történelmi életének megértéséhez. Fejtegetéseinknek azt kellett megmutatniuk, hogy amit az emberek a történelem korábbi időszakaiban átélnek, kidolgoznak, befogadnak magukba, azt ők maguk viszik át a történelem későbbi korszakaiba. Bizonyos összefüggéseket találtunk, amelyek alapján az emberek mostani jellemző cselekvéseit olyan morális természetű okokra vezettük vissza, amelyeket ők maguk alapoztak meg a múltjukban.

A karmát illető fejtegetések révén azonban nemcsak ilyen okozati összefüggésekre derülhet fény, hanem olyan dolgokra is, amelyek először teljesen homályosnak, érthetetlennek tűnnek a világ külsőleges szemlélete alapján.

Ha ilyen vonatkozásban együtt akarunk haladni azzal a nagy átalakulással, amely már a közeljövőben szükséges lesz az ember érzéseinek és gondolkodásának területén, éppen azért, hogy a földi civilizáció fellendüljön és ne omoljon össze, akkor először is aziránt kell érzéket kifejlesztenünk magunkban, ami a hétköznapi körülmények között általában érthetetlen számunkra, és aminek megértéséhez így hozzátartozik, hogy betekintsünk a mélyebb emberi viszonyokba és a világ törvényszerűségeibe. Aki eleve mindent érthetőnek talál, annak természetesen egyáltalán nem kell foglalkoznia a mélyebb okok keresésével. Ám ez a mindent-értés csak látszólagos, hiszen aki a világban mindent ért, az valójában mindennek csak a felszínét látja. De a hétköznapi tudat számára a legtöbb dolog valójában érthetetlen. Alapjában véve csak akkor kezdünk igazán a megismerés felé fordulni, amikor a leghétköznapibb események érthetetlen vonásai előtt csodálkozva állunk meg.

Bizony úgy van, hogy már sokszor sóhajtottam fel e szószék mellől: bárcsak lelkesedést éreznének antropozófus körökben a keresés magatartása iránt, bárcsak lelkesednének aziránt, amit az antropozófiai törekvések magukban hordoznak. Ennek a lelkesedésnek valóban azzal kell kezdődnie, hogy már a hétköznapi dolgokban meghúzódó nagyszerűséget is valami csodálatosnak ismerjük fel. Csak ezután törekszünk majd arra is, hogy magukhoz az okokhoz, a mélyben működő erőkhöz hatoljunk tovább, amelyek a körülöttünk felépülő létet mozgatják. A hétköznapi világunkon való elcsodálkozást kiválthatják a történelmi vizsgálódások, de jelenkorunk megfigyelései is.

A történelem vizsgálata során sokszor megakadunk egyes eseményeknél, amelyeket a múltból jól ismerünk ugyan, de olyannak tűnnek fel, mintha valamely emberi élet nem egyszer valóban a teljes értelmetlenségben végződne.

Az emberi élet értelmetlennek látszhat akkor, ha pusztán úgy szemléljük, hogy például rápillantva valamely történelmi eseményre nem kérdezzük meg, hogy hogyan kapcsolódnak hozzá bizonyos emberi karakterek, és azok milyeneknek mutatkoznak, amikor később reinkarnálódva ismét megjelennek. Bizonyos történelmi események önmagukban teljesen értelmetlennek tűnnének, ha nem folytatódnának, mert elveszítenék értelmüket, ha nem válhatnának további lelki impulzusokká egy következő földi élet számára, vagyis ha nem kerülnének kiegyenlítésre a következő földi életekben.

Így egészen biztosan történelmi értelmetlenségnek látszana egy olyan személyiség megjelenése, mint amilyen Néró [37-68], a rómaiak császára volt. Róla még nem is beszéltünk az antropozófiai mozgalomban.

Nézzük most mindazt, amit Néróról, a rómaiak császáráról mond el a történelem. Egy Néróhoz hasonló személyiség láttán az élet olyannak tűnik, mintha teljesen büntetlenül lehetne dacolni vele, ki lehetne gúnyolni, és nem volna semmi következménye annak, amikor valaki mérhetetlen frivolitással viselkedik egy tekintélyes méltóságban. Hiszen voltaképpen tompalelkű volna az, aki látva Néró tetteit, nem tenné fel magának azt a kérdést, hogy mi lesz egy ilyen lélekből, aki mint Néró, gúnyt űz az egész világból, játékszerének tekint mindenkit, kioltja mások életét és csaknem felégeti egész Rómát.

“Micsoda művész pusztul el velem!” – Ezt a kijelentést tulajdonítják Nérónak öngyilkossága előtt, ami legalábbis megfelel beállítottságának. Bevallottan a legszélsőségesebb frivolitás, romboló szándék, pusztító ösztön jellemzi, amiben mélységesen kedvét is leli. Mindent kiutasít magából, ami az emberre jó benyomást tehetne. Személyiségéből csak a világot romboló erők áramlanak ki. Azt kérdezzük, hogy mi lesz egy ilyen lélek további sorsa?

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a halál és újabb születés közötti életben mindaz visszaszáll az emberre, amivel a világot megterhelte. Ennek mintegy rá kell nehezednie a lélekre, hiszen a halál és újabb születés közötti életben jelen van az ember körül mindaz, amit a Földön lerombolt.

Néró először néhány évszázad múlva, vagyis aránylag rövid idő elteltével született meg ismét, ekkor jelentéktelen életet élt, ahol előbb csak az a rombolási dühe egyenlítődött ki, amelyet önkényeskedő császári hatalmával gyakorolt. Császárként az őrjöngés, a rombolás féktelen dühe működött benne. A következő földi életében ebből már kiegyenlítődik valami, és ugyanezt az individualitást most olyan állásban látjuk, ahol szintén pusztítania kell, de most már alárendelt helyzetben, ahol csak parancsokat teljesít. Ekkor lelke kénytelen átérezni, hogy milyen az, ha a rombolást nem szabad akaratából, hanem császárként teszi.

Az ilyesminél szükséges számunkra, hogy indulat nélkül szemléljük, teljesen objektíven. Az efféle sors alapjában véve szánalomra méltó, hiszen abban is valami sorsszerű van, ha valaki olyan kegyetlen lesz, mint Néró, és bensőjét egy romboló düh emészti. Nem kell ellenségesen kritikát gyakorolnunk felette. Ha ezt tennénk, akkor nem élhetnénk át a dolog további folytatásának sajátos mozzanatait. Az elmondottakhoz csak úgy kapcsolódhatunk, ha objektíven nézzük, nem vádolunk, hanem megértjük az emberi sorsokat. A tények amúgy is világosan beszélnek, ha van érzékünk a megértésükhöz.

Látszólag véletlennek tűnt, hogy Néró sorsa feltárult előttem. De csak látszólag volt véletlen, hogy Néró sorsába egyszer különösen intenzíven beleláttam. Egy alkalommal ugyanis egy megrendítő esemény történt, amely messze földön felkavart mindenkit, amikor éppen meglátogattam az életrajzomban többször említett Kari Julius Schröert. Amikor odaérkeztem, sok mindenkihez hasonlóan, ő is rettenetesen megrendült a történtek miatt. Mintegy sötét szellemi mélységekből mondta ki ekkor a Néró nevet, először voltaképpen indokolatlanul. Azt lehetett gondolni, hogy ez teljesen alaptalan volt. Később azonban kitűnt, hogy itt tulajdonképpen az emberszájon keresztül mondatott ki valami az Akasha Krónikából. A következőről volt szó.

Rudolf osztrák trónörököst [1858-1889] ragyogó egyéniségként ünnepelték és nagy reményeket fűztek hozzá arra az időre, amikor egyszer majd trónra kerül. Bár tudtak róla mindenfélét, de ezeket úgy fogták fel, hogy az ilyesmik voltaképpen hozzátartoznak egy főnemes életéhez. Semmi esetre sem gondoltak arra, hogy ez tragikus meghasonláshoz vezethet. Ezért roppant nagy meglepetést, végtelen megdöbbenést okozott, amikor Bécsben megtudták, hogy Rudolf trónörökös igen titokzatos módon meghalt a heiligenkreuzi rendház közelében, Baden mellett. Kiderültek bizonyos részletek, először balesetről beszéltek, sőt a “balesetet” hivatalosan is közölték. Ismeretessé vált, hogy Rudolf trónörökös Vetsera bárónő kíséretében utazott ki ottani vadászbirtokára és vele együtt lelte halálát.

A részletek olyan közismertek, hogy itt nem kell kitérnem rájuk. A körülményeket jobban megismerve hamarosan már senki sem vonhatta kétségbe, hogy a trónörökös öngyilkosságot követett el. Annyira emellett szóltak a körülmények, hogy amikor hivatalos jelentést adtak ki arról, hogy baleset történt, akkor először Tisza Kálmán magyar miniszterelnök fordult ez ellen a változat ellen, és magától a császártól kapott ígéretet, hogy nem maradnak meg a helytelen állítás mellett. Mert Tisza Kálmán nem akarta a magyar nemzet előtt ezt az állítást képviselni, aminek határozottan érvényt is szerzett. Azután volt valaki az orvosi kollégiumban, aki akkor a legbátrabb bécsi orvosokhoz tartozott, és neki is részt kellett vennie a halott-kémlésben; ő azt mondta, hogy semmi olyat nem ír alá, amit az objektív tények nem támasztanak alá.

Az objektív tények pedig öngyilkosságra utaltak. Az öngyilkosságot a későbbiekben hivatalosan is elismerték, a balesetet helyesbítve. Ha semmi egyéb nem forogna fenn, mint hogy egy annyira katolikus beállítottságú család, amilyen az osztrák császáré volt, elismerte az öngyilkosságot, úgy már önmagában ez a tény is azt jelenti, hogy a hír nem vonható kétségbe. Senki sem kételkedett már benne, aki a kitudódott tényeket tárgyilagosan szemlélte.

Meg kell azonban kérdeznünk, hogy egy ilyen ragyogó kilátásokkal teli életben egyáltalán hogyan nyúlhatott valaki az öngyilkossághoz egy intim viszony hatására, amelyet kétségtelenül könnyűszerrel el lehetett volna titkolni? Hiszen nem is kétséges, hogy nem állt fenn semmiféle objektív, vagyis a külső körülmények által kényszerítő ok arra nézve, hogy egy trónörökös egy szerelmi ügy miatt főbe lője magát.

Nem is volt ilyen külső ok, hanem az ok belső volt. Mégpedig az a tény, hogy egy személyiség, aki közvetlenül a trónra lépés előtt állt, teljesen értéktelennek találta saját életét, ami természetesen pszichopatologikusan készült elő benne. De a pszichopatológiát ebben az esetben is előbb meg kell értenünk, mert az teljesen összefügg a sorsszerűséggel. A lélekben ható alapvető tény itt mégiscsak az volt, hogy egy olyan valaki találta teljesen értéktelennek az életét, akire látszólag a legragyogóbb jövő várt.

Ez az eset azok közé a dolgok közé tartozik, kedves barátaim, amelyeket érthetetlennek kellene találnunk az életben. Bármennyit írtak és beszéltek is róla, ilyesmit valójában csak az tud értelmesen megítélni, aki azt mondja: Rudolf osztrák trónörökös egyetlen emberi életéből, e mostani életéből nem magyarázható meg sem az öngyilkossága, sem pedig az azt kiváltó előzetes lelkiállapota. Itt valami egyébnek is működnie kellett, amit még fel kell derítenünk.

Képzeljük most el Néró lelkét – miután még egyebeket is átélt, amit említettem amely éppen ebbe az önmagát elpusztító trónörökösbe kerül, aki öngyilkosságával vonja le a maga számára a megfelelő következtetéseket: akkor a megtörtént eset hirtelen visz- szájára fordul. Ez a lélek ott hordozta magában a régebbi földi életeit jellemző tendenciát, amelyre rátekintett a halál és újabb születés közötti időben, és megértette, hogy mindeddig csak pusztító erők származtak belőle, de aminek immár – mondhatnám – a fordítottját is teljes mértékben végig kell vinnie.

Hogyan történt meg itt ez a megfordítás? Olyan módon, hogy egy külsőleg ragyogó és nagyszabású élet úgy jelenik meg annak alanya számára, hogy ezt az életet annyira értéktelennek tartja, hogy önmagát elpusztítja. A lélek ezért válik betegessé, tébolyodottá. A lélek e tetthez keresi a külső bonyodalmat a megfelelő szerelmi ügyön, vagy máson keresztül. De mindez csak annak következménye, hogy a lélek mindazokat a nyilakat, amelyeket régen a világra lőtt ki, most önmagára akarja irányítani. Ha beletekintünk ennek az eseménynek a hátterébe, akkor nyomon követhetjük a rettentő tragikum kibontakozását. De ez mégis igazságos, mélyen igazságos tragikum. A két kép egymáshoz illeszkedik.

Sokszor elmondtam, hogy valójában az alig látható apróságok teszik lehetővé az ilyen területen végzett igazán komoly kutatást. Mert valóban sok minden közrehat az élet eseményeiben.

Mint említettem, látogatóba mentem Kari Julius Schröerhez [1825-1900], amikor a világ éppen tudomást szerzett erről az akkor oly megrendítő hatású eseményről. Nem emiatt mentem hozzá, csak fel akartam keresni. Ő volt a legelső ember, akivel erről beszélhettem. Egészen indokolatlanul azt mondta: “Néró”, úgy, hogy azt kellett kérdeznem magamban: miért gondol most éppen Néróra? Mindjárt “Néró”-val kezdte a beszélgetést. Megdöbbentett akkor ez a név. Annál is inkább, mert ezt a szót egy különleges benyomás hatása alatt mondta. Két nappal előbb ugyanis estély volt a bécsi német nagykövetnél, Reuss hercegnél, ezt mindenki tudta. Jelen volt az osztrák trónörökös és Schröer is, aki látta a trónörökös viselkedését két nappal a katasztrófa előtt. Schröer még aznap nagyon drámaian írta le nekem ezt a különös viselkedést az estélyen, és ezután következett be az öngyilkosság két nap múlva. Mindez a Néró név kimondásával együtt úgy hatott rám, hogy azt kellett mondanom – ezzel megvan az indíték, hogy ezeknek utánanézzek.

Miért néztem utána egyébként is sok mindennek, amit Schröer mondott? Nem azért, mintha valamilyen előjelnek tekintettem volna bármit is tőle, hiszen nem volt ilyen képessége. De az olyan emberi megnyilatkozásoknak, amelyek látszólag indokolatlanul törnek fel valakiből, mindig is fontosságot tulajdonítottam, éppen azért, mert olyan különösen jelentkeznek.

Beszélgetésbe elegyedtem Schröerrel a frenológiáról (a koponyaforma tanáról) és ő nem is humorosan, hanem bizonyos belső komolysággal mesélte el, úgy ahogy olykor beszélni szokott – komolyságát emelkedett nyelvezetén lehetett felismerni, a mindennapi érintkezésben is így beszélt, amikor valamit teljes komolysággal akart mondani -, hogy egyszer megvizsgálta őt egy frenológus, megtapogatta a fejét és talált felül egy dudort, amelyről azt mondta: itt rejlik önben a teozófus! – Akkoriban nem beszéltek antropozófiáról, ez még a nyolcvanas években történt, tehát ez a kijelentés nem vonatkozik rám, hanem csak Schröerre… A szakember megvizsgálta a fejformáját és azt mondta a dudorról: ebben rejlik ha valaki teozófus.

Valójában Schröer külsőleg minden inkább volt, mint teozófus; ezt életrajzomban is leírtam. De megállapításai olykor éppen akkor voltak rendkívül jelentékenyek, amikor olyasmire tért ki, ami voltaképpen kívül esett adott fejtegetése körén. Így kapcsolódott össze ez a két dolog számomra: hogy kimondta Néró nevét, és hogy teozófusságának külsőleges említése révén úgy éreztem, hogy oda kell figyelnem rá és hirtelen tett kijelentését meg kell vizsgálnom.

Így valóban az történt, hogy Néró sorsának kutatása felfedte előttem további sorsát, a tragikus mayerlingi eseményt, és kiderült, hogy az osztrák Rudolf trónörökösben Néró lelkével van dolgunk.

Ez a kutatás azonban sokáig tartott és különösen nehéz volt – mivel az ilyen kutatásokban az ember igen óvatos mert természetesen mindig megtévesztettek különféle emberek, akik – akár elhiszik ezt nekem, akár nem – Nérót maguknak igényelték és ezt nagy fanatizmussal állították. Így tehát előbb le kellett győznöm azt a szubjektív erőt, amely az ilyen “újratestesült Nérókból” kiindult. Itt át kellett vágnom magam egy ilyen vadonon is.

Észrevehetik, kedves barátaim, hogy amit most elmondtam, az fejtegetéseinkben sokkal fontosabb szerepet játszik, mint pusztán a mayerlingi szerencsétlenség kinyomozása, mivel egy történelmi jelenséget értet meg, itt éppen Néróét. Mert most meglátjuk, hogy az először, mondhatnám, felháborítóan megjelenő események, mint Néró élete: a világ teljes igazságosságával végződnek, a világ igazságossága valóban beteljesedik, mert a múltbeli igazságtalanság visszatér az elkövetőhöz, mégpedig úgy, hogy az illető maga végzi el az igazságtalanság kiegyenlítését! Ez az óriási a karmában.

De még valami más is megmutatkozik, amikor egy ilyen igazságtalanság kiegyenlítődik az ember földi életei során, mint ahogyan itt is már csaknem kiegyenlítődött. Tudnunk kell ugyanis, hogy a kiegyenlítéshez egyúttal valami lelki kiteljesedés is hozzátartozik, amely éppen egy olyan emberélettel kezdődhet meg, amely – gondolják csak el – annyira értéktelennek tartja saját magát, hogy visszaad egy hatalmas birodalmat és lemond a felette való uralkodásról. Hiszen Ausztria akkor még nagy birodalom volt. Hogy ez a lélek kezet emelt önmagára ilyen életfeltételek mellett, és áthaladva a halál kapuján a közvetlen szellemi szemlélésben akart továbbélni, ez félelmetes módon mindenesetre érvényre juttatta azt, amit a sors igazságosságának nevezhetünk. A korábbi igazságtalanság ezzel kiegyenlítődött.

Másfelől viszont, ettől a vonásától eltekintve, roppant nagy erő is lakozott Néróban. Ennek az erőnek nem lenne szabad elvesznie az emberiség számára, ezt az erőt meg kell tisztítani. Az ilyen megtisztulásról már beszéltünk. Ha egy ilyen lélek megtisztul, akkor megtisztított erejét a továbbiakban már jótékony módon viheti át a Föld későbbi korszakaiba.

Ha a karmát igazságos kiegyenlítésnek érezzük, akkor azt is mindenkor látnunk kell, hogy a karma megpróbáltatások útján fejti ki hatását az emberre. Megpróbáltatásokhoz vezet, ha valaki felháborító tetteket vitt végbe élete során. Majd megtörténik a jogos ki- egyenlítés, de eközben az emberi erők sem veszhetnek el. Ha valaki az igazságos kiegyenlítés során átélte életének vétkeit, akkor ez az élmény bizonyos körülmények között a jó erőivé alakul át. Ezért annyira megrendítő az olyan sors, mint amelyet most leírtam. – Ezzel azonban a karma területén eljutottunk a jó és a rossz, a boldogság és a szerencsétlenség, az öröm és a fájdalom kérdéséhez is, ahogyan ezeket az ember a saját individuális életébe beleragyogva vagy oda éppen betörve megtapasztalja.

A régebbi földi korok, történelmi korszakok sokkal fogékonyabbak voltak az ember morális mivoltának átérzésére, mint a mai emberiség. A mai emberiség igazából nem is fogékony a sors kérdése iránt. Találunk ugyan elvétve olyanokat, akik megérzik a sors jelenlétét. De a sors nagy kérdéseinek valódi megértése mégis rendkívül homályos és érthetetlen marad a mai civilizáció számára, amely az egyes ember földi életét valami magában lezárt, különálló létnek tekinti. Az ilyen életben az események pusztán véletlenszerűen történnek meg velünk. Például szerencsétlenség ér bennünket, panaszkodunk miatta, de tovább nem gondolkodunk el rajta. Azon meg különösen nem, amikor egy külsőleg láthatóan igazán jó ember, aki nem követett el semmi rosszat, valamilyen kívülről megjelenő véletlen következtében elpusztul, vagy ha éppen nem is hal meg, akkor egy borzasztó baleset vagy hasonlók miatt rettenetesen sokat kell szenvednie. Nem gondolkodunk el azon, hogy egy úgymond teljesen ártatlan emberi életbe hogyan kerülhetnek ilyesmik.

De az emberiség nem mindig volt ilyen közömbös és érzéketlen a sors kérdése iránt. Nem is kell nagyon messzire visszamennünk az idők fordulójától, hogy azt találjuk: az emberek még érezték, hogy a sorscsapások más világokból jönnek, így az ember saját magának okozott sorsa is.

Mi biztosította ezt az érzést? Nemcsak az, hogy a régebbi korokban mindenkinek ösztönös szellemi látása volt, és amikor ez később megszűnt, akkor a hagyományokban őrizték a szellemi látás eredményeit, hanem régen még a külső intézmények is segítségükre voltak az embereknek abban, hogy ne szemléljék olyan felületesen, olyan banális módon a világot, mint a mai materialista korszakban. Ma gyakran beszélnek a pusztán külsőséges materialista-naturalista természetfelfogás ártalmasságáról, amely végül mindenhová beférkőzött, még a vallásos élet különböző felekezeteibe is. Hiszen a vallások is materialisták lettek! Külső civilizációnk ma tulajdonképpen egyetlen területen sem akar a szellemi világról tudni. Sokan azt hangoztatják, hogy ez ellen teoretikusan kell fellépni. De nem ez a legfontosabb, mert a materialista nézetek ilyen elméleti leküzdése nem sokat számít. A legfontosabb ebben az összefuggésben az, hogy a materializmus következtében, amely mindenesetre szabadsághoz juttatta az embert és továbbra is erre törekszik, és jóllehet ez a materializmus csupán átmeneti periódust képez az emberiség fejlődésének történetében: elveszett a világból az is, amit az ember külsőleges-érzéki szemléletének ellensúlyozásaképpen használtak a régi korokban.

Természetesen az első görög időkben – ami elég sokáig tartott – a görögök is látták maguk körül a külső jelenségek világát a természetben. Ugyanúgy tekintettek a természetre, mint a mai emberek. Valamelyest azért másképpen látták a természetet, mert azóta az érzékszervek is kissé átalakultak, de most nem ez a fontos. Volt viszont egy ellenszerük a károsodások ellen, amelyek szervileg akkor keletkeznek az emberben, amikor csupán a külső természetre tekint.

Hiszen nemcsak a szemünk lesz messzelátó öregkorunkra, miután sokat néztük a természetet, hanem a lelkünk is felvesz egy bizonyos formát, ha csupán a természetre szűkül le a szemléletünk. Az ember rátekint a természetre és úgy találja, hogy nem elégíti ki minden igényét ez a látás. Ki nem elégített igények maradnak vissza benne a látás területén. Ez valójában érvényes az észlelésre általában, a hallásra, tapintásra és így tovább. Ez a helyzet akkor, ha csak kitekintünk a természetbe, ilyenkor bizonyos szükségleteinket kielégítetlenül hagyja az észlelés. A természetre leszűkülő szemléletmód ahhoz hasonlít, mint ha valaki úgy akarná leélni az egész életét, hogy közben alig táplálkozik. Ha az ember nem eszik eleget, akkor fizikai értelemben nyilvánvalóan egyre jobban leromlik. Ha azonban az ember mindig csakis a külső természetről vesz tudomást, akkor lelkileg romlik le az észleléséből következően. Sorvadás, lelki sorvadás jelentkezik nála az érzékelés módja miatt. A régebbi misztériumok bölcsessége tudta, hogy idővel ilyen sorvadás következik be az érzékelés világa felől. De azt is tudták, hogy mivel kell ellensúlyozni ezt a sorvadást.

Tudták, hogy ha az ember a templomi építészetben rátekint az egymással arányos hordozó és tartó elemekre, vagy Keleten azokat az alakzatokat csodálja, amelyek külső megformálásukban tulajdonképpen moralitást ábrázolnak, ha általában arra tekint, ami az építészeti formákban nyilvánul meg a szem, az érzékelés számára, vagy éppen átadja magát az építészetben megnyilatkozó zeneiségnek, akkor ebben az érzékek sorvadásának ellenszere található, amikor ezek már egyedül a természetbe tekintenek ki. Amikor a görögöket bevezették templomaikba, ahol körbetekintettek a hordozó és tartó elemekre, az oszlopokra, felettük a párkánygerendákra, és így tovább, észlelték a megjelenő belső mechanikát és dinamikát, akkor mindez határt adott külső észlelésüknek. Ezzel szemben a természetben az ember kifelé bámul, pillantása szinte a végtelenbe vész, érzékelésének sohasem jut a végére. Hiszen a természettudományban tulajdonképpen minden problémát vég nélkül lehet folytatni, egyre tovább és tovább. De az építészet művészete határokat akar adni pillantásunknak, arra törekszik, hogy kereteket nyújtson az érzékelés számára, annak naturalizmusát ellensúlyozza. A régi korok egyik vonását éppen abban találjuk, hogy a kifelé irányuló pillantásnak határt szabjon.

Ennek ellenpólusaként, az ember mostani belső megfigyelése nem képes valóban belemerülni az ember bensőjébe. Amikor az ember ma önismeretet akar gyakorolni, akkor tulajdonképpen mindenféle érzelmek és külső benyomások kavargását találja magában. Sehogyan sem tud tájékozódni közöttük. Az ember mintegy képtelen ráakadni saját magára a saját bensőjében. Nem képes megközelíteni a bensőjét, mivel nincs ereje ahhoz, hogy azt olyan szellemi képszerű módon ragadja meg, ahogyan szükséges volna, ha tényleg közelebb akarna férkőzni hozzá.

Itt csak az embert valóban bensőséggel megközelítő kultusz lehet hatásos. Minden kultuszszerű, nemcsak a külsőleges kultusz, hanem a világ képszerű megértése is arra irányul, hogy az ember bejusson a saját bensőjébe. Amíg elvont fogalmakkal és képzetekkel akarunk önismerethez jutni, addig ez nem fog sikerülni. De ha olyan érzékletes képekkel törekszünk elmerülni a bensőnkben, amelyek konkrét formában jelenítik meg számunkra a lelki élményeinket, akkor eljutunk ebbe a bensőbe. Ekkor megragadhatjuk magunkat a benső lényünkben.

Ezért kellett olyan sokszor elmondanom, hogy az embernek képekben kell meditálnia, hogy valóban bejusson benső mivoltába. Ezt már a nyilvános előadásokban is gyakran hangsúlyoztam.

Így a régebbi emberre visszatekintve azt látjuk, hogy kifelé irányuló pillantását és érzelmét bizonyos fokig lezárja, behatárolja az, amit az építészet hoz létre (lásd a rajzot). Befelé vezetni pedig azáltal lehet az ember pillantását, hogy a lelki életét bensőleg úgy gondolja el, ahogyan az azután külsőleg a kultusz képeiben ölthet alakot (az ábrán kék színnel).

Egyfelől lejutunk benső mivoltunkba, másfelől kifelé irányuló pillantásunk rátalál arra, ami az építészetben, a templomi építészetben jelenik meg. E kettő sajátságosán illeszkedik össze. A bensőnk szférája és aközött, amire a külső pillantás vetül, van egy középső terület (narancssárga), amit azonban az ember átlagos tudata manapság nemigen észlel, mert külső pillantását nem engedi egy igazi, bensőséges építészet által irányítani, és mert a befelé történő szemlélésében nem az imaginatív típusú szemléletre, nem a képszerűségre törekszik.

Az életben keressék azt, ami a kettő között helyezkedik el. ez egyfelől az imaginációt felhasználó belső önismeret, másfelől egy olyan érzékszervi észlelés, amelyre jótékony hatással vannak az emberhez idomuló és őt tükröző építészeti formák. Ha ezekre szert teszünk, akkor olyan érzésünk támad, mint amit a régebbi emberek éreztek a sors csapásai iránt. Ha kifejlesztjük ezt a középső területet, a valódi építészet átérzését és a képszerűen befelé haladást, akkor megszerezzük a sorscsapások megértése iránti fogékonyságot is. Úgy érezzük, hogy ami történik, az korábbi földi életekből érkezik hozzánk.

Ezzel megint csak a karma ez utáni fejtegetéseit akartam bevezetni, amelyek már a jó és a rossz kérdését is belefoglalják majd a karma tárgyalásába.

Valóban arról van szó, hogy az antropozófiai mozgalomban reálisan tudjunk gondolkodni. A mai modem embernek megfelelő építészet egyik alkotása, amely a helyes módon vezethette volna az ember pillantását, és amely a karmáját eltakaró, azt elhomályosító naturalista szemléletmódját lassanként átalakíthatta volna: egy konkrét formát öltve itt állt kint a közelmúltig. (Az 1922 szilveszterén megsemmisült első Goetheanum.) És hogy azokon a formákon belül újra és újra antropozófiai témákról beszéltek, az elősegítette a belső szemlélés kialakítását. Minden egyéb mellett, amit már említettem, éppen ez a Goetheanum, ez az épület – a falai közt egyre mélyebben műveit antropozófiával együtt – a karmikus szemlélésre való nevelést is szolgálta volna. Ennek a karmikus szemléletre való nevelésnek mindenképpen be kell jutnia modem civilizációnkba.

De akik ellenségei annak, aminek be kell jutnia a modem civilizációba, azok természetesen fontosnak tartják, hogy leégjen az az épület, ahol az embert igazi, valódi értelemben nevelhetik abban az irányban, amire szüksége lenne a jelenkornak. Itt is feltárulkozhatnak előttünk a mélyebb összefüggések. De reméljük, hogy ugyanazon a helyen nemsokára ismét a karma szemlélését is elősegítő építészeti formák fognak előttünk állni!

Ezt akartam ma befejezésül elmondani, amikor még sok külföldi barátunk itt ül közöttünk a húsvéti összejövetel után.

– Dornach, 1924. május 4.

[A karma szemléletére nem alkalmas korunk szokásos gondolkodása. A halál után az emberek nemcsak önmagukban, hanem egymásban is élnek, és megtapasztalják saját tetteik hatását a másik emberben; ezen alapul karmájuk alakulása a következő életükben. Karma-gyakorlatok: a külső emberalak gondolati eltávolításával láthatóvá válik a Szaturnusz, a Nap és a Hold impulzusa.]

Miután a karmikus összefüggések olyan sorát tekintettük át, amelyet az emberiség történelmében követtünk nyomon, és képet kaptunk arról, hogy egyes vonások hogyan kerülnek át az egyik földi életből a másikba, most rátérünk arra, hogy a karmikus összefüggéseket további szempontok alapján is megvizsgáljuk. Ez még inkább bevezet majd bennünket a közvetlen emberi élet megértésébe.

A karma szemlélése csak akkor válik számunkra igazán értékessé, ha képes beleáramlani eleven moralitásunkba, az életünk folyásába és lelkünk belső alkatába. Amikor mint emberek részt veszünk a világban, akkor a karmikus szemlélet révén át kellene élnünk az élet hatalmasságát és egyúttal mélységét is. Hiszen az életnek sok rejtélye vesz körül bennünket, és nem mindegyiket tekinthetjük úgy, hogy megoldás nélkül maradhatna. Ha valóban ez történne, akkor az ember fokozatosan kiszorulna saját lényéből, elveszítené önmagát. Ha nem ismerjük meg az emberi lény rejtélyeit, akkor saját létezésünk is teljes homályban marad az életünk során. De az embernek az a feladata, hogy egyre tudatosabbá váljon. Erre csak akkor képes, ha valamilyen szinten valóban át tudja látni mindazt, ami éppen hogy tőle, a saját lelkétől és szellemétől függ. Mivel pedig a karma egész életünk és létezésünk alkotóeleme, azért magától értetődik, hogy a karmikus fejtegetések az emberi élet alapjaira irányulnak.

Éppen jelenkorunk emberisége számára azonban rendkívül nehéz a karmikus szemléletet közvetlenül az életre alkalmazni. Mert a karmának csak valamelyest is megfelelő szemlélete megköveteli, hogy a bennünket körülvevő életben, amelybe mi magunk is beletagolódunk, sokkal, de sokkal objektívebben tudjunk a valóságra tekinteni, mint ami az olyan tudat számára lehetséges, amely a világ, a nevelés jelenlegi feltételeiből sarjad ki.

Korunkban az ember olyan körülmények közé került, amelyekben sok minden eltakarja, láthatatlanná teszi a karmikus összefüggéseket, így rendkívül nehéz felfedni azt, ami az életet karmikusan, a sors alapján érthetővé teszi.

Jelenkorunk emberét az jellemzi, hogy csak igen kevéssé hajlik arra, hogy eloldódjék önmagától és átadja magát valami másnak. A ma embere rendkívül intenzíven önmagában él. Az a különös, hogy amikor manapság az ember a szellem felé törekszik, a szellemiséget akarja magába fogadni, akkor teljes mértékben fennáll a veszélye annak, hogy ezáltal még inkább önmagába fordul. Gondoljuk csak meg, kedves barátaim, gyakran mi is történik, amikor valaki az antropozófiával találkozik. Életük során többen is bekerültek az antropozófiai mozgalomba, akik visszatekintve megállapíthatják: Amikor kívüle voltam, akkor még volt bizonyos kapcsolatom az élettel, amelyben feloldódtam, amelyet elfogadtam, amelyhez bensőségesen kötődtem. Értékeltem egyes dolgokat, úgy véltem, hogy ez vagy az szükséges az életemhez. Voltak barátaim, akikhez közel álltam a mindennapi élet sodrásában. Majd megismerkedtem az antropozófiával. Ekkor mindebből sok mindennek nyoma veszett. Megszűntek a régi kapcsolataim, legalábbis már nem olyan értékesek számomra, mint azelőtt. Némely dolog ellenszenvessé vált, amit azelőtt szívesen csináltam, mert már nem tekintettem olyannak, amihez valóban kapcsolódni szeretnék.

Ha azonban az ember egy ilyen elmélkedés után továbbgondolkodik azon, hogy most mit talál magában, akkor könnyen úgy fogalmazhat, hogy az egoizmusa egyáltalán nem csökkent. Nem akarom ezt megrovóan, akárcsak árnyalatnyit is elmarasztaló értelemben mondani, hanem egyszerű tényként hozom fel azt, amit az ember sokszor igen jól megfigyelhet önmagán: az egoizmusa tulajdonképpen fokozódott! Sokkal több figyelmet szentel annak, hogy belső világa, érzülete miképpen alakul. Sokkal többször teszi fel azt a kérdést, mint régebben, hogy a másik ember milyen benyomást gyakorol rá.

Azelőtt magától értetődőnek fogadta el azt, amit a többiek csináltak mellette. Most már nem. Most azt kérdezi, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Azelőtt beleilleszkedett az életnek egy számára teljesen elfogadható összefüggésébe. Elvégezte a kötelességeit és így tovább. Most terhére vannak ezek a kötelességek, ki szeretne bújni alóluk, mert nem találja őket elég szelleminek. Így éppen az antropozófiából következő szellemi törekvés igen könnyen vezethet valamilyen egoizmushoz, mert az ember többnek érzi magát, mint azelőtt.

Ez az egész jelenség azon alapul, hogy az emberben nem növekszik kifelé a világ iránti érdeklődés, hanem magába húzódik vissza. Már sokszor említettem, hogy aki csakugyan eljut az antropozófiához, az nem érdeklődik kevésbé a külső élet iránt, hanem éppen az antropozófia hatására sokkal inkább közeledni fog az élet felé, és minden más lényt végtelenül érdekesebbnek és értékesebbnek kezd találni, mint azelőtt. Ehhez azonban az kell, hogy ne húzódjunk vissza a külső élettől, hanem abban is meglássuk a szellemit.

Ha ezt tesszük, akkor bizonyára észreveszünk olyan dolgokat, amelyek mellett azelőtt elmentünk. Most már elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy ezekre rátekintsünk, és ne hunyjunk szemet felettük. Az élet karmikus szemléléséhez nagyon is szükség van arra, hogy elsajátítsuk az önmagunktól való eltávolodás és a másik emberbe való behúzódás képességét. Ez természetesen különösen nehéz akkor, ha a másik ember az életünkben valamilyen karmikus kiegyenlítődés eszközeként jelenik meg, ami kellemetlen, sőt olykor fájdalmas is lehet. De az élet karmikus, valóban komoly karmikus szemlélése voltaképpen lehetetlen, ha nem tudunk önmagunktól elszakadni még a számunkra kellemetlen és fájdalmas helyzetek esetében is. Gondolják csak el, hogy mennyiféle alkalma van a karmikus kapcsolatok létrejöttének a világban.

Benne vagyunk egy bizonyos emberi életben. Ebben az életben sok mindent gondolunk és érzünk. Emberekhez kapcsolódunk és ezekben a kapcsolatokban lejátszódik egy és más. Olyasmiket gondolunk, érzünk, akarunk és teszünk, amelyek karmikus kiegyenlítésre adnak okot. Emberi kapcsolatokat hozunk létre, amelyekben olyan események történnek, amelyek valamilyen karmikus kiegyenlítést tesznek szükségessé. Nézzenek végig ilyen szempontból egy ember földi életén, és képzeljék el azután, hogy földi élete végén az ember belép a szellemi világba a halál kapuján át.

Most benne él a szellemi világban. Itt más a helyzet mint a fizikai világban. A fizikai világban a másik emberen mindig kívül érezzük magunkat. Még akkor is, ha valakihez emberileg közel állunk. Hiszen a fizikai világban két ember között ott van legalábbis a levegő, vagy mindenkinek a saját bőre. A fizikai világban tehát az emberek önmagukban maradnak, bármilyen közel is érezzék magukat egymáshoz. Ez azonban megszűnik akkor, amikor áthaladunk a halál kapuján és a szellemi világban élünk.

Tekintsünk egy jellemző esetet. Önök valakivel olyasmit tettek, ami karmikus kiegyenlítést igényel. Miután mindketten áthaladtak a halál kapuján, a legkevésbé sem fognak elszakadni egymástól. Mert ott már nemcsak önmagukban, hanem valóban a másik emberben is benne fognak élni! Nem önkéntesen vagy valami belső tökéletesség folytán, hanem – ha szabad így kifejeznem – egy kényszernek engedve élnek benne a másik emberben.

Tegyük fel, hogy két ember, A és B áthalad a halál kapuján. Ezután már a szellemi világban vannak. Ott találjuk mindkettőjüket egymás mellett. A fizikai világban A is önmagában élt és B is (lásd az ábra bal oldalát), de a szellemi világban A éppannyira benne él B-ben, mint önmagában, és B is éppannyira benne él A-ban, mint önmagában (az ábra jobb oldala). A szellemi világban ugyanis az emberek teljesen egymásban élnek, és éppen azon erők hatása alá kerülnek, amelyeket földi életükben ők maguk hoztak létre. Halálunk után tehát nem tetszőleges emberekkel kerülünk kapcsolatba, hanem éppen azokkal, akikkel jó vagy rossz viszonyt alakítottunk ki az életünk során. Ezek a földi kapcsolataink idézik elő, hogy a szellemi létben nem csupán magunkban élünk, hanem a többi lényben is.

Most gondoljuk el, hogy valakinek olyasmit okoztunk, vagy mondjuk B okozott A-nak, amit karmikusan ki kell egyenlíteni. Miután B átlépi a halál kapuját, a halál és újabb születés közötti világon áthaladva egyúttal A-ban is él. B ugyanis most átéli A-ban azt, amit ő valamikor A-nak okozott. B éppen ebben az önmagán kívül élésben teremti meg a karmikus kiegyenlítés majdani lehetőségét. Aminek a karmikus kiegyenlítés nevében majd meg kell történnie az A személy révén a következő földi életben, azt B saját maga helyezi el A-ban, amikor A-ba beleéli magát a szellemi világban. Az A személy ismét leszáll a fizikai földi világba, és csak ez után teszi a saját cselekvésévé azt, amit tulajdonképpen B helyezett el benne. A következő földi életben az A személy éppen azzal közeledik B-hez, amit A által B önmagának akar okozni.

Ha tehát egy következő földi életben karmikus kiegyenlítésként valaki tesz velem valamit, akkor a helyzet az, hogy ezt én magam helyeztem bele az illetőbe a halál és újabb születés között eltöltött időben. Ekkor maga a tett még nem is hozzá tartozott, hanem csak akkor válik már a saját tettévé, amikor leszáll a földi létbe. A világ alakulásában a karma feltételei tehát azáltal teremtődnek meg, hogy a karmikus kapcsolatban álló emberek a halál és újabb születés közötti létben egymásban élnek, egymást átjárják.

Ha a hétköznapi földi életre tekintünk, igazából nem látunk túlságosan a mélyére. A másik ember valódi lényéből tudatos módon alapjában véve rendkívül keveset észlelünk. Például nemigen veszünk észre bizonyos különbségeket az emberek velünk kapcsolatos magatartásában. Valaki közeledik hozzánk az életben, mondjuk, valahogyan viselkedik velünk. Nem vesszük észre, hogy valaki valójában csak egy bizonyos módon képes viszonyulni hozzánk, és hogy ennek a magatartásnak a legkülönbözőbb indítékai és impulzusai lehetnek. Egy ember például ellenségesen bánik velem. Ez az ellenséges viselkedés abból adódhat, hogy a lényemmel egyszerűen ingerlően hatok rá, mert az illető egészen másra van hangolva magában, mint amit én nyújthatok neki. Ezért viszonyul hozzám ellenségesen. Ez a viszonyunk karmikusan talán csak a következő életben rendeződik valahogyan. Lehet, hogy teljesen eredeti, most keletkező ez a dolog, amit egyáltalán nem határoznak meg az előző földi életeink. De az is lehet, hogy ugyanilyen ellenséges bánásmódban részesülök éppen attól, akibe e bánásmód minden részletét a halál és újabb születés közötti életben én magam oltottam bele.

A jelenkor emberében alig-alig fejlődött ki az az érzék, amely különbséget tud tenni két ilyen külsőleg egyforma bánásmód között. Különben megjelenne az életben valami, ami ma alapjában véve még hiányzik belőle, pedig ismét meg kellene jelennie ahhoz, hogy az élet erkölcsisége megtisztulhasson és a morális érzület megerősödhessen bennünk. Ismét ki kell alakulnia az életben valaminek, ami a régebbi időkben, nem is olyan távoli korokban, még megvolt az emberi lelkületben. Az ugyanis, hogy valaki az egyik emberrel kapcsolatban ezt érezte: ez az ember egyszerűen gyűlöl, ellenszenvből követ el ellenem ezt vagy azt; egy másik személynél viszont úgy érezték: ennek az embernek mindenképpen meg kell tennie ellenem valamit, egyszerűen nem cselekedhet másként. Az egyik személy másként is cselekedhetne, a másik egyszerűen képtelen másként tenni, bensőleg van predesztinálva az ilyen magatartásra ellenem. Ismét általánosabbá kellene válnia ennek az érzéknek, amely finom különbséget tud tenni az élet egyes jelenségei között. Ez az érzék sok olyan árnyalatot adhatna az életünknek, amelyek rendkívül fontosak lennének számunkra.

Ehhez a következőt teszem hozzá. Könnyen elismerhetik, hogy amikor az ember kapcsolatba kerül valakivel, akkor e kapcsolattal együtt járhat sok olyan dolog is, ami nem érdekli ugyanúgy, mint maga a kapcsolat. Mondok egy ide illő példát. Tételezzék fel, hogy belépnek egy társaságba, – most nem az Antropozófiai Társaságra gondolok, ezt hagyjuk ki ebből, de ennek okát majd látni fogjuk e karma-előadások során. A társaságba való belépésük oka, mondjuk, lehet az, hogy a társaság néhány tagjával, esetleg csak egyetleneggyel, karmikus kapcsolatuk van. De amikor belépnek abba a társaságba, hogy a szóban forgó emberhez valóban olyan közel kerüljenek, amennyire ezt karmikus kapcsolatuk igényli, akkor a társaság minden egyéb vonatkozását is el kell fogadniuk. Míg karmikusan csak ehhez az egy emberhez fűződik szoros kapcsolatuk, de mindeközben minden egyebet is el kell fogadniuk, ami abban a társaságban megnyilvánul az ott található emberek révén.

Arról van szó, hogy az élet a legkülönfélébben árnyalt jelenségeken keresztül közeledik felénk, a legközömbösebbektől kezdve egészen a legmélyebb jelentőségűekig, de amelyek közvetlenül egymás mellett állva lépnek elénk.

Ennek van még egy másik oldala is, ami azon alapul, hogy a külső élet sokféleképpen maya, nagy illúzió számunkra. Így előfordulhat – egy másik példát említve hogy belépnek egy társaságba, de a valamelyik emberhez fűződő, karmikusan meghatározott kapcsolatuk csak igen nehezen derül ki önök számára. Így előbb a legkülönbözőbb emberekkel alakítanak ki kapcsolatokat, hogy majd végül azt a bizonyos személyt is megközelítsék. Olyan kapcsolatokat alakítanak ki a többiekkel, amelyek úgyszólván az élet durvább szemlélete számára rendkívül fontosnak látszanak és erősen érvényesülnek, nagyon intenzíven történnek, míg esetleg az utoljára sorra kerülő, a karmikusan jelentős kapcsolat csak szelíden, csendesen, látványosságok nélkül, vagy szinte észrevétlenül játszódik le.

Így előfordulhat, hogy az élet valamilyen összefüggésében a karmikusan jelentős esemény úgy jelenik meg, mint valami aprócska domb az óriáshegyek mellett, holott az utóbbiak valójában kevéssé meghatározóak. Az aprócska domb igazi jelentősége mindenesetre csak a szellemmel áthatott szemlélet számára mutatkozik meg. Valóban az a helyzet, hogy az életünkben fellépő események igen sokszor megtévesztőek. Ha csak egyetlen földi életet veszünk figyelembe, akkor ezeket rendszerint nem tudjuk helyesen megítélni. Valamely földi élet eseményeibe csak úgy tudunk megfelelően belelátni, ha a hátterében más földi életeket is megnézünk.

Példaképpen felhoznék erre valamit. Korunkban sok a különleges személyiség. Eltekintve azoktól, akiket már karmikusan bemutattam, még számos igen érdekes személyiség jelent meg. Külsőleges szemlélés alapján egyáltalán nem látunk rá a karmikus kapcsolataikra, hanem csak egy olyan szemlélettel, amelynek érzéke van az élet lényeges mozzanatai iránt. De ekkor rábukkanunk olyan tényekre, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a külső élet sok tekintetben teljesen megtévesztő, ha azt nem a szellem nézőpontjából szemléljük.

Nemrégiben említettem egy alkimista példáját, amelyet talán kissé különösnek találtak, egy Basilius Valentinus iskolájából származó régi alkimista esetét, aki azután Frank Wedekindként jelent meg újra. Ennek a különös karmának a megfigyelésére az a körülmény indított, hogy alig láttam még olyan kezet, mint Frank Wedekindét. Egyszer Münchenben láttam fellépni színészként a saját Hidalta című darabjában, és akkor figyeltem meg a kezét. A karmakutatásban a kiindulópont nem mindig valami nagyszabású dolog, de ha azután valamely kis részlet elvezet a megértés világosságához, akkor természetesen megváltozik a dolog súlya. Ennek a színdarabnak az egész látszólagos zűrzavara természetesen borzalom a nyárspolgári érzület számára, de mint mondtam, ez a mű a kezéről támadt benyomásommal együtt felidézte egykor végzett alkimista tevékenységét. Ez a régebbi inkarnációja éppen a Hidalla alapján jelent meg előttem, nem kis részben különös kezét megfigyelve.

Érzéket kell kifejlesztenünk magunkban az iránt, ami karmikusan sok mindent elárulhat egy emberről. Vannak emberek, akiknél karmikusan az arcuk a jellemző. Vannak olyanok, akiknél egyáltalán nem az arc, hanem például a kéz a jellemző, és az arcukból semmit sem tudunk meg, csakis a kezükből. Ha az individuálisból kiindulva haladunk az általános felé, akkor éppen a most idézett példa esetében a dolog, mondhatnám, teljesen kézzelfogható. Hiszen éppen az ilyen középkori alkimistáknak kellett rendkívüli kézügyességet elsajátítaniuk.

Régebbi előadásaimban szó volt arról, hogy a szellemi létben az ember fejrészéből nem marad meg semmi. De először a fej a többi organizmusra is hatással van. Az ember egész kialakulása gyermekkorában a fejéből indul ki. Különösen az olyan kifejező testrészek alakulnak a fej legintimebb impulzusai szerint, mint amilyen a kéz. Így el is várhatjuk azt, hogy ha valaki úgy dolgozott, mint az alkimisták, akkor valami feltűnően jellegzetes vonás jelenjen meg a kezén vagy a lábán. Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy mennyire fontos, hogy éppen ezt vagy azt a vonást tekintsük karmikus szempontból jelentősnek, jelentéktelennek pedig sokszor mindazt, ami az érzékelhető világban gyakran a leglátványosabban, kirívó és szembeötlő módon jelenik meg.

Mint elmondtam, korunkban sokféle különleges személyiség jelent meg, és úgy állnak előttünk, hogy karmikus kapcsolataikat először nem tudjuk áttekinteni. Arról van szó, hogy az ilyen személyiségeknél is arra tudjunk rátekinteni, ami a lényeges elem náluk. Ha például valaki nagy művész, abban a karmájának esetleg csekély része van. Személyes karmája legfőként majd abban nyilatkozik meg, hogy mit hoz létre az adott művészeti ágban és azt hogyan műveli. A karmikus szemlélet számára éppen az tárulkozik fel, ami, hogy úgy mondjam, költői árnyalatot ad az életnek.

Látjuk tehát, hogy valamennyire visszatekinthetünk valakinek a régebbi földi életeire. Bizonyos vonásai sajátságos fényt vetnek a jelenlegi életére. De nem tudunk az ilyen típusú dolgokban tájékozódni, ha az élet megszokott nézőpontjának, felfogásának keretén belül maradunk. Mert az élet egészen más síkjába tekintünk bele, amikor karmikus kérdésekkel foglalkozunk.

Elmondok önöknek egy esetet. Mentem az utcán, és egy hajótörött képe jelent meg előttem. A hajó, amelyet elhagyott, a távolban volt, de süllyedőben. Az illető mentőcsónakban ült, egy közepes nagyságú sziget felé tartott. Még kételkedett abban, hogy odaér a csónakjával és megmenekül, pillantását sajátságos módon a tajtékzó, fröcskölő hullámokra vetette – most egy képet írok le -, úgy, hogy azt éreztem: még van ereje, hogy a hullámokat figyelje, pedig bármelyik pillanatban az elsüllyedés fenyegeti. Olyan volt, mint egy erősen megrendült, de még így is, tehát a testétől elüldözött állapotban is mélyen a természethez kötődő lélek.

Ez az út, ahol ez a kép elém tárult, amelynek a külső környezethez semmilyen kapcsolata nem volt, elvezetett azután ahhoz a kiállításhoz, ahol először láttam Böcklintől A halottak szigetét.

