Barion Pixel

GA239

A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata V.

16 előadás, 1924. márc. 29. – ápr. 5., Prága, máj. 23-25., Párizs, jún. 7-15., Breslau

Impresszum

Tartalom

– Prága, 1924. március 29.

[Civilizációnk tévedése. Az ősi bölcsesség. A misztériumokban való megvilágosodás és az ősi tanítók. Holdlények és Naplények. Nézőpontok az emberi sors megértéséhez. Garibaldi.]

Ma azzal szeretném ezeket a tagok számára tartott előadásokat kezdeni, hogy amit az antropozófia megtapasztal, azt úgy adja át az embereknek, hogy már ezáltal kiemeli az egész emberi tudatot a földi nehézkedésből. Hiszen a mai általános civilizációban élő ember alig gondolhat egyebet, mint hogy születése és halála közti földi életében hozzátartozik a Földhöz. Minden más, amivel a szellemi világhoz tartozik, többnyire csak hit, sejtés és ehhez hasonló. A mai embernek nevelését és egész műveltségét a mostani civilizációból kell merítenie, így hát voltaképpen alig értheti meg, hogy nem csak a földi dolgokhoz tartozik. Pedig egész nyugati és középső világunkban civilizációnk és egész kortárs szellemi életünk nagy tévedése éppen az a hit, hogy amikor az emberről beszélünk, csakis földi viszonyokkal van dolgunk. Csak keleten őriztek meg némi dekadens tudatot arról, hogy az ember összetartozik a Földet körülvevő érzékfeletti világok hatalmaival és erőivel. A régi korban az ember érezte, hogy lénye ugyanúgy függ a csillagoktól, mint a Földön növekedő növényektől és a rajta járkáló állatoktól. A régi korokban tudták, hogy a Hold nem csupán a Föld terében lebegő égitest. Hiszen ma nem is törődnek ezzel sokkal többet ennél, legfeljebb azt vizsgálják, hogy vannak-e ott magaslatok, és van-e rajta víz, és hipotéziseiket ezekből állítják fel. Már a Holddal kapcsolatban sem törődnek egyébbel, pedig ez van a legközelebb hozzánk, nem is szólva a többi égitestről, amelyeknek már csakis a fizikai viszonyait vizsgálják. Ez a régi korokban egészen másképpen volt. Az ember akkor ugyanúgy tisztában volt azzal, hogy az égitestektől függ, mint ahogyan ma tudatában van a Földtől való függésének.

Egyfajta tudományos jelentőségű dologból akarok kiindulni, ami némelyeknek talán nem lesz rokonszenves, de nem is lesz nehéz. Antropozófiai előadásaimban sokszor hangsúlyoztam, hogy az ember tisztán természettudományos vizsgálatok alapján is azt bizonyítja földi életével, hogy annak kialakításában földön kívüli elem is részt vesz. A természettudomány úgy véli, hogy az első petesejt a lehető legbonyolultabb test, ami csak a Földön létezik. A petesejt bonyolult szerkezetére gondolnak. Azt mondják, hogy az atom az utóbbi időben egészen csodálatossá vált, hát még a molekula! Akkor hát milyen bonyolult lehet egy petesejt! A petesejtnél azonban nem ez a helyzet, a petesejt egyáltalán nem jelenik meg bonyolult test alakjában, hanem kaotikus állapotban. Minden kémiai-fizikai struktúrája szétesik, és mielőtt élőlény jöhetne létre belőle, kaotikus porrá kell széthullania. A megtermékenyítés értelme éppen az, hogy kaotizálja a csírát, így az anyai organizmusban teljesen széthasogatott anyag van. Az anya testében lezajló folyamatok értelme éppen a teljes káosz. Egy szilárd élekkel rendelkező kristály esetében a kozmosz nem tud hatást kifejteni; a növénynek is határozott alakja van, erre sem tud a kozmosz hatni, és ugyanez a helyzet az állatnál is. A megtermékenyítés értelme az, hogy a petesejt kaotizálódik. Csak ekkor tud hatni erre a csírára az egész kozmosz a maga környezetével. Az embert így valóban a kozmosz alakítja ki, így költözhet bele az igazi szellemi-lelkiség, amely az elmúlt földi életekből származik.

Ez a mai szemlélet szerint ostobaság, pedig ez az igazság. Ez a borzasztó a mi korunkban, hogy ha igazságot mondunk ki, akkor a szokásos nézetekkel szemben ostobaságot kell, hogy mondjunk. Azt mondhatják: az okkult szemléletből az adódik, amit te állítasz. De meg lehet erről győződni? – Meg lehet győződni róla; ezt többen meg tudják tenni, mint általában hiszik. De ezeknek a tényeknek külső bizonyítékuk is létezik. Stuttgarti biológiai kutatóintézetünkben érdekes külső bizonyítékot találtak. Itt a lép működését kutatták. Tudják talán, hogy a lépet mindig is egészen problematikus szervnek tekintették. Meséltek egy szigorlatról, ahol a professzor azt kérte a jelölttől, hogy mondjon valamit a lépről. A jelölt tűnődik, majd keserves képpel ezt dadogja: „Elfelejtettem”. Mire a professzor azt mondja: „Milyen kár! Soha senki nem tudta, Ön volt az egyetlen és most elfelejtette!”

Megadtam bizonyos módszert a szellemtudomány alapján, Kolisko doktornő eszerint vizsgálta meg a lép működését. Még támadják ugyan, de érvényre fog jutni, mert valóban egzakt. Kiderült azonban egy érdekes dolog. Van valami, amit szívünk szerint nem végeznénk el, de kénytelenek vagyunk rá, mert ez a többiek módszere. Így rászántuk magunkat, hogy kiiktassuk a házinyulak lépét. Ez nem viviszekció, hanem egyszerű műtét, és minden lehetőt megtettünk, hogy az állatok ne szenvedjenek. Az egyik házinyúl azonban elpusztult, mert meghűlt, mivel a műtét után nem vitték be a meleg helyiségbe.

Mi volt várható? A lépet eltávolítottuk, ezáltal olyasmi történt a lép helyén, ami a házinyúl szervezetében volt, és most ki lett téve a kozmosznak. Amíg a lép a helyén volt, addig a kozmosz semmit sem tehetett. Ha a lépet eltávolítjuk, akkor csak az éteri lép marad ott. Az éterikus lép ezáltal úgy rendeződik, ahogy a kozmosz hatásának megfelel. Mit várhattunk? Hogy a lép alakjának helyére kozmikus alakban olyasvalami jön létre, ami a kozmikus jelleget utánozza, tehát gömbalak formálódik. És valóban! Amikor a házinyulat felboncoltuk, egészen apró, szerves gömb alakú testet találtunk, ami utólag képződött kozmikus behatásra – egészen annak a szemléletnek megfelelően, hogy a petesejt kaotikus testként jelenik meg -, miután eltávolítottuk annak feltételét, hogy csak a Föld hasson. Így a karma rendelése szerint külső bizonyítékhoz jutottunk arra nézve, amit egy teljesen különálló területen kellett állítanunk.

A dolog tehát valóban úgy áll, hogy az ember ma, amikor érzelmeit korának, civilizációjának megfelelően kibontakoztatja, sokszor nem is tehet egyebet, minthogy erre a földi civilizációra korlátozódik, és tekintetét nem is irányítja a világ messzeségeire.

Most emlékeztetnem kell önöket arra, hogy a „A szellem- tudomány körvonalai” című könyvemben kifejtettem, hogy a Hold levált a Földről, miután egykor egy testet alkotott vele. Ezzel kapjuk meg további fejtegetéseink alapját. Ez a tény a szellemi látás számára nyilvánul meg, de már a mai természettudomány is elismeri. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg egy olyan írói mozgalom, amely ha téves módon is, de számol a Holdnak a Földhöz fűződő ilyen viszonyával. Tudatában kell lennünk annak, hogy az égen a ma megjelenő Hold egykor egységet alkotott a Földdel. A Föld aztán kivetette magából – ha szabad így mondanom -, és bizonyos idő óta a Föld körül kering.

Most még egy további tényre kell utalnom. Ez az embereknek a földi életben történő lelki-szellemi fejlődésére vonatkozik. Ha tisztán csak külsőleg szemléljük az emberek földi tevékenységét, ebből is kiderül, hogy létezett egykor valamilyen földi bölcsesség. Ez persze nem a ma megkívánt intellektuális alakban nyilvánult meg, nem ilyen elvont gondolatokban, és nem a mai igényeknek megfelelő, érzékszervekhez kötött módon. Inkább képszerű, költői formában. A valódi ősi bölcsességből semmi sem maradt fenn, hiszen olyan korban jelent meg a Földön, amikor az írás még nem létezett. Megmaradtak azonban a mondák, mítoszok, a csodálatos Véda-irodalom, a keleti írások. Aki valóban elmerül ezekben, az mélységesen tisztelni fogja a bennük rejlő végtelen bölcsességet, amely csupán költői, képszerű alakban jelenik meg. Deussen csak a legkülsőségesebbet látja meg ezekben, bár híres fordítónak tartják. Pedig az az érzésünk támadhat, hogy ezek mögött valami olyasmi élt, amit ki sem mondtak, és le sem írtak, és talán még nagyobb és jelentősebb volt: az ősi bölcsesség.

Hogyan élt ez az ősi bölcsesség? Akkoriban nem úgy végeztek tanulmányokat, mint ahogy mi véssük emlékezetünkbe a könyveinket, hogy lassanként valamilyen tudáshoz jussunk. Aki abban a korban bizonyos megértéshez jutott, az ismerte az inspirációt, és a világot tudta olvasni – nem a könyveket – ha megfelelő lelki állapotba került. Tudta, hogy ez megérinti, és belső megvilágosodásban részesül. Ezt a belső megvilágosodást olyan reálisnak tekintették, mint mi a könyvolvasást. Az ember azáltal jutott kapcsolatba a világ szellemiségével, hogy a régi misztériumokban beavató papok segítségével élhette át magában ezt a belső megvilágosodást. Nem vélekedett úgy, hogy valamilyen ködös elképzelés szerint világítják meg. Hiszen ez olyasmi volna, mintha egy spanyolfal mögött álló embert hallgatnánk, és azt képzelnénk, hogy nem ember szól hozzánk, hanem valamilyen meghatározatlan dolog susog mögötte. Ahogy ma nem képzelnénk ilyesmit, hanem egy lényt feltételeznénk, amikor ezt észleljük, úgy a megvilágosodáshoz jutott ember is tudta, hogy élnek a Földön olyan lények, akik nem öltenek fizikai testet, hanem az emberiség megvilágosodott tanítói. Az ember tudatában volt annak, hogy ő húsból és vérből van, de olyan emberi lények között jár, akik nincsenek húsból és vérből, hanem étertestben élő éterikus lények, akik megvilágítják számára az ősi bölcsesség tartalmát. Így tudták, hogy a Földet nemcsak húsból és vérből álló emberek népesítik be, hanem más, étertestben élő lények is.

Ha az ilyen tényeket nézzük, természetesen meg kell szabadulnunk attól az előítélettől, hogy a mai emberiség azóta él így a Földön, amikortól ezt okiratok tanúsítják, a korábbiakat illetően bizonytalanságban vagyunk, még régebben pedig emberszabású majmokhoz vagy majomemberekhez jutunk el. Ez voltaképpen igen furcsa szemlélet! Amit a történész elmondhat, az néhány századra érvényes: ezekben az emberek a maiakhoz hasonlítottak, ha nem is voltak persze ilyen okosak, de mégis hasonlítottak a maiakhoz. Az emberek csak a legutóbbi századokban lettek olyan okosak, mint mi vagyunk, de ettől eltekintve, olyanok voltak, mint a mai emberek. Az egyiptomiak babonásak voltak, múmiákat készítettek, de egyébként – az okosságtól eltekintve – nagyjából a mai emberhez hasonlónak képzelték őket. Ezt megelőzően pedig olyan periódus volt, amelyről mit sem tudunk. Ez előtt a hosszú ismeretlen periódus előtt pedig emberszabású majmok éltek.

Látják, ettől a szemlélettől meg kell szabadulnunk. Az ember előbb népesítette be a Földet, mint az állatok, még ha más alakban is, de ő a régebbi lény. Erről bővebben „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben olvashatnak. Az emberek együtt éltek azokkal a régi ősi tanítókkal, akik nem öltöttek emberi testet, hanem szellemi testben éltek, így az emberek – vagyis mi magunk -, átélték, hogy a Hold kiválásával a velük élő ősi tanítók is kiköltöztek a kozmoszba, és azóta nem a Földön, hanem a Holdon laknak. Voltaképpen úgy kell ezt tehát felfognunk, hogy a Holdnak nemcsak a fizikai szubsztanciája vált el a Földtől, hanem azok a lények is, akik addig szellemi módon laktak rajta. Még természettudományosán is az a helyzet, hogy ezekről a lényekről azt mondhatjuk, hogy egykor kiköltöztek, és a Holdon laknak – nincsenek az emberhez hasonló módon születésnek és halálnak alávetve -, míg a Hold már régen elvesztette és átalakította szubsztanciáit.

Itt hasonló folyamat megy végbe, mint az embernél. Gondolják meg, hogy az ember hét-nyolc év alatt teljesen kicseréli fizikai szubsztanciáit. Tévedés volna azt képzelni, hogy most ugyanaz a test van itt, mint néhány évvel ezelőtt. A fizikai anyag kicserélődött, a szellemi lelki megmaradt. Ilyen vonatkozásban a természettudomány is ismeri ezt a tényt, ha nem is törődik vele. Egyik előadásomon kérdezték, igaz-e, hogy a méhkas méhei kapcsolatban vannak a méhészükkel? Előfordul, hogy annak halála esetén ezt az egész kas észreveszi, és sokszor el is pusztul, ha ő nagyon ragaszkodott a méheihez. Hogyan történhet ez? Hiszen a méhek nem képesek az ember felismerésére, a méhkas pedig csak a méhek összessége! Ez azonban nem igaz, a méhkas nem a méhek összessége. A következő példát hoztam fel. Volt két ember, akik két évtizeddel ezelőtt együtt voltak. Az egyik kiment Amerikába, a másik itt maradt. Az előbbi tizenöt év múlva visszajön Amerikából, és felismeri a barátját. Nem az egyes részei alapján ismeri fel, hiszen eredeti anyagából már semmi sem maradt. Így a dolog nem az egyes méheken múlik, hanem a méhkas intelligenciáján, ez nem is tér el túlságosan az emberétől. Mi sem vagyunk azonosak a sejtjeinkkel vagy az egyes szerveinkkel. Ha barátaink tíz évvel ezelőtt hallgatták meg az előadásomat, akkor ma már fizikailag kicserélődtek, csak lelkileg-szellemileg azonosak. A Holddal is ez a helyzet, régen nincs már meg az a szubsztanciája, amellyel egykor a Földből távozott, az már azóta régen többször is kicserélődött a kozmoszban. A lényei viszont megvannak. Az igazi beavatási szemlélet egészen világosan megmutatja, hogy ezeknek a lényeknek a hatása mégis megmaradt a földi emberiség számára. Ez akkor derül ki, ha valamivel pontosabban foglalkozunk az úgynevezett karmával. Ma ezzel akarom kezdeni, a következő előadásokban pedig folytatjuk ezeket a fejtegetéseket.

Amikor találkozunk valakivel, rendszerint nem figyelünk eléggé arra, hogy voltaképpen egész földi életünket elvezettük ehhez a találkozáshoz. Egy ember megismerésénél kétféle dolog történhet. Ha figyelnek erre, észre vehetik, hogy amit most elmondok, az előfordulhat akár intenzívebb, akár gyengébb formában. Megismerkednek valakivel. Gyakran bensőséges kapcsolatba kerülnek vele, akár szép, akár csúnya, akár okos akár buta, bármilyen lehet. Ez a kapcsolat benső lényünkből merül fel. Nem törődünk a külsejével, kötődést érzünk. Ez az egyik szélsőséges eset. A másik esetben nem érzünk ilyen belső kapcsolatot azzal, akivel megismerkedünk, bár keressük az alkalmat, hogy intellektuális vagy morális benyomást szerezzünk róla. Jól le tudjuk írni. Az előbbi esetben kellemetlen volna, ha az illetőről olyan társaságban kellene beszélnünk, ahol ismerik. Ezt kellemetlennek éreznénk, mert kapcsolatunkban van valami bensőséges. A másik embert jól tudjuk jellemezni: okos vagy ostoba, még az orrát is le tudjuk írni, de belső együttérzésünk nincs vele kapcsolatban. Vannak olyan ismeretségek, amelyeknél azonnal álmodunk az alig megismert emberről, meg sem tudunk szabadulni ezektől az álmoktól. Másnál a legcsekélyebb álom sem jelenik meg, bármilyen jól ismerjük, és naponta együtt vagyunk vele. Belső életünket nem ragadja meg olyan intenzíven, hogy álmodnánk felőle. Ritkán, de előfordul olyan eset, mint Garibaldinál, aki akkor is érzett benső kapcsolatot, ha semmilyen közvetlen személyes érintkezés nem állt fenn. Mert Garibaldi nagyon érdekes módon találta meg első feleségét. A külső világba olyan kevéssé illeszkedett bele, hogy hölgyek iránt nem is érdeklődött. A brazíliai part mentén hajózva a szárazföld felé irányította távcsövét, és meglátott egy fiatal lányt. Abban a pillanatban tudta, hogy őt akarja feleségül venni. Hajóját azonnal a part felé kormányozta, ott egy férfi barátságosan fogadta, és meghívta ebédre. Garibaldi elfogadta a meghívást. Ez a férfi a parton látott lány apja volt. Még ebéd előtt megmondta a lánynak, szeretné, ha élete párja lenne, ő csak olaszul tudott, a lány csak portugálul, de mégis megértette, és szívbéli kapcsolat alakult ki közöttük. Itt a karmikus kapcsolat egy extrém esete jelenik meg. Az asszony hősiesen viselkedett. Elkísérte dél-amerikai harcainak színterére, és a csatatéren kereste, amikor elterjedt az a hír, hogy férje elesett. Ilyen körülmények között hozta világra gyermekét, akit nyakába kellett kötnie, hogy melegen tartsa.

Garibaldi ilyen élmények révén kezdett belenőni az életbe. Első feleségét elvesztette, második házasságát viszont teljesen polgári módon kötötte, ez azonban csak egy napig tartott.

Ezeknél a dolgoknál orrunkkal ütközünk a karmába. Ha megfigyeljük ezeket, akkor kiderül, hogy az ember karmikus vonatkozásban kétféle módon viszonyulhat másokhoz. Egészen más karmikus viszonyok állnak fenn, amikor az ember belső összetartozást érez, mint amikor csak külsőleg tudja leírni a másikat.

Ha olyan karmikus élményekre tekintünk, amelyek során megismerkedünk egy másik emberrel, akinél nem számít sem a szépsége, sem a csúnyasága, mivel összetartozásunk impulzusa belülről fakad, akkor ez éppen azoknak a lényeknek a befolyására utal, akiket mint ősi tanítókat írtam le ők ma is tevékenykednek, de kívülről, a kozmoszból hatnak. Ezeket a Hold-lényeket mindenekelőtt ezek a viszonyok érdeklik, és ilyen viszonyok révén, ezek útján vesznek részt bensőséges módon a földi emberiség fejlődésében.

Ahogy vannak Hold-lények, úgy léteznek a Nappal összefüggő lények is. Így van ez azoknál a viszonyoknál is, amelyeknél a másik embert csak külsőségesen írjuk le. Ekkor a Nap lényei érdeklődnek az iránt, ami az emberi lelkek között szövődik.

Ha tisztán csak az emberi viszonyokat nézzük, ez elvezet bennünket először is a Naphoz és Holdhoz. Azt mondhatjuk, hogy vannak olyan emberi viszonyok, amelyekben a Hold működését látjuk, és vannak olyanok, amelyekben a Nap működése jut érvényre. Így vezetnek ki bennünket fokozatosan a Földről a kozmoszba.

Ma csak elkezdtem ezt a fejtegetést, holnap és a következő előadásokon majd folytatom.

– Prága, 1924. március 30.

[Az Akasa-krónika. A Nap negatív tere és a Naplények. A Hierarchiák együttműködése, és az emberre gyakorolt hatásuk a halála után. A halál utáni életben az étertest megragadja a csillagok titkait. A csillagok morális és éteri írása előkészíti és kidolgozza az ember későbbi szerveit. Az egyik földi életből a másikba vezető lelki összefüggések? ezeknek, az erőknek a változása. A betegség lényegének meglátása.]

Tegnap néhány szempontot adtam ahhoz, hogy hogyan érthetjük meg az emberi sorsot, és említettem, hogy amikor az ember jelentős élettapasztalatokra tesz szert, akkor sejtelmei támadhatnak a sors működéséről.

Azt mondtam, tételezzük fel, hogy bizonyos életkorban találkozunk valakivel, mégpedig úgy, hogy mindkettőnk további sorsa közösen játszódik le, és egész addigi életünk is mélyrehatóan megváltozik. Értelmetlen volna azt feltételezni, hogy ha egy ilyen esemény megjelenik ehhez semmi köze sincs az ember összes előző földi élményének. Ez nincs is így. Mert ha elfogulatlan megfigyeléssel visszapillantunk, világosan kiderül, hogy életünknek szinte minden lépését voltaképpen ennek az élménynek az irányában tettük. Visszatekinthetünk egészen gyermekkorunkig, mindig ki fog derülni, hogy az élménytől időben még oly távoli tetteink is, egész életünk útjának a menete, annyira e felé az élmény felé vezetett bennünket, mintha tudatosan és megfontoltan tértünk volna erre az útra. Éppen az ilyen szemlélet alkalmas arra, hogy az embert mindig újra rávezesse azokra a jelenségekre, amelyeket az antropozófiában karmikus összefüggéseknek nevezünk.

Utaltam azután arra is, hogy az emberekkel való találkozásaink különösképpen alakulnak, és két szélsőséges esetet idéztem fel. Az egyik, hogy találkozunk valakivel, akivel életre szóló kapcsolatunk jön létre, bármilyen is a megjelenése külső szemléletünk és esztétikai érzékünk számára. Sajátos tulajdonságaival már nem is törődünk. Mindez csak belső lényünkből merül fel, és vonzódásunkat sugallja. A másik, hogy olyan emberekkel találkozunk, akiknél nem érvényesül ilyen belső ösztönzés. Inkább a külső tulajdonságaikra figyelünk, amelyeket érzékszerveink, képzetalkotásunk, esztétikai érzékünk számára nyújtanak. Ez egészen az álmainkig terjed. Ha az első típushoz tartozó emberekkel találkozunk, azonnal foglalkozunk velük, amikor éjszaka a fizikai és étertestből kihúzódva énünkben és asztráltestünkben tartózkodunk. Felmerülnek a velük kapcsolatos álmok. Ez éppen annak a jele, hogy a találkozás bensőleg felkavart bennünk valamit. Másokkal is találkozunk, de nem tudunk róluk álmodni, mivel nem ráznak fel, nem merül fel bennünk semmi. Lehet, hogy egészen a közelükben élünk, mégsem álmodunk róluk, mivel bensőnkben nem mozdítanak meg semmi olyasmit, ami asztráltestünkig és én-organizációnkig foglalkoztatni tudna bennünket.

Ezeket a tényeket aztán kapcsolatba hoztuk azokkal az erőkkel, amelyekkel az ember a földi mivoltán kívül függ össze. A mai világszemlélet kevéssé veszi tekintetbe ezeket az erőket, amelyek a Földön kívüli környezetből hatnak a Földre. Utaltunk arra is, hogy a Hold szellemi lényeinek tevékeny erőit összefüggésbe kell hoznunk egész múltunkkal. Igen, kedves barátaim, ha közeledünk valakihez, és azonnal felmerül bennünk valami vonzódás, akkor ez a saját múltunk következménye.

Ezeknek a dolgoknak az összefüggése azonban csak akkor válik világossá, ha a külső megsejtést az a beavatási tudomány helyettesíti, amely valóban fel tudja tárni a belső összefüggéseket. A beavatott előtt nyitva van a szellemi világ, és sokkal intenzívebben éli át az említett két élményt, mint ahogyan ez az átlagos tudat számára lehetséges. Ami az egyik esetben belülről merül fel az átlagos tudatban, azt a beavatott egy emberrel való találkozása során úgy éli át, hogy belső világában valóban egy kép, vagy képek egész sora merül fel, egészen lényszerű módon. Ez olyan, mintha ezek a képek úgy törnének elő belső világából, mint egy előttünk lévő írás, amelynek a kifejezésre jutó értelmét el tudjuk olvasni. Így válik világossá ezeknek a képeknek az értelme: a felmerülő, belső lényedből eredő képet a képpel való belső együttlétként éled át, úgy, mintha egy festő képet festene, és nem a kép vagy vászon előtt állna, hanem maga is beleszövődne a vászonba, követve minden színt, és valamennyit belsőleg élné át. Ha ezt így élnénk át azt is tudnánk, hogy a felmerülő képnek köze van ahhoz az emberhez, akivel életünkben találkoztunk. A fizikailag előttünk álló, fizikailag felénk tartó emberben felismerjük annak ismétlődését, ami belsőleg merül fel bennünk, hasonlóan ahhoz, ahogyan sok év eltelte után átélünk valakivel egy találkozást. Ezt mindig újra átéljük. Amikor a belsőleg felmerülő képet összehasonlítjuk azzal, aki külsőleg áll előttünk, akkor tudjuk, hogy ami belsőleg merül fel, az annak a képe, amit régebbi földi életünkben közösen éltünk át ezzel az emberei. Valóban visszamegyünk azokba a régebbi időkbe, amikor közös élményeink voltak. A beavatási tudomány előkészítésekor végzett munkánk révén a vele való találkozáskor nemcsak az átlagos tudatnál szokásos homályos érzésként éljük át korábbi földi életeink közös élményeit, hanem mint eleven képet. Azt mondhatjuk, hogy a beavatás tudománya teszi lehetővé, hogy olyan intenzíven lássuk felmerülni saját belső lényünkből azokat az élményeket, amelyeket egy hozzánk karmikusan kapcsolódó emberrel éltünk át, mintha az előttünk álló ember kilépne saját mivoltából, régebbi alakjában állna elénk, és önmagával mostani alakjában találkozna. Ez ilyen intenzíven hat. De éppen az ilyen valóságos átélés révén tanuljuk meg, hogy a dolgok alapvető erőit vegyük figyelembe, és ez megmutatja, hogy hogyan is jutottunk el ehhez a képhez.

Amikor az ember a halála és az újabb születése között eltöltött szellemi-lelki létből leszáll, akkor különböző régiókat él át. Legutoljára a Hold régióját éli át, míg előzőleg más csillagszférákon, szellemi régiókon halad keresztül. A Hold régióján áthaladva valóban találkozik azokkal a lényekkel, akik – mint tegnap kifejtettem -, egykor az emberiség ősi tanítói voltak. Velük találkozik a világmindenségben a földi életbe való leszállása előtt, és ők mindazt beleírják abba finom szubsztanciába, amelyet a keleti bölcsek a földi anyaggal ellentétben Akasának neveznek. Ez az, ami az emberi élet során az emberek között történik. Ezek a lények valaha együtt éltek az emberrel a Földön, de nem mint testet öltött emberek, hanem mint szellemi lények, ők figyelik meg mindazt, amit életünkben véghez vittünk, és mint emberek átéltünk. Megfigyelik és élő alakban írják be az Akasa-szubsztanciába, nem a mi elvont írásunkkal. Ezek a Hold-lények egykor, az ősi bölcsesség korában nagy tanítóink voltak, ők azok a szellemi lények, akik az emberiség élményeit feljegyzik. Amikor aztán az ember a halál és az újabb születés közötti útja során ismét a Földhöz közeledik, hogy egyesüljön a szülei által kapott csírával, akkor áthalad azon a területen, ahol a Hold lényei feljegyezték, amit régebbi inkarnációiban élt át a Földön.

Amikor ezek a Hold-lények a Földön éltek, akkor főként a világmindenség múltjára vonatkozó bölcsességet hozták el az embereknek, mostani kozmikus létükben viszont megtartják a múltat. Mialatt az ember leszáll a földi élethez, mintegy belevésődik az asztráltestébe mindaz, amit ezek a lények megtartottak. Igen, kedves barátaim, könnyedén beszélünk arról, hogy az ember én-organizációból, asztráltestből, étertestből és egyebekből áll. Az én-organizáció vonzódik leginkább a Földhöz, földi életünkben ezt tanuljuk és éljük át, emberi lényünk mélyebben fekvő részeinél azonban ez másképpen van. Így az asztráltestünknél is, amely tele van feljegyzésekkel, képekkel. Ezt szokás szerint úgy hívjuk, hogy „tudattalan”, pedig rendkívül gazdaggá válik, amikor tudásban ismét felmerül. A beavatás teszi lehetővé, hogy az asztráltestbe lemerüljünk, és mindazt meglássuk, amit a Hold lényei beleírtak. Ez pedig éppen az, amit a többi emberrel együtt átéltünk, így valóban a beavatási tudomány révén oldjuk meg azt a titkot, hogy az emberben benne rejlik az egész múltja, és a „sors” azáltal jön létre, hogy a Hold létéhez olyan lények kötődnek, akik megtartják a múltat, hogy Földre érezésünkkor belső lényünkben elrejtőzzön.

Egy másik eset. Amikor a beavatott olyan emberekkel találkozik, akiknél az átlagos tudatnak esztétikai, képszerű benyomása alakul ki, és álmodni sem tud róluk, akkor az ilyen találkozásnál először semmiféle kép nem merül fel a beavatott belső lényéből. Az ilyen személyiséggel szembesülve azonban a beavatott tekintete most nem a Holdra irányul, mint a másik esetben, hanem a Napra. Ahogy a Hold a már jellemzett lényekkel van kapcsolatban, úgy a Nap sem csupán a mai fizikusok leírásaiban szereplő gázgolyó. A fizikusok nagyon elcsodálkoznának, ha expedíciót szervezhetnének arra a helyre, amelyet szerintük mindenféle izzó gáz tölt be, amely a Napot alkotja. A fizikusok azt találnák ugyanis, hogy ahol izzó gázokat feltételeznek, ott nincs semmi; ami ott van, az a térnél is kevesebb, még a semminél is kevesebb: az a kozmikus tér hézaga. Mit jelent ez a tér? Az emberek nem tudják, hogy mi a tér, legkevésbé tudják ezt az ezen sokat töprengő fizikusok. Ha itt egy szék van, és odamegyek, de nem figyelek rá, akkor neki ütközöm, mivel szilárd, és nem enged át. Ha a szék nincs ott, akkor akadálytalanul haladok át a téren.

Létezik azonban egy harmadik eset is. Ebben az esetben nem akadályozna járás közben valami, nem is ütköznék neki, de felszívódnék, eltűnnék. Ekkor hiányzik a tér, a tér ellentéte van jelen. A Napban éppen a tér ellentétével van dolgunk. A Nap negatív tér, a tér hiánya. És éppen azért, mert itt negatív tér, hiányzó tér van, ez az ember felett legközelebb álló lényeknek, az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak a megszokott tartózkodási helye. Az említett esetben a beavatott pillantása éppen a Napon lévő lényekre vetődik, a Nap szellemi lényeire. Más szavakkal: a beavatott számára az olyan találkozás teremt kapcsolatot ezekhez a lényekhez, amely nem karmikus múltként, hanem újonnan jelenik meg. Kiderül, hogy az embert egyes lényekhez szorosabb, másokhoz lazább kapcsolat fűzi. Ahogy ezek a lények hozzá közelednek, abból, ha nem is részleteiben, de nagyjából és egészében világossá válik számára, hogy itt milyen karma szövődik. Nem régi karma, hanem most alakuló. Az ember ekkor veszi észre, hogy a Nappal kapcsolatban lévő lényeknek ugyanúgy közük van a jövőhöz, mint ahogy a Holddal kapcsolatos lényeknek a múlthoz.

Látják, valóban az ember egész lelki életét elmélyíti, ha világossá válik számára, amit a beavatás tudománya hoz felszínre, a szellemi lét mélységeiből. Mert megértheti, akkor is, ha nem beavatott. Ahogy egy képet is megérthetünk, ha nem is vagyunk festők – ezt a hasonlatot már sokszor alkalmaztam -, úgy ezeket az igazságokat is megérthetjük, ha nem is vagyunk beavatottak. Ezeknek az igazságoknak a hatása ugyanakkor nagyon elmélyíti az embernek a világmindenséghez fűződő egész viszonyát. Gondolják csak meg, hogy az ember ma voltaképpen milyen elvontan, szárazon, józanul tekint a világ felépítésére. Ha a Földet nézi, még csak érez iránta némi érdeklődést. Az erdei állatokat bizonyos érdeklődéssel figyeli. Ha jóindulatú ember, akkor tetszik neki a karcsú gazella, a fürge őz. Ha kevésbé jóindulatú, akkor a vadpecsenye érdekli, mert azt meg tudja enni. Érdekli a szántóföldön a káposzta. Mindezeknek közük van ahhoz, amit az ember elsősorban önmagában észlel. De ahogyan az ember kapcsolatban van ezzel a földiséggel, amely megmozgatja érzelmi életét, ugyanúgy a Földön kívüli kozmosz is megmozgathatja érzelmi életét, kapcsolatot alakíthat ki vele. Ami a sorsnak megfelelően a múltból származik, az, ha benyomást gyakorol ránk, arra indítja szívünket, lelkünket, hogy tekintsünk a Hold lényeire, és mondjuk magunkban: itt a Földön emberek járkálnak, a Holdon viszont olyan lények élnek, akik egykor együtt voltak velünk a Földön. Más színteret, lakóhelyet kerestek maguknak, de mi emberek, kapcsolatban maradtunk velük, ők jegyzik fel a múltunkat. Tevékenységük bennünk él, amikor a múlt földi életünkre hat.

Bizonyos tiszteletteljes áhítattal tekintünk fel ezekre a lényekre. A külső, ezüstösen ragyogó Hold csak jelzi ezeket a lényeket, akik olyan bensőségesen összefüggenek a múltunkkal. Megtanuljuk, hogy bizonyos mértékben kapcsolatunk legyen ezekkel a kozmikus, Földön túli hatalmakkal, akiket a csillagok jelképeznek. Megtanuljuk, hogy azáltal, amit emberekként átélünk, olyan kapcsolatunk legyen velük, mint amilyen egyébként testi életünk útján mindazzal kapcsolatban kialakul, ami itt él a Földön. Amikor viszont mint emberek aggódó várakozással és sejtelemmel tekintünk a jövő felé, és reményeinkkel és törekvéseinkkel éljük bele magunkat ebbe a jövőbe, akkor nem maradunk magunkra a lelkünkkel, hanem sejtésszerűen ahhoz kötődünk, ami a Napról ragyog felénk. Az angyalok, arkangyalok és archék a Nap lényeivé válnak számunkra, és tudjuk róluk, hogy ők vezetnek át jelenünkből a jövőnkbe. Ha azután feltekintünk a kozmoszba, és látjuk, hogy a Hold fénye a Nap fényétől függ, és ezek az égitestek kölcsönös kapcsolatban vannak egymással, akkor odakint a kozmoszban látjuk meg annak a képét, ami bennünk is él. Mert ahogyan a kinti csillagvilágban kapcsolatban van a Nap és a Hold, úgy a bennünk lévő holdszerű múlt is kapcsolatban van saját napszerű jövőnkkel. Hiszen a sors éppen az, ami az emberben a jelenen keresztül áramlik át a múltból a jövőbe. A csillagok kölcsönös viszonyai révén – mintegy beleszövődve a kozmoszba, a csillagok járásába – annak a hatalmas kiterjedt képét látjuk meg, ami saját benső mivoltunkban él.

Ezáltal azonban nagymértékben bepillanthatunk a világ összefüggéseibe, kedves barátaim. Mert amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor először csak fizikai testétől oldódik el. Benne él én-organizációjában, asztráltestében és étertestében. Eterteste azonban néhány nap múlva eloldódik az asztráltesttől és az éntől. Az ember átél valamit, ami mintegy kisarjad belőle, először kicsi, aztán egyre nagyobb lesz: ez az éterteste. Belenövekszik a messzeségbe, úgy tűnik, hogy egészen a csillagok világáig terjed. Növekedése során azonban annyira felhígul, hogy néhány nap múlva el is tűnik már az ember elől. Itt azonban még valami más is történik. Míg felhíguló, kiterjedő étertestünket átadjuk a kozmosznak, úgy tűnik, mintha halálunk után a csillagok titkait ragadnánk meg, és beleélnénk magunkat ezekbe a titkokba.

Ez a helyzet, amikor áthaladunk a halál kapuján. Ez először olyan, hogy amikor most felmegyünk és áthaladunk a Hold régióján, akkor a Hold lényei leolvassák asztráltestünkről, amit mostani földi életünkben átéltünk. Földi életünkből távozóban ezek a Hold-lények fogadnak bennünket, és az ekkor magunkon hordott asztráltestünk olyan számukra, mint egy olvasható könyv. Hűen feljegyeznek mindent, hogy beírhassák az új asztráltestünkbe, amikor majd újra leszállunk a Földre.

A Hold-régióból azután más régiókon keresztül, a Merkúr és a Vénusz régióján át eljutunk a Nap régiójába. Ebben a Nap-régióban mindaz megelevenedik bennünk, amit régebbi életeinkben, mint emberek átéltünk, ahogy működtünk és cselekedtünk. Belépünk a magasabb hierarchiák lényeibe, működésébe, tetteibe, és most a kozmoszban tartózkodunk. Ahogyan földi életünkben itt járkáltunk a Földön, mintegy a földi viszonyok igézetében, úgy most a kozmosz messzeségeiben vagyunk. Távlataiban éljük át, míg itt a Földön beszűkülve éltünk. A halál és az újabb születés közti létünk során úgy tűnik számunkra, mintha bezártak volna bennünket, mert most minden kitágul, átéljük a kozmosz titkait. Nem úgy éljük át ezeket, mintha fizikai természeti törvények uralkodnának rajtuk; ezeket a fizikai természeti törvényeket az emberi szellem kicsinyes termékeinek tartjuk. A csillagokban lezajló folyamatokat az isteni-szellemi lények cselekvéseként éljük át, beleilleszkedünk az isteni-szellemi lények tetteibe. Képességeink szerint az ő körükben és velük cselekszünk, következő földi életünket a kozmosznak megfelelően készítjük elő.

Azt kell valójában igazán mélyebb értelemben felfognunk, hogy amit az ember magában hordoz, azt ő maga dolgozta ki, amikor halála és újabb születése között a kozmoszban tartózkodott. Hiszen az ember kívülről igen keveset érzékel az organizációjából. Ami az egyes szervekben benne rejlik, az csak akkor érthető, ha az illető szervet a kozmosz alapján értjük meg. Vegyük mindjárt a legnemesebb szervet, az emberi szívet. A természet mai kutatója felboncolja az embriót, és ennek alapján látja, hogy a szív hogyan áll lassanként össze; tovább nem is gondolkodik ezen. Pedig ez a külső plasztikus képződmény, az embernél individuálisan megjelenő emberi szív, annak az eredménye, amit halála és újabb születése között az istenekkel együtt dolgozott ki. Halála és újabb születése közötti élete során először abban az irányban kell dolgoznia, amely a Földről, az Allatöv Oroszlán csillagképe felé halad. Ez a Földről az Oroszlán csillagkép felé mutató irány, ez az áramlat erőkkel van tele. Az embernek ebben az irányban kell dolgoznia, hogy a szív csíráját növekedésre késztesse, hiszen ebben kozmikus erők vannak. Ha az ember átélte ezt a világmindenség távolában lévő régiót, akkor mintegy a Földhöz közelebb eső régiókba, a Nap régiójába kell érkeznie. Itt ismét olyan erők bontakoznak ki, amelyek tovább tökéletesítik a szívet. Ezután az ember olyan területre érkezik, ahol már megérinti az úgynevezett földi melegség. Kint a világűrben nincs földi melegség, ott egészen más van. Ekkor az em- béri szív harmadik állapota készül elő. Az Oroszlán régiójában a szív előkészítése először tisztán morális-vallásos erők útján történik, szívünket először tisztán morális-vallásos erők töltik be. Aki ezt átlátja, annak számára voltaképpen elvetemültségnek tűnik, hogy a mai természettudomány közömbös, semleges fizikai tömegnek látja a csillagokat, és a moralitás nem veszi észre. Amikor az ember áthalad a Nap régióján, akkor az életerők ragadják meg ezeket a morális-vallásos erőket. Az előkészítésnek mintegy a legutolsó fázisa csak akkor járul ehhez, amikor az ember már közelebb ért a Földhöz, a meleghez, a tűz régiójához. Ekkor kezdenek működni azok az erők, amelyek kialakítják a fizikai csírát az ember számára, aki szellemi-lelki lényként száll alá.

A helyzet az, hogy minden egyes szervet a világmindenség messzeségeiből alakítunk ki. Csillagos eget hordozunk magunkban. A bennünket tápláló növényvilággal nemcsak a gyomrunkban lévő kása révén van kapcsolatunk, amelyet szervezetünk éppen most dolgoz fel: a kozmosz összes erőivel kapcsolatban állunk. Az ember persze csak akkor látja be ezeket a dolgokat, ha van érzéke az élet igazi megfigyeléséhez. El fogunk jutni majd oda, hogy a ma szinte kultikusan tisztelt mikroszkópi világgal szemben a „makroszkópi” világot is megfigyeljük. Az ember ma úgy akarja az állati és emberi organizációt megismerni, hogy lehetőleg elzárkózik a világmindenségtől. Tekintetét egy csőbe mereszti, ezt mikroszkopizálásnak nevezi, kimetsz valahonnan egy apró darabkát, ráhelyezi a tárgylemezre, és arra törekszik, hogy minél jobban eltávolodjon az élettől. Kiszakít valamiből egy darabkát, és olyasmivel nézi, ami a tekintetet elzárja a világ többi részétől. Természetesen egyáltalán nem akarok az ilyen kutatás ellen szólni, hiszen mindenféle egészen szép dolgot hoz felszínre. Az embert azonban nem lehet ilyen módon igazán megismerni. Ha a Földről kitekintünk a Földön túli kozmoszba, akkor is csak a világ egy részét kapjuk meg. Ez végül is csak az a rész, amely láthatóvá válik. Hiszen a csillagok nem olyanok, mint ahogy a szemünk elé tárulnak – ez csak a jelképük -, de mégis csak láthatóak. A halálunk és újabb születésünk között átélt egész világ viszont láthatatlan, érzékfeletti. Léteznek olyan régiók, amelyek kívül esnek az érzékelhetőségen. Az ember lénye azonban éppen úgy hozzátartozik a lét érzékfeletti területeihez, mint az érzékelhetőkhöz. Voltaképpen csak akkor ismerjük meg helyesen, ha tekintetbe vesszük, hogy hogyan halad át a kozmosz messzeségein. Amikor a halál kapuján át kilépünk a kozmikus messzeségekbe, majd ismét visszatérünk a Földre, akkor ez is benne él a kozmikus kapcsolatainkban. Ami lényünkből áthaladt a kozmosz messzeségein, az bennünk él; egyszer itt élt már a Földön, felemelkedett a kozmoszba, majd ismét lejött a szűk földi létbe. Lassanként megtanuljuk, hogy figyelembe vegyük, milyenek voltunk régebbi földi életeinkben. Tekintetünk elszakad a fizikaiságtól, és felemelkedik a szellemiséghez. Mert ha visszatekintünk régebbi földi életeinkre, akkor a beavatási tudomány ereje elveszi a kedvünket attól, hogy mindent csak érzéki módon képzeljünk el.

Bár ilyen tekintetben is átélünk egyet s mást. Volt olyan időszak, amikor bizonyos teozófusok tudták, hogy az ember ismétlődő földi életekben él. Ezt a keleti bölcsességből tudták, de úgy akarták az egészet elképzelni, ahogy érzéki módon elképzelhető. Nem voltak vele tisztában, de szükségük volt az érzéki elképzelésre. Azt mondták, hogy a halál kapuján áthaladó ember fizikai organizmusa széthullik, szétporlad, de egyetlen atom megmarad, és ez csodálatos utakon jut el a következő földi életbe Ezt „permanens atom”-nak nevezték. Ez csak a materialista elképzelés kerülő útja volt. Ha azonban valóban átéljük a lélek élményeit, és látjuk, hogy az emberi szív a kozmikus messzeségekből alakult ki, akkor elmúlik az ehhez a materialista képzetalkotáshoz fűződő hajlam.

A máj viszont csak egészen a Föld-régió közelében alakul ki; már kevés köze van a kozmikus messzeségekhez. A beavatási tudomány révén lassanként úgy ismerjük meg az embert, hogy azt mondhatjuk: a szív nem is lehetne az emberben, ha nem a kozmikus messzeségek hoznák létre és alakítanák ki belsőleg. Egy olyan szerv viszont, mint a máj vagy a tüdő, csak a földi lét közelében jön létre. Az ember a tüdejére, májára vonatkozóan kozmikusán földközeli, szívét illetően viszont távoli kozmikus lény. Az emberen feltárul az egész világ. Ha szellemi anatómiával akarnánk megrajzolni a májat, a tüdőt és néhány más szervet, akkor a Földet és a közelében lévő dolgokat kellene felrajzolnunk, ez voltaképpen az erőkre vonatkozik. A szívre áttérve az egész világmindenséget kellene felrajzolnunk. Az ember az egész összevont, összetekert világmindenség, hatalmas titok, igazi mikrokozmosz. Halála után makrokozmosszá alakul át, amely a megismerést teljesen elszakítja az érzékelhetőségtől, az anyagiságtól. Ekkor megismerjük azokat a törvényszerű összefüggéseket, amelyek a szellemiség és fizikaiság között, valamint lelkiség és lelkiség között fennállnak.

Vannak a világon például olyan emberek, akikben velük született megértés él a körülöttük lévő dolgok és emberek iránt. Nézzék csak az életet ilyen szempontok szerint, kedves barátaim! Vannak olyan emberek, akik sokakkal találkoznak, de sohasem ismerik meg őket igazán. Amit elmondanak róluk, az teljesen érdektelen, egyetlen jellemző vonás sincs benne. Az ilyen emberek nem tudnak odaadóan a másik ember lényébe belemerülni, nincs bennük megértés a másik iránt. Vannak viszont olyan emberek, akik rendelkeznek ezzel a megértéssel. Ha megismerkednek valakivel, akkor amit mondanak róla, az találó, azonnal megtudjuk belőle, hogy az illető milyen, szinte ott áll előttünk, ha soha nem is láttuk. Nincs szükség a részletes elbeszélésre, aki el tud merülni egy ember lényébe, az rövid, jellemző mondatokkal tökéletes képet tud rajzolni róla. Nem is kell embernek lennie, valamilyen természeti jelenség is lehet. Némelyik ember beszél egy hegyről vagy egy fáról, és kétségbeejtő módon nem alakul ki semmilyen képünk, minden üres marad, úgy érezzük, mintha kiszáradt volna az agyunk. Mások viszont mindjárt teljesen megértenek valamit, le tudnák festeni, amit elmondanak. Az ilyen meglévő vagy hiányzó képesség, a környezet iránti megértés vagy elzárkózás nem a semmiből jön létre, hanem előző földi életünk eredménye. Ha a beavatás tudományával nézünk egy olyan embert, aki sok megértéssel rendelkezik emberi és emberen kívüli környezete iránt, és a beavatás tudományával térünk vissza előző földi életéhez – erről a visszatérésről még sok mindent kell majd elmondanom -, akkor megtudhatjuk, hogy ennek az embernek milyen tulajdonságai voltak előző földi életében, és ezek a halál és az újabb születés közti életben hogyan alakultak át a környezet iránti megértéssé. Ekkor rájövünk arra, hogy aki megérti a környezetét, az előző földi életében sok örömet élhetett át. Ez nagyon érdekes. Azok, akik előző földi életük során nem élhettek át örömet, nem juthatnak el embertársaik vagy környezetük megértéséhez. Azt láthatjuk, hogy akinél megvan ez a megértés, az olyan ember volt, aki örömét lelte a környezetében. Azonban ezt is egy régebbi földi életében szerezte meg. Minek a révén juthatunk el oda, hogy a környezet iránt érzett öröm képességét, hajlamát megkapjuk? Akkor jutunk hozzá, ha előző földi életeinkben szeretetet bontakoztattunk ki. Az egyik földi életben meglévő szeretet örömmé változik át, a következő földi életben meglévő öröm a harmadik földi életben a környezet megértő felfogásává alakul.

Láthatjuk így a földi életek sorát, és azt is megértjük, hogy mi az, ami a jelenből sugárzik át a jövőbe. A sokat gyűlölködő emberek gyűlölködésük eredményeként azt a képességet viszik át következő földi életükbe, hogy minden fájdalmasan érinti őket. Így van ez, amikor olyan embert tanulmányozunk, aki igazi „sanyarú Vendel”-ként halad át az életén, mert minden fájdalmasan érinti, mindig szenved. Együtt érezhetünk vele, ami helyes is, de ez mindig visszavezethető egy előző földi életbe, ahol nem jutott túl a gyűlölködésen. Kérem, ne értsenek félre. Ha gyűlöletről van szó, az ember könnyen azt gondolja: nem gyűlölködöm, én mindenkit szeretek. De csak vizsgálja meg, hogy az emberi lélek mélyén mennyi titkolt gyűlölet rejlik. Ezek az összefüggések valóban csak akkor derülnek ki, ha meghalljuk, ahogy az emberek egymásról beszélnek. Valójában sokkal több rosszat mondanak, mint amennyi dicséretet, elismerést – képzeljenek el egy ilyen statisztikát. Ha valóban készülne ilyen statisztika, akkor azt lehetne kiolvasni belőle, hogy az emberek körében százszor több a gyűlölködés, mint a szeretet. Csakugyan ezt a számot adhatjuk meg. Ez így van, de az emberek általában azért nem veszik ezt észre, mivel azt hiszik, hogy a gyűlöletük jogosult, és így teljesen menthetőnek találják. Ez a gyűlölet azonban a szenvedés, a fájdalom képességévé alakul át a következő földi életben, a harmadikban pedig értetlenséggé, megátalkodottsággá, amely semmihez sem közeledik, semmibe sem tud belemerülni.

Így ezt a törvényt figyelembe véve három egymást követő földi élet megfigyelésére nyílik lehetőségünk: a szeretet örömmé változik, az öröm pedig a harmadik földi életben a környezet megértésévé. A gyűlölet, a fájdalom elszenvedésének hajlamává alakul át, a gyűlöletből eredő fájdalom elszenvedésének hajlama pedig a harmadik földi életben a környezet iránti megátalkodottsággá, értetlenséggé alakul át. Ezek olyan lelki összefüggések, amelyek átvezetnek az egyik földi életből a másikba.

Próbáljuk meg azonban az életet más formában megközelíteni. Vannak olyan emberek – talán éppen ilyen módon alakult ki ez náluk akiket önmagukon kívül semmi sem érdekel. Semmi iránt sem akarnak érdeklődni. Pedig az emberi élet számára nagyon lényeges, hogy érdeklődünk-e valami iránt vagy nem. A statisztika ilyen vonatkozásban is valóban igen sajátságos dolgokat mutat. Ismertem olyan embereket, akik délelőtt beszéltek egy hölggyel, és délután nem tudták, hogy a hölgy milyen kalapot vagy ékszert viselt, milyen színű volt a ruhája. Vannak emberek, akik ezt meg sem látják. Itt a legkülönösebb nézetek uralkodnak. Ezt olykor még megbocsáthatónak is tartják, de ez nem bocsátható meg! Ez az érdeklődés hiánya, amely néha odáig terjedhet, hogy az ember valóban nem tudja, hogy akivel találkozott, az fekete vagy világos kabátot viselt-e. Amit az ember az életéből kitekintve lát, az nem kötődik bensőségesen a kinti jelenséghez. Ezeket a dolgokat kicsit kisarkítva mondom, nem akarom mindjárt azt állítani, hogy Ahrimán vagy Lucifer martalékává válunk, ha nem tudjuk, hogy a hölgy haja, akivel beszéltünk, szőke volt- e vagy barna. Csak arra kívánok utalni, hogy az emberek bizonyos fokú érdeklődéssel vagy érdektelenséggel viseltetnek környezetük iránt. Ennek azonban nagy jelentősége van a lélek számára. Ha érdeklődünk környezetünk iránt, akkor ez a környezet bensőleg megmozgatja a lelket, a lélek bensőleg él együtt a környezettel. Amit érdeklődéssel élünk itt át, azt a halál kapuján át ki visszük magunkkal a kozmosz messzeségeibe. Ahogyan itt a Földön a szemre van szükségünk, hogy a színeket lássuk, úgy az itteni érdeklődésnek kell indítékot adnia ahhoz, hogy halálunk és újabb születésünk között képesek legyünk az ottani átélés szellemi meglátására. Ha életünkön érdeklődés nélkül haladunk át, pillantásunkat semmi sem ragadja meg, a történésekből mit sem hallunk meg, akkor a halál és az újabb születés között nincs kapcsolatunk a kozmosszal, mintegy lelki vakságban élünk, nem tudunk a kozmosz erőivel együtt dolgozni. Ezáltal azonban rosszul készítjük elő szervezetünket és szerveinket: eljutunk az Oroszlán irányába, és nem tudjuk véghez vinni szívünk előkészítését; eljutunk a Nap régiójába, és nem tudjuk szívünket tovább építeni; eljutunk a Föld tűz-régiójába, és nem tudjuk a végső csiszolást elvégezni. Megérkezünk a Földre és valamilyen szívbetegség hajlamával jövünk a világra. Így hat egy lelki jelleg, az érdektelenség, a földi életre. A betegség lényege voltaképpen csak akkor válik teljesen érthetővé, ha ezeket az összefüggéseket átlátjuk, és felismerjük, hogy amikor az embernek most valamilyen fizikai baja van, akkor ez abból ered, hogy egy előző földi életben olyan lelkiséget fejlesztett ki, amely ebben a földi életben fizikaivá alakul át. Egy földi élet fizikai szenvedései egy előző földi élet különféle élményei voltak. Az úgynevezett makkegészséges emberek, akik nem betegszenek meg, és mindig a legjobb egészségnek örvendenek, azoknál általában olyan régebbi földi életekre kell tekintenünk, ahol a legmélyebben érdeklődtek környezetük minden jelensége iránt, mindent megnéztek, mindent megismertek.

A szellemi életre vonatkozó dolgokat természetesen sohasem szabad erőltetni. Fennállhat ugyanis egy karmikus áramlat kezdete is. Értetlenséget ebben az életben is tanúsíthatok, akkor a jövő vissza fog utalni erre az értetlenségre. Nem szabad a jelenből csupán a múltra utalnunk. Ezért csak azt mondhatjuk: általában, vagy ha éppen egyfajta karmára való hajlam bontakozik ki, ezek bizonyos betegségekkel, bizonyos lelki jelenségekkel függenek össze.

Általában az a helyzet, hogy az egyik földi életben megnyilvánuló lelkiség a másikban testiséggé alakul át, az egyik földi életben megnyilvánuló testiség egy következőben lelkiséggé válik. Ilyen vonatkozásban valóban úgy van, hogy aki karmikus összefüggéseket akar meglátni, annak néha apróságokat is tekintetbe kell vennie. Rendkívül fontos, hogy tekintetünket ne olyasmire vessük, amit az életben különösen fontosnak tartunk. Ha fel akarjuk ismerni, hogy egy földi élet hogyan vezethető vissza egy régebbi földi életre, akkor olykor apróságokat kell tekintetbe vennünk. Megpróbáltam például, hogy a történelmi és a szellemi élet különböző személyiségeinek karmikus összefüggéseit keressem – ezekről a dolgokról még beszélnem kell a következő napokban – természetesen komolyan, és nem úgy ez gyakran történik. Ennek során találtam valakit, aki olyan sajátságos belső életet élt, hogy végül még különleges szóalakzatok képzéséhez is eljutott. Ez a személyiség sok könyvet írt, és ezekben a legkülönösebb szóalakzatokat hozta létre. Sokszor szidalmazta például az állapotokat, az embereket és közösségeiket. Így azt is, ahogyan némelyik tudós irigységet táplál mások iránt. Összeállította az ilyen tényeket, jellemezni akarta az egyes tudósoknak az embertársaival szemben tanúsított alattomosságát, és a fejezetnek a következő címet adta: „Alattomoskodás a tudományos világban”. Jellemző ennek az „alattomoskodás” szónak a képzése, itt megérzünk valamit. Éppen az ilyen szóképzések éles lelki megfigyelése vezetett annak felismeréséhez, hogy ez a személyiség egy előző földi életében olyan ember volt, akinek sok dolga akadt mindenféle hadi vállalkozással, és ezeknél sok mindent alattomos módon kellett véghezvinnie. Ez karmikusan olyan képességgé alakult át, hogy mindenütt képeket alkosson az alattomosságról, a harcokról, a hadvezetésről. A tapasztalt dolgoknál most szóalakzatok útján feje révén nevezte meg azt, amit régebben lábával, kezével tett meg. Így ennél a személyiségnél sok mindent megemlíthettem, ami bizonyos módon a fizikaiból alakult át lelki-szellemiséggé.

Holnap folytatjuk ezeket a fejtegetéseket.

– Prága, 1924. március 31.

[Az ember élete fizikai testében, a természet rendjének birodalmában, és szellemi testében a Magasabb Hierarchiák birodalmában. A szellemi világ képei és tettei feltárulnak az ember előtt, leszállásán felkeltik benne a kiegyenlítés vágyát. A Golgotai Misztérium és a mohamedanizmus. Az arabizmus és a keresztes hadjáratok befolyása Európa gondolkodásának formáira. A tudományok és művészetek ápolása Harun al Rasid udvarában. Verulami Bacon és Amos Comenius. A lelkek egyik korszakból a másikba történő fejlődése. A történelmi szemlélet realitásai.]

Tegnap utaltam már néhány dologra, amely összefügg az ember földi életein folyamatosan áthúzódó karmával, az emberi sors alakulásával. Most arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy hogyan is történik a sors kialakulása. Tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor az ember átlép a halál kapuján, akkor olyan szellemi világba érkezik, amely eseményeiben, lényeiben nemcsak hogy nem szegényebb fizikai világunknál, hanem végtelenül gazdagabb. Bármennyire érthető is, hogy ennek a szellemi világnak kiterjedt környezetéből mindig csak az egyik vagy a másik dolgot írhatjuk le, ezekből a leírásokból mégis kiderül, hogy az ember milyen végtelenül gazdag, változatos életet folytat halála és újabb születése között. Születésünk és halálunk közti életünket a földi téren töltjük, itt a természet különböző világai vesznek körül bennünket: az ásványok, a növények, az állatok és az emberek fizikai világa. Az emberi világon kívül jogosan tekintünk úgy ezekre a birodalmakra, hogy az embernél alacsonyabb rendű lényeket tartalmaznak, így az ember földi életében bizonyos mértékben úgy érezheti, hogy ő ezeknek a birodalmaknak a legmagasabb rendű tagja. A halál kapuján átlépve viszont olyan birodalomba kerül az ember, ahol ennek épp az ellenkezője igaz. Ott az ember olyan lénynek érzi magát, aki a fölé rendelt lények sorában a legalsó helyet foglalja el. Hiszen tudják, hogy az antropozófiai irodalomba felvettem az ember felett álló hierarchiák neveit. Ezeknek a lényeknek a megnevezésére a régebbi korból fennmaradt terminológia szerint először is azt a hierarchiát különböztettem meg, amely közvetlenül az ember felett áll, tehát úgy csatlakozik az emberhez felfelé, ahogy földi területen az állatok lefelé csatlakoznak őhozzá. Ehhez a hierarchiához tartoznak az angyalok, az arkangyalok és az archék. Ezután felfelé haladva az a hierarchia következik, amely az exuziákat, a dünamiszokat és a küriotészeket öleli fel. A legfelső hierarchia pedig a trónokat, a kerubokat és a szeráfokat tartalmazza. Kilenc – háromszor három – rend van az ember felett. Lentről felfelé haladva hármasával párhuzamba állíthatjuk ezeket a lefelé haladó fokozatokkal: az állatok, a növények és az ásványok három fokozatával. Csak így kapjuk meg azt a teljes világot, amelyhez az ember tartozik.

Az emberi életet úgy is leírhatnánk, hogy az ember a fogantatás és a fizikai születés révén lép be a tisztán szellemi életből az állati, növényi és ásványi természetű rendszerek területére. A halál kapuján áthaladva viszont a felette álló lények birodalmába lép be. Az első esetben az ember olyan fizikai testben él, amely összeköti a természet világaival, a másikban, a halál és az újabb születés között pedig szellemi testben él – ha használhatom ezt a kifejezést -, ez azonban ugyancsak összeköti a magasabb hierarchiák lényeivel. Itt a földi területen először is környezetünkre tekintünk, és ezt velünk azonos színvonalúnak érezzük; erről a földi területről tekintünk fel – a különböző szemléletmódok elnevezései szerint – az égi, a szellemi birodalomhoz. A földi ember sejtelmeivel, vallásosságával, mindazzal, amire leginkább törekszik földi élete során felfelé tekint. Ha képzetet akar alkotni a felső szellemi birodalomról, akkor ezt a földi életből vett elemekből alakítja ki, a magasabb régiót a földi jellegnek megfelelően képzeli el. Halála és újabb születése közti életében ez fordítva van. Ekkor az ember, ha meg akarja nevezni azt, amire rápillant, lefelé mutat. Talán azt mondják erre, kedves barátaim: hiszen az ember akkor éppen a kevésbé értékesre mutat. De ez nem így van. Fentről letekintve egészen másmilyenek a földi területen lévő dolgok, mint idelent. Éppen a karma fejtegetésével válhat számunkra igazán érthetővé, hogy fentről nézve mennyire más az ember számára mindaz, ami a Földön történik, mint amilyennek itt a földi területen látszik.

Amikor a halál kapuján át belépünk a szellemi világba, akkor legelőször a legalsó hierarchia területére érkezünk, az angyalok, arkangyalok és archék birodalmába. A felettünk álló legközelebbi hierarchiához való csatlakozásunkat éljük át, és észrevesszük, hogy ugyanúgy, ahogy a földi világban környezetünknek az érzékszervek számára van jelentősége, a szellemi birodalomnak a lélek legbelső mivolta számára van jelentősége. Ásványokról, növényekről, és állatokról beszélünk, amennyiben szemünkkel látjuk, és kezünkkel érintjük őket, tehát érzékelhetőek az érzékeink számára; a halál és az újabb születés között eltöltött hosszú életünkben viszont angyalokról, arkangyalokról és archékról beszélünk, mint olyan lényekről, akik lelkünk legbelső mivoltával vannak összefüggésben, és lassanként megtanuljuk, hogy beleilleszkedjünk azoknak a hozzánk legközelebb álló hierarchiáknak a lényei közé, akiknek közük van hozzánk és egymáshoz, ők kötnek össze bennünket a szellemi külvilággal. A halálunk és újabb születésünk közti életben önmagunkkal is intenzíven foglalkozunk, mert belső mivoltunkkal a harmadik, a legalsó hierarchiának van dolga. Bizonyos idő múlva azonban tekintetünk kitágul, és a rajtunk kívül lévő objektív szellemi világot is megismerjük. Itt az exuziák, dünamiszok és küriotészek a vezető lények, ők ismertetik meg velünk a szellemi külvilágot. Azt lehet mondani, hogy ahogyan itt a Földön a körülöttünk lévő hegyekről, folyókról, erdőkről mezőkről és egyebekről beszélünk, úgy ott arról van szó, amihez a második hierarchia lényei közelítenek bennünket. Ott ez a környezetünk. De ez a környezet nem olyan értelemben tárgyi jellegű, mint a Föld, hanem lényszerű környezet. Itt minden él, mégpedig szellemi módon él. A halál és az újabb születés között nemcsak lényekkel és dolgokkal ismerkedünk meg, hanem a lények egymás közötti tetteivel is, felismerjük és érezzük, hogy mi is beleszövődünk ezekbe a tettekbe, és átadjuk magunkat nekik.

