GA272

 

 

Faust, a küzdő ember

Szellemtudományos magyarázatok Goethe Faustjához

Tizennégy előadás, amelyeket Rudolf Steiner 1911. december 17-én Berlinben, 1915. április 4-től 1916. szeptember 11-ig Dornachban, valamint egy nyilvános előadás, amit 1910. január 23-án Straßburgban tartott

 

Tartalom

  • Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban
  • Marie Steiner előszava
  • Goethe Faustja szellemtudományos szempontból
    Straßburg, 1910. január 23.
  • A Goethei Faust kapcsolata Goethével
    Berlin, 1911. december 17.
  • Faust küzdelme az élet Krisztussal áthatott forrásáért
    Húsvéti szemlélődés Dornach, 1915. április 4.
  • Faust behatolása a szellemi világba
    Dornach, 1915. április 11.
  • Pünkösdi hangulat. Faust beavatása a Föld szellemeivel
    Dornach, 1915. május 22.
  • A Faust az emberi küzdelem legnagyobb költeménye
    A klasszikus ábránd képe
    Dornach, 1915. május 30.
  • Faust mennybemenetele
    Dornach, 1915. augusztus 14.
  • Misztikus megismerés és a természet szellemi megnyilatkozása
    A szellemek észlelése
    Dornach, 1915. augusztus 15.
  • Az anyák birodalma. A Mater Gloriosa
    Dornach, 1915. augusztus 16.
  • Bölcsesség – Szépség – Jóság
    Michael – Gabriel – Raphael
    Dornach, 1916. augusztus 19.
  • A Faust történelmi jelentősége
    Dornach, 1916. augusztus 20.
  • A sírbatétel. A lemúrok, a háj- és vázördögök lénye
    Dornach, 1916. szeptember 4.
  • Goethe betekintése az emberi lét titkaiba
    Dornach, 1916. szeptember 9.
  • A Goethe által kutatott igaz valóságok perspektívái
    Dornach, 1916. szeptember 10.
  • A létesülés mélységei és a világtitkok keresése Goethe Faustjában
    A luciferi és az ahrimáni csábítás.
    Dornach, 1916. szeptember 11.
  • Az előadások alapján készített jegyzetekről
  • Kiadói előszó Rudolf Steiner előadásainak közzétételével kapcsolatban

    Rudolf Steiner (1861–1925) összes művének kiadása három nagy részre tagolódik: írások, előadások, művészi munkák.

    Rudolf Steiner eredetileg nem akarta, hogy a Teozófiai, később Antropozófiai Társaság tagjainak tartott előadásainak és tanfolyamainak tartalmát írásban rögzítsék, mivel ezeket „szóbeli, és nem kinyomtatásra szánt közléseknek” tekintette. Miután azonban egyre több hiányos és hibás hallgatói jegyzet látott napvilágot, indíttatva érezte magát, hogy szabályozza a jegyzeteket. Ezzel a feladattal Marie Steinert bízta meg. Az ő feladata volt a gyorsírók kijelölése, a lejegyzések kezelése, és a szövegek kiadás céljából történő átnézése. Mivel Rudolf Steiner – idő hiányában – a legritkább esetben tudta csak kijavítani ezeket a leírásokat, ezért minden ily módon nyilvánosságra hozott előadással szemben fenntartással kell élni: „Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.”

    A gyorsírás sajátosságaiból, a jegyzeteket készítők eltérő képességeiből, valamint a lejegyzések külső körülményeiből adódóan (a terem zsúfoltsága miatt a gyorsíró olykor a padlón ülve készítette lejegyzéseit) az előadásokról készült leírások minősége igen eltérő, sok helyen hiányos. Kiváltképp a korai előadások esetében, amikor még nem álltak rendelkezésre szakképzett, gyakorlott gyorsírók, illetve a jegyzeteket készítők csupán tartalmi összefoglalásra törekedtek.

    A nyomtatásban megjelent egyes előadások címei, valamint a könyveken található összefoglaló címek nem Rudolf Steinertől származnak.

    A tagoknak szóló előadások, valamint a teljes nyilvánosság számára szánt írásai közötti különbségről Életutam című önéletrajzának 35. fejezetében nyilatkozik Rudolf Steiner. Az említett rész könyvünk végén található. Az ott elmondottak ugyanúgy vonatkoznak az egyes szakterületek tanfolyamaira is, amelyek korlátozott számú, a szellemtudomány alapjaival tisztában lévő hallgatóságnak szóltak.

    Marie Steiner (1867–1948) halála után az ő iránymutatásai alapján kezdték meg Rudolf Steiner összes művének kiadását.

    Ez a kötet a teljes kiadás része.

    Marie Steiner előszava

    Az itt kinyomtatott előadások az előadó és a hallgatóság számára közvetlen átélést jelentettek, Goethe Faustjának jeleneteiből előadott drámai-euritmiai ábrázolás előzményeként, amely az adott rejtélyek megértésétől az egyes színpadi részletek előállításáig a közreműködők minden erejét megmozgatta. A megértés munkája csak hidat képezett a Rudolf Steiner által itt feltárt lényegi valóság megragadásához, amely e mű titkai mögött rejlik, és a kifejezés olyan útjait keresi, amelyekre a mostanáig ismert művészi eszközök már nem elegendőek. Az euritmiában Rudolf Steiner olyan kifejezési lehetőséget teremtett, ami által az érzékfelettiség eleme saját nyelvén beszélhet: a mozgás nyelvén, amely ama világoknak a kifejezési formája, amelyek nem keményedtek meg egészen a fizikaiságig. Titkos természeti törvények ismét megnyilatkozhatnak egy új művészet közegében. És az emberről szóló bölcsességével, a beavatásról való tudásával Rudolf Steiner kinyitotta a kaput, amelyen át olyan területekre juthatunk, melyekbe mindig újra belevisz minket a Faust-költemény, s melyek általában fantazmagóriának tűnnek, ha nem tudjuk kezelni a kulcsot, amely nyitja ezt a kaput. Ki érti tehát a Faustot? Kommentárok, tudós szemléletek itt nem segíthetnek bennünket. Ezek aligha tesznek többet, minthogy elnehezítik, sőt megfojtják a szellemet, amely a költeményen keresztül beszélni akar hozzánk. Ha köszönetet kell is mondanunk Karl Julius Schröernek, mivel alapos magyarázatai révén újra felfrissíthettünk néhány dolgot, ami az emlékezet mélyén különben könnyen eltűnhet, ennél a munkánál mégis gyakran emlékszünk például az Isteni Színjáték olvasásánál érzett fájdalomra, amikor lelkünket szinte összetörték a csaknem minden lendületes tercinához fűzött megjegyzések: a száraz pedantériába menő, alig elviselhető analizálás. Csak itt a távolság a szövegtől a kommentárig nem olyan nagy. K. J. Schröer lénye rokonságban van Goethével, és lelkesedését is magában hordozza, így tudósi munkája nem annyira száraz, mint inkább lelkiismeretes. Bosszankodás nélkül tehetjük félre, és a Faust-költemény szövegét közvetlenül élhetjük át. Ami a költemény mögött rejlik, eleinte mintegy sejtésként beszél hozzánk. Valami megragad bennünket, amit semmiféle tudós megjegyzés sem tud megmagyarázni, ami csak szó és hangzás lenne, ha nem tartalmazna mély igazságokat, amelyek persze eleinte még nem megközelíthetőek. Az alsó áramlatok zúgása kivehetővé válik; titkokat súg belső fülünkbe. Hálásak vagyunk K. J. Schröernek azért, hogy a mélység hangját nem ölte meg, csak segített abban, hogy egyes mitológiai vagy történeti eseményeket ismét pontosabban emlékezetünkbe idézzünk. A költeményen átlüktető forrásokig még ezek a magyarázatok sem tudnak elvezetni bennünket. A források, amelyekhez Faust törekszik, vágyakozik, úgy, hogy lelke üdvét is kockáztatja értük, újra vissza kell, hogy adják elveszett emberségét az élet itala révén, amit belőlük akar habzsolni, de ezek, tudós létére K. J. Schröernek sem buzogtak; csak vágyként és morális impulzusként remegtek át lelkén. Faust, és általa Goethe az élet forrásai után kiált; ez a mai emberiség kiáltása is, amely még megérdemli ezt a nevet, melynek emberségét még nem bódította el a gépek zaja és a lelkeket felőrlő mechanika nyomása. Az emberiségnek újra fel kellene fognia egész megrendítő súlyában ezt a költeményben rejlő kiáltást, magába kellene fogadnia, reagálnia rá. A színpadon azonban általában egy blazírt Faustot látunk, aki felolvas nekünk valamit, ami igen elvontan hangzik, és lelke mélyét nemigen érinti meg, csak végtelen unalommal és utálattal tölti el, és végül ráviszi, hogy a barna folyadékkal teli flaskához nyúljon; ez aztán valahogy szentimentálissá teszi őt. A Föld szellemével átélt élménnyel való igazi kapcsolatot alig érezhetjük. Majd a színpadon lejátszódik egy darabka nem igazán megalapozott, irreális mondabeli romantika, középkori kísértetjárás – és Faust csak akkor lesz valóban eleven, amikor Margit körül forgolódik; ott tudja, hányadán áll. A vele való játék azonban nem tart sokáig. Ismét bele kell mennie a kísértetszerű romantikába. Majd követi ezt valamiféle megbánás, amikor megpillantja a börtönben megőrült Margitot. De gyorsan felejt, és felfrissülve és megerősödve, virágos mezőn ébred fel.

    Hogy itt a megrázó igazság és a babona hogyan egyesül meg kerülhetetlen nagyságú összhatássá, arról nemigen gondolkodnak. Természetesen ebben a Margit-tragédiában az emberi elem olyan megkapóan jut kifejezésre, hogy ez elegendő ahhoz, hogy tartós értéket adjon a költeménynek, még ha a másikat, a valóban küzdő Faustot csak körítésnek is érezzük. A körítések terjedelme azonban messze felülmúlja a Margit-epizódot, legalábbis a mű olvasásakor, amikor nem tetszés szerint rövidítjük, vagy nyújtjuk úgy, mint a színpadi előadáson, s így mégiscsak elcsodálkozhatunk, hogy a költemény ily módon érvényesült, és magasrendű kulturális értékként ismerik el, amely a német szellem kincsei között az első helyre emeli. Úgy érezzük, hogy a finomra csiszolt gondolat-gyémántok szikrái mindenütt megcsillannak a Mefisztóval való párbeszédekben és Faust monológjaiban, és ezek, a virág-varázs és Margit szenvedése mellett, színességükben és fényerejükben elegendőek ahhoz, hogy az egész költeményt megmentsék a feledéstől, bár Goethe maga mondta, hogy Faustja nem lehet népszerű; túl sok titkot rejtett bele.

    Ezzel a ténnyel kell számolnunk. Goethe gondolatfolyamainak mélyrétegeibe, sejtéseibe és intuícióiba, az imaginációk világába, amelyekből a finomra csiszolt szavak képi gazdagságukat és örök értéküket kapták, Rudolf Steiner előtt senki sem volt képes bevezetni bennünket. Csak ő tette lehetővé számunkra, hogy belemélyedjünk a lélekformáló emberi történések olyan rétegeibe, amelyekből a mai megismerés meríti anyagát. Ez a megismerés mintegy a szenet adja ahhoz, amiből metamorfózis révén létrejön a gyémánt. S ahogy a szén nem válhatna gyémánttá, ha nem zárná és rejtené magába a napsugarat, úgy kapja meg a gondolat is a fényét az őskép alapjául szolgáló szellemi naptól.

    A létesülő történések e mély rétegeibe, az „Anyákhoz” vezető utat Rudolf Steiner tárta fel számunkra. Nem úgy, ahogyan a Goethe által megalkotott, és a mondabeli Faust, nem úgy kell keresnünk ezt az utat a középkori okkultizmus eszközeivel, amely már akkor túlélte magát, amikor az újkor küszöbén fausti alakok harca dúlt az átvett, dekadenssé vált alkimista kutatási módszerek, és az újonnan feltörő, egzakt természettudomány között. E korszakfordulón sokszorosan tévelygő, zavaros eszközökkel dolgoztak, hogy áthatoljanak az élet titkain: megfakult varázsformulákkal, ördögűzési kísérletekkel, médiumizmussal, hipnózissal, tinktúrákkal és kenőcsökkel, amelyek a mai kísérleti pszichológiát is csábítanák tudománya gazdagítására. Rudolf Steiner más utakat mutatott nekünk, hogy eljussunk az élet forrásáig: a tiszta gondolkodás, a morális önnevelés, a tudományos és művészi munka, az emberiség szolgálatában végzett, szabad én-tevékenység útjait. Mégis szükséges volt az előkészület erre azzal, ami a közbenső időben történt: lemondás az atavisztikus tisztánlátás utolsó maradványairól a fejlett európai emberek részéről, alámerülés a természettudomány határterületeibe; a technika meghódítása, a személyiség ideiglenes elvágása szellemi ősforrásától. Most egy másik fordulópont előtt állunk. Az a lehetőség fenyeget, hogy a személyiséget elveszítjük, hogy a mechanika megöli az embert. A gondolat erejének kell visszavezetnie bennünket lelkiségünkhöz, a képszerű szemlélet megragadásához, a szellemiség megértéséhez, amely bennünk tevékenykedik, és az élet minden jelenségének alapjául szolgál. Faust alakja, ahogy Goethe elénk állította, példa és ösztönzés lehet számunkra a legmagasabb célért való küzdelemben. Már nem szükséges többé, hogy engedjük elcsábítani magunkat a középkori varázslás eltévelyedéseitől. A szellemtudományban biztosabb megismerési út nyílik meg előttünk.

    A középkori, az újkor küszöbén álló okkultisták tragédiája abban állt, hogy a titkos iskolák hagyománya révén még tudtak a magasan fejlett embereknek a kozmosz intelligenciájával történő igazi szellemi érintkezéséről, de azt is tudták, hogy számunkra ez az út már el van zárva. Nem tudtak tovább jutni a közbenső birodalom erőivel való érintkezéseinél. Fokozatos elsötétedés, a szellemi kutatás szigorú útjairól való letérés volt gyakran a következménye a retortákkal, az elemek erőivel és ezek lényszerűségeivel való kísérletezgetésnek. A törekvés eltévedt, szomjúságában a kétségbeesés eszközeihez nyúlt, a káprázat képeire vadászott. Ebben az értelemben kell felfognunk azt, ami Faust lelkén átviharzott. Mégis e kutató törekvéseinek intenzitásában egy olyan erő rejlett, ami én-ébresztő volt. Tudata a szenvedés által egyre inkább megnyílt az én éber impulzusainak; az anyag meghódításán keresztül törekedett az ember lényének középpontja felé, amelyben önmagát találhatná meg, ami visszavihetné őt a szellemben való élethez. A leégett Goetheanum kisebbik kupolájában, amelyben Rudolf Steiner az emberiség különböző kultúrkorszakainak reprezentánsait keltette életre képben és színben, elmosódó sötétkékben láttuk Faustnak ezt az alakját is, a középkor és az újkor küszöbén álló komoly alkimistáét, aki tűnődő mozdulatot tesz, és mélyreható pillantással emeli jobbját az arcához. Mögötte beszédes ujjmozdulattal megjelenik a titkos szó: „Én”. Kezét feléje nyújtva lebeg felé angyalszerű gyermek alakjában az ember magasabb, szellemi énje. Alatta magaslik a csontember, a csontváz, az emberi én másik pólusa; Faust alakja felett leereszkedik hozzá az őt inspiráló géniusz.

    Rövidre szabott előfeltételekből kiindulva nem közeledhetünk a Faust megértéséhez, ki kell tágítanunk szemléletünket. Az itt közölt előadások alátámasztják a Faust megértését. Nem a tudós szobájában megszerkesztett kommentárok ezek, hanem bevezetést nyújtanak a szellemtudomány területeire egy általa inspirált költői mű alapján, amelynek titkai csak e szellemtudomány által világíthatók meg helyesen. Más utakon nem hatolhat el az ember a Faust-probléma magjához. S a német szellem e legnagyobb költeménye csak akkor válhat népszerűvé, ha a szellemtudomány ugyanannyira behatol a nép kultúréletébe, mint ahogyan az utóbbi évszázadokban a természettudomány tette.

    Bizonyára felhozható néhány kifogás egy ilyen könyv nyilvánosságra hozatala ellen, amely mintegy töredékekből áll. A magyarázatok esetről esetre történtek, aszerint, ahogyan a Goetheanumban végzett munka magával hozta; bemutattak minden olyan jelenetet, amelyekben Faust a lét titkaival küzd, és behatol a szellemi átélésbe. A Goetheanum nagy asztalosműhelyében játszottak, ahol a leégett épület oszlopait is készítették, primitív körülmények között, de arra törekedve, hogy kidolgozzák azt, ami a szellemi valóságként a költemény alapjául szolgál. Az érzékfeletti világokban játszódó jelenetek visszaadásához, akár a felső, akár az alvilágban, alkalmas eszköznek találták a Goetheanumban művelt mozdulatművészetet, az euritmiát. Úgy tűnt, mintha a Faust-költemény erre a kifejezési formára várt volna, hogy a színpadon teljesen elevenné váljon, hogy a különben kimondhatatlant művészi valóságba vezesse át. Ami különben elvont és hagyományos-sablonszerű maradt volna, az euritmiában hozzá illő, eleven nyelvet talált. Rudolf Steiner segítőkészen és tanácsadóan állt az előadóművészek mellett az előadás minden részleténél. Bánatunkra, az akkoriban uralkodó viszonyok között csak részleteket tudtunk előadni. Ezek azonban vezérfonalat adnak számunkra az egész megértéséhez. Ezért ezt az ajándékot sem szabad aggályosan csak egy kis kör számára fenntartanunk. Tovább kell adnunk kortársainknak és a jövőnek azt, amit itt a megismerés képzéseként kaptunk. Bár ezek sajnos csak hiányosan leírt előadások, amelyek egy közvetlenül adott helyzetből jöttek létre, mégis bennük rejlik az, amit semmi más sem nyújthat, és ami az emberiség javára fog válni. A német költészet legnagyobb művéből, amely ugyanakkor világszemléletet formálóan kíván hatni, a népnek, amelynek feladata a szellemi meghódítása, képesnek kellene lennie olyan impulzusok megteremtésére, amelyek nehéz feladatához erőt és bátorságot adnak.

    1931

    Goethe Faustja szellemtudományos szempontból

    Nyilvános előadás

    Straßburg, 1910. január 23.

    A szellemtudomány, amely a modern kultúra áramlatába bele akarja élni magát, semmilyen újdonság nem akar lenni, és éppen ezáltal különbözteti meg magát a megjelenő sokféle világnézettől és egyéb szellemi irányzattól, amelyek úgy vélik, ha valami újat hoznak a szellemi élet egyik-másik kérdéséről, meg tudják indokolni létjogosultságukat. Ezzel szemben, amit szellemtudománynak nevezünk, azt hangsúlyozza, hogy megismerésének és életének forrásai ugyanilyen módon megvoltak mindenkor, amikor az emberek a létezés legmagasabb kérdéseiről gondolkodtak, ezekre törekedtek. Ezt korábban már gyakran hangsúlyozhattam ebben a városban is, amikor abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy itt előadásokat tarthattam [1]

    [1] Az előadások Straßburgban 1905 telén kezdődtek. (Mivel a város akkor Németországhoz tartozott, ezért az akkor szokásos írásmód szerint szerepel a könyvben. Ma a város Franciaországhoz tartozik.)

    Különösen vonzó lenne, hogy ne csak az emberiség fejlődésében megjelenő különböző vallási meggyőződéseket, világnézeteket tekintsük át ebből a kiindulásból, hanem hozzánk közelálló személyiségeket is vizsgáljunk meg egyszer ebből a szempontból. Mert ha valaminek igazzá kell válnia a szellemtudományban, akkor ezen igazságnak legalább egy magját meg kell lelnünk mindazoknál, akik őszintén és energikusan törekedtek a megismerésre és az emberhez méltó létezésre.

    Ha mármost ma szellemtudományról beszélünk, akkor különféle megítélések lépnek fel az egyik vagy másik oldalról, s aki nem hatolt be mélyebben a megfelelő területre, egy-két előadásból vagy brosúrából szerzett felületes ismeretet, a maga szempontjából néhány világtól elidegenedett ember képzelgésének vagy álmodozásnak tartja majd ezt a szellemtudományt, akik különös képzeteket gyártanak az életről és annak alapjairól. El kell ismernünk, egy ilyen nézet érthetőnek tűnhet, ha nem nézzük meg pontosabban, s bár ma nem erről van szó, mivel egy speciális témát bocsátunk előre, mégis utalnunk kell néhány fontosabb szellemtudományos ismeretre. Ha ezeket már megnevezzük és jellemezzük, akkor kortársainkban őszintén megmozdulhat ez az érzés: ó, milyen különös dolog is ez!

    Ha komolyan vesszük, a szellemtudomány egészében azon a feltételezésen alapul, hogy ami az érzékelhető világban körülvesz bennünket, amit érzékszerveinkkel érzékelhetünk, értelmünkkel megragadhatunk, ami érzékeinkhez kötődik, nem a teljes világ, hanem minden mögött, ami érzékelhető, egy szellemi világ rejlik. S ez a szellemi világ nem valamiféle meghatározatlan túlvilág, hanem mindig körülöttünk van, mint ahogyan még a vakon született körül is ott vannak a szín- és fényjelenségek. Ahhoz azonban, hogy tudjunk valamit arról, ami körülvesz bennünket, hozzátartozik, hogy legyen egy szervünk, amellyel ezt érzékeljük. S ahogyan a vakon született nem láthat színt és fényt, úgy általában normál képességekkel korunk embere sem érzékelheti azokat a szellemi tényeket és lényeket, amelyek körülöttünk vannak. Ha azonban egy vakon születettet szerencsésen megoperálnak, akkor tüstént felnyílik a szeme, és ami számára nem volt jelen, a fény és a színek most a bensőjébe áradnak. Operációja óta számára ez már egy érzékelhető világ. Ily módon szellemi téren is létezik egy magasabb ébredés, ami által az ember a szellemi világ beavatottjává válik. S hogy Goethével fejezzük ki magunkat: vannak szellemi szemek és fülek [2], csak az emberi lelkek általában nem jutnak odáig, hogy használhassák ezeket. Ha azonban alkalmazzuk azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel ezek az erők létrejönnek, akkor egy magasabb területen valami olyasmi történik velünk, mint egy vakon születettel, akit megoperáltak, és akibe beleárad a színek és a fény világa. Az ember, ha szemei és fülei megnyílnak, felébred. Egy új világ veszi körül, olyan világ, amely mindig is ott volt, de csak a felébredés pillanatától érzékelheti. Ha az ember eljut idáig, megtanulja, hogy különféle ismereteket tegyen magáévá, amelyek felderítik az életet, erőt és biztonságot adhatnak munkánknak, lehetővé teszik, hogy az emberi elhivatottság lényegébe és a sors titkaiba bepillantsunk.

    [2] Goethe Természettudományos írásai. Rudolf Steiner kiadása. I. kötet, 1883. Az összehasonlító anatómia általános bevezetésének első vázlata, az oszteológiától (csonttan) kezdve. „A szellem szemével tanulunk látni, anélkül, hogy mint mindenütt, különösen a természetkutatásban is, vakon tapogatódznánk.” Rudolf Steiner megjegyzése: „Ezekben a szavakban rejlik a Goethei természetfelfogás megértésének kulcsa. A szellem szemével nem más látható, mint az állati forma, nem csupán a maga érzékelhető realitásában, hanem a benne rejlő idea a saját formájában (intuitíve) megragadható. Minden empirikus forma eltér ettől, de mindegyik megadja a normát és a kiindulópontot egy ilyen sajátos forma magyarázatához.” Később Kaspar Friedrich Wolffról: „Organikus természetek képződésének és átalakulásának folyamata” […], „hogy a szellemi szemeknek a testi szemekkel állandó, eleven szövetségben kell működniük, mivel az ember különben olyan veszélybe kerül, hogy lát és mégis valami mellett elnéz.” Rudolf Steiner megjegyzése: „Ezek a szavak ismét arra utalnak, hogy Goethe nézetei mennyire mélyebbek a puszta empirizmusnál. Míg ez semmit sem ismer el, amit nem az érzékekkel észlelünk, Goethe mindenekelőtt azt akarta, hogy a szellem szemével lássunk, vagyis hogy nem az érzékek által adott, hanem csak a szellem számára létező törvényszerűséget, amely az érzékelhető, valóságos tényeket uralja, tegyük a kutatás céljává.”

    És csak előkészület gyanánt beszélnünk kell az egyik ilyen felismerésről, arról, amelyik ha nem is őrültségnek, de gyakran mégis furcsának és álmodozásnak tűnik a mai ember számára. Ez a felismerés nem más, mint egy ősrégi megismerési folyamat életre keltése, magasabb területen való folytatása, olyan igazság, amelyet viszonylag rövid idővel ezelőtt először egy alacsonyabb rendű területre vonatkozóan vívtak ki. Az emberiségnek a szellemi világ nagy eseményeire vonatkozóan általában rövid emlékezete van, s ezért ma kevéssé gondolnak arra, hogy a XVII. században nemcsak laikusok, hanem maguk a tudósok is azt hitték, hogy az alacsonyabb rendű állatok, főleg a giliszták és a halak a folyami iszapból fejlődnek ki. Francesco Redi [3], a nagy természettudós hívta fel először a figyelmet arra, hogy egyetlen földigiliszta, vagy hal sem nő ki a holt folyami iszapból, ha abban előzőleg nincs földigiliszta- vagy halivadék. Ő mondta ki, hogy eleven csak elevenből jöhet létre, és ebből felismerték, hogy pontatlan szemléletmód az, ha úgy véljük, hogy az élettelen folyami iszapból kifejlődik egy eleven hal vagy giliszta. A pontosabb szemlélet megmutatja, hogy vissza kell mennünk az élő csírához, és csak ez az élő csíra képes környezetéből felhasználni az ott lévő erőket, hogy a legjobban kibontakoztassa a benne lévő elevenséget.

    [3] Francesco Redi (1626-1697): olasz természettudós

    Amit Redi mondott, hogy élő csak élőből fejlődhet ki, ma magától értetődő a tudományban. Amikor Redi kimondta ezt a mondatot, csak nehezen kerülte el Giordano Bruno sorsát. Így van ez az emberiség fejlődésével. Először úgy kell kivívni egy ilyen igazságot, hogy azokat, akik először kimondják, eretnekként üldözik, majd magától értetődővé, az emberiség közös javává válik. Amit Redi a természettudományért tett, annak ma a szellemtudomány révén a szellem érdekében kell úgy történnie, hogy a Redi által a természettudományra vonatkozó mondatot a felébredt szellemi szem és fül felismeréséből kiindulva szellemi területre visszük át. S ekkor ez a mondat így szól: szellemi-lelki csak szellemiségből, lelkiségből jöhet létre. – Ez azt jelenti, hogy pontatlan szemléletmód az, hogy azt hisszük, ha egy ember megszületik, akkor mindaz, ami létrejön, csupán az apától, az anyától s az elődöktől származik. Ahogyan a keletkező földigilisztánál az élő giliszta-csírához kell visszamennünk, úgy egy csírából meghatározott lénnyé fejlődött embernél vissza kell mennünk egy korábbi szellemi léthez, és tisztában kell azzal lennünk, hogy ez a lény, aki a születéssel jelenik meg a földi létezésben, kibontakozásához testi elődeiből csak az erőt vonta ki, ahogyan a földigiliszta vonja ki az erőt az élettelen környezetből. S ennek megfelelően kibővítve ez a mondat: élő csak élőből jöhet létre – egy másik mondattá válik: a jelen élet, amely a születéssel lép a létezésbe, nemcsak a fizikai ősökhöz vezet vissza, hanem évszázadokon át visszavezet egy korábbi szellemi-lelkiséghez. – S ha ebbe jobban elmélyednek, meg fogják látni, hogy tudományosan kimutatható [4], hogy nemcsak egy élet, hanem ismételt földi életek vannak, hogy ami most a születés és a halál között bennünk van, egy szellemi-lelkiség ismétlődése, ami korábbi létfokozatokon már itt volt, és hogy mostani életünk ismét csak egy következő élet kiindulópontja. A szellemi-lelkiség szellemi-lelkiségből ered, visszatér a szellemi-lelkiségbe, ami megvolt a születés előtt, ami a szellemi világból száll alá és a fizikai megtestesülésekben éli ki magát. Most egészen másvalakit látunk, ha például nevelőként egy gyermekkel állunk szemben, aki fokozatosan bontakoztatja ki erőit. Látjuk, milyen meghatározatlan még az arca születéskor, s miként bontakozik ki bensőjéből eredően mind határozottabban az, ami nem az öröklődésből, hanem korábbi életekből származik. Látjuk, hogy miként bontakozik ki egyre jobban a születéstől kezdve a képességek révén a szellemi-lelkiségnek ez a központja.

    [4] Rudolf Steiner ezt már 1903-ban megfogalmazta Reinkarnáció és karma, a modern természettudomány szükségszerű képzeteinek álláspontjából a Lucifer című folyóiratban, és a Lelkiélet és szellemi kultúra – a Teozófia című folyóiratban. A cikk 1909-től brosúraként jelent meg. Ma a Lucifer-Gnózisban, Összegyűjtött cikkek 1903-1908. GA 34

    Az ismételt földi életekre vonatkozóan ezt kell ma a szellemtudománynak elmondania. Manapság ez még ábrándozásnak tűnhet, mint ahogy ábrándozásnak tűnt az, amit Francesco Redi mondott a XVII. században. De ami ma ábrándozásnak tűnik, a nem túl távoli időben magától értetődő lesz, és ez a mondat: szellemi-lelkiség szellemi-lelkiségből ered – az emberiség közös javává válik.

    Manapság már nem úgy bánnak az eretnekekkel, mint korábban. Már nem hurcolják máglyára, de bolondnak és álmodozónak tartják őket, akik kedvenc fantazmagóriájukról beszélnek. Nevetségessé teszik őket, s a tudomány magas ítélőszékén ülve azt mondják, hogy az igazi tudománnyal ez nem egyeztethető össze, nem tudván, hogy éppen az a valódi, igazi tudomány, amely kiköveteli ezt az igazságot. És száz meg száz ilyen igazságot említhetnénk, amelyek megmutatják, hogy a szellemtudomány megvilágíthatja az életet, amennyiben megmutatja, hogy az emberben egy halhatatlan lénymag rejlik, amely a halálon keresztül a szellemi világba kerül, s mikor ott betöltötte hivatását, ismét visszatér a fizikai létbe, hogy új tapasztalatokat gyűjtsön, amelyeket a halálon keresztül majd ismét felvisz a szellemi világokba. Láthatnánk, hogy a kötelékek, melyek az élet minden területén embertől emberig, lélektől lélekig fonódnak, a szívnek lélektől lélekig ható, egyébként megmagyarázhatatlan tulajdonságai megmagyarázhatók azáltal, hogy ezek korábbi életek viszonyaihoz kötődnek. S mint ahogy nem szűnik meg az, amit ma belső szellemi kötelékekhez kapcsolunk, ha a halál átvonul az életen, hanem ez a lélektől lélekig húzódó életfonál éppen olyan halhatatlan, mint maga az emberi lélek, amely a szellemi világon át együtt él velünk, és ismét újjáéled majd más, jövőbeni földi viszonyok és újabb megtestesülések során. És csak fejlődés kérdése, hogy az emberek emlékezzenek is korábbi földi élményeikre, mindarra, amit szellemi-lelki módon vittek véghez korábbi földi életekben és létállapotokban.

    Az ilyen igazságok a nem túl távoli jövőben szükséges dolgokként kerülnek majd az emberi életbe, és az emberek erőt, reményt és bizakodást nyernek majd az ilyen feltevésekből. Ma még csak azt láthatjuk, hogy a világon néhány ember egészséges igazságérzete révén ahhoz húz, amit szellemi kutatóknak a szellemi világban tapasztalt élményeiből kiindulva hirdetniük kell a világban. De a szellemtudományos megismerések az emberiség közös javává, és a komoly igazságkeresés részévé válnak majd. S azok, akik a komoly igazságkeresés ösvényén haladtak, mindabban, amit az emberiségnek adtak, mindenkor azokat a nagy bölcsességeket és megismeréseket alakították ki, amelyeket ma a szellemtudomány hoz újra felszínre.

    Egy példát kell lelkünk elé állítanunk egy olyan személyiségben, aki közel áll újkori életünkhöz: Goethe példáját, és őnála ismét csak azt, ami legátfogóbb és legnagyobb műveként egész életén keresztül foglalkoztatta: Goethe Faustját.

    Ha Goethéhez közeledünk, és megpróbáljuk megvilágítani törekvéseit azáltal, amit a szellemtudomány adhat, akkor tulajdonképpen eléggé korán kell kezdenünk. Azt mondhatjuk, Goethénél egész adottságából eredően felismerjük, milyen volt a lelke és szelleme. Mindaz, ami arra készteti, hogy az érzéki világ jelenségei mögött valamiféle szellemiséget keressen, korai adottság volt nála. Látjuk, mint hétéves fiút, aki környezetéből olyan szokásos képzeteket vehetett volna fel, mint amelyeket egy fiú lelke első képzetei számára kaphat. Ez nem elégíti ki őt; maga meséli el ezt a Költészet és valóságban. Látjuk, hogy a hétéves fiú valami egészen figyelemreméltó dologba kezd, hogy az istenség iránti vágyát kifejezze. Apja gyűjteményéből elvesz egy kottatartót, ebből oltárt készít oly módon, hogy ráhelyez mindenféle ásványt, növényt és egyéb természeti produktumot, amelyekből mintegy a természet szelleme beszél. A gyermeki lélek sejtésszerűen oltárt épít, ráhelyez egy füstölőgyertyát, vesz egy gyújtólencsét, várja a napfelkeltét, összegyűjti a felkelő nap első sugarait a gyújtólencsével, ráirányítja őket a füstölőgyertyára úgy, hogy a füst felszáll. S késő öregségében Goethe visszaemlékezik arra, hogy gyermekként jámbor érzéseit miként akarja felküldeni a természet nagy istenéhez, aki az ásványokon és a növényeken keresztül szól hozzánk, aki tüzét a napsugarakban küldi nekünk. Ez együtt nő fel Goethével. Látjuk, ahogyan érettebb fokon – de mégis a Goethében élő vágyakozó lélekből eredően –, miután Weimarba jön, s a herceg tanácsadójának hívja meg – ahogyan ezt a minden természeti lényből megszólaló szellem iránti érzést egy prózában írt szép himnuszban [5] fejezi ki. Ebben azt mondja: „Természet, aki körülveszel és átölelsz bennünket, képtelenek vagyunk téged elhagyni, és képtelenek vagyunk mélyebben beléd hatolni. Figyelmeztetés nélkül és kéretlenül vesz fel ő minket táncának körforgásába, és tovább űz bennünket, amíg elfáradunk, és karjaiba hullunk… Nem mi tettük azt, amit teszünk, mindent ő tett; ő gondolkodik és tervez folytonosan, ezer szemmel néz a világba.” Később, Winckelmannról írt szép könyvében, az Antikvitásban ezt mondja: „Ha az ember egészséges természete egészként működik, ha a világot nagy, szép, érdemes és értékes egésznek érzi, ha a harmonikus élvezet valamiféle tiszta, szabad elragadtatást nyújt számára: akkor a világmindenség, ha ezt önmaga érezni tudná, mintegy céljához érve felujjongana, és csodálná fejlődésének és lényének csúcsát.” Így érezte Goethe, hogy minden, ami kint a természetben él és működik, az emberi lélek révén egyfajta feltámadást ünnepel, és magasabb természetként, az ember lelkéből és szelleméből való szellemi természet válik belőle. De Goethe csak lassan küzdte fel magát addig, hogy teljes tisztasággal megértse a természet szellemiségét. És semmin sem látjuk világosabban és tisztábban, hogy Goethe egész életében pihenést és nyugalmat nem ismerve arra törekedett, hogy a megismerést mindig újra átformálja, hogy ezáltal jusson magasabb fokra – semmin sem látjuk ezt világosabban és jobban, mint élete legnagyobb költeményén, a Fauston.

    [5] A természet, Goethe töredékei (1780), Rudolf Steiner megjegyzéseivel (1887): „Természet! Te körülveszel és átölelsz bennünket – s mi képtelenek vagyunk kilépni belőled, és képtelenek vagyunk mélyebben elmerülni benned. Kéretlenül és figyelmeztetés nélkül belevon minket táncának körforgásába, és sodródik velünk, amíg elfáradunk, és kihullunk karjából… Folytonosan gondolkodik és tűnődik, de nem emberként, hanem természetként. Fenntartotta magának saját, mindent átfogó értelmét, amit senki sem leshet el tőle… Önmagát szereti, és szemével és szívével örökké, mértéktelenül ragaszkodik önmagához… Nem beszélek róla. Nem, mert mindent, ami igaz, és ami hamis, ő már elmondta.”

    Kora ifjúságában kezdte el, hogy belevigye költeményébe mindazt, ami sejtő és vágyódó lelkét eltöltötte; és késő öregkorában, aggastyánként, röviddel halála előtt fejezte be ezt a költeményt, amelyen több mint ötven évig dolgozott, és belehelyezte élete legjavát. Halálakor a második részt lepecsételve találták, mint egy nagy testamentumot, amelyet az emberiségnek kellett adnia. Igen jelentős dokumentum ez. Csak akkor értjük meg ezt a dokumentumot, ha egy kissé követjük Goethét abban, hogyan próbált ő maga küzdelmesen eljutni a megismerésig.

    Goethét például a lipcsei egyetemen találjuk, mint diákot. Tulajdonképpen jogásszá kell válnia, de ez csak mellékesen foglalkoztatja. Már akkoriban, a fiatal diákban leküzdhetetlen vágy élt a világ titkai, a szellemiség iránt. Ezért benne van mindenben, amit Lipcse a természet megismerésében kínál. Próbálja ellesni, mit mondanak a természet jelenségei, próbálja a világ létének rejtélyeit ellesni. Amit a természettudomány nyújtott számára, Goethének lelkében újjá kellett alakítania, fel kellett olvasztania egy bensője minden erejét átható és átszövő ösztönzés révén, amely nem elvont ismeretet keres, hanem meleg, szívből fakadó megismerést, olyan nagy élményt, amely az embert valóban elvezeti a megismerés kapujához, ahová sejtésszerűen pillantunk be, s ami a mai mindennapi ember elől elzárja a láthatatlant, az érzékfelettit: a halál kapujához. Lipcsei diákéveinek végén elsuhant mellette a halál. Egy súlyos betegség verte le a lábáról, közel járt a halálhoz. Órákat, napokat élt át, amikor azt kellett mondania magának, hogy bármely pillanatban átlépheti azt a titokzatos kaput. S a megismerésnek ez a titokzatos, féktelen vágya a megismerési törekvés legnagyobb komolyságát követelte. Goethe a megismerés így kiművelt hangulatával tért vissza szülővárosába, Frankfurtba. Ott egy olyan körrel találkozott, amelynek élén egy nagy tehetségű, mély érzésű nő állt: Susanne von Klettenberg. Goethe csodálatos emlékművet állított neki az Egy széplélek vallomása című művében. Megmutatta, hogy egy olyan személyiségben, akihez akkoriban szellemileg oly közel volt, olyasmi élt, amit másként nem lehet megnevezni, mint így: Susanne von Klettenbergben olyan lélek élt, aki megpróbálta felfogni magában az istenit, hogy az isteni révén találja meg a világot betöltő szellemiséget. – Akkoriban Goethét ez a kör, ahová ez a hölgy tartozott, olyan tanulmányokba vezette be, amelyek egy magát modernnek tartó ember számára ma őrültségnek tűnnek. Goethe középkori írásokba élte bele magát. Aki manapság kézbe veszi ezeket, semmit sem tud kezdeni velük. Ha látja a bennük lévő figyelemreméltó jeleket, azt kérdi magától: Mi ez a mai tudomány igazságra törekvéséhez képest? – Nagy hatást gyakorolt ott egy könyv: Homérosz aranylánca (Aurea Catena Homeri) [6]. Ha ezt felütjük, igen különös szimbolikus ábrát találunk benne (lásd a 25. oldalon): felül, félkörívben egy sárkányt, teljes életerőben, amely szomszédos egy kiszáradt, haldokló sárkánnyal. Mindenféle jellel kapcsolódnak: szimbolikus kulcs, két egymásba hurkolt háromszög, és a planéták jelei. Kortársaink számára a mai tudományhoz képest ez fantazmagória, mivel nem tudják, mit kezdjenek ezekkel a jelekkel [7]. Goethe sejtette, hogy valamit kifejeznek, hogy ha szemléljük, tudunk kezdeni velük valamit. Nem közvetlenül olyasmit fejeznek ki, amit itt vagy ott megtalálhatunk a világban. Ha azonban ezeket a jeleket engedjük magunkra hatni, amennyiben oly módon merülünk el bennük, hogy a külvilággal szemben teljesen vakok és süketek leszünk, kizárólag ezeket a jeleket engedjük magunkra hatni, akkor valami egészen sajátságos dolgot élünk át, átéljük, hogy a lélek önmagában mintegy megérez valamit, ami korábban szunnyadozott, s most mintegy szellemi szemként felnyílik. S ha elegendő kitartásunk van, akkor felébred bennünk az, amit meditációnak, koncentrációnak nevezetünk, s ezáltal úgy fejleszthetjük lelkünket, mintha ténylegesen átmennénk egyfajta szellemi szemműtéten, amelynek révén egy új világ tárul fel. Goethe számára akkoriban még nem tárulhatott fel egy új világ, még nem jutott ilyen messzire. De feléledt lelkében a sejtés, hogy van kulcs ehhez a szellemi világhoz, hogy az ember be tud hatolni ebbe a szellemi világba. Az embernek ezt a hangulatot kell megjelenítenie; az eleven érzést, érzelmet: valami megéled bennem, elevenné válik; kell lennie valaminek, ami a szellemi világba vezet. De ugyanakkor érzi: még nem képes bejutni oda. Ha Goethe valaha életében azonos lett volna Fausttal, akkor azt mondanánk: Goethe ugyanolyan helyzetben volt, mint amelyben Faust az első rész elején megjelenik, ott, ahol Faust, miután tanulmányozta az emberi tudomány legkülönbözőbb területeit, könyveket üt fel, amelyekben ilyen jelek vannak, és úgy érzi, valamiféle szellemi világ veszi körül, de nem tud belépni a szellemi világba. Goethe ily módon sohasem érezte azonosnak magát Fausttal: egyik része volt Faust, ő maga túlnőtt azon, ami saját magának csak egy része volt. S így növekedett az, ami Goethében túlnőtt Fauston, azáltal növekedett, hogy semmiféle kényelmetlenségtől sem visszariadva mindig messzebbre és messzebbre törekedett s azt mondta: az ember nem jut egy csapásra, szellemidézéssel és képletekkel a létezés titkaihoz, hanem csak úgy, hogy lépésről-lépésre, türelmes, energikus megismerés útján lassanként valóban szellemileg-lelkileg áthatja azt, ami a fizikai világban mindig megjelenik. – Könnyű mondani: fel kell támadnia a lélekben a magasabb megismerésnek. Ennek a magasabb megismerésnek fel kell támadnia a lélekben, de igazi alakjában csak akkor támad fel, ha türelemmel és kitartással törekszünk arra, hogy fokról-fokra megismerjük a fizikai világ jelenségeit, és ezek mögött a jelenségek mögött keressük a szellemiséget. De azzal, amit frankfurti idejéből magával hozott, Goethe képes volt minden mást összefoglalni, mindent más fényben látni.