Ezt most csak azért említem, hogy lássák, hogy az élethez való viszonyunknak ki kell tágulnia, ha ezekhez a rejtett dolgokhoz közeledni akarunk. Nem pusztán azt kell figyelembe vennünk, amit Böcklin személyével kapcsolatban érezhetünk vagy gondolhatunk, amikor A halottak szigete előtt állva keressük karmája összefüggéseit. Ez nem is feltétlenül szükséges, hanem adott esetben például vissza kell emlékeznünk valamire, amit előzőleg mintegy prófétikusan magunk előtt láttunk, és a karmikus kiindulópontokat keresve éppen ahhoz a képhez kell kapcsolódnunk.

Ezért is fontos, hogy amikor az életben megismert emberek karmikus összefüggéseit keressük, akkor ne csak arra tekintsünk, ami a velük való személyes találkozásunk során történt, mert az is felvilágosításul szolgálhat, amit esetleg előzőleg éltünk át lelkünk legintimebb bensőjében, és csak később jövünk rá, hogy ez az élményünk hogyan függ össze azzal, amit később észlelünk az adott személyen, éppen az élmény következtében.

A karma gyakran előrevetíti árnyékát vagy fényét. De az élet intimitásai olykor szükségessé teszik, hogy ne csak a jövendőt kapcsoljuk össze a múlttal, hanem megfordítva, az elmúltban is meglássuk az eljövendőre utaló felvilágosításokat. Ha nincs érzékünk ahhoz, hogy az életet ilyen intim módon is kutassuk, akkor nem egykönnyen fejlesztjük ki magunkban a lélek belső mozgékonyságát, amely szükséges ahhoz, hogy beleéljük magunkat a karmikus összefüggésekbe. Sőt, még azt is mondhatjuk: ha valakinek az életét karmikusan különösen döntő külső események érik a jelenben, akkor azok olyan belső eseményekkel is összefügghetnek, amelyek talán évekkel azelőtt játszódtak le benne. Egy ennyire kitágított életszemléletet kellene tehát elsajátítanunk.

Ha megnézzük a szokásos emberi értelmet, úgy ennek igazából csak a múlttal van kapcsolata. Az értelem valóban olyan, mint Epimétheusz, csak a múlttal törődik. Ha azonban az érzelemre tekintünk, ahogyan lelkünk mélyéről sokféleképpen feltör, akkor az élet sajátságos titkaira könnyebben rálelhetünk. Azt mondhatjuk, hogy az ember életének lefolyását nagyon kevéssé érthetjük meg annak alapján, amit gondol, sokkal inkább annak alapján, amit érez. Ha mondjuk, olyan életet nézünk, mint Goethéé, és feltesszük a kérdést, hogy hogyan érezhetett Goethe, mondjuk, 1790-ben, akkor Goethe érzelmeinek 1790-ben megjelenő sajátságos árnyalata révén megkapjuk életének egész későbbi alakulását is, mert az csíraszerűen benne rejlik az 1790-es év érzelmeiben. Amint lemerülünk az emberi lélek mélyére, alapjában véve érzékelni tudjuk az ember életének későbbi alakulását is, természetesen nem részleteiben, hanem csak alapvető beállítottságában. Mindenki számos felvilágosítást nyerhetne a saját életéről, ha jobban odafigyelne azokra a megmagyarázhatatlan érzelmi árnyalataira, amelyek nem külső hatásra keletkeznek benne, hanem belőle magából törnek fel.

Ebbe az odafigyelésbe akkor fog valóban beleszokni az ember, ha mindazon dolgoknak figyelmet szentel, amit ma említettem és majd még részletezni fogok. Ezek az olyan életszemlélet számára lényegesek, amely érdeklődik a karmikus összefüggések iránt, akár az ember saját életére, akár a hozzá közelálló személyekére vonatkozóan, mert ez utóbbi éppolyan fontos. –

Amikor a karmát meg akarjuk figyelni, akkor bizonyos értelemben mintegy keresztül kell látnunk az ember lényén. Amíg látóterünkben csak a köznapi fizikai ember van, a maga masszív alakjában, amíg kezdetben csak külső arcvonásait, mozdulatait, beszédmódját figyeljük meg, vagy éppenséggel gondolkodásmódját – ami többnyire csak nevelésének és élményeinek sablonos vetülete addig egyáltalán nem jelennek meg előttünk a már karmikus indítékok. Ezek csak akkor körvonalazódnak, ha egy ember lénye bizonyos értelemben átlátszóvá válik számunkra.

Amikor egy ember ilyen átlátszóvá kezd válni előttünk, akkor szinte olyannak látjuk, mintha az alakja elmosódna. Ilyenkor már nem azt érzékeljük belőle, ahogyan az életben jár, vagy mozgatja a karját és a kezét, ezt mintegy már nem látjuk. Persze a mindennapi életben fontos az, amit az ember a karjával és a lábával csinál. Ez azonban most elveszíti jelentőségét, amikor az ember mélyebb lényét kezdjük kutatni. Vegyék ezt a legszélesebb értelemben. Ha el tudnak tekinteni mindattól, amit valaki a kezével és a karjával végez, és azt mintegy elmosódva látják – kérem, ne képzeljék ezt térbeli-képszerű formában, hanem inkább az életéhez kapcsolódva, vagyis eltekintünk például utazásaitól, az útjaitól, amikor a lábát használta, ugyanígy a karjával végzett munkájától, és most a hangulatára, temperamentumára koncentrálunk, vagyis amiben a karja és lába mozgása nincs is jelen -, akkor ez az első “átlátszóság”, amit az emberről kaphatunk.

Képzeljék el, hogy itt van egy tárgy és először csak így látják. Lerajzolom valamilyennek, de ezt azután eltüntetem. Így van ez az embernél is, amikor eljutunk az első átlátszóságig, vagyis amikor eltekintünk a külső emberalaktól, a karjától, a lábaitól. Mert ki kell ragadnunk azokból az összefüggésekből, amelyekbe karjának és lábának tevékenysége révén kerül. Ha ezután most megnézik, valami átlátszó vált belőle. De amit azelőtt karjának és lábának tevékenysége eltakart a szemünk elől, azt most közvetlenül meglátjuk mögötte.

Mi az, amit meglátunk ilyenkor? Az ember e területe mögött egyszeriben a Hold jelenik meg. Vázlatosan felrajzolom a három részre tagolt embert. (Lásd a rajzot még üresen, három részre osztva.) Tegyük fel, hogy először ez az alsó rész lesz átlátszó, amikor a karoktól és lábaktól eltekintünk. Ezek után már nem határolódik el számunkra az ember a világmindenségtől, ahogyan egyébként a hétköznapi szemléletben megjelenik, hanem itt a Holdat kezdi maga mögött megmutatni, vagyis mindazokat az impulzusokat, amelyek a Holdról hatnak az emberre. Azt mondjuk, az embernek van bizonyos fantáziája, amely lehet fejlett vagy fejletlen. Hogy ez milyen benne, arról nem tehet. De e fantáziája mögött a Hold-erők rejlenek. E Hold-erőket eltakarja az, ami a kar és láb tevékenységéből származik. (Áthúzza az alsó részt.). Ez most eltűnt, és a háttérben érzékelhetővé válik számunkra a teremtő Hold. (Az alsó részbe belerajzolja a Holdat.)

Menjünk tovább. Megpróbáljuk az embert még tovább átlátszóvá tenni, és gondolatban most azt is eltávolítjuk, ami az embert érzelmileg alkotja, bizonyos temperamentummal ruházza fel, tehát a mindennapi életnek az inkább lelki megnyilvánulásait. Ekkor még több tűnik el az emberből, és még átlátszóbbá válik. De itt még tovább mehetünk, és eltekintünk attól is, ami az emberben az érzékszervei révén található, ahogy előzőleg eltekintettünk mindattól, ami az emberben a karja és lába révén található. Ezek után már átlátszóvá válik az egész ritmikus rendszer, az ember mellkasi, törzsi része is. Most ez is eltűnt, és ennek hátterében megjelenik mindaz, ami mint Nap-impulzus létezik bennünk. (Lásd a rajz középső részét.) Átnéznek az emberen, és tulajdonképpen a Napra tekintenek, ha eltekintenek mindattól, amit az ember az érzékszerveivel észlel. Ezt saját maguknál is megtehetik. Megkérdezhetik önmaguktól: mit kapok az érzékszerveim által? Ha ettől eltekintenek, akkor keresztüllátnak önmagukon, és a Nap teremtményének látják magukat.

Most azt kérdezik, hogy mi maradt még az emberből, ha eltekintünk attól, hogy az érzékszervei által érzékelni képes? Megmaradt benne még a gondolkodás bizonyos iránya, gondolkodásának bizonyos impulzivitása, életének valamilyen beállítottsága. Ha most az ember gondolataitól, gondolkodásának irányultságától is eltekintünk, akkor a fej is eltűnik. Átlátunk rajta, és felül ott látjuk a háttérben a Szaturnuszt. Az egész külső ember eltűnt.

Ebben a pillanatban azonban feltárul előttünk az ember karmája, vagy akár a saját karmánk. Amikor már a Szaturnusz hatásait is érzékeljük az emberben, amikor az ember már teljesen átlátszóvá vált, és az emberlényt az egész bolygórendszer hátterével látjuk, a Hold, a Nap, a Szaturnusz háttere előtt, akkor feltárul az ember karmája. Amikor praktikus karma-gyakorlatokról beszélünk – ezt már az Antropozófiai Társaság létrehozásának kezdetén meg akartam valósítani, de akkor még nem sikerült akkor valójában azt kell mondanunk: a feladat ilyenkor az, hogy először eltekintsünk magunknál vagy másoknál mindattól, ami által karral és lábbal rendelkező lények vagyunk az életben. Ezt kell gondolatilag eltávolítanunk.

Vagyis azon kell keresztülnéznünk, amit azáltal ért el valaki, hogy karral és lábbal rendelkező lény. Erre önök most azt mondhatják: De hát a karmánkat éppen a karunk és lábunk segítségével teljesítjük! Éppen ez az! Amíg a karjukat és lábukat figyelik, addig nem látják azt, amit általuk teljesítenek. Amit karjuk és lábuk révén visznek véghez, azt csak akkor látják, amikor már nem tekintenek rájuk. Amikor azonban a karok és lábak tevékenysége mögött rátalálunk a Hold impulzusaiból kiinduló hatásokra, akkor még tovább kell haladnunk, és keresztül kell néznünk azon is, amit az ember az érzékszervei által vesz fel, amit érzékszervei nyújtanak lelkének, akár saját magunk, akár mások esetében. Ekkor meglátjuk az embert, mint Nap-lényt, a Nap-impulzust látjuk meg benne. Majd keresztülnézünk azon is, hogy bizonyos gondolati irányultsággal, bizonyos lelki beállítottsággal rendelkezik. Ekkor meglátjuk, hogy az ember Szaturnusz-lény.

Ha eddig eljutunk, akkor az ember ismét előttünk áll, de most már mint szellem. Most is mozognak a lábai, dolgoznak a karjai, de szellemi módon, és ezek megmutatják cselekvéseikben, hogy milyen erők működnek rajtuk keresztül az emberben. Éppen ezt kell általuk érzékelnünk.

Ha a legcsekélyebbet cselekszem, például felemelem ezt a krétát, addig csak ezt az eseményt látom, a kréta felemelését, de a karmáról még semmit sem tudok. Ehhez mindezeken keresztül kell látnom. El kell juttatnom odáig, hogy ez még egyszer képben teremtődjön újra, képben jelenjen meg előttem. A most izmaimban működő erő nem magyaráz meg semmit, de a helyére lépő képben megjelenik az, ami az előző inkarnációkból kiindulva mozgatja a kezemet, hogy felvegye ezt a krétát.

Így van ez, amikor a leírt módon, lassanként eltávolítóm a látható embert, és meglátom mögötte az emberi lényben található Hold-, Nap- és Szaturnusz-impulzust. Ekkor a világmindenségből felém közelít az ember képe. De ez most nem a jelenlegi inkarnációjában élő ember, hanem az előző inkarnációjában vagy a még régebbi inkarnációiban élő ember. Először tehát el kell jutnom oda, hogy akit itt mellettem jönni-menni látok, az átlátszóvá váljék számomra, egyre átlátszóbbá, úgy, hogy eltekintek egész mostani életétől. Akkor ugyanazon a helyen, a világ messzeségeiből felbukkanva úgy jelenik meg előttem, amilyen egykor a régebbi földi életeiben volt.

Ma talán még nem teljesen érthető, amit ezekről az összefüggésekről elmondtam. Most csak vázlatosan akartam utalni valamire, amit nemsokára bővebben kifejtek önöknek, egyre pontosabb elemzésekkel tárva fel a karma lényegét, ahogyan az emberi létben az egyik földi életből a másikba átáramlik.

– Dornach, 1924. május 9.

[Az előző életbe való visszatekintés lehetősége.]

Ma a lélek olyan belső cselekvéseiről fogunk beszélni, amelyek révén szemléletünk és gondolataink még közelebb kerülnek a karmához. Ez a szemlélet, ezek a gondolatok azáltal formálódnak ki bennünk, hogy az ember a karmikusan jelentkező élményeket éppen a karma szemszögéből kezdi kutatni.

Ha körültekintünk emberi környezetünkben, akkor valójában csak azt látjuk, amit a fizikai világban a fizikai erők fizikai módon okoznak. Ha mégis érzékelünk valami olyat a fizikai világban, amit nem fizikai erők hoznak létre, akkor ezeket is külső fizikai anyagok, fizikailag érzékelhető tárgyak révén tapasztaljuk. Bizonyos, hogy ha egy ember az akaratából kiindulva tesz valamit, amögött nem fizikai erők, fizikai okok állnak, hanem alapjában véve az ember szabad akarata. Ahogyan valamennyi külsőleg látott dolog maradéktalanul beleolvad a fizikai-érzékelhető jelenségek világába, úgy egy saját magunkban átélt élmény karmikus vonatkozása nem érthető meg, ha csak az érzékszerviig megfigyelhető világba tekintünk. Ez azért van, mert valamely karmikus összefüggésnek a képe a szellemi világban van, az étervilágba íródott bele, illetve az étervilág alapját képező asztrális világba, vagy a szellemi lények világába, akik ebben az asztrális külvilágban találhatók. Mindezt persze nem látjuk, ha csak a fizikai világra tekintünk az érzékszerveinkkel.

A fizikai világban mindent az érzékszerveinkkel észlelünk. Az érzékszervek működéséhez nemigen tudunk hozzájárulni. Szemünk megkapja a fény benyomásait, a színek benyomásait, ehhez nincs sok hozzátennivalója. Legfeljebb félig ösztönösen bizonyos irányba beállítjuk a szemünket, idenézhetünk vagy elfordíthatjuk a tekintetünket. Ez alapvetően nem-tudatosan történik, bár megvan benne a saját tudatosságunk egy kis darabkája is. Egy szín tényleges érzékeléséhez azonban a szemnek hihetetlenül bölcsességgel teli, nagyszabású belső tevékenységet kell végrehajtania, amikor valamire rátekintünk. Ezt az ember saját tudata alapján képtelen volna megvalósítani. Ez teljességgel lehetetlen lenne. Mindennek öntudatlanul kell történnie, mert ezek a folyamatok sokkal bölcsebbek annál, semhogy lefolyásukhoz az ember bármivel is hozzájárulhatna.

Az ember megismerésének terén csak úgy juthatunk helyes szempontokhoz, ha egyszer valóban belegondolunk abba, hogy a világban hányféle ilyen bölcsen működő folyamat létezik, amelyet az ember nem is tudna létrehozni. Ha az ember mindig csak arról venne tudomást, amire saját maga is képes, akkor tulajdonképpen elzárná maga előtt a megismeréshez vezető igazi utat. A megismerés útja alapjában véve azzal kezdődik, hogy szerényen belátjuk azt, hogy mi valójában mi mindenre nem vagyunk képesek, aminek mégis meg kell történnie a világ működésében. Hiszen a szem, a fül, de még a többi érzékszerv felépítése is olyan végtelenül bölcs, hogy az embereknek sokáig kell tanulmányozniuk ezeket, amíg működésükből valami keveset megsejtenek. Mindezt teljes világossággal látnunk kell.

Csakhogy a szellem megfigyeléséhez nem lenne elegendő, ha abban is pusztán tudattalanul vennénk részt. Az ilyen viszonyulás a szellemiséghez az emberiség fejlődésének ősi korszakaiban állt fenn, mivel akkor még létezett az ösztönös szellemi látás képessége az emberben. Ez azonban elsorvadt bennünk az idők folyamán.

Korunkban az embernek már teljes tudatossággal kell viszonyulnia a világ szellemiségéhez, hogy valóban meg is érthesse azt. Márpedig a szellemiséget előbb meg kell értenünk, ha valamely élményünk karmikus vonatkozásaiba bele akarunk látni.

A karma kutatásához úgy kell hozzáfognunk, hogy odafigyelünk arra, ami bennünk történik a karmikus összefüggések felfedése során. Meg kell tanulnunk ezeket a megfigyeléseket tudatosítani magunkban. Ehhez többet kell tennünk, mint például a szem esetében a színek tudatosításánál. Kedves barátaim, mindenekelőtt azt kell

megtanulnunk, amit egyetlen szóban így foglalhatok össze: várakozás. Mert a belső élmények jelentkezését ki kell vámunk!

Erről a várni tudásról egyszer már beszéltem önöknek. 1889 körül történt velem az – erre is ki fogok térni az Életutam-ban hogy először közeledett felém Goethe a zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjének belső szellemi, spirituális jelentése. Ekkor bontakozott ki bennem először egy nagyobb, tágabb összefüggés szemlélete, mint ahogyan az magában a mesében megjelenik. De azt is tudtam akkoriban, hogy amit ezzel az összefüggéssel egyszer majd kezdeni fogok, azt még nem tudom teljességgel megragadni. Így egyszerűen csak behúzódott a lelkembe az, amit akkor a mese benyomásként keltett bennem.

Hét év múlva, 1896-ban megint foglalkoztam vele, de még mindig nem tudtam megformálni magamban. Újabb hét év múlva, 1903-ban megint csak ez történt. Bár ekkor már nagyon határozottan és összefüggően jelent meg előttem, de formába önteni még most sem sikerült. Csak akkor bontakozott ki bennem végre olyan módon, hogy már plasztikusan megformálhattam, amikor első misztériumdrámámon, A beavatás kapujá-n dolgoztam, ismét hét év elteltével.

Az ilyen természetű dolgok tehát tényleges várakozást igényelnek, hagynunk kell magunkban megérni őket. Ilyenkor ugyanis a saját szubjektív élményeinktől át kell lépnünk oda, ami a világban valóságosan létezik. Ha egy növénynek csak a csírája van meg, akkor még nincs jelen maga a növény. A csírát megfelelő feltételek közé kell juttatni, növekedni kell hagyni, és meg kell várni, amíg a csírából virág, majd termés lesz. Így kell eljárnunk a saját átélt élményeinkkel kapcsolatban is. Nem szabad úgy hozzáállnunk az élményeinkhez, hogy amikor megjelennek és éppen magunkban érezzük őket, akkor valami szenzációnak vesszük, de azután éppúgy el is felejtjük. Aki az élményekkel általában úgy bánik, hogy csak itt és most akarja őket, az valóban nem sokat tesz azért, hogy a szellemi világ irányában megfigyelésekhez jusson. Itt vámunk kell tudni, képesnek kell lennünk az élmények lelki megérlelésére.

De a karmikus összefüggések meglátásának viszonylag gyorsabb érlelődésére mégiscsak van egy lehetőség. Hosszabb időn keresztül megpróbáljuk türelmesen, egészen bensőleg, energikusan nyomon kísérni, vagyis teljes tudatossággal, és egyre jobban és jobban tudatosítva azt, ami egyébként úgy játszódik le bennünk, hogy megtörténik ugyan, de rendszerint semmit sem fogunk fel belőle és egyszerűen tovatűnik előlünk az életben. Végül is ez a helyzet a legtöbb eseménnyel, amivel szembetalálkozunk. Mit tesz az ember a nap folyamán átélt eseményekkel, a saját élményeivel? Valójában csak félig-meddig megfigyelve éli át azokat. Meggyőződhetünk arról, hogy az élményeinket csak felületesen figyeljük meg, ha egyszer délután vagy este leülünk és azt kérdezzük maguktól – tanácsolom, hogy ezt valóban tegyék is meg hogy mit is éltem át tulajdonképpen ma reggel fél tízkor? Próbáljanak meg egyszer egy ilyen élményt minden körülményével, részletével együtt felidézni, mintha mondjuk, este fél nyolckor egyszerűen újra jelen lenne a délelőtti esemény, itt volna megint, mintegy szellemi-művészi módon újraalkotva a tudatunkban. Meglátják, hogy majd mennyi minden hiányzik, mi mindent nem figyeltek meg, és hogy milyen nehéz is ez a felidézés. Ha tollat vagy ceruzát vesznek elő, hogy lejegyezzék, nemsokára már harapdálni kezdik a tollat vagy a ceruzát, mert a részletek nem jutnak az eszükbe, és végül a ceruzából akarják kirágcsálni ezeket.

Először azt a feladatot tűzzük magunk elé, hogy élményünket teljes élességében ragadjuk meg – tehát utólag, nem akkor, amikor még jelen van -, mintha szellemileg újra akarnánk alkotni. Úgy idézzük fel, hogy ha például az esemény során valaki beszélt hozzánk, akkor hangjának csengését, találó vagy ügyetlen szóhasználatát és minden egyebet is teljesen megjelenítsünk, egyszóval az élményt intenzíven, energikusan egy képbe foglaljuk. Ha valamely napi élményünket ilyen módon képbe foglalunk, akkor éjszaka az asztráltestünk a fizikai és étertestünkből kihúzódva ezzel a képpel fog foglalkozni. Valójában az asztráltest a hordozója egy ilyen képnek, és éjszaka a testen kívül megformálja magában ezt a képet. Magával viszi, amikor kilép a testből éjszaka, és kint megformálja a fizikai és étertesten kívül.

Ez az első szakasz. Vegyük a szakaszokat egészen pontosan: az alvó asztráltest kialakítja az élmény képét a fizikai és étertesten kívül. Tehát hol végzi ezt? A külső éteriségben. Hiszen éjszaka az asztráltestünk a külső étervilágban tartózkodik.

Képzeljék el most az embert: fizikai és éterteste az ágyban van, asztrálteste pedig kívül. Az éntől most tekintsünk el. Az asztráltest kívül van, lemásolja az elkészített képet, de ezt a külső éteriségben végzi el. Ezáltal a következő megy végbe.

Képzeljék el, az asztráltest itt van kívül (az ábrán külső függőleges csíkok, sárga). Most kialakítja kint ezt a képet, ezt vörössel jelölöm; természetesen mindez csak szimbolikus rajz. Megformálja a képet. Mindez a külső éteriségben történik. Aztán a külső éteriség saját szubsztanciája mintegy kéreggel vonja be az asztráltestben megformált képet. A külső éteriség tehát kialakítja itt az éteri formát, ezt kékkel jelölöm, amely mint kép élesen szembeötlik a szellemi tekintet számára.

Reggel visszatérünk a fizikai és az étertestünkbe, és behozzuk azokba azt, amit a külső éteriség szubsztanciája vitt bele a képbe. Az alvó asztráltest tehát megformálja az élmény képét a fizikai- és étertesten kívül; a külső éteriség pedig beleépíti a saját szubsztanciáját a képbe.

Elképzelhetjük, hogy ezáltal maga a kép az asztráltestben erőteljesebbé válik, és amikor reggel az asztráltest visszatér ezzel a szubsztanciálisan erősebb képpel, akkor benyomást gyakorol az ember étertestére. Így ez a következő lépés: az asztráltest bevési a képet az ember étertestébe.

Ezek voltak az első nap és első éjszaka történései. Most eljutunk a második naphoz. Míg a második nap folyamán teljesen éber tudattal foglalkozunk az élet különféle eseményeivel, addig tudat alatt, teljesen öntudatlanul megtörténik a képnek az étertestben való elhelyezése. A következő éjszaka így az étertest dolgozza ki magában ezt a képet, amikor nem zavarja semmi, és amikor az asztráltest újra kihúzódik belőle. A második éjszaka tehát az ember éterteste dolgozik a képen. Vagyis: az asztráltest bevési a képet az ember étertestébe, és az étertest a következő éjszaka kidolgozza magában a képet.

Ezzel megtörtént a második nap és a második éjszaka.

Ha ezt végigcsinálják, ha csakugyan nem hanyagolják el az előző napon kialakított képpel való további foglalkozást – és mindjárt leírom, hogy miképpen tegyék ezt -, akkor tovább fog élni magukban ez a kép.

Mit jelent az, hogy tovább foglalkoznak vele? Ha – miután megtörtént önökkel az élmény – valóban azon fáradoznak, hogy erőteljesen kialakítsanak magukban egy ilyen képet az első napon, erős kontúrokkal, egészen plasztikusan kidolgozva, akkor önök már szellemi erőt fejtenek ki. Ez ugyanis szellemi erőfeszítésbe kerül.

Bocsássanak meg, ha így beszélek, ez nem akar célzás lenni – hiszen a jelenlevők mindig kivételek -, de mégis azt kell mondanom, hogy a legtöbb ember nem is ismeri a szellemi erőfeszítést. Az igazi szellemi erőfeszítés csakis a lélek aktivitásának eredménye lehet. Amikor a világ csak hat ránk, amikor a gondolatok leperegnek rólunk, anélkül hogy belénk nyomódnának, olyankor nem fejtünk ki magunkban semmiféle szellemi erőt. A puszta elfáradás még nem utal szellemi erőfeszítésre. Nem szabad mindjárt azt képzelnünk, hogy amikor valamitől kifáradunk, akkor ez a szellemi erőfeszítéstől van. Elfáradni lehet például olvasáskor is. De ha mi magunk nem működűnk tevékenyen közre az olvasás során, ha csak külsőlegesen elárasztanak bennünket a könyv szavai, akkor nem fejtünk ki szellemi erőt.

Ellenkezőleg: aki valóban szellemi erőfeszítést végzett lelke belső aktivitása révén, az azt követően elővesz egy olvasmányos, érdekfeszítő könyvet, mert éppen az ilyen olvasmányban piheni ki a legjobban az előbbi szellemi erőfeszítéseit. Természetesen elaludhatunk egy izgalmas könyv fölött, mert elfáradunk. Az ilyen elfáradás azonban egyáltalán nem a szellemi erőfeszítés jele.

A szellemi erőfeszítés jele az, amikor érezzük az agyunk kimerültségét, mint ahogy sok emelés után érezzük karizmaink igénybevételét. Az átlagos gondolkodás nem vonja be az agyat ilyen megerőltetésbe. Ezt ugyanis jól követheti az ember; észre fogják venni, amikor először, másodszor, harmadszor, tizedszer csinálják a dolgot: egy kis fejfájást éreznek. Nem fáradnak ki, nem alszanak el, ellenkezőleg: nem tudnak elaludni. Inkább enyhe fejfájást kapnak tőle. Ettől a fejfájástól nem kell megijednünk, valójában ez tanúsítja, hogy a fejünkkel erőfeszítést végeztünk. Ez gyakran nem is múlik el addig, amíg el nem alszunk.

Ha előző napon valóban ezt csináltuk, akkor reggel azzal az érzéssel ébredünk, hogy valami van bennem! Nem is tudom, hogy mi, de itt van bennem, valamit akar tőlem. Mégsem volt mellékes, hogy létrehoztam tegnap azt a képet, ez mégiscsak okozott valamit: a kép hatással volt rám. Ez a kép váltotta ki, hogy ma egészen más érzéseim vannak, mint korábban; a kép egészen meghatározott érzéseket kelt bennem.

A létrehozott kép belső élményének maradványa tehát megmarad bennünk a következő napon. Ettől az érzéstől nem is szabadulunk meg egész nap, ez tanúsítja, hogy a kép lehúzódott az étertestünkbe, ahogyan leírtam, az étertestünk vette fel magába.

A következő éjszaka utáni ébredéskor már valószínűleg azt élik át – amikor tehát két nap múlva megint belebújnak a fizikai és étertestükbe -, hogy ezt a képet némileg átformálva, átalakulva találják meg belül. Éppen a harmadik napra ébredve újra felfedezik magukban az élményüket; amely most olyannak tűnik, mint egy nagyon reális álom. De megváltozott, nem maradt olyan, valami más lett! Különféle képeket ölt magára, és másmilyenné válik. Most az egész élmény olyannak mutatkozik, mintha szellemi lények hoznák felénk valamilyen módon. Valósággal az a benyomásunk támad: igen, ezt az átélt élményemet, amelyet képbe foglaltam, tulajdonképpen most idehozzák nekem. Ha egy emberrel kapcsolatos volt az élményünk, akkor idáig jutva azt érezzük: nemcsak az illető révén éltük át az élményt, hanem az élményt “elhozták nekünk”. Akik elhozták, azok másvalakik; ebben az egész folyamatban szellemi hatalmak vesznek részt, ők hozták felénk az élményt.

Eljön a harmadik nap. A nap folyamán az étertest leviszi a képet a fizikai testbe, belevési abba. Beleárasztja a képet az ideg- és vérfolyamatokba. A harmadik napon tehát a kép belejut a fizikai testbe is.

Elérkezik a harmadik éjszaka. Nappal, miközben megint az élet megszokott dolgait végezzük, megtörténik az az esemény is, hogy a kép belenyomódik a fizikai testbe. Ez tudat alatt történik. A harmadik éjszaka pedig a kép már a fizikai testben kerül feldolgozásra. A kép szellemivé változik a fizikai testben. Napközben a kép először belekerül a vér- és az idegfolyamatokba, de éjszaka szellemivé alakul. Aki ezt képes látni, az megfigyelheti, hogy a képet a fizikai test dolgozza fel, de amely most egy szellemileg teljesen átalakult képként jelenik meg. Azt mondhatjuk tehát: a harmadik éjszaka a fizikai test is kidolgozza a képet.

1. nap Az alvó asztráltest a fizikai és étertesten kívül kialakítja az élmény képét.
1. éjszaka  A külső éteriség beleépíti a saját szubsztanciáját a képbe.
2. nap Az asztráltest belevési a képet az ember étertestébe.
2. éjszaka Az étertest a következő éjszakán kidolgozza magában a képet.
3. nap Az étertest belevési a képet az ember fizikai testébe.
3. éjszaka   A fizikai test a következő éjszakán kidolgozza magában a képet.

Ezt azonban egészen helyesen kell elképzelniük. A fizikai test valóban szellemileg dolgozza ki ezt a képet. Szellemivé alakítja. Ha tehát valóban végigcsinálták mindezt, akkor az történik, hogy amikor az ember alszik, akkor a fizikai test is kidolgozza az egészet, de nem úgy, hogy az benne maradjon a fizikai testben. A fizikai testből kiindulva ugyanis a kép átalakulása megy végbe, megnagyobbodik, felnagyítódik körülöttünk. Amikor reggel felébrednek, akkor már itt van ez a kép, mintegy ott lebeg önök körül, olyan mint egy felhő, amelyben benne vannak. A negyedik reggel egy ilyen képpel együtt kelnek fel.

Ezek voltak tehát a harmadik nap és harmadik éjszaka eseményei. Ezzel a teljesen átalakult képpel bújnak ki az ágyból a negyedik napon. Ebbe a felhőbe burkolva kelnek fel. (Lásd 107. o.) Ha pedig valóban a megfelelő erővel alakították ki a képet az első napon, ha megfigyelték, hogy a második napon hogyan közeledett önök felé az a kép, akkor most észreveszik, hogy a mostani képben benne él az akaratuk. Az akaratuk benne van ugyan, csakhogy nem tud megnyilatkozni, mintegy bilincsbe verve érzik. Kissé szélsőségesen kifejezve, olyan a helyzet, mint ha elhatároznám – úgy, ahogyan egy merész gyorsfutó elhatároz valamilyen bravúros futást -, hogy most elrohanok innen Felső-Dornachba, már el is képzelem, bennem van. Ez az én akaratom. De abban a pillanatban, amikor indulni szeretnék és az akaratom a legerősebb bennem, akkor észreveszem, hogy megbilincseltek, ezért most lemerevedve állok, és bár egész akaratomat kifejtem, a futást mégsem tudom véghezvinni. Körülbelül ilyen a helyzet.

Amikor az élményünk úgy alakul tovább, hogy az ember mintegy satuban érzi magát ébredés után – mert a harmadik éjszakát követően egy ilyen érzésünk támad -, és az akarat teljesen le van kötözve bennünk, akkor ez az akarat, ha mindezt nyomon tudjuk követni, látássá alakul át. Az akarat semmit sem képes megtenni, de ez elvezet ahhoz, hogy szellemileg látunk valamit. Az akarat lelki szemmé válik, és a kép, amellyel felkelünk, most tárgyi jelleget ölt. Ez a kép annak az előző vagy egy még régebbi földi életünknek az eseményét mutatja, amely kiváltotta azt az eseményt, amit az első napon éltünk át és utóbb képben felidéztünk. Így az érzésen és akaraton keresztül történő átváltozás révén megkapjuk a képét annak a kiváltó eseménynek, amely egy régebbi földi életben történt meg velünk.

A három nap leírása esetleg meghökkentően hangzik. Ez nem is meglepő, hiszen ezek a folyamatok a mai ember számára teljesen ismeretlenek.

A régebbi kultúrkorszakok emberei számára azonban nem voltak ilyen ismeretlenek. Ők a jelenkor okos embereinek véleménye szerint egész életükben ostobák voltak. De ezek az ostoba emberek még átélték ezeket a dolgokat a régebbi kultúrkorszakokban. A mai ember azonban mindezt elhomályosítja magában az intellektusával, amely éles eszűvé teszi ugyan, de semmi esetre sem bölccsé.

Így elbeszélve bizonyára kissé viharosan hangzik a dolog, de nem írhatom le másképp. Mivel e téma ma teljesen ismeretlen, azért nem jelenne meg olyan jellegzetesen, ha enyhébb formába öltöztetve mondanám el. Márpedig teljes élességében kell képet alkotnunk róla. De az egész folyamat három napjának elejétől végig bensőségesen, intim módon, teljesen nyugodtan, higgadtan kell lefolynia. Mert az úgynevezett okkult élmények – ezek pedig azok – nem úgy történnek, hogy kérkedni lehetne velük. Ha kérkedni kezdenek velük, azonnal megszűnnek. Valóban belső nyugalomban és higgadtságban kell végbemenniük. Az a legjobb, ha az élmények egy ilyen sorát senki más nem veszi észre, csak az, akit érint.

Nem szabad azonban azt vámunk, hogy a dolog mindjárt első próbálkozásra sikerülni fog. Mindig azt tapasztalom, hogy amikor efféléket megfogalmazok, akkor az először tetszik az embereknek. Ez teljesen érthető, hiszen ez valóban érdekes. Mi mindent meg lehet itt tapasztalni! Az emberek óriási szorgalommal látnak hozzá. Elkezdik: nem sikerül. Talán még néhányszor próbálkoznak – megint nem sikerül. Hamarosan egészen lehangolódnak. Pedig valóban úgy van, hogy amikor valaki már negyvenkilencszer, vagy valaki más hatvankilencszer megpróbálta, akkor éppen az ötvenedik vagy a hetvenedik alkalommal fog sikerülni neki. Minden ilyesminél ugyanis mindenekelőtt arról van szó, hogy el kell sajátítanunk magunkban a lélek valamilyen működését. Először még bele kell élnünk magunkat ezekbe a dolgokba. Meg kell szereznünk a lélek egy tevékenységfajtáját.

Egy ilyen követelményre képesnek kellene lennünk az Antropozófiai Társaságban, amelynek a Karácsonyi Gyűlés óta teljes mértékben hordoznia kell az antropozófiai mozgalmat.

Az Antropozófiai Társaságban igazán nagyon sokat nyújtottunk. Enyhe szédülés foghatja el az embert, ha valamennyi kinyomtatott előadásciklust egymás mellett látja. Ennek ellenére egyre csak jönnek egyesek, és mindenféléket megkérdeznek. Erre a legtöbb esetben nem is lenne szükség, mert ha az előadások tartalmát valóban feldolgoznák, akkor a legtöbb kérdésre egészen biztosan választ kapnának. Csak türelem kell hozzá, valóban csak türelem. Mára az antropozófiai irodalomban sok minden megtalálható, ami már dolgozhat a lélekben. A most fennálló ezoterikus elnökség megszeretteti velünk a teendőket, és megtöltheti életünket mindaz, ami feladatként még előttünk áll. Másfelől, sok mindenhez, amit az emberek tudni akarnak, ott vannak a régi előadásciklusok, kurzusok is, amelyek ki vannak nyomtatva, de miután elhangzottak, egyesek csak annyiban törődnek velük, hogy újabbakat szeretnének. A régieket egyszerűen ott hagyják. Ezek a dolgok nagyon is összefüggnek azzal, amit éppen a mai témánknál kell hangsúlyoznom.

Ha az újtól mindig tovább sietünk a még újabbhoz, akkor nem tudunk egy belső folytonosságot sem megteremteni magunkban, nem tudjuk nyomon követni azt, ami a lélekben elkezdett csírázni és gyarapodni. Valóban arról van szó, hogy a dolgok megérlelődjenek a lelkünkben. El kellene hagynunk magunkból azt, ami mára igencsak szokássá vált, és hozzá kellene szoktatnunk magunkat a lélek igazi belső aktivitásához a szellemi tevékenység területén. Ez azután segítségünkre lesz az olyan feladatok kivitelezésében, amelyekről ma hallhattunk, illetve hogy a harmadik nap után egyáltalán meglegyen a belső lelki állapotunk valamilyen élmény számára, amelyet karmikus szempontból érteni akarunk.

Általában így kell eljárnunk, ha a szellemiséget meg akarjuk ismerni. Eleve azt kell mondanunk magunknak: az első lépések idején, amikor gondolatilag megközelítjük a szellemit, még csak megkezdtünk valamit. Teljesen lehetetlen, hogy azonnal valamilyen eredményt kapjunk. Tudnunk kell várni.

Ha van egy olyan élményem, amely egy előző földi élet karmikus következménye, akkor ezt vázlatosan így rajzolhatjuk fel: ez én vagyok, ez az élményem a jelenben. (A 9. ábrán fehér-piros, jobb oldalon.)

Itt ezt az élményt (zöld és sárga, a bal oldalon) az ugyanazzal az énnel rendelkező, de teljesen más jellegű személyiségem élte át egy előző földi életben. Ott van ugyan, de már régóta nem tartozik a mostani személyiségemhez. Beíródott azonban az éteri világba, illetve az éteri világ mögötti asztrális világba. Most csak vissza kell mennem, meg kell tennem az utat visszafelé.

Azt mondtam, hogy a dolog először úgy tűnik, mintha az élményt valaki elhozná nekem. Különösen a második napon érezzük így. A harmadik nap után azonban visszahúzódnak azok a szellemi lények, akik elhozták a képet, és akkor már a sajátomként észlelem az élményt, amelyet én magam éltem át egy előző földi életben. Ez már nincs itt a jelenben, az előző földi életemben kell szemlélnem, ezért érzem magam ilyenkor abban a régi élményben mintegy bilincsbe verve. Ez a megdermedés csak akkor szűnik meg, ha a dolgot megtekintve képet alkottam arról, ami az előző földi életben történt velem, és azután újra visszapillantok arra a jelenbeli eseményre, amelyet három napig nem tévesztettem szem elől.

Így ismét szabaddá válók, amikor visszatérek a jelenbe, mert a hatásban, az okozatban már képes vagyok megmozdulni. Amikor viszont visszatekintek a múltbeli okra és olyankor az okban vagyok, akkor lemerevedek. Vagyis belépve egy előző földi életbe, az ottani esemény mint ok mintegy megbilincsel, és ez csak akkor oldódik fel, amikor visszajutok ismét a mostani földi életembe.

Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy egyik nap, bizonyos időpontban az egyik barátunk valami kellemetlen dolgot mond nekünk; ez esetleg váratlanul ér bennünket. Tehát valami durva esemény történt velünk. Később belehelyezkedünk abba, amit akkor átéltünk barátunk szavait hallgatva, eleven képet alkotunk erről az élményünkről: a megdöbbenésünkről, a felháborodásunkról, esetleg a megbántódásunkról, és így tovább. Ez egy belső hatás bennünk, és ezt a belső hatást kell utóbb képbe foglalnunk.

Most megkezdjük a három napos folyamatot. A második napon járkálva azt mondjuk: ez a tegnap megformált kép különösen hatott rám. Ma egész nap valami fanyarság van bennem, olyan, mint valami belső lehangoltság. – Ekkor még semmi sem volt jelen, ami ebből a képből indul ki. Az egész folyamat végén, a harmadik nap után reggel felkelve azonban belül mintha megbilincselne valami, amiről pontosan érzem, hogy ettől a képtől ered. Megmaradok ebben a bilincsbe vertségben. Ekkor egy esemény sejlik fel az előző földi életemből, magam előtt látom. Ezután visszajövök a még egészen friss jelenlegi élményemhez. Ekkor ismét megszűnik a bilincsbe vertség, és azt mondom magamnak: szóval, ez történt az előző földi életemben, ez okozta a múltkori esetet! Most a hatása érvényesül. De a hatásban ismét meg tudok mozdulni, mert most újra a jelenben vagyok.

Mindezt igen sokszor kell gyakorolnunk, mert az első próbálkozáskor, általában már az első napon megszakad a szál folytonossága, és azután nem következik semmi.

Különösen hasznos, ha egymás mellett több eseményt pergetünk le, nem maradunk meg egyetlennél, hanem ilyen módon a nap több élményét is képbe foglaljuk. Erre esetleg azt mondhatják: de akkor a következő nap a legkülönfélébb érzésekkel kell együtt élnünk. – Igen, de ezt ki fogják bírni, egyáltalán nem lesz ártalmukra. Próbálják csak meg, ezek egészen jól együtt haladhatnak. – De akkor annyiféle bilincsben kell lennem a harmadik napot követően? – kérdezhetik. – Ebbe sem halnak bele. Nem kell megijedniük. A dolgok úgyis ismét feloldódnak. De ami egy régebbi földi életből a mostanihoz tartozik, az bizony el is ér hozzánk.

Ezt azonban mindjárt az első próbálkozáskor még nem derítjük ki, a fonál folytonossága megszakad. Türelem kell hozzá, hogy a dolgot mindig újrakezdjük. Akkor egyúttal észrevesszük a lelkünk megerősödését is. Érezzük, hogy a lelkünkben valami felébred, és egyszeriben azt mondjuk: eddig a vér töltött be, éreztem a vérem, a légzésem lüktetését. Most még valami egyéb is van bennem, nem csak a vér; betölt valami más is.

Még olyan érzésük is támadhat, hogy az a valami, ami most átjárja önöket, olyan mint egy légneművé vált fém. Valóban valami fémes jellegűt éreznek magukban. Nem lehet másképpen leírni, ilyen. Úgy érzik, hogy egész testüket fémes valami hatja át. Ahogyan bizonyos vizek ivásánál fémes ízről beszélünk, úgy hatja át bensőleg szinte az egész testet a fémes íz, mintha valami finom anyagiság töltené ki az embert, de ez valójában szellemi.

Ezt érzik, amikor rábukkannak valamire, ami természetesen mindig is önökben volt, de csak most teszik figyelmük tárgyává. Ebből az érzésből azután újra bátorságot meríthetnek. Mert amikor a szál folytonossága mindig megszakad, és a dolog megint eltűnik a szemük elől, akkor elveszíthetik a bátorságukat; meg akarnak ragadni valahol egy karmikus összefüggést az életükben, de nem sikerül. Amikor azonban megérzik magukban ennek a belső betöltöttségnek az állapotát, akkor újra bátorságra kapnak, és azt mondják: még lesz ebből valami!

Ezeket a dolgokat teljes higgadtsággal és nyugodalommal kell átélnünk, kedves barátaim. Aki nem képes ezeket higgadtan és nyugodtan végigcsinálni, hanem izgatott és túlhevült lesz, az valami belső ködbe burkolja mindazt, aminek történnie kellene, és semmi sem lesz a dologból. –

Ehhez még a következőket mondanám. Vannak kint a világban bizonyos emberek, akik csak mendemondákból ismerik az antropozófiát, talán nem is olvastak belőle semmit, vagy csak az ellenfelei írásait. Ez most valóban furcsa: ezek a támadó írások megjelennek, sőt gomba módra bújnak ki a földből, és némelyik közli az irodalmat is, de ennek jegyzékében az én írásaim egyáltalán nem szerepelnek, csak az ellenséges irodalom. Az emberek sokszor beismerik, hogy nem is fordulnak a forrásokhoz, csak az ellenfelek irodalmából tájékozódnak. Nem ritkák manapság az ilyen esetek. Odakint tehát, erről beszélve azt mondják, hogy az antropozófusok teljesen őrültek. Csakhogy, ha a szellemi világban egyáltalán el akarunk érni valamit, akkor a legkevésbé sem szabad őrülteknek lennünk. A legkevésbé sem lehet őrült valaki, ha a szellemi világban érteni akar valamit. Már egy csekély belső zavarosság is megakadályozza, hogy eljussunk valameddig. Az ilyet tehát el kell kerülnünk. Még az enyhe bogarasságokat, a szeszélyeskedéseket is mellőzni kell. Mert ha átadjuk magunkat a napi hangulatoknak, szeszélyeknek, mániáknak, mindezek akadályokat, gátakat jelentenek a szellemi világban való továbbhaladás során. Nincs más választásunk: ha előbbre akarunk jutni az antropozófia területén, akkor a fejünknek és a szívünknek minden őrültségtől meg kell szabadulnia. A rajongás sem jó semmire, az már az őrültség kezdete.

Bármilyen különösen hangozzanak is például a ma elmondottak, mégis az abszolút megfontoltság fényében, fejünk és szívünk teljes józanságában kell fogadnunk őket. Ha helyesen éljük át ezeket, akkor éppen az antropozófia ragad ki bennünket a legbiztosabban még a legenyhébb napi őrültségekből is. Az antropozófia minden őrültséget meggyógyítana, ha igazán intenzíven átadnánk magunkat neki. Ha tehát valakinek az volna a célja, hogy éppen az antropozófia révén őrüljön meg, akkor az egészen biztosan rossz eszközt választana.

Ezt nem azért mondom, hogy csupán tréfálkozzak, hanem azért, mert ennek az elvnek is a szellemtudományos gondolkodásmód alkotórészévé kellene válnia. Ha helyesen, a megfelelő beállítottsággal közeledünk a dolgokhoz, akkor úgy kell viszonyulnunk hozzájuk, ahogy most félig ironikusan szóltam erről. A helyes gondolkodásmód csak az lehet, amelyben a lehető legkevesebb őrültség van. Erre kell törekednünk, már az élet legapróbb őrültségeivel szemben is.

Valamikor barátságban voltam egy most már régen meghalt nagyon okos filozófia professzorral, aki minden alkalommal megemlítette: egy kevés bogarasság mindannyiunkban van! – Úgy gondolta, hogy némi bogaras természet senkiből sem nélkülözhető. Pedig ő maga tényleg nagyon okos ember volt. Olykor úgy éreztem, hogy benne mégis csak rejlik e mögött valami, hogy a bogarasságot nem egészen alaptalanul védelmezi. De e filozófia professzorból soha nem is lett antropozófus!

Holnap tovább tárgyaljuk a most megkezdett témát.

– Dornach, 1924. május 10.

[Az előző élet hatása az ember külső alkatának kialakulására. Az emberi fej és a fej alatti test összefüggése az egymást követő inkarnációkban. A fej, a ritmikus rendszer és az anyagcsere-végtagrendszer megismerésének módja.]

Mai fejtegetésünkben az emberi karma alakulását a külső oldal felől vizsgáljuk meg. A külső oldalt, vagyis az ember külső alkatát vesszük szemügyre, ahogyan megjelenik az emberi fiziognómiában, a taglejtésben, mindabban, ami az ember és a fizikai világ külső megnyilvánulása. Egyes karmikus összefüggések kutatásakor már felhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket az összefüggéseket éppen hogy a látszólag jelentéktelen apróságok révén figyelhetjük meg az emberen. Így az ember külseje is sok mindent elárul arról, hogy milyen morális, milyen szellemi magatartást tanúsított valaki az előző földi életében, vagy előző földi életei során. Ilyen tekintetben valóban megkülönböztethetünk bizonyos embertípusokat, és ezeket szemlélve úgy találhatjuk, hogy a különféle embertípusok valamelyik előző földi életük egészen meghatározott magatartásfajtájára is visszavezethetők.

Tekintsük ezt is példák segítségével, hogy ne maradjon elvont a téma. Valaki például úgy töltött el egy régebbi életet, hogy a világban tapasztalható dolgokkal mélyrehatóbban foglalkozott, valóban bensőséges módon érdeklődött sok minden iránt, és semmi mellett nem ment el közömbösen, sem az emberek, sem az egyes jelenségek mellett. Bizonyára megfigyelhetjük e tulajdonság hatását az illető ember mostani életében.

De ismerhetnek olyanokat is, akik többet tudnak a régi görög államférfiakról, mint a jelenkorban élőkről. Ha Periklész, Alkibiadész, vagy Miltiadész felől érdeklődünk náluk, akkor elsorolják, amit az iskolában megtanultak. Ha aziránt tudakozódunk, ami ezen a területen jelenkorunkban történik, akkor alig tudnak valamit.

Ezt az érdektelenséget az élet egyszerű hétköznapi eseményeinél is megfigyelhetjük. Egyszer már említettem azt a példát, ami bizonyára különösnek tűnik azok számára, akik sokszor az idealizmus legmagasabb csúcsain érzik magukat, hogy vannak olyan férfiak, akikkel délután társalogva elmondják, hogy láttak délelőtt egy hölgyet az utcán. Ha megkérdezzük, hogy milyen ruha volt rajta, azt már nem tudják felidézni! Bármilyen hihetetlen, de igaz: vannak ilyen emberek.

Az ilyesmit persze a legkülönfélébb módon magyarázhatjuk. Mondhatjuk azt, hogy ez az ember annyira magasztos szellem, hogy az efféle dolgokat túlságosan jelentéktelennek találja ahhoz, hogy megfigyelje. Ez azonban nem egy valóban alapos szellemiség megnyilatkozása. Lehet valaki mégoly emelkedett szellemiségű, de nem egyedül az ilyen emelkedettség számít, hanem arról van szó, hogy az ember szellemisége valóban alapos-e vagy felületes. Nem lehet mélyreható az ilyen szellemiség, mert nem mellékes az, hogy egy hölgy például hogyan öltözködik, ez szinte legalább annyira fontos tudnivaló róla, mint az, hogy milyen az orra vagy a szája.

Vannak tehát olyan emberek, akik mindent megfigyelnek az életben. Így a világot aszerint ítélik meg, amit róla megtapasztalnak. Mások úgy mennek át az életen, mint akiket semmi sem érdekel különösebben. Csak valami nyomban szertefoszló álomképként élik meg mindazt, amivel találkoznak.

Mindezzel csak az emberek ilyen ellentétére akartam utalni. Akárhogy is ítélik meg, kedves barátaim, hogy emelkedett vagy felszínes látásmód nyilatkozik meg abban, ha valaki nem tudja, hogy a délelőtt látott hölgy milyen ruhát viselt, számunkra most nem ez a fő dolog, hanem ma azt kell megvizsgálnunk, hogy ezek a magatartások miképpen hatnak tovább az ember karmájában. Nagy különbség van ugyanis aközött, hogy valaki megfigyeli az élet dolgait, érdekli annak minden egyes vonása, vagy pedig meglehetősen figyelmetlen az élet eseményeivel szemben. Mert éppen- hogy a részletek roppant jelentőségűek a szellemi valóság egész működése szempontjából, jóllehet nem közvetlenül magukra a részletekre kell ezt értenünk, hanem arra, hogy ezek egy egészen meghatározott lelki alkatot fejeznek ki.