Azután elérkezik egy olyan idő, amikor érezzük, hogy a harmadik hierarchia lényei, az angyalok, arkangyalok és archék, a második hierarchia lényeivel, az exuziákkal, dünamiszokkal és küriotészekkel valamint velünk együtt azon dolgoznak, hogy milyenek legyünk a következő földi életünkben. Ekkor megrázó, hatalmas perspektíva tárul fel előttünk a halál és az újabb születés közötti életben. Látjuk a harmadik hierarchia lényeinek, az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak a tevékenykedését és egymáshoz fűződő kapcsolatát. Képet kapunk a harmadik hierarchia lényeinek viszonyáról, de valamennyi kép úgy jelenik meg, hogy miránk is vonatkozik. Amikor a harmadik hierarchia tetteinek képeit szemléljük, felismerjük, hogy azok legutóbbi földi életünk érzületének, belső lelkiállapotának vetületei. Ekkor nem elvont lelkiismereti képzetekkel gondolunk arra, hogy olyan emberek voltunk, akik egyik-másik embernek rosszat tettünk, helytelenül gondolkodtunk, hanem az angyalok, arkangyalok és archék tetteinek hatalmas képekben való megjelenéséből meglátjuk, hogy mi lett abból a lelki hangulatból, lelki tartalomból, gondolkodás- módból, amellyel a legutóbbi földi életben rendelkeztünk. Látjuk, ahogy ez a harmadik hierarchia tevékenysége folytán képpé alakul. A más emberek, más földi jelenségek iránti érzületünk szétterjed a távoli világokban, a szellemi szférában. Átéljük, amit gondolunk és érzünk. Itt a földi látszat-világban úgy tűnik, mintha minden bőrünk határai közé volna bezárva; a halál és az újabb születés közötti életben ez másképpen van. A halál és az újabb születés közötti életben minden úgy jelenik meg, hogy megtudjuk: a belső mivoltunkban kibontakoztatott gondolatok, érzelmek, érzületek az egész világhoz tartoznak, az egész világra hatással vannak.

A keletiek nyomán sokan beszélnek a májáról, a körülöttünk lévő külső világ illúziójáról, de ez elvont gondolat marad. Ha olyan fejtegetésekbe bocsátkozunk, mint ezek a lelkünkön áthullámzó gondolatok, akkor észrevesszük, hogy milyen komoly ez a mondás: a körülöttünk lévő világ mája, nagy illúzió – és hogy mennyire illuzórikus a lelki folyamatok szemlélése. Azt hisszük, hogy egyedül lehetünk velük. Az igazság csak a halál és az újabb születés közötti élet átélésekor jelenik meg előttünk. Ekkor meglátjuk, hogy ami látszólag bennünk van, az egy nagykiterjedésű hatalmas szellemi világ tartalmát alkotja. A továbbiak folyamán aztán észrevesszük, hogy a második hierarchia lényei, az exuziák, dünamiszok és küriotészek kapcsolatban állnak azzal, amit itt a Földön szorgalommal, igyekezettel és a földi dolgok iránti érdeklődéssel elsajátítottunk. Mert ezek a lények először hatalmas képekbe foglalják azt, hogy a legutóbbi földi életünkben mennyire voltunk szorgalmasak és érdeklődők, majd kialakítják a következő földi életünkre vonatkozóan képességeink és tehetségünk képeit. Hogy a következő földi életünkben mennyire leszünk tehetségesek és milyen képességeink lesznek, ezt azokon a képeken látjuk, amelyeket a második hierarchia lényei vetítenek elénk.

A továbbiakban aztán, amikor eljutottunk a halál és az újabb születés közti lét közepe tájára, akkor különleges dolog történik. Ha itt állunk a Földön – különösen olyan pillanatokban, amikor feltekintünk a világmindenségre és ránk ragyognak a fénylő csillagok -, akkor átérezzük a fenti égi világ birodalmának fenségét. Amikor a szellemi világban vagyunk, akkor még sokkal nagyszerűbb érzés hat át bennünket, ha lefelé tekintünk. Mert ekkor meglátjuk, hogy az első hierarchia lényei a szeráfok, a kerubok és a trónok egymással közös összefüggésben, milyen sajátságos módon hajtják végre tetteiket. Most, amikor a lenti égre tekintünk – hiszen ekkor ez a mi egünk a szellemi történés hatalmas képei bontakoznak ki előttünk. Ahogy most a fizikai földi életben felfelé tekintve szemléljük a csillagok írását, úgy akkor lefelé tekintve meglátjuk a szeráfok, kerubok és trónok tetteit. Ebben a szellemi létben megérezzük, hogy ami e magasrendű lények körében fenséges és nagyszerű képekben végbemegy, annak köze van saját mostani és eljövendő lényünkhöz. Azt is átérezzük, hogy ami a szeráfok, kerubok és trónok között történik, az megmutatja, hogy előző földi életünk tetteinek milyen következményei lesznek következő földi életünkben. Látjuk, hogy az egyik emberrel így viselkedtünk, a másikkal másképpen, együtt érzőek vagy közönyösek voltunk, jó vagy rossz tetteket hajtottunk végre. Az érzületnek a harmadik hierarchiához van köze, a tetteknek viszont az első hierarchiához, a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz. Azután megrendítő módon, mintegy kozmikusán bennünk ható emlékezésként lelkünk elé tárul, amit legutóbbi földi életünkben, születésünk és halálunk között cselekedtünk. Ezután letekintünk, és meglátjuk a szellemi világ tetteit. Mit tesznek a szeráfok, a kerubok és a trónok? Képek formájában megmutatják nekünk, hogy mit kell átélnünk azokkal az emberekkel, akikkel előző földi életünkben együtt éltünk, hogy az új együttlétünkben kiegyenlítsük az előző földi élet történéseinek következményeit. A szeráfok, kerubok és trónok együttműködéséből megértjük, hogy ez a nagy probléma megoldódik. Ha az egyik földi életemben közöm van valakihez, akkor az egész kiegyenlítést én magam készítem elő. De hogy ez a kiegyenlítés bekövetkezzen, meg is valósuljon, azt a szeráfok, a kerubok és a trónok dolgozzák ki. ők teremtik meg az összhangot ahhoz, hogy az a másik ember, akihez ismét közöm lesz, megtaláljon engem, és én is megtaláljam őt. Amit a magasabb hierarchiák tetteinek fenséges képeiben átélünk, azt a Hold-lények jegyzik fel, és amikor leszállunk, beírják az asztráltestünkbe. A halál és az újabb születés közötti életünk során a Hold-lények velünk együtt szemlélik azt, hogy mi történik annak érdekében, hogy egy következő földi életben létrejöjjön előző földi életünk kiegyenlítése.

Amit így elmondhatok, abból megsejthetik, kedves barátaim, hogy az érzéki világhoz képest milyen nagyszerű és hatalmas jelenség az, ami itt megnyilvánul. De azt is látják, hogy amivel az érzéki világban találkozunk, az sokkal többet elleplez, mint amennyit megnyilatkoztat.

Amikor az ember áthaladt a szeráfok, kerubok és trónok régióján, akkor a lét további régiói felé halad. Egyre jobban vágyódik az új megtestesülés után, amelyben megtalálja annak a kiegyenlítését, amit előző földi életében átélt.

Kedves barátaim, az antropozófia nem az igazi, ha csak eszmék és fogalmak összefoglalása, ha csak elvontan beszélünk arról, hogy létezik egy karma, és a hatások az egyik földi életből átjutnak a másikba. Az antropozófia általában véve csak akkor helyes, ha nem csupán a fejünkhöz szól, hanem a szívünkben ébreszti fel annak az érzését és érzékelését, hogy az érzékfeletti világban milyen benyomásokat kaphatunk annak lényei révén. Mert úgy tűnik, hogy még a nyitott, befogadásra kész emberek sem tudják befogadni az érzékfeletti világról szóló közléseket anélkül, hogy lelkükben az érzelmek egész skálája nem támadna fel. Voltaképpen azt kellene mondanunk: itt a Földön sok mindent átélünk, a legmélyebb fájdalomtól a legnagyobb örömig és boldogságig, átéljük az emberi érzések egész skáláját, de amit a szellemi világról megtudhatunk, annak voltaképpen intenzívebben kellene ránk hatnia, mint a legmélyebb fájdalomnak vagy a legnagyobb örömnek. A szellemi világhoz csak akkor viszonyulunk helyesen, ha azt mondjuk: a Földön érzett nagy fájdalomhoz vagy örömhöz képest mindenképpen árnyékszerű az, amit a szellemi világ tényeivel és lényeivel kapcsolatban érzünk. A beavatott számára azonban ez nem marad árnyékszerű, csak annak, aki csupán a beavatási tudomány ismeretéhez jut el. De azt is ki kellene jelentenünk: mégis úgy érzem azonban, hogy a szellemi világról való közléseknek mélyen és intenzíven kellene hatniuk a lélekre, ha az elég szilárd és erőteljes lenne. Az ember voltaképpen csak saját földi gyengeségének tulajdoníthatja, hogy nem éli át az érzelem minden válfaját a legnagyobb lelkesedéstől a legmélyebb fájdalomig, amikor a szellemi világról és annak lényeiről hall. Ha az ember saját gyengeségének tulajdonítja, hogy ezt nem tudja helyesen átérezni, akkor lelke elért már valamit a szellemi világhoz fűződő helyes beállítottságból. Végül is mit ér minden szellemi megismerés, ha nem képes a konkrét tényekkel foglalkozni, ha nem tud rámutatni arra, ami a szellemi világban valójában történik. Hiszen itt a Földön sem kívánjuk, hogy az emberek úgy beszéljenek egy mezőről, ahogy a panteisták, monisták vagy elvont filozofusok beszélnek az istenségről, hanem, hogy részleteiben írják le ezt a mezőt. Így van ez a szellemi világgal is. Itt is szükség van, a konkrét részletekre. Ezt a mai ember nem szokta meg. Ha a szellemiségről általánosságban elmondják, hogy létezik egy szellemi világ, és így tovább, ezt sokan elfogadják, ha nem mereven materialisták. Ha azonban részleteiben írjuk le ezt a szellemi világot, akkor az emberek gyakran felbőszülnek, mivel nem akarják elismerni, hogy a szellemi világ lényeiről és történéseiről konkrét részletességgel lehet beszélni. Pedig a szellemi világról egyre reálisabban kell beszélnünk, nehogy az emberi civilizáció belesüllyedjen a zűrzavarba. Mert a földi események is homályban maradnak, ha nem ismerjük, hogy mit rejtenek.

Kedves barátaim, ilyen vonatkozásban valóban olyasmi rejlik az Antropozófiai Társaság sorsában, ami olykor tragikusan érinti az embert. Ha azonban legalább az Antropozófiai Társaságban elterjed ezeknek a dolgoknak a szükséges megértése, akkor remélhető, hogy ebből a tragikumból kibontakozik az, amire szükségünk van, és az Antropozófiai Társaságból valóban kiindulhat az emberiség külső civilizációjának megtermékenyítése, hiszen láthatóan a materialista zűrzavar felé tart. De akkor meg kell értenünk valamit, amit eleinte nem talált megértésre, most viszont könnyebben érthetővé válik, hiszen az antropozófiai irányzat megalapozása óta már több mint két évtizedes munka telt el.

Tudják, hogy az antropozófiai mozgalom kezdetben a teozófiai mozgalom kebelében kelt életre. Amikor Berlinben megalakítottuk azt a teozófiai szekciót, amelyből aztán az Antropozófiai Társaság kibontakozott, akkor az első összejövetelünk olyan volt, hogy, mondhatnám, valóban meg akartam adni egyfajta alaphangot a tulajdonképpeni teendők számára. Utalhatok talán most valamire, amit eddig kevéssé vettek figyelembe, mivel most kíséreltük meg, hogy a dornachi Karácsonyi Gyűlés révén a Goetheanumban újra szervezzük az Antropozófiai Társaságot. Tudomásom szerint csehországi barátaink akkor nem voltak jelen, így erről nem is tudhattak. Annak idején legelső előadásom, amely a későbbi ágazati előadásokkal folytatódott, különös címet viselt. „Praktikus karma gyakorlatok” volt a címe, ami akkor nagy merészségnek számított. Voltaképpen egészen elfogulatlanul akartam a karma hatásának módjáról beszélni.

Az összejövetelen mindenekelőtt ott voltak a korábbi teozófiai mozgalom tekintélyei, akik jelenlétemet akkor betolakodásnak érezték, és eleve meg voltak győződve arról, hogy voltaképpen nincs is jogom belső, szellemi dolgokról beszélni. Úgy adódott, hogy a korábbi teozófiai mozgalom tekintélyei akkor mindig azt hangsúlyozták, hogy tudományra van szükség, számolnunk kell a jelenkor tudományával, a dolog jó úton halad, de csak az első lépéseket tettük meg. Ezt kell folytatnunk, csak akkor jutunk el ahhoz, amire szükség van. – Ez szép, de nem vezetett sokra. Így ez az akkori szándék meglehetősen elméleti maradt. Bejelentettem a „Praktikus karma gyakorlatok”-at, de ezeket akkor senki sem értette volna meg, legkevésbé a Teozófiai Társaság tekintélyei. Ez aztán olyan feladat maradt, amelyet mintegy az antropozófiai áramlat felszíne alatt kellett művelni, először a szellemi világgal kellett megegyezni róla. Ma – ahogy már sokszor tettem az antropozófiai mozgalom fejlődése során – fel kell idéznem ezt a címet, amelyet voltaképpen a legelső antropozófiai ágazati előadásnak kellett volna viselnie: „Praktikus karma gyakorlatok”. Még arra is emlékszem, hogy az említett tekintélyek mennyire megrémültek akkor, hogy ilyen merész cím jelent meg.

Látják, azóta több mint két évtized telt el, az idő halad, sok mindent előkészítettünk, de ennek az előkészítésnek hatnia is kell. Ezért ma lehetségessé kell válnia egy olyan hatásnak, hogy bizonyos vonatkozásban megjelenhessenek azok a „praktikus karma gyakorlatok”, amelyekkel – kissé merészen nekiindulva – akkoriban akartuk kezdeni. Hiszen a Karácsonyi Gyűlés éppen ezt akarta: valóban erőteljes ezoterikát belevinni az egész antropozófiai mozgalomba. Ezt komolyan kell vennünk. Mert puszta formalizmussal nem fog antropozófiai mozgalmunk újjászervező erővel hatni civilizációnkra. A jövőben nem fogunk ezért visszariadni attól, hogy helyesen, nyíltan beszéljünk a szellemi világ viszonyairól.

Ma a földi történés, a földi emberiség néhány szellemi alapvonásával szeretném kezdeni. Látják, a Golgotái Misztérium történése jelen van az egész Föld fejlődésében. Hiszen már többször felhívtam a figyelmüket arra, hogy a Föld-fejlődés voltaképpen a Golgotái Misztérium révén kapta meg az értelmét, ami pedig azt megelőzte, az – ha mélyebb szemlélettel közelítjük meg – mintegy előkészítette ezt a Golgotái Misztériumot. Bár a Golgotái Misztérium óta az emberi gyengeségek, szellemi részről pedig az ahrimáni és luciferi hatalmak miatt az emberi haladás akadályai egyre szembetűnőbbek, mégis a fizikai és a szellemi világból kiindulva minden megtörtént, hogy az embert előbbre vigyék a fejlődésében. Amit a kereszténység hozott az emberiségnek, az csak a jövőben fog megmutatkozni, ha az emberiség méltónak bizonyul arra, hogy szellemileg elmélyedjen benne. Az impulzus azonban – mindahhoz is, amit az antropozófia hozhat létre – a Golgotái Misztériumban rejlik.

Tudják, hogy a Golgotái Misztérium először Dél-Európán át fejtette ki hatását Közép-Európa felé. De ma nem erről szeretnék beszélni. Csak azt szeretném, hogy vegyék figyelembe azt a tényt, hogy a kereszténység Észak-Afrikán át terjedt el az európai világban. Tudják, hogy több mint egy fél évezreddel azután, hogy a Golgotái Misztérium létrehozta a kereszténységet, Ázsia felől elterjedt egy másik vallásos áramlat: a mohamedanizmus. A Mohamed nevéhez kötődő szellemiség a kereszténységhez képest jobban benne él az absztrakciókban. Azt lehet mondani, hogy a kereszténységben sokkal több található a szellemi világ közvetlen leírásából, mint a mohamedanizmusban. A mohamedanizmusnak azonban az volt a sorsa, hogy sok mindent felvegyen a régi tudományokból és kultúrából. Így azt látjuk, hogy a mohamedanizmus mintegy követve a kereszténységet, Ázsiából terjedt el. Érdekes ennek a sajátságos elterjedésnek a követése. Látjuk, hogy a keresztény áramlat észak felé halad, majd megérkezik Közép-Európába, a mohamedanizmus pedig mintegy átfogja ezt a keresztény áramlatot Észak- Afrikán és Spanyolországon át egészen Franciaországig, így keríti be a kereszténységet.

Könnyen belátható, hogy az európai kultúra egészen másmilyen lett volna, ha egyedül a kereszténység hatása érvényesül. Külső politikai vonatkozásban az európai kultúra visszaverte a mohamedanizmust, helyesebben az arabizmust. Aki azonban megnézi Európa szellemi életét, az tudhatja például, hogy mostani világszemléletünk nem létezne – egyfelől a materialista szellem, másfelől a tudomány éles gondolkodása és arabeszkszerűen kifejlesztett logikája -, ha az arabizmus visszaszorítása ellenére nem hatott volna tovább. Spanyolországból, sőt Franciaországból, a Dél-Itália előtt fekvő Szicíliából és Afrikából erőteljes hatások érkeztek, és befolyásolták Európa gondolkodásmódját. Mindent másképpen alakítottak ki, mintha csupán a kereszténység hatása érvényesült volna. Mai tudományunkban több az arabizmus, mint a kereszténység!

Később feltárult még egy másik út is: a keresztes hadjáratoké, ezeknél az európaiak közvetlenül megismerkedtek a már hanyatlásban lévő keleti kultúrával. Sok mindent kaptak éppen a keleti kultúra útján, így a nyugati civilizációban az orientalizmus olyan rétege telepedett rá a kereszténységre, amely áthaladt az arabizmuson. De voltaképpen mindez érthetetlen, ha csak kívülről szemléljük. Belülről kell megnéznünk. Akkor úgy tűnik, hogy az arabizmust a háborúk és a megnyert csaták folytán mindenképpen visszaszorították, és akik a mohamedanizmust hordozták, az arabok, a mórok és a többiek visszaszorultak. De ezeknek az embereknek a lelke újra megtestesült, visszatért, és tovább hatott. Nem ér semmit, ha elvont módon leírjuk, hogy az arabok Spanyolországból érkeztek Európába, a dolgot csak akkor kezdjük megérteni, ha ismerjük a belső tényeket.

Vegyünk egy ilyen tényt. Abban a korban, amikor az európai történelemben Nagy Károly uralkodik, a VIII. századból a IX. századba menően Ázsiában, Bagdadban Harun al Rasid élt csodálatos fényességben és nagyszerű keleti műveltségben. Harun al Rasid udvarában megvolt mindaz, amivel akkoriban az elő-ázsiai, és általában az ázsiai műveltség rendelkezett. Mindez át volt itatva a mohamedanizmussal, de az egész létező műveltség együtt volt: matematika, filozófia, építészet, kereskedelem, ipar, földrajz, orvostudomány, csillagászat – és mindezeket Ázsia legragyogóbb szellemei művelték. Az embereknek ma nem igen van fogalmuk arról, hogy milyen hatalmas és nagyszerű volt mindaz, amit Harun al Rasid udvarában műveltek. Harun al Rasid maga is megértő uralkodó volt, aki nem azért hívta meg Elő-Ázsia legnagyobb bölcseit, hogy dicsekedjék velük, hanem olyan személyiség volt, aki vallás tekintetében ugyan teljesen a mohamedanizmusban hitt, de nyíltan és szabadon fogadta be a keleti civilizáció minden adományát. Míg Nagy Károly épp hogy megtanult írni és olvasni, a bagdadi udvarban sokkal nagyobb volt a ragyogás, és Harun al Rasid teljesítményét össze sem lehet hasonlítani Nagy Károlyéval.

Ebben a korban az akkori elő-ázsiai világ nagy részét már meghódította a mohamedanizmus, Afrika nagy részét is, és ami Harun al Rasid udvarában olyan ragyogóan működött, azt mindenhová elvitték. A földrajz, a természetkutatás, az orvos- tudomány művelői között Harun al Rasid udvarában voltak jó néhányan, akik még korábbi inkarnációjukban egy régi misztériumiskolához tartoztak. Az emberek ugyanis nem mindig úgy születnek meg újra, hogy egy régebbi életük beavatottsága mindjárt észrevehető rajtuk. Hiszen minden korszakban az annak a kornak megfelelő testiségtől függ, hogy milyen szellemiséghez, milyen lelki alkathoz juthatunk hozzá, még ha a régebbi misztériumokban beavatásunk volt is. Ha a valóságos lelkiségre tekintünk, akkor ez nem egyezik meg az ember lelkiségéről alkotott dialektikus-logikus képzetekkel. A lelkiség voltaképpen sokkal mélyebb alapokon nyugszik, mint ahogy általában felfogják.

Mondok egy példát. Gondoljanak csak egy olyan személyiségre, mint Ernst Haeckel. Mindenekelőtt az a feltűnő nála, hogy világszemlélete materialista színezetű, nemcsak a természetet, hanem a lelki életet is mechanisztikusan képzelte el, súlyos csapásokat mért a katolicizmusra, olykor elragadó, máskor fanatikus és néha ízléstelen módon fejezte ki magát. Aki az ember különböző földi életeinek összefüggéseit megfigyeli, az nem ezekre a tulajdonságokra fog tekinteni, hanem inkább a lélek mélyebb tulajdonságait vizsgálja meg. Ha valaki gyakorlati karma-módszerekkel foglalkozik, csak akkor jut el Haeckel előző inkarnációjához, ha nem vakítja el az, ami legelőször szembeötlik nála. Aki ugyanis Haeckel előző inkarnációjához akar eljutni, annak azt a módot kell tekintetbe vennie, ahogy a nézeteit képviselte. Materialista képzettségét abból a korból kiindulva lehet értelmezni, amelyben élt. Ez azonban nem igazán lényeges, a dolog a lélek belső felépítésén múlik. Ha a lélek belső felépítését meg tudjuk ragadni, és okkult látással rendelkezünk, akkor tekintetünk – például éppen Haeckelnél – VII. Gergely pápához vezet vissza, az egykori Hildebrand szerzeteshez, aki a katolicizmus egyik legerősebb, legintenzívebb képviselője volt. Aki összehasonlítja ezt a két alakot, és tudja, hogy miről van szó, az megtalálja a hasonlóságukat, és meglátja, hogy az emberiség nagy ügyeire vonatkozóan mi jelentéktelen és mi fontos. Az elméleti ideák egyáltalán nem lényegesek. Ezek csak elméleti, elvont, materialista korunkban fontosak. A világtörténelem kulisszái mögött a lélek jellege a lényeges. Aki ezt átlátja, az megtalálja a hasonlóságot VII. Gergely és Haeckel között, akiben újra megtestesült.

Ha a karma konkrét mibenlétével foglalkozunk, akkor először el kell sajátítanunk ezt a fajta szemléletet, hogy mondjon számunkra valamit az, hogy például Harun al Rasid udvarában olyan emberek éltek, akik külsőleg, fizikai testük szerint a VIII-IX. századhoz tartoztak, neveltetésük és adottságaik szerint pedig a régi misztériumi beavatottak újratestesülései voltak. Ha szellemi tekintetünket Harun al Rasid udvarára irányítjuk, akkor különösen feltűnhet számunkra egy személyiség, aki Harun al Rasid fontos és tevékeny tanácsadójaként működött, és univerzális szelleme volt az akkor kornak. Ennek a szellemiségnek az volt a sajátossága, hogy egyik előző inkarnációjában részt vett valamennyi beavatásban azon a területen, ahol Harun al Rasid uralkodott – akkor ott még egészen más népek éltek -, és egy későbbi inkarnációjában, mint másik személyiség, mélyen vágyakozott arra, hogy beavatáshoz jusson, de azt nem tudta akkor elérni, mert sorsa nem tette lehetővé számára. Egy ilyen személyiség élt Harun al Rasid udvarában, akinek tehát lelke legmélyére kellett rejtenie azt, amit mint régi beavatott hordozott magában. Ez a beavatás utáni vágyakozása egy későbbi inkarnációjában következett be, ezután jött az az inkarnációja, amelyben Harun al Rasid udvarában élt. Ott viszont olyan személyiséggé vált – hiszen a régi értelemben akkor már nem lehetett beavatott -, aki hatalmas erővel és fantáziával, egzakt, logikus fantáziával rendelkezett, és rendkívül serkentően hatott mindarra, ami az udvarnál történt, mert ő volt a szervező. Harun al Rasid udvarában mindenféle tudós, művész és költő élt, minden tudományt képviseltek. Bagdad akkoriban valamennyi tudományos és művészi tevékenység központja volt, ami csak létezhetett a kalifátusban. Amit pedig szervezni kellett, az voltaképpen mind ettől a személyiségtől indult ki, minthogy óriási kezdeményező készséggel rendelkezett. Az ilyen individualitások csakugyan nagyon jelentősek az emberiség további fejlődése szempontjából.

Most nézzük meg Harun al Rasid személyiségét. Aki okkult tekintettel tudja megragadni ennek a személyiségnek a lelkiségét, és újra fel tudja keresni az újabb megtestesülését, az úgy találja, hogy valóban továbbra is kapcsolatban maradt azzal, amit a Földön létrehozott. Továbbvitte magával, amikor áthaladt a halál kapuján. Szellemi módon haladt tovább az emberiség földi fejlődésével, sok minden befolyásolt a szellemi világból, de ő maga is sok mindent felvett magába. Azután úgy jelent meg, ahogy a kornak megfelelően lehetséges volt: ez a személyiség az újabb tudományosság megalapítójaként, mint Lord Verulami Bacon testesült meg újra. Hiszen Verulami Bacon Angliából kiindulva nagyon erőteljesen hatott az európai gondolkodásra. Azt mondhatják, hogy élesen eltér Harun al Rasid személyiségétől. Mégis ugyanaz az individualitás. A külsőleg megjelenő különbség a külsőségekhez tartozik. Látjuk, amint Harun al Rasid lelke Ázsiából halála után mintegy tovább fejlődik, hogy az új materializmus megalapítójaként Nyugatról fejtse ki hatását az újabb európai civilizációra, úgy ahogy ez lehetséges volt.

A másik személyiség, aki Harun al Rasid udvarának nemcsak jobb keze, hanem lelke is volt, és szellemi vonatkozásban olyan sajátságosán alakult a sorsa, ez a lélek más úton járt. A halál kapuján áthaladva nem sokat törődött azzal, hogy még egyszer külső ragyogásban éljen. Ennek a léleknek inkább az volt a törekvése, hogy belsőleg élje ki magát. Ezért nem járhatott olyan úton, amely a következő inkarnációban Nyugatra vezette volna. Figyeljék csak meg, hogyan élt Harun al Rasid: óriási pompa, a civilizáció bensőséges ápolása, de ugyanakkor az a törekvés is, hogy a mohamedanizmus minden adottságát külsőségessé tegye. Ennek egy következő inkarnációban kellett megjelennie. A tudományosságnak széles körben kellett megnyilvánulnia. Ez meg is történt. Ami Harun al Rasid udvarában külső pompa volt, az Baconnál került napvilágra.

A másik személyiség Harun al Rasid udvarának a lelke volt ugyan, de nagyon bensőséges személyiség. Hiszen nagyon közel állt ahhoz, amit a régi misztériumokban ápoltak. Ezt azonban nem lehetett kiélni, legalábbis egészen a mi korunkig nem, amikor letelt a káli juga, kezdődik Micahel kora, és egészen elfogulatlanul beszélhetünk a szellemiségről. Amit azonban így vettek fel az emberek, azt átfogó, energikus módon úgy tudták beleárasztani a civilizációba, hogy intenzív hatást gyakorolhatott. Ez történt a másik személyiséggel. Miután áthaladt a halál kapuján, úgy fejlődött a szellemi világban, hogy amikor végül megjelent a Földön, akkor mondhatnánk, nem köthetett ki Nyugaton, ahol a materializmus jött létre, hanem Közép-Európában kellett kikötnie, ahol kiélhette azt, ami a régi misztériumokból származott, bár ezt a kor megváltozott körülményeihez kellett igazítani. Ez a személyiség lett Amos Comenius. Így azt lehet mondani, hogy ez a két lélek, aki Harun al Rasid udvarában élt, a következő időszakban úgy haladt át a világtörténelmen, hogy két különböző úton járt. Az egyik, mondhatnánk, Dél-Európa mentén, hogy Nyugat felől az újkori történelem, filozófia és más tudományok szervezője legyen, ez volt Verulami Bacon, míg a másik mintegy szárazföldi úton haladt, ahol a keresztes hadak is jártak, ő a közép-európai utat választotta, ő is nagy szervező lett, de ez egészen másképpen hatott. Valóban nagyszerű, hatalmas színjáték, ahogy Amos Comeínius és Verulami Bacon némileg eltérő időben éltek – ezt nem szabad félreérteni, ez a világtörténelmi karmával függ össze -, és különböző úton jártak. Mégis az volt a helyzet, hogy a legutóbbi időszakban – ha használhatom ezt a kifejezést – Közép-Európában újra találkoztak. Sok mindennek így kellett történnie a civilizációban, amire szükség volt, hogy Amos Comenius működésének ezoterikus vonatkozásai összekapcsolódjanak a technikában megjelenő erővel és mindazzal, amit Verulami Bacon alapozott meg. A világtörténelem egyik legcsodálatosabb példája ennek a két léleknek a megjelenése, akik a VIII-IX. században működtek együtt Harun al Rasid udvarában. Harun al Rasid maga mintegy Afrikán és Dél- Európán át megy Angliába, hogy onnan fejtse ki hatását Közép-Európára. Amos Comenius Közép-Európába jön át, hogy az, amit kialakított, találkozhasson a másikkal.

A történelemszemlélet csak így válhat realitássá, kedves barátaim. Hiszen ami a világtörténelem egyik korszakából a másikba megy át, az nem elvont fogalmak útján kerül oda, hanem a történéseket maguk az emberi lelkek viszik át. Hogy az a tartalom, ami az egyik korban létrejön, hogyan bontakozik ki az előző korból, ezt csak akkor értjük meg, ha követjük a lelkek fejlődésének útját az egyik korból a másikba. Mindenütt komolyan kell vennünk az úgynevezett máját és a belső valóságot. Kívülről nézve a történelem is mája, és csak akkor értjük meg, ha ettől a májától eljutunk az igazsághoz.

Jó volna, ha most a Karácsonyi Gyűlés hatása alatt helyesen fognák fel azt, amit kezdetben – talán kissé naivan – mint „praktikus karma gyakorlatokat” jelentettünk be, és most elkezdjük megvalósítani. Mert ezeket a fejtegetéseket a tagok következő összejövetelén folytatni fogjuk. Évtizedeken át tartó előkészítés után talán elviselik már az Antropozófiai Társaságban a karmáról szóló gondolatok és praktikus gyakorlatok valóban szellemi fejtegetéseit, anélkül, hogy ebből félreértések és tévedések származnának.

– Prága, 1924. április 5.

[Az emberi természetet csak a kozmosz megértése révén érthetjük meg. Példák, a tetteknek az egyik életből a másikba való átvitelére. Garibaldi társai. Lord Byron. Marx. Muávija – Wilson. – A kétszer születettek. A Nap-misztériumáról szóló elveszett drámai eposz: Az ember lényének változása az intellektus feláldozása révén. Maurice Maeterlinek Rudolf Steinerről.]

Az előző fejtegetésekből kiderülhetett, hogy az emberiség fejlődését a szellem – helyesebben a szellemi lények – hatása irányítja, és az emberi lelkek a szellemtől áthatva maguk viszik át korszakról korszakra azt, amit az egyik korban elvégeztek, de azt is, ami vétekként a lelkűkre nehezedett. Mindez lehetővé teszi, hogy mélyen bepillantsunk a kozmosz életébe Emberi lényünket csak ennek révén érthetjük meg. Mert be kell ismernünk, anélkül, hogy gőgösekké válnánk, hogy saját emberi természetünkkel a kozmosz szellemi ősforrásához kötődünk, és ezt az emberi természetet csak akkor értjük meg, ha a kozmoszt szellemileg áthatjuk. A Karácsonyi Gyűlés óta nemcsak az antropozófiával kell foglalkoznunk az Antropozófiai Társaságban, hanem ennek a foglalkozásnak magának az antropozófiának kell lennie. Ennek az antropozófiai tevékenység átalakulásában is kifejezésre kell jutnia. Ezért nem riadtam vissza attól, hogy ezekben az előadásokban fejtegetéseimet az exoterikus jellegtől inkább az ezoterika felé vigyem, és ma szeretnék még az elmondottakhoz néhány dolgot hozzáfűzni, olyasmit, ami szemléltetheti, hogy az emberi lélek hogyan kerül át az egyik korszakból a másikba. Ami nagyban és egészében történik, az az egyes embernél is megtörténik, és ha bizonyos közismert személyiségek karmáját megértjük, akkor saját karmánk is világossá válik. Ezért ma még szeretném tovább folytatni a karmával kapcsolatos konkrét fejtegetéseket.

Korábbi előadásaim során említettem már egy férfi nevét, aki sajátságos módon jelzi, hogy egy akarati természetben hogyan nyilvánulhat meg valamilyen víziószerű jelenség. Az olasz Garibaldinak a nevét említettem, és elmondtam néhány jellemző vonását is. Garibaldi minden megnyilatkozása akarati jellegű volt. Rendkívüli akarat kellett ahhoz, hogy fiatalemberként egy sok tekintetben veszélyes korban, a XIX. század második évtizedében és a harmadik évtized elején saját felelősségére behajózza az Adriát. Többször is elfogták, és saját ereje és bátorsága révén mindig kiszabadult. Rendkívül nagy akarat kifejtésével járt, hogy amikor azt látta, hogy Európában nincs számára hely, akkor átment Dél- Amerikába, és ott, mint a szabad élet harcosa, az egyik legmerészebb emberré vált. Felhívtam a figyelmet arra is, hogy házasságkötésénél is voltaképpen túllépett a szokásos földi viszonylatokon. Amikor aztán visszatért Európába, akkor korunk Itáliája voltaképpen mindent neki köszönhetett.

Amikor egyszer azzal a kérdéssel szembesültem, hogy milyenek lehetnek ennek a személyiségnek a karmikus összefüggései, akkor két kérdés merült fel. Mert a karmikus összefüggések átélése nem egyszerű, hanem bonyolult dolog. Említettem már, hogy néha az élet látszólag jelentéktelen jelenségeinél kell kezdenünk, hogy ezektől a szemléletes, kézzelfogható apróságoktól térjünk rá arra, ami az egyik földi élet tényeit átvezeti egy másik földi élet tényeibe.

Garibaldinál ezt elsősorban az a körülmény mutatja, hogy teljességgel republikánus érzelmű volt, de Itáliában minden akaraterejével a királyságot valósította meg Viktor Emanuel alatt. Ha Garibaldinak csak a külső életrajzát nézzük, akkor tulajdonképpen alapos ellentmondást látunk belső érzülete és cselekedetei között. Másfelől azt látjuk, hogy olyan emberekhez kötődött, mint Mazzini és Cavour, akiknek a gondolkodásával egyáltalán nem értett egyet, egészen más irányú volt a gondolkodásuk. Feltűnik azután, hogy milyen sajátságos az, hogy az 1807-ben született Garibaldi születési ideje és helye voltaképpen közvetlenül a három másik személy születési helyének a közelébe esik, a későbbi királyénak, Viktor Emanuelnek, az államférfi Cavourénak, és a filozófus Mazziniének. Úgyszólván egymás közvetlen közelében születtek. Ez oda vezet, hogy megkeressük e személyiségek karmájának az összefüggéseit.

Ez elvezet egy másik kérdéshez, amely valóban igen mélyenszántó. Hiszen szellemtudományos fejtegetéseinknél mindig fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a régi korokban a legtágabb értelemben léteztek beavatottak, iniciáltak, kozmikus szemlélettel rendelkező emberek. Felmerülhet a kérdés, hogy mivel a régi korok bölcseinek is újra meg kell testesülniük, hol vannak tehát az újabb korban? Azt is meg lehet kérdezni: hol működnek a későbbi korokban a régi korok nagy egyéniségei, akik beavatottak voltak? Ezek a nagy beavatottak visszatértek, de gondolják meg, kedves barátaim, hogy amikor az ember valamilyen korszakban megjelenik, akkor kénytelen azt a testet használni, amelyet ez a korszak nyújt számára. A régi korokban a test alkalmazkodóbb volt, hajlékonyabb és alakíthatóbb a szellem számára. Földi életünkben a testünk arra szolgál, hogy földi megnyilatkozásra és cselekvésre váltsa át azt, amit a földi életbe való leszállásunk előtt felvettünk. Így éppen egy ilyen rejtélyes kérdésnél kell meggondolnunk, hogy az egész újabb kor nevelése már századok óta olyan – ez nem jelent valamiféle kritikát -, hogy az emberi szervezet úgy alakuljon, hogy életünkben egyáltalán ne jelenhessen meg az, ami a beavatottban élt. Sok mindennek teljesen az élet mélyében kell maradnia. Ezért jelenik meg úgy a régi korok számos beavatottja, hogy mai fogalmainkkal nem is vehető észre, hogy egykor beavatottak voltak, mivel korunk testiségét kell használniuk.

Éppen Garibaldinál van előttünk egy ilyen eset. Ha az európai életet visszafelé követjük, akkor az ősi Írországban nagyon mély misztériumokat és beavatottakat találunk. Az ír misztériumok valóban fennmaradtak, egészen a keresztény korig terjedően. Írországban még ma is erőteljes a szellemi élet, amely nem elvont fogalmak útján hat, hanem a valóságnak megfelelően. A külső Írország ma zűrzavarosnak látszik, de szellemi élete intenzív, bár ez csak utolsó maradványa annak, ami egykor létezett. Az írországi Hiberniában mélyre ható misztériumok működtek, ezek a kereszténység felvételének első századaiban is még hatással voltak Európára. Élt akkor ott egy beavatott, aki a kereszténység megalapítása után a VIII-IX. században elvándorolt Írországból körülbelül a mai Elzász vidékére. Ez a beavatott erőteljes tevékenységet fejtett ki az igazi kereszténység érdekében, míg Bonifác valójában keveset tett érte. Ehhez a beavatotthoz három tanítvány érkezett a világ három tájáról, és rábízták magukat. Ez a három tanítvány – az egyik inkább, a másik kevésbé – jól haladt. De éppen az ír misztériumoknak volt egy szigorú szabálya, hogy egy beavatott a következő földi életben nem hagyhatja el a tanítványait, akik rábízták magukat, hanem olyasmit kell véghez vinnie, ami tanítványaival összetartja, köteléket létesít köztük. Arra a beavatottra gondolok, aki a XIX. században, mint Giuseppe Garibaldi jelent meg újra a Földön ilyen erős akarattal, amely a régi korokban egészen másként nyilvánult meg és élhette ki magát, mint egy XIX. századi testben. Korábban a XIX. századitól igencsak eltérő nevelést kapott, mondhatnánk úgy is, hogy igen csekély nevelést. Az említett másik három társ, az a három tanítvány volt, aki a Föld három különböző vidékéről érkezett. Az egyik inkarnációból a másikra ható erő azonban a külső elveknél erőteljesebben hatott. Ahhoz képest, ami az inkarnációkon keresztül köti össze az embereket, apróság, ha azt mondjuk: én republikánus vagyok, te meg királypárti. Ezeknél a dolgoknál tisztában kell lennünk azzal, hogy a földi mája, a nagy illúzió, az élet látszata milyen távol esik a szellemi valóságtól, amely az élet jelenségei mögött működik a maga szellemi impulzusával. Így Garibaldi nem hagyhatta el például Viktor Emánuelt, bár gondolkodásmódja teljesen más volt. A külsőségekre és nem az emberekre vonatkozó érzületek a korszakhoz tartoznak, és nem az individualitásokhoz, akik az egyik földi életből a másikba mennek át.

Elmondok egy másik példát is, amely különösen közel áll hozzám. Volt egy geometriatanárom, akit nagyon kedveltem. Tudják az életrajzomból, hogy nagyon sokat köszönhetek a geometriának. Így ez a tanár is különösen értékes volt számomra. Kiválóan tudott szerkeszteni, és miután és is szerettem a szerkesztést, következésképpen szerettem őt is. De azért is szerettem, mert mindent valóban függetlenül adott elő, a mértani gondolkodás egész egyoldalúságával, minthogy nem is volt matematikus, hanem csak geométer. Ebben zseniális volt, igazi matematikai ismeretekkel azonban nem rendelkezett. Éppen abban a korban élt, amikor az ábrázoló geometria, amely a szakterülete volt, átalakult, ő azonban megmaradt a réginél. Ez jellemző vonása volt. Az okkult kutató számára azonban valami más még sokkal jellemzőbb volt nála. Úgynevezett dongalába volt. Itt az a sajátságos, hogy természetesen nem a fizikai anyag, hanem az az erő, amelyet az ember az egyik inkarnációjában a lábában hordoz, járásának jellege, és ahogy a lábának mozgásával a vétek vagy a jóság mellé áll, metamorfozálódik. Mindaz, ami a lábbal függ össze, az a következő földi életünkben a fej organizációjában jelenhet meg, amit viszont most a fejünkben hordozunk, az a következő földi életünkben a lábak organizációjába mehet át. Ezek a dolgok sajátos módon átalakulnak. Aki jártas ezekben a dolgokban, az valakinek a lépéseiből, lábujjainak, sarkának elhelyezkedéséből képes meglátni, hogy hogyan gondolkodott egy előző inkarnációjában. Aki pedig követi egy ember gondolatainak a sajátosságait, hogy gyorsan, felületesen, kimérten vagy megfontoltan gondolkodik-e, az sokszor eljut annak valódi meglátásához, hogy milyen volt a járása az egy előző inkarnációjában.

A felületesen gondolkodó ember régebbi inkarnációjában gyors, apró lépésekkel járt, szinte szökdécselt a földön. Aki megfontoltan gondolkodik, annak szilárd lépései voltak. Éppen az élet látszólag mellékes apróságai vezetnek mélyebbre, ha az igazi szellemi összefüggéseket keressük, és nem az elvont külsőségeket. Így jutottam el szeretett tanárom régebbi inkarnációjához, amikor képét mindig újra magam elé idéztem. Ekkor ehhez a képhez csatlakozott egy másik, szintén dongalábú ember képe, Lord Byroné. Most ez a két ember állt előttem. Tanárom karmája és az említett sajátosság is annak felismeréséhez vezetett, hogy ez a két lélek egy régebbi inkarnációjában a X. vagy a XI. században Európa távolabbi, keleti részén élt, és ott egy napon egy jelentőségteljes monda befolyása alá került. Ez a legenda, ez a jövendölés arról szólt, hogy a Palládiumot, amely voltaképpen bizonyos varázserővel tartotta fenn a római hatalmat, a régi Trójából Rómába hozták át, és ott elrejtették. Amikor Konstantin császár a birodalom központját Konstantinápolyba akarta áthelyezni, akkor a Palládiumot nagy pompával vitte át Rómából Konstantinápolyba, és ott egy oszlop alá rejtette. Az oszlopot mindenesetre úgy alakította ki, hogy mérhetetlen gőgje kifejezésre jusson. Egy régi Apollón szobrot állíttatott a tetejére, de úgy alakíttatta át, hogy az őt ábrázolja. Fadarabokat hozatott arról a keresztről, amelyen Krisztust megfeszítették, és ezekből font koszorút a szobor feje köré. Valósággal a gőg orgiáját ünnepelte!

Aztán kialakult az a profetikus monda, hogy a Palládiumot Konstantinápolyból egykor majd észak felé viszik, aztán tovább, és valamikor egy rabszolga-birodalomban testesül meg a Palládiumtól függő hatalom. Az említett két ember hallott erről a jövendölésről, és azt a célt tűzte ki maga elé, hogy menjenek el Konstantinápolyba, és a Palládiumot vigyék Oroszországba. Ez nem sikerült nekik. Ez a törekvés azonban különösen az egyikükben maradt meg, Byronban, és olyan impulzussá alakult, hogy küzdjön Görögország szabadságáért, ami őt a XIX. században csaknem ugyanarra a helyre vezette, ahol régebbi földi életében a Palládiumot kereste.

Látják, meg kell találni a régebbi korokba visszavezető szálakat. Ezek egy másik alkalommal egy olyan személyiséghez vezettek el, aki a mai Franciaország északkeleti részén élt a IX. század körül, és aki élete első felében kiterjedt földbirtokkal rendelkezett, az akkori viszonyokhoz képest gazdag ember volt, de emellett harcias is, s így sok kis kalandor hadjáratot élt át, ha nem is nagyokat. Egy bizonyos életkort elérve, embereket gyűjtött maga köré, és kalandozásra indult velük, amely szerencsétlenül végződött, nagy csalódást okozott neki. Ismét haza kellett térnie, anélkül, hogy elért volna valamit. De ahogy ez akkoriban egyes vidékeken történt, amíg ez a személyiség távol volt a házától, udvarától, földjétől és embereitől, valaki más birtokba vette a házát, udvarát, földjét és embereit. Ez a személyiség egyszerűen nem találta már meg a tulajdonát – különös, de így történt -, és a jövőben jobbágyként kellett saját birtokán szolgálnia. Ekkor éjszakánként rendszerint összejöveteleket tartott a szomszédaival, akikkel meglehetősen vad, erőszakos eszmékről beszéltek. Ezekből semmi különös nem származott, csak éppen beszéltek róluk. Azt lehet mondani, hogy ezekkel az erőszakos eszmékkel az uraik elleni lázadás játékát űzték, csaknem úgy, ahogy a régi rómaiaknál volt. Ez a személyiség, akit kiforgattak birtokából és tulajdonából, megfosztottak parancsoló szokásaitól, de aki törhetetlen akarattal az egész környéket felbujtotta, elsősorban az ellen az ember ellen, aki tulajdonát a hatalmába kerítette, érdekes lehet a számunkra, mert a XIX. században, mint Marx Károly, a szocialisták vezére jelent meg újra, miután belső gondolati, lelki mivoltában olyanná vált, amilyen a régebbi inkarnációja révén lehetett. Gondolják meg, kedves barátaim, hogy a világtörténelem milyen világossá válik, ha ilyen módon tudjuk szemlélni, ha valóban követni tudjuk a lelkeket az egyik korból a másikba, úgy, ahogy terheiket is átviszik. Ezáltal az emberiség sorsának alakulásával kapcsolatban konkrét összefüggésekhez juthatunk.

Nemrég hívtam fel a figyelmet Dornachban egy másik összefüggésre, amely arra indított, hogy a háború alatt, és különösen annak végén felhívjam a figyelmet arra, hogy az embereket ne kápráztassa el túlságosan az újabb kornak egy bizonyos személyisége. Már 1913-ban helsingforsi kurzusomban utaltam annak csekély képességeire, akiről itt szó van. Mindez azért történt, mert világos volt számomra az összefüggés Mohamed egyik utóda, a VII. századi Muavija és Wilson között. A Muavija személyiségében élő egész fatalizmus megjelent Woodrow Wilson fatalizmusában, ami különben teljesen érthetetlen, csupán egy akarati fatalizmus akar lenni. Azt lehet mondani, hogy aki a wilsoni 14 pont eredetét keresi, az megtalálhatja a Koránban. Ilyenek az összefüggések, kedves barátaim! Ezeknél a dolgoknál a legcsekélyebb szimpátiának vagy antipátiának sem szabad megjelennie, de kritikának sem, itt a legtisztább objektivitásra van szükség. Ez az objektivitás oda vezet, hogy a történelem egyik pontján megjelenő lélektől elvezessen egy másik ponthoz. Elmondhatjuk, hogy ha az emberiség kissé már túl lesz azon, ami ma még megmaradt a materialista korból, akkor meghallja és meglátja ezeket a dolgokat. Akkor egészen másképpen érzik majd magukat az emberek a modern civilizációban, mivel látni fogják az összefüggéseket nemcsak a halott, hanem az eleven dolgoknak megfelelően. Ezen múlik a dolog. Az egész történelmi fejlődés eleven lesz. Ha az ember túl akar jutni a civilizáció mostani fejlődésének a holtpontján, akkor eleven szellemre van szüksége, nem a puszta eszmék elvont halott szellemére.

A történelmi szemlélet esetleg igen kelletlenül fog közeledni a szellemhez, olyan módon, ahogy néhány nappal ezelőtt nyilvános előadásomon kifejtettem, de mégis meg kell tennie. Mert az a külsőséges történelmi szemlélet, amely csak az okmányokra támaszkodhat, valójában sok mindenben érthetetlen. Valami megjelenik, és egyáltalán nem értjük, hogy honnan származik. Azért, mert nem ismerjük az eredetét. Az eredete elveszett. Ha felkutatjuk ezeket a dolgokat, akkor sok minden feléled a történelmi fejlődésben. De sok olyasmi is kifejeződik, amit olyan emberek cselekedtek, akik egészen fontos dolgokban ferdítették el és hamisították meg a történelmet.

Kedves barátaim, bizonyára különösnek, paradoxnak találják, ha a szellemi kutatónak aránylag a közelmúltból kell megállapítania, hogy egy bizonyos ellenséges szellemi áramlat miatt egyszerűen elveszett egy csodálatos költői alkotás. A keresztény fejlődés első századaiban az európai kultúra délebbi vidékein volt egy művészeti alkotás, amely közvetlenül azután, hogy a kereszténység kifejtette hatását az európai fejlődésre, a haladó kultúra legbelsőbb lényegét írta le. Ez a művészeti alkotás, amely epikus dráma volt, drámai eposz, azt írta le, hogy az ember nem tud Krisztus igazi, valóságos lényéhez közelíteni, miután a kereszténység még túl fiatal, hanem ehhez egy egészen meghatározott misztériumi előkészítést kell átélnie.

Hogy belássuk, hogy miről is van szó, a következőket kell tisztáznunk. Krisztus felvilágosította bizalmas barátait arról, hogy azt a lényt, aki mint Jézus született meg, harmincéves korában betöltötte a Nap-lényként érkező Krisztus, mint kozmikus lény. A Názáreti Jézus Hold-vallásba született bele, mert mi is volt Jahve, Jahve vallása? Ki volt maga Jahve? Ha feltekintek Jahvéhoz, az emberi énhez tekintek fel, amely közvetlenül az ember fizikaiságától függ, a velünk született emberi alakzattól. Ami azonban velünk születik, és azalatt formálódik, amíg az anyai testben énné alakulunk, az a Hold erőitől függ. Jahve valójában Hold-istenség. Amikor Jahvéra feltekintettek, azt mondták: Jahve a Hold-lények vezetője, tőlük származnak azok az erők, amelyek belehelyezik az embert a fizikai földi létbe. De ha az emberben csak a Hold erői működnének, akkor sosem léphetne túl azon, amire a földi életben hajlama volt. Erre az ember most nem képes, de a régi korokban képes volt rá. Ha visszamegyünk a történelemelőtti földi korokba, akkor valami igen különöset találunk, ami a mai embert sajátságos módon érinti. Azt találjuk, hogy az emberek

–    bizonyos embercsoportok legnagyobb része – életük harmincadik évében emberi lelkük teljes átalakulását élték át. Bármilyen különösnek, paradoxnak tűnik is a mai emberek számára, ez mégis így volt egy olyan korban, amelyet a Védák csak utórezgések formájában adnak vissza. Voltak akkoriban a régi Indiában olyan emberek, akik, ha találkoztak valakivel, akit három évvel korábban láttak, nem ismerték meg, de bizonyos körülmények között megtudhatták tőle, hogy már látták. Mindent elfelejtettek, ami harmincadik évükig történt, még személyiségük azonosságát is. Így létezett egy olyan intézmény is – ma hivatalnak neveznénk, hiszen minden ilyet hivatalnak, hatóságnak nevezünk – ahová egy ilyen személyiségnek el kellett mennie, hogy megmondják neki, ki volt, és hol született. Ezek a személyiségek aztán a misztériumokban kapták meg annak a lehetőségét, hogy újból visszaemlékezzenek a harmincadik életévüket megelőző életükre. Később „kétszer születetteknek” nevezték őket. Az első életüket a Hold erőinek köszönhették, második földi létüket pedig a Nap erőinek.

Ami a régi korokban ilyen különösen radikális metamorfózisként lépett fel a földi élet folyamán, és kétszer születésnek nevezték, azt a Napnak tulajdonították, és joggal, mert a Nap erői összefüggenek mindazzal, amit az ember szabadon alakíthat ki önmagából. Lassanként azonban úgy alakult az emberiség fejlődése, hogy ez nem tartozott már hozzá, ha az ember a világ messzeségeibe feltekintett nem gondolt arra, hogy ez is fizikai létéhez tartozik. Julianus Apostata fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy ez még létezik, de ezért halállal kellett bűnhődnie. Krisztus azonban, hogy szavainak erőt is adjon, el akarta hozni az embereknek a morál, a vallásosmorális elmélyedés révén azt, amit a természet nem adott meg nekik. Krisztus azt tanította az embereknek : ha úgy éreztek, ahogy én érzek, ha a Nap helyett arra néztek, ami bennem ébredt fel, amikor harmincévesen utolsóként befogadtam a Nap szavát, akkor újra megtaláljátok a Nap-szerűhöz vezető utat. Az első keresztény kor misztériumtanítói egészen pontosan tudták, hogy most az értelem, az intellektus fog kifejlődni, amely elhozza ugyan az embernek a szabadságot, de elveszi a régi szellemi látást, amely elvezette a kozmosz szellemiségéhez.

A régi keresztény misztériumok bölcsei ezért hoztak létre egy olyan tanítást, amelyet az említett epikus drámában, drámai eposzban közöltek. Ebben a keresztény misztériumok egy olyan tanítványát ábrázolták, akinek fiatal korában kellett feláldoznia az intellektusát, így vezették be az igazi kereszténységbe, hogy eljuttassák ehhez a szemlélethez: a Názáreti Jézusban életének harmincadik évétől kezdve a Naplény, Krisztus élt. Ebben a drámában megragadóan írták le, hogy valaki a kereszténység igazi lényegére törekedve fiatal éveiben feláldozza az intellektusát, vagyis megfogadja a világ magasztos hatalmainak, hogy nem az intellektualitásra támaszkodik, hanem belemerül saját belső mivoltába, hogy ne csak hagyományos történelmi módon ismerje meg a kereszténységet, hanem kozmikus jellegében, és úgy tekintsen Krisztusra, mint aki a Nap szellemiségét hordozza magában. Nagyszabású drámai történés volt, nagyszerűen ábrázolva, hogy egy emberi lény hogyan változik meg miközben feláldozza intellektusát. Attól az embertől, aki a kereszténységet csak szó szerint vette fel az evangéliumokból – ahogy ez később történt olyan ember lett, aki megtanult a kozmoszra tekinteni, és meglátta az eleven összefüggést Krisztus és a kozmosz között. Ez a régi epikus dráma leírta, hogy hőse tisztán látta a kereszténység kozmikus mibenlétét. A katolikus egyház gondoskodott róla, hogy a dráma nyomai is megsemmisüljenek. Megvolt a hatalma hozzá, hogy semmi se maradjon meg belőle. Csak a véletlennek köszönhető, hogy egy Kopasz Károly udvarában élő személyiség műveinek fennmaradt egy másolata, mert különben Scotus Eriugenáról sem tudnánk semmit.

Aki ilyesmit lát, az nem találja olyan paradoxnak, ha a szellemi kutatás révén kénytelenek vagyunk rámutatni erre az epikus drámára, erre a drámai eposzra, amely leírja egy ember változását, intellektusának feláldozására tett fogadalma révén. Ezáltal nyíltak meg számára az egek. A hagyomány megőrizte ennek a régi drámai eposznak a nagyon átalakított töredékeit, amelyet nagy összefüggéseiben már nem értettek meg. Elsősorban régi képszerűségét nem értették, mert ennek a művészi alkotásnak a tartalma sokszor lett a festészet tárgya. Ezeket a festményeket is megsemmisítették, csak a hagyományban maradtak fenn. Ezekből a hagyományokból még ápoltak valamit abban a körben, amelyhez Dante tanítómestere, Brunetto Latini is tartozott. Dante tőle értesült valamelyest ezekről a hagyományokról, ha nem is pontosan, és az „Isteni Színjátékéban él még valami ebből a drámai eposzból. De ez a mű éppen úgy létezett valamikor, mint maga az „Isteni színjáték”.

Látják, a történelem nem fedi a valóságot, és sok mindent a tisztán szellemi kutatással kell kiderítenünk abból, amit kiirtottak. Mert bizonyos köröknek érdekük fűződött ahhoz, hogy gyökerestől kiirtsák azt, ami felhívja a figyelmet arra, hogy Krisztus a kozmoszból származik. Krisztus harmincadik évében történt születését a fizikai születés irányába tolták el. Nem tehették volna meg mindezt, hogy azután ez legyen a keresztény tanítás, ha az említett drámát nem pusztítják el. Ha az emberiség tovább akar élni a maga civilizációjában, akkor a szellemi kutatásnak ebben szerepet kell játszania. Ismerik azoknak a megbetegedéseknek a szörnyű, káros hatását, amelyek úgy jelennek meg, mint az egyik jó ismerősömnél, akinek igen tekintélyes állása volt, és egyszer csak elhagyta a házát és családját, vonatjegyet váltott egy távoli állomásra, és hirtelen egész addigi életének élményeit elfelejtette. Intellektusa rendben volt, de emlékezete teljesen elhomályosult. Amikor megérkezett a kérdéses állomásra, váltott egy másik jegyet, és így átutazott Németországon, Ausztrián, Magyarországon, Galícián, és végül, amikor az emlékezete visszatért, Berlinben találta magát egy hajléktalan menhelyen.

Ha elfeledkezünk arról, amit átéltünk, az valóban az egész én pusztulását jelenti. Így a civilizáció énjének, az európai emberiség énjének is a pusztulását jelentené, ha teljesen elfelejtené, amit történelmileg átélt, és amit kiirtottak. Csak a szellemtudomány tudja ezt számára ismét visszahozni.

Pedig a szellemtudomány mondanivalóját ma még aránylag egészen jóakarattá emberek is különösnek találják, kedves barátaim. Nem lehet bizonyos irónia nélkül olvasni, amit egyébként egy olyan reményteljes szellem mond rólam, az antropozófia megalapítójáról, mint Maurice Maeterlinck, „A nagy rejtély” című írása alatt. Maurice Maeterlinck nem tagadja, hogy könyvem első részeiben mindig egészen értelmes dolgok vannak. Ez feltűnik neki. Aztán eljut valahová, ami rendkívül megzavarja, és itt elakad. Lichtenberg mondását megváltoztatva: ha egy ember és egy könyv összeütközik és üresen kong, nem mindig a könyvön múlik a dolog. Maurice Maeterlinck valóban jelenlegi kultúránk színe-javához tartozik, de gondolják el, hogy szinte szó szerint ez a mondat szerepel nála: Steiner a könyveinek bevezetésében és első fejezeteiben mindig mérlegelő, logikus, széleskörű szellemet mutat, de a további fejezetekben mintha megőrült volna. Mi következik ebből? Ez azt jelentené, hogy az első fejezet: mérlegelő, logikus, széleskörű szellem, az utolsó: őrült. A könyv elkészült, jön a következő. Először ismét mérlegelő, logikus, széleskörű szellem, végül megint őrült. Elég sok könyvet írtam, ezt a folyamatot tehát bizonyos virtuozitással űzöm: az elején mérlegelő, logikus, széleskörű szellem vagyok, aztán zavaros, megháborodott. Így bűvészkedem a könyveimben Maurice Maeterlinck szerint. De az őrültek házában még nem fedezték fel, hogy a dolgot ilyen önkényesen közelítsék meg.

Látják, még sokkal nagyobb lesz a zűrzavar, ha olyan emberek könyveihez közeledünk, akik háborodottnak tartják az embert. Iróniával kell ezeket a dolgokat fogadnunk, és ezen keresztül látható, hogy korunk emberei milyen nehezen fogadják el az igazi szellemi kutatást. Pedig ennek el kell jönnie. A Karácsonyi Gyűlés éppen azért jött létre, hogy ne rajtunk múljék, hogy nem fordítunk elegendő erőt a szellemi elmélyedés megvalósítására. Ahogy már kifejtettem, az Antropozófiai Társaság további fejlődése számára ennek mérföldkövet kell jelentenie, mindenekelőtt az antropozófiai mozgalom olyan korszakát kell bevezetnie, amelyben bátran kell a szellemi élet konkrét tényeiről beszélnünk, ahogy ez ma és az előző előadásokban történt. A korábbinál intenzívebb erőfeszítésre van szükség, hogy megjelenjen az a szellem, amelyre az emberiségnek szüksége van.

Ezért szolgált legnagyobb megelégedésemre, kedves barátaim, hogy ezen a nyilvános vagy többé-kevésbé szűk körben tartott tizenegy előadásomon elmagyarázhattam egy kissé a szellemi élet mélységeit. Ezzel a mélységes megelégedéssel szeretnék a legszívélyesebben köszönetét mondani Hauffen professzor úrnak bensőséges szavaiért, amelyeket az óra kezdete előtt mondott el. Szívből köszönöm fogadtatásukat és mindazt, amit lelkük elém tárt ennél a látogatásnál. Legyenek meggyőződve róla, hogy Hauffen professzor úr szép szavait magammal viszem, és belőlük fakadó gondolataimat mindig ide fogom küldeni, hogy célba érve itt legyenek önök között, amikor dolgoznak. Hiszen mint antropozófusok lelkileg együtt vagyunk, még ha térben messze is vagyunk egymástól. Gondoljunk erre, és tudjunk róla, hogy együtt vagyunk. Hiszen sok éven át beszélhettem itt Prágában a szellemi élet legkülönfélébb megnyilvánulásairól, és ez szívbéli örömömre szolgált. Ezúttal meg egészen különösen, mert új igényeket támasztottam lelkűkkel és szívükkel szemben, és még nagyobb elfogulatlansággal kellett fogadniuk azt, amit ezúttal – mondhatnám szellemi megbízásból – el kellett mondanom. Ha azt mondom, hogy szellemi megbízásból, akkor értelmezzék ezt úgy, hogy azt mondják: szellemileg mindig együtt maradunk. A Dornachban kialakított elnökség kicsi, csak azok vannak benne, akik bensőséges kapcsolatban lehetnek velem, hogy elvégezhessék ebből az iniciatívából azt, amit meg kell tennünk. Ez akkor végezhető el, ha minden kedves barátunk egész szívével együtt dolgozik, mindenekelőtt antropozófus szellemi együtt gondolkodással, együttérzéssel és együtt akarással.