    [6] Anton Josef Kirchweger, Lipcse, 1723
    [7] Az Abyssi Duplicatae vagy A kettős, omladékony és szilárd szakadék ábrájának magyarázata a közlésekben a következő versben található:

    Az egyik mélység kihívja a másikat,
    Így mindketten kemény harcot vívnak:
    Váljék szilárddá, ami omlik,
    Forduljon meg víz és gőz a Földön,
    Az ég maga váljék földivé,
    Különben a Földön nem lesz élet többé.
    A legfelsőbből legyen a legalsó,
    A legalsó pedig éppen a legfelső.
    A szilárdból legyen omladékos,
    A földnek felszíne vizes és gőzös.
    A Föld szálljon magasra az égbe,
    Az ég bújjon be a Föld belsejébe.
    Így forduljon meg ég és Föld,
    Hogy a legalsóból a legfelső legyen.
    Az illanó, gyors sárkány megöli az állót,
    A mozgékonyt kényszeríti halálra az álló.
    Nyilvánvaló, hogy jön majd egy napon
    A Kvintesszencia, s mindaz, mit tenni bír.

    1. ábra

    Goethe Frankfurtból ebbe a városba, Straßburgba érkezett. Említhetnénk jó néhány dolgot, ami itt magasabbra vezette őt. De különösen jellemző az, hogyan jelent meg lelke előtt, ami itt oly nagy jelentőségű: a Münster, a dóm. Goethe akkoriban felidézte lelkében e csodálatos épület ideáját, és felfogta, miért éppen olyan minden egyes vonal, amilyen. Szellemi felismeréssel, frankfurti tartózkodásakor szerzett elmélyült felismeréssel látta e jelentős épület minden egyes, az egészhez tartozó háromszögét, szögletét, és az építőmester nagy ideáját egyfajta újra feltámadásként ünnepelte, és úgy vélte, felismeri azt, ami gondolatként, ideaként beleáramlott ebbe az épületbe. Így sok mindent említhetnénk arról, hogy Goethe lelkében miként lépett házasságra lelkének belső szemlélete, és az, amit külső világfolyamatokként fogadott magába. Ezért a továbbiakban nem lehet csodálni, hogy amikor Weimarba jött, a természettudományt új oldalról fogadta magába, a botanikát, a zoológiát, a csonttant, és így tovább, hogy mindezt úgy szemlélje, mint betűket, amelyek együtt adják a természet könyvét, ami a létezés titkaihoz vezet. Ily módon jöttek létre tanulmányai a növények fejlődéséről, az állatvilágról, amelyeket később még szinte diákként folytatott, ámde a lét érzékelhető jelenségei mögött mindig a szellemet kereste. Látjuk így, ahogyan éppen itáliai utazása alatt egyrészt a művészetet, másrészt a természet műveit szemlélte, hogyan figyelte a növényvilágot, hogy felismerje a benne működő szellemet. Nagy és szép szavakat írt barátjának ilyenfajta szellemi természettudománnyal foglalkozva. Azt mondta [8]: Ó, itt minden újszerű módon jelenik meg előttem; Indiába szeretnék utazni, hogy ami már fel van fedezve, a magam módján szemléljem. – Vagyis: ahogyan a fejlődésével kapcsolatban érezte a követelményeket, amelyeket leírtunk. S látjuk, hogyan szemléli az eléje kerülő műalkotásokat. Egy levélben [9] ezt írja: „Annyi bizonyos, a régi művészeknek, mint Homérosznak, éppen olyan nagy természetismeretük és biztos fogalmaik voltak arról, ami elképzelhető, és arról, hogyan kell elképzelni. Sajnos, az első osztályú műalkotások száma igen csekély. Ha azonban látjuk őket, akkor nem kívánhatunk mást, mint hogy valóban megismerjük őket és utána békében elutazzunk. Ezek a magasrendű műalkotások ugyanakkor olyanok, mint a természet ember által létrehozott legmagasabb rendű művei, valódi és természeti törvények szerint megalkotva. Minden önkényesség, képzelgés összeomlik; itt szükségszerűség van, itt Isten van.” Ahogyan már a hétéves fiúhoz szólt a természet nagy szelleme a maga által állított oltárról, úgy szólalt meg most számára a szellemi világ létének nagy szelleme ezekből a műalkotásokból, amelyeket egységben szemlélt. Így jutott Goethe energikus, odaadó munkával egyre inkább az egyedi jelenségek szemléletéhez. Majd nyugodtan meg tudta várni a pillanatot, amikor megfigyeléseiből a szellemi világ igazi megismerése adódott, valódi szellemtudomány, amely aztán művészi formába öntve és átalakítva, a Faustban jelenik meg.

    [8] Goethe 1787. augusztus 18-án Rómában azt mondta Knebelnek: „Azután, amit Nápolyban, Szicíliában a növényekkel és a halakkal kapcsolatban láttam, ha tíz évvel fiatalabb lennék, nagy kísértésben lennék, hogy Indiába utazzam, nem azért, hogy felfedezzek valami újat, hanem hogy a felfedezettet a magam módján megvizsgáljam.”
    [9] Róma, 1787. szeptember 6.

    A Faust első részei teljes mértékben egy olyan ember hangulatából jönnek létre, aki sejti a létezés titkait, de nem képes ezekhez a titkokhoz eljutni. Látjuk, hogy Faust működésbe hozza azokat a jeleket, amelyek szellemiséggel veszik körül, de még nem elég érett arra, hogy valóban érzékelje ezt a szellemiséget. Ezek azok a mondatok, amidőn Faust a makrokozmosz és a Földszellem jelét engedi magára hatni, amikor a Föld szelleme megjelenik előtte. Faust csodálatosan szép szavakkal írja le a Föld szellemét. Sejti, hogy a Föld nem egyszerűen egy fizikai gömb, ahogyan a természettudomány látja, hanem éppen úgy, ahogy a test egy lelket foglal magában, a Föld teste magában foglal egy szellemet.

    Az életárban, tettek viharán
    lényem fel- s lejár,
    ide-oda száll.
    Születés, halál,
    apály s dagály:
    cserélve érlelt
    örökös élet!
    És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
    így dolgozom Isten eleven köpenyén.

    Ez az, ami a Földben a Föld szellemeként él, mint ahogy szellemünk él bennünk. De Goethe Faustot még nem érettnek, szellemét még tökéletlennek jellemzi. El kell fordulnia a szörnyű jeltől, mintha egy gyáva, kunkorodó féreg lenne. A Föld szelleme így válaszol neki: „Azzal vagy egy, kit megragadsz, nem velem!” Goethe lelkében élt az a felismerés, még ha eleinte csak sejtés is volt, hogy semmilyen elért fokkal sem elégedhetünk meg, hanem minden fokról mindig magasabb és magasabb fokokra kell törekednünk, semmilyen fokról sem mondhatjuk, hogy elértünk valamit, hanem minden fokról mindig magasabbra kell törnünk. Goethét belevezették ezekbe a titkokba saját, jelenségről jelenségre történő szorgos tanulmányai. S most látjuk, hogyan növekszik tovább.

    Ugyanazt a szellemet, amelyet először idézett, és akiről csak azt tudta mondani: „Szörnyű rémalak!”, Faust által szólítja meg Goethe, miután itáliai utazását követően magasabb fokra jutott, amelyet úgy jellemeztem, hogy az egész természetet és művészetet saját szemléletével akarta áthatni. Most Faust van olyan hangulatban, amelyben Goethe maga volt. Most Faust áll ugyanazon szellem előtt, akit tehát így szólít meg:

    Dicső szellem, megadtál, meg, de mindent,
    amire kértelek. Orcád felém
    a lángokból nem fordítád hiába.
    S adtad országomul a dús természetet
    s hatalmat élnem és élveznem is.
    Nemcsak rideg szemlélését hagyod:
    belátnom engedsz titkos mélyibe,
    akár legjobb barátom kebelébe.
    Elevenek sorát vonultatod
    előttem, s ráismerni megtanítsz
    testvérekre bozótban, vízben, égen.
    S ha az erdőn vihar csattog, ropog,
    s zuhantában az óriás fenyőszál
    recsegve zúzza szét szomszédjait,
    s a zuhanástól a hegy odva döndül
    biztonságos barlangba elvezetsz,
    és láttatod magammal önmagam,
    s megnyílnak lelkem titkos mélyei.
    S midőn engesztelőn kel föl a tiszta hold,
    előttem föllebegnek sorra mind,
    sziklák faláról s nedves sűrüből
    a hajdankor ezüstös árnyai
    s a tűnődés zord kéjét enyhitik.

    Itt Goethe és vele együtt Faust eljutott a csúcsra, hogy már ne forduljon el a szellemtől, akit teljes erejéből el akart érni. A szellem áll elébe, mint olyan, akitől már nem kell elfordulnia. Most felismeri őt minden élőben, a természet minden birodalmában: erdőben és vízben, a csendes bokorban, az óriásfenyőben, a viharban és a villámban. S nemcsak ezekben. Miután megjelent számára a kint, a nagy természetben, felismeri őt saját szívében is: megnyilatkoznak szívének titkos, mély csodái.

    Ez előrelépés Goethe szellem-megismerésében, és ő nem pihent, hogy tovább haladhasson. Majd látjuk, főleg a XVIII. század kilencvenes éveiben, hogyan próbál elmélyülni Schiller által ösztönözve. Ezek az évek elhozták számára, hogy túllépjen a szellemi tudatosság meghatározatlan jellegén, azon, hogy mindenben él a szellem. Sikerült a konkrét valóságban megragadnia ezt a szellemet. Ám Goethének sok előkészületre volt szüksége, mielőtt képes volt az emberi szellem életét ebben az értelemben ábrázolni: a szellemi-lelkiség csak szellemi-lelkiségből eredhet. Hogy azonban soha sem mulasztotta el a próbálkozást, hogy még mélyebbre jusson, ezt mutatja néhány műve, amelyeket a Faust második részének befejezése előtt alkotott. Hogy milyen magasságokig jutott, ezt a Faust második része mutatja. Néhányan már elfordultak tőle, amikor a Pandorában a magába mélyedő Goethét megismerték. Ma is tapasztaljuk, hogy ezt mondják: a Faust első része nagyon életteli, közvetlen természetességet lehel, a második rész azonban a Goethei öregkor terméke, tele szimbólumokkal és mesterkéltséggel. – Az ilyen emberek egyáltalán nem sejtik, mi rejlik benne, milyen végtelen bölcsesség rejlik a Faust e második részében, amelyhez még egy Goethééhez hasonló gazdag életben is csak az élete alkonyán juthatott el az ember, úgy, hogy végrendeletként hagyta hátra. Ezért érthető az is, hogy Goethe néhány, már a Faust szellemét idéző művéről olyan sorokat írt, amelyekről ismert, hogy ő Faustot küzdő emberként ábrázolja, olyan lélekként, akivel valami új köszönt be. Felismerjük ezt az olyanokra zúdított haragjából, akik a Faustot a korszak középszerű művének nevezték. Ezt mondja róluk:

    Dicsérik Faustomat,
    És még sok egyebet,
    Mit szíves engedelmükkel
    Írásaimban lelhetnek;

    A régi kópéságon
    Örvendeznek nagyon [10],
    Úgy véli a csőcselék,
    Bár többé ne lennék!

    [10] Deutsche National-Literatur 3. köt. l. (Goethe művei, III. rész. I.): örvendezik helyett.

    Goethe itt csak azt az érzést öntötte szavakba, amit azokkal kapcsolatban érzett, akik úgy vélik, csak az érvényes, amit fiatalabb éveiben teljesített, és nem akarnak felemelkedni ahhoz, amit érettebb korában hozott létre.

    Miután Goethe bevezette Faustját a bennünket közvetlenül körülvevő életbe, engedte, hogy átélje ama csodálatos Margit-tragédiát, kivezette abba a világba, amely külsőleg a nagyvilág, mindenekelőtt a látszólagos nagyvilágba: a császári udvarba. Goethe itt meg akarja mutatni, hogy Faustnak valóban, szellemileg is be kell hatolnia e világ titkaiba. Később azonban Faustot a valóságos szellemi világba, az érzékfeletti világba kell majd elvezetni.

    Mindjárt a második rész elején látjuk, hogy Goethe mindenféle szellemi lénnyel veszi körül Faustot. Ennek azt kell kifejeznie, hogy Faustot nemcsak a külső fizikai világba kell bevezetni, hanem azt is át kell élnie, amit az képes átélni, akinek szellemi szeme nyitva van, akinek szellemi füle megtanult hallani. Ezért a második részben Goethe fokról-fokra megmutatja az emberi lélek, az emberi fejlődés lényegét: Mit kell átélnie Faustnak? Az érzékfeletti világ megismerését kell átélnie. Be kell avatódnia az érzékfeletti világ titkaiba. Hol van ez az érzékfeletti világ?

    Ha szemügyre vesszük a Faust szellemi tartalmát, ez alkalommal tulajdonképpen először foglalkozhatunk a Mefisztóra vonatkozó kérdéssel, azzal a szellemmel, aki kezdettől fogva kíséri Faustot, együtt van vele Faust minden vállalkozásában. De csak a második részben látjuk, ott, ahol Faustnak be kell jutnia a szellemi világba, hogy Mefisztó milyen szerepet játszik. Miután Faust átélte a császári udvar eseményeit, látni kezdi, ami az érzékelhető világban már nincs ott: Heléna szellemét, aki sok-sok évszázaddal korábban élt. Faustnak meg kell találnia őt a maga számára. Faustnak alá kell szállnia a szellemi világba. Mefisztónak megvan a kulcsa ehhez a világhoz, ő maga azonban nem léphet be ebbe a világba, de ésszerűen le tudja írni. Azt mondhatja: te majd alászállsz, de azt is mondhatjuk, felemelkedsz. – Majd ténylegesen leírja a szellemi világot, amelybe Faustnak bele kell merülnie, hogy érzékfeletti módon megismerje, hogy megtalálja benne a szellemet, a halhatatlant, az örökkévalót, ami Helénából megmaradt. Elhangzik egy szó, egy csodálatos szó: Faustnak az Anyákhoz kell alászállnia. Kik az „Anyák”? Órákig beszélhetnénk, ha pontosan jellemezni akarnánk, kicsodák az Anyák. Itt csak annyit kell mondanunk, hogy a szellemtudomány számára az Anyák jelentették mindenkor azt, amit az ember megismer, amikor szellemi szeme felnyílik. Ha a fizikai világba tekint, úgy látja, minden dolog elhatárolt. Ha belép a szellemi világba, olyasmibe lép, amiből minden fizikai dolog úgy merül fel, mint ahogy egy kis tócsából előbukkan a jég. Valaki, aki nem láthatná a vizet, azt mondaná: nincs itt semmi, csak jég, ez a semmiből állt össze – így beszél az, aki nem ismeri a szellemet: csak fizikai dolgok vannak itt. – Nem látja a szellemet, ami a fizikai-érzéki dolgok között és mögött van, amiből minden fizikai-érzéki dolog kialakul, mint a jég a vízből. Ott, ahol a fizikai dolgok ős-oka van, amely fizikai szemmel már nem látható, ott vannak az Anyák. Mefisztó az a lény, akinek azt a fajta megértést kell ábrázolnia, amely csak azt ismeri, ami kint a térben alakul ki, tudja ugyan, hogy létezik szellemi világ, de nem képes belehatolni. Mefisztó ott áll Faust mellett, mint ahogyan ma a szellemi kutató mellett ott áll a materialista gondolkodó, aki azt mondja: Ó, te szellemtudós, te teozófus, te valamiféle szellemi világba akarsz bepillantani? Ott egyáltalán semmi sincs, hiszen mindezt csak megálmodták. Mindez semmi. – Ennek a materialistának, aki szilárdan arra akar építeni, amit a mikroszkóp, a teleszkóp mutat, de mindent le akar tagadni, ami a fizikai jelenségek mögött rejlik, a szellemi kutató ezt kiáltja oda: „A te semmidben én a mindenséget remélem megtalálni!” Így áll a materialista gondolkodó a szellemi emberrel szemben, aki éppen ott reméli megtalálni a szellemet, ahol a másik semmit sem lát. Ez a két erő örökké szemben fog állni egymással. Mefisztó kezdettől fogva úgy áll szemben Fausttal, mint az a szellem, aki elvezethet a kapuig, de ezen a kapun nem tud belépni. A teozófus vagy szellemtudós nem állítja: a materiális tudomány semmi, szükségtelen. – Azt mondja: Ezt a tudományt komolyan kell vennünk, tanulmányoznunk kell, de ez csak a kulcsot adja, amely odavezet, ahol majd az igazi szellemi élet található.

    Faust ezután alászáll az Anyák birodalmába, a szellemi világba; sikerül felhoznia Heléna szellemét. De még nem érett ahhoz, hogy ezt a szellemet valóban összekösse saját lelkével. Ezért van az a jelenet, ahol Faustban megmozdul a szenvedély, ahol érzéki szenvedéllyel akarja átölelni Heléna ősképét. Ezért eltaszítják. Így történik ez azzal, aki személyes, egoista érzésekből akar közeledni a szellemi világhoz. Eltaszítják, mint Faustot, aki az Anyák birodalmából felhozta Heléna szellemét. Faustnak előbb meg kell érnie, meg kell tanulnia megérteni, hogy az emberi természet három tagja hogyan van együtt: a halhatatlan szellem, amely életről életre, megtestesülésről megtestesülésre halad tovább; a test, amely a születés és a halál között él; és a kettő közötti, belül a lélek. Hogyan kapcsolódik össze a test, a lélek és a szellem, hogyan tartoznak együvé, ezt kell Faustnak megismernie. Heléna ősképét, a halhatatlant, az örökkévalót, amely megtestesülésről megtestesülésre, életről életre halad tovább, Faust már kereste, de éretlenül. Most meg kell érnie ahhoz, hogy méltó legyen arra, hogy valóban belépjen a szellemi világba. Ehhez Faustnak meg kell ismerkednie azzal, hogy ez a halhatatlan csak akkor közeledik az emberhez, ha képes a fizikai létben, egy új életben, a születés és a halál között ismét megtestesülni. Ezért Goethének meg kell mutatnia, hogyan él a szellem és a test között a lélek, hogyan helyezkedik el a halhatatlan szellem és a test között, amely a születés és a halál között él. Ezt mutatja meg Goethe a Faust második részében.

    Goethénél a lélek abban a csodálatos képződményben van elrejtve, amelyről a Goethe-kutatók nem sokat tudnak mondani, de a tájékozott szellemi kutatók felismerik benne a lélek ősképét. Ez nem más, mint a Homunculus, a kis emberke csodás alakja. Ez az emberi lélek egy képe. Mit kell tennie ennek a léleknek? Ő a közvetítő test és lélek között, neki kell odavonzani minden természeti birodalomból a test elemeit, hogy összekösse magát velük. Csak akkor tud a halhatatlan szellemmel egyesülni. Ezért látjuk, hogy ez a Homunculus vezeti Faustot a klasszikus Boszorkányszombatba, Anaxagoraszig és Thalészig, a természetfilozófusokig, akik arról gondolkodtak, hogyan keletkezik a természet és az élővilág.

    Itt azt a valódi fejlődéstörténetet mutatja be Goethe, ami visszatér ahhoz, hogy az emberi fejlődésnek nemcsak az állatiság, hanem a lelkiség az alapja, amely a természetből gyűjti össze az elemeket, hogy fokozatosan építse fel a testet. Ezért kapja a Homunculus ezt a tanácsot: a legalsó birodalomnál kell kezdened, hogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedj. – Az emberi lélek eleinte az ásványi birodalomhoz van utalva. Majd azt mondják neki [11]: Át kell menned a növények birodalmán. – Egy csodálatos kifejezés van itt: „így zöldell üdén”, a növényvilágba való átmenet, az üde zöld jellemzésére. A lélek ott összegyűjti a természeti birodalom minden elemét, hogy azután felemelkedjék. Határozottan kimondják: „s az emberig még van időd.” Azután látjuk, hogy megjelenik Erósz, a szeretet szelleme, miután a lélek a természet minden birodalmából kifejlesztette a testet. Itt összeköti magát a szellemmel. Test, lélek és szellem egyesül. Homunculus lelke a magába organizált testtel együtt összekapcsolódik Heléna lelkével. A második rész harmadik felvonásában ezért tud Heléna testileg megjelenni. A Faust második részébe művészi-költői módon van beleszőve az újramegtestesülés tana. Nem úgy tudunk Helénához kapcsolódni, hogy viharos szenvedéllyel közeledünk hozzá, hanem úgy, hogy valóban átéljük a létezés titkait, az igazi újratestesülést.

    [11] Homunculusnak mondják Az Égei-tenger sziklás öblei című jelenetben:

    Dicséretes vágyad ne fékezd,
    a teremtés legkezdetén kezd!
    Gyors működéshez gyűjts erőt!
    Örök törvény szerint, ezerszer
    ezernyi új formát veszel fel,
    s az emberig van még időd.

    Goethe korának felfogása értelmében még nem fejezhette ki úgy az ismételt földi életek eszméjét, mint ahogyan ma tudjuk. De belehelyezte a Faust második részébe. Ezért mondhatta Eckermann-nak [12]: „Úgy írtam meg a Faustot, hogy színpadra alkalmazható legyen, hogy a benne foglalt képek érdekesek legyenek azoknak, akik csak külsődlegesen, érzékileg látnak. A beavatottak számára azonban látható lesz, hogy a Faustnak ebbe a második részébe a legmélyebb titkokat rejtettem bele.” – Goethe itt kifejezetten arra utalt, hogy ebben a költeményben megtalálható saját életszemlélete, szellemi szemlélete. És így most megérthetjük azt is, hogy Faust és Heléna újra összekapcsolódásában Goethe képes volt az igazi misztikát szemléletessé tenni.

    [12] 1827. január 29-én mondta Eckermann-nak: „De mégis minden érzéki, és a színházra gondolva, ez igen szembetűnő. S mégsem akartam ezt. Ha úgy is van, hogy a nézők tömege örömét leli a jelenségben; ugyanakkor a beavatottat a magasabb értelem nem kerüli el, ahogy az a »Varázsfuvolánál« és egyéb dolgoknál történik.”

    Faust összeköti magát a szellemi világgal. Ebből nem egy mindennapi gyermek, hanem Euphorión jön létre, aki éppen annyira valódi, mint amennyire költött alak. Éppen így valódi az ábrázolás, hogy mi történik lelkünkben, ha összeköti magát a szellemi világgal. Ha a lélek behatol a szellemi világ titkaiba, akkor a lélek fejlődésében van egy olyan pillanat, ami óriási jelentőségű számára. Mielőtt a lélek továbbhaladna, eljut oda, hogy egy rövid pillanatra elnyeri az összeköttetést a szellemi világgal, egy egészen rövid ideig megtudja, mi a szellemi világ. Olyan ez akkor, mintha a szellemi megismerésből egy szellemi gyermek születne. De később jönnek olyan pillanatok az életben, amikor ez a szellemi gyermek mintegy belevész a szellemi világba. Ezt élettelien, a szívünkkel kell felfognunk, ekkor átérezzük, ahogy Euphorión, a misztikus szellemi gyermeke, minden költői életigazság dacára alászáll a szellemi világba, ahová Faust még nem léphet be egészen, s ahogy ő még valami mást kell átéljen. Ez a szellemi kutató, a szellemi kereső egyik élménye, amikor lelkünknek van egy olyan órája, amikor valóban megtalálja a kapcsolatot a szellemi világgal, amikor a megismerés a szellemi világgal való házasság gyermekeként jelenik meg. Majd a lélek mélyen átérzi ezt, ha alásüllyed a mindennapiságba, s ez olyan, mintha magával vinné, ami a legjobb bennünk. Olyan ez, mintha saját lelkünk elfutna, és magával húzna a szellemi világba. Ha ezt érzi az ember, akkor az alászálló Euphorión szellemi szavát hallja visszhangzani, aki a sötét mélységből kiált: „Zord hon ez, ó, ne hagyj itt egyedül, anyám!” Az igazi misztikus ismeri ezt a hangot, amellyel a szellemi gyermek lelkünk után, mint anyja után kiált.

    De ennek a léleknek tovább kell haladnia. El kell oldódnia a csupán személyes szenvedélytől. Személytelenül kell tudnunk átadni magunkat a szellemi világnak. Amíg még van valamiféle önös érdekünk, önös akaratunk, nem tudjuk felfogni a szellemi világot. Csak akkor tudjuk felfogni, ha a szellemi világ magasságai előtt minden személyességet kitörlünk; csak akkor tudunk valóban hosszabban belépni a szellemi világba. Jönnek azonban bizonyos olyan pillanatok, ha már átéltük azt a pillanatot, ami ismét visszalök a fizikai világba, melyek hosszú időre minden misztikát elvesznek tőlünk. Olyan pillanatok ezek, amikor azt kell mondanunk: Igen, ha már minden önös érdeket és önös akaratot legyőztünk, még mindig visszamarad ez vagy az, mint ahogyan Faustnál is, miután már ezt mondta: Szabad elhatározásból állok itt, csak azért akarok dolgozni, hogy mindent elnyerjek a természettől, hogy másokért tegyek valamit. – De idáig még nem jutott el. Miközben Philemon és Baucis házára pillant, és az sérti tekintetét, megmutatja: még nem tűnt el az egoizmus, amely örvendezni akar a látványon. Önzetlenül akart egy birtokot teremteni, de még nem tudja elviselni, hogy valami elcsúfítja: Philemon és Baucis kunyhója. Itt még egyszer közelébe férkőzik a gonosz szelleme. A kunyhót felgyújtják. Ekkor megmutatkozik számára, mint mindenkinek, aki végighalad a fejlődésen: a Gond, amely mindenkihez odaférkőzik, aki önös érdekből eredő törekvéseket hordoz magában, és ez nem engedi, hogy felemelkedjék a szellemi világba. Ott áll előttünk a Gond, megtanuljuk megismerni saját alakjában; ez végül is elvezethet az igazi szellemi megismeréshez. Ennek nem arra kell utalnia, hogy az embernek világtól elidegenedettnek, a világgal szemben ellenségesnek kell lennie, hanem arra, hogy meg kell ismernie azt a világban, ami nem engedi elszakadni tőle. A bölcs önmegismerésben engednünk kell, hogy megjelenjék a Gond, hogy megszabaduljunk annak önös voltától, nem magától a Gondtól, hanem attól, amit azzal szemléltet, hogy azt mondja: én a kulcslyukon is belopódzom. Ha megismerjük ezt a Gondot, megtanuljuk, hogy ne csak érezzük, hanem elviseljük, akkor jutunk el az embernek arra a fejlődési fokára, amely felnyitja szellemi szemünket. Ezt úgy szemlélteti Goethe, hogy Faust késő öregkorában megvakul, fizikailag-érzékszervileg többé már nem tud látni, de bepillanthat a szellemi világba: „Mélységes-mély sötétség burkol engem.” Kívül sötétség van, de belül világos fény, felragyog a fény, amely megvilágíthatja a világot, amelyben a lélek a halál és a születés között él; az Anyák birodalmát. Csak most tudja Faust elkezdeni vándorlását a szellemi világban, ahol égbe emelkedése oly szépen van ábrázolva.

    Goethe ezután összefoglalja, hogy mi lett Faustból, az olyan embernek a sejtő törekvésétől, aki kételkedik a tudományban és elfordul tőle, hogy erről a fokról felemelkedve mivé válik, egészen a legmagasabb szellemi megismerésig. Ezt a Chorus mysticusban képes összefoglalni, amely már nevében is mutatja, hogy valami mélyebb dolgot jelent. Ebben a misztikus kórusban kevés szóval, paradigmaszerűen még egyszer össze kell foglalnia azt, ami minden világtitok kulcsa, hogy minden mulandó csak földi példaképe az örökkévalóságnak. Amit a fizikai szem láthat, csak példája a szelleminek, a halhatatlannak, amelyről Goethe megmutatta, hogy még az újratestesülés felismeréséhez is eljut, ha ebbe a szellemiségbe belép. Végül azt kell megmutatnia, hogy ha az ember belép ebbe a szellemi birodalomba, mindaz, ami a fizikai világban sejtés, remény, ott valósággá válik. Amire itt, a fizikai világban törekszünk, ott a szellemi világban elérjük.

    Most talán pedánsnak tűnik, ha itt valamit elmondok, amit tudnunk kell, hogy a befejező szavakat [13] megértsük.

    [13] A befejező szavak: „Itt az elérhető (Erreichnis) áll.” Rudolf Steiner itt ahhoz a feltevéshez csatlakozik, amelyet az újabb nyelvek archívumában, LXX., 1883. 473. old. képviselnek. Egy csak 1928‑ban felfedezett, Goethe saját kezűleg írt lapján, amely megmaradt, ebben a verssorban az „Ereignis” (esemény – Ford.) olvasható.

    Goethe késő öregkorában kissé érthetetlenül beszélt, mert már fogatlan volt. A Faust második részét egy írnoknak diktálta. Mivel még mindig őrzött valamit a frankfurti nyelvjárásból, egyes szavakat és hangzókat némileg érthetetlenül ejtett ki. Így az írnok néha a ch helyett g-t írt. Ilyen módon például az „Erreichnis” [14] helyett „Ereignis”-t [15] írt. Az „Unzulängliche” [16] itt válik azzá, amit el lehet érni, Erreichnis, tehát két r-rel és ch-val. Mindenütt, minden Goethe-kiadásban Ereignis-t találnak. Ilyen kevéssé tudtak a Goethe-kutatók a mű értelmében elmélyedni. Az, ami elérhetetlen a fizikai világban, a szellemi világban elérhetővé válik. Ami nem tehető meg a fizikai világban, megtehető a szellemi világban. Ez ott eleven tetté válik.

    [14] Erreichnis: valami elérése – Ford.
    [15] Ereignis: esemény – Ford.
    [16] Unzulängliche: elégtelen, elérhetetlen – Ford.

    Végül éljük át azt a nagyságot, amit Goethe a Faust második részének befejező szavaiban képes volt kifejezni: „az Örök Asszonyit”. Ó, mekkora vétek Goethével szemben, ha azt mondják, hogy ezzel a női nemre utalt! Goethe itt azt a mélységet érti, ami az emberi lélek a világtitokkal szemben, azt, ami örökkévalóként vágyódik az emberben: az örök nőiséget, amely a lelket felfelé vonja az örök halhatatlanságba, az örök bölcsességbe, és átadja magát az örök férfiasságnak. Az örök asszonyi felemel bennünket oda, ahol az örök férfiasság van. Ez nem valamiféle szokásos értelemben vett nőiségre vonatkozik. Ezért ezt az örök nőiséget teljes mértékben kereshetjük férfiben és nőben: az örök nőiséget, amely a kozmoszban törekszik az örök férfiassághoz, hogy egyesüljön vele, hogy eggyé váljon a világot átszövő, átható isteni-szellemiséggel, amely felé Faust tart. – Minden korok emberének e titkát, amely felé kezdettől fogva törekszik Faust, ezt a titkot, amelyhez modern értelemben a szellemtudománynak kell elvezetnie bennünket, Goethe azokkal a szép szavakkal fejezi ki paradigmaszerűen és monumentálisan, amelyeket misztikus szellemkórusként állít elénk a Faust második részének befejezésénél. Minden fizikaiság, ami az érzékszervi világban körülvesz bennünket, Maja, illúzió, csalódás, a szellemi hasonlata. De meglátjuk ezt a szellemiséget, ha áthatolunk azon, ami mintegy fátyolként borítja. Ebben a szellemiségben elérjük, amit itt a Földön nem érhetünk el. Látjuk, ami az érzékekhez kötött értelem számára leírhatatlan, valóságos tetté alakítva, amikor az emberi szellem egyesül a szellemi világgal. „Mit nincs szó mondani, itt fényt sugároz.” [17] S látjuk azt a jelentőségteljes történést, midőn a lélek egyesül, együtt él a nagyvilágot eltöltő és átszövő örök férfiassággal. Ez a nagy titok, amit Goethe e szavakkal fejez ki:

    Csak földi példakép
    minden mulandó;
    itt lesz a csonka ép
    s megbámulandó;
    mit nincs szó mondani,
    itt végbe ment;
    az Örök Asszonyi
    vonz odafent.

    [17] Szó szerint: „A leírhatatlan itt megtörténik” – Ford.

    Goethe azt mondhatta magának: most befejeztem életművemet. Most tulajdonképpen mindegy, hogy a hátralévő időben, amíg még élek, mit hozok létre a Földön. – Goethe lepecsételte Faustjának második részét. S ezt a második részt csak halála után adták át az emberiségnek, s ennek az emberiségnek majd össze kell gyűjtenie az egész szellemtudományt, hogy behatoljon ennek az óriási műnek a titkaiba.

    Csak vázlatosan tudtam ma beszélni. Az ember a tudás minden eszközével, órákig és hetekig világíthatná meg ezt a művet, amit Goethe testamentumként hagyott az emberiségre. Bárcsak egyre jobban feltárná az emberiség ezt a testamentumot! Pecsét, pecsét után hullana le, minél inkább megvolna az akarat az emberekben, hogy behatoljanak a második rész titkaiba. Elhallgatnának azok a hangok, amelyek azt mondják: olyasmit kerestek, amit Goethe egyáltalán nem akart belerejteni művébe. – Nem ismerik a Goethei lélek mélységeit azok, akik így beszélnek. Egyedül azok ismerik, akik a legmagasabb rendűt látják ebben a műben, s abban, amit Goethe a misztikus kórusban foglalt össze, amely oly sok mindent rejt magába, aminek a szellemhez kell vezetnie.

    A Goethei Faust kapcsolata Goethével

    Berlin, 1911. december 17.

    Mivel e Berlini összejövetel alatt Wandrey asszony [18] betegsége miatt az ő Faust-előadására nem kerülhet sor, ma reggel én csak néhány kevéssé összefüggő és véletlenszerűen összeállított észrevételt szeretnék tenni Goethe Faustjáról. Gyakran adtam elő a Faustról, és csak remélem, hogy egyszer eljutok oda, hogy egy kis írásban [19] összeállíthatom azt, amit a különféle előadásokon elmondtam. A Faust-téma egyrészt rendkívül átfogó, másrészt rendkívül nehéz abból eredően, hogy a világirodalomban nem sok költemény áll költőjével olyan sajátos viszonyban, mint Goethe Faustja Goethével. Csak azt a tényt kell meggondolnunk, hogy Goethe a Faust-költemény egyfajta kezdeti alakját vitte magával Weimarba, ott aztán viszonylag rövid idő alatt valamelyest kibővítette és átdolgozta, majd ezután felolvasásra alkalmassá tette. Ezt a formát, amely a XIX. század végén kiadásra került, egy olyan leírásban találták meg, ami ezt a kevéssé ízléses elnevezést viseli: Goethe Ős-Faustja. Tehát tulajdonképpen ezzel jelenik meg előttünk a fausti alak, aki Goethénél már igen korán megvolt. Aztán létezik a Faust-költemény olyan megformálása, amelyet Goethe bizonyos érzések indíttatására 1790-ben hozott nyilvánosságra, egy Faust-töredék. Persze azt mondom, hogy bizonyos érzések miatt, mivel a tényt, hogy Goethe nyilvánosságra hozta, összefüggésbe hozhatjuk azzal, hogy tulajdonképpen kételkedett e Faust-költemény akkori befejezésében. Tehát arról volt szó, hogy lerázta magáról, amit addig elgondolt, mivel egyáltalán nem látott lehetőséget a tovább folytatásra. Aztán rendelkezünk azzal a formával, amelyben a Faust a XIX. század elején lépett a nyilvánosság elé. Ez körülbelül a mai első rész, az „Ajánlással”, az „Égi prológussal”, és így tovább. Ezzel azonban nem volt még vége, mivel akkoriban már elkészült a Heléna-jelenet, amely ma a második rész harmadik felvonása, úgy hogy amikor Goethénél már megvolt a Faustnak ez a formája, érzéseiben és gondolataiban már elevenen élt Faust és Heléna alakjának kapcsolata. S azután, amikor Goethe 1824-ben 75 éves lett, volt még ereje ahhoz, hogy befejezze a második részt, és teljes költeménnyé tegye, amit azután halála után végrendeletként hagyott hátra.

    [18] Camilla Wandrey (1859-1941): a berlini Antropozófiai Társaság tagja; később Dornachban élt.
    [19] 1918-ban jelent meg Goethe szellemi alkatának megnyilatkozása Faustjában és a zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjében − GA 22

    Tehát egy olyan költemény van előttünk, amely Goethét nemcsak egész életén át kísérte, amelyen nemcsak egész élete folyamán dolgozott, hanem belső illeszkedését, tartalmát, formáját, felfogását, általában mindent az idők folyamán folyamatosan módosította. Ehhez meg kell értenünk, hogy Goethe éppen a Faustban mutatkozik a világirodalom egyik legőszintébb költőjének. Mivel a Faustban sohasem azt volt fontos számára, hogy kifelé valami szépet vagy tökéleteset nyújtson, hanem folyton olyat akart adni, amit a legmélyebb, legbensőbb becsületességből adhatott, díszítetlenül adni azt, amit lelke mindenkor igazságként megragadott. Ha hozzávesszük, hogy Goethe élete ugyanakkor folyton-folyvást küzdelem volt, hogy követni lehet azt, miként fejlődik, emelkedik feljebb ez az élet évtizedről-évtizedre, hogyan gondol és ismer fel újat Goethe, hogyan lép kapcsolatba új világokkal, akkor felismerjük annak fontosságát, hogy Goethe a Faust-költeménybe mindig azt engedte beáramlani, ami benne élt. Így fordulhatott elő az, hogy Faustja itt-ott neki magának is eléggé kérdésesnek tűnt, ha eléje került az, amit évtizedekkel azelőtt írt. Időközben tovább jutott. Most tovább kell vinnie azt, amit évekkel ezelőtt alkotott.

    Itt egy dolgot szemügyre kell venni, hogy a Faust ürügyén kissé betekintsünk Goethe lelkébe. Vegyék elő az Ős-Faust címszó alatt megjelent művet, úgy ebben olyasmivel van dolguk, amit így nevezhetnek: ez körülbelül az, amit Goethe Weimarba vitt, és első weimari éveiben fejezett be. Olyasmi ez, amit egy fiatal, rendkívül tehetséges költő művének nevezhetünk, aki azonban önmaga számára még nem sokat tud előhozni abból, ami valójában a lelkében rejlik. A Faust-költeménynek ebből az alakjából még hiányzik minden olyan összefüggés, amit Goethe későbbi életében a szellemi világgal való összefüggésnek nevezett volna. Valójában csak a külső, teljesen reális emberi jelenetek vannak benne, amelyeket fiatalságában képes volt meg ragadni. Magától értetődő, hogy az olyan emberek, akik a szellemi világgal egész életükben ilyen viszonyban akarnak maradni, és akik nem akarták Goethében az alakulóban lévőt, a fejlődést látni, ellentmondásokat találnak. Róluk mondta Goethe:

    Dicsérik Faustomat
    És még sok egyebet
    Mit szíves engedelmükkel
    Írásaimban lelhetnek.

    A régi kópéságon
    Örvendeznek nagyon;
    Úgy véli a csőcselék
    Bár többé ne lennék!

    De vegyük tekintetbe Goethe helyzetét, vegyük szemügyre a dolgot, tekintettel Goethe lelkére. Megállhatunk ott, amikor Goethe Itáliában időzött, amikor Rómában volt, tehát a XVIII. század utolsó előtti évtizedében, 1787-től 1788-ig. Mi történt vajon a Goethei lélekben attól az időtől kezdve, amikor Goethe megírta azt, ami most az Ős-Faustban van egybefogva, addig, amikor Itáliában tartózkodott, ahol a számára legalkalmasabb művészi formának azt látta, amit a Tassóban és az Iphigeniában megadott? Gondolják meg, mit jelent az, hogy ez ugyanaz a személyiség, aki egyrészt már első alakjában megírta a különös, kaotikus Götz von Berlichingent, majd megadta a Tasso és az Iphigenia csodálatosan kiegyensúlyozott formáját. Ez ugyanaz az ember. Később majd belső okok alapján ki tudják mutatni, ha már nem fogják tudni, hogy ezek a művek ugyanattól a költőtől valók, hogy lehetetlen, hogy ezeket a dolgokat ugyanaz a költő írta. Mondhatjuk, hogy a szó igazi értelmében magában Goethében már több különböző ember rejlett. Goethe túllépett az 1775-ös év Goethéjén, és 1778-ban az a Goethe volt, aki a római Villa Borghesében a „boszorkánykonyhát”, és a csodálatos „dicső szellem, megadtál, meg, de mindent, amire kértelek” jelenetét írta. Mély jelentőségű tény Goethe lelkének megismerésében, hogy szellemében megjelennek az Ős-Faust képei, amelyeket egykor, ifjú titánként a fennálló szellemi áramlatok ellen vetett papírra, ugyanabból a hangulatból, amelyből később a Götz von Berlichingen is létrejött. Ugyanez a Goethe Rómában kényszerítve érezte magát, hogy mértéket és harmóniát vigyen felfogásába, ismét elővegye a régi alakokat. Jelenéből kiindulva, ismét őszintén és becsületesen hozzá kellett valamit illesztenie a Fausthoz, meg kellett próbálnia, hogy tovább vezesse Faustot, ahogyan ő maga is tovább jutott. Ez igen nehéz helyzet volt. A korábbi korszak már nincs jelen, de a költő Goethe előtt ott áll. Mindent, amit eddig írt, újra kellett volna írnia, vagyis előtte állt negyven évesen az, ami valójában tizenhét, huszonöt, harmincéves alakjában maga volt. Ha azonban az egész Faustot átformálta volna, az nem lett volna igaz, mivel nem tudta volna kifejezni azt a hangulatot, amelyben akkor volt, amikor ezek a jelenetek valóban érdekelték. Mindezek teszik olyan rendkívül fontossá a Faust-költeményt, és olyan alkalmatlanná a nyárspolgáriság számára, amit az életben találunk. De még valami jelen van Goethében, amikor a „boszorkánykonyhát” és a „dicső szellem” jeleneteit írta, valami még van itt.

    Mi az, ami már akkor megjelent Goethe előtt? Goethe mindazzal, ami lelkében volt, bizalmas viszonyba került az Atlantisz utáni negyedik [20] kultúrperiódussal, a görög-latin korral. Rendkívül lelkesedett ezért az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakért, a görög-latin korért. „Úgy vélem” – írta Itáliából [21] –, „hogy a görög művészet törvényeit illetően nyomon vagyok. A művészek ugyanolyan törvények szerint jártak el, amelyek szerint maga a természet működik.” – Miután komolyan elmélyedt Spinozában, hogy megtalálja Istent a természetben, amikor az itáliai műalkotások előtt állt, megjelenik előtte az, ami művészetként jelenik meg számára, és azt mondja: „Itt szükségszerűség van, itt Isten van.” Úgy érezte, szembe van állítva azzal, amit északon szívott magába egy olyan kultúrából, amelybe lényegében már belejátszott az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak hajnala. Lehet, hogy abból, ami a középkor különös alkonyán felbukkant, egyeseknek némely dolog furcsának tűnik – az ördögben való különös hitből, a legendákból és mindabból, ami a XIII-XVII. században élt, és köze volt a Faust-mondához –, ami összhangban áll azzal a kultúrkorszakkal, ami a görög-latin kort váltotta fel. S Goethe szelleme előtt ebben az időben igen figyelemreméltó módon jelent meg az ember görög-latin kori tökéletessége. Ezt a tökélyt az idézte elő, hogy ezt a kultúrkorszakot, az Atlantisz utáni negyedik korszak közepét, három korszak előzi meg, amelyek bizonyos módon később ismétlődnek, hogy ez a negyedik korszak azonban az Atlantisz utáni korok középpontja, súlypontja, és az ember akkor egészen a fizikai világ felé irányul. Ezért e művészet lezártsága, nyugodt tökélye. Ez volt az, ami ilyen benyomást tett Goethére. Úgy érezte: ha egy ilyen műalkotás van előtted, nem kell kimenned a térbe, a külső világba, a műalkotásba minden bele van szőve. – Az, hogy minden a formába, a „hogyanba” ömlik, különösen megragadta őt.