Gondoljanak arra a professzorra, aki mindig nagyon szépen adott elő, és közben mindig egyetlen pontra nézett, mereven rászegezte tekintetét az egyik hallgató mellkasának felső részére. Sohasem veszítette el a fonalat, folyamatosan áradt belőle a szó. Egyik nap azonban hirtelen megakadt: odanézett a hallgatóra, és mindig újra el kellett kapnia a tekintetét, utána odament az illetőhöz és megkérdezte tőle: Maga miért varrta fel azt a leszakadt gombot? Ettől teljesen megzavarodtam! – Korábban ugyanis mindig a hiányzó gomb helyére nézett, ez adta neki a koncentrálását. Ugye, jelentéktelen dolognak látszik, hogy ránézünk-e egy leszakadt gomb helyére vagy sem; de egy ember egész lelkialkatáról sokat elárul az, hogy ez szokása-e neki vagy nem. Ha meg akarjuk figyelni a karmikus vonalakat, akkor az efféléknek nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk.

Nézzük hát meg először is ezt a két embertípust, akikről beszéltem. Az embernek a földi életében van feje és vannak egyéb testrészei. Ami a fej alatt van, az bizonyos erőösszefüggéssel rendelkezik. Az ember fizikai teste a halálkor felbomlik kémiai elemeire. Hiszen a fizikai anyagot nem viszi magával az ember az egyik földi életéből a másikba. A fej alatti organizmusában található erőösszefüggést azonban nagyon is átviszi a halál és újabb születés közötti életen, hogy majd ebből alakuljon ki a feje a következő földi életében.

Hasonlóképpen: az ember mostani földi életének feje az előző földi élet végtagrendszeréből és egyéb organizmusából alakult ki. Így változik át mindig az egyik földi élet fej alatti testi organizmusa a másik földi élet fejévé. A fejünk mindig az előző földi életben használt testünk eredménye. Ez az emberi lény tagolódásának egész erőösszefüggésére érvényes.

Ha valaki nagy figyelemmel haladt át az életen, megfigyelte környezetének dolgait, akkor mindig oda is kellett mennie hozzájuk a végtagjait mozgatva, azokat mindenféle tevékenységre kellett ösztönöznie, hacsak nem folytatott kizárólag ülő életmódot. Az utóbbi emberek karmikus megfigyelése ma nem könnyű, a régebbi korokban az ilyesmi nem is létezett; ezért meg kell vámunk, hogy a kizárólag ülő életmódot folytató emberek milyenek lesznek a következő földi életükben. Igazából csak jelenkorunkban léteznek olyan földi életek, amelyeket szinte végigülnek. Régen az ember egész teste tevékenykedett, nem csak a fej rendszerhez tartozó érzékszervei, hanem az egész teste is mindig mozgásban volt.

A következő földi élet fejének kialakításába tehát átmegy mindaz, amit az emberi figyelem indíttatására az egész test korábban átélt, és aminek egészen meghatározott hatása van. A következő földi életünkben a fejünk egy nagyon erős törekvést érez arra, hogy bizonyos erőket belejuttasson az akkor hozzáilleszkedő fej alatti testbe, hogy a Föld erői intenzíven hassanak a test organizmusára.

Vázlatosan rajzolva legyen ez az ember feje, ez pedig a fej alatti organizációja. Az első hét életévben a fejtől kiindulva alakul ki mindaz, ami ebben a fejen kívüli organizációban van, az izmok, a csontok és a többi. A fej bocsátja bele a testbe ezeket az erőket. Minden csont úgy alakul ki, ahogyan a fejből kiindulva ki kell alakulnia.

Mi történik, ha a földi lét jellege révén a fejnek az a tendenciája, hogy nagyon intenzív kapcsolatot alakítson ki a Föld erőivel? Akkor az emberi test felépülésénél már az embrionális életben, de különösen a fogváltásig terjedő életszakaszban erősen előtérbe kerülnek a Föld-erők, mégpedig éppen a fej ilyen “részrehajlása” folytán. Az ilyen fej igen erősen vonzódik a Föld-erőkhöz, és ennek az lesz a következménye, hogy egy ilyen embernél mindaz erőteljesen megformálódik, ami a Föld erőitől függ: nagy, erős csontjai lesznek, például rendkívül széles lapockái, jól fejlett bordái. Minden erőteljesen kiformálódik rajta.

Itt azt látjuk, hogy az előző földi életben gyakorolt figyelmet az ember áthozta a mostani földi életébe testi organizmusa kialakításához. Térben mindez a fejből indul ki ugyan, de valójában mégis a lélekből és a szellemből. Mert valamennyi formáló erőben része van a léleknek és a szellemnek, ezért az ilyesmikből mindig következtethetünk a lelki-szellemiségre is. Az ilyen embereknél megfigyelhető, hogy a fej az előző földi élet leírt körülményei folytán most erős kapcsolatba került a Földdel. Ezt észrevehetjük a homlokról, amely nem különösen magas – a magas homlok nincs rokonságban a Földdel -, de élesen és erősen alakult ki, és ehhez hasonlók.

Látjuk tehát, hogy ez az ember úgy fejlődik ki, hogy a csontjai erősen formálódnak meg. Sajátságos az is, hogy ha az ilyen Földdel rokon erők intenzíven hatnak a régebbi földi életből, akkor a haj igen gyorsan nő. Így az előző földi lét figyelemképességével kell kapcsolatba hoznunk azt, ha egy gyermek haja nagyon gyorsan nő. Általánosságban mindig arról van szó, hogy az ember az előző földi életének morális-szellemi magatartása alapján formálja meg a következő földi életében használt testét.

Mindenkor beigazolódik, hogy a szellemi-lelkiség részt vesz az ember kialakításában. Akinek a karmája olyan, hogy különösen erős a hajlama az élet megfigyelése iránt, és a következő földi életében erős csontjai lesznek, annál az embernél azt látjuk, hogy bátran halad át az életen. Ezáltal, mondhatnám, a természetes oldalt, egy bátor élet természetes erejét is elsajátítja.

Abban a korban, amikor már visszaszorult az egymást követő földi életekről való tudás, még fennálltak bizonyos ismeretek az emberről, amelyek összefüggnek az ismétlődő földi életekkel. Már ez volt a helyzet Arisztotelész korában. De Arisztotelész még csodálatosan le tudta írni a Fiziognómiá-ban, hogy az arc külső alkata hogyan függ össze az ember morális magatartásával, morális természetével.

De most nézzük meg a gyáva vagy félénk embereket. Ezek előző földi életükben semmi iránt sem érdeklődtek különösebben. A karma szemlélésénél észrevehetjük, hogy az életben kialakított magatartásunknak döntő jelentősége van a jövőnket illetően. Tudásvágyunkat is kielégítjük ilyenkor, de nemcsak a tudásvágyról van szó, ha mostani földi életünket a régebbiekre vezetjük vissza. Mert ha jelenlegi életünkhöz már némi önismerettel viszonyulunk, akkor jobban előkészülhetünk a következő földi életünkre is. Ha az életen csak felületesen haladunk át, ha semmi iránt sem érdeklődünk igazán, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a következő földi életben gyáva nyulak leszünk. Ezt éppen az idézi elő, hogy mivel a figyelemnélküli, érdektelen ember kevéssé kapcsolódik a környezetéhez, azért következő életében fejének organizációja nem kerül rokonságba a Föld erőivel. A csontok fejletlenek maradnak, a haj lassan nő, az embernek gyakran x-lába vagy ó-lába lesz.

Ezek a dolgok igen finoman megmutathatják az összefüggést egyfelől a szellemi-lelkiség, másfelől a természeti-fizikaiság között. Kedves barátaim, az ember egészét tekintve valóban átpillanthatunk az előző földi életeire, egészen a fej alkatának egyes részleteiig.

De mindezt nem azért mondtam el, hogy közvetlenül ezeken a dolgokon végezzünk megfigyeléseket. A karma vizsgálatát előkészítő valamennyi megfigyelés nem külsőséges módon történik, hanem szellemtudományos módszerekkel, egészen benső módon. Éppen ezek a szellemtudományos módszerek mutatják meg, hogy külsőleg egyáltalán nem lenne szabad az embert úgy elfogadnunk, ahogyan azt a mai fiziológia és anatómia teszi. Alapjában véve semmi értelme, hogy egyszerűen megismerjük a szerveket és kölcsönös kapcsolatukat. Mert az ember valójában egy képmása valaminek. Részben a halál és újraszületés közötti erők képmása, részben pedig előző földi életének a képmása. A fiziológia és az anatómia mai művelésének nem sok értelme van, mert ezek úgy tekintik az embert, ahogyan előttük áll, és sorban csak megnézik benne az egyes részeit.

A fejünk például sokkal inkább összefügg az előző földi életünkkel, mint a mostani földi életben kapott testünkkel. Így tehát azt mondhatjuk, hogy még bizonyos fizikai folyamatokat is csak akkor érthetünk meg, ha visszatekintünk az előző földi életekre. Az olyan ember haja nő gyorsan, aki egy régebbi földi életében érdeklődött a világ iránt. Aki előző földi életében alig tudott meg valamit a világról, annak egészen lassan növő haja alakul ki, ami a fejére simul. Bozontos hajuk viszont azoknak van, akik előző földi életükben nagy hévvel belemerültek a világba, talán túlságosan is, és az orrukat mindenbe beleütötték. Ez egy teljesen reális összefüggés. Így vezethetjük vissza a legkülönfélébb testi vonásokat valamelyik előző földi élet élményeire. Ezek valóban kiterjednek a testalkat egyes részleteire is.

Nézzünk meg például egy olyan embert, aki egyik földi életében sokat tűnődött, sokat gondolkodott. Ő a következő földi életében nyurga, sovány lesz. Aki valamely földi életében keveset gondolkodik és inkább a külső világ vonzásában él, az a következő földi életében hajlamos lesz a zsírlerakódásra. Ennek megint csak van bizonyos jelentősége a jövő számára is. Az adott földi életben nem lehet szellemi fogyókúrát végeznünk, itt csak a fizikai kúra jár eredménnyel. A következő földi élet számára azonban azáltal lehet igen hatásosan előre fogyókúráznunk, hogy a mostaniban sokat tűnődünk, sokat gondolkodunk, különösen olyasmiről, ami fáradságot jelent, amint tegnap leírtam. Ennek nem kell mindjárt meditációnak lennie, egyszerűen csak gondolkodjunk el mindenfélén, sok belső elhatározást ébresszünk magunkban. Valóban van tehát egy ilyen összefüggés az ember egyik földi életének szellemi-morális beállítottsága és következő földi életének fizikai alkata között. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni.

Vegyünk más esetet. Például azt, hogy valaki egyik földi életében gondolkodó típusként él. Ezen nem valami professzort értek – ezt most nem ironikusan mondtam hanem egy olyan valakit, aki akár még szántás közben is képes elgondolkodni valamin. Egyáltalán nem azon múlik, hogy az élet milyen helyzetében gondolkodunk; az eke mögött haladva vagy egyéb mesterséget folytatva is lehetünk valóban gondolkodó emberek. De az ilyen gondolkodó személy a gondolkodást végezve főként arra irányul, ami elvész a földi élettel, és nem azzal foglalkozik, ami az erőket majd átküldi a következő inkarnációba és részt vesz a fej kialakításában. Ezért az ilyen ember az új földi életében lágy, finom hússal jelenik meg. De az is különös, hogy ha sokat gondolkodik, akkor a következő földi életében igen finom bőre is lesz, testének egész külső felülete, a bőre szépen kiformálódik. Ha viszont csúnya bőrű emberekkel találkoznak, akkor arra következtethetnek, hogy ezek az emberek keveset gondolkodtak a régebbi földi életükben. Ehhez persze más okok is hozzájárulnak, egyetlenjeiből nem lehet mindjárt valamire következtetnünk, de általánosságban érvényesek azok a megállapítások, amelyeket ma a lelki-szellemi és a fizikai oldal összefüggéséről említek. Az erősen szeplős bőrű emberek tehát nem voltak valami nagyon gondolkodó személyek az előző földi életükben.

Ezek a témák egyben megmutatják, hogy éppen a szellemtudomány nemcsak az elvont szellemiséggel törődik, hanem a szellemnek a fizikaiban megmutatkozó hatásaival is. Már sokszor hangsúlyoztam, hogy nem az a baj, hogy a materializmus csak az anyagra tekint. A materializmus tragikuma az, hogy az anyagról sem tudhat sokat, ha nem ismeri fel az anyagban a szellem jelenlétét és érvényesülését. És éppen az ember megfigyelésekor az anyagot is feltétlenül figyelembe kell vennünk, mert az emberi alaknál, az egész emberi lénynél jellegzetesen fejeződik ki az anyagban a szellemi hatás. Az anyag mindig a szellemiség külső megnyilatkozása. –

A legutóbbi Antropozófiai alapelvek-ben, amit a “Goetheanum”- hoz mellékelt “Közlöny”-ben olvashatnak, írtam arról, hogy az ember fejét csak akkor szemléljük helyesen, ha az imaginatív megismerést már az ember külső oldalára is alkalmazzuk. Az emberi fej ugyanis a saját formájának kialakításában, a fül és különösen az orr, a szem kialakításában egy imaginatív mintát követ. Így a fej külsőleg látható imaginációkból áll.

Ez érvényes arra is, ahogyan az emberi test arányai kialakulnak. Egyes embereknél a törzs alsó része hosszabb a felső részénél, tehát törzsük hosszabb annak alsó részétől a mellig, míg a törzs felső része a mell közepétől a nyakig rövidebb. Ha ez a melltől a nyakig terjedő rész rövidebb, mint a törzs alsó része, akkor egy olyan emberrel van dolgunk, aki a halál és újabb születés közötti időben annak közepéig gyorsan emelkedett felfelé a szellemi világban. Ekkor igen gyorsan haladt. Majd visszafelé lassan és kényelmesen ereszkedett le az új földi életébe.

Ha ellenben megfordítva, egy olyan emberrel van dolgunk, akinél a mell közepétől a nyakáig terjedő felső rész hosszabb, mint a mell közepétől a törzs alsó végéig terjedő rész, akkor ez olyan valaki, aki a halál és újabb születés közötti életének közepéig lassan, megfontoltan haladt, és azután gyorsabb ütemben ereszkedett alá az új földi életébe. Az emberi törzs fiziognómiájában és arányaiban tehát ott találjuk annak utóhatását, ahogyan a lélek a haláltól az újabb születéshez vezető szellemi világbeli útjának első illetve második felét megtette.

Valóban, ami az emberben a fizikai rész, az teljességgel annak képmása, ami az emberben szellemileg alakul ki. Ennek tehát következménye van földi élete számára is.

Ha például ezeket az “a” embereket nézzük, rövid felső mellel és hosszú alsó törzsi résszel, és ezeket a “b” embereket, hosszú felső mellel és rövid alsó törzzsel – természetesen eltúlozva rajzoltam akkor az is megfigyelhető náluk, hogy az előbbiekre kezdettől fogva nagy alvásigény jellemző, de ez az utóbbiaknál fordítva van, azoknak kevesebb alvásra van szükségük. Meglátják tehát egy ember kisebb vagy nagyobb alvásszükségletén, amely testi arányaiban is kifejeződik, hogy a halál és újabb születés közötti életének első felét gyorsabban vagy lassabban tette-e meg, illetve a második felét tette-e meg gyorsabban vagy lassabban.

Ez azonban megint csak az előző földi életével függ össze! Aki előző földi életében ha nem is belső hajlama, hanem inkább nevelése és külső élete folytán eltompult volt a világ iránt, bár nem annyira, hogy teljes közömbösségbe esett volna, az tulajdonképpen semmit sem tudott helyesen, nem kereste a dolgok valódi megértését, jóllehet odafigyelt erre-arra és az orrát mindenbe beleütötte, de ez megmaradt a merő kíváncsiskodásnál és a felületes véleményeknél, tehát szellemileg tompa maradt, – az ilyen ember éppannyira nem érdeklődik a halál és az újabb születés közötti élet első fele iránt. Érdeklődését csak az kelti fel, amikor a szellemi világban az élet éjféli tetőpontján túlhaladva megkezdi leereszkedését a Földre.

Viszont az olyan ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy értelmével, érzelmeivel általában mindenbe behatoljon, az a szellemi létben nagy érdeklődéssel viseltetik az első rész, a felemelkedés iránt, és a leereszkedést a Földre gyorsan hajtja végre. Így ismét azt mondhatjuk: ha olyan emberrel találkozunk az életben, aki túlzottan aluszékony, akkor ezt az előző földi létében egy meglehetősen eltompult életre kell visszavezetnünk. A belsőleg mozgékony ember, aki nem aluszékony, akinek akár még tennie is kell valamit azért, hogy el tudjon aludni – hiszen vannak altatószerül használható könyvek -, az nem eltompult, hanem éppen elmélyült és mozgékony értelemmel és érzelmi világgal rendelkezett.

De még tovább mehetünk. Vannak olyan emberek is – hogyan is nevezzem őket? Mondjuk, hogy szeretnek enni; másoknak meg közömbösebb az evés. Nem akarok úgy fogalmazni, hogy falánk és nem falánk emberek, ez ugye nem illik egy komoly fejtegetéshez; ezért azt mondom, hogy olyanok, akik szeretnek enni, másoknál pedig ez kevésbé központi téma.

Ez is összefügg azzal, amit az ember a halál és újabb születés közötti léten való áthaladásakor a szellemi élet éjféli tetőpontja előtt és után átélt magában. A szellemi világbeli úton ugyanis a szellemi lét úgynevezett éjféli tetőpontja középen található.

Vannak emberek, akik ilyenkor nagyon magasra emelkednek fel a szellemiségben, mások viszont nem emelkednek olyan magasra, számukra az az éjféli tetőpont alacsonyabb lesz. (Lásd az ábrát Kétféle út balról jobbra haladva.) A szellemi létben nagyon magasra emelkedő emberek a Földön azért esznek, hogy élhessenek. A nem nagyon magasra emelkedő emberek viszont jobbára azért élnek, hogy ehessenek.

Ezzel csak ismét jeleztem az emberek között megfigyelhető különbségeket. Azt mondhatjuk, hogy ahogyan valaki a fizikai létét biztosító tevékenységekhez viszonyul ilyen vagy olyan módon, már ebből is meglátható, ahogyan karmikus élete átsugárzik a régebbi földi életéből.

Aki ilyen irányú megfigyelőképességet sajátított el, az abból is meglátja az előző élet valamilyen belejátszását a mostaniba, ahogyan valaki az asztalnál vesz magának a tálból, tehát az odanyúlás, egy mozdulat jellemzően utalhat erre.

Ma a fizikai oldalról beszélek; holnap inkább a morális oldalról lesz szó, de a fizikai oldalt nagyon is tanulmányoznunk kell, különben kevésbé értjük meg annak ellenkezőjét. Vannak például borzasztóan vehemensen odakapó emberek, látjuk, hogy evés közben még egy körtét is milyen lelkesen markolnak meg. Az ilyen emberek előző földi életükben inkább az élet trivialitásaihoz ragaszkodtak, nem jutottak túl az efféléken, megragadtak annál, ami nem emelkedik fel az élet morális megértéséhez; belesüppedtek a szokásokba, a konvenciókba és hasonlókba. Ez megint csak nagyon jelentősen jellemezheti az élet gyakorlatát. Nem szoktuk meg az ilyenféle megközelítést, ezért ma még gyakran furcsának találjuk ezeket a dolgokat és nevetünk rajtuk. Pedig ezeket a legmélységesebb komolysággal kell szemlélnünk. Vannak ma bizonyos társadalmi osztályok, amelyek teljesen feloldódnak az élet triviális szokásaiban; voltaképpen menekülnek az olyasmitől, ami túllép az élet közismert, banális szokásainak keretein.

De ezt nem egyedül a külső viselkedés megnyilvánulásaira alkalmazhatjuk, hanem például a nyelvre is. Vannak nyelvek, amelyeknél semmit sem szabad önkényesen mondani, a mondatszerkezet mindent szigorúan előír; az alanyt nem szabad áthelyezni és így tovább. Vannak olyan nyelvek, amelyeknél az alanyt odahelyezhetik ahová akarják, az állítmányt szintén; ez utóbbiak lehetőséget teremtenek arra, hogy az emberek individuálisan fejezhessék ki magukat.

Tapasztalhatjuk tehát az életben, hogy egyesek mennyire intenzíven belemerülnek a triviális szokásokba, amelyeken azután nem is tudnak túllépni. Az ilyen trivialitások közt eltöltött földi élet azonban egy olyan következő életbe vezet át, amelyben az ember kifejezetten falánk lesz. Nem emelkedik fel elég magasra a halál és az újabb születés közötti életben, így falánkká válik a Földön.

Manapság meg kell kezdődnie annak a korszaknak, amelyben az emberek már nem csak egyetlen földi élettel számolnak, mint ahogyan az emberi fejlődés eddigi materialista korszakában, hanem rátekintenek az egész Föld-fejlődésre, és tudják, hogy az egyik földi élet tettei és cselekedetei átkerülnek egy következő földi életbe, és nem kevésbé azzal is tisztában vannak, hogy ők maguk viszik át a dolgokat az egyik korból a másikba. Ennek a tudatnak a megjelenéséhez persze szükség lenne arra, hogy ez a szemlélet mind a felnövekvő gyermekek nevelési elvei között, mind a felnőttek körében helyet kapjon.

Most még két embertípusra szeretnék utalni. Vannak olyan emberek, akik a dolgokat mindig komolyan tudják venni, ezen persze nem valami külső komorságot értek. Hiszen nagyon is elképzelhetünk komoly embereket, akik sok tragikumot hordoznak lelki alkatukban, és mégis tudnak nevetni, mert ha egyáltalán nem tudunk nevetni – hiszen az életben vannak nevetséges dolgok -, ha minden mellett úgy megyünk el, hogy semmin sem tudunk nevetni, akkor valójában nem komolyak, hanem elfásultak vagyunk. Lehet hát nevetnünk. De a nevetséges dolgon jót nevető ember mégis komoly lehet lelkének alapvető alkata szerint.

Van azután a másik embertípus, aki a nevetésnél egyebet sem tesz, minden nevetésre ingerli, nevet miközben elbeszél valamit, akár komikus a dolog, akár nem. Találkozhattak már olyan emberekkel, akik belefognak egy elbeszélésbe és mindjárt nevetésre húzódik a szájuk, és még a legsúlyosabb dolgokat is valamiféle vigyorgással tálalják. Most szélsőségesen fogalmazok, de léteznek effélék. Az ilyesmi a lélek egy alapvonása lehet. Holnap majd meglátjuk ennek a morális oldalát is. Ma főként a fizikai oldalt akarom érzékeltetni.

Az ilyen vonások ismét elvezetnek bennünket a karmikus összefüggésekhez. Az életben komolyságot hordozó embernél – aki azért nevetni is tud – az előző földi életeiből intenzív, mondhatnám, stabil erők hatnak a mostani földi életére. Ha egy ilyenféle emberrel találkozunk, akinek van érzéke az élet komoly dolgai iránt, aki megáll ezeket szemlélve és elgondolkodik rajtuk, akkor azt mondhatjuk, hogy ezen az emberen érződik, hogy a lényében ott hordozza régebbi földi életei egész súlyát. A mostani életfelfogásunk ugyanis a régebbi földi életeink valóságos utóhatása révén válik komollyá. A régebbi földi életek utóhatása nélkül az ember folytonosan száját jártató fecsegővé válik, aki még a legkomolyabb dolgok elbeszélésénél is nevetgél. Ha valaki úgy halad át a földi életek során, vagy akár csak a legutóbbi földi életén, mintha félig aludna közben, akkor a következő életében nem tud komolyságra szert tenni, nem tud az élet mélyebb dolgaihoz kellő komolysággal közeledni. Így az ember e viselkedési módjából azt láthatjuk meg, hogy valóban hasznára fordította-e előző földi életeit, vagy többé-kevés- bé tompultan átaludta azokat.

Mindez odavezet, hogy így szóljunk: az embert egyáltalán nem szabad mechanikusan vagy akár egy sablonos testi működés és felépítés alapján szemlélnünk, amikor emberként magunk előtt látjuk. Ehelyett az embert a külső alakjától kezdve egészen mozdulatai sajátosságaiig menően a szellemiség képének kell tekintenünk. –

Vegyük most szemügyre az ember fejorganizációját! Ezt a fejorganizációt egyebek közt alapvetően a régebbi földi életek határozzák meg. Azt mondhatjuk, hogy az emberi fejet akkor szemléljük a leghelyesebben, ha mindazt megtanuljuk, ami az imaginatív gondolkodásról megtanulható. Az érzékelhető világban kizárólag az emberi fejnél alkalmazhatjuk az imaginatív gondolkodást, amelyre egyébként mindig szükségünk van a szellemi világba való betekintéskor. Ha be akarunk tekinteni a szellemi világba, akkor az imaginációval kell kezdenünk. Ekkor először a szellemi valóság széllé- mi-éteri képei jelennek meg előttünk. Az érzékelhető világban semmi sincs az emberi fejen kívül, ami az imaginációkra emlékeztetne, de az emberi fejen tulajdonképpen minden az imaginatív jelleg fizikai-érzékletes képmása, egészen belső organizációjáig, az agy csodálatos felépítéséig.

Innen lefelé haladva olyasmit találunk az emberben, amit valójában sokkal nehezebb megérteni – bár általában könnyedén veszik -, ez pedig az, ahogyan a légzését végzi, vagyis a ritmikus rendszerét mozgásba hozza, és ahogyan a légzést átvezeti a vérkeringésbe. Ez a roppant eleven játék áthatja az egész testet, és sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk, mert először, ugye, az ember lélegzetet vesz (lásd az ábrát), a lélegzet a vérkeringésbe kerül (vörös szín – rőt), de másfelől behatol a fejbe és bizonyos összefüggésben van az agy egész tevékenységével is (az ábrán zöld – grün). A gondolkodás tulajdonképpen egyfajta kifinomult légzés. A vérkeringés pedig átmegy a végtagok mozgásainak impulzusaiba (kékeszöld – blau- grün).

Ha az ember ritmikus rendszerét nézzük, amely nem nyugvó állapotban létezik, hanem mindig folyamatos mozgásban van, akkor az így adódó különbséget figyelembe kell vennünk. Hiszen az emberi fejet zárt, nyugodt alakzatként kell szemlélnünk, belsejét, például az agyat is részei szerint kell tekintenünk, ahogyan az egyik rész a másik mellett elhelyezkedik. Ha az anatómia vagy a fiziológia alapján tanulmányozzuk a fej vérkeringését, akkor magáról a fejről nem tudunk meg semmit, mert ami a vérkeringést véghezviszi a fejben, az egyáltalán nem a fejhez tartozik, hanem pusztán arról van szó, hogy a fejnek szüksége van erre a ritmusra. Ilyen vonatkozásban a fej ugyanolyan mint a vérkeringés. Ha a koponya tetejét leemeljük a fejről és megnézzük benne a keringést, olyankor nem a fejre vonatkozó jelenséget látunk, mert a fejet nyugvó szervnek kell tekintenünk, ahol az egyik dolog a másik mellett helyezkedik el.

A mellkasban elhelyezkedő ritmikus rendszerre mindez nem érvényes. Itt mindent mozgékonyságban kell szemlélnünk, a vérkeringés, a lélegzés, a gondolkodás, az önmozgás mozgékonyságában. Ezt a folyamatot mélyen belenyúlva a fizikaiságba kell szemlélnünk.

Nézzük meg a légzés folyamatát! Amikor ez átmegy a vér folyamatába, majd elér az agyig, akkor szénsav keletkezik, tehát sav képződik az emberi szervezetben. Miközben azonban a légzési folyamat belejátszik az agyba, általában az idegrendszerbe, a savakból sók jönnek létre, sók rakódnak le.

Így azt mondhatjuk, hogy az ember gondolkodása folyamán földszerűség csapódik ki. A keringésben folyadékszerűség él, a légzésben gázszerűség. Amikor mozgás jön létre, abban tűzszerűség található. Mindenben kémiai elemek vesznek részt, de mozgékony állapotban, állandó keletkezésben és elmúlásban. Ez a folyamat nem ragadható meg az érzékszervi észlelés révén. Valójában sohasem érthetik meg az anatómusok, akik ezt ezen a módon akarják megfejteni. E folyamat megértéséhez a szellem belső produktív erejével is számolnunk kell. Amikor az anatómiai vagy fiziológiai előadásokon a ritmikus folyamatokra vonatkozó meglehetősen élettelen leírásokat hallgatjuk, akkor ezekkel kapcsolatban csak azt érezhetjük, hogy még igen távol állnak a valóságtól. Akik már végigültek egy ilyet, azok tanúsíthatják. Aki ezt elfogulatlan értelemmel hallgatja és szemügyre veszi a hallgatókat is, az voltaképpen úgy érzi, hogy minden hallgatónak el kellene fonnyadnia ettől a befogadott sivárságtól, meg kellene merevednie a padban, teljesen elfásulva, lebénulva. Mert éppen ezt a keringési rendszert kellene minden oldaláról a legmozgékonyabb elevenséggel leírni úgy, hogy mindig átlépünk a fizikaiból az érzékfelettibe, majd ismét visszatérünk az érzékfelettiből a fizikaiba, hogy egyfajta zenei ritmika hangulatába kerüljünk a leírás folyamán.

Ha képesek vagyunk egy efféle nézőpontra szert tenni, akkor egy olyan belső lelki állapothoz emelkedünk fel magunkban, amelynek révén a karma is megérthető lesz számunkra. Erről majd holnap beszélünk. Amit azonban így magunk előtt látunk az emberben, az már az inspiráció érzéki képmása benne.

Ahogyan tehát a fej szemlélésekor az imagináció érzéki képmásával, úgy az ember ritmikus rendszerét szemlélve az inspiráció képmásával van dolgunk, ha ezt a szemléletet megfelelőképpen végezzük.

Harmadikként figyeljük most meg az emberi anyagcsere-végtag- rendszert. Ma az anatómiában és fiziológiában úgy tárgyalják ezt a területet, hogy nem jutnak el az anyagcsere-végtagrendszer saját erőihez, hanem csak azt nézik, ami kiválik belőle, ami kiválasztódik. Minden, amit a mai tudományos szemlélet az anyagcsere-vég- tagrendszerhez sorol, az egyáltalán nem tartozik az ember felépítéséhez és az emberi organizációhoz, hanem elkülönül ezektől, aminek a béltartalom csak a legszélsőségesebb esete. Ami tehát az anyagcsere-végtagrendszerben fizikailag észlelhető, az nem tartozik az emberhez, hanem meg kell különböztetnünk tőle, noha az egyik hosszabb ideig marad meg a testben, a másik rövidebb ideig. A béltartalom gyorsabban távozik; ami viszont az izmokban, idegekben és így tovább választódik ki, az tovább megmarad. De ami az anyagcsere-végtagrendszerben fizikailag észlelhetően kimutatható, az nem tartozik az ember lényéhez, hanem csak kiválasztódás, lerakódás. Ezzel szemben mindaz, ami valóban hozzátartozik az anyagcsere-végtagrendszerhez: érzékfeletti jellegű. Így az emberi lény szemlélésekor az anyagcsere-végtagrendszer esetében át kell térnünk arra, ami tisztán érzékfeletti módon él a fizikaiságban.

Az anyagcsere-végtagrendszert úgy kell elképzelnünk, hogy a fizikai karok, és így tovább, valójában szellemiek, és ebben a szellemiben bontakoztatják ki az ént. Amikor a karomat, a lábamat mozgatom, akkor folytonosan kiválasztások történnek, és ezeket érzékelhetjük is. De itt nem ez a lényeges. Ha meg akarjuk magyarázni a kar és a kéz mozgását, mozdulatait, akkor nem hivatkozhatunk a fizikaira, hanem a szellemire kell hivatkoznunk. Azon múlik a dolog, ami végig a karban mint szellemi működik. Amit szemmel láthatunk, az az anyagcsere-végtagrendszer vonatkozásában csak a kiválasztás. (Lásd az ábrát. Sötét árnyalás: a látható kar; világos árnyalás: a szellemi.)

Hogyan is végezhetnénk egyáltalán karmikus vizsgálatokat, ha úgy vélnénk, hogy az ember nem több annál, mint ami az anyagcsere- végtagrendszerben érzékelhető? Hiszen az egyáltalán nem is ő. Karmikus vizsgálatot csak úgy folytathatunk, ha tudjuk, hogy mi az ember valójában. Amire a szemléletünkben ezen a területen szert kell tennünk, az már az intuíció képmása, amely most természetesen az érzékelhető világban mutatkozik meg, de mégis érzékfeletti jellegű.

Így azt mondhatjuk, kedves barátaim: a fej szemlélése az érzékelhető világban imaginatív jellegű. Az emberi ritmikus rendszer szemlélésének már inspiratívnak kell lennie, noha az érzékszervi megfigyelésen belül és az érzékelhető világban hatékony. Az anyagcsere-végtagrendszer szemlélésének pedig intuitívnak, érzékfelettinek kell lennie, ugyancsak az érzékelhető világban.

Ez nagyon érdekes, mert az ember szemlélése során egyúttal képet alkothatunk magunknak az imaginációról, inspirációról és intuícióról is. Az anyagcsere-végtagrendszer igazi szemléléséből megtanulhatjuk, hogy az érzékfelettiben mi az intuíció. A ritmikus ember igazi szemléléséből megtanulhatjuk, hogy az érzékfelettiben mi az inspiráció. A fej megfelelő szemléléséből pedig megtanulhatjuk, hogy az érzékfelettiben mi az imagináció.

A fej szemlélése: imaginatív.

A ritmikus rendszer szemlélése: inspiratív.

Az anyagcsere-végtagrendszer szemlélése: intuitív.

Erre a legutóbbi “Közlöny” lapjain az Antropozófiai alapelvekben utaltam, de erről mindenki bővebben is tájékozódhat, ha valóban szorgalmasan tanulmányozza az eddigi előadásciklusokat.

Ma a fizikai oldalra vonatkozóan igyekeztünk a karmikus összefüggéseket megvizsgálni. Holnap ezeket az ember morális-szellemi oldalára vonatkozóan vesszük szemügyre.

– Dornach, 1924. május 11.

[Az ősi bölcsesség beleáramoltatása az emberiségbe bizonyos szellemi lények tette volt a régmúltban, akik később eltávoztak a Földről és a Hold-szférába vonultak át, ahol már az emberi karma alakításában vesznek részt. A halált követően az ember visszafelé haladva átéli földi életét a többi ember szemszögéből nézve: amit tetteivel nekik okozott, azt most saját magában érzi. Ebben a belső élményében játszanak szerepet a Hold-szféra lényei. E megélt tapasztalatait azután beépíti az ember az újabb földi élete akaratába.]

Még sokáig az emberi karma alakulásának törvényszerű összefüggéseit fogjuk tanulmányozni, de ma inkább a karma működésének belső konfigurációját vesszük szemügyre, vagyis a karmának azt a részét, amely különösen az emberi élet morális és szellemi oldalával kapcsolatos.

Figyelembe kell vennünk azt, hogy a karma szemlélésekor kitekintünk a fizikai világból, hiszen a karmikus összefüggések szellemi természetűek, még ha a fizikaiban éljük is meg ezeket, például a betegségekben, de ami egy betegség esetében a karmához tartozik, az teljesen szellemi eredetű. Karmikus vizsgálódásokat folytatva tehát mindenképpen a szellemiség területével találkozunk. Ma a karma morális-szellemi, az ember lelki oldalához tartozó részébe kezdünk el betekinteni.

Már utaltam egyszer arra, hogy a karma, a karma-formálás azokkal a lényekkel függ össze, akik a Föld-fejlődés nagyon régi korszakaiban maguk is jelen voltak a Földön, de amikor a Hold kivált a Földből, akkor ők is eltávoztak a Földről, hogy a továbbiakban a mindenségben már a Holdon tartózkodjanak mint egyfajta holdlakók, holdlények.

Amit általában Holdnak nevezünk, ez a fizikai megjelenés, amit szokásosan leírnak nekünk, az csak valami – mondhatnám – “utalás” a Holdra. A Holdat bizonyos szellemi lények hordozójának kell tekintenünk, akik közül éppen azok a legfontosabbak, akik egykor mint nagy ősi tanítók laktak a Földön. Ők alapozták meg az emberek között azt az ősi bölcsességet, amelyről már oly sokszor beszéltem. Ezek a lények tehát egykor a Földön éltek. Itt voltak, amikor a Hold még nem lökődött ki a Földből. Abban a nagyon korai időben ők árasztották bele az emberbe az ősi bölcsességet, olyanformán, hogy az emberek bizonyos belső megvilágosodás révén jutottak ehhez az ősi bölcsességhez. Az a szellemi mód, ahogyan ezek a lények hatást fejtettek ki, teljesen különbözik attól, amire ma képesek az emberek a Földön.

E régi, ősi tanítóknak az emberek körében történő működését ugyanis egyfajta mágikus hatásnak nevezhetjük. Az ilyen mágikus hatás azáltal volt lehetséges, hogy az emberi akaratnak még lényegesen nagyobb befolyása volt a külső történésekre is, mint ahogyan ez ma megfigyelhető. Hiszen az akarat ma csak fizikai közvetítéssel tud a külső világra hatni. Ha meg akarunk lökni egy tárgyat, akaratot fejtünk ki ugyan, de karunkkal, kezünkkel mozdítjuk el a tárgyat. A régi ősi tanítók korában azonban az akarat még olyan közvetlen hatást gyakorolhatott a külső folyamatokra – ma természeti folyamatoknak neveznénk ezeket -, amelyet mágikus hatásnak nevezhetnénk.

Az emberi akarat ilyen képességének utolsó maradványai nem is olyan régen még tapasztalhatók voltak egyesekben. Így például Rousseau elbeszéli, hogy bizonyos déli vidékeken a közelébe jött varangyos békákat meg tudta bénítani az erősen rájuk szegezett pillantásával, sőt meg is tudta ölni őket. De az emberi akaratnak ez a hatékonysága, amely a melegebb tájakon még a XVIII. században is előfordult, egyre inkább eltűnt. A régi egyiptomi korban az emberi akarat még képes volt hatással lenni a növények fejlődésére, az akarat még előmozdíthatta a növények növekedését. Sőt, amikor a régi ősi tanítók még itt tartózkodtak a Földön, akkor az élettelen természeti folyamatokat is befolyásolni lehetett az emberi akarat hatalmával.

Ezek a dolgok természetesen attól függnek, illetve attól függtek, hogy az embereknek még ösztönös betekintésük volt a világ szellemi összefüggéseibe, amelyek már teljesen rejtve maradnak a mai durva tudomány előtt. De az emberi akarat ilyen hatékonyságában lényeges szerepe volt a hőhatásoknak is, ami abból is kiderül, hogy míg Rousseau a melegebb vidékeken meg tudta ölni pillantásával a varangyos békákat, később Lyonban is megpróbált egy békát a tekintetével szuggerálni, ott arra gondolt, hogy legalább megbénítja. De nem a béka bénult meg, hanem amikor az állat roppant szúrósan visszanézett, akkor valami módon Rousseau bénult meg, és egy orvosnak kellett kígyóméreggel magához térítenie. Az akarat kifejtésének ez a módja összefügg az ember környezetének még ösztönös megismerésével.

Szellemi képességeikből fakadóan az ősi tanítóknak egészen másmilyen, intenzívebb, behatóbb természetismeretük volt, mint a mai embernek. Olyasmivel rendelkeztek, amit nem lehet természeti törvényekbe foglalni. Amikor az ősi tanítók a Földön működtek, akkor nem is volt szükség arra, hogy ezeket természeti törvények formájában leírják, és abban az időben nem is létezett mai értelemben vett természettudomány. Az akkori emberek az effélét rendkívül haszontalannak találták volna, nem is értették volna, hogy az ilyesminek mi lehet az értelme. Mert minden cselekvés a dolgoknak sokkal bensőségesebb megismerésén és tudásán alapult, mint ez ma lehetséges.

Mint mondtam, az ősi tanítók működésük helyszínét a Földről a Holdra helyezték át, és mivel a világmindenségben minden összefügg, a Holdon egy nagy feladatot kaptak a világ összműködésében. Ők azok, akikre éppen a karmával, az emberi karma alakulásával kapcsolatban jelentős szerep hárul.

A karma alakításának egyik lényeges szakasza, amikor halála után néhány nappal, étertestének levetése után az ember visszafelé éli meg az életét. De ekkor nem az éber, hanem az alvó életét éli meg.

Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor legelőször egy hatalmas tablóban maga előtt látva világos visszapillantása nyílik arra, amit életében csinált. De ez csak valami képszerű visszapillantás. Ezt követően az étertestünk néhány nap múlva feloldódik a világ kozmikus éteriségében, és ekkor fokozatosan elenyészik ez a típusú visszapillantás. Ezután azonban egy valóságos visszatekintés kezdődik.

Földi életünk folyását emlékezetünkben valamiféle egységnek érezzük. Ez azonban csak valami illúzió, az életünk menete ugyanis nem egy folyamatos egység, hiszen a nappalt mindig tudatosan éljük át, de az éjszakát már öntudatlanul, és ez így váltakozik állandóan az életünk során. Amikor visszaemlékszünk a múltra, akkor nem vesszük tekintetbe, hogy az éjszakák is mindig közbeestek. Az éjszakák folyamán azonban sok minden történik a lelkiséggel, az asztráltesttel és az énnel, de erről az ember ilyenkor semmit sem tud. Ami ekkor történt, tehát amit az ember földi élete során öntudatlanul élt át, azt a halált követően ebben a visszafelé haladásban idézi fel. Ebben minden esemény valóban az időben visszafelé haladva jelenik meg számára; csakhogy most teljesen tudatosan az éjszakákat éli át.

Mivel életünknek mintegy harmadrészét átalusszuk, azért ezt a visszafelé haladást életkorunk egyharmadát kitevő idő alatt hajtjuk végre a halál után. Ha valaki hatvan évig élt, akkor körülbelül húsz évet aludt, és ezt a visszafelé haladást mintegy húsz év alatt végzi el a halálát követően. Csak ezután lép be a tulajdonképpeni szellemi területre, és azután az ember már másmilyen módon él tovább. De az embernek először ezt a visszafelé történő haladást kell végigcsinálnia, megnézi azt, ami éjszakánként történt vele földi élete idején. Mindenekelőtt feltűnik neki az, hogy ez a visszafelé élés milyen jelentékenyen eltér a földi éjszaka szokásos átélésétől.

Az embernek kevés tudomása van a vele ténylegesen megtörténő sokféle eseményről; kivételt képeznek az álmok, amelyek felszivárognak az alvás során, de ezek nem adják vissza híven a földi élet élményeit, hanem legtöbbször csak illuzórikusan, fantasztikus módon. Régebben beszéltem arról, hogy az emberrel mi történik alvás közben. Halála után az ember ezt rendkívül világosan, rendkívül szemléletesen éli át. Sőt, azt mondhatjuk: az alváséletünk a halál után a lélekvilágban mélyebb benyomást tesz ránk, mint amit a földi benyomások tettek ránk életünkben. Az átélt képek hihetetlenül erőteljesek, az élményekbe való saját belépésünk rendkívül intenzív, az élmény egyáltalán nem álomszerű, hanem nagyon is valóságszerű.

Ilyenkor az ember mindent egyfajta negatív fénykép módján érzékel. Amikor földi életünk során valakinek fájdalmat okoztunk, akkor a földi életben ezt a tettet magunkból kiindulva éltük át. Földi életünkben azt éltük át, ami önmagunkból indult ki. Visszafelé élve meg életünket azonban nem azt éljük át, ami földi életünkben a saját lényünkben ment végbe, hanem most mintegy belebújunk a másik emberbe, és azt érezzük magunkban, amit ő élt át, amikor fájdalmat okoztunk neki.

Drasztikus példát választva: ha önök valakit egyszer megpofoztak, akkor a visszafelé haladás folyamán nem azt élik át, amit földi életükben a pofon szándékában és annak adásakor éreztek magukban, és amelyet akkor persze fájdalommentesnek találtak – hacsak a nagy ütéstől a saját kezük nem fájdult meg, hanem ehelyett átélik mindazt, amit az a másik ember érzett, aki akkor a pofont kapta. Ezt most a saját élményükként élik át, mégpedig rendkívüli szemléletességgel, felfokozott módon.

Visszafelé haladva tehát az ember azt tapasztalja, hogy ezek az élmények rendkívül mély benyomást tesznek rá. A Földön tulajdonképpen egyetlen benyomás sem hat annyira erőteljesen, mint a halál utáni visszafelé haladásban átélt élményeink, és ez annyi ideig tart, amennyi az életkorunk harmadrésze. Ebben az időben tehát karmikus beteljesedését éljük át mindannak, amit életünkben cselekedtünk; de mindezt a másik ember szemszögéből éljük meg. Átéljük életünknek e karmikus számadását, de még nem valódi földi életként, ezt csak a következő életünkben tesszük meg. Ezért ha mindez a külső cselekvés tekintetében nincs is annyira kidolgozva, mint lesz majd a későbbi földi élet idején, viszont a belső benyomások szempontjából mindent sokkal intenzívebben élünk át, mint az bármely földi életben lehetséges volna.

Valóban, itt van valami feltűnő, kedves barátaim. Az élmény intenzitása, az átélés ereje valóban különleges, egészen rendkívüli.

Ha énjében és asztráltestében az ember csak azt az erőt fejthetné ki, amelyet a halál kapuján saját magában átvisz, akkor ezt az egész visszafelé haladó utat legfeljebb valami igen élénk álomként tapasztalná meg. Ha csak a földi élet mivoltára tekintünk és arra, ahogyan ez a földi élet megformálhat bennünket, akkor földi életünk után, amikor meghaltunk, csak azt várhatnánk az embertől, hogy ezt a visszafelé haladó utat csupán egyfajta eleven álomként szemlélje. Azonban egyáltalán nem ez a helyzet! Ez nem valami eleven álomnak tűnik számunkra, hanem messzemenően valóságos élménynek, amely sokkal intenzívebb, mint a földi élmények.

A halál után már nincs sem fizikai testünk, sem étertestünk, pedig a Földön ezek révén szerezzük élményeinket. Gondolják csak el, hogy egyáltalán mit élnének át a Földön a mindennapi tudatukkal, ha nem volna fizikai és étertestük. Csak végigsuhannának a földi lét felett, olykor egy-egy álomszerű élmény felmerülne Önökben, de azután megint tovább aludnának.

Elképzelhetjük tehát, hogy egy hatvanéves ember földi élete után húsz évig folyamatosan álmodik, ez azonban valójában nem álomszerű, hanem egy egészen energikus intenzív átélés. De honnan származik ez az intenzitás? Ennek magyarázata az, hogy amint az ember áthaladt a halál kapuján, és levetette már étertestét is, abban a pillanatban, amikor megkezdi halála után ezt az időben visszafelé haladó vándorlást, mindjárt odalépnek hozzá a Hold lakói, és régi mágikus hatalmuknál fogva belevisznek az ember átélésébe valami kozmikus erőt.

Ami ilyenkor történik, az éppen olyan – ha élhetek egy hasonlattal mint egy megelevenedő festmény. Először csak megfestjük a képet; ez a kép nem okoz fájdalmat, feltéve, ha nem túlságosan borzalmas, de még akkor is csak esztétikai benyomást kelt bennünk, tehát senkinek sem fáj. Képzeljék el viszont azt, hogy három embert lefestenek, majd a festményt áthatja valami mágikusan ható erő, így az történik, hogy mindhárman kilépnek a képből, és mindjárt rátámadnak itt valakire. Intenzívebben, elevenebben, mozgékonyabban cselekednének, mint ahogy rendszerint az antropozófusok szoktak. Így zajlik az említett esetben is. Az egész átélés roppant nagy elevenséggel játszódik le, mert ezek a holdlények egész létükkel áthatják azokat a képeket, mondhatnám, egy “magasabb léttel” hatják át és telítik őket.

Halálunk után tehát áthaladunk ezeknek a holdlényeknek a régióján. Ezáltal azonban teljes élességgel beleíródik a kozmikus világéterbe az az élményünk, amit ilyen módon saját tetteink kiegyenlítése érdekében éltünk át, ahogyan az előbb mondtam. Ha ezt a visszafelé haladást nemcsak elvileg írjuk le, ahogyan A világ és az ember című művemben tettem, hanem olyan konkrétan, szemléletesen próbáljuk leírni, ahogyan most szeretném, akkor éppen ebben a visszafelé élésben egy érdekes eseményt látunk magunk előtt, amely közvetlenül a halál után az ember további életének rendkívül fontos részét képezi.

Korunkban valóban egészen különleges mértékben bonyolultak azok az élmények, amelyek érhetik az embert. Gondoljanak arra, hogy ezeknek a holdlényeknek az egész lelki alkata tulajdonképpen mennyire más jellegű, mint a Föld lakóinak. Halálunk után sok dolgunk akad ezekkel a holdlényekkel. Ők adták az embereknek azt az ősi bölcsességet, amely éppen a mi korunkra hamvadt el teljesen. Csak a III., IV. századig létezett még valamennyire intenzíven, azután már csak a hagyományban élt, majd pedig teljesen eltűnt.

De már számtalanszor említettem, hogy az ember nem juthatott volna szabadsághoz, ha továbbra is érvényesül az ősi tanítóknak ez a nagyszerű, erőteljes bölcsessége. Ennek az ősi bölcsességnek ezért kellett elhamvadnia! Helyét elfoglalta valami más: az elvont gondolkodás. Az ember ma fogalmakban gondolkodik, ezeknek közvetlenül már nincs sok közük a szellemi világhoz. –

Utalnék most arra, amit egyszer már említettem. Arisztotelész tíz fogalmat sorol fel, amelyek voltaképpen a régi bölcsesség maradványai: lét, mennyiség, minőség, viszony, helyzet, tér, idő, birtoklás, cselekvés, szenvedés. Ezeket kategóriáknak nevezte. Ez tíz egyszerű fogalom. Ez a tíz fogalom rendszerint szerepel az iskolai logika-tankönyvekben is. A gimnazistáknak kívülről kell megtanulniuk, a filozófia professzorai ismerik ezeket. De éppen csak e tíz fogalom nevét ismerik: lét, birtoklás, helyzet, tér, idő és így tovább. De mit tudnak erről a tíz fogalomról? A mai ember számára ez a tíz fogalom módfelett unalmas tudnivaló, aki azonban átlátja értelmüket, annak nem unalmasabbak, mint az abc betűi.

Képzeljék el, hogy Goethe Faust-ja mi volna számunkra, ha nem ismernék az abc-t: a, b, c, d, e, f, g, h és így tovább z-ig. Fellapoznák a könyvet, mindenütt ezt a különbözőképpen összekevert huszonkét jelet találnák. Hiszen a Faust külsőleg semmi egyebet nem mutat, mint ezt a huszonkét jelet, csak mindig eltérő módon összerakva. Ha az emberek nem tudnának ezekről semmit, ha nem tanultak volna olvasni, csak fellapoznák a könyvet és ott látnák ezeket a betűket, gondolják csak el, hogy ez mennyire más volna, mint most, amikor tudnak olvasni és így veszik kézbe a Faust-ot! Ez azért nem ugyanaz.