Fogadják ezt köszönetem mellett szívélyes búcsúzó üdvözletként, de ez ne legyen elválás, hanem szellemi együttlétünk bevezetése. Minden egyes szavukból derüljön ki ennek az együttlétnek a ténye. Hiszen minden közöttünk elmondott szónak arra kell szolgálnia, hogy kapcsolatunkat egyre szorosabbá tegye. Ennek értelmében szeretném megindult lélekkel azt ígérni, kedves barátaim, hogy együtt leszek önökkel, gondolataim önöknél fognak időzni, hogy az antropozófus akarat és az antropozófus szellemi áramlat helyes működését elősegítsék. Ilyen értelemben elválásunk csak testi legyen, szellemileg szívünkben maradjunk együtt!

– Párizs, 1924. május 23.

[Az első Goetheanum megsemmisítése, és a dornachi Karácsonyi Gyűlés 1923-24-ben: az antropozófiai mozgalom új impulzusa. – Az ember lénye a halál és újabb születés közötti életben, a ,,halál”, a ,,földi élet eltűnése” és a ,,csillagok” három szemszögéből szemlélve, az imagináció, inspiráció, intuíció megismerési fokának alapján. A Holdszféra. Az emberiség ősi tanítóival való találkozás. Strader alakjának az ősképe. A lélek kifelé él a kozmoszba, visszatérően él a földi életbe, ez az új inkarnáció első csírája. A másoknak okozott fájdalom átélése.]

Amikor legutóbb önökhöz szólhattam – legalábbis a hallgatóság egy részéhez – még megvolt Dornachban a Goetheanum. Akkor nagy megelégedésemre szolgált, hogy francia barátaink előtt is beszélhettem. Örülök, hogy meghívásukra ismét beszélhetek az antropozófia témáiról. Köszönöm a kedves meghívást, különösen Mile Sauenvein-nak, és annak is örülök, hogy dr. Sauerwein, aki akkoriban olyan szépen fordította előadásaimat Dornachban, most is vállalta ezt a munkát itt Párizsban. Ezért különösen hálás vagyok neki.

Az antropozófiai mozgalomban azáltal változtak meg egyes dolgok, hogy aránylag rövid idővel a tűzvész után antropozófus barátaink nagyszámú részvétele mellett megtarthattuk a Karácsonyi Gyűlést, amely úgy hiszem, új impulzust adott az antropozófiai mozgalomnak, különösen az antropozófiai tevékenység tartalmának. Az antropozófiai mozgalomnak az is új vonása, hogy nekem kellett az elnökséget átvenni, míg azt eddig mások gyakorolták, és én csak tanítónak tekinthettem magamat. Jelentős elhatározás volt ez a szellemi világgal szemben is. Volt bizonyos kockázata. Azért jelentett kockázatot, mert a külső vezetés vállalásával megtörténhetett volna, hogy a szellemi lények megnyilatkozása lecsökken, holott az antropozófia terjesztésénél nagyon is rá vagyunk utalva a szellemi lények támogatására. Ma már elmondhatom azt a jelentős tényt, hogy ez nem következett be, ellenkezőleg, a Karácsonyi Gyűlés óta éppen hogy megnőtt az a szellemi impulzus, amelynek a szellemi világokból kell leáradnia, hogy az antropozófiai mozgalom a helyes irányban haladhasson. Így a Karácsonyi Gyűlés óta antropozófiai mozgalmunk egyre ezoterikusabbá válhatott, és továbbiakban is ilyen lesz. Ezzel kapcsolatos, hogy – szellemi részről – mindenesetre igen erős, ellenséges, démoni hatalmak támadnak mozgalmunk ellen. Nagyon reméljük azonban, hogy annak a szövetségnek az erői, amelyet a Karácsonyi Gyűlés révén kötöttünk a jó szellemi hatalmakkal, képesek lesznek a jövőben arra, hogy kiüssék a nyeregből mindazokat az ellenséges szellemi hatalmakat, akik a földi embert használják fel hatásaik eléréséhez.

Ebben a három előadásban arról szeretnék beszélni, kedves barátaim, hogy az antropozófia hogyan lehet egyfelől a világ és az ember szellemiségének a megismerése, mégpedig a világ és az ember olyan megismerése, amelyből másfelől valóságos belső lelki impulzusokat kaphatunk a morális és vallásos élet számára. Az antropozófia azáltal adhat az emberiségnek valami mást, mint a legutóbbi századok civilizációja, hogy általa lehetségessé válik, hogy olyan megismeréshez jussunk, amely ugyanakkor vallásos és morális impulzust is ad. Hiszen ez a civilizáció különösen abba betegedetett bele, hogy nagyszerű természettudományos, közgazdasági és filozófiai megismerései voltak, de mindezek csak az ember fejét foglalkoztatták. A morális és vallásos impulzusoknak a szívből kell fakadniuk, a lélekből kell kihajtaniuk. Mint morális és vallásos eszmények jelen voltak, de az újabb tudomány semmit sem tudott mondani arról, hogy ezekben a morális eszményekben megvan-e az az erő, hogy a morális és vallásos érzés megteremthesse a jövendő világokat korunk fizikai világának pusztulása után. Éppen ebből eredtek a múlt és a jelenkor nagy kétségei.

Ma az ember lényét szeretném először három szempontból megvizsgálni. Születésünk és halálunk között végigkísérjük ezt az emberi lényt, sorsunkkal benne élünk. Amit itt végig követünk, azt egyfelől a születés, illetve fogantatás határolja, másfelől a halál. A születés és halál nem maga az élet, hanem elkezdi és lezárja az életet Az a kérdés, hogy a születésre és halálra ugyanolyan szemlélettel tekinthetünk-e, mint ahogyan saját vagy mások születése és halála közti életébe illeszkedünk, vagy másféle szemlélet szükséges, amikor ezekhez a határokhoz, a születéshez és halálhoz érünk? Ma először a halált fogjuk szellemi módon megtekinteni, amely olyan világosan behatárolja az emberi életet.

A halál az előttünk álló fizikaiságot veszi el az embertől a földi életben. Hogyan veszi el ezt? A Föld elemei útján veszi el a fizikait, akár saját elemei révén a temetéskor, akár a tűz elem révén a hamvasztáskor Mit tehet mindazzal, amit fizikai érzékeinkkel észlelünk az emberből? Csak elpusztítani tudja. Nézzük meg a körülöttünk lévő erőket. Ha átadjuk nekik az ember holttestét, semmit sem építenek rajta, csak rombolják. Azt mondhatjuk: a körülöttünk lévő természeti erő nem az építést szolgálja; ha az emberi testet a természeti erőkre bízzuk, akkor szétbomlik. Valami másnak kell tehát azt felépítenie, és az nem földi jellegű, mert a föld szétbomlasztja a fizikaiságot.

Ha azonban az ember halálát olyan megismerő erőkkel szemléljük, amelyeket lelki gyakorlatok útján merítünk a lélekből, akkor az egész jelenség más jelleget mutat A megszokott megismerés erői csak a holttestet látják. Ha azonban a lélek gyakorlatai révén eljutunk a megismerés első fokához, a könyveimben leírt imaginációhoz, akkor a halál teljesen megváltozik. Az ember halálakor elszabadul a Földtől. Ha kialakítjuk az imagináció megismerési fokát, akkor közvetlen szemlélet formájában eleven képekben látjuk, hogy az ember halálakor nem hal meg, hanem feltámad a holttestből. Az imagináció megismerési fokán a fizikai halál szellemi születéssé változik. Az ember halála előtt földi emberként van itt. Azt mondhatja: itt vagyok ezen a helyen, a világ pedig odakint van. A halál beálltának pillanatában csak ott nincs az ember, ahol a holtteste van. Megkezdi létét a világmindenségben, eggyé válik azzal a világgal, amelyet azelőtt csak szemlélt. Átéli a testén kívüli világot, és ezzel eddigi belső világa külvilággá válik; ami eddig kívül volt, az belső világa lesz. Személyes életünk kozmikus létté válik. Az imaginatív megismerés számára a Föld a halál hordozójaként nyilvánul meg a világmindenségben. Bármelyik színtérre lép is az ember a fizikai vagy a szellemi életben, a halált csak a Földön találja meg. Mert abban a pillanatban, amikor az ember áthalad a halálon és egyesül a világgal, feltárul előtte a második nézőpont, nem a halál nézőpontja, hanem az, amelyben a tér távlatait mindenütt betöltő kozmikus gondolatok jelennek meg számára. A halálon áthaladt ember számára az egész világ, az egész kozmosz kozmikus gondolatokkal telik meg, ezek élnek és mozognak a tér messzeségeiben. A tér szempontja válik nyilvánvalóvá, így a halálon áthaladva a kozmikus gondolatok világába lépünk. Minden kozmikus gondolatok formájában működik és mozog. Ez a halál másik aspektusa.

Ha a földi életben emberekkel állunk szemben, először is az ember személyisége van előttünk, beszélnie kell, hogy gondolatait közölje. Ekkor azt mondjuk, hogy a gondolatok benne vannak, és beszéde révén érnek el hozzánk. De a földi élet folyamán sehol sem találunk önmagukban létező gondolatokat. Csak az emberben vannak jelen, és belőlük jönnek létre. Ha a halál földi szférájából kilépünk a gondolatok térbeli szférájába, akkor itt először is nem lények élnek. A tér távlataiban először nem találkozunk lényekkel – se istenekkel se emberekkel – de mindenütt kozmikus gondolatokkal találkozunk. Amikor áthaladunk a halálon és belépünk a kozmikus messzeségekbe, olyan a helyzet, mintha itt a fizikai világban az emberhez közelítve, nem az embert látnánk meg először, hanem a gondolatait, anélkül, hogy őt magát észlelnénk. A gondolatok felhőjét látnánk. Ott másik felhőt látunk, nem lényekkel találkozunk, hanem kozmikus gondolatokkal, az általános kozmikus intelligenciával.

Az ember néhány napig a kozmikus intelligenciának ebben a szférájában él a halála után. Az itt mozgó kozmikus gondolatok között különállóan, mondhatnám, külön felhőként jelenik meg saját, legutóbb átélt földi életünk, erre tekintünk. Ez beírta magát a kozmikus intelligenciába. Saját életünket néhány napig egyszerre, egy nagy tablóban látjuk. Napról napra gyengül – csak néhány ilyen nap van -, ami a kozmikus intelligenciába beíródott. Ez kiterjed a kozmikus térbe, eltűnik előlünk. Földi életünk végén ott a halál aspektusa, az átélés végén pedig néhány nap múlva megkezdődik a kozmikus messzeségekbe való tovatűnés. Az első aspektust a halál aspektusának nevezhetjük, ezt követi a második, ezt úgy nevezhetjük, hogy a földi élet tovatűnésének aspektusa. Valóban minden ember számára bekövetkezik a halál után egy olyan pillanat, amikor iszonyú félelem, gond és rettegés vesz erőt rajta, hogy egész földi életével belevész a kozmikus messzeségekbe.

Ha az ember a további halál utáni élményeiben is tájékozódni akarunk, akkor az imaginatív megismerés már nem elegendő. Be kell következnie a megismerés második fokának, az inspirációnak. Az imaginatív megismerés elé képek tárulnak, ezek alapjában véve az álomképekhez hasonlóak. Az álomképeknél azonban sohasem lehetünk meggyőződve arról, hogy valóság rejlik-e mögöttük; az imaginatív képek viszont mindig saját minőségük révén fejeznek ki realitást. Az imaginációban képek világában élünk, ez azonban realitás. A képeknek ezt a világát kell leküzdenünk, ha el akarunk jutni annak a látásához, amit az ember a halála után néhány nappal tapasztal, miután az életét meglátta.

Az inspirációt az imagináció után vagy a közben kell megszereznünk. Nem képek tárulnak elénk, mert ez a szellemi hallás megismerése, nem a képeké. Az inspiratív megis- mérés úgy veszi fel a kozmikus intelligenciát, a kozmikus gondolatokat, hogy mintegy szellemileg halljuk ezeket. A kozmikus ige hangzik fel, szólal meg mindenfelől, teljesen érthetően. Tudjuk, hogy valami ott rejlik mögötte. Először a kinyilatkoztatást kapjuk meg. Ha azonban át tudjuk adni magunkat ennek az inspirációnak, akkor a kozmikus gondolatok mögött intuícióban kezdjük észlelni a világ lényeit. Az imagináció a szellemi képeket észleli, az inspiráció a szellemiség szellemi beszédét hallja. Az intuíció magukat a lényeket érzékeli. Azt mondtam, hogy a világot betöltik a kozmikus gondolatok. Ezek nem utalnak még a lényekre, de eljutunk oda, hogy a gondolatok mögött szavakat halljunk, és intuícióval észleljük a világ lényeit.

Az első aspektus a halálé, a földi aspektus, a második kivezet a tér messzeségeibe, ahová földi emberként értetlenül tekintünk ki, ez az ember eltűnésének az aspektusa. A harmadik aspektus a csillagoké, ez meghozza számunkra azt, ami a látható tekintet számára is behatárolja a tér távlatait. A csillagok nem úgy jelennek meg, ahogy a fizikai szemlélet számára megjelennek. A fizikai szemlélet számára ezek fénylő pontok a tér határain, ezekre tekintünk. Ha eljutottunk az intuitív megismeréshez, akkor a csillagok a kozmikus lényeket nyilatkoztatják meg számunkra. Az intuícióval a fizikai csillagok helyett olyan szellemi közösségeket látunk a szellemi világmindenségben, amelyek ott vannak, azokon a helyeken ahol a fizikai csillagokat sejtjük. A harmadik aspektus a csillagoké. Előbb a halált ismertük meg, a tér messzeségei révén pedig a kozmikus intelligenciát, ez bevezet bennünket a kozmikus lények szférájába; emberi aspektusként lép a kozmikus lények szférájába, és így a csillagok szférájába. Ahogy a Föld felveszi az embert születése és halála között, úgy veszi fel őt halála után néhány nappal a csillagok világa, miután áthaladt a kozmikus intelligencia szakadékán. A Földön az ember földi ember volt földi lények között, halála után égi lény lesz az égi lények között.

Az ember először a Hold szférájába lép be. Később aztán belép a többi szférába is. Talán felrajzolhatom a táblára vázlatosan, amit ki akarok fejteni, hogy némi segítséget nyújtsak önöknek. Az ember a halál pillanatában még a Földszférához tartozik. Ebben a pillanatban már semmi jelentősége nincs az ember számára annak, amit a földi tudás magába foglalhat. A Földön különböző anyagaink vannak, fémek és egyéb anyagok A halál pillanatában megszűnik minden különbözőség. Minden külső szilárd anyag földi, és halálának pillanatában az ember földben, vízben, levegőben és hőben él. A halált követő néhány napot ez a kék szféra jelöli, a kozmikus intelligencia szférája. Az ember a saját életét szemléli, a földi és égi terület között tartózkodik. Halála után néhány nappal belép az égi területre, először a Holdszférába. A Hold-szférában találkozik először valóságos kozmikus lényekkel, de ők még nagyon hasonlóak az emberhez, mert a Földön együtt voltunk már azokkal a lényekkel, akikkel halálunk után néhány nappal a Hold-szférában találkozunk. Kedves barátaim, könyveimben elolvashatják, hogy a Hold, mint fizikai égitest, egykor a Földtől vált el. Egységet alkotott vele, aztán önálló égitestté vált. De a Földtől nem csak a fizikai Hold vált el. Valaha az emberiség nagy tanítói itt éltek a Földön az emberek között, az első bölcsességet ezek a nagy ősi tanítók hozták el az embereknek. Ezek az ősi tanítók nem éltek fizikai testben, csak étertestben léteztek, Tanításukat az ember belsőleg észlelte. Miután ezek a nagy tanítók egy ideig itt tartózkodtak a Földön, a Holddal együtt elváltak tőle, és ekkor a Holdon alkottak közösséget, a Hold-lények közösségét. Halálunk után néhány nappal az első kozmikus lények a földi emberek ősi tanítói, akikkel találkozunk, ők már régóta megváltak a Földtől.

Az az idő, amelyet az ember halála után a Hold-lényekkel tölt együtt, olyan életet ad számára, amely különös viszonyban van földi életével. Ha érzékfeletti megismeréssel lépünk be egy ember halál utáni életébe, azt gondolhatnánk, hogy ez az élet jobban elsuhan, kevésbé sűrű, mint a földi élet, és az ember földi életénél mintegy légneműbb. Ez azonban nincs így. Ha érzékfeletti megismeréssel veszünk részt az ember halála utáni életében, akkor kiderül, hogy hosszú ideig olyan életet folytat, amely földi életénél sokkal reálisabban hat rá; földi élete ehhez képest sok tekintetben álom. Ez a földi életnek nagyjából a harmadrészéig tart. A halál utáni élmények, amelyek néhány napig tartanak, ahogy ezt már említettük, a különböző embereknél eltérnek egymástól. Mert mit is élünk át ekkor? Amikor az ember visszapillant földi életeire, illúziónak adja át magát. Csak a nappalokat látja, nem veszi figyelembe azt, amit alvás közben, szellemileg él át. Az életben az a helyzet, hogy ha nem vagyunk különösen aluszékonyak, akkor az élet harmadrészét alusszuk át. Most erre tekintünk vissza, ezt éljük át tudatosan a Hold egyesült hatalmaival. Azért éljük át, mert az emberiség nagy, ősi tanítói belénk árasztják létüket, együtt élnek velünk, ezért a Földön öntudatlanul eltöltött éjszakákat a földi életnél sokkal intenzívebben éljük át.

Szeretném az itt elmondottakat egy példával igazolni. Néhány kedves barátunk ismeri talán valamelyik misztériumdrámámat, és tudja, hogy ezekben többek között egy bizonyos Strader alakját is megrajzoltam. Ezt a Stradert művészileg egy akkor élő személyről rajzoltam meg, aki időközben meghalt. Nem másoltam le földi életét, de megformálásának egy olyan ember élete volt az alapja, aki rendkívül érdekelt, mivel aránylag egyszerű körülmények között nőtt fel, először pap volt, aztán levetve a reverendát bizonyos racionális értelemben világi tudós lett. Érdekelt ennek az embernek a belső küzdelme. Megpróbáltam ezt a küzdelmet szellemileg megragadni. A négy misztériumdráma írásakor földi életére tekintettem. Az iránta való érdeklődésem folytán követni tudtam halála után a Hold-szférában eltöltött időszakában. Ma is ott tartózkodik (mármint 1924-ben – a ford.). Attól a pillanattól fogva, hogy ez az individualitás utat tört hozzám halál utáni életének egész intenzív reális hatásával, teljesen kialudt a földi élete iránt érzett érdeklődésem. Halála után teljesen együtt éltem ezzel az individualitással, és ez úgy jutott kifejezésre, hogy a negyedik misztériumdrámámban meg kellett írnom halálát, mivel földi emberként nem állt már előttem. Ezt csak annak megerősítésére jegyzem meg, hogy az emberek a halál utáni életüket belsőleg intenzívebben, lényegre törőbb módon, reálisabban élik át, mint álomszerű földi életüket.

Figyelembe kell vennünk, hogy az ember halála után a nagyvilágba, a kozmoszba éli bele magát. Most ő maga lesz a kozmosz. A kozmoszt most saját testének érzi, de morálisan is önmagában érzi mindazt, ami földi élete folyamán rajta kívül volt. Ami benne élt, azt önmagán kívül érzi. Vegyünk egy egészen triviális példát. Tételezzük fel, hogy földi életében valakit elragadott az indulat, megütött valakit, és ezáltal egyrészt fizikai fájdalmat, másrészt morális szenvedést okozott neki. Halála után a Hold-szférában a Hold-individualitások hatására nem azt éli át, amit földi életében átélt, amikor esetleg belső jó érzéssel, a másik szenvedésének átérzése nélkül mérgében megütött valakit, hanem azt, amit a másik ember élt át. A Hold-szférában azt a fizikai fájdalmat és szenvedést éljük át, amelyet a másik embernek kellett megtapasztalnia. Azt éljük át, amit magunk tettünk, vagy gondoltunk földi életünk során, de nem úgy, ahogy éreztük, hanem ahogy a másik ember átélte. Így az ember halála után földi élete harmadrészében átéli mindazt, amit földi életében gondolt és elkövetett, de olyan módon, ahogyan az említett Holdlények intenzív realitással megmutatják neki, és ezt az életet fordított sorrendben éli át. Amikor például az 1912-ben meghalt Strader életét visszafelé átéltem vele – misztériumdrámámban így neveztem, bár másképpen hívták -, akkor először azt élte át, ami legutóbb történt vele a Földön, aztán ami azt megelőzően történt, és így haladt visszafelé. Ha most megjelenik lelkem előtt, akkor körülbelül azt éli át a Holdnak ebben a szférájában, amit 1975-ben élt át. Eddig az 1912 és 1875 közötti időt élte át visszafelé, és születésének időpontjáig fog így tovább visszafelé élni.

Így az ember halála utáni élete során földi életét annak egyharmad részében éli át visszafelé, azoknak a Holdlényeknek a szférájában, akik egykor földi lények voltak. Ez az élet az első csírája annak, ami a következő földi életek karmájaként valósul meg. A földi életünk idejének harmadrészében átélt életben valóban saját belső érzéseink és észlelésünk révén ismerjük meg, hogy saját tetteink hogyan hatottak másokra. Ekkor, kedves barátaim, hatalmas vágy támad a szellemi emberben, hogy amit most átél a Hold szellemi szférájában – amit a Földön más emberekkel tett -, az megterhelje őt, és így létrejöjjön a kiegyenlítés. Ennek a holdbéli időnek a végén az a kívánságunk és elhatározásunk jön létre, hogy sorsunkat földi tetteinknek és gondolatainknak megfelelően valósítsuk meg. Amikor az ebből az egészen a születésünkig terjedő átélésből fakadó kívánság félelem nélkülivé válik, akkor érett meg az ember arra, hogy befogadja őt a következő szféra, a Merkúr szférája. Az ember ekkor a Merkúr-szférába lép be. A következő előadásban meg fogjuk látni, hogy az ember a Merkúr-szférában olyan lények birodalmába lép, akik sohasem voltak földi lények, mindig Földön túli lények voltak, és az ő birodalmukban tudja meg, hogy sorsát hogyan alakíthatja tovább. Így kell követnünk az embert a Merkúr, a Vénusz és a Nap szféráján át, hogy megismerjük, amit halála és újabb születése között átél. Ez a szellemi lét annak felel meg, amit a születése és halála közti időben a földi lények között élt át. Mert az ember a teljes életét földi életében születése és halála között éli meg, égi létében pedig halála és újabb születése között. Ebből tevődik össze a teljes élete. Hogy hogyan, erről majd a következő előadásokban beszélünk.

– Párizs, 1924. május 24.

[A gyógyítás. A Merkúr-szféra titka. A Vénusz-lét szférája. A Napélet. Az emberben lévő gonoszság kiegyenlítése ebben a szférában.]

Tegnap arról beszéltem, hogy az ember a halál kapuján áthaladva, hogyan emelkedik fel az érzékfeletti világ első élményeihez, amelyeket a halála utáni évtizedekben él át. Elmondtam, hogy az ember bizonyos ideig az úgynevezett Hold-régióban tartózkodik, és itt olyan lényekkel kerül kapcsolatba, akik egykor a Földhöz kötődtek, de nem fizikai testben, hanem étertestben éltek, és tanították az emberiséget. Azt a mély bölcsességet közvetítették az embereknek, amely egykor itt élt a Földön, aztán lassan kihunyt. Amikor a fizikai Hold eltávozott a Földtől, akkor ezek a lények is eltávoztak, további életüket a Holdon folytatták, és az ember akkor találkozik velük ismét, amikor áthalad a halál kapuján. Ekkor át kell tekintenie mindazt, amit – ahogy tegnap jellemeztem – sokkal intenzívebb realitással tekint át, mint ahogy földi élete során valójában átéli.

Már utaltam rá, hogy miután az ember elég hosszú ideig tartózkodott a Hold-régióban, átléphet a Merkúr régiójába, ahol viszont azokkal a lényekkel találkozik, aki kivezetik egy olyan kozmikus térségbe, ahol egészen más lények laknak, mint a Földön. Az ember azonban a halála és újabb születése közti időben ugyanúgy hozzátartozik ehhez a régióhoz, mint ahogy földi élete során a Földhöz és a földi valósághoz tartozott.

Engedjék meg, kedves barátaim, hogy folytassam azt a kis vázlatot, amelyet tegnap készítettem. Abból indulhatunk ki, hogy amikor az ember átéli a halált – ami tehát voltaképpen nagyon rövid időt vesz igénybe -, akkor az elemekben él tovább, a földben, a vízben, a levegőben és a tűzben. A Föld különböző anyagai, a fémek és más anyagok, nem léteznek a halál pillanatában. Minden szilárd anyag föld, minden folyékony anyag víz, minden légnemű anyag levegő, és ami melegnek tűnik, az mind hő. Halála pillanatában az ember az anyagnak ebben a négyféle állapotában él. Ez megy át abba a régióba, amelyet tegnap a kozmikus intelligencia régiójaként jellemeztem. Ezt a régiót a kozmikus gondolatok szövik át, ezek éltetik, és ebben az ember néhány napig tartózkodik. Ezután jut a Hold már említett régiójába, innen pedig a Merkúr-régióba.

Még egyszer elismételném ezt a vázlatot: az elemek régiója majd a kozmikus intelligencia régiója. Ekkor jut az ember a csillagok térségébe, először a Hold, aztán a Merkúr régiójába.

Most azt tisztázzuk, hogy az ember élete a Hold-régióban hogyan határozhatja meg későbbi karmáját. Erre is utaltam tegnap. A helyzet az, hogy a halálon áthaladt ember sok mindent tett földi életében, jót is rosszat is. Mindazzal, amit átélt, odaáll a Hold-lények elé. Ezek a Hold-lények szigorú ítéletet, kozmikus ítéletet hoznak arról, hogy egy cselekedet, mint jó tett, mennyit ér a világmindenség számára, és mennyit ér egy gonosz, helytelen tett. Az embernek ezután mindazt a Holdrégióban kell hagynia, amivel a világmindenségnek ártott. Gonosz tetteinek eredményeit ott kell hagynia a Hold régiójában. Ezzel önmagából otthagy egy részt. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember sokkal inkább egységet alkot a cselekedeteivel, tetteivel, mintsem gondolná. A jó vagy a rossz cselekedethez úgyszólván az ember egész lénye hozzákapcsolódik. Ha az elkövetett gonoszságot ott kell hagynunk, akkor önmagunknak egy részét kell otthagynunk. A Hold régiójából valóban csak azzal távozunk, amivel jót cselekedtünk a világmindenség számára. Ezáltal bizonyos értelemben megcsonkított emberként hagyjuk el a Hold régióját, annál inkább megcsonkítva, minél több gonosz gondolatot tettünk a magunkévá. Annyit kell otthagynunk, amennyi kárt okoztunk a világnak.

Ha az ember további útját akarjuk tanulmányozni a halál és az újabb születés közötti időszakban, akkor a következőket kell figyelembe vennünk. A Földön élő ember világosan megkülönböztethető részekből áll. A fej régiója az, ami viszonylag a legjobban kialakult, már az ember születése előtt szinte tökéletesen elkészül a csírában. A test többi része aránylag fejletlenebb az embrionális életben., és ez bizonyos fokig az egész élet során így marad. Az ember legkidolgozottabb része a fej régiója, a többi régió kevésbé kidolgozott. Viszont ami az ember fejének szellemi mivoltából a halála után megmarad, az vész el a leghamarabb a szellemi területen, úgyszólván szinte teljesen eltűnik, amikor a Hold régióján áthaladunk. Ezt természetesen helyesen kell felfognunk: a fizikai anyag a holttesttel elenyészik, a fejben azonban nemcsak fizikai anyag van, hanem olyan erők is vannak benne, amelyek formálják és éltetik az ember fizikai testét. Ezek érzékfeletti erők. Áthaladnak a halál kapuján, de imaginatív megismeréssel a halál után is láthatóak az ember szellemi alakjaként, amelyen az emberi fej egyre inkább tovatűnik. A megmaradt rész, a fejen kívüli többi régió az, ami megcsonkítható. A Merkúr-szférába a test többi régiójával lépünk be többé-kevésbé tökéletesen, vagy erősen megcsonkítva, attól függően, hogy lényegében jó vagy gonosz emberek voltunk. Ezekkel a lelkünket körülvevő erőkkel lépünk be a halál és az újabb születés közti további életünkbe. A halál és az újabb születés közti egész életet ezekből az erőkből kell kialakítanunk.

Most eljutunk a Merkúr-szférában élő lények környezetébe. Ezek a szellemi lények sohasem voltak emberek, sohasem öltöttek emberi alakot. Fontos feladatuk van, mert miután az ember a Hold régiójában levetette morális tisztátalanságait, és mintegy – elnézést a kifejezésért – fej nélküli emberként ide érkezik, előtérbe kerül az, amit földi életében mint egészséget vagy betegséget átélt. Fontos és nagyon jelentős, meglepő és meghökkentő, hogy az ember már a Hold-régióban leveti morális tisztátalanságait, de az őt ért betegségek nem itt hullanak le róla, ezeket a Merkúr-régióban csak azok a lények tudják szellemi hatásaikkal felvenni, akik sohasem voltak emberek. Rendkívül jelentős éppen ennek a ténynek a figyelembevétele: a betegségek szellemi eredményeit a Merkúr-régióban veszik el az embertől. Amikor ezt megfigyeljük, akkor éljük át először, hogy a csillagok világában, vagyis az istenek voltaképpeni világában a fizikai és a morális jelleg hat egymásra. A morális tisztátalanság nem juthat be a szellemi világba, hanem ott marad a Hold régiójában, amelynek köze van az emberhez, mivel olyan lények lakják, akik már éltek az emberek között. A Merkúr lakói sohasem éltek a Földön. Most ezek a lények veszik el az emberektől a betegségeket. Látjuk, amint ezek kiáramlanak a világ messzeségeibe, a szellemi kozmoszba, és ez a szellemi kozmosz mintegy felszívja az emberi betegségek kiáramló szellemi eredményeit, és még bizonyos tetszéssel veszi is fel ezeket. Ez voltaképpen az ember első szellemi benyomása a halál és újabb születés közötti életében, és mégis olyan valóságosan tárul elé, amilyen valóságosan a Föld jelenik meg előtte. Ahogyan a Földön a szelet, a villámot, a víz folyását átéljük, úgy éljük át a halál kapuján áthaladva és a Merkúr-régiójába lépve a betegségek szellemi hatásainak távozását. Látjuk, ahogy a betegségek szellemi hatásait szellemi lények veszik fel, és az a benyomásunk, hogy most kiengesztelődtek az istenek! Holnap közelebbről foglalkozhatunk majd ezekkel a dolgokkal, most először azt említem meg, hogy az ember azt éli át, hogy az istenek azáltal engesztelődnek ki a földi gonoszságok iránt, hogy a betegségek hatásai kiáramlanak a nagy világmindenségbe.

A halál és az újabb születésünk közti életünknek ez egy igen fontos ténye. Valaha, amikor az embereket éppen azok a lények tanították, akik az emberiség ősi tanítói voltak, és később a Hold lakói lettek, ezek a jelenségek ismeretesek voltak. Akkoriban azt is tudták, hogy a betegségek lényegéről csak úgy lehetnek a valóságnak megfelelő tapasztalataink, ha ez a valóság a Merkúr lényeitől ered, ezért minden gyógyítás, minden orvosi tudás bizonyos misztériumoknak, a Merkúr- misztériumoknak volt a titka. Ezekben a misztériumokban valóban magasabb lények működtek a csillagok régióiból, nem emberek, mint a mai egyetemeken. Maguk az istenek tanították az embereket, és az orvostudomány az emberiség régi korszakaiban olyan bölcsességnek a tanítása volt, amelyet közvetlenül a Merkúr-lények hoztak el a misztériumokban az embereknek. Ezt a régi orvostudományt ezért az emberek teljesen isteni adománynak tekintették. Alapjában véve ma az orvostudomány minden termékeny eleme vagy a régi korokból származik, és annak az utóhatása, amit a Merkúr isteneitől tudtak meg, vagy ismét olyan módszerek révén kell rátalálnunk, amelyek rávezetik az embert az istenekkel való érintkezésre, hogy tanulhasson tőlük. A régi bölcsesség elapadt, eltűnt, meg kell találnunk az új bölcsességet, amely ismét az istenekkel való érintkezésen kell, hogy alapuljon. Ez az antropozófia feladata a legkülönfélébb területeken.

A Merkúr-régióból aztán a Vénusz régiójába jut az ember. A Vénuszon lakó lények még a Merkúr-lényeknél is sokkal távolabb esnek a földi lényektől, ők úgy változtatják meg azt, amit a ember önmagából egészen a Vénusz régiójáig hozhat el, hogy tovább juthasson a szellemi régiókba. Ez azonban csak azért lehetséges, mert az ember új közegbe lép, amikor a Vénusz régiójába kerül. Amikor itt élünk a Földön, akkor sok minden azon múlik, hogy eszméink, fogalmaink, képzeteink vannak. Mi is volna az ember a Földön, ha nem volnának képzetei és eszméi. Az értékes gondolatok hordoznak bennünket, és azért vagyunk okosak, mert megfelelő gondolataink vannak. Különösen ma számít sokat, ha az ember okos. Hiszen ma majdnem mindenki okos. Ez nem volt mindig így. Egész földi életünk attól függ, hogy gondolkodunk. Az emberi gondolatokból eredt a nagyszerű technika, és az ember végül is minden jót vagy rosszat a gondolatai segítségével valósít meg a Földön. A gondolatok még a Hold-régióban is hatnak, mert a Hold-régió lényei a szerint ítélkeznek, ahogyan a gondolatokból jó és rossz tettek származtak. De még a Merkúr-régió lényei is a gondolatok szerint ítélik meg azokat a betegségeket, amelyeket le kell választaniuk az emberekről. Bizonyos értelemben azonban itt húzódik az a határ, ameddig a gondolatoknak – és az emberi intelligenciára emlékeztető dolgoknak – még jelentőségük van. Mert amikor a Merkúr-régióból kijutunk a Vénusz régiójába, akkor az uralkodik, aminek a tükröződését szeretetnek ismerjük a Földön. Itt a szeretet mintegy felváltja a bölcsességet. Belépünk a szeretet régiójába. Az ember csak azáltal juthat tovább a Nap-léthez, hogy a szeretet a bölcsesség szférájából a Nap-létbe vezeti.

Kedves barátaim, bizonyára fontos kérdésnek tartják, hogy hogyan is lehet az ilyen dolgokat lelkileg átélni? Biztosan olvasták azokat a lelki gyakorlatokat, amelyeket „Eimitation” címen franciára fordított könyvemben adtam meg, és így tudják, hogy az ember az ilyen gyakorlatok révén lassanként jut el ehhez a szemléletmódhoz. Az imaginatív tudat megszerzésével először egész életét éli át szellemi módon egy nagy tablóban egészen a születéséig. Amit halálunk után természetes módon élünk át, azt a beavatás révén az élet minden pillanatában átéljük. Amikor viszont eljutunk az inspirációhoz, ez az átélés olyasmit mutat, ami mintegy átragyog ezen a tablón, ezen az emberi életen. Ez a fontos. Mindig is úgy volt, hogy az ebben rejlő titkok összefüggéseiről voltaképpen csak akkor lehet beszélni, ha egy bizonyos kort elértünk. Minden életkorban eljuthatunk a beavatáshoz, de a kozmikus titkok teljes összefüggéseit csak bizonyos életkorban láthatjuk át saját szemléletünk révén. Ez a következők miatt van így.

Ha visszatekintünk erre az élettablóra, akkor ez hétéves szakaszokra tagolódik, úgy, hogy az első szakaszt születésünktől nagyjából a hetedik évünkig tekintjük át, a másodikat életünk hetedik évétől a tizennegyedikig, a következőt a tizennegyediktől a huszonegyedikig, utána egy egységes életszakaszt a huszonegyediktől a negyvenkettedikig, aztán a negyvenkettedik évünktől a negyvenkilencedik évünkig tartó életszakaszt, majd a negyvenkilencediktől az ötvenhatodikig, és az ötvenhatodiktól a hatvanharmadik évig terjedő szakaszt. Ezeket az életszakaszokat egymás után éljük át. Az élet első szakaszának visszapillantását szemlélve minden egyszerre van jelen, egészen a fogváltásig. Minden életszakaszban mintegy ködön át jelennek meg számunkra a világ, a kozmosz titkai. Az első életszakaszban, születésünktől a hetedik évig, a Hold titkait látjuk meg. Amikor az élet első szakaszában tartózkodunk, akkor a világ titkai úgy jelennek meg saját étertestünkön keresztül, mint ahogy a Nap ragyog át a ködön. Amit ma elmondtam a Hold lakóiról, és arról, hogy a tisztátalanságokat és a gonoszságokat otthagyjuk a Holdon, az benne van az élet könyvében. Ez az első életszakasz könyve.

Ha imaginációval, inspirációval és intuícióval tekintünk vissza gyermekkorunkra, akkor azt mondhatjuk, hogy életünknek összesen hét fejezete van. Az első fejezet kisgyermekkorunkat öleli fel, ebben vannak a Hold titkai. Az élet második fejezete a fogváltás és a nemi érés közé esik, ebben vannak a Merkúr titkai. Ezt a kort a gyermekek az iskolában élik át. Ha visszatekintünk erre a korra, akkor a Merkúr titkai mutatkoznak meg számunkra. Az orvosok tudják, hogy ez a gyermekbetegségek ideje. Ugyanakkor ez az emberi élet legegészségesebb korszaka, az egész emberiség tekintetében viszonylag itt a legcsekélyebb a halandóság. Utólag ebben az életszakaszban mutatkoznak meg a Merkúr titkai, ha tehát valaki már tizennyolc éves korában beavatott lehetne – ez nem lehetséges, de ha mégis így volna -, akkor beavatása révén áttekinthetné a Hold és a Merkúr titkait. Ha életének későbbi éveiben visszapillant az élet további, a tizennegyediktől a huszonegyedik évig terjedő szakaszára, akkor ebben a visszapillantásban megmutatkozhat számára a világegyetem valamennyi olyan titka, ami a Vénusz- régióhoz tartozik. Abban a korban, amikor a fizikai szeretet is megjelenik az embernél, életének tizennegyedik évétől a huszonegyedik évéig, az élet könyvébe is belevésődnek a Vénusz létének titkai. Ha ezután a huszonegyedik évünktől a negyvenkettedikig élünk tovább, akkor ennek átéléséhez háromszor akkora időtartamra van szükségünk, mert ha a későbbi életünkből visszapillantunk, akkor a Nap titkainak valamennyi lénye feltárul előttünk. Ehhez a visszapillantáshoz több mint negyvenkét évet kell megérnünk, de ekkor ebben az életszakaszban a Nap titkait látjuk meg. Ha már nagyon megöregedtünk, és a negyvenkettedik életévtől a negyvenkilencedikig terjedő szakaszra is vissza tudunk pillantani, akkor a Mars titkai jelennek meg előttünk. A Mars titkaiba való behatoláshoz tehát túl kell lépnünk a negyvenkilencedik éven. Ha beavatott valaki, akkor tud a Mars titkaiba behatolni, ha olyan életre tekinthet vissza, amely a negyvenkettediktől a negyvenkilencedik életévig terjedő életszakaszban zajlott le. Negyvenkilenc éven túl a Jupiter titkaira tudunk visszatekinteni, és azt is elmondhatom, hogy a hatvanharmadik éven túl az istenek határozata azt is megengedi, hogy a Szaturnusz titkairól beszélhessünk.

Látják, kedves barátaim, a halál és az újabb születés közti életben egyre inkább túljutunk a földi körülményeken, és más viszonyok közé kerülünk. A Vénusz-régión túlhaladva az ember átéli a Nap-régió tényeinek a világát. Miután leírtam, hogy a beavatással hogyan jutunk el ezekhez a dolgokhoz, folytatom annak kifejtését, amit az ember halála és újabb születése között átél.

A szellemi világba való belenövés azonban azt jelenti, hogy az ember egyre inkább a felette álló lényekhez közeledik. A Hold régiójában még teljes mértékben olyan lények között vagyunk, akik lényegében együtt éltek az emberekkel a Földön. De itt már azokat a lényeket látjuk, akik az egyik földi életből a másikba vezetnek át. Könyveimben ezeket a lényeket a régi keresztény szokásnak megfelelően az angyalok hierarchiájának neveztem. Amikor az említett módon beavatott tapasztalással tekintünk vissza kisgyermekkorunkra, akkor egyúttal azt is meglátjuk, hogy az angyalok világa mit dolgozott az emberen. Gondolják el, hogy az emberek naiv érzületében milyen csodálatosan élnek bizonyos szemléletek, amelyek voltaképpen a magasabb beavatási bölcsesség révén igazolódnak. Azt mondják, hogy az ember gyermekkorát átszövi az angyalok működése Ha pedig a Hold régióját tanulmányozzuk, akkor valóban meglátjuk gyermekkorunkat, és ezzel egyúttal az angyalok világának a munkálkodását. Amikor az ember iskolás korba kerül és intenzívebb erők veszik kezdetüket, akkor az arkangyalok lényeit látjuk. Ezek az arkangyalok akkor válnak fontossá számunkra, amikor a Merkúr életére tekintünk. A Merkúr-lét folyamán az arkangyalok világában élünk. Amikor az ember elérte a nemi érettséget, akkor körülbelül a tizennegyedik életévtől a huszonegyedik életévig terjedő korszakán halad át. Visszapillantva meglátjuk, hogy az ember életútján, életútjának tablóján átragyognak a Vénusz titkai. Ugyanakkor azt is felismerjük, hogy a Vénusz-léthez milyen lények kapcsolódnak: az archék, az őskezdetek hierarchiájának lényei. Ekkor ismét fontos igazságot ismerünk meg, ami rendkívül megdöbbentő, ha valóban megismerjük. A Vénusz lényeire tekintünk, akik a nemi érettség után sugározzák be az emberi életet. Ezek a lények, az őskezdetek, magához a világ keletkezéséhez kapcsolódnak, s ennek vetületeként a fizikai embernemzedékek létrejötténél is tevékenykednek. Ilyen módon nyilvánul meg a kozmosz és az emberi élet nagy összefüggése.

Aztán a Nap életébe is bepillantunk. Mit jelent a Nap végső soron a mai fizikusok számára? Egy izzó gázgolyót, ahol égő gázok meleget és fényt árasztanak. A szellemi szemlélet ezt rendkívül gyermeteg elképzelésnek tartja, mert a valóságban a fizikusok nagyon meglepődnének, ha expedíciót szervezhetnének a Napra és ott mindent másmilyennek találnának, mint ahogy elképzelték. Ott ugyanis nincs semmiféle kozmikus gáz. Ha expedíciót szervezhetnénk a Napra, nem emésztenének meg a lángok. Ha viszont bejuthatnánk a Nap régiójába, akkor az szétszakítana bennünket. Mert voltaképpen mi is van ott, ahol a Nap van?

Ha átmennek itt ezen a helyiségen, nekiütközhetnek a székeknek és az embereknek. Néhány dolgot vázlatosan felrajzolok, ezek itt vannak, nekik ütközünk. A dolgok között üres tér van, ott keresztül lehet menni. Ezen a területen, ahol tartózkodunk, különbözőek a viszonyok, a tér bizonyos részeit kitöltik a székek vagy önök, a tér más részei pedig üresek. Ha elveszem a székeket, csak üres tér van, amikor bejönnek. Az üres tér a világmindenségben sokkal kiterjedtebb. Itt a Földön nem ismerjük azt, amivel a világmindenségben meg kell ismerkednünk. Ott a tér maga is kiüresedhet, úgy, hogy van ahol nincs már tér. Amit Németországban „szódavíznek” neveznek, abban apró gyöngyök vannak, ezek hígabbak a víznél, a vizet nem látjuk, csak a gyöngyöket. Ha kitekintenek a térbe, ott sem látnak semmit. Ahol azonban a Nap van, ott kevesebb a tér. Képzeljék el, hogy a világmindenségnek itt van az üres tere, de ebben az üres térben semmi sincs, még tér sem, tehát ha oda eljutnánk, akkor valóban felszívódnánk és eltűnnénk. Ott nincs semmi, minden hely a szellemiségé. Semmiféle fizikaiság nincs, még tér sem. Ez a Nap léte a valóságban, és ez nagyon meglepné a fizikusokat. Csak ennek az üres térnek a szélén létezik olyasmi, amit a fizikusok feltételeznek. Ott, a Nap koronájában vannak izzó gázok, de az üres téren belül nincs semmi fizikai, még tér sincs. Ott csak a szellemiség létezik. Ebben a szellemiségben háromféle lénycsoport él: az exuziák, a dünamiszok és a küriotészek. ők élnek a Nap-létben. Amikor a halál és az újabb születés közti időszakban áthaladunk a Vénusz-léten, akkor az exuziák, dünamiszok és küriotészek régiójába lépünk be. Ha visszapillantunk – ehhez negyvenkét évesnél idősebbnek kell lennünk -, akkor mintegy a napszerűség vetületét látjuk. A halál és az újabb születés között töltött idő legnagyobb részében az exuziák, dünamiszok és küriotészek között élünk.

Kedves barátaim, amikor az ember halála és újabb születése között valóban behatol a Nap régiójába, akkor minden másképp van, mint ahogyan a fizikai, földi világban megszoktuk. A fizikai, földi világban jó szándékaink vannak, míg mellettünk esetleg áll valaki, akinek rosszak a szándékai. A jó tetteket megpróbáljuk megvalósítani, ezek többé-kevés- bé sikerülnek, a mellettünk állónak viszont úgyszólván minden sikerül. Látjuk, ahogy az életünk eltelik. Evek vagy évtizedek múlva visszatekintünk a történtekre, és igen könnyen úgy ítélhetjük meg a fizikai, földi folyamatot, hogy a jó szándék, a jó tett nem jár jó következményekkel az ember földi életében. A jó embert például büntetés érheti a Földön, a rosszat pedig jutalom, amennyiben a jó ember szerencsétlen lehet, a rossz pedig boldog. Nem látunk összefüggést a morális átélés és a fizikai megvalósulás között. Ugyanakkor minden fizikai megnyilvánulásnak megvan a szükséges következménye. A mágneses erőnek vonzania kell a vasat, ez egy szükséges következmény. A születés és halál között átélt földi életünkben csak az valósul meg, ami fizikailag összefügg. A Nap-létben nem létezik ilyen fizikai összefüggés. Ott csak morális összefüggés létezik. Ott minden moralitásnak megvan a lehetősége ahhoz, hogy realizálódjon, mégpedig megfelelő módon realizálódjon. A jó olyan jelenségeket hoz létre, amelyek boldogítóak az ember számára, a rossz pedig a lét nem boldogító jelenségeit idézi elő. Ott realitássá válik az a morális összefüggés, amely itt a Földön csak eszmei, és külsőleg hiányos módon jelenik meg, amikor az igazságszolgáltatás megbünteti a gonosz embert.

A Nap régiójában minden, amit az ember akár a legapróbb gondolatainak jó szándékában hordozott, olyan realitássá kezd válni, amelyre az exuziák, dünamiszok és küriotészek rátekintenek. A Nap-régió lényei aszerint tekintenek ránk, ahogyan a bennünk lévő jót el tudtuk gondolni, át tudtuk érezni és meg tudtuk élni. Ezt a régiót ezért nem írhatom le elméleti módon, hanem csakis elevenen. Nem adhatunk meghatározást arról, hogy ez vagy az a jóság hogyan hat a Nap régiójában, ezt úgy kell elmondanunk, hogy a hallgató megértse: ha a földi régió embereként jó gondolatod támadt, akkor a halál és az újabb születés közti életedben a Nap régiójában érintkezel az exuziákkal, dünamiszokkal és küriotészekkel. Társas szellemi életet folytatsz ezekkel a lényekkel. Ha azonban gonoszságot gondoltál ki, amit mintegy saját lényeddel a Hold régiójában hagytál, akkor magányos vagy, és az exuziák, dünamiszok és küriotésezk elhagynak, így a Nap világában az ezekkel a lényekkel való együttlétünk realitássá teszi a jót. Ha nem voltak jó gondolataink, akkor nem értjük ezeknek a lényeknek a nyelvét, ha nem voltak jó tetteink, akkor nem állhatunk elébük. A Nap régiójában jóságunk hatása igazi realitássá válik.

Ma ennyit szerettem volna elmondani, holnap folytatjuk ezt a fejtegetést.

– Párizs, 1924. május 25.

[A Nap-régió hierarchiája. – Krisztus belehalása a Napszférába. – Az emberi lélek felemelkedése a Mars -, Jupiter – és Szaturnusz-létbe. — Az új földi élet karmájának kialakulása, ezeknek a régióknak legmagasabb Hierarchiáit szemlélve. A karma individuális megformálása e három szféra révén, három példán bemutatva: Voltaire (Mars) Victor Hugo (Szaturnusz) Eliphas Levi (Jupiter).]

A halál és az újabb születés közti életről beszéltünk, és azt láttuk, hogy az embert halála után olyan Földön túli világ fogadja be, amelynek a Földön csak a jelei jelennek meg, mert a csillagok egy másik világ jelei. Ha rámutatunk ezekre a jelekre, akkor egyúttal olyan szellemi világokra mutatunk rá, amelyeket halálunk és újabb születésünk közti életünkben mi magunk is láttunk. Láttuk, hogy a Hold, a Merkúr és a Vénusz szférájába lépünk be, és tegnap eljutottunk a Nap szférájának a megbeszéléséhez. Ennek során kifejtettem, hogy a beavatási megismerés révén hogyan szerezhetünk ismereteket a megfelelő világokról. Ha a könyveimben leírt módszerek révén megkapják annak a lehetőségét, hogy betekintsenek a szellemi világba, akkor egész földi életükre visszapillanthatnak. A visszapillantás során ez mindig egy nagy tablóban kiterítve tárul elénk, és nagyjából hétéves időszakokban tekintjük át. Látjuk a fogváltásig terjedő gyermekkorunkat, és ha ezt áttekintjük, akkor a Hold-szféra titka sugárzik felénk. Ha ezután azt tekintjük át, ami a fogváltás, vagyis a hetedik év és a nemi érés között van, akkor a Merkúr- szféra titka sugárzik felénk. A tizennegyedik vagy tizenötödik évtől a húszas évek kezdetéig, amikor az ember nemileg éretté vált, az a korszak jön el, amelyből a visszapillantás során a Vénusz-szféra titka sugárzik felénk. És ha már kissé megöregedtünk, és visszatekintünk a huszonegyedik és negyvenkettedik év közötti időre, arra a korra, amikor emberi életünk teljében vagyunk és hanyatlásunk még nem kezdődött el, akkor erre az időre visszatekintve a Nap-szféra titkai jelennek meg előttünk.

Ezek a titkok abban állnak, hogy ebben a szférában – ahogy tegnap már utaltam rá – nincsenek természeti hatások. A Nap szférájában nem léteznek természeti hatások. Amikor túljutottunk a Hold-, a Merkúr- és a Vénusz-szférán és belépünk a Nap szférájába, akkor ebben az időszakban nincsenek körülöttünk természeti hatások, csak morális lelki hatások. Ami jó, annak megvannak a megfelelő jó eredményei, ami rossz volt, azt mind otthagytuk a Hold szférájában A Nap-szférában tiszta, sugárzó ragyogó jóság van, a gonoszságnak nincs helye benne. A Naplétet az embernek sokszor századokon át kell átélnie, mert a halál és az újabb születés közötti életben az idő úgyszólván kiterjedtebb, mint itt a Földön. A Nap szférájának átélése közben nemcsak azokkal a lelkekkel kerülünk össze, akik szintén áthaladtak a halál kapuján a földi élet után, és velünk együtt beléptek a szellemi világba, és akikkel a karma révén kapcsolatban voltunk, hanem egyúttal az exuziák, dünamiszok és küriotészek területére is belépünk. Ezek a lények teljesen a szellemi hatásokban élnek, tisztán szellemi lények. Amit a Napszférában morális környezetként észlelünk, az úgy hozzátartozik ezekhez a lényekhez, mint ahogy a Föld lényéhez hozzátartozik az ásvány- növény- és állatvilág.

Ha meg akarjuk érteni az emberi lélek életét a Nap szférájában, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy itt a Földön az ember mintegy a bőrébe zártan él a térben. Ami a bőrünkön belül van, azt önmagunknak nevezzük, és világnak nevezzük azt, ami rajta kívül helyezkedik el. Ami a bőrünkön belül van, abból tekintünk ki a világba. A Nap szférájában éppen ellenkező a helyzet. Ott benne vagyunk mindabban, amit itt világnak nevezünk, bennünk van a Hold, bennünk van a Merkúr, sőt a Nap szférájának egész területe is bennünk van, nem rajtunk kívül. Ahogyan itt a földi életben különbséget teszünk a testünk és a fejünk között, és tisztában vagyunk azzal, hogy a fejnek megismerő szervként kell elkülönülnie a test többi részétől, hogy dolgozni tudjon, és ahogyan tudjuk, hogy a fejnek más jelleget kell öltenie, mint a test többi részének, a Nap-szférában ugyanígy tudjuk, hogy rendelkezésünkre áll a világ-organizmus, a Hold, a Merkúr, a Vénusz és a Nap lénye. Van azonban rajtunk még valami különleges is, ahogy itt a földi életben fejünk van. Ez az a sajátosság, hogy a Nap-lét folyamán a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz bizonyos mértékben a fejünk. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Nap-lét folyamán a Hold, a Merkúr és a Vénusz a végtagjaink, és maga a Nap a teljes ritmikus rendszerünk, a Nap-szféra a szívünk és a tüdőnk az összes lényeivel együtt. Ami viszont itt az értelmünk, a felfogásunk szerve, vagyis a fejünk, azt a Marsban, a Jupiterben és a Szaturnuszban találjuk meg. Ahogyan itt a Földön a fejünk legalsó részén lévő szájunkkal beszélünk, úgy élünk a kozmikus Ige révén azáltal, hogy a Marsot kozmikus testünkben hordjuk Ez áthangzik az egész téren keresztül. És ahogy itt a fejünkben gondolatokat hordozunk, apró, jelentéktelen kis gondolatokat, úgy a Jupiter révén kozmikus bölcsességet hordozunk magunkban. Ahogy itt emlékezetünk van, és átéljük az emlékeinket, úgy a Nap-létben a Szaturnusz-létet hordozzuk magunkban, ez ad számunkra kozmikus emlékezést. Itt a bőrünkben élünk, és kifelé tekintünk, Nap-létünkben, ahogy leírtam, a külső világra úgy tekintünk, mint az emberre. Az ember benne van a világunkban. Természetesen nem az az ember, akiről a földi anatómia beszél, hanem aki olyan nagy és hatalmas, olyan fenséges, mint a világ- egyetem az összes csillagaival.

Ha földi nézőpontból szemléljük a dolgot, kedves barátaim, akkor voltaképpen csak nagyon csekély elképzelésünk lehet arról, hogy mi mindent foglal magában az ember. Ez a földi ember számára jó is, nehogy nagyzási hóbortba essen. Alapjában véve ha az összes földi embert együttesen nézzük, azt mondhatjuk, hogy valamennyi hierarchiát magában hordozza; a hierarchiák lényüket az emberben bontakoztatják ki. A Nap-létben az a külvilágunk, ami az emberben van, és ez sokkal nagyszerűbb, mint a csillagok teljes világa, járása és megjelenése. A következő földi életünket az emberi test szemlélete alapján mindazokkal a lényekkel együtt dolgozzuk ki, akiket említettem, az exuziákkal, dünamiszokkal és küriotészekkel, a Holdon élő lényekkel, az angyali hierarchia lényeivel, a Vénuszon élő lényekkel, az archék hierarciájával, és azokkal az emberi lelkekkel, akikkel karmikus kapcsolatban állunk. Az a munka, amely a Nap-létben létrehozza a következő földi embert, a következő földi életet, sokkal nagyszerűbb, mint mindaz, amit az ember a földi kultúra és civilizáció érdekében végezhet. A földi civilizáció végső soron az ember műve. Az ember viszont nemcsak az ember műve, mert a Nap-létben együtt munkálkodik másokkal a későbbi földi életen. Szánalmas eredményre vezetne, ha az embernek csak a többi emberi lélekkel együtt kellene dolgoznia azon a csodálatos építményen, amelyet földi élete során megjelenít. Valamennyi hierarchiával együtt kell, hogy működjön. Mert ami az anya révén megszületik, az nem a Földön jön létre, a Föld úgyszólván csak a helyet adja ehhez. A fizikai átöröklés olyasmit nyújt, amiben csodálatos kozmikus alkotás testesül meg, ez az érzékfeletti világokban a Nap-lét folyamán formálódik ki.

Ha ezeket a dolgokat a megfelelő módon ismerjük meg, akkor a Napra feltekintve azt kell mondanunk, hogy már fizikai sugárzása, a Földre áramló melege is szép. Ha azonban hatni engedjük magunkra azt, ami a Nap valójában, akkor megérezzük, hogy odafent, ahol a Napkorong áthalad a világon, ott alakulnak ki az eljövendő emberi nemzedékek szellemi mintái. Itt dolgoznak a magasabb hierarchiák az eljövendő emberek kialakításán, azokkal az emberi lelkekkel együtt, akik előző életükben a Földön tartózkodtak. Ez a Napkorong voltaképpen annak a szellemi embriója, amiről úgy sejtjük, hogy a jövendő földi életet tartalmazza. Alapjában véve a Nap-lét első felét azzal töltjük, hogy az emberekkel együtt megformáljuk belőle eljövendő földi emberi lényünket.

Amikor átéltük a halál és az újabb születés közti élet felét, és elértünk oda, amit misztériumdrámáimban „éjféli órának” neveztem, akkor másfajta munka kezdődik el. Hiszen hallottuk, hogy a Nap léte tisztán csak jóság. Ha a magasabb kozmikus bölcsességből csak az dolgozna, amit leírtam, akkor nem emberek érkeznének a Földre, hanem angyalszerű, isteni jellegű, jóságos lények. De ezek az isteni, jóságos lények nem volnának szabadok, semmi szabadságuk nem lenne. Mert mivel a Nap-létből származnak, az felelne meg a természetüknek, hogy ennek megfelelően csak jót tegyenek. Nem tudnának választani jó és rossz között.

A Nap-lét második felében annak egy része, ami az itteni munka következtében emberi realitássá vált, átformálódik, úgyhogy bizonyos mértékben képszerűvé lazul. Először úgy alakul az ember, hogy szervezete szerint pusztán jóságos lénnyé kellene válnia. Azután, a Nap-lét második felében annak egy része, amivé az ember formálódik, nem válik realitássá, hanem csak képpé. Így a Nap-létben további utunk részben szellemi realitásként, részben képszerűen folytatódik. A szellemi realitás testünk alapját fogja képezni az eljövendő földi életben. Ami csak kép, az fejünk alapozását hozza létre. Mivel csak kép, ezért sokkal sűrűbb anyaggal, a csont anyagával tölthető ki. Ez a rész nem szellemi realitás, hanem kép, így beletagozódhat az, amit itt a Földön ennek a képnek az utócsengésében élünk át. Amit a gyomrunk, a májunk és a többi szervünk akar, azt természeti szükségszerűségként éljük át. A bennünk lévő morális impulzust szellemileg éljük át itt a Földön, és amit itt szellemileg átélünk, ami morális impulzusként csendül ki a lelkiismeretünkből, annak előzménye az ember Nap-csírájában alakul ki, itt pedig képpé válik.

Kedves barátaim, a Föld fejlődésének, az emberiség fejlődésének megvan a történelme. A kultúra, a civilizáció a történelem során fejlődik. Halálunk és újabb születésünk között hosszú időn át a Nap-léten haladunk keresztül, és ennek megvan a történelme. A Föld történelmének legfontosabb eredménye a Golgotái Misztérium, és ebben a történelemben megkülönböztetjük a Golgotái Misztérium előtt történt eseményeket és tényeket az utána történtektől. A Nap-létben, amelyet az ember halála és újabb születése között él át, hasonlóképpen különbséget kell tennünk a között, ami a Földön a golgotái esemény előtt történt, és ami utána jött létre. De a helyzet az, hogy ha a földi életet a golgotái eseményig nézzük, akkor azt látjuk, hogy a Krisztus-lény nincs jelen a Földön. Krisztust várják a Földön, de még nincs itt, a Nap-létben tartózkodik. A misztériumok beavatottjainak megvoltak az eszközeik és módjaik, hogy a misztériumhelyekről részt vegyenek a Nap életében. Ha ezek a beavatottak testen kívüli megismeréshez emelkednek fel, akkor azon kívül, amit a Földön átéltek, beavatásuk révén eljutottak Krisztushoz, mert Krisztust a Napban találhatták meg. A Golgotái Misztérium révén végbement földi történés után Krisztus nincs már a Napon, összekapcsolódott a Föld létével. Krisztus először a Nap életében volt jelen, később nincs már ott. A földi életben ez fordítva van, mert Krisztus először nem volt itt jelen, csak később jelent meg a Földön. A Krisztus-impulzus azonban ugyanolyan radikálisan hat a Nap életére, mint a földi életre.

Ahogy a Földön küzdelmet jelent, hogy lelki életünket any- nyira elmélyítsük, hogy átélhessük Krisztust, hogy belsőleg betöltsön és áthasson bennünket, úgy a Nap-létben nehéz áttekinteni, meglátni az ember teljes lényét. Különösen az emberiség fejlődésének régi korszakaiban volt nehéz az embert a halál után a Nap-létben meglátni, amikor a Földön teljesen ösztönös szellemi látás uralkodott. Az ember számára éppen az tette nehézzé, hogy a Nap-létben meglássa az embernek, mint külső világnak a titkát, hogy a Földön szelleminek látta önmagát. A Golgotái Misztérium előtt Krisztus adott erőt az embernek a Nap-létben ahhoz, hogy valóban maradéktalanul meglássa az ember lényét. A Golgotái Misztérium óta, mint földi embereknek, nekünk kell átélnünk azt a belső elmélyedést, amelyet a Golgotái Misztérium szemlélése, a Golgotái Misztérium átélése, a Krisztus életében való részvételünk adhat meg. Így gyűjthetünk földi életünk során szabadon és tudatosan olyan erőket, amelyeket halálunk után magunkkal vihetünk, és ezek adhatnak erőt ahhoz, hogy a Nap-létben meglássuk az ember lényét. A Golgotái Misztérium előtt Krisztus adott erőt az embereknek a halál és az újabb születés közötti életben ahhoz, hogy meglássák az embert a Nap-létben, a Golgotái Misztérium után pedig földi élete során készíti elő az embert arra, hogy a Nap-létben megláthassa az ember teljes lényét. Így a kereszténység lényegét is csak akkor ismerjük meg teljesen, ha kitekintünk földi létünkből a Nap létére. Ahogy láttuk, a Nap-lét első felét ismerjük meg, ahol az embert először realitásában alakítják ki az ottani lények, és ahol az ember tisztán jóság. Ezután alakítják ki képszerű mivoltát, amely belenyúlik a későbbi ember életébe és szabaddá teszi. Ez tartalmazza a morális átélés csíráját.