    [20] Lásd: Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai, A világfejődés és az ember című fejezet – GA 13
    [21] Róma, 1787. január 28.: Szó szerint: „Feltételezem, hogy ők – ezek a hasonlíthatatlan művészek – éppen azon törvények szerint cselekedtek, amelyek szerint a természet jár el, és amelyeknek a nyomán vagyok.”

    Északon azzal került szembe, amit korábban, lényének másik felével olyan hallatlanul szeretett. Például egy gótikus dómot, vagy Dürer, Holbein művészetét és így tovább. Itt már azzal van dolgunk, ami előkészíti az ötödik korszakot. A műalkotások nincsenek lezárva. Keresnünk kell azt, ami a műalkotás belsejében van. Egy görög templom önmagában zárt egész, annyira, hogy nem szükséges, hogy egyetlen ember is legyen benne. A gótikus dóm nem ilyen, ez akkor teljes, ha áhítatos emberek vannak benne. Görögország hanyatlásának koráig a külső formában mindig a szellemiséggel van dolgunk. De Dürer formáiban mindenütt azt a törekvést látjuk, hogy mélyebbre menjünk annál, amit a külső forma kifejez. Görög értelemben véve a formák néha nem szépek, mert itt egy óriási akarat akar kifejeződni. Fiatalkorában Goethe e művészet híve volt, a shakespeare-i művészeté, amely a görög művészet ellentéte. Ami itt Goethe lelkében két, egymásnak ellenszegülő elemként szemben állt egymással, egy másik lélekben aligha keltett volna ilyen belső háborgást. Goethe ugyanis nem akart kevesebbet, minthogy mindenből, ami a külvilágban közvetlenül elébe került, egyúttal megkapja az érzékfelettit, a szellemiséget. Nem azokhoz tartozott, akik elégedettek voltak a külső formával, hanem azokhoz, akik a görög-latin művészetben látott külső formát azért becsülték annyira, mivel ebben egyúttal adva volt az érzékfelettiség is. Maga a forma volt egyfajta érzékfelettiség. Ami a természetben adódott, ami különben elébe jött a világban, Goethének már Maja, nagy illúzió, mindenütt Maja, vagy nagy illúzió volt. De a művészettől megkívánta, hogy a Maja közepette jelenítse meg az igazat, a görög templomot, a görög istent, aki érzékfeletti szempontból az igazság. Így szomjazott Goethe az érzékelhetőben az érzékfelettiség igazságára, ezért ittasult meg a görög-latin kultúrától, mivel a művészet által a Maja birodalmába az igazság birodalmát akarta állítani. A művészetből minden igaztalanságot el kellett távolítani.

    Másrészről azonban látta, milyen veszélyes egy ilyen művészi követelmény. A szellemtudományból tudjuk, miért veszélyes. Mert minden művészi forma egy meghatározott korszakhoz kötődik, mert később már nem merülhet fel. Olyasmi volt ez, ami érvényes a negyedik korszakra, de nem az ötödikre. Akkor az embereknek már arra az érzékfelettiségre kellett irányulniuk, amely a formában nem tud kifejeződni. Az emberiség sorsa volt ez, hogy erre irányuljon. Ezért van minden törekvés a külsődleges dolgoktól való eltávolodásra az északi kultúrában, innen ered a szellemiség groteszk szemlélete mindenben. Ameddig az ember csak beszél ezekről a dolgokról, – mondta Goethe magának –, ezt már akkor mondta, amikor a Villa Borghesében volt – amíg csupán beszél, ahogy fiatalkoromban én is tettem, akkor tulajdonképpen nincs igaza. – Mert a külső beszédben a szólamok elkerülhetetlenek mindaddig, amíg nem hatja át őket a lelki jelenlét. Amit addig alkotott, minden hamisnak tűnt Goethének mostani tervével szemben, hogy a művészetben a Majába, a látszatba belevigye az igazságot. Így jött létre benne az ösztönzés, hogy áthozza az újkorba azt, ami örökkévalóként élhet tovább minden korszakban, áthozza a görög-latin korból azt, ami tovább tud élni. Értsék meg ezt jól. Ugyebár, ezt öntudatlanul vitték át, mivel minden kultúrkorszak az előzőn alapul. A negyedik kultúrkorszak öntudatlanul élt tovább az ötödikben. Mindez ösztönzésként élt Goethében: hogyan veszi át az ember tudatosan azt, ami egykor élt, és aminek örök értéke van, hogyan tudja átárasztani? Milyen volna az, ami a görög-latin kultúrában élt, ha az emberek szándékosan tudatukba emelhetnék? – Goethe tudatában ilyesmi élt: milyennek kellene lennie annak, aki teljesen beleélte magát a görög-latin kultúrába, és ezt a tudatát most szándékosan vinné át a későbbi korba? – Goethe lelkében ezzel megjelent – valóban, az akkori időben mélyebben nem jelenhetett volna meg – a reinkarnáció, az újratestesülés egész problémája, mégpedig úgy, hogy feltette magában a kérdést: hogyan juthatnánk el oda, hogy korábbi kulturális tartalmakat tudatosan átvigyünk a későbbiekbe? Ez úgy élt benne, hogy nem tudta megragadni saját lelkében. Lelke tudatalatti részében rejlett ez, ami úgy alakította át saját lelkét, hogy megjelenhetett benne a negyediktől az ötödik korszakba történő átmenetben egy olyan figyelemreméltó alak, mint Faust.

    Faust valóban élt, be van írva a heidelbergi egyetem anyakönyvébe. Milyen alak volt valójában? Bizonyos értelemben Nostradamus kortársa volt. Olyan ember volt, aki valamiféle vágyat érzett arra, hogy azt, amit most a lélek rejtett mélységeiből ismét elő kell hozni, többé-kevésbé tudatosan hozza elő. A harmadik kultúrkorszakot kell újra felhozni a tudatba. Faustnak az a sorsa, hogy ezt a harmadik korszakot ismét tudatosítsa. Egy ilyen szellem jogosultságát amellett, ami Goethe lelkében létrejött, egy ilyen modern szellem jogosultságát Goethe mindig szem előtt tartotta. Sohasem kételkedett abban, hogy lelkében e modern szellemnek megvan a jogosultsága a görög-latin korból való ideális ember mellett. De azt mondta magának: ennek a szellemnek alá kell merülnie saját lelkem mélységeibe, meg kell ismernie mindazt, ami szétszaggatja az embert, amikor belép a magasabb világokba. Alighogy az ember közeledik a „küszöb őréhez” [22], így érezte Goethe, nyomban alakok sokasága lép eléje. Goethe számára a Faust igen kérdéses figurának tűnt, de olyannak, aki mellett nem tudott elmenni: hogyan foglalja magába jogosultan az a szellem, amelyet a negyedik kultúrkorszakból hoztam át, az ötödikbe való átmenet szellemét? – Úgy foglalja magába, hogy ebbe a törekvésbe bele kell játszania mindannak a veszélynek, amellyel akkor találkozik az ember, amikor elhalad a „küszöb őre” előtt, és belép az érzékfeletti világba. Faust belépése az érzékfeletti világba vágyakozásából, érzelemmel teli szemlélődéséből származik. Goethe kezdettől fogva ismerte ezt, de csak fokozatosan ismerkedett meg azokkal a veszélyekkel, amelyek akkor még fennálltak, ma már nem, mivel A magasabb világok megismerésének útja című művemben közölt tanítások révén elkerülhetők. Faust számára azonban még fennálltak ezek a veszélyek. Faust érzékfeletti világba jutása úgy történik, hogy egy bizonyos imaginatív megismerés feltámadásával egyidejűleg alacsonyabb rendű szenvedélyei felgyúlásának, fellobbanásának is be kell következnie. E két dolgot nem lehet elválasztani, ha valaki nem szabályos spirituális utat választ. Ezek a dolgok nem választhatók el, ennek Blavatskynál [23] is utána olvashatnak. Azt mondja, csak meg kell figyelnünk, hogyan módosul annak a karmája, aki be akar hatolni a szellemi világba, hogyan hozhat boldogtalanságot környezetére, ha nem szabályos módon jut be a magasabb világokba, hogyan terjeszti ki egész környezetére a benne lévő impulzusok erőit. Ezáltal a saját törekvések és szenvedélyek a magasabb világokba is belekeverednek; alakzatok világa veszi körül az embert.

    [22] Lásd: Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja, GA 10
    [23] H. P. Blavatsky (1831-1891): a Teozófiai Társaság megalapítója.

    Goethének ezt a reális szellemi kutatót kellett lelke elé idéznie, mert azon a talajon állt, hogy megsejthette a görög-latin kultúra abszolút igazságát. Az ötödik korszak szellemi kutatóját kellett lelke elé állítania annak minden nehézségével együtt. Mi vesz körül egy ilyen embert, milyen veszélyekbe kerül egy ilyen ember? Az egész érzéki világban semmi sincs, ami azzal egyezik, amit egy ilyen ember átél. Itt be kell lépnie a szellemi világba. De először tudnunk kell, miben különbözik az érzékelhető világtól az, amit egy ilyen ember átél. Ezért van a „boszorkánykonyha”, mivel Goethe meg akarta mutatni az egész érzékfeletti környezetet, amelybe Faustnak el kell jutnia, mivel be kellett mutatni, hogyan mutatkoztak az érzékfeletti világok minden olyan előzmény mellett, amelyekről beszéltünk. Ezt a „boszorkánykonyhát” teljesen a szellemi világ részeként kell felfognunk. Tudnunk kell, hogy Goethe ismerte az érzékfeletti világ bizonyos titkait, s így szakszerűen ábrázolta, hogy a tisztánlátó tudat ténylegesen hogyan ismeri fel a dolgokat. Így szokatlanul pontosan ábrázolja az érzékfeletti világot, amikor leírja a szellemi világba történő, akkor még félelmetes belépéskor az emberi szenvedélyek egész forrongását. Mindaz, ami ott forrongó szenvedélyként megjelenik, visszatükröződik a majmokban, amelyek „kanmajom és kandúr” néven szerepelnek, visszatükröződik mindenben, amit a „boszorkánykonyha” tárgyszerűen ábrázol.

    Goethének azonban az volt a vágya, hogy Faustot a valósághoz juttassa el, nem pedig a valótlanságnak ebbe a világába. Ez ugyan olyan világ, amely tényeiben abszolút igaz, de olyan világ, amely még inkább illúzió, mint az érzékek számára a szokásos érzékszervi világ, a Maja. Goethének így törekednie kell, hogy a valósághoz közeledjék. Ábrázolnia kell, hogy a Mefisztóhoz tartozó külvilágot körülveszi az érzékfeletti világ, amelyet a „boszorkánykonyhában” ábrázol. Goethe meg akarja mutatni, hogy Faust a világból kiindulva, Mefisztótól ösztönzéseket kaphat. Gondolják el, ha valaki úgy áll az érzékfeletti világban, mint Faust a „boszorkánykonyhában”, ha az ember már nem tudja kiismerni ki magát ebben a világban, akkor nem egyszer még a számrendszer szokásos törvényei sem egyeznek. Nem a boszorkány-egyszeregy szellemes értelmezéséről van szó, éreznünk kell, mit jelent, ha reálisan előttünk áll, ami a boszorkány-egyszeregyben le van írva:

    Most idesüss!
    Egy tizet üt,
    kettőt leüss
    majd hármat ossz:
    meggazdagodsz.
    Néggyel mit érsz?
    Ötölj, hatolj,
    boszorka szól!
    Hét- s nyolcra vigyázz!
    Elér a gyász,
    kilenc is egy,
    tíz: megmeredj.
    Ez a boszorka-egyszeregy!

    Itt arról van szó, hogy belehelyezkedjünk egy olyan ember lelkébe, aki, miután megtanulta a szokásos számrendszert, hirtelen ebben a világban találja magát, ahol minden más. Ha többé-kevésbé szellemesnek tartjuk ezeket a dolgokat, ezzel ártunk a költeménynek, mivel így az a látszata, mintha maga a költő szimbolizált volna így. Nem, a költő előtt elevenen ott áll ez a szituáció. Aki Goethét szimbolikusnak, absztrakt gondolkodónak nevezi, az mutatja, hogy nem tudja megérteni e helyzet jelentőségét és realitását. Minek kellett történnie Fausttal, ha nem saját karmáját, s ezzel környezetét akarta tönkretenni, mint például Margit esetében? Ettől a Fausttól hosszabb út vezetett ahhoz, aki a negyedik kultúrkorszak szemléletéből kiindulva ezeket a szavakat mondja: ó, az emberi szívből támadnak az imaginációk, amelyek az illúziók egész világát fonják hálóvá:

    Dicső szellem, megadtál, meg, de mindent,
    amire kértelek. Orcád felém
    a lángokból nem fordítád hiába.
    S adtad országomul a dús természetet
    s hatalmat élnem és élveznem is.
    Nemcsak rideg szemlélését hagyod:
    belátnom engedsz titkos mélyibe,
    akár legjobb barátom kebelébe.
    Elevenek sorát vonultatod
    előttem, s ráismerni megtanítsz
    testvérekre bozótban, vízben, égen.
    S ha az erdőn vihar csattog, ropog,
    s zuhantában az óriás fenyőszál
    recsegve zúzza szét szomszédjait,
    s a zuhanástól a hegy odva döndül
    biztonságos barlangba elvezetsz,
    és láttatod magammal önmagam,
    s megnyílnak lelkem titkos mélyei.

    Ez a Faust, aki itt a természettel beszél, mialatt imaginatív világa összekapcsolódik azzal, ami Majaként vagy illúzióként áll előtte, más, mint az, akihez Mefisztó olyan különös módon szólhat:

    Nélkülem, árva földlakó,
    mivé lett volna életed?
    A képzelet tobzódásaiból
    ki gyógyítá ki lelked, ha nem én?

    Mi által gyógyította meg? Azáltal, hogy bevezette az érzékfeletti világba. De Faustot nem ilyen módon kell kigyógyítani az imaginációból, hanem úgy, hogy felismeri az imaginációnak a nagy Majára, az illúzióra vonatkozó egyetemességét. Hogy ehhez mi szükséges, hogy Faust elmondhassa:

    S ha az erdőn vihar csattog, ropog,
    s zuhantában az óriás fenyőszál
    recsegve zúzza szét szomszédjait,
    s a zuhanástól a hegy odva döndül
    biztonságos barlangba elvezetsz
    és láttatod magammal önmagam,
    s megnyílnak lelkem titkos mélyei.

    Hogy a feltárulkozás e klasszikus nyugalma bekövetkezzék, mit kell Faustnak kialakítania a „boszorkánykonyhával” szemben, ahol el kell vesznie, mit kell kifejlesztenie? Nem elméleti teozófusként kell eljárnia, hanem emberként, egészen határozott átéléssel el kell jutnia önmagához, objektíven kell szemlélnie önmagát. A „boszorkánykonyhával” szemben valaminek meg kell jelennie előtte, amiben megpillantja önmagát. Az imaginációban valami magasabb valóságnak kell megjelennie, de olyasminek, aminek nagyobb a realitása, mint a „boszorkánykonyhának”. A férfi számára a magasabb én nőnemű. Ezt igen reálisan ábrázolja Heléna megjelenése a „boszorkánykonyhában”, az étertest megjelenése, amit az ember csak bizonyos távolságból szemlélhet. Ennek a jelenségnek mondja Mefisztó, mivel nem érti:

    Ha ez ital átjárja vénád,
    lásd már minden nőben Helénát!

    Ez igazi költői impulzusból van ábrázolva, amit a külsőségek emberei messze nem annak látnak, amiről szó van. Az ötödik korszak emberei számára még sokáig felhangzik egy arra vonatkozó kérdés, amit fontosnak tartanak, olyan kérdés, amely könnyen kétértelmű lehetne, de ha helyesen megválaszolják, könnyű megérteni. Hogyan szólhatna az ötödik korszak embere a legfontosabb dologról:

    Mi az, mit üldöznek, de várnak?
    Mi az, mi kell, bár átkozott?
    Mi az, mire féltőn vigyáznak?
    Mi az, mire szitok zuhog?
    Kit nem lehet körödbe vonnod?
    Kinek kelt köztetszést neve?
    Mi közelíti meg a trónod?
    Mi fut el tőle messzire?

    Ez egy különös, rejtjeles beszéd, amellyel Goethe a második rész eleje táján áll elénk. Szót találhatnánk eleget, hogy feloldjuk ezt a rejtélyt, mai emberiségünk számára azonban akkor találjuk meg leginkább a megoldást, ha mindarra, amit kérdeznek, egyetlen szót alkalmazunk. Ez a szó: a szellem. Goethe azonban nem akarta, hogy ilyen könnyen oldjuk meg ezt a rejtélyt, nem olyan durván akarta előadni. A szellemet azonban a legkülönfélébb módon üldözik, és mégis mindig várják. Csak végig kell tekintenünk az emberek szellemi fejlődését, hogy tudjuk: mi az, amire vágyakoznak, és mindig elűzik? – Itt például csak a szellemtudományra kell utalnunk. Egykor a szellemnek csak az udvari bolond alakjában szabadott megjelenni, különben nemigen vették szívesen.

    Ez a nagy kérdés, hogyan kellene most az Atlantisz utáni ötödik korszaknak eljutnia a szellemhez, eljutnia abból, amije van, ahogyan a világ valóságos, alapvető lényegét képes megragadni. Az emberiség egyetlen kultúrkorszakban sem volt alkalmasabb arra, hogy a szellemet úgyszólván az én formájában ragadja meg, mint a mi korszakunkban. De hogyan tudta mégiscsak megtalálni az ember igazi természetét, ha ezt az ént a hordozó alapokon, az asztráltest hátterében tudta megragadni? Tegyük fel, hogy a XIX., vagy akár a XVI. század embere már hozzá akart fogni, hogy rájöjjön, mi az asztráltest. Az embernek a külső megismerésben eleinte még nem volt imaginációja. Az asztráltestet kellett keresnie, azt, ami a Hold-korszaktól kezdve a külső én-megismerés alapjául szolgált. Mivel minden erő mindenhová el tud jutni, az ember is természetesen eljuthat valamihez, ha az intellektusát használja a dolgokhoz, de mit fog akkor előhozni az asztráltestből? Mi az, ami ekkor előjön az asztráltestből, ha azt alkalmazzuk az asztráltestre, ami jól illik a külső Majához? Nem lehet megfelelőbben kifejezni azt, ami ott előjön, mint azzal, amit „Homunculusnak” nevezzük. A „Homunculusnak” az asztráltesthez van köze, ahogyan körülveszi az ént. Az embernek az érzékfelettiséggel van dolga, így Goethe itt megformálhat egy olyan szót, amit előzőleg olyasmire használt, amit az érzékfeletti világban teremtettek. Itt mondja Wagner – a nyárspolgári intellektus a laboratóriumban hozza létre a „Homunculust”:

    Meglesz! Íme, tisztul a gyurma!
    Miben hiszek, bebizonyul ma:
    nem áll ellent a kísérletező
    elmének a természet semmi titka,
    s mindazt, mit szervesen hoz létre ő,
    az ember kikristályosítja.

    Ezzel a szóval: hiszek [24] a kommentátorok a legfurcsább dolgokat próbálták meg, mivel nem tudtak rájönni, hogy itt nem meggyőződésről van szó, hanem Goethe olyan értelemben beszél „Überzeugung”-ról [25], ahogy felsőbbrendű emberről (Übermensch) beszél. De hiszen a Faust második részét furcsa módon úgy kommentálták, hogy az íráshibákat magyarázták. Ha Goethe például diktált, és a leíró azt írta: „Nem török magasabb érdemekre” és így tovább – akkor itt valószínűleg nem érdemekről (Orden) van szó, hanem az, akinek Goethe diktált, Orden-t írt Orten (helyek) helyett. Ezek a dolgok megmutatják, hogy miután Faustot egész szellemi törekvésével maga elé állította, Goethe számára különösen égetővé vált a kérdés: hogyan lehet tudatosan átvinni az emberi tudatot? – Azt a tudatot, amely például Helénában élt, aki most megjelent szelleme előtt. Ez égető kérdés volt. Itt meg kell említenem – az 1797-es év Goethéjére gondoljanak –, hogy ekkor történt Goethe lelkében a legnagyobb változás, ami egyáltalán végbe mehetett. Ugyanakkor, amikor szükségszerűen létrehozta benne Faust alakja, hogy ne csak lelke belső folyamataiból gondolja el, mint amikor az „Égi prológust” költötte, bensőjében úgyszólván minden megváltozott. Ekkor jelent meg annak szükségessége is, hogy minél határozottabb formát adjon ennek a tudatátvitelnek a negyedikből az ötödik kultúrkorszakba. Ezért is törekszik arra, hogy valahogyan megoldja ezt a kérdést.

    [24] Németül „Überzeugung”: meggyőződés – Ford.
    [25] „Zeugen” magyarul: nemzeni, létrehozni. Így „Überzeugung” magasabbrendű nemzést jelenthet. – Ford.

    Gyakran hangsúlyoztam, hogy Goethe költőileg keresi a reinkarnáció kérdésének megoldását, amidőn bemutatja, hogy Heléna örökkévalósága az „Anyák” szellemi világában nyugszik. De az ember nem tud minden további nélkül behatolni a szellemi világba, különben föllép az, ami megbénítja Faustot, amikor megpillantja Heléna képét. A szellemnek először össze kell kapcsolódnia a lélekkel, majd a természetes testtel. Heléna a lélekkel kapcsolódik össze, amikor az asztralitásban, a „Homunculus” alakjában lelki anyagot bocsátanak rendelkezésére. A „Homunculusban”, a létezésbe lépő emberben az asztráltest erőit látjuk.

    Bár szellemi javakkal bőven ékes,
    testi alkalmassága vajmi kétes.

    Minden igen tárgyszerűen van leírva, és ahogy a „Homunculust” körülveszi a külső természet, arra történik utalás, hogyan ölti fel a külső testiséget. Minden természeti elemen át kell mennie, az ásványvilágon kezdve, majd átmegy a növényvilágon. Goethe itt egy csodálatos szót talál: „es grunelt so” [26], hogy megsejtesse, mi az, ami zöldellő növényvilágból átmehet az emberi természetbe. Így megy ez mindenen át. „… s az emberig van még időd.” De akkor már nem tudsz továbbmenni.

    mert ha emberré válsz, örökre
    az maradsz, s följebb nem viszed.

    [26] Lefordíthatatlan goethei szóalkotás, a magyarban talán a „zöldell” szó áll legközelebb hozzá. – Ford.

    Így megy tovább, amíg az ember a szerelem misztériuma által belép a létezésbe, s ez oly csodálatosan van ábrázolva, ahogy az ember a szerelem, a nemek ellentétének misztériumán keresztül létre hívódik. Goethe mindazok ábrázolása után, ami megelőzi ezt a misztériumot, a szirénekkel mondatja ki ezt a csodát:

    Ily fénybe miféle tüzes csoda vonhat
    hullámhegyeket, melyek összerobognak?
    Hol lángja lobog s a magasba lebeg,
    izzó vörösen fut az éji menet,
    s mindent, ami látszik, e lángok öveznek;
    így lép hatalomba Erósz, ki a Kezdet!

    S az ember belép a létezésbe.

    Üdv, lágy szellők langyos árja!
    Üdv, barlangok mély homálya!
    Együtt légy ez éjjelen
    ünnepelve, négy elem!

    S tovább lapozunk. Harmadik felvonás: Heléna itt van. Ezekhez a dolgokhoz nem szabad durván hozzányúlni, külső értelmezésre bízni. A dolgok csak úgy engedik magukat ábrázolni, hogy az ember mintegy utána szalad, utána surran annak, ami itt kifejeződik, amennyiben feloldja az önmagát átváltoztató vízben a dolgokat, mint Goethénél látjuk. De ebben minden benne van. Goethében megvan a vágy, hogy tudatosan hozza fel azt, ami a negyedik kultúrkorszak emberében öntudatlanul élt, s aminek tudatosan kell feltörnie.

    S azután Goethe még felhasználja Észak morális-vallásosmisztikus elemét, hogy megmutassa, ténylegesen hogyan származhat jogosult dolog abból, ami a „boszorkánykonyhában” jogosulatlannak mutatkozott. Nagyszerűen mutatja meg ezt a zárójelenetben, ahol szellemtudomány és misztérium oly csodálatosan játszik egybe, majd a „misztikus kórusban” bámulatosan összesűríti mindazt, ami ekkor benne élt, s ezt a „misztikus kórust” a szellemtudomány szimbólumaként is vehetjük, amit előzőleg már az elhintett rózsákkal is kifejezett, és ekkor mondják:

    Csak földi példakép
    minden mulandó;
    itt lesz a csonka ép
    s megbámulandó;
    mit nincs szó mondani,
    itt végbe ment;
    az Örök Asszonyi
    vonz odafent.

    Ily módon itt kevés szóval kifejeződik minden, amit szellemtudományos igazságként ismerünk.

    Faust küzdelme az élet Krisztussal áthatott forrásáért

    A húsvét-éjszaka euritmiai-drámai előadása után

    Dornach, 1915. április 4.

    A húsvéti előadások között, melyek érzékeink előtt éppen lejátszódtak, olyanok is voltak, amelyek bemutatták, hogy egy lelket, aki közel van ahhoz, hogy saját elhatározásából lépjen át a halál kapuján, a húsvéti üzenet visszahozza a földi élet világába. Úgy vélem, hogy a számos benyomás között, amelyeket a Faust-költemény gyakorolhat ránk, e jelenetnek a legmélyebbek hatásúak között kell lennie. Mondhatni, a világfejlődést jelentő szín átváltozása [27] után hozzák most összhangba, amit a Faust-költeményből kitekintésként befogadtak lelkükbe, azzal, amit tegnap az átváltozás előtt mondtam [28] arról a jelentős, reális vízióról, ami feltörhet az emberi lélekben, ha a sírban fekvő Jézus Krisztus szimbólumához közelít. Gondoljuk meg, hogy tegnap azt mondhattuk, hogy megfelelő szellemi szemlélés vagy érzékelés által felélesztjük a képet, hogy földi fejlődése révén az emberi élet össze van kapcsolva a luciferi, ahrimáni világgal. Gondoljuk meg, hogy a Faust-költeményben előttünk áll egy lélek, aki a költemény kezdetekor mintegy úgy jelentkezik számunkra, mint aki ahrimáni tudást, ahrimáni megismerést fogadott magába. Majd tekintsünk be e lélekbe, hogyan küzdi ki magát az ahrimáni bölcsességgel való kapcsolatából – a mi szempontunkból azt lehet mondanunk – az élet Krisztussal áthatott forrásáig: jelentős pillanat ez, amelyet bemutatnak nekünk egy emberi lélek vonatkozásában. Vegyük szemügyre szellemi szemmel ezt az emberi lelket! Itt áll előttünk mindazzal a tudással, amit magába fogadott a külső, materiális természet és összefüggései megfigyelésével, azzal az ismerettel, amit megszerezhetett olyan eszközökkel, amelyekkel a külső természet kutatója megpróbál behatolni az összefüggésekbe… S mire jutott ez a lélek mindazzal a kutatással, amely különböző eszközökhöz és ahhoz a fiolához is kötődik, mely a földi életet „gyorsan megittasítja”? Érezzük, ahogyan a Faust-lélek mellett már működik ez az ahrimáni lény, és összekapcsolódik a földi halállal. Nem olyan-e ez számunkra, mintha ez az ahrimáni lénnyel eltöltött emberi lélek levonná ahrimáni ismeretei eredményét? S az ismereteknek ezt az eredményét, amit Ahrimán adhat az embernek a Földön, ezek a szavak foglalják össze:

    Köszöntelek, páratlan fiolámat,
    áhítatosan nyúlok máris utánad:
    tebenned én nagy vívmányt tisztelek.
    Te, párlata szelíd elaltatóknak,
    te legjava édes halálhozóknak,
    ne hagyd most cserben gyártó mestered!
    Elég, hogy lássalak, s a kínom enyhül,
    foglak, s szivem vad égedelme renyhül,
    lelkem dagálya lassacskán apad.
    A végtelen tengerre vinne vágyam,
    fénylő tükör felett feszül a lábam,
    s egy új Nap új partokra hívogat.

    [27] A „Krisztus feltámadt” szavaknál a díszlet fekete színe vörösre változott.
    [28] 1915. április 3-án, A Baldur-mítosz és a nagypénteki misztérium 2. előadása − GA 161

    S ennek a léleknek már az a látomása, hogy más partra jut, ahol talán megtalálja, amiről azt kell hinnie, hogy ahrimáni behálózottsága miatt ezen a földön nem találhatja meg. Már az a látomása, hogy átjut a másik partra:

    Ím, Tűzszekér közelg halk lebbenéssel
    felém, felém! Mennék készségesen,
    hogy új pályámat az éterbe véssem
    és új szférákban új létem legyen.
    Istenek öröme, magasztos élet!
    Előbbi féreg, megérdemled-e?
    Bízvást, csak már az áldott földi létet
    hagynád faképnél mindörökre te!
    Szánd el magad, szakítsd fel már az ajtót.
    mely mellett elsurrannak mindenek.
    Itt az idő tettekkel megmutatnod:
    megáll az Úr előtt a férfibecsület.
    És ama vaksi barlangtól se reszkess,
    ahol magamagát gyötri a képzelet,
    az átjárást bátran keresd meg,
    melynek szűk odúján a pokol sistereg.
    Szánd el magad vígan a mozdulatra,
    ha még utána tán a semmi is fogadna.

    S miután most még a másik ahrimáni eszközt is megragadja, kész arra, hogy azokra a tájakra vegye útját, amelyekről Ahrimán iskolájában azt tanulta, hogy sohasem ismerhetők meg a lélek számára, amíg földi testbe van zárva. Ebből a hangulatból szakítják ki ezt a lelket a húsvéti harangok hangjai és a húsvéti énekszó kórusa. S ismét van földi élete a Faust-léleknek, hogy a földi testben azt keresse, amit ennek az emberi léleknek a földi testben folytatott keresése eredményeként át kell vinnie a halál kapuján, hogy felvihesse azokra a szellemi mezőkre, ahol erre további fejlődéséhez szüksége van.

    Amit ma Goethe Faustjának első részéből hallottak, és néhány dolog, ami ehhez a részhez, Goethe Faustjának ehhez a jelenetéhez tartozik, először a költemény 1808-ban lezárt első részeként jelent meg. Előzőleg azonban már 1790-ben megjelent Goethétől a Faust, egy töredék, az a töredék, amely még nem tartalmazta az utolsó Margit-jelenetet. De ez a töredék azt a jelenetet sem tartalmazta, amely ma, a fausti lélek szempontjából jelentős eseményként vonult el lelkünk előtt. Goethe 1790-ben töredékét e húsvéti jelenet és a monológ nélkül adta ki, amely az emberi-lelki átélés legmélyebb mélységeibe vezet. S a XIX. század végén, a kilencvenes években felfedezték azt, amit Goethe már a nyolcvanas, sőt már a hetvenes években megírt. Ezt akkor az ízléstelen Ős-Faust címszó alatt hozták nyilvánosságra. Ebben az Ős-Faustban épp így, mondhatnánk magától értetődően, nem találjuk ezt a húsvéti jelenetet. Miért nincs ez ott? Nos, Goethének, aki korának gyermeke volt, meg kellett érnie, hogy a maga módján, a saját lelke szerint ábrázolhassa a Krisztus-impulzus hatását Faust lelkére; ehhez meg kellett érnie. S 1790-ig Goethe még nem volt érett erre. A kilencvenes években következett be Goethe lelkében az az elmélyülés, amelynek visszfénye megtalálható az általunk is ismert Mese a zöld kígyóról és a szép Liliomról című művében. Ez a húsvéti jelenet nélkül és a húsvéti jelenettel együtt megjelent Faust közötti időre esik. Goethe lelke végtelen elmélyedést élt meg azáltal, amit a Mese a zöld kígyóról és a szép Liliomról című írásában megformált. S Goethe csak ezen az élményen át ismerte fel, hogy a húsvéti átélés jelenetét miként engedje Faust lelkére hatni.

    Nos, pillantsunk be magába ebbe a fausti lélekbe, próbáljunk meg belehelyezkedni Goethe Faustjának kezdetébe, amely ily módon a különböző, egymást követő kiadásokban eléggé egyforma. Mint tudjuk, ez így szól:

    Ó jaj, a filozófiát,
    s a jog- s az orvostudományt
    és – haj – a teológiát:
    mind buzgón búvároltam át.
    S most mégis így állok, tudatlan,
    mint amikor munkámba fogtam.
    Címem magiszter, sőt több: doktor úr,
    s tíz éve már, hogy álnokul,
    orránál fogva vezetgetem
    egész tanítványseregem –
    s látom, semmit sem tudhatunk mi!

    Tehát tíz éve docens. Tegyük fel, hogy szabályszerűen jutott el a docensi pályához, akkor azt gondolhatjuk, hogy harmincas évei körül vált docenssé, így tehát mintegy a harmincas éveitől vezeti orruknál fogva tanítványait! Emlékezzenek rá, mit mondtam tegnap. A harmincas éveiben az ember a Jupiterlét képe előtt áll majd, ha szeme előtt megjelenik az a csábítás, amiről tegnap beszéltem. S ennek a csábításnak egy látomása, prófétai látomása jelenik meg az ember előtt, ha a sírban fekvő Jézus Krisztus előtt áll. Nem látjuk-e ezt a látomást drámai módon megformálva a Faustban? Nem ez áll-e valósággal előttünk, és éppen harmincas éveink végén a húsvéti titokban? Nem szabad-e azt feltételeznünk, hogy érzéseiben az zsongott, amit az embernek a húsvéti élményből éreznie kell Luciferrel és Ahrimánnal kapcsolatban a Jupiter-élmény előérzeteként? Goethe korában ezt nem tudták úgy ábrázolni, ahogyan most lehetséges, de Goethe ábrázolni tudta a húsvéti titokkal kapcsolatos, a szívben zsongó érzést, ami Faust lelkében háborgott. S nem úgy van-e, mintha Faust érezné, hogy ha Mefisztó-Ahrimán közeledik hozzá, lelke az ahrimáni hatalmak kezébe kerül? Hogyan kell menekülnie valamitől? Igen, de hát mitől is? Mitől kellett mentenie magát? Nem mondhatjuk-e, hogy Goethe érzett valamit a húsvéti hangulatból, amikor fiatalságának saját Faust-hangulatát érett emberként újra engedte magára hatni, érett lélekként megérzett valamit, ahogyan azt a maga korában érezni tudta, abból a hangulatból, amit ezekben a napokban lelkünk elé idéztünk, s ebből jött létre a szükséglet, hogy a húsvéti jelenetet hozzáfűzze a Fausthoz, melyben korábban nem volt meg? 1790 és 1800 között, a húsvéti jelenet beiktatásával a Faustot keresztényivé költötte át.

    Milyen éveket kellett tehát átélnie Faustnak? Miféle évektől borzadt vissza annyira, hogy már a fiolához akart nyúlni? Nos, az élet második, hanyatló részétől, amelyről azt mondtuk, hogy az ember, mialatt a Jupiter-lét víziója elé kerül, tudja, hogy később, a Jupiteren azt kell hordoznia, amit Krisztus útravalóul adhat számára, mivel különben híjával kellene lennie a tápláléknak életének második felében. Mit keres akkor Faust? Táplálékot keres az élet második feléhez. Alapjában véve mindnyájan ezt keressük, mióta a Golgotai Misztérium lejátszódott Föld-fejlődésünkben. Alapjában véve mindnyájan ezt keressük. Mert az, amit a Jupiteren fizikai-pszichikai formának feltételezünk, már most lelkünk mélyén él, és ebből a Faust-hangulatból valamit mindnyájunknak meg kell éreznünk. Szükségünk van valamiféle erőre, amivel nem rendelkezhetünk annak révén, amit csak a szabadság ad meg nekünk emberként, s ami ennek megfelelően Ahrimánhoz és Luciferhez vezet minket, erőre van szükségünk azokhoz a bennünk lévő impulzusokhoz, amelyek az élet hanyatló felével függenek össze. Ez a Krisztus-erő, az az erő, amely Krisztus ereje volt, miután átment a halál kapuján és az ember életének második felét fizikai testben nem élte meg. Miért nem élte meg? Mert ennek az erőnek, amelyet az élet második felében az embernek kell adni, a Föld aurájába kellett kiáradnia, hogy a Föld-fejlődés folyamán minden ember megtalálhassa magában. A húsvéti misztérium által feltámad valami, amire szükségünk van, hogy lelkünkkel végigjárhassuk a Földön egész életünket. S gondolják el most ezt a mély összefüggést Goethe Faustjában. Faust befogadta magába – Goethe tudta, hogyan fogadja be ezt az ember, mivel ezt a húsvéti titok nélkül ábrázolta, amikor töredékét e nélkül adta ki –, Faust befogadta magába, amit az ember Luciferrel és Ahrimánnal való kapcsolata révén befogadhat, ami a szabad lélek lehetőségét adja számunkra. De számára, aki a lelkek mélységeit méri, számára világos, hogy ezzel nem tud továbbélni, hanem ehhez valami másra van szüksége.

    S Goethe éretté vált arra, hogy megmutassa, milyen a húsvéti titok impulzusa, amelyre Faustnak szüksége van. Nem áll-e mélyértelműen előttünk a húsvéti titok abban, amit Goethe Faustjából csak érett emberként alkotott meg, amit 1790-ben még nem írhatott bele, mivel még nem értette?

    Hogyan jött létre a fiatal Goethében ez a költői idea, amelyről látják, hogy ilyen mélységekbe vezet? Tudjuk, hogy a fiatal Goethére erős benyomást tett mind az általa látott, a Faustról szóló bábjáték, amelyben Faust sorsát egyszerűen bábokkal ábrázolták, mind pedig a Doktor Faust című népi színjáték. Végül is, ki ez a Faust? Goethe lelkének azonnal világos volt: ez a Faust voltaképpen a küzdő ember, akinek le kell merülnie az emberi lelki élet minden mélységébe, és meg kell találnia az utat a szellem fénylő magasságaihoz, felfelé. Hogy az emberi léleknek egy belső utat kell bejárnia, a fiatal Goethe már tudta. Mert alapjában véve mi egyéb az, mint egy meditáció, amelyet Faust perzselően él át lelkében, amikor megpillantja a különféle jeleket? Ez egy meditáció, amely őt végül a Földön átáramló, áthullámzó Földszellemhez vezeti. A meditációra a következő szavak érkeznek válaszul:

    Az életárban, tettek viharán
    lényem fel- s lejár,
    ide-oda száll.
    Születés, halál,
    apály s dagály:
    cserélve érlelt
    örökös élet!
    És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
    így dolgozom Isten eleven köpenyén.

    Meditáció és ellenmeditáció! Ez bevezeti Faustot az élet mélységeibe, de kifelé hogyan vezet? Hogyan viszi fel a szellemi magasságokba?

    Tehát miután lelkünk elé idéztük, hogy Goethe lelkében milyen grandiózus eszme jött létre a bábjáték és a népi színjáték megtekintése nyomán, s ez a grandiózus idea milyen alakot öltött azáltal, hogy a Goethei lélek behatolt a húsvéti titokba, tegyük fel most a kérdést: Mit hozott ki Goethe élete során a Faustból? – Miután világossá tettük annak nagyságát, ami a Faust-impulzus benyomása révén beleáradt Goethe lelki erejébe, fel is tehetjük magunknak a kérdést: mi lett költőileg-művészileg ezekből a benyomásokból? – Nos, valami már, amit éppen mondtam, segíthet bennünket abban az igyekezetünkben, hogy a Faustot esztétikai-művészeti szempontból megértsük. Goethe 1790-ben nyilvánosságra hozott egy töredéket, amely körülbelül a dóm-jelenettel zárul. Az, ami a Faustot ma számunkra olyan nagyszerűvé teszi, nincs benne. Azt később költötte hozzá, amikor Rómában volt. Azt, amit ma „boszorkánykonyhaként” ismerünk, 1787-ben írta bele. Más jeleneteket más időkben illesztett be a kéziratba, amelyet eredetileg írt és letisztázott, és amikor hozzájöttek a későbbi jelenetek, „megsárgult kéziratnak” nevezi ő maga. S amikor a XVIII-XIX. század fordulóján Schiller felkérte Goethét, hogy tegyen valamit a Faust kikerekítése érdekében, akkor Goethe azt mondta [29], nehéz lenne számára, hogy újra elővegye a régi, szörnyű Faustot, s ami már oly régóta félbemaradt, most megfelelő módon kibővítse. Goethe aggódott, hogy Faustjába belevigye azt, amire csak később vált éretté, mindabba, ami ő volt, és ami 1790-ig megjelent.

    [29] Goethe Schillerhez, 1797. december 6-án: „Először is nekilátok a Faustomnak, részben azért, hogy ettől a Tragelaphtól megszabaduljak, részben azért, hogy egy magasabb rendű és tisztább hangulathoz, talán a Tell Vilmoshoz készítsem elő magam.”

    Nézzük meg most ennek a Faustnak az első részét. Nem olyan-e ez a mű, mint amiről pontosan látni, hogy abból van összetoldozva, ami különböző időkben jött létre? Ha az emberek nem csüggenének hagyományos vélekedéseken, akkor a Faustban a legnagyszerűbb költői ideát látnák, ami az egyes emberre vonatkozóan valaha is létrejött a világon. Ugyanakkor el kellene ismerniük, hogy művészi-költői vonatkozásban a Faust a legkevésbé sem egységes, teljesen diszharmonikus mű, hogy még számos dolgot bele lehetne írni, ami nincs benne, hogy mindenütt szakadások és törések vannak benne, művészileg egyáltalán nem tökéletes. Goethe nagy zsenije mindig csak töredékesen tudta befejezni, ami megjelent lelkében. S amennyire csodálnunk kell az egyes jelenetek szépségét, ha nem csupán az irodalomtörténészeknek tetsző hagyományos véleményhez ragaszkodunk, éppen olyan kevéssé titkolhatjuk el, hogy a Faust a maga nemében nem harmonikus műalkotás, sok helyen „össze van ragasztva”, de mindenütt szakadások és törések vannak benne. Miért van ez? Goethe késő öregkorában még egyszer vállalkozott arra, hogy befejezi Faustjának második részét, amihez egyes jelenetek már megvoltak, s ezekhez viszont hozzáfűzte azt, amit késő öregkorában hozzá tudott fűzni. Például: a Heléna-közjáték klasszikus-romantikus ábrándképének eleje már a XVIII.-XIX. század fordulóján, és néhány része még korábban elkészült. Ismét arra érzünk indíttatást, hogy ne mondjuk azt, amit egyes irodalomtörténészek mondanak, hogy az ember a Faust második részét nem tudja megérteni, vagy ahogyan egy, semmiképp sem ostoba, hanem igen okos ember mondta, hogy a Faust „az öregkor egy összekontárkodott, foldozott látszatműve”. Nem így van! Másrészt ez olyan mű, amely oly nagy feladatra vállalkozott, hogy Goethe gazdag élettapasztalata sem volt elegendő ahhoz, hogy megformálja. Lehet, hogy az embernek saját véleménye van arról is, ami a legnagyobb a világon. De végtére is, miért van ez? Nos, én már egyszer, alkalomszerűen, egy Hágában tartott előadásciklusban [30] hangsúlyoztam, hogy ez a Faust semmiképpen sem, mondhatni, világtörténetileg nem olyan rendkívül fiatal. A Faust-figura, ahogyan a népi játékban és a bábjátékban élt, amelyeket Goethe látott, a szellemi élet mélységeibe alászálló, és a fénylő magasságokba felemelkedni vágyó embert ábrázolja; mégpedig úgy, hogy az újabb idők legnagyobb költője a húsvéti titkot az emberi lélek megváltására alkalmazta. Ahogy Faust a népi játékban megjelenik, mindenekelőtt a külső fizikai realitásból van összeszőve, abból a dr. Georg Faustból [31], aki a középkor második felében élt, és csavargóként kóborolt. Róla tudósít pédául Trithemius von Sponheim, vagy más jelentős férfiak, akik találkoztak vele, és bizonyos tiszteletet tanúsítottak iránta, olyan tiszteletet, amelyet egy figyelemre méltó személyiség iránt érzünk, aki oly módon, ahogy lelkileg kifejezi magát, igen sokfélét tud, és sok mindenre képes. S ezt a valóságos doktor Faustot nem ok nélkül nevezték így, ahogy egyszer itt említettem:

    „Magister Georgius Sabellicus Faustus Junior, fons necromanticorum, Magus Secundus, Chiromanticus Aeromanticus, Pyromanticus, in hydra arte secundus.”