De nincs könyv a világon, amely valami egyebet tartalmazna, mint ezt a huszonkét jelet, és mégis mi történik, amikor kibetűzzük őket? Az egész érzékelhető világ feltárul előttünk, ahogyan a betűk egymásmellettiségét megértjük, ahogyan ezeket a jeleket az olvasásban megfelelően alkalmazzuk.

A logikával foglalkozók, akik hallottak Arisztotelész tíz kategóriájáról: lét, mennyiség, minőség, viszony, tér, idő, helyzet, birtoklás, cselekvés, szenvedés, már nem igazán tudják, hogy ezek a kategóriák mire is valók. Olyanok, mint akik sohasem tanultak meg olvasni és a világ minden könyvében pusztán az a, b, c, d, e, f stb. betűket látják. Mert Arisztotelésznek ezt a tíz kategóriáját, ezt a tíz logikai fogalmat úgy kell tekintenünk, hogy sokféleképpen alkalmazhatjuk őket, amiként a fizikai világ számára a betűket állítjuk össze a legkülönfélébb módokon. Akkor ezzel a tíz fogalommal a szellemi világban tudunk olvasni. Ezek annak betűi!

Lassanként azonban az történt, hogy már csak e fogalmak puszta felsorolását ismerték, de ami így nem több, mintha az abc-ből csak a betűk egyszerű sorrendjét ismernénk. Gondolják csak el, hogy mit mulasztanának, ha nem tudnának olvasni, csak látnák az a, b, c, d jeleket. Ennek megfelelően mulasztják el az emberek mindazt, ami a szellemi világban van, ha Arisztotelész kategóriáit nem tudják alkalmazni a legkülönfélébb formában, hogy a szellemi világban olvasni tudjanak.

Ilyen vonatkozásban még a filozófusokkal is elég furcsa dolog történhet. Élt a középkor derekán egy nagyon okos ember, Raimundus Lullus [1234-1315], aki a hagyomány alapján tudott még valamit a logikai kategóriák, a logikai alapfogalmak kapcsolódásáról, és amit tudott, azt az akkori kor szokása szerint képszerűen leírta. De ha a valóságnak megfelelően beszélt volna, akkor ezt mondja: Minden kortársam ostoba, mert csak az a, b, c, d-t látják, de az alapfogalmakat, a kategóriákat nem tudják alkalmazni. Meg kell értenünk, hogy ezeket az alapfogalmakat úgy kapcsoljuk össze az értelmünkkel, ahogy egyébként a betűket kötjük össze szavakká és mondatokká. Akkor olvashatunk a szellemi világban. – Ezt azonban nem mondta ki ilyen egyenesen, mert erre kora nem volt képes. Hanem azt mondta: írják fel az alapfogalmakat egy-egy cédulára, ezeket tegyék rá valamilyen rulettre, forgassák meg, akkor ezek a fogalmak valamilyen kapcsolatba rendeződnek, majd nézzék meg, hogy mi jön ki eredményül. Ez persze csak valami hasonlat volt a részéről, mert igazából nem egy valódi rulettra gondolt, hanem az ember fejére, amelynek szellemileg össze kell kapcsolnia ezeket a fogalmakat. Akik azonban hallottak erről a rulettről, komolyan vették a dolgot, és azóta is nevetnek rajta. Úgy találják, hogy Raimundus Lullustól ez egy roppant gyermeteg ötlet volt. Pedig csak az újabb filozófia szerint gyermetegség, mivel ez nem tudja, hogy miről van szó.

Valóban elveszett minden, amit az emberiség régebbi korszakában az ősi tanítók adtak át, akiket ma a Hold lakóinak kell neveznünk. Az ember azonban mégis valamennyire megismerkedik ezzel a más típusú tudással, amikor közvetlenül a halála után visszafelé vándorol életútján. Ekkor tulajdonképpen olyan módon tud, mint ahogyan ezek az ősi tanítók tudtak és gondolkodtak. Ezért olyan szemléletes és konkrétan megjelenő az ember élménye.

De ebben az egész viszonyban éppen korunkra némileg bonyolultabbá vált a helyzet. Mégpedig azért, mert az ősi bölcsesség teljes elhamvadása óta bizonyos eltávolodás jelent meg az elvont fogalmak között élő földi emberek és a most már a Hold létéhez kötődő ősi tanítók lelki alkata között.

Ha például egy modem természettudós végigéli az életét, akkor meglehetősen másképpen fog gondolkodni, mint ezek az ősi tanítók, akik most a karma részleteinek alakításával foglalkoznak, amint erre a továbbiakban még kitérek. Ezek az ősi tanítók és a halálukkal a modem kor műveltségéből, civilizációjából kikerülő emberek már csak igen nehezen értik meg egymást.

Ilyen dolgokról rendkívül nehéz képet alkotnunk, mert meglehetősen nehéz annak megfigyelése, ami ilyenkor az emberekkel történik. A karakterisztikus eseteket azonban részben átláthatjuk. Így például többet tudhatunk meg, ha két olyan embert figyelünk meg, akik korunkban haltak meg ugyan és ilyen módon haladnak visszafelé a haláluk után, akik tehát teljesen beleilleszkednek a modem kor műveltségébe, de önmagukban mégis nagy mértékben különböznek egymástól.

Így vehetünk egy zseniális, a maga módján zseniális, de mégis tucatjellegű modem természettudóst, mint amilyen Du Bois Reymond, vagy hasonlókat, és megfigyelhetjük náluk ezt a visszafelé vezető utat. De megnézhetünk egy másféle személyiséget is. A lélekvilágon át visszafelé haladó út tekintetében nagyon érdekes az a személyiség, aki egykor a misztériumdrámáim megírásakor lebegett előttem, amikor megformáltam Strader alakját. Strader a misztériumdrámáimban egy egészen konkrét személyiség képmása volt, aki fiatal korában valóban szerzetes volt, de azután élete során kilépett a szerzetességből, és valamilyen modem felvilágosult filozófia híve lett és egyetemi tanárként tevékenykedett. Ez a személyiség rengeteget írt, fogalmi világa elvont volt, a modem gondolkodó igazi elvontságával, de rendkívül alapos és nagyon bátor. Az nagyon jó dolog, ha a modem gondolkodóknál bátorságra bukkanunk.

A modem ember már nem olyan bátor, mint például Hegel volt, aki a legelvontabb dolgokat is hallatlan emócióval, és rendkívül szemléletesen fejezte ki. Hegel olyan ember volt, aki a fogalmakkal szinte fát tudott volna vágni, olyan szilárdan, konkrétan tudta kifejezni a fogalmait, hogy fát lehetett volna vágni velük, amire a modern ember már kevésbé képes, mert elvontabb. Akire azonban gondolok, az tehetséggel kezelte az elvont fogalmakat.

Mint mondtam, misztériumdrámáim Strader-alakjának megformálásában ennek a személynek az élete lebegett előttem, ezért különösen érdekes volt számomra az, amikor életét visszafelé haladva átélte. Itt nagy hangsúlyt kapott az, hogy ez a személyiség mindent bizonyos teológiai jelleggel gondolt el, egészen absztraktan, egy modem természetkutató vagy legalábbis egy természetgondolkodó módján, de mindenütt átcsillant valamilyen teológiai vonással annak sejtése, hogy mégiscsak lennie kell egy reális szellemi világnak. Természetesen ez a vonás e személyiség régebbi inkarnációiból eredt.

Így ennek a személynek a saját fogalmai mélyebb rokonságban állnak a holdlények lelkialkatával, mint egy átlagos tucattudós fogalmai, például Du Bois Reymondéi. Ezeknél a tucattudósoknál, amikor áthaladnak a lélekvilágon, a Hold-szférán, valóban egy értetlenkedést tapasztalhatunk, mint amikor valaki idegen országba kerül, de nem tanulja meg az ottani nyelvet, így nem értik őt sem és ő sem ért meg senkit. Körülbelül így van ez a modem civilizáció fogalmaival megtöltekező ember esetében is, amikor elindul azon a visszafelé haladó vándorúton.

De e személyiség, Strader “ősképe” számára ez teljesen másképp zajlott le. Visszafelé haladása során észre lehetett venni, hogy a Holdhoz tartozó lények bizonyos érdeklődést mutattak aziránt, ahogyan belevitte elvont gondolatait a lélekvilágba. Természetesen földi kifejezéseket használok most, amelyek roppant triviálisak ahhoz képest, amit le kell írnom. Ez a személy egészen különös ébredést élt át, ami olyan volt, mintha azt mondta volna magának: Mindaz, ami ellen küzdöttem – sokat küzdött a hagyományos nézetek ellen – nem is olyan, alapjában véve egészen másmilyen. Hiszen ez csak lassanként vette fel a jelenlegi formáját, amikor a régi nagy bölcsességek elvont szavakká szürkültek, és én sokszor csak szélmalomharcot vívtam ellenük. Most azonban realitásokat látok.

Látják, különösen az ilyen személyiségnél – és a modem életben az ilyen személyiségek egész sorát fedezhetjük fel – valami olyasmi kezdődik, ami ezt a karmával először szembesülő visszafelé haladó utat rendkívül érdekessé teszi.

Ilyen vonatkozásban még feltűnőbb személyiség Jakob Frohschammer [1821-1893], az a filozófus, aki A fantázia mint a világ folyamatának alapelve című könyvet írta, őt is már többször említettem. Elvont fogalmaiban még igen sok volt az érzelmi telítettség, de az előbb leírt személyhez hasonlóan mégis egyfajta elvont gondolkodó is volt. A modem kor elvontságait azonban olyannyira nem tudta elviselni – a modernizmust most nem a katolikus terminológia szerint értem -, hogy nem a fogalmakat ismerte el világot formáló erőknek, hanem a fantáziát. Mindenütt a fantázia működését látta: a fantázia révén növekszik a növény, él az állat és így tovább. Ilyen tekintetben rendkívül sajátságos Frohschammer könyve.

Egészen csodálatos: egy ilyen személyiség, akiben még sok minden megtalálható a civilizáció modem nyárspolgári, elvont gondolkodásmódját megelőző korszakából, mégiscsak bensőségesebb módon kapcsolódik a holdlények mivoltához. Az ilyen esetek rendkívül érdekesek, mert általuk pontosabban bepillanthatunk a karma fejlődésének törvényeibe. Ha pedig egy ilyen személyiség iránt bizonyos érdeklődéssel viseltetünk, ahogyan én is ezt éreztem ama személy iránt, aki mintája lett a misztériumdrámáim Strader-alakjának, akkor éppen a hozzá kötődő lelki melegség lehetővé teszi, hogy vele együtt átéljük a halála után oly jelentős vándorutat.

A benyomások valóban igen erősek a halál utáni átélés során, és annál is van bizonyos utóhatása, aki csupán megismerő módon követi az ilyesmit. Éppen az ilyen követésnél derül ki, hogy ezek a halál utáni élmények mennyivel mélyebb hatást tesznek az emberre, mint a földi élmények.

Most például egészen komolyan megkérdezhetném magamtól, hogy miután hosszabb időn át követtem azokat a képszerű formákat, amelyeket a Strader-alak mintájául szolgáló személy átélt a halála után, lehetséges volna-e számomra Strader alakjának újabb ábrázolása, további megformálása, ha a jövőben a négy misztériumdrámámhoz egy ötödiket akarnék írni? Nem volna lehetséges, mert abban a pillanatban, amikor ábrázolni akarnám a földi személyt, amely nem tesz olyan erős benyomást az emberre, megjelennek bennem azoknak a benyomásoknak a képei, amelyeket ez a személy a halála után élt át. Ezek pedig sokkal intenzívebbek, ezért kioltják azt, ami a földi életben történt.

Ezt nagyon is megfigyeltem magamon. Míg az illető tettei iránt életében is nagymértékben érdeklődtem, most, miután meghalt, sokkal jobban érdekel az, amit a halála után élt át, mint az, amit erről a személyiségről még valahogyan kikutathatnék a földi életét illetően.

Sőt, azt kell mondanom, amikor visszagondolok a misztériumdrámáimra: a valóságos Strader-alak halál utáni létének eleven benyomásai leginkább Strader drámabeli alakját oltják ki bennem, ami a többi szereplőnél kevésbé megfigyelhető. Így láthatjuk, hogy egy valóban reális megfigyelés számára ténylegesen egymás mellé lép a földi és a földönkívüli, és e kétféle dolog eltérő hatásából megítélhetjük, hogy a halál utáni életünkben az a visszafelé haladó út roppant intenzíven történik meg velünk, aminek köszönhetően teljesen kioltja bennünk a földi benyomásokat.

Még többet is mondhatunk minderről. Például a következő lehet a helyzet; nem valamilyen kitalált dolgot mondok, hanem valóban realitásokat. Jól ismerünk valakit itt a földi életben, azután átéljük azt is, amit neki a visszafelé haladásban át kell élnie, amikor minden egészen más alakot ölt, mert ennek a vándorúinak a képei olyannyira intenzívek. Még azt is mondhatjuk tehát, hogy ha nagymértékben érdeklődtünk egy néhány éve meghalt ember földi élete iránt, ahogy ez az én esetemben történt, akkor az illető egész földi életéhez fűződő kapcsolatunk is átalakul akkor, ha átéljük halál utáni visszatekintésének élményeit. Minden egészen más színben tűnik fel! A földi kapcsolatok több vonása csak ekkor jelenik meg számunkra teljes igazságában.

Ez annál inkább bekövetkezik, ha a földi életben a kapcsolatok nem szellemi természetűek voltak. Mert ha szellemi természetűek voltak, ha a szellem hatotta át két ember kapcsolatát, akkor ennek valamilyen folytatólagos továbbalakulásról beszélhetünk. Ha azonban olyan emberi kapcsolatról van szó, ahol a nézetek nem egyeztek, akkor sok esetben ez a kapcsolat közvetlenül a halál után egészen másmilyenné válik, egészen másféle lesz az érzelmi töltése és így tovább. Ezt idézi elő a fellépő képek ereje.

Ezekről a dolgokról azért is beszélek, kedves barátaim, hogy legyen elképzelésünk arról, hogy másfajta realitások is léteznek, mint amilyenek a Földön tapasztalhatók. Éppen hogy a legkülönfélébb fajtájú realitások léteznek. Azokba a képekbe, amelyeket az ember magából kiindulva alkot meg, a halál után beleáramlanak a holdlények tettei. Aki ezt átéli, annak ez az élmény megrázóbb, mint az a későbbi, amikor az ember már a szellemi világon halad keresztül, ahol földi életének kihatásai révén a magasabb hierarchiákkal találkozik. Ez már sokkal könnyebben felfogható a számára, mert ez ekkor már valamilyen folytatásnak számít. Viszont az embernek ez a radikális átalakulása a halál után, amely azáltal történik, hogy olyan lényekkel kerül kapcsolatba, akik a legrégibb múltban eltávoztak a Földről és a Holdon alapítottak egyfajta kozmikus kolóniát: rendkívül intenzív módon megismertet bennünket egy olyan valósággal, amely itt van a földi világ közelében – hiszen közvetlenül a földi élet után éljük át – és mégis alapvetően eltér tőle.

Ha az emberek nagyon erősen ragaszkodnak a földiséghez, akkor még az is lehetséges, hogy csak nehezen illeszkednek bele abba a régióba, ahol a holdlények találhatók. Ilyenkor a következő történik. Ezt most szemléletes módon fogom érzékeltetni. Gondolják el, hogy itt a Föld (a rajzon fehér), itt a Hold (vörös). A Hold hatásai, amelyek tulajdonképpen a Nap visszaverődött hatásai, csak eddig vannak behatással a Földre (sárga), azon túl nem érvényesülnek. A Hold hatásai nem hatolnak nagyon mélyen a földbe, csak éppen addig, ameddig a növények gyökerei terjednek a talajban. A Hold-hatások tehát nem terjednek tovább a növényi gyökerek rétegén, ami csak egy vékony talajréteg.

A Hold-hatásokat a Földön csak egy kis felső réteg tartalmazza, a Nap hatásai viszont mélyen behatolnak a talajba. A nyári Nap melege ezért elraktározódik a földben. A burgonyát télen verembe teszik, mert a Nap hatása megmarad a talajban egész télen át. A Nap hatásaiból tehát sok behatol a földbe, a Hold hatásai csak addig terjednek, ameddig a növények gyökerei lenyúlnak.

Előfordulhat, hogy amikor haláluk után az emberi lényeknek be kell lépniük a Hold-szférába, a lélekvilágba, kezdetben nem tudnak igazán szót érteni a holdlényekkel, és ilyenkor fogva tartja őket a Hold-hatásoknak ez a vékony rétege, amelyek a földből mintegy felgőzölögnek. Ezek azután a valódi érzéki-érzékfeletti észlelés tanúsága szerint egyfajta kísértetekként, az ember utóhatásaiként vándorolgatnak.

Az ilyesmikről szóló mondák és költemények nagyon is a valóságon alapulnak. De az ilyen dolgok megítéléséhez teljesen mentesnek kell lennünk minden babonától, mindig kritikusan kell gondolkodnunk, és csak az ellenőrizhető tényekkel szabad foglalkoznunk.

A karma először ebben a földi élet egyharmadát kitevő áthaladásban készül elő. A holdlények részt vesznek azoknak a negatív képeknek a létrehozásában, amelyeket az ember a tetteiről és éppúgy a gondolatairól készít, és jó emlékezetük is van, mert mindazt, amit az emberrel együtt ekkor átélnek, beleírják a világéterbe.

Később az ember áthalad a halál és újabb születés közötti életen és ismét visszatér ide. Amikor a Hold-régióba visszaérkezik, akkor megtalálja itt ezeket a negatív képeket. Belefoglalja az új földi életébe, hogy azután meg is valósítsa azokat a földi akaratával.

Ma először is erről kellett bizonyos képet kapnunk, kedves barátaim.

– Dornach, 1924. május 16.

[A Nap-szféra jelentősége a halál és újabb születés közötti életben. Ebbe a szellemi régióba a gonosz részünket nem vihetjük be. Az embernek így két része van: az, amelyik a halál után áthaladt a Nap-szférán, és az, amelyik nem. Az egészségre való hajlam a Napszféra által jön létre bennünk. A földi létben szakadék tátong a morális-lelki és a természeti-fizikai között, mert itt a szellemi törvényeknek nincs olyan külső, a külvilágra gyakorolt hatásuk, mint a természeti törvényeknek. A szellemi törvények csak az ember belső lelki világában érvényesülhetnek.]

A legutóbbi alkalommal megbeszéltük, hogyan alakul ki a karmának mintegy a csírája nem sokkal a halál kapuján való áthaladás után. Megpróbáltam leírni, hogy az ember mennyire elevenen, milyen intenzív belső erővel éli át éppen ennek az időszaknak az élményeit, amely életkorának mintegy a harmadát teszi ki, és hogy milyen roppant erővel hatnak rá ezek az élmények. Valamint azt is, hogy mindez milyen hatással van arra a szemlélőre, aki az ember életének ezt az idejét szellemileg követni képes. Mindenkor figyelembe kell vennünk, hogy a földi világhoz képest, amelyben a karma kialakulása és beteljesülése végbemegy, a földönkívüli világ mennyire másképpen hat ránk.

Ha rátekintünk a Földre, amely a karmánk tulajdonképpeni helyszíne, akkor azt találjuk, hogy mindannak, ami a Földhöz tartozik, vagyis a természet különféle területein megtalálható valamennyi létezőnek reális befolyása van az emberre, ami jelen van és érvényesül az ember életében akkor is, ha nem fordul megismerésével a földi környezete felé. Az embernek táplálkoznia, növekednie kell; ehhez fel kell vennie a Föld anyagait. Ezek minőségeik, belső erőik révén hatnak rá, teljesen függetlenül attól, hogy ismeri-e őket. Azt mondhatjuk, még ha ez egyeseknek kissé radikálisan is hangzik: lelki életében az ember bárhogyan is viszonyuljon az őt földi létében körülvevő külvilághoz, mégis teljes mértékben összefonódik fizikai-földi környezetének jelenségeivel.

Ezt észre kell vennünk az élet legkülönbözőbb területein. Például megkérdezhetnénk: vajon mi lenne velünk, ha táplálékaink elfogyasztásában attól függnénk, amit tudunk a tápanyagoknak az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról? Nem várhatunk addig, amíg megtudunk valamit e témáról, hanem egy ösztönzés hajt a földi környezetünk felé, amely tudásunktól teljesen független, sőt független a lelki életünktől is.

De ennek a teljes ellentétét kell elgondolnunk a csillagvilágra nézve! A csillagvilág befolyása nem történhet ugyanolyan ösztönös formában, mint ahogyan a földi természet esetében ez lehetséges. Az ember csodálja a csillagvilágot, mindenféle ösztönzéseket érez a csillagvilágból. De gondoljunk arra, hogy mindazzal kapcsolatban, ami a csillagvilágot illeti, az embernek mennyire mozgósítania kell a saját lelkét is, és hogy milyen módon képes a csillagvilág az ember lelki életére hatni. Vegyék a Holdat, a legközelebbi égitestet, amely kint a mindenségben kapcsolatban áll az emberrel. Hiszen tudják a mindennapi életből, hogy a Holdnak bizonyos befolyása van az emberi fantáziára. Még akik minden egyebet tagadni akarnak az égitesteknek az emberekre gyakorolt hatásairól, azok sem tagadják ezt a hatást. A “varázslatos holdfényes éjszakából” – ez egy híres romantikus verssor – öntudatlan hatás éri az emberi fantázia csapongásait.

Nem gondolhatjuk azonban, hogy a csillagvilágnak akár ez a legközelebbi, legdurvább hatása is megtörténhetne az ember lelki életének kirekesztésével, és hasonló lehetne a földi természethez fűződő kapcsolatunkhoz, amelynél valóban nem számít, hogy ismerjük-e például a kelkáposztának a beleinkre gyakorolt hatását, vagy netán csodáljuk-e a kelkáposztát, hanem egyszerűen csak meg kell ennünk. A megismerés folyamata viszont mindig kiemeli az ember lelki életét a természeti életből. A természeten belül az ember éli a maga életét, lelki élete csak hozzátevődik ehhez. A szellemi-lelki életünk mellőzésével azonban nem képzelhető el a csillagvilág emberre gyakorolt befolyása, még kevésbé a csillagvilág mögött húzódó hierarchikus világnak, a magasabb szellemi lények világának a hatása.

A hierarchiák mintegy legalsó lépcsőfokán azok a lények állnak, akikről legutóbb elmondtam, hogy oly módon teszik igen intenzívvé, erőteljessé az ember halál utáni élményeit, hogy maguk is ezekben élnek. Ha ezek a holdlények, a földi emberiség egykori nagy ősi tanítói, nem élnének benne abban, amit a halál kapuján áthaladt ember tapasztal, akkor a halál utáni élmények csupán álomszerűek lennének számunkra. Így azonban a legkevésbé sem álomszerűek. Jóval erőteljesebbek, mint a földi élet úgynevezett normális élményei.

Ezekben az élményekben a karmánk készül elő, amennyiben általuk nem önmagunkban élünk, hanem azokban a lelkekben, akikkel szemben kiegyenlíteni valónk van. Most úgy éljük át a dolgokat, ahogyan a másik ember élte át, akinek okoztunk valamit, és ez roppant intenzív módon hat ránk. Az ilyen élmények közben készítjük elő tehát eljövendő karmánkat. A halál és újabb születés közötti életben azután elkövetkezik egy időszak, amikor a holdlényekkel való együttéléstől továbbhaladunk azokhoz a lényekhez, akik sohasem voltak jelen a Földön. Beszéltem legutóbb a holdlényekről, akik itt éltek maguk is a régmúltban. A halál és újabb születés közötti élet ezutáni szakaszában tehát az ember már olyan lényekhez emelkedik fel, akik sohasem tartózkodtak a Földön.

A magasabb hierarchikus lények egyik csoportját korábban angyaloknak neveztük. Ezek a lények mintegy a vezetőink az egyik földi életből a másikba. Ők kísérnek bennünket egyik földi életből a másikba. Ezekhez a magasabb lényekhez vagyunk a legközelebb, a földi életben is mindig igen közel vagyunk hozzájuk. Az a helyzet, hogy amikor külső körülményekről gondolkodunk, tehát arról, amit látunk, hallunk, vagy a természetből, a történelemből megtanultunk, vagy amit nekünk más emberek mondtak, amikor tehát azokról a dolgokról van szó, amelyek kívülről közelítenek hozzánk a földi élet folyamán, amikor csak az ilyen külsőleges gondolatoknak adjuk át magunkat, akkor az efféle gondolatainkhoz nincs sok köze annak a lénynek az angyalok hierarchiájából, akihez tartozunk. Mert az angyali hierarchia lényei sohasem voltak a Föld lakói, mint az emberek, vagy éppen az ősi tanítók, akik a múltban bár csak étertestben éltek közöttünk, de mégiscsak a Földön tartózkodtak. Azok a lények azonban, akiket az angyal névvel jelölünk, nem ilyen földi lakók, így a hozzájuk fűződő kapcsolatunk is másmilyen, mint az előbb említett holdlényekhez.

De amikor a halálunk után megkezdjük azt az utat, amely a bolygószférákon át vezet, és ezen először elérkezünk a holdlények régiójába, akkor a Hold-szférán belül egyúttal az angyalok birodalmában is vagyunk. Így tehát már abban az időben, amikor együtt élünk az emberiség holdlakókká vált ősi tanítóival, akkor tudatos módon együtt élünk azokkal a lényekkel is, akiket angyaloknak nevezünk. Azután tovább haladunk. Ekkor eljutunk abba a régióba, amelyet minden régi szellemtudomány Merkúr-szférának nevezett. Ebben a régióban már egyáltalán nem találunk olyan lényeket, akik valamikor a Földön tartózkodtak. Itt csak olyan lények élnek, akik sohasem voltak a Földön. Amikor a halál és újabb születés közötti életben belépünk a Merkúr-szférába, akkor az arkangyalok területére jutunk, majd pedig a Vénusz-szférába érkezve az archék területére.

A harmadik hierarchia e területein áthaladva egyre közelebb kerülünk a Nap szellemi lényeihez. A szellemi Nap azoknak a lényeknek a lakóhelye, akiket a magasabb hierarchikus lények sorában exuziáknak, dünamiszoknak és küriotészeknek neveztünk. Ők alkotják a második hierarchiát, amely tulajdonképpen a Nap-szféra lelke, szelleme. Most ebbe a szférába lépünk be. A halál és újabb születés közötti idő legnagyobb részét ebben a régióban töltjük el.

Ezeket a lényeket csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy létezésük teljesen eltér attól, ami bennünket földi emberekké tesz és beszorít a természeti törvények világába. Hiszen a szellemi Nap-szféra birodalmában nem léteznek olyan természeti törvények, mint amilyeneket a Földön ismerünk. A szellemi Nap hatásának területén a szellemi törvények, tehát például az akarati törvények is természettörvények módján hatnak. Ott a természet- törvények és a szellemi törvények nem állnak ellentétben egymással, hanem teljességgel egységet alkotnak. –

Egy ilyen tény következményeit a legnagyobb világossággal kell látnunk, kedves barátaim. Itt élünk a földi életben, megélünk benne egyet és mást. Életünk során például törekszünk a jóra, arra, hogy valahogyan ne tévedjünk le arról az ösvényről, amelyet morálisan megfelelőnek tartunk. Végrehajtunk bizonyos tetteket e szándékunk szerint. De látunk másvalakit, akinek kénytelenek vagyunk másféle szándékokat tulajdonítani, egyszerűen arra kényszerülünk, hogy gonosz szándékokat feltételezzünk róla. Eltelik néhány év, miközben úgy érezzük, hogy mi mindig jó szándékaink szerint cselekedtünk, míg a másik ember főleg rossz szándékok szerint. Látjuk, hogy jó szándékainkkal nem jutottunk messzire, nemcsak hogy nem volt hatásuk, de esetleg még a boldogtalanság is részünkül jutott, a másik ember pedig, akiről úgy láttuk, hogy egyáltalán nem voltak jó szándékai, a teljes külső boldogságban él mellettünk.

Ez sok olyan embert vezet a földi élettel való meghasonláshoz, aki csakis a földi életre tekint és azt mondja, hogy a földi életben nem nyilvánul meg egy olyan hatalom, amely igazságos módon bánna a jóval és a rosszal. Aki végül is elfogulatlanul figyeli az életet, az nem állíthatja, hogy az így vélekedőnek egyáltalán nincs igaza. Hiszen aki reálisan benne áll az életben, az hogyan is mondhatná, hogy ami életében éri az embert, az mindig összefügg azzal, amilyen a saját morális vagy bűnös szándéka volt? Itt van a földi életünk, és ha ennek alakulását szemléljük, tulajdonképpen nem mondhatunk egyebet, minthogy ebben a földi életben nem tudjuk megvalósítani lelkünk szellemi-morális szándékainak valamilyen kiegyenlítődését. Miért nem?

Azért, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy szándékainkat, a morális-lelki életünkből fakadó legbenső erőinket önállóan – mondhatnám, élve a szabad akaratunkkal – kivitelezhessük, nem áll módunkban, hogy ezeket közvetlenül átültessük földi életünk valóságába! Hiszen kint a világban érvényesülnek a természeti törvények, és a világot olyan események szövik keresztül-kasul, amelyek a többi ember tetteitől függnek. Tisztában kell lennünk tehát azzal, hogy földi életünk egy szakadékot hordoz magában a lelkünkben végbemenő akarati impulzusok és a külső életben megvalósulni látott sorsunk között. (Az ábrán az “a” és a “b” pont között.)

Csak meg kell kérdezniük egyszer önmagukat, hogy ebben a külső életben, az életüket alapvetően meghatározó sorsukban mennyi valósult meg azokból a belső szándékokból, amit a lelkükben hordoztak?

Ez a földi világ nem olyan, amelyben a szellemi-morális törvények – amelyek szerint irányítja vagy hagyja magát irányítani az ember – közvetlenül természeti törvények is lennének. A földi világban a szellemi törvények nem hatnak úgy, mint a természeti törvények, és a szellemi törvények csakis az ember bensőjében érvényesülnek!

Ha valaki a morális szándékaimat helyteleníti, és bár elismeri azokat, lebeszél róluk, ha pedig az életem néhány év múlva, morális érzületem ellenére, talán szerencsétlenné válik, és ő erre hivatkozva így szól hozzám: hát most magad is láthatod, már akkor megmondtam, hogy a jó szándékaid rossz körülmények közé sodornak! – akkor ez egy téves következtetés az illető részéről. A szellemi ugyanis csak a lélek régiójában képes hatni. A külső földi világban a szellemi éppen hogy nem hat és nem érvényesül szükségszerűen.

Így nagyon is figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a földi életben szakadék tátong a morális-lelki és a természeti-fizikai között. Ez a szakadék azért létezik, mert itt a szellemi törvények a természeti törvényekkel nem esnek egybe.

Mit mondanak azok az emberek, akik teljesen tagadják azt a világot, amely a földi világ mellett létezik (a 16. ábrán “b”-től “c”- ig), és amelyben a halál és az újabb születés között élünk? Ennek a világnak a létét azért nem fogadják el, mert szerintük megismerésünk korlátai miatt semmit sem tudhatunk róla. Ezek az emberek azt mondják: Csak a természeti törvények valóságosak és velük együtt mindaz, amit az ember azért tesz és él át, mert ezekbe a törvényekbe illeszkedik. Megismerésünk, tudásunk ezt a szférát el tudja érni. Viszont semmit sem tudunk arról, hogy mi lesz a sorsa azoknak a szándékainknak, amelyek belső lényünkben lelki-szellemi élményekként léteznek. Ha a “b”-től “c”-ig terjedő szakaszba egyáltalán nem láthatunk bele, akkor arról semmit sem állíthatunk. Tehát legfeljebb csak hinni lehet abban, hogy azok a dolgok, amelyek a lelkünkben jelen vannak, egyszer meg is valósulnak kint a világban.

A tudás és a hit elválása éppen olyan mértékben jelent meg, amilyen mértékben az emberiség fejlődésében az idők során visszahúzódott, elhomályosult a “b”-től “c”-ig terjedő szakaszról szóló tudás. De ha ily módon tudás és hit különbségéről beszélünk, akkor már nem is beszélhetnénk karmáról sem! Mert a karma törvényszerűséget fejez ki, nem csupán valami elhitt dolgot, éppen úgy, ahogyan valamilyen természeti történés is törvényszerűséget fejez ki. –

Ha a halál és újabb születés közötti életben már elhagyjuk a Merkúr- és a Vénusz-szférát is, akkor egy olyan világba lépünk, amelyben a második hierarchia lényei élnek, az exuziák, dünamiszok, küriotészek, és akkor a földi létet már a Nap-létre cseréljük fel. Amikor a halál és újabb születés közötti élet szellemi útját járva túljutunk a csillagok régióján, a Nap akkor is tovább ragyog, de nem fizikai értelemben. Amíg itt a Földön a Nap leragyog ránk fizikai fényével, addig a halál és újabb születés közötti életben mintegy körülöttünk ragyog, vagyis ilyenkor a Nap lényei hordoznak bennünket, az exuziák, dünamiszok és küriotészek. De itt már egy olyan világban tartózkodunk, amelyben a földi élet természeti törvényeinek semmiféle értelmük nincs, itt minden a szellemi törvények értelmében történik, olyan törvények szerint, amelyek teljességgel szellemi-lelki jellegűek. Hiszen ott nem kell fűnek nőnie, tehénnek sem kell füvet legelnie, mivel nincs sem tehén, sem fű. Ott minden szellemi.

Ez az a szellemi birodalom, amelyben megvalósíthatjuk a lelkünkben élő szándékainkat, amelyek itt a földi világban oly kevéssé valósulhatnak meg, hogy a jósággal gyakran a boldogtalanság jár együtt, a gonoszság pedig egyes esetekben akár boldogsághoz is vezethet. Mivel a Nap-szférában minden teljesen a saját belső értéke és mivolta szerint realizálódik és éli meg magát, azért lehetetlen, hogy minden jóság ne a saját akaratának mértéke szerint valósuljon meg és öltsön alakot, és minden gonoszság ne a saját gonoszságának mértéke szerint. Itt egy sajátos dolog figyelhető meg. A Napszféra – vagyis a második hierarchiát: az exuziákat, dünamiszokat, küriotészeket magában hordozó lét – örömmel fogadja és veszi fel magába mindazt, amit a földi létben jóakarattal a lelki életünkben magunkban létrehoztunk!

Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a Nap-szférában mindazt tetszéssel fogadják, amit az ember a jóság árnyalatával élt át lelkében, a gonoszságot azonban teljesen elutasítják. A gonoszság nem juthat be a Nap-szférába.

Még odaát a leégett Goetheanumban tartottam az úgynevezett “francia kurzust”, ebben utaltam arra, hogy amikor a halál és újabb születés között az ember elérkezik egy bizonyos időponthoz, akkor le kell vetnie magáról karmájának gonosz részét. Éppen azért, mert a gonoszság nem kerülhet be a Nap-szférába. Van egy közmondás, bár ez a mai emberek tudatában csak a Nap fizikai hatására vonatkozik. Eszerint a Nap egyformán süt jóra és gonoszra. Ez igaz; de a gonoszat nem fogadja be magába. Ha szellemien szemléljük az ember lelkében található jót, akkor ez éppen úgy ragyog, mint a Nap fénye, de szellemi módon ragyog. Ha azonban az emberben található rosszra tekintünk, akkor ez éppen olyan sötét, mint az a hely, ahová semmilyen napfény nem jutott be. Így az embernek le kell oldania magáról minden gonoszságot, mielőtt belép a Napszférába. Oda ezt nem viheti be.

De gondolják csak meg: az ember földi életében egyfajta egység. Fizikai és lelki-szellemi élete között összefüggés áll fenn, ezek egységet alkotnak. Ha valaki például csak rosszban töri a fejét, annak az ereiben nemcsak másképpen áramlik a vér – bár durva műszerekkel ez nem mutatható ki -, de még az összetétele is megváltozik az olyan ember véréhez képest, aki lelkében jóságot hordoz.

Most képzeljük el, hogy egy igen gonosz ember érkezik meg a halál és újabb születés közötti életében ide a Nap-szférához. Neki is mindent le kell vetnie, ami gonoszság benne. Ezzel azonban saját lényéből is ott marad egy jókora darab, amibe a gonoszság beférkőzött. Hiszen lényének ez a része a gonoszsággal teljesen összenőtt. Mivel ezek összefonódtak, azért saját magából ott kell hagynia annyit, amennyi benne gonoszságként élt.

Mi lesz a következménye annak, ha ezen a helyen az embernek meg kell válnia önmaga egy részétől, a saját lénye egy darabjától? Meglehetősen csenevésszé válik, egyfajta szellemi nyomorékként lép be a Nap-szférába! A Nap-szféra csak azzal tud kezdeni valamit, amit az ember bevisz a területére. A gonoszságot azonban kint kell hagynunk. A Nap-szféra csak azokat a lényeket engedi közel magához, akik a halál és újabb születés között együtt tudnak dolgozni vele, akikkel együttműködhet.

Tekintsünk most egy egészen szélsőséges esetet! Valaki annyira gonosz, annyira embergyűlölő volt, hogy lelkében mindenkinek csak rosszat kívánt. Tegyük fel, hogy olyan gonosz volt, ami a valóságban nem is létezik, de most feltételezzünk egy ilyen abszolúte gonosz embert. Mi történik egy velejéig gonosz emberrel, aki végletesen azonosult a gonoszsággal, mi történik vele, amikor megérkezik erre a helyre, mondjuk, ide az alfához (lásd 165. o.), és le kell vetnie magáról mindazt, ami kapcsolatos benne a gonoszsággal? Az történik, hogy ott kell hagynia magából mindent, teljesen ott kell hagynia önmagát! Miután tehát ez az ember átélte a halál és újabb születés közötti időnek a múltkor leírt szakaszát, keresztülment a holdlények birodalmában történő eseményeken, találkozott az angyali hierarchiának azzal a lényével, aki vele szoros kapcsolatban áll, és olyan más angyallényekkel is, akik ezzel az angyallal vannak kapcsolatban. Majd eljut ennek az időszaknak a végére. Most már a Merkúr- és Vénusz-szférán át közeledik a Nap-szférához, de önmagát teljesen ott kellene hagynia a Nap-szféra határánál, mivel az utolsó cseppig gonosztevő volt. Mi következik ebből? Éppenséggel az, hogy az illető nem is lép be a Nap-szférába! Ha pedig nem akar teljesen eltűnni a világból, akkor azonnal egy új megtestesülésre kell készülnie, ismét egy földi életbe kell kezdenie, így tehát egy ennyire elvetemült gonosztevőnél azt figyelnénk meg, hogy halála után igen gyorsan ismét új földi életbe merül alá.

Ilyen elvetemült gonosztevők valójában nem léteznek. Bizonyos értelemben minden egyes ember legalább egy kevéssé jó is. Ezért mindenki bejut valamennyire a Nap-szférába. De aszerint jut messzire vagy kevésbé messzire abban, hogy mint szellemi-lelki lény mennyire rombolta le önmagát, és eszerint kap erőt is a Nap-szférából ahhoz, hogy a következő földi életét megformálja és felépítse, mert amit az ember magában hord, az csak a Nap-szféra hatására épülhet fel.

Ismerik azt a jelenetet a Faust második részében, ahol Wagner a lombikban előállítja a homunkuluszt. A helyzet az, hogy Wagnernek rendelkeznie kellene a naplények ismeretével ahhoz, hogy valóban megalkothasson valamilyen homunkuluszt. De Goethe a Faust-jában nem éppen úgy írja le Wagnert, mint akin látszik, hogy már hallott a naplényekről, mert akkor nem jellemezné “száraznak, kissé alattomosnak”. Wagner talán egészen okos ember, de a naplények ismeretével nem rendelkezik. Ezért segít neki Mefisztó, aki szellemi lény és tud a naplényekről, csakis így alakulhat ki valami. Goethe nagyon jól megérezte, hogy a lombikban csakis ezáltal állhat össze valamiféle homunkulusz, aki azután cselekedhet is valamit.

Mert tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberszerű nem a földszerűből jön létre, hanem éppen a napszemből! Az emberen tapasztalható földszerűség csak tükörképe valaminek, úgy értve ezt, ahogyan az Alapelvek-ben beszéltem erről. Az ember alapjában véve a napszerűséget hordozza magában. Az emberben a földszerűség csak valaminek a tükröződése.

Látják tehát, hogy a világrend mintegy átad bennünket a magasabb naplényeknek a halál és újabb születés között. Ezek a naplények velünk együtt lényünknek csak azzal a részével foglalkozhatnak, amit egyáltalán bevihetünk a Nap-szférába. A többi részünk oda nem kerülhet be. Ami így kívül marad, azt az embernek a földi életbe való visszatérésekor újra vissza kell vinnie a Földre.

Az ember a halála után kilép a világlétbe – holnapután beszélek arról, hogy a továbbiak hogyan történnek -, de azután ismét visszatér a földi síkra. Visszatérésekor újra áthalad a Hold-szférán. Itt megtalálja azt, amit visszahagyott magából mint gonoszságot. Ezt most újra fel kell vennie magába. Abban a formában veszi fel, ahogyan közvetlenül a halál kapuján való áthaladás után átélte. Ismét magába fogadja, hogy belevigye földi életébe.

Maradjunk a korábban említett kissé kellemetlen példánál. Ha földi életemben valakinek pofont adtam, akkor közvetlenül a halál kapuján való átlépés után, a visszafelé haladás során átérzem az illető fájdalmát. Erre az átélésemre később, a földi lét felé közeledve, újra rátalálok, és a kiegyenlítésére törekszem. Ha tehát belém kerül az, amit a másik ember élt át, akkor egy törekvés is megjelenik bennem, amit a visszatéréskor beleviszek a következő földi életembe. (De egyelőre tekintsünk el ettől; a karma ilyen beteljesedéséről majd holnapután beszélek.) Tudjuk azonban, hogy amit most újra megtalálok itt a Hold-szférában, az nélkülözi magában a Napszférán való áthaladást, a Nap-szférában nem merítkezett meg. Hiszen csak azt vihettem be oda, ami a jósággal összefügg.

Miután a Nap-szférában lényemnek tulajdonképpen csak az egyik felén dolgoztam, most újra felveszem magamba azt a másik részemet, amit korábban levetettem. De amit most felveszek, az éppúgy az alapja lesz a földi-testi organizációmnak. Mivel lényemnek csak azt a részét vihettem be a Nap-szférába, amely beléphetett oda, így lényemnek csak azt a részét hozhatom vissza a Nap-szféra által megtermékenyítve, átszellemesítve, amely valóban áthaladt rajta. Válasszuk el ezt a két részt: 1. Megjelenik a Földön az ember egyik része, amely áthaladt a Nap-szférán. 2. Megjelenik a Földön az ember másik része, amely nem haladt át a Nap-szférán.

Mindez az ember halál és újabb születés közötti életében történik, és mégis kihatása van a földi életére. A Nap azonban akkor is hat ránk, amíg a Földön tartózkodunk. A Hold régiója ugyancsak hatással van az emberre a földi lét folyamán. Mindig kétféle hatás érvényesül az embernél: először a Nap-élet hatása a halál és újabb születés között, másodszor a Nap-élet hatása az ember földi életében. Ugyanígy érvényesül a Hold hatása, beleértve ebbe a Merkúr és a Vénusz hatását is; a Hold-élet is tehát hatást gyakorol az emberre, egyrészt a halál és újabb születés között, másrészt akkor is, amikor az ember a Földön tartózkodik.

Földi életünk folyamán szükségünk van a Napra, hogy földi emberként a fej-életünk egyáltalán lehetségessé váljon. Fej-életünket tulajdonképpen az hívja elő az organizmusunkból, amit a Nap sugarai hoznak felénk. A fej-élet az embernek az a területe, amelyet a Nap-szféra határoz meg. Ez mindaz az emberben, amire a fej hatással van. Fejet mondok, de voltaképpen az egész érzékszervi és gondolati életet beleértem a fej-életbe.

Az ember másik része, amelyet a földi életben a Hold-, Merkúr- és Vénusz-szféra határoz meg, nem a fej életével függ össze, hanem – persze a legtágabb értelemben – a szaporodási élettel. Itt valami sajátos dologgal találkozunk. A halál és újabb születés között a Nap-élet hat az emberre, tulajdonképpen a Nap-élet teszi emberré, amennyiben kidolgozza benne azt, ami a jóval összefügg. A földi élet folyamán azonban a Nap-szféra csak a fejhez kapcsolódó dolgokra tud hatni. Csakhogy a fej-életnek alapjában véve nincs sok köze a jósághoz, hiszen az ember a fej-életét arra is felhasználhatja, hogy elvetemült gazember legyen. Valaki igen okos lehet és az okosságával gonosztevővé is válhat.

A földi élet folyamatában minden fejlődő lét a szaporodáson alapul. A szaporodást a Hold befolyásolja. Az embernek ez az oldala a halál és újabb születés közötti életben azzal a résszel függ össze, amely semmiféle szerepet nem játszik a szellemi világon való áthaladás során. Ha felfogják ezt az összefüggést, akkor megérthetik az ezzel kapcsolatos jelenségeket is a Földön létező embernél.

Először is itt van az embernek az a része, amely áthaladt a Napszférán. A fej az egyetlen, amire a Nap-szféra befolyással van a földi életben, de ami a Nap-szférával összefügg, az beivódik az egész emberbe is az egészségre való hajlam formájában. Ezért az egészségre való hajlamunk összefügg a fej-élettel. A fej csak akkor betegszik meg, ha az emésztési vagy a ritmikus élet valamilyen betegséget juttat fel hozzá.

Minden a Nap-szférán át nem haladó rész pedig összefügg az ember betegségre való hajlamával.

Látjuk tehát, hogy amikor az ember belép a halál és újabb születés közötti életbe, a betegséghajlama a Nap-szféra határa előtt szövődik, és összefügg azzal, amit a gonoszság a maga hatásaiban létrehoz. Maga a Nap-szféra azonban a gyógyulás hajlamaival függ össze. A Földön a Nap-szférával kapcsolatos fejorganizáció csak akkor él át valamilyen beteges állapotot, ha az ember Nap-régiójába behatolnak a Hold-szféra hatásai.

Ezeket a nagy karmikus összefüggéseket csak akkor láthatjuk át, ha az embert valóban követjük abba a szellemi szférába, ahol a szellemi törvények természeti törvények és a természeti törvények szellemi törvények.

Most engedjék meg nekem, hogy hétköznapi módon fejezzem ki magam egy olyan szférát illetően, amely egyáltalán nem hétköznapi, de róla mégis az életben megszokott módon beszéljek. Ez nem lesz furcsa annak számára, aki ismeri a szellemi világot. Ha ugyanis a Földön beszélünk az emberekkel, akkor beszédmódjukból felismerjük, hogy ők a természeten belül állnak. Ezt beszédjük elárulja. Ha viszont a halál kapuján való áthaladás után bejutunk abba a régióba, amelyet különösen a legutóbbi előadásban írtam le, és azokkal a lényekkel beszélünk, akik egykor az emberek ősi tanítói voltak, azután pedig az angyali hierarchia lényeivel, akkor ezeknek beszédmódjában már lesz számunkra valami idegenszerű, mert ezek a lények mágikus hatású, tehát a szellem által irányított természeti törvényekről beszélnek. Ezek a lények ismerik a mágiát. Az igazi természeti törvényeket csak annyiban ismerik, hogy tudják, hogy az emberek természeti törvények között élnek a Földön. Nekik azonban semmi közük nincs ezekhez a természeti törvényekhez.

Az e régióban lejátszódó történések ugyanakkor még olyan típusú képekben jelennek meg számunkra, amelyek hasonlóak a földi világhoz. Így a szellemi hatások is még olyanoknak tűnnek, mint a földi természeti hatások, sőt intenzívebbek, mint már beszéltem erről.

Ha azonban kilépünk ebből a régióból és a Nap-szférába jutunk, akkor már egyáltalán nem hallunk a földi természeti törvényekről. Itt ezeknek a lényeknek a beszédében már csak szellemi hatásokról, szellemi okokról hallunk. Itt semmi nincs a természeti törvényekből.

Kedves barátaim, egyszer ilyesmit is el kell mondanom. Mert ha a Földön egyre a természeti törvények általános érvényűségéről, vagy, együgyű módon, a természeti törvények örökkévalóságáról beszélnek, akkor erre a következőt felelhetjük. A létnek vannak olyan területei, amelyeken halála és újabb születése között halad át az ember, ahol a legkevésbé sem foglalkoznak a természeti törvényekkel, mivel ott semmilyen jelentőségük nincs, és legfeljebb mint a földi létről szóló híradásként említik őket, nem pedig mint olyanokat, amelyek meghatározzák világukat.

Aki sokáig élt olyan világban, ahol nincsenek természeti törvények, hanem csakis szellemi törvények érvényesek, az leszokik arról, hogy a természeti törvényeket túlságosan komolyan vegye. Ezt nem is tesszük halálunk és újabb születésünk között. Ekkor egy olyan világban élünk, ahol megvalósulhat az a szellemiség, amelyre törekedtünk, vagy ahol az a megvalósulása felé halad.

Ha azonban csak a Nap-szféra második hierarchiája létezne, és ha át is élnénk magunkban azt a fajta szellemi realizálást, amely ebben a szférában történik, akkor – miután végighaladtunk a szellemi léten – ismét megérkezve a földi lét elé (c), hiába akarnánk belépni földi életünkbe, csak itt állnánk karmánk terhével tehetetlenül. Mert csakis úgy juthatunk tovább a földi létbe, ha most a fizikaiba is átkerül mindaz, amit szellemileg létrehoztunk magunkban. A karmánk szellemileg valóban elkészült, készen áll, amikor ide visszaérkezünk. De a földi élet előtt állva most fizikaivá kell visszaalakítani a teljesen szellemi törvényeket és szellemi nézőpontokat. És valóban, itt van egy régió, ahol az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok és trónok fizikaivá változtatják át a szellemiséget.

Így a következő földi életben fizikailag is realizálódik a karmában az, ami szellemileg létrejött a szellemi világban. Ezáltal jut tovább a karmánk.

– Dornach, 1924. május 18.

[Az emberi élet hétéves szakaszokra való felosztása; a szellemi hierarchiák időben egymást követő hatása ránk az életutunk során. A karmikus követelmények bevésődésének időszaka és a karmikus ki- egyenlítések teljesítésének időszaka az életben. A halál és újabb születés közötti élet során az ember elérkezik a Mars- Jupiter- és Szaturnusz-szférába, ahol saját morális színvonalával szembesítik. A születetlenség és a halhatatlanság fogalma. A születés előtti életünk iránti érdektelenség következménye az, hogy az ember a szellemi világgal szemben is közömbössé vált.]

A karma lényegének megértésénél mindenekelőtt arról van szó, hogy rá tudjunk tekinteni mindarra, ami a világmindenségből indul ki az ember fejlődésére vonatkozóan.

Hogy majd rátekinthessünk a szellemi világmindenségnek azokra a lényeire, akik részt vesznek az emberi fejlődésben, előbb nézzük meg az ember kapcsolatát a földi létezőkkel.