Ha most beavatási tudománnyal közeledünk az emberben létrejövő morális hajlamokhoz, egészséges erőkhöz, akkor azt tapasztaljuk, hogy ha azok a szférák, ahová az ember a Nap-lét- ből mintegy lassanként behatol – tehát a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférája – nem hatnak át bennünket, akkor imaginációnkkal, inspirációnkkal és intuíciónkkal nem látunk helyesen. Ha az ember halála és újabb születése közti életének második felét összefüggően akarjuk megítélni, akkor visszapillantásunk során ismét bizonyos hét évig tartó korszakokra kell tekintenünk. Ennek összefüggéseit akkor tudjuk áttekinteni, ha – ahogy már említettem – átléptük a hatvanharmadik évünket. Ha visszatekintünk a negyvenkettedik életévünktől a negyvenkilencedikig terjedő időszakra, akkor ebből az életszakaszból a

Mars titkai ragyognak felénk. A negyvenkilencediktől a ötven- hatodikig terjedő életévekből a Jupiter titkai ragyognak felénk. A Szaturnusz titkai pedig az ötvenhatodiktól a hatvanharmadikig terjedő időszakból sugároznak felénk. Ez a visszapillantás egyszerűen ennek a sugárzásnak a révén érteti meg velünk, hogy a Marsban, a Jupiterben és a Szaturnuszban mi történik az ember új földi életre való előkészítésekor. Mert miután az ember áthaladt a Nap-léten, és előbb a Mars, aztán a Jupiter, majd a Szaturnusz létébe lép át. Ezekben nyilvánvalóan a magasabb hierarchiák lényei működnek az ember érdekében, a trónok, a kerubok és a szeráfok, mégpedig úgy, hogy a trónok a Mars-szférában, a kerubok a Jupiter-szférában és a szeráfok a Szaturnusz-szférában jelennek meg.

Amikor a halál és az újabb születés közti élet másik felén haladunk át, akkor ez bizonyos vonatkozásban megint ellentétes a földi élettel. Itt a földi életben a földön állunk, kitekintünk a csillagvilág messzeségeibe, látjuk a csillagok világának nagyszerűségét, magasztosságának a hatása alá kerülünk. Amikor a Nap-létből tovább haladunk a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szféráján át, és jövendő földi életünkre készülünk, akkor a vallásos életet látjuk. Amikor letekintünk a Földre, nem olyan fizikai módon jelenik meg előttünk, ahogy itt körülöttünk látjuk, hanem a Föld irányában hatalmas szellemi élet jelenik meg, amit a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz történéseiből szőnek meg a szeráfok, a kerubok és a trónok tettei. Alattunk az érzékfeletti eget látjuk, betekintünk a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférájába, és látjuk, amint a trónok, a kerubok és a szeráfok a maguk módján élnek, tevékenykednek és dolgoznak. De milyen látvány tárul elénk, amikor ezt a munkát látjuk? Az a látvány, hogy érzékfeletti módon látjuk meg e lények között következő földi éltünk karmájának a beteljesedését, amit emberként fogunk a többi ember révén átélni. Minthogy bizonyos módon karmát alakítottunk ki velük, ezt először az istenek tettei révén éljük át, a szeráfok, a kerubok és a trónok között, ők döntik el egymás között, hogy következő földi életünkben mit fogunk átélni, hogy karmánkat beteljesítsük. Az istenek valóban az ember teremtői, de karmánkat is ők teremtik meg. Először égi kép formájában élik át a karmikus beteljesedést, és ez a benyomás belénk vésődik, amikor életünket tovább folytatjuk. Magunkra vállaljuk karmánk beteljesítését, mert először a szeráfok, a kerubok és a trónok isteni tetteiben látjuk meg azt. Ebben a látványban azt éljük át, ami az istenek működése nyomán következő földi életünkben ér bennünket.

Látják ebből, hogy a beavatási tudomány révén megismerhetjük a karmát, ha követjük az emberi életet a haláltól az újabb születésig vezető út második felében, és képesek vagyunk arra, hogy megfejtsük a trónok, kerubok és szeráfok cselekvéseit a Mars a Jupiter és a Szaturnusz szférájában. Aki megtanulta, hogy szellemileg visszatekintsen életének negyvenkettedik évétől a negyvenkilencedikig, az lehetőséget kap arra is, hogy behatoljon a Mars titkaiba és történéseibe, és mintegy meglássa azt, ami főként a trónok, de egészében véve a trónok, kerubok és szeráfok között megy végbe, amikor az ember áthalad ezen a szférán. Csak itt a földi életben nem lehet egy ember karmájának a hatásait megítélni. Igénybe kell vennünk az érzékfeletti világ segítségét. Ha tanulmányozni akarjuk a karmát, akkor a világnak éppen arra a részére kell tekintenünk, amelyet az ember halála és újabb születése között a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférájában él át. Egyes emberek számára éppen az válik mérvadóvá következő földi életükben, ami a Mars-szférában játszódik le.

Ezt akkor látjuk meg, ha a halál és az újabb születés között a Mars-szférára tekintünk. Itt elsősorban azzal találkozunk, amit „Világigének” nevezünk. Itt minden Ige. A Mars lényei az Ige lényei, ha használhatom ezt a kifejezést. Ha elképzeljük, hogy az ember húsból és vérből van, akkor ha beszél, mozgásba hozza a levegőt. Amikor a levegő hullámai a fülünknek ütköznek, akkor hallunk, a hangok a levegő hullámaiban testesülnek meg. A Mars lényei ilyen hullámokból alakultak ki, egész lényük szavakból áll. Amikor szellemünkkel hallunk, átéljük ezeket a lényeket. Ha az ember későbbi életében a negyvenkettedik életévétől a negyvenkilencedikig terjedő szakaszra pillant vissza, tehát arra az időszakra, amikor ez a szféra halála és újabb születése között a legintenzívebben hat az emberre, akkor az, amit a Földön átélt, nagyon szorosan fog kapcsolódni a Mars-léthez. Amikor innen letekint, olyan életet alakít ki, amely nagyon intenzíven összefügg a Mars életével.

Nézzünk erre egy példát. Gondoljunk el egy olyan embert, aki abban a korban élt, amikor az arabok Mohamed impulzusára Ázsiából Észak-Afrikán át harciasan Európába nyomultak, a spanyol birodalmakat fenyegették, és megalapították a mór és az arab uralmat. Nézzünk meg valakit, aki az arab uralom kiterjedésének kora előtt az akkori kor szokásai szerint Afrikában tanulta a megismerés tudományát. Volt egy ilyen ember, aki Észak-Afrikában sajátította el az ottani tudományt, nem egészen ugyanúgy, de hasonlóan ahhoz, ahogy történelmileg Szent Ágostonról tudjuk. Most nem Szent Ágostonra gondolok, hanem egy másik személyiségre, aki az észak-afrikai tudományt később kissé eltérő módon sajátította el, bizonyos mór-arab színezettel. Ez a személyiség aztán átment a mai Spanyolországba, hitvallásában bizonyos változás következett be, keresztényibb szemlélet felé fordult, és a régebben felvett arab szemléletet összekeverte evvel a keresztény szemlélettel. Ezután egyfajta kabbalisztikus tudománnyal kezdett foglalkozni, nem azzal, amit általában kabbalisztikának neveznek, de valami ahhoz hasonlóval. Ez a személyiség így sok belső kéltséget és bizonytalanságot élt át, és ilyen bizonytalanságban is halt meg. Ekkor férfi volt, később pedig, aránylag rövid idő múlva a középkorban, annak közepe előtt, nőként született meg újra. Ekkor az életében felhalmozódott valamennyi kétség mélyen beleivódott a természetébe. Ez a személyiség aztán később újra megjelent, és női életéből úgy haladt át ismét egy férfi életbe, hogy egyrészt már előbb, másrészt a halál és az újabb születés közti életében elsősorban a Mars-szféra révén alakította ki következő földi életének sorsát. Ezáltal következő földi élete azzal került rokonságba, ami éles értelmi ítéletként él és működik a Földön, és ennek az ítéletnek sokszor harcias fogalmi jellege lett. Ez a személyiség lett aztán Voltaire, akit most két inkarnációjában jellemeztem.

Látják, hogy a halál és az újabb születés közötti életben az embernek a csillagokhoz kapcsolódó jelenségekkel való összefüggése alakítja ki földi életét. A földi életet a maga történelmi folyamatában egyáltalán csak úgy ismerhetjük meg, ha megvizsgáljuk, hogy egy ember élete hogyan függ össze a korábbi életeivel.

Hogyan kerülnek át a történelmi fejlődés régebbi korszakainak hatásai az újabb korba? Maguk az emberek hozzák át ezeket a hatásokat. Akik itt ülnek, valamennyien egy régebbi korszakból hozták át azt, amit a civilizáció jelenlegi korszakában élnek át. A történelmet maguk az emberek alkotják. A történelem alakulását azonban csak akkor értjük meg, ha nemcsak elvontan fecsegünk, hanem konkrétan rá tudunk tekinteni arra, ami az emberekkel haláluk és újabb születésük között történik.

Az ember földi életének megértéséhez különösen jelentős annak a karmikus fejlődésnek a vizsgálata, amely akkor játszódik le, ha az ember régebbi földi életeiből magával hozza azt a sajátos feltételt, hogy karmájának legfőbb impulzusait a Szaturnusz- létben teremti meg. Az olyan emberek, akik a Mars-létben teremtik meg karmájuk legfőbb impulzusait, olyanok lesznek, mint Voltaire. Minden gondolatukkal erősen kapcsolódnak a földi élethez, bírálják, harcolnak ellene, és tételekbe foglalják, hogy milyennek találják. Ez Voltaire-nél zseniális. Másképpen áll a dolog, ha a karmát főképpen a Szaturnusz impulzusai hozzák létre. A Szaturnusz impulzusai egészen sajátosan hatnak az emberre. Ha visszatekintünk földi életünknek arra a szakaszára, amely ötvenhatodik és hatvanharmadik életévünk között zajlott le, akkor sok tekintetben erősen nyomasztó és megrendítő a Szaturnusz titkainak a látványa, ami bizonyos módon idegen a földi élet számára. Aki a beavatási tudomány révén lassanként átéli a Szaturnusz titkait életének ötvenhatodik és hatvanharmadik éve közötti szakaszára vonatkozóan, az drámai fokozódással, egyre megrendítőbben éli át ezt az időszakot, mindenesetre olyasmit is, aminek az átélése növekvő mértékben egyre nehezebbé válik, minthogy az életét támadja. Azt lehet mondani, hogy az ember jelentőségének egészen csodálatos összefüggéseit fedezhetjük fel, ha betekintünk abba, ahogyan a karma létrejön ebben a szférában. Erre is mondok egy példát, de valamit mindenekelőtt előre kell bocsátanom.

Kedves barátaim, valamennyiükben felmerülhetne az a teljesen jogos kérdés, amely könyveim és előadásaim gyakori megállapítására támaszkodhat, hogy ugyanis a régi korokban voltak nagy beavatottak, akik itt éltek az emberek között. Azt lehetne kérdezni, hogy ezek hol vannak korunkban? Ha most körülnézünk, sok jelenleg köztünk élő emberről valószínűleg nem fogják azt állítani, hogy beavatottnak tűnnek. Végül is már régóta ez a helyzet. Így ezt a kérdést kell felvetnünk: hol vannak a beavatottak a későbbi inkarnációkban?

Aki egy régebbi inkarnációjában kifelé is teljesen tudatosan beavatottként volt jelen, nem lesz feltétlenül ismét beavatott egy következő inkarnációjában. Beavatása tudat alatt maradhat. Az embernek olyan testet kell használnia, amilyet a korszak nyújtani tud neki. A mai testek nem nagyon alkalmasak a spirituális tudomány számára, állandó akadályt jelentenek, mert materialista hajlamú korszakból származnak, és a gyermekkortól kezdődő nevelés is különösképpen akadályoz. Ha ebbe növekszünk bele, és korábban beavatásunk volt, nem tudjuk kifelé újra megélni azt, ami a beavatásból mostani inkarnációnk számára megmaradt. Megtanulunk írni, de a jelenlegi írással nem fejezhető ki az egykori beavatási tudomány. Ez így van az élet egyéb területein is. Ezért a régebbi korok beavatottai lehetnek jelentékeny emberek, de más módon jelennek meg az életben, nem mint beavatottak. Korunkban és a közelmúltban néhány életút beavatásra utal. Mondanék egy példát egy olyan személyiséggel kapcsolatban, aki régebbi földi életeiben valóban beavatott volt. Ez a személyiség a régi hiberniai misztériumok, az írországi misztériumok beavatottja volt az első keresztény évszázad idején, amikor Írország régi nagy misztériumai már hanyatlóban voltak, de még őrizték tudásukat. Élt ekkor egy személyiség, aki magas fokon beavatott volt. Az ír misztériumok különösen mélyre hatóak voltak, nem intellektuálisan, hanem általános emberi mértékkel mérve. Az egyik kultikus benyomás például ez volt: miután a tanítványt hosszasan előkészítették a földi igazság csalfaságára, a kétségek lehetőségére, képben kellett átélnie azt, ami csak ezen keresztül fejthet ki erőteljes benyomást. Ezután a tanítványt két szobor elé vezették. Az egyik egészen rugalmas volt, de belül üres. Egyébként fenségesen nagy volt, és hatása mély benyomást keltett. A tanítványnak meg kellett érintenie. Ez a tapintás megborzongatta, mert a szobor olyan volt, mintha élne, ezért amikor belenyomta az ujját, visszahőkölt, és a forma mindjárt helyre is állt. Egy olyanfajta létről szerzett benyomást, amely rögtön helyreáll, ha csak egy kicsit is szétrombolják. Ez arra utalt, ami az emberben Nap-szerű.

A másik szobor plasztikusabb volt. Ezt is megtapintották. Az így keletkezett benyomódás megmaradt. Csakhogy amikor a következő napon a tanítványt újra odavezették, éjszaka mindent rendbe hoztak. Az ilyen kultikus cselekmények megváltoztatták a tanítvány belső életét. Így ezt az akkor férfiként élő személyiséget mély benyomások érték ezekben az ír misztériumokban. Megértik, kedves barátaim, hogy ha ma példákat hozunk fel az inkarnációkra, akkor könnyen bukkanunk férfiakra, mert a régebbi korszakokban csaknem kizárólag a férfiak játszottak szerepet. A női inkarnációk ezek között foglalnak helyet. Ma a történelmi fejlődésben a nő nagyobb szerepet kezd játszani, és az a kor következik, amelyben intenzíven beszélhetünk a női inkarnációkról.

Most találtunk valakit, akire a hiberniai misztériumok kultikus szertartásai rendkívül nagy benyomást gyakoroltak, nagy mértékben érintették belső lényét, és azt mondhatjuk, hogy amit átélt, az olyan benyomásokkal töltötte el, hogy voltaképpen egész lelkével teljesen elfeledkezett a Földről. Miután női életet is átélt, amelyben a régebbi beavatási impulzusokból csak általános lelki alkatában mutatkozott meg valami, a XIX. században újra visszatért a Földre, mint annak jelentékeny személyisége, de mint olyan személyiség, aki a Szaturnusz- szférában élte át karmájának következményeit, abban a szférában, ahol olyan lények között élünk, akiknek alapjában véve nincs jelenidejük. Ha a Szaturnusz szféráját szellemi látással szemléljük, akkor a már említett értelemben az a rendkívül megrendítő, hogy ott olyan lények élnek, akiknek voltaképpen nincs jelenük, csak a múltjukra tekintenek vissza. Amit tesznek, az öntudatlanul történik, és az elvégzett cselekvés csak annak megtörténte után jut a tudatukra, miután belevésődött a kozmikus karmába. Megrendítő ezeknek a lényeknek a megismerése, akik múltjukat szellemi üstökös csóvaként húzzák maguk után. Ezekhez a lényekhez vitte el a lelkét ez a személyiség, aki egykor beavatott volt és túlnőtt földi létén, olyan lényekhez került, akik nem vesznek részt a jelenben. Itt alakította ki a karmáját.

Ez valóban olyan, mintha egy beavatás folyamán átélt nagyszerű magasztosság beragyogta volna földi emberi életének egész múltját. Amit a hiberniai beavatás révén élt át, az úgy él, mint ennek a múltnak a megtermékenyítése. Amikor ez a személyiség megjelent a Földön, akkor ezek most a jövő impulzusai lettek, annak az ellentétnek a révén, amelyben lelkének most fejlődnie kellett a Földön. Ez a lélek akkor alakította ki ezt az ellentétet, amikor közvetlenül a Szaturnusz- szférából való Földre szállásánál olyan módon vetette pillantását a múltra, hogy azt a beavatás fényével ragyogta be. Ezután szállt le a Földre, ahol szilárdan állt, de a jövőbe tekintve súlyos, egymást átívelő eszméket, impulzusokat és érzelmeket élt át. Ebből a hiberniai beavatottból lett Victor Hugó. Egy embert voltaképpen csak akkor látunk helyesen, ha fejlődését a halál és az újabb születés összefüggésében is megnézzük. Így morális, vallásos és erkölcsi kvalitásaival együtt láthatjuk. Egy személyiség nem szegényebbé, hanem gazdagabbá válik, ha a szellem fényével világítjuk át.

Hogyan érthetjük meg az ember életét és az embernek a világgal való kölcsönhatását ilyen példák révén, amelyeket valóban teljes egzaktsággal a szellemtudomány útján merítettünk az emberiség fejlődéséből? Hogyan értünk meg például egy harmadik példából olyasmit, ami különben rejtélyes lehetne annak, aki elfogulatlanul szemléli a dolgot? Hogyan értünk meg ilyen esetekben egy karmikus összefüggés révén olyasmit, ami egyébként egészen különösnek, megfoghatatlannak tűnik?

Itt is bizonyos misztériumokra tekintünk, de teljesen elavult misztériumokra. Ezek a misztériumok Amerikában egykor nagy szerepet játszottak, de hanyatlásnak indultak, így a kultuszról alkotott elképzeléseik és kultikus cselekményeik is, mondhatnánk, teljesen gyermeteggé váltak régi nagyságukhoz képest. Még Amerika felfedezése előtt, tehát nem is olyan régen, volt ezeknek a régi misztériumoknak némi szuggesztív ereje, még babonás, varázsló, mágikus jellegükben is. Ezekben élt az a személyiség, akiről beszélni akarok, és nemcsak képzeteket, hanem benyomásokat is kapott ezektől az erőktől, amelyeket Taotel-nek, Quetzalkoatl-nak, Tetzquatlipoká-nak neveznek. Ezek a lények intenzív, de azt lehet mondani, tisztátalan hatást gyakorolnak az emberre. A lehanyatlott misztériumoknak sokszor az a sajátosságuk, hogy erkölcsi vonatkozásban tisztátalan benyomást keltenek. Ez a személyiség később férfiként született meg újra, és tudat alatt erősen áthatotta ezeknek a misztériumoknak a szuggesztív ereje. Mint Eliphas Levi született meg újra, és egyszerűen elvont, racionalista, tisztán külsőséges fogalmakkal éledt benne újjá a voltaképpeni lehanyatlott misztériumi jelleg. Azonnal világos lesz egy egyébként rejtélyes jelenség, amely némileg nagyszabású az írásaiban, de valami mégis teljesen összefüggéstelenné, sőt bizonyos vonatkozásban ostobává és tompává teszi az emberi lelket.

Bárhová tekintünk, azok az összefüggések tisztázzák az életet, amelyekre az antropozófiának nem elvontan, hanem konkrétan kell utalnia. El tudják azonban képzelni, kedves barátaim, hogy a földi életen kívüli dolgokról anélkül kapnának valóságos leírásokat, hogy ezekből a leírásokból belső megin- dultságot, belső lelki áthevülést és megvilágosodást merítenének? Nem látjuk, sőt nem érezzük másnak az ember születését és halálát, ha az érzékfeletti élet leírásai valóban teljes belső erejükkel hatnak lelkűkre? Ha ezekre tekintünk, tudjuk, hogy olyan világból szálltunk le, amelyet le kell írni; azt visszük bele a fizikai világba, ami az istenek között élt. Nem az a lényeges, hogy ezt csak elméletileg fogjuk fel, hanem hogy mint emberek úgy érezzük: az így leírt szférából való leszállásunk azt jelenti, hogy mint emberek felelősséget érzünk érzéki-fizikai testünkben a Földön azért, hogy méltóvá váljunk ahhoz, ami velünk együtt jött le. Ha a megismerés annak lesz a belső akarati impulzusa, hogy méltók legyünk Földre szállásunk előtti lelki életünkhöz, akkor az antropozófia tanítása közvetlenül moralitássá alakul. Az antropozófia lényeges szempontja, hogy a morális impulzusokat erővel hatja át. Azt hiszem hogy ez ennek a három előadásnak a jellegéből is kiderült.

Nézzük meg a másik szempontot, a halál nézőpontját, amely lezárja a fizikai földi életet. A semmit helyezi oda, ahol az ember élt. Ha azonban leírjuk azt, amit az érzékfeletti világból írtunk le, akkor e mögött a semmi mögött felemelkedik az isteni szellemi világ, és az ember tudatára ébred annak, hogy lesz ereje ahhoz, hogy ott kezdjen fizikai testén dolgozni, ahol annak semmi volta van. Ez erős vallásos impulzust ad, reális vallásos impulzust. Így jön létre az antropozófiából a világ életének, az ember életének a képe. Így merítenek erőt az antropozófiából morális és vallásos eszményeink. Az antropozófiának erről a tartalmáról akartam néhány dolgot elmondani ebben a három rövid előadásban.

Előadásaimat azzal szeretném lezárni, hogy felhívom a figyelmüket arra, aminek köreinkben is eleven, lényszerű antropozófiaként kell élnie, hogy szellemileg együtt maradhassunk, még ha térben el is válunk egymástól. Gondolataink egymásra találnak, és így voltaképpen nem válunk el. Mivel az antropozófia, vagyis az érzékfelettiség szemlélése révén értjük meg a dolgokat, ezért tudjuk, hogy akiket az antropozófia hozott össze, azok szellemileg és lelkileg mindig együtt lehetnek. Fejezzük be ezért ezeket az előadásokat azzal, hogy egy ideig együtt voltunk a térben, szellemileg pedig nagyon erősen együtt akarunk maradni. Ezzel szeretném lezárni ezeket a fejtegetéseket.

– Boroszló, 1924. június 7.

[A Holdszféra és az emberiség ősi tanítói. A karma első csírái.]

Az antropozófia bölcsessége azáltal hat leginkább az emberi életre, hogy rámutat azokra az átfogó kozmikus titkokra, az egész világ titkaira, amelyek voltaképpen mikrokozmikusan egyesülnek az ember lényében. Ami azonban a kozmoszból ilyen módon érthetővé és világossá válhat számunkra, abban olyasmi él, ami beleragyog az emberi élet minden napjába, sőt minden órájába, és mivel ez megjelenik az emberi élet sorsában, az ember karmájában, ezért abba is beleragyog, ami közvetlenül érinti szívünket, sőt, mint mondtuk, minden órában megérinti. Így ezekben a napokban különösen azoknak az eszméknek, szellemi képeknek antropozófiai megalapozásáról szeretnék beszélni, amelyek az emberi karmát közelebb hozhatják hozzánk.

Tudjuk, hogy a születés és a halál között lezajló emberi életben van két olyan pillanat, amely lényegesen eltér az ember földi életének minden más pillanatától. Az egyik ilyen pillanat – természetesen szó szerint véve nem pillanat, de megértik, hogy miről van szó – a földi élet kezdete, a születés illetve a fogantatás. Az ember ekkor száll le szellemi-lelki lényként a földi életbe, földi működésének eszközéül fizikai testet ölt, és nemcsak betölti ezt a fizikai testet, hanem mintegy azonosul vele, hogy működni tudjon a Földön. A másik pillanat az, amikor az ember eltávozik földi életéből, és a halál kapuján át visszatér a szellemi világba.

Ha mindenekelőtt az utóbbi pillanathoz tartjuk magunkat, azt látjuk, hogy a halál utáni első napokban bizonyos mértékben megmarad az ember fizikai alakja. Feltehetjük azonban a kérdést: hogyan viszonylik az embernek ez a megmaradt fizikai alakja a természethez, ahhoz a léthez, amely földi életünkben a természet különböző világaiban vesz körül bennünket? Képesek-e a természeti világok, képes-e az egész külső természet arra, hogy fenntartsa az emberi lény maradványait, ezeknek a maradványoknak az alakját? Erre a természet nem képes. A természet csak arra képes, hogy szétrombolja az ember fizikai alakját, amely fizikai-földi életébe való belépése óta épült fel; a halállal elkezdődik annak a formának a feloszlása, amelyet az ember földi alakjának tekint. Akinek ez az egészen nyilvánvaló igazság elég mélyen hat a lelkére, az megérti, hogy már az ember fizikai formájában is milyen egyszerűen benne van minden anyagiságnak a cáfolata. Mert ha a materiális gondolkodásmód helyes volna, akkor azt mondhatnánk, hogy az emberi formát a természet építi fel. Ezt nem mondhatjuk, mert a természet az emberi formát csak szétrombolni tudja, nem pedig felépíteni. Ez a gondolat mély benyomást kelthet bennünk. Ez meg is történik, de igen gyakran nem foglaljuk helyes gondolati formába. Tudat alatt él az emberi lélekben, és benne él mindabban, amit a halál rejtélyénél érzünk. Itt azonban mégis energikusan van jelen. Az antropozófia éppen azokat a rejtélyeket akarja megoldani, amelyek az elfogulatlan emberi értelemben jönnek létre az élettel kapcsolatban, mégpedig úgy, ahogy ez a megoldás az élet helyes irányításához szükséges. Így először is egyszerűen az ember elfogulatlan szellemét kell, hogy a halál pillanatára figyelmeztesse.

Másrészről a születés pillanatára mutathat rá. Ha azonban elfogulatlanul figyeljük meg önmagunkat, akkor a születés pillanatáról voltaképpen csak a halál képzetét kaphatjuk meg. Ennek a megfigyelésnek az emberi gondolkodásra kell irányulnia. Az emberi gondolkodás kiterjed mindarra, ami a fizikai-érzéki földi világban történik. Gondolatainkat a világ történéseiről alakítjuk ki. Nem is lehetnénk emberek, ha nem alakítanánk ki ilyen gondolatokat, mert a földi világban körülöttünk élő valamennyi lénytől a gondolatok kialakításában különbözünk. Ha azonban gondolatainkat önmagunk elfogulatlan megfigyelésével ragadjuk meg, akkor úgy tűnik, hogy ezek valóban igen távol esnek mindattól, ami valóságosan vesz körül bennünket. Képzeljük csak el megfelelőképpen, hogy milyen elvontak és hűvösek leszünk belsőleg, amikor gondolkodásunknak adjuk át magunkat, ahhoz képest, amikor lelkünkkel az életnek adjuk át magunkat. Az elfogulatlan lelkület számára nem lehet kétséges, hogy a gondolatokban van valami hidegség, elvontság, józanság és szárazság. De éppen gondolati életünk helyes szemlélése kellene hogy legyen az, amit az antropozófus elsőként meditatív módon átél. Akkor a gondolati életből olyasmi merül fel benne, ami nagyon hasonlónak tűnhet egy holttest látványához. Mi jellemző egy holttestre? A holttest előttünk fekszik. Azt mondjuk, hogy ebben a képződményben emberi lélek, emberi szellem élt. Ez az emberi lélek és szellem eltávozott. Az emberi holttest a lélek és szellem burkaként fekszik előttünk, de ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy az egész emberen kívüli világ sem hozhatta volna létre ezt az alakzatot, ez csak a legbelső, szellemmel áthatott emberi természetből származhatott, és csak a maradványa valaminek, ami már nincs meg. Maga a forma azt mutatja, hogy a holttest nem valóság, csak egy valóság maradványa, és csak akkor van értelme, ha lélek és szellem él benne. Most a megmaradt formában sok mindent elveszített, de jelenlegi alakjában éppen azt mutatja, hogy lélek és szellem lakott benne.

Most irányítsuk lelki tekintetünket a gondolati életre. Ha némileg más szempontból is, de ez is holttestszerűnek fog tűnni. Ha az emberi gondolkodást elfogulatlanul szemléljük: ez voltaképpen épp olyan kevéssé létezhet önmagától, mint a holttest emberi formája. Ennek nincs értelme, és a külső természetet felfogó emberi gondolatnak sincs, akárcsak a holttestnek. Hiszen a külső természetet a gondolat megragadhatja ugyan, de az sohasem hozhatja létre ezt a gondolatot. Másrészről nem létezhetne olyan logika, amely valamennyi természeti törvénytől függetlenül meglátja, hogy valami gondolatilag helyes vagy helytelen. Ha itt a földi világban felfogjuk és helyesen értjük a gondolatot, akkor holttestnek, lelki holttestnek kell tűnnie, ugyanúgy, ahogy fizikai holttestként jelenik meg az, ami az emberből megmarad, amikor áthalad a halál kapuján. Ezt az emberi formát csak akkor érthetjük meg, ha olyan maradványnak tekintjük, amit egy élő ember hagyott itt halála után. Képzeljük el, hogy ha csak egyetlen ember élne a Földön, és halála után eljönne egy „marslakó”, meglátná a holttestét, egyáltalán nem értené. Tanulmányozhatná az összes ásványi, növényi és állati formát, mégsem értené, hogy ez a halott forma hogyan jött létre. Mert ellentmond saját magának, és ellentmond az egész emberen kívüli földi világnak. Elárulja, hogy valami hiányzik belőle, mert nem lehetne olyan, amilyen, ha mindig csak önmagára lett volna bízva.

Ugyanez a helyzet a gondolatainkkal is. Ezek sem lennének olyanok, amilyenek, ha csak a külső természet révén jöttek volna létre. A lelki holttestek a fizikai holttestekhez hasonlóak. Ahol holttest van jelen, ott valaminek el kellett halnia. Mi halt meg? A gondolatnak az az alakja, amellyel a földi világba való leszállásunk előtt rendelkeztünk. Akkor még élt az, ami az elvont gondolatban holttá vált. A még testetlen lélek gondolkodása úgy viszonylik mostani gondolatainkhoz, mint a lélekkel és szellemmel áthatott ember a holtesthez. A fizikai testben élő ember az a sír, amelyben eltemették a születés előtti lét eleven lelki életét. A gondolat a lélekben eleven volt. A lélek a szellemi világ számára elhalt. Nem eleven gondolatokat hordozunk magunkban, hanem a gondolat holttestét.

A születés a földi élet halállal ellentétes oldala, ha ezt megnézzük, a fenti dolgok adódnak számunkra. Azt kell mondanunk, hogy a szellemiség bizonyos módon a születés révén hal el az emberben, fizikai mivolta pedig halála révén hal el. Ekkor beszélünk helyesen ezekről a tényekről, és nem akkor, ha úgy beszélünk, ahogy korunkban általában szoktak.

Ha az antropozófiához vezető kaput keressük, akkor először a halálhoz kell vezetnünk lelkünket, és tudomásul kell vennünk, hogy gondolkodásunk a születés előtti gondolkodáshoz képest holttest. Ekkor az emberre vetetett pillantásunk túlterjed a földi életen, és ezáltal felkészülhetünk az antropozófia tanításának, bölcsességének felvételére. Az antropozófiához vezető természetes utat azért találják meg az emberek olyan nehezen, mert nem látják helyesen azt, ami itt van ugyan a földi életben, de – az itteni körülményeknek megfelelően – csak holttest alakjában lehet jelen. Ma túlbecsülik a gondolkodást, pedig valójában nem is ismerik igazán, csak lelki-holttest jellegű állapotában.

Ha gondolatainkat úgy irányítjuk, ahogy most megpróbáltam, akkor intenzíven feltűnik számunkra az emberi lélek örök életének két oldala. Alapjában véve az emberi reménység idézte elő, hogy a modern nyelvekben csak egy kifejezésünk van arra a fél-örökkévalóságra, amely most kezdődik, és sohasem szűnik meg. Csak a „halhatatlanság” kifejezésünk létezik, mert korunk emberét elsősorban az érdekli, ami halála után történik. Most itt van a Földön, és minden érdeklődése arra irányul, hogy megtudja, mi történik a halála után. Voltak azonban olyan korok az emberiség fejlődésében, amikor az embert más is érdekelte. Az önzőén gondolkodó ember ma azt mondja: érdekel, hogy mi jön a halál után, azt szeretném tudni, hogy tovább élek-e, ami születésem illetve fogantatásom előtt volt, az nem érdekel. Mert az ember itt van, és ezért nem egészen úgy gondolkodik a születés előtti életéről, mint arról, ami halála után következik. Az emberi lélek örökkévalóságához azonban mindkét oldal hozzátartozik: a halhatatlanág és a születetlenség is. Az emberek régebbi, eredeti misztériumnyelveinek volt megfelelő szava a születetlenségre is, mert ők koruknak megfelelően látták az érzékfeletti világot. Egy ilyen kifejezést azáltal kell elsajátítanunk, hogy gondolatainkat ebbe az irányba tereljük. Ez azonban az emberben érvényesülő természeti törvényszerűségtől egészen eltérő törvényszerűséghez juttat el bennünket: az emberi sorshoz.

Ez az emberi sors először csak úgy tárul lelkünk elé, hogy mintegy véletlenül ér bennünket, véletlenül éli ki magát. Valamiféle impulzusból kiindulva véghez viszünk valamit, és a mindennapi élettel kapcsolatban azt kell mondanunk: számtalan esetben történik, hogy a jó embert súlyos, fájdalmas, tragikus tapasztalatok érik, aki viszont egyáltalán nem jó szándékú, az nem rossz, hanem éppenséggel jó élettapasztalatokban részesül. Átlagos tudattal a mindennapi életben nem látunk összefüggést lelki indítékaink és a sors eshetőségei között. Látjuk, hogy a jó embert a sors legsúlyosabb csapásai érhetik, a gonosznak pedig sokszor viszonylag jó a sorsa. A természet történéseiben látjuk az okok és okozatok szükségszerűségét, ezt viszont nem látjuk abban a szellemi vonatkozásban, amelybe morális életünk beleszövődött. Ha viszont mégis elfogulatlanul tekintünk az életre, akkor azt látjuk, hogy a sors úgy játszódik le, hogy azt kell gondolnunk: úgy folyik le, ahogyan mi magunk kerestük.

Legyünk csak egészen elfogulatlanok magunkkal szemben. Nézzük meg jelenlegi inkarnációnk valamely időpontjában eddigi életünket. Ha valaki például ötvenéves és elfogulatlanul tekint vissza erre a gyermekkoráig terjedő ötven évre, akkor megláthatja, hogy voltaképpen belső indítékból saját maga ment elébe mindannak, ami őt érte. Nem kellemes megfigyelés, de visszafelé követve a dolgokat mégis azt kell mondanunk életünk döntő eseményeiről: az életnek ezekhez az eseményeihez úgy közeledtünk az időben, mint ahogy a térben egy pont felé haladunk. A sorsszerűség önmagunkból ered. Így teljesen érthető, ha egyes, már kissé atyaivá vált emberek, mint például Knebel, Goethe barátja, azt mondják magukban: ha megnézzük ezt az emberi életet, egészen tervszerűnek látjuk. Ez a terv persze nem olyan, hogy visszatekintve mindig azt mondjuk: ha így visszatekintek, megint csak ugyanezt tenném. Ha azonban visszatekintünk egyes cselekedeteinkre, mégis mindig azt látjuk: az előzőekhez belső ösztönzésre fűztük hozzá a következőt, így történt aztán, hogy egyik-másik esemény belekerült az életünkbe. Ilyen módon jutunk el annak belátásához, hogy morális lelki életünkben egészen más törvényszerűség fejeződik ki, mint a természetben. Mindezek révén teremtjük meg azt a hangulatot, amellyel a szellemi kutató elé állunk, aki a szellemi világ történései alapján írja le sorsunk alakulását, mint ahogyan a természet kutatója a természeti folyamatokból írja le a természeti törvényeket. Korunkban az antropozófiának éppen az a feladata, hogy felfedje a világmindenségben lévő szellemi törvényszerűségeket.

Erről bevezetésül mondok néhány szót. Emlékeznek rá, hogy például „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben említettem és más összefüggésben is leírtam, hogy az égről leragyogó Hold egykor a Földhöz kapcsolódott, aztán eloldódott a Földtől és egy meghatározott időpontban elvált tőle. A jövőben a Hold majd ismét egyesülni fog a Földdel. A Földtől azonban nemcsak a Hold vált el, elváltak tőle azok a lakói is, akik akkor éltek a Földön, amikor a fizikai Hold még együtt volt a Földdel. Ha megnézzük az emberi fejlődésben rejlő szellemi értéket, akkor egyre inkább felismerjük, hogy bár a jelenlegi emberiség rendkívül okos – ma csaknem mindeni nagyon okos – de nem bölcs. Az emberiség fejlődésének kezdetén megvoltak a bölcsesség értékei – ha nem is az értelemnek megfelelő alakban, hanem inkább képszerű költői formában -, ezeket az emberek között élő nagy tanítók, az ősi tanítók osztották szét a földi emberiség körében. Az emberiség ősi tanítói nem éltek fizikai emberi testben, csak étertestben testesültek meg, és a velük való érintkezés másmilyen volt, mint a fizikai emberek közötti érintkezés. Ezek a tanítók étertestben jártak-keltek a Földön. Akit ők vezettek, az lelkében érezte meg a közellétüket. Valami inspirációhoz hasonlót érzett a lelkében, igazságok és szemléletek belső felragyogását. Szellemi módon tanítottak. A földfejlődés akkori időszakában meg lehetett különböztetni látható és láthatatlan embereket. A tanítóknak nem volt szükségük arra, hogy lássák a láthatatlan embereket, mert tanításaik befogadására akkor is képesek voltak, ha nem voltak láthatóak. Lelkük mélyén hallották meg ezeket a tanításokat, és azt mondták: ha ilyen tanítások érkeznek, akkor az emberiség valamelyik nagy ősi tanítója közeledett hozzám. Külsőleg nem is látták ezeket az ősi tanítókat, szellemi látás útján találkoztak velük. Fizikailag nem fogtak kezet, mégis találkoztak, és mintegy szellemi kézfogást éreztek.

Ezek az ősi tanítók adták az emberiségnek azt az eredeti nagy bölcsességet, amelynek még az olyan alkotások is csak utócsengései, mint a Védák, vagy a Védanta-filozófia. Még ezek a nagy keleti tanítások is csak ennek utóhangjai. Ez az ősi bölcsesség egykor ismert volt az emberiség körében, de azért pusztult el, hogy az emberek saját maguktól, szabad akarattal küzdjék fel magukat ismét a szellemiséghez. Az ember lényének szabadsága lehetetlen lett volna, ha az ősi tanítók itt maradnak, ők ezért aránylag röviddel a Hold kiválása után követték a Holdat, és a Hold kozmikus telephelyén ütötték fel lakóhelyüket, ők a Hold legfontosabb lakói, amióta elváltak a Földtől, és magukra hagyták az emberiséget. Itt a Földön már nem találkozunk ezekkel az ősi tanítókkal, de a halál utáni életünk során, amikor az egyik földi életből a másik felé haladunk, találkozunk velük, mégpedig nem sokkal azután, hogy átléptük a halál kapuját. Azt is említettük már, hogy a halál kapuján áthaladt ember fizikai testének le vetése után átéli, hogy éterteste egyre jobban kitágul, egyre nagyobb lesz, de ugyanakkor fel is hígul, végül pedig eltűnik a világmindenségben. Ezután nem érezzük már, hogy a Földön lennénk, néhány nappal halálunk után, miután étertestünket levetettük, a Föld közvetlen környezetében érezzük magunkat. Halálunk után néhány nappal tehát már nem érezzük magunkat a Földgolyón, hanem úgy érezzük, mintha a Föld teste egészen odáig tágult volna, ahol a Hold kering a Föld körül. Egy megnagyobbodott Földön érezzük magunkat, a Hold pedig mintha nem is volna test, hanem az egész szféra egyetlen egységet alkotna, és ennek a szférának a határát a Hold pályája képezi. A Föld megnőtt számunkra, és szellemivé válva egyszerűen a Hold-szféráig terjed. A Hold szférájában vagyunk és halálunk után hosszabb ideig benne is maradunk. Itt találkozunk először újra azokkal a szellemi lényekkel, akik az ember földi életének kiindulópontján a nagy ősi tanítók voltak. Halálunk után ezek az ősi tanítók azok a lények, akikkel a kozmoszban legelőször találkozunk, az ő területükre érkezünk meg. Ekkor különös tapasztalatra teszünk szert.

Könnyen azt képzelhetnénk, hogy a halál utáni élet, amely egy bizonyos ideig tart – az időről még beszélnem kell – a földi élethez képest árnyszerű. Hiszen a földi élet erőteljesnek tűnik, a dolgok tömörek, mindenütt megfoghatóak. Az ember is sűrű és tömör. Akkor nevezünk valamit valóságosnak, ha erősen meg tudjuk fogni. Ez az erőteljes földi élet azonban álomszerűnek tűnik, amikor áthaladunk a halál kapuján. Mert amikor a leírt módon a Hold birodalmába lépünk, akkor olyan életbe jutunk, amely sokkal reálisabbnak, valódibbnak tűnik, mégpedig azért, mert a Hold-régióban élő ősi tanítók áthatnak bennünket saját létükkel, és mindent sokkal reálisabban tárnak elénk, mint ahogyan földi emberként éljük át a világ dolgait. Mit élünk át?

Földi életünket voltaképpen csak töredékesen éljük át. Ha átlagos tudattal tekintünk vissza, akkor egységes folyamatnak tűnik. De hogyan éltünk? Árnyszerűen éltünk, a nappalt az éjszaka követte. Erre az átlagos tudat nem emlékszik. Újra nappal lesz, aztán megint éjszaka, ez így folytatódik, és emlékezetünkben csak a nappalokat állítjuk össze. A valóságos visszaemlékezésnél mindig azzal kell a nappalokat megszakítanunk, amit éjszaka éltünk át, a nappalokat mindig az éjszakákkal kell megszakítanunk. Az átlagos tudat ezt, némileg jogosan, nem teszi meg, mivel alvás közben letompul. Amikor együtt vagyunk a Hold lényeivel, akik egykor az emberiség ősi tanítói voltak, akkor éppen azt éljük át, amit éjszaka éltünk át itt a Földön. Ebből adódik, hogy a Hold régiójában ez a létforma mennyi ideig tart. Ha valaki nem aluszékony, akkor földi életének mintegy harmadrészét alussza át. Éppen ennyi ideig tart a Hold-régióban töltött életünk: mintegy földi életünk harmadrészéig. Ha valaki húszéves volt, akkor körülbelül hét évig, ha hatvanéves volt, akkor húsz évig – és így tovább. Itt ezek között a lények között élünk, létükkel hatnak át bennünket.

Hogy megértsük ottani létünket, abba kell behatolnunk, hogy milyenné válunk fizikai testünk elhagyása után. Erről a beavatott és a halott tud beszélni, mert a halott a tér régióján át elhagyja fizikai testét. Amint elhagytuk fizikai testünket, abban ősziünk szét, ami a fizikai testen kívül van. Ha itt állok, és elhagyom a testemet, akkor először az asztalban vagyok, aztán mindabban, ami körülvesz. Mindig abban vagyok, ami a világot betölti, egyre jobban benne vagyok, nem pedig a bőrömön belül. Ami eddig fizikai belső világom volt, most külső világom lesz; ami pedig régebben külső világom volt, az most belső világommá válik. Így a moralitás is külső világom lesz. Képzeljük el, hogy gonoszságomban arcul ütöttem valakit, és most halálom után negyvenedik évemben vagyok, akkor sértettem meg. Ez iszonyú morális hatást tett rá. Életemben talán ki is nevettem. Most nem az akkori élményemet élem át, hanem az ő fizikai fájdalmát és morális szenvedését. Teljesen őbenne vagyok. Ez valójában így volt már minden éjszaka is, de a tudat alatt maradt, nem tudtunk róla, kép maradt. Most a Holdon élő nagy, ősi tanítók szubsztanciája hat át bennünket. Ekkor mindent intenzívebben élünk át, mint itt a Földön. Ami itt a Földön álomszerű, az ott sokkal erősebb realitás, ezt éljük át. Ezt az intenzív realitást az is átéli, aki szellemi látó tudattal él együtt egy halottal a halála után; azáltal, hogy fel tud emelkedni az inspirációhoz, érzékfeletti látással tudja átélni. Ekkor átéljük, hogy az emberek haláluk után intenzívebb realitásban élnek, mint haláluk előtt. Ha valóban átéljük azt, amit egy ember a halála után él át, akkor ez bármilyen földi hatásnál sokkal intenzívebben hat. Nézzünk meg egy példát.

Bizonyára ismerik néhányan misztériumdrámáimat, és ezek egyik alakját, Stradert. Strader alakját az életből vettem. Volt egy hozzá hasonló személyiség, aki rendkívül érdekelt. A Strader alakjában leírt személyiség életét – természetesen költőien átalakítva – külsőleg követtem. Tudják, hogy négy misztériumdrámát írtam, a negyedikben Strader meghal. Ezt az 1913-ban írt misztériumdrámát úgy éltem át, hogy kénytelen voltam megírni Strader halálát. Miért? Amíg Strader eredeti személye itt élt a fizikai világban, addig őrá tekintettem. Közben azonban meghalt, de annyira érdekelt, hogy tovább követtem. Ekkor halála utáni életének a benyomásai olyan intenzívek voltak, hogy teljesen kioltották földi élete iránti érdeklődésemet. Nem mintha részvétem nem maradt volna meg, de ez nem volt elegendő azokhoz a hatalmas benyomásokhoz képest, amelyeket fizikai-földi halála után élt át, és én ezeket követtem. Meg kellett írnom Strader halálát, mert az eredeti személy halála utáni élete lebegett a szemem előtt, és ez földi életénél sokkal erősebb volt.

Ez a gyakorlatban is megjelent. Voltak olyan barátaim, akik rájöttek, hogy kiről mintáztam Stradert, és bizonyos nemes odaadással igyekeztek a hagyatékot felkutatni. Óriási örömmel hozták el nekem. Önkéntelenül kissé neveletlennek kellet lennem, mert ez egyáltalán nem érdekelt, hiszen amint a földi maradványokkal szemben megjelentek a halál utáni élet benyomásai, ezek mindazt kioltották, amit barátaim még ebből a földi életből elhoztak. Az a helyzet, hogy az emberbe a Hold lényeinek szubsztanciája költözik, és ez olyan benyomásokat hoz létre, amelyek mindazt letompítják, amit földi életünkben tapasztalhatunk, reálisabbá teszik az életet. Az igazságos kiegyenlítő tettet tehát intenzívebb realitással éljük át. Saját tettünknél erősebben éljük át azt, hogy mit jelent a másik embernek, amit mi okoztunk neki.

A karma első csírája abból alakul ki, amit a halál után az emberiség nagy ősi tanítóinak szférájában élünk át. Itt határozzuk el, hogy tetteinket nekünk kell kiegyenlítenünk. Itt jelenik meg először, hogy az elhatározásoknak hatásuk van az életben. Itt a földi világban nem feltétlenül valósul meg a jó valami jóban, a rossz valami rosszban. Amit ebben a földinél sokkal reálisabb világban határozunk el és impulzusként él bennünk: hogy ki kell egyenlítened azt, ami tetted fonákjaként jelenik meg, az a Földön túli világba való belépésünk pillanatában, mint szándék, a későbbi életben történő kiegyenlítés reális oka lesz.

Azt szeretném leírni, hogyan alakul ki lassanként az a karma, amelyet az ember a halál és újabb születése közti idő átélése után alakít ki következő életére. A halálunk utáni első időt olyan módon éljük át, hogy a Hold lényeivel való együttélésünk révén elhatározzuk karmánk megvalósítását. Szeretném konkrétan leírni azokat az időszakokat, amelyekben az ember kiegyenlíti a karmáját halála és újabb születése között.

– Boroszló, 1924. június 8.

[A karma elrendezése a csillagok világában.]

Tegnap arról beszéltem, hogy az ember a halála és újabb születése közti életét karmikus erőinek előkészítésére először az úgynevezett Hold-szférában tölti, és itt, mint láttuk, azokkal a lényekkel találkozik, akik egykor vele éltek a Földön: az emberiség ősi nagy tanítóival. Azt mondhatnánk, hogy az ember közvetlenül halála után ezekkel a lényekkel találkozik. Ezekkel a lényekkel azok is együtt vannak, akiket a „Szellemtudomány” című könyvemben angyaloknak neveztem, ők olyan lények, akik sohasem éltek közvetlenül a Földön, tehát sohasem öltöttek földi testet, még olyan étertestet sem, mint az ember. Mert a Holdnak előbb említett lakói az emberéhez hasonló étertestet hordoztak, bár fizikai emberi testük nem volt.

Az angyalok azok a lények, akik az egyik földi életből a másikba vezetnek át bennünket. Emberi lényünk mostani kozmikus fejlődési korszakában ők vezetnek át bennünket földi életeinken. Már a Hold-szférától kezdve vezetnek. Láttuk, hogy az ember ebben a Hold-szférában jut el oda, hogy mintegy elrendezze a karmáját, és felvegye azokat a belső impulzusokat, amelyek elvezetik karmájának átéléséhez. Az embernek a halál kapuján áthozott helytelen cselekedetei nem állják meg a helyüket a szellemi világokban, ezeket itt kell hagynia a Hold-szférában. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy rossz karmánkat a Hold-szférában hagyjuk. Mert abban a pillanatban, amikor az ember tovább halad a halál és az újabb születés közötti életében, teljesen lehetetlen volna, hogy rossz cselekedeteinek hatása, következmény megterhelje.

Ha aztán az ember túljutott a Hold szféráján, akkor belső életét a kozmosz további területeire is kiterjeszti. Belép abba a szférába, amelyet Merkúr-szférának nevezhetünk. Itt nem olyan lényekkel találkozik, akikkel valaha együtt élt a Földön, hanem az arkangyali hierarchia lényeivel. Velük ismerkedik meg. Természetesen valamennyi területen együtt él azokkal az emberi lelkekkel, akik szintén áthaladtak a halál kapuján. Ez a lények harmadik csoportja, akikkel az ember a Hold-szférában együtt él: a testetlen emberi lelkek, akik hozzá hasonlóan áthaladtak a halál kapuján. Mindjárt meglátjuk, hogy voltaképpen miért szükséges, hogy karmánk rossz oldalának szellemi hatásai ott maradjanak a Hold szférájában. Most elégedjünk meg ezzel a ténnyel.

Amikor az ember belép a Merkúr-szférába, ott tovább tisztítják és nemesítik. Miután a Hold-szférában levetette a kozmosz számára morálisan hasznavehetetlen részét, még mindig magán viseli a Földön átélt betegségekre való hajlamait és annak eredményeit. Meglepő, de az a helyzet, hogy a halál és az újabb születés közti életben először morális gyarlóságainkat vetjük le, fizikai gyengeségeinket viszont csak később, a Merkúr szférájában. Itt az ember lelke megtisztul mindattól, amit a Földön élt át: a betegségek legkülönfélébb folyamataitól. A Merkúr-szférában tehát az ember lelkileg teljesen egészséges lesz. Meg kell gondolnunk ugyanis, hogy az ember teljesen egészséges lény. Okkult szempontból egészen helytelenül beszélünk az emberről, ha azt mondjuk, hogy szellemből, lélekből és testből van összeállítva. Nem ebből a három alkotórészből áll össze, hanem ha megnézzük, egyfelől testként, másfelől szellemként nyilvánul meg, a kettő között pedig, mint lélek, de valójában mindez egységet alkot. Ha az ember megbetegszik, akkor a lélek és a szellem is átéli a betegséget. Amikor aztán az ember halálakor leveti a testét, akkor lelkében benne vannak a betegség folyamatai révén átélt élmények hatásai is. Ezeket azonban az arkangyalok hatására teljesen leveti a Merkúr-szférában. Az ember tehát a Hold és a Merkúr szférája révén lassanként olyan lénnyé válik, akiben nincsenek már meg a morális és fizikai gyengeség állapotai. Így lép be aztán – közben sok évtized múlik el – a Vénusz szférájába. A Vénusz-szférában aztán azt, ami az emberből áthaladt a Hold- és a Merkúr-szférán úgy átdolgozzák, hogy ennek átélése után beléphet a Nap szférájába. A halál és az újabb születés közti életünk nagyobb részét valójában a Nap-szférában éljük át.

Ezekből a közlésekből láthatják, hogy mennyire megalapozott volt a régi misztériumok berendezkedése, amely ösztönös, de nagyszerű és hatalmas szellemi látás bölcsességéből származott. Ezekben a régi korokban például sohasem tanulmányozták az orvostudományt úgy, mint ma, amikor egyszerűen a fizikai világban maradnak, és a fizikai ember betegségének tüneteit tanulmányozzák, kipróbálják, hogy mi segíthetne rajta, felboncolják a holttestet és tanulmányozzák annak elváltozásait a normális szervezethez képest, és így tovább. Ezt a régi misztériumbölcsesség korában rendkívül gyermeteg dolognak tartották volna, mert egészen pontosan tudták, hogy az embert hogyan kell meggyógyítani. Ezt csak akkor lehet megtudni, ha a Merkúr-szféra lényei felvilágosítást nyújtanak, mert ezt valamennyi kozmikus folyamattal összefüggésben adják meg. Így teljesen meggyógyítják az embert. Ha tehát betekintenek abba, amit a „Szellemtudomány” című könyvemben más szempontból a Merkúr-misztériumok orákulumaként írtam le, akkor észrevehetik, hogy mi is történt ezekben a misztériumokban, amelyek lényegében a régi gyógyítás szolgálatában álltak.

Tegnap a nagy ősi tanítókról beszéltünk, akik egykor együtt laktak az emberekkel a Földön. Mindenütt jelen voltak, ahol emberek éltek, mert valamilyen másfajta éterikusan létező emberi nemként népesítették be a Földet. Azokban a régi korokban azonban olyan lények is leszálltak az emberekhez, akik egyáltalán nem laktak a Földön, de az emberek ennek tompán, álomszerűén tudatában voltak. Amit róluk el kell mondanunk, az a mai materialista tudománynak hódoló ember számára természetesen nemcsak paradoxon, hanem merő ostobaság. De éppen ez az „ostobaság” az igaz. A régi misztériumok bölcsei tudták, hogy a gyógyulás folyamatairól csak a Merkúr érzékfeletti lényei világosíthatnak fel. A Merkúr misztériumait ezért úgy rendezték be, hogy a Merkúr lakói a megfelelő kultuszok révén valóban leszállhattak a Merkúr-kultuszhelyek oltárára, így a Merkúr-misztériumok papjai megbeszélést folytathattak azokkal a szellemi lényekkel, akik a kultikus cselekmények révén szálltak le. A régi korok gyógyászata teljesen ilyen értelemben jutott el a Merkúr-misztériumhoz. Az oltárokra leszálló egyes lényeket Merkúr-isteneknek nevezték, és bár nem feltétlenül voltak mindig ugyanazok, ők mégis ugyanazoknak érezték őket. Úgy alkalmazták a régi misztériumi orvoslást, hogy azt mondták: ezt Merkúr isten közölte az orvos-papjaival. Így gyógyítottak.

A szellemtudomány ma is azon alapul, hogy kozmoszunk lényei a beavatottak megfelelő előkészítése révén leszállnak a Földre. A mai misztériumbölcsesség beavatottjai igen jól tudják, hogy az a lényeges, hogy párbeszédet folytassanak a kozmikus lényekkel. De a mai emberek átlagos tudata ellentétes a régi korokéval. Ma azt mondják: orvos az, akit az egyetemen orvossá avattak. Ezt nem mondták a régi korokban. Az volt orvos, aki Merkúr istennel beszélt. Az ezt követő korokban már minden felbomlóban volt. Ekkor már csak hagyományaiban volt meg az, ami egykor a misztériumokban az orvospapok Merkúr istennel folytatott párbeszédéből eredt.

A Vénusz-szférában arról van szó, hogy miután az ember levetette gonoszságát és egészségtelen állapotait, valóban átkerüljön a Nap szférájába az, ami megmaradt belőle. Ennek megértéséhez utalnék még az ember lényének egyik sajátosságára. Itt a Földön az ember mindig, mint egész jelenik meg. Nagy gonosztevőnek kell lennie, ha lefejezik, ezt követően fizikai teste már nem teljes. Csekélyebb vétségek és bűncselekmények esetén mindig egész marad, bármilyen szigorúan büntetik is. Ez nem így történik azzal a szellemi-lelki vetülettel, amelyet az ember a Hold- és a Merkúr-szférán át magával visz. Miután áthaladt a halál kapuján és levetette a gonoszság és betegség gyarlóságait, megérkezik lelkével és szellemével az érzékfeletti világba, ahol bizonyos értelemben már nem teljes ember. Mert az ember azonos a gonoszságával, a gonoszság saját lényének részét képezi. Ha valaki kifejezetten csak gonosztevő volna, és semmilyen jó emberi vonást nem hordozna, akkor egész emberi mivoltát ott kellene hagynia a Hold-szférában, nem is jutna tovább, mert saját lényünket a gonoszságunk mértéke szerint hagyjuk a Holdon. Azonosak vagyunk azzal, ami gonosz bennünk a szellemi világ számára, így bizonyos értelemben csonka emberként érkezünk a Vénusz szférájába. A Vénusz a legtisztább szeretet eleme, és ami az emberből ilyen módon megmaradt, azt a Vénusz-szféra kozmikus szeretete viszi át a Nap szférájába.

A Nap-szférában az embernek karmája létrehozásán kell reálisan dolgoznia. Korunk fizikusai a legnagyobb mértékben csodálkoznának, ha egyszer valóban eljutnának a Napra. Mert amit a Földön felkutatnak a Napról, az nem állja meg a helyét. A Nap szerintük valamilyen izzó gázgolyó. Nem az, hanem kissé banális hasonlattal a következő: ha egy üvegben szódavíz van, akkor nagyon oda kell figyelnünk, ha látni akarjuk a vizet, oda kell néznünk, ahol mindjárt eltűnik, különben meg sem jelenik. Mit is látunk voltaképpen? Nem a vizet, hanem a víznél hígabb szénsav gyöngyeit. A hígabbat látjuk, a sűrűbbet nem. Mi van tehát a Nappal? Ha a Napra tekintenek, nem azért látják, mert megsűrűsödött izzó gázgolyó van az üres térben, hanem azért, mert ott különösen híg, ritka. Most egy viszonylag szokatlan képzetet kell megalkotniuk.

Ha csak szemlélődünk, belenézünk a térbe. Nem akarok most a tér természetéről beszélni. Ha a szódavízbe nézünk, a víztől elkülönülnek a gyöngyök, ezek a víznél hígabbak.

Odafent, ahol a Nap van, ez még a térnél is hígabb. Azt fogják mondani: hiszen már a tér is semmi! Pedig ahol a Nap van, ott valóban még a semminél is kevesebb van! A földi emberek a mai időkben egészen más okból tudhatnák, hogy létezik a semminél is kevesebb. Ha öt márka van a zsebemben, akkor öt márkám van. Ha lassanként kiadom ezeket, akkor végül nincs semmim. Ha viszont adósságot csinálok, akkor a semminél is kevesebbem van. Hiszen ma tudjuk, hogy mit jelent, ha kevesebbünk van a semminél. Ott a térben egy lyuk van, nincsen tér, és ebben a lyukban valóban szellemi lények élnek, exuziák, dünamiszok, küriotészek. Ebben a lyukban élnek – létük azonban mindenfelé kiterjed – ahogy azt a „Szellemtudomány” című könyvemben említettem. Az ember velük él a halála és újabb születése közötti létének legnagyobb részében. Velük együtt, valamint azokkal az emberi lelkekkel, akikkel együtt haladt át a halál kapuján és karmikus kapcsolatban van velük, és még más olyan lényekkel, akikről alig lehet némi sejtelmünk: ezekkel történik meg közös munkával a következő földi élet karmájának a kidolgozása.

A Nap birodalmában másképpen történnek a dolgok, mint itt a Földön. Miért képzelik a természet okos kutatói – valóban okosak – a Napot izzó gázgolyónak? Mert bizonyos illuzórikus materialista ösztönből úgy akarják elképzelni, hogy ott fizikai folyamatok mennek végbe. A Napon azonban semmiféle fizikai folyamat nem megy végbe. Ez legfeljebb a Nap-koronában történik, nem a Nap-térben. Ez a legtisztább szellemi világ. Nem léteznek benne természeti törvények. A materialisták azt szeretnék, ha a Napon is természeti törvények uralkodnának, itt azonban ezek nem léteznek, innen ki vannak rekesztve. Itt csakis, kizárólag azok a törvények uralkodnak, amelyek a jóságból létrehozzák azokat a karmikus következményeket, amelyek a Vénusz lényeinek a szeretete révén egészítik ki a napra lépő ember csonkaságát, gonosz karmájának eredményét. Az ember természetesen nagyon is tisztelhet sok mindent, ami itt a Földön történik, és amikor leírjuk a halál és az újabb születés közti életet, sokszor az a benyomásunk támadhat: mit csinálunk ott tulajdonképpen olyan sokáig? A Föld legmagasabb rendű kultúrája csekélység ahhoz képest, ami ott azért történik, hogy következő földi életünkben megkapjuk karmánk hatásait, csekélység mindazokhoz a hatalmakhoz képest, akik a Nap-lét alatt vannak körülöttünk és áthatnak bennünket. Csakhogy ott mindez tisztán szellemi módon történik.

A karma egy része már a Vénusz-szférában előkészül, sőt valamennyire már a Merkúr-szférában is. A következő előadásokban megismerkedünk a világtörténelem egyik híres személyiségével, aki a XIX. században azáltal kapta meg karmáját, hogy részben éppen a Vénusz- és a Merkúr-szférában készítette elő. Akik következő életük karmájának kialakítását már a Vénusz- és a Mars-szférában kezdik előkészíteni, gyakran rendkívül jelentékeny személyiségek lesznek földi életükben. A legtöbb embernél azonban a földi élet folyamán leélt karma legnagyobb része a Nap-szférában készül elő, ahol a legtovább tartózkodnak. Ezzel még pontosabban kell majd foglalkoznunk. Ma először fel akarom vázolni, hogy a karma hogyan alakul ki lassanként a különböző szférákban. Úgy kell elképzelniük, hogy az ember ezekbe a szférákba emelkedve a világ egészen más viszonyai közé kerül, nehogy ellentmondásba kerüljenek azokkal a leírásokkal, amelyeket más szempontok szerint adtam meg a halál és az újabb születés közti életről. Amikor például belépünk a Nap szférájába, majd elhagyjuk azt és átjutunk a Mars szférájába, akkor nem hagytuk el teljesen ezt a Nap-szférát, a Nap továbbra is hat a kozmosznak ebben a Földtől távoli részében. A Nap-szférában csak az emberből megmaradt moralitással és egészséggel van dolgunk, a többit levetette. Ez a többi, lényének tökéletlensége, de ez a Nap-szférában kiegészül. Itt a Nap-szférában először létünk első felét éljük át, ebben főként azt készítjük elő, ami a következő emberi testünk fizikai organizációja lesz. A Nap-lét második felében részben az exuziákkal, dünamiszokkal és küriotészekkel, valamint a velünk karmikus kapcsolatban lévő emberi lelkekkel együtt a karma morális részének szenteljük magunkat, kidolgozzuk azt a moralitást, amely aztán következő életünkben érik be. A karma morális és szellemi részét, például különböző képességeinket azonban a Nap-szféra után alakítjuk ki, amikor belépünk a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szférájába. Éppen az a sajátságos, hogy ezeknek a szféráknak az átélése közben ismerjük fel a fizikai csillagok mibenlétét.