    [30] 1913. március 20-29. Mi az okkult fejlődés jelentősége az ember burkaira és énjére? − GA 145
    [31] A következő fejtegetések azon az ábrázoláson alapulnak, amelyet Herman Grimm A dr. Faustról szóló népkönyv keletkezése című tanulmányában adott. in: Fünfzehn Essays, Dritte Folge, Berlin, 1882.

    Így nevezte ő saját magát. Mindenesetre szokás volt akkoriban, hogy ilyen sok címet viseljenek, és Giordano Bruno és néhány más, jelentős középkori szellem is hasonló hangzású titulusok hosszú sorát viselte. Ha talán ma egész okos emberek különösnek találják, hogy Trithemius von Sponheim és mások, akik tudtak e valóságos Faust létezéséről, úgy gondolták, hogy démonikus világi és földi hatalmakkal áll kapcsolatban, és ezáltal sok mindenre képes, akkor gondoljuk csak meg, hogy például Luther idejében egyáltalán nem volt furcsa, ha ilyeneket meséltek. Tudjuk, hogyan küzdött maga Luther az ördöggel. Tudjuk, hogy mindez megszokott volt, a kor nézeteihez és elbeszéléseihez tartozott. De mindebben élt egy érzés, amely hozzájárult ahhoz, hogy Faust a nép tudatában kialakuljon. Élt valamiféle érzés – érzést mondok, nem fogalmat, ideát –, hogy létrejön a természettudomány, az a természettudomány, amely a reális valóság ahrimáni részét tárja az emberi lélek elé. S ezáltal keletkezett az érzés: Faust egy személyiség, és tulajdonképpen mindig olyan személyiség volt, akinek valami köze volt ezekhez az ahrimáni hatalmakhoz. Az ember mintegy titkos szellemi összekötő szálakat vett észre, amelyek Faust lelkétől az ahrimáni hatalmakig húzódtak. És úgy találták, Faust sorsa össze van kötve az ahrimáni hatalmakhoz való hajlamával. Hogy az ahrimáni és luciferi elemnek köze van az emberi lélek egész fejlődéséhez, ebből még éreztek és átéltek valamit a régi tisztánlátás és a régi tisztánlátó megismerés maradványai révén. És így kapcsolódott össze Faust alakja azzal az érzéssel, hogy az ember összefügg a luciferi és ahrimáni hatalmakkal. De ugyanakkor ez volt az a kor, amelyben ez az érző megismerés már leáldozott, amelyben már minden zavarossá vált. És mondhatnánk, így keletkezett az érzés, hogy Faust alakjában ábrázolják a küzdő embert a lelkére leselkedő minden csábítással és veszéllyel. De hogy miként függ össze Ahrimánnal és Luciferrel az, amire az ember törekszik, már nem tudták pontosan. Ez már elhalványult, s ebből ered az az óriási bizonytalanság, amiről az a benyomásunk, ha egy középkori Faust-könyvet kézbe veszünk, amelyben leírnak mindent, amit a népi figura átélt, hogy groteszk zagyvalékká van összedobálva benne minden lehetséges kaland, amit az ember törekvései közepette átél, minden lehetséges démoni és elemi lény, Ahrimán és Lucifer. Miután ezeket teljes alakjukban már nem látták, miután szétrombolták, és a természet minden lehetséges elemi szellemével együtt egy zagyvalékká őrölték, ebbe a népkönyvbe, ebbe a zagyvalékba helyezték bele doktor Faustus alakját. Goethe zseniális, mélyreható pillantása volt egyedül alkalmas arra, hogy ebben a borzongató zagyvalékban megsejtse az óriási alapideát, és odáig vigye, hogy eljusson a húsvéti misztériumhoz. De alapjában véve valóban érdekes megfigyelni, ahogyan, mintegy fokozatosan efféle zagyvalékrészekre darabolták Lucifert és Ahrimánt.

    Ha az időben visszamegyünk, és Faust alakját a régi korokban keressük, olyan könyvekben kutathatunk, amelyek valaha népkönyvek voltak, és mindenki kezében megfordultak, akik az ilyen dolgokra vonatkozó ügyekkel foglalkoztak. Szent Ágoston művei igen elterjedtek voltak, mikor ezt a könyvet összeírogatták, összefoltozgatták, összeragasztgatták. Azt érezzük, hogy lehetőleg egy vastag kötetet akart kihozni belőle a könyvkereskedő, s nem azt, hogy ez a könyv egy literátustól, vagy egyáltalán, egy írótól származna. De az ő Ágostonját, nevezetesen Ágoston életrajzát ismernie kellett. S Szent Ágoston egész fejlődése igen figyelemreméltóan jelenik meg előttünk. Ahogyan eleinte nem tudja megérteni a kereszténység lényegét, ahogyan a belső ellenállás, amelyet lelke fejlődése során a kereszténységgel szemben érez, fokozatosan átfordul, ami először a manicheus tanítás hívévé teszi. S Ágoston a manicheus szektán belül egy nagy, jelentős embertől, Faustus manicheus püspöktől részesül tanításban. S szinte úgy érezzük, hogy ez az idősebb (senior) Faust, szemben az idáig említett fiatalabb (junior) Fausttal. Vele találkozott Ágoston egyszer a régi időkben, aki a manicheusok püspökeként képviselt valamit a manicheus tanításból.

    De mit képviselt a manicheusok tanából? Azt, amit Ahrimán kikezdett, azt, ami által az ember már nem tudta belátni, hogy lelke hogyan függ össze az egész kozmosszal, minden kozmikussal, minden csillagimpulzussal. Azt mondhatjuk: Faustusban, a manicheus püspökben már elszakadt a megismerési kötelék, amely felvisz a kozmoszba való betekintésig, megmutatja, hogyan született az emberi lélek a kozmoszból, és amit az embernek ismernie kell, ha valóban érteni akarja a húsvéti titkot. – Így, abban, aki a doktor Faustról szóló népkönyvet összeírta, az Ágoston által Faustus manicheus püspökként ábrázolt alak révén felmerülhetett az Ahrimán rabjává vált Faust. De mivel már minden elmosódottá vált, nem értette, hogy ez Ahrimán ellen irányul. Bár az ahrimáni veszély töredékei átcsillannak a népi játék meséin, de ebből sem látunk semmi világosat. Mégis van egy határozott érzésünk, hogy Faustban a küzdő ember képviselőjét állítják elénk úgy, hogy ahrimáni oldalról veszély fenyegeti. S a Faust-figurába, ahogyan egészen Goethéig kialakult, sok mindent belevittek a manicheus püspökből, Faustusból, az idősebb Faustból. A népkönyv néhány fejezete egyenesen úgy jelent meg, mintha csak abból a könyvből lenne leírva, de rosszul, amelyben Ágoston saját fejlődését és Faustus püspökkel való találkozását írja le. Így bebizonyítható, hogy a Faust-figurára tapadó ahrimáni vonás erről a részről arra utal, hogy amit a népkönyvben leírtak, az csak az utolsó homályos ösztönzés volt arra, hogy az emberi természet ahrimáni elemét éppen Faust figurájában ábrázolják.

    S egyáltalán, hogy állunk a luciferi elemmel? Hogyan darabolták össze a luciferi elemeket a zagyvaléknak abba a részébe, amelyet összefőztek az elemi szellemekből és Lucifer és Ahrimán darabjaiból készült keverékbe, ahogy az imént mondtam? Igen, ezt már keresnünk kell, ha Faust Luciferrel való kapcsolatát is keresni akarjuk. Itt is keresgélhetünk történetileg, csak itt nem kell olyan szörnyen messzire mennünk, csak Bázelbe, és ott találhatunk támpontot ahhoz, hogyan darabolták Lucifert raguvá. Ugyanis elmesélik nekünk, hogyan találkozott Rotterdami Erasmus éppen Bázelban Fausttal, ahol a kollégiumban étkezni akartak, de nem találtak megfelelő ételt. S ott Erasmusnak hoztak valamit, aminek ízlenie kellett volna, így mondta Faustnak, aki mellette ült, és vele együtt enni akart, de nem volt számukra semmi megfelelő. A Faust-monda elmeséli, hogy Faust képes volt arra, hogy valahonnan – nem tudni, honnan – egyfajta egészen idegen, Bázelben különben nem kapható madarat hirtelen megfőzve, megsütve az asztalra tegyen. Tehát Rotterdami Erasmus és Faust között lejátszódik egy jelenet, amelyben Faust képes arra, hogy egy olyan madarat, amelyet akkoriban Bázelben és messze a környékén sem lehetett kapni, Erasmus elé tálaljon. Mi történik itt valójában? Ez a mondában egyáltalán nem érthető, mondhatni, teljesen érthetetlen, de érthetőbb lesz számunkra a dolog, ha utánajárunk, és összegyűjtjük azt, amit Rotterdami Erasmus írásaiból vehetünk, aki maga meséli, hogy Párizsban megismerkedett egy bizonyos Faustus Andrelinus-szal. Ez a Faustus Andrelinus rendkívül tanult, de rendkívül érzéki ember volt. Erasmus először úgy ismerkedett meg ezzel a Faustusszal, hogy ennek a Faustusnak érzéki képességeihez képest neki még semmiféle helyes ízlése sem volt. De ismét hallunk itt egy étkezésről, amelyen együtt vettek részt. Nos, mindenesetre, az akkori időkből két tanult úr, amilyen Rotterdami Erasmus és Faustus Andrelinus – nem képzelhetjük, hogy az egyik egy ilyen madarat tálal fel a másiknak, oly módon, ahogyan a bázeli Faustus feltálalta Erasmusnak. Ez tehát valószínűleg olyan dolog, amit ránk hagyományoztak, mondhatni, tréfás beszélgetésként, amelyet az ebéd alatt folytattak egymással. De mégis e tréfálkozás mögé látunk, ha ebben azt is észrevesszük, hogy Faust – ez most valóban Faust – úgy nyilatkozott, hogy nincs igazán ínyére, amit itt feltálaltak, és mást kívánt. Nos, Faust furcsamód utolsó fogásként, idegen madarakat és nyulakat akar enni; igen, idegen madarakat és nyulakat. Erasmus eleinte úgy gondolja, hogy ennek különös jelentése van. Pontosan úgy viselkedik tehát, mint egyes teozófusok, akik azon elmélkednek, hogy mit is jelentenek a dolgok. Jó, mondja a másik, le akar mondani a nyulakról. – Erasmus ugyanis úgy vélte: nem jelenthetne-e ez legyeket és hangyákat? – A nyulakról le akar mondani. De a madarak valójában legyek, és legyeket csak legutoljára akar magának. – Most már igen messzire jutottunk. Most a madarak asztrális átalakulással legyekké alakultak. S Goethénél Mefisztó alakjában a Legyek Urával van dolgunk. Csak arra van szükség, hogy ott legyen a szellem, aki parancsol ennek a lénynek, és ide tudná varázsolni ezt. S ily módon megvan az összekötő híd az érthetetlen bázeli legenda és a furcsa madarak és legyek között, amelyek egyszerűen az ördögtől jönnek. S hogy az ördög legyeket tálal fel annak, akit meghív asztalához, azon nem kell csodálkoznunk. Hogy ez a Faustus Andrelinus milyenfajta lelki lény, éppen miféle lélek, ez világossá válik, ha Erasmus útját kissé tovább követjük Párizsban. Erasmus Párizsban még nem igazán hajlott arra, hogy belemélyedjen Faustus Andrelinus sajátosságaiba. De ekkor egy londoni utazást kellett tennie. Majd onnan azt írja, hogy most már megtanult – Erasmus, valóban, gondolják el! – szalonban mozogni, míg korábbi viselkedése olyan volt, mint egy paraszté, hogy már megtanult meghajolni, és főleg ahhoz ért, hogy az udvari parkettán mozogjon! És – ezt Erasmus írja –, hogy egy olyan légkörben él, ahol az ember jövet-menet, mindig összevissza csókolódzik. Megtudjuk ebből, hogy el akarja találni párizsi barátai ízlését. Azt írja: gyere át ide. S ha a köszvény erősen akadályoz, gyere a szellem kocsiján, átrepülve a légen. Ez az igazi elem a számodra! – Látjuk, itt van Faust és a luciferi lelki tendencia kapcsolata.

    Majd Goethénél az jelenik meg számunkra, hogyan csábítgat Faust, miközben Margitot elcsábítja, és így tovább. Lucifer valóban úgy válik ki a Faust-figura környezetéből, hogy már irodalmi vizsgálódásokat kell végezni, ha a párizsi Faustnál meg akarjuk állapítani a luciferi Fausttal való kapcsolatát. De látjuk, hogy Faust valóságosan, Lucifer és Ahrimán pedig – ha homályosan is az összekuszált időben – ott állnak az oldalánál, s a népkönyvben mindez egyetlen kotyvalékká van összefőzve. Csodálkoznunk kell-e azon, hogy a népi játékban és a népszínműben, sőt Marlowe Faustjában [32] olyasmivel van dolgunk, ami ősrégi nézetek maradványa, amelyek még abban a korban gyökereznek, amikor atavisztikus tisztánlátásból még ismerték az ember összefüggését Ahrimánnal és Luciferrel? De mindez elmosódottá vált, és abban az irodalmi termékben, amelyről beszéltünk, teljesen elmosódottan jelenik meg. Goethe érezte a mély összefüggést. De mit nem tudott akkor Goethe? Lucifert és Ahrimánt megkülönböztetni egymástól, ezt nem tudta. Nála ezek még egybeolvadnak Mefisztó meghasonlott alakjában, akinél nem tudjuk biztosan, hogy az igazi Mefisztó Ahrimán-e, az ördög? Mert ő még Lucifert is magában hordja. Goethe mintegy elfogadja a kotyvalékot, érzi, hogy itt Ahrimán és Lucifer tevékenykednek, de ezt még nem tudja szétválasztani, összefűzi őket Mefisztó okkult szempontból lehetetlen alakjában, aki egy Ahrimánból és Luciferből álló, meghasonlott szülemény. Szeretnénk megnevezni a kort, amelybe Goethe bepillantott, mikor megismerte a Faust-könyvet: az erről a dologról szóló régi tudás végső elsötétedése, az Ahrimánról és Luciferről szóló régi tudás elhamvadó alkonya. S Goethe Faustja az Ahrimánról és Luciferről szóló, még fel nem támadt tudás első hajnala, amely homályos, Ahrimánt és Lucifert még összekuszálja Mefisztó alakjában. De már azzal az igénnyel, hogy ábrázolja, mivel bírhat az emberi lélek, amennyiben engedi magára hatni, ami azáltal áradt a Föld aurájába, hogy a Krisztus-lény átment a Golgotai Misztériumon!

    [32] Christopher Marlowe (1564-1593): angol drámaíró, Life and Dead of Dr. Faustus, 1588.

    A Húsvét titka úgy tűnik számunkra, mint az emberiség szellemi életének új korszaka Goethe Faustjában, amelynek nagyszabású jellege ellenére még mindig valamiféle összekuszáltsága, valami homályos, ködös hajnala van. Úgy tűnik számunkra ebben a pirkadatban, mint olyasvalami, amit akkor pillanthatunk meg, ha felhágunk egy hegyre, és korábban látjuk a napkeltét, mint onnan láthattuk volna, ahonnan felmentünk a hegyre. Goethét a legnagyobbak egyikének érezzük, amikor a régi megismerés megújítására törekedve lelkét a húsvéti titok felé fordítja – ezt érezzük, miközben Goethe Faustját engedjük magunkra hatni. S ha helyes módon engedjük magunkra hatni, akkor érezzük, hogy az egyik legnagyobb ember szívét mi érintette meg a húsvéti titokból, hogy maga Goethe is úgy érezte, mintha ebben a húsvéti titokkal kapcsolatos előérzetében valami arra utalna: igen, ebben a hajnalpírban, amelybe beleragyognak a húsvéti titok első, homályló-fénylő sugarai, elközeleg egy új szellemi megismerés napja. Az ember lelke feltámad az elsötétült megismerés sírjából, amelybe alá kell szállnia. Maga az emberi lélek, fejlődése folyamán át fogja élni a húsvéti titkot, annak feltámadását, amit mély, sírszerű hátterében a Krisztus-impulzus jelent, ha összekapcsolódik az erővel, ami kiáramlik a Krisztusi húsvéti titok szemlélete révén.

    Így azt szeretnénk mondani, érezzük meg Goethe felhívását, s miután engedtük magunkra hatni a húsvéti titok tragikumát, szeretnénk átalakulni ebben a felhívásban: bárcsak feltámadna a jövőhöz mért szellemi megismerés az emberi szívben, az emberi lélekben! A legmélyebb tragikum átélése után bárcsak örvendezve éreznék meg bensőjükben az emberi szívek és lelkek a húsvéti titok mélységét, és átélnék a feltámadást önmagukban Krisztus által!

    Bárcsak önök ezen a napon is, szavaim által lelkükbe fogadnának valamit abból az érzésből, hogy szellemi kutatásra szánt épületünk [33] körül azért gyűltek össze, hogy lelkük erejével belevigyenek valamit a jövőbe a feltámadásnak abból az impulzusából, amely a húsvéti titok révén válik előttünk oly erőteljesen láthatóvá, és amelyről láthattuk, hogyan törekedtek felé az elmúlt korok legnagyobb szellemei.

    [33] Az első Goetheanum 1913-tól kezdve épült, 1920-ban volt az ünnepélyes megnyitó, 1922 szilveszter éjszakáján égett le.

    Érezzenek meg valamit abból a Faustban, amit lelkükben a szellemiségben megszólaló húsvéti harangok varázslatos hangja csendíthet meg.

    Faust behatolása a szellemi világba

    Egy euritmiai-drámai előadás után

    Dornach, 1915. április 11.

    Mai Faust-előadásunkban a húsvéti jelenet megelőzte azt a jelenetet, amelyben Faustnak megjelenik a Föld szelleme. Nyolc nappal ezelőtt néhány olyan gondolatot kapcsolhattunk a Fausthoz, amely jelentőségteljes lehet annak számára, aki a világ törvényeihez, a világ életéhez akar közeledni. Valóban nem azért van, hogy az utolsó napon, Húsvét vasárnap, és most itt, Goethének ehhez a költői alkotásához fordulok, hogy magyarázatokat adjak önöknek Goethe Faustjáról, hanem azért, mert a Faustban megjelenő művészi képekben az emberi lélek valóban érzékelni tud valamit abból, amit a léleknek a szellemi világba való fejlődésének kell neveznünk, amit önmagunk beleélésének nevezhetünk a szellemi világokba. Amennyiben szellemtudományos szempontból bizonyos mértékig el tudunk mélyedni a Faustban, akkor már szabad egy s más elmélkedést kapcsolnunk ehhez a költői alkotáshoz. Hiszen alapjában véve Goethe Faustja a szellemi világba való törekvés kifejeződése Goethénél, tehát annak kifejeződése, hogy az újkori történelem egy fontos fordulópontján egy olyan mély szellem, mint Goethe, hogyan próbált bejutni abba a világba, amelyet mi szellemtudományos elmélyülésünkkel kutatunk.

    Az utóbbi alkalommal meggyőződhettünk arról, hogy Goethe olyan korban élt, amelyben még valóban nem volt lehetséges világos, mondhatni egyértelmű módon megtalálni az utat a szellemi világokba. Meggyőződhettünk arról, hogy Lucifer és Ahrimán jelentőségének igazsága még homályos ismeretként lebegtek Goethe lelke előtt, úgymond, mint a szellemi világ homályos sejtése, és meggyőződhettünk arról, hogy Mefisztó alakjában összefolyt Lucifer és Ahrimán alakja, tehát Mefisztóban egy homályos figura jelent meg Goethe előtt, akihez egy értelmű szellemtudományos vonatkozásban egyáltalán nem tudott közeledni. S Goethének éppen ebben a törekvésében látjuk, ahogy az a Faustban kifejeződött, hogy milyen komolysággal és milyen belső lelkiismeretességgel, mondhatni: lelkünkkel szemben milyen felelősséggel kell foglalkoznunk azzal, amit a szellemtudományos elmélyedés tár fel számunkra. Ha egy ilyen mély szellem ilyen nehézségeket talál azon az úton, amelyet ma már sok-sok ember akar keresni, akkor ez valóban alkalom arra, hogy sokat tanuljunk éppen Goethe kereséséből és törekvéséből. Szeretnénk azt kívánni, hogy aki egy kissé elmélyedt szellemtudományunk eredményeiben, ismét közeledjék ehhez a dokumentumhoz, Goethe Faustjához, amely a hajnalpírból ered, nem onnan, amikor már felkelt a szellemtudományos törekvések napja. Azt utóbbi alkalommal azt mondtam, hogy élete érett korszakában Goethének szüksége volt arra, hogy kijusson lelke fiatalkori állapotából. Goethe lelkét nem elégítette ki, hogy csak azt lássa a világban, amit érzéki szeme lát, amit agyhoz kötött értelme érzékel. S ami lelkében élt és az élet mély szellemi alapjaiba hatolt, azt formálta meg a küzdő Faustban, aki nem Goethe képmása, de valóban művészien, reálisan ábrázolja a Goethei törekvés és a Goethei élet bizonyos oldalait. S ilyenképpen tehát éppen a Földszellem jelenetében van dolgunk olyasmivel, ami a Goethe által leírt Faust legrégebbi részeihez tartozik.

    Az utóbbi alkalommal úgy beszéltem Goethe Faustjáról, hogy ha félreértenének, mint ahogy ez már gyakran megtörtént, akkor azt mondhatnák, hogy én a Faustot hiányos műalkotásnak neveztem, sőt néhány csípős szót ejtettem róla. S aki különösen furfangos, azt mondhatná, hogy Goethe-felfogásomban fordulat állt be, mivel korábban Goethe-tisztelő voltam, és most bebizonyítottam, hogy leszólom Goethét. Nos, nem szükséges említenem, hogy Goethét nem kevésbé tisztelem, mint ahogy mindig is tiszteltem, hogy számomra az újabb kor legnagyszerűbb szellemének tűnik. De egy személyiségnek szóló tiszteletteljes odaadásnak sohasem kell vak tekintélytisztelethez vezetnie, hanem mindig világosan kell rátekintenünk arra, amit igazságként ismertünk meg.

    A Faust különböző részekből van összeállítva, hogy ne mondjuk, összeragasztva, és elmondhatjuk, hogy Goethe a XVIII. század hetvenes éveiben, amikor a Faust legrégebbi részeit írta, valóban még nem volt képes arra, hogy a megírja a későbbi részeket, hogy valóban előbb érnie kellett ahhoz, hogy eljusson a szellemi világ iránti vágyakozásához, amit a kereszténység iránti megértésének nevezhetünk. Csak az érett kor vitte rá Goethét, hogy a szellemi világ után kutató Faustot művészileg úgy vezesse tovább, hogy Faust eljut oda, hogy a Húsvétra való emlékezéssel megtartsa életét, sőt odajut, hogy kézbe veszi az Evangéliumot, hogy lefordítsa a János-evangéliumot. Ha manapság egyesektől azt halljuk, hogy nincs szükségük szellemi megismerésre ahhoz, hogy kimerítsék a kereszténység mélységeit, hogy tehát ez a szellemtudomány szükségtelen eszköz, mivel a kereszténységet megfelelő módon meg lehet érteni abból, amit minden pap a szószékről hirdet, hogy a kereszténységben elsősorban csupán a hitet kell gyakorolni; s ha ezt a lelki hangulatot összevetjük azzal, amit itt Goethéről kell mondanunk, akinek az egyik legmélyebb szellemként évtizedekre volt szüksége, hogy megérlelje megértését a kereszténység iránt, akkor fogalmunk lehet azok mérhetetlen gőgjéről, önhittségéről, akik együgyű módon mindig elutasítják, amire véleményük szerint nincs szükségük – a szellemtudományos tartalmat.

    A Földszellem jelenetében olyasmivel van dolgunk, amivel Goethe fiatalkorában, harmincas éveiben, sőt, már húszas éveinek végén is foglalkozott. Ebből a Földszellem jelenetből, és az előzőből, az úgynevezett első Faust-monológból észrevesszük, hogyan mélyedt el Goethe az ún. okkultista-misztikus irodalomban, hogyan próbálta meg azáltal, amit ez az irodalom adott neki, meditációban, meditatív odaadottságban megtalálni a szellemi világot. Éppen a ma előadott jelenetben látjuk, amint keresés közepette, a meditáció révén, amelyhez egy okkult-misztikus könyv, Nostradamus régi misztikus könyvének utalásai révén juthatott, törekszik arra, hogy fellendüljön a szellemi világokba.

    Próbáljuk meg egyszer elképzelni, hogy Faust, és vele Goethe is, valójában milyen világba akar jutni. Ha az ember lelke valóban eljutott oda, hogy belső erejét úgy megerősítse, hogy szellemi-lelki lényének magja szabaddá válik a fizikai test eszközétől, ha a lélek a szokásos, mindennapi életben számára egyáltalán nem észlelhető erőkkel kihúzódik a fizikai testből, akkor mivé válik – nem maga a fizikai test, a maga térbeli körülhatároltságában, hanem a fizikai élet, amellyel akkor az ember szellemileg mégis mindig összefügg. Hiszen egy sugár, vagy áramlat eljut ehhez a fizikai élethez. Mivé válik ez a fizikai átélés az emberi lélek számára? A halál és az újabb születés közötti életben, az időn túl, a szellemi élet egy sugara vagy áramlata visszatér ahhoz, amit a Földön átéltünk, ahogyan ezt a korábbi előadásokon ábrázoltakból megérthették, tehát mindig, mint egy szellemi kéznyújtás, vagy még ennél is több, visszatér a fizikai átéléshez. Mivé válik tehát ez a fizikai átélés az emberi lélek számára, amely szabaddá vált a fizikai test eszközének használatától? Azt mondhatnám: az egész fizikai átélés az olyan ember számára, aki kívül van ezen a fizikai átélésen, lelki szervvé válik. A fizikai átélés mintegy szemmé vagy füllé, az egész ember érzékszervvé, szellemi érzékszervvé válik, mondhatnánk, az egész Föld valamiféle szervévé, amely kitekint a világűrbe. – Hogy szemünk a fizikai tárgyakat láthassa, nekünk szemünkön kívül kell lennünk, a szemnek, mint önálló szervnek be kell ágyazódnia a szemgödörbe, sőt csontfalakkal le van zárva, úgyhogy a szem viszonylag önálló szerv. A fül is hasonló módon lezárt. Ugyanakkor az agy egész fizikai apparátusa a fejüregbe van zárva, és el van választva az emberi test többi részétől. Ilyen módon az ember fizikai átélésének is le kell zárulnia, hogy valamiféle érzékszervvé váljék, valamiféle szemmé vagy füllé, amin keresztül az ember, aki fizikai átélésén kívül van, kitekint a széles világűrbe.

    Amit ott átél, azt így is ábrázolhatjuk: azt mondhatjuk, hogy most abban a világban van, amelyet a Teozófia [34] című könyvemben szellemi világként ábrázoltam. Ez az a világ, amelybe akkor lép be először az ember, ha olyan élménye van, hogy önállóvá vált lelkével testén kívül van, és a lélek a magáén kívül saját fizikai átéléssel rendelkezik. Az 1914-es bécsi ciklusban [35] ábrázoltam, ahogy az embernek a halál és az újabb születés közötti életben is, legutóbbi földi életén túl, van egy szellemi-lelki érzékszerve, hogy a világ többi részét érzékelje, vagyis hogy e földi életen túl érzékeli a világ többi részét. A halál után azután egy hosszabb idő elteltével ebben a világban találjuk meg halottainkat, amíg feljebb nem lépnek egy másik világba, amelyet a lélek csak egy későbbi fejlődési állapota révén érhet el, még a beavatottak is. A megfigyelő számára némely dolognak fel kell tűnnie ebben a világban, amelybe eljutunk. Erről a világról csak részleteket tudunk mondani. A különböző előadásokból kell összeszedniük, hogy mi jellemzi ezt az érzékfeletti világot. Mindenekelőtt azonnal feltűnik a léleknek, hogy miután megszabadul a testtől, és beleéli magát egy új világba, eleinte úgy látja, úgy érzi, hogy a csillagok kialudtak. A lélek beleéli magát egy elementáris világba, úgy, hogy immár összefűződik a levegőtengerrel, együtt hullámzik a világban hullámzó hővel, sugárzik a fénnyel, és mivel a lélek kisugárzik a fénnyel, a fényen át nem láthatja a külső tárgyakat. Ezért alszanak ki a Nap és a csillagok, és a Hold fénye kioltódik a lélek számára. Nem külső szemlélet, amelyben az ember benne van, együttélés az elemi világgal. S ugyanakkor együttélés azzal, amit a történelmi események erejének, a történeti létesülésnek nevezünk. Ebben a világban láthatjuk, hogyan folyik le mindaz, amit a történelem valójában okoz az emberi életben.

    [34] A Theosophie magyar címe: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei − GA 9
    [35] 1914. április 9-14. Az ember belső lénye és élet a halál és az újabb születés között − GA 153

    További meditatív fejlődésében ekkor a lélek felküzdheti magát egy magasabb átéléshez. Ott már nem csupán saját átélése válik szellemi-lelki érzékszervvé, hanem az egész Föld érzékszervvé válik. Egészen paradox módon hangzik, de önök meg fognak érteni engem, hogy ott az emberi léleknek egy olyan átéléshez kell eljutnia, amelyről elmondhatjuk: az ember most olyan lény, akibe mintegy bele van illesztve az egész Földgolyó, ahogy különben a szem vagy a fül bele van illesztve testünkbe, s ahogy szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk, úgy érzékeljük az egész Földdel és annak átélésével a világmindenséget. – Ekkor észrevesszük, hogy amit a fizikusok a Napról és a csillagokról mondanak, az csupán materialista álmodozás. Hiszen az előző világban a csillagok már kioltódtak, a Nap, a Hold már kialudt. Most azonban észrevesszük, hogy ahol a Napot sejtjük, szellemek közössége van, hogy mindenütt, ahol egy csillagot sejtünk, egy szellemi világ van. S miközben visszaemlékezünk a földi életre, tudatára ébredünk, hogy amiről a fizikusok beszélnek fantasztikus materialista álmodozás, mert amikor csillagok vagy napok tűnnek fel nekünk, ez azért van, mivel valahol a szellemi világban ez egy szellemi közösség helye, ahogyan a Föld az emberek közösségéé. De amilyen kevéssé érzékelnénk egy távoli csillagról a fizikai testeket, csupán az emberi lelkeket, éppoly kevéssé mondhatjuk, hogy ott fenn, a csillagokból valami olyasmi érdekelne bennünket, ami nem szellemi-lelki természetű. A látottakat azonban úgy kell elképzelnünk, mint a földi atmoszféra páráit, amelyek összeütköznek azzal, ami ide beáramlik, és a fizikai szem semmit sem láthat a valóságos csillagból, csak azt a párát, amelyet maga a Föld bocsát ki a világmindenségbe. Mindaz, amit csillagos égként látunk, semmi más, mint az a különben éteri anyag, amelyet maga a Föld sző, egy olyan függöny, amelyet a Föld von az elé, ami mögötte van. Ha azonban a lélek eljut oda, hogy beleélje magát ebbe a világba, akkor észleli, hogy kint nem azok a fantasztikus csillagok vannak, a materiális-fantasztikus csillagok, amelyekről a fizikusok beszélnek, hanem eleven lények, fel- és lefelé lebegő, ide-oda mozgó eleven lények közössége kint a világűrben, amelyek felülről lefelé, és alulról felfelé adományokat nyújtanak egymásnak. Ha szellemi nyelvre ültetjük át ezeket a szavakat:

    Hogy átsző mindent az Egész!
    Egyik a másban hat s tenyész!
    S az ég erői itt hogy fel- s leszállnak,
    nyujtván aranyvedert egymásnak!

    – erők ezek, de olyan értelemben, ahogyan őserőkről beszélünk:

    Áldásárasztó suhanással
    csapatjuk égből földre szárnyal
    s mindent betölt harmóniával.

    Mindezt azonban szellemileg-lelkileg kell elképzelnünk, s akkor körülbelül előttünk áll az a világ, amelybe ekkor éli bele magát a lélek.

    Ha most elképzeljük, hogy abban a korban, amiben elénk állítják, mije volt Faustnak mindabból, amit most leírtak? Felütött egy régi könyvet, amelyet valaki írt, aki egy régi szemléletet jelekkel rajzolt fel: ez megadta a makrokozmosz jelét. De Faust természetesen nincs abban a helyzetben, hogy lelke beleélje magát azokba a világokba, ahol a lények nagy történéseiket viszik végbe a világmindenségben. Faust nem képes rá, hogy feljusson oda. Csak a jelet látja, amelyeket valaki odaírt, akinek sikerült oda eljutnia, a makrokozmosz jelét. Ám egy álom, egy sejtés megidézi, hogy ez a jel jelent valamit. Tehát gondolják csak el, hogy sohasem hallottak volna a szellemtudományról, hogy önök előtt lett volna a jel, de lenne arról egy sejtésük, hogy egyszer valami hasonlót láttak, s ezt látni is szeretnék – ekkor Faust lelkiállapotában vannak. Eleinte álmodhatnak arról, hogy fantáziájuk megelevenít önöknek valamit e külső jelek által, amelyek lényegében az állatöv, az elemek, a planéták jelei, sőt akár túlcsorduló érzéssel e szavakba törhetnek ki:

    Mily színjáték!

    De ez visszahat önökre, s most észreveszik, hogy ez nem más, mint a könyvben lévő jel, semmi más, mint fantázia…

    De jaj, az, semmi más!

    Sőt, inkább csak színjáték, mint belső fantázia! S ez visszaveti önöket. A jel nem adott semmit, ellenkezőleg, visszavetette önöket, s azt az érzést keltette: ez a szellem világa, ami előtt állnak, de sehol sem találják a bejáratot.

    Hol kaplak el, Természet, óriás?
    Hol kebleid? Milyen élet forrása,
    amelyen csügg a föld és a menny,
    szikkadt lelkem odaeseng –

    Ismét semmi más, mint beleérzés az alsóbb világban lévő elemekbe, a fénybe és a levegőbe, ahogyan mondtam. S most még világosabban kifejezve. Faust felhatolt a szellemi világba, visszahullott oda, amit az imént a legközelebbi érzékfeletti világként írtam le. Az ottani levegő- és fény-életet igen jól fejezik ki a következő szavak:

    itatsz, buzogsz, s e sóvárgás hiába?

    Faust egészen visszahull önmagába, a szellemi világból visszahull az elementáris világba. De még arra sem képes, hogy ezt felismerje. Itt az segít neki, hogy felüti a könyvet, és megpillantja a Földszellem jelét. Ez az a jel, amelyet egykor olyasvalaki írt, aki ezt az alsó világot, az elemi világot sajátjaként birtokolta. Ő most mégis benne érzi magát. Faust itt megsejti a bennlévőség érzését.

    De mily más módon hat rám ez a jel!

    – azért, mert ennél érez valamit, mivel elfordult az érzéki látszattól, és megérez valamit a világban bennelevésből. Valójában mindig erről a világról beszél:

    erőim, érzem, egyre nőnek;

    – ezt éli át az ember, ha a hőben, a fényben él –,

    s testem, mint új bortól, tüzel.

    Gondolják csak el, milyen az, ha lelkükben meleget éreznek, ha a világban, mint egy meleg hullámzásban élnek és tevékenykednek!

    Világba lépni kél bennem merészség,

    Ez valóban olyan, mint mozgás az elemekben. Mondtam önöknek, hogy a földi élet érzékszervvé válik, s ahogyan a szemüket és a fülüket érzik magukban, úgy érzik most érzékszerveiket a Földben.

    s viselni már a Föld kínját s örvendezését,
    magam viharokkal veretni,

    – mintha a légben lennének a levegő hullámzásaként.

    Felettem elborul –
    a hold elrejtezik –

    Nem csoda! Éppen leírtam önöknek, miként történik, ahogy a csillagok, a Hold kialszanak. A fény kialszik, mivel ő maga együtt halad a fénnyel.

    köd száll! Vörös sugár cikázik
    fejem körül.

    Ez most belső érzékelés.

    A bolt
    hideg borzongást permetez,
    és rám tapad!
    Érzem, te vagy, igézett földöntúli lény!
    Tárd fel magad.
    Mily sajgás szivem közepén!
    Új ámulatokra
    vár minden idegem sajogva!

    Észreveszik, hogyan fejeződik itt ki az elemekben való élet?

    Egész szivem immár neked ajánlva!
    Kell! Jönnöd kell! Bár életem az ára!

    S most meditációjából kiindulva, elmond a Földszellem jeléhez írt mondást, egy meditatív, szuggesztív mondást, amely valóban elvezeti a Földszellem látomásához, aki a szellemek vezetője, akiknek a birodalmába lépünk, ha belépünk az elementáris világba. De ugyanakkor vegyük észre, hogy Faust valójában nem érett erre a világra, tulajdonképpen nem érezheti érettnek magát erre a világra. Akkor tehát mi történik vele? Az önmegismerés lesz az osztályrésze, abban az értelemben, hogy ez éppen a legmagasabb világmegismerés, miközben együtt élünk mindazzal, amit átélhetünk, ha az elemi világban úszunk és működünk, vándorlunk és létezünk. De ami ebben lényszerűvé lett, azt Faust nem tudja felismerni.

    Ez szellemi párbeszéd Faust és a Földszellem között valójában Goethe érettségének arra az állapotára jellemző, amelyben ezt a jelenetet írta, mintegy a szellemi világba való hallatlan törekvését ábrázolja.

    Szellem:

    Ki szólít?

    Faust már elfordul. Természetesen ez nem úgy hangzik fel, mint amit egyébként fülünkkel hallunk, hogy távolról felcsendül, hanem úgy, hogy benne élünk a hangokban. Másként hangzik, mint amit a Földön hallhatunk, egészen másként. Ahogyan azt is, amit látunk, nem a fény által látjuk, hanem azért, mert a sugárzásban vagyunk. Ez másmilyen. Faust felsőbbrendű emberré akart válni. Ez azt jelenti, hogy be akart lépni a szellemi világba, de valamiféle iszonyat fogja el ettől a szellemi világtól. A Föld szellemével való találkozása révén válik Faust számára világossá, hogy az embernek mássá kell válnia, mint amilyen korábban volt, ha be akar jutnia a szellemi világba, hogy szokásos erőivel, érzéseivel és szenvedélyeivel nem juthat be oda. Így Faustnak először mélységesen éreznie kell, hogyan vetik vissza, hogyan hull vissza a magasabb szellemi világból az elemi világba, s ott megismerésében vetik vissza, mivel csak ugyanaz az én maradt, aki korábban volt, mert nem fejlődött bele ebbe az elemi világba, amelyhez azt a szuggesztív meditációt használta, amelyet azzal a mondással hajtott végre, ami a Földszellemnek szól. Egy pillanatra látnia kellett, miféle lények vannak ott. Ám a szellem azt mondja neki:

    Hol vagy, te, Faust, akinek hangja szólt,
    s erős akarata belémhatolt?

    Hogy ez a hang a tudatalattiból hangzik fel, arra már felhívtam a figyelmet, hogy ez az a Faust volt, akit maga a külső Faust még csak nem is igazán ismer.

    Te? Kire még rá sem lehellek,
    és máris minden íze reszket,

    Ez a „te” most a szokásos, mindennapi Faustra vonatkozik, míg a törekvő Faust a magasabb rendű ember volt.

    kunkorgó, gyáva nyű csupán?

    De most Faustban felébred a dac. Egyenesen be akar jutni abba a világba, amelyre még nem érett:

    Tőled féljek, lángból kibomló?
    Faust volnék, Faust, hozzád hasonló.

    Most még hallhatja, hogy az elemi világban, ahová beleélte magát, a szellemek együtt élnek az emberi történelemmel, azzal, ami fajokon és kultúrákon keresztül történik a Földön, ahogyan a szellemek együtt élnek ezzel. S a Földszellem kimondja az elemi világ titkát, sehol sem a létről, hanem a létesülésről, a történésről beszél.

    Szellem:

    Az életárban, tettek viharán
    lényem fel- s lejár,
    ide-oda száll.
    Születés, halál,
    apály s dagály:
    cserélve érlelt
    örökös élet!
    És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
    így dolgozom Isten eleven köpenyén.

    Nem a térben, hanem az időben: olvassák el hágai elő adásaimat! [36] Faust mégis fel tud fogni annyit, hogy ez az a szellem, aki átvonul a történelmen:

    Véled magam, ki átszaladsz
    világokon, egynek érzem, te Szellem!

    [36] 1913. március 20-29. Mi az okkult fejlődés jelentősége az ember burkaira és énjére? − GA 145

    Véled, ki átszaladsz világokon! Veled, aki a korszellemekhez tartozol, mennyire egynek érzem magam! – Így beszél elbizakodottságában. A szellem most azt mondja neki, amit Faust később mennydörgő igének nevez, ami szíven üti, és újra visszadobja a mindennapi világba, amelyben él, mivel még nem érett. Az önmegismerést kell keresnie, és ebben a világgá táguló önmagában a szellemi világot. Ezt még nem tudja megtalálni, ezért hangzik fel vele szemben a Földszellem mennydörgő szava:

    Azzal vagy egy, kit megragadsz,
    velem nem!

    Miféle szellem tehát az, aki megragadja Faustot? Milyen szellemet ragad meg Faust? Ő, az istenség képmása, aki nem tudja megragadni a Földszellemet? Akkor most hogyan tud továbbmenni az önmegismerésben? Hogyan néz ki az emberi szellem, akit Faust meg tud ragadni? Belép hálóköntösben és hálósipkában a másik Faust: Wagner! Ez az a szellem, akit megragadsz! Wagner, ő az, akit te felfogsz! Tovább nem tudsz jutni, mert a másik csak dacként, szenvedélyként él benned! – Faust egy lépéssel továbbjut az önmegismerésben. Goethe Faustjában éppen az a sajátságos, az a szép művészi megformálása a Goethei Faustnak, hogy ami a színpadon reális alakként megjelenik, az alapjában véve mindig egy darab önmegismerés. Ahogyan Mefisztó is egy darab önmegismerés, ugyanúgy Wagner is Faust önmegismerésének egy darabja. Wagner maga Faust. S egyáltalán nem lenne helytelen, ha egyszer a Faustot úgy vinnék színre, [37] hogy Wagner hálókabátos és hálósipkás alakjában, akitől Faust félrefordul, magának Faustnak hasonmása lenne, akkor már közvetlenül megértenék az emberek, miért jön be éppen akkor ez a Wagner. Amit Wagner mond, az alapjában véve az, amit Faust már megért, a másik csak elszónokolja. Csak így hozakodik ezzel elő. Úgy véli, hogy felemelkedik a legmagasabb igazságokig, amelyeket elcsépelt frázisokkal tud szónokolni, de bensőjében nem éli át őket. S most lejátszódik egy kis önmegismerés. Wagner mondja ki az igazságot. Faust alapjában véve nem mondta ki legbensőbb élményét, hanem szónokolt.