Látjuk, hogy a Földön az embert az ásvány-, növény- és állatvilág veszi körül, és tudjuk, hogy az ember lényét úgy kell tekintenünk, hogy magasabb formában tulajdonképpen mindhárom természeti világ ott él benne. Az ember fizikai organizmusa révén bizonyos fokig rokonságban van az ásványvilággal. De magasabb rendű módon feldolgozza azt, ami egyébként az ásványvilágban található. Éterteste révén a növényvilággal áll rokonságban. De szintén magasabb rendű módon dolgozza fel magában azt, ami a növényvilágban van. Ugyanezt mondhatjuk arról a rokonságról is, amely az embert asztrálteste révén az állatvilág lényeihez fűzi. Az embert körülvevő teret szemlélve tehát megállapíthatjuk, hogy az ember magában hordja az ásvány-, növény- és állatvilágot.

Ahogyan az ember kapcsolatban áll a tér külső természeti világaival, ugyanúgy kapcsolatban áll a szellemi hierarchiák világaival is, de ez a kapcsolat nem térbeli, hanem időbeli. A karma egész hatását az emberben csak úgy érthetjük meg, ha megfigyeljük, hogy a különböző hierarchikus világok hogyan dolgoznak az ember lényén a földi élet folyamán.

Ha az ásványvilág hatását nézzük az emberrel kapcsolatban, akkor olyan folyamatokat látunk, amelyek során az ember a táplálékát feldolgozza. Hiszen először mindazt ásvánnyá alakítjuk, amit az ásványvilágnál magasabb rendű természeti világokból felveszünk magunkba. Ha a növényvilágra tekintünk, akkor azt látjuk, hogy az emberben is életerők vannak. Ha pedig az állatvilágot nézzük, akkor azt figyeljük meg, hogy az ember az asztráltestéből kiindulva a puszta életet egy magasabb szférába emeli, az érzelmek világába. A három természeti szféra és az emberi organizmus között tehát bizonyos összefüggéseket találunk.

De lelki-szellemi vonatkozásban ugyanilyen összefüggésekre bukkanunk az ember és a szellemi hierarchiák között is. Az ember saját ásványiságát, saját növényiségét és saját állatiságát a három természeti szféra alapján értjük meg, amelyek a térben fejtenek ki hatást ránk. Ugyanígy kell azt, ami az ember szellemi-lelki lényében történik – mindenekelőtt azt, ami az emberben mint sors működik – a szellemi hierarchiák világának hatásaiból megértenünk. Itt azonban nemcsak arra kell tekintettel lennünk, ami az emberben egyidejű módon létezik – hiszen a fizikai, éter- és asztráltest egyidejűleg van jelen az emberben hanem a hierarchiák világának hatása szempontjából azt kell figyelemmel kísérnünk, ami időben egymás után játszódik le az emberben földi élete folyamán. Ezt az egymásutániságot azonban úgy kell szemlélnünk, ahogyan a szellemi szemlélet ragadja meg.

Antropozófiai fejtegetéseink során az ember lényét mindig életútja szerint is differenciáltuk, mégpedig hét éves szakaszokban: születésétől a mintegy 7 éves korában történő fogváltásáig, a fogváltástól a nemi érettségig, a nemi érettségtől a 21. évig, amikor a változások már nem olyan látványosak; azután a 21 .-tői a 28. évig, a 28.-tól a 35. évig, a 35.-től a 42. évig, a 42.-től a 49.-ig, a 49.-től az 56. évig, és így tovább. (Lásd 169. o.) Legközelebb még beszélnem kell arról, ami az 56. éven túl van; de egyelőre csak az 56. évig fogjuk az ember életútját nyomon követni.

A 21. életévig világosan látjuk az élet három szakaszra tagolódását, azután jön még ugyanilyen három életszakasz, utána pedig a többi ehhez csatlakozó rész.

Az ember “én”-nek nevezi magát. De ezt az ént a hatások tömege éri. Kifelé tekintve az ásvány-, növény- és állatvilágból jönnek a hatások. Befelé pedig, már a szellemi-lelkiség felé fordulva, a harmadik hierarchia: az angyalok, arkangyalok, archék hatásai, a második hierarchia: az exuziák, dünamiszok, küriotészek hatásai és az első hierarchia: a trónok, kerubok és szeráfok hatásai érik az embert.

Ezek a szellemi lények azonban nem azonos módon hatnak életünk folyamán. Már az ember külső oldalát is bizonyos fokig eltérő hatások érik életében. Ha például a gyermekre tekintünk földi élete legelején, akkor azt mondhatjuk, hogy ekkor különösen kidomborodik nála az, amit egyébként az állatvilágban növekvő, fejlődő, felépítő életként látunk megjelenni.

Ha az élet legutolsó szakaszát figyeljük meg, amikor már átmegyünk az aggastyánkorba, akkor az organizmus elmeszesedésében, törékennyé válásában az ásványosodás folyamata lép előtérbe, mégpedig fokozottabb mértékben – mivel ez valami benső ásványosodás -, mint ami általában az állatoknál előfordul, kivéve a magasabb rendű állatokat, amelyeknél ennek olyan okát találjuk, amit most nem részletezek, de erre egy másik alkalommal kitérhetünk. Míg az állatnál tulajdonképpen azonnal elkezdődik saját életerőinek elapadása is, amikor a felépítő folyamatok már leállnak benne, addig az ember fejlődésének fontos szakaszát viszi bele éppen a leépítés periódusába, amely már a harmincas éveiben megkezdődik. Sok minden hiányozna az emberiség fejlődéséből, ha az emberek ugyanúgy fejlődnének, mint az állatok, amelyek valójában semmit sem visznek át az öregkorukba. Az ember azonban sokat belevisz öregkori életébe, és az emberi kultúra fejlődésének lényeges vívmányait köszönhetjük annak, amit az emberek létrehoznak az öregkorban, a testileg már leépülő életben.

Itt van tehát az ásványosodás. Így azt mondhatjuk: külsőleg világosan észrevehető, hogy a földi élet kezdetén az állati dominál az emberben, a földi élet végén az ásványiság, a kettő között pedig a növényi élet.

Ez a különbség azonban sokkal világosabban és határozottabban jelenik meg abban a hatásban, amit a szellemi hierarchiák az emberre gyakorolnak. A gyermekkor lelki-szellemi életére a harmadik hierarchia hat különösen intenzíven, az angyalok, arkangyalok, archék. A harmadik hierarchiának ez a hatása átfogja az élet első háromszor hét éves szakaszát. (Lásd az ábrát.)

A szellemi hierarchiák hatásai az ember hét éves életperiódusaira (Karmikus követelmények – karmikus kiegyenlítések)

Az élet első három nagy szakaszában tehát az angyalok, arkangyalok és archék hatása érvényesül. Mindaz, ami a lelki-szellemiség- bői kiindulva felépítőén hat a gyermek és a fiatal ember organizmusára – ez pedig igen sok, szinte minden a harmadik hierarchia, az angyalok, arkangyalok, archék világának erőiből hat ránk.

Ugyanakkor a 14. életévtől már a második hierarchia is megkezdi hatását: az exuziák, dünamiszok, küriotészek. Ők megint csak háromszor hét éves szakaszon át végzik ezt, vagyis a 14.-től a 35. évig. (Lásd 169. o.) így látható, hogy a 14.-től a 21. évig terjedő időszakaszban a harmadik és a második hierarchia együttesen fejt ki hatást az emberre. Csak a 21. évvel következik be a második hierarchia különálló hatása.

A nemi érettséggel a világ folyamataiból, a kozmikus folyamatokból beáramlik valami az emberbe, ami a nemi érettség előtt még nem volt meg benne. Gondoljunk arra, hogy a szaporodásképességgel az ember azokat az erőket veszi fel magába a világmindenségből, amelyek közreműködnek az ember új fizikai létesülésénél. A nemi érettségig az ember nélkülözi ezeket a kozmikus erőket. Ekkor történik meg az a változás a fizikai organizmusában, amelynek során hatalmasabb erők kerülnek bele ebbe a fizikai organizmusba, mint amelyek előzőleg benne voltak. A kisgyermekben még nincsenek meg ezek a hatalmasabb, intenzívebb erők. Gyengébb erők működnek benne, amelyek a földi életben mindenekelőtt a lélekre hatnak, nem a testre.

A 35. év tájékán az embernek egy olyan korszaka kezdődik, amikor belsőleg alapvetően gyengébb lesz szervezetének, mondhatnám, rohamosan leépítő erőivel szemben, mint azelőtt volt. A 35. év előtt a testi organizmus igen lényegesen segíti emberi lényünket. Felépítő tendenciával rendelkezik. Ez a felépítő tendencia még a harmincas évek közepéig is valamennyire megmarad. Ekkor azonban egy igen erős leépítő tendencia kezdődik. Ezt a felfokozódó leépítő tendenciát még a második hierarchia erői sem tudják megállítani. Ekkor a továbbiakban a kozmoszból kell segítséget kapnunk, hogy ne haljunk meg már 35 éves korunkban. Mert ha a harmadik hierarchia lényei túlnyomóan csak a 21. évünkig hatnak ránk, a második hierarchia lényei pedig csak a 14.-től a 35. évünkig, akkor földi életünk közepén tulajdonképpen már megérnénk a halálra, ha a fizikai testünk még nem tartaná magát – hogy úgy mondjam – passzív módon. De azért maradunk életben, mert nemcsak a 35. évünktől, hanem már 28. évünktől kezdve az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok, trónok is hatást gyakorolnak ránk, megint csak háromszor hét éves életszakaszon keresztül 49 éves korunkig.

A 28. és 35. életév között ismét olyan időszak van, ahol most a második és az első hierarchia működik együtt. Így a második hierarchia különálló működése csak a 21. évtől a 28. évig terjed. (Lásd 169. o.)

Mint mondtam, az ezután következő életszakaszt később fogom tárgyalni. Mindenesetre már most megkérdezhetik: vajon 49 éven felül minden hierarchia elhagy bennünket? – Az ekkor történő dolgokról természetesen még beszélni fogok. De amit ma szeretnék elmondani, az nemcsak a 49 évesnél fiatalabb emberekre érvényes, hanem a náluk idősebbekre is. Mindenekelőtt tehát úgy kell felfognunk a földi emberi élet folyamatát, hogy abba a szellemi hierarchiák beleáramoltatják sajátos erejüket, szellemi hatékonyságukat.

Az ilyen fejtegetéseknél természetesen semmit sem szabad sematikusan vennünk! A legkevésbé sem gondolkodhatunk puszta sablonokban, amikor csak némiképpen is a magasabb rendű valóság területét vizsgáljuk.

Már hosszú évek óta beszélek például az ember lényének hármas tagoltságáról: az idegi-érzékszervi emberről, a ritmikus emberről és az anyagcsere-végtag emberről. Ezt egy professzor egyszer úgy magyarázta – mert nincs egyéb dolguk a professzoroknak -, hogy sematikusan mindent egymás mellé helyezve azt állította: én háromfelé szabdaltam az embert, szétvágtam fej-, mellkasi-, és hasrendszerre. De mindig is hangsúlyoztam, hogy bár az idegi-érzékszervi rendszer főként a fejben koncentrálódik, mégis átszövi az ember egészét is. Ez ugyanígy van a ritmikus rendszernél is. Egyáltalán nem lehet a dolgok közé a térben falat húznunk. – Itt is így kell tekintenünk ezt a sorrendet: az angyalok, arkangyalok, archék hatása legfőképpen az első három életszakaszra korlátozódik, de az egész élet folyamatában is részt vesznek, mint ahogy az idegi-érzékszervi rendszert is főként a fej tartalmazza, de mégis érvényesül az egész emberi szervezetben. Hiszen a nagylábujjunkkal is érzünk, abban is benne van az idegi-érzékszervi élet. A testnek ez a hármas felosztása mégis helytálló. A ma megtárgyalandó időbeli felosztás ugyancsak helyes.

Ha most az emberi élet menetének ilyen tagolódását komolyan vesszük, akkor ez arra is fényt derít, hogy az emberi én ugyanúgy beleszövődik szellemi vonatkozásban a szellem birodalmából érkező hatások egészébe, ahogyan fizikai vonatkozásban az állatoktól, növényektől, ásványoktól eredő hatások is átjárják az ember lényét. Mint emberek beletagolódunk énünkkel abba, ami a kozmoszból kiindulva bonyolult módon történik velünk. Fizikai földi életünk során a karmánk alakulása annak a hatásnak köszönhető, amelyet a kozmoszból a hierarchiák gyakorolnak ránk szellemileg.

Tulajdonképpen az angyalok, arkangyalok, archék hoznak bennünket a szellemi világból a fizikai világba, és kísérnek itt a Földön főképpen az első háromszor hét éves életszakasz folyamán. Ők legintenzívebben az idegi-érzékszervi rendszerünkre hatnak. Az angyal-, arkangyal- és archélények vesznek részt mindabban, ami annyira bonyolult és csodálatos módon történik érzékszerveink, értelmünk, általában a fej-életünk kialakításában a 21. évünkig.

A hétköznapi tudat látóköre mögött még végtelenül sok minden zajlik a világban. Ezek a lények éppen ott tevékenykednek, ahová a hétköznapi tudat látóköre nem ér el.

Ugyanígy, de már az emberi ritmikus rendszerre azok a kozmikus hatalmak fejtenek ki hatást, amelyek intenzívebb erőkkel rendelkeznek, mint az angyalok, arkangyalok és archék. Ez a nemi érettség kialakulásával, körülbelül a 14. életévtől kezdődik. A harmadik hierarchia lényei, az angyalok, arkangyalok, archék tulajdonképpen a lelkiségünket célozzák meg. Az ember a születés előtti létéből jelentős erőket hoz magával első három életszakasza számára, aminek köszönhetően a lélek a testre intenzíven tud hatni ebben az időben. Ekkor elegendőek a harmadik hierarchia gyengébb erői, hogy az embert segítsék.

Az angyaloknak, arkangyaloknak, archéknak emberi életünk 21. évéig tartó megfelelő irányításához és vezetéséhez bizonyos erőkre van szükségük. Ezek az erők szellemileg a Szaturnusztól, Jupitertől és Marstól sugároznak ki feléjük.

A Földet körülvevő bolygószférák a szellemi világban (Hold-, Merkúr-, Vénusz-, Nap-, Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-szféra)

Az égitestekre nemcsak azok a tulajdonságok jellemzők, amelyekről a fizikai tudomány beszél. A fizikai tudomány a világ lényegének leírására vonatkozóan gyakran eléggé együgyű. A Szaturnusztól, Jupitertől és Marstól olyan erők sugároznak ki, amelyeket leginkább az angyalok, arkangyalok és archék értenek meg.

Amikor az ember áthalad a halál és újabb születés közötti életen, akkor először – mint leírtam – a Hold-szférába érkezik, azokhoz a lényekhez, akik egykor a Földön voltak, és akik most erősen megbírálják benne a magával hozott rosszat. Ekkor az embernek ott kell hagynia a vele összefonódott rosszat. Nem viheti be a Napszférába.

Ezután áthalad a Nap-szférán, majd folytatja útját a világmindenségben. Ekkor már a Mars, Jupiter és Szaturnusz erői hatnak rá. Miután végighaladt a halál és újabb születés közötti egész életen, ismét visszatér, és amikor megint bejut a Hold-szférába, akkor előjönnek az angyalok, arkangyalok, archék, és mintegy így szólnak hozzá: a Szaturnusz, Jupiter, Mars azt mondta nekünk, hogy lényed bizonyos oldalai még csenevészek, – ahogyan erről már volt szó a legutóbbi előadásban. Akkor azt mondtam, hogy a rosszat le kell vetnünk magunkról, de ezzel önmagunkból is otthagyunk valamit. Ezért csenevész emberként érkezünk fel a Nap-szférába és ugyanígy a külső bolygószférákba is. Így látnak bennünket a Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-szférában.

A halál és újabb születés közötti élet igen bonyolult, kedves barátaim! A halál kapuján áthaladva megkezdjük a halál és újabb születés közötti életet. Lejátszódik az, amit a Hold-szférával kapcsolatban leírtam. Az embernek ott kell hagynia mindazt, ami lényében a gonoszsággal azonosult. Ez olyan, mintha a fizikai testünknek valahol ott kellene hagynia valamelyik tagját. Az ember a Nap-szférába és a világmindenség további messzeségeibe tehát mintegy csonkán érkezik, mivel le kellett vetnie lénye egy részét, azt, ami nélkülözte magában a jót. Amikor az ember a Nap-szférán áthaladva belép a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz területére, akkor érzi, hogy rápillantanak átható tekintetükkel a kozmikus igazságot szövő erők, megnézik, hogy mennyit hozott fel ide emberi lényéből. Így nézik őt. Ekkor valamennyien átérezzük, hogy milyen mértékű bennünk a jóság, mennyit tudtunk abból magunkkal hozni, és mennyi az, ami hiányzik belőlünk, a lényünk mekkora részét kellett otthagynunk a Hold-szférában, vagyis hogy milyen mértékben vagyunk még gonoszak. Mert az a részünk nincs itt velünk. Az ember abból érzi meg, hogy milyen mértékűek a hiányosságai, ahogyan a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz lényei rátekintenek.

Mire az ember ismét visszatér a Földre, addigra a Szaturnusz, Jupiter és Mars kozmikusán közölte a harmadik hierarchiával – az angyalokkal, arkangyalokkal, archékkal -, hogy mit láttak és éltek át az emberen, aki még morálisan hiányos lényével elhaladt mellettük. Most a harmadik hierarchia lényei beleszövik ezt a közlést az emberbe, így beleíródik, hogy majd milyen irányban kell cselekednie, mit kell kiegyenlítenie.

Azt mondhatjuk, hogy ezek a karmikus követelmények akkor íródnak bele az ember idegi-érzékszervi rendszerébe, a fejrendszerébe, amikor az első három életszakaszban mindenekelőtt az angyalok, arkangyalok és archék hatnak rá.

Amikor áthaladunk a 21. életévünkön, addigra életünk minden karmikus követelménye belénk vésődött. A későbbi előadásokban majd beszélek arról, hogy mi a helyzet az ennél korábban meghalt emberek esetében. Ha olvasni tudunk a 21 éves ember lelkében, akkor meglátjuk, hogy milyen karmikus követelmények íródtak bele. Az emberbe tehát életének első két évtizedében bevésődnek élete karmikus követelményei. Ezeket főként idegi-érzékszervi rendszerünk okkult, rejtett mélységeiben hordozzuk, az idegi-érzékszervi rendszerünk szellemi-lelki alapjaiban.

Ha viszont az élet további haladására tekintünk és az embert a 28.-tól a 49. életévéig nézzük meg, akkor már nem a karmikus követelmények bevésődésével van dolgunk, hanem éppen hogy a karmikus kiegyenlítésekkel, a karmánk tehermentesítésével. Különösen ebben az életperiódusban végezzük el a karmikus kiegyenlítéseket, vagyis azt, hogy leadjunk valamit az első három életszakaszban belénk vésődött terhekből.

Így azt írhatom ide a 28. évtől a 49. évig terjedő szakaszhoz, hogy “karmikus kiegyenlítések”. (Lásd 169. o.) A 21. és 28. év közötti szakaszban egyensúlyban állnak a karmikus követelmények és a karmikus kiegyenlítések. –

Van azonban egy sajátságos jelenség, amelyet különösen korunkban figyelembe kell vennünk. Az emberiség fejlődésének jelenlegi korszakában igen sok olyan ember él, aki legutóbbi jelentős inkarnációját valamikor a kereszténység megalapítása utáni első századokban élte, egészen a VII-IX. századig. Nem mintha ezután nem testesültek volna meg, de azok az inkarnációk kevésbé fontosak voltak számukra. Ha megnézzük a jelenkorban élő és a kultúrában szerepet vállaló emberek túlnyomó többségét, akkor azt találjuk, hogy nagy részük a kereszténység megalapítását követő VII., VIII. században élt át egy számára jelentős inkarnációt.

Ez a történelmi kor azonban a következő sajátos módon hatott az emberekre, amit felismerhetünk, ha őket karmikusan vizsgáljuk. Mindig újra magam elé tűztem azt a feladatot, hogy éppen ilyen nézőpontból is sok embert karmikusan szemügyre vegyek. Olyan emberekről van szó, akik megszerezték a mai kornak megfelelő műveltséget, amely főképpen a fej műveltsége, tehát akik aránylag sokat tudnak.

Csak meg kell figyelnünk, hogy manapság mennyi ember lett gimnáziumi tanár, hivatalnok és így tovább. Sokat tanultak, gimnáziumot, reáliskolát, sőt egyetemet is végeztek, és végül igen okosak lettek. Ezt igazán nem ironikusan értem, hanem mindazzal összefüggésben, amit már elmondtam ezzel a fogalommal kapcsolatban.

Ilyen tekintetben tehát ma valóban rendkívül sok az okos ember. Gondolják csak el, hogy ma a legtöbb ember már annyira okos, hogy alig mondhatunk nekik valami újat: hiszen már mindent tudnak. Mindenkinek van saját álláspontja. Mindenki véleményt formál arról, amit mondanak neki.

Ez azonban csak a mi korunkban van így, a régebbi korszakokban egyáltalán nem ez volt a helyzet. Akkor csak néhány ember tudott valamit, a többiek pedig figyeltek azokra, akik tudással rendelkeznek. Nem is volt arra mód, hogy olyan sok okos ember legyen, mint manapság. Az emberek ma már igen fiatalon bizonyos okosságra tesznek szert; gondolják csak el, hogy milyen sokan írnak már 21 éves koruk előtt, nemcsak verset, mert azt ilyen kor előtt mindig is írtak, hanem újságcikkeket, sőt kritikákat is.

Tehát ma rendkívül előrehaladt az intellektus kifejlődése. De ezt a legtöbb embernél lényegesen befolyásolja az az inkarnáció, amelyet a VII-VIII. században éltek át. Mert akkor történt valami. Abban az időben ugyanis az emberi léleknek egyre kevesebb érzéke lett aziránt, ami a születés előtti életünkből jön a földi életünkbe. Az embereket egyre inkább már csak a halál után következő élet érdekelte, és egyre kevésbé voltak fogékonyak a földi életet megelőző dolgok iránt.

Más alkalmakkor már többször beszéltem arról, hogy az “örökkévalóságra” tulajdonképpen nincs egy átfogó kifejezésünk, lényegében csak arra a felére értjük, amely valamikor elkezdődik, de nincsen vége. Az emberi örökkévalóságnak ezt a részét nevezzük halhatatlanságnak (lásd az. ábra jobb oldalát). De a másik felére nincs is kifejezésünk! Erre a régi nyelvekben még volt egy szó: ők születetlenséget mondtak, amikor tehát az ember létének nincs egy abszolút kezdőpontja (az ábra bal oldala). Ma erre nincs igazából szavunk. Az örökkévalóság fogalma azonban magában foglalja nemcsak a halhatatlanságot, hanem a születetlenséget is!

A születés nem létezésünk kezdetét, hanem csak lényünk valamilyen átváltozását jelenti, amikor a földi világba belépünk. Amikor pedig a földi létből kilépünk azáltal, hogy megéljük a halál élményét, ez sem jelent valami véget, hanem csak egy átváltozást.

Így azt mondhatjuk, hogy az emberekben még az első keresztény századokban is erőteljesen jelen volt az a tudat, hogy a fizikai létbe a szellemiségből ereszkednek le. Ez a tudat azonban egyre gyengült bennük, és az ember végül már így szólt: Most itt vagyok; ez biztos, az előzményekkel nem foglalkozom. A születés előtti dolgok nem érdekelnek, hanem csak az, hogy mi lesz a halál után. – Ez a tudat azután mindinkább elterjedt. Így a meghatározó inkarnációjukat az első keresztény századok után élő emberekben a születésük előtti élet kérdése egyre tompábban jelent meg, illetve eltűnt. Az intellektus ezért öltött később pusztán földi jelleget! Nagymértékű okosság bontakozott ki az emberben, de olyan, amely pusztán a földiségre irányul.

Roppant érdekes dolgok tárulnak elénk ezen a területen, ha karmikus nézőpontból tekintünk a világra. Két személy esetét ragadom ki. Az egyik történelemtanár volt egy felsőbb iskolában. Igen értelmes ember volt, lényével már mint történelemtanár is rögtön hatást tett mindenkire. Ha életének azt a szakaszát tekintjük, amikor még a karmikus követelmények bevésődésének időszaka volt számára érvényben, majd követjük ezen a karmikus szempontból semlegesebb szakaszon át egészen a harmincas éveinek kezdetéig (lásd 169. o.), akkor azt látjuk, hogy szépen kifejlődött az intellektusa. A sok okos ember egyike volt, sőt jelenkorunk kiemelkedően okos embere. Ez az okossága azonban már mit sem ért attól a pillanattól kezdve, amikor ebbe a második nagy szakaszba, a karmikus kiegyenlítések idejébe érkezett el. Morális impulzusai aggasztóan csekélyek voltak. Mert ekkor is megmaradt a puszta intellektualitásnál, ez pedig nem segített rajta. Amikor élete második felében azok az erők jutottak érvényre benne, amelyek nem az idegi-érzékszervi rendszerhez kötődnek, hanem már az anyagcsere-végtag- rendszerhez, akkor az anyagcsere-végtagrendszer alacsonyabb rendű természete elnyomta azt, ami azelőtt egészen szépen megjelent az idegi-érzékszervi rendszerben.

Ez a személyiség intellektuálisan tulajdonképpen jól kezdte az életét, de alapjában véve morális elzülléssel, morális összeomlással fejezte be. Ez az egyik példa.

A másik példa egy olyan személyiség, aki az előbbi embernél még sokkal okosabb volt, egészen kiváló intelligenciával rendelkezett, de csakis intelligens volt, roppant rövidlátó szeme mellett nagyfokú intelligenciát fejlesztett ki.

Ha ezt a személyt kb. 30 éves koráig megfigyeljük, az intelligenciája révén intenzív befolyást gyakorolt embertársaira. Amikor elmúlt 30, majd 35 éves és az idegi-érzékszervi rendszere már nem hatott olyan erősen, hanem élete második felében az anyagcsere- végtagrendszer lépett előtérbe, akkor ez a régebben igen okosnak számító személy teljesen triviálissá, középszerűvé vált, és egy banális pártéletbe zárkózott be. Figyelemmel kísértem ennek a személyiségnek az életútját. Meg kell vallanom, hogy egészen különös volt számomra: ismertem őt fiatalabb éveiben, és később olyan emberek közt találtam rá újra, akik egy teljesen triviális pártéletben oldódtak fel.

A karmikus követelményektől a karmikus kiegyenlítésekig haladó életútja sok jelenkori személynek úgy alakul, hogy intelligenciaerőik – amelyek előző földi életükben az első keresztény századokat követően készültek elő a VIII-IX. századig – nem elég teherbíróak ahhoz, hogy felérjenek az első hierarchiához mostani életüknek abban az életperiódusában, amikor a lelki-szellemi már gyengébben hat a testre és a test nagyobb ellenállást fejt ki vele szemben.

Ekkor megértettem, hogy jelenkorunk számos okos embere, akiket mindenekelőtt az iskolai képzés tesz ilyen okossá, első életszakaszukban képesek arra, hogy intellektusuk erőivel felérjenek a harmadik hierarchiához, az angyalokhoz, arkangyalokhoz, archékhoz. Ezt a szférát megragadják. Ekkor sokat ígérő személyiségek.

Amikor a második hierarchiával kerülnek kapcsolatba, ennek is könnyűszerrel átadják magukat. Ez a hierarchia lejön az emberekhez; a szaporodásra szinte mindenki képes. Ez a kozmikus hierarchia lejön. Itt úgyszólván nincs igazi szakadék az emberek és a szellemi hierarchiák között.

Ha viszont a 28. évvel elérkezik annak az ideje, hogy az ember a még magasabb, tehát az első hierarchiához is megtalálja a kapcsolatát, akkor ennek már egész emberi lényével kell megtörténnie, egészen az anyagcsere-végtagrendszerig terjedően. Ekkor szellemileg még erősebb belső tartóerőkre van szüksége. Ehhez már nem elegendő az a fajta intellektus, amelynek csírája egy korábbi földi élet során abban a korban fejlődött ki, amikor már nem törődtek a születés előtti élettel.

Éppen amikor a karmikus fejlődést vizsgáljuk, azt kell mondanunk: vegye komolyan az emberiség minden igazi nevelője, minden valódi pedagógus azt, hogy tanítványai intellektualitásába egyúttal annyi erőteljes szellemiséget is árasszon, hogy amikor majd az illető elérkezik élete második feléhez, akkor intellektusát már morális módon is áthatva képes legyen kiegyensúlyozni az első hierarchiától eltávolító, lehúzó erőket.

Korunkban valóban nem kevéssé érdekes az emberi élet második felét összehasonlítani az első felével. Akinek van érzéke az élet megfigyeléséhez, az ilyen irányú megfigyeléseket is végezhetne. Mert a mindennapi életben ez nyomon követhető. Az idézett példákat a mindennapi életből vettem, de ezeket bárhol százával, ezrével megtalálhatják.

Még az élet magasabb rendű alkotóterületein is hasonló jelenségek mutatkoznak. Mindig is érdekelt az egyes emberek szellemi fejlődése. Rátekintve az életben produktívan megjelenő sok emberre, aki mint fiatal költő vagy művész nagy hatással volt környezetére, és 24-27 évesen nagyszerű erőteljes tehetséget mutatott: idősebb korukban azt látjuk náluk, hogy mindez elapadt, és nem tudták folytatni fiatalkori költészetüket, művészetüket. Később teljesen elszürkültek. Jelentéktelenné váltak azon a területen, ahol egykor jelentősek voltak.

Ennek könnyen utánajárhatunk, ha egyszer átnézzük azoknak nevét, akik fiatal költőként vagy művészként váltak ismertté, azután pedig kitörölték nevüket az élő irodalom- vagy művészettörténetből. De az elmondottak révén már tudni fogjuk, hogy az ember különböző életszakaszaiban a karma, a karmikus impulzusok eltérő befolyással vannak az ember életére.

Ami pusztán intellektuális és materialista, az az embert tulajdonképpen csak fiatalkorában tudja bensőleg megragadni. Csak az maradhat meg végig az egész emberi élet folyamán, vagyis karmikus módon a földi életen át, ami az intellektuálishoz mint spirituális csatlakozik.

Amikor tehát a most leírtakhoz hasonló sorsok okát keressük, akkor arra a régebbi földi életre is vissza kell tekintenünk, amikor az embernek már egyre kevésbé adatott meg a spiritualitás érzékelése. A szellemiség megragadása valójában csak akkor lehetséges a megfelelő módon, ha nemcsak a halál utáni élettel számolunk, hanem a születés előtti élet tény érői is tudomásunk van!

Korunkban gyakran előfordul az életnek ez a tragikuma, és sok minden nem tart ki az ember egész életén át. Korunkban sok az ifjúkori ideálunk, de kevés az öregkori ideálunk. Az öregek sokkal inkább ráhagyatkoznak az államra és a nyugdíjra, mint az eleven életre. Külső támasztékra van szükségük, mert nem találják meg azt, ami kapcsolatba hozza őket az első hierarchiával.

A helyes karmikus szemléléshez tehát figyelembe kell vennünk az emberéletnek ezeket az egymáshoz kapcsolódó, de más-más jellegű szakaszait is. Az ember átéli a három első és a három második hét éves életszakaszt, majd az ez utánit is. Először kapcsolatban van a harmadik hierarchiával, ezután belsőleg, öntudatlanul kapcsolatot létesít a második, majd az első hierarchiával. Csak ennek alapján ítélhető meg, hogy az ember a magában hordozott karmikus impulzusok számára milyen mértékben teremtette meg a kibontakozás lehetőségét. Így az ember valós élete csak a szellemi hierarchiákhoz való kapcsolatából ismerhető meg.

Az angyalok, arkangyalok, archék életünk első szakaszában mintegy tudatunk alatt szólnak hozzánk: mindezt régebbi korokból hoztad magaddal, előző földi életekből, ezt vállalnod kell, – ezt mondják nekünk sorsunk átélésének öntudatlan részében. Az angyali hierarchia felől mindig felhangzik bennünk sorsszerűén: a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars mérték rád ezeket. Ezt az ő erőikből olvastuk ki.

Ezután következik mindaz, ami a második hierarchiától érkezik, a Nap-szférából. Végül pedig azt éljük át, ami a Vénusz-, Merkúr- és Hold-szféra közvetítésével az első hierarchiától közelít felénk. Ahogy életünk három első korszakában főként az angyalok szólítanak meg tudatunk alatt, mondván: a Szaturnusztól, Jupitertől, Marstól tudjuk, hogy életedben ezeket kell véghezvinned, – úgy 28. évünktől kezdve a szeráfok jelennek meg a tudatalattinkban, és ott így szólnak: ez megmarad, ezt nem tudod teljesíteni, mivel nem érsz fel hozzánk, megmarad és át kell vinned a következő földi életedbe. Nem tudod kiegyenlíteni, nem vagy ehhez elég erős.

A karmikus hatalmak, a sorsalakító hatalmak az ember tudata alatt szólalnak meg. Mindhárom szellemi hierarchiából szólnak. Ha van érzékünk belelátni abba, ami sorszerűen mozgatja az életünket, akkor sorsunk alakulása mögött szent tisztelettel sejthetjük meg, ahogyan a három hierarchia lényei szövik a sorsot az életünk folyamán. Valójában csak ekkor szemléljük életünket helyesen.

Ha valaki tudakozódna tőlünk egy ember földi élete felől, mivel azt gondolja, hogy tudunk az illetőről valamit, akkor aligha elégedne meg azzal a válasszal, ha csak az illető nevét közölnénk vele. Hiszen azt várja tőlünk, hogy megtudjon valamit erről az emberről, életének eseményeiről, a földi életben ráható erőkről, impulzusokról. Senki nem elégszik meg egy puszta névvel, ha valakinek az életéről meg akar tudni valamit. De mai materialista korunkban az emberek sajnos megelégszenek az ember teljesen absztrakt fogalmával azt a régiót illetően, ami a hétköznapi tudat látóköre mögött rejtőzik, és amelyben az angyalok, arkangyalok, archék, exuziák, dünamiszok, küriotészek, trónok, kerubok és szeráfok működnek.

E régióban nem keresnek konkrétumokat. Pedig immár be kell következnie annak, hogy az emberek a szellemiség területén is újra a konkrétumokat keressék.

– Dornach, 1924. május 29.

[Az emberi életút hét éves szakaszainak és a bolygószféráknak összefüggése. A halál utáni élet inspiratív megismerése. A Mars-, Jupiter- és Szaturnusz-szféra. – Voltaire, Eliphas Levi, Victor Hugo.]

Legutóbb említettem, hogy az ember hogyan viszonyul élete során a magasabb világok különböző hierarchiáihoz. Szeretném megjegyezni, hogy az elmondottak mind azt célozzák, hogy egyre jobban megértsük a karmának az emberi életben és fejlődésben kifejtett hatását. Mindez tehát a karma megértését készíti elő.

Az emberhez születésétől kezdve mintegy 21. évéig különösképpen a harmadik hierarchia kapcsolódik. A nemi érettséggel azután a második hierarchia jelenik meg: az exuziák, dünamiszok, küriotészek. Most főleg ezek a hierarchikus rendek hatnak tovább az ember életében: az első szakaszban a nemi érettségtől a 21. életévig, a második szakaszban a 28. évig, majd a harmadik szakaszban a 35. évig. De az embernek már 28. évében megjelenik az első hierarchiához: a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz fűződő belső kapcsolata is. Ők az első szakaszban a 35. évig hatnak – ekkor együttműködnek a második hierarchiával a második szakaszban a 42. évig, a harmadik szakaszban pedig az ember 49. évéig fejtenek ki hatást. (Lásd 169. o.)

A hierarchikus rendnek az emberélet menetére történő hatása mellett ugyanakkor a bolygórendszer szellemi lényeinek tükröződése is megfigyelhető az ember életében.

Minden bolygó fizikai fénye tulajdonképpen csak annak külső jelzése, hogy abban a régióban, ahonnan a bolygó megjelenik számunkra, szellemi lények csoportja található. Ránézünk egy bolygóra; de az, amit a bolygóban csillogni, ragyogni látunk, csak annak külső megnyilatkozása, hogy abban az irányban szellemi lények kozmikus csoportjába ütközik a pillantásunk.

Az emberi lényhez úgy kell viszonyulnunk, hogy a fizikai testében egy étertestet is hordoz. Amikor az ember felemelkedik az érzékfeletti imaginatív megismeréshez, akkor mindazt tudatosan észleli, amit az éterteste révén észlelhet. Többször is szó volt már arról, hogy a halál után az ember visszapillant a születéssel kezdődő földi életének óriási tablójára, és egy hatalmas panorámában, mintha csak térré vált volna az idő, egyidejűen tárul lelke elé mindaz az átélt esemény és erő, amely hatott fejlődésére, egész fizikai, lelki és szellemi organizációjára. Ugyanilyen módon tekinthetünk végig az életünkön még életünkben, ha az imaginatív megismerést elsajátítjuk.

Ha azonban az inspiratív megismeréshez lépünk tovább, akkor már úgy viszonyulunk ehhez a földi életre való képszerű emlékezéshez, ehhez az emlékezettablóhoz, hogy elnyomjuk abban az imaginatív, a képszerű jelleget, így a földi élet látható eseményei még az étertest révén észlelhető formájukban is eltűnnek, és most megpillantunk mögöttük egy magasabb síkot.

Ha tehát az embernek az egészen születéséig terjedő képszerű visszapillantását ezzel a szakaszokra osztott ábrával jelölöm – most persze a szellemi látvány helyett valami fizikait rajzolok -, akkor azt mondhatjuk, hogy az inspiratív megismerésben ez az egész sor, vagyis az életút képszerű látványa eltűnik, hogy helyette mindenféle egyéb lépjen fel. Az életútnak ezen folyama helyén tehát most megjelenik valami, és ha tájékozódni tudunk az inspiráció területén, akkor megértjük, hogy valójában mi jelent meg.

Értsék meg jól a dolgot: először rátekintünk az emlékezettablóra, amely az ember földi életének útját foglalja magában. Ha az inspiratív beavatás után rápillantunk erre a tablóra, az már úgy jelenik meg nekünk, hogy – első lépésként – a születés, vagyis a nulladik év és a 7. év közötti rész képei kioltódtak a tablóban. Az ilyen képszerűen üressé vált rész helyén azonban most láthatóvá válnak mindazok az események, amelyek akkor történnek, amikor a már említett holdlények találkoznak az emberrel a halála után. (A 21. ábrán balról az első szakasz; viola.)

Például annak a személynek, aki misztériumdrámáimban Strader modellje volt, a halál utáni élményeit úgy figyelhetjük meg, hogy először az életének emlékezettablójára pillantunk, majd pedig ennek a tablónak a képeit kioltjuk az inspiratív megismerésünkben. Ha azt a részt oltjuk ki, amely a születéstől a 7. évig terjedő időnek felel meg, akkor megjelennek előttünk azok az események, amelyek akkor történtek, amikor a holdlények együttműködtek vele a halála után.

Erre a szemléletre azáltal tehetünk szert, hogy az inspiratív megismerésben valamely ember életútját átlátszóvá tesszük a születésétől a 7. évéig, ezáltal pedig kirajzolódnak előttünk a holdlények tettei az illetővel kapcsolatban. Ami ekkor láthatóvá válik, ami ekkor tapasztalható, azt láthatja meg minden beavatott a legkönnyebben.

Hiszen érthetőnek találhatják, hogy az ember minden életkorban eljuthat a beavatáshoz, csak éppen egészen kisgyermekkorában nem; hétéves kor előtt nem avatnak be gyermekeket. Ha a most leírt dolgokat át akarjuk látni, akkor földi életünkben már túl kellett jutnunk ezen az életkoron. Természetesen minden beavatásra kerülő személy elhagyta a hetedik életévét. Ezért ragadható meg viszonylag könnyen az, amit a 7. évig láthatunk, és ezzel együtt az, amit az ember a földi életének harmadrészét kitevő visszafelé haladáskor a halál és újabb születés közötti életében átél a Hold-szférában.

A második lépés az, amikor az inspiratív beavatásban a képszerűen már kioltódott tablónak azt a részét vizsgáljuk meg, amely a 7.-től a 14. életévig terjedő időszaknak felel meg, a nemi érés idejéig. Ekkor az inspiratív megismerés számára mindaz láthatóvá válik, amit az ember azáltal élt át halála után, hogy a Hold-szférából már felemelkedett a Merkúr-szférába. (Az ábrán fehér.)

Az ember a Merkúr-szférába emelkedik fel, miután végigélte a Hold-szférát. Ha a Merkúr-szférában tartózkodó emberekhez akarunk kapcsolatot találni, akkor életútjuk tablójának azt az időszakát kell kioltanunk, amely a 7. életévtől, vagyis a fogváltástól a nemi érésig terjedt.

Ha azután az inspiratív megismerés segítségével a következő, a 14. évtől a 21. évig tartó életszakasz képeit oltjuk ki, és láthatóvá tesszük azt, ami ennek a résznek a kioltásával jelenik meg, akkor azokat az élményeket és tényeket figyelhetjük meg, amelyeket az ember a Vénusz-szférában él át a halála után. (Az ábrán narancsszín.)

Ha tehát inspiratív beavatással visszatekintünk az ember első életszakaszaira, akkor azt látjuk, ami a makrokozmoszban, mégpedig a szellemi makrokozmoszban történik az úgynevezett “halottakkal”.

Az elmondottakból az is kiviláglik, hogy a régi bölcsesség milyen végtelenül mély elnevezéseket használt. Mert a Vénusznál már az elnevezésben is érezzük a szeretet elemét. De a Vénuszra való tekintés éppen annak az emberi életkornak felel meg, amelyben a nemi érettség kifejlődik.

A most következő szakasz a 21. évtől egészen a 42. életévig tart! (Az ábrán sárga.) Ha inspiratív beavatással tekintünk bele, akkor azt az élményt figyeljük meg – legalább is akkor, ha erre képesek vagyunk -, amit az ember a halál és újabb születés közötti életében a leghosszabb ideig él át. Ekkor kapcsolatba kerül a Nap lényeivel. A halál és újabb születés közötti Nap-létet ez a háromszor hét éves életszakasz jeleníti meg.

A Nap-szféra olyan jelentőségteljes, olyan sok szellemi erőt és lényt foglal magában, hogy háromszor akkora időtartam kioltását kell elvégeznünk – vagyis a 21.-től a 42. életévig -, mint a többi szféra esetében, hogy mindazt áttekinthessük, ami a szellemi Naplétből kiindulva hat az emberre a halál és újabb születés között. Azonban azt is beláthatjuk, hogy a beavatottak csak akkor pillanthatnak rá az embernek a Nap-lényekhez fűződő egész kapcsolatára a halál és az újabb születés között, ha ők maguk már túljutottak a 42. életévükön. Ezt az összefüggést tulajdonképpen nem lehet ennél korábban átlátni. A szellemi szemlélés számára is sokat jelent az, ha idősebbek vagyunk. De bizonyos dolgokat nemcsak megfelelő beavatással láthatunk meg, hanem egyszerűen a saját életbölcsességünk érettsége révén is.

Az emberi élet ez utáni időszakasza a 42. évtől a 49.-ig terjed. (Az ábrán vörös.) Témánkban most közeledünk ahhoz, amire a legutóbbi előadáson utaltam, mert a 49. évvel megszűnik annak a lehetősége, hogy közvetlen kapcsolatban álljunk a szellemi hierarchiákkal! Ez kiderült fejtegetéseimből.

A következőkben megnézzük, hogy mit csinálnak a 49 éven felüliek. Ha visszapillantunk a 42.-től a 49. életévig terjedő időszakaszra – ehhez természetesen már ötvenévesnek vagy ennél többnek kell lennünk -, akkor a Marson lakó lények felől szemlélhetjük mindazt, amit az ember a halál után átél.

Itt azonban már az a régió kezdődik, ahol a szellemi világ az emberi lény individualizálódása tekintetében veszi szemügyre a földi karmát. Láttuk, hogy a karma már abban a szakaszban kezd előkészülni, amikor az ember a halál után, tehát közvetlenül a földi létét követően, életének egyharmadát kitevő idő alatt újraéli élete eseményeit a többi ember szemszögéből. De a karma teljes kidolgozása csak fokozatosan megy végbe, és már utaltam arra, hogy ez a magasabb lényekkel együttmunkálkodva történik.

Vannak olyan emberek, akik karmájukat főleg a Merkúr-, a Vénusz-, vagy a Nap-szférában dolgozzák ki, de olyanokat is találunk, akik ezt a Mars-szférában végzik el. Egyesek ugyanis előző földi életükből olyasmit hoznak a szellemi világba, amin különösen a Mars-szférában kell munkálkodni. Majd pedig következő földi életükbe beleviszik mindannak eredményét, amit a Mars-szférában kidolgoztak magukban. Hadd mondjak erre egy példát!

Abban a korban, amikor már kialakult a mohamedánizmus és szétsugározta kultúráját Elő-Ázsián és Észak-Afrikán át egészen Spanyolországig, élt valaki, aki szellemi fejlődését ahhoz hasonló észak-afrikai iskolában élte át – bár ez akkor már hanyatlóban volt -, mint amilyenben jóval régebben Szent Ágoston tanult. Ez a személyiség egészen ilyen értelemben és stílusban végezte tanulmányait itt Észak-Afrikában. Tudnunk kell, hogy a tanulnivalók abban a korban egészen mások voltak, mint ma. Manapság már nemigen hallunk a Szent Ágoston idején tanított dolgokról, azokról a tanulmányokról, amelyek annyi évszázaddal megelőzték a szóban forgó észak-afrikai személy életét is. Akkoriban ugyanis még lehetségesek voltak a misztériumtanulmányok, különösen Észak-Afrikában, még ha már hanyatló formában is. Az illető személyiség is ilyen misztériumtanulmányokat folytatott arról, ami ilyen tudás révén megtudható a lélek önálló létezéséről és azokról a szférákról, amelyeket az ember átél, amikor a fizikai testétől függetlenül érzékel, és így tovább. Ez a személy azután átvándorolt az arab csapatokkal Spanyolországba, itt sokat tanulmányozta az ott már átalakult arab tudományokat, ezenkívül a kabbala egy régebbi formáját is, amelyet a zsidók terjesztettek el mindenfelé, de ez nem az a kabbala volt, amelyet később a középkorban műveltek. Így olyan személyiséggé vált az arab hadjáratokat követő első időkben, aki erősen beleilleszkedett az arab áramlat szellemi életébe, de speciális módon: mindent kiszámolva, sokat kalkulálva, kabbalista módon.

Azután később már női inkarnációban hasonlókat élt át, de most bensőleg elmélyítve, és ezúttal nem annyira a fejével, mint inkább a szívével közeledett a dolgokhoz. Majd a XVIII. században ez a lélek került abba a személyiségbe, akit mint világhírű franciát jól ismerünk. Ezt a lelket Voltaire-ben látjuk újra megjelenni!

Ha megnézzük, hogy Voltaire, mielőtt még Voltaire lett volna, mit élt át a halál és újabb születés közötti életben régebbi földi inkarnációi alapján, akkor azt találjuk, hogy ez a lélek a halál és újabb születés közötti életének második felében és már a Mars-szférában különösképpen tovább dolgozott mindazon, amit a kabbalisztikával átitatott észak-afrikai tanulmányai révén elsajátított. Ez a lélek éppen ezzel a Mars-szférából származó átdolgozással érkezett azután Voltaire-ként a XVIII. századba.

Így őt hozhattam fel egy olyan karmikus fejlődés példájaként, amely a halál és újabb születés között különösen a Mars-szférában formálódik meg.

A Mars mindent erőszakos módon alakít ki, a fizikai, a lelki vagy a szellemi erények területén egyaránt. De nemcsak erőszakosan, hanem még harciasán is. Ez a harciasság megfigyelhető a világban, hiszen egyébként nem lennének háborúk, sem hódító, sem védekező formájukban. Azt hiszem, erre elég példát láttunk a világháború folyamán. De nézzék meg Voltaire életét: olyan élet, amely kialakította ugyan a lelki rátermettséget, de a minduntalan rohamozó harciassága mellett egy minduntalan meghátráló élet is. Olykor szinte vakmerően tőr előre, olykor pedig csaknem gyáván visszahúzódik.

Azért hozom fel ezt a példát is, mert az ilyesmit sokkal jobb az életből tanulmányozni, mint az elmélet síkján.

Ha azután az ember a 49. és az 56. életéve közötti életszakaszon keresztül szemléli életét az inspiratív beavatás segítségével – ehhez már még idősebbnek kell lennie, mint az előzőekben akkor eljut mindazon hatások megismeréséhez, amelyeket a Jupiter-szféra (az ábrán zöld) lényei tesznek az emberre, aki a halál és újabb születés közötti életét éli.

Ha megismerkedünk a Jupiter-szféra lényeivel, különös benyomásunk támad. Először megdöbbenünk azon mint földi emberek – nem mint a halál és újabb születés között élő emberek, hiszen azok hozzászoknak az ilyen élményekhez -, hogy létezhetnek olyan lények, mint amilyenek ezek itt a Jupiter-szférában. Ennek az élménynek a megtapasztalásához természetesen 56 évesnél idősebbnek kell lennünk.

A Jupiter-lények olyanok, akiknek semmit sem kell tanulniuk, mert abban a pillanatban, amint létrejönnek – nem mondhatom, hogy “megszületnek”, mindjárt meglátják miért – máris nagyon bölcs lényekké válnak. Sohasem ostobák vagy tudatlanok, hanem eleve úgy jönnek létre, ami sokszor a földi emberek kívánsága, akik a sok tanulás helyett már mindjárt bölcsen szeretnének megszületni. De ezek a lények a Jupiteren egyáltalán nem születnek, hanem a Jupiter egész organizmusából lépnek elő! Ahogyan nálunk felhők képződnek az atmoszférából, úgy alakulnak ki ezek a lények a Jupiter egészéből, olyanformán, hogy mintegy megtestesült bölcsességnek tekinthetjük őket, amikor megjelennek. Nem is halnak meg a Jupiter-szférában, hanem csak átalakulnak.

A Jupiter ugyanis tulajdonképpen gomolygó bölcsesség! Képzeljék el, hogy letekintenek a svájci Rigi csúcsáról, látják a gomolygó felhőket, de most azt gondolják, hogy azok nem gomolygó víztartalmú felhők, hanem gomolygó bölcsességalakzatok, gondolatformák, amelyek azonban lények. Így alkothatunk magunknak képet a Jupiterről.

Megint egy példán mutatnám meg, hogy a Jupiter-szférában hogyan alakítható a karma.

Volt egy tudni vágyó személy, aki a mexikói kultúra már teljesen dekadenssé vált, babonákkal átitatott misztériumkultuszainak legutolsó korszakában élt, és magába szívott minden tudást, amit ott találhatott.

Néhány évvel ezelőtt én is megismerkedtem egy érdekes emberrel, aki a maga módján még most is tanulmányozta azt, ami megmaradt a mexikói misztériumok babonás, hanyatló képzeteiből. Ezeknek már nincs sok jelentőségük, mert aki ezt jelenkorunkban tanulmányozza, az csak babonát tanulmányoz, hiszen mára mindez már kiüresedett.

De az előbb említett személy mindezt hallatlan buzgalommal megismerte, mégpedig Amerika úgynevezett felfedezése előtt. Ekkor még virágzott a mexikói civilizáció, de maga a misztériumkultúra már hanyatlóban volt. Ma neveknél és néhány képnél alig ismernek egyebet, amikor Taotlról, Quetzalkoatlról, Tetzkatlipokáról, tehát a mexikói misztériumoknak ezekről az alakjairól van szó. Ez a személyiség azonban még jól tudta, hogy például Taotl olyan lény, aki valamilyen egyetemes kozmikus szellemként gomolyog minden felhőben, forrong a vizekben, ott ragyog a szivárványban, benne él a villámlásban és mennydörgésben, és bizonyos feltételek mellett a kultikus cselekvésekben megidézhető a felszentelt vízben. Ez a személy azt is tudta, hogy Quetzalkoatl olyan istenség volt, aki az embert elevenen meg tudta ragadni a vérkeringésében és a légzésében. Ez a személy tehát magába szívta a mexikói civilizáció kultúráját.