Egy fizikai csillag egyfajta önellentmondás. Mert mi is valójában egy csillag? A fizikusok úgy képzelik, hogy odafent ég egy gáz, vagy valami hasonló. Ha közelednének a Naphoz, nagyon csodálkoznának, hogy éppen a Napban nem találnak semmiféle égő dolgot, hanem egy lyukat a térben, és olyan porrá zúzódnának szét, ami minden a Földön elképzelhető pornál finomabb. Csak szellemiség volna jelen. Így a többi látható csillag sem izzó, égő gáz, hanem egészen más. Itt lakunk a Földön, amelynek megvannak a fizikai anyagai és erői, és vele határos a világ általános éterisége. A világ általános éterisége azáltal válik láthatóvá számunkra, hogy ha belenézünk az éterbe, akkor látóterünk lehatárolt, és ekkor ez az éteriség kéken lehatárolódva jelenik meg. De gyermeteg elképzelés azt hinni, hogy a kozmoszban fizikai anyagok kóborolnak, ahogy azt a materialista gondolkodás képzeli. Ott nem kóborolnak fizikai anyagok, hanem ahol egy csillag van, ott valami egészen más van jelen. Ha az éteriségben egyre tovább haladunk, akkor lassanként egészen kijutunk a térből, és azokba a szférákba kerülünk, ahol az istenek élnek. Képzeljenek el most egészen elevenen egy olyan emberi kapcsolatot, amely testileg jelenik meg. Durván kifejezve, képzeljék el, hogy valaki szereti, megsimogatja önöket és érzik a simogatást. Gyermeteg dolog volna azt képzelni, hogy a simogatás helyén fizikai anyag van, amikor nem néznek oda. Nem fizikai anyag kenődik oda, hanem egy folyamatról van szó, amelynek lényege a simogatás lelki megérzése. Így van ez akkor is, amikor kitekintünk az éteri szférába. Az istenek mintegy szeretetből simogatják a világot. Ez egészen szabályos hasonlat: dédelgetik a világot, hozzáérnek egyes helyekhez, de az érintés nagyon sokáig tart, mert az istenek állandóan ott vannak. A csillagok az éterben kifejeződő szeretet jelei. Valóban erről van szó, ott nincs semmiféle fizikai. Egy csillag meglátása kozmikusán ugyanaz, mint egy ember szeretetteljes érintésének az átérzése. A csillagokhoz feltekintve az isteni-szellemi lények szeretetét érezzük át. Fel kell ismernünk, hogy a csillagok csak jelzik az istenek jelenlétét a világmindenségben. Fizikai tudományunknak sokat kell tanulnia, ha el akar jutni az illúziótól az igazsághoz. Az emberek azonban egyáltalán nem jutnak önismerethez, és nem fogják saját lényüket megismerni, ha a Földön kívüli világmindenségre vonatkozó fizikai tudományt nem változtatják teljesen szellemi tudománnyá. A fizikai tudománynak csak a Föld számára van értelme, mert fizikai szubsztancia csak a Földön létezik.

Így a halál kapuján áthaladva elhagyjuk a Földet, és egyre inkább a tisztán szellemi átéléshez érkezünk. Amikor földi életünk harmadrészében visszafelé élünk, akkor életünk azért tűnik másmilyennek, mint a fizikai élet, mert a Hold szférája hat át bennünket a maga szubsztancialitásával. Ez szellemi módon történik. A karma kidolgozása is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeknek a csillagszférákban kell megtörténniük.

El szeretném még mondani, hogy hogyan jut ilyen megfigyelésekhez az, aki ma alkalmazza a beavatás tudományát, hogy ezek a dolgok kölcsönösen alátámasszák egymást. Egy idő óta még a nyilvános előadásokban is elmondom, hogy ha az ember „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben megadott módszerek révén felemelkedik a valóságos érzékfeletti megismeréshez, akkor először földi életére pillant vissza, és azt mintegy tablóban tekinti át. Ami belső világában egyébként egymás után következik, az hatalmas életpanorámában egyszerre jelenik meg számára. Ezt énünk megszületéséig tekintjük át, de az élet egyes időszakai bizonyos értelemben mégis különválnak egymástól. Rátekintünk arra, amit születésünktől a fogváltásig éltünk át, különálló zárt sorozatban tekintjük át azt, ami a fogváltástól a nem érésig terjed, aztán a húszas életévek kezdetéig, és így tovább. Ha azonban a koncentrációban tovább emelkedünk, és tovább alkalmazzuk a szellemi világ megismerésének módszereit, akkor eljutunk oda, hogy nem csak azt látjuk meg, amire tekintünk, hanem később elérjük azt is, hogy az élettablót áttekintve és először a születésünktől a hetedik évig terjedő részt látva, eltűnjön az emberi élet: mintegy keresztüllátunk saját életünkön. Ekkor, ha felemelkedünk az inspirációhoz és ki- üresített tudathoz jutunk, saját életünknek azon a pontján, ahol kisgyermekek voltunk, ahol régebben azt láttuk, ami születésünktől hetedik évünkig játszódott le bennünk, a Holdszféra élete és működése jelenik meg. A mai szabályos beavatással a beavatás tudománya a Hold-szféra titkait ismerteti meg velünk, ha élettablónkat inspiratív megismeréssel oltjuk ki, és ekkor meglátjuk, hogy mi ragyog most fel annak helyén, ami saját életünkben játszódik le születésünktől a hetedik életévünkig.

Ha azután arra a területre pillantunk vissza, amelyet a hetediktől a tizennegyedik évünkig élünk át, és ezt inspiratív megismeréssel oltjuk ki, akkor a Merkúr-szférába látunk bele. Minden kapcsolatban van az ember lényével. Az ember az egész világmindenséggel összefügg. Ha valóban megismeri önmagát, kiismeri magát saját lényében, akkor az egész világmindenséget megismeri. Kérem, vegyenek figyelembe valamit. A régi ösztönös beavatás tudománya valóban nagy tiszteletet ébreszt bennünk. Megadta a dolgoknak azokat a helyes elnevezéseket, amelyek máig fennmaradtak. Ha ma akárcsak kevés dolgot is elneveznénk, akkor zűrzavar támadna. Mert a mai megismeréssel és tudással nem lehet megfelelő neveket kialakítani. Ha azonban elfogulatlanul szemléljük az életet, akkor tisztelet ébred bennünk a régi beavatási tudomány tettei iránt. Ez még ösztönösen tudta azt, amit ma mindenféle statisztikákkal állapítanak meg, hogy az ember voltaképpen egészen kis korában kapja meg a gyermekbetegségeket, nagyon könnyen megbetegszik és meghal, és erre csak a nemi érettség után lesz ismét hajlamos. A legegészségesebb életkor a hetediktől a tizennegyedik évig terjedő idő, ebben csekély a halandóság. Ekkor a Merkúr-szférája hat. Ezt a régi bölcsek tudták, és ma ismét felismerjük, ha a jelenlegi beavatási tudomány révén hatolunk be a lét titkaiba. Legszívesebben letérdelnénk az előtt, ami az emberiség ősi szent hagyományaiból jelenik meg számunkra.

Ha azután arra pillantunk vissza, amit az ember tizennegyedik és huszonegyedik életéve között él át, és ezt inspiratív megismeréssel oltjuk ki, akkor a Vénusz-szféra titkaiba hatolunk be. Itt megint meglátjuk a régi beavatási tudomány csodálatos működését. Az ember eléri a nemi érettséget, szeretni kezd. Ha beavatási tudománnyal tekintünk erre, olyan életszakaszba lép, ahol Vénusz titkait leplezi le. Az itt leírt módon mindezek a dolgok az igaz emberi önismeret részei, hozzátartoznak az ember ilyen módon létrejövő elmélyült önismeretéhez.

Ha viszont életünk huszonegyedik évétől a negyvenkettedikig terjedő időszakára tekintünk vissza, és amit imaginatív módon átélünk, azt inspiratív megismeréssel oltjuk ki, akkor a Nap-szféra titkait közelítjük meg. Az előző fejtegetésekben már különféleképpen utaltam arra, hogy az ember a huszonegyedik és negyvenkettedik életéve közötti időre visszapillantva, elmélyült önismeret révén átélheti a Nap megismerését. Ennek megszerzéséhez háromszor olyan hosszú életszakaszt kell áttekintenünk, mint bolygórendszerünk többi égitesténél. Nézzük a reális konkrétumokat. Azt mondtam, hogy az egyik világtörténelmi személyiség főképpen a Merkúr- és a Vénusz-szférában dolgozta ki a karmáját, most már látják, hogy hogyan lehet ilyesmit kikutatni. Megszerzik azt a lehetőséget, hogy saját életünkben visszatekintsenek a hetedik és tizennegyedik év közötti életszakaszra, aztán pedig a tizennegyedik és huszonegyedik év közöttire, ezután kioltják ezt az inspirációval, és bepillanthatnak a Merkúr- és Vénusz-szférába. Ezek révén látják meg, hogy egy ilyen individualitás hogyan működik együtt a magasabb hierarchiák lényeivel és más emberi lelkekkel. Ezáltal jön létre egy földi inkarnáció a XIX. században.

Ha a lényeknek különösen a Mars-szférában kellett a karmán dolgozniuk, akkor ez már nehezebben kutatható ki. Mert ha valaki negyvenkilencedik éve előtt lesz beavatott, akkor nem tud az itt említett életszakaszra, erre a negyvenkettedik évtől a negyvenkilencedik évig terjedő időszakra visszapillantani. Túl kell lépnünk a negyvenkilencedik életévünkön, hogy ezt ki tudjuk oltani, akkor tekinthetünk a Mars-szféra titkaiba. Ha pedig valaki ötvenhatodik éve után lesz beavatott, akkor még egy periódusba tekinthet, ez a negyvenkilencedik és ötvenhatodik életév közötti periódus, ebben a Jupiter-karmát dolgozza ki. Most láthatják a dolgok összefüggését. Csak az ötvenhatodik és hatvanharmadik életév közti életszakaszra visszapillantva tekinthetjük át ezt az egész összefüggést, és ekkor beszélhetünk belső megismerésünk alapján, mert már visszapillanthatunk a Szaturnusz rendkívül sajátságos szférájára. Mert éppen a Szaturnusz-karmák azok, amelyek a legkülönösebb módon állítják bele az embereket a világba. Ezeket az összefüggéseket tanulás útján is megérthetjük, de a beavatás tudományával csak akkor tudjuk átlátni, és önállóan is csak akkor tekinthetünk beléjük, hogy megítélhessük az egész összefüggést, ha hatvanhárom évesek lettünk. Arról van tehát szó, hogy az emberek egy sajátságos földi életben jelennek meg, mint például az a nagy költő, akiről majd még beszélni fogok, aki képességei és alkotásai révén különösképpen azt jeleníti meg karmájában, amit csak a Szaturnusz szférájában lehetett kidolgozni.

Így azt mondhatjuk: ha Napunk bolygórendszeréhez feltekintünk, akkor többek között a kozmoszból kialakított emberi karmát látjuk. Ugyanígy tekinthetünk fel a többi csillagra is, mert a csillagos ég többi része is összefügg az emberrel. Erről is beszélünk még. A Hold, a Vénusz, a Jupiter valóban nem csak az, aminek a fizikai asztronómia leírja őket. Konstellációikban, kölcsönös viszonyaikban, ragyogásukban és egész létükben az emberi sors építőit kell látnunk bennük, a sors óráját, amelyről saját sorsunkat olvashatjuk le. Ez voltaképpen a konstellációkban ragyog le az égről. Ezt tudták is egykor a régi ösztönös misztériumbölcsességben, ez a tisztán szellemtudományos régi asztrológia megismerően dolgozott az élet szellemi alapjaival, az utókorra azonban dilettáns és laikus alakban maradt fenn. Csak az antropozófia fog ismét olyasmit nyújtani, amiből valóságos szellemi összefüggésben ismerhetjük fel, hogy az emberi életet a sors nagy órája alakítja ki törvényszerűen a Földön.

Nézzünk meg ebből a szempontból egy emberi karmát. Nézzünk meg egy olyan embert, akinek a karmája hatással van ránk. Aki az antropozófia révén a mai beteges világszemlélettel szemben ismét belenövekszik egy egészséges világnézetbe, az valóban nemcsak a világ és az ember más fogalmaihoz és képzeteihez jut el, hanem más érzéseket is alakít ki róluk. Gondolják csak el: ha megismerik egy ember sorsát, akkor ezzel az egész csillagrendszer titkait is megismerik. Amikor egy ember sorsa elénk tárul, akkor a kozmosz titkaira tekintünk. A mai emberek életrajzokat írnak, és sejtelmük sincs arról, hogy egy ilyen életrajz megírásával mit profanizálnak. Ilyen mai értelemben vett életrajzokat nem írtak azokban a korokban, amikor a tudás szent volt, mert azt a misztériumok kisugárzásának tartották. Az életrajzokat úgy írták, hogy hátterükben valóban sejteni lehetett a csillagvilág titkainak hatását. Amikor egy ember sorsát áttekintjük, akkor először a Nap előtti lét magasabb lényeinek, az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknek a működését látjuk meg benne. Azután látjuk meg a Nap-lét magasabb lényeinek, az exuziáknak, dünamiszoknak és küriotészeknek a működését, majd az egész karmát kidolgozó trónokét, ami elsősorban a Mars-karma. A Jupiter-karmát a kerubok dolgozzák ki, a Szaturnusz-karmán pedig a szeráfok dolgoznak az emberekkel együtt. Amikor tehát a sors képe, egy ember karmája elénk tárul, akkor ebben az emberi karmában a hierarchiák működését látjuk meg. Hiszen ez az emberi karma elsősorban háttér, kárpit, fátyol. Ha a fátyol mögé pillantunk, akkor az archék, arkangyalok, angyalok, küriotészek, dünamiszok, exuziák, szeráfok, kerubok és trónok dogoznak, működnek és tevékenykednek rajta.

Valójában minden emberi sors olyan, mint egy papírlapra rótt írás. Képzeljék el, hogy valaki ránéz erre a papírlapra, és azt mondja, hogy jelek vannak rajta, K, E, I és így tovább. A többit nem érti, nem tudja a betűket szavakká összerakni. Óriási dolog ezeknek a betűknek szavakká való összeillesztése! Hiszen mintegy huszonkét-huszonnyolc betűnk van – ha mindet tekintetbe vesszük, akkor harminc-harmincnégy – és Goethe Faust-ja csak ezekből a betűkből áll. Aki nem tud olvasni, az Goethe Faust-ját sem tudja elolvasni, csak ezt a harmincnégy betűt látja, Goethe Faust-jából pedig nem lát semmit. Egy igazi analfabéta, akinek fogalma sincs az olvasásról, még fel is háborodhatna, ha itt valaki mást is látna, és azt állítaná, hogy ezekből a betűkből Goethe egész Faust-ját össze tudja állítani. Azt mondhatná, hogy az illető bolond. De a Faust mégiscsak ezekből a betűkből áll. Látják, ahogy általában az emberi karmát nézzük, egyetlen ember karmáját, ez csak betűket jelent. Ha azonban el tudjuk olvasni, meglátjuk benne az angyalokat, arkangyalokat, archékat és kölcsönös cselekvéseiket. Így válik az egyes emberi élet a maga sorsával is egyre gazdagabbá – ahogy az a könyv is, amelyből a Faust kiolvasható, ha túljutunk a harmincnégy betűn, és felfogjuk a tartalmát. Amikor a tisztán földi szempontból, a kozmikus analfabéta tudatlanságból áttérünk a tudásra, és egy sors leírásában meglátjuk, hogy betűi a magasabb hierarchikus lények tetteinek a jelei, akkor ez is végtelenül gazdagabbá válik.

Aki átlátja a karmát, mint az emberi élet sorsának alakulását, annak számára olyan magasztos és fenséges, hogy egyszerűen azáltal növekszik bele egy egészen más érzésmódba, nem pusztán elméleti tudásba, hogy megérti a karmának a világmindenséghez, a szellemi kozmoszhoz fűződő viszonyát. Az antropozófia révén nem pusztán elméleti ismereteket kellene elsajátítanunk, hanem mindezeknek fokozatosan gondolkodásmódunk és érzelmeink kialakítására is hatniuk kellene, hogy szívünkkel egyre inkább eljussunk a földi „giliszta-érzéstől” a szellemi világ megérzéséhez. Mert mi emberek nemcsak a Földhöz tartozunk, hanem a szellemi világhoz is. Amit a Földön a bőrünk zár körül, abban megtalálható a halál és az újabb születés közti egész időszak együttes hatása. Az ember bőrén belül bizonyos formában mindig ott vannak a világ összes titkai. Az ember önismerete nem az, amit sokszor triviálisan emlegetünk, és nem is egyfajta érzelgősség. Az emberi önismeret a világ megismerése. Ezért alkalomadtán barátaim könyvébe sokszor beleírtam már a következő mondást:

Ha saját énedet akarod megismerni,
Tekints a kozmosz messzeségeibe.
Ha a kozmosz messzeségeit akarod átlátni,
Pillants saját énedbe.

– Boroszló, 1924. június 9.

[Az emberi lelkek belenövekednek a Szellemi-hierarchiákba, a bolygószférákba való felemelkedésüknél. Az ember, mint a világtörténelmi fejlődés hordozója. A Jupiter-bölcsességszférája. Heinrich Heine. Voltaire. Goethe. Eliphas Levi.]

A karma hátterével kapcsolatos tegnapi fejtegetéseinket még jobban elmélyíthetjük. Láttuk, hogy az úgynevezett emberi sors mögött rejlő világokhoz képest az általában észlelt emberi sors olyannak tűnik, mint egy nyelv betűinek az ismerete, ahhoz viszonyítva, amikor a betűk különféle kombinációiból Goethe Faust-ja jön létre. Az emberi sors mögött valóban megláthatjuk a magasabb világok és lényeik életét és működését. De ahogy mondtam, ez a szemlélet még elmélyíthető. Említettem, hogy amikor az ember áthalad az úgynevezett Holdszférán, akkor együtt él az emberiség itt található ősi tanítóival. A halál és az újabb születés közötti egész életében együtt él azokkal az emberi lelkekkel is, akik szintén áthaladtak a halál kapuján, és további szellemi életüket itt folytatják, különösen azokkal az emberi lelkekkel, akikkel valamilyen módon karmikus kapcsolatban áll. Az ember azonban már a Holdszférában is együtt él azokkal a lényekkel, akiket angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak nevezünk, a további szférákon áthaladva pedig egyre magasztosabb lényekkel él együtt. Nem egészen helyes arra szorítkoznunk, hogy minden egyes csillagszférához, egészen pontosan egyetlen hierarchiát rendelünk. A valóságban ez nincs így. Egészében véve mégis azt mondhatjuk, hogy az archék, arkangyalok és angyalok még a Nap-szférába való belépésünk előtt találkoznak velünk, és ezt követően éljük bele magunkat mindabba, amit halálunk és újabb születésünk között az exuziák, dünamiszok és küriotészek lényeivel kell véghezvinnünk, de lassanként, a Mars és a Jupiter felé haladva bizonytalanul beleéljük magunkat a trónok, kerubok és szeráfok szférájába is. Egészen pontosan egyetlen hierarchia sem egyezik meg egyetlen bolygó alakzatával vagy szférájával sem. Valami már érvényesül azonban, és ez is fontos lesz számunkra, amikor a karmikus összefüggések részleteibe bocsátkozunk.

El kell azonban sajátítanunk egy bizonyos képzetet, amely először talán kissé különösnek látszik, ha a földi gondolkodás és érzés szokásaiból indulunk ki. Amikor mint emberek itt állunk a Földön és átérezzük az életünket, akkor úgy gondoljuk, hogy ami földi, az közvetlenül körülöttünk van, a Föld felszínén, alatta, vagy valamivel felette köröskörül, ha pedig fel akarunk tekinteni az úgynevezett földön túlihoz, akkor pillantásunkat felemeljük. Ezt a Földön túlit lelkünkben magunk felett állónak látjuk. Bármilyen különös, mégis igaz, hogy ha mi magunk tartózkodunk azokban a szférákban, amelyekhez, mint földön túliakhoz tekintünk fel a Földről, akkor ennek éppen az ellenkezője jelenik meg számunkra. Akkor ezekből a földön túli világokból tekintünk le a Földre. Halálunk és újabb születésünk közötti egész életünkben bizonyos értelemben a földi térre tekintünk le. Most azt kérdezhetik: hát nem éljük át ezt a földi jelleget már eléggé itt a Földön, hogy halálunk és újabb születésünk között a Földön túlról is úgy tekintsünk le rá, mint valami Föld alatti mennyre? Ennek belátásához azonban még valami mást is figyelembe kell vennünk. Amikor születésünk és halálunk között bőrünkkel be- zártan fizikai testben élünk, akkor nagyszerű, fenséges dolgokat látunk itt a Földön magunk körül és a világ messzeségeiben. Ezek felemelik szívünket, lelkünket és értelmünket, tragikus szenvedéseket, fájdalmas helyzeteket hoznak létre: egész gazdag életünket. Az ember könnyűszerrel gondolja azt itt a Földön, hogy amit születése és halála között a bőrén belül, fizikai emberként él át itt a Földön, az jelentéktelen mindahhoz viszonyítva, amit külső világaként tekinthet át, különösen a csillagos ég fenségéhez és nagyságához képest.

Pedig halálunk és újabb születésünk között nem ilyen a szemléletünk. Akkor itteni földi külvilágunk alakul belső világunkká. Lassanként beletágulunk a világ szféráiba. Amit önmagunknak érzünk, az egyre nagyobbá válik. Ennek átélését földi módon a következőképpen fejezhetjük ki.

Itt a Földön azt mondjuk: „a szívem”, és ezen olyasmit értünk, ami a bőrünkön belül van. A halál és az újabb születés közötti életünkben nem azt mondjuk, hogy „a szívem”, hanem azt mondjuk, hogy „a Napom”. Mert a halálunk és az újabb születésünk közötti bizonyos állapotban, miután belenőttünk a világmindenségbe, a Nap úgy van bennünk, mint a Földön a szívünk, és ez szellemi módon ugyanígy van az egész csillagvilággal, ahogy leírtam. Ezzel szemben külső világgá válik számunkra mindaz, ami emberi bőrünkön belül van. Ne képzeljék, hogy ez úgy jelenik meg, mint egy anatómus által szétboncolt holttest. Egyáltalán nem, hanem fenségesebb és hatalmasabb, mint a Földről áttekintett egész külső világunk felépítése. Ami fizikai érzékszerveink számára, mint szív, tüdő, máj és egyéb szervként jelenik meg, abban a halál és újabb születés közötti szemlélet számára hatalmas, nagyszerű világ nyilatkozik meg, és ez nagyobb annál a világnál, amelyet itt földi szempontból tekintünk át.

Még egy sajátságos dolog jelenik meg. Azt mondhatják: hiszen minden embernek megvan ez a világa, és a halálon át annyi világot visznek magukkal, ahányan meghaltak. Tehát halálunk után voltaképpen olyan végtelenül sok világot kellene meglátnunk, mint ahány embert megpillantunk. A titkok abban rejlik, hogy először is a velünk valamilyen karmikus kapcsolatban lévő embereket egyetlen egységben látjuk. Ezekhez a hozzánk karmikusan kötődő emberekhez csatlakoznak a többiek, akik többé-kevésbé, ha nem is olyan szorosan, de ugyancsak hozzánk kötődnek és egységet alkotnak velünk. Hiszen minden másmilyenné válik, amikor a fizikai-érzéki világból a szellemi világba lépünk. Bizonyos, hogy sok minden paradox lesz annak számára, aki nem szokta meg az ilyen képzetek átélését. Mégis olykor rá kell mutatnunk a szellemi világ beavatási bölcsességének sajátosságaira. Látják, itt a fizikai-érzéki világban számolunk: egy, kettő, három, még pénzt is számolhatunk, a szellemi világban azonban a számolásnak voltaképpen semmi értelme. Ott a szám nem jelent semmi különöset, többé-kevésbé minden egység. A szellemi világban nem létezik olyan megkülönböztetés, amelyre az egymás mellett lévő dolgok megszámolásához szükségünk volna. A szellemi világban sok mindent egészen másként kell leírnunk, mint a fizikai világban. Így a szellemi világ szempontjából az ember belső világa is egészen más, mint amilyennek fizikai téren látjuk. Az ember felépítése nagyszerű és hatalmas, nagyszerűbb és hatalmasabb mint az égnek a Földről áttekinthető felépítése. Amit a magasabb hierarchiákkal együtt dolgozunk ki következő földi életünk számára, ami majd a halál és az újabb születés közti életünk után következik, annak bele kell illeszkednie az ember felépítésébe, olyan lelki-szellemiségnek kell lennie, amely áthatja ezt az emberi alkatot, és ezáltal megeleveníti. Mert hogyan is bontakozik ki ez az emberi élet a Földön?

Amikor születés előtti létünkből belekerülünk a földi életbe, akkor látszólag teljesen szüleinktől kapjuk fizikai testünket. A dolog úgy tűnhet – valójában nem így van -, mintha az érzékfeletti világból a születés előtti létünkből lelki-szellemi mivoltunkkal szállnánk le, és csak külsőleg kapcsolódnánk ahhoz, amit szüleink a fizikai világban készítenek elő számunkra, és ami az anya testében alakul ki. Ez azonban nem így van, fizikai testünk szubsztanciája valójában állandóan változik. Állandóan eltávozik, és azután újra pótlódik. Elég, ha körmünkre és hajunkra gondolunk. Levágjuk a körmünket, és azok mindig utána nőnek. Ez csak külsőség, az ember valójában kifelé mindig lehámlik, és ami lehámlott, azt belülről, belső középpontjából pótolja ki. Állandóan anyagot lök és taszít magából kifelé. Hét-nyolc év elteltével minden bennünk lévő fizikai anyagot kivetünk magunkból, és újjal pótolunk. Látják, hét évvel ezelőtt az az öröm ért, hogy itt Boroszlóban beszélhettem néhányuk előtt. Barátaink itt ültek a székeken. De az akkor fizikaiságból ma már semmi sincs meg, mind eltűnt, más fizikai anyag pótolta, a szellemi-lelki individualitás azonban megmaradt. Ez már megszületése előtt is megvolt a születés előtti létben. Megvolt már a régebbi földi életekben is, nagyon hűséges. De a székeken ülő akkori fizikai testek anyaga réges-rég elszállt a szelekkel, a világ más tájaira.

Ez a hét-nyolcévenként bekövetkező kicserélődés születésüktől fogva végbemegy. Az anyagiságot és annak kialakítását ugyanis csak a fogváltásig kapjuk meg szüléink közvetítésével. Amit ezután formálunk meg szubsztanciálisan, azt individualitásunkból kiindulva végezzük el. A fogváltás igen fontos. A fogváltásig modellt veszünk át a szüléinktől, ebben a rájuk hasonlító modellben rejlenek az öröklött tulajdonságaink. Szellemi-lelki individualitásunk e modell szerint alakítja ki lassanként a második testünket, ez a fogváltástól a nemi érésig tart, aztán levetjük, és ezt követően jön létre a harmadik test. Amit viszont úgy öröklünk, hogy ezek az átöröklött tulajdonságok meg is maradnak, az onnan származik, hogy ezeket a modellnek megfelelően alakítjuk ki második testünkben. Születés előtti életünkben szerezzük meg azt az öntudatlan művészetet, hogy az emberi organizmust saját titkai szerint alakítsuk ki, és később ennek megfelelően dolgozzunk a modell alapján. A fogváltásig meglévő első test csakis arra szolgál, hogy karmánknak megfelelően szüléinkhez hasonlóvá alakítsuk magunkat. Halálunk és újabb születésünk közti életünkben meg kell tanulnunk azoknak a mélységes, átfogó titkoknak a legbenső lényegét, amelyek szerint az emberi organizmus a külső menny felépítésének csodálatos vetülete- ként létrejött. Miután pedig átéltük a Nap-létnek a felét, meg kell tanulnunk, hogy ebbe éljük vissza magunkat. Meg kell tanulnunk, hogy a második felébe is beleéljük magunkat, ez indít arra, hogy kialakítsuk karmánk hajlamait. Itt ismét csodálatos folyamatba tekinthetünk bele, amely közöttünk és a magasabb hierarchiák lényei között megy végbe a halál és az újabb születés közötti életünkben.

Ahogy itt a Földön ásványokkal, növényekkel, állatokkal és más emberekkel érintkezünk, úgy halálunk és újabb születésünk között nem ásványokkal, hanem más emberi lelkekkel vagyunk együtt a leírt módon, az ásványok, növények és állatok helyett viszont archékkal, arkangyalokkal és angyalokkal, és velük együtt alakítjuk ki a karmánkat. Egész idő alatt vágyakozva tekintünk le a lenti földiségre, ahol karmánkat kell kiélnünk, erre irányul minden lelki erőnk és vágyakozásunk, mint ahogyan itt a Földön születésünk és halálunk között vágyakozva tekintünk fel lelki erőinkkel az égre. Míg felemelkedünk a Hold, a Merkúr és a Vénusz-szférájába, ezalatt belenövekszünk az archék, arkangyalok és angyalok hierarchiájába, ők jóságunk és gonoszságunk megítélői, és múltkori előadásaim értelmében megcsonkított mivoltunknak is. Mert a gonoszság lelkileg-szellemileg csonkít meg bennünket. Itt vannak a bíráink, kozmikus ítéletnek vetnek alá bennünket. Amikor a Nap-létbe érkezünk, akkor az exuziákhoz, dünamiszokhoz és küriotészekhez jutunk el. Olyan lények közé kerülünk, akik nemcsak ítélkeznek, hanem dolgoznak is karmánkon.

Az exuziák, dünamiszok és küriotészek elsősorban a Nap lakói, de ezzel természetesen az egész világmindenség lakói is. Lényükkel hozzátartoznak a szellemi világokhoz. Szükség van azonban a szellemi világok és a fizikai-érzéki világok közti közvetítőkre is, ezek a trónok, a kerubok és a szeráfok. Magasabb a méltóságuk a szellemi kozmoszban, mivel hatalmasabbak, nemcsak szellemben, szellemi átélésben, hanem mert a szellemi átélést a fizikaiban is megvalósítják. Amikor halálunk és újabb születésünk között élünk, és, ahogy leírtam, vágyakozva tekintünk le a Földre, akkor, mialatt tudatában vagyunk annak, hogy a földiségre tekintünk le, voltaképpen azt látjuk, amit a szeráfok, kerubok és trónok élnek át egymás között sajátságos módon. Letekintünk tehát, és mélységes megrendüléssel látjuk a szeráfok, kerubok és trónok kölcsönösen végrehajtott tetteinek élményeit. Lassanként megértjük ezeket a tetteket, amelyek egyfelől egymás közt a szeráfok, kerubok és trónok között játszódnak le, másfelől pedig a trónok és szeráfok, valamint a trónok és kerubok között, és így tovább. Igazságos kiegyenlítést hajtanak végre, és amikor ezt lassanként meg tudjuk érteni, akkor úgy érezzük, hogy ez bennünket is érint. Mi ez? Az a kép, amit előző földi életünk jósága és gonoszsága hozott létre a világfolyamatban. A jónak jó következményekkel kell járnia, a gonosznak rossz következményekkel. A szeráfok, kerubok és trónok alakítják ki maguk között annak a következményeit, amit mi vetettünk el a Földön. Gonosz tetteinknek rossz karmikus következményei vannak. A szeráfokat, kerubokat és trónokat olyan cselekvések közben látjuk, amelyek gonosz tetteink következményei. Lassanként felismerjük, hogy ami a szeráfok, kerubok és trónok között történik a világ fejlődésében, az a mi karmánk égi átélése, mielőtt még a mi földi átélésünk bekövetkezne. Megrendülésünket még fokozza, hogy a szellemi életben, a halál és az újabb születés között lehetséges minden erőnkkel azt mondjuk magunkban: amit a kerubok, szeráfok és trónok isteni életükben átélnek, annak az lesz a megfelelő kiegyenlítése, ha a következő földi életünkben mi magunk tapasztaljuk.

Így a szeráfok, kerubok és trónok előbb a Földön túli módon mintegy elénk élik a karmánkat. Hiszen minden földi jelenség teremtője az istenek szellemisége. Így először mindent saját maguknak kell átélniük. A szellemi szférában élik át, ezután valósul meg az érzéki-fizikai szférában. Amit karmánkként élünk át, azt is a szeráfok, kerubok és trónok élik át először isteni létükben, így teremtődik meg a karmánkat formáló erők összessége. Így éljük át a bolygószférák létét, a Merkúr történéseit az archék, arkangyalok és angyalok ítéleteként éljük át. Ebbe azonban beleavatkoznak a szeráfok, kerubok és trónok, hogy előttünk átéljék karmánkat. Így önmagunkban éljük át azt, amivel előző tetteink révén tartozunk a világnak, az isteni példázaton éljük át, hogy minek is kell történnie az életünk által. Ez a bonyolult élmény földi életünk Földön túli megalapozása. Ha így sejtelmünk támad arról, hogy a halál és az újabb születés közti életünk tartalma mennyire gazdag, és ezt földi életünk tartalmával illesztjük össze, akkor igazi képzetünk lesz arról, hogy mi is történik voltaképpen az ember útján. Az emberen, az emberben. Emberi önismeretünket csakis így mélyíthetjük el megfelelően, így járhatja át igazán a lélek és a szellem. Az életet csak akkor látjuk meg igazi mivoltában, ha a földi emberi élet történéseit is a szellemi világ folyamatainak hátterével látjuk.

Látjuk az emberek megjelenését itt a Földön. Megszületnek, mint gyermekek, felnőnek, életük valamilyen sorsa révén tevékenység, munka és élvezet vár rájuk, különböző képességeket hordoznak magukban. Hiszen az idők folyamán az emberi történelem is az emberek képességeiből, tetteiből, gondolataiból és érzéseiből tevődik össze. De a születés és a halál közt lejátszódó földi életbe belépő valamennyi ember átélt már előző földi életeket, ahol a földi jelleget némileg másképpen élte át, másképpen alakította ki. A régebbi földi életek hatása minden elkövetkező földi életben érvényre jut. Ezt az egész összefüggést azonban csak akkor értjük meg, ha betekintünk a halál és az újabb születés közötti életszakaszokba is.

Ekkor a történelem helyes felfogásához is eljutunk. Mert akkor mindez máris olyanná válik számunkra, hogy azt mondjuk: ami az emberek révén jelenik meg az egyik földi korszakban, az egy régebbi földi korszakhoz kapcsolódik. De hogyan kerülnek át egy régebbi földi korszak történései a későbbiekbe? Ezt a történetírók sokáig úgy írták le, hogy egyszerűen nem volt érthető, hogy a későbbi események hogyan is követik az előzőeket. Néhányan azt mondták: a történelemben eszmék hatnak, ezek valósulnak meg. De aki reálisan gondolkodik, annak az eszmék megvalósulásáról semmiféle elképzelése nincs. Aztán jöttek a történelem materialista művelői, ők azt mondták, hogy az eszmék zagyvaságok. Csak gazdasági összefüggések valósulnak meg, minden ezekből származik. Elérkezett a történelem mechanikus, materialista felfogása.

Mindez voltaképpen felszínes játszadozás. Valójában maguk az emberek viszik át a történelem későbbi korszakaiba azt, ami a régebbi korszakokban történt. Hiszen akik itt ülnek, valamennyien éltek már a történelem régebbi korszakaiban is. Amit véghez visznek, az előző életeik cselekvéseinek a következménye. Így van ez a történelem során végbement minden kisebb-nagyobb eseménynél. A régebbi dolgokat maguk az emberi lelkek viszik át a későbbi korokba. Az emberi élet felfogását csak az mélyíti el, ha az embert a történelmi fejlődés hordozójának tekinthetjük. Annak tekinthetjük, de ez csak akkor lehetséges, ha elérkeztünk az emberi életben ahhoz, amit a halál és egy újabb születés között a magasabb hierarchiák lényei az emberekkel együtt művelnek a csillagok szféráiban.

Szemléltessük ezt egy példával. Aránylag régen, közvetlenül a kereszténység megalapításához közeledő kor körül testesült meg keleten a hindu világban egy beavatott. Ennek az individualitásnak a hindu életben való földi megtestesülése során gyenge szeme volt – a karmikus összefüggések tárgyalásánál foglalkoznunk kell az ilyen részletekkel is és ezáltal mindent többé- kevésbé felszínesen látott. A misztikus indiai életfelfogásban élt, azután más kevésbé jelentős megtestesüléseket élt át, és a Mars-szférában alakult ki mindaz, ami ennek az individualitásnak indiai felszínes átélése folyamán rakódott a lelkére. A magasabb hierarchiák lényeivel működött együtt, hogy ezt bizonyos módon kialakítsa. A legtöbb embernél az a helyzet, hogy karmáját főképpen egyetlen csillag szférájának jellegzetessége alapján alakítja ki. Itt azonban olyan individualitás jött létre ebből az együttműködésből, akinél a belső képességek megformálásán és az indiai átélésből származó képességek karmikus átalakításán a Merkúr, a Vénusz és a Mars szférái is úgyszólván egyformán dolgoztak. Ez az individualitás a XIX. században jelent meg, mint Heinrich Heine.

Nézzünk meg egy ilyen példát, amelyet a különösen lelki- ismeretes szellemi kutatás hozott felszínre a szellemi élet mélyéről. A felületes nyárspolgár azt mondaná: így elvesztem a személyiség egész zamatát, elementáris tulajdonságaiban szeretném megkapni. Hadd mondja csak, joga van hozzá, még karmikusan is megvan a nyárspolgársághoz való joga. De az igazságnak csak bizonyos fokáig jut el. Ha a tényekbe mélyebben betekintünk, akkor napvilágra kerülnek az igazság, a valóság alapvető és háttérben rejlő okai. Ekkor pedig azt kell mondanunk, hogy az élet, az egyes emberi élet jelentősége nem válik szegényesebbé, sőt végtelenül gazdagabb lesz, ha ilyen alapokról szemléljük. Ha Heine XIX. századi problematikus, töredékes életéből valóban azt látjuk felcsillanni, ami egykor indiai inkarnációja volt, és amit aztán egy régebbi élet következményeinek a hatására a Marsban, a Vénuszban és a Merkúrban élhetett át, akkor azt látjuk, hogy a Mars-létben bizonyos agresszív érzék alakult ki a következő földi élet számára, ahol egy régebbi földi életben elsajátított jellemvonás bizonyos sajátos agresszív értelemben vett képességgé bontakozott ki; a Merkúr-létben a lélek különösképpen az érzelmek és fogalmak feletti elsuhanás képességét tudja kialakítani, a Vénusz-létben viszont bizonyos szellemi erotika juthatott az emberi képzetalkotó erőkbe.

Egy emberi élet áttekintésénél tehát egyúttal a világ életébe is bepillantunk, és amit így látunk meg az emberben, az egyáltalán nem szegényesebb, mint az úgynevezett közvetlen elementáris szemlélet, amely csak nyárspolgári szemlélet. Meglátjuk, hogy a régebbi történelmet hogyan viszik át a továbbiakba, és hogy a csillagvilágok lényei hogyan közvetítenek. A történelem csak így válik valósággá, egyébként csak betű, harminckét betű marad. A történelemben akkor kezdünk el olvasni, amikor meglátjuk, hogy az egyes emberi sorsok mögött a teljes isteni világok tettei rejlenek, még nagyszerűbb, még hatalmasabb kiterjedésben, az emberiség történelmi fejlődéseként, amelybe mindig beleszövődnek az egyes emberi sorsok.

Vegyünk egy másik példát. Egy individualitás a maga korának megfelelő alapos képzést szerzett abban az időben, amikor az iszlám Észak-Afrikán át Spanyolország felé terjeszkedett. Ekkor Észak-Afrikában léteztek még ahhoz hasonló iskolák, mint ahol Szent Ágostont is tanították, de ez már a későbbi korban történt, és az iskola hanyatlóban volt. Ez az individualitás sok mindent megtanult abból, amit sajátságosán ez az iskola adott számára, és még többet a régi misztériumokból, de ezek is hanyatlóban voltak. Aztán Spanyolországba jutott, kapcsolatba került a zsidó kabbalisztikával, nem a későbbivel, hanem a korábbival. Sok mindent felvett ebből a régebbi kabbalisztikából, és olyan szellemmé vált, akinek a lelkében nagy belső jártassággal valamilyen manicheus kabbalisztika élt. Ez az individualitás halála és újabb születése közti életében további fejlődését különösen a Mars-léttel kapcsolatos lények közösségében élte át. A Mars-létben bizonyos agresszív értelmet sajátított el, de ezen kívül nyelvi könnyedséget is, a nyelvtehetség valamilyen csábító jellegét, a legkülönfélébb problémák nyelvi megtárgyalásának könnyedségét, ami régebbi földi életéből volt meg még benne. Mindezeknek birtokában testesült meg a XVIII. században, mint Voltaire.

A világot csak az teljesíti ki, csak az vezet el a valósághoz, ha tudjuk, hogy Voltaire élete olyan élményekhez vezet vissza, amelyek Ágoston ifjúkori élményeihez hasonlók, de hasonlítottak a későbbi kabbalisztikus élményekhez is, az ősi kabbalisztika ironikus jellegéhez, és ha azt is tudjuk, hogy mindez jelen van. Így kell áttekintenünk az összefüggéseket, amikor betekintünk a két földi életbe és a közöttük rejlő halál és újabb születés közötti létbe, csak ez teszi a világot egésszé és csak ez vezet el a valósághoz. Ha a földi életeket áttekintjük, akkor az egymást követő földi életek között nem látjuk meg az összefüggést. Nem vesszük észre, hogy az egyik hogyan nyúlik át a másikba. Ezek egyébként is csak töredékek. Nem látjuk, hogy mi helyezkedik el közöttük, a valóság azonban mindezt átfogja. A valósághoz viszont csak úgy jutunk közelebb, ha nemcsak a természetet szemléljük a maga szellemi hátterének megfelelően, hanem az embert is.

Mostantól kezdve mozgalmunkba ilyen vonatkozásban új vonásnak kell kerülnie. Amikor 1902-ben Berlinben megalapították a Teozófiai Társaság német szekcióját, akkor első előadásomat „A karma praktikus gyakorlatai” címen jelentettem be. Bejelentettem ugyan, de az adott körülmények miatt egyszerűen nem tarthattam meg. A teozófiai mozgalom különböző idős tagjainak ugyanis megvoltak az elképzeléseik arról, hogy mit szabad elmondani, és mit nem, és az egész környezet, az egész légkör eszerint alakult. Az akkori vezetők tótágast álltak volna, ha valaki a karma praktikus gyakorlatairól kezdett volna beszélni. Az előkészítés valójában több mint egy évtizedig tartott. A Karácsonyi Gyűlésen azonban kiárasztottuk azt az impulzust, hogy ne csak azt tárjuk fel leplezetlenül, ami a szellemiség természeti területeiről felkutatható, hanem azt is, ami a szellemiség emberi területeiről kutatható ki. A jövőben tehát az Antropozófiai Társaságban leplezetlenül fogunk beszélni arról, amit már kezdettől fogva elhatároztunk, de amihez az Antropozófiai Társaságnak lassanként kellett éretté válnia. Ennek is ezoterikus vonásként kellett a Karácsonyi Gyűlés révén az Antropozófiai Társaságba jutnia. A Karácsonyi Gyűlés valóban nem volt játszadozás, hanem az antropozófiai mozgalomért való újfajta felelősség vállalása éppen a szellemi terület szempontjából.

Látják, ha rá tudunk tekinteni arra, ami a halál és az újabb születés között rejlik, akkor éppen ezáltal tudjuk megérteni, hogy a világ milyen változatos és sokoldalú. Mert ha egyfelől azt mondjuk, hogy a Mars-szférában az agresszív értelem, a nyelvi ügyesség, a nyelv hatalma kap indítékot a későbbi földi élet számára, úgy ez csak a dolog egyik oldala; a Mars létén belül egyéb területek is indítékot kapnak. Így van ez például a Jupiternél is. A Jupiter szféráját és lényeit akkor éljük át, ha beavatási megértéssel pillantunk vissza arra, amit negyvenkilencedik és ötvenhatodik évünk között láttunk meg, és kioltjuk önmagunk megfigyelését. Ekkor megrendítő lehet annak látványa, hogy mi történik a Jupiteren. Mert a Jupiter lényei egészen másmilyenek, mint az emberek. Nézzük az emberek egy többé-kevésbé gyakori tulajdonságát, a bölcsességet. Még egy kevés bölcsességet is nehezen szerez meg az ember. Sok belső küzdelembe kerül, hogy valamilyen területen akár egy csekély bölcsességet is meg tudjunk szerezni. A Jupiter lényeinek minderre nincs szükségük, ők a bölcsességgel együtt születnek – bár ezt nem mondhatom így, mert a Jupiter lényei nem úgy jönnek létre, mint az emberek itt a Földön. Képzeljék el, hogy a Jupiter környezetében a földi felhőalakzatokhoz hasonló képződmények vannak. Ha elképzelik, hogy az emberi testek felhőkből alakulnak ki, és azután leszállnak a Földre, akkor képzetet alkothatnak arról, hogy a Jupiteren hogyan alakulnak ki az új lények valamiféle felhőkből, de ezeknek az alapvető tulajdonságuk éppen a bölcsesség. Ahogy nekünk vérkeringésünk van, úgy nekik bölcsességük. Ez azonban nem érdem, nem küzdöttek meg érte, hanem csak van. Ezért gondolkodnak egészen másképpen, mint az emberek. Ez megrendítő, de lassanként hozzá kell szoknunk ehhez a látványhoz. Ahogyan a Földön levegő hat át bennünket, úgy a Jupiteren mindent áthat és átjár a bölcsesség. Ott a bölcsesség egyfajta szubsztancia, szél és vihar örvénylése. Szétárad, és ködként száll fel a magasba. De a bölcsesség ködében mindig lények emelkednek fel. Főképpen a kerubok élnek ebben, akik ilyen összefüggésben az emberekkel együtt alakítják ki az emberi karmát. De más impulzusok is élnek benne. Mindenesetre érvényes, hogy amit egy ember régebbi földi életében élt át, azt karmikusan a bölcsesség erői formálják meg, a magától értetődő bölcsesség erői. Aztán az ember leszáll a Földre és amit magában hordoz, annak jellege abból adódik, hogy régebbi földi élményeit magától értetődő bölcsességgel formálta meg, ez azután a legkülönbözőbb módokon fejeződik ki. Nézzünk erre is egy példát.

Van egy individualitás, aki a régi Görögországba vezet vissza bennünket, valamilyen platóni és egyúttal szobrász légkörbe. Ez az individualitás Görögországban, abban a korban, amikor virágzott a szobrászat, szobrászként élt át nagyon fontos inkarnációt. Ekkori élményeit belevitte a későbbi, kevésbé fontos közbeeső inkarnációiba. Ez az individualitás különösen a Jupiter bölcsességének a szférájában dolgozta ki a karmáját eddigi utolsó földi inkarnációja számára.

Egy másik individualitás olyan korba vezet vissza bennünket Közép-Amerikába, Mexikóba, akikor Amerikát még nem népesítették be Európából. Itt a régebbi mexikói őslakók hanyatló misztériumai között élt. Megismerte a mexikói isteneket, mert az ottani emberek, a misztériumtanítványok még eleven kapcsolatban álltak a szellemi lényekkel. A művelt emberek ma újra beszélnek ezekről az istenekről: Quetzakoatl, Tetzkatlipoka, Taotl – sajátságos karma, de az emberek számára nem különösebben szerencsés -, leírásaik révén azonban neveknél alig tudunk meg többet. A szóban forgó individualitás azonban ebben élt, bár hanyatló misztériumok között. Az ő számára Taotl, Quetzakoatl eleven istenek voltak, valóban varázslatos eleven lények. Quetzakoatl hanyatló misztériumaiban beleélte magát egy akkor már teljesen babonás, mágikus tartalomba, és Tetzkatlipoka lénye intenzíven megelevenedett számára. Tetzkatlipoka valamilyen kígyó-istenség volt, akivel asztrális kapcsolatot lehetett érezni. Ez az individualitás a halál és az újabb születés közti életének átélése után nem ment keresztül más inkarnációkon, mint az a másik egyéniség, aki férfiként élt Görögországban és közbeeső inkarnációkat élt át, női megtestesüléseket. Ez az individualitás férfiként élt a mexikói misztériumokban, majd halála és újabb születése között a bölcsesség Jupiter-szféráján haladt keresztül, és aztán a XVIII-XIX. században testesült meg. A Görögországban élt individualitás is áthaladt a Jupiter szféráján, ahogy azon át lehet haladni, ha valaki szobrász volt és egyúttal görögként élte át az akkor valóban eleven plasztikus gondolkodásmódot. Görögországban ezt a plasztic- itást az emberi alkaton tudták átélni, és ő ezt a Jupiter minden bölcsességet szubsztanciálisan tartalmazó szférájában az egész világot kiformáló felfogássá alakította át. A Jupiter révén megformált görögséggel öltött azután emberi testet, és mint Goethe született meg újra.

A másik individualitás is áthaladt a Jupiter-szférán, ő is átformálta a Jupiter-szférában azt, amit a mexikói misztériumokban tapasztalhatott. De a Jupiter-szférában nem jöhetett létre ugyanaz egy olyan földi életből, amelyet a leírt módon élt valaki át Görögországban, és egy olyan földi életből, amelyet Mexikóban élt át valaki a leírt módon. Mindketten áthaladtak a Jupiter bölcsességének szféráján, de mindegyiknek olyanná kellett alakulnia, ahogyan az megfelelt régebbi életük formáló erőinek. A mexikói misztériumokat átélt individualitás áthaladt a Jupiter szféráján és mint Eliphas Levi született meg újra. Itt sajátságos módon alakultak bölcsességgé a mágikus-rituális cselekmények, a mágikus kultuszok. Ez kisebb értékű jupiteri karma, de ennek ellenére rendkívül szellemi és bölcs. Láthatjuk mindebből, hogy hogyan működik együtt az ember földi életének tapasztalata azzal, amivé halála és újabb születése között alakult. A későbbi élet valóban a régebbi életnek megfelelően alakult ki, de a karmában ugyanaz a szféra a legkülönfélébb módon formálja át azt, amit az ember földi életében átélt. Az emberi élet mélyére csak akkor hatolhatunk a helyes módon, ha kialakulását ilyen karmikus értelemben vizsgáljuk. Akkor válik gazdaggá, akkor jelenik meg egész valóságában, és ténylegesen csak ekkor ismerjük meg az embert és az emberi életet.

– Boroszló, 1924. június 10.

[A karma hatásai a világtörténelemben. A Szaturnusz-szféra, és a Szaturnusz lényeinek kozmikus- univerzális emlékezőképessége. Friedrich Schiller. Ernst Hackel. Victor Hugo.]

Tegnap arról kezdtünk beszélni, hogy karmikus vonatkozásban milyen összefüggés van az ember itteni, születés és halál közti földi élete és a másik emberi élet között, amelyet az érzékfeletti világban halála és újabb születése között él át. Láttuk, hogy az ember karmájában az működik, amit az előző életében és az egymást követő földi életekben átélt, cselekedett, gondolt és érzett, ezt alakítja, formálja azután, mint eljövendő földi életének alapját, együttműködve a vele kapcsolatban álló emberi lelkekkel és a magasabb hierarchikus szellemi lényekkel. Láttuk, hogy az emberiség történelme így válik átláthatóvá. Minden egyes embert – akár kiemelkedő, a világot átalakító dolgokat hajt végre, akár kis körökben működik – úgy látunk, hogy hátterében átfogó szellemi történések vannak. Hiszen különösen azt vettük észre, hogy ha érteni kezdjük az emberi sorsot, akkor egy mögötte rejlő hatalmas, általános történés külső földi kifejeződéseként jelenik meg a szellemi világban is. Ezzel kimutattuk, hogy az ember maga viszi át és hozza működésbe egy régebbi földi korszak történéseit egy későbbi földi korszakba. A történelmi fejlődés összefüggései tehát az ember révén jönnek létre, és úgy gondolom, hogy egy ilyen történelemszemlélet felemelő hatással lehet az emberre. Sőt, azt a módot, ahogy saját karmánkat átérezzük, és ahogy abba beleéljük magunkat, csak akkor látjuk át helyesen, ha többé-kevésbé általánosan ismert személyiségeken figyeljük meg, hogy az egyes földi életek hatásaként hogyan jönnek létre a következő földi életek.

Példákon ismertük meg, hogy egy bolygószférához tartozó szellemi jelleg és az ottani szellemi lények hogyan hatnak arra, amit az ember önmagából hozott át a szellemi világba, miután áthaladt a halál kapuján, és a szellemi világban él tovább. Megjegyeztük, hogy a Jupiter-szféra milyen sajátságosán működik. A Szaturnusz-szféra sajátossága és hatásmódja még megrendítőbb. Említettem, hogy a Szaturnusz- szférának az emberre gyakorolt hatását akkor tudják a világmindenség szellemi életének és működésének egész összefüggésében megítélni, ha valamennyi összefüggés önálló áttekintéséhez beavatott megértéssel pillantanak vissza a hatvanharmadik életévet meghaladó korukban, életüknek az ötvenhatodiktól a hatvanharmadik életévig terjedő szakaszára. Mert a Szaturnusz szférájával kapcsolatban minden úgy működik, hogy valamennyi lénynek intenzív, átható tudata van a múltról, a jelen azonban többé-kevésbé öntudatlan marad. Megrendítő ennek a hatása. Jelenlegi cselekvésükben a Szaturnusz lényei, a szeráfok hatását is beleértve, voltaképpen mintegy öntudatlanul működnek, nem tudják közvetlenül, hogy a jelen pillanatban mi történik velük és általuk. Miután azonban valami megtörténik, azonnal áthatóan és pontosan tudják, mit tettek, mit gondoltak és mi történt velük.

A Szaturnusz-szféra sajátságos létformáját egy kép segítségével szeretném jellemezni. Képzeljék el, hogy mint emberek itt járkálnak a Földön, és a jelen pillanatban sohasem tudják, hogy mit beszélnek, gondolnak, és hogy egyáltalán mi is történik önökkel és önök által, de – vegyünk egy egyszerű példát – mennek valahová. Nem látják, hogy hol járnak, de nyomaikat otthagyják. Tételezzük fel, hogy előző helyzetük folytán egy hóemberke jött létre. Még egy lépést tesznek: újabb hóemberke, még egy további lépés, megint egy hóemberke, és így tovább. Így mindig valami plasztikus dolog történik, és pontosan vissza tudnak tekinteni arra, amik voltak. Már abban a pillanatban, amikor valami történik önök által, látják, hogyan van az jelen, hogy marad meg, hogyan illeszkedik az örökkévalóságba. Egyfajta perspektívába tekintenek vissza, amely minden önök által történt dolgot mintegy feljegyez az univerzumban az örök krónikába. Mert ilyen a Szaturnusz-lények öntudata. De mindaz, amit a Szaturnusz lényei ilyen módon a múlt létesülésének látnak, újra összekapcsolódik az egész bolygórendszer minden egyes lényének múltbeli fejlődésével. Így a Szaturnusz-lények tudata úgyszólván abból áll, hogy emlékezőképességük folytán minden pillanatban visszatekintenek az egész bolygórendszer valamennyi lényének teljes emlékezésére, ha szabad ezt így kifejeznem. A Szaturnusz-lények kozmikus, univerzális emlékezőképességében minden rögződik.

A beavatott szemlélőt különösen megrendíti a Szaturnusz- szférában történő mozgás és élet felfedezése, de még sokkal inkább annak meglátása, ahogy ezek a lények előző földi életük hatását hogyan viszik le egy új földi életbe, miután karmájukat éppen speciális élményeik révén kellett, hogy kidolgozzák a Szaturnusz-szférában. Valóban magasztos, hatalmas tartalmat kap a világmindenség szemlélése, ha ezt egy világtörténelmi személyiségről tudjuk.

Ha az ilyen személyiségek földi életét megvizsgáljuk – szellemi módon, nemcsak kibetűzve, hanem olvasva -, akkor ez felvezet bennünket a Szaturnusz szférájának életébe, és lényébe. Ha meglátjuk a Szaturnusz-szféra működését, ez hatalmas előmenetelt jelent szellemi szemléletünk számára. Meglátjuk a földi történésekre ható működést, meglátjuk, ahogy a Szaturnusz szférájának a folyamatai itt lent tükröződnek. Ezt szeretném egy példán elmagyarázni.

Egy olyan emberi individualitásra tekintünk, aki az elsőmásodik keresztény században élte le az életét Európa déli részén, amikor a görögség még erősen hatott a keresztény fejlődés menetére. Lelke akkor intenzív, finom, kissé intellektuális színezetű fogékonysággal fordult a görög jellegű kereszténység felé. Áthelyezték a Római birodalomba, itt pedig átélte mindazt, amit a kereszténység elterjedésének első századaiban lehetett átélni: a keresztényüldözések igazságtalanságát, a római császárság hatalmaskodását, mindazt, ahogyan a római császárság viselkedett általában a finomabb lelkű emberekkel szemben. Lelke legmélyebb felháborodásával élte át ezeket a látványokat, és voltaképpen rezignált hangulatban ment át a halálon, így szólva önmagához: kibontakoztathat-e egyáltalán valamilyen előrehaladást az olyan világ, ahol ilyesmi lehetséges? Ahogy lelke a római császárságot szemlélte, bizonyos kétségei támadtak, hogy a világban kiegyenlítődhet-e még egyáltalán a jó és a rossz. Lelki tekintete elé egyfelől a császárok gonoszsága, másfelől egyes keresztényeknek a mártíromságot vállaló lénye tárult. Lelke kemény, éles ellentétben látta egyfelől a jót, másfelől a rosszat. Ezzel a benyomással haladt át a halál kapuján, és azután kevésbé jelentős földi életeket élt át. Ami a görög-római korban rakódott le a lelkére a földi élet során, az mély barázdákat vont lelki életében. A XVIII. század közeledtével azután ennek az individualitásnak további karmája a Szaturnusz-szférában alakult ki.

A Szaturnusz-szféra komolyan és behatóan dolgozik a karma kialakításán. Éppen akkor adja ezeket az intenzív erőket, amikor arról van szó, hogy az emberi lélek legteljesebb mélységét ragadja meg, és ebből a mélységből bontakoztasson ki erősen radikális erőket, mivel a Szaturnusz- szférában minden történés intenzíven szellemi, de olyan módon szellemi, hogy sokkal mélyebben hat, amikor az ember földi alakzatához száll le; nagyon mélyen hat a fizikai organizációra. Olyan fizikai organizáció jön létre, amely lelkesedik annak kiegyenlítéséért, amit a lélek egy régebbi földi életében élt át. Intenzív visszapillantás következik be. Hiszen amikor a karma a Szaturnusz szférájában alakul ki, akkor emlékekre, a múltra tekintünk vissza, lényünknek a Szaturnusz-szférában való kialakulására. Visszatekintünk tehát, és amikor aztán az ember leszáll a földi szférába, akkor bizonyos vonatkozásban az ott átélt dolgok negatív képmása mutatkozik meg. Az intenzív visszapillantás az ideákra való tetterős törekvéssé alakul át, a jövő felé irányul, így éppen azok lesznek a jövőért lelkesedő emberek, akik karmájuk kidolgozását a Szaturnusz-szférából hozzák le magukkal, ők akarnak ideálokban működni, a jövő felé törekedni, mert a Szaturnusz-szférában a tisztán szellemi életben elsősorban a múltba tekintettek.

A szóban forgó individualitás a XVIII. század második felében jelent meg Friedrich Schillerként. Nézzék meg Schiller egész életét, úgy, ahogy ifjúkori drámáinak rendkívül hatásos, de művészileg talán igen gyenge vonalvezetésével megjelenik a maga tüzességében, de nézzék meg ugyanakkor mélységes komolyságát, mondhatnánk, a lelkére nehezedő mérhetetlen melankóliát, és különösen, ahogy ifjúkori sorsa éppen ebből a melankolikus lelki alaphangulatból fakad megindító módon. Nézzék meg, hogyan közeledett aztán munkájával a görögség valamilyen lelkes felfogásához, amikor megismerkedett Goethével. Tekintsék mindezt előtérnek, amely mögött ez az ember az első-második keresztény században szerezte meg szemléletének alapját, egyfelől a görög kereszténység átélésében, másfelől a római császárság feletti felháborodásából. Mindez új karmává mélyül el aztán a Szaturnusz-szféra komoly működésében. Schiller a karmáját tekintve valóban szaturnuszi ember.

A lélek nem éli át helyesen ezeket a dolgokat, ha csak elméletileg figyel rájuk. Csak akkor fogja fel őket helyesen, ha a lelkével, ha egész érzületével közelít hozzájuk, ha érzületét először belemeríti a csillagvilágban való teljes szellemi létezésbe és életbe – jelen esetben a Szaturnusz szférájába – és miután lelkületét egy földi sors működésének felfogására irányította, akkor nézi meg, hogy ez a sors hogyan működik.

Egy másik példát is említek, itt a dolgok egészen másképpen hatnak. Olyan individualitásra tekintünk, aki valamivel korábbi földi életében még bizonyos fokig beavatottnak számított. Mielőtt azonban erről az emberi karmáról beszélnék, olyan kérdést kell felvetnem, amelynek voltaképpen mindenkiben fel kell merülnie, aki a most megbeszélt dolgokon gondolkodik, és amelyet bizonyára már eddig is sokan felvetettek. Ez a kérdés azoknak az antropozófiai fejtegetéseknek a megfigyeléséből adódik, amelyek szerint a földi fejlődés során voltak a lét nagy titkaiba, a földi bölcsességbe beavatott emberek. Hiszen nagy tisztelettel, mélységes nagyrabecsüléssel tekintünk az emberiség fejlődésének régi beavatottjaira. Amikor a reinkarnációról, az ismétlődő földi életekről beszélünk, akkor felvethetjük a kérdést: mi a helyzet ezeknek a beavatottaknak az újabb megtestesüléseivel? A kérdést folytathatjuk, és úgy is feltehetjük, hogy élnek-e vajon korunkban is újratestesült beavatottak? Vagy éppen korunkban húzódtak vissza abból a világból, ahol most születésük és haláluk között élünk?