    Bocsánat! Hallom, épp szavalsz.

    [37] A dornachi, a Goetheanumban lévő színrevitel alkalmával Wagner hasonló kosztümben jelent meg, mint Faust, s így az itt jellemzett összehasonlítás világosan megmutatkozott.

    Ez az igazság: csak szónokolt. S az is egyfajta magára eszmélés, ha az ember belátja, hogy nem a világszellemhez közeledik, hanem legfeljebb egy görög tragédiát olvas. Sok ember akar szavalni a legmagasabb igazságokról, ha közeledik a szellemtudományhoz, még ha ez gyakran csak a legmagasabb igazságokról való szónoklás is önmagának. Alapjában véve nem akarnak mást, mint önmaguknak szavalni erről a szellemtudományról, mintegy hasznot húzni abból, hogy valamiféle ködpárával ámítják magukat. A mai korra vonatkozóan elmondhatjuk, hogy ez bizonyos körökben sokszor előfordul. Némely ember igen érdekes, amikor saját nézeteiről szónokol. Régebben ezt papoktól hallottuk, most már a komédiások jobban megtanulták, úgyhogy a papok tanulhatnak valamit a komédiásoktól. Ha Faust csak olyan messzire menne, mint ahol értelmével tart, akkor azokat a szavakat kellene mondania, amiket Wagner, a tükörképe mond. De ő szenvedélyével, éppen azzal, ami luciferi, nem a valódi, teljes, emberi lelki maggal, hanem a luciferivel, túlmegy ezen. A Faustban lévő Lucifer az, aki most válaszol Faustnak, aki azonban Wagnerként áll előttünk:

    Úgy van, ha a pap is komédiás csak,
    amire példa most elég akad.

    Ez a lenézés, ez a gőg a Faustban lévő luciferiből jön, mert ha Lucifer nem ragadta volna meg Faustot, akkor az úgy beszélne, mint Wagner, ha ő éppen csak azt fejezné ki, amit őszintén elismerhet megértésének tárgyaként. A másik csak egy sötét sejtés nála valamiről, ahová fel akar hatolni. De ez az önmagával való beszélgetés – valóban, ez csak egy önmagával való beszélgetés – mégis egy kissé tovább vezeti őt. Sokszor tovább jutunk az életben, ha egyszer másik önmagunkkal kerülünk szembe. Az ember önmagának nem szívesen vallja be, hogy ilyen vagy olyan tulajdonságai vannak. De ha ezek a tulajdonságok egy másik emberben jelennek meg előttünk, akkor már szívesebben tanulmányozzuk őket. Így az ember már azáltal is önmegismerést szerez, hogy egy tulajdonság a másik ember alakjában jelenik meg előtte, mint Faustnak Wagner esetében. Faust most még nem jutott odáig, hogy amikor Wagner kimegy, azt mondaná: igen, lényegében ez én magam vagyok. – Ha a megértés már annyira áthatná őt, akkor azt mondaná magának: én csak egy Wagner vagyok, itt a fejemben csak egy Wagner ül!

    Hogy is nem illan el minden reménye annak,
    ki csak sületlen holmihoz tapad,
    kincsek után kapzsin kutat,
    s boldog, ha pár gilisztára akadhat!

    Végül is mostanáig semmit sem csinált, azon kívül, hogy a leírt módon kutatta a szellemeket. Az önmegismerés jelenik meg Faust számára Wagnerben. Ki küldte be akkor Wagnert? A Földszellem küldte be őt, a Földszellem:

    Azzal vagy egy, kit megragadsz,
    velem nem!

    S most Faustnak látnia kell, milyen szellemekhez hasonlatos. A Földszellemhez, a Föld uralkodójához nem hasonlít, de ez egyszer látnia kell egy olyan alakot, aki benne rejlik: itt van a te Wagnered! Ez a Wagner rejtőzik benned!

    De nem csupán Wagner rejlik Faustban, hanem Wagnerrel, vagyis önmagával szemben a luciferi elem is. Van benne még egy másik elem is.

    Ha korábbi alakjában áttekintjük a Faustot, amilyen kezdetben volt, azt látjuk, hogy Goethe akkor azt, ami a Földszellem jelenete után következett, még nem fejezte be. Ott ez így folytatódik: beszélgetés Wagnerrel, majd a diákkal, Mefisztó… Faust és tanítványa körébe lép be Mefisztó, akiről Goethe nem igazán tudja, vajon Lucifer vagy Ahrimán-e. Ha már volna számára szellemtudomány, akkor most Lucifer jelenne meg. Itt a másik van számára, akit a Földszellem küld neki. A Földszellem küldi neki Wagnert, küldi Mefisztót, mi azt mondanánk: Lucifert. Faustnak fokozatosan kell megismernie, mi rejlik benne. A Földszellem küldi Mefisztót: ismét egy olyan szellem, „kit megragadsz”. Próbáld meg egyszer a benned rejlő Lucifert megragadni, nem rögtön a Föld szellemét meglátni!

    Hogy Goethe még nem volt tisztában a dologgal, azt abból láthatjuk, hogy egy négysoros kis rész, amely később kimaradt, ott van az eredeti leírásban. 1775-ben négy sor volt még az után a jelenet után, ahol Mefisztó odáig jut Fausttal, hogy elvezeti Margithoz, és Faust most oda akar menni hozzá. Itt volt még négy sor, amely 1790-ben már nem volt benne. Miután Faust felszólította Mefisztót, aki valójában Lucifer – csak Goethe összekeveri őket –, hogy gondoskodjék ékszerről Margit számára, akkor a régi kéziratban azt mondja Mefisztó, miután Faust elment:

    Királyfi mód’ parancsolgató!
    Ha volna tán egy tucatnyi társa,
    koldussá tenne egy csapásra –
    s a tetejében e kommisió!

    Itt Mefisztó maga Lucifernek nevezi magát. [38] Mint mondtuk, ez a négy sor később kimaradt. Vajon miért tette ezt Goethe idősebb korában, amikor, mondhatnánk, önmagát akarta kifejezni a Faustban? Nos, azért kellett ezt tennie, hogy megmutassa, hogyan juthat az ember önmegismeréshez. De, mondhatnánk, ebben az első jelenetben, amit Goethe fiatalon írt, sejtve benne rejlik az, amit önök világosan elolvashatnak, ahol a küszöb őrével való találkozást ábrázolom A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben. Faustban önök már sejthetik, hogy az ember, aki fokozatosan belátja, hogy különféle lények rejlenek benne, részekre oszlik, hogy Wagnerre és Lucifer-Mefisztóra osztódik. Ily módon Faust fokozatosan megismeri magát egyes részeiben, megismeri Wagnerként és Lucifer-Mefisztóként. De mint mondtuk, Goethének először éretté kellett ahhoz válnia, hogy valóban áttekintse a Krisztusimpulzus nagy jelentőségét az emberiség számára, amennyire ez az ő korában lehetséges volt. Ezért látjuk azt, hogy Goethe érettebb éveiben azáltal próbálja teljessé tenni, amit korábban Faust törekvéseiről egészen addig írt, amikor az ember különböző képmásaiban jelenik meg, a Lucifer-képmásban is, hogy Faustot érintkezésbe hozza azzal, ami Krisztus által árad bele a Föld fejlődésébe. Mondhatnánk, Krisztus kultikus jelei közelednek Fausthoz. S így egy olyan dokumentumot látunk a Faustban, ami megmutatja nekünk, hogy maga Goethe hozta közelebb az okkultizmust a kereszténységhez, a Krisztus-impulzushoz, s ma ténylegesen azon a csapáson haladunk tovább, amelyet egykor Goethe első lépéseihez készített. Goethe korában az embernek minderről csak sejtése lehetett. Ma eljött az idő, amely lehetővé teszi az embernek, hogy a szellemtudomány által valóban a szellemi élet területére lépjen, ami felé Goethe egész törekvése irányult. A mai kornak másként kell felfognia Faustot, mint ahogy maga Goethe fogta fel. Igen, a világ tovább halad, s ha nem ismerjük el teljes mértékben, hogy a világ halad előre, akkor nem vélekedünk eléggé komolyan a világról. Az olyan élmények azonban, hogy az ember meghasonlik, hogy szembekerül önmagával saját, luciferi alakjában, az ilyen élmények mégis előbbre viszik az embert, de mindig csak egy kis lépéssel. El kell már búcsúznunk attól a hiedelemtől, hogy át tudjuk tekinteni az egész szellemi világot, ha csak kis lépéseket tettünk, ahogyan a meditáció révén tehetjük. Egy kevéssel azonban mindig előbbre jutunk.

    [38] A német vers 2. sora: „Hätt’ Luzifer so ein Dutzend Prinzen,” –Ford.

    Faustban kétféle természet van: a Wagner-természet és az, amely arra törekszik, hogy előbbre jusson. Amikor érett éveiben Goethe erre akart utalni, akkor ezt igen szépen tette. Feltámadt benne az igény, hogy ahol Faust már közeledik a kereszténységhez, megmutassa, mit jelent Faust Wagner-természete. Ezért küldi Wagnert és Faustot egy húsvéti sétára együtt. Most valóban úgy van, ahogy drámailag természetes, hogy két személyben ábrázolja, ami Faust lelkében megy végbe. A Faustban lévő magasabb rendű ember előre törekszik, de Faust-Wagner visszatartja Faustot. A szellemi világ megértésének egy szikrája gyullad fel Faustban, ezért a pudliban, amellyel találkozik, most nem csupán az érzékelhetőt látja, és ez most valóban olyan, mint a Faustban lévő lelkierő, amely a Wagnerrel való beszélgetésében nyilatkozik meg:

    Faust:

    A tarlón, látod-e, fekete kutya baktat!

    Faustban most ismét felébred a wagneri természet.

    Wagner:

    Már rég ottlátom én, de mit se mond nekem.

    A magasabb természet:

    Vizsgáld meg őt, vajon mi fán terem?

    A Wagner-természet:

    Egy pudli tán, amely jó kutya módján
    ura nyomán töri magát elébb.

    Ezeket az ellenvetéseket valójában maga Faust teszi önmagának. S most folytatódik a dolog. Az érzékelhetőség mögött Faust látni kezdi az érzékfelettiséget, már sejti ezt. Ez tehát sejtés, amit az általa átélt tapasztalatok hívtak elő. A szellemi világ egy szikrája költözött belé. S azt mondhatjuk, szép, hogy Goethe művészileg ilyen végtelenül egyenes és őszinte, csak épp meg kell értenünk. Amikor most Faust a luciferit érzi magában – mint tudják, a luciferi összefügg az önfejűséggel, a belső egoizmussal –, akkor ezt még a Krisztus-impulzustól elragadtatott lelkébe is beleviszi. Luciferi vonás, hogy számára egyáltalán nem tűnik tökéletesnek a János-evangélium, amikor le akarja fordítani. Végül is valahogyan furcsák az értő számára az elragadtatott Goethe-kommentátorok, mivel ezeket a költő mindig magával ragadja, ott is, ahol a dolgokat, amelyeket mondani akar, megosztja a szereplői között. Faust még egyáltalán nem érti az evangélium szavait, különben megmaradna a „Kezdetben vala az Igé”-nél. Megütközik, mivel még nem érti. A tudósok ezt úgy ábrázolják, mintha értené Faust jobban, ámde még nem érti. Számára most az erő, a tett jelenik meg – tehát racionális-értelemszerűt visz bele az evangéliumba. Ezáltal most ellentétes jelenséget idéz elő. Míg korábban az érzékelhető világba taszították le, most felfelé irányítják a szellemibe. Mialatt korlátozottságát juttatja érvényre, és az „értelem, erő és tett” hármasságát vallja, felfelé lökik a szellemi világba, mivel a szellemi erő egy szikrája már benne van Faustban. Jönnek a szellemek, és a Földszellem hírnökeként Mefisztó, ez a Lucifer és Ahrimán közötti, tisztázatlan figura. Látják tehát, Goethe küzdelméből kell megértenünk Faust behatolását a szellemi világba, s ebből éppen mai korunkra nézve végtelenül sokat tanulhatunk.

    Különösen fontos volt számomra a Húsvét vasárnapi utolsó és a mai előadáson az, hogy lelkük elé idézzem, milyen nehéz dolog eljutnia a Krisztus-impulzushoz egy olyan szellemnek, aki elmélyülni akar, ám aki megmarad végtelen gőgjében és bizonytalanságában, és nem akarja felvenni, amit a szellemtudomány nyújthat számára. Másrészt szemléletessé akartam tenni a Faustban is, milyen óriási jelentőségű volt az, ami a Krisztus-impulzus révén költözött be a világba. Jönnek majd idők, amikor az ember egyre jobban megtanulja, hogy éppen azáltal értse meg a Krisztus-impulzus belső természetét, amit a szellemtudomány képes adni. Itt van a világon az a tény – mondhatni, mintegy a világtörténet által az emberiség földi fejlődése számára adott illusztrációja annak, hogy mi a Krisztus-impulzus –, itt van az a tény, hogy évszázadok óta, miután a Krisztus-impulzus megjelent a földi emberiség fejlődésében, ebben a fejlődésben valami olyasmi jelentkezett, amit az ember nem is ért helyesen. Abban a pillanatban azonban, amikor kezdi helyesen érteni, akkor éppen e helyes értés révén eljut a Krisztus-impulzus mélyebb átérzéséhez. Hiszen tudják, hogy hatszáz évvel azután, miután a Krisztus-impulzus megjelent az emberiség fejlődésében, egy bizonyos emberi közösségben fellépett egy próféta, Mohamed, aki eleinte elutasította azt, ami a Krisztus-impulzus által bejutott az emberiség fejlődésébe. Ma már valóban nem szabad a XIX. század babonáját vallanunk, amely a racionalizmusból kiindulva kicsiben akarja magyarázni, amit a szellemből kiindulva kell megvilágítani. Nevetségesnek kell tűnnie annak számára, aki valóban be akar hatolni a szellemtudományba, ha egy különösen tanult, okos ember azt mondja Mohamedről: azt állítja, hogy galambok alakjában közeledett hozzá az angyal, aki a fülébe súgta, hogy mit írjon a Koránba! De Mohamed – állítja a racionális tudós – puszta szemfényvesztő volt. A fülébe dugott néhány magot, amit a galambok szívesen esznek, azok odarepültek, és elvitték a magokat, de újra elrepültek, ha már megkapták! – Nos, ilyen magyarázatokkal szolgáltak az egész okos XIX században, kereszténységen belül és kívül.

    Eljön majd az idő, amikor valóban csak nevetni fognak az ilyen magyarázatokon, annak ellenére, hogy ezek teljesen kielégíthetik a materializmust. Mohamedet már mélyebben kell felfognunk, már világosnak kell lennie számunkra, hogy az, ami lelkében élt, valóban olyan érintkezésben volt a szellemi világgal, ahogy ezt Goethe kereste Faustja számára. De mit érzett Mohamed? Mit talált? Ma csak rámutatni tudok, egy más alkalommal akarom pontosabban kifejteni. Mit talált Mohamed? Nos, mint tudják, Mohamed eleinte egy olyan világba törekedett, amelyre volt egy kifejezése, ami csak egy szó: az Isten. A világ egyfajta mononná válik, Isten monista kifejeződésévé. Ez a világ természetesen nem tartalmazza a kereszténység lényegét. De Mohamed mégis betekintett a szellemi világba, bejutott az elemi világba, amelyről ma beszéltem. Híveinek azt ígérte, ha átmennek a halál kapuján, akkor belépnek ebbe a szellemi világba. De csak arról a szellemi világról tudott mesélni nekik, amit ő ismert meg. Milyen szellemi világ ez? Ez a szellemi világ, amelyről Mohamed beszél híveinek, a luciferi világ, amit ő Paradicsomnak tekint, a világ, ami felé egyenesen törekedni kell. S ha eljutunk az elvontságból a realitásba, és magyarázatul hozzáfűzzük az iszlám szellemi világba való törekvésének ezt az értelmét, akkor felismerjük azt, amit a szellemtudomány is hirdet. De ez a szellemi világ az a világ, amelyben Lucifer uralkodik; a luciferi világ megmagyarázva Paradicsommá válik, azzá a világgá, amelyre egyenesen törekednie kell az embernek.

    Úgy vélem, mély benyomást kell tennie lelkünkre, ha ily módon egy igen fontos eseménynél elmélyedhetünk a történelmi létesülés lényegébe. Már az is gondolkodóba ejthet bennünket, ha a vallási élet előrehaladásában megtudjuk, hogy egy nagy próféta azzal a tévedéssel lépett fel, hogy a luciferi világ a Paradicsom. Nem szeretném, hogy ez csak absztrakt igazságként kerülne lelkükbe, úgy gondolom, már az is megrázhatja a lelket, ha engedjük, hogy valami hasonló hasson rá. De mit tesz a mohamedán, hogy bejusson az ő szellemi világába? Talán az ajtónál leadhatna mindenki egy cédulát, aki végig elolvasta a Koránt az itt ülő kedves barátok közül. Érdekes lenne megszámolni azok céduláit, akik olvasták. De a Koránt a maga végtelen ismétlődéseivel, azzal az ábrázolásmóddal, amit a nyugati ember végtelenül unalmasnak talál, még elolvasni sem könnyű. A mohamedánok között azonban vannak olyanok, akik életükben hetvenezerszer akarják elejétől-végig elolvasni a Koránt. Ez azt jelenti, hogy egy adott szót úgy vigyenek be a lélekbe, hogy ez ott élővé váljon! Ha a kereszténységre vonatkozóan tartalmilag semmit sem tanulhatunk is egy ilyen vallási közösségtől, de azt mégis megtudhatjuk, hogy ebben az emberi közösségben még a szellemi tévedéssel is másként bánnak, mint nálunk azzal, amit szellemi igazságként elismerni vagyunk hivatottak. Egy európai legfeljebb azt teszi, hogy elolvassa a Faustot, majd ha elfelejtette, ismét elolvassa, s ha újra elfelejtette, még egyszer elolvassa. De kereshetnénk olyanokat is, akik százszor olvasták a Faustot. Ez az eddigi nyugati oktatáson belül érthető is. Hogyan is olvashatna el valaki hetvenezerszer mindent, amit nyugaton kinyomtatnak; ez teljesen érthető. De mégis el kellene sajátítanunk azt, hogy egészen más csak egyszerűen informálódni egy tartalomról, ami jelentős a lelkiélet számára, és megint más vele élni, mindig újra és újra, hogy az ember teljesen eggyé válik vele, teljesen eggyé. Ez olyasmi, amit először meg kell értenünk, amit a mi gondolkodási szokásaink szerint nem tudunk megérteni. De ezeken a dolgokon el kellene gondolkodnunk. Nem csupán azért mondom ki e szavakat, hogy mondjak valamit önöknek, hanem azért, hogy elgondolkodásra ösztönözzem önöket. Hogy növeljem a magunkkal és a világgal szembeni felelősségérzetünket arra vonatkozóan, ami számunkra a szellemtudomány lehet, és aminek lennie kell.

    Sok tekintetben nehéz időket élünk. A jelenben bennünket körülvevő igen súlyos külső események csak külső jelei nehéz korunknak. Nem helyes, ha ezt a nehéz kort betegségnek tekintjük, ahogy gyakran betegségnek nevezünk egy betegséget, mert a betegség sokszor egyfajta gyógyulási folyamat, s az igazi betegség megelőzi a fizikailag megjelenő betegséget. Így most a világban folyó szomorú eseményeket is megelőzte egy kóros állapot, és sokkal mélyebbre kell tekintenünk, mint amire az emberiség hajlandó. Nagy fájdalom nehezedhet annak a lelkére, aki látja a jelen kor feladatait és azt a csekély megértést, amit oly sok ember tanúsít ezekkel szemben. Ha látjuk, hogy éppen ma a világon az emberek hogyan ítélnek, hogyan gondolkodnak, vélekednek és éreznek, s ez a gondolkodás, vélekedés és érzés hogyan vezet külső eseményekhez, és hogy ezekből a külső eseményekből mennyire keveset tanulnak az emberek, akkor végtelenül nagy fájdalom nehezedik lelkünkre. Ennek a fájdalomérzésnek kell most gyakran megjelennie a lélekben. Ha mégis képesek vagyunk rátekinteni arra a hónapokig tartó megpróbáltatás idejére – hogy csak a legutóbbit említsük –, rátekinteni arra, mit tanultak ebből az emberek, arra, ami az ember számára ítéletként jelent meg azzal kapcsolatban, amivel nyolc hónappal ezelőtt [39] szembesült: ez a megítélésnek, érzésnek ugyanaz a módja. Amiről nyolc hónappal ezelőtt úgy vélték, igazuk van, miután e szomorú események bekövetkeztek, még mindig úgy gondolják, hogy igazat kell adjanak nekik különösen abban, amiről nyolc hónappal ezelőtt úgy vélték, igazuk van.

    [39] 1914. július végén, az I. világháború kitörésekor.

    Nem tudom elmondani, milyen végtelen fájdalmat érez az ember azért, hogy mily keveset változott az emberi lélek az utóbbi hónapokban azon előfeltételek szerint, melyeket e változásra nézve kellett tennünk, hogy korunk valóban egyfajta vizsga korszaka, egyfajta tanulás korszaka legyen. Azoktól azonban, akik a szellemtudományon belül állnak, szeretnénk azt kívánni, hogy néhány dolgot fogadjanak be, amit éppen ilyen dolgokból tanulhatnak, mint ezek a Fausttal kapcsolatos szemlélődések. Szeretnénk a lelkek számára mindig újra rámutatni arra a mély komolyságra és szent igazságtörekvésre, amellyel össze kell kötnünk szellemtudományos szemléletünket. S éppen egy ilyen mozgalomban meg kell bosszulnia magát annak, ami nem mély őszinteségből és mély igazságérzetből ered. Mindent, amiről ezt mondhatjuk annak, aki szól: bocsánat, hallom, épp szavalsz! –, mindezt valóban meg kell próbálnunk legyőzni.

    Mert nem különös-e, ha manapság a színpadon gyakran látjuk a Wagnertől eredő színpadi hagyományokat, s ha a tudósok, a mai racionalisták és az ész emberei erősen gúnyolódnak Wagneren, ahelyett, hogy szívükbe néznének, és meglátnák magukat Wagnerben. Ez a Wagner ül ott mindenütt a tanszékeken, a laboratóriumokban, és tudományos irodalmunk, filozófiai irodalmunk mély igazságot hordozna, ha a szerzők többsége a „Wagner” álnevet választaná. Mert a jelenkor e filozófusai Wagnerből írnak.

    Erősen hiszem, hogy a szellemtudomány soraiban is némelyeknek bőséges oka van, hogy magába tekintsen, önismerettel vizsgálja meg, hogy lelkében mennyi származik önámító szavalásból, és mennyi abszolút őszinteségből, abszolút igazságérzetből! Ezzel a szívükre, a legmélyebb lelkierejükre gyakorolt intéssel zárom ezt a szemlélődést.

    Pünkösdi hangulat
    Faust beavatása a Föld szellemeivel

    A Faust II. része első jelenetének euritmiai-drámai előadásához kapcsolódva

    Dornach, 1915. május 22.

    Érthetőnek fogják találni, hogy aligha lehetséges ebben az évben egy szokásos értelemben vett pünkösdi előadást tartani, éppen ebben az időpontban, vagyis éppen Pünkösdkor. Gondoljuk meg, mivel jellemzi a pünkösdi időt a kereszténység dokumentuma, az Újtestamentum. Úgy találjuk, hogy a pünkösdi ünnep legfontosabb jellemzője, hogy a szellem kiárad mindazokra, akiket apostoloknak neveznek. S ahogy az Apostolok Cselekedeteinek második fejezetéből látjuk, a szellem kiáradásának következménye, hogy a pünkösdi ünnepre összegyűlt, legkülönbözőbb nyelvű emberek mindegyike, tíz nappal az úgynevezett mennybemenetel után úgy hallja meg, amit tudatni kell velük, hogy ismerősen cseng számára, annak ellenére, hogy mindegyikük kifejezetten hangsúlyozza, hogy csak anyanyelvén beszél.

    S Pünkösd ünnepén a szellem kiáradása úgy jelenik meg, mint a szeretet, az egyetértés, a harmónia szellemének kiáradása, azokra, akik a legkülönbözőbb nyelveket beszélik a földkerekségen. Megtehetnénk, vagy jobban mondva, hogy inkább eltaláljuk a Biblia szövegét, a következőképp fordíthatnánk a dolgot. Azt mondhatnánk: a pünkösdi kinyilatkoztatásban valami olyasmi adódik, ami úgy szólal meg, hogy mindenki megértheti, annak ellenére, hogy csak anyanyelvén ért.

    Ami ebben az évben a pünkösdi ünnepen körülvesz bennünket, csaknem mindenki ellentmondásosnak érzi, ha csak azt értelmeznénk, amit ezzel a pünkösdi kinyilatkoztatással kapcsolatban gondolhatunk. Csak meg kell gondolnunk, hogy e pünkösdi kinyilatkoztatás után tizenkilenc évszázaddal odajutott a világ, hogy ezen a pünkösdi ünnepen immár harmincnégy különféle nyelven beszélő nép harcol egymással, úgyszólván teljesen ellentmondva a pünkösdi ünnep értelmének. Talán a tényeknek ez a hangja mégis lehetővé teszi majd, hogy bizonyos számú emberbe beáramoljon a felismerés, hogy ez a pünkösdi kinyilatkoztatás még nem terjedt el átfogó módon a földkerekségen, hogy még nem eléggé ragadta meg az emberek lelkét, és hogy majd új formában kell szólnia az emberek lelkéhez, nyomatékosabban, jelentőségteljesebben, mint ahogy idáig szólt, hogy a jövőben úgy lehessen érteni, ahogy mégis érteni kell.

    Így ebben az évben pünkösdi szemlélődésként valamiképp egy általános szempontot kell magunkévá tennünk, olyan szempontot, amely bizonyos oldalról közelebb hozhatja az új pünkösdi kinyilatkoztatást, amit a szellemtudománnyal vélünk megvalósítani. Mert mégiscsak az emberiségnek szóló pünkösdi kinyilatkoztatásnak kell tekintenünk azt, amit az itt elhangzott előadásokon fejtettünk ki; mégis ezt a szellemtudományt kell pünkösdi kinyilatkoztatásnak tekintenünk.

    Vegyük elő, amit a Golgotai Misztériumról tudunk [40], és engedjük megjelenni lelkünk előtt. Miben áll e Golgotai Misztérium lényege? A Golgotai Misztérium lényege abban rejlik, hogy egy szellemi lény, akiről tudjuk, hogy a kozmikus szférákhoz tartozik, leszállt, és fizikai-emberi testben földi sorsot, földi szenvedést élt át, hogy a Krisztus-lény három évet élt a názáreti Jézus testében. Azáltal, amit a Krisztus-lény átélt a názáreti Jézus testében, a Golgotai Misztérium óta egyesült azzal, amit a Föld szellemének, a Föld aurájának nevezhetünk. Így oszlik számunkra a teljes Föld-fejlődés egy Golgotai Misztérium előtti időre, melyben a Krisztus-szellemet az ember csak úgy sejtheti meg, ha beavatása révén kiemelkedik a földi szférából, hogy ne azt érzékelje, ami a földi szférán belül van, hanem amiben a Földnek semmi része sincs, ami számára csak egy későbbi jövőben van predesztinálva, és a Golgotai Misztérium utáni időre. Tudjuk, a Golgotai Misztérium óta van úgy, hogy az embernek nem szükséges elmenekülnie a Földről, hanem megmaradhat a Föld szférájában, és itt foghatja fel a Krisztus-lény impulzusait.

    [40] Rudolf Steiner: A kereszténység, mint misztikus tény és az ókor misztériumai − GA 8, és az evangéliumokról tartott előadásciklusok.

    Mármost tisztában kell azzal lennünk, hogy évszázadokon át, egészen a mi korunkig, az emberiség egy részének tudomása volt arról, hogy a Krisztus-impulzus összekapcsolódott a földi léttel. Valami egészen megváltozott az emberek tudatának egészében, mégpedig azon emberek tudatában, akik valamit éreztek, sejtettek a Krisztus-impulzusból. Valami megváltozott ezen emberek tudatának egészében. A lelkükbe költözött az a hit, hogy Krisztus együtt van az emberrel, hogy az emberi lelkület egyesülni tud Krisztussal, hogy a földi lét során az emberi lelkület át tud élni valamit abból, amit elevenen áthat majd a Krisztus-impulzus. Annak megértése azonban, hogy mi a Krisztus-impulzus a teljes földi létben, az emberiség fejlődésében, először valójában a szellemtudomány révén kell az emberi lelkekbe hatolnia. S ehhez szükséges, hogy felismerjük, hogyan működik ez a Krisztus-impulzus oly módon az emberi lélekben, hogy mintegy egyensúlyban tart két más szellemi impulzust.

    Ezt kell ábrázolnia a mi szobrunknak, amelyet épületünk keleti részében kell felállítanunk. Ott fogjuk felállítani az emberiség reprezentánsát, az ember képviselőjét, amennyiben ez az ember képes átélni magában a legmélyebbet, amit ember átélhet, ha a Krisztus-impulzust eleven impulzusként felvette lelkébe. Részemről nevezhetik ezt az épület keleti felén lévő főalakot Krisztusnak, nevezhetik általában az elmélyült ember reprezentánsának is. De ezt a szellemet, aki egy emberi testen keresztül beszél, két másik szellemi lénnyel, Luciferrel és Ahrimánnal együtt kell szemlélnünk. Az emberiség képviselőjének felegyenesedve kell kifejeznie kapcsolatát Luciferrel és Ahrimánnal. Ezen az alakon mindennek jellegzetesnek kell lennie. Később, ha egyszer már felállították ezt a szobrot, mindenekelőtt észrevehetik, hogy felemelt balkezének és leeresztett jobb kezének gesztusa egészen sajátságos. Megérthetik a kezeknek ezt a mozdulatát, ha látják, hogy fenn a sziklán, melynek csúcsa felé nyúlik fel az emberiség reprezentánsának balkeze, hogy fenn, erről a sziklacsúcsról Lucifer lezuhan, mert eltöri a szárnyát.

    Könnyen azt hihetnénk, hogy a szárnynak e törése az emberiség reprezentánsának karjából kiáradó erő által történik, mintha ez az erő Lucifer felé áramlana, és eltörné szárnyát. Ez téves felfogás lenne. S remélhetőleg sikerül majd nekünk, hogy a szobrászi ábrázolás révén ne engedjük ezt a téves felfogást felébredni. Mert nem arról van szó, hogy a Krisztussal áthatott emberből kiáramlik valami, ami eltöri Lucifer szárnyát, hanem arról, hogy Lucifer átél magában valamit, miközben érzi Krisztus közelségét, ami szárnyának eltöréséhez vezet. Mivel nem tudja elviselni a Krisztus-erőt, a Krisztus-impulzust, maga töri el a szárnyát. Ez egy folyamat, amely nem azáltal jön létre, hogy Krisztus harcol Lucifer ellen, hanem ez magában Lucifer bensőjében zajló folyamat, amit Lucifernek önmagában kell átélnie, s egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy Krisztus számára lehetetlen volna, hogy Luciferrel szemben gyűlöletet, vagy harciasságot érezzen. Krisztus nem más, mint Krisztus, és csak pozitív érzések töltik el a világléttel szemben, nem küzd a világ semmiféle hatalmával! De le kell küzdenie a közelébe férkőzött luciferi hatalmat. Ezért kezének hatása nem lehet agresszív, balját felemeli, és ezzel a sajátos mozdulattal arcának bal fele szintén nem hathat agresszíven, hanem ez mintegy arra utal, hogy Krisztusnak a világösszefüggésben dolga van Luciferrel. De ez nem harc. A harc csak magának Lucifernek a lelkében jön létre. Ő maga töri el szárnyát, nem pedig Krisztus.

    S ugyanígy van ez Ahrimánnal, aki a Krisztussal áthatott ember jobboldalán, egy sziklabarlangban kuporog, aki alatt a föld felfelé megnyílik: ez az anyagiság, amit mintegy belehajt az emberbe, ami azonban nem tud megerősödni, és megbénul, mert a Krisztus-erő a közelében van.

    A Krisztus-erő. amely karján keresztül a kezébe hullámzik és árad, az Ahrimán elleni gyűlöletből semmit sem árul el, hanem maga Ahrimán bénul meg, és azáltal, ami lelkében végbemegy, a föld ereibe rejtett aranyat bilincsekként hurkolja magára, így a föld aranyából készít magának bilincseket, és magára láncolja. Nem Krisztus láncolja meg, ő láncolja meg magát, miközben érzi Krisztus közelségét.

    De mondhatni, csak így tárul fel ez az ősi kapcsolat, amelyet meg kell ismernünk, hogy ezáltal az emberi lelkek valóban megérthessék, mi is a Krisztus-impulzus.

    Egy egyszerű hasonlattal megvilágíthatjuk ezt a Krisztusimpulzust. Gondoljanak el egy ingát. Az inga kileng az egyik oldalra, majd nehézségi ereje által a legalsó pontra lendül, és kileng a másik oldalra, éppen addig, ahol ezen a másik oldalon egy egyensúlyi pontnak nevezett pont van. Ez a pont egy holtpont, nyugvópont lenne, ha az inga most nem lendülne vissza a másik oldalra. Az ingában élet van azáltal, hogy mindkét oldalra kileng, és középen van egy nyugvópontja.

    Ily módon a Golgotai Misztérium óta így képzelhetjük el a Föld fejlődését: ingalengés az egyik, a luciferi oldalra, és ingalengés a másik, az ahrimáni oldalra. S az egyensúlyi pont a középen Krisztus.

    Hogy ezt először fel kell ismernünk, arra egy jelentős történelmi tényből is következtethetünk. Mindnyájan csodáljuk Michelangelo Utolsó Ítélet című festményét. Önök ismerik ezt a képet az eredetiről készült másolatoktól, amely a Sixtusi kápolnában található. Látjuk, hogy Michelangelo hatalmas mesterségbeli tudással festette meg Krisztust, aki győzedelmesen egyeseket a pokolra küld a gonosz szellemekhez, másokat, a jókat, a mennyországba. S ha Krisztus arcára nézünk, világot ítélő haragot látunk rajta. S ha a szellemtudományt magunkba fogadtuk, s mindazt, amit idáig ebből képesek voltunk befogadni valóban szeretetben egyesítettünk lelkünkkel, akkor csodálatunk ellenére ma azt mondjuk Michelangelo alkotására: ez nem Krisztus, mert Krisztus nem ítél! Az emberek ítélik meg önmagukat, ahogyan Lucifer és Ahrimán élik át saját folyamataikat, nem pedig azt, ami Krisztus valamiféle ellenük folytatott harca révén hat.

    Amikor Michelangelo megalkotta a maga Krisztusát, még nem az a kor volt, amikor valódi tökéletességében megismerhették Krisztust. Mondhatni, az emberekben még tisztázatlanság uralkodott. Magában Krisztusban láttak valami olyasmit, amiről ma tudjuk, hogy Lucifernek vagy Ahrimánnak kell tulajdonítanunk. S ma már megérthetünk valamit abból, ha az emberek magában a michelangelói Krisztusban olyasmit találtak, mint Lucifer vagy Ahrimán, mert a Michelangelo ábrázolta alak még nem szabad attól, amitől Krisztus teljesen szabad.

    Idézzük csak fel egyszer lelkünkben, képzeljük el helyesen, mit jelent, hogy abból a szemléletből, amelyből Michelangelo merített, nem jöhetett létre olyan Krisztus-kép, amely valóban megfelel a Golgotai Misztérium megértésének, mivel még tisztázatlan volt, ami tudatosítani kell: a kapcsolatot Krisztus, Lucifer és Ahrimán között.

    Milyen gyakran hangsúlyoztuk köreinkben, hogy hamis érzület az, ha Luciferre utalva azt mondjuk: menekülni akarok tőle, vagy Ahrimánra utalva azt mondjuk: menekülni akarok tőle. – Ez csak azt jelenti, hogy egyezséget akarunk kötni a gyengeséggel, azt jelentené, mintha azt tanácsolnánk az ingának, hogy maradjon egyensúlyi helyzetben, egyáltalán ne lengjen ki jobbra és balra, hanem mindig maradjon nyugalomban. Nem menekülhetünk a világerőktől, amelyeket Lucifernek vagy Ahrimánnak nevezünk, csak a helyes viszonyt kell hozzájuk megtalálnunk. S ezt a helyes viszonyt akkor találjuk meg, ha helyesen értjük a Krisztus-impulzust, ha a Krisztus-lényben látjuk azt a vezetőt, aki helyes viszonyba hozhat bennünket a luciferi és ahrimáni hatalmakkal, amelyeknek a világ hatalmainak kell lenniük.

    Tekintsük át mindazt, amit Lucifer hoz az emberi életbe. Ő hozza mindazt, ami összefügg az érzésekkel, a szenvedélyekkel, az érzelmi- és kedélyélettel. Száraz, józan, absztrakt lenne az élet, ha nem áramolna át rajta az eleven érzés, érzelem. Nézzük meg a történelem fejlődését, hogy mit okozott a történelemben a szenvedély, amit gyakran joggal neveznek nemes szenvedélynek, mit okozott az érzés és érzelem. Azonban sosem lennénk képesek arra, hogy egyáltalán érzéseket és érzelmeket tápláljunk anélkül, hogy Lucifer szférájába jutnánk. Csak az a fontos, hogy sohase lépjünk ebbe a szférába a Krisztus-impulzus vezetése nélkül.

    Másrészt látjuk, hogy éppen az újabb korban mennyire szükségessé vált, hogy mind jobban megértsük a világot, kialakítsuk a tudományt, uraljuk a külső természeti erőket. A külső tudománynak, annak, ami a külső természeti erőkben él, Ahrimán az ura. Butának és ostobának kellene maradnunk, ha el akarnánk menekülni az ahrimáni elemtől. Nem arról van szó, hogy elmeneküljünk az ahrimáni elemtől, hanem arról, hogy ismét a Krisztus-impulzus vezetésével lépjünk be abba a szférába, amelyben Ahrimán uralkodik. Így kényelmes módon ne csupán a nyugvópontot keressük, hanem éljünk együtt a világinga eleven mozgásával, hogy egyetlen lépést se tegyünk a Krisztus-impulzus vezetése nélkül. A Krisztus-megismerés csak akkor lehetséges, ha világossá válik a Krisztus-impulzus viszonya az emberi lélek luciferi és ahrimáni erőihez. Ezért a világ luciferi és ahrimáni oldalának kinyilvánítását szellemtudományos mozgalmunknak be kell fogadnia, mivel tudatossá vált számára, hogy a Krisztus-impulzus alapjára kell helyezkednie. S pontosan ezért nem találnak semmit sem az ahrimáni és luciferi elemekből a Krisztust mellőző teozófiai tanításban, mivel ezeknek éppen akkor kellett fellépnie, amikor a szellemtudományos mozgalomnak komolyan számolnia kellett a Krisztus-impulzussal.

    Úgy vélem, az emberi lélek számára rendkívül fontos, hogy érezze, a szellemtudománynak az a feladata, hogy valóban valami újat hozzon az emberig tudatba, valami olyan új dolgot, amelyet az emberiség olyan nagy alkotásaihoz mérhetünk, mint az michelangelói Utolsó Ítélet Krisztusa. És aminek a szellemtudomány révén kell elénk tárulnia, a szó igazi értelmében új pünkösdi kinyilatkoztatásként kell megjelennie.

    Húsvét táján láttuk, hogy az újabb kor egyik nagy szelleme, Goethe eljutott oda, hogy Faustot, akit az emberiség reprezentánsaként ábrázolt, kapcsolatba hozza a Krisztus-impulzussal. Láttuk, hogy Goethe fiatalkorában még nem volt képes arra, ami érett korában vált lehetővé számára. S ahogyan jelenünkig fejlődött, a szellemi élet sokszor úgy tűnik számunkra, mint valamiféle küzdelem, szakadatlan küzdelem. Valóban, a legnagyobb mértékben szerénységre int minket, ha látjuk, hogy az emberiség legkiválóbb szellemei hogyan törekedtek arra, hogy elképzelésekhez, érzésekhez jussanak arról, amit a Krisztus-impulzus jelent. Elfog bennünket az érzés, hogy mennyire szerénynek kell lennünk a Krisztus-impulzus iránti emberi törekvéseinkben.

    Mint láttuk, Goethe elsősorban azon dolgozott, hogy valóban közelítse az ember körül működő luciferi és ahrimáni elemet Fausthoz, az ő emberiség-képviselőjéhez. Azt is láttuk, hogy Goethe egybekeverte az ahrimáni és a luciferi elemet, s így ezt a Mefisztó-figurában nem könnyen tudjuk megkülönböztetni. A húsvéti előadásokban rámutattunk, hogy a Mefisztó-figurában a luciferi és ahrimáni elem összekeveredett, mivel Goethe számára még nem volt lehetséges egyfajta világos megismerés. Alapjában véve Goethét egész életében foglalkoztatta, hogy tisztába jöjjön az ember viszonyával Luciferhez és Ahrimánhoz. Amikor a XVIII. század végén, mint érett embert, Schiller felkérte, hogy folytassa Faustját, és újra látta, amit fiatalkorában írt, akkor azt, amit különböző időkben összehozott, egyfajta Tragelaphnak [41] – félig állat, félig embernek nevezte; ilyennek látta Faustját. S hogy kihangsúlyozza a folytatás nehézségét, „barbár kompozíciónak” nevezte Faustját, s így itt van számunkra Goethe nézete, akinek pontosabb véleménnyel kellett lennie Faustjáról, mint azoknak, akik nem Goethék, hogy Faust egy Tragelaph, „félig állat, félig ember”, hogy „barbár kompozíció”! Amit Húsvétkor akartam ábrázolni, és ami olyan könnyen félreérthető, végül is magának Goethének egy nézetére vezet vissza. Bizonyára az igen okos emberek tökéletes műalkotást látnak a Faustban, amit nem lehet felülmúlni. Goethe véleménye nem ez volt, és a mi véleményünk sem lehet messze ettől. Ha látjuk is a Faustban a legmagasabbhoz való emelkedést, tisztában kell lennünk azzal, hogy ennek a Faustnak belső kompozíciójában mindenekelőtt az a hiányossága, hogy Mefisztó figurájában Lucifer és Ahrimán teljes összevisszaságban egymásba keveredett.

    [41] Goethe Schillerhez, 1797. június 27-én: „Az Ön megjegyzései a Fausthoz igen örvendetesek voltak számomra. Mint természetes, jól egybevágnak szándékaimmal és terveimmel, csakhogy én ezt a barbár kompozíciót kényelmesebben fogom fel, és úgy gondolom, a legmagasabb követelményeket inkább csak érintem, mint teljesítem.”