Később közbülső női inkarnáció nélkül született meg újra. Mexikóban férfi volt, azután újra férfinak született. De a legutóbbi halál és újabb születés közötti életében úgy haladt át az érzékfeletti világon, hogy karmikus fejlődésében – amit egyéb földi életei is meghatároztak, nemcsak a mexikói – különösen azt vitte át a Jupiter- szférán, amit még Mexikóban élt át mint már babonás képzetvilágot, amelyet azonban akkor még némi életnedvvel hatott át a régebbi kor kultúrája. Amit Mexikóban magába fogadott, az áthaladt a Jupiter-szférán, és bizonyos bölcsességalakot öltött magára, de egy olyat, ami mintegy automatikusan nyomódott bele, és nem egy olyan bölcsesség volt benne, amit az ember a saját individualitása által szerez meg.

Ha tehát a halál és újabb születés között a karma kidolgozásakor a Jupiteren élő gomolygó bölcsesség elárasztja azt, amit az ember a régebbi földi életében átélt, akkor mindebből még a Földön is felragyog valami bölcsesség. De ez a bölcsesség mindig attól függ, amit a földi életünkben átéltünk magunkban.

Arra a személyiségre gondolok, aki az újabb civilizációban mint Eliphas Levi született meg. Eliphas Levi a mexikói kultúrában élte át egyik régebbi földi inkarnációját, majd áthaladt a Jupiter bölcsességszféráján. Ekkor pedig a hanyatlóban levő mexikói kultúra egyes elemeit mintegy még egyszer feldolgozta magában. És ha ma elolvassák Eliphas Levi könyveit, akkor azt találják, hogy intenzív bölcsesség áraszt el valami rendkívül primitív dolgot. Aki be tud hatolni az ilyesmibe, az úgy érzi: teljesen Jupiter-szerű, de csekély értékű.

Ha ezek után az 56. életévtől a 63.-ig tekintjük át az életutat – hiszen beszélhetek ezekről a dolgokról is akkor még tovább lépünk, és betekintünk azokba a hatásokba, amelyek a Szaturnusztól, a Szaturnusz-lényektől érik az embert halála és újabb születése között. (Az ábrán kék.) Ez még meglepőbb, egészen megdöbbentő látványt nyújt, és tulajdonképpen fájdalmas.

A Szaturnuszhoz olyan lények tartoznak, akik saját természetük révén nem tudnak arról, amit a jelenben csinálnak; tetteiket mintegy teljesen öntudatlanul hajtják végre, sokkal magasabb isteni lények hatalmának engedelmeskedve, akiknek önszántukból átengedték a lényüket. De amint véghezvisznek valamit, az egy rendkívül erősen ható emlékezés formájában jelenik meg bennük.

Képzeljék el ezt a helyzetet. Nem részletezem a tetteiket, de képzeljék el: bármit is tesznek, azt cselekvés közben nem is veszik észre, de miután megtették, hallatlanul eleven képként jelenik meg emlékezetükben. Gondoljanak egy énekesre: énekel, de semmit sem tud róla, csak az istenek használják fel arra, hogy énekeljen. Mondjuk, egy nagy hallgatóság figyel rá: észre sem veszi, amíg énekel. Nem tud sem önmagáról, sem az énekről. Abban a pillanatban, amikor a koncertnek vége van, minden egyszeriben megjelenik számára és nem is tűnik el többé, megmarad, az élete tartalmát alkotja. Azután már az ő. A Szaturnuszon minden csak múlt.

Ez olyasmi, mintha mennének előre, semmiről sem tudnának, de amikor tovább haladnak egy lépéssel, mondjuk, egy hóember áll önök mögött, egy lény, aki saját maguk volt a múltban. Azután megint nem vesznek észre semmit, csak továbbmennek: újabb hóember áll önök mögött. Folyton ez történik, és minden hóemberről azt érzik, hogy az saját maguk volt. Ha ezt a szellemibe átültetve képzeljük el, akkor valami ilyesmi a Szaturnusz-lény. Az embernek a halála és újabb születése között ezekkel a lényekkel is dolga akad, akik tehát lényükkel teljesen a múltban élnek. Vannak olyan emberek, akik karmájuk kidolgozásakor különösképpen a Szaturnusz-lényekkel kerülnek kapcsolatba.

Az ilyen emberek sorsát csak úgy deríthetjük ki, ha életüknek az 56. és 63. éve közötti időtartamára tekintünk rá. Itt is mondanék egy példát, hogy lássuk, hogy egy ember életében a karmikusan fellépő dolgok milyen módon utalnak arra, amit a halál és újabb születés között élt át az érzékfelettiségben.

Nemrégiben beszéltem önöknek a bámulatos, de szellemileg nehezen megközelíthető – mert mint mondtam: “visszalökik” a szemlélőt – hyberniai misztériumokról, hogy milyen nagyszerű dolgokat találunk Írország hyberniai misztériumaiban. Ezekben történt például, hogy az embert két szobor elé vezették, miután megismerte az élet minden kétségét és bizonytalanságát. Az egyik szobor egészen ruganyos, lágy anyagból készült, amihez hozzá kellett érni, meg kellett érinteni. Roppant borzongató benyomást keltett, amikor az embernek bele kellett mélyesztenie az ujját ebbe a szoborba: mintha az élő húsba nyúlnánk bele, nem egy halottéba, hanem éppen az élő emberébe. Ez iszonyatos érzés lehet egy érzékeny ember számára. Ilyen volt az egyik szobor. A másik szobor minden alakzatot mereven megtartott, amit belenyomtak. Ezt utóbb mindig újra helyrehozták, kijavították. Ezek is olyan példázatok voltak, amiket a hyberniai misztériumokban a beavatásra kerülő embereknek át kellett élniük a mikrokozmosszal, az emberrel, valamint a nagyvilággal, a makrokozmosszal kapcsolatban. Ezek hatalmas, nagy élmények voltak, leírhatatlanul erős benyomások.

Azok között, akik különleges belső törekvéssel vettek részt ezekben a hyberniai misztériumokban és a beavatás magasabb fokát érték el, volt valaki, aki számára később nagyjelentőségű volt a Szaturnusz-szférán való áthaladás. Még előző földi életei teremtették meg a hyberniai misztériumokban átélt földi élete belső feltételeit. Említettem már, hogy a hyberniai misztériumok részesültek a Golgotai Misztérium szellemi szemlélésében, anélkül, hogy valamilyen fizikai-térbeli kapcsolatban álltak volna vele: ez mérhetetlenül mély átérzéssel történt e misztériumokban. Azok között, akik ezt különösképpen intenzíven élték át érzelemvilágukban, volt valaki, aki a mi korunkban született meg újra.

Gondolják el, hogy ezzel az emberrel mi történt, amikor ezt az utolsó karmáját feldolgozta a Szaturnusz-szférában. Minden megjelent számára a múlt tükrében. Amit a hyberniai misztériumokban átélt, azt abban a megvilágításban látta, ahogyan a Szaturnusz lényei megjelenítik a messzi múltat, és ez életében felébresztette benne a születéselőtti időknek, a Hold- és Nap-szférának hatalmas képeit.

Ami földi inkarnációja előtt még a múlt jellegét, formáját viselte, az születése után hatalmas, jövőbe világító, idealista, de látnoki- an idealista képekké alakult át benne, amit azután a romantika legmagasabb fokán kifejezésre juttatott.

Ez a hyberniai misztériumokba beavatott individualitás Victor Hugoként született meg korunkban! Victor Hugo romanticizmusa, egész belső alkata a Szaturnusz-szférában kidolgozott karmáról tanúskodik.

Ezek most csak kis adalékok voltak a karma keletkezési módjához, kialakulásának mikéntjéhez. Mint mondtam, ez példák által ragadható meg a legjobban. Mert ahogyan Voltaire, Eliphas Levi, Victor Hugó a saját karmáját kidolgozta, az igen érdekesen és szemléletesen vezethet be az ember saját lénye és a makrokozmikus szellemi lények együttműködésének megértésébe, abban a tekintetben, ahogyan a karmánk kiformálódik a halál és az újabb születés között.

– Dornach, 1924. május 30.

[A hétköznapi tudat, az imaginatív tudat és az inspiratív tudat viszonya az emberi testhez. Az ember a szellemi hierarchikus lények hordozója. Gondolati életünk a harmadik hierarchiával, érzelmi életünk a második hierarchiával, akarati életünk az első hierarchiával áll összefüggésben. Karmánkat a bennünk élő istenek formálják. A sors higgadt elfogadása adja a legerősebb szellemi impulzusokat.]

Az emberi élet karmikus összefüggéseinek tanulmányozása megköveteli a világ olyan törvényszerűségeinek megértését, amelyek többé-kevésbé szokatlanok a mai ember számára. Éppen arról van szó, hogy az egyik földi életből a másikba átnyúló karmikus összefüggések szellemi típusú törvényszerűségeken alapulnak. Így félreismerjük ezeket az összefüggéseket, ha azt hisszük róluk, hogy esetükben olyan ok-okozati kapcsolatról van szó, amely hasonlít a világban egyébként megfigyelhető ok és okozat természetéhez.

Ha meg akarjuk érteni ezeket a karmikus összefüggéseket, akkor először is egészen pontosan be kell látnunk abba, hogy mi történik az ember benső szférájában a hétköznapi tudata mögött. A hétköznapi tudat mögött rejtőző dolgok megértését azonban az ember lényének csak egy olyan szemlélete nyújthatja, ahogyan az ember az érzékfeletti megismerés, a beavatási megismerés előtt tárulkozik fel.

Továbbhaladva az utóbbi előadásokon felvázolt témákban, amelyeknek teljes kifejtése majd elvezet bennünket a karma valódi megértéséhez, foglalkozzunk ma azzal, hogy amikor az ember felemelkedik az imaginatív, inspiratív és intuitív megismeréshez, akkor egyre inkább belelát abba is, ahogyan lényével az ember beleilleszkedik az egész kozmoszba.

Gyakran elmondtam, még a nyilvános előadásokon is, hogy az imaginatív megismerés révén az ember előtt megjelenik jelenlegi földi életének tablója, hatalmas képekben tekinti át az életét, mégpedig úgy, ahogyan erre a szokásos emlékezésben nem lenne képes.

Erre a képi áttekintésre törekedve, amely majd az imaginatív megismerés eredménye lesz, az ember először még teljesen a fizikai és étertestében tartózkodik. De a megfelelő gyakorlatok révén függetlenné válik a fizikai test által közvetített benyomásoktól. Az ember tehát az imaginatív megismerés révén függetlenedik érzékszervi benyomásaitól és értelmi megismerésétől. Ekkor megismerésében már az étertestében él. Ezáltal keletkezik ez az emlékezési tablója.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember ilyenkor az érzékfelettiben él, mégpedig oly módon, hogy bensőleg eloldódott a fizikai testétől. Az imaginatív megismerés megszerzése tulajdonképpen nem is volna annyira nehéz, mint ahogy ez a legtöbb embernél tényleg megfigyelhető, ha több hajlamuk lenne arra, hogy áttörjék magukban az egész lelki életnek a fizikai testhez való belső kötődését.

Ami a közvetlen érzékszervi észleléshez kapcsolódik, az természetesen viszonylag könnyen áttörhető. De gondolják csak el, hogy a földi életben az ember összefügg fizikai testével a lelki élet vonatkozásában is. Hiszen akkor is a fizikai testünktől függünk, amikor egyáltalán a külvilághoz viszonyulunk. A fizikai test nagyon is meghatározza életünk hangulatait. Amikor az ember képességének, tehetségének, egyéb belső lelki alkatának tulajdonít valamit, akkor mindez erősen összefügg a fizikai testét illető átéléssel is. Mindettől függetlenné kell válnunk, ha valóságos imaginatív megismerésre törekszünk. Ha csak egyetlen percre valóban függetlenné válunk a fizikai testünktől, akkor máris megtudjuk, hogy mi az imaginatív megismerés, és akkor fokozatosan feltárulhat az élet tablója is.

Meg kell értenünk e kettő különbségét: “a fizikai testhez való kötődés révén lenni a fizikai testben” és “nem kötődni a fizikai testhez, de még benne lenni abban”. Éppen ezen a különbségen múlik az imaginatív megismerés: benne maradni a fizikai testben, nem távozni belőle, de mégis függetlenedni tőle. Lelki-szellemi életünkkel benne maradunk a fizikai testünkben, tehát még mintegy kitöltjük azt, bár már nem kötődünk hozzá. A kitöltődés szempontjából vázlatosan most felrajzolok három állapotot.


A hétköznapi tudat, az imaginatív tudat és az inspiratív tudat

Tételezzük fel az ember életének szokásos mindennapi állapotát. Tegyük fel, hogy ez a fizikai test (az ábra “a” rajzán legkívül: világos), ez az étertest (lila), és ez a szellemi-lelkiség, vagyis az asztráltest és az én (a rajzon legbelül: sárga). A viszonyuk a következőképpen alakul. Étertestünk közvetítésével az izmokban, csontokban, idegekben mindenütt kapcsolódunk a fizikai testhez. Az étertest és a fizikai test közötti kapcsolódás most mindenütt fennáll. Hasonlatban kifejezve: gondoljanak arra, hogy van egy puha agyagedényük, folyadékot töltenek bele, és ezt a folyadékot mindenütt felszívják az agyagedény pórusai. A folyadék tehát szétteljed a lyukacsos agyagedényben. Ez a hétköznapi tudat állapota.

Az is lehet azonban, hogy nem ilyen agyagedényünk van, hanem egy olyan, amely semmit sem vesz fel magába a folyadékból. Ilyenkor a folyadék benne van ugyan az edényben, de nem szívódik be az edény belső falába. Hasonló történik, amikor az ember imaginatív megismerést végez: az étertest nincs benne az izmokban, csontokban, vagyis a fizikai testben. Ezt így rajzolhatom fel (lásd a “b” rajzot): ez a fizikai test; az étertest most elkülönül tőle; de az ember szellemi-lelkisége, azaz az asztráltest és az én még mindig a testen belül van. Az étertest tehát az ember bensőjében elhatárolódik a fizikai testtől. Ennek az elhatárolódásnak a következményeit természetesen észlelnünk kell, amikor újra visszatérünk az eredeti állapotba. Ezért egészen természetes, hogy ha a szellemi-lelki részünk el akar szakadni a fizikai testtől, de úgy, hogy ő maga mégis benne maradjon, ahogyan ez az imaginatív megismerés esetében történik, akkor az ember nemcsak kifárad, hanem nehéznek is érzi magát, intenzíven érzi a fizikai testét, amikor újra visszakapcsolódik hozzá.

Ez történik bennünk az imaginatív megismeréskor, de más a helyzet az inspiratív megismerés közben. Mint említettem, az inspiratív megismerés kiüresített tudat esetén jelenik meg, és hatására az ember szellemi-lelkisége (asztrálteste és énje) kívül van a fizikai testen. Az inspiratív megismerésben tehát a fizikai és az étertesten kívül található a szellemi-lelkiség, (“c” rajz)

Az inspiratív megismerés során tehát a külső elrendeződés olyan, mint alváskor. Énjével és asztráltestével az embernek teljesen az étertestén kívül kell lennie. Csak ekkor lehetséges az inspiratív megismerés.

Ha ilyenkor az ember ismét visszatér a fizikai és étertestébe, akkor az a tapasztalata, hogy ezek nem olyanok, mint egyébként. Most észrevesz bennük valamit! Ez igen lényeges. Mégpedig azért, mert a beavatás egész folyamatát tulajdonképpen az jellemzi, hogy erről a látványról tudomásunk van.

Először azonban bizonyos nehézséget jelent, hogy az inspiráció után ismét visszatérjünk a fizikai testünkbe, mert szinte úgy tűnik számunkra, hogy valami egészen másba merülünk, mint amit általában fizikai és étertestünknek éreztünk.

Emlékezzenek arra, amit tegnap mondtam: imaginatív módon visszapillantunk és létrehozzuk az emlékezet tablóját, amelyet azután az inspiratív megismeréssel kioltunk. Ha már az inspiratív megismerésben vagyunk, akkor éppen általa észrevesszük, hogy van valami a fizikai testünkben. Ha az emlékezettablóban a születésünktől a 7. évig, vagyis a fogváltásig terjedő szakaszt kioltjuk, akkor azt észleljük, hogy a fizikai testünkben egy angyal lénye van. Valóban észleljük egy lényben a harmadik hierarchiát. A helyzet tehát a következő: kijutunk a fizikai testünkből, majd visszatérünk bele mint emberi otthonunkba, és akkor az angyalunkat találjuk benne, ha a születésünktől a 7. életévig terjedő időre pillantottunk vissza.

Az ilyen tényekről a régi ösztönös szellemi látás révén még tudtak az emberiség fejlődésének hajnalán, bár a különböző korokban különbözőképpen tudtak erről, mindenesetre számoltak az ilyen tényekkel az emberi élet bizonyos alkalmaival.

A régi korokban például nagyon is tudatába voltak annak, hogy a névadást szellemi tényeknek megfelelően kell végezni. Ma általában közömbös az emberek számára, hogy gyermekeik milyen nevet kapnak. Többnyire csak az a szempont, hogy jó hangzása legyen, vagy hasonlók. Olykor még bizonyos büszkélkedés is szerepet játszik a névadásnál. Az embereknek tetszik a név. De a régi korokban a névadás annak alapján történt, amit a szülők a gyermeknek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatáról gondoltak. Az egyik korban például tiszteltek egy Elisa nevű prófétát, és egyes leánygyermekeket Elisabethnek neveztek, vagyis Elisa házának. Ez azt fejezte ki, hogy a gyermeket úgy akarták útjára indítani az életben, hogy biztosítsák neki a szóban forgó próféta kegyelmét. Ilyen szándékkal adták a neveket.

Miért? Mert tudták, hogy amikor az ember a testén kívül tartózkodik, majd ismét visszatér a testébe, akkor szellemi lények hordozójának látja magát. Ez az alapja annak az elképzelésnek is, amely szerint különösen a gyermekeket őrzi az angyaluk, mivel a beavatásnál a születés és a 7. év közötti időre visszapillantva azt éljük át, amit tegnap úgy jellemeztem, hogy ha kioltjuk az emlékezet tablójában ezt az időt, akkor az angyali hierarchia, illetve a Hold-szférában történő események tükröződését látjuk meg benne. Már tegnap mondtam, hogy ez kissé eltolódik, de ezt még meg fogjuk beszélni. Ezt a látványt tehát ott látjuk az emberben.

Ha azután arra pillantunk vissza, ami a 7. és a 14. év közé esik, és ezután térünk vissza a testünkbe, akkor egy arkangyallényt veszünk észre magunkban. Ez az arkangyal természetesen a születéstől a 7. évig is bennünk van. Csak nem találjuk, ha csupán a születéstől a 7. életévig terjedő időtartamra tekintünk vissza. A testen kívüli állapotból a testünkbe visszatérve tehát azt tapasztaljuk, hogy a magasabb hierarchiák valamennyi lénye bennünk van! De csak úgy juthatunk ahhoz a fajta önmegismeréshez, hogy a testünk a szellemi hierarchiák lényeinek hordozója, ha először kívül vagyunk, majd ismét visszatérünk a testbe.

Ez azonban megint csak egy másik ténnyel összefüggésben érthető meg. Látjuk, hogy az égbolton sok égitest van, és elmondtam, hogy ezek az égitestek isteni csoportoknak csak a külső jelei. Ahol az égitest külső fénye ragyog, ott valójában szellemi lények csoportja található. Ne képzeljük azonban, hogy ezek az istenek a tudatukkal, mondjuk, csak a Vénuszon, a Napon, a Merkúron vagy éppen a Szinuszon stb. tartózkodnak, hanem csak “főképpen” vannak ott. A lényüknek mintegy csak “súlypontja” van ott. A kozmosz valamennyi szellemi lénye ugyanis, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak a Földdel, nem olyan módon léteznek a világmindenségben, hogy azt mondhatnánk róluk, hogy csakis a Marson vagy csakis a Vénuszon laknak. Bármilyen furcsán hangzik is, úgy kell fogalmaznom, hogy azok az isteni lények, akik a Földhöz tartoznak, és akik a Marson, Vénuszon, Jupiteren és Napon laknak, vakok volnának, ha csakis a Napon, Marson vagy Jupiteren találhatnánk meg őket. Éppen úgy nem látnának, ahogyan mi sem látunk, ha nincs szemünk. Úgy léteznének és működnének, mint ahogyan az ember megy vakon tapogatózva előre, de nem látnák – természetesen az istenek módján értve ezt -, nem észlelnék az észlelőképességükkel, hogy mi is történik a kozmoszban.

Fel kell vetnünk tehát azt a kérdést, kedves barátaim, hogy hol van az istenek szeme, az istenek észlelőképessége? Vajon hol található? A válasz erre az, hogy az istenek észlelőképessége, észlelőszerve kozmikus szomszédunkban, a Holdban van, persze azon kívül, hogy a Hold önmagában még mi minden. A Nap, Merkúr, Mars, Jupiter, Szaturnusz valamennyi isteni lényének a Holdban van a szeme. Ők tehát éppannyira a Holdon is vannak.

Gondolják most meg, hogy ezzel tulajdonképpen mit is mondtunk ki! A Holdról már említettem, hogy valamikor a Föld egy részét alkotta és csak az idők folyamán szakadt ki a Földből. Akkor tehát az istenek szeme a Földön volt, a Földről szemlélték a világmindenséget! Ezért is adhatták akkor a nagy ősi tanítók az emberiségnek azt a bölcsességet, amit tőlük kaptunk. Mert amíg a Földön éltek, az istenek szemével tekintettek ki a kozmoszba, mivel a Hold itt volt a Földön. A Hold távozása után még megmaradt egy ideig az erre való emlékezésük, emlékezetből láttak, és amit az emberi világban megfigyeltek, azt közölték az istenekkel. Azután viszont el kellett indulniuk a Holdra, ahol megalapították saját telepüket. Most ott vannak az ősi tanítók, és ezáltal megint az istenek szemével láthatnak. Jahve a Holdról uralkodott a zsidók szívén és lelkén, és az emberiség nagy ősi tanítói, akik még részt vettek Jahve kultuszában és tanításában, éppen azért kapcsolódtak a Holdon Jahvéhez, hogy az ő szemével tekintsenek ki a kozmoszba.

A Hold a jövőben ismét egyesülni fog a Földdel. Akkor az embernek lehetősége nyílik a Földön arra, hogy az istenek szemével pillantson a kozmoszba. Akkor természetes módon fog kilátni oda. Csakis ezek az ismeretek tárhatják fel nekünk a világmindenség valódi természetét. A Holdra is csak akkor nézzünk a helyes módon, ha így tekintünk rá.

A mondottak alapján érthetjük meg azt is, hogy a Földön miért fejlődhet ki a szabadság. Amíg a Hold még együtt volt a Földdel, amíg emlékezetükből még az ősi tanítók tanították az embereket, és amíg a misztériumok ezeket az ősi tanításokat megőrizték, aminek a XIV. századdal vége szakad, addig minden bölcsesség az istenek szemével nézett bölcsesség volt. Csak 1413 óta lehetetlen a Földön, hogy az istenek szemével nézzünk a világra. De csak ekkor kezdődik el – a tudati lélek fejlődésével – annak lehetősége, hogy az emberek számára kibontakozzék a szabadság!

Az ember azonban tulajdonképpen csak érzékszervi észlelése és értelmi megismerése tekintetében tartozik a Földhöz, mert ezek összefüggnek fizikai testével. A dolog valójában úgy áll, hogy az ember csak érzékszerveire és értelmi megismerésére vonatkozóan áll kívül a szellemi hierarchiákon, akik felette “laknak”. De mindarra vonatkozóan, ami az értelme mögött rejlik, a harmadik hierarchia tölti be az embert (világoszöld). Mindabban, ami az érzése mögött rejlik, a második hierarchia tölti be (narancsszín); az akarata mögött rejlő dolgokra vonatkozóan pedig az első hierarchia (sárga). – A vörös színnel a hőérzéket és hasonlókat jelölöm (lásd az ábrát, vörös).

Mi tehát valójában benne vagyunk a hierarchiákban, és a hierarchiák világától csak érzékszerveinkkel és értelmünkkel különülünk el! Mintha az ember úszna és fejével egy kissé kiemelkedne a vízből, így emelkedünk ki érzékszerveinkkel és értelmünkkel a hierarchikus hatások tengeréből.

Mindezt megfigyeljük, amikor a testen kívüli észlelés állapotából visszatérünk a testbe. Ekkor felismerjük, hogy az emberlény az istenek lakhelye.

Ebből azonban még kiderül valami, kedves barátaim. Ha az istenek kozmikusán akarnak nézni, akkor a Hold révén néznek. Ha az istenek a Földről akarnak a kozmoszra rátekinteni – ami teljesen más nézőpont -, akkor az emberen keresztül kell kitekinteniük oda. Az emberfaj az istenek másik szeme!

Az ember az ősrégi korokban természetes módon nézhetett az istenek szemével, mert a Hold egységet alkotott a Földdel. Erre ismét képes lesz, ha a Hold újra egyesül a Földdel. Az ember a beavatás révén azonban, tehát azáltal, hogy a testébe visszatérve észreveszi, hogy istenek vannak jelen benne és hogy ilyenszerű kapcsolatban áll az istenekkel: megtanul egyúttal saját emberi szemével rátekinteni a kozmoszra! Így a beavatás az embernek ugyanazt nyújtja, amit régebben a Hold-szem használata nyújtott az isteneknek.

Tőlünk függ mindaz, amit a hétköznapi tudatunk segítségével cselekszünk, mindazok a szándékok, amelyeket a hétköznapi tudatunkkal keresztülviszünk. A karmánkat azonban a szellemi hierarchiák formálják és alakítják, akik itt vannak bennünk. Itt hordozzuk magunkban egy egészen másik világrend megalkotóit és fenntartóit, egy olyan világrendét, amely a morális-lelkiből indul ki és azt képviseli. Ez az ember lényének a másik oldala, az ember hierarchikus oldala.

Amíg még megmaradunk az imaginatív megismerés szintjén, és abban visszatekintünk a saját földi életünkre, addig teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy az ember egy magában álló egység, és arról is, hogy életünk bizonyos cselekedetei teljesen szabadok, mert emberi lényünk önállóságából fakadóan hajtjuk végre azokat.

A pusztán imaginatív megismeréskor még nem sokat veszünk észre a karmánkból sem. Ha viszont megjelenik az inspiratív megismerés, és ennek folytán újra visszatérünk a testünkbe, akkor úgy érezzük, hogy a szellemi hierarchiák világába vagyunk szétosztva. Visszatérünk a testünkbe, és először nem is tudjuk, hogy kik vagyunk. Angyallény vagy a dünamiszok, exuziák stb. hierarchiájának lénye? Mert szellemi lények sokaságába osztódtunk szét. Elkábít bennünket lényünk sokfélesége, mert mindezen szellemi lényekkel egynek érezzük magunkat.

Ezért kell az embernek úgy megerősödnie magában bizonyos gyakorlatok révén, hogy érvényre tudja juttatni a saját egységét mindezzel szemben. De éppannyira megértjük azt is – a halál és újabb születés közötti élet utóhatásaként -, hogy a karmát a bennünk levő sok lény együttműködése alakítja ki. Hiszen számtalan lény működik közre a karma kialakításában, számtalan isteni lény. Így valóban azt mondhatjuk, hogy az ember csak értelmi és érzékszervi tevékenységére vonatkozóan folytat földi életet. Érzelmi és akarati tevékenysége tekintetében az istenek életével él együtt. Sőt, egy mélyen rejlő, rejtett gondolati tevékenység művelésében is együtt él az ember az istenek életével.

Mélyebb gondolati tevékenységére vonatkozóan az angyalok, arkangyalok, archék életével él együtt az ember; az érzelmi életében megtalálható mélyebb sík tekintetében az exuziák, dünamiszok, küriotészek életével él együtt; és akaratát illetően a trónok, kerubok, szeráfok életével él együtt. Amit emberi sorsnak nevezünk, abban az istenek nyilvánulnak meg, ezért így is kell tekintenünk rá.

Mit jelent azonban ez a földi élet számára? Ha az ember nem hajlandó arra, hogy éppen sorsa tekintetében bizonyos higgadtságot tanúsítson, ha mindig lázong sorsa ellen, ha örökösen elégedetlen vele, ha a saját fejét követve belekontárkodik a sorsba, akkor tulajdonképpen úgy cselekszik, hogy állandóan megzavarja az isteneket sorsa alakításában. Sorsunkban csak úgy élhetünk, ha az életet higgadtan tudjuk fogadni. Együtt haladni a sorssal, ez éppen azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyek a leginkább próbára teszik az emberi természetet. De ha az ember valóban eljut oda, hogy a sorsát komolyan vegye, akkor éppen sorsa átéléséből kaphatja a legnagyobb ösztönzéseket, merítheti a legintenzívebb impulzusokat ahhoz, hogy együtt éljen a szellemi világgal. Akkor az ember az életből fogja megérezni, kiolvasni a sorsösszefüggéseket.

Az újkori modern ember sok tekintetben elveszítette az érzelmeknek ezt a finomságát, árnyalatát. Érzelmei durvák lettek. De tételezzük fel, hogy az ember finomabb érzelmeiben egyszer rászánja magát arra, hogy bensőleg felidézze egy emberhez fűződő kapcsolatát, aki ifjúkorában, mondjuk, példaképe, tanára vagy ilyesmi volt. Hiszen az embernek nemcsak utálattal lehet visszapillantania volt tanáraira, hanem az is előfordulhat, hogy bizonyos belső elégedettséggel gondol vissza volt nevelőjére, aki példaképe volt. Akkor ez a visszapillantás egy intim belső átélésben mélyülhet el. Úgy érezhetjük, hogy ahogyan például a 7. és 14. évünk között ez a nagyszerű tanáregyéniség cselekedett, nekünk is úgy kell mindig cselekednünk, nem is lehetne másképp. Vagy úgy találjuk, mintha ennek az általunk tisztelt tanárnak az elveit, a szavait valamikor már hallottuk volna, mintha csak ismétlődés lenne. Sőt, életünk legszebb élményei közé tartozik, ha úgy tekinthetünk valakire, mint aki ismerős nekünk. És ekkor felmerül bennünk, hogy ez bizonyára nem véletlen. Már egészséges emberi értelmünk is ilyenkor azt mondja: jelenlegi életünkben ennek természetesen nem lehet semmi alapja. Itt már az értelem is utal valamilyen régebbi földi életre. Sok ember már az egészséges emberi értelmével is eljut a régebbi földi életek gondolatához.

Mi a helyzet, amikor ilyen módon pillantunk vissza egy tanárra vagy nevelőre? Kedves barátaim, az a helyzet, hogy az ember ezt a nevelőt a sorstól kapta ebben az életében. A karmát láthatjuk abban, hogy a sorstól egy ilyen tanítót kapunk. Ez régebbi földi életre utal. Rendszerint – az okkult megfigyelés ezt mutatja – ez a tanár az illetőnek nem volt a tanára a régebbi földi életében is, hanem egészen más viszonyban álltak egymással. Egy tanártól vagy nevelőtől gondolatokat kap az ember, a helyes pedagógia éppen hogy gondolatokkal, nézetekkel ismertet meg. Ez az előző élet tekintetében általában olyan kapcsolatra megy vissza, amikor nem gondolatokat, hanem érzéseket kaptunk ettől a személytől; nem a gondolatok játszottak szerepet a kapcsolatban, hanem az érzések. Az ilyen személyt a legkülönfélébb módon vezeti hozzánk az élet. Ezt ábrázolhatjuk a mostani és a következő földi élet viszonylatában is.

Tegyük fel, hogy valakinek mostani földi életében alkalma nyílik arra, hogy valaki iránt igen erős belső szimpátiát érezzen, bár az életben nem kerül vele különösebb kapcsolatba, csak találkozik vele, de rendkívül rokonszenves számára. Lehetséges azonban, hogy a mostani földi életben kibontakozó szimpátia odavezet egy következő földi életben, hogy a rokonszenves ember a tanára, nevelője lesz az illetőnek.

Mi történik tehát objektíven? Ha valaki iránt érzelmi szimpátiával viseltetünk, akkor ez attól függ, hogy a második hierarchia lényei, az exuziák, dünamiszok, küriotészek lényei mit bontakoztatnak ki az ember számára benne magában és a körülötte levő világban.

Ha azután a következő életben a hatás nem az érzések kerülőútján történik, hanem a gondolatok és képzetek kerülőútján, akkor a második hierarchia lényei az előző életben véghezvitt dolgokat átadják a harmadik hierarchia lényeinek, az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak, és most ők működnek ilyenformán az emberben.

Gondolják el tehát: amikor a karmánk egyik földi életből a másikba fejlődik, akkor ez azt is jelenti, hogy tettek, valódi tettek mennek át az egyik hierarchiától a másikhoz, és hogy a szellemi kozmoszban is valami roppant jelentős dolog történik!

Amikor tehát az ember sorsát figyeljük, akkor mintegy fátyolon át rátekintünk a mindenségnek egy hatalmasan kibontakozó történésére is. Ha ezt igazán tudatosítjuk magunkban, az a legmélyebb benyomást teheti ránk. Csak képzeljék el ezt valódi átérzéssel!

Tegyük fel, hogy végigpillantunk valakinek a sorsszerű életén. Egy ember sorsát nem nézhetjük közömbösen, mert amikor erre az egyéni sorsra tekintünk, akkor tulajdonképpen olyan tettekre is tekintünk, amelyek a legfelső hierarchiáktól áramlanak a legalsókhoz és a legalsóktól ismét vissza a legfelsőkhöz. Amikor egy ember sorsát fürkésszük, akkor a hierarchiák szintjein végbemenő mozgást, munkát és életet is megfigyeljük. Egy ember sorsára alapjában véve hallatlan belső áhítattal, mélységes belső tisztelettel kellene tekintenünk, mert egy emberi sorsot szemlélve az istenek egész világa előtt állunk.

Valójában ezt akartam éreztetni misztériumdrámáimban is; ezekben mindig találunk olyan képeket, amelyek itt a földi életben zajlanak, és olyan képeket, amelyek odaát a szellemi világokban történnek. Azt is szemléltettem a misztériumdrámáimban, hogy az ember sorsának beteljesedésébe nemcsak egyedül a szellemi hierarchiák avatkoznak be, hanem az elementáris lények is, és hogy a hierarchiákban felülről lefelé és alulról felfelé áramló tettek mozgásába és szövésébe bekapcsolódik az ahrimáni és a luciferi elem is.

Gondoljanak azokra a jelenetekre, amelyek Strader és Capesius számára az érzékfelettiségben játszódnak le, ahol saját lényüknek egészen más alakjában jelennek meg, de azért azonosak önmagukkal. Ez ugyanis csak a másik oldala annak, ami itt az emberben van. A másik oldalunk az istenek világában van, és nem a földi síkon, az ásványok, növények, állatok, hegyek, felhők, fák és egyebek világában.

Meg kellene tanulnunk tehát bizonyos szent tisztelettel nézni az emberek sorsára, ez a vonás korunkból igencsak hiányzik. Tulajdonképpen rettenetes a mai materialista nézetű emberek által írt életrajzokat olvasni, mert hiányzik belőlük ez a fajta szent tisztelet az illető sorsa iránt, akinek az életrajzát megírják. Az életrajzíróknak tudniuk kellene, hogy amikor egy emberi életet akárcsak nagy vonalakban tanulmányoznak, akkor közvetett módon a szellemi hierarchiák tetteit figyelik meg.

Ilyen nézőpontok alapján juthatunk el az antropozófia érzelmi oldalához. Minden megismert antropozófiai gondolatnak egyúttal meg kell érintenie érzelmeinket is. Az antropozófiában nemcsak ismereteket tanulunk, hanem olyan ösztönzést is nyerünk belőle, hogy érzelmeket fejlesszünk ki magunkban a világ iránt. Valójában csak ezek az érzelmek illesztenek be helyesen bennünket az élet menetébe. Ilyen érzelmi viszonyulás nélkül tulajdonképpen nem mélyedhetünk el azokban a törvényszerűségekben sem, amelyek az ember karmáját alakítják.

– Dornach, 1924. június 4.

[A kozmikus világ éterisége, asztralitása és szellemisége. A tér világa és az idő világa. Krisztus kapcsolata az idővel. Ex deo nascimur – In Christo morimur – Per spiritum sanctum reviviscimus.]

Amikor a karma működését vizsgáljuk, tekintetbe kell vennünk, hogy az emberi énnek – amely az ember tulajdonképpeni lényege, az ember legbenső lénye – három eszköze van a világban való részvételre: a fizikai test, az étertest és az asztráltest. Az ember fizikai testet, étertestet és asztráltestet visel magán. Nem azonos egyik ilyen testtel sem, mert az ember valójában az én. Ez az én éli meg a karmát és ő formálja meg.

De meg kell értenünk az embernek mint én-lénynek ehhez a három, mondhatnám, eszközéhez, a fizikai testhez, az étertesthez és az asztráltesthez fűződő viszonyát, hogy éppen ezzel közelebb kerüljünk a karma alapelveihez. A karmát illetően az ember fizikai, éteri, asztrális mivoltának megértéséhez úgy kapunk szempontokat, ha figyelembe vesszük a következőket.

Az ember földi környezetében a fizikaiságot megtaláljuk az ásványvilágban, az éteriséget a növényvilágban és az asztralitást az állatvilágban. A Földet körülvevő létben ott találjuk a világmindenséget, amely felé a Föld minden irányban folytatódik. Érzünk bizonyos rokonságot a földi történések és a kozmikus környezet történései között. A szellemtudományban azonban felmerül az a kérdés, hogy ez a rokonság olyan triviális-e, mint ahogyan azt a mai természettudományos szemléletmód elképzeli?

A mai természettudomány megvizsgálja a Földön az élő és az élettelen dolgok fizikai tulajdonságait. Azután vizsgálja a csillagokat, a Napot, a Holdat és a többit, és úgy találja, hogy ezek a kozmikus égitestek alapjában véve ugyanolyanok, mint a Föld. Erre a felfedezésére különösen büszke.

Ehhez a megállapításhoz egy olyan szemlélet alapján jut, amely a kozmoszban sehol sem számol magával az emberrel, hanem csakis a nem emberszerűt keresi, azt, amiben nincs benne az ember. Ha viszont az embert éppen hogy a világmindenségbe illeszkedő lénynek tekintjük, akkor azonnal megtaláljuk az egyes eszközül szolgáló részeinek, azaz a fizikai testnek, étertestnek, asztráltestnek a kozmoszban létező entitásokkal, lényekkel való kapcsolatát.

Így felfedezzük az emberi étertest kapcsolatát a kint a kozmoszban található világ-éteriséggel. Az ember étertestének van bizonyos emberi jellemzője, vannak bizonyos mozgásformái, ezek eltérnek a kozmikus éteriségtől. De a kozmosz éterisége lényegében azonos jellegű azzal, amit az emberi étertestben találunk. Ugyanígy az az asztralitás, ami kint a kozmoszban áthat minden dolgot és lényt, hasonló ahhoz, amit az emberi asztráltestben találunk. Itt valami rendkívül fontos ismerethez érkeztünk, aminek lényege tulajdonképpen egészen idegen a mai ember számára.

Induljunk ki egy vázlatos elképzelésből: képzeljük el a Földön az embert az étertestével (lásd a rajz közepét), a Föld környezetében pedig a világ éteriségét (sárga), ez azonos jellegű az ember étertestével. Az emberben ott van az asztrálteste is (sötét vonalkák a sárgában). A kozmikus környezetünkben van asztralitás is, de hol keressük? Hol van? Megtalálhatjuk, csak rá kell jönnünk, hogy a kozmoszban mi árulja el, mi nyilatkoztatja meg. Tudjuk, hogy valahol benne van az asztralitás. De teljesen láthatatlan, észrevehetetlen a kozmoszban. Vagy mégiscsak észlelhető lenne valamilyen módon? Önmagában véve természetesen az éteriség sem észlelhető a fizikai érzékszervek számára.

Ha az éteriséget közvetlenül keressük, akkor fizikai érzékszerveinkkel nem látunk belőle semmit, egyszerűen átlátunk rajta, olyan mint a semmi. Ha azonban az éteriség “szélére” tekintünk, akkor meglátjuk magunk előtt a kék eget (lásd a rajzot, kék), ami önmagában nincs is, hanem csak az éteriség végét látjuk benne. Az ég kékjének észlelése valójában az éteriség észlelése. Azt mondhatjuk tehát: amikor az ég kékségét észleljük, akkor abban a körülöttünk levő éteriséget észleljük.

Először tehát átlátunk az éteriségen. Az éteriség maga nem látható, de mégis észlelhetővé teszi magát az ég kékjében. Az ég kékségének mibenlétét az emberi észlelés szempontjából akkor fejezzük ki helyesen, ha azt mondjuk: bár az éteriség közvetlenül nem észlelhető, de belép az észlelhetőség határai közé, amikor grandiózusan ott áll előttünk a világmindenségben és hírül adja magát az ég kékségében.

A fizikai tudományban materialista módon gondolkodnak az ég kék színéről. A fizikai tudománynak azért nehéz értelmes módon gondolkodnia az ég kékjéről, mert tisztában kellene lennie azzal, hogy nincs semmi fizikai abban, ami az ég kékségét adja. Mégis nagyon erőlködnek, hogy megmagyarázzák a fénysugarak speciális törését és visszaverődését, amellyel létrejöhetne az ég kék színe. Itt azonban már az érzékfeletti uralma kezdődik! A kozmoszban ész- lelhetővé válik az érzékfeletti, csak tudni kell, hogy hol válik ész- lelhetővé.

Az éteriséget tehát az ég kékjében észleljük. De ott van a kozmoszban az asztralitás is. Az éteriség az ég kékségén át pillant be az érzékelhetőség tartományába. De vajon hol pillant be a kozmosz asztralitása?

Valójában az égen látható valamennyi fénylő csillag az asztralitás kapuja! Mindenütt az asztralitás ragyog be hozzánk, ahol a csillagok tündökölnek. Nézzék meg a csillagos ég változatosságát, egy helyütt csoportokba tömörülnek a csillagok, máshol szétszórtabbak, elkülönülnek. Erről azt kell mondanunk, hogy a kozmosz láthatatlan érzékfeletti asztrálteste ebben a csodálatos fényalakzatban válik láthatóvá. Ezért nem helyes szellemnélkülinek tekintenünk a csillagok világát. Amikor a csillagok világába feltekintve valami égő gázvilágról beszélnek, az éppen olyan, mintha valaki széttárt ujjakkal szeretettel megsimogatná az arcunkat, és erre azt mondanánk, hogy kis szalagokat helyeztek az arcunkra, azt érezzük. Ahogyan félreértjük a dolgot, ha szalagokat képzelünk el az arcunkon a simogató kéz helyett, éppolyan tévedésben van a fizika, amikor a kozmoszt magyarázza.

A világmindenség asztralitása állandóan hatással van a kozmosz éterorganizációjára. De ez nagyon hosszú időegységekben történik. Ezért tart tovább egy csillag léte, mint a simogatás érzése az arcunkon. A csillag kifejezi az asztrális világ hatását a világéterre. A simogatást az ember nem viselné el olyan sokáig, de a világmindenségben minden tovább tart, mert abban minden nagyobb léptékű. A csillagos égben tehát a világ-asztralitás lelki-szellemi megnyilvánulását látjuk.

Ezzel egyúttal mérhetetlen lelki élet, igazi lelki élet jut be a kozmoszba. Gondolják csak el, milyen halott lenne ez a kozmosz, ha kitekintve rá csak égő, világító gáztesteket láthatnánk benne! De mindez mennyire elevenné válik számunkra, ha tudjuk, hogy ezek a csillagok annak a szeretetnek a kifejeződései, amellyel az asztrális kozmosz hat az éteri kozmoszra! Ez teljesen helytálló kifejezés.

De gondoljanak most azokra a rejtélyes folyamatokra, amikor bizonyos csillagok meghatározott időben felvillannak. Ezeket fizikailag magyarázzák, de valójában egyáltalán nem értik őket. Egyes helyeken, ahol az előbb még nem volt semmi, hirtelen egy csillag villan fel, azután újra eltűnik. Tehát rövid “simogatás” is létezik a világmindenségben. Akkor látunk ilyen felvillanó, majd rögtön elhomályosuló csillagokat, amikor az istenek az asztrális világból az éteri világra akarnak hatni.

Asztráltestünk révén a legkülönfélébb módon van jó közérzetünk. De a kozmoszban a csillagos ég elrendeződése is az asztralitás hatására jelenik meg. Nem véletlen, hogy a régi ösztönös szellemi látó tudomány asztráltestnek nevezte ezt a harmadik emberi részünket, mert azonos jellegű azzal, ami a csillagokban megnyilatkozik.

Csak az én megnyilatkozását nem találjuk meg ebben a környezetben! Miért nem? Erre éppen akkor jövünk rá, ha tudjuk, hogy a Földön – vagyis a kozmosznak ebben a hármasan tagolt, fizikai, éteri, és asztrális világában – megjelenő emberi én mindig a korábbi földi életeinek folytatója, de aki mindig újra megmerítkezik a halál és az újabb születés közötti életben is.

Mint megfigyeljük, énünk számára nincs jelentősége a Földet körülfogó éteri világnak, hiszen halálunk után hamarosan levetjük étertestünket. A halál és újabb születés közötti életében az én számára csak a csillagokon keresztül betekintő asztrális világnak van jelentősége. És ebben a világban, amely beragyog a csillagokon át, ott élnek a magasabb hierarchiák lényei, akikkel az ember kialakítja karmáját a halála és újabb születése között. –

Ha fejlődésében nézzük ezt az ént a születés és halál és a halál és újabb születés közötti egymást követő életeiben, akkor egyúttal túllépünk a téren is. Két egymást követő földi élet nem lehet ugyanabban a térben, tehát az egyidejűségre és a térbeliségre utalt világmindenségben sem. Itt kijutunk a térből és bejutunk az időbe. Ha az ént az egymást követő földi életekben szemléljük, akkor valóban kijutunk a térből az idő tiszta folyamába.

Gondoljunk azonban arra, hogy a térben természetesen jelen van az idő is, de nincs rá módunk, hogy átéljük benne az idő mivoltát. Teljesen lehetetlen. A Földön az időt mindig csak a tér és annak folyamatai révén élhetjük át. Ha át akarjuk élni, akkor ránézünk például az órára, vagy megnézzük a Nap járását, hiszen az óra a Nap járásának földi utánzása. De mit látunk? A mutató állását, vagy a Nap helyzetét, tehát valami térbeliséget látunk. Az időről azáltal van valami sejtelmük, hogy a mutatók vagy a Nap helyzete mindig változik, vagyis egy térbeli változást figyelünk meg. De a térben magában tulajdonképpen nincsen semmi az időből. A térben csak a dolgok különböző térbeli elrendeződései módosulnak: a mutatók arrébb mennek, a Nap halad az égen. Az időt ezért valójában csak lelkileg élhetjük át. Lelkileg azonban valóban átéljük az időt, de olyankor ki is lépünk a térből. Csak ilyenkor válik számunkra az idő valami realitássá. Az időt a földi létben egyáltalán nem tapasztaljuk realitásként.

Mit kell tennünk ahhoz, ha a térből, tehát onnan, ahol születésünk és halálunk között vagyunk, valóban be akarunk lépni abba a tér nélküli létbe, amelyben a halál és az újabb születés között tartózkodunk? Ahhoz meg kell halnunk, kedves barátaim! Értsék egész intenzitásában, mélységében, hogy a Földön csak a tér révén élhetjük át az időt, a térbeli helyzetek, a térbeli dolgok mozgásai révén, és hogy a földi világban az idő nem is élhető át a maga valóságában. Hogy az időbe mint valóságba bejussunk, ahhoz a térből ki kell lépnünk, minden térbeliségtől meg kell szabadulnunk, de ez azt jelenti, hogy a tér világában meg kell halnunk!

Pillantásunkat most irányítsuk a Föld körül található kozmikus világra, amelyre étertestünk, asztráltestünk révén hasonlítunk, de most ennek a kozmikus világnak a szellemiségére kell tekintünk. Voltak olyan népek és embercsoportok, amelyek csak a térbeli kozmikus világ szellemiségére tekintettek. Ez azonban megfosztotta őket annak lehetőségétől, hogy gondolataik támadjanak az ismétlődő földi életekről. Az ismétlődő földi életekre csak olyan emberek és embercsoportok gondolhattak, akik az időt a maga tisztaságában, a tértől való függetlenségében tudták elképzelni. Ha elkülönítjük földi világunkat és környezetét, tehát a kozmoszunkat, univerzumunkat, és a szellemire tekintünk, akkor azt mondhatjuk: ennek léteznie kell ahhoz, hogy mint földi emberek beléphessünk földi létünkbe.

Roppant sok minden rejlik abban a képzetben, hogy mindannak, amit most jellemeztem, léteznie kell ahhoz, hogy földi emberekként beléphessünk a földi életbe. Különösen akkor, amikor mindezeknek a szellemiségét képzeljük el. Ha pedig elképzeljük ezt a szellemiséget ebben a – mondhatnám – lezártságában, magában való tisztaságában, akkor ez nagyjából az, amit a tér szemléletére szorítkozó népek Istennek neveztek.

Ezek a népek bölcsességük tanításaiban általában átérezték, hogy a kozmoszon valami isteni hullámzik át és működik, és ettől megkülönböztethető az, ami a Földön a környezetükben a fizikai világban van. Ebben a kozmikusban, isteniben, szellemiben azután megkülönböztethető az éteriség, a ránk tekintő ég kéksége; és éppúgy megkülönböztethető ebben az isteniben az asztralitás, amely a csillagos ég elrendeződésén át pillant ránk.

Emberként a Földön állva azt mondjuk: nekünk van fizikai testünk – de hol van a fizikaiság a világmindenségben? Itt utalnék arra, amit az előbb mondtam. A fizikai tudomány szeretné megkeresni mindazt a világmindenségben, ami a Földön is megvan. De a világmindenségben a tulajdonképpeni fizikaiság hiányzik! Az ember legalsó szintje a fizikai organizáció, van azután még éteri és asztrális organizációja. A világmindenség legalsó szintje azonban mindjárt az éteri organizáció. Odakint nincs sehol semmi fizikai! Fizikaiság csak a Földön van, és egyszerűen képzelődés, amikor fizikairól beszélnek a világmindenségben. A világmindenségben van éteriség és van asztralitás. A világmindenség harmadik szintjéről pedig mindjárt beszélni fogunk. De a Földön kívül található kozmosz hármas tagoltsága más, mint annak a kozmosznak a hármas tagoltsága, amelyhez a Földet hozzászámítjuk.