Ez egyáltalán nincs így. Ne felejtsük el azonban, hogy amikor az ember individualitásként száll le földi életébe a születés előtti szellemi-lelki létből, akkor ahhoz kötődik, amit az adott kor fizikai testben, nevelésben és hasonlókban nyújthat neki. Ezeket el kell fogadnia annak, aki a földi körülmények között testesül meg újra. Láthatunk valamilyen beavatott individualitást – akár a homályos ősi időkben is -, akinek az a karmája, hogy valamikor később, a XVIII-XIX. században jelenjen meg újra. De a XVIII. században sehol sem találhatók a földi civilizációban olyan testek, mint a régi homályos időkben, amikor a testek plasztikusan illeszkedtek az ember szellemi individualitásához. Az emberi test csak az elfajult tudomány előítélete szerint maradt elképzelhetetlenül hosszú idő óta mindig ugyanolyan. A materializmus korában valójában kemény, merev és formálhatatlan lett, nem könnyű vele bánni. Az öröklés körülményei is összefüggenek az ember gondolkodásmódjával, és egész belső lelkialkatával, és ezek is olyanok, hogy amit a lélek a beavatás idejéből hordoz, annak egy részével nem lehet a fizikai szervezetbe belemerülni. Az egyes ember nem tehet erről, ez az egész civilizáció hibája, és ezért nem is juthatunk közvetlenül tudatára, mert csak azt lehet tudatosítani, amivel az ember teljesen bele tud merülni fizikai testébe.

Valójában igen paradox dolgot kell elmondanom, de el kell fogadnunk, mert igaz. Látják, a homályos régi korok beavatottjait megkímélték valamitől, amit ma az emberi nem nagy jótéteményének tekintenek, de ha ez annak idején éri ezeket a beavatottakat, nem tekinthették volna jótéteménynek, hanem beavatásuk akadályát látták volna benne. Ma nem engednék meg, hogy valaki a homályos régi idők beavatottjához hasonlóan elkerülje az írás és olvasás megtanulását. Ahogy ma olvasni és írni tanulnak, az sok mindentől megfosztja az embert, olyan betűformákba kényszeríti, amelyekhez nem fűződik semmilyen emberi kapcsolat. Az európaiak, a vademberekhez képest „jobb emberek”, megmutatták betűformáikat az amerikai indiánoknak, amikor átmentek ezekhez a „vad” indiánokhoz, akik kis koboldoknak tartották a betűket, féltek, rettegtek tőlük. Az embert a hatodik-hetedik évében vezetjük el most írásunk betűformáinak idegen jellegéhez, amely teljesen természetellenes, kis koboldok laknak benne. Gyermekkorunkban olyan alakban kell egy A-t vagy B-t magunkhoz engednünk, amelynek az emberi élettel a legcsekélyebb kapcsolata sincs. A régi Egyiptomban legalább képírás volt, a festett kép hasonlított a valósághoz, és tudatosították is, hogy amit lefestettek, annak köze van a valósághoz. Ma az ábécét teljesen életidegen módon tanulják. A Waldorf-iskolában ki akarjuk javítani a legnagyobb hibákat, többek között ezért vezettük be iskolánkban az olvasás és írás tanulásának másik módját. Ha azonban mindent csak materialista módon akarunk megítélni, és csak az átlagos tudattal óhajtunk a világban élni, akkor nem leszünk képesek belátni, hogy az írás és olvasás mai tanulása mi mindent űz ki az emberből, és mit öl meg benne.

Látják, nem ütköztem meg rajta, mint sokan mások: „Életutam”-ban kellőképpen utaltam rá, hogy tizenöt éves koromban még nem tudtam helyesen írni. Ennek rendkívül sokat köszönhetek. Ez sok mindentől megóvott, amitől nincs megvédve az, aki már tizenöt évesen helyesen tud írni. A kor materialista műveltségéből sok olyasmi származik, ami éppenséggel elválaszt a szellemi világtól. Ez sokkal komolyabb kérdés, mint hinnénk. Azért utalok erre, hogy lássák, hogy az egykori beavatott csak azt a nevelést hasznosíthatja, amelyik rendelkezésére áll. Mi mást is tehetne, minthogy beilleszkedik korának testébe, lelkébe? Így lelkének képességeiből sok minden el kell hagynia. De az élet egy bizonyos korban jelentkező jelenségein mégis meglátható az egykori beavatáshoz fűződő karmikus kapcsolat, még olyan embernél is, aki külsőleg átlagos földi polgárként jelenik meg, és egyáltalán nem úgy, mint egy beavatott. Hiszen a karmában igazán nem az működik, amit először a leghatékonyabbnak vélnek az emberi életben. Ha például egy bizonyos szellemi beállítottságú ember van előttünk, akkor a karmát pusztán értelemszerűen megítélve, könnyen hajlamosak vagyunk arra, hogy az előző földi élet hasonló értelmi jellegére következtessünk. Pedig ez nincs így. A karmikusan felszabaduló és egyik földi életből a másikra ható dolgok sokkal mélyebb lelki régiókban rejlenek, mint az értelmi felépítés. Csak egyetlen példát kell említenem, hogy meglássák, hogy ami a karmát befolyásolja, az nem a lélek pusztán értelemszerű régiójából ered.

Ernst Haeckel a XIX. század érdekes személyisége volt. Az embereknek leginkább materialista színezetű világszemlélete tűnt fel, és az ultramontanizmus, a római pápaság, a katolikus egyház elleni küzdelme. Ebbe a harcba olyan lelkesedéssel vetette bele magát, hogy közben néha egészen elragadó kifejezéseket használt, olyakor azonban ízléstelenné vált. Ha karmáját visszafelé követjük, legfontosabb előző földi inkarnációja VII. Gergely pápa volt, az a hatalmas pápa, aki éppen a pápaság külső világi uralmát akarta a külső császársággal szemben megalapozni. Gergely pápa, még mint Hildebrand, a clunyi reformot képviselte, amely a maga módján a X. századtól a XI. századig folytatta küzdelmét a császárság ellen. Végül egy olyan pápa került ki közülük, aki szintén a maga módján ellenszegült a világi uralom, az akkori császárság ellen. Egy világnézet lelkes erőszakolása, a belőle eredő impulzusok lelkes megvalósítása volt az, ami a Hildebrand-inkarnációból a Haeckel-inkarnációra hatott. Ez a példa is mutatja, hogy egyáltalán nem szabad azt hinnünk, hogy valamilyen lelki alkat külső megítéléséből rátalálhatunk egy mérvadó régi életre. Itt óvatosnak kell lennünk, figyelembe kell vennünk és szellemi szemlélettel kell felfognunk olyan dolgokat, amelyek a valóságban olykor az emberen megfigyelhető elenyésző apróságoknak tűnnek, de azt jelenítik meg lassanként az ember mögött, ami régebbi földi életében történt.

Látják, különösen a szaturnuszi karma működik egészen mélyreható módon. Egy olyan individualitásra szeretném felhívni a figyelmüket, aki egy régebbi inkarnációjában valóban beavatott volt. Amit mondok, teljesen objektív, és nem kevés fáradságomba került, hogy kiderítsem az igazságot, mert ez az individualitás voltaképpen egyáltalán nem volt számomra rokonszenves ebben az új megtestesülésében, és máig sem az. Hiszen éppen az objektív tények megállapításáról van szó, és a karma helyes meglátására voltaképpen több kilátásunk is nyílik az olyan személyiségeknél, akikkel szemben nem érzünk személyes rokonszenvet, még ha ez fáradságunkba kerül is. Tekintetüket egy olyan individualitásra szeretném irányítani, aki az egyik földi életében valóban beavatott volt, mégpedig az emberiség fejlődéstörténetének egyik nagy és hatalmas misztériumában, a hyberniai misztériumokban – misztériumdrámáimban utaltam ezekre. Ezekben a misztériumokban a tanítványoknak sok mindent át kellett élniük, mielőtt beavatásuk során a bölcsesség olyan fokához jutottak el, amelyet éppen ezekben az ír misztériumokban lehetett befogadni. Aki beavatott akart lenni, annak először át kellett élnie mindazokat a kétségeket, amelyek a nagy igazságokra vonatkozóan nehezedhetnek az emberi lélekre. A tanítványt éppenséggel arra nevelték, hogy mindenben olyan intenzíven tudjon kételkedni, ahogyan csak lehetséges, mégpedig éppen a legmagasztosabb igazságokban. Ha már átélte lelkében mindazt a fájdalmat, belső tragikumot, nyomasztó élményt, mondhatnám, belső meghasonlottságot, amit a legmagasztosabb igazságokban való kételkedés során átélhetett, akkor vezették el az igazság valódi felfogásához, először képszerű, imaginatív formában, majd pedig szellemi realitásban. Akiket tehát a hyberniai misztériumokba avattak be, azok nemcsak azt tanulták meg, hogy higgyenek az igazságban, de azt is, hogy ne higgyenek benne. Csak ezáltal bizonyulhatott életerősnek az igazsághoz való rendíthetetlen ragaszkodásuk.

Még egy másik érzést is felkeltettek azoknál, akiknek Hybernia beavatási bölcsességét kellett keresniük. Olyan érzéshez juttatták el őket, hogy minden létezés voltaképpen a földi léthez hasonlóan illúzió, nem valóságos lét. Az embert eljuttatták oda, hogy ne csak az igazságban kételkedjék, hanem lássa meg az emberi lét semmiségét, az emberi létezésben a nemlétet. Ekkor a mindig újra formát öltő éteri hatalmakkal és a pusztuló, de a szellemiség felől mindig újra alakot öltő fizikai hatalmakkal szembesülve, az életet átható pusztító és újra felépítő valamennyi erővel szembesülve két hatalmas szobor elé vezették, miután lelkületét megfelelő hangulatba hozták, hogy teljesen eljusson a dolog imaginációjához. Arra késztették, hogy benyomja az egyik szobrot, ami mindig újra helyrejött, mert teljesen rugalmasan alakították ki, a benyomódás helye mindig megszűnt. A szobor mindig megtartotta az alakját, szinte elevennek tűnt. Mivel az érintés közvetlen tapasztalásánál ünnepélyes hangulat vett erőt a tanítványon, így felhívta a figyelmét az elevenség sajátosságára. A másik szobrot viszont úgy alakították ki, hogy ha valaki meg akarta nyomni, akkor ez mindig meglátszott, a szobor deformálódott. Mire a következő napon újra odavezették, már kijavították a benyomódást. A tanítványok elé tárult a fizikaiság és éteriség belső jellege, némileg tehát önmaguk szemléletének az igazsága.

Ez volt az első fok. Ezután más képekhez vezették őket, egyre inkább elvezették belső felépítésük tetterős felfogásához. Hybernia tanítványai lelki alkatukban valóban intenzíven felfogták azt, amit szellemi igazságnak nevezünk. Ha elérték a beavatás bizonyos fokait, akkor nemigen törődtek már a külső fizikai valósággal, a szellemi valóságban azonban benne tudtak élni. A hyberniai kultuszhelyen az volt a helyzet, hogy míg odaát Ázsiában a Golgotái Misztérium a fizikai valóságban lejátszódott, Hybernia főpapja a kultikus cselekményeket úgy irányította, hogy ezt az eseményt kultikus cselekményként ünnepeljék. Hyberniában tehát a Földet mintegy áthidalva éltek át egy fizikai tényt szellemi módon. Ez rámutat arra, hogy ezek a hyberniai misztériumok voltaképpen milyen mélységekbe vezettek.

Van egy individualitás, akit egy igen régi korban bizonyos fokig beavattak ezekbe a hyberniai misztériumokba. Később egy női inkarnációt élt át, de hyberniai inkarnációja mélységesen hatott a lelkére. Halála és újabb születése közötti életében aztán azt élte át, amit a karma Szaturnuszon történő feldolgozása révén lehet átélni. A hyberniai beavatásban – nem a legmagasabb, de mégis bizonyos fokú beavatásban – elérhető lelki eredmények egész jelentőségére ekkor az univerzális történés megfelelő perspektívájában pillantott vissza. Az emberi lény teljes múltbeli működésének viszonylatában látta meg a Hyberniában megtanulható dolgok teljes jelentőségének a helyzetét. Hatalmas kozmikus visszapillantásban dolgozták ki, hogy hogyan fejlődött ki Hybernia lassanként az évszázadok, évezredek emberi vágyakozásaiból. De erre az individualitásra éppen az várt, hogy az újabb kor közeledtével olyan emberi teste és neveltetése legyen, amelyben ennek a legfontosabb része rejtve marad, és a XIX. századi civilizációnak megfelelően élhető meg. Amit viszont a visszapillantásban hozott magával ez a lélek, amikor valóban nem nagyon megfelelő fizikai testbe szállt alá, és olyan neveltetésben lett része, amely egyáltalán nem felelt meg a Szaturnuszon feldolgozott írországi beavatás élményeinek, az a jövőbe ható ideálokká alakult át. Mivel azonban olyan testbe kellet kerülnie, amely nem volt olyan, mint a régi ír beavatottak egészen különleges teste, hanem mint egy XIX. századi franciáé, ezért sok minden visszaszorult, lendületes, bár fantasztikus képekké alakult, és mégis van valami átható, nagyszerű jellegük. Ez az individualitás lett aztán Victor Hugo személyisége.

Látják, hogy a karma még odáig is képes hatni, ahol két egymást követő földi élet annyira eltér egymástól, mint az ír beavatott és Victor Hugo élete. Mert a karma hatásait nem szabad külsőséges hasonlóságokban keresnünk, hanem arra kell tekintenünk, amit a karma az emberi lény mélyén visz át az egyik földi életből a másikba. Voltaképpen ma is megfelelő hangulatra és lelkiállapotra van szükségünk ahhoz, hogy az egyes ember karmáját, sőt saját karmánkat szemléljük. Tulajdonképpen minden karmikus elgondolás profanizálódik, ha olyan hangulatban fogadjuk, amely a mai kor műveltségéből, civilizációjából, iskolájából és egész életéből származik. A karmáról alkotott szemléletet lényegében szent és teljesen áhítatos hangulat alapján kellene lelkünkbe fogadnunk. Valahányszor karmikus igazsághoz közeledünk, olyasmit kellene éreznünk lelkünkben, mintha Ízisz fátyolának egy részét lebbentenénk fel. Hiszen alapjában véve éppen a karma leplezi le az emberhez legközelebb álló módon, hogy ki is volt Ízisz, akinek külsőleg jellemző igéje így szól: „Én vagyok, aki volt, van és lesz”. Ez azonban az emberi karma szemlélésénél jelenik meg számunkra olyan módon, ami közelről érinti az ember lelkét.

Most megnéztük, hogy a karma hogyan megy végbe a világtörténelmi fejlődés során, és ezáltal tettünk szert a karmikus fejtegetésekhez szükséges áhítatos hangulatra. Csakis ilyen módon tudunk helyesen és megfelelő lelki hangulatban saját sorsunkra, valamit arra tekinteni, hogy ez a sors hogyan alakult és formálódott régebbi földi életeinkből saját karmánkká, miközben együttműködött azzal, amit az ember halála és újabb születése között élt át a csillagok szellemi szféráiban. Ha a karmát megfelelő hangulatban olvassuk le, akkor egész emberi lényünkkel az érzékfeletti világokra tekintünk. Mert a karmikus elgondolások egy olyan törvényszerűséggel ismertetnek meg bennünket, amely teljesen ellentétes a külső természet törvényszerűségeivel. A külső természetben természeti összefüggések működnek, de ezeken teljesen túl kell jutnunk, fel kell tekintenünk a szellemi összefüggésekre, ha szellemi szemünkkel meg akarjuk látni a karma működésének a törvényszerűségeit. Erre természetesen az készít elő a legjobban, ha éppen a messzire sugárzó világtörténelmi karmára tekintünk, hogy megkapjuk belőle azt a világosságot, amely saját karmánk átéléséhez, szemléléséhez lényeges számunkra. A következő napok egyéb karmikus fejtegetéseihez éppen azáltal akartam a hangulatot előkészíteni, hogy a karma világtörténelmi hatásait jellegzetes személyiségeken mutattam be.

– Boroszló, 1924. június 11.

[A karma jelentősége az egyes emberi életben. Az elmúlt és a létesülő karma. Példák az ,,Életutam”-ból: a mértantanár, Lord Byron, Garibaldi.]

Fejtegetéseink során lassanként arra térek rá, amit a karma az egyes ember életében jelenthet, bár itt is kitérek majd bizonyos karmikus összefüggésekre, amelyek egyes, a történelemben fellépő személyiségek révén jelentek meg. Mert ha rátekintünk a történelmi karma átfogó jelenségeire, ez megfelelő módon világítja meg azokat a részleteket, amelyek saját karmánkban érdekelnek és közelről érintenek bennünket. Először is arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy egyáltalán nincs szükség valamilyen szellemi látásra ahhoz, hogy a karma létezésének megérzéséhez közelítsünk. Az összes karmikus törvényszerűséggel kapcsolatos összefüggés áttekintéséhez természetesen szükség van ilyen bepillantásokra, és az elmúlt napokban sok olyasmit közöltem, amit természetesen csak így lehet megszerezni. De az ilyen betekintésekhez vezető utat, mondhatnám, a karma olyan határozott megérzése egyengeti, amely minden egyes emberi életre hat, ha ez az élet nem megy el felszínesen a dolgok mellett, csak a külső szenzációs eseményekre figyelve, hanem eljut ahhoz, hogy ezt az életet bensőségesebb módon élje és érezze át. Ezáltal lesz valamilyen sejtelme arról, hogy az életben fennállnak-e bizonyos sorsszerű összefüggések, és ezek saját mivoltuk révén is megmutatják, hogy nem gyökerezhetnek csupán a születés és a halál közti egyszeri földi életben.

Nézzük csak meg, hogy életünkben hogyan találkozhatunk az emberekkel. Hiszen életünk sorsának túlnyomó része az emberekkel való találkozásoktól függ. Találkozunk egyik vagy másik embertársunkkal, és amit velük együtt élünk át, az hat az életünkre. A pontos megfigyelés számára, éppen az emberekkel különféle életviszonyok közt történő közös átélésben nyilvánul meg, hogy a karma egyáltalán nem mond-e ellent annak a magunkban hordozott szabad érzelemnek, amely átérzi cselekvésünk szabad elhatározását. Hiszen gyermekkorunkban először olyan időszakot élünk át, amikor a földi impulzus tekintetében szabadságról nem lehet még szó. Mégis milyen sok minden függ attól, ahogy gyermekkorunkban részt veszünk az életben! Egész földi életünkbe végtelen nagy, sorsdöntő jelentősége van annak, hogy ekkor milyen képességek bontakoznak ki belső lényünkből, és milyen utak állnak rendelkezésünkre. Később, többé-kevésbé önálló emberként beavatkozhatunk ugyan saját életünkbe, de ezt csak azon a helyen tehetjük meg, amelyet gyermekkorunk tett lehetővé számunkra. Ha pontosan megnézzük, akkor meglátjuk, hogy szabad cselekvésünkbe mi játszik bele sorsszerű világossággal és határozottsággal.

Nézzük csak meg azt az esetet, hogy életünk folyamán találkozunk emberekkel. Találkozásaink kétféle módja között éles különbség lehetséges. Lehet, hogy valaki első ízben kerül elénk földi életünkben, és máris úgy érezzük, hogy lelkünket híd köti össze ennek az embernek a lelkével. Előfordulhat, hogy intenzív érzéseink vannak iránta, de az nem érdekel közelebbről, hogy a külseje szép vagy csúnya, tekintete barátságos vagy barátságtalan. Rokonszenvet érzünk, és ami ehhez az emberhez vonz bennünket, az belső lényünkből merül fel. Némelykor az is lehet, hogy ellenszenvet érzünk, de ez voltaképpen csak azon múlik, hogy ennek az embernek a közelébe értünk, és tudatosodott bennünk, hogy itt van. Érzéseink azonban függetlenek attól a benyomástól, amelyet cselekvése vagy a hozzánk intézett szavai gyakorolnak ránk. Hiszen az ilyen élmények úgy illeszkednek a földi életbe, mint nagy kérdőjelek, az élet átfogó problémái, amelyeket a valóság hoz magával. Az ilyen ismeretségnél úgy áll a dolog, hogy nem is érzünk olyan kényszert, hogy elgondolkodjunk: milyen is ez az ember, mit is csinál? Ami hozzá vonz bennünket, az mintegy érzések összességévé, belső élmények összességévé, lelki alkatunk tartalmává alakul, és nincs is rá igényünk, hogy ezeket tetteivel igazoljuk.

Létezik azonban az emberekkel másfajta találkozás is, amikor nem merül fel ilyen érzés. Érdeklődni kezdünk irántuk, anélkül, hogy mélyebb rokonszenvet vagy ellenszenvet éreznénk. Érdeklődünk az ilyen emberek iránt. Igyekszünk utánajárni, hogy vajon jók, rosszak, jó akaratúak vagy rosszakaratúak, és milyen képességekkel rendelkeznek. A megismerkedést követő időben indítékot érzünk, hogy beszéljünk arról, akivel megismerkedtünk, ha találkozunk például valakivel, aki ismeri az illetőt. Szívesen érdeklődünk arról, hogy kicsoda, milyenek az életkörülményei, érdekelnek a külső vonatkozásai. Ilyen esetekben még az is előfordulhat, hogy roppant kellemetlen, ha közös ismerőssel találkozunk, és az mindjárt csevegni kezd az illetőről. Egyáltalán nem akarunk erről az emberről beszélni. Ha olyasmi jelenik meg az életünkben, hogy bizonyos értelemben indokolatlan szeretetbe vagy gyűlöletbe forduló érzés merül fel bennünk egy emberrel való találkozásunk során, akkor kiderül – szellemtudományos módszerek próbálkoznak az ilyen titkok megfejtésével -, hogy ezzel az emberrel a múltban valamilyen karmikus kapcsolatba kerültünk, és közös élményeink voltaképpen már egész földi életünkben olyan utakra vezettek, hogy az élet egy bizonyos pillanatában találkozzunk. Hozzá fűződő érzelmeinket az alakítja ki, amit az elmúlt időkben vele együtt éltünk át. Ezek az érzések és érzelmek a mérvadóak számunkra, nem pedig az, hogy az illető szép vagy csúnya jó vagy rossz akaratú. Ha ilyesmit egészen határozottan és világosan élünk át, és a szellemtudományos kutatás rávilágít erre, akkor érzéseinket igazolni fogja az, amit a szellemtudományos kutatás közöl a múltban kialakított karmáról. Amit itt elmondtam, azt még sok egyéb dolog is bizonyítani fogja.

Amikor alszunk, fizikai és étertestünkön kívül tartózkodunk csak énünkkel és asztráltestünkkel vagyunk szellemien jelen a világban. Fizikai és étertestünk az ágyban maradt, elválik tulajdonképpeni szellemi-lelki lényünktől, ekkor az átlagos tudat számára álmok merülnek fel. De kérdezzék csak meg önmagukat, figyeljék meg intenzíven, hogy nem álmodnak-e rögtön mindenfélét azokról az emberekről, akikkel olyan módon találkoztak, hogy belső lényükből érzelmek és érzések merülnek fel? Egyik-másik emberről egészen könnyen tudunk álmodni. Ez azt mutatja, hogy ez az ember kapcsolatban áll szellemi-lelki mivoltunkkal, amely egy vagy több, esetleg sok földi életet vele együtt élt át, tehát szellemi-lelki mivoltunknak köze van hozzá, vagyis éppen énünknek és asztráltestünknek, amelyekben ilyenkor élünk. Másokkal is találkozunk, hivatásunk vagy valami más vezet el hozzájuk. Olyan módon érdeklődnek irántunk, ahogy elmondtam. Még az is előfordul, hogy esetleg nagyon sok közünk van hozzájuk; az élet melléjük állít, de álmodni nem tudunk róluk Erre képtelenek vagyunk, nem jelennek meg az álmokban. Ilyenkor csak ebben a földi életben kapcsolódunk hozzájuk, és a kapcsolatot először az hozza létre, ami az ember lelki-szellemiségét fizikai és éteri mivoltához köti. Mivel pedig elsősorban a fizikai és étertest vesz részt abban az érdeklődésben, amely a külső cselekvésre és külső megjelenésre irányul, fizikai és étertestünk pedig az ágyban marad, míg szellemi-lelki lényünk eltávozik, ezért nem tudunk az ilyen emberekről álmodni. Itt megint csak a szellemtudomány mutatja meg, hogy a karma működik ugyan, de úgy, hogy csak most kezd el szövődni, és így majd csak halálunk után tekintünk vissza szellemi átéléssel erre a földi életre, amikor elmondhatjuk, hogy itt karmikus kapcsolatok kezdődtek, itt keletkező karmába léptünk be.

Láttuk, hogyan szövődik ez a karma, milyen sokáig működik a karma szövésén az, amit együtt élünk át halálunk és újabb születésünk között a magasabb szellemi lényekkel. Ha azonban meggondolják, amit a karma törvényszerűségére támaszkodva elmondtunk, akkor azt kell mondaniuk: az embereket a földi élet vezeti el egymáshoz, ami pedig egymáshoz vezeti őket földi életükben az karmikusan is összeköti őket. Ekkor együtt mennek át a halál és az újabb születés közti életen, és éppen itt alakítják ki a magasabb lényekkel következő földi életük karmáját. Mi következik ebből az ember földi élete számára egészében véve? Nagyjából az következik belőle, hogy akik együtt vannak egy földi életen át, azok a következő földi életünkben is egymáshoz igyekeznek, mivel karmájuk éppen ott kezdett el szövődni. Ismét karmikus kapcsolatokat alapoznak meg, azután újra áthaladnak a halál és egy újabb születés közti életen. Egy másik, szintén karmikus kapcsolatban lévő embercsoport is együtt jelenik meg ismét a Földön, egy harmadik úgyszintén. Mivel pedig a halál és egy újabb születés közti időszakok sokkal hosszabbak, ebből az következik, hogy a legtöbb földi ember voltaképpen csak a halál és az újabb születés között találkozik, és a karmikusan különösen egymáshoz kapcsolódott emberek csoportosan haladnak át az emberiség fejlődésén, és mindig újra találkoznak egymással a Földön. Ez a szabályos. Rendszerint nem találkozunk a Földön olyan emberekkel, akik a régi időkben nem a mi korunkban inkarnálódtak.

Látják, ezt akkor tudjuk meg, ha a világ szellemi szemlélése során valóban foglalkozunk azzal, hogy hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok. Ha elfogulatlanul gondolkodunk az életről, akkor eljutunk oda, hogy megbizonyosodhatunk a szellemi megfigyelés alapján elmondott dolgokról. Tudják, hogy fiatal koromban hosszú időn át foglalkoztam Goethével. Mivel a vele való szellemi foglalkozás egészen mélyen érintett, ezért sokszor kérdeztem magamban, hogy milyen is lett volna Goethe kortársának lenni? Külsőleg az ilyesmi elragadónak tűnhetne. Ha szeretjük Goethét, és nagyon szívesen foglalkozunk az alkotásaival, életünk egy részét arra fordítjuk, hogy magyarázzuk és értelmezzük, akkor nem merül-e fel bennünk az a gondolat, hogy milyen elragadó is lett volna Weimarban élni, amikor Goethe ott járkált, látni őt, és talán még beszélni is vele? Ez azonban csak felületes szemlélet, és ha pontosabban foglakozunk a dologgal, akkor azonnal a helyére kerül. Legalábbis azt mondtam magamban: valójában egészen elviselhetetlen gondolat, hogy Goethével egy időben éltem volna. Hiszen Goethe éppen azáltal vált különösen értékessé számomra, hogy mindaz megvolt, amit ránk hagyott. Mindez hatott egy bizonyos időn keresztül, és újra ki lehetett keresni a világ szellemi fejlődésének ősi szellemi mélységeiből. Az a helyzet, hogy elviselhetetlen lett volna Goethével egy időben élni! Ha megfigyeljük, hogy miután később születtünk, milyen konkrét viszony fűz hozzá, és azután rátérünk a finomabb lelki összefüggésekre, éppen az ilyen esetben, amikor olyan személyiséghez közeledünk, akivel nem élünk egy időben, tehát akihez közvetlenül nem vezethet el életünk karmája, hanem bonyolultabb karmikus körülmények állnak fenn, akkor a szellemi szemlélet azt mutatja, hogy ha egyidejűleg éltünk volna egy ilyen személyiséggel, úgy hatott volna lelkünkre, mint valami méreg. Tudom, hogy ez súlyos kijelentés, de így van. Nem is tudnánk megtartani belső lelki alkatunkat, ha ennek a személyiségnek a kortársai volnánk.

Egészében véve éppen az ilyen szemlélet élesíti meglátásunkat az emberi élet, a belső igazság és az emberi élet belső összefüggései iránt. Nem beszélünk már bizonytalanul összevissza. Nem is esünk kísértésbe, hogy olyan általános frázis- jellegű kijelentéseket tegyünk: „Bár csak akkor éltem volna!” Ha a karmát helyesen értelmezzük, akkor mintegy megerősít életünk körülményeiben és oda állít, ahol földi létünkben élünk. Már ezzel is megnyilvánul a karma igazi sorsszerű jellege. Ez akkor jelenik meg, ha azon kezdünk gondolkodni, hogy miért léptünk be földi életünkbe, éppen egy meghatározott időben. Éppen az a körülmény hozott ide ekkor, hogy karmánkat olyan lelkekkel készítettük elő, akikkel karmikus kapcsolatunk van, és arra a korra készítettük elő, amikor beléptünk a fizikai földi létbe.

Amit elmondtam, az a szabályos, a szellemben azonban minden individuális. A szabályoknak megvan a jelentőségük, de ezeket nem szabad azért elveknek tekinteni. Aki elveken lovagol, és úgy tekinti a szabályokat, mintha nem is lehetne alóluk kivételt tenni, az voltaképpen sohasem juthat be a szellemi világba. Mert a szellemi világban minden másképpen van, mint a fizikai világban. Még a legegyszerűbb dolgok is másképpen történnek. Szeretnék erre egy példát felhozni. Mi is lehetne világosabb egy fizikai világban élő ember számára, mint az a matematikai alaptétel, hogy az egész mindegyik részénél nagyobb, vagy hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. Valóban őrültnek kell lennie annak, aki vitatni akarná, hogy az egész mindegyik részénél nagyobb. Ezeket axiómáknak nevezik, mivel igazságuk közvetlenül nyilvánvaló, és bizonyításuk nem lehetséges és nem is szükséges. Így fogalmazzák meg. Így van ez annál a tételnél is, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. A szellemi világban azonban nem érvényes ez a két tétel. Sőt, ott az a tétel érvényes, hogy az egész mindig kisebb minden egyes részénél. Ennek megerősítését és igazolását már az ember lényében is megtaláljuk. Ha ugyanis fizikai-emberi mivoltunk szellemiségét nézzük a szellemi világban, akkor ez körülbelül akkora – valamivel nagyobb, de körülbelül akkora -, mint a fizikai világban. Ha azonban a tüdőnket vagy a májunkat nézzük, akkor ezek a szellemi világban óriási nagyok, ugyanakkor mégis valami kicsinek a részei. Gondolkodásunkat tehát át kell alakítanunk. A szellemi világban az egyenes általában nem a legrövidebb út, hanem a leghosszabb, mert a szellemi világban egészen másképpen történik, amikor egy pontból egy másikhoz érkezünk. A fizikai világban ez aprólékosan történik: ez az út hosszú, a másik hosszabb, a legrövidebb az egyenes. A szellemi világban ez nincs így, itt olyan nagy nehézségekbe ütközünk, hogy „egyenesen” haladjunk, hogy bármely görbe út rövidebb az egyenesnél. Nincs is értelme azt mondani, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, mert valójában ez a leghosszabb.

Meg kell tehát ismerkednünk azzal, hogy a szellemi világban minden másképpen van, mint a fizikai világban. Az emberek azért jutnak be olyan nehezen hűségesen végzett gyakorlataikkal a szellemi világba, mert ragaszkodnak az olyan előítéletekhez, hogy az egész nagyobb a részeinél, vagy hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes Az axiómákkal ez így van. De ha be akarunk hatolni a szellemi világba, akkor le kell szoknunk a fizikai világra érvényes valamennyi egyéb igazságról is. A helyzet ugyanis az, hogy a szellemi világban elvek nem lehetségesek, minden individuális. Minden egyes dolgot külön-külön kell megismernünk. A szellemi világban egyáltalán nem létezik ez a szörnyű, logikus összefoglalás, az, hogy általános szabályokat fogalmazunk meg. Nagyjából és egészében érvényes ugyan az az igazság, hogy az emberek csoportosan élik át a földi élet fejlődését, de természetesen ez alól is vannak kivételek. Jelentőségét pedig éppen ezeken a kivételeken ismerhetjük meg igazán. Erre is van példa.

Bocsássák meg, hogy ezek a saját életemből vett példák. Hogyan is lehetne az ilyen vonatkozású dolgokat pontosabban megismerni, mint éppen a saját életünkből merített példákból? Ekkor ezekben individualitásunk jelenik meg.

„Életutam”-ban utaltam egyik volt mértantanáromra. Ez a tanár nemcsak akkor állt közel hozzám, amikor a tanítványa voltam, hanem később is. Ezért érdekes volt számomra, hogy kövessem karmáját, életének összefüggéseit. Hiszen éppen a geometria volt, ahogy mondják, különösen kedvenc tantárgyam. Már kilencéves koromban boldoggá tett az a mér- tankönyv, amit a tanítómtól kaptam, bár a legkevésbé sem tartott érettnek hozzá. Rendkívül boldog voltam, amikor megtudtam, hogy egy háromszög szögeinek összege 180 fok. Ezt követően kezdett tanítani ez a mértantanár, aki valóban figyelemreméltó személyiség volt. Tizenkét éves koromtól kezdve hét éven át tanított. Valóban érdekes egyéniség volt, mert voltaképpen teljesen azonosult a geometriával, de sajátságos módon a leíró, szerkesztő geometriával. Amikor a felső osztályokba kerültem, akkor az úgynevezett analitikus geometriáról mindent másoktól kellett megtanulnom, mert ehhez egyáltalán nem értett. Kiváló szerkesztő volt, mindent megszerkesztett és ez nagyszerű benyomást keltett. Nagyon szerettem, és voltaképpen azért is haladtam úgy előre éppen a geometriában. Mindig jó órám volt, amikor ez a tanár jött be az osztályba, és a maga módján fejtette ki a geometriát.

Mivel érdeklődéssel közeledtem hozzá, ezért később nem is történhetett másként, minthogy elgondolkodjam élete összefüggésein. A karma kutatásánál valóban az a helyzet, hogy ha először az élet feltűnő körülményeire tekintünk, akkor egyáltalán nem tudjuk kikutatni. Ha csak arra tekintettem volna, hogy kiváló mértantanár volt, és mindarra, amit elő tudott adni, akkor valószínűleg sohasem jöttem volna rá karmájának összefüggéseire. De egész életével kapcsolatban mély benyomást tett rám, hogy dongalába volt. Egyik lába rövidebb volt, mint a másik.

Látják, ezeket a dolgokat általában nem tekintik az élethez tartozóknak. Ha a bennünket mélyen érdeklő dolgokkal foglalkozunk, akkor ezek bevezetnek a karmikus összefüggésekbe. Nem is kell, hogy ilyen feltűnőek legyenek. Átélhetjük, hogy valakinek egy olyan szokása vezet el a karmikus összefüggésekhez, amelyet mindig is tapasztalunk nála, így alakul képpé. Valamilyen apró szokás képpé alakulhat, és karmikusan bevezethet az illető régebbi életeibe. Volt egy másik nagyon szeretett tanárom, akinél az a tény vezetett el bizonyos mélyebb karmikus összefüggésekhez – most ezekről nem szeretnék beszélni – hogy valahányszor elénk állt, az volt az első dolga, hogy elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. Sohasem kezdte meg másképpen az órát. Éppen ez az ismétlődés alakult képpé számomra, minthogy karmikusan visszavezetett ennek az embernek régi földi életeibe. Így volt ez a másikkal is, akinek dongalába volt. Ennek a dongalábnak a révén derült fény ennek az embernek egész szellemi kapacitására. Az emberek ugyanis általában úgy vélik, hogy a mértani alakzatok vonalakból való kialakítása a fejből származik. Egyáltalán nem a fejből ered, és nem is igaz, hogy az ember a fejével éli át a geometriát. A mértani szöget fel sem ismerné az ember, ha nem tudna járni. Azért tudunk valamit róla, mert a lábunkban éljük át. A fej csak nézi, hogy karunk, lábunk szögeket alkot, és így tovább. A geometriában valójában a végtagjainkon keresztül áramló akaratunkat éljük át. Végtagjaink tanítanak a geometriára. Ezt azért nem tudjuk, mert meglehetősen elvontak lettünk, és úgy véljük, hogy a geometriát a fejünkből hozzuk létre. A fej végignézi, ahogy a geometriában lépkedünk, táncolunk, és így tovább. A mértani formákat aztán a fej alkotja meg, de előzőleg csak nézelődik. Ez az egész összefüggés, a geometria hangsúlyozásának sajátságos módja akkor derült ki számomra, amikor betekintettem éppen annak az embernek a belső lényébe, akinek dongalábbal kellett járnia, és azáltal vált olyan egyoldalúan kiváló geométerré, hogy ezt a dongalábat sajátos módon átélte. Ezek az élet intimebb összefüggései.

Minek a révén jutottam azonban tovább? Ez a tanár egy másik emberhez kapcsolódott bennem, akinek hasonló lába volt, tudniillik Lord Byron angol költőhöz. Ez a két ember külső személyiségében azonos jellegű volt, számomra összetartoztak, és most úgy tűnt, hogy Byron életének némely jelensége összefüggött mindazzal, ami régebbi karmájából lopakodott életének morális-etikai körülményeibe, de dongalábában is kifejezésre jutott. Ha aztán megtaláltam a karma egyik ilyen csücskét, akkor kikutatása folytatódhatott. Rájöttem, hogy ez a két ember együtt élt a középkor egy bizonyos időszakában, Európa keleti részében, és közösen élték át ugyanazt a sorsot. Rábukkantam akkori életük tartalmára.

Byron régebbi élete nem hasonlított XIX. századi életéhez, mint ahogy tanárom régi élete sem volt hasonló a XIX. századi életéhez, de mindkettőnek sorsa intim jellegű, és egy időben zajlott le. Amikor Kelet-Európában laktak, értesültek arról a nagy jelentőségű legendáról, hogy a Palládiumot, azt a kincset, amit a trójai hatalom varázserejének hordozójaként tiszteltek, egykor Trójában elásták. Később Afrikán át Rómába vitték, sokáig ott volt, majd amikor Konstantin császár megalapította Konstantinápolyi, akkor nagy áldozatok árán, óriási költséggel átvitette Konstantinápolyba. Itt ásatta el, hogy Konstantinápoly hatalma kerüljön a római hatalom helyére, mint ahogy előbb Trója, majd Róma hatalma is ettől a Palládiumtól függött. Azt mondták, és ez teljes mértékben így is van, hogy Konstantin császár gőgből vitette a Palládiumot Rómából Konstantinápolyba, és azon a helyen, ahol elásatta, hatalmas, súlyos oszlopot állíttatott fel, az oszlopra pedig egyfajta Apollón-szobrot helyeztetett el. Ezt az oszlopot nagyon nehéz volta oda vitetni, mert ehhez vassínekből álló utat kellett építeni. Az oszlopot egykor Egyiptomból hozatták Rómába, és olyan nehéz volt, hogy minden út megsüllyedt alatta és veszélyessé vált, amerre szállították. Aztán felállították az oszlopot és az védte a Palládiumot, amely alatta volt. Az oszlop tetejére a császár Apollón szobrát állíttatta, de azt híresztelte, hogy ez őt magát ábrázolja. Ezután keletről hozatott fát Krisztus keresztjéből, és ezt belerejtette az ércszoborba, Apollón fejét pedig a Krisztus keresztjéből vett szögekből formált sugarakkal vetette körül. így az oszlop tetején Konstantin szerint ő maga állt, és olyan sugarak ragyogtak rajta, amelyeket Krisztus keresztjének szögeiből állítottak össze. A későbbi korban egy olyan legenda fűződött ehhez a Palládiumhoz, amely még Nagy Péter végrendeletébe is belekerült, hogy ezt a Palládiumot majd keletről származó emberek viszik egy keleti fővárosba, és egykor a keleti-szláv hatalom ugyancsak annak varázserejére fog támaszkodni, ha azt Keleten vagy Konstantinápolytól északra süllyesztik a föld alá. Ezáltal a hatalom ugyanúgy száll majd át a szlávokra, mint ahogy egykor Trója, Róma és Konstantinápoly hatalma is a Palládiumhoz fűződött. Ezekben a dolgokban mély igazságok rejlenek, még ha legendaszerűen jelennek is meg.

Aki végül is átlátja a Palladium történetét, az sok mindent átlát Európa történelmi fejlődéséből. Ez az említett két ember, Byron, és aki társa volt a korai középkorban, hallott erről a legendáról, elhatározta, hogy elhozza a Palládiumot, és északra, Oroszországba viszi. Ez nem sikerült, kudarcot vallottak, hiszen természetesen kudarcot kellett vallaniuk. Mégis megmaradt a számukra valami. A karmikus összefüggésekben a legsajátságosabb módon marad meg valami az emberek számára. Byron később másképpen kereste a Palládiumot, csatlakozott Görögország szabadságmozgalmához, szellemi Palládiumot akart elhozni. Ez a törekvés maradt meg számára abból a korból, amelyről beszéltem. Aki pedig bensőségesen figyelte meg a tanáromat, az meglátta, hogyha aránylag nem is volt jelentékeny ember, de bárhol is tartózkodott, féktelen szabadságvágy élt benne, amely belső lényében mélységesen összefüggött a testi hibájával, társához hasonlóan.

Mi is történt itt voltaképpen? Hiszen ez a két ember elvált egymástól, nem találkozott újra. Az egyik Byron, a híres költő, a másik, aki valamivel később élt, a jelentéktelen mértantanár. Itt nem érvényesült az említett szabály. Az élet azonban különös módon igazolta számomra ezt a kivételt. Ezt a mértan- tanárt, bensőségesen szerettem, mindig vártam, hogy eljöjjön az órája, de míg tanárom volt, sohasem adott alkalmat arra, hogy akár egyetlen személyes szót is váltsak vele. Úgy jelent meg, mint olyan személyiség, akiről csak a történelemben olvastam. Nem illett bele a korába, mintha eltolódott volna az időben. Ez így is folytatódott: amikor később antropozófiai előadásra érkeztem abba a városba, ahol nyugdíjasként élt, Grazba, kikerestem a nevét a címjegyzékből. Sejtettem, hogy ott van, és mivel szerettem, most legalább ennyi év után – harminc év telt el azóta – személyesen akartam beszélni öreg tanárommal. Közben megöregedett és Grazban élt, abban az osztrák városban, ahol általában a nyugdíjas egyetemi tanárok éltek. Erősen elhatároztam, hogy felkeresem, miután megérkeztem Grazba és megnéztem a címjegyzéket, de erre nem került sor, folyton látogatók jöttek, feltartottak, nem tudtam vele ekkor sem személyesen beszélni. Bármennyire szerettem is, olyan személyiség maradt számomra, aki árny szerűen illeszkedett az életembe. Amikor ismét Grazba utaztam, megint meg akartam látogatni, de akkorra már meghalt. Tehát itt változatlanul egy olyan személyiséggel álltam szemben, aki bármilyen közel is állt hozzám, mégis olyan volt számomra, mintha valahol egy egészen más korhoz tartozó személyiségről olvastam volna. Az volt a helyzet, hogy kortársa voltam, de karmikusan nem kapcsolódtam hozzá. Korábbi inkarnációiban nem volt kortársam. Legutóbbi életében nyilvánvalóan kívül állt azokon a karmikus csoportokon, ahová voltaképpen tartoznia kellett. De úgy látszott, hogy a másik ember is ugyanúgy viszonylott ezekhez a csoportokhoz, mivel letért arról az inkarnációs sorról, amelyhez tartozott, mert ebben a földi életben éppen azzal az individualitással nem volt kapcsolata, akihez először kötődött, és így Byron nem is találkozott vele. Azért beszélek ezekről a dolgokról, hogy lássák a karma működését, mert ha mélyebben foglalkozunk az élettel, akkor a karma titokzatos, csodálatos szövődését éppen olyan élményeken keresztül találjuk meg igazán, amelyeknek előbb rejtélyessé kell válniuk, és az élet mindenütt rejtéllyé válik. Lehetnek tehát olyan kortársaink, akik képszerűnek tűnnek, mivel letértek karmikus pályájukról, másfelől azonban mégis észrevesszük, hogy az emberek túlnyomó többsége bizonyos intenzív belső szükségszerűséggel illeszkedik saját korába. Ez gyakran éppen a történelmi személyiségeknél mutatkozik meg.

Itt is szeretnék egy példára utalni, hiszen Garibaldi, az itáliai szabadsághős elég közismertté vált, különleges életet élt. Garibaldi személyisége éppoly kevéssé volt rokonszenves számomra, mint akit tegnap említettem és karmikusan követtem. Voltaképpen csak karmikus kutatása során vált rokonszenvesebbé, mert mielőtt karmikus összefüggéseit kutattam, egyes dolgok természetellenesnek, frázis-jellegűnek tűntek nála, holott nem így volt. Ez a személyiség mindenesetre úgy jelenik meg, hogy bármilyen gyakorlati módon, politikailag radikálisan jelent meg az életben, mégis sajátosan kivált abból, és amikor utána nézünk, mintha csupán egy kigondolt világban élt volna, kissé a föld felett lebegve. Amilyen gyakorlatias volt, ugyanolyan idealista is. Ezt már külső élete is megmutatja, és azonnal kiderül, ha életének néhány jellemző vonására tekintünk. Az idő sürget, ezért csak néhányat idézek fel. Nem szokványos jelenség, hogy valaki fiatalon és bátran behajózza az Adriát a XIX. század első felében, amikor az Adria egyáltalán nem volt biztonságos. Garibaldi 1807-ben született és többször is kalózok kezébe került, a legnagyobb kalandokat élte át, újra meg újra kiszabadult, de ez még hagyján, ez másokkal is megesett. Az viszont nem mindenkivel történik meg, hogy olyan életkörülmények között él, hogy kívül áll a világon, nem olvas újságot, amikor pedig mintegy először hozzájut, hogy egy újságot rendesen elolvasson, akkor abban saját halálos ítéletét lássa meg! Ez úgy történt, hogy valamilyen kalandról érkezett vissza a tengeren, és tudtán kívül megvádolták, hogy részt vett bizonyos politikai összeesküvésekben. Távollétében halálra ítélték, ezt olvasta az újságban. Úgy tűnt, hogy sorsszerűén áll az élet felett.

Életének egyéb vonásai azonban még sajátságosabbak. Az történt például, hogy amikor a tengerről éppen a part felé közeledett, hogy részt vegyen a szabadságért vívott küzdelmekben egy idegen országban, távcsővel a tengerpartra tekintett. Meglátott egy nagyon kedve fiatal hölgyet, és távcsövön keresztül beleszeretett. Ez nem mindennapi szerelem! Akik teljesen beleilleszkednek az életbe, azok nem távcsövön át szeretnek bele valakibe, ő azonban valóban fülig szerelmes lett, és teljes erővel arrafelé hajózott, ahol szerelmese volt. Mire odaérkezett, szerelme már elment, de ott volt egy férfi, akinek Garibaldi annyira megtetszett, hogy meghívta ebédre, és íme ez volt annak a hölgynek az apja, akibe távcsövön át beleszeretett. Így mindjárt részt vehetett azon az ebéden, ahol ez a hölgy is jelen volt. Garibaldi csak olaszul tudott, a hölgy pedig csak portugálul, de a szív nyelvén megértették egymást, és az eljegyzés is megtörtént. Közös életük hősiességet kívánt az asszonytól, igazi hősiességgel követte hadjáratain. Az sem fordul gyakran elő, hogy az első gyermek a férjtől sok mérföldnyi távolságra szülessen meg, és az asszonynak szörnyű kalandok közepette kelljen férjét a csatatéren megkeresnie, miközben gyermekét kötéllel erősíti a nyakára, hogy a mellén melengesse. Mindenütt kereste férjét, akiről azt hallotta, hogy megölték, aztán mégis életben találta. Mégis nagyszerű házasság volt. Akik ismerik Garibaldi életrajzát, azok tudják, hogy a felesége előbb halt meg, mint ő. Az élet úgy hozta, hogy tíz év múlva egészen megszokott, polgári módon jegyezte el magát és összeházasodott egy másik hölggyel, ahogyan ez a nyárspolgároknál szokás volt. Ez a szabályosan kötött házasság azonban csak egy napig tartott, eztán elváltak. Látják, hogy másképpen kötődött a földi élethez, mint a többi ember. Érdekelt egy ilyen élet felderítése.

Ennek az életnek a követése az ír misztériumok vidékére vezetett el. Garibaldi lelkében olyan individualitás rejlik, aki átélte a hyberniai misztériumokat, és míg bizonyos fokig valamilyen ír beavatott volt, elvándorolt keletre és még a Rajna vidékén is együttműködött másokkal. Engem karmikusan különösen az érdekelt azonban Garibaldi életében, hogy olyan személyiség rejlik benne, akinek az élete nehezen értelmezhető. Mert Garibaldi bizonyos értelemben teljesen azonosult az igazsággal. Egész mélységes belső lényében, lelki beállítottságában republikánus volt. Mégis ő volt az, aki republikánus beállítottsága ellenére Itália királyává tette Viktor Emánuelt. Viktor Emánuel személyében a királyságot támogatta. Ez először hihetetlennek látszik. Hogy jön ahhoz ez a republikánus, hogy Viktor Emánuelt Itália királyává tegye? Olvassanak utána a történelemben, hogy Garibaldi nélkül sohasem lett volna olasz királyság. Tovább mehetünk, és azt találjuk, hogy Garibaldi más olyan személyiségekhez is kötődik, akik voltaképpen távol esnek belső alkatától: Cavour és Mazzini. Ezek egészen másféle természetű emberek. Mazzini idealista, aki nem avatkozik gyakorlati dolgokba, Garibaldi pedig teljesen gyakorlati ember, katona és államférfi, és mégis mintegy a föld felett lebeg. Cavour pedig ravasz, okos politikus. Hogyan illenek össze ezek az emberek? Ez volt itt a kérdés. Éppen itt nyilvánult meg valami, amit a karma jellemző vonásaként szeretnék kiemelni. Kiderült, hogy mialatt Garibaldi ír beavatott volt, ez a három másik ember tanítványként követte, tanítványai voltak. Mármost éppen az ír misztériumok sajátossága, hogy a tanítvány és a mester között életfontosságú kötelék jön létre. Nem válhatnak el egymástól, legalább is bizonyos inkarnációk alatt. Karmikus kötelék szövődik köztük, nem válhatnak el. Most az a különös dolog történt, hogy 1807 körül újra megszületik ez a négy ember, az egyik Genovában, ketten Torinóban, a harmadik Nizzában, tehát ugyanazon a földterületen, és nagyjából azonos időben. Ugyanabban az időben és ugyanazon a vidéken születnek meg Itáliában. Ekkor kiderül, hogy akik összetartoznak, azok újra összekerülnek, még hajlamaik ellenére is. Így Garibaldi a merev republikánus magához láncolta a teljesen más jellegű Viktor Emánuelt. Az emberi összetartozás többet jelent az úgynevezett meggyőződésnél. Azért hozom fel ezt a példát, hogy lássák, mit jelentenek a karmikusan megalapozott emberi kapcsolatok. Az egyik igaznak tarthat valamit, a másik meg mást: a karmikus összetartozás köteléke erősebb. Az életben az emberi összetartozások erősebben működnek, mint az értelem révén kapott absztrakciók. Ha a karmát éppen a jellemző esetekben követjük, akkor megnyilvánul, hogy az emberek hogyan kapcsolódnak egymáshoz az életben, és milyen árnyszerűen haladhatnak át az életükön, ha a karmájuktól eltávolítják őket.

Ma ezt akartam elmondani, holnap folytatjuk ezeket a fejtegetéseket.

– Boroszló, 1924. június 12.

[Az éber gondolati élet, az álmodó érző élet, és az alvó akarati élet. Emlékezés és nyelv. Az élet korszakainak viszonya a születés előtti élethez és a régebbi földi élethez. Történelmi fejtegetések saját karmánk megfigyeléseivel kapcsolatban. Harun al Rasid és Verulami Bacon. Amos Comenius. Woodrow Wilson.]

Ma a lelki élet olyan jelenségeire akarunk utalni, amelyek úgy hozhatnak közel önmagunk megfigyeléséhez, hogy ebben személyes karmánk, személyes sorsunk mintegy az élet felvillanásaként jelenik meg. Ha lelki életünkhöz többé-kevésbé felületes önismerettel közeledünk, akkor először mégis az a benyomásunk, hogy ebben a lelki életben csak az érzéki benyomások és a róluk alkotott gondolatok olyan világosak és határozottak, hogy teljesen éberek vagyunk bennük. Érzéki benyomásainkkal és a róluk alkotott gondolatokkal voltaképpen ki is merül az a terület, amelyben szokásos tudatunk teljesen éber. A gondolati életen, az érzéki benyomások és észlelések életén kívül mindenesetre érzelmi élettel is rendelkezünk. Aki az élet jelenségeit elfogulatlanul össze tudja hasonlítani, annak azt kell mondania, hogy az érzéseihez közeledve a gondolatokhoz képest minden bizonytalan. Az érzelmi élet személyesen közelebb áll ugyan hozzánk, mint gondolati életünk, de lefolyása és a vele szemben támasztott igények is bizonytalanok. Gondolatainknál nem engedjük meg magunknak egykönnyen, hogy tetszés szerint eltérjünk mások gondolataitól, amikor arról van szó, hogy valamiről olyan gondolatokat kell alkotnunk, amelyeknek igazaknak kell lenniük. Akkor olyan határozatlan érzés él bennünk, hogy gondolatainknak, érzéki benyomásainknak egyezniük kell a többi emberével. Érzéseinknél ez nincs így. Érzelmeink bizonyos intim, személyes jellegét teljesen jogosnak találjuk. Ha érzéseinket álmainkkal hasonlítjuk össze, akkor azt mondhatjuk: bár álmaink éjszakai életünkből merülnek fel, érzéseink pedig nappali életünk során jönnek elő lelkünk mélyéről, de voltaképpen az érzések is ugyanolyan bizonytalanok, mint az álomképek. Aki a tudatába jutó álmokat valóban jól össze tudja hasonlítani ezekkel, az megérzi, hogy álmaink voltaképpen éppen olyan bizonytalanul merülnek fel bennünk, mint érzéseink. Így azt mondhatjuk: voltaképpen csak érzéki benyomásainkban és gondolatainkban vagyunk éberek, érzéseinkben még éberen is álmodunk. Az érzések még a szokásos éber nappali életben is álmodóvá tesznek bennünket.

Hát még az akarat! Mi is jut a tudatunkba, ha azt mondjuk valamiről: most ezt akarom! Amikor hozzá akarok fogni valamihez, akkor először az a képzetem alakul ki, hogy ezt meg akarom csinálni, ez a képzet aztán alámerül a teljes bizonytalanságba, és szokásos tudatomban semmit sem tudok arról, hogy hogyan megy át az idegeimbe, izmaimba, csontjaimba az, ami az „akarom”-ban rejlik. Ha azt gondolom: meg akarom fogni az órát – mit tudok szokásos tudatomban arról, hogy ez hogyan jut el a karomhoz, amely aztán megragadja? Ismét csak érzékszervi benyomás és képzet révén észlelem, hogy mi történik. Szokásos tudatomban éppen úgy átalszom a két benyomás közti folyamatot, mint ahogy éjszaka is átalszom a szellemi világban átélt dolgokat. Egyik sem kerül a tudatomba. Így azt mondhatjuk, hogy éber életünkben voltaképpen három teljesen eltérő tudatállapotunk van. A gondolkodásban csakugyan éberek vagyunk, érzésünkben álmodunk, és akaratunkban alszunk. Az akarat lényegét mindig átalusszuk, mert az egészen a tudattalan mélységében rejlik.

Valami mindenesetre éber állapotban is mindig újra felmerül lelkünk mélyéről: az emlékezés. Gondolataink arra vonatkoznak, ami jelen van, és ez bizonyos benyomást gyakorol ránk. Ebbe azonban gondolatok és emlékek formájában állandóan beleszól földi életünk múltja. Tudják, hogy ezek az emlékezetben felidézett gondolatok jelenlegi benyomásainknál sokkal halványabbak és bizonytalanabbak. Mindenesetre felmerülnek, és keverednek mindennapi éber életünkkel. Ha emlékezetünk uralkodhat életünk minden élményén, akkor működésén keresztül megláthatjuk, hogy bennük rejlő lelki életünk merül fel ismét. Átérezzük, hogy ebben a földi életben valójában azzal vagyunk azonosak, amire vissza tudunk emlékezni. Képzeljék csak el, hogy mi lesz az olyan emberből, aki nem emlékszik életének valamelyik időszakára. Ha egy időszakra vonatkozóan kihagy az emlékezete. Vannak ilyen esetek. Egyetlen példát hozok fel. Egy aránylag igen tekintélyes állású ember életének normális időszakában visszaemlékezett minden cselekedetére, gyermekkori neveltetésére, diákköri élményeire, aztán hivatásának eseményeire. De egy napon kialudt az emlékezete. Már nem tudta, hogy ki volt. A sajátságos az – valóságos esetről beszélek -, hogy értelme, jelenlegi gondolkodása nem aludt ki, csak az emlékezete. Semmit sem tudott már arról, hogy gyermekként, ifjúként ki volt, csak azt tudta átgondolni, ami a jelenben gyakorolt rá valamilyen benyomást. Mivel nem tudta, hogy ki volt, mint gyermek, ifjú és férfi, ezért jelenlegi életét sem tudta elmúlt életéhez kapcsolni, az emlékezet elhalványulásának pillanatában erre nem volt képes.

Éppen egy ilyen eset megfigyelésénél látjuk meg könnyűszerrel, hogy miért is teszünk valamit egy bizonyos időpontban. Nem azért, mert a jelen rászorít, hanem mivel földi múltunk során sok mindent átéltünk. Mit gondolnak, mi mindent tennének vagy nem tennének meg, ha nem az emlékezetük alapján cselekednének! Az ember sokkal jobban függ az emlékezetétől, mint hinné. Ezt az embert azonban egy napon az a szerencsétlenség érte, hogy kialudt az emlékezete. Ekkor nem az emlékezés impulzusaihoz tartotta magát, csak ahhoz, amit a jelen indítékai sugalltak neki. Felöltözött, elhagyta a családját, mert a családjához is csak kialvó emlékezete révén kötődött.

Olyan indítékai támadtak, amelyeknek semmi közük sem volt a családjához fűződő emlékezéshez. Értelme megmaradt, olyan pillanatot választott, amikor családja nem volt jelen, mivel értelmetlen lett volna mindezt akkor megtennie, amikor a többiek is ott vannak. Ravasz volt és értelmes, csak éppen nem emlékezett. Kiment a vonathoz és jegyet váltott egy távoli állomásra. Amit ki lehetett gondolni, az teljesen világos volt számára, beszállt és elutazott. Élményeinek emléke azonban mindig kialudt, még a vonatjegy váltására sem emlékezett. Mindig csak a jelen létezett számára, az emlékezés teljesen kialudt. A jelennek úgy adta át magát, hogy még a végállomáson is tudta: most itt van, és ezt össze tudta hasonlítani a menetrenddel. Ami már szokássá vált és nem kellett hozzá az emlékezés, vagyis az olvasni tudás, az megmaradt, csak az emlékezet aludt ki. Kiszállt és újra jegyet váltott egy másik állomásra, a következő vonatra. Így utazgatott a világban, anélkül, hogy tulajdonképpen önmaga lett volna. Egy napon visszatért a kihunyt emlékezete, csak arról nem tudott semmit, hogy az első vonatjegy megváltása óta mit csinált. Amikor visszatért az emlékezete, Berlinben volt a hajléktalanok menhelyén. Itt talált ismét magára. Ekkor kioltódott mindaz, ami a vonaton és az érintett helyeken történt, ez nem tartozott a jelenhez. Gondolják csak el, milyen zűrzavarba, bizonytalanságba kerül egy ilyen ember! Ebből következtethetnek arra, hogy emlékezésünk kincse milyen szorosan összefügg azzal, amit énünknek nevezünk. Egyszerűen nem ismerünk magunkra, ha elveszítjük emlékezésünk kincsét.

Milyenek is a bennünk élő emlékek? Lelkiek. Ezek az emlékek lelkileg vannak bennünk, de az egész emberben nemcsak lelkileg vannak jelen, hanem még másképpen is. Lelkileg voltaképpen csak huszonegyedik, huszonkettedik és a további évek elérése után vannak jelen. Azelőtt az emlékek nem csak lelkileg hatnak. Intenzíven tudatában kell lennünk annak, amit ezekben a napokban mondtam el, hogy földi életünk első hét évében voltaképpen a szüleinktől örökölt fizikai-anyagi testiségünkkel élünk. Hiszen a fogváltáskor nemcsak első, úgynevezett tejfogaink lökődnek ki, ez csak a legutolsó mozzanat, teljes első testünket levetjük. Második testünket a nemi érésig viseljük, de ezt már abból a szellemi-lelkiségből építjük fel, amelyet akkor hoztunk magunkkal, amikor a szellemi világból fizikai-földi életünkhöz szálltunk le. De születésünktől a fogváltásig a benyomások egész tömegét vettük fel a környezetünkből. Átadtuk magunkat mindannak, ami a nyelv megtanulásával áramlott belénk. Gondolják csak el, hogy milyen nagyszerű mindaz, ami a nyelvvel áramlik belénk! Ha ezt elfogulatlanul megfigyeljük, bizonyára igazat adunk Jean Paulnak, aki azt mondta, világosan átlátja, hogy életének első három évében többet tanult, mint a főiskola három évében.

Teljesen megérthetjük, hogy ez valójában mit is jelent. Mert ha a főiskolai éveket most öt-hat évre emelték is – feltehetően nem azért, mert ezalatt túl sokat tanulnak, hanem inkább túl keveset -, ez mégis elenyészően csekély tanulás ahhoz képest, amit emberi mivoltunk számára az első három életévben és az ezeket követő, a fogváltásig terjedő években vettünk fel. Mindez egy bizonyos időponttól kezdve valamilyen bizonytalan emlék marad. De gondolják csak el, hogy az élet első hét évére való visszaemlékezés a későbbiekhez képest mennyire halvány és elmosódott! Próbálják csak meg az összehasonlítást: olykor az emlékezés szétszórt törmelékeként merül fel, összefüggés nélkül. Miért van ez így? Amit első hét évünkben veszünk fel, annak egészen más a feladata, mint a később befogadott tartalomnak. Amit az élet első hét évében veszünk fel, az intenzíven dolgozik agyunk plasztikus kialakításán, belejut az organizmusba. Amikor belépünk földi életünkbe, agyunk aránylag fejletlen és nagyon eltér a fogváltás utáni szépen kimunkált agyvelőnktől. Ez aztán az agyvelőből átterjed az egész testre. Valóban csodálatos munkát végez életünk első hét évében az a belső művész, akit születés előtti életünkből hozunk le fizikai testünkhöz. Látják, ha most elkezdjük megtanulni ennek leolvasását – és nem csak betűzgetjük, hogy mi költözik be egy gyermekbe -, akkor csodálatosnak fogjuk találni, ahogyan az arckifejezés, a tekintet a mimika, a karok mozgása beleköltözik a gyermekbe első napjától kezdve, amikor még minden elmosódott. Az egyik legnagyobb megfigyelés, ha meglátjuk, ahogyan a felvett benyomások bejutnak a gyermekbe, ahogy lénye nagyszerű módon szellemivé válik, ahogy a szellem áthatja életének első hét évében. Ha a gyermeki fiziognómia vagy taglejtés kialakulását születésétől a fogváltásig megfigyeljük, és úgy meg tudjuk fejteni, ahogy egy könyv betűiből fejtünk meg valamit, ha a mozdulatok és az arc formáit, ahogy egymás után következnek, úgy össze tudjuk kapcsolni, mint egy szó betűit, amikor olvasunk, akkor az agyvelő működését látjuk. Ez a munka azonban olyan benyomásoktól kapja az indítékait, amelyek csak gyér emlékeket alkotnak, mivel itt plasztikus munkát kell az agyvelőn és a fiziognómián végezni.