    De mindezen összekeveredés ellenére Goethe homályosan érezte: meg kellene jelennie mindkettőnek, Lucifernek és Ahrimánnak. Goethe csak összekeverte mindkettőt, és mindezt „Mefisztónak” nevezte, így a Faust egyes jeleneteiben Lucifer gyakran Lucifer, más részekben Mefisztó vagy Ahrimán. De ez egészen világos volt Goethe számára: az emberben történik valami, ami Lucifer és Ahrimán befolyása révén, Lucifer és Mefisztó által megy végbe. Ilyesmi történik az emberben.

    Nézzük meg egyszer Goethe Faustja első részének a végét. Hogyan végződik ez? Faust az elgondolható legsúlyosabb bűnt veszi magára, egy emberélettel terheli meg lelkiismeretét, becsap egy embert, súlyos bűnt terhel önmagára és a másik emberre. S a Faust első részének utolsó szava ez: „Hozzám szaladj!”, ugyanabban a pillanatban, amikor egy hang elhalóan mintegy az égből hangzik alá: „Henrik, Henrik!” Az első rész e befejezéséből tudjuk, hová megy Faust. Mefisztóhoz megy. Mefisztó uralkodik rajta. Efelől nem lehet semmiféle kétségünk.

    S most lássuk a második rész kezdetét. A második rész e kezdete kellemes tájat ábrázol: „Faust kimerülten, nyugtalanul, álomra vágyva fekszik a virágos gyepen.” Szellemek jelennek meg. S abból, amit mondanak, az a benyomásunk: a természettel van dolgunk, valóban, a természettel – csak ki kell mennünk ebben az évszakban – és meglátjuk a természetet. Ez mintegy a pünkösdi természet! A pünkösdi hangulat! Ez a pünkösdi hangulat hat Faustra. S ezután folytatja életútját.

    Egy tudós, akiről elmondhatjuk, hogy önmagában mégiscsak valaki, tett egy kijelentést arról, amit itt Goethe írt, bár a kijelentés nyárspolgári és pedáns. A tudós azt mondta: ha egy súlyos bűnt követtél el, mint Faust Margittal szemben, akkor menj el egy kies tájra, virágzó mezőre, csinálj valamiféle kerti összejövetelt, és ezután a lelked egészségessé válik, képes a további tettekre. – Reálisan, ahrimáni módon felfogva, elmondhatjuk, hogy a tudós – Rieger [42] – kijelentésében van valami. Végül is valójában mindenki számára, aki a mai kor szokásos értelmében tisztán materialista világnézetű, elviselhetetlennek kellene lennie, hogy engedje magára hatni a Faust második részét, miután Faust magára vette az első részben jellemzett nagy, óriási bűnt. De sajnos az emberi személyiség tekintetében nem eléggé vesszük szó szerint az emberiség legnagyobb költeményét – mivel a Faust ez, annak ellenére, hogy első részében barbár kompozíció és Tragelaph. Vegyük csak szó szerint, akkor éppenséggel tudnunk kell, hogy igaz ez: „Hozzám szaladj!”… Mefisztó birtokolja Faustot. Most úgy birtokolja, hogy Faust virágos mezőn fekszik, nyugtalanul, álomra vágyva. S a második rész elején nem szabad úgy gondolnunk Faustra, mint aki eloldódott a pokoli hatalmaktól. De Goethe valódi spirituális megismerésért küzdött. Hogy milyen közel volt Goethe a spirituális megismeréshez, megmutathatja önöknek egy levélrészlet, amelyet Goethe barátjának, a muzsikus Zelternek írt. Jelentős levélrészlet! [43] Goethe itt azt írja: „Gondoljuk meg, hogy minden lélegzetvétellel Léthének [44] egy éteri áramlata hatja át egész lényünket, így számunkra az öröm csak mérsékelt, a szenvedésre alig emlékezünk.” Minden lélegzetvétellel bensőnket ténylegesen áthatja egy éteri életáram, ez azonban nem mást jelent, minthogy Goethe egészen jól ismerte az emberi étertestet. A maga korában ezt természetesen csak baráti körben hozta szóba.

    [42] Maximilian Rieger (1828-1909): germanista
    [43] Goethe Zelterhez 1830. február 15-én: „Gondoljuk el, hogy minden lélegzetvétellel egy éteri Léthe-áramlat hatja át egész lényünket, úgyhogy az örömre csak mérsékelten, a szenvedésre alig emlékezünk. Ezt a nagy isteni adományt kezdettől fogva becsülni, felhasználni és fokozni tudtam.”
    [44] Léthe a felejtés folyója a görög mitológiában – Ford.

    Goethe úgy állt az emberi lény egészéhez, hogy rápillantva, azt mondta: ez az emberi lény bűnös lehet, mert él benne valami, ami mefisztói befolyás alatt áll, ami ehhez tartozik –, ahogy Goethe rápillantott az ehhez a szférához tartozó emberre, világos volt számára, hogy az emberi természetben él valami, ami sohasem lehet e befolyás rabja, amit meg lehet óvni az ahrimáni-luciferi befolyástól. S amit meg lehet védeni az ahrimáni-luciferi befolyástól, azzal van dolgunk a Faust második részének kezdetén. Faust, aki bűnössé válhatott, aki engedte, hogy Mefisztó belevigye a legtriviálisabb, legbanálisabb élvezetekbe, Faust, aki ekkor elcsábította Margitot, bűnös lett.

    Szellemtudományos nyelvünkön mi azt mondanánk: annak, ami Faustban van, várnia kell következő inkarnációig.

    De az emberi természetben van valami, az ember magasabb énje, ami kapcsolatban marad a világ szellemi hatalmaival. Ezért jelennek meg a világ szellemi hatalmai ez előtt a Faustban lévő örökkévaló előtt. Azt a Faustot, akit a második rész elején látunk, nem realisztikus értelemben kell elképzelnünk, mint az egyre öregedő Faustot, hanem ő elsősorban csak a Faustban lévő magasabb én képviselője. Még ugyanazt az alakot viseli. De ez az alak olyasvalaminek a képviselője, ami Faustban nem válhat bűnössé. Ami nem válhat bűnössé Faustban, most kapcsolatba lép a Földszellem szolgáival.

    Goethe fiatalkorától arra vágyott, hogy szemlélethez jusson az emberi bűnről, a világban működő gonoszról, és arról, hogy mi lebeg mégis mindezek fölött, aminek ki kell egyenlítenie a bűnt és a gonoszságot. S ekkor vállalkozott rá Goethe, mivel Faustnak mintegy át kellett adnia a mefisztói természetet – „Hozzám szaladj!” –, hogy megrajzolja Faust másik természetét. S tisztában kell lennünk azzal, hogy most, a második rész elején először nem az a Faust beszél, akit az első részből ismerünk, hanem egy másik, egy második természet, aki külsőleg még Faust alakját viseli, s aki bele tudja élni magát abba, ami szellemiként húzódik át a külső világon. Bele kell azonban találnia magát abba, ami eleinte semmiféle összefüggésben sincs Faust külső fizikai testével. Mert amíg ugyanabban az inkarnációban vagyunk, a fizikai test természetesen megőrzi a bűn minden jelét, amelynek rabjai vagyunk. Csak az tudja helyesen összekötni magát bennünk a magasabb énnel, ami megszabadítja magát a fizikai testtől. Faustnak is így kell véghezvinnie azt az átváltozást, amelyet a bűn átváltozásának nevezhetünk egy magasabb megismeréssé.

    Azt, amit most bűnként hordoz, magával fogja vinni következő inkarnációjába. Ebben a földi inkarnációban úgy hordozza a bűnt, mint a magasabb megismerés, az élet igazabb megismerése számára megnyíló forrását. S bár lelkében a leghatalmasabb bűnt hordozza, így nyílik meg Faust számára a lehetőség, hogy magasabb énjét összhangba hozza a világon áthullámzó, a világot átélő és átszövő szellemiséggel.

    Faust magasabb énje kapcsolatba lép a Föld-aura egy szellemével. Goethe mintegy ezt akarta ábrázolni: az emberben lévő legmagasabbat Mefisztó – mi azt mondanánk: Lucifer-Ahrimán – egyáltalán nem tudja megragadni, ezt meg kell őrizni, ennek be kell lépnie, be kell jutnia más szférákba. S így Goethe teljes komolysággal véli úgy, hogy Faustnak ez a magasabb énje kapcsolatba lép az elementáris világ szellemi lényével.

    Később látni fogjuk, hogyan függ ez össze azzal, amit itt már a húsvéti előadáson elmondtunk. De gondoljuk csak meg, hogyan kapcsolódnak ezek a levegő szellemének – mert ez Ariel – vezetése alatt álló szellemi lények, hogyan kötődnek a külső természeti folyamatokhoz ezek a szellemek, amelyeket egészében levegő-szellemeknek nevezhetünk, hogyan nyilatkoznak meg egy másik szellemi világként, szemben az énnel, amelynek földöntúli természete nincs kitéve Lucifer és Ahrimán befolyásának:

    Ha lebegve hull a szirmok
    kikeleti zápora,
    s rónák zöld áldása csillog
    már a föld lakóira,

    – tehát amikor a tavaszi-pünkösdi időben a természet sarjad és bimbózik, akkor jönnek elő az elemi szellemek. Külső anyagi tekintetben kicsinyek, de szellemekként nagyok, mert felülemelkedtek azon, ami az emberi szívben a jó, vagy a gonosz rabjává válhat.

    Tündérkék szellemhatalma
    hű segítő, röpte gyors;
    mert legyen szent vagy haramja,

    – ezt a következő inkarnációra hagyják, ez nem tartozik ezekre a szellemekre

    mert legyen szent vagy haramja,
    szánják azt, kit sújt a sors.

    A szellemeknek az ember magasabb énjével van dolguk, ez megőrződik attól, ami a karmában vagy inkarnációban lejátszódik. De ezek a szellemek csak saját elemükben képesek működni, amelyben az ember saját lényével benne van, ha szellemi-lelki lényként elhagyta a külső testi burkokat. S Goethe most kifejti, mit művelnek szellemi nagyságukban ezek a tündérek:

    Kik könnyedén e fej körül lebegtek,
    bizonyuljatok nemes szellemeknek!
    Csitítsátok a tusakvó szivet,
    az önvád sajgó tűznyilát kivonva,
    oszlatva az átélt rémségeket,

    Ez nem történhet meg Fausttal, aki ki van téve Ahrimán-Lucifernek. Ez a tisztítás azt jelenti: hozzátok elő Faust magasabb énjét, mutassátok meg tisztán. – S most vegyünk komolyan valamit, ami mintegy beavatásként történik Fausttal, aki testén kívül van:

    s a négy szakaszt, mely az éjt széttagolja,

    – a tündérek este hat órától reggel hatig teljesítik kötelességüket, miközben elalvástól felébredésig a lelket összefüggésbe hozzák azzal, ami szellemileg áthullámozza és átszövi a földi létet.

    derűvel tölteni ne késsetek.

    – azt a négy szakaszt, amelyet a lélek elalvástól a felébredésig átél.

    Hajtsátok le fejét hűs vánkosára
    s locsoljatok rá Léthe-harmatot;
    fölenged, míg pihen, s frissülve várja
    a görcsbe dermedt test az új napot;

    – ha magába fogadja, amit a világot átható szellem nyújt számára, ha ez a szellem belép oda, ami Faust lényében magasabb énként őrződik.

    szép tündérmunka díjaként
    kapja a szent fény vissza szegényt.

    Az elalvás és felébredés között kívülről valóságos, reális folyamatok mennek végbe, amelyek hasonlóak a beavatáshoz. S most látjuk, mi történik a hattól kilencig, kilenctől tizenkettőig, tizenkettőtől háromig, és háromtól hatig tartó minden egyes három órában. Itt van először a hattól kilenc óráig tartó szakasz:

    Ha a zöldszegélyű síkon
    langyos szellő fújdogál,
    édes illat leng, s az alkony
    párafátylak közt leszáll,
    ringassátok halk szavakkal
    gyermeki álomba őt
    és zárjátok be a nappal
    kapuját szeme előtt.

    A lélek eltávozott, elvált a testtől.

    A második rész:

    Éj van. Dicsőn szaporítják
    rendjüket a csillagok,
    nagy fények, picinyke szikrák
    tündökölnek itt s amott;
    tükrük lent a tó sötétje,
    fent a tiszta éjszaka;
    boldog, mély csönd, és pecsétje
    a királyi hold maga.

    A nagy fények, picinyke szikrák magukba fogadják a szférák harmóniáját, a szférák bölcsességét. S a hold titkait is, mindazt, amit a szférák titkaiból magunkévá teszünk a szellemtudományból, belemerítik Faust magasabb énjébe.

    Az alvás harmadik szakasza:

    Halvány órák, gyönge fények,
    öröm és bú tovaszállt;
    sejtsd meg ezt! Gyógyultan ébredj;
    újra nap kel, bízva várd.
    Zöld a völgy, bokrozza hátát
    a halom s hűs árnyat ád;
    az ezüstös búzatáblák
    ringva várják a kaszát.

    Bensőleg kapcsolódva a természet létéhez; erről is beszéltünk már. Olvassák el az utolsó hágai ciklust, ahogyan az emberi lélek, ha felemelkedik a testből, eggyé válik a külső létezés hullámzásával és szövődésével. De ez egyúttal Faust lelkének alakulását is jelenti:

    az ezüstös búzatáblák – Faust lelke –
    ringva várják a kaszát.

    Emlékezzenek rá, hogy azt mondtam, az alvás folyamán az ember azt kívánja, hogy ismét belépjen a testbe. – Ez az éjszaka utolsó része:

    Hogy betölthesd vágyra vágyad,
    nézz föl: itt a pirkadat!

    Ekkor már sejteni lehet a napot.

    Megkötözve csak lazán vagy,
    vesd le álomburkodat!

    Ez egy fontos mondat! Egy nagy költő nem ír üres frázisokat! Mit jelent ez: vesd le álomburkodat!? – Annak, aki szokásos álomba merül, az álom nem burok; annak számára burok, akinek ez az elalvástól a felébredésig tartó idő a világtitkok befogadása.

    A tömeg haboz, latolgat,
    te ne késs el, légy merész;
    a nemes bármit megoldhat,
    mindent ért s gyors tettre kész.

    S most az óriási robaj, amely a Nap közeledtét hirdeti, emlékeztetve bennünket arra, amit Goethe a Nap hangjairól már elmondott a Faust első részében, az „Égi prológusban”:

    Szférái közt most s mindörökre
    zengi a Nap versenydalát
    s a megszabott pályán dörögve
    fejezi be rohanatát.
    Angyalnak tőle van hatalma,
    ám ez előttük is titok.
    Megfoghatatlan birodalma
    az első nap fényén ragyog.

    Ha feljön a Nap, a fény szétárad a fizikai síkon, akkor, ha a testen kívül van a lélek, a szférák zenéjeként, a szférák zenéjének sajátos elemeként hallja a Nap közeledtét. A szellemek természetesen hallják ezt. Az ember nem hallja, mivel fizikai teste által kell hallania. Ez azonban a fizikai síkba tagolódik, s ha a Nap együtt van a fizikai síkkal, akkor itt az idő, amikor az ember felébredhet. Ezért a szellemeknek vissza kell húzódniuk. Amit a levegő szelleme, Ariel mond szolgáinak, az a szférák zenéjének felhangzására utal. A szellemek hallhatják ezt. Aki a testén kívül van, az képes hallani. Faust tehát még hallja a szférák zenéjének közeledtét. Majd visszatér a testébe. Ekkor Arielnek el kell tűnnie. Ariel oktatja szolgáit, hogy mit kell tenniük: el kell tűnniük a fizikai síkról. Ekkor a Nap, amelyet csak hangzó Napként érzékeltek, fényével eléri őket, s egyenesen megsüketülnek tőle. A fénytől süketülnek meg, míg a hangzó Napot, amelynek hangjaiban ők maguk élnek, teljes mértékben elviselik:

    Halld, a hórák fergetegje,
    mint hatol szellemfülekbe,
    már az új napot jelezve!
    Sziklakapu nyögve tárul,
    Phoebus mennydörögve száguld,
    zeng a fény, nincs arra szó!
    Trombitálnak, harsonáznak,
    szem káprázik, fül kifárad,
    hallatlan s nem hallható.
    Bújjatok virágkehelybe,
    mélyre, csöndesebb helyekre
    sziklarésben, lomb alatt;
    kit elér, süket marad.

    S a tündérek eltűnnek. Faust visszatér a testébe. De a bűnös Faust most öntudatlan marad. Nem ő áll előttünk. Mélyen alámerült Faust tudatalattijába, és megőrződik a következő inkarnációjáig. Faustnak, aki éppen átélte az együttlétet az egész szellemi kozmosszal, világossá kell válnia, hogy az, amit az álomélet négy szakaszában átélt, hogyan viszonyul ahhoz, amit most felfog a világból. Most magasabb énként él testében.

    Egy ember, miután átaludt egy éjszakát, és bensőjében nem élte át mindazt, amit Faust, amikor reggel felébred, azt mondaná: ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se –, bolond lenne az ilyen ember, mivel senki sem várna mást, minthogy a Föld ezen az éjszakán is változatlan legyen. De természetesen, ha átéli azt, amit Faust a Föld szellemeivel való beavatásként átélt, majd valami olyasmit, ami által valóban azt gondolhatná, hogy az egész Föld megváltozott, és jogosan mondhatná, hogy úgyszólván új emberré vált, vagy még inkább, hogy egy új ember ébredt fel benne: ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se – annak ellenére, amit átéltem. – A világ itt egészen újnak tűnik, mivel valóban egy új embernek adatik.

    Frissen lüktet az élet érverése
    s az éteri hajnalpírt köszönti újra;
    ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,
    üdén pihegsz a lábamhoz simulva;
    megkörnyékez derűd s mozdítja bennem
    az elszánást, hogy szakadatlanul a
    lét legfelsőbb fokára törekedjem. –

    Most is, amikor a szellem megszabadította attól, amit a következő inkarnációig meg kell őriznie!

    A hajnalfényben a világ kitárul,
    ezerhangú az élet a fenyvesekben;
    a völgyben ködgomoly, de már aláhull
    az égi fény a mélybe, zsenge gallyról
    s ágról friss zöld virít, amint kibámul,
    hol álom szállt rá, a homályos aljból;
    virág, levél pergőn hullatja gyöngyét,
    szín szín után válik ki a talajból –
    Paradicsommá változik a környék.

    Ezt látja az ember, miközben, nem azt mondom, hogy beavatáson megy át, hanem őbenne él a beavatás. S indíttatást érez arra, hogy újnak lássa a világot. Minden szót, amit most kimond, nem mondana ki, ha ugyanaz a bűnös ember rejlene benne, és mintegy e bűn nyomása alatt élne ebben az inkarnációjában.

    De nézd amott a roppant hegytetőket!
    Már jelzik a magasztos óra jöttét;
    az örök ragyogás elözönli őket,
    mielőtt sugara ránk is lehullna.
    Most, ím, a zöld havasi legelőket
    borítja kristálytiszta fénybe újra,
    és fokról fokra száll alá a mélybe –
    A nap kibukkant! S jaj, már elvakulva,
    sajgó szemmel fordulok tőle félre.

    Most a magasabb én nem képes arra, amire az érzékelhető világ énje képes volt – hogy lássa a napot. Faust mégis azt tapasztalja, hogy számára a nap most valami lényegesen más. S bensőjében megmozdul valami, ami összefügg az emberi megismeréssel:

    Így jár az epedő remény, ha üdve
    már int, s a beteljesülés elébe
    táruló kapuját eléri küzdve;

    Miféle kapuját a beteljesülésnek? Csak azt, ami alvás közben először nyílt meg számára. De a mindennapi világ maga most úgy tűnik fel előtte, mintha örök mélységekből törne elő egy lángözön:

    de az örök mélységek máris okádják
    a lángözönt, s megállunk szíven ütve;
    meggyújtottuk az élet fáklyalángját,
    s tűztenger vesz körül, micsoda máglya!
    Az öröm és bú izzó óceánját
    – szeretet? gyűlölet? – mi szítja lángra

    Ezt korábbról ismerjük, de amit most átélünk, több mint szeretet és gyűlölet.

    – szeretet? gyűlölet? – mi szítja lángra
    oly iszonyúan, hogy megint a földre
    tekintünk, gyermeki fátyolra vágyva?

    Most egyáltalán nem tud a napba nézni; a vízesés felé néz, amelyben a nap visszatükröződik, és ívben mutatja a szivárvány színeit. A naptól elfordul. Világok szemlélőjévé válik, oly módon, ahogy ez a világ a szellemi élet visszfényeként látszik – ez a világ, amelyről ezt mondhatjuk: minden mulandó csak az örökkévalóság földi példaképe.

    Így hát maradj, nap, a hátam mögött te!

    Előzőleg már megszemlélte. Most a vízesés felé fordul.

    Inkább a zúgó vízesést csodálom,
    mely szirtről szirtre zúdul hömpölyögve
    s ezer ágra hasad a sziklaháton,
    majd ezer ága ismét egybetorkoll,
    és tajtékát magasra csapni látom.
    S mily nagyszerű, hogy e szilaj habokból
    változó s mégis állandó születhet,

    – amely hét színben tükrözi a nap teljességét.

    szép tarka ív, mely fölragyog, de olykor
    szétfoszlik, míg hull a hűs, tünde permet.
    Minden emberi fölfelétörésnek
    hű tükre ez. Gondolkozz el s jegyezd meg:
    színes visszfényében miénk az élet.

    A színes visszfényben van az életünk! – Ez után az éjszaka után Faust eljutott odáig, hogy az első rész Faustjához hasonlóan nem akar elbukni az életben, amely a bűnbe és a gonosz karjaiba vezette, hanem ehhez a színes visszfényhez fordul. Ez ugyanaz a színes visszfény, amit mi szellemtudománynak nevezünk, amely csak színes visszfénynek tűnik számára, és ami által mi fokozatosan küszködünk felfelé, hogy átéljük a valóságot.

    Ami következik, a második rész, kezdetben az élet színes visszfénye. Ostobaság, ha ezt a második részt csupán realisztikusan fogjuk fel. Itt van Faust, aki fizikai teste révén, magasabb énjével színes visszfényben szemléli az életet; ezt a fizikai testét most tovább hordozza életén át, mint amit azért őriz meg, hogy még az is fejlődhessen benne, amit magasabb énjeként megóvnak számára attól, ami majd későbbi inkarnációiban jön.

    Goethének igen nehezére esett, hogy folytassa Faustját, miután elhangzott Mefisztó szava: „Hozzám szaladj!” De látjuk, hogyan törekszik arra Goethe, hogy behatoljon azokba a titkokba, amelyeket mi ma a szellemtudomány titkaiként ismerünk fel. Hogyan közeledik hozzájuk. Kövessék ebben a második részben, ahogy Mefisztó eleinte valóban hatalmában tartja Faustot, ahogy mindenütt benne van abban, ami a császári udvarnál, és így tovább, történik. S a második rész cselekménye folyamán Faust hogyan szakítja el magát fokozatosan a benne élő beavatás utóhatásaként Mefisztótól. Vannak még további titkok is ebben a második részben. Goethe maga mondta, hogy sok mindent varázsolt bele ebbe a második részbe! – Ezt nem vették eléggé komolyan. A szellemtudomány révén most fokozatosan meg kell tanulnunk, hogy az ilyen szavakat egyre komolyabban vegyük.

    Egyvalamit azonban meg kell érteniük a mai szemlélődésből, hogy Goethe Faustjában arra törekedett, hogy túllépjen az első részen, kifejezzen valamit abból a hangulatból, amire valóban jelképesen utal itt az évszakok váltakozásával.

    Ha közeledik Pünkösd, s ha az elemi világ szellemei úgy közelednek az emberhez, hogy azt mondhatják:

    Ha lebegve hull a szirmok
    kikeleti zápora,
    s rónák zöld áldása csillog
    már a föld lakóira,
    tündérkék szellemhatalma
    hű segítő, röpte gyors;
    mert legyen szent vagy haramja,
    szánják azt, kit sújt a sors.

    Pünkösdi hangulat! A szellem kiáradása a kórus által mondott következő mondatokban, az alvás négy szakaszában, az elalvástól a felébredésig!

    Így tehát bizonyos szempontból a Fauston keresztül is bemutatjuk, hogy mennyire szükséges, hogy az emberiségnek egyre inkább átadjuk azt, amit a szellemtudomány új pünkösdi üzenetként akar hirdetni. Így mégiscsak valóban alkalmas arra ez a Faust, hogy megmutassa, mennyire bonyolult az, ami lent, az emberi természet mélyén található. Az emberi természet mélyén él valami, ami állandóan ki van téve a világ ahrimáni-luciferi hatalmainak, és ott él az, amit az ember megtalálhat, ha a Krisztus-impulzus vezetésére bízza magát.

    Miért beszélünk küszöbről? Miért beszélünk a küszöb őréről? Azért beszélünk erről, mert valóban, mintegy a bölcs világirányítás kegyelme folytán először elvonták az emberlélektől azt, ami mindennapi életünkben lent, a lélek mélységeiben küzd, zajong és háborút folytat. A lélek most olyan, mintha egy felületen lenne, és odalent küzd, harcol és háborúzik. S amit a mindennapi életben átélünk, folyamatos győzelem. Csak mindig újra meg kell küzdeni érte. S a jövőben csak akkor lehet újra kivívni, ha az emberek tudni fogják, hogy mostanáig öntudatlanul valamiféle jóságos, bölcs világirányítás vezetése alatt álltak. Valóban meg kell találnunk azt a lélek mélyén, ami nem tudatos a mindennapi, érzékelhető életben, de a szellemiség átélheti. Ez megvan minden ember lelke mélyén, ahol az ember lénye összefügg a világnak azokkal az erőivel, amelyek szellemi nagyságukkal felülmúlják a jót és a rosszat.

    Szeretném ezt egy pünkösdi verssel kifejezni, amelyben összefűztem, hogy az ember lelki lényének mélyén elementáris, egymásnak ellentmondó hatalmak vannak, és az, ami tudatában él, győzelem afelett, ami lent, a lelkiélet mélyén harcol.

    Hogy a dolgok az emberi élet összefüggésében a továbbiakban hogyan állnak – arról holnap, talán holnapután fogunk beszélni. Ma azonban ezzel a pünkösdi verssel szeretném befejezni, amely alapjában véve azt fejezi ki, ami szellemtudományunk legbensőbb idegeként él, és amire ma is utaltunk:

    Ahol az érzéki tudás végződik,
    Ott áll előbb a kapu,
    Mely az élet valóságát
    A lelki létnek nyitja fel;
    A kulcsot megteremti a lélek,
    Ha önmagában erősíti
    Küzdve, a világerőket,
    Hogy saját szándékából
    Emberi erőkkel vezesse őket,
    Ha elűzi magától
    Az álmot, mely a tudás erőit
    Érzékei határánál
    Szellem-éjjel borítja be.

    Faust, az emberi küzdelem legnagyobb költeménye.
    A klasszikus ábránd képe

    Dornach, 1915. május 30.

    Ha önök a tegnap folytatott fejtegetéseimet [45] egybevetik az egy héttel ezelőtt itt tartott előadásokkal, akkor bizonyos módon sok mindenhez fontos kulcsot kapnak a szellemtudományban. Hogy tájékozódni tudjunk, csak a további szemlélődésünkhöz szükséges legfontosabb gondolatokat akarom kifejteni. Mintegy nyolc nappal ezelőtt utaltam azoknak a folyamatoknak a jelentőségére, amelyeket a fizikai világ szempontjából pusztulási folyamatoknak nevezünk. Arra utaltam, hogy a fizikai világ szempontjából tulajdonképpen a valóságot csak abban látjuk, ami létrejön, ami bizonyos mértékig a semmiből alakul ki, és az észlelhető létbe kerül. Akkor beszélünk tehát valóságos dologról, ha a növény kisarjad a gyökérből, egymás után kibontja leveleit a virágzásig, és így tovább. De nem beszélünk ugyanígy valóságos dologról, ha a pusztulási folyamatokra tekintünk, a lassú hervadásra, enyészetre, mondhatnánk, a semmi felé áramlásra. Aki mármost a világot meg akarja érteni, annak azonban kiváltképpen szükséges, hogy rátekintsen az úgynevezett pusztulásra is, a felbomlási folyamatokra, arra, ami végül is mintegy a semmibe áradásként adódik a fizikai világ számára. Mert a fizikai világban sohasem fejlődhet ki ott tudatosság, ahol csupán kikelő, sarjadzó folyamatok történnek, hanem a tudatosság először ott kezdődik, ahol az, ami fizikai világban kisarjadt, újra eltűnik, megsemmisül.

    [45] Lásd a GA 161-et

    Utaltam arra, hogyan szükséges a lelki-szellemiségnek az életet előidéző folyamatokat elpusztítania bennünk, ha a fizikai világban tudatnak kell létrejönnie. Ez ténylegesen úgy van, hogy ha valami külső dolgot észlelünk, lelki-szellemiségünk rombolási folyamatokat okoz idegrendszerünkben, majd ezeket a rombolási folyamatokat közvetíti a tudat. Ha egy dolognak tudatára ébredünk, a tudati folyamatok mindig pusztulási folyamatokból következnek. S utaltam arra, hogy a legjelentősebb, az emberélet számára legfontosabb pusztulási folyamat, a halál folyamata, éppenséggel a tudat megteremtője arra az időre nézve, amelyet a halál után élünk át. Azáltal, hogy lelki-szellemiségünk átéli a fizikai és étertest teljes felbomlását és szétválását – a fizikai és étertest feloldódása másik dolog –, lelki-szellemiségünk megteremti az erőt, amelynek révén a halálfolyamatokból a halál és az új születés között észlelési folyamatok lehetnek. Jakob Böhme mondása: És így minden élet forrása a halál – a világjelenségek egész összefüggésére nézve ezáltal nyer magasabb jelentést.

    Lelkük előtt gyakran jelenik majd meg a kérdés: Mi a helyzet akkor valójában azzal az idővel, amit az emberlélek a halál és egy új születés között tölt el? – Sokszor utaltunk arra, hogy ez az idő a normál emberélet szempontjából hosszú idő, ahhoz viszonyítva, amit itt a születés és halál között, fizikai testben eltöltünk. Csak az olyan embereknél rövid, akik életüket világellenes módon használják fel, akik, úgymond, odajutnak, hogy valóban és igazi értelemben csak bűnös dolgokat művelnek. Ezeknél rövid a halál és egy új születés közötti időszak. De az olyan embereknél, akik nem csupán az egoizmus rabjai, hanem normális módon töltik el életüket a születés és a halál között, azoknál a halál és egy új születés között viszonylag hosszú idő telik el.

    De, mondhatni, lelkünkben kell izzania a kérdésnek: Min alapul egyáltalán egy emberlélek visszajövetele egy új fizikai megtestesüléskor? – A kérdés megválaszolása bensőségesen összefügg mindazzal, amit a pusztulási folyamatok jelentőségéről tudhatunk, amelyeket kifejtettem. Gondolják csak meg, ha belépünk a fizikai létbe, lelkünkkel egészen meghatározott viszonyokba születünk bele. Beleszületünk egy adott korszakba, adott emberek közé. Tehát egészen meghatározott viszonyokba születünk bele. Egyszer alaposan szemügyre kell venniük, hogy a születés és a halál között életünket tartalmilag lényegében betölti mindaz, amibe beleszületünk. Amit gondolunk, érzünk, röviden, életünk egész tartalma attól a kortól függ, amelybe beleszületünk.

    De azt is könnyen megérthetik, hogy ha beleszületünk a fizikai létbe, az, ami körülvesz bennünket, a megelőző okoktól függ, attól, ami előzőleg történt. Ha ezt sematikusan akarom jelölni, egy bizonyos időben megszületünk, és a születés és halál között végigéljük az életet. (Lerajzolja). Ha hozzávesszük, ami számunkra adódik, akkor ez nincs elkülönülve, hanem egy korábbi dolog hatása. Azt mondom: Önök összekerülnek korábban született emberekkel. Ezek az emberek más emberek gyermekei, azok ismét másokéi, és így tovább. – Ha csak a fizikai generációk e sorrendjét, viszonyait szemléljük, azt mondhatják: mialatt belépek a fizikai létbe, befogadok valamit az emberektől, neveltetésem folyamán sokat fogadok be az engem körülvevő emberektől. – Ezek azonban ismét sokat fogadnak magukba az elődöktől, és elődeik ismerőseitől és rokonaitól, és így tovább. Mondhatnánk, az embereknek mindig egyre feljebb kell kutatnia annak okait, hogy kicsodák ők maguk.

    Ha azután gondolatainkat továbbszőjük, elmondhatjuk, hogy egy bizonyos, születésünk előtti áramlatot követhetünk. Ez az áramlat hozta közelebb hozzánk mintegy mindazt, ami a születés és a halál között, az életben körülvesz bennünket. S ha ezt az áramlatot tovább követjük felfelé, akkor valahol eljutunk egy olyan időponthoz, ahol korábbi inkarnációnk rejlik. Tehát, amennyiben visszafelé követnénk a születésünk előtti időt, van egy hosszú időszak, amelyben a szellemi világban időztünk. Ez alatt az idő alatt sok minden lejátszódott a Földön. De ami lejátszódott, közelebb hozta a feltételeket, amelyekben élünk, amelyekbe beleszületünk. S végül a szellemi világban eljutunk ahhoz az időhöz is, amikor egy korábbi inkarnációban a Földön voltunk. Ha ezekről a viszonyokról beszélünk, akkor ezek teljesen átlagos viszonyok. Természetesen számos kivétel van, de ezek, mondhatni, mind abba a sorba tartoznak, amelyet előzőleg olyanoknál hangsúlyoztam, akik gyorsabban jutnak el a földi megtestesüléshez.

    Nos, mitől függ az, hogy egy bizonyos idő elteltével éppen itt születünk újra? Ha korábbi megtestesüléseinkre rátekintünk, akkor a Földön töltött idő alatt is bizonyos körülmények vettek körül bennünket, és ezeknek megvolt a maguk hatása. Emberek vettek körül bennünket, akiknek gyermekei voltak, érzéseiket, képzeteiket átvitték gyermekeikre, ezek ismét a következőkre, és így tovább. De ha követik a történelmi idők életét, azt fogják mondani: a fejlődés folyamán egyszer majd jön egy olyan kor, amelyben már nem ugyanazt, vagy nem is hasonlót ismerhetünk fel az utódokban, mint az elődökben. De az egy bizonyos korban meglévő alapvető karakter természetesen még a gyermekekben is megjelenik, ámde legyengítve, az unokákban még gyengébben, és így tovább, amíg elközeleg az idő, amikor már az előző inkarnáció környezetének alapkarakteréből semmi sincs meg. Így tehát az idők áramlása a környezet alapkarakterének megsemmisítésén munkálkodik. A halál és egy újabb születés között ezt a megsemmisülést szemléljük. S ha a korábbi korszakok jellege kioltódott, ha már semmi sincs meg belőle, ha megsemmisült az, ami mintegy a korábbi inkarnációinkban fontos volt számunkra, akkor jön el az idő, amikor ismét belépünk a földi létbe. Ily módon, ahogy az élet második felében a fizikai lét egyfajta lebontásából áll az életünk, ugyanúgy a halál és az új születés között a földi viszonyok valamiféle lebontásának kell történnie, valamiféle megsemmisülésnek, pusztulásnak. S új viszonyoknak, új környezetnek kell lennie, amelybe beleszületünk. Tehát akkor születünk újra, amikor mindaz, aminek a kedvéért előzőleg megszülettünk, megsemmisül és elpusztul. Így függ össze a pusztulásnak ez az ideája földi inkarnációink egymást követő visszatérésével. S amit a halál pillanatában tudatunk létrehoz, amikor látjuk, hogy testünk leválik szellemi-lelki lényünkről, az a halál e pillanatában, a pusztulás e szemléléséből nyer erőt ahhoz, hogy láthassa a megsemmisülés folyamatát, amelynek a földi viszonyok között kell lefolynia halálunk és egy új születés között.

    Most azt is meg fogják érteni, hogy akinek semmiféle érdeklődése sincs aziránt, ami itt a Földön körülveszi, aki alapjában véve nem érdeklődik az emberek és lények iránt, hanem csak az érdekli, ami neki magának jólesik, és egyszerűen egyik napról a másikra él, az nem kapcsolódik erősen össze a földi viszonyokkal és dolgokkal. Az sem érdekli, hogy ezek lassú pusztulását figyelemmel kísérje, hanem igen hamar visszatér, hogy ezt helyrehozza, hogy most valóban együtt éljen azokkal a viszonyokkal, amelyekkel együtt kell élnie, hogy megtanulja megérteni azok fokozatos pusztulását. Aki sohasem élt együtt a földi viszonyokkal, nem érti ezek lerombolását, felbomlását. Ezért azok, akik egészen intenzíven beleélték magukat, egészen elmélyedtek valamely korszak alapkarakterébe, mindenekelőtt arra irányulnak, hogy ha egyébként nem jön közbe valami, lerombolják, amibe beleszülettek, és ismét megjelenjenek, ha valami teljesen új dolog tűnik fel. Természetesen, mondhatni, ettől feljebb vannak kivételek. S ezeket a kivételeket különösen nekünk kell alaposan megfontolnunk.

    Tegyük fel, hogy beleéljük magunkat egy olyan mozgalomba, mint ma a szellemtudományos mozgalom, ebben az időpontban, amikor az nem egyezik mindazzal, ami a környezetben van, amikor a környezet mintegy teljesen idegen számára. Ez a szellemtudományos mozgalom nem olyan, amibe beleszülettünk, hanem beledolgoztuk magunkat, amitől egyenesen azt kívánjuk, hogy belépjen a Föld kulturális fejlődésébe. Itt mindenekelőtt arról van szó, hogy együtt éljünk a szellemtudománynak ellenszegülő viszonyok megsemmisülésével, és akkor jelenjünk ismét meg a Földön, ha az annyira megváltozott, hogy a szellemtudományos körülmények birtokba vehetik a kulturális életet. Itt tehát a kivétel felfelé van. Vannak kivételek felfelé és lefelé. Bizonyára ma éppen a szellemtudomány legkomolyabb munkatársai készülnek arra, hogy lehetőleg hamar ismét megjelenjenek a földi létben, amennyiben e földi lét folyamán ugyanakkor azon dolgoznak, hogy eltűnjenek azok a viszonyok, amelyekbe beleszülettek. Ily módon, ha ezeket a gondolatokat megragadják, látják, hogy bizonyos mértékig segítik a szellemi lényeket a világ irányításában, mikor átadják magukat annak, ami a szellemi lények szándékaiban rejlik.

    Ha manapság a kor viszonyait szemügyre vesszük, azt kell mondanunk: egyrészt egészen nyilvánvaló, mi az, ami dekadenciába, hanyatlásba hull. – Bizonyos módon azokat, akiknek van szívük, van lelkük a szellemtudomány iránt, ebbe a korba helyezték, hogy lássák, hogy mennyire megérett a pusztulásra. Ezek itt a Földön megismerkednek azzal, amit csak a Földön lehet megismerni, de felviszik azt a szellemi világokba, ahol látják a korszak elmúlását, és újra visszajönnek, ha eljön egy olyan korszak, amely éppen a szellemtudományos törekvés legbensőbb impulzusaiban rejlik. Ezáltal a Föld-fejlődés szellemi vezetőinek, irányítóinak terveit bizonyos módon azáltal támogatjuk, amit az olyan emberek fogadnak magukba, akik úgymond nem a kor kultúrájával foglalkoznak.

    Talán ismerik a szemrehányásokat, amelyeket a mai kor emberei igen gyakran tesznek a szellemtudomány ismerőinek, hogy olyasmivel foglalkoznak, ami kívülről sokszor terméketlennek látszik, nem avatkoznak be a kor viszonyaiba. Igen, valóban létezik az a szükségszerűség, hogy a földi létezésben emberek olyasmivel is foglalkozzanak, aminek elsősorban a további fejlődés, nem pedig a közvetlen korszak szempontjából van jelentősége. Ha ezt kifogásoljuk, akkor a következőt kell meggondolnunk. Gondolják el, hogy ezek egymásra következő évek lennének:

    1915, 1914, 1913, 1912.

    Majd továbbmehetnénk. Tegyék fel, hogy ezek egymásra következő évek, és itt az egymásra következő évek gabonatermése lenne. S amit itt rajzolok, azok lennének mindig azok a szájak

    amelyek elfogyasztják ezeket a gabonamagvakat. Jöhet valaki és azt mondhatja: csak annak a nyílnak van jelentősége, amely a gabonamagvaktól a szájakig irányul →, mivel az egymásra követező években ez tartja el az embereket. – S azt mondhatja: aki reálisan gondolkodik, az csak azokra a nyilakra tekint, amelyek a gabona magvaitól a szájak felé tartanak. – De a gabona magvai kevéssé törődnek ezekkel a nyilakkal. Egyáltalán nem törődnek ezekkel, hanem csak az a tendenciájuk, hogy a következő évre minden magvat kifejlesszenek. A gabona magvai csak ezzel a nyíllal ↑ törődnek, őket egyáltalán nem érdekli, hogy meg is eszik őket, ez nem az ő gondjuk. Ez egy mellékhatás, olyasmi, ami egyidejűen keletkezik. Ha szabad így mondanom, minden magnak megvan az akarata, az impulzusa, hogy fennmaradjon a következő évig, és ott ismét gabonamaggá váljon. S jó a szájaknak, hogy a magvak a nyílnak ↑ ezt az irányát követik, mert ha ezt követnék →, akkor a szájaknak itt – a következő évben – már nem lenne mit enniük! Ha 1913-tól a gabonamagok mindannyian ezt az irányt → követték volna, akkor a szájaknak 1914-től már nem lett volna mit enniük. Ha valaki a materialista gondolkodást következetesen akarná folytatni, akkor megvizsgálná a gabonamagokat, hogy kémiailag hogyan vannak megalkotva, hogy lehetőleg jó élelmiszerterméket szolgáltassanak. Ezáltal azonban nem jól gondolkodnánk; mivel a gabonamagokban egyáltalán nem ez a tendencia rejlik, hanem bennük az a tendencia rejlik, hogy a jövő évi gabonamagot kifejlesszék.

    De mármost így van ez a világfolyamatokkal is. Valójában azok követik a világfolyamatokat, akik gondoskodnak arról, hogy a fejlődés továbbmenjen, és azok, akik materialisták lesznek, a szájakat követik, amelyek itt csak ezt a nyilat → nézik. De akik a világfolyamat további alakulásáról gondoskodnak, nem kell zavartatniuk magukat abban a törekvésükben, hogy a következő időket előkészítsék, mint ahogy a gabonamagok sem zavartatják magukat a jövő évi termés előkészítésében, ha itt a szájak a más irányú nyilakat kívánják is.

    A filozófia rejtélye című művem befejező részében utaltam erre a gondolkodásra, arra, hogy amit materiális megismerésnek nevezünk, teljesen összevethető a gabonamagok megevésével, hogy ami valóban történik a világon, összevethető azzal, ami egyik gabonaszemtől a másikig történik. Ezért a külső, tudományos megismerésnek épp olyan kevés jelentősége van a dolgok belső természetére vonatkozóan, mint ahogyan az evés belső jelentőség nélküli a gabonamagok további növekedése szempontjából. A mai tudomány, amely csak annak rendje-módjával törődik, hogyan kerülhet be az emberi értelembe az, amit a dolgokról megtudhatunk, ugyanazt teszi, mint aki a gabonát evésre használja, mert ahogyan evéskor a gabonamagoknak semmi közük a gabonamagok belső természetéhez, éppen olyan kevéssé van köze a külső megismerésnek ahhoz, ami a dolgok belsejében kialakul.