Ha ilyen érzülettel állunk a Földön, ha átérezzük közvetlen földi hazánk fizikai mivoltát, a földi és a kozmikus éteriséget és ezek éteri együttműködését, valamint a csillagok révén a Földre fénylő asztralitást, amely legintenzívebben a Napról ragyog felénk, akkor minderre rátekintve és a kozmikus gondolat fenségét lelkünk elé tárva teljesen érthetőnek találhatjuk, hogy azokban a korokban, amikor az emberek ösztönös szellemi látásuk révén nemcsak absztrakciókat gondoltak, hanem át tudták érezni az ilyen képzetek magasztosságát, egyúttal megértették azt is, hogy egy ilyen fenséges gondolatot nem lehet állandóan a maga teljességében elgondolni. Egyszer kell megragadnunk, hogy egész mérhetetlen nagyságában hasson a lelkünkre, és azután az ember belső lényébe engedjük le, anélkül, hogy tudatunkkal rontanánk rajta és elsekélyesítenénk. Ha megnézzük, hogy a régi ösztönös szellemi látás mi által teremtett meg egy ilyen érzületet, akkor mindabból, ami itt egybeáramlott, hogy ez a gondolat az emberiségben realizálódhasson, jelen korunkban a karácsony ünnepére kell tekintenünk.

Ha az ember elképzeli karácsony éjszakáján, hogy hogyan áll a Földön fizikai, éter- és asztráltestével, mint a hármas tagoltságú kozmosz rokona, amely éteriségében oly fenségesen, de éppúgy varázslatosan-mágikusan jelenik meg az ég kékségében, és amint rápillantunk éjszaka a világmindenség asztralitására a felénk ragyogó csillagokat nézve: akkor a földiséggel kapcsolatban az ember átérzi környezetének magasztosságában, ahogyan tulajdonképpeni én-lényével beleilleszkedik a térbeliségbe. Ekkor megláthatja a karácsonyi misztériumot, a megszületett gyermeket, a Föld emberiségének reprezentánsát, aki gyermekkorának kezdetén beleszületett a térbeliségbe. Amikor az ember felfogja a karácsonyi gondolatot a maga teljességében és a karácsonykor megszületett gyermek magasztos látványát, akkor így szól: ex deo nascimur- az istenségből születtem, aki áthullámzik a téren, aki átszövi a teret.

De amikor az ember ezt átérzi és bensőleg áthatja magát vele, akkor visszaemlékezhet arra az igazságra, amelyet a Föld értelméről mond az antropozófia. Ez a gyermek, akire rátekintünk, annak a külső burka, ami beleszületik a térbe. És miből születik meg, hogy beleszülessen a térbe? Mai fejtegetéseink alapján ez csak az idő lehet. Az időből születik meg!

Ha követjük ennek a gyermeknek az életét, akit a Krisztuslény hatott át a maga szellemiségével, akkor ráébredünk arra, hogy a Krisztuslény a Napról érkezett ide. A Napra feltekintve most azt mondhatjuk: meg kell pillantanunk a Nap fényében a térbeliség elől elrejtőző időt. A Nap belsejében idő van! Krisztus a Nap belsejében szövődő időből lépett be a térbe, a Föld szférájába. Mit jelent számunkra a Földön Krisztus? Azt, ami a téren túlról kapcsolódik a Földhöz, ami kívülről érkezik ide.

Gondolják el, mennyire megváltozik a világmindenség fogalma a számunkra megszokott fogalommal szemben, ha elfogadjuk azt, amiről most beszéltem. Itt van a világmindenségben a Nap és ami vele együtt jelenik meg előttünk az univerzumban, a kozmoszban: az ég kékségébe belefoglalt csillagvilág. Itt van a Föld is az emberiséggel. De amikor feltekintünk a Földről a Napra, akkor egyúttal az idő folyamát is magunk előtt látjuk.

Ebből egy igen jelentős dolog következik. Mégpedig az, hogy az ember csak akkor néz helyesen a Napra – és éppen ha szellemileg szemléli -, ha elfelejti a teret, és csak az időt veszi tekintetbe. Így a Nap nemcsak fényt bocsát ki, hanem magát a teret is. Amikor belenézünk a Napba, akkor a térből kitekintünk. Ezért kitüntetett jellegű csillag a Nap, mert rajta keresztül tekintünk ki a térből. Krisztus éppen a téren túlról jött el az emberekhez. Amikor a Földön Krisztus megalapította a kereszténységet, akkor az ember már nagyon régóta élt pusztán csak az ex deo nascimurban. Ezért rokonságba került vele, az időt pedig teljesen elveszítette. Teljességgel térbeli lénnyé vált.

Mai civilizált tudatunkkal azért értjük meg olyan nehezen a régi hagyományokat, mert ezek voltaképpen mindenütt a térrel számoltak és nem az időbeliséggel, az időbelit mintegy csak a térbeliség függelékének tekintették.

De eljött Krisztus és ismét elhozta az embereknek az időbeliséget. Krisztushoz kapcsolódva az ember szíve, lelke, szelleme visszanyeri az idő örökkön örökké tartó áramlását. Mi mást csinálunk, amikor meghalunk, vagyis amikor elhagyjuk a tér világát, hogy visszatagozódunk az időbe. Mert az emberiség annyira térbeli lénnyé vált a Golgotai Misztérium idejére, hogy elveszítette az időt. De Krisztus újra elhozta az embereknek az időt.

Ha a térből kilépve nem akarunk a lelkünkkel is meghalni, akkor Krisztusban kell meghalnunk. Lehetünk azért a tér emberei és akkor azt mondhatjuk: ex deo nascimur. – Azután rápillanthatunk a gyermekre, aki az időből behatol a térbe, hogy egyesítse az embert Krisztussal.

De a Golgotai Misztérium óta nem gondolhatunk a földi élet határára, a halálra úgy, hogy az idő elveszítése ne Krisztus elveszítését jelentse számunkra, és ezzel a térbe igéződve kísérletként a térben maradjunk. Ezért Krisztusban kell meghalnunk. Ezért kell áthatnunk magunkat a Golgotai Misztériummal. Az ex deo nascimurhoz hozzá kell illesztenünk az in Christo morimurt, vagyis a karácsonyi gondolathoz hozzá kell fűznünk a húsvéti gondolatot.

Így az ex deo nascimur a karácsonyi gondolatot tárja elénk, az in Christo morimur pedig a húsvéti gondolatot.

A Földön az embernek fizikai, éteri, asztrális mivolta van. Éteriség, asztralitás kint a kozmoszban is létezik, de fizikaiság csakis a Földön van, kint a kozmoszban semmilyen fizikai nincs. Így azt kell mondanunk, hogy a Föld: fizikai, éteri, asztrális; a kozmosz: éteri és asztrális.

Azonban a kozmosz is hármasán tagolódik. Ami “lefelé” hiányzik belőle, azt “felfelé” pótolja. A kozmoszban az éteriség a legalsó, a Földön pedig a fizikaiság a legalsó szint. A Földön a legmagasabb az asztralitás, a kozmoszban pedig az a legmagasabb, ami az embernél ma még csak csökevényesen van meg, ebből szövődik majd egykor a szelleme, a szellem-énje (Geistselbst). Azt mondhatjuk, hogy a kozmoszban a harmadik: a szellemiség (Geistselbstigkeit).

Most a csillagok már úgy jelennek meg számunkra, mint amelyek valaminek a megnyilvánulásai. Ezt a simogatáshoz hasonlítottam. A szellemiség, ami mögöttük van, a simogató lény. De ez a simogató lény nem egyvalami, hanem a hierarchiák egész világa. Ha látom egy ember alakját, felém ragyogó szemét, hallom a hangját, akkor ez az ember megnyilvánulása. Ha kitekintek a világ messzeségeibe, a csillagokra, akkor azok a hierarchiák megnyilvánulásai, a hierarchiák érzelmet fakasztó életmegnyilvánulásai. Ha pedig belenézek a kék égbolt végtelenségébe, akkor a világ étertestének külső megnyilatkozását látom, ami ennek az egész hierarchikus világnak a legalsó szintje.

Amikor kinézünk a kozmoszba és annak messzeségeibe, akkor megsejtünk benne valamit, ami túllép a földiségen, amiként a Földet a saját fizikai anyagaival és erőivel e kozmikusság alatt érezzük. A Földnek a fizikaiban kozmoszalatti jellege van, a kozmosznak a szellemiben (Geistselbstigkeit) földfeletti jellege van.

Föld Kozmosz
fizikai (kozmoszalatti)  
éteri éteri
asztrális asztrális
  szellemi (földfeletti)

A fizikai tudomány a Nap mozgásáról beszél. Ezt meg is teheti. Hiszen a bennünket kozmoszként körülvevő térben észlelhető, hogy a Nap mozgásban van. De ez a Nap mozgásának csak a térbe belenyúló képmása. A valóságos Napról szólva egyszerűen esztelenség azt állítani, hogy mozog a térben. Mert a teret éppen a Nap sugározza ki! A Nap nemcsak fényt bocsát ki, hanem a teret is a Nap hozza létre. A Nap mozgása csak a térben térbeli, a téren kívül időbeli. Ami a Napból úgy jelenik meg, hogy a Herkules csillagkép felé tart, az csak a Nap időbeli fejlődésének egy térbeli képmása.

Krisztus azt mondta legközelebbi tanítványainak: Tekintsetek a Föld életére: rokonságban van a kozmosz életével. Ha a Földre és a körülötte levő kozmoszra néztek: az az Atya, aki ezt a világmindenséget élteti. Az Atyaisten a tér istene. Hírül kell adnom azonban nektek, hogy én a Napról érkeztem, az idő világából, amely az embert csak akkor fogadja be, ha meghal. Eljöttem közétek az idő világából. Ha befogadtok, mondta Krisztus, akkor befogadjátok az időt és nem estek a tér áldozatául. De ehhez meg kell találnotok az átmenetet az egyik hármasságtól a másikba: a fizikai-éteri- asztrálistól az éteri-asztrális- szellemihez. A szellemi (Geistselbstigkeit) éppoly kevéssé található meg a földiségben, mint ahogyan a fizikai-földi nem található meg a kozmoszban. De hírt hoztam róla, mert én a Napból jöttem.

A Napnak hármas nézőpontja van. Ha a Napban élünk és a Napról tekintünk a Föld felé (lásd 220. o., vörös), akkor a fizikait, éterit, asztrálisat látjuk. De ha azt nézzük meg, ami magában a Napban van, akkor ott a szellemit találjuk. Amikor a Földre emlékezünk, vagy ránézünk, akkor a fizikait látjuk. Ha elfordulunk tőle, akkor a másik oldalon a szellemit látjuk. A fizikai és a szellemi között lengünk ide-oda. Eközben csak az éteri és az asztrális marad stabilan. Ha azonban kijutunk a világmindenségbe, akkor abban a földi-fizikai teljesen eltűnik. Ott csak éteriség, asztralitás és szellemiség van. Ezt látják majd önök, amikor a halál és újabb születés között eljutnak a Nap-időbe.

Képzeljük el tehát, hogy az ember lelkiségével teljesen beletagolódik a földi jellegbe: ekkor az istenit érezheti, mert az isteniből született. Ex deo nascimur.

Most képzeljük el azt, hogy nem tagolódik be pusztán a térbeli világba, hanem befogadja Krisztust, aki az idő világából jött a tér világába, és magát az időt elhozta a földi térbe. Ezzel legyőzi a halálban a halált. In Christo morimur.

De Krisztus hírül adja: amikor legyőzzük a teret és megismerjük a Napot mint a tér megteremtőjét, és Krisztus révén a Napban érezzük magunkat, az eleven Napba helyezve érezzük magunkat, akkor eltűnik a fizikai földiség. Most éteriség és asztralitás van jelen. Megelevenedik az éteriség, most nem az ég kékségeként mutatkozik, hanem mint a kozmosz világos piros ragyogása. Ebből a világos pirosságból nem leragyognak ránk a csillagok, hanem a csillagok szeretetükkel érintenek meg bennünket. Ha az ember valóban belehelyezkedik mindebbe, akkor a Földön állva úgy érezheti, hogy levetette a fízikaiságot, átsugárzik rajta az éteriség, amely ibolyás pirosságot sugároz ki; a csillagokat nem fénylő pontoknak, hanem az ember szeretetteljes simogatásához hasonló szeretetsugárzásnak érzi.

Ha érezzük magunkban az istenit, az isteni világtüzet, amint saját lényünkből lángol ki, és az éteri univerzumban érezzük magunkat, átélve a világ asztrális ragyogásában a szellem megnyilatkozásait: ez felkelti az emberben a szellemi sugárzás belső átélését, és ez az ember hivatása a világmindenségben.

Ezt adta hírül Krisztus, és akik elég mélyen áthatották magukat ezzel a gondolattal, azok ezt a pünkösdünnep lángnyelveiben érezték át. Ekkor a halált a Föld fizikaiságának lehullásaként, szétfoszlásaként élték meg. De azt érezték, hogy ez nem halál, hanem az univerzum szellemiségének megjelenése a Föld fizikaisága számára: per spiritum sanctum reviviscimus.

Így tekinthetünk az év egyik felének hármas tagoltságára: karácsonyi gondolat – ex deo nascimur; húsvéti gondolat – in Christo morimur; pünkösdi gondolat – per spiritum sanctum reviviscimus.

Hátra van még az év másik fele. Ha azt ugyanígy megértjük, akkor az ember számára megnyílik élete másik oldala is. Ha megértjük a fizikaiság kapcsolatát az ember lelkiségével és a fizikain túlival, amely magában foglalja azt a szabadságot, amelyben a földi embernek része van a Földön, akkor a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi ünnep összefüggésében megpillantjuk a szabad embert a Földön. Ha pedig megértjük lényét ebből a három aspektusból, a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatból, és ebből ösztönzést kapunk az év többi részének megértéséhez, akkor kirajzolódik az emberi élet másik oldala: ha rátekintünk az ember sorsára, akkor mögötte a hierarchiák jelennek meg, a hierarchiák működése, tevékenysége. Ezért olyan magasztos, amikor beletekintünk egy ember sorsába, mert olyankor azt látjuk, hogy ott áll mögötte valamennyi hierarchia.

A karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatból alapjában véve a csillagok beszéde hangzik felénk: a karácsonyi gondolatból annyiban, amennyiben a Föld az univerzum egyik csillaga; a húsvéti gondolatból, amennyiben a legfényesebb csillag, a Nap, nekünk adja kegyelmének ajándékait; a pünkösdi gondolatból pedig annyiban, amennyiben beleragyog a lelkünkbe az, ami a csillagokon túl rejtőzik, és azután lángnyelvek alakjában tör elő a lelkünkből.

Érzelmi alapot kapunk a karma megértéséhez, ha meditálunk azon, valóban átgondoljuk azt, hogy az Atya a karácsonyi gondolat hordozója, de elküldi a Fiút, hogy beteljesedjék a húsvéti gondolat, és a Fiú azután hírül adja a Szellemet, hogy a pünkösdi gondolattal kiteljesedjék az ember földi életének hármassága.

Engedjék a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatot olyan értelemben hatni érzéseikre, érzelmeikre, ahogyan ezt ma itt felvázoltam. Próbálják meg elmélyíteni magukban ezt az érzést. Pünkösdkor el kell utaznom, hogy egy mezőgazdasági tanfolyamot tartsak, utána ismét összejövök, és akkor majd hozzák magukkal ezt a most kialakított érzést, amelynek meleg, tüzes pünkösdi gondolatként kell továbbélnie bennünk. Akkor majd folytatjuk a karma témáját is.

A pünkösdi gondolat valóban megtermékenyítheti megértésünket. A pünkösdi gondolatnak úgy kellene ismét elevenné válnia az antropozófiai megismerésben, ahogyan annak idején az első pünkösd alkalmával ragyogott fel minden tanítványban.

Lelkünkből nekünk is fel kellene ragyognia valaminek. A karácsonyi, húsvéti és pünkösdi gondolatról mondottakat pünkösdhöz illő érzelemként nyújtom át önöknek a karmikus összefüggések további elemzéséhez, amit majd az év második felében folytatunk.

– Dornach, – 1924. június 22.

[Az asztráltest és az én kihúzódása a fizikai és étertestből az elalvás- kor, illetve visszaereszkedése azokba a felébredéskor. Az alvás során felidéződik összes előző földi életünk, egészen a legelsőig, sőt még az azelőtti szellemi világbeli egységlétünk is. Az egész kozmosz a szellemi hierarchiák emberrel kapcsolatos működésének szolgálatában áll.]

A karmikus kérdések tárgyalása nem folytatható olyan könnyen minden további nélkül, és az emberi karmát érintő dolgok megbeszélésénél alapjában véve mindig erős felelősségérzetnek kell jelen lennie bennünk, hiszen ilyenkor a világ legmélyebb összefüggéseit igyekszünk megragadni.

Tulajdonképpen a karmában, a karma történéseiben lejátszódó események, folyamatok szolgálnak alapul a világ többi történéseihez, beleértve ebbe olykor még a természetieket is. Ha nem ismerjük a karma folyamatát a világban és az emberiség fejlődésében, akkor képtelenek leszünk megérteni azt is, hogy a külső természet miért lép fel valamely adott megnyilatkozásában. A karma bizonyos lefolyásaira példákat hoztam fel. Ezeket a példákat gondosan megválogattam, hogy kapcsolódhassunk ahhoz, amikor már az individuális karma tárgyalásához keressük az átmenetet.

Szeretnék most néhány általános bevezető megjegyzést tenni, már csak azért is, mert ma és a legközelebbi előadásokon olyan barátaink is jelen lesznek, akik nem voltak itt az utóbbi hetekben és hónapokban tartott karma-előadásokon.

Mindig annak tudatosításáról van szó, hogy a Karácsonyi Gyűléssel kapcsolatos dolgokat komolyan vegyük. Valóban meg kell értenünk, hogy a Karácsonyi Gyűléssel lényegében az Antropozófiai Társaság teljes újraalapítása történt meg. Ennek magában kellene foglalnia azt, hogy ne csússzunk vissza a régi szokásokba, főleg a gondolkodásmód régi szokásaiba, és hogy teret engedjünk azoknak a mélyreható változásoknak, amelyek az antropozófia bölcsességeinek művelésében most bekövetkeztek.

Hangsúlyoznom kell azt is, hogy a Karácsonyi Gyűlés óta tartott előadásaim nem idézhetők fel valamely hallgatóság előtt egy másféle kifejtésben, hanem csak az itt elhangzottak pontos, szószerinti felolvasásával, amennyiben az eredeti feljegyzéseket beszerzik. Az itt elhangzottak ugyanis nem adhatók vissza önkényes formában. Ha ilyen történne, attól elhatárolnám magam. Mert valóban arról van szó, hogy ezeknél a nehéz és súlyos témáknál minden kimondott szót és mondatot pontosan mérlegelni kell, hogy a jelentések körülhatárolása teljesen világos legyen. Ha tehát valaki az itt megbeszélt dolgokat más formában szándékozik valamilyen hallgatóságnak továbbadni, akkor először velem vegye fel a kapcsolatot és beszélje meg velem.

A jövőben egységes gondolatiságnak kell költöznie az egész antropozófiai mozgalomba. Különben megint beleesünk azokba a hibákba, amelyekbe különösen tagjaink egy része beleesett, akik azt hitték, hogy az antropozófiai bölcsesség tartalmait tudományosan fel és át kell dolgozniuk, és valóban tapasztalhattuk, hogy milyen sok ártalmasat “alkottak” – ezt idézőjelben mondom – az antropozófiai mozgalom számára.

Az itt említett feltételek közé természetesen nem tartoznak az egészen bizalmas közlések, de aki ezeket továbbadja, annak felelősségének teljes tudatában kell lennie. Általában abban a pillanatban, amikor valaki olyanokról kezd beszélni, amikről önök előtt beszélni szoktam, mindenkiben meg kell jelennie a legmagasabb értelemben vett felelősségérzetnek a szellemi világból származó közlések iránt. Egyébként sem könnyű ezekkel a dolgokkal külső körülményeink szűkössége mellett foglalkoznunk, de ehhez kell alkalmazkodnunk. (A Goetheanum épülete 1922 szilveszterén leégett. A fordító megjegyzése.) Megnehezíti számomra az efféle témák kifejtését az is, hogy tulajdonképpen csak egy olyan hallgatóság előtt tarthatnék ilyen előadásokat, amely egy előadássorozaton az elejétől a végéig jelen van. Hiszen mindenkinek nehézségei támadhatnak a megértésben, ha később kapcsolódik be.

Mindezen először is úgy segíthetünk, hogy mindannyiunk lelkében tudatossá válik az ilyenfajta nehézségek megléte. A teljes tudatosság esetén már könnyebb helyzetben vagyunk. Ez azonban gyakran nincs így. De nem is hódíthat tért a helyes gondolkodás- mód antropozófiai mozgalmunk legárnyaltabb gondolatiságában, hogyha a Karácsonyi Gyűlés óta is csak egyre folytatódnak a bevett szokások: a féltékenykedések, a kölcsönös ellenszenvek és egyebek. Az antropozófiai fejlődéshez abszolút szükség van bizonyos belső érzületre, bizonyos komolyságra a részünkről.

Régebben, amikor még nem voltam tagja az elnökségnek, az ilyen dolgokat csak tanítóként hoztam szóba. De most már úgy is szóba hozom, mint aminek a Goetheanum elnöksége szerint kell az Antropozófiai Társaságban kialakulnia.

Gondolom, elmondott szavaim érthetőek voltak. Azért beszéltem ezekről, hogy a mostani előadássorozattal kapcsolatban is a megfelelő elmélyültséget kérjem önöktől. –

A karma olyan valami, ami közvetlenül hat az emberek minden élményére, de ő maga elrejtőzik a tudatos élményeink mögött, mindabba, amit az emberi lélek öntudatlan és tudatalatti szférájához kell számítanunk. Aki egy életrajz olvasásakor valóban belső érdeklődéssel követi a leírt történéseket, az egy egészen különös észrevételt tehet, amit a következőképpen jellemezhetnék. Egy életrajzban állandóan olyan tényezők is belejátszanak az életeseményekbe, amelyek tulajdonképpen nem találhatók meg az elbeszélés folyamatos kibontakozásában. Amikor az életrajz előttünk áll, akkor egy ember életét csak egy bizonyos oldalról látjuk. Egy ember életében ugyanis nemcsak az éber állapotában átélt élményei játszanak közre. Ezért a nappal történtekhez csak külsőlegesen közelítenek a mai életrajzok, feltéve, ha nem valamilyen szellemtudományos életleírásról van szó, ami azonban teljes képtelenségnek számít a mai civilizációban. A szokványos életrajzokba tehát csak az kerül bele, ami a szóban forgó ember nappali, éber állapotában történt.

Ami viszont az életünket valójában kialakítja, formát ad neki és sorsszerű impulzusokat ültet el benne, az nem a nappali eseményekben követhető nyomon, hanem a szellemi világban játszódik le két nappali esemény között, amikor az ember a szellemi világban tartózkodik elalvása és felébredése között. De a valóságos nappali életben nagyon is benne vannak ezek az alvás során végbemenő impulzusok. A mai életrajzok elbeszéléseiben azonban ezeket sehol sem találjuk. Vajon mennyit is ábrázolnak nekünk ezek a mai életrajzok egy ember életéből?

Az ember teljes életéről valójában nagyon hiányos képet adnak. Ha például Raffaello Sixtusi Madonnájának egyes részeit fehér papírral lefednénk, akkor azok már nem látszanának, így csak egyes felületei maradnának szabadon. Aki ezt most megnézné, az úgy érezné, hogy itt-ott mintha még látnunk kellene valamit a képen, hogy a kép teljes legyen.

Igazság szerint mindenkinek ezt kellene éreznie, amikor egy szokványos életrajzot elfogulatlanul elolvas. Az ábrázolásnak ez a hiányossága a mai civilizációban legfeljebb a stílus által jelezhető, ezt legalább ebben érzékeltethetnék az írók. Sejtetni kellene a stílusban, hogy az ember életébe állandóan belejátszanak olyan impulzusok, amelyek a lelki-szellemi átélés legszemélytelenebb régiójából merülnek fel. Ha legalább ez megtörténne, akkor könnyebben megértenénk azt is, hogy egy életrajzból éppen a karmának kellene megszólalnia. Természetesen puszta absztrakcióként hangzana, ha egy életrajzban leírnak egy jelenetet valakinek az életéből, és azután azt mondanák, hogy az egy előző földi életből ered, amikor az illető ilyen és ilyen volt, most pedig az így alakult tovább. Ez természetesen absztrakt lenne. Bár az ilyet a legtöbb ember talán szenzációsnak találná. Azáltal azonban valóban nem érhető el semmiféle magasabb szellemiség, ahogyan korunk nyárspolgári életrajzai megszólalnak, mert amit napjaink ezen a területen létrehoznak, az többnyire mind nyárspolgári munka.

Különösen azzal nevelhetnénk magunkat arra, aminek e téren lelkünkben meg kellene jelennie, hogy bizonyos szeretettel fordulunk az emberek naplószerű feljegyzései felé. Bár a naplószerü feljegyzéseket nagyon hétköznapi módon is írhatják, de ha nem írják – vagy olvassák önök – felületesen, akkor a napok egymást követésében még egy nyárspolgár naplófeljegyzései is olyat árulhatnak el annak, aki maga nem nyárspolgár, ami megközelíti a karmának, a sorsszerű összefüggéseknek a megsejtését.

Ismertem – nem is kevés – olyan embert, aki képesnek érezte magát Goethe életrajzának megírására. Azt mondhatnánk, hogy ezek az emberek gyanútlanul úgy hitték, hogy képesek megírni Goethe életrajzát. A nehézség azonban ilyenkor éppen olyan mértékben növekszik meg, amilyen mértékben tekintünk bele az élet összefüggéseibe, különösen a lét karmikus összefüggéseibe.

Emlékezzenek vissza arra, amit a múltkor mondtam, amikor kifejezetten azt kértem önöktől, hogy a későbbiekben ne csupán értelmükkel fogadják be a dolgokat, hanem a szívükbe engedjék be az itt hallottakat, és a szívüket nyissák majd meg az előadáson, amikor újra itt leszünk. Ezt azért mondtam akkor, mert a karmát nem lehet igazán megérteni, hogyha csak értelemmel közeledünk hozzá. Akit nem rendítenek meg bizonyos karmikus összefüggések, az nem képes a karma kutatására sem, és a karmikus összefüggések individuális szemléléséhez nem tud eljutni.

Így megkeressük az átmenetet eddigi fejtegetéseinktől ahhoz, hogy egy ember életének valamilyen eseményében már felismerjük a karma sajátos kifejeződését.

Ha meggondolom, hogy amikor Weimarban hét évig a Goethe- Schiller Archívumban dolgoztam, mi mindent éltem át Goethével kapcsolatban – életem leírásában most éppen ennek átgondolása a feladatom – akkor a következőt mondom magamnak: Valamilyen leírás legnehezebb kérdése annak ábrázolása, amit Goethe 1792 és 1800 között élt át lelkileg. A Goethe-életrajzban valóban a legnehezebb dolgok közé tartozik ennek a fejezetnek a megírása, vagy akár csak végiggondolása, olyan tekintetben, hogy megtaláljuk benne a karma működését.

Az ilyen szemlélethez először is azt kell megragadnunk, hogy a karmát mi hordozza egy ember életében. Ezt csak az okkult vizsgálat, a magasabb megismerés tárhatja fel.

Az ember elalvás és ébredés között a fizikai és étertestén kívül él az énjében és az asztráltestében. Ilyenkor az énünkkel és az asztráltestünkkel a szellemi világban tartózkodunk. Megint csak a legnehezebb szellemtudományos vizsgálatok közé tartozik azoknak a dolgoknak a teljesen tárgyszerű áttekintése, amelyek az elalvás és a felébredés folyamán játszódnak le. Ami ekkor történik, az a következőképpen jelenik meg. Ma csak vázlatosan jellemzem.

Ha visszatekintenek arra, amit eddig kifejtettem az antropozófián belül, akkor úgy érezhetik, hogy ezeket a témákat valóban meg lehet érteni. De ezeknek az összefüggéseknek a megtalálása rendkívül nehéz szellemtudományos kutatást igényel.

Ha lerajzolom az ember alakját, akkor a lerajzolt határvonalban először is az ember fizikai testét látjuk. Ebben él az ember éterteste (lila) és az asztrálteste (sárga).

Nézzük meg most az alvó embert! Amit itt felrajzoltam, az ilyenkor az ágyban marad. Mi történik az asztráltesttel és az énnel? Az asztráltest és az én – megint csak vázlatosan jelzem ezeket – áthalad az ember fején és érzékszervi rendszerén, tehát eltávozik az egész testből, de főképpen a fejből, és azután az emberen kívül van. Így azt mondhatjuk, ha először eltekintünk az éntől: elalváskor az asztráltest a fejen keresztül hagyja el az embert. Tulajdonképpen az érzékszerveken keresztül hagyja el. De mivel az érzékszervek a fejben tömörülnek, így az asztráltest főtömege a fejen keresztül távozik. Mivel azonban például a hőérzék és a mozgásérzék a testen mindenhol szétoszlik, azért az asztráltest bizonyos értelemben mindenfelé gyengén szétsugárzódik; de az egész mégis azt a benyomást kelti, hogy elalváskor az asztráltest az ember fejénél távozik. Az én valamivel nagyobb az asztráltestnél – ha most térbelien fejezem ki magam – és bensőjében nem teljesen lezártan távozik el az emberből. Ez az elalvó ember.

Tekintsünk most a felébredő emberre!

Ha a felébredő embert figyeljük meg, azt találjuk, hogy az asztráltest először a végtagokon, mégpedig legelőször az ujjhegyeken és a lábujjvégeken közeledik az emberhez, és ilyen módon lassanként behúzódik a végtagokon keresztül a testbe. Tehát éppen fordítottan érkezik az emberbe. Az én is így érkezik, de most az asztráltestet annyira nem fogja körül, visszatérésekor az asztráltest jobban magába zárja (kék).

Felébredünk, és ekkor az asztráltest és az én belénk áramlik az ujjhegyeken és lábujjvégeken át. Tulajdonképpen az egész napra szükségünk van ahhoz, hogy az embert ismét teljesen betöltsék egészen a fejéig. Amikor pedig a fejhez érnek, akkor már el is érkezik annak az ideje, hogy újra elhagyják a testet. Ebből látható, hogy az én és az asztráltest valójában állandó áramlásban van.

Erre azt kérdezhetik, hogy ébredés után félórával az asztráltestünk – most mindig az ént is ebbe beleértem – csak egy kis darabot haladt bennünk, még nem is jutott tovább a csuklónknál, lent pedig a bokánknál?

Ez így van. Egy embernek – feltételezve róla, hogy egy szorgalmas ember -, aki hét órakor felébred és fenn is marad, az asztrálteste fél nyolckor még csak a bokájáig és a karjában a csuklójáig ér. Ez így halad tovább lassanként estig.

Azt mondhatják, hogy akkor hogyan lehet, hogy egész emberként ébredünk fel? Hiszen úgy érezzük, hogy mindjárt egész emberként ébredünk fel, pedig negyed nyolckor még csak ujjaink és lábujjaink ébredtek fel, és tizenkettőre a legtöbb embernél – éppen a szorgalmasaknál – még nem is haladt tovább annál, hogy az asztráltestükben még csak mint valami ülőfürdőben merüljenek el. Pedig ez így van.

Erre a kérdésre úgy kapjuk meg a választ, ha tudjuk, hogy a szellemi világban más törvények uralkodnak, mint a fizikaiban. A fizikai világban egy test csak ott tartózkodik, ahol éppen van. Ez a szellemi világban nem így van. A helyzet az, hogy amikor az asztráltestünk még csak a lábujjhegyünk végét és ujjunk hegyét foglalta el, máris egész testünkre hat. Ez a különös itt. Amennyiben valóban megérkezik, már érezzük egész testünkben. De a realitása, a tulajdonképpeni szubsztanciája csak lassanként terjed szét bennünk. Ezzel a jelenséggel – és megértésével is – rendkívül sok minden függ össze, mindenekelőtt az emberi szervezet egészséges és beteg állapotára vonatkozóan. Gondolják meg, hogy az alvás egész ideje alatt az ágyban fekvő fizikai és étertest – ez pedig nem az ember – valamiféle növényi-ásványi tevékenységet folytat, még ha az emberi szervezetben is. Ez lehet normális vagy abnormális, egészséges vagy beteges.

Amikor az asztráltest elkezd a végtagokon át belénk húzódni, akkor a test egészségtelen jelenségeit éppen e reggeli órákban különös módon mindenütt észlelhetővé teszi. Ezért roppant fontos a betegségek megítélésénél, hogy tudomásunk legyen a beteg ébredéskor tapasztalt érzéseiről, amikor az asztrálteste felszínre hozza a test egészségtelen jelenségeit.

Elalváskor énünkkel és asztráltestünkkel eltávozunk fizikai és étertestünkből a szellemi világba. Ekkor még megmarad nappali élményeink utóhatása. De a gondolatok nem abban a formában maradnak meg, ahogyan gondoltuk őket, és nem is a szavak formájában. Mindezek eltűnnek. Azt mondhatnám, hogy a gondolatoknak csak valamiféle maradványai tapadnak az asztráltesthez, amikor távozik belőlünk.

Az asztráltestnek az emberből való eltávozásával már elkezdődik a karma alakítása, még ha először csak képszerű alakban is. A karma elkezd alakulni. Ami jót és rosszat tettünk a nap folyamán, amit megszokott képzeteinkben tekintünk át, az az elalváskor mindjárt a karmikus folyamat áramlásává kezd átalakulni. Mindez az elalvás után eltart egy ideig. Ilyenkor a karmává történő átalakulás elnyom minden egyebet, ami az alvás alatt egyébként történik velünk.

A további alvás folyamán azonban elkezdődik az ember belemerülése először az előző földi élete élményeibe, majd a két és a három élettel előbbi földi életéhez tartozó élményeibe, és így tovább. (Lásd 230. o. a nyilakat lefelé.) Felébredése előtt az ember elhalad a legelső individuális földi élete mellett is. Ekkor még eljut ahhoz az átéléshez is, amikor még nem különült el az általános világmindenségtől, hanem együtt élt azzal, amikor tehát individuális földi életről még nem beszélhetünk. Csak ide eljutva térhet ismét vissza fizikai és éterorganizációjába a felébredéskor.

Most ismét egy jelentős kérdés merül fel. Mi történik egy rövid alvás során, például délután. Vagy ha például egy előadás alatt szundítunk el egy keveset, de valóban alszunk, és az egész csak két-három, esetleg csak egy vagy fél percig tart? Akkor valódi alvás esetén a szellemi világban voltunk fél percig az elalvás és felébredés között.

Erre az egészen rövid alvásra – még egy előadás alatt is – pontosan ugyanaz érvényes, mint ami egy mormota éjszakai alvására; persze emberi mormotára gondolok. Abban a pillanatban ugyanis, amikor az ember elalszik akárcsak egy egészen rövid időre is, az egész alvás egy egységet képez, és az asztráltest öntudatlan prófétaként mindent végignéz egészen a felébredésig, természetesen csak vázlatosan. Ilyenkor a távolabbi dolgok bizonytalanok lehetnek számára, mint amikor a rövidlátó belenéz egy fasorba és nem látja az utolsó fákat. Így – képletesen mondva – az asztráltest is lehet rövidlátó a nem-tudatosban. Ekkor nem lát el odáig, ahol az első individuális földi életek megjelennek. Ezek igen sajátságos dolgok. Azonban nagyjából az a helyzet, hogy a legrövidebb alvás alatt is roppant száguldó sebességgel futunk át valamennyi földi életünkön. Ez rendkívül érdekes.

A dolog ekkor természetesen nagyon homályos lesz; de ha valaki elalszik egy előadás alatt, akkor ez az előadó elé is tárul, vagy azok elé, akik ezt látják. Gondolják el, hogy az egész Föld-fejlődés elé tárul mindazzal, amit az illető előző életeiben átélt. De ha valaki előadás alatt bóbiskol el, akkor ez az egész száguldó sebességgel történik meg, és ezért nagyon homályos, egyik dolog gyorsan átmegy a másikba, de mégiscsak ott van. Ebből is láthatjuk azonban, hogy a karma tulajdonképpen állandóan itt van. Jelen van. Mintegy beleíródott a világkrónikába. Az embernek minden alváskor alkalma van ennek a karmának a megközelítésére. Ez egyike a lét nagy titkainak.

Aki a beavatási tudomány szempontjából elfogulatlanul át tudja tekinteni ezeket a dolgokat, az egyfelől rendkívül áhítatosan, mondhatnám, a megismerés áhítatával tekint arra, ami az emberi emlékezetben él és a lélek mélyén emlékező gondolatként merül fel. Ez az emlékezet csak az ember által átélt földi életről tudósít, de ezekben az emlékekben egy emberi én fejeződik ki. Már jeleztem a régebbi előadásokban, hogy ha ezek az emlékek nem léteznének, akkor tulajdonképpen nem létezne az emberi én sem. De van a mélyben valami, ami mindig újra fel tudja idézni bennünk ezeket az emlékeket.

Miközben érzékszerveink és értelmünk segítségével a külvilággal érintkezünk, ideákat, képzeteket alkotunk róla, és ezeknek a képzeteknek képet kell adniuk arról, ami odakint a külvilágban van. Ismét ezt vázlatosan felrajzolhatjuk, azt mondván: az ember kitekint a világba.

Az ember gondolataival, képzeteivel megfogalmazza azt, amit a külső világban tapasztal. Az ember ekkor a testében él. Testéből gondolatok merülnek fel, ezeket tartalmazza a saját emlékezete. Az emlékezet tartalmára tekintve azt mondhatjuk róla, hogy azt foglalja magában, amit – amennyire ez szellemi-lelki- testi organizációnk szerint lehetséges – ebben a földi életben átéltünk.

De nézzük most meg, hogy mi ennek a másik oldala. Általában nem gondolunk arra, hogy a földi létnek mindig csak egy bizonyos részletével találkozunk, a földi és az égi környezetnek csak egy részével. Ha valaki Danzigban születik, akkor a szeme és a többi érzékszerve másmilyen eseményeket és tárgyakat észlel, mint aki Hamburgban vagy Konstantinápolyban születik. Ez azonban jellemző az egész életünkre. Azt mondhatjuk, hogy a világ a legkülönfélébb metszeteit nyújtja nekünk, nincs két olyan ember, akinél ezek megegyeznének, még ha ugyanabban a faluban születtek és ugyanott haltak is meg, tehát egymás közelében éltek. Az élettől kapott metszet mindkettőjüknél teljesen más. Legyünk tisztában azzal, hogy ez valójában mit is jelent. A világ megnyilatkoztatja számunkra önmagának egy bizonyos részét, és csak ezt láthatjuk. Más egyebet sohasem látunk, semmikor nem észlelünk belőle. Roppant fontos nyomon követnünk, ahogyan a világ számos benyomást nyújt egy embernek, amelyekre szüksége van élettapasztalatai során. Aki felületesen gondolkodik, az hamarosan végez az ilyen dolgokkal. Aki elmélyülten gondolkodik, az nem végez velük olyan hamar. Ezeket átgondolva ugyanis egészen sajátságos dolgot állapíthat meg. Azt mondja önmagának: ez annyira összezavar, hogy először fel sem tudom fogni. Mert hogyan is értsem meg azt, hogy a kozmosz, a világ mindenkinek csak egyetlen többé-kevésbé összefüggő darabját mutatja meg, tehát ilyen módon egyediesíti az embereket. Hogyan lehetséges ez?

Ha ezt ilyen elvontan írom le, ahogyan most teszem, akkor természetesen csak a legáltalánosabban beszéltem. De ezzel még nem sokat mondtam. Még semmi különöset nem ragadtam meg ebből a jelenségből. De valóban ki kell fejeznem, meg kell fogalmaznom a helyzetet. Hogyan kell tehát érzékeltetnem azt, amiről itt szó van?

Úgy, ha ismét rátekintünk az emlékezésre. Mi merül fel emlékezetszerűen organizációnk mélyéről, amikor valamire emlékezünk? Az, amit emberi lényünk átélt. Ott lent van emberi lényünk; ott van valahol, ahol nem tudjuk megragadni. Ez felsugárzik az emlékezet gondolataiba. A legbensőnkből sugárzik fel a tudatunkba. Mi sugárzik be ide? Hiszen az ember olyan kicsi, amikor mindez feltör benne, a rajta kívül levő kozmosz pedig nagy, óriási nagy! De mindig magába fogadja ezeket az életmetszeteket. Valóban arról van szó, hogy ilyenkor gondolatok merülnek fel belőlünk.

Mivel átéltük az egyes eseményeket, ezért tudjuk, hogy ezek a gondolatok a saját élményeinkből származnak. Gondolatok is bekerülnek ide tehát ugyanolyan módon, mint az emlékeink, de ezek kívülről jutnak be. Hogyan jutnak be? Az ember itt van lent, itt pedig a hierarchiák világa. (Lásd 235. o.) Látják, kedves barátaim, hatalmas benyomást gyakorol ránk, amikor a beavatási tudományra támaszkodva azt mondjuk magunknak: körülöttünk a világ megismerésének területei találhatók, és a külső benyomások mögött a hierarchiák olyan valóságosan élnek, mint ahogyan a felmerülő emlékek mögött az egyes ember.

Itt is arról van szó, hogy az átélésünk elevenségén múlik az, hogy fel tudjuk-e idézni emlékezetünkből, vagyis hogy van-e rá valamilyen indítékunk, hogy éppen ez a gondolat merüljön fel emlékezetünkbe és nem egy másik, vagy nem az összes többi. Aki megismeri ezt a tényt, az tudja: ha ez és ez felmerül bennem, akkor ez az angyali hierarchia egyik lényének hatása, ha valami más merül fel, akkor az az exuziák hierarchiája egyik lényének hatása, és így tovább.

Így jutunk el ahhoz a felismeréshez, hogy a földi életben azt látjuk meg, amit a szellemi lények a maguk részéről meg akarnak mutatni nekünk.

Amikor a világ egy bizonyos darabja megjelenik számunkra földi életünk folyamán, akkor azt kell felismernünk benne, hogy a hierarchiák tagjai éppen ezt választották ki a kozmoszban található végtelen számú lehetőség közül, hogy megmutassák nekünk mostani születésünk és halálunk között. Az egyik embernek ezt mutatják meg, a másiknak azt. Hogy éppen mit, az a hierarchiák megfontolásának területére tartozik.

A hierarchiák is emlékeznek ugyanúgy, ahogyan az ember. Mi képezi a hierarchiák emlékezetének az alapját? Emlékezetük alapját az előző földi életeinkre való visszapillantásuk képezi. Visszatekintenek erre. Attól függően tárják a kozmosz megfelelő darabját lelkünk elé, hogy mit láttak meg előző földi életeinkben. Már abban is benne rejlik a hierarchiák által nekünk juttatott karma, amit a világból megláthatunk!

Emberi emlékezetünkben benne él mostani rövid földi életünk emlékezete. De odakint a hierarchiák emlékezésében az emberek mindenkori tettei merülnek fel mint emlékezet-gondolatok – amelyek abban a formában vannak jelen, amit az ember a kozmoszból megtapasztalt -, hogy az emberi karmát megformálják. Ez egy megrendítően nagy gondolat, mert rávezet arra, hogy az egész kozmosz a hierarchiák emberrel kapcsolatos működésének szolgálatában áll.

Ebben a tekintetben milyen célt szolgál a kozmosz? Azt, hogy az istenek eszköze legyen, amivel a karma alapformáját elvezethetik az emberhez. Miért vannak csillagok és felhők? Miért van Nap és Hold? Miért vannak állatok a Földön? Miért vannak növények a Földön? Miért vannak kövek, folyók, patakok? Miért van szikla és hegy? Miért vannak ezek a körülöttünk található világban? Mindez az istenek tárgyi készlete, hogy általuk szemünk elé tárják karmánk alapformáját, aszerint, ahogy tetteinket véghezvittük. A világ a karma demonstrációjának eszközkészlete az istenek számára!

Így vagyunk a világba belehelyezve, és így érthetjük meg létünknek azokat a titkait is, amelyek a világhoz fríznek, hasonlóképpen azt, ahogyan áthaladunk a karma különböző formáin.

Azt mondhatnám, hogy először a kozmikus karma lép hozzánk. Majd egyre individuálisabbá válik. Végül a karma legbenső lényegének működésére bukkanunk rá.

Már a Karácsonyi Gyűlés szándékai között szerepelt, hogy rávilágítson az életnek ezekre a titkaira, ami már az akkor összegyűlt barátaink lelke elé tárulkozhatott a Karácsonyi Gyűlés egész beállítottságában. Kedves barátaim, akkoriban merészségnek számított az Antropozófiai Társaság egész újraszervezése. Abban a teremben, amelyben az Antropozófiai Társaság újjáalakítását a Karácsonyi Gyűlésnek meg kellett alapoznia, végighullámzott az a reális és alapvető dilemma, hogy vajon valóban le lehet-e hozni a szellemi világokból a Karácsonyi Gyűlés hatékony erejét, és az közölhető- e? Vagy pedig elapadnak azok a szellemi források, amelyeknek a szellemi világ kutatását meg kell alapozniuk? De az antropozófiai mozgalomban fel kellett lépnie ennek a belső válságnak, és teljesen tudatosan kellett viszonyulnunk hozzá. Szembe kellett néznünk ezzel a két lehetőséggel. Ma már elmondhatjuk, hogy a szellemi világban olyan döntés született, hogy éppen a Karácsonyi Gyűlés óta bőségesebben megnyíltak a szellemi világ forrásai, mint azelőtt, tehát meg vannak annak az alapjai, hogy lényegesen elmélyítsük az antropozófiai mozgalmat, ha a Társaság azt képes befogadni!

Már múlt pénteken említettem, hogy valóban látható, ahogyan különböző helyeken megjelenik az a jóval ezoterikusabb hangnem, amely karácsony óta egész antropozófiai tevékenységünkben uralkodik, és mindenütt érzékelhető, hogy a szívek megnyílnak ennek az ezoterikusabb hangnemnek. Szeretném, ha mindannyian megfelelőképpen megértenénk mindazt, amiről most beszéltem. Ezt mindenképpen meg kellett említenem, mint ahogyan más helyeken is már beszéltem róla.

– Dornach, 1924. június 27.

[A szellemi világ és a földi világ nem különül el élesen egymástól. A fizikai világ önmagában halott, a szellemi hierarchiák teszik élővé és elevenné. ,,Az éjféli Nap” látása. A harmadik hierarchia az alvás idején az étertestünkben megfigyeli és kiviszi a kozmoszba a nappal átélt gondolatainkat. A kultuszok szellemi párhuzama az érzékfeletti világban.]

A karmáról szóló fejtegetések csak fokozatosan vezethetnek el bennünket ennek a világ alapját képező és bonyolult törvényszerűségnek a megértéséhez. Ma először arra szeretnék utalni, hogy a halál és újabb születés közötti életben tartózkodó emberek maguk is részt vesznek az emberi karma kialakításában, a már leírt módon. Itt az emberek együttműködnek azokkal az emberekkel, akikkel karmikusan különösképpen kapcsolatban állnak. Így a karmának a halál és újabb születés közötti életben történő kialakítása érdekében karmikusan összetartozó emberek csoportjait látjuk, és azt mondhatjuk, hogy ebben a tisztán szellemi életben világosan elkülönülnek egymástól azoknak az embereknek a csoportjai, akiknek valamilyen közük van egymáshoz. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a halál és újabb születés közötti életben és különösen az itteni földi életünkben ne lenne részünk az összemberiség életében is, tehát egyáltalán nem zár ki bennünket az emberiséggel való együttélésünkből az, hogy az emberek, vagy mondjuk úgy: a lelkek egy csoportjához tartozunk.

A magasabb hierarchikus lények ott működnek mindegyik ilyen csoportban, egészen az egyes emberek individuális sorsáig terjedően. Ezek a szellemi hierarchikus lények az emberrel együtt alakítják ki a karmát a halál és az újabb születés között, de hatnak a születésünk és halálunk közötti életünkre is, amelyben a karma morális formában az emberi sorsban fejeződik ki. Ma meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy a hierarchiák működése, tevékenysége hogyan hat az ember életére?

Ha a beavatás tudománya szerint tekintünk a világra, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a kérdés végtelenül lényeges. Már a legutóbbi előadásokban elmondottak alapján is sejtelmünk támadhatott arról, hogy még a természet külső történései is valamilyen kapcsolatban vannak az emberek karmájának történéseivel.

Aki tekintetét nemcsak a természet történései felé fordítja, hanem az egész kozmikus emberi történés felé is, az megláthatja az összefüggést aközött, ami egyrészt egyes embercsoportokon és embertömegeken belül történik a Földön valamely korszakban, és másrészt ami természeti folyamatok formájában játszódik le egy másik korszakban. Megfigyelhetünk néha természeti eseményeket, amelyek belejátszanak az emberek életébe. Látunk pusztító vulkán- kitöréseket, az árvizek által okozott természetes elemi csapásokat és hasonló jelenségeket.

Ha ezeket a történéseket csak természetszerűen fogjuk fel, akkor először teljesen értetlenül állunk a világról nyert összbenyomásunk előtt. Mert itt olyan eseményeket tapasztalunk, amelyek betörnek a világ rendjébe, és az ember általában értetlenül áll velük szemben és egyszerűen csak beletörődik az általuk okozott szerencsétlenségekbe, a sors ilyen csapásaiba. A szellemtudományos kutatás azonban az ilyen elementáris természeti folyamatokra vonatkozóan különös megállapításokat tesz.

Képzeljük el a Föld felszínét. A Föld felszínének bizonyos vidékei vulkánokkal vannak telehintve. Más helyein földrengésszerű vagy egyéb katasztrófák lehetőségét találjuk. Ha azután éppen ezek tekintetében követjük a karmikus összefüggéseket úgy, ahogyan történelmi vonatkozásokban követtük néhány történelmi személyiséggel kapcsolatban az elmúlt előadásokon, akkor igen sajátságos dolog derül ki. Akkor azt a különös tényt találjuk, hogy odafent a szellemi világban a halál és újabb születés között az emberi lelkek karmájuknak megfelelően összefüggő csoportokban élnek, és a jövőbeli karmikus összefüggéseiket kidolgozzák a múltbeli karmikus összefüggéseik alapján. De megfigyelhetjük, ahogyan ezek az embercsoportok, az emberi lelkek csoportjai a születés előtti létből a földi létbe leszállva olykor olyan helyekre igyekeznek, amelyek vulkánok közelében fekszenek és ahol földrengésszerű katasztrófák történhetnek. Így az elementáris természeti események hatására egy olyan sors éri őket, amely az ilyen lakóhelyeken adódhat.

A halál és újabb születés közötti életben ugyanis az embernek egészen más a szemlélete és érzülete, ezért egyes összetartozó lelkek olyan helyekre születnek le, ahol átélhetik azt a sorsot, amelyet csak ilyen módon élhetnek át. Földi tudatunkkal kevésbé helyeselnénk például egy efféle elhatározást: választok magamnak egy nagy szerencsétlenséget, hogy tökéletesebbé váljak, mert különben tökéletlen maradok múltbeli karmám alapján. A halál és újabb születés közötti életünkben azonban egy ilyen döntés teljesen lehetséges. Ekkor felkeresünk egy vulkánkitörést vagy egy földrengést, hogy a szerencsétlenség útján rátaláljunk a tökéletesedéshez vezető útra.

Mindenképpen látnunk kell ezt a két különböző hozzáállást az élethez, amely egyfelől a szellemi világra, másfelől a fizikai világra jellemző.