Amikor az élet tovább halad a fogváltástól a nemi érésig, akkor többé-kevésbé elrejtőzik az, ami az emberen dolgozik. Ez a munka még mindig folyik, mint elmondtuk, a huszonegyedik év kezdetéig működik a szervezet megformálásán, kialakításán, plaszticitásán, de a hetedik évtől kezdve már kevesebb munka folyik az ember testi felépítésén, mint azelőtt, a nemi érettségtől a huszonegyedik év kezdetéig pedig még kevesebb. Bekövetkezhet viszont valami más. Ha érzékünk van egyáltalán az ember ilyen megfigyeléséhez, és ezt az érzéket azon a csodálatos jelenségen észleljük, hogy a gyermek fiziognómiája hónapról-hónapra. évről-évre hogyan tárul fel, különösen ha meglátjuk azt, ami a mozdulataiban nyilvánul meg, ahogy a rugdalózásból a végtagok csodálatosan átszellemült mozgása jön létre – ha tehát mindezeket kifinomult szemlélettel figyeljük meg, akkor ezt a szemléletmódot elmélyíthetjük, és belső lényünkben egyfajta finom lelki érzékszerv alakul ki. Amikor egy gyermek a hetedik és tizennegyedik éve között, a fogváltás és a nemi érettség között fejlődik, és fiziognómiájának, taglejtésének a fejlődése már nem olyan nyers, inkább leplezettebb alakban nyilvánul meg, akkor a gyermekkel szemen állva lehetőségünk nyílik arra, hogy egy szellemi szemhez hasonló biztonsággal működő belső megérzéssel lássuk meg, amint testét rejtettebb módon alakítja tovább. Ha elsajátítunk egy bensőséges szemléletmódot, hogy a test hetedik és tizennegyedik éve közötti alakulást megfigyeljük, akkor létrejöhet bennünk egy olyan érzék, amellyel belelátunk a földi életet megelőző életbe, amelyet a halál és az újabb születés között töltöttünk, mielőtt leszálltunk ehhez a földi életünkhöz.

Látják, ezekhez a dolgokhoz kell ismételten eljutnunk. El kell jutnunk oda, hogy azt mondhassuk a gyermeknek élete első hét évében: ember, körülötted nem csak az a természet él, amely az érzékszervi észlelésekben tárul fel. A szellem mindenben ott él, ami az érzékszervi észlelések számára megnyilvánul a színekben és formákban. De csodálatos, ha mindenben meglátjuk a szellem beszédét, és aztán mintegy tükörben visszaverődve észleljük a gyermek egyre szellemibbé váló fiziognómiájában. Ha ezt megfelelő bensőséges elmélyedéssel éljük át, és az élet iránti bizonyos áhítattal tudjuk lelkünkben mindig újra megeleveníteni, akkor az élet iránt érzett áhítatból megértjük a hetedik és tizennegyedik év közötti gyermeken, hogy a Földön élő emberre hogyan hat a halála és újabb születése közti földi lét előtti élete. Akkor lelkileg érezzük át az ember külső testi fejlődését, és megérezzük, hogy ebben most már nem földi környezete működik, hanem az ember kialakulásán az a második fizikai organizmus működik, amelyet mi magunk formálunk meg az első mintája szerint. Ez hatalmas dolog lehet az életünkben. Az emberiségnek meg kell tanulnia, hogy meglássa magát az embert. Ekkor leszünk csak képesek olyan elmélyülten élni hogy civilizációnkat előbbre vihessük. Mert civilizációnk teljesen, tökéletesen elvonttá vált! Átlagos tudatunkban már csakis gondolkodni tudunk, és voltaképpen csak a belénk oltott dolgokról tudunk gondolkodni. A szemlélet most leírt finomságaihoz már egyáltalán nem is juthatunk el. Hiszen ezért mennek el ma az emberek egymás mellett. Az ember megtanul egyet és mást az állatokról, növényekről és ásványokról, de az emberi fejlődés finomságairól semmit sem tanul meg. Az egész lelki életnek bensőségesebbé, bensőleg finomabbá, érzékenyebbé kell válnia, csak akkor látunk meg valamit ebből az életből. Akkor magából az emberi fejlődésből látunk majd rá a születés előtti életre.

Ezután érkezik el az, ami a nemi érettséghez csatlakozik, bekövetkezik a nemi érettség és a huszonegyedik, huszonkettedik év közötti időszak. Mi mindent nyilatkoztat meg ekkor az ember? A szokásos tudat számára eddigi életének teljes átalakulását nyilatkoztatja meg, de ez voltaképpen nyersen történik. Kamaszkorról beszélünk, és így utalunk arra, hogy tudatában vagyunk az élet megváltozásának. Az ember jobban megnyilatkoztatja belső lényét. Ha azonban az élet első két szakaszának finomabb megérzését elsajátítjuk, akkor az, amit az ember a nemi érés után létrehoz, mintegy második emberként fog megjelenni, valóban második emberként. Ez már az előttünk álló fizikai ember révén is láthatóvá válik, és ami a bárdolatlanságokba, de a sok szépbe is belevillan, az egy második, ködszerű emberként jelenik meg bennünk. Ma mindenütt felmerül ennek a második embernek a kérdése. Civilizációnk azonban nem ad rá feleletet.

A XIX. és XX. század fordulóján rendkívül sok minden történt a Föld szellemi-fizikai fejlődésében. Ezt már a régi keleti emberek is sejtették, amikor arról beszéltek, hogy a káli juga, a sötét korszak, a XIX. század végével lezárul, és világos korszak következik. El is kezdődött, de nem tudnak róla, mivel az emberek lelke még a XIX. században tartózkodik, és a gondolatok szívükben és lelkűkben lustán gördülnek tovább. Körülöttünk azonban már fényes, ragyogó világosság van. Csak oda kell figyelnünk arra, ami a szellemi világból meg akar nyilatkozni, hogy meghalljuk. A fiatal lelkület különösen fogékony, ezért támad a századfordulón az a bizonytalan vágyakozás a fiatalok lelkében, hogy az embert pontosabban megismerjék és bensőségesebben tekintsenek rá. Aki e korszak körül született, vagyis a XIX. és a XX. század fordulója körül, az egészen ösztönszerűen érzi, hogy az emberről sokkal többet kellene tudnunk, mint amennyit el tudunk mondani róla. Ahogyan most élünk és felnövekszünk, ösztönszerűen megérezzük, hogy az emberről sokkal többet kellene tudnunk, de senki nem mondja el, amit tudni szeretnénk. Keressük az embert és kereséséért mindent megteszünk. Amikor gyermekek vagy fiatalabb emberek voltunk, akkor egészen kínosan éreztük magunkat az öregekkel szemben, mert valamit meg szerettünk volna tudni tőlük, de ők semmit sem tudtak az emberről. A modern civilizáció ugyanis az emberi szellemről semmit sem tud elmondani vagy kijelenteni. Ezt azonban az emberek nem hasonlítják össze a régebbi korokkal. Akkoriban az emberről sok mindent mondtak el igaz szívvel a fiataloknak. Amikor a képzetek még elevenek voltak, akkor az öregek sok mindenről tudtak még beszélni, most nem tudnak mit mondani. Bárhová elmentünk volna, hogy megtudjunk valamit az emberről. Vándorok, cserkészek lettünk, elfutottunk azoktól az emberektől, akiknek nem volt mondanivalójuk, olyasmit akartunk keresni, amiből meg is tudunk valamit.

Ebből ered a XX. század ifjúsági mozgalma. Mit is akar voltaképpen ez az ifjúsági mozgalom végső soron? Azt a ködszerű embert szeretné megragadni, amely a nemi érettség után jelenik meg, és benne él az emberben. A fiatalság azt szeretné, ha úgy nevelnék, hogy megragadhassa ezt az embert. De ki ez az ember? Mit is jelent voltaképpen? Mi lép elő abból az emberi testből, amelynek fiziognómiáját, taglejtését kialakulása közben láttuk, és ahol azt is láthatjuk, hogy a fogváltástól a nemi érésig terjedő második életszakaszban kiformálódik a születés előtti léte. Most egy egészen idegen vonás jelenik meg és tör ki az emberből, amikor a nemi érettség után, szabadságának tudatára ébred, elmegy egy másik emberhez, és olyan belső impulzusból keres összefüggéseket, amely megindokolja ezt a neki és a többieknek is elérhetetlen vonást, az ember belső lényének egészen meghatározott vonását. Mi ez a megjelenő második ember? Az, aki az előző földi életben élt, és most árnyékszerűen idejött ebbe a földi életbe. Az emberiség lassan megtanulja, hogy figyelembe vegye a karmát abban, ami a nemi érettség körül tör bele különös módon az emberi életbe. Az életnek abban a pillanatában, amikor az ember képessé válik magához hasonló emberi lény létrehozására, megjelennek benne régebbi földi életeinek impulzusai is. De az emberi érzületben sok mindennek fel kell merülnie ahhoz, hogy a most leírt dolgokat világosan átélhesse.

Nézzék csak meg azt a hatalmas különbséget, amely a szokásos tudat számára áll fenn önmagunk szeretete és a mások iránt érzett szeretet között. Önmaga szeretetét elég jól ismeri minden ember, hiszen annyira szereti magát! Ezt nem is vonhatjuk kétségbe. Akik úgy vélik, hogy nem szeretik magukat, azok is szeretik. Nagyon kevés ember mondja, hogy nem szereti önmagát, és ezeknek a karmáját először pontosan meg kell vizsgálnunk. A mások iránti szeretetnél már valamivel nehezebb a dolog. Ez egészen biztosan nagyon valóságos lehet, és mégis igen gyakran elhomályosítja a hozzákeveredett önszeretet. Azért szeretjük a másik embert, mert megtesz nekünk valamit, mert velünk van – számos olyan okból, amely szorosan összefügg önmagunk szeretetével. De megtanulhatjuk az életben az önzetlen szeretet is. Ez is létezik. Megtanulhatjuk, hogy lassanként kiűzzük a szeretetből önmagunk szeretetét. Akkor megismerjük a másik emberben való feloldódást, a másik ember iránti igazi odaadást. Látják, a másik ember iránti odaadáson, az önzetlen szereteten megint csak azt az érzést ápolhatjuk, amely ahhoz szükséges, hogy megsejtsük előző földi életeinket. Mert tegyük fel, hogy, mondjuk valaki 1881- ben született, mostanáig él (ti. 1924-ig – a ford.), régebbi földi életében pedig, mondjuk 737-ben született és 799-ben halt meg. Most ez a „B” személyiség a XIX-XX. században jön- megy, azelőtt személyisége a VIII. században élt. A kettőt, a halál és az újabb születés közötti élete köti össze. Hogy viszont az illetőnek sejtelme lehessen a VIII. században élt személyről, ahhoz csak annyira szabad önmagát szeretnie, ahogy egy másik embert szeret. Mert aki a VIII. században élt, az benne van a mostani személyben, de ugyanolyan idegenné vált, mint egy másik ember. Az előző inkarnációhoz úgy kell viszonyulnunk, mint most egy másik emberhez, különben nem jutunk az előző inkarnáció megsejtéséhez. Nem is jutunk annak a második, ködszerű embernek az objektív felfogásához sem, aki a nemi érettség idején jelenik meg az emberben. Ha azonban az önzetlen szeretet megismerő erővé válik, ha az önszeretet olyan objektív lesz, hogy önmagunkat ugyanúgy meg tudjuk figyelni, mint a másik embert, akkor ez megnyitja az utat ahhoz, hogy először legalább sejtésszerűen visszatekintsünk régebbi földi életeinkre. Ennek pedig az ember most jellemzett megfigyeléséhez kell kapcsolódnia, ezáltal értjük meg az ember sajátosságait. Ma már tehát lényegében világosan látható, hogy a káli juga lejárta óta az emberiség arra törekszik, hogy megértse a karmát, az ismétlődő földi életeket. Csak az emberek nem beszélnek róla, mert nem érzik ilyen világosan. De képzeljék el, hogy például a mai ifjúsági mozgalom valamelyik teljesen becsületes tagja egyszer reggel úgy ébredne fel, hogy amit éjszaka átélt, az egy negyedórára egészen intenzíven a tudata elé tárulna, és ekkor megkérdeznék tőle: mi a lényege voltaképpen annak, amit akarsz? És akkor ez az illető azt felelné: végre az egész embert meg akarom érteni, aki áthaladt az ismétlődő földi életeken. Tudni akarom, hogy mi él bennem régebbi életeimből. Minderről nem tudok semmit, mert nem mondanak róla semmit.

Az emberi lelkület ma a karma átlátására, megismerésére törekszik. Ezért is időszerű, hogy a történelem olyan szemléletére törekedjünk, ahogy azt egyes példákban már önök elé tártam. Ha ezeket egészen komolyan és intenzíven követjük, akkor ez elvezet oda, hogy saját életünket az ismétlődő földi életek és a karma megvilágításában lássuk. Ezért kapcsolom össze ezekben az előadásokban az ilyen történelmi fejtegetéseket avval, hogy fokozatosan rátérek az egyes ember egyéni karmájának megfigyelésére. Hiszen ez az előadások témája. A legutolsó előadásig aztán fejtegetéseink során el fogunk jutni oda, hogy világos elképzelésünk legyen arról, hogy az ember hogyan sejtheti meg önmagában a karmáját. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a dolgokat előbb a világtörténelem hatalmas felépítésén keresztül látjuk meg. Ez az előadás először az ember belső lényébe akart bepillantani, és megvilágította a kor egyik reményteljes mozgalmának a belső indítékait, most pedig azzal szeretném ezt a fejtegetést lezárni, hogy ismét egy világtörténelmi képet állítok önök elé.

A jövőben a történelmi fejtegetéseknek az emberhez kell kapcsolódniuk, hogy kiderüljön belőlük, hogy a történelmi fejlődésben rejlő impulzusokat az ember maga viszi át az egyik földi korszakból a következőbe. Nézzük azt a kort, amikor Európában Nagy Károly élt, aki 768-tól 814-ig uralkodott. Vegyék számba lelkűkben mindazt, amit Nagy Károly történelmi működéséről tudnak. Mivel az iskolában sokat tanultak róla, ezért most sok mindennek kell a lelkűkben felmerülnie. Nagy Károllyal és mindazzal egy időben, ami most lelkűkben felmerül, odaát keleten egy igen jelentékeny személyiség élt: Harun al Rasid. ő teljesen abból a műveltségből nőtt ki, amely akkoriban a mohamedanizmusban összegyűlt, és az a szándék lelkesítette, hogy ezt a keleti műveltséget egyetlen középpontban ápolja egészen sajátos módon. Udvaránál rendkívül sok mindennel foglalkoztak, mert itt egy- beáramlott mindaz, amit abban a korban a legkiválóbb fizikai, asztronómiai, alkímiai, kémiai és földrajzi törekvésekkel el tudtak érni. A művészi, irodalmi, történelmi és pedagógiai törekvések mind egybeáramlottak Harun al Rasid udvaránál. Itt sokkal több nagyszerű dolgot találhatunk – ha képesek vagyunk ezeket meglátni – mint Nagy Károly udvaránál, különösen szellemi tekintetben. Nagy Károly hadjárataiban akadnak olyan dolgok, amelyek korunkban nem tűnnek valami szívderítőnek. Harun al Rasiddal egy időben élt az udvarnál egy másik személyiség, aki akkor csak átfogóan bölcs volt, egy jóval régebbi inkarnációjában viszont beavatásban részesült. Hiszen mondtam, hogy egy előző inkarnáció beavatása visszahúzódhat egy későbbi életben. Valóban nagyszabású akadémia alakult ott keleten. Ez a másik személyiség azonban szervező egyéniség volt, a tudományok, a művészetek, a költészet, az építészetet és a szobrászat akkori formáját szervezte meg Harun al Rasid udvaránál.

Mindkét lélek, Harun al Rasin és ez a bölcs ember is áthaladt a halál kapuján és továbbfejlődött. Tudjuk, hogy az arabizmus ebben a korban terjedt át Európába, de kiterjedésének vége szakadt. Harun al Rasid és ez a bölcs ember viszont megmaradt a maga művénél. Míg Harun al Rasid keletről mintegy az arabizmus útját követte Észak-Afrikán keresztül, majd Spanyolországon át tovább Nyugat-Európába, és úgy fejlődött a halál és a az újabb születés közötti életében, hogy tekintetét az arabizmus kibontakozására irányította, addig bölcs tanácsadója úgy fejlődött, hogy keletről a Fekete-tengertől északra, egészen Közép-Európáig mérte fel a dolgokat. Igen sajátságos, hogy egy ember halála és újabb születése közti életét úgy is követhetjük, hogy mi az, amit letekintve különösen megnéz. Bár, mint kifejtettem, a szeráfok, kerubok és trónok hatásait látja, de ezek kapcsolatosak azzal, ami még a Földön történik. Ahogyan mi itt feltekintünk az égre, úgy ott a lelkek a Földre tekintenek le, amikor a halál és az újabb születés közti életüket élik. Ez a két lélek tovább folytatta, amit elkezdett, akkor is, amikor fizikai életük külsőleg már régen elmúlt. Egészen eltérő tartalmakat vettek fel. Harun al Rasidból Lord Verulami Bacon lett, az újabb világszemlélet megalapítója. Aki elfogulatlanul tudja a dolgokat szemlélni, annak számára az egykori keleti tevékenység valóban új kiadásban jelenik meg mindabban, amit Bacon erőltetett a világra. Keleten a kereszténység idegen volt számukra. Bacon külsőleg keresztény volt, de belsőleg szándékai szerint nem volt az. Bölcs tanácsadója a Feketetengertől északra követte az utat Közép-Európába. ő egészen más, sokkal bensőségesebb módon hozat át az arabizmust, mint Bacon, de teljesen átformálva: ő lett Amos Comenius.

Látják, így működik együtt az ilyesmi az újkori szellemi élet hajnalán. Csak így értjük meg ezt a történelmi fejlődést, ahol egyfelől az egyik ember teljesen megfeledkezik a kereszténységről és teljesen külsőségessé válik a tudományos képzettség, másfelől viszont a másik embernél annál bensőségesebb lesz. Amos Comenius inkarnációjában, keletről érkezve, éppen Közép-Európa elmélyült életét vette fel, és együttműködött azzal, ami nyugatról érkezett oda. Itt Közép-Európában az áramlott egybe, ami mindkét oldalról jött, de sok volt benne a keleti vonás. Az emberi nem belső alakulásának a megértését nem azáltal tanuljuk meg, hogy a történelmi fejlődésre csak úgy tekintünk, hogy felütünk egy könyvet és „bebiflázzuk” – így nevezik bizonyos körökben, nem tudok rá jobb kifejezést -, hogy kicsoda Lord Bacon és Amos Comenius, hanem azáltal, hogy megnézzük ahogyan az emberek maguk alakítják ki a különböző korszakokat, úgy, hogy a régebbi impulzusokat beleviszik a későbbi korokba. Kíséreljék meg tisztázni, hogy itt mi történik. A kereszténység elterjedt, és bizonyos módon megragadta Közép- és Észak-Európa vidékeit. De az olyan emberek révén, mint Verulami Bacon, az újra megtestesült Harun al Rasid, és Amos Comenius, az újra megjelent bölcs tanácsadó, benyomul valami ebbe, ami közvetlenül nem kereszténység, és összekeveredik mindazzal, ami szellemi áramlatként működik a világ fejlődésében. Csak ezáltal értjük meg, hogy voltaképpen mi is történik, és hogy az ember a világ milyen összefüggésébe illeszkedik bele.

Ha Harun al Rasid korától régebbre megyünk vissza, Mohamed egyik közvetlen követőjéhez, akkor tisztáznunk kell, hogy mi jutott be a keleti szellemi életbe éppen a mohamedanizmus révén. Ha az eredeti kereszténységet követjük, akkor láthatjuk, hogy mélységesen kötődik a Szentháromsághoz. Amikor minden természeti létben azt a szellemiséget nézzük, amely fizikai emberként állít bennünket a világba, azt a szellemiséget, amely a természeti törvények szelleme, az Atya lénye, akkor megkérdezhetjük: mik volnánk akkor, ha csak az Atya lénye működne bennünk? Születésünktől halálunkig, egész életünkön ugyanolyan szükségszerűséggel haladnánk át, mint ahogy az a körülöttünk lévő világban működik. Mi azonban, bizonyos életkorunkban szabad emberekké válunk, és ezáltal nem veszítjük el emberi mivoltunkat, hanem magasabb emberi formában ébredünk fel. A Szentháromság második alakja, Krisztus, a Napszellem működik bennünk, amikor szabad emberré válunk, és teljesen elválunk a természettől. Az úgynevezett Szent Szellem impulzusaként pedig az él bennünk, ami annak elismeréséhez adja meg az impulzust, hogy nemcsak testben élünk, hanem, ha áthaladtunk a testi fejlődésen, akkor ismét szellemként ébredünk és támadunk fel. Az ember teljes lényét csak a Szentháromság együttes működésében ismerhetjük meg, itt láthatjuk kézzelfogható módon. A mohamedanizmus ez ellen a konkrétum ellen szegzi szembe a következő absztrakciót: az Atyaistenen, az egy Istenen kívül nem létezik más isteni lény. Minden az Atya. Az Istenség hármas alakját nem ismeri el. Mohamed és követői az Atyaisten közvetlen hirdetői.

Olyan korban, amelyben az ember legmagasabb rendű képességeként csak az elvont, tisztán gondolati jelleg, a száraz józanság alakulhat ki, lassanként egyre jobban a gondolkodással azonosítottak egy elvont Istent, mivel csak őt ismerték, és az ember a gondolati életet istenítette. Amikor elfelejtették, hogy a gondolkodásnak altruista színezete van, akkor még mindig ezt az emberi gondolkodást, emberi intellektust istenítették. Mohamed követőinek eredeti, nagyszerű tehetsége éppen abban állt, hogy a világot elvontan képzelték el. Követőinek egyike, Muavija volt, akinek történetét érdemes elolvasni. Sajátos szellemi jelleget találhatunk benne, az igazán absztraktnak nevezhető emberfajta kezdeti példányát, azokét, akik a világon mindent bizonyos egyszerű mondatokból akarnak kialakítani. Muavija, Mohamed egyik követője korunkban visszatért, és ő lett Woodrow Wilson. A mohamedanizmus elvontsága éledt fel benne, az volt a véleménye, hogy tizennégy hideg, elvont tartalmatlan mondatból ki lehet alakítani a világot. Valójában ez volt a legnagyobb történelmi illúzió, és egyik világtörténelmi illúziónak sem dőltek be annyira, mint ennek, szinte az egész emberiség. Helsingforsi előadásaimban már a háború előtt rámutattam Woodrow Wilson személyiségének fogyatékosságaira – a hírneve akkor volt emelkedőben de nem akarták megérteni, pedig mindig újra utaltam rá, ahol elmondhattam, hogy a felködlő szerencsétlenség azzal a bálványozással függ össze, amelyet a világ Woodrow Wilsonnal művel.

Most karácsonyi impulzusunk után elérkezett annak az ideje, amikor elfogulatlanul beszélhetünk ezekről a dolgokról, és a közvetlenül hatékony impulzusokról alkotott történelmi szemléletnek is így kell létrejönnie. Mert egész antropozófiai mozgalmunkat az ezoterikának kell áthatnia, hogy feltáruljanak a külső fizikai létezés fátyola mögött rejlő jelenségek. Az emberiség csak akkor birkózik meg újra a világ jelenségeivel és saját tennivalóival, ha eljut a karma megértéséhez, és az egyes ember a karma megvilágításában fogja látni önmagát és a világtörténelmet is.

– Boroszló, 1924. június 13.

[A karma kutatásának módszertana.]

Egyre jobban közelítünk egyes olyan személyiségek életelemeinek a megértéséhez, amelyek folytán megsejthetjük, hogy mit jelent a karma személyes életünkben. Ma az lesz a feladatom, hogy az előadások során lassanként elérjük ezt a célt, és rámutassak arra, hogy a karma átéléséből kiindulva a beavatási tudomány képes vizsgálni a karmát, és hogy az ember aztán a beavatási tudomány nélkül is eljuthat a karma működésének megsejtéséhez, ha az életet bizonyos belső érzékkel figyeli meg. Itt felidézzük azt, amit az emlékezetről és azokról a gondolatokról mondtam, amelyek a lélek mélységéből annak hívására, vagy anélkül szabadon törnek fel. Ezek a legutóbbi születésünk óta átélt eddigi földi életünkről adnak képet, még ha ár- nyékszerűen és többé-kevésbé elvontan is. Említettem ezekben a napokban, hogy az embert milyen veszteség éri, ha elveszíti emlékezetét. Továbbra is teljesen értelmesen és okosan tud cselekedni, de nem az eddigi életének összefüggései szerint cselekszik, hanem úgy, mintha a cselekvés kiindulásának időpontjában nem emlékezne eddigi életére. Úgy cselekszik, mintha kész, értelmes, okos emberként jött volna a világra, de eltelt élete egyáltalán nem is a Földön zajlott volna le. Láthatjuk ebből, hogy annak szempontjából, amit a jelenlegi átlagos tudat átél, énünk az emlékezetben gyökerezik, ez az alapja. Az emlékezés útján az én nem jut aztán földi életének folyamán önmagával dűlőre.

De hogyan is van ilyen emlékezetünk? Hasonlítsuk csak össze ezt az emlékezetet azzal a teljesen átélt valósággal, amelyből fakad. Jelen vagyunk az életünkben, örömmel és bánattal éljük át, élményeinkbe egész létezésünkkel beleszövődünk. De hasonlítsuk csak össze ennek intenzitását avval az árnyszerű emlékkel, amelyet lelkünkben őrzünk. Gondoljanak csak életüknek egy nagyon fontos eseményére, egy különösen szeretett barátjuk halálára, vagy édesapjuk, édesanyjuk olyan időben bekövetkezett halálára, amikor lelkiállapotuk ezt különösen mélyen átélte. Hasonlítsák össze az élmény egész intenzitását és átélésnek pillanatát a tíz évvel később átélt árnyszerű emlékekkel! Mégis szükségünk van ezekre az árnyszerű emlékekre, hogy átérezzük énünk folytonosságát, belső helytállását, realitását ebben a földi életben. De nem látható ebből, hogy énünk, amely a mindennapi tudat számára nem is tud az emlékezés nélkül a földi életbe illeszkedni, voltaképpen itt árnyszerűen éli át önmagát, és abban gyökerezik, ami alapjában véve minden éjszaka öntudatlanságba merül? Megszokott földi tudatunkban voltaképpen nem is éljük át énünket nagyon intenzíven. Egyre gondolatszerűbbé válik annak a nem a jelenben létező életnek tulajdonképpeni énje, amelyről mégis tudjuk, hogy összefügg mai énünkkel. Amit jelenleg átélünk, az intenzív, de nem azonos azzal, ami már az emlékezés formájába ment át. Így azt mondhatjuk (lásd a rajzot): ha ez itt a felfogó lelkünk, szellemünk, amely elevenen érintkezik mindazzal, ami kívülről, a külső világból árad felénk, akkor emlékezetünkben az én mögött árnyszerűen éljük át azt, ami ebből megmaradt.

Éppen az jellemzi ezt az emlékezést, hogy az érzések és az akarati impulzusok egyre inkább kihullanak belőle. Bármilyen intenzív érzéssel voltunk is jelen, mint mondtam, egy számunkra rendkívül drága ember halálánál, a megmaradó emlékkép érzése eltompul és egyre homályosabb lesz. Még kevésbé él benünk tovább az, amit akkor akarati impulzusunkból a külső benyomás hatására vállaltunk magunkra! Az érzés és az akarat elhomályosul, rendszerint egy nyugodt emlékkép, az élmény árnyéka marad meg számunkra. Az emlékképpel másképpen állunk szemben, mint jelenlegi élményünkkel.

Ezzel a jelenlegi élménnyel azonban más módon is szembesülhetünk, mint ahogy mindennapi életünkben megszoktuk. Élményeinkkel kapcsolatban új kérdéseket vethetünk fel. Így az élet mindenesetre egészen sajátos alakot ölt, ha visszatekintünk rá. Kérdezzük meg önmagunkat: mik vagyunk voltaképpen ebben a pillanatban tudásunkkal, érzéseink kvalitásával, akaratunk energiájával? Ha ezekkel az újonnan felvetett kérdésekkel térünk vissza élményeinkhez, akkor azt találjuk, hogy bizonyos életkort elérve, előző élményeink nélkül nagyon csekélyek volnánk! Tekintsünk vissza egyes ifjúkori élményeinkre, vonatkoztassuk ezeket az emlékezés segítségével jelen korunkra: milyen örömet jelentettek! Ha életünkre többször visszatekintünk, akkor korunkról nagyon jelentős dolgot mondhatunk el. Azt a könnyedséget, amellyel lelkünket és esetleg fizikai testünket az élethez többé-kevésbé ügyesen alkalmazkodva vezetjük át létünkön, voltaképpen annak a körülménynek köszönhetjük, hogy fiatal korunkban nem depressziókban, hanem örömmel élhettünk, hogy sok mindenhez örömmel jutottunk el. Az öröm lelki benyomásai mélyebb régiókba húzódtak, és későbbi életünkben bizonyos vidámságot nyújtanak számunkra. Kérdezzük meg magunktól, hogy fájdalmaink, szenvedéseink mennyiben járulnak hozzá lelkünk elmélyítéséhez, ahhoz, hogy az életet komolyan vegyük, kérdezzük meg, hogy voltaképpen mi jelenhet meg lelkünkben, ha életünkkel kapcsolatban ilyen kérdéseket teszünk fel? Erre nem értelmünkkel, hanem érzésvilágunkkal kell felelnünk. Az érzés pedig így válaszol: hálával tartozom életem minden eseményének, mert általuk lettem az, akivel többé-kevésbé azonosulni tudok. Nem tudhatom, hogy egyébként nem volnék- e kevesebb, csak hálás lehetek az életemnek, mert az élet kis és nagy fájdalmai és örömei révén lettem ilyen.

Az említett kérdésre az élet iránti hála érzésével kell válaszolnunk. Sokat jelent a földi élet számára, ha az iránta érzett hála költözik az ember lelkébe. A lélek bizonyos elmélyülésénél mindig megjelenik ez a hála, ha az életet nem szenvedéllyel, hanem tiszta lélekkel ítéljük meg. Sok mindent sajnálhatunk, amit az életünk nyújtott, az ilyen sajnálkozás azonban sok tekintetben alapos tévedés. Hiszen ha hiányozna az életünkből az, amit sajnálunk, akkor nem volnánk azok, akik vagyunk. Az élettel kapcsolatos érzés végül mégis az élet iránt érzett hálára redukálódik. Ez a hála akkor is felmerülhet, ha az életünkkel nem teljesen értünk egyet, ha többet szerettünk volna tőle kapni. Egy kis kalácsért is hálásak lehetünk, még akkor is, ha voltaképpen nagyobb kalácsot szerettünk volna kapni. Hálánkat nem csorbíthatja, hogy nagy kalácsra vártunk így azt mondhatjuk: bármit tagadott is meg tőlünk az élet, véleményünk, nézetünk szerint – amely mellesleg téves is lehet – az élet minden körülmények között nyújtott valamit. Amit pedig nyújtott, azt a hála érzésével kell viszonoznunk. Ha azonban teljes komolysággal fejtjük ki hálánk érzését, akkor – csak végig kell gondolnunk, és máris megtehetjük – ez a hála még valami más iránt is megjelenik. Aki valaha is hálát érzett az élet iránt, azt éppen az élet iránti hálája vezérli az emlékek elismerésével és átalakulásával az élet láthatatlan szellemi megajándékozói iránti szeretetteljes odaadáshoz.

Az élet iránt érzett hála vezet el legszebben személyiségünktől az érzékfelettiséghez. Ez a hála az érzékfelettihez vezető út, amely végül az ember életadó szelleme iránt érzett tiszteletnél és szeretetnél köt ki. A hála megteremti a szeretetet. Ha a szeretet az élet iránt érzett hálából született, akkor szívünket megnyitja az életet átható szellemi hatalmak számára. Mivel pedig életünk születésünkkel kezdődött, és hálánk semmiképpen sem kezdődhet a születésünkkel, mert az életbe láthatóan már bizonyos tulajdonságokkal illeszkedünk bele, így kétségtelen, hogy az élet iránti hála ebből az életből átvezet születés előtti létünkbe. A most elmondottak teljes megértéséhez mindenesetre meg kell vizsgálnunk az életünket. Vizsgáljuk csak meg, hogy az élet elfogulatlan szemléletéből származó hálából megszületik-e valóban a szellem megértő szeretete, és azt fogjuk találni, hogy így van. Az itt felvetett kérdésre csak a valóságos élet adhat feletetet. De ez a valóságos élet úgy felel, ahogyan most kifejtettem. Ha azonban ilyen módon közeledünk élményeinkhez, így bontakoztatjuk ki hálánkat és az életet adományozó szellemi hatalmak iránt érzett szeretetünket, akkor élményeinkre tekintve egészen más érzés támad bennünk, mint amikor az emlékezésre tekintünk. Az emlékezésnél azt kell mondanunk: átélésünk eleven, intenzív, reális, az emlékezésnél viszont az élmény puszta árnyéka jelenik meg, sápadt árnyékká alakul. Az emlékezés élményeinknek köszönheti létezését, most azonban olyasmihez közeledünk, ami szokásos énünknél hatalmasabb.

Mert ha a bennünket körülvevő élményekre tekintünk, akkor nem csak árnyszerű emlékeink tárulnak elénk, hanem valami hatalmas dolog, ami nem az időn átáramló énünk árnyéka, hanem ennek az időn átáramló földi énnek a megteremtője. Odakint mindenütt ott vannak azok az események, amelyeknek létünket köszönhetjük, és ha rátekintünk ezekre az eseményekre, akkor földi énünk hatalmas teremtőiként kell látnunk őket. így pillanatnyi, jelenlegi énünkkel a középen állunk: mögöttünk, ha lelkünkbe tekintünk, az élmények árnyszerű utóképeit látjuk, előttünk pedig a működő sorsot, a sors egymást követő élményeit: ezek formálták, alakították énünket erőteljes módon. A sors kialakulásának hatalmas érzéséhez hozzátartozik a gondolkodásból az érzéshez vezető átmenet, mert a hálát és szeretetet csak az érzésben élhetjük át. A szeretet érzésében nyilvánul meg először a sors működésének megsejtése. A kezdet az, hogy megsejtjük a működő sorsot, és miután átéltük a hálát és a szeretetet, átérez- zük a bennünket létrehozó hömpölygő események hatalmát.

Gondoljuk el, hogy valaki negyvenéves korában benne áll az életben. Vitte valamire. Vegyünk egy egészen szélsőséges példát: híres költő lett. Hiszen voltak ilyenek. Azt is mondhatnám, hogy híres fiziológus vagy fizikus, ez közelebb eső példa, de kigondolt példát akarok felhozni. Visszatekint életének tizennyolcadik évéig. Megnézi a negyvenedik évétől a tizennyolcadik évéig terjedő eseményeket, és rábukkan, hogy tizennyolc éves korában megbukott az érettségi vizsgáján. Ez akkor nagy fájdalmat okozott neki. De az életét másképpen kellett elrendeznie, mert nem volt pénze az év ismétlésére, vagy arra, hogy bukott érettségizőként bejárja a nagyvilágot. Minden készen állt: ha jól ment volna az érettségi, akkor derék pénzügyi felügyelő lett volna, rendkívül sok munkával, és nem ért volna rá a lelke mélyén rejlő képességek és erők kibontakoztatására. Persze mondhatjuk, hogy ha ezek a képzelőerők megvannak, akkor olyan erősek, hogy minden körülmények között áthatolnak a pénzügyi, gazdasági tevékenységeken. Ez elvontan kijelenthető, mindig el is mondják, csak éppen nem igaz. Valójában jó néhány költő annak a körülménynek köszönheti különleges temperamentumát, azt amivé válhatott, hogy az említett dologhoz hasonló történt vele. Ha értékeli, hogy híres költő lett, akkor hálát érez azok iránt, akik megbuktatták, és nem akadályozták meg a pályafutását azáltal, hogy minden tárgyból kitűnőt adnak. Akármilyen volt is az életünk, ha reálisan és nem szentimentálisán tekintünk rá, kibontakoztathatjuk ezt a hálát, és azt mondhatjuk: az a sors kovácsolt ki bennünket, amely velünk, és velünk szembe halad. Mégis át kell élnünk ezeket az érzéseket, hogy mintegy magunk előtt lássuk sorsunk működését.

Szeretném ide beiktatni, hogy ugyanezek az élmények hogyan tárulnak az elé, aki beavatási tudománnyal rendelkezik, tehát be tud tekinteni a szellemi világba. A következő módon élheti át ezt a jelenséget.

Akinek az imaginatív és inspiratív megismerés már élessé tette a látását – hogy ezek a kifejezések mit jelentenek, elolvashatják „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben – az így tekintetét valamilyen élményre irányíthatja. Aki ismereteit megszilárdította és megerősítette, az különleges intenzitással tudja ezt az ismeretet valamilyen jelenlegi élményre irányítani. Hiszen a beavatási ismeretek révén az élmény nem gyengébben, hanem erősebben éri az embert, mint ilyen ismeretek nélkül. Akinek beavatási ismerete van, az látszólag sokkal nagyobb higgadtsággal megy el az élményei mellett, mint aki nem rendelkezik ezzel, de ebből nem szabad arra következtetni, hogy ezek kevésbé intenzíven érintik. Sokkal erősebben érintik, mint mást. Csak éppen az élet kemény történéseivel szemben is megszerezte azt az erőt, hogy kifelé higgadtan szemlélje őket, holott lelke mélyén jelentékenyebben érzi át ezeket, mint más. Az imaginációval és inspirációval rendelkező ember elé táruló élmények ezért intenzíven, erősen árnyaltak, és mivel ezeket gyakorolta – hiszen mostani és előző életében is végzett gyakorlatokat -, ezért teljesen tartalmas képekké formálhatja ezeket az eseményeket, imaginációkká alakíthatja őket.

Miben áll ez az átalakítás? Éppen abban, hogy ezekből az eseményekből, élményekből nemcsak az áll előttünk, ami szemmel látható, hanem a mélyebb szellemi összefüggések is, így olyan kép van jelen, amelyet akkor is magunkkal hordozunk, amikor az élmény már nincs előttünk, a kép viszont azonnal ott van. Az átélés intenzív, és az imagináció révén belejátszanak a szellemi összefüggések, intenzíven érintik a lelket, így aztán be lehet tekinteni a szellemiségbe és meg lehet tartani az élményt. Ha egy éjszaka elmúlt, akkor az alvás átviszi az élményt a szellemi világba, az átélés pedig azáltal vált intenzívebbé, hogy az asztráltest és az én kihúzódik a fizikai testből. Amit a fizikai világban a fizikai és étertesttel együtt éltünk át, azt a szellemi világban az énnel és az asztráltesttel külön élhetjük át, felébredéskor azonban újra visszatereljük a fizikai testbe. De most nem úgy tereljük vissza, ahogyan a lassanként elhalványuló emlékezetre ráutalt szokásos tudatunk hozza vissza. Úgy hozzuk vissza, hogy egész lényünket mint valami fantomot hatjuk át, és teljes objektivitással teljes intenzitással hordozzuk magunkban, úgy hogy egyfajta fényként vesz körül bennünket a másik ember igazi realitása, aki elevenen áll előttünk.

Ezután ismét eltelik két-három nappal vagy éjszaka. Két vagy három nappal és éjszaka után a következő történik: amit énünkkel és asztráltestünkkel először felvittünk a szellemi világba, majd újra visszahoztunk, tehát így a fizikai testben fejti ki erejét, él és vibrál, az – ahogy most kiderül – az élmények mögött, mint működő sors szólal meg és van jelen. Az élmények nem önmagukban léteznek, hanem az áramlik át rajtuk, ami a régebbi földi életekben hozta létre őket, és amit még az elkövetkező földi életekben fognak végrehajtani. Ahogyan az emlékezetet árnyszerű utókép alakjában állítjuk magunk mögé, úgy a beavatás tudományának ismerője maga elé állítja az élményeit, így ezek közvetlenül előtte vannak. De üvegszerűen átlátszókká válnak, mögöttük pedig hatalmas kozmikus emlékezésként áll az alakuló karma, az objektív emlékezés. Észrevesszük, hogy az ember nemcsak földi életének árnyszerű emlékeit hordozza magában, hanem a karma belevésődik a körülötte lévő kozmikus térbe, az Akasha Krónikába. Bent az árnyszerű emlékezet van, kívül pedig földi életünk sorsának kozmikus emlékezete, még ha szokásos tudatunk számára ez nem is válik tudatossá.

A világon való áthaladásunkat így rajzolhatjuk le vázlatosan (lásd az ábrát). A Földön járunk, és árnyszerű emlékeket hordozunk magunkban. Ha elképzelnénk egy ilyen árnyszerű emlékeket hordozó embert, akkor ezeket a fejénél, mint valami kis felhőt kellene elképzelnünk, ott, ahol a fej fokozatosan átmegy a testbe, majd a test felé lassanként egyre árnyszerűbbé válik. Ahogyan az ember áthalad a világon mintegy éteri köd veszi körül ebbe valamennyi élménye beleíródott, mindazzal együtt, ami előző földi életéből került bele.

Van belső emlékezetünk, és van a rajtunk kívül eső világ emlékezete. Mindenkit ez az aura vesz körül. Nemcsak jelenlegi földi életünk vésődött belénk emlékezetszerűen, hanem földi életeink is belevésődtek környezetünkbe. Ennek az emlékezetnek a kibetűzése nem mindig könnyű, pedig itt van. Nehéz kibetűzni. Azokat az eseteket sem volt könnyű emlékezetbe idézni, amelyek kibetűzéséről az elmúlt napokban beszéltem. De minden jelen van. Az embernek nemcsak belül van emlékezete, hanem maga körül is van egy aurikus emlékezete. Ezt az emlékezetet nem lehet egyetlen pillanat alatt felidézni, amikor ahhoz közeledünk, amit földi életünkben éltünk át. Ennek az emlékezetnek mindig napokra van szüksége. Ehhez a felébredésnek és elalvásnak is közre kell működnie, ahogy leírtam. Sohasem mondhatjuk, hogy jelen van valamilyen élmény, emlékezzünk vissza, hogy hogyan alakult ki a régebbi földi életekből. Az élményt világosan és imaginatív módon, az azt átható inspirációval együtt kell megfigyelnünk, aztán meg kell várnunk, míg feltárul. A szellemi világgal kapcsolatban sohasem szabad a kutatásokat kiokoskodni, kieszelni, hanem olyan előkészületeket kell tenni, hogy a szellemi világból megnyilatkozhasson valami. Aki úgy véli, hogy a szellemi világot rákényszerítheti valaminek a kinyilatkoztatására, az nagyon téved, és csak a tévedések rabja lesz. Azt kell előkészítenünk, amiről remélhetjük, hogy többé vagy kevésbé kegyelemből megnyilatkozik számunkra a szellemi világból.

Látják, ez az a megismerési út, amely a beavatási tudomány útján megismerteti velünk a karmát. Ez tárja fel, hogy a karmát minden ember, mint valamilyen aurát hordozza maga körül. Amit azonban így magán visel az ember, arról a hála érzése révén támadhat sejtelme az életében, ahogyan leírtam. Sejtelmünk támadhat arról, hogy ilyen karmikus auraköpenybe vagyunk bezárva. Ez azonban nem történik meg néhány nap leforgása alatt, mint a beavatás útján történő megismerésnél, hanem lassanként jelenik meg, sokszor a távoli múlt eseményeire vonatkozóan, ha az ember bensőségesen figyeli meg önmagát, és éppen ezekre veti a tekintetét. Akkor támad ilyen sejtelmünk, ha földi életünk valamely eseménye megérett rá, hogy úgy ítéljük meg, hogy meglássuk benne a régebbi földi életek előkészítő erőinek működését. Sajnos, ma meglehetősen ritka az ember lelki életében az a jelenség, amely olyan mélyen átkutatja saját lelkét, hogy eljusson saját élményeinek olyan felfogásához, amelyet csak a hála érzésével közelíthetünk meg. Az emberek ma túlságosan külsőségesen fogják fel az életüket. Átviharzanak az életen, nem állnak meg az egyes élmények átérzésénél. Ha az emberi élet kozmikus jelentőségének bizonyos megérzésével nőttünk fel, akkor korunkban néha egészen sajátságosnak tűnhet, hogy az emberek valójában milyen kevéssé felelnek meg voltaképpen saját elképzeléseiknek, és az élet sokszor milyen intenzíven magával sodorja őket, anélkül, hogy individuálisan helytállnának benne.

Itt is egyes konkrét esetekhez szeretnék kapcsolódni. Látják, életem során találkoztam egyszer egy történelemtanárral, aki nagyon okos ember volt, és ezt a benyomást keltette tanítványaiban is. Azt mondhatjuk, hogy ha akarta, akkor a történelmet bizonyos belső lelkesedéssel adta elő, ezt beszédének hangsúlyozásába is belevitte, így a megfelelő pillanatban lelkesedés támadt iránta. Volt benne valami sajátságos. Láttam úgy megjelenni, hogy tanítványait valóban fel tudta lelkesíteni. Aztán foglyul ejtette őt az élet ott, ahol lakott, hanyaggá vált, nem volt már meg benne az a lelkesedés, amelyet eleinte előadásaiba belevitt. Olyan könyvekből olvasott fel, amelyekről azt hitte, hogy tanítványai nem ismerik, és nem is juthatnak hozzájuk. Egyszer az egyik tanítványa kifürkészte ezt, és utána nézett, hogy melyik könyvből olvasott fel. Minden tanítványa beszerezte és meg is tanulta kívülről, „kitűnő” tanulók lettek. Végül olyan felületessé vált, hogy egyáltalán nem is figyelt arra, hogy mit tanít az osztályban a tanulóinak. Ez a változás aránylag rövid idő alatt ment végbe, és meglepő volt, hogy milyen kevéssé figyel oda, holott nemrégen még lelkesítő volt. Ugyanaz a történelemtanár, akiről sok tanítványa igazi lelkesedéssel mondta, hogy ez az ember rajong a történelemért, ettől lehet valamit tanulni – néhány év elteltével egészen az élet legtriviálisabb elposványosodásánál végezte. Néhány év alatt annyira beleveszett a triviális élet mocsarába, hogy a városon kívül kellett laknia, mert a tekintélye annyira lecsökkent, hogy nem lakhatott tovább abban a városban, ahol tanított.

A sors ilyen fordulata mégiscsak nagy rejtélynek tűnik, és ha az életet elég komolyan vesszük, akkor éppen az ilyen sorsfordulóknál kezdünk karmikus kérdéseket feltenni. Mert nagyon sok ember – hogy is mondjam – úgy éviekéi tovább, hogy olyan marad, mint volt, és nem változik meg ilyen radikális módon. Ha a szellem igazi megismerésében élünk, akkor az ilyen, most elmondott sorsok nagy problémát jelentenek. A szellemi megismerés egyfelől olyan nagy problémákhoz vezet, mint amilyen tegnap Woodrow Wilsont mutatta meg egy inkarnáció-sorozat végén, másfelől viszont a közvetlenül körülöttünk lévő életben gondolatilag elvezet az emberi sors nagy kérdéseihez. Ha az ilyesmit egészen elfogulatlanul nézzük, akkor rá kell jönnünk arra, hogy ez nem származhat ebből a jelenlegi életből. Egy földi élet során számos egyéb eset is felmerül, ahol nem történik ilyen sorsfordulat. Akkor az egész kutatásnak arra kell irányulnia, hogy megpróbáljuk megérteni az ilyen sorskérdéseket. Ekkor más esetek is felsorakoznak az ilyen esetek mellé. Megemlítek még egy példát. Mindig úgy tűnt számomra, hogy éppen ezeket a példákat saját karmám hozta elém, hogy megadja a karmáról alkotott szemléletem számára a megfelelő színezetet.

Személyesen ismertem egy másik személyiséget, aki szintén tanár volt. Voltaképpen még jobban tisztelték a tanítványai, mint a másikat, akiről beszéltem, őt különösen tisztelték. A tanítványok úgy gondolták, hogy ő a legnagyobb bölcs, aki itt él most a világon. Ilyen benyomást keltett a tanítványaiban, bár nem mindegyikben – bennem például nem, de ez magánügy és nem jellemző -, de igen sok tanítványában. Ekkor egészen sajátságos dolog történt. Abból, ahogy a tanítványaihoz viszonyult, azt hihettük volna, hogy a tanítás látszólag kielégítette – hiszen teljes lelkesedéssel, lelkének minden rostjával ebben élt -, de egyszerre csak rájöttünk, hogy rendkívül boldog volt, hogy már nem kell tanítania, mert kinevezték egy sokkal gyengébb iskola igazgatójának, mint ahol előzőleg tanított. Örült, hogy olyan igazgatói teendőket láthat el, amelyek sokkal triviálisabbak voltak, mint a tulajdonképpeni tanítás. Az volt a legfeltűnőbb és legmegdöbbentőbb, hogy ugyanaz az ember, aki lelkesen tudott Homéroszról és Aiszkhüloszról beszélni, és csodálatosan fejtegette a földrajzot tanítványainak, triviális politikai pártügyeknél végezte. Egyszerűen felfoghatatlan!

Éppen csak példaképpen érintem ezt, hiszen az említettekhez szép számmal hozzáfűzhetnék még többet is. A jelenkor olyan személyiségeit, akiknél az az érzésünk támad, hogy az élet kevéssé ragadta meg az énjüket, akiket az élet nem annyira individuálisan, mint inkább kívülről ragadott meg. Ha akkor érinti meg őket, amikor még közel vannak a szemináriumi vizsgájukhoz, egyetemi képzésükhöz, akkor lelkesedéssel merülnek bele. Ha viszont triviálisan érinti meg őket, akkor ebbe is beilleszkednek, beletörődnek, lelkűket semmi sem érinti meg mélyebben. Ha az okosság, az értelem volna az irányadó, akkor ma sok antropozófus volna! Mert ma sok millió ember elég okos az antropozófiához. Korunkban éppen az gátolja meg az antropozófiához való közeledést, hogy a lélek felületesen szemléli az életet, nem is jut el hozzá, csak hagyja, hogy elszálljon felette, mélységével és felszínességével, banalitásával együtt. Az egyik életbe ugyanúgy belemerül, mint a másikba, egy ideig az iskola kis reformátora, aztán naphosszat a kávéházban ül és biliárdozik, szünet nélkül, egész nap. Ilyesmi előfordul az életben.

Látják, itt merül fel az a nagy kérdés, hogy ez hogyan jön létre? Sok léleknél kiderül, hogy ez milyen sajátságosán alakul ki. A két példában leírtakhoz hasonló személyiségek az első keresztény századokba vezetnek vissza bennünket, ahol mérvadó régebbi földi életüket élték. Ezekben a keresztény századokban a kereszténység Dél-Európában és némileg már Közép-Európában is olyan alakot öltött, amely a későbbiek során is megmaradt. Ekkor már elhamvadt az a misztériumbölcsesség, amelyről „A kereszténység mint misztikus tény” című könyvemben kimutattam, hogy belőle sarjadt ki a kereszténység vagyis Krisztus kozmikus átélése, annak felismerése, hogy Krisztus a kozmoszban lévő szellemi Napról indult el és jött le a Földre, hogy az legyen a Föld számára, amit jelentett. A mérvadó keresztényeknek ez a tudása, amely a Földről kiterjedt a kozmikus szellemiségbe, még megvolt az első században, és a negyedik, ötödik, hatodik, hetedik században aludt ki. Annyira kialudt, hogy ma odajutottunk – de ez már akkor elkezdődött -, hogy az antropozófia Krisztusról alkotott felfogása ellen a legnagyobb kifogás éppen az, hogy Krisztust Nap-lénynek tartja. Ellenfeleinknél mindenütt azt látják, hogy az antropozófia legnagyobb vétkéül azt róják fel, hogy Krisztust kozmológiai módon fogja fel. Azt mondják, hogy ez az egykori gnosztikus kereszténység felmelegítése. Holott az emberek nem is ismerik a gnosztikus kereszténységet. A gnózis csak az ellenfelek írásaiból vált ismertté az utókorban, néhány műtől eltekintve, amelyekből csak igen kevés meríthető, mint például a Pistis Sophiá-ból. A gnózist voltaképpen nem ismerik, csak az ellenfelek írásaiból. Gondolják el, ha az antropozófiából csak a mai ellenfeleim írásai válnának ismertté, ha ellenfeleim írásain kívül mindent megsemmisítenének, akkor hogyan írnák le az utókorban az antropozófiát!

Néhányan arra törekszenek, és a kritizálok is, hogy a számos antropozófus könyvet úgy kezeljék, mint a gnosztikus írásokat. Akkor csak az ellenfelek írásai léteznének: ezekre néznének, az ellenfelek könyveire. Roppant érdekes volna. A gnózisra vonatkozóan az emberek semmi egyebet nem kaphattak a külső kutatás számára, mint az ellenfelek könyveit. így egyszerűen ostoba kijelentés, hogy „a régi gnózist melegítik fel”. Mert ezt senki nem teheti meg, aki magát a gnózist nem annak írásaiból ismeri. Ezek azonban elvesztek. Olyan írásokból nem ismerhető meg, amelyeket többnyire az ellenfelek írtak. Egyéb azonban nem maradt az utókorra. Mindenesetre ez is azt mutatja, hogy a legnagyobb véteknek azt tartják, hogy Krisztust a kozmosz szellemével kapcsoljuk össze. Az evangéliumok valóságos felfogásánál azok minden lapjának, minden mondatának Krisztus kozmikus mivoltára kell utalnia. Ezt azonban lassanként eltörölték. Abban a korban, amikor leginkább eltörölték, többnyire olyan emberek testesültek meg, akik ma visszatérve azért nem tudnak az élethez kapcsolódni, mert előző inkarnációjukban okosak és eszesek voltak ugyan, de koruk műveltsége révén semmit sem tudhattak meg a Föld és a kozmosz szellemi életének összefüggéseiről. Amikor újra megtestesülnek, azért fordulnak mintegy támolyogva a reális élet hatásai felé, mert annak idején úgy mentek keresztül életükön, mintha a Föld teljesen magába zárult volna, és odakint csak fizikai csillagokat lehetne látni.

Így láthatunk bele az emberek sorsába. Rájöhetünk, hogy a kor műveltsége az emberek nagy tömegét úgy befolyásolta, hogy felületessé váltak, és már a felületesség hajlamával jelentek meg ebben az életben, ahogy leírtam. Mert így élhetik át azokat az embereket, akik egy régebbi inkarnációjukban elvesztették a kozmosz szellemi hatalmaival való kapcsolatukat: nem találnak kapcsolatot a földi élettel abban a következő inkarnációban, amelynek számára ez a bizonyos megtestesülés mérvadó volt. A kozmikus gondolatokat azonban nemcsak elmélkedéssel kell az életünkbe belevinni, hanem akarattal és cselekvéssel is. De meg kell fontolnunk, hogy mi történik a jövőben, ha a kozmikus szellem meg nem értéséhez még a földi élet meg nem értése is hozzájárul, ha az élet mélységein úgy haladunk át, mint a trivialitásokon? – A karma szemlélésének itt valóban komollyá kell válnia. Csak a legkomolyabb módon élhet közöttünk.

A karmát ma elsősorban az érzés felől akartam megközelíteni.

– Boroszló, 1924. június 14.

[A felébredés és elalvás pillanatának viszonya a karmikus múlthoz, és a létrejövő karmához. A karma alvás közben történő alakulása. Gyógyító megismerések.]

Az emberi sors, a karma kialakulásával összefüggő fejtegetéseinkből kiderülhetett, hogy az ember életét tulajdonképpen nem látjuk tökéletesen, ha az alvás folyamatát nem vonjuk be önmagunk megfigyelésébe. Az alvás azonban kívül esik tudatunkon. Ha az ember általában a mai kornak megfelelő tudattal eszmél magára, akkor visszatekintve voltaképpen csak a nappalokat látja, és kihagyja az öntudatlanul átélt éjszakákat. Nem vagyunk mormoták, így a normális alvásnál az élet egy- harmada kimarad. De az érzékfelettiség szemléléséhez, az embernek a szellemi világból való részesedéséhez éppen ennek a harmadrésznek van óriási jelentősége. Néhány vonással vázlatosan rögzítjük, hogy ezt hogy értjük (lerajzolja). Amikor valaki elért egy bizonyos kort, visszatekinthet az első napra, amelyre emlékszik, hozzáfűzi az utolsóelőtti napot, aztán az azelőttit, és így tovább, amennyire emlékezni tud rájuk. A közbeeső éjszakákat figyelmen kívül hagyja. Nem úgy emlékszik vissza, hogy azt mondja: itt mindig közbeeső időszakok vannak. Voltaképpen ezt kellene tennie. A mai életben az ember nem jut ilyen pontos visszapillantáshoz, sokkal kevésbé figyel az életre, minthogy ilyen pontos visszapillantáshoz juthatna. Ha azonban eljutna ehhez, akkor éppen az vezetné, az irányítaná a karmához, amit a visszapillantásnál nem lát meg, ami az életéből kimaradt. Éppen az alvás megfigyelése utal jelentős módon az egyedi, individuális karmára. Csak valóban meg kell figyelni, hogy az emberi élet két pillanata: a felébredés és az alvás mennyire eltér egymástól.

A kettő közötti különbséget észrevehetjük szokásos tudatunkkal, de csak a beavatási tudomány világíthatja meg azt, ami itt érzelmileg eltérően jelenik meg. Az ébredés és elalvás pillanata különösen a kissé beteg vagy beteges embereknél mutatkozik meg eltérően, ők az egészségeseknél könnyebben észreveszik, hogy az alvás pillanatát – legalábbis gyakran – valamilyen enyhe öröm érzése kíséri. Ha az ember átérzi önmagát, akkor ébredésének pillanatát viszont valamilyen enyhén kellemetlen érzés kíséri. Az ébredés pillanatát csak akkor kíséri öröm, ha az ember mindjárt a külső világra figyel, és a külvilág elnyomja tudatában azt, ami felmerül belőle. Sok ember számára homályos az ébredés, és az elalvás pillanata is. De az elalvás pillanatában úgy érzi, hogy az átélt nappali eseményeket egyre ködösebbé váltan hurcolja magával, mintegy elhagyja őket, és egyre könnyebbek lesznek. Az ébredés pillanatát valamilyen súly érzése kíséri, úgy érezzük, hogy bizonyos mélységekből emelkedünk fel, és felmerülve magunkkal hozunk belőle valamit a nappalba, és ez csak napközben kopik le, az ébredés utóérzése ezért kellemetlen. Kellemetlen ízt érzünk, ami egészen a fejünk tompaságának kellemetlen érzéséig terjedhet. Bizonyos, hogy az ember általában nem különbözteti meg ezeket az önmagán végezhető finomabb tapasztalatokat, pedig ezek sok mindenre igen világosan rámutatnak az életben. Mi is történik voltaképpen az emberrel? Hiszen bizonyos szempontból egészen helyesen és pontosan írjuk le, hogy mi történik vele: elalváskor a fizikai és az étertest az ágyban marad, az én és az asztráltest a szellemi világba távozik. Ébredéskor viszont az asztráltest és az én ismét visszatér a fizikai és az étertestbe. De hogyan megy ez végbe? Ezt némileg jogosan írjuk le most először kissé elvontan, de ma azért akarjuk a világos folyamatot lelkünk elé tárni, hogy előbbre jussunk a karmával kapcsolatos fejtegetéseinkben.

Az énnek és az asztráltestnek a fizikai és az étertestből való kihúzódását vázlatosan a következőképpen rajzolhatnánk le (lerajzolja). Mondjuk ez itt az ember. Ha ez a fizikai és az étertest, akkor este elalváskor az én és az asztráltest úgy távozik el, hogy a fej irányában húzódnak kifelé. Egészen vázlatosan lerajzoljuk, hogy ezek egyre nagyobban lesznek, és valamilyen kört írnak le. Reggel felébredéskor az én és az asztráltest valójában a kéz és a láb ujjain át tér vissza ismét a fizikai testbe. A helyzet tehát az, hogy voltaképpen kört írnak le, és a kör leírását sokkal inkább szó szerint kell vennünk, mint gondolnánk. Mert ha mint normális emberek reggel felébredünk, akkor a szellemi látó tekintet elé valójában nem mindjárt tárul olyan kép, hogy már az egész asztráltest és az én benne van a fizikai és az étertestben. Csak lassan haladnak előre, reggeltől délig vagy délutánig. Az én és az asztráltest lassan húzódik be a fizikai testbe. Azt mondhatják, hogy akkor ennek roppant sajátságosnak kell lennie, lassanként éreznünk kellene, hogy énünk és asztráltestünk fokozatosan a kéz és a láb ujjhegyeitől a fejünk felé mozdul el. Egy rendkívül pontos szellemi látó tekintet számára ez így is van, de az ember belsőleg nem érzi. Lényünk magasabb részei ugyanis másképpen hatnak, mint bármely fizikai tárgy.

Ha egy mozdony előretol egy kocsit, akkor mindig azon a helyen fejti ki hatását, ahol éppen van. Ha egy sín harminc méter hosszú, és a mozdony tolni kezd, akkor először az első métert tolja el, azután a másodikat, és így tovább, és a tizenötödik méternél még nem érvényesül a hatása, ha még nem ért oda. Ez a szellemi jelenségeknél nincs így, ezek máshol is hatnak, mint ahol vannak. így az éber, ébren töltött nappalt valóban arra használjuk, hogy énünket és asztráltestünket lassanként belevigyük a kéz és láb ujjhegyeiből fizikai és étertestünkbe, de ezek már az ébredéstől kezdve eleve hatnak benne, ezért érezzük úgy bensőleg, hogy teljesen kitöltenek bennünket. A szellemi látó tekintet számára kiderül azonban, hogy itt is valóságos körforgás történik a nap folyamán, míg a másik kiegészítő körforgás éjszaka megy végbe. Ilyen körforgás történik azonban egy délutáni szunyókálásnál is – nem nagyon függ az időtől – a kör akkor is bezárul. Úgy kell tehát helyesen elképzelni, hogy az én és az asztráltest megint csak eltávozik, és ez alkalmazkodik alvásigényünkhöz. Az alvás ugyanis önmagától tudja, hogy az alvó mikor ébred fel. Az alvás jövendőmondó, és mindez teljesen a lejátszódás sebességével történik. Erről az ember nem tud, az alvás azonban tudja, mindenesetre az asztráltest tudja. Még akkor is tudja, ha az alvás valamilyen zavaró körülmény miatt rövidebb, mint ahogy tervezték. Még ha azt is mondták, hogy, hogy csak egy fél órát akarnak aludni, és aztán három óra lesz belőle, az alvó asztráltest akkor is pontosan tudja, hogy meddig fog tartani az alvás. Teljesen pontos próféta, mert a belső szellemi viszonyok mások, mint az átélt külső körülmények.