    Próbáljanak meg egyszer ilyen módon a filozófiai tevékenységbe egy gondolatot bedobni, ami felcsigázza az embert, hogy vajon megérti-e, vagy egy ilyen nyilvánvaló gondolatnál is újra és újra ezzel a balgasággal találkozik: igen, már Kant is bebizonyította, hogy a megismerés nem tud közeledni a dolgokhoz. – Ezt éppen csak arról a megismerésről bizonyította be, amely összevethető a gabonamagok megevésével, és nem arról a megismerésről, amely a dolgokban lévő továbbfejlődéssel együtt lép fel. Nekünk azonban már meg kell barátkoznunk azzal, hogy korunk és a jövendő kor számára minden lehetséges formában − csak nem elhamarkodott és nem agitatív, egoista formában − mindig újra és újra elismételjük a szellemtudomány elvét és lényegét, amíg el nem fogadják. Mert korunknak éppen az a jellegzetessége, hogy Ahrimán igen keménnyé és tömörré tette a koponyákat, és csak lassan lehet őket ismét megpuhítani. Így már, mondhatni, senkinek sem kell visszariadnia annak szükségességétől, hogy minden lehetséges formában újra és újra hangoztassa a szellemtudomány lényegét és impulzusát.

    Mármost pillantsunk rá a materialisták egy másik követelményére, amelyet itt tegnap néhány feltételezéssel együtt érvényre juttattunk, arra a követelményre, hogy korunkban növekednie kell az igazság, a tudás tiszteletének, nem a tekintélyen alapuló tudásénak, hanem annak, amit az ember maga szerez meg. Erősödnie kell annak az érzületnek, hogy nem a semmiből kiindulva, hanem a világ folyamatairól alkotott megfelelő tudás alapján kell ítélnünk. Miközben beleszületünk egy meghatározott korszakba, környezetünktől függünk, teljesen attól függünk, ami a környezetünkben van. De amint láttuk, ez összefügg a fejlődés egész áramlatával, az egész felfelé törekvéssel, hogy olyan viszonyokba születünk bele, amelyek az előző viszonyoktól függnek. Gondolják csak meg, hogyan vagyunk ide helyezve. Bizonyára a karmánk helyezett ide bennünket, de mégis olyasmibe helyezett, ami egész meghatározottságában vesz körül bennünket, ami határozott karaktert hordoz. S most gondolják meg, hogy ezáltal ítéletünk is ettől függővé válik. Ez nem mindig szabályosan jelenik meg előttünk, de mégis így van. Ha ez karmánkkal is összefügg, így azt kell kérdeznünk: Mi lenne akkor, ha nem egy meghatározott időpontban és helyen születtünk volna, hanem ötven évvel korábban egy másik helyen, mi lenne akkor? – Akkor, nemde, éppen így környezetünk más viszonyaitól kapnánk ítéleteink formáját és irányát, mint ahogy azáltal kapjuk, ahová születtünk?

    Ilyen módon pontosabb önmegfigyeléssel valóban rájövünk arra, hogy beleszületünk egy bizonyos miliőbe, környezetbe, és ítéleteinkben, érzéseinkben ettől a miliőtől függünk, hogy ez a miliő mintegy ismét megjelenik, ha megítélünk valamit. Csak azt akarom mondani, gondolják el, milyen más lenne, ha Luther a X. században és egészen más helyen született volna! Tehát magánál egy olyan személyiségnél, akinek igen erős befolyása volt környezetére, azt láthatjuk, hogy saját ítéleteibe felveszi azt, ami korából származik, s ezáltal a személyiség valójában a kor impulzusait adja vissza. S így van ez minden embernél, csak lényegében azoknál, akiknél a legtöbbször így van, ez a legkevésbé észrevehető. Akiknél a legtöbbször előfordul, hogy csak környezetük impulzusait visszhangozzák, amelybe beleszülettek, általában azok beszélnek a legtöbbet szabadságukról, független ítéletükről, elfogulatlanságukról, és így tovább. Ha ezzel szemben olyan embereket látunk, akik nem olyan nagymértékben függnek környezetüktől, mint a legtöbb ember, akkor azt látjuk, hogy éppen az ilyen emberek vannak a leginkább tudatában annak, hogy környezetüktől függenek.

    Azok egyike, akik sohasem szabadultak meg a környezetüktől való függés gondolatától, akitől egy darab most ismét elvonul szemünk előtt, az Goethe. Elsődleges értelemben tudta, hogy nem az lenne, aki, ha nem 1749-ben, Frankfurt am Mainban született volna, és így tovább. Tudta, hogy bizonyos mértékig kora beszél belőle. Ez valójában egész rendkívüli módon megelevenítette és átmelegítette életviszonyait. Így tudatában volt annak, hogy apja házában a minták és viszonyok olyan meghatározott módját látta, amelyek kialakították ítéletét. Hogy diákéveit Lipcsében töltötte, ez is alakította ítélőképességét. Hogy eljutott Straßburgba, az is formálta ezt. Ez okozta azt, hogy ily módon ki akart kerülni ezekből a viszonyokból egészen máshová, hogy tehát a nyolcvanas években, mondhatnánk, eltűnt az éjszakai ködben, és csak a barátainak mesélt valamit erről az eltűnésről, amikor már hegyen-völgyön túl volt, miután nem lehetett visszahúzni az egykori körülmények közé. Ki akart törni, hogy másvalami szólalhasson meg belőle. S ha Goethének éppen fejlődése idejéből szóló sok kijelentését tekintjük, akkor mindenütt észrevesszük a miliőtől való függésnek ezt az érzését, érzületét.

    Igen, de mire kellett volna akkor törekednie Goethének, ha akkor, amikor valójában tudatára ébredt, hogy lényegében teljesen környezetétől függ, a függetlenséggel kapcsolatos érzéseit összhangba hozta volna az általunk ma kifejtett gondolatokkal? Azt kellett volna mondania: igen, a környezetem az elődökig menő egész áramlattól függ. Én mindig függő helyzetben maradok. Ezért hát gondolataimban, lelki átélésemben egy olyan korba kellene visszahelyezkednem, ahol még egyáltalán nem a mai körülmények voltak, s ha belehelyezkednék e körülményekbe, újfajta ítélethez jutnék, nemcsak úgy ítélnék meg valamit, ahogy az én korom ítél, hanem ahogy akkor ítélnék, ha egészen felülemelkednék saját koromon.

    Itt természetesen nem az a lényeg, hogy egy ilyen ember, aki ezt szükségesnek érzi, éppen saját korábbi inkarnációjába helyezkedjék. De lényegében mégis abba az időbe kell helyezkednie, ami összefügg egy korábbi inkarnációjával, amikor egészen más viszonyok között élt. S amikor most visszahelyezkedik ebbe az inkarnációba, nem lesz olyan függő helyzetben, mint előtte, mivel a körülmények egészen megváltoztak, más körülményeket időközben leromboltak, vagy tönkrementek. Az természetesen egészen más, ha én most visszahelyezkedem egy olyan korba, amelynek egész környezete, miliője eltűnt. Mivel bír akkor lényegében az ember? Igen, azt kell mondanunk: előtte az ember benne él az életben, élvezi az életet; az ember egybeszövődik az élettel. Az olyan élettel, amely elpusztult, egy régebbi kor életével az ember már nem lehet egybeszőve, ezt az életet csak szellemileg-lelkileg élheti át.

    A Faust második részében, a „Homunculus” létrehozásában látjuk, hogyan lépünk ki a jelenből és a harmadik felvonásban hogyan jelenik meg a klasszikus szín. Az elejét Goethe már a XVIII. század fordulóján megírta; a fontosabb jelenetek csak 1825-ben jöttek hozzá, de a Heléna-jelenetet már 1820-ban megírta, s „klasszikus ábrándnak” nevezte, hogy ezzel hangsúlyozza, hogy ezen önmaga visszahelyezését érti olyan viszonyokba, amelyek nem a jelen fizikai, reális viszonyai.

    A Goethei Faust-költeményben az a legjelentősebb, hogy mondhatni, a törekvés, a küzdelem műve. Az utóbbi időben valóban eleget hangsúlyoztam, hogy ostobaság lenne a Goethei Faust-költeményt lezárt műalkotásnak tekinteni. Elég sokat tettem azért, hogy megmutassam, nem lehet szó lezárt műalkotásról. De ez a Faust-költemény a törekvés, a küzdelem műveként olyan jelentékeny. Csak akkor érthetjük meg, amit Goethe sejtve kiküzdött, ha belemélyedünk abba, ami szellemtudományunkból fényt vethet egy ilyen kompozícióra, és látjuk, ahogy Faust betekint a klasszikus korba, a görögség miliőjébe, ahol a negyedik Atlantisz utáni korszakban egészen más viszonyok voltak, mint a mi ötödik korszakunkban. Valóban a legnagyobb tiszteletet érezzük e küzdelem iránt, ha látjuk, ahogy Goethe kora ifjúságában kezdett el a Fauston dolgozni, ahogy átengedte magát mindannak, ami akkor megközelíthető volt számára, anélkül, hogy azt valójában jól értette volna. Ha a Fausthoz közeledünk, valóban már a szellemtudománynak ehhez a nézőpontjához kell folyamodnunk, mivel a külső világnak a Fausttal kapcsolatos ítéletei gyakran túlságosan dőrék.

    Nem feltűnő-e a szellemtudománnyal foglalkozó számára, ha olyan emberek, akik különösen okosnak vélik magukat, kifejtik, hogy a hitvallás milyen nagyszerűen van kifejezve a Faustban, és azt állítják: igen, azzal szemben, amit oly sokan mondanak valamiféle istenhitről, egyre többször kellene emlékeznünk a Faust és Margit közötti párbeszédre:

    …Minden csak érzés;
    a név, hang, füst csupán,
    elfojtja ég tüzét.

    Nos, ismerik, mit tárgyalt itt Faust Margittal, és mit idéznek ekkor mindig, ha valaki úgy gondolja, hogy azt különösen hangsúlyoznia kell, amit nem vallásos elmélyedésnek, vallásos érzésnek kell tekinteni. Csak itt nem gondolják meg, hogy Faust vallásos hitét ebben az esetben a tizenhat éves Margit számára formálta meg, és hogy lényegében minden okos professzor azután azt követeli, hogy az emberek a maguk vallásos felfogásában sohase jussanak túl a Margit-féle állásponton. Amikor Faust Margitnak megvallott vallásos hitét valami különösen emelkedettnek állítják be, akkor azt követelik, hogy az emberiség sohase emelkedjék túl Margit álláspontján. Ezt lényegében kényelmes és könnyű elérni. Igen könnyű azzal hivalkodhatunk, hogy minden érzés, és így tovább, de éppen azt nem vesszük észre, hogy ez a Margit-féle álláspont.

    Goethe a maga részéről egészen másként törekedett arra, hogy Faustját a folytonos küzdelem hordozójává tegye, ahogy most ismét hangsúlyoztam arra vonatkozóan, hogy belehelyezkedik egy egészen régi korba, hogy eljusson az igazsághoz. Talán éppen ugyanebben az időben, vagy valamivel korábban, amikor Goethe ezt a „klasszikus-romantikus ábrándot” írta, Faustnak ezzel a görögségbe történő helyezésével még egyszer világossá akarta tenni, hogy valójában hogyan kell Faustjának végbemennie, mi mindent akar az egész Faustban ábrázolni. S itt Goethe egy sémát jegyez fel magának. Akkor ez volt már meg Faustjából: egy alap, az első rész néhány jelenete, és valószínűleg még a Heléna-jelenet. Ekkor Goethe felírta magának:

    „Ideális törekvés az egész természetbe való belehatás és beleérzés iránt.”

    Az évszázad vége felé, Goethe tehát Schiller ösztönzésére elővette, mint mondta, „a régi Tragelaph-ot, a barbár kompozíciót”. Hiszen így nevezte – és joggal, mivel jelenetről jelenetre írta. Most megkérdezte magától: valójában mit csináltam itt? – S lelke elé állította e törekvő Faustot, kiemelve a tudományosságból, közelebb a természethez.

    Ekkor felírta magának:

    „Tehát ide akarom állítani
    1. Az ideális törekvést az egész természetbe való belehatás és beleérzés iránt.
    2. A szellem megjelenését a világ és a tettek géniuszaként.”

    Így vázolta fel magának a Földszellem megjelenését.

    Nos, ábrázoltam önöknek, hogy a Földszellem megjelenése után, Wagnernek, aki belép, csak eszköznek, egy darabka Faustnak kell lennie Faust önmegismeréséhez. Mi viaskodik akkor most Faustban? Mit tesz most Faust, miközben valami küzd benne? Megjegyzi: mostanáig csak a te környezetedben éltél, abban, ami a külső világot kínálta számodra. – Ezt a legjobban a benne rejlő lényen, Wagneren látja, aki teljesen elégedett. Faust éppen azon van, hogy valamit kivívjon magának, hogy megszabaduljon valamitől, amibe beleszületünk, de Wagner teljesen meg akar maradni abban, ami ő, meg akar maradni abban, ami külsőleg ő maga. Mi éli ki magát generációról generációra, korszakról korszakra a világon, mi ez? Ez a forma, amibe az emberi törekvések belepréselődnek. Ezen dolgoznak a szellemek ott kint a formanélküliségben, s így az, amire mi törekszünk, bevésődik az egymásra következő korszakokba. De ha az ember nem ebben a formában akar törekedni, ha valóban tovább akar jutni, akkor mindig meg kell haladnia ezt a formát. „Küzdelem forma és formanélküli között” – Goethe ezt is felírja magának.

    „3. Küzdelem forma és formanélküli között.”

    De Faust most megnézi magának a formát: azt a Faustot, aki Wagneren belül van. Meg akar szabadulni ettől a formától. Ez egyfajta törekvés a tartalom felé, szemben a formával. Ekkor azt mondhatnánk: „A színes visszfényben adódik nekünk az élet.” Minek kellene történnie akkor, ha egy ilyen ember, aki ezt be akarná mutatni, ki akarna kerülni a jelen viszonyaiból, és objektív ítélethez akarna jutni egy olyan álláspontból, ami ma nem lehetséges? Ezt úgy kellene ábrázolnia, hogy egészen más viszonyok közé helyeződik. Hogy ez vajon az előző inkarnáció-e, vagy sem, nem ez a fontos, hanem azok a körülmények, amelyek egészen mások voltak a Földön. S arra kellene törekednie, hogy lelkét most betöltse az akkori impulzusokkal. Bizonyos mértékig bele kellene helyezkednie valamiféle ábrándba, azonosulnia kellene ezzel az ábránddal, és ebben élnie, egyfajta ábrándban élnie, amely egy régebbi kort ábrázol.

    De Goethe éppen erre törekszik, mialatt a második részben folytatja a Faustot. Gondolják el, hogy Faustját eleinte a jelen viszonyai közé vezette, engedte, hogy átélje mindazt, amit a jelenben átélhet az ember. De mindamellett mélyen belül azt érezte: ez ennek ellenére nem vezethet semmiféle helyes ítélethez, mert most engem mindig a környezetem ösztökél; ki kell jutnom innen, vissza kell mennem abba a korba, amelynek viszonyai a mi korunkig menően teljesen megváltoztak. – Goethe ezért tétette meg Fausttal a klasszikus görög korba visszavezető egész utat, és hagyta, hogy belépjen oda, találkozzon a klasszikus boszorkányszombattal.

    Azt, amit Faust a jelenben a legmélyebb értelemben átélhet, az északi boszorkányszombatban ábrázolta. Most vissza kell mennie a klasszikus boszorkányszombathoz, mivel az északitól a klasszikus boszorkányszombatig a viszonyok teljesen megváltoztak. Ami lényeges volt a klasszikus boszorkányszombatban, eltűnt, és új körülmények jelentek meg, amelyeket az északi boszorkányszombat szimbolizál. Ebben találják annak az igazolását, hogy Faust visszamegy a görög korba. A Faust egész második része annak realizálása, amit így nevezhetnénk: „A színes visszfényben adódik nekünk az élet.”

    Eleinte még megvan az átmenet a jelen viszonyaiból, de ezek olyan viszonyok, amelyek már előkészítik a pusztulást. Látni fogjuk azt, ami a „Császári udvarban” kialakul, ahol az ördög a bolond helyére lép, és így tovább. Mindenhol egy új tartalomra törekvés jelenik meg.

    Mivelhogy elhatároztuk, felépíthettünk volna itt egy épületet a szellemtudomány számára, úgy, ahogyan a XIX. század sok alapítója tette, minden lehetséges forma megtekintése, minden lehetséges stílus tanulmányozása után építhettünk volna egy új épületet, nemde, mint amilyet kint mindenütt találhatunk. Akkor abból a formából, amely a világfejlődésből ered, semmi újat sem teremtettünk volna: ez a Wagner-természet. De mi éppen a „formanélküli tartalmat” részesítettük előnyben, kikerestük ebből, ami még eleinte formanélküli, csak tartalom, hogy magunkba fogadjuk az elevenen átélt szellemtudományt, és azt először új formába öntsük. Ezt teszi Faust, amikor elhárítja Wagnert:

    Csörgősipkás bolond ne légy!
    Az értelem s ép gondolat
    igy könnyűszerrel síkralép.

    „4. A formanélküli tartalom előnyben részesítése”, Goethe ezt is felírta.

    S így van ez az általa leírt jelenetben is, mikor Faust elhárítja Wagnert: „A formanélküli tartalom elsőbbsége az üres forma felett.”

    A forma azonban az idők folyamán üressé válik. Ha valaki száz év múlva ismét pontosan egy ilyen épületet akarna emelni, mint amilyet mi manapság építünk, akkor az ismét egy üres forma lenne. Ez az, amit figyelembe kell vennünk. Ezért írja Goethe:

    „5. A tartalom magával hozza a formát.”

    Ez az, amit szeretnék, hogy elérjünk, s ilyesmit akarunk épületünkkel is: a tartalom magával hozza a formát. S Goethe azt írja: ”forma soha sincs tartalom nélkül.” Bizonyára soha sincs tartalom nélkül, de a „Wagnerek” nem látják benne a tartalmat, ezért csak az üres formát fogadják magukba. A forma annyira jogos, amennyire csak lehetséges. De éppen abban áll az előrehaladás, hogy a régi formát legyőzi az új.

    „6. A forma soha sincs tartalom nélkül.”

    1. Ideális törekvés az egész természetre való ráhatás és beleérzés iránt.
    2. A szellem megjelenése a világ és a tettek géniuszaként.
    3. Küzdelem a forma és a forma nélküli között.
    4. A formanélküli tartalom előnyben részesítése az üres formával szemben.
    5. A tartalom magával hozza a formát.
    6. A forma soha sincs tartalom nélkül.

    S most egy mondat, amelyet Goethe ideírt magának, hogy úgyszólván impulzust adjon Faustjának, egy igen jellemző mondat. Mivel a „Wagnerek” utána gondolnak: igen, forma, tartalom – hogyan tudom én ezt összefőzni, összehozni? – önök egész jól elgondolhatnak egy jelenkori embert, aki művész akar lenni, és azt mondja magának: nos, igen, a szellemtudomány nagyon szép. De ahhoz már semmi közöm, amit ezek a zavaros fejek szellemtudománynak gondolnak. De egy házat akarnak építeni maguknak, amely, úgy vélem, görög-, reneszánsz-, gótikus stílusú; és ott azt látom, hogyan felel meg a tartalom a formának, amit ők oda belegondolnak, a házba, amit építenek maguknak. – Gondolhatnánk, hogy ez fog következni. Ennek is kell jönnie, ha az emberek arra gondolnak, hogy kiküszöböljék az ellentéteket, holott a világ ellentétekből áll össze, és az a fontos, hogy az ellentéteket egymás mellé tudjuk állítani. Goethe így felírja magának:

    „7. Ezeket az ellentéteket, ahelyett, hogy egyesítenénk, még jobban meg kell különböztetni.”

    Azaz, ezeket úgy akarja ábrázolni a Faustban, hogy lehetőleg erősen kidomborodjanak: „Ezeket az ellentéteket az egyesítés helyett még jobban meg kell különböztetni.” S hogy ezt tegye, még egyszer szembeállít egymással két alakot, egyikük teljesen a formában él és elégedett, ha ragaszkodik a formához, sóvárogva ragadja meg a tudás kincseit, és örül, ha földigilisztákat talál. A mi korunkban azt mondanánk: sóváran törekszik az emberlét titkára, és örül, ha kitalál valamit. – Mint ahogyan a jelenkor egyik legjelentősebb filozófusa boldogan, gyorsan kitalálta, hogy az emberlény egy olyan formából származik, amely a mi sündisznónkhoz és nyulunkhoz hasonlított. Nemde, hogy az emberi világ a majmoktól és félmajmoktól származik, és így tovább, azon a tudomány már túl van, tovább kell haladnia felfelé, ahol az állatfaj már korábban kialakult. Ott van egyszer a sündisznó, a nyúl, és a másik oldalon az ember. Mivel az ember, ugye agyképződménye bizonyos dolgaiban leginkább a nyúlhoz és a sündisznóhoz hasonlít. Ezek megmaradtak, a többiek természetesen mind kihaltak. Tehát sóváran kapnak a kincsek után, és örülnek, ha nyulakat és sündisznókat találnak. Ez az egyik törekvés, csupán a formára való törekvés. Goethe ezt Wagnerben akarta ideállítani, és jól tudta, hogy ez „okos” törekvés; az emberek nem buták, hanem okosak. Goethe így nevezi ezt: „Világos, hideg, tudományos törekvés.” ”Wagner”, teszi hozzá.

    „8. Világos, hideg, tudományos törekvés: Wagner.”

    Ettől eltér a másik, amit az ember belülről kifelé, lelkének minden szálával meg akar dolgozni, miután a formán belül nem találja. „Homályos, meleg, tudományos törekvés”, így nevezi Goethe; szembeállítja a másikkal, és hozzáteszi: „tanítvány”. Most Faust elé lép a tanítvány is, miután Wagner is eléje lépett. Faust visszaemlékezik, hogy amikor korábban diák volt, filozófiát, jog-, orvostudományt és sajnos teológiát is tanult. Hogy amikor még ő is olyan volt, mint a tanítvány, azt mondta neki: „Olyan buta leszek mindettől, mintha egy malomkerék zúgna a fejemben.” De hiszen ez már elmúlt. Tehát:

    „9. Homályos, meleg, tudományos törekvés: tanítvány.”

    S így megy ez majd tovább. Ettől kezdve látjuk Faustot tulajdonképpen valóban tanítvánnyá válni, és azután még egyszer átadja magát mindannak, ami által a jelenkort magába fogadhatja az ember.

    Az első rész egész hátralévő részét, ameddig már készen volt, és még el kellett készülnie, Goethe így nevezi:

    „10. Személyes életélvezet kívülről nézve; homályban és szenvedélyben, első rész.”

    Ilyen pontosan megvilágítja Goethe, amit itt alkotott. Most azt akarja mondani: hogyan menjen ez tovább? Hogyan kell Faustnak valóban ebből a személyes életélvezetből valamiféle objektív világnézetbe kerülnie? – Itt el kell jutnia a formához, de a formát most egész lényével kell megragadnia. Láttuk, hogy milyen messzire kell visszamennie, oda, ahol egészen más feltételek vannak. Itt a forma visszfényként áll előtte. Itt úgy áll előtte a forma, hogy most magába fogadja, miközben egyé válik az igazsággal, amely hajdan jogosult volt, és megszabadul mindattól, aminek egészen az ő koráig történnie kell. Más szavakkal: megpróbál belehelyezkedni a korba, amelyben nem volt áthatva Luciferrel. Megpróbál visszatérni a régi Görögország isteneinek álláspontjához.

    S ha az ember ily módon beleéli magát a külvilágba, hogy egész lényével belemegy, de semmit sem fogad be azokból a viszonyokból, amelyekbe belenőtt, akkor eljut ahhoz. amit Goethe a szó legmagasabb értelmében szépségnek nevezett. Ezért mondta: „a tett élvezete”. Most már nem személyes élvezet, életélvezet, hanem a tett élvezete, kimenetel, fokozatos eltávolodás önmagától. A világba való beleélés a tettek élvezete kifelé, és tudatos élvezet.

    „11. A tett élvezete kifelé, és tudatos élvezet; második rész. Szépség.”

    Amit Goethe már nem tudott elérni küzdelmében, mivel az ő kora még nem a szellemtudomány kora volt, a XVIII-XIX. század fordulója táján azonban mégis felvázolta magának. Mert Goethe e vázlat végére egészen jelentős szavakat írt, és az első részben ezek a szavak összefoglalták azt, amit elvégzett. Már eltervezte, hogy ír valamiféle harmadik részt; csak két rész valósult meg, mert ehhez a szellemtudományt kellett volna használnia.

    Amit Goethe itt ábrázolni akart, az az egész külső teremtés átélése, ha az ember kijutott a személyes életből. A külső teremtésnek ezt az egész átélését, a külső világ objektivitásában, úgy, hogy belülről kifelé éli át a teremtést, amennyiben az ember az igazi bensőt kifelé vitte, ezt vázolta magának Goethe, mondhatni, dadogva, ezekkel a szavakkal: „A teremtés élvezete belülről” – azaz nem az ő saját álláspontjából, amennyiben az ember így kilépett önmagából.

    „12. A teremtés élvezete belülről.”

    Ezzel a belülről történő teremtés-élvezettel Faust nemcsak a klasszikus világba lépett be, hanem a szellemiség világába is.

    Azután a végén van még valami, egy igen figyelemreméltó mondat, amely azokra a jelenetekre utal, amelyeket Goethe még meg akart írni, nem írta meg, de mégis akarta, megtette volna, ha már a mi korunkban élt volna, de ami már feléje világított. Azt írta:

    „13. Epilógus a káoszban, a pokolba vezető úton.”

    Igen okos embereket hallottam beszélni arról, hogy mit jelent ez az utolsó mondat: „Epilógus a káoszban, a pokolba vezető úton.” Azt mondták: tehát Goethének 1800-ban valóban még az az ideája volt, hogy Faust pokolra száll, és mielőtt belép a pokolba, a káoszban egy epilógust mond? Tehát csak jóval később jutott el oda, hogy ne engedje Faustot a pokolba kerülni! – Sok-sok ilyen igen elmés beszédet hallottam erről, mint amilyen ez is! Ez azt jelentette, hogy Goethe 1800-ban még bátorkodott Faustot mégis a pokolra küldeni. De nem gondoltak arra, hogy nem Faust mondja az epilógust, hanem magától értetődően Mefisztó, miután Faust beengedte őt a mennyországba! 146

    Mi ma azt mondanánk: Lucifer és Ahrimán tartják az epilógust a pokolba vezető úton; ott megbeszélik, amit a küzdő Fausttal átéltek.

    Azért akartam Goethének erre az összefoglalójára és ismertetésére még egyszer felhívni a figyelmüket, mivel ez valóban a lehető legjobban megmutatja, hogy Goethe mindazzal, amit a maga korában megkaphatott, arra az útra törekedett, amely egyenesen felfelé, a szellemtudomány területére vezet.

    Csak akkor szemléljük megfelelő értelemben a Faustot, ha azt mondjuk: Miért maradt a Faust lényegében, legbensőbb magjában mégis tökéletlen költemény, annak ellenére, hogy a törekvés legnagyobb költeménye a világon, és Faust azáltal az emberiség képviselője, hogy környezetéből kifelé törekszik, sőt visszavezetik egy régebbi korba? Miért maradt meg mégis ez a Faust nem kielégítő költeményként? Azért, mivel éppen csak a küzdelmet ábrázolta, azért, amit az emberi kultúrfejlődésbe a szellemtudománynak kell belevinnie.

    Jó, ha erre a tényre irányítjuk figyelmünket, és megfontoljuk, hogy a XVIII-XIX. század fordulóján egy olyan költemény keletkezett, amely a középpontjában álló alakot – Faustot – kiemelte az embereket körülvevő, minden nyomasztó gondolatból oly módon, hogy élete ismételt emberéleteken fut át. Hiszen Faustban az a legjelentősebb, hogy oly intenzív módon a maga népiségéből született meg, mégis túlnőtt a népiségen, és belenőtt az általános emberi elembe. Faustnak semmije sincs a népiség szűk gondolatából, hanem teljes mértékben felfelé törekszik az általános emberihez oly módon, hogy nemcsak az újabb idők Faustjaként, hanem a második részben egy olyan Faustként találjuk, aki egy görög ember a görögök között. Korunk óriási visszaesése, hogy a XIX. század folyamán ismét a legnagyobb jelentőséget tulajdonították az emberi fejlődésnek, sőt, „a nemzeti ideában” olyan ideát látnak, amely a mi korszakunkban még valamiképp kultúrahordozó lehetne. Az emberiség csodálatos módon fel tudna emelkedni annak megértéséhez, hogy mivé kell válnia a szellemtudománynak, ha meg akarja érteni azt, ami a Faustba bele van varázsolva.

    Goethe nem hiába mondta Eckermann-nak [46], amikor a Faust második részét írta, hogy sok mindent belevarázsolt a Faustba, ami csak fokozatosan kerül majd napvilágra.

    [46] Az 1831. február 13-i beszélgetésből idézzük e szavakat: „[…] Egy ilyen kompozíciónál is csupán arról van szó, hogy az egyes tömegek jelentősek és világosak legyenek, míg egészként ez mindig össze nem mérhető marad, de éppen ezért, egy meg nem oldott problémához hasonlóan, az embereket mindig újra, ismételten szemlélődésre csábítja.”

    Herman Grimm [47], akiről szintén gyakran beszéltem önöknek, felhívta a figyelmet arra, hogy Goethét csak egy évezred múlva fogják teljesen megérteni. Azt kell mondanom: én is ezt hiszem. – Ha az emberek elmélyültebbek lesznek, mint amilyenek a mi korunkban, akkor majd egyre többet és többet értenek meg abból, ami Goethében rejlik. Mindenesetre elsősorban azt, amire törekedett, amiért küzdött, amit nem tudott kifejezni. Végül is, ha megkérdeznék Goethét, hogy kifejeződik-e Faustjában az, amit a második részbe belehelyezett, azt mondaná: nem! – De arról meg lehetünk győződve, ha ma megkérdeznénk őt, hogy azon az úton van-e a szellemtudomány, amire te egykor törekedtél, ahogyan az akkoriban egyáltalán lehetséges volt? – feltétlenül azt mondaná: a szellemtudomány az én utamon halad.

    [47] Herman Grimm (1828-1901): irodalom- és művészettörténész, a művészettörténet professzora Berlinben.

    S így, mivel Goethe a görögségig engedi visszamenni Faustját, hogy a jelen értőjeként mutathassa be, már szabad azt mondanunk: az igazság, a tudás iránti tiszteletet, amely kiküzdi magát a környezet ismereteiből, korlátozottságából, ezt kell megszereznünk. S valóban, mintegy a kor eseményeinek intő jele, amely egyenesen megmutatja nekünk, hogy az emberiség az ellentétes végletek felé sodortatja magát, afelé, hogy a lehető legfeledékenyebb módon ítélje meg a dolgokat, s ma legszívesebben csak az 1914-es eseményekig szeretne visszamenni, hogy megindokolja mindazt, amit manapság oly szörnyű módon élünk át.

    Aki azonban a jelent meg akarja érteni, annak ezt egy magasabb szemszögből kell megítélnie, mint maga ez a jelenkor.

    Ez az, amit ezekben a napokban ismételten, mintegy érzésként lelkükbe akarok vésni, olyan érzésként, amelyről meg akartam mutatni önöknek, hogy valóban a szellemtudomány belső, eleven megértéséből következik, ahogyan erre már a múlt olyan nagy szellemei is törekedtek, mint Goethe.

    Amennyiben azt, ami ezekben a szemlélődésekben lelkünk előtt megjelenik, nemcsak valamiféle elméletként fogadjuk be, hanem lelkünkben feldolgozzuk, élni engedjük lelkünk meditációiban, akkor válik csak szellemtudományként elevenné. Bárcsak így tartanánk meg ezt, sőt, sok mindent, mindazt, ami lelkünkön szellemtudományként halad át!

    Faust mennybemenetele

    Dornach, 1915. augusztus 14.

    Holnap arra a merészségre kell vállalkoznunk, hogy Goethe Faustjának zárójelenetét euritmiával ábrázoljuk. Érthetőnek tűnhet, hogy mai és holnapi szemlélődésemet Goethe Faustja második részének végéhez kapcsolódva tartom. Hiszen a Goethei Faust teljes második részére, de különösen a zárójelenetre vonatkozóan mégiscsak a világfejlődés egyik legnagyobb költői kísérlete előtt állunk, amelynek alapját a legjelentősebb szellemi igazságok képezik. Mégis, igaz az is, hogy mindig messzebb és messzebb juthatunk abban, hogy kikutassuk, ami Goethe végtelenül gazdag lelkiéletéből beáramlott a Faustba, különösen a Faust második részébe.

    Ezenkívül meg fogjuk látni, hogy éppen a második rész vége oly sok okkult igazságot tár fel számunkra, ha belemélyedünk az ábrázolás finomságaiba, amit más író a világon alig próbált mostanáig feltárni. S meg fogjuk látni, hogy Goethének ezek az igazságai a Faust második részében valamiféle csodálatos – hogy egy látszólag pedáns kifejezést használjak – okkultszakszerű tudományossággal vannak belevarázsolva.

    Nos, őszintén el kell ismernem önöknek, hogy nem mernék így beszélni a Faustról, ahogyan most beszélni kívánok, ha 1884 óta [48] valóban nem tekintettem volna rá egy soha nyugvópontra nem jutó Faust- és Goethe-problémára. Ezért talán megengedik nekem, hogy néhány olyan dolgot aforisztikus módon mondjak el, amelyeket a szellemtudományt nem ismerők számára sokkal pontosabban kellene megalapozni. Mégis be kell vallanom, hogy nem bizonyos félelem nélkül teszem, hogy éppenséggel okkult megjegyzéseket fűzök Goethe Faustjához, egyáltalán egy költeményhez. Mert hiszen felmerül előttem mindaz a siralmas dolog, amit okkultisták és nem okkultisták költemények interpretálása címén nyújtottak.

    [48] Goethe természettudományos írásai I. kötet, Kiadó: Rudolf Steiner. Karl Julius Schröer előszavával.

    Valóban, némileg vissza kell rettennünk költemények okkult megbeszélésétől, ha elgondoljuk, mi mindent követtek el a világon ilyenfajta interpretációk címén, akár a tudomány, akár az úgynevezett teozófusok részéről! Ezért engedjék meg, hogy egyfajta bevezetést tartsak, amelyből megérthetik, én magam milyen kevéssé hajlok arra, hogy az emberiség szellemi fejlődésének valamely költeményébe könnyedén vigyek bele okkult igazságokat, okkult megismeréseket, és mennyire törekszem arra, hogy csak azt adjam elő, ami feltétlenül megalapozottnak számíthat.

    Nos, az a szokásom, ha beszélnem kell egy tárgyról, hogy előzőleg mélyebb értelemben beleélem magam. Ha az okkult szemlélődéseket komolyan akarjuk venni, akkor szükséges, hogy beleéljük magunkat az egész atmoszférába, amelybe a tárgy bele van helyezve. Én is így törekedtem arra, hogy egy kissé újra beleéljem magam a Goetheanizmusba.

    E célból néhány irodalmi segédeszközhöz kellett folyamodnom, amelyeket már évtizedekkel ezelőtt átvettem. Így újra elővettem a Bakisz jóslatait Goethétől [49]. Ez harminckét mondás, rejtélyes formába öltöztetve, bizonyos fokig harminckét rejtvény. Nos, gondolhatják, hogy végtelenül sokat írtak arról, amit Goethe ráadásul Bakisz jóslatainak nevezett, és amit mintegy a keleties bölcsesség köntösébe öltöztetett – különleges falat ez az irodalomtörténész számára. Ily módon a harminckét rejtélyes versben a legkülönbözőbb emberek a legkolosszálisabb titkokat látták.

    [49] Goethe Bölcs mondásai magyar kiadásban Bakisz jóslatai címen jelentek meg (ford. Németh Emil), lásd Goethe Versek, Európa kiadó, Budapest, 1963.

    Most mindjárt egy jellemző próbát akarok önökkel tenni. Itt van a huszonkilencedik és harmincadik rejtvény-vers, amelyet tehát Goethe alkotott. Mielőtt belefogunk a Faust utolsó részébe, igen hasznos, ha először elmélyedünk egy effajta rejtvényversbe:

    Ismerek valamit, tisztelik, sőt lábukon imádják;
    Csúcsára állítva, mindenki átkozza.
    Ismerek valamit, elégedetten szorítják ajkuk közé;
    Két perc múlva mégis közutálatnak örvend.

    Meg kell mondanunk: ez már valóban titokzatosan hangzik! S a harmincadik rejtvényvers hasonlóképp:

    Ez ő, a legmagasabb, ugyanakkor a legtitkosabb!
    A legszebb, egyben a legförtelmesebb,
    Élvezd csak csoszogva, ne kerülj mélyebbre:
    Az ingerlő hab alatt süllyed a lejtő a földre.

    Mielőtt elképzelnénk, mit „jelentenek” ezek a titokzatos versek egy teozófus szerint, meg szeretnénk kérdezni egy exoterikust is. Nem leszünk ugyan okosabbak attól, amit mond, de ez nem baj; ebből láthatjuk, mit mond a „tudomány”: „Igen figyelemreméltó szólásmód! Goethe ezt a formát választotta, hogy magába zárja, ugyanakkor leleplezze véleményét.” Egy másik Goethe-magyarázó ezeket a verseket „szabadságnak és szerelemnek” nevezte. A jóember tanácstalansággal vádolja a másikat, és ő maga akar magyarázattal szolgálni. „A legszebb, egyben a legförtelmesebb.” Ennek az ifjúságnak kell lennie. Az élvezi a legmagasabbat, és a legförtelmesebbet is. Azt mondja: a rejtvény így magától megoldódik.

    Ez egy exoterikus! Egy ezoterikus azt mondaná: az ilyesmit sokkal mélyebben kell felfogni!

    Ismerek valamit, tisztelik, sőt lábukon imádják;
    Csúcsára állítva, mindenki átkozza.
    Ismerek valamit, elégedetten szorítják ajkuk közé;
    Két perc múlva mégis közutálatnak örvend.

    Ez a növényre vonatkozik, mondhatnánk, amely a felfelé fordított embert ábrázolja. Összhangba hozhatnánk a Logosszal és Luciferrel, vagy a fehér és fekete mágiával, és így tovább! Az ilyen magyarázatok ezerszámra elterjednek a teozófiai irodalomban.

    Nos, önmagunk beleélése a szellemtudományba nem azon alapul, hogy amit befogadtunk a szellemtudományban, minden tetszés szerinti dologra alkalmaznánk, hanem azon, hogy helyes viszonyba kerülünk – esetünkben például Goethével. A szellemtudománynak nem kell mindenféle okoskodásra csábítania bennünket, de el kell juttatnia az igazsághoz. S így rájövünk, hogy mit rejt a komolyan vett vers első két sora – egy papucsot, és a két utolsó – egy szivart. Goethe gyűlölte a szivarfüstöt. Igen, ez az igazság, nem mély, de olyan, ahogy Goethe gondolta. S a második vers megfejtése: spiritusz. Szellemként a legmagasabb rendű, alkoholban részegségként a legförtelmesebb. Igen jó, ha egyszer bemutatunk egy ilyen folyamatot, mivel valóban nem szabad azt hagyni, hogy elkápráztassanak minket az értelmezés művészei mindenfajta mély értelmű fejtegetéseikkel, hanem az igazsághoz kell eljutnunk.

    Goethéből nemzeti sovinisztát is csináltak. Ő azonban egyáltalán nem volt az. Nézzük meg az ötödik verset:

    Látom, meghasonlanak a nagyok! Látom a nagyobbat!
    Mindkettő
    Felőrlődik az ellenséges erőben, egyik felmorzsolja a
    másikát.
    Itt sziklák és mezők vannak, amott sziklák és hullámok!
    Hogy melyikük nagyobb, eldöntik majd a párkák.

    Ezt a kontinentális hatalmakra vonatkoztatták, Franciaország és Anglia közötti küzdelemre. Az imént idézett kommentátor azonban elveti ezt, és azt mondja, ezen a francia forradalmat és a német népet kell érteni. Ez teljes ostobaság! Valójában az életet és a halált érti ezalatt!

    Nos, a dolgot valóban nagyon komolyan kell venni. Végül is, ha valami bizonyítható, az még nem bizonyíték arra, hogy a dolog igaz.

    Ezt akartam előre bocsátani, hogy önök ne higgyék, hogy a Faust zárójelenetének magyarázatakor ugyanebbe a hibába fogok esni. Ez a zárójelenet azt ábrázolja, amit „Faust mennybemenetelének” nevezhetnénk. Faust tudvalevőleg súlyos eltévelyedéseken megy keresztül, és a széles, nagyvilág minden lehetséges tévedésén és zűrzavarán is átmegy. Így azt kell bemutatnunk: Ahrimán-Mefisztó befolyása ugyan végig vezeti Faustot a világ eltévelyedésein, de a legmélyebbet, ami örökkévalóként megtestesül az emberi kebelben, nem emésztheti fel az, ami Mefisztó-Ahrimántól jön. Végül ezt Faustnak mégis fel kell vennie a jó szellemvilágokból. Ez az, ami Goethe előtt a Faust-költemény céljaként lebegett.

    Aki a szellemtudomány révén megismert valamit a szellemi világokból, és van egy kevés művészi érzéke, általában képzetet alkothat arról, hogyan írna költeményt erről. Goethe számára, aki a legbensőségesebb és legmagasabb értelemben művésztermészet volt, ez nem volt ilyen egyszerű. Nem volt képes egyszerűen úgy ábrázolni azt, ahogyan Faust felemelkedik a mennybe, és mindezt elvont-allegorikus képekbe helyezni, ez számára szimbolika, üres szalmacséplés lett volna, ezt nem akarta. Ő művészetet akart. Azt akarta, aminek az igaz valósággal szemben állandósága és bizonyossága van, annak kellett ott lennie. Ezért ez ilyen értelemben jelent meg számára: hogyan kell ábrázolnom a színpadon, hogy Faust felmegy a mennybe? Az ember csak a fizikai sík legmagasabb tárgyait állíthatná ide, amelyek csak valami szimbolikus dolgot jelentenek, de ez üres valami lenne, nem művészet! Mindenfajta gépezet is csak üres szalmacséplést jelentene. Goethének először azt a világi eszközt kellett keresnie, ami által Faust lélekként felhatolhat a szellemi világokba. Az ember nem juthat fel a levegőn, a külső fizikai elemeken át a szellemi világokba. Hol van valami reális dolog, ami eszközül szolgálhat arra, hogy Faust képes legyen felfelé hatolni? Ez csak az lehet, ami elsősorban a szellemiséget ábrázolja a Földön. Igen, hol van ez a Földön? Ez a tudat, amely befogadja a szellemiséget! Ez azt jelenti, hogy Goethének először valamiféle tudati realitást kellett teremtenie, amely befogadja a szellemit. Ezt teszi, miközben ebben a jelenetben olyan embereket ábrázol, akikről előre megmondható, hogy tudatukban a szellem él: szerzeteseket, remetéket, ezeket egymás fölé helyezi. S elmondhatjuk: a lélek felemelkedése a szellemi világokba reális folyamat. A szokásos színpadon egy szellemi folyamat ábrázolása nem lenne reális, nem eresztene gyökeret; a Goethe által elővezetett lelkekben meggyökeresedik. Így először az olyan tudatok ábrázolását kereste, amelyek a szellemi folyamatot szemlélik. Ily módon állította oda a kórust és a visszhangot, amelyek az érzéki-fizikai világon belül érzékeltetni képesek a szellem elementáris világát. Ők készek arra, hogy ne csupán a külső fizikai természetet, hanem a fizikai síkon belül a szellemi világot is lássák, ahová Faust lelkének be kell jutnia.