De továbblépve azt kell kérdeznünk ebben az összefüggésben: odakint lezajlanak a mindennapos természeti jelenségek, ezek aránylag szabályosan mennek végbe, különösképpen ami az égitesteket illeti. Mert az égitestek világa bizonyos szabályossággal működik, mindenekelőtt a Nap és a Hold mozgása, kivéve a rejtelmes meteorokat és üstökösöket, amelyek különös módon robbannak bele a kozmosz szabályos ritmikus történéseibe.

De ezt a szabályos ritmikus menetet már a szél és az időjárás is megbolygatja, még inkább a természet életébe belejátszó viharok, jégesők, klimatikus és meteorológiai folyamatok. Ezt megfigyeljük, és elfogadjuk a külső természeti folyamatok alakulásait. Amikor azután a szellemiségre törekszünk, akkor megtudjuk a beavatási tudománytól, hogy nemcsak ez a külső látható világ létezik, hanem az érzékfeletti világ is. Ebben az érzékfeletti világban a szellemi hierarchikus lények élnek. A halál és újabb születés közötti életben éppen úgy eljutunk a szellemi hierarchiák területére, mint ahogyan a születés és halál közötti életünkben bejutunk a három természeti világba, az ásványok, növények és állatok világába.

Erről tehát tudomást szerzünk. Megpróbálunk képzetet alkotni arról, hogy létezik ez a másik világ is, de azután gyakran megmaradunk annál, hogy ezt a két világot egyszerűen egymás mellé állítsuk, anélkül, hogy gondolatainkban összekapcsolnánk őket.

Reális szemléletet azonban csak akkor kapunk erről a két világról, ha össze tudjuk kapcsolni őket, és lelki szemünkkel meg tudjuk látni az együttműködésüket. Ha meg akarjuk érteni a karma alakulását, akkor át kell látnunk ezt a működést. A karma a halál és újabb születés közötti életben készül. De itt a Földön, a születés és halál közötti életben érvényt szerez magának a szellemi hierarchiák tevékenysége által.

Tehát azt kell kérdeznünk, hogy ezek a magasabb hierarchiák hogyan hatnak a földi életre?

A magasabb hierarchiák úgy működnek a földi életben, hogy éppen a földi folyamatokat használják fel arra, hogy a földi eseményekre hassanak. Ezt a legkönnyebben úgy értjük meg, hogy először arra tekintünk, ami a csillagvilágban és a földi világban tárul érzékszerveink elé. Mindennapi ébrenléti életünkben a Napot látjuk magunk felett. Az éjszakai órákban a Hold fényét, a csillagok fényét észleljük. Képzeljük el, hogy hogyan tekintünk ki a világba, hogyan hat érzékszerveinkre az, ami felettünk van a kozmoszban, és ami a természeti világban körülvesz bennünket a Földön.

De most képzeljük el, hogy ennek az egész érzékelhető világnak önmagában véve éppolyan kevés értelme van, mint egy emberi holttestnek. Ha a Földön megnézzük egész környezetünkben az emberen kívüli erőket, akkor megtaláljuk benne egy holttest összes erőit, de az élő ember erőit nem találjuk meg benne. Az előttünk fekvő holttestnek önmagában nincs értelme, csak az élő ember maradványaként van értelme. Értelmesnek számító ember nem vélheti, hogy egy holttest fennmaradhat önmagában, mint a folyamatok valamilyen összjátéka. Csakis valaminek a maradványaként létezik, és olyasminek a külső formájaként mutatkozik, ami már eltűnt belőle. Ahogy a holttesttől értelemszerűen az élő emberhez kell eljutnunk, ugyanúgy kell a szellemi világhoz eljutnunk mindannak révén, amit a fizikai-érzékelhető létben találunk. Mert ennek a fizikai-érzékelhető létnek önmagában éppoly kevés értelme van, mint a holttestnek.

Ahogyan gondolataink elvezetnek a holttesttől az eleven emberhez, és azt mondjuk, hogy ez egy ember holtteste, úgy a természetre vonatkozóan azt kell mondanunk, hogy az az isteni-szellemi hatalmak külső megnyilatkozása. Semmi egyéb kijelentés nem lehet értelmes, sőt nem is lenne egészséges gondolkodás a részünkről. Beteges gondolkodást jelent, ha mást vélünk ezen a téren.

De milyen szellemi világ található a fizikai világ mögött? A fizikai világ mögött azt a szellemi világot kell sejtenünk, amelyet mint második hierarchiát ismertünk meg: az exuziákat, dünamiszokat, küriotészeket.

Ez a második hierarchia rejlik valamennyi napsütötte dolog mögött. Van-e az érzékszerveinkkel átélt környezetben olyasmi, amire nem süt a Nap és nem a Nap tartja életben? A Nap mindenre süt és mindent éltet a Földön.

A második hierarchia lényei legfőképpen a Napon tartózkodnak. A Napról uralkodnak a látható világon, amely az ő megnyilatkozásuk, így azt mondhatjuk: ha itt van a Föld és a Földre letekintő Nap, akkor a Nap működése mögött, benne és általa, a második hierarchia működik, az exuziák, dünamiszok, küriotészek.

Az embert érő valamennyi érzéki benyomást, az ébrenlétünk alatt napközben az érzékeinkhez közeledő összes hatást azok a sugarak hordozzák, amelyek a második hierarchia cselekedetei. Így bizonyos értelemben helyes, ha azt mondjuk: a fizikai-érzékelhető létünk egész világát tekintve a Nap-szerűségben, annak hatásában, mintegy a Nap-szerűség mögött a második hierarchia érzékfeletti világa áll.

Földi életünk egy sajátos állapotáról is beszéltünk már legutóbb, tudniillik az alvásról. Hogyan mutatkozik meg kozmikusán az alvás állapota, mi annak a kozmikus vetülete? Vegyük ezt most szemügyre.

Ez a földfelületnek az a darabja (kör alakú vonal fent a rajzon), amelyen élünk; fizikai és étertestünk az ágyban fekszik, asztráltestünk és énünk pedig kint van. Éjszaka a kozmoszban a Nap a Föld mögött van, ezért a Földnek át kellene engednie magán a Nap sugarait, hogy azok elérjenek hozzánk. De a Föld most eltakar minden Nap-szerűt.

Minden régi misztériumban szerepelt bizonyos tanítás, amely tartalmát tekintve tulajdonképpen mélységesen megrendítő. Akit bevezettek egy régi misztériumba, tanítvány lett és lassanként bejutott a beavatás tudományába, az a belső fejlődésének bizonyos fokán eljutott oda, hogy a kapott benyomásait a következőképpen jellemezze. Most elmondom egy ilyen régi beavatottnak a monológját, amelyet egy bizonyos beavatási fok után mondhatott volna el. Egy ilyen beavatott így szólt volna.

Amikor napközben kint állok a szabad réten és kutató pillantásommal felfelé tekintek, átadva magam az érzékek benyomásainak, akkor a Napot látom. Délben vakító erejében észlelem, és déli vakító ereje mögött a második hierarchia szellemi lényeinek Nap-szerű működését sejtem meg és szemlélem.

Beavatásom előtt ez a Nap-szerűség mindig eltűnt, amikor a Nap este lenyugodott. Az alkonypír megjelenésével eltűnt a napsütés. Beavatásom előtt éjszakai utat jártam, sötétség volt körülöttem, és reggel visszaemlékeztem erre a sötétségre, amikor elérkezett a virradat és a Nap ismét felkelt, hogy megtegye útját a déli vakító világosság felé. Miután most már megszereztem beavatásomat, azt mondom: amikor átélem a hajnalpírt és a Nap ismét elindul napi útjára, akkor felébred bennem az éjszakai élet emlékezete; tudom, hogy mit éltem át éjszakai életem alatt. Egészen pontosan emlékszem rá, hogy láttam, amint egy kékesen parázsló fény indult ki a sötétségből nyugatról kelet felé, és hogy éjfél körül az égbolt ellenkező oldalán, a Föld mögött morális benyomást keltő izzásban megláttam a Napot, azzal a ponttal szemben, ahol nappal ragyogó déli erejében áll. Láttam a Napot éjfélkor!

Ez a monológ, amelyet ezek a beavatottak meditációjuk során elmondtak, teljesen megfelelt a valóságnak. Egy ilyen monológ elmondása csak a megtörténtek tudatosítása volt. Ha Jakob Böhme A hajnalpír felkelte című könyvét olvassuk, akkor megrendítő benyomásunk támad arról, hogy könyvének szavai csodálatos régi tanítás maradványai.

Mit jelent A hajnalpír felkelte a beavatottnak? A hajnalpír felkelte a Nap éjféli látására emlékeztet, amikor a Nap a Föld mögött van, a Föld eltakarja, de átizzik a Földön. Délben megszokott szemlélésünkkel a ragyogó sárgásfehér napkorongot látjuk; éjszaka beavatott látással a kékes-ibolya színű Napot látjuk az égbolt ellenkező oldalán. A Föld ekkor átlátszó testnek tűnik, amelyen át a déli sárgásfehér napkorong kékes-vöröses színű izzásban jelenik meg a másik oldalon. De ez a kékesen-vörösesen izzó jelenség – paradox módon kell kifejeznem magam – nem az, aminek látszik. A Nap éjféli látása először valóban olyan, mintha a távolban valami meghatározatlan pont lenne. De ha ezt a távolban először homályosan megjelenő pontot beavatott tekintetünkkel egyre élesebben szemügyre vesszük, akkor ez a kékes-vöröses fény mindinkább valamilyen formát ölt, szétterül az egész ég túlsó oldalán, amelyet a Föld eltakar, és azt látjuk, hogy lényekkel van tele. Olyan ez, mint amikor éjszaka kilépünk a házból és elénk tárul a csillagos égbolt fenséges látványa, a sok ragyogó, csillogó pont, és középen esetleg megjelenik a Hold is: így jelenik meg a beavatott tekintete előtt az átlátszóvá vált Földön keresztül nézve a másik oldalon egy egész világ, amely mintegy felhőkből kiemelkedő élő alakokká formálódik ki. A második hierarchia világában élő valamennyi lény láthatóvá lesz számunkra, az exuziák, dünamiszok, küriotészek.

Ha egyre alaposabban tekintünk erre a látványra és megtartjuk magunkban a lélek nyugalmát, akkor észrevesszük, hogy itt még valami egyéb is történik. Ez az egész élmény bizonyos előkészületek után, egy meditatív felkészülést követően játszódik le, és csak virradatkor válik tudatossá, a visszaemlékezéskor, de ekkor előttünk van, és tudjuk, hogy láttuk az éjszaka folyamán.

Ami a Föld túlsó oldalán jelenik meg, azt ilyen felhőszerű rajzzal jelzem (a 246. o. világoslila, vörös és kék), ez a második hierarchia lényeinek mozgó, élő világa. De a második hierarchia mozgó, élő világából egyéb szellemi lények is előtűnnek számunkra. Vázlatosan jelzem (sárga) azt, ami itt előtűnik, és mintegy áthatol a Földön. Valóban lények sokasága hatol át a Föld testén ebben az éjszakai konstellációban, olyan módon, hogy mintegy odalebegnek az emberhez, majd ellebegnek tőle és ismét visszajönnek. Látjuk ekkor, amint ebben az irányban a második hierarchia munkálkodó eleven lényeitől mintegy eltávolodik egy másik hierarchia, állandóan elhagyja őket, idejönnek az emberhez és megint elmennek, le és fel lebegve. És lassanként megértjük, hogy itt tulajdonképpen mi is történik.

Egész nap tudatosan éltünk, most pedig alszunk. Vagyis fizikai és étertestünk magára hagyva alvó állapotban fekszik, ásványi és növényi létként működve. De egész nap gondolkodtunk, egész nap képzetek haladtak át emberi lényünkön, ezek pedig nyomot hagytak fizikai és étertestünkben. Nem emlékeznénk reggelente földi életünk élményeire, ha nem maradnának meg ezek a benyomások az emlékezetünkben, amelyeket azután felidézünk magunkban. Ezek az emléknyomok benne vannak az ember azon részében, ami éjszaka fekve marad az ágyban, amikor a többi része eltávozik. Ekkor különösen étertestünkben játszódik le egy sajátos esemény: annak utócsengése, utórezgése, utóhulláma figyelhető meg, amit az ébren levő ember reggeltől estig gondolt.

Ha a Föld felületén alvókra nézünk, mindarra, ami az étertestükben zajlik és él – most csak az étertestekre tekintünk annak utórezgésére, amit ezek a Föld felületén alvó emberek nappal gondoltak, akkor annak képeit látjuk, ami napközben történt velük a Földön.

Ezek a le és fel lebegő szellemi lények alvásunk idején az étertestünkben maradt emléknyomokkal foglalkoznak. Ez lesz az ő világuk. Most ez a világ az ő tapasztalatuk, eköré gyűlnek oda. Megértjük ezt a jelenséget és félénk tisztelettel állunk előtte: Testünket az ágyban hagytuk, ott van. Magában foglalja nappali életünk minden nyomát. Étertestünk a nappali gondolatainkat hordozza magában, mintegy e gondolatokból álló termőtalaj. Erre a talajra lépnek most a harmadik hierarchia lényei, az angyalok, az arkangyalok és az archék. Amíg fizikai és étertestünkön kívül tartózkodunk, addig átélik ezekben azokat a gondolatokat, amelyeket éber tudatunkkal a nap folyamán gondoltunk.

Félénk tisztelettel tekintünk a Föld felszínére, ahol ottmaradtak az alvó emberi testek, és most a nappali életünk utórezgéseit felkeresik az angyalok, arkangyalok, és archék. Csodálatos élet bontakozik ki előttünk, amely a harmadik hierarchia lényei és hátrahagyott gondolataink nyomai között játszódik le.

Nézzük ezt a gondolatemlékekből álló talajt, és megértjük, hogy valóban a szellemi kozmoszba illeszkedő lények vagyunk: éber állapotunkban munkát készítünk az angyaloknak alvásunk idejére. Igen, éber állapotban az angyaloknak készítünk munkát alvásunk idejére.

Most megértünk valamit saját gondolatvilágunk jelentőségéből is. Megértjük azt, hogy a gondolatok, amelyek fejünkön nappal átcikáznak, étertestünkbe és fizikai testünkbe merülnek alá, az angyalok pedig learatják ezeket az éjszaka idején, hogy kivigyék a kozmoszba, és belefoglalják a világ működésébe!

De még egyéb is megfigyelhető. Mialatt azt látjuk, hogy a harmadik hierarchia lényei, az angyalok, arkangyalok, archék előlebegnek a második hierarchia lényei és azoknak tettei irányából, azt is észrevesszük, hogy e mozgás mögött a második hierarchia működéséhez különlegesen fenséges és hatalmas lények csatlakoznak. (Lásd 246. o. lent – világoslila). Rátekintünk a második hierarchia lényeinek kékes-vöröses alakjára, de ebbe a mozgásba és életbe hátulról valami más is belejátszik. Megfigyeljük, hogy ez részben villámszerűen csap bele (vörös) a második hierarchia mozgásába és lényeibe, de a Föld elforduló oldalához is átnyúlik, ám nem arra irányul, ami az ágyban maradt, hanem arra, ami én-organizációnkkal és asztráltestünkkel eltávozott.

Ami az ágyban maradt, arra úgy tekinthetünk, mint termőtalajra, amelyen az angyalok, arkangyalok és archék learatják az ember napi tevékenységének gondolati eredményeit a világ kozmikus működése számára. Ugyanígy láthatjuk azt is, hogy a második hierarchia lényei hogyan dolgoznak asztráltestünkkel és énünkkel, de ez a tevékenységük összefonódik az első hierarchia, a trónok, kerubok és szeráfok tevékenységével.

Ekkor a beavatott így szól reggeli visszaemlékezésekor: Elalvástól felébredésig együtt éltem énemmel és asztráltestemmel, és beleszövődtem, beleilleszkedtem abba, amit a szeráfok, kerubok, trónok a küriotészekkel, dünamiszokkal, exuziákkal együtt cselekszenek. Benne voltam ebben, és láttam a fizikai és étertestemet, amint felettük gondolkodásom eredményeit megfigyelve sárgásfehér színben a harmadik hierarchia lényei, az angyalok, arkangyalok és archék tevékenykednek. Az első és második hierarchia lényeihez kötődve éreztem magam. A harmadik hierarchia mozgását és életét pedig hatalmas szellemi felhők alakjában láttam elhagyott testem felett.

Így kaphatnak konkrét elképzelést arról, kedves barátaim, hogy a beavatott szemléletében hogyan jelennek meg imaginatív-képszerű módon a három hierarchia lényei a fizikai világ szféráján belül, a Föld elforduló oldalán, amikor a fizikai világot az éjszaka borítja be. Elképzelhetjük, hogy ezeknek a fenséges történéseknek az emléke és szemlélése egyre jobban azok szívének és lelkének tartalma lett, akik részesültek egykor a régi beavatási tudományban.

De ez ismét belejuthat azoknak a szívébe és lelkébe is, akiket bevezetnek a modem beavatási tudományba. Képzeljük el, hogy ez a hatalmas imagináció úgy tárni az ember lelke elé, ahogyan most a következőképpen érzékeltetem. Képzeljük el a testtől független emberi lelket, megszabadulva a fizikai és étertesttől, lebegve a szeráfok, kerubok, trónok, küriotészek, dünamiszok és exuziák sugárzásában.

A régi misztériumokban ezt plasztikus színes képben mutatták be a még nem beavatott embereknek. Érzékletesen próbálták ábrázolni azt, amit a beavatott a Föld túlsó oldalán ilyen fenséges alakban látott meg. Megmutatták, hogy ez egyben az a világ, amelyben a két legmagasabb hierarchia lényeivel kidolgozzuk a karmát, ezért a legnagyobb beavatottakat is odaállították ehhez a képhez, akik már földi életükben részesültek annak meglátásában, amelyhez az ember egyébként csak halála és újabb születése között jut el. Tehát a legnagyobb beavatottak is ott álltak előtte (felső körök).

Azután ezt a szemléltetést tovább bővítették az emberek képeivel. Ide a valamivel kisebb fokú beavatottakat állították (alsó körök), akiknek még dolguk volt az emberi fizikai és étertesttel.

Az embereknek megmutatták ezt a szemléltető ábrázolást és ezzel képük lett arról, amit a beavatottak láttak a misztériumban. Ez volt az oltár eredete. Ezt elől bekerítették és most itt végzi a felső és alsó papság a kultikus cselekményt, amely annak a képmása, amit a beavatási tudomány lát. Ha bemennek a katolikus templomokba, akkor a templom hajójából az oltár felé tekintve máig annak a halvány képmását látják, amit egykor a beavatási tudomány indított el; ekkor egy kultusz eredetéről kaphatnak benyomást. Egy kultusz nem kitalálás révén jön létre, mert akkor nem kultusz. Egy kultusz annak a képmása, ami a szellemi világban történik.

Ez a kultikus kép a beavatási aktus legdöntőbb része, amire most nem akarok bővebben kitérni, emellé csak példaképpen szeretném egy kisebb kultusz részletét felidézni, amelyet már felvett a keresztény megújulás közössége és a legtöbben ismerik is. Sokan jelen voltak már egy hamvasztás eseményénél vagy egy temetésen. Felidézném most a halotti kultusz történését, amelyet a Keresztény Közösség számára is kialakítottunk.

Látjuk a kultusz lefolyását. Látjuk elöl a koporsót, amelyben a halott földi maradványai vannak, és amint előtte bizonyos kultikus cselekvés megy végbe. A pap elmondja az imádság szövegét. Lehetne még bonyolultabb, de mostani egyszerűségében is megadhatja az embernek azt, amit itt ki kell fejezni. De mi is ez?

Kedves barátaim, ha itt van egy tükör, ott meg valamilyen tárgy vagy lény, és látják a tükörben annak tükörképét. Az egyik valóságos, a másik csak a tükörképe. A halotti kultusz folyamatánál is kétféléről van szó. A kultusz, amelyet a pap a koporsó előtt végrehajt, csak tükörkép. Ez csak tükörkép, de nem is mondanánk annak, ha nem tükrözne valamit. Mit tükröz? Amit a holttest előtt álló pap cselekszik a kultusz végrehajtásakor, annak az eredeti képe a szomszédos érzékfeletti világban van. Míg itt végrehajtjuk a földi kultuszt a fizikai test és a még mindig jelenlevő étertest előtt, addig a lét túlsó oldalának lényei égi kultuszt hajtanak végre. Az utóbbi a lelki-szellemiséget befogadó kultusz, az előbbi pedig a búcsúztató kultusz a földi holttest mellett. E kultusz csak akkor lehet valóságos, ha ez a reális eredete.

Látjuk tehát, hogy a földi életbe mindenkor belejátszik a földöntúli élet, amely mindenben jelen van. Ha igazi halotti kultuszt hajtunk végre, akkor ennek megfelel egy érzékfeletti cselekvés. Együttműködnek. Ha a halottért mondott imában áhítat, igazság, méltóság van, akkor együtthangzik vele az érzékfeletti világ szellemi hierarchikus lényeinek imája. Együtt hullámzanak. Összhang van a szellemi és a fizikai világ között.

A szellemi és a fizikai világ mindenütt összhangban van. És éppen akkor tükröződnek egymásban a leginkább, amikor a földi létben megjelenik a karma képmása, amelyet a földöntúli létben szövünk a halál és újabb születés között a szellemi hierarchiák lényeivel együtt.

– Dornach, 1924. június 29.

[Elemi csapások, tömegbalesetek és civilizációs katasztrófák karmikus megvilágításban. Az isteni hierarchiák tetteibe belejátszanak a luciferi és ahrimáni hatalmak. A jó istenek törekvése, hogy az emberi sorsokat újra visszavezessék az igazság útjára. Az emberek sorsa összefonódik az istenek sorsával.]

Tegnapelőtt megkíséreltem lelkük elé tárni egy kozmikus-kultikus képet, leírva az embernek a szellemi világ lényeihez fűződő kapcsolatát, amelyen nemcsak a karma kidolgozása alapul, hanem a karmának a földi életben való megvalósulása is. Ma egy olyan témával szeretnék bővebben foglalkozni, amire a múlt alkalommal már utaltam. Az emberiség fejlődésének jelenlegi szakaszában a beavatási tudomány ismerőjére a szó legmélyebb értelmében mintegy ránehezednek a világtörténelem mai karmikus kérdései. Mielőtt továbbjutnánk a karma megismerésének útján, nézzük meg a karmát ebből a világtörténelmi szemszögből is, amely az egész jelenkori civilizált emberiséget érinti.

Valóban az a helyzet, hogy ma olyan dolgok történnek a világban, amelyek már a szokásos tudatot, mondhatnám a mindennapi tudathoz kötött szívet is igen közelről érintik. Európa civilizációja felett sűrű felhő lebeg, és bizonyos értelemben bámulatos, hogy az emberiség általában milyen kevéssé akarja megérezni, észrevenni ezt a sűrű felhőt.

Csak arra kell gondolnunk, ami ma az emberiség nagy részének bizonyos világnézetéből fakad. Nézzük meg, hogy Kelet-Európában mit csináltak a kereszténységgel. Az a szinte hihetetlen hír érkezik hozzánk, hogy a Szovjetunió mostani rendszere bezúzza Tolsztoj írásait, megsemmisíti a jövő számára. Még ha az ilyesmi nem is jelenik meg mindjárt olyan mértékben, ahogyan bejelentik, mégsem zárkózhatunk el a világtörténelmi pillanat komolysága elől, amelyben most élünk. Meg kellene hallanunk a beavatási tudomány intelmét, amelyet szinte naponta el kellene mondania: itt az ideje annak, hogy az embereket foglalkoztató apró ügyek egy kissé elhallgassanak bennünk és minél több figyelemmel forduljunk a lényeges dolgok felé. A lényeges dolgok iránti érdeklődés azonban inkább csökkeni látszik, mintsem növekedni.

Azt látjuk, hogy egyes tevékenyen fellépő világnézetek – bár a rombolásban tevékenyek – olyan szenvedélyes, túláradó emberi elemből fakadnak, amely teljesen luciferi színezetet ölt. Meg kell állapítanunk, hogy ma az emberiség nagy része minden realitást elutasít. Hiszen még az sem igaz, hogy a materialista világkép elismeri az anyagot. Az anyagot csak akkor ismerjük el, ha észrevesszük benne az alkotó szellemet. Aki tagadja az anyagban az alkotó szellemet, az nem az anyagot ismeri el, hanem csak az anyag torzképét.

Az ilyen módon létrejövő bálványimádás sokkal iszonyúbb, mint a primitív emberiség bálványimádása volt, amelyet a civilizáció gyermeki állapotának szoktak nevezni. Az emberiségben irreális, fantazmagórikus elképzelések váltak uralkodóvá.

Az emberiség jelenlegi történelmi alakulásában sokféleképpen jelenik meg az ilyesmi. Szellemtudományosán szemlélve mindennek az egész világrenddel való összefüggését, rá kellene ébrednünk arra, hogy a legteljesebben komolyan vegyük ezeket a jelenségeket. Vajon mi is lesz abból, amikor szociális világrendeket mintegy fantasztikus materialista elképzelések alapján teremtenek meg, egy teljesen eltévelyedett emberi nézőpont ötleteként, mindenféle realitástól elszakadva, csakis az emberi önkényből kiindulva.

E történelmi, bár a jelenünket érintő jelenség mellé először állítsuk oda az elemi természeti csapásokat, amelyekről legutóbb is szó volt. Ilyenkor természeti folyamatok, földrengések, vulkánkitörések és hasonlók hirtelen embercsoportokat ragadnak ki földi életükből. Hallunk arról, hogy ilyen elemi csapás történt valahol a világban. Nagyon sok ember halt meg vagy veszítette el otthonát.

Az ilyen elemi természeti történések után nézzük a civilizációval összefüggő jelenségeket. Látjuk például, hogy valamilyen vasúti szerencsétlenség következtében most a technika vívmányai szakít- jak el hirtelen az élet fonalát a karma működésében. Ha a karma vizsgálatát komolyan vesszük, akkor egyrészt azt kell megkérdeznünk, hogy hogyan jelenik meg a karma, amikor az emberi önkényből fakadó, nem a realitáson alapuló, hanem a tisztán emocionális, fantazmagórikus elem éli ki magát a szociális világrendekben? És hogyan alakul a karma, ha az élet fonalát természeti események, illetve balesetek hirtelen elszakítják?

Ez éppen olyan téma, kedves barátaim, ahol a beavatási tudomány valóban mélyen megérinti az ember érzelmi és lelki életét. A mindennapi tudat számára nem merül fel az a kérdés, hogy e jelenségek hogyan kapcsolódnak az emberek egymást követő földi életeihez. A tágabb értelemben vett emberi sors kérdése sem foglalkoztatja, különösen az elemi katasztrófák esetében nem. A mindennapi tudat szerint befejeződik egy ember sorsa, ha ilyen katasztrófa éri.

A beavatási tudomány egyfelől számol azzal, ami a földi élet előterében játszódik le az emberekkel, a háttérben viszont az emberi lelkekben véghezvitt isteni tetteket is tekintetbe veszi. A beavatási tudomány éppen abban keresi a földi élet értékelésének alapját, ami annak hátterében játszódik le. Mert a karma további fejtegetéseinél majd látni fogjuk, hogy a földi életben sok mindennek kell ilyen vagy olyan alakot öltenie ahhoz, hogy a földi élet mögött rejlő isteni hatások emberi módon alakulhassanak ki, bár szintén az istenek szándéka szerint.

Erre a háttérre tekintve meglátjuk mindazt, amit az emberi lelkek karmikusan alakítanak ki egymással a halál és az újabb születés között. Látjuk az emberi lelkeknek a magasabb hierarchikus lényekkel összefonódó tevékenységét, ahogyan már említettem. De másfelől ilyenkor mindenütt észrevesszük az ahrimáni és a luciferi hatalmak más jellegű behatását is! A földi események mögött álló isteni hatások mellett megtaláljuk a luciferi és ahrimáni lények befolyásának jogosultságát is. A világ mélyebb szellemi rendjének szüksége van Luciferre és Ahrimánra. De ha tudomásunk is van szükségszerű jelenlétükről, olykor mégis mélységes megdöbbenéssel látjuk Lucifer és Ahrimán behatását a földi világba. De sok mindent egybe kell vetnünk, amikor tekintetünket a földi világon túl kiterjesztjük a szellemire is. Az ilyen átfogóbb nézőpont a mindennapi tudatból hiányzik, de nekünk éppen erről soha nem szabad megfeledkeznünk.

A régi korokban a beavatási tudomány szent volt a maga nemében, és újra ilyenné kellene válnia. Az emberek ezért is tudták akkoriban, hogy mit kell tenniük, amikor felmerült a kérdés, hogy valaki beavatott-e. Ha valaki élete útján találkozott egy másik emberrel, aki ugyanolyan komolyan vette az életet, mint ő, és egy beavatottról eltért a véleményük, vagy nem tudták biztosan valakiről, hogy beavatott-e, akkor ezekben a régi korokban gyakran lehetett azt a kifejezést hallani: belenéztél a szemébe? Mert a régi korokban, amikor az egész Földön még szellemi látó civilizációk voltak, arról ismerték fel a beavatottat, hogy pillantásában megjelent az élet elmélyült komolysága. A mi időnkben is el kellene jönnie valami ehhez hasonlónak. Újra vissza kell térnünk az élet komolyságához, anélkül, hogy elveszítenénk magunkban az élet humorát.

Valóban sok minden történik jelenkorunkban, ami minden korban előfordult ugyan, most azonban már rejtélyként áll az emberiség előtt. Nézzünk szét a világban és tekintsünk bizonyos eseményekre.

Valamilyen vidéket hatalmas földrengés ér. Nagyszámú ember pusztul el egyszerre. Szellemtudományos szempontból tekintve ezt az eseményt nem mondhatjuk azt, hogy ezeknél az embereknél teljesen végighaladt földi életük karmikus fonala. Nézzük meg ebben a vonatkozásban, hogy mi történt. Aki már olyan öreg volt, hogy életének földi karmáját nemsokára leélte volna, annak számára az élet fonala esetleg csak hónapokkal vagy néhány évvel rövidült meg. A földi élet erejének teljében levő fiatalabb embereknek viszont még sok tervük lehetett, amit a következő években akartak önmaguk, családjuk és esetleg az emberiség érdekében véghezvinni, az ő életük fonala tehát sok évvel rövidült meg. Az idős emberek mellett a földi életből kiszakadnak a nevelés alatt álló gyermekek is, akiknek lelkét éppen be akarták vezetni az emberi életbe. De az idősekkel és fiatalokkal együtt elpusztultak az egészen kis csecsemők is. Felmerül tehát az a nagy kérdés, hogy ilyen esetekben a karma hogyan működik? Különbség van azonban egy ilyen elemi csapás és a civilizáció által előidézett valamilyen katasztrófa, például egy nagy vasúti szerencsétlenség között. Ez a különbség éppen akkor lesz lényeges, ha a karma alapján tekintünk ezekre a dolgokra.

Rendszerint az a helyzet, hogy amikor egy földrengésben együtt pusztulnak el az emberek, akkor valamilyen karmikus kapcsolatban is állnak egymással. Hasonlóképpen, mint az egy vidéken élő emberek, akik rendszerint többé-kevésbé szintén karmikus kapcsolatban vannak egymással, legalábbis többségüknek van valami közük egymáshoz. A földrengést megélt emberek így belesodródnak az élet egy bizonyos közös sorsába, azáltal, hogy ugyanazon a földi helyen szállnak le a születéselőtti létből a földi létbe, és az életnek ebben a közös sorsában haladnak életük fonalának elszakadása felé.

Ha ellenben egy vasúti szerencsétlenséget látunk, akkor általában azt találjuk, hogy az áldozatul esett emberek közül karmikusan csak kevesen tartoznak össze. Kik is jönnek össze egy vonatban? Általában nem olyanok, akiknek valami közük lenne egymáshoz, hanem inkább csak összeverődnek, összegyűlnek mindenféle kapcsolat nélkül. Viszont egy földrengés esetén ez a kapcsolat egészen biztosan fennáll. Azt mondhatnánk, hogy egy vasúti szerencsétlenségben a sors csak egy helyre terelte össze azokat, akiknek most együtt kell elpusztulniuk. Nem látunk ebben a két esetben valami egészen eltérő karmikus működést?

Tekintsünk a beavatási tudomány szemszögéből egy pusztító földrengésre. Egyáltalán nem olyan embereket látunk, akik születésüknél úgy formálták volna meg a karmájukat, hogy földi életüknek a közös katasztrófa idején kell véget érnie. Ezért ezeket az embereket az ilyen esemény mintegy kiszakítja a karmájukból.

Hogyan szakítja ki őket? Az istenek szándéka szerint az embernek a karmáját végig kell élnie. Az olyan természeti folyamatok, mint a földrengés, vulkánkitörés, árvíz és egyebek, nem illeszkednek a Föld-fejlődés természeti törvényszerűségeinek szokott menetébe, hanem némileg megzavarják a Föld-fejlődést, még ha a természeti törvények szerint is.

Az az erő, ami itt megzavarja a Föld-fejlődést, az kedvező, szükséges és előremozdító volt a fejlődés számára abban a nagyon távoli kozmikus korszakban, amikor az emberiség számára a születés és a halál eseménye még nem a mai formában történt. Ha ezt határozott alakban akarjuk elképzelni, akkor a régi Hold-korszakba kell visszapillantanunk. A Föld-korszakot megelőzte a régi Hold-korszak. Ebben a születés és halál nem hirtelen átmenettel vezette be az embert a fizikai létbe a mai születés és fogamzás körülményei között, illetve vezette ki belőle a halál révén. Az átmenet sokkal szelídebb volt. Inkább átalakulás, metamorfózis volt, mint hirtelen esemény. A földi ember, vagyis akkor holdbéli ember, nem volt annyira materiális, mint a mai. A szellemi világban pedig az ember nem volt annyira szellemi, mint a mai ember.

A Hold-korszakban élő emberiségre egészen más természeti törvények voltak hatással, ezek szüntelen mozgásban tartották a Hold életét, belső mozgásban, buzgásban, hullámzásban, kavargásban. (Hold = a Föld elnevezése egy előző planetáris állapotában, aminek idejét Hold-korszaknak nevezi Steiner. – A fordító) Ami akkor belsőleg buzgott, hullámzott, kavargott, az ma, hacsak részben is, de megmerevedett a kinti Holdban, kozmikus kísérőnkben. De a mai Hold megmerevedése valójában elszarusodás és visszautal a régi Hold (értsd: az akkori Föld) belső mozgékonyságára. És ez érvényesül a mai Föld belső működésében, amikor az említett elemi természeti folyamatok megjelennek. Ebben ugyanis nem a szokásos földi természeti törvények tevékenykednek, hanem a mai Földön belül a régi Hold-rész kezd mozgolódni, amely ugyan mai alakjában odakint kering a világmindenségben, de a Földből történő kiválása idején erőket hagyott benne.

Emlékeznek rá, hogy az emberi karmával azok a lények is kapcsolatban állnak, akik egykor az emberiség nagy ősi tanítói voltak és átadták az eredeti hatalmas bölcsességet. Nem fizikai testben éltek a Földön, hanem étertestben, és bizonyos időpontban elköltöztek a Földről, és ma a Holdon laknak, és a halál és újabb születés közötti idő elején találkozunk velük. Ezek a lények bizonyos belső lelki-szellemi írással mélyen beleírják az ember karmáját a kozmikus éteriségbe.

Létezik azonban a világmindenségben, mondhatnám, egy “összeesküvés”, amely abban jut kifejezésre, hogy nemcsak az az erő kerül alkalmazásra, ami ma jogosultan kíséri a Holddal Földünket, hanem az is, ami a Hold-korszakra jellemző elevenséggel maradt meg a Föld belsejében. Ezt ez erőt használják ki az ahrimáni hatalmak. Itt tudnak beavatkozni az emberi életek fonalába. Látni lehet, ahogy ilyen természeti csapásoknál az ahrimáni hatalmak elégedetten tekintenek fel a Föld mélyéből.

Így a beavatási tudomány segítségével megfigyeljük, hogy az elpusztuló ember a karmájának egy részét végigvitte, egészen addig a pillanatig, amikor életének fonala hirtelen megszakad. Még hátra lenne életének kisebb vagy nagyobb szakasza, attól függően, hogy aggastyánok, felnőttek vagy csecsemők szakadtak-e ki saját életükből. Életük fonala, életük eseményei még folytatódhattak volna, de az ember fizikai organizációjába hirtelen beavatkozik valami, mintegy egyetlen pillanatba összesűrítve mindent, aminek az egész élet alatt kellett volna kibontakoznia.

Értsük meg, kedves barátaim, hogy itt mi is történik. Tegyük fel, hogy valakit harminc éves korában ragad el egy ilyen katasztrófa. Ha ez nem éri, akkor karmája szerint, mondjuk még hatvanöt éves koráig élt volna. Még események sokaságát élte volna át élete során. Mindezek már csak mint lehetőségek maradtak meg számára. Karmájában, azaz éter-, asztráltestének és én-organizációjának alkatában azonban mindez benne rejlik. De mi történt volna vele hatvanöt éves koráig? Szervezete folyamatosan leépül; egy lassú leépülés történt volna, míg ez a leépülés befejeződött volna életének hatvanötödik évében.

Ez a lassú leépülés még harmincöt évig tartott volna és olyan fokozatosan ment volna végbe, amely megfelel egy ilyen hosszabb folyamatnak. Most azonban mintegy egyetlen pillanatban zajlik le, egyetlen pillanatba sűrűsödik. Ez megtehető ugyan a fizikai testtel, de az éter-, az asztráltesttel és az én-organizációval nem.

Az ember ezért egy ilyen helyzetben teljesen másként lép be a szellemi világba, mintha végigélte volna karmáját. Olyasmit visz a szellemi világba, ami egyébként nem volna ott: olyan étertestet, asztráltestet és én-organizációt, amely még a Földön maradhatott volna. De ahelyett, hogy ezek a Földön maradnának, most a szellemi világba kerülnek. A Földnek rendeltet az ember beviszi a szellemi világba. Így minden elemi csapás révén földi elem áramlik be a szellemi világba. Akinek a karmáját az ahrimáni hatalmak ezen a módon eltérítik, az ilyen állapotban érkezik meg a szellemi világba.

Ha komolyan vesszük a szellemtudományt, akkor meg kell tanulnunk, hogy ugyanúgy tudjunk kérdezni a szellemi világ és lényei nézőpontjából, ahogyan mindennapi tudatunkkal kérdezünk a fizikai-földi világ és lényei nézőpontjából. Így most fel kell tennünk a következő kérdést: Hogyan fogadják a három hierarchia lényei az a tényt, hogy olyan emberek érkeznek fel hozzájuk, akik az említett módon földi dolgokat visznek be a szellemi világba?

Ezeknek a hierarchikus lényeknek az lesz a feladata, hogy újra beleillesszék a világrendbe azt, ami látszólag rosszra fordult, ami látszólag a világ rendjét felborította. Az isteneknek számolniuk kell azzal a helyzettel, hogy magasabb rendű jóvá kell átváltoztatniuk az ahrimáni gonoszságot. Eljutunk annak felismeréséhez, hogy a világrend vonatkozásában különleges szerepük van azoknak az embereknek, akik ilyen módon idő előtt érkeznek a szellemi világba, miután áthaladtak a halál kapuján. A szellemi hierarchiák lényei számára ekkor a következő a tennivaló.

Egy ember megélt egy előző inkarnációt. Ez az előző inkarnáció, mostani életének előzményei előkészítették a tények bizonyos összességét, jelenlegi inkarnációjának élményvilágát. De ami itt előkészült, annak csak az első része valósult meg, a második nem. Itt van tehát egy ember életútjának egy része, amelynek karmikusan meg kellene felelnie az ember életének, de nem felel meg neki, csak egy része. Ebben a részben kifejeződik a régebbi földi élet, de nem annak teljes tartalma.

Ekkor az isteneknek rá kell tekinteniük erre a régebbi földi életre és azt kell mondaniuk: Vannak itt olyan hatások, amelyeket az embernek meg kellett volna tapasztalnia, de ez nem történt meg. Vagyis karmikusan fel nem használt okok jelentek meg. Ezeket a fel nem használt okokat' az istenek odaadják az embernek a következő földi élete számára, és éppen belső mivoltában erősítik meg velük. Így ami mint ok működött egy régebbi inkarnációban, annak az ereje most annál hatalmasabban tör fel az emberben a következő inkarnációban. Ekkor az ember egészen másként jelenik meg a következő inkarnációjában karmájának kiegyenlítésére. Ha nem érte volna ilyen katasztrófa, akkor esetleg csekélyebb képességekkel jelent volna meg a világban, vagy egészen más területen megnyilvánuló képességekkel. De most különleges sajátosságokkal jelenik meg. Asztrálteste ugyanis mintegy megsűrűsödött, mert fel nem használt okok illeszkednek bele.

Csodálkoznak még, kedves barátaim, hogy van egy legenda egy filozófusról, aki belevetette magát egy vulkán kráterébe? Mi lehet egy ilyen elhatározás oka egy olyan embernél, aki be van avatva a világ titkaiba? Csak az lehet az oka, hogy itt az emberi akarat idéz fel olyasmit, amit egyébként csak elemi természeti folyamatok idéznek elő: hirtelen megszerezni valamit, amit csak lassan lehetne megszerezni. Amit ez a filozófus tett, az abból a szándékból eredhetett, hogy egy következő inkarnációjában különleges képességekkel jelenjen meg. A világ más alakot ölt előttünk, ha ilyen módon hatolunk be a karma kérdéseibe.

Így először, mondhatnám, elvi értelemben láthatjuk, hogy mi a helyzet az ilyen elemi csapásokkal. De most forduljunk más irányba. Egy tömegbalesetben olyan emberek verődnek össze az ahrimáni hatalmak által, akik nem kötődnek egymáshoz, de együtt lelik halálukat. A helyzet ilyenkor egészen más. Itt is tehát közrejátszanak az ahrimáni hatalmak, de most olyan emberekre irányulnak, akiket nem fűznek össze karmikus szálak, ám éppen az esemény által közelebb jutnak egymáshoz. Most olyasmi történik, ami lényegesen különbözik a természeti csapások szellemi következményeitől.

Ha természeti csapás éri az embert, akkor ez a karmájában szereplő okok intenzívebb emlékezetét idézi elő. Mert amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor emlékeztetik karmájának egész tartalmára. Ez most felfokozódik, világosabb emlékezéssé válik az ember lelkében, ha természeti csapás következtében hal meg.

Viszont egy vasúti szerencsétlenség, általában a civilizációs katasztrófák a karma elfelejtését vonják maguk után! A karma elfelejtése révén azonban az ember igen fogékonnyá válik azokra az új benyomásokra, amelyek halála után a szellemi világból érik. Ennek az lesz a következménye, hogy az ilyen embernek azt kell kérdeznie önmagától: mi a helyzet a saját fel nem használt karmámmal?

Míg egy természeti csapásnál különösen az ember intellektuális tulajdonságai sűrűsödnek meg az asztráltestében, addig a civilizációs katasztrófáknál az ember akarati tulajdonságai válnak töményebbé és erősebbé. Így hat a karma!

Most tekintsünk el ezektől a katasztrófáktól. Nézzük meg azt, amit fanatikus módon egy embercsoport bontakoztat ki az érzelmi szférában, amikor csak az érvényesül, ami teljesen az irrealitásba zuhanó embertől ered és pusztítóan hat a világban. Tekintsünk egy ilyen fantasztikusan eltorzult civilizációs alakzatra, amilyennek a mai Kelet-Európát látja a Nyugat, és nézzük meg, hogy mi történik, amikor az ilyen összefüggésekhez tartozó emberek áthaladnak a halál kapuján.

Itt is éppen úgy belevisznek magukkal valamit az emberek a szellemi világba, mint a többi katasztrófa esetében. De most luciferi jelleget visznek bele. Olyasmit visznek bele, ami elhomályosítóan és pusztítóan hat a szellemi világban! Mert a természeti és civilizációs katasztrófáknál mindig világosságot visznek az emberek a földi világból a szellemi világba. A világnézeti eltévelyedésekkel viszont sötétséget hoznak abba. Az ilyen emberek úgy lépnek a halál kapuján át a szellemi világba, mintha valami sűrű, sötét felhőben kellene az útjukat folytatniuk. Mert az a fény, amelyet Lucifer gyújtott a Földön az emberi érzelmekben, az a legsűrűbb sötétségként működik a szellemi világban, amikor az ember belép oda a halál kapuján át. Olyan erők jutnak be a szellemi világba, amelyek mintegy az ember bensőjéből kerülnek át oda. Olyan szenvedélyek jutnak be, áradnak bele a szellemi világba, amelyeknek csakis az emberen belül lenne szabad működniük.

Ezek olyan erők, amelyeket Ahrimán hatalma úgy tud átformálni a szellemi világban, hogy alkalmazza a mai Földben még megbúvó Hold-korszak erőit. Itt Lucifer ténylegesen Ahrimán kezére játszik.

Amit vad emocionális kultúrimpulzusok révén visznek fel a szellemi világba, de ami csak az eltévelyedett földi tudatból ered, az átalakított formában a Föld belsejéből robban elő a vulkánkitörésekben és a földrengésekben. Ilyen nézőpontból tanuljuk meg a Föld karmájának, egy nép karmájának és az egyéni emberi karmának a kérdéseit feltenni; ez utóbbi persze beleágyazódik az előbbiekbe. Ahol a Föld valamely területén a régi kultúrát emberi szenvedélyek révén pusztítják el, vagy vad ösztönök akarnak fantazmagórikusan újat alkotni, de csak rombolni tudnak, ott a luciferi hatások érvényesülését látjuk. Ilyenkor azt kell kérdeznünk, hogy az emberek mostani vad szenvedélyeinek hevülete más alakot öltve hol fog majdan a földből tüzesen előtörni vagy a megremegő talajban megnyilatkozni?

A beavatási tudomány az egyes elemi természeti eseményekre tekintve felteheti és fel is kell tennie azt a kérdést, hogy azt mi készítette elő? A válasza pedig az, hogy a háborús borzalmak és szörnyűségek és egyéb rémségek az okok, amelyeket az emberi civilizáció fejlődése során tapasztalhatunk. Mert a dolgok így függnek össze. Ezek az élet hátterében szövődnek. Az ilyenfajta szemlélet számára az egyes külső események nem önmagukban léteznek, hanem a világ nagy összefüggéseiben.

De mindezek hogyan illeszkednek az egyes emberi sorsba? Kedves barátaim, már említettem, hogy az emberiség fejlődésével kapcsolatban álló istenek feladata az, hogy az ilyen történéseket mindig ismét kedvező formába, az emberi sors előmozdítóivá alakítsák át.

A földi és szellemi világ összefüggésében szakadatlanul az történik, hogy az emberi sorsokat kiragadják Lucifer szárnyai alól és Ahrimán karmaiból, mert az istenek jók. A jó istenek ismét az igazság útjára terelik azt az igazságtalanságot, amelyet Ahrimán vagy Lucifer visz véghez a világban a lét kulisszái mögött. Így a karmikus összefüggés végül is jó és igazságos marad.

Általában megértően kell az emberi karma felé fordulnunk, teljes megértéssel. De tekintetünket most irányítsuk az emberi sorsról az istenek sorsa felé. Mert mialatt követjük a háborús borzalmakat, bűnöket, a gonosztetteket a természetes és elemi emberpusztító katasztrófákkal való összefüggésükben, meglátjuk a jó istenek kétfelé vívott harcát a gonosz istenekkel szemben. Átnézünk az emberi életen túl az istenek életére, és az istenek életét az emberi élet hátterében látjuk. Mindenesetre nem fonnyadt elméleti szemlélettel nézzük ezt az isteni életet, hanem szívvel és együttérzéssel a földi ember egyéni karmikus folyamataival összefüggésben, mert az emberi sorsot és az isteni sorsot egymással összefonódva látjuk.

Az ember mögött rejlő világ csak akkor kerül egészen közel hozzánk, ha ezt a tényt megértjük. Akkor olyasmi mutatkozik meg számunkra, amit csak a legmélységesebb együttérzéssel szemlélhetünk. Megnyilatkozik, hogy az emberek sorsa az istenek sorsába ágyazódik bele, és az istenek bizonyos értelemben szomjazzák-sóvárogják azt, amit az emberekkel kell tenniük saját harcuk keretén belül. Az ilyenfajta gondolatokat fokozatosan megértve elérkezünk mi is ahhoz, ami a régi szellemi látó korokban a misztériumok révén jutott be a világba.

Akit beavattak a régi misztériumokba, azt először az elemek világába vezették be; itt meglátta, hogy bensőjének morális kvalitása lassanként kifelé tolódik. Azután megismerte “az alsó és felső isteneket”, az ahrimáni és luciferi isteneket, ezzel pedig súlyos, hatalmas szót mondott ki a régi misztériumok tanítványa. A jó istenek mindig az egyensúlyi helyzetre törekednek. Amikor a régi misztériumtanítvány megismerte azt, amit meg kellett ismernie, lassanként beavatást nyert a lét mélységeibe. Mert ha felfogjuk ezt az összefüggést, akkor ahhoz a különös, de a világot elevenen megvilágító belátáshoz jutunk, hogy mit szolgál a világban a sok szerencsétlenség? Azt, hogy az istenek boldogságot formálhassanak belőle! Mert a puszta boldogság nem juttat el a világléthez. Csak a szerencsétlenségből kisarjadó boldogság vezet el a világ mélységeibe, azon az úton, amit az ember a fizikai világban tesz meg.

A karma szemlélésénél sohasem elég elméleti fogalmakra hagyatkoznunk, hanem mindig az egész embert kell megragadnunk. A karmát csak úgy ismerhetjük meg, ha ebben a megismerésben az ember szíve, egész érzülete és akarata is részt vesz. Ha azonban a karmát ilyen módon ismerjük meg, akkor emberi életünk is el fog mélyülni. Ekkor már jobban oda fogunk figyelni az életnek azokra a körülményeire, amelyek az embereket karmikusan egymáshoz vezetik.

Mindenesetre még a nem felszínes lelkületű ember életében is vannak olyan pillanatok, amelyekben a karma nagyon nyomasztóvá válhat. De minden ilyen pillanatot kiegyenlítenek azok a másmilyen pillanatok, amelyekben a karmától szárnyakat kap, és felemelkedhet lelkével a földi birodalomból az isteni birodalomba. Ha a szó valódi mélységében akarunk beszélni a karmáról, akkor mélyen át kell éreznünk magunkban az istenek világának összefüggését az emberek világával.

Amihez itt a földi életben kötődünk, az eltűnik a halál és újabb születés közötti utunkon. Megmarad azonban az isteneknek, azaz a szellemi hierarchiák lényeinek felénk forduló figyelme. A karma megismeréséhez szükséges lelki hangulatot csakis úgy teremthetjük meg magunkban, ha a karmikus ismereteket az istenek részéről történő segítségnyújtásnak tekintjük.

Törekedjünk tehát, kedves barátaim, a karma megismerésében egy olyanfajta érzésre, amit a következő képben érzékeltethetnék: Amikor a szellemnek ahhoz a szent területéhez közeledem, ahol megérthetek valamit a karma titkaiból, egyúttal meg kell ragadnom az istenek felém nyújtott kezét is. Ilyen reálisan átélt érzéseknek kell megjelenniük bennünk, ha el akarunk jutni a szellemi világ valódi megismeréséhez, amilyen a karmát kutató megismerés is.

Hinweise