Már ebből is észrevehetik, hogy más dolog elaludni és más dolog felébredni. Mert ébredéskor a szellemi világból érkezünk, elalváskor a fizikai világból jövünk és a szellemi világba megyünk. Megismerjük azt a folyamatot, amelyet mintegy átúszunk a szellemi világban az elalvás és a felébredés között, de mindezt át is éljük. Szokásos tudatunk azonban nem alkalmas arra, hogy megtudjuk, amit itt átélünk, nem tudatosan éljük át. Amit itt átélünk, hasonló a nappali átéléseinkhez, de sokkal markánsabb, intenzívebb. Itt ugyanis a következő a helyzet.

Ha napközben figyelik meg éber lelki életüket, akkor először is azokat a gondolati élményeket találják meg, amelyeket az élet különféle benyomásai keltenek benne. Ezek itt vannak, de mindig belevegyülnek a már eltelt földi élet emlékei. Próbálják csak megfigyelni, hogyan keverednek a pillanatnyi és a felmerülő emlékek életünk minden helyzetében Erről úgy kaphatunk különösen szép képet, ha jól megfigyeljük, hogy életünk különböző pillanatait az emlékek és a pillanatnyi benyomások alaposan összekevert kásája alkotja. Belső életünk teljesen eltérő elemei: a felmerülő gondolatok és az érzékszervekbe mintegy beszálló gondolatok. A belső élet két ilyen eltérő árama alvás közben is jelen van. Alvás közben folytatódik ugyanis az, ami főként ekkor jelenik meg, ezzel pedig mintegy állandóan szembeáramlik az, amit felébredéskor élünk át, és azért tűnik el teljesen reggeli ébredésünkkor előlünk, mert fejünk felé áramlik. (lásd az előző rajzot)

Ez a két áramlat egymással szemben halad. Az egyik áramlat kvalitását különösen elalváskor éljük át, ezt, mint már említettük, a halálunk utáni első évtizedekben éljük át tudatosan, intenzíven és erőteljesen, amikor életünket még egyszer végigéljük, de mindent ellenkező módon tapasztalunk. Ahogyan drasztikusan kifejeztem: ha az ember valakit arcul ütött, akkor halála után nem azt a haragot éli át, amit tudatos földi életében érzett, vagy esetleg a harag kitöltésén érzett elégedettséget, hanem a másik ember fizikai fájdalmát és morális szenvedését. Ha az elalvásnál már eltompuló, elsuhanó életet tudatosan folytatnánk, akkor ezt élnénk át képszerűen, nem valóságosan Ha ebbe teljesen világos tudattal élnénk bele magunkat, akkor nappali életünk ellentétét élnénk át képszerű alakban. Reálisan a halálunk utáni első évtizedekben éljük át.

Ahogy ezt leírtam, az nagyjából megfelel a nappali éber életnek, amikor csak gondolatainkkal adjuk át magunkat a külső életnek. Van azonban egy másik áramlatunk is. Ez egészen lenyűgöző. Felébredéskor éljük át, ahogy kifejtettem. De ezzel valami nyomasztót viszünk be a nappalba, és csak lassanként győzzük le, aztán szabadulunk meg tőle. Ha ezt beavatási szemlélettel teljesen átlátjuk, akkor ebben a második áramlatban az egész emberi karma benne rejlik. Az ember előtt minden egyes alvással elvonul egész karmikus múltja. Míg az ember az alvás élményénél leendő, a jövő számára kialakuló karmájából kap egy kis ízelítőt, addig ébredéskor, amikor az említett érzései kialakulnak, a mostani karmáról támad egy egészen halvány megérzése. A felébredés pillanatáról azt kell mondanunk, hogy halvány utalást jelent mindarra, amit az ember elmúlt földi életeiből hordoz magában. Ezt mindenesetre elfogja mindaz, amin az asztráltest és az én átragyog, amikor kiterjed az emberben a kéz és a láb ujjaitól kiindulva. Mégis az a helyzet, hogy egy súlyos, nyomasztó karmának az a sajátossága, hogy a lerakódott egészségtelen anyagokat sugározza fel a fejbe, míg egy jó karma voltaképpen a lerakódott jó anyagokat sugározza fel. Itt érintkezik egymással a szellem és a természet.

Az ember karmájában lévő jó a szervezet egészséges állapotait sugározza fel reggel a fejbe és azt szabaddá teszi. A jó karmából nem szivárog fel a fejbe olyan sok betegség. A rossz karma a rossz értelemben elkövetett cselekedetek maradványa, és ebből az emberi szervezet mindenféle egészségtelen lerakódása szivárog fel a fejbe. A rossz karmától zúg a fejünk, tompának érezzük. A karma működését és tevékenységét már a reggel tapasztalt állapotunkon is megnézhetjük egészen fizikai mivoltunkig. Alakuló karmánk abból tevődik össze, amit életünk végéig minden nap véghez vittünk, és ez az egész életünk végéig kidolgozott karma éjszakáink számára ugyanazt jelenti, mint a pillanatnyilag megformált gondolatok a nappalok számára. Amikor pedig estétől reggelig alszunk, akkor azzal az egészen hatalmas, felénk hömpölygő áramlással találkozunk, amely az elmúlt karmánkra való kozmikus emlékezést jelenti. Ahogy éber állapotban személyes emlékeink vannak, úgy az ezen túlterjedő tudatnál, elalvástól ébredésig, karmikus emlékekkel rendelkezünk. Ekkor a különböző földi életeinkben átélt emlékek tartanak felénk. Aki a beavatás bölcsességével, megértésével tudja ezt felfogni, afelé röviddel elalvása után elindul a legutóbbi, majd az utolsóelőtti földi élete, egészen azokig a bizonytalanná váló földi életekig, amikor az ember még határozatlan, álomszerű, növényszerű tudattal élt a világmindenségben. így az alvás valóban olyan ablak, amelyen át az ember a karmájába pillant bele. Beleéli magát a karmájába, és éber életének tartalmát képező tettei és gondolatai révén éppen alvása idején szövi tovább karmájának kialakítását. A karma szövése első ízben az alvás folyamán történik. A halál után következő első évtizedekben szövünk a karmánkon másodízben, ezzel már foglalkoztunk.

Életfelfogásunk komolysága megint csak fokozódni fog, ha az alvás jelentőségét olyan módon tárjuk lelkünk elé, hogy azt mondjuk: éjszakánként azért merülünk alvásba, mert ilyenkor elalvástól ébredésig karmánk kialakításán dolgozunk, és mivel elmúlt földi életeink karmája ekkor tud kapcsolódni nappali életünkhöz. A karma lassanként hat az éjszakából az ember nappali életére, és valami egészen meghatározott dolgot viszünk belőle magunkkal a nappalunkba. Aki helyesen tud visszagondolni életének egy olyan napjára, amikor különösen jelentős eseményt élt át, az könnyen átérzi önmagát, ha intim módon finoman figyeli meg. Ha ezt a jelentős eseményt, mondjuk, délután éli át, akkor már reggeltől kezdve bizonyos nyugtalansággal érezheti, ahogy efelé az esemény felé sodródik. Az ilyesmire érzékeny emberek legnagyobb része úgy érzi, hogy már reggeltől kezdve élete fontos eseménye felé közeledik. Egy ilyen esemény mintegy átfesti a nap összes előző óráját, még ha teljesen váratlan, valóban sorsszerű esemény is. Másképpen ébredünk fel azokon a napokon, amikor életünk jelentős eseményeit éljük át, mint az olyanokon, amelyek a szokásos módon telnek el. De ezt az emberek nem figyelik meg.

Azok az egyszerű emberek, akik régebben paraszti körülmények között éltek vidéken – ez már egyre ritkul -, ismerték ezeket a dolgokat, ezért nem akartak mindjárt az alvásból felriadni, mert ha alvásunkból hirtelen szakadunk ki és átmenet nélkül jutunk az éber nappali életbe, akkor kiszakadunk az ilyen intim élményekből. Ezért mondja a parasztember, hogy ébredés után sohasem szabad mindjárt az ablak felé nézni, hanem az ablaktól inkább a sötétség felé, hogy megfigyelhessük azt, ami az alvásból merül fel. A parasztember nem akar mindjárt az ablak felé nézni, és nem is szeret valamilyen hirtelen megrázó élményre ébredni. A természetnek megfelelően szeret felébredni, a templom harangjára, amely minden nap ugyanakkor ébreszti fel, és így már egész alvása idején felkészülhet rá. Amikor megszólal a templom harangja, lassan belecseng az életébe, és akkor már reggel sejtelmei támadnak sorsáról, a sors eseményeiről, nem az akarat szabad történéseiről. Ezt szereti, és ki nem állhatja az ébresztőórát, amelyet a kultúrember úgy kedvel, pedig az holtbiztosán kikergeti az embert a szellemiségből, természetesen sokkal erősebben, mint az ablak, amire ébredéskor a tekintete esik. Modern kultúránk fejlődésének körülményei azonban teljesen a materializmushoz alkalmazkodtak, és ez továbbra is így lesz. Sok olyasmi van modern életünkben, ami teljesen lehetetlenné teszi, hogy az ember igazán megfigyelje a világban működő és élő szellemiséget. Az ember akkor jut egyre jobban karmájának megfigyeléséhez, ha mindinkább figyelemmel kíséri azt a bizonytalan, mondhatnánk, félig misztikus jelleget, ami az alvásból sugározhat az életébe.

Így most megértik, hogy miért mondtam: azokról az emberekről álmodunk könnyen, akik iránt azonnal rokonszenvet vagy ellenszenvet érzünk, amint megjelennek az életünkben, teljesen függetlenül attól, hogy milyen külső benyomásokat keltenek egyes dolgokban. Mi történik itt? Ezek olyan emberek, akikkel már együtt voltunk régebbi földi életeinkben. Tegyük fel, hogy 1924 június 14-én délután olyan élményünk volt, hogy találkoztunk valakivel, akit ellenszenvesnek találtunk. Ezt az érzelmeket gerjesztő élményt belevisszük eladásunkba. Ebben azonban ott van a karma, a régebbi földi életnek megfelelő alakjában találkozunk ott vele, és úgy van jelen, ahogyan az utolsó előtti és a legutóbbi földi életben megjelent. Rátalálunk mindarra, amit ezzel a most felbukkant emberrel átéltünk, nappal viszont csak emlékeztetett bennünket valamire. Szellemileg valóságosan találkozunk vele. Nem is csoda, hogy először álmodunk felőle, szokásos tudatunkkal nem is tehetünk egyebet. Ha azonban életünkben először találkozunk valakivel, akkor hiába érdeklődünk iránta, bármilyen intenzíven, akár szép a szeme vagy az orra, akár csúnya, elalvás után sehol sem találjuk, mert régebbi földi életeinkben nem voltunk vele együtt. Nem is csoda, hogy nem tudunk álmodni felőle! Látják, hogy mennyire átláthatóvá válik az ilyesmi, ha szellemileg szakszerűen szemléljük.

Ami a karma kialakításában az alvás és ébrenlét között lejátszódik, az teljesen normális módon mehet végbe, és akkor az ember átéli, ahogy sorsának alakulása azt teljesíti be, amit régebbi földi életeiben felvett, vagy azt éli át, hogy mostani földi életének gondolatai és tettei később milyen karmikus értéket jelentenek. Ez rendszerint abban fog kiteljesedni, amit az ember gondol vagy cselekszik. De megjelenhet még valami egyéb is.

Egyik földi életünkben véghezvihetünk valamilyen nagy horderejű tettet vagy lehet valamilyen nagy gondolatunk. Tegyük fel, hogy egy ma élő ember egyik régebbi földi életében valamilyen nagy horderejű tettet hajtott végre. A megjelenő karmikus eredmény nem a szüléinktől kapott fizikai és étertestben él, hanem az asztráltestben és énben, abban, ami éjszaka a fizikai és étertesten kívül tartózkodik. Tegyük fel azonban, hogy az emberre olyan intenzíven nehezedik valami karmikusan, hogy ez nem várhatja meg azt az életkort, amikor az asztráltest elgyengülhet, mivel idős korban az izmok és a csontok már törékennyé válnak. Tételezzük fel, hogy az emberi élet normális ideje hetven év – pátriárkái kor -, és ez alatt a hetven év alatt, amelyet az ember normális esetben leélhet a Földön, az asztráltest és az én is fejlődik. A gyermeknél az asztráltest erőteljesen tud hatni az egész fizikai és éteri organizmusra, mintegy megkalapálja az izmokat és csontokat. Képzeljék el, hogy valaki jelenleg, mondjuk, a XX. században él, és régebben a XIV vagy a XI. században élt. A XI. században egy roppant nagy horderejű tettet hajtott végre, és ez a tett nagyon erős benyomást gyakorolt az asztráltestére. Ennek eredménye most benne rejlik az asztráltestben. Amikor ez az ember visszatér a XX. században, akkor ez ki akar teljesedni, ösztönzést akar adni az asztráltestből, hogy kiélhesse magát. Ha a XI. századból származó élmény eredménye olyan nagy horderejű, hogy nem elégedhet meg egy gyenge, elöregedett asztráltesttel, amely már alig indulhat neki nagy tetteknek, akkor a fiatalabb életkor asztráltestét kell használnia. Ha pedig ez az esemény olyan fontos volt, hogy az élet valamennyi eseményét felülmúlja, akkor sok mindent össze kell zsúfolnia az asztráltest fiatal korában. Mit jelent ez? Éppen azt jelenti, hogy ez az ember a XX. században bekövetkező inkarnációjában rövid ideig fog élni. Láthatják ebből, hogy az élet időtartamát az határozza meg, hogy hogyan gyökereznek az asztráltestben a régebbi földi gondolatok és tettek eredményei. Ezek az asztráltestben gyökereznek.

Menjünk tovább. Nézzenek csak meg egy olyan asztráltestet, amelyet szinte felpuffasztanak valamelyik régebbi földi élet fontos tettei, különösen az élet gonosz tettei. Ezek felpuffasztják az asztráltestet, úgyhogy ez erősen kihat a fizikai és étertestre. Ez pedig egészségtelen. Csak az egészséges, ha az asztráltest bizonyos normális viszonyban van a fizikai és étertesttel. Ha például egy rossz karma erős hatást hoz létre, ez szétzúzza, tönkreteszi a szerveket, szervi betegségeket hoz létre. Ez a másik dolog. A XI. században elkövetett ilyen jellegű cselekvés és gondolkodás felpuffasztja az asztráltestet, és ezáltal korai halálra ítélheti az embert. De a puffasztás révén még meg is betegszik az ember, talán súlyos betegségben szenved, és ennek következtében hal meg. Fizikailag így mondjuk el. Mert amikor az ember fizikai testében lezajló folyamatot látjuk, akkor azt mondjuk: ez az ember beteg és betegsége halállal végződik. Huszonöt éves korában megbetegszik, és harmincéves korában a betegség következtében meghal.

Szellemi módon is így mondjuk el? Így mondjuk el a beavatási tudomány értelmében is? Nem. Ennél az ellenkezőjét kell mondanunk. Itt éppen az a nagy horderejű élmény lesz a következő földi élet halála, amit az ember cselekszik vagy gondol; a XI. század cselekvése lesz a XX. században bekövetkező halál. A halál pedig a betegséget tolja maga előtt. Azért betegszünk meg, hogy a megfelelő pillanatban halhassunk meg. A karmikusan bekövetkező későbbi halál az előzőleg megjelenő betegség következménye, ahogy látják. Ez a szellemi megfogalmazás. Ha a fizikai világból a szellemi világba emelkedünk, akkor voltaképpen minden átfordul, ellenkezőképpen folyik le, és meglátjuk, hogy a betegség ilyen úton jut be karmikusan az emberbe. Ez a betegség karmikus oldala, amely a diagnózis számára is rendkívül fontos lehet. Ezt a beteggel nem kell mindjárt megbeszélni, de mégis fontos lehet. Ha megfontolják, hogy ami a karmában rejlik, az úgyszólván lokálisan meghatározott, akkor rá kell jönniük erre.

Ha egy közvetlenül megelőző inkarnációban, mondjuk a XI. században jelentős tettet hajtottunk végre, vagy fontos gondolataink voltak egy emberrel vagy egy dologgal összefüggésben, akkor az alvásba merülve előbb találkozunk a XI. században történtekkel, mint egy még régebbi inkarnáció eseményeivel, például a kereszténység előtti második századból származókkal. Így találkozunk lassanként előző földi életünk eseményeivel. De látják (a rajra mutat), hogy ha itt belépünk, akkor először azzal találkozunk, ami innen idáig tette meg az utat. Ami előbb volt, az csak innen eddig tartott. A karma teljesen szembejön velünk, ez azonban arra utal, hogy ami itt fent van, az ebből az alsóból származik, ami pedig itt alul van, az talán a szívből ered. Ami viszont az előző inkarnáció organizmusában legalul helyezkedik el, az a fejből származik. Ha tehát átlátjuk, hogy a mérvadó események mennyire régen történtek, akkor a bekövetkező betegségeknél a karma folytán megmondhatjuk, hogy a lábnál fellépő elváltozások aránylag a nem régen lezajlott földi életekből származnak, a fej betegségei pedig a régebbi földi életekből. Így tehát már a szellemből a fizikaiba történő átmenetet is a karma szerint ítélhetjük meg.

A lényeges azonban az, ami ebből a gyógykezelés számára következik. Hol kell keresnünk a fej betegségei ellen hatásos gyógyszereket, és hol a láb betegségeinek gyógyszereit? A fej megbetegedései ellen olyan gyógyszereket kell keresnünk, amelyek a természet fejlődése folyamán már igen régen megjelentek, régebbi természeti folyamatokra emlékeztető ősi korszakok maradványait. Ilyenek például a gombák, amelyek mostani tökéletlen növényi alakjukban bizonyos mértékben régebbi növényi alakzatokat ismételnek meg, vagy az algák és a zuzmók, a tökéletes növényeknél pedig a gyökerek. Az alsó testben periférikusán elhelyezkedő beteg részeket olyasmivel kell gyógyítanunk, ami a természet fejlődése során később jelent meg: a virágokkal, virágos növényekkel, vagy az ásványvilág később megjelent anyagaival. Ami az embernél később jelent meg, azt a természet későn megjelent termékeivel kell gyógyítanunk. Ez egészen a részletekig terjed.

Természetesen a fejben is vannak olyan szervek, amelyek aránylag későn jelentek meg. Amikor a Föld még a Hold- és Nap-állapotban volt, akkor az ember a mai szem és általában az érzékszervek nélkül élt, bár érzékszerveinek első kezdeményei már a régi Szaturnusz-állapotban is megvoltak. Mai létformájuk, amely a külső világot tükrözi, aránylag későn fejlődött ki, például a kovának mai formájában történt földi megjelenésével egy időben. A kova kezdetei természetesen messzire nyúlnak vissza, mai megjelenése azonban a természet fejlődésének késői terméke. A geológia itt mindent összekever, nem ismeri a dolgok természetét. A kovasav helyes gyógyászati alkalmazásban ezért az érzékszervek, az idegek egész rendszerére, de különösen az érzékszervekre hat. Az érzékszervek mai formájukban legutoljára alakultak ki, abban a korban, amikor a kovasavat tartalmazó kőzetek is megkapták mai alakjukat. Abban az első inkarnációban, amelyet már egyáltalán inkarnációnak nevezhetünk, egész testünkkel teljesen beleolvadtunk még a természetbe. Ekkor egyszerűen karmánknak megfelelően a növényi és állati élet olyan más alakzataival éltünk együtt, amelyeknek ma az utódait láthatjuk. A gombák és a növényi gyökerek nem az akkori alakjukban jelennek meg, de ami ma a gombákban, zuzmókban, algákban és növényi gyökerekben jelen van, az bizonyos módon hasonló ahhoz, amit első mérvadó inkarnációnkban éltünk át. Mindabban, ami ma a virágokban, virágos növényekben és a velük egyenértékűen kialakult ásványokban jelenik meg… (hiány a szövegben). Ezt csak azért említem, hogy lássák, hogy a karma helyes szemlélete megfelelő módon elvezet a természet fejlődéséhez is. A természetnek az emberhez fűződő viszonyából pedig – a karmából kiindulva – felismerhetjük, hogy hogyan kell gyógyítanunk Az életben végül is mindent annyira ki kell tágítanunk, hogy lassanként beletorkolljon a szellemtudományba. Mert az életben minden egyéb csak tapogatódzás, szellemi sötétségben való éldegélés, ez hozta az emberiséget a jelenlegi helyzetbe. Ha az emberiség ki akar ebből lábalni, akkor a világosságba kell beledolgoznia magát. Ez azt jelenti, hogy a fizikainak szellemivé kell tágulnia. Azt mondhatjuk, hogy semmi egyéb révén nem jutunk el olyan szakszerűen a szellemiséghez, mint éppen azáltal, amit a karmáról el tudunk gondolni.

A karma működése mindenütt megmutatkozik, amikor elképzeljük, hogy hogyan merül fel alvásunkból, hogyan szövődik újra elalváskor az alvás révén, hogyan indítja az embert cselekvésre, és hogyan veszi fel az ember tetteit, mialatt mindennapi életét éli. Megmutatkozik akkor is, amikor azt látjuk, hogy az életet összébb kell vonni, az embernek korábban kell meghalnia, és ezért a karma felpuffasztja az asztráltestet, amelyet a régebbi tettek folytán erősen igénybe kell vennie. Ez pedig az ember megbetegedéséhez vezet. Vagy tételezzük fel, hogy az embert baleset éri, és ezáltal betegszik meg. Akkor bizonyos körülmények között egy ilyen esetleg, bár nem feltétlenül karmikusan meghatározott baleset a következő földi életek során is hat a karma további folyamatában.

Azt is észlelhetjük, hogy a karma kezdetét jelentő betegségek az alvást teszik kellemetlenné, főként nehézzé. Ha azonban a betegségek a karma kezdetét jelentik, akkor voltaképpen vigasztaló jellegük is van. Ezt némelyik betegséggel kapcsolatban mindenképpen fel kell vetnünk: a beteljesült karmát jelentő betegségek kellemetlenek az ébredés számára, ezek előző, régebbi élményekre utalnak. Az alakuló karmát jelentő betegségek viszont elalváskor kellemetlenek, nem hagynak bennünket aludni, de ezek a jó karma kezdetét jelentik. Hiszen amit egy ilyen betegségben szenvedünk el, az kiegyenlítődik. Most fájdalmat érzünk, ezt a fájdalmat később felemelő és örömteljes élmény egyenlíti ki. Itt a szellemi szemlélet számára megint sok minden másképpen jelenik meg az életben, mint a fizikai szemlélet számára. Fizikai létünket olykor igen fájdalmasan érinti, ha nem tudunk elaludni, de a szellemiség helyes szemlélése megvigasztalhat.

Ha az ember nem helyezi pillanatnyi fizikai életét a szellemi élet fölé, akkor voltaképpen azt mondhatja: hála Istennek, hogy sokszor olyan nehezen alszom el, mert ez azt bizonyítja, hogy eljövendő földi életemben sok felemelő élményben fogok részesülni, mostani életemből sok minden át akar jutni a következőbe. Az álmatlanság olykor jó vigasztaló lehet, és ha nem volna szellemi eredetében karmikusan kedvező, akkor sokkal többet ártana az embereknek. Némelyek ugyanis egész legendákat beszélnek el álmatlanságukról, úgyhogy külsőleg azt mondhatnánk: hogyan is tud még élni ez az ember? A normális élethez szükség van a normális alvásra. Az emberek elmondják, hogy milyen sokáig nem aludtak. Ekkor csodálkoznunk kell, hogy még élnek, mert voltaképpen már meg kellett volna halniuk. Itt azonban kiegyenlítően működik az én által tartott friss szellemiség, amely kihat az életre. Ha egy kissé áttekintjük az életet, akkor az élet kemény küzdelme és munkája után olykor szükséges az igazán nyugodt alvás, de olykor mégis kellemesebb alvás nélkül teljesen nyugalomban feküdni, és az éjszakát mintegy nyugodt éber állapotban tölteni. Mert az akaraton múlik, hogy az ember egyre jobban beleélje magát az örökkévalóságba. Csak az akaraton kell múlnia. Nem függhet, legalábbis lényegében, pusztán fiziológiai jelenségektől. Az alvás nehézségeire és az álmatlanságra mégis csak létezik karmikus vigasztalás, mert voltaképpen az eljövendő karmára utal, bizonyos dolgokra vonatkozóan a jövő felé mutat.

– Boroszló, 1924. június 15.

[Morális-lelki magatartásunk hatásai a halál és újabb születés közötti életben, változásuk a Hierarchiákkal való kapcsolatuk révén. A múlt karmájának működése a fej megformálásában. A létrejövő karma az anyagcsere-végtagrendszerben. Pestalozzi. Az antropozófia kultúrtörténeti feladata.]

Kíséreljük meg egyszer, hogy összehasonlítjuk a születés és a halál közötti élethez fűződő viszonyunk közvetlen tapasztalatait azzal az érzéssel, amelyet lelki-morális magatartásunknak, gondolkodásunknak és cselekvésünknek az eredményeivel való összevetése kelt bennünk. Hiszen ezeken az estéken éppen ilyen fejtegetésekből indultunk ki, és elmélkedéseink végezetül ilyen fejtegetésekbe fognak torkollni. Ha rátekintünk egyfelől arra, ahogyan morális-lelki cselekedeteink a szándékainkból, egész lelki hangulatunkból erednek, akkor – ha elfogulatlanul szemléljük magunkat – tetteink egy részét, amelyek beleilleszkednek a világfolyamatba, erkölcsileg jónak kell neveznünk, más tetteket viszont erkölcsileg rossznak, tökéletlennek kell tartanunk, ezek ugyanis lelkileg nem képesek a világfolyamatba beilleszkedni. Ugyanakkor ami az ember által történik, annak nem lehet csupán pillanatnyi jelentősége – ezt voltaképpen mindenki elismeri -, mint ahogy a természetben sincs semminek csupán pillanatnyi jelentősége. Mindennek megvan a hatása és következménye, minden valami másnak lesz az oka vagy valami másnak a hatása.

Az emberi élet nem is illene a világ eseményeinek a menetébe, ha a magában hordozott tartalom nem volna ok és következmény. Míg azonban a természet szemlélésekor teljesen elégedettek lehetünk azzal, ahogyan valami saját oka révén történik, addig mindazzal, amit morálisan-lelkileg átélünk a világban, nem lehetünk elégedettek. Látjuk, hogy a fizikai történésekben nem nyilvánul meg közvetlen összefüggés a fizikai élet valósi történései és morális-lelki alkatunk eredményei között. A tágabb emberi környezet eseményeinek hatása alatt azt is észrevehetjük, hogy egy lelkileg morálisnak, jónak ismert embert szerencsétlenség, rossz sors ér, míg egy lelkileg gyengének, rossznak, nem jó szándékúnak látszó embert olyan külső események érnek, amelyek nem minden tekintetben torolják meg azt, ami lelki alkatában él. A természetet áttekintve nem találunk tehát összefüggést az ember sorsszerű élményei és akarati lényének természete között.

Azt mondhatjuk, hogy teljesen felelőtlen illúzió volna, ha az ember azzal áltatná magát földi életében, hogy sorszerű életének folyása morális akarati hatásának következménye. A gonosz ember lehet szerencsés, a jó pedig szerencsétlen. Ez a két állítás mégis azt foglalja össze, ami először érthetetlenné teszi ezt a földi életet a magasabb rendű emberiség számára. Meg fogjuk ebből látni, hogy ahogy az ember itt áll a világban, nem képes a cselekedeteinek megfelelő következmények felidézésére: a moralitás az egyes földi életekben, vagyis a lélek belső állapota, és hangulata nem tud közvetlenül a külső fizikai világban megnyilvánulni. Az mindenesetre fennáll, hogy a lelkiállapot, a morális lelki hangulat reális hatásként jelenhet meg. Belsőleg, lelkileg elégedettek lehetünk jó magatartásunkkal, még ha olyan szerencsétlenség ér is bennünket, amely éles ellentétben áll tulajdonképpeni cselekvéseinkkel, amit azonban ilyen módon hajtottunk végre, az mégis belső lelki téren marad meg. Az embernek el kell ismernie, hogy belső lényének morális-lelki tartalmát nem tudja fizikai életében külsőleg a fizikai világban megvalósítani.

Hogyha a karmát úgy szemléljük, ahogy az utóbbi napokban a régebbi földi életeknek a későbbiekre gyakorolt hatását vizsgáltuk, akkor lelki-morális területen jutunk el a régebbi és újabb életek megfelelő belső összefüggéseihez. Ez röviden azt jelenti, hogy az embernek itt, fizikai földi életében olyan organizációja van, amely morális magatartásának lelki következményeit lelkiségébe veti vissza, és egyetlen földi életben nem engedi érvényre jutni. Az ember nem képes arra, hogy ebben a földi életben megvalósítsa mindazt, amit erkölcsileg lelkében hordoz. Erre az ember képtelen. Külső fizikai testisége, éteri szubsztanciája lehetetlenné teszi. Az ember a halál és az újabb születése közötti életében éppen olyan hatalomra tesz szert, mint amilyen tehetetlen itteni fizikai életében. Ha azonban itt, fizikai életében fizikai és éterteste akadályozza és tehetetlenné teszi, akkor a halál és egy újabb születés közötti életében hatalmat kell kapnia valahonnan, hogy ott, és későbbi fizikai életeiben fizikailag is megvalósíthassa azt, amit lelkében hordoz. Itt fizikai és étertestünkkel a természet birodalmában élünk. Amit fizikai földi életünkben a természet birodalmából kell merítenünk fizikai és étertestünk számára, az tehetetlenné tesz bennünket. A halál kapuján saját lelki-szellemi lényünkkel haladunk át, és ezzel hatalomra teszünk szert halálunk után, mert a halál és az újabb születés között a magasabb hierarchiák lényeivel vagyunk kapcsolatban, mint ahogyan a Földön a természet birodalmaihoz kötődünk. A magasabb hierarchiák lényei három birodalomra tagolódnak. A tulajdonképpeni legalsó birodalom az angyalok, arkangyalok és archék birodalma, a középső birodalom az exuziák, dünamiszok és küriotészek birodalma, a legfelső pedig a trónok, kerubok és szeráfok birodalma. Előadásaim során leírtam, hogy az ember halála és újabb születése között a csillagok tulajdonképpeni lényeivel és ezáltal a magasabb hierarchiákkal él együtt. De hogy földi életünkben megjelenhessen a morális-lelki elem, ahhoz a következőknek kell történnie.

Először valóban a lelkünkben kell tartanunk morális-lelki, gondolati, érzelmi és akarati hangulataink hatását, és meg kell várnunk, míg a halál és újabb születés közti életben segítséget kapunk a magasabb hierarchikus lényektől. Amit lelkünkben hordozunk ekkor átkerül a szellemi világba, majd az új földi életben ismét felmerül, és akkor jelenik meg megfelelő alakjában. Mi is lenne belőlünk akkor, ha a földi életben közvetlenül megvalósíthatnánk azt, amit lelkileg-morálisan hordozunk magunkban! Nem volnánk a földi élet emberei. Gondolják el, hogy morálisan-lelkileg olyasmit hordoznak magukban, amiről jogosan úgy látják, hogy a világ boldog helyzetét kellene létrehoznia, és ez meg is történne, meg is tudnák valósítani. Mik volnánk ekkor? Varázslók, és nem a földi élet emberei. Mert ha ilyen szellemi-lelkiség közvetlenül jön létre, az lényegében mágikus hatás. Az ember a születése és halála közti egyedi földi életében a világ jelenlegi szakaszában nem varázsló, de a magasabb hierarchiák lényeivel együtt varázsló lesz, amikor a halál és az újabb születés között tevékenykedik, és ezt akkor is folytatja, amikor ismét leszáll a földi életbe.

Az ember karmikus fejlődése létének két ilyen teljesen eltérő alapja révén történik a földi és a halál és az újabb születés közötti élet révén, és az ember ezen a területen valóban mágikus módon működik. Ha megnézzük a külső életben előttünk álló fizikai embert, akkor – ahogy a „Lélek rejtélyei” című könyvem végén kifejtettem – az idegérzékszervi, a ritmikus és az anyagcsere-végtag-emberre tagolódik. Az anyagcsere összefügg a végtagokkal. Végtagjaink használatánál anyagcserénk felélénkül, működnie kell, az embernek erőket kell felhasználnia. Az anyagcserének működnie kell még a belső átélésben is. Ez a kettő rokonságban van. Ahogy először rátekintünk az ember anyagcsere-rendszerének a fizikai testben való működésére, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az ember legalacsonyabb rendű rendszerének tekintsük. Némelyik ember azért tartja magát idealistának, mert bizonyos lenézéssel szokott tekinteni az anyagcsere-végtag- rendszerre. Ezt a legalacsonyabb rendű rendszert a tisztességes idealista legszívesebben nélkülözné. A földi életben azonban nem lehet nélküle élni, ez az ember tökéletlenségét jelzi.

A helyzet a következő. A fizikai ember kialakítása szempontjából az anyagcsere-végtagrendszer a legalsóbb rendű, és ezért kevés tennivalója van a földi ember igazi mivolta számára, de már a földi életben kapcsolatban van a legmagasabb hierarchia lényeivel, a trónokkal, kerubokkal és szeráfokkal. Amikor a világban jövünk-megyünk vagy kezünkkel dolgozunk, akkor ebben a titokzatos tevékenységben benne van a trónok, kerubok és szeráfok tevékenysége, ők segítőink maradnak akkor is, amikor az ember a halál után folytatja az életét, és a halál és újabb születés közötti időszakban tartózkodik. Teljesen téves azt hinnünk, hogy a morális-lelkiség a fejből származik. Valójában magasabb szempontból nézve a fej nem is annyira fontos szerve az embernek. A fej többé-kevésbé a külső világ tükre, és ha csak fejünk volna, akkor a külső világon kívül semmiről sem tudnánk. A fejben egyszerűen a külső világ tükröződik. A fej élményei csak a külső világ tükröződései A bennünk élő erkölcsi, lelki impulzusok nem a fejből erednek, hanem ugyanabból a régióból, ahol az anyagcsere-végtagrendszer van, de nem annak fizikai mivoltából, hanem abból a szellemi-lelkiségből, amelyben a trónok, kerubok és szeráfok élnek.

Így a következőket kell elképzelnünk, hogy megfelelő szemléletet kapjunk az emberről ezen a területen (lerajzolja). Az ember lényének harmadik tagja, az anyagcsere-végtagrendszer, először látszólag tökéletlen, sőt mondhatnánk méltatlan az emberhez fizikai és éteri organizációjára vonatkozóan. De benne rejlik valami egyéb is, vagy inkább ez a rendszer rejlik valami másban: itt benne élnek a trónok – természetesen ez csak vázlat -, benne működnek a kerubok és benne lángolnak a szeráfok is. Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor lehullik róla mindaz, ami a fizikai anyagcsere-végtagrendszer alapját képezi, és én-lényével azon a területen marad, ahol már életében is volt: a trónok, a kerubok és a szeráfok birodalmában, majd tovább él a kerubok és a szeráfok ölén. Később elválik tőlük, ők azonban tovább alakítják azt, ami már megvolt lelki-erkölcsi hajlamaiban, erre is utaltam ezekben a napokban. Említettem, hogy az ember itt a Földön az égre tekint fel, hogy megsejtse a magasabb szellemi érzékfelettiséget. Ezt addig teszi, míg a Földön él. Halála és újabb születése közötti életében letekint, és azt nézi, hogy mi lesz lelki-erkölcsi magatartásából a kerubok, szeráfok és trónok cselekvése nyomán. Amikor újra leszáll a Földre, akkor ezeknek a következményeknek a megvalósulását látja, ekkor a kerubok, szeráfok és trónok együttműködnek a szellemiség megvalósításában. Ha ezt figyelemmel kísérjük, akkor azt látjuk, hogy az ember mágikus módon küldi át tetteinek hatásait jelenlegi földi életéből a következő földi életeibe.

Miután megnéztük az anyagcsere-végtagrendszert, nézzük most meg a polárisán ellentétes ideg-érzékszervi rendszert, amely szintén kiterjed ugyan az egész emberre, de főképpen a fejben helyezkedik el. Vegyük szemügyre a fejet. Az ember a fej révén valóban csak a jelenlegi külvilág tükröződését éli át. Említettem, hogy csak gondolatban és képzeteiben van ébren, ezeket pedig voltaképpen csak a fej tükrözi kívülről. Ha azonban felemelkedünk a beavatás tudományához, először az imaginatív megismeréshez, akkor, mint tudjuk, eljutunk általa – amennyiben átalakítjuk – az inspiratív megismeréshez, majd az intuitív megismerés révén a régebbi földi életekhez. Ekkor betekintünk a régebbi földi életekbe, de ezeket szellemi alakjukban látjuk. A szellemi világban a megismerés is teljesen reális. Aki valóságos beavatási ismerettel éli át a régebbi földi életekbe való bepillantást, az nem úgy képzeli el önmagát, mintha csak most, 1924. június 24-én volna itt, hanem úgy érzi, hogy jelen van régebbi földi életeiben is, nemcsak bepillant azokba, de saját lényét is újra éli. Ez nemcsak elvontan megismerő betekintés, hanem visszaváltozás, egyesülés, régebbi mivoltunkkal való azonosulás. Belső lényünk nagyon elevenné, mozgékonnyá, mozgalmassá válik, ha régebbi földi életeinkbe térünk vissza. A visszatérés által megkapjuk azonban annak a lehetőségét is, hogy megváltoztassuk világszemléletünket.

Voltaképpen milyen szempontok szerint alakítjuk ki külső világnézetünket? A fejünk szerint. Ha régebbi földi életünkbe térünk vissza, akkor világszemléletünk alapja nem lehet a fej fizikai organizációjának az alakja, hiszen régebbi, sőt már az előző földi életünkben hordozott fejünk sem létezik, régen eltűnt. Világszemléletünk kiindulópontjául csak a fej szellemisége szolgálhat. A beavatás tehát abban áll, hogy az ember régebbi földi életeibe való visszatérése által szellemivé válik. Voltaképpen minden szellemi látás a szó legjobb értelmében a régebbi földi életekbe való visszatérést jelenti. A beavatás azt jelenti, hogy az ember nem áll meg jelenlegi földi életénél, hanem annak szemével szemléli a világ dolgait, aki előző földi életében volt. Míg földi életünkben a világ szokásos folyamatainál olyan tökéletlen lények vagyunk, hogy csak a külső fizikai világot látjuk, addig régebbi földi életeink időközben megvilágosodnak előttünk. Rendszerint az a helyzet, hogy amikor az utolsóelőtti földi életünkhöz térünk vissza, akkor felfedezzük, hogy akkori lényünk voltaképpen már sokkal tökéletesebbé vált.

Miből ered az, hogy nem vagyunk olyanok, mint amilyenek régebbi földi életünk szerint lehetnénk? Miért van ez így? Látják, ha az embernek csak feje volna, és így menne át egyik földi életéből a másikba, akkor következő földi életében az előzőhöz képest olyan tökéletes volna, mint ahogy elmondtam. De hát nemcsak fejünk van, hanem a többi rendszer is hozzátartozik. Mivel anyagcsere-végtagrendszerünkben van az ember mágikus princípiuma, amely a karmában hat, így a karma átviszi az ember fejét az egyik földi életből a másikba. A karma tehát egészen közvetlenül részt vesz a fej kialakításában. Ha az elfogulatlan szemléletet ezen a területen kezdjük kialakítani, akkor lassanként sok mindent le tudunk majd olvasni a karmáról az emberi fej fiziognómiája útján. Ha viszont az ember fejét úgy nézzük, ahogyan az a mai szokásos tudattal történik, az olyan, mintha Goethe „Faust”-ját elkezdenénk betűzni: „O j-a-j a f-i-l-o-z-ó-f-i- á-t” – mivel nem tudunk olvasni. Nem mondhatjuk, hogy ó, jaj, a filozófiát. Ha azonban olvasni tanultunk, akkor megértjük ezeket a különös jeleket, és felfogjuk, hogy mit olvasunk. Említettem már, hogy ezt az az apróság okozza, hogy míg különben mindig csak mintegy harminc különböző betűformát észlelnénk a könyvekben, addig az egyikben Goethe „Faust”-ját, a másikban Hegel „Logiká”-ját, a harmadikban a Bibliát látjuk. Ez pedig onnan ered, hogy megtanultunk olvasni. Ugyanígy megtanulhatunk olvasni abban is, ami elevenen körülvesz bennünket. Amikor az emberi fej formájának a kibetűzésétől felemelkedünk annak olvasásához, akkor ez bevezet bennünket az emberi karma titkaiba. így azzal kapcsolatban, ami külsőleg valóban láthatóvá válik a fej formájában, azt mondhatjuk, hogy minden embernek megvan a saját feje, senkinek a fejformája sem teljesen azonos a másik ember fejformájával. Az emberek gyakran hasonlítanak ugyan egymásra, karmájuk azonban eltérő. A fej kialakításában a fizikai érzékszervi szemlélet számára az ember múltjának karmája nyilvánul meg. Az anyagcsere-végtagrendszerben pedig az eljövendő karma jelenik meg, szellemileg rejtett, láthatatlan alakban. Ha tehát szellemileg rejtett módon beszélünk az emberről, akkor azt mondhatjuk: az ember egyfelől abból áll, hogy elmúlt karmáját láthatóvá teszi, másfelől pedig, hogy eljövendő karmáját láthatatlanul hordozza magában.

Így emelkedhetünk fel az ember bensőséges szellemi szemléletéhez. Ha az anyagcsere-végtagembert nézzük, ennek csak fizikai és éteri mivolta alacsonyrendű, az anyagcsere-vég- tagemberben a legmagasabb rendű hierarchia lényei élnek. A fejhez érve fizikai-érzéki szempontból mindenesetre ez az ember legtökéletesebb része, mert külsőleg láthatóan hordozza magában azt, ami a régebbi földi életekből hat szellemi módon. Szellemi vonatkozásban azonban mégsem a legtökéletesebb, bár általában azt becsülik a legtöbbre. Míg azonban az anyag- csere-végtagrendszerben trónok, kerubok és szeráfok élnek, addig a fejrendszerben angyalok, arkangyalok és archék. Lényegében ők rejlenek minden mögött, amit fejünkkel az érzéki-fizikai világban átélünk. Bennünk, fejrendszerünkben élnek, tudatunk mögött tevékenykednek, rátalálnak a pusztán fizikai-érzéki világ hatásaira, ezeket tükrözik vissza, és bennünk csak a tükörképek válnak tudatossá. Ami fejrendszerünkben tudatossá válik, az csak az archék, arkangyalok és angyalok tetteinek a látszata (rajzol). A vázlatot folytatva azt kell mondanom: az ember fejrendszerében a másik póluson az archék, arkangyalok és angyalok működnek. A szellemi lényeket másképpen is megnevezhetjük, de én mindig a régebbi keresztény világfelfogás kifejezéseit használom, amelyekben megvan még a spiritualitás, a szellemiség.

Az ember az elsősorban a fejében gyökerező ideg-érzékszervi rendszere és az anyagcsere rendszere között ritmikus rendszerét hordozza. Ebben a ritmikus rendszerben találhatók a tüdő és a szív között lezajló folyamatok. Mindezekben az exuziák, a dünamiszok és a küriotészek hierarchiája él.

A karma vizsgálatát befejezve tehát ismét ahhoz a meglátáshoz jutunk, hogy az ember előtt mintegy a természet három földi birodalma jelenik meg, mögötte viszont a hierarchiák egymás felett álló szellemi birodalmai tárulnak fel. Itt a Földön fizikai teste fogadja be, és megakadályozza abban, hogy morális-lelki életét mágikus módon valósítsa meg, halála után viszont a hierarchiák világa fogadja be, és lehetővé teszi, hogy mágikus módon élje meg következő földi életei számára azt, amit egyetlen földi életében nem valósíthatott meg. Amikor az ember az egyik földi életéből átmegy a másikba, akkor szabályos fejlődés mellett előző földi életének fejrendszerével mindenképpen szellemi látást érne el, az archék, arkangyalok és angyalok szellemi látáshoz juttatnák. Ha tehát az ember valóban megérti a szellemiséget, azt, amit – babonás sarlatánság nélkül – szellemi látásnak nevezhetünk, akkor mintegy kozmikus érzülettel kell előző földi életébe illeszkednie, bár a külső világban jelenlegi földi életéhez haladt előre.

Ha tehát valaki, mondjuk, a XX. században él, akkor olyan testet hordoz, amelyet a XX. század nyújthat neki, és a megismeréshez ezt a fejet kell használnia. Így nem lehet szellemi látó. Tételezzük fel azonban, hogy egy előző földi életbe helyeződik át például a X. vagy a XI. századba, és lelki gyakorlatai révén visszahelyezi magát a XX. század idején élő személyiségébe. Ezáltal nem lesz azonos akkori mivoltával, hanem saját erejéből érte el szellemi módon, hogy a XX. század számára most az, aki akkor volt: egy szellemi látó személyiség. A fizikai életben valóban ez lehet a szellemi látás eredménye a beavatási megismerés számára. Ha azonban betekintünk az emberi létbe, akkor voltaképpen reálisan a szellemi megismerés elé tárul, hogy az emberi természet mélyebb impulzusaiban, a lélek mélyebb alapjaiban egy előző földi élet tartalma más alakban kel életre. Ilyen vonatkozásban sok mindent átélhetünk, és itt arról van szó, hogy ha komolyan meg akarjuk közelíteni az olyasmit, mint a karma működése, akkor földi életünket a szokásos intimebb lelki-szellemi módon kell kialakítanunk.

Ezt szeretném egy példán bemutatni. Tudják, hogy mindezt valóban felelősségteljes szellemi kutatás alapján mondom el. A példa a következő.

Valamivel a kereszténység megalapítása előtt az európai-ázsiai keleten élt egy individualitás, akinek a lelkét kevéssé kielégítő feladata az volt, hogy valakinek bizonyos számú rabszolgájára felügyeljen. Ebben a korban még a rabszolgaság intézménye fennállt. Az érzékfeletti észlelés azt mutatja, hogy akkoriban ennek a léleknek, aki a rabszolga-felügyelő testében inkarnálódott, végre kellett hajtania mindazt, amit a rabszolgák kemény gazdája elrendelt. A rabszolgáknak mindenekelőtt a felügyelővel volt dolguk. Erkölcsi impulzusok bontakoztak ki a rabszolgák és a felügyelő között. A felügyelő lelkében voltaképpen nagy meghasonlottság jött létre. Ellenére volt, hogy végrehajtsa azokat a sokszor kemény, kegyetlen intézkedéseket, amelyekkel a gazdája megbízta. Mégis megtette, mert alkalmazkodott a kor viszonyaihoz, amely ezt a magatartást természetesnek tartotta. Gondolják csak el, hogy mindig olyanok-e a mai emberek, mint amilyenek voltaképpen lenni akarnak? Nem is gondolnak rá, hogy olyanok-e, mint amilyeneknek lenniük kellene. Altatják magukat, hogy saját lelkük összhangban van azzal, amit szeretnének. Ez a lélek nem volt tehát olyan, mint amilyennek lennie kellett volna, hanem alapjában véve mélységes együttérzést, szeretetet érzett minden szerencsétlen rabszolga iránt, akivel kegyetlenkednie kellett. De mintegy szociális megszokásból sok rosszat tett a rabszolgákkal. Ezáltal ős is felelőssé vált, bár elsősorban természetesen a rabszolgák gazdáját terhelte a felelősség.

Mindkét individualitás visszatért a középkor derekán, mégpedig mint házaspár. A volt rabszolga-tulajdonos ismét férfi inkarnációban, a rabszolgák felügyelője pedig nőiben. Az újra testesült egykori rabszolga-tulajdonosnak valamilyen falusi közösségben volt nem túl kellemes állása. Bizonyos értelemben valamilyen rendőrségi poroszló volt. A közösség minden bajával őt terhelték meg. Voltaképpen nagyon is rosszul érezte magát. Ha utána nézünk annak, hogy ez miért volt így, akkor rájövünk, hogy a falu lakói nagyrészt az ő egykori rabszolgái voltak, akiket felügyelője révén kegyetlen bánásmódban részesített. Ez karmikusan most úgy jelent meg, hogy a tulajdonos megint magasabb hivatalt viselt, de mégis a falu poroszlója lett, akit mindennel megterheltek, de ezáltal a feleségét is megterhelték. A felesége is megszenvedte mindazt, amivel a falu közösségévé alakult rabszolgák a férjét megterhelték, és ezáltal beteljesült a rabszolga-tulajdonos és az egykori rab- szolga-felügyelő felesége közötti karma is. Kettőjük kapcsolata feloldódott. De csak az ő kapcsolatuk oldódott fel, a női inkarnációban megjelent rabszolga-felügyelő és a falu közössége közti kötelék még nem. ők ismét találkoztak, mégpedig a XIX. században. Az egykori rabszolga-felügyelő, aki már bizonyos módon rendezte az egykori gazdájához fűződő viszonyát, most mint Pestalozzi, a nagy pedagógus jelent meg, és az akkori rabszolgákkal sok jót cselekedett.

Ez már így van. Ezeket a dolgokat nemcsak száraz értelemmel kell néznünk, hanem kedéllyel, érzéssel és szeretettel, de úgy, hogy a kedély, az érzés és a szeretet olyan tiszta és világos legyen, mint egyébként csak az értelmünk, Így bontakozhat ki valóságos megismerés. Az értelem csak a külső természet képét tudja kibontakoztatni, tévedés azt hinni, hogy máshoz is eljutunk, mint a természet képéhez. Ezt a mást csak úgy kapjuk meg, ha a kedély, érzés és szeretet megismerő erővé válik. Ha karmikus fejlődésünkbe az említett módon helyezkedünk vissza, akkor ezáltal oda jutunk, hogy lassanként beledolgozzuk magunkat abba, hogy a karma működését szemlélni tudjuk. Akkor azonban egész lelkünknek együtt kell működnie ebben. Ezért kell a karmáról szóló fejtegetéseknek az egész embert megragadniuk.

Látják, ezeknek a dolgoknak el kell jönniük, hogy lelkünk bensőségesen beleélje magát az antropozófiai mozgalomba. Nemrégen valóban mélyen meghatódtam. Amit most Pestalozziról elmondtam, azt Domachban is el kellett mondanom, és aztán a dornachi elnökség egyik tagjával meglátogattam egy baseli hivatalt. A várószobában ott volt az a közismert kép, amit velem lévő barátunk is sokszor látott már Pestalozzi gyerekekhez fűződő kapcsolatáról. De az ezoterikus domachi elnökség tagját mélyen megragadta ez a kép, és azt mondta: ha megnézzük ezt a képet, amely hűen fejezi ki Pestalozzi személyiségét, akkor ez a helyzet voltaképpen csak úgy jöhetett létre, ahogy az antropozófia leírja. Látják, ilyesminek gyakrabban meg kellene jelennie, akkor abba, amit közvetlenül átélünk belekerülhetne az, ami az antropozófiai megértésből adódik. Ezért a karmáról szóló fejtegetések – amelyeket nagy örömmel tartottam meg itt – nem csupán intellektuális megértést igényelnek. Amit ezen a nyolc napon keresztül elmondtam, az nemcsak az értelmükhöz szól, hanem szívükhöz, egész érzületükhöz is. Ezekből a fejtegetésekből csak akkor indulhat ki az egyes emberek személyiségében működő karma átfogó megértése, ha összefoglalják azt, amit a történelmi személyiségek megtestesüléséről, az egyes ember karmájának szemléléséről, az alvásnak és az ébrenlétnek a karmikus fejlődésbe való belejátszásáról elmondtam, és ha ezek hatását szívükbe és lelkünkbe befogadják.

Hiszen hanyatlóban lévő civilizációnkon csak az segíthet, ha az, amit ma legszívesebben csak intellektuálisan fognak fel, az egész emberre hat. Mit mond ma a keleti ember a nyugatiról? A keleti embernek ma nincs olyan spiritualitása, amit egyszerűen átvehetünk, de olyan spiritualitása van, amellyel a régi korokban valóban mélységesen belelátott a szellemi világba. Ennek már csak a nyomai vannak meg, de lelkében mégis érzéke van ahhoz, ami egykor megvolt keleten: a mindenben benne élő szellemmel való együttéléshez. Ez annál van meg, aki nem olvad bele a materializmusba. Egy keleti ember, akinek van érzéke a keleti bölcsességben élő spiritualitás iránt, azt mondta a nyugati civilizáció láttán: mi a jellemző erre? Az, hogy csak homlokzata van, alapfalak nélkül. A homlokzat közvetlenül a földön áll, alapfalak nélkül. Aztán így folytatta: a nyugati ember voltaképpen csaknem minden dologban, ami a civilizációjához tartozik, az énből indul ki, az egyetlen földi életbe zárt énből, ami úgy működik, hogy nincs realitása. Ez csak akkor realitás, ha önmagából kilépve átvezet az egymást követő földi életekbe.

A keleti ember az egymást követő földi életekben való létezést tekinti alapfalnak, homlokzatnak pedig azt, hogy ha a születés és a halál közé bezárt énnél megállunk. Ma azt láttuk, hogy ha az ember betekint a szellemiségbe, akkor újra a múltjába tekint bele. Ha a karmikus fejlődésre ismét mágikus értelemben tekint, akkor az egymást követő földi életekre kell támaszkodnia. Énje ekkor kitágul, és már nem lesz egoista. A keleti ember azt mondja, hogy az európaiak csak a születés és a halál között találják meg az ént, ezt nevezi az európaiak egoizmusának. Ezért mondja azt, hogy az európai és általában a nyugati civilizációnak csak homlokzata van, alapfalak nélkül, és ha a nyugati civilizáció továbbra is megáll a születés és a halál között élő énnél, akkor egy napon olyan állapot következhet be, hogy az alapfalak nélküli homlokzat egyes kövei kihullanak. A keleti emberek sokat élnek imaginációkban, ezért voltaképpen sok lélekben felmerült az alapfalak nélküli homlokzatból kihulló kövek képe. Éppen azoknak a dolgoknak a megértése, amelyeket a napokban fejtettünk ki, adhat újra alapfalakat, és vezethet túl a puszta homlokzaton. Ha az egyik földi életből a másikba átvezető karmára tekintünk, ez kivezeti az embert korlátozott, behatárolt, csupán egyetlen földi életre tekintő tevékenységéből.

Ma az antropozófia kultúrtörténeti feladatának távlatait szerettem volna lelkük elé tárni, ebben az utolsó előadásban. Ha ez lelkűkben tovább hat és megindít benne egyet s mást, akkor hozzá fogunk járulni ahhoz, hogy megteremtsük a nyugati civilizáció igazi homlokzatának alapkövét. A keleti ember, ha olyasmit fejt ki, mint amit itt elmondtam, ehhez mindig hozzáfűz valamit. Nekem voltaképpen nincs hozzáfűzni valóm mindehhez, ezeket a dolgokat a keletiek sokszor kimondták már.

Amikor a keleti ember kimond egy ilyen mondatot, akkor úgy érti, hogy a nyugat túlságosan eltávolodott a szellemtől, és már nem találja meg az alapfalakat. A keletnek hozzá kell tennie azt, ami még megvan a régi korokból, hogy a földi civilizáció el ne pusztuljon. Az antropozófia törekvésén fog múlni, hogy sikerül- e elhárítani a nyugati civilizáció elől azt a szörnyű sorsot, amelyet ma valamennyi értő keleti ember jósol neki. Jó szándékra van szükségünk, hogy behatoljunk a szellemi világba, és a szellemiséget újra befogadjuk az emberi szívekbe, az emberi érzületbe. Az ilyen szellemi munkára egyesült emberi közösség, mint az önöké is, csak akkor fogja fel a dolgát helyes értelemben, ha ebből olyan feladata támad, hogy a lelkének rendelkezésére álló teljes akaraterejével ismét a szellem átéléséért dolgozzon az emberiség számára. Ezeken az előadásokon az volt a célom, hogy elvezessem önöket a szellemiség lelki átéléséhez és morálisam átfogó mivoltához. Ezért akartam éppen ilyen módon felépíteni ezeket az órákat, amikor ismét együtt lehettünk. Az antropozófiának azonban nemcsak minden órában, de minden pillanatban komolyan kellene vennie a spiritualitást. Ezért azt a mondást is meg kell valósítania: ha a térben együtt vagyunk, akkor fizikailag vagyunk együtt, de a szellem megértése révén tudjuk, hogy akkor is együtt vagyunk, ha fizikailag elválunk. Mivel tudom, hogy egyeseknek már ma az előadás után el kell utazniuk, ezért azt mondom: amikor most elválunk, búcsúzóul úgy üdvözöljük egymást, hogy azt mondjuk: úgy akarunk igazán antropozófusok lenni, hogy lelkileg a világszemléletünkből megelevenedő szellemben maradunk együtt, még ha térben el is válunk egymástól. Üdvözöljük távozó boroszlói barátainkat és azt mondjuk: mi is visszagondolunk arra, amit velük együtt tehettünk saját lelkünkért és a többi ember leikéért. Akkor is velük érzünk, amikor ezt a termet elhagyják, és reméljük, hogy boroszlói barátaink is gondolnak azokra, akik mélységes örömmel náluk lehettek ebben az időszakban.

Jegyzetek

I.   előadás

Kolisko doktornő: Dr. Lily Kolisko vezette Stuttgartban a biológiai kutatóintézetet.

Paul Deussen      , 1845-1919, filozófus és indológus.

Giuseppe Garibaldi, 1807 1882. szabadságharcos, és az Olasz állam tulajdonképpeni megteremtője.

II. előadás

Alattomkodás: A Rudolf Steiner által sokszor említett filozófusról, Eugen Dühringről van szó (1833-1921).

III. előadás

Amikor Berlinben megalakítottuk azt a teozófiai szekciót: 1902-ben, lásd „Életutam” GA. 28.

Harun al Rasid, 786-809. bagdadi kalifa

Ernst Haeckel, 1834-1919.

VII. Gergely (Hildebrand) 1020-1085.

Verulami (Francis) Bacon, 1561-1626, filozófus, író, politikus, és Angliában I. Jakab uralkodása alatt, magas állami hivatalnok.

Amos Comenius, 1592-1670. a cseh testvériség papja, az iskolarendszer megújítója, a modern nevelés megalapítójának nevezik.

IV. előadás

Hauffen professzor: Hauffen professzor és felesége látta vendégül Rudolf Steinert prágai tartózkodásain. Hauffen asszony sok éven át, vezette Prágában a Bolzano-Zweiget.

II. Viktor Emanuel (szavoyai), 1820-1878. 1861-ben lett olasz király.

Giuseppe Mazzini, 1805-1872. költő, író, szabadságharcosként az olasz egységért küzdött.

Camillo Cavour gróf, 1810-1861. az „újjáéledés” vezető olasz államférfija, az olasz királyság megalapítójának ismerik.

Bonifatius, 675-714. tulajdonképpen Winfried, német apostol. A pápa megbízásából széleskörű missziós tevékenység és a németországi egyház szervezése.

Geometriatanár: Georg Kosak (1836.-1914). A második osztálytól kezdve tanította Rudolf Steinert ábrázoló geometriára és mértani rajzra, a bécsújhelyi Felső-reáliskolában.

Lord George Gordon Noel Byron, (1788-1834) angol költő, Görögországnak a törököktől való felszabadításáért harcolva halt meg.

Palládium, lásd „A Golgotai Misztérium megismerésének építőelemei”-ben a VI. előadást. GA. 175.

Marx Károly 1818-1883.

Muávija, (661-680) kalifa, a rezidenciát Medinából Damaszkuszba helyezte át.

Woodrow Wilson (1856-1924) 1913-tól 1921-ig az Egyesült Államok elnöke. Az ismert 14 pont: Wilson béketerve az első világháború után.

Julianus Apostata, Flavius Claudius Julianus, u.n. Apostata, (332-363) uralkodott 361-től 363-ig.

Johannes Scotus Erigena, (810-877), Dioniysius Areopagita írásainak fordítója, és a „De divisone naturae” szerzője. Lásd, Rudolf Steiner „Az emberiség fejlődésének perspektívái” GA. 204.

Dante Alighieri 1265-1321.

Brunetto Latini 1220-1294, Dante tanítója, firenzei költő, író és államférfi.

Maurice Maeterlinck 1862-1949, flamand francia nyelvű író.

Georg Christoph Lichtenberg, 1742-1799. göttingeni fizikus, szatirikus író, aforizmák mestere.

V. előadás

Mlle Sauerwein: Alice Sauerwein (meghalt, 1931-ben) a franciaországi társaság megalapítása óta 1923-1930 annak főtitkára.

Dr. Sauerwein: Jules Sauerwein, a fenti hölgy bátyja, ismert francia újságíró. Rudolf Steinert 1906-ban ismerte meg Bécsben, és számos előadását tolmácsolta franciául és több művét fordította le franciára.

Személyéről… aki most már meghalt:Gideon Spickerről van szó(1840-19129), münsteri filozófia professzor. Rudolf Steiner többször említi „A kolostorból a főiskolai tanársághoz” című művét.

VII. előadás

Francois Marie Arouet Voltaire, 1694-1778.

Victor Hugo, 1802-1885.

Eliphas Levi, Alphonse Louis Constant álneve, 1810-1875. Számos okkult témájú mű szerzője.

X. előadás

Heinrich Heine, 1794-1856.

Aurelius Augustinus, Szent Ágoston, 354-430. keresztény szent, egyházatya.

Taotl, Quetzalkoatl stb. mexikói (azték) istenségek.

XI. előadás

Friedrich Schiller, 1759-1805.

„Én vagyok, aki volt…”: Plutarchosznál, az „Íziszről és Oziriszről” IX. fejezetében: Minerva saisi képének a következő felirata volt.(ezt az istenséget Ízisznek is tartják):„Én vagyok a mindenség, aki volt, van és lesz; fátylamat halandó még nem lebbentette fel.”

XII. előadás

Az a mértankönyv, ami a tanáromtól került a kezembe: Ezt, a neudörfli tanárt (voltaképpen kisegítő tanárt) Heinrich Ganglnak hívták. A mértankönyv Franz Mocink műve volt.

XIII. előadás

Jean Paul (Jean Paul Friedrich Richter), 1763-1825. regényíró, pedagógiai írások szerzője.

XVI. előadás

Johann Heinrich Pestalozzi, 1746-1827. svájci író és pedagógus.

A dornachi elnökség tagja: Albert Steffen (1884-1963) a „Pestalozzi” című dráma szerzője.