    S leírja, ahogyan ezt csak ezek a szerzetesek érezhetik. Mert nézzék csak a szavakat, ezek valójában nem fizikai folyamatok leírásai:

    Hullámzó rengeteg,

    Ez olyan, mintha éreznénk, hogy a természetes dolgokból előtűnik a szellemi világ.

    Hullámzó rengeteg,
    nagy sziklák függenek,
    szétágaz a gyökér,
    fáktól zsúfolt a tér.
    Hullám hullámra zúg,
    lakunk barlangodút.
    Oroszlán karmait
    behúzva surran itt,
    hol égi szeretet
    tölti a szíveket.

    Erre a kórusra itt egy visszhang felel. Azt kell hangsúlyoznia, hogy ami az elemi természetből jön, valóban igen sokoldalú.

    Nos, ugyanakkor olyasmihez vezetnek bennünket, ami Goethénél egyfajta csodálatos fokozódássá válik. Három remetét sorakoztatnak fel, akik előbbre jutottak, Pater Extaticust, Pater Profundust és Pater Seraphicust, azt a hármat, akik a többieknél magasabb fokra jutottak el, akik remeteként az éppen leírt folyamatokon végigmentek. De valamiféle csodálatos fokozódás történik Pater Extaticustól Pater Profundison át Pater Seraphicusig. Pater Extaticus az érzékszervi élményekkel, önmaga belső létével a tökéletesség alacsonyabb fokán áll. Pater Profundus már odáig jutott, hogy belülről kifelé irányul, átéli azt, ami szellemként éli át a természetet, és ugyanakkor emberi szellem. Szellemi szempontból nézve magasabban áll, mint Pater Extaticus. Azt mondhatjuk: Pater Profundus látja a szellemet a kozmoszban, amely nála egyben az emberben lévő szellemmé lesz. Pater Seraphicus közvetlenül belelát a szellem világába, számára ez nem a természeten keresztül nyilatkozik meg, hanem közvetlenül a szellemekkel van dolga.

    Innen ered, hogy Pater Extaticus misztikussá válik belső fejlődése révén.

    Tisztán belső állapotokat jelent az, amit most mond:

    Örökös üdvű láng,
    izzó szerelmi pánt,
    tűz, mely szivet gyötör,
    habzó istengyönyör.
    Nyilak, átfúrjatok,
    lándzsák, átszúrjatok,
    dorongok, zúzzatok,
    villámok, vágjatok!
    A hitvány porhüvely
    ekképp enyésszen el,
    s ragyogjon egymaga
    a szent vágy csillaga.

    Pater Profundust már megvizsgáltuk, aki már eljutott arra a fokra, hogy a természeten keresztül érezze a szellemet.

    Mint lábammal e sziklakatlan
    nyom súlyával mély földodút,
    amint tajtékos zuhatagban
    ezer fénylő patak lezúg,
    mint a fa, benső hajlamából,
    sudárba szökve fölmered;
    mindent, mindent úgy alkot, ápol
    a mindenható Szeretet.

    Fülem csupán szilaj zúgást hall,
    hegy, erdő mintha rengene,
    s mégis szerelmes áradással
    rohan a víz a mélybe le,
    amint a szomjas völgy felé tör;
    s a villám hogyha átszeli,
    balzsamdús lesz tüstént a légkör,
    oszolnak mérges gőzei.
    Mind a Szeretet hírvivője,
    mely alkotón körülölel.
    Bár gyúlna bensőm lángra tőle,
    hol éjben, fagyban senyved el
    a szellem, súlyos kínbilincsben,
    tompa érzékek foglyaként.
    Ó, csendesítsd elmémet, Isten,
    árassz szomjú szivemre fényt!

    Most Pater Seraphicus tudatában megjelenik a szellemi világ közvetlen megértése, ahová Faustnak fel kell jutnia, vagyis azoké a szellemeké, akik közé, először is be kell lépnie. Ezért először ismét egyfajta tudatot kell ábrázolni: ez Pater Seraphicus; ő adja a médiumot ahhoz, ami által a boldog fiúk megjelenhetnek. S most ismét csodálatos, mondhatni, szakszerű megfigyelés:

    A fenyőfák lenge kontyán
    mily hajnalfelhő lebeg!
    Mit rejt mélye, nem tudom tán?
    Sok-sok ifjú szellemet.

    Goethe gyermekeket léptet fel, akik születésük után rögtön meghaltak, a népnyelv éjfélkor születetteknek nevezi őket.

    Ilyen éjfélkor születettek társaságában kell Faustnak először megjelennie; ők semmit sem tudnak a világról, korábbi tudatukat megzavarta a születés, és az új világról sem tudnak még semmit. Ez összetartozik Faust mennybemenetelével. Mint ahogyan a fizikai világban nincs villámlás vihar nélkül, ugyanúgy a szellemi világban Faust mennybemenetele sincs a boldog fiúk öntudatra ébredése nélkül.

    Itt a szeretet honol, hát
    jöjjetek, boldog fiúk!
    Rajtatok nem hagyta foltját
    a göröngyös földi út.

    A szellemi lények voltaképpen csak a mi szemünkkel és fülünkkel láthatják a fizikai sík dolgait, különben csak a szellemiséget látják. Ha egy szellem lát egy kezet, akkor az akaratot látja, amely mozgatja a kezet, és a formát; ha a kéz fizikaiságát akarja látni, akkor igénybe kell vennie egy fizikai szemet.

    Mely világlátásra termett,
    szálljatok szemembe le,
    s bátran használván e szervet,
    nézzetek körül vele!
    (Magába fogadja őket)
    Itt a fák, amott a bércek,
    ott a vízár zúg elő,
    s hull alá a legmerészebb
    ívben, így utat nyer ő.

    A boldog fiúk most Pater Seraphicusban vannak. Szellemi erejéből oly sokat ad nekik, hogy magasabb szférákba emelkedhetnek. Ebből ismét a szellemi és a fizikai világ összefüggését látjuk. Ha meditálunk, az is a szellemek javára válik, ezért kell felolvasnunk a halottaknak. Pater Seraphicus így átadja meditációja gyümölcsét a fiúknak, s ezáltal azok felemelkednek.

    Szálljatok hát fenti körbe,
    s nőjetek fel lassan ott,
    mint kiket tisztán s örökre
    Isten lénye áthatott.
    Mert ily szellemeledellel
    van tele a szűzi éter:
    sosem múló Szeretettel,
    mely az üdvösségre érlel.

    Úgy ismerni a Faustot, ahogy itt Goethénél egy világraszóló költeménybe a legmélyebb okkult igazság van helyezve, azt jelenti, hogy az okkultizmushoz közelebb áll, mint mégoly sok „okkult” fejtegetés.

    Most a fiúk a saját régiójukban vannak. A formaszellemek szférájából átmennek a mozgásszellemek szférájába.

    Most jönnek az angyalok, felviszik Faust entelechiáját, vagyis lényének halhatatlan részét. Elragadták a szellemvilág e tagját Mefisztótól, és e szavakkal viszik fel magukkal:

    Szellemvilág, mert a Gonosz
    karmától már e lélek:
    „Ki holtig küzdve fáradoz,
    az megváltást remélhet.”
    S ha hozzá felsőbb szeretet
    hatalma fogta pártját,
    a boldog égi seregek
    örömrepesve várják.

    A fiatalabb angyalok:

    A rózsák, miket nekünk a
    szent bűnbánó nők szereztek,
    győztesekké fegyvereztek;
    elvégeztetett a munka,
    zsákmányunk e drága lélek.
    A gonosz had szerteszéledt,
    menekült, égette rózsánk,
    s lett, kin nem fog a pokolláng,
    szerelemnek martaléka;
    s e szokatlan szenvedést a
    vén sátánmester sem állta.

    Ez egy okkult mondat: Mefisztó-Ahrimán számára a szeretet emésztő tűz, és a sötétség szörnyű adománya.

    Ujjongjunk! miénk a pálma.

    A tökéletesebb angyalok:

    Minket gyötörve nyom
    a földi része;
    ha azbeszt is, bizony
    nem tiszta mégse.
    Ha a nagy szellemek
    magukba vonnak
    földi elemeket,

    Miféle földi rész? Lelkünk, amíg a Földön él, észlelései, képzetei, érzései révén befogadja azt, ami a Földön történik, ezáltal a lélek mintegy magához ragadja, ami a fizikai sík elemeiben él. Ezt nem lehet azonnal szétválasztani. Ahogy korábban a holttesteket azbeszt-szövedékkel burkolták be, hogy összetartsák poraikat, úgy Faust lelke is tartalmazza az érzékelhető világ egy maradványát, amely nem tiszta, még ha olyan is lenne, mint a tűznek ellenálló azbeszt.

    szét úgyse bonthat
    kettős természetet
    angyal hatalma;
    az örök Szeretet
    képes csak arra.

    Az angyalok elfödik ábrázatukat az emberré válás elől. Ez egy titok, amit csak azok a lények pillanthatnak meg, amelyek mélyebbre tudnak szállni, mint az angyalok, akik nem vettek részt az emberré válásban. Csak a szeretet képes ezt szétválasztani.

    Az angyalok most megpillantják a boldog fiúkat. A boldog fiúk befogadják azt, ami itt felfelé vezettetik:

    Tépjük föl, mely fedi
    gubója selymét!

    Goethe itt ismét fizikai folyamatokhoz kapcsolódik, hogy szellemi folyamatokat jellemezzen. Az elhunyt Benedek-rendi szerzeteseket egy sajátságos köntösbe, a barnás színű „floccá”ba burkolták; minden Benedek-rendit ugyanolyan floccában temettek el, innen a „Flocken” = pehely, pihe szó [50].

    [50] Az idézet németül: „Löset die Flocken los” – Ford.

    Megkíséreltem itt, hogy némi szabadsággal kezeljem azt, ami itt Faust körül valójában történik. Azt mondtam: a tudat révén mindennek meg kell világosodnia számunkra. Mostanáig minden a kórus, a remeték tudata által világosodik meg. Most magának Faustnak kell felfelé mennie egy bizonyos tudat révén, de egy teljes tudat révén, olyan új tudat révén, amely azonban azonos vele, mert teljesebb emberként jut felfelé.

    Sok minden még tökéletlen Faustban, és bizonyára tökéletlen Pater Marianus, akit Goethe később Doctor Marianusnak nevezett. Ez a Doctor Marianus azért van itt, hogy tudata által Faust megjelenjen, ezért én egyszerűen megengedem, hogy Doctor Marianus maga Faust. A remete Doctor Marianus egyszerre Doctor Marianus és Faust.

    Nos, arról van szó, hogy a szeretet mély misztériuma közeledik, teljes keresztény értelemben hatva át a világot.

    Faust profánul szólva, elcsábította Margitot, sőt Margitot kivégezték, bűntelenül bűnössé vált, benne van az ember misztériumában rejlő bűntelenség, és szerelme „örökké tartó csillag”. Ha ezt imaginációban akarjuk kifejezni, eljutunk Mater-Dolorosa-Gloriosához. Magával hoz három bűnbánó nőt, de nem tekint hármuk bűnére, hanem csak arra, ami bennük bűntelenül bűnös. Doctor Marianus számára tárul fel ez a titok.

    Itt fönn a szem szabad,
    könnyű a szellem.
    Ott néhány nőalak
    leng tiszta mennyben.
    Kit csillagfény fon át,
    látom középen
    Az ég Úrasszonyát,
    fény ő a fényben.
    (Elragadtatva)
    Ó, világ Úrasszonya!
    Titkod hadd csodálom,
    hol az ég kék sátora
    tágas szemhatárom,
    Méltányold, gyöngéd-komoly
    férfiszív ha dobban.
    s szent, szerelmes hév honol
    teirántad abban.

    Hogyha úgy parancsolod,
    küzdünk, mint oroszlán;
    lángunk menten ellobog,
    tőled megnyugosztván.
    Szűz, Anya, szeplőtelen
    s tiszteletben álló,
    Úrnő minden szíveken,
    istenfényt sugárzó.

    Körötte könnyed
    felhők füzére,

    Goethe a lelket szakszerűen a ködfelhőből – felhőcskékből – engedi előbújni, hogy csak azután tömörítse kész formába.

    Következik a bűnbánó nők kórusa. Nagyszerű, hogy Goethe mondhatni, éppen a maga érzéki formájában fogta fel a szerelmet, és itt vallásos módon világította meg – másodszor; a Biblia már először megtette. Mária Magdolna valóságos értelemben sokat szeretett, de igazán szeretett, és Krisztus csak a szeretetet, nem a bűnt látja, ezért ő Krisztusé is. Majd jön Mária Aegyptiaca és az Una Poentientium, akiket egykor Margitnak neveztek. Éppen így itt az is állhatna: Doctor Marianus, akit egykor Faustnak neveztek.

    A boldog fiúk bevonják körükbe Faustot. Faust az Égi Királynő által a Mária-szerűt keresi Margitban, ezért szabad egy misztikus kórusnak kimondania azt, ami megtörtént. Ez a misztikus kórus mondja ki a nagy, tömör szavakat:

    Csak földi példakép
    minden mulandó;
    itt lesz a csonka ép
    s megbámulandó;
    mit nincs szó mondani,
    itt végbe ment;
    az Örök Asszonyi
    vonz odafent.

    Ezzel a vázlatos szemlélődéssel akartam megmutatni önöknek, hogy Goethe valóban szakszerűen, szellemi megismerésből ábrázolta ezt az utolsó jelenetet, hogy mindenütt megteremtette a reális alapokat: a tudati alapokat.

    Mont oly valaki, aki ismeri a dolgot, tudja, valóban érti, így ábrázolt Goethe. Az embernek mindenképpen bele kell élnie magát abba, amit Goethe akart. Benne kell lennie a szándékaiban, mintegy elevenen kell maga elé idéznie a holt Goethét. Végül is némely dolgot nem olyan könnyű belátni.

    Misztikus megismerés és a természet szellemi megnyilatkozása. A szellemek észlelése

    A „Faust mennybemenetele” euritmiai előadása után

    Dornach, 1915. augusztus 15.

    Megkíséreltük, hogy Goethe Faustjával kapcsolatban Húsvétkor és Pünkösdkor, illetve Mária mennybemenetele ünnepén [51] euritmia előadásokat tartsunk. Bizonyos vonatkozásban egyfajta szükséglet volt számunkra, hogy éppen Mária mennybemenetele ünnepére elkészüljünk ezekkel az előadásokkal. Önök emlékeznek még, hogy Goethe Faustjának előző előadásaihoz kapcsolódva megkíséreltem, hogy megmutassam, ahogyan Goethe szellemi fejlődését átélte, az nagymértékben előképszerű lehet, mivel ezen láthatjuk, hogy amiről az átlagember gyakran úgy véli, hogy gyorsan megragadja, éppen a nagy jelentőségű személyiség zseniként lassan és fokozatosan teszi magáévá, dolgozza át egy dologra vonatkozóan, addig az álláspontig, amely majd kielégíti. Ahogy némely ember úgy véli, hogy jó keresztény, és érti a kereszténységet. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy Goethének egykor, amikor a Faust első jeleneteit írta, alapjában véve, ha nem is keresztényellenes, de mondhatnánk, mégis csekély keresztényi fogékonysága volt. Ezt beláthatjuk már azáltal, amit – bocsássák meg, hogy ezt az ízetlen címet használom, de már szokásossá vált – az ún., Ős-Faust tartalmaz, amely később a jobb hangzású Faust, egy töredék címen került nyilvánosságra.

    [51] 1910. aug.15-én tartották Münchenben Rudolf Steiner első misztériumdrámájának, A beavatás kapujának ősbemutatóját.

    Ebből láthatjuk, hogy Goethének eléggé öregnek kellett lennie, mielőtt abba a helyzetbe került, hogy lelkének legtitkosabb impulzusai kifejezésére jelentős módon egy keresztény elemet illesszen be ezekbe a dolgokba. Ennek a léleknek a világmegismerésbe és világmegérzésbe történő végtelen elmélyülésre volt szüksége. Amikor a Faust 1790-ben töredékként megjelent, még nem volt benne az a jelenet, amelyet Goethe csak sokkal érettebb korában írhatott meg, az a jelenet, amelyben a húsvéti harangok hatására Faust visszariad attól a lépéstől, amelyet meg akar tenni, az öngyilkosságtól. Goethe csak késő öregkorában érezte magát arra indíttatva, hogy ezt a keresztény elemet belevigye Faustjának első részébe. Egy ilyen géniusznak sokkal, sokkal többet kell átélnie, végigtapasztalnia, amíg a maga módján érettnek érzi magát arra, amire némely ember különben oly hamar érettnek érzi magát. És látjuk, hogy Goethe valóban ezen a véleményen volt, úgy, hogy Faustjához, amelyet ifjúságában – de már késő ifjúságában – elkezdett, és bizonyos jelenetekben megvalósított, hozzáillesztett valami keresztényit, a kereszténységből valamit.

    Nos, jellemző, hogy Goethének még egy nekilendülésre volt szüksége, hogy átdolgozza magában a világra vonatkozó érzéseinek fogékonyságát és belső munkamódszerét – mondjuk, a világ egy olyan területe révén, amelyből a keresztény impulzusok kimaradtak, mielőtt új módon, idősebb korát kielégítő módon, költőileg is közeledni tudott a kereszténységhez.

    Már tegnap utaltam arra, hogy egy pedáns kifejezést használva, milyen szakszerű, tárgyhoz illő Faust mennybemenetele utolsó jelenetének felépítése. De még mélyebben tekintünk a dologba, ha a szellemi szemlélődésekből kiindulva egy további értelmezésbe bocsátkozunk.

    Képzeljük el egyszer: egy különösen alkalmas környezetben – magányos puszta, hegyszakadék, sziklák és minden olyan lehetséges dolog, amely misztikus benyomást kelt – megjelenik előttünk egy kórus, elképzelhetünk egy szerzetes-kórust, amely befogadja tudatába azt, ami történik. Hallottuk, hogy miért van itt ez a szerzetes-kórus, mivel Goethe, hogy reális talajra állítsa a dolgot, ezt a tudatot médiumként alkalmazta, hogy befogadja az eseményeket, amelyek Faust lelkének a szellemi világba emelkedésével kapcsolatosak. Mi történik? A kórus először arra utal nekünk, ami történik. Azt mondhatjuk: ez a kórus mozgásként érzékeli azt, ami különben nyugalomban van. A formaszellemek világa lassan kezd átmenni a mozgásszellemek világába. Átszellemül, miközben kezd mozgásba jönni az, ami elemi módon jelenik meg előttünk – eleinte minden mozgásban van:

    Hullámzó rengeteg,
    nagy sziklák függenek,
    szétágaz a gyökér,
    fáktól zsúfolt a tér.
    Hullám hullámra zúg…

    Miért van ez? Nos, ez azért van, mert be kell mutatni, hogyan kell egy léleknek ebből a földi létből, a fizikai síkról felemelkednie a szellemi világba. A léleknek ki kell szakadnia a fizikai síkból – a természet is a fizikai sík –, ki kell szakadnia a természetből. Tudjuk, hogy a természetet áthatja az elemi világ, hogy abban a pillanatban, amikor a merev természeti létből átmegyünk az elemi létbe, valóban minden mozgásban van. Nem képzelhetjük, hogy lelkünk elé varázsolva meg tudnánk tartani a képzetet, ahogy Faust lelke felmegy a szellemi világokba, ha nem tudnánk eleven módon lelki szemeink elé állítani a természet megelevenedését, és a természet életétől való elhagyottságot Faust lelkével szemben. Mert egyszer már ki kell mondani: oly sok, oly végtelenül sok egészségtelen dologgal ellentétben, ami éppen misztikus-okkult mozgalmakban jut felszínre, mindabban, ami Goethe okkultizmusához köthető, valami teljesen egészséges, a világ valóságának szilárd talaján álló jelenséggel van dolgunk. – Ezért Goethe egyáltalán nem volna képes, hogy a szellemi világot másként állítsa elénk, minthogy ahhoz kapcsolja, ami az ember számára a fizikai síkon megjelenik, a természethez, miközben egyúttal megmutatja, hogyan szellemül át az egészséges érzékek előtt a természet. S Goethe sohasem adta volna beleegyezését egy olyan okkultizmusra, amely nincs a megismerés iránti és a természet áthatása iránti szeretettel is bensőségesen összekötve.

    Rendkívül sokat tehetünk azért, hogy szellemtudományos szemléletünk egészségesebbé váljék, ha arra törekszünk, hogy átlássuk a természet titkait. A mi korunkban ez nehéz, mivel – ahogy ezt tegnap például a Bakisz jóslatai, vagy más, a szellemi létesülésben lelki szemeink előtt megjelenő dolgok kutatásakor megmutattam – oly dőre módon közelednek a természethez. S hogyan is van ez? Éppen úgy, ahogy Goethe nyolc soráról azokat a látszólag végtelenül mély értelmű magyarázatokat adják, amelyek minden lehetséges dologra vonatkozhatnak, miközben papucsra és szivarokra vonatkoznak, éppen úgy van ez a valóságban némely dologgal, amit manapság a tudomány mond a természetről. Látják, sok minden, ami ma természettudományként szerepel, pontosan úgy viszonyul az igazsághoz, mint amit tegnap filológia-tudományként közöltem önökkel, és ahogy Goethe bölcsessége viszonylik ahhoz, amire valójában vonatkozik. Ezért nehéz korunkban a tudományból kiindulva olyan kapcsolatot elérni a természettel, amilyen valójában Goethének van. De szakadatlanul törekednünk kell arra, hogy okkultizmusunkat teljesen egészségessé formáljuk. S ehhez korunkban nincs semmiféle jobb, érdemesebb kiindulási pont, mint az, ami Goethét éppen az okkultizmushoz irányította.

    Látjuk, ahogy a kórus tudatában – miközben ez a tudat valóban a természet személytelenségébe van helyezve, amennyiben a visszhang vele együtt hangzik – a természet szellemisége tör elő. S most egyben remélhetjük, hogy ugyanaz a tudat, amely képes a természetet úgy áttekinteni, hogy minden mélység kitűnik belőle, ezzel együtt szemléli a felfelé törekvő lelket. Amennyiben egyáltalán látjuk ezt, a szellemben felfelé törekvő lélekkel együtt szemléljük, teljesen a valóságos életbe helyezve. De hogyan jutunk e szellemi világ szemléletéhez? Tegnap már említettem: ezt három fokozatban méltó módon mutatják be azáltal, hogy a kórus tudatához, aminek átfogó tudata van arról, hogy a természetben szellemi lény van elrejtve, hozzájárul Pater Extaticus, Pater Profundus, Pater Seraphicus tudata: ezek a lelki fejlődés egymást követő fokozatai. Ahogy a misztikus fejlődés az önmagunkba való elmélyedéstől és önlényünktől felemelkedik a természet további szellemiségének áttekintéséhez, ahogyan a kórus képes ezt áttekinteni, azt mutatja be számunkra az átmenet Pater Extaticustól Pater Profundusig, majd Pater Profundustól Pater Seraphicusig azt, ahogyan a lélek egészségesen fejlődni tud, valóban bele tud fejlődni a szellemi világba, úgy, hogy a szellemi világot a maga ősi mélységében képes szemlélni. Ehhez Goethe már kora ifjúságában útmutatást kapott, amikor megtudta, milyen kapcsolata volt Swedenborgnak a szellemvilággal. Tudjuk, hogy ezt nem kell túl nagyra értékelnünk, ám Goethe számára hatalmas ösztönzést jelentett. Swedenborg elmeséli, hogy úgy érintkezett szellemi lényekkel, hogy azok egészen közel jöttek a fejéhez, hogy érzékszerveivel birtokba vette őket, hogy szemétől vezetve, látják a világot, és a hallottakat és látottakat természetesen egészen másként közölhetik, mint az emberi lélek. Így azoknak az angyal lényeknek révén, amelyek bejutnak érzékszerveibe, Swedenborg átéli a szellemi világot. Ez nagy hatást gyakorolt Goethére, a szellemeknek ez a behatolása az emberi szervezetbe. Így bizonyos vonatkozásban egészen ismerőssé vált számára, ahogy egy ilyen szellem érintkezik a szellemi világgal. Goethe számára ezek a dolgok bizonyos vonatkozásban egészen ismerősek voltak. Amit itt még nem tudtunk bemutatni – egyszer később megtesszük, ha épületünk elkészül [52] –, az a tény, hogy Pater Extaticus fel és le lebeg. 1787. május 26-án Goethe ezt írta Filippo Neriről [53]: „Élete folyamán kialakult benne a vallásos elragadtatás legmagasabb adománya: a könnyeké, az extázisé, sőt, végül a talajról való felemelkedés és lebegés fölötte, ami mindenki által a legmagasabbnak tartott dolog.”

    [52] A második Goetheanumban, a Marie Steiner által színre vitt, rövidítetlen, teljes előadásban valósul meg ez az alakítás az itt vázolt módon.
    [53] Szent, 1515-1595. lásd Goethe: Itáliai utazások I. rész, Nápoly, 1787. május 26, szombat este

    Mivel el kell mondanom, szeretném kifejezetten megemlíteni, hogy Goethe ezt nem mintegy öntudatlanul, vagy puszta fantáziaképként írta, hanem igen tájékozott volt ezekben a dolgokban, hogy ismerte, mélyen ismerte ezeket. Tehát nem egyszerűen csak azért engedte Pater Extaticust fel és le lebegni, mert úgy tetszett neki; meg kell gondolnunk, hogy Goethe olyan ember volt, aki így beszélt Filippo Neriről. Ez hallatlanul elmélyíti az érzést. Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban sokkal kevésbé van szó szellemdús magyarázatokról, sokkal inkább arról, hogy belemélyedjünk Goethe lelkébe, ahogy mélyen összekapcsolódott azzal, hogy az ember felfelé halad a misztikus megismerés ösvényén. Azután látjuk, Pater Extaticus mutatja meg nekünk, ahogy a lélek bensőleg, mintegy Eckart mester, vagy Johannes Tauler, vagy Suso módján befogadja az isteni működést, úgyhogy a lélek eljut odáig, hogy Eckart mesterrel ezt vallja magának: „Nem én, hanem az Isten akar, gondolkodik és érez énbennem.” Ezután a lélek tovább emelkedik, így számára az elemi világból a természet szellemi megnyilatkozása lesz, amint azt Pater Profundusnál látjuk, akinek benső világa kiterjed a teljes, mindent uraló természetre.

    Majd tovább emelkedik az emberi lélek, amennyiben ezt átélte, közvetlen kapcsolatba lép a szellemi világgal, amint Pater Seraphicusnál látjuk, akinek tudata most képessé válik olyan szellemek érzékelésére, mint a boldog fiúk, az éjfélkor születettek, akik szellemi lényekként benne élnek mindabban a szellemi működésben és életben, amely itt a remeték és szerzetesek lakhelyei körül kialakul.

    Ily módon egészen elevenen jelenik meg előttünk – s ennek az elevenségnek az elképzelése a fontos –, hogy Goethe Faustjának lelkét felfelé vezeti a szellemi világba, ám ehhez valamiféle spirituális színtérre van szüksége. Megsejthetjük, ahogy a természet először mozgásba lendül, ahogy az elementáris élet kiemelkedik belőle, ahogyan azután a természetlények átmennek a tudatba, amely mindig magasabb szintű lesz, a lélekkel együtt átmennek a szellemi lények körébe, amilyenek a boldog fiúk, majd hogyan válhat mindez a bűnbánó nőknek, és magának Faustnak a lelkévé. Ez benne rejlik az egész szellemi jelenetben. És azután folytonosan csodálatos fokozások egészen a befejezésig, amikor a misztikus kórus kimondja a világtitkot, amikor látjuk, szellemi szemünk miként nyílik fel a szellemi világra. A természetből és a fizikai sík szilárd talajáról emelkedünk fel a szellemi világokba, ahová Faust lelkét befogadják.

    Goethe életében a Faustnak csak az első része jelent meg, úgy, ahogy most ismerjük. Majd a szín: „Kies tájék”, Faust virágos mezőn pihen. Azután a második rész első felvonásából a „Császári udvar” jelenetének egyes részei. Ebben van egy átmenet a „Klasszikus Boszorkányszombathoz”, ezt azonban magában nem hozták nyilvánosságra, s ezután a „Heléna-jelenet”

    Néhányan még Goethe életében gondolkodtak arról, hogyan lehetne befejezni a Faustot. Ha követjük ezeket a gondolatokat – hiszen ezeket ki is nyomatatták –, akkor mindenütt azt találjuk, hogy az emberek már tudták: Faust lelkét meg kell váltani, fel kell mennie a szellemi világba. De minden emberi képzetnek van valamiféle – nem lehet másként mondani – absztrakt, homályos, rendkívül homályos eleme. Goethe Eckermann-nak mondta egyszer [54], hogy keresztény képeket kellett segítségül hívnia, hogy a homályból odajusson, amit szellemi valóságként akart megjeleníteni.

    [54] 1829. február 12.: „[…] Különben el fogja ismerni, hogy a befejezést, ahol a megmentett lélekkel az egész felfelé irányul, igen nehéz volt megcsinálni, és hogy az ilyen érzékfeletti, alig sejthető dolgoknál igen könnyen elveszhetnék a bizonytalanságban, ha az élesen körvonalazott keresztény-egyházi figurák és képzetek költői szándékaimnak jótékonyan korlátozó formát és szilárdságot nem adtak volna.”

    Goethe késő öregségében így jelenik meg ekkor még egyszer ez a csoda. Gondolják meg, hogy Goethe beleírta az egész pogányságot, az egész kereszténység előtti világot: Faust kapcsolatát Helénával. Majd ismét valami, ami bizonyára nem keresztényellenes: a Faust negyedik felvonása, miután még egyszer alámerült abba, amiben nem közvetlen keresztény impulzusok hatnak, miután ott még egyszer újra átküzdötte magát azért, hogy Faust rejtélyét a legmagasabb értelemben állítsa elénk, hogy mindenféle pogány kultuszból kiindulva a Faustba csak késő öregkorában kell beleplántálnia a kereszténységet. Nyolcvan évesnek kellett lennie Goethének, hogy elmondhassa, képes arra, hogy a keresztény képzeteket úgy alkalmazza, hogy köpenyként szolgáljanak az úton, amelyen Faust lelkének végig kell mennie.

    Goethe valóban megtette az utakat, amelyeket mi a szellemtudományban olyan utaknak nevezünk, amelyeken a Krisztusimpulzust egyre jobban megérthetjük. S a kezdeti megértéshez, amit most el tudtunk érni, a jövőben még sok más járul, ha egyszer már nem lehetünk itt többé, vagy a következő inkarnációinkban itt lehetünk. Amit a szellemtudomány révén át kell élni, az Goethe számára a kezdetet jelentette: a valóság áthatásával összekapcsolni a lelkünkben áramló Krisztus-impulzussal. S Goethe ezt hallatlan mélységben ábrázolta, de úgy, hogy mindig szemléletes, mindig a tárgyhoz illő.

    Itt van előttünk a természet. A szerzetesek kórusa, amely először a szellemiséghez fordulva jelenik meg előttünk, látja a természetből előbújó elemeket, és az elemekhez szellemi-lelki lények társulnak, ez bukkan elő a természetből. Goethe ezt már sajátosan keresztény szemléletnek érezte. A kereszténységnél nem arról van szó, hogy mindig azt mondjuk: Krisztus, Krisztus, és újra Krisztus! A kereszténységnél nem arról van szó, hogy állandóan ismételjük a keresztény dogmákat. Ez egy módja annak, hogyan érezzünk, hogyan viszonyuljunk a világhoz. S ez az érzés, ez a világhoz viszonyulás csodálatos módon mutatkozik meg azáltal, ahogyan Goethe ábrázolta. Ahogy a Faust utolsó jeleneteit megeleveníti és átszövi ez az érzés, ez az, ami elsődleges értelemben keresztény, és kereszténysége főként azáltal jelenik meg előttünk, hogy az egész Faust – annak ellenére, hogy néhány része töredékben, néhány pedig befejezetlen maradt – művészileg oly nagy, oly nagyszerűen elgondolt, hogy csak lassan, fokozatosan jutunk el hatalmas művészi koncepciójához.

    És előttünk áll a fizikai sík széles természeti léte, amit valódi keresztény értelemben az elemi, és tisztán szellemi létezésbe látunk átmenni. Ide vezetik Faustot, miután végigélte kapcsolatát Helénával, az antik szellemi világgal. Itt is szellemi lények vannak előttünk. Helénát felvezetik az alvilágból. Faust találkozik velük. Helénát egy kórus veszi körül, egy kórus tizenkét személye. Amikor Heléna ismét visszatér az alvilágba, ott van a kórus, és a harmadik felvonás végén a kórus elemi lényként még nem látszik teljesen érettnek az emberségre. S hogyan tűnik el a kórus a Goethei Faust második részének harmadik felvonásában? Ez igen érdekes! Itt is elemi lényekkel van dolgunk. S amint Heléna eltűnik, eltűnik az elemi lények e kórusa is. A kórus négy részre oszlik. A kórus egynegyede, mi lesz ezzel? Nos, a kórus három-három személye maga írja le, hogyan tűnnek el: beleolvadnak a természetbe. Ott, ahol Goethe a pogányságot ábrázolja, megmutatja nekünk az elemi lényeket, amelyek tizenkét tagú kórusként Heléna körül állnak, s most eltűnnek, beleoldódnak a természetbe. Érezzék meg ezt, ahogy a kórus első része bevonul a természetbe:

    Mi ezer gallyban remegve, lengve, suttogón zizegve,
    játszva, halkan csalogatjuk a gyökerek életnedvét
    föl az ágba; majd levéllel, majd meg tengersok virággal
    ékesítjük hajzatunknak lenge s dús tenyészetét.

    Ez azt jelenti, hogy a kórus e lényei fákká válnak, természetté válnak. Ha ismét megjelennek előttünk, akkor a keresztény impulzusból eredően úgy jelennek meg, mint

    Hullámzó rengeteg.

    A pogány elemi szellemek beletűnnek a természetbe, és ismét megjelennek ott, ahol a Krisztus-impulzus eleven módon összekapcsolódik a Földdel. Ó, milyen csodálatos, ahogyan ott eltűnik ez a kórus Helénával, és ezután – ezt az utolsó jelenetből tudjuk – boldog fiúkként, a Krisztus-impulzust befogadó lényekként a természetből lép elő. S vegyék mindjárt a kórus második részét is:

    Mi e sziklák oldalának messzefénylő tüköréhez,
    lágy hullámként ringatózva, hízelegve simulunk;
    minden hangra felfülelve, legyen az nádsíp, madárdal.

    Valóban, ezek ugyanazok a sziklák, melyekbe beolvadtak ezek az elemi lények, amelyek azután „odatapadnak”, és később ezekből tűnnek elő a szellemi világ lényei, amelyek a Krisztus-impulzus befogadása után a földből bújnak elő.

    Láthatják itt, milyen mélyen átérzett ez a Faust-költemény, mennyi más összefüggés van benne, mint azok, amelyeket a szokásos módon megfigyeltek. S ezek az összefüggések az igazán fontosak. Goethe tudatában volt ennek. Hogy tudott erről, kitűnik egy egészen határozott célzásból, amelyet akkor tett, amikor még nem fejezte be teljesen a Faust második részének harmadik felvonását. Körülbelül Heléna eltűnéséig, s ezeknek az elementáris kórus-lényeknek a természetbe való eltűnéséig fejezte be, éppen eddig a jelenetig, ameddig most felolvastam. Ezután azt akarta, amit a harmadik felvonás végén bizonyos módon meg is tett, hogy Phorküaszból Mefisztó váljon, és most Mefisztónak kell kimondania azt, amit a Faust végén Goethe lényegében el akart érni a Fausttal. Hogy ezt éppen Mefisztóval mondatja ki, annak előadásbeli okai vannak, mivel bizonyos mértékig mégis Mefisztó az, aki létrehozza a harmadik felvonást. Klasszikus-romantikus ábrándként a harmadik felvonás van a Faustba beleillesztve. Bizonyos módon Mefisztó az, aki egyfajta spiritiszta laboratóriumi mágiával bevezeti a harmadik felvonást, azt kell mondania, amit Goethe valójában akar, miközben továbbvezeti Faustot. Abban az időben, amikor Goethe már belátja, hogy a Krisztus-impulzust bele kell vennie, azt mondatja Mefisztóval: Bizonyos, hogy mindig voltak olyan idők, amikor elismerték, hogy az érzéki létezés alapja a spirituális lét. Visszamehetünk az ősi indiaiak, egyiptomiak misztikájához: akkor az ember tudta és ábrázolta, hogy a természeti lét alapja a szellemiség. De nekünk nem illik – akarta mondani Goethe –, hogy manapság ezt a szellemiséget úgy fogjuk fel, ahogy a régi misztikusok tették. Minden régi misztikussal és minden ősrégi bölcsességgel szemben a Krisztusimpulzus valami teljesen újat hozott a világba. A régi már nem használhat nekünk többé. – Ezt akarta Goethe mondani. S én nemcsak feltételezem, hogy ezt akarta mondani, hanem ez a Goethe által megfogalmazott rész megőrződött, írnoka még átnézte a korrektúrákkal együtt, amelyeket Goethe adott számára. Ott, a harmadik felvonás végén elmondják, hogy éppen Faust érdekében volt szüksége az új Krisztus-impulzusra, hogy nem valamely ősrégi bölcsességet, hanem valami teljesen újat akart a Krisztus-impulzus értelmében. Mert miközben a közönség elé lép, Mefisztónak a következőket kell mondania [55]:

    Elég, látjátok őt,

    [55] A lap a következő verssel zárul, amelyet azonban az előadáson már nem idéznek:
    Rám azonban már semmi szükség itt,
    Kísértetiesen szövődnek tovább a költemény szálai
    S tragikusan szakadnak el végül! Legyen mindenki üdvözölve,
    Ott, ahol engem újra megtaláltok, s váljék örömötökre ez.

    – Euphoriont érti –

    vajon sokkal rosszabb-e ez,
    mint az angol színpadon, ahol egy kisgyerek
    lassanként a hősökhöz felnő.
    Ez itt még bolondabb dolog. Alighogy nemzették,
    már meg is született,
    ugrik, táncol és mond egy tetszetős szót.
    Helytelenítik ezt sokan,
    mások úgy gondolják, nem oly nehéz
    és kemény dolog azt megérteni, mi rejlik mögötte.
    Az ember itt talán misztériumokat szaglász,
    misztifikációkat, indiaiakat és
    egyiptomiakat is, és aki ezt jól összeszedegeti,
    etimológiailag ide-oda kavarja,
    mozdulni támad kedve, az a derék ember.

    Goethe már előre sejt valamit azokból a tanokból, amelyek jönnek, és mindent etimológiailag szedegetnek össze, mindezekről azonban mit sem akar tudni, ezért itt ezt mondatja:

    Mi is ezt mondjuk, és mély értelmünk
    az új szimbolika hű tanítványa lesz.

    Ezt jelenti ki Goethe: nem egyiptomi, nem indiai, hanem „az új szimbolika hű tanítványa lesz”!

    Azután eljut oda – nem csupán úgy, hogy itt-ott elsütött valami keresztényit, hanem hogy a lelket annak rendje-módja szerint megjelenítse, belevarázsolta alkotásának folyamatába –, hogy ilyen módon Faustjába felveszi a Krisztus-impulzust. S amint látjuk, ezt teszi. Látjuk, hogy a három páter fokozásával valóban ismeri a misztika folyamatát, és másrészt az először egységes angyalkórust két csoportra osztja: a fiatalabb angyalok és a tökéletesebb angyalok kórusára. S ha olvassuk, amit a fiatalabb, és amit a tökéletesebb angyalok mondanak, akkor ismét valami egészen figyelemreméltót találunk. Nézzük először azt, amit a fiatalabb angyalok mondanak:

    A rózsák, miket nekünk a
    szent bűnbánó nők szereztek,

    – emlékeznünk kell az előző jelenetre –

    győztesekké fegyvereztek;
    elvégeztetett a munka,
    zsákmányunk e drága lélek.
    A gonosz had szerteszéledt,
    menekült, égette rózsánk,
    s lett, kin nem fog a pokolláng,
    szerelemnek martaléka;
    s e szokatlan szenvedést a
    vén sátánmester sem állta.
    Ujjongjunk! Miénk a pálma.

    De az angyalokat már az előző jelenetekben is észlelhettük. Ezek most a fiatalabb angyalok. Nem lehet elmondani, milyen mélyen megérinti az embert, ha engedi magára hatni egy ilyen ábrázolás tárgyszerűségét. A fiatalabb angyalok – miért van ez, hogy fiatalabb angyalok? Ez azt jelenti: ők fiatalabbak, még nem kapcsolódnak össze annyira a földi világgal.

    A kereszténység előtti időben az angyalok azok a lények, amelyek általában a földi, emberi létesülés elől elfödik arcukat, a kereszténység előtti korban nem bonyolódnak bele abba, ami lent a Földön történik. Fent maradnak egészen a szellemi szférákban.

    Gondolják el egyszer, milyen jellegzetesek ezek a fiatalabb angyalok, amelyek még nem találták meg a kapcsolódást a keresztény szférához, hanem ott fenn vannak, még nem szálltak alá a keresztény szféra folyamán, milyen jellegzetesek ezek! Gondoljanak arra, hogyan jellemzik az Elohákat a világ teremtésekor. Miután a teremtést napról napra ábrázolják, végül azt mondják: „S láták, hogy ez jó”, vagy „szép”. Nehéz lefordítani ezt a szót, ami ott van. Azt jelenti, hogy az Elohimok olyan szellemi lények, hogy először teszik a dolgokat, és utána látják, hogy ez szép volt. Erről van szó. Ez a lények egy másik fajtája, amelyek a régi Holdon érték el tökéletességüket, és immár szellemileg átmenve a földi létbe, először cselekszenek, majd megszemlélik, és érzékelik, hogy ez sikerült. Ezeknek a fiatalabb angyaloknak érzékelniük kell e szellemi lényeket, nekik kell először elmondaniuk, amit azok tettek. Ezek a lények most észreveszik, hogy a fiatalabb angyalok a bűnbánó nők kezéből rózsákat hintenek, hogy ők maguk okoztak gyötrelmet a vén sátánmesternek.

    Ilyen tárgyhoz illő módon írja le Goethe, hogy tudja: azok a lények, amelyek nem kerülnek érintkezésbe a keresztény világgal, csak ezután ismerik fel a szépséget, a megtett dolgok jó voltát:

    A rózsák, miket nekünk a
    szent bűnbánó nők szereztek,
    győztesekké fegyvereztek;

    Hogy megszerezzék a győzelmet, az csak utána jön. Látják, nem spekulálok!

    A köd, mely ott lebeg
    szemközt, a bércen,
    friss szelleméletet
    takargat, érzem.
    Pásztái fénylenek,
    boldog fiúsereg,
    nem kötve földi
    tehertől, karba-kar
    tart erre már,
    s üdül a fönti
    világban, mely pazar
    tavaszt kinál.
    Jobb, ha kezdetben ő,
    amíg fejlődve nő,
    közéjük áll!

    A boldog fiúk már régóta ott vannak, s ezeknek az angyaloknak a megjelenésével van valami dolguk, de az angyalok veszik észre először, hogy ott vannak, amikor ez az egész színre kerül. Goethe mindezt jól tudja. Nem terhelik Faust lelkére azt, ami a Földdel kapcsolatos, ezt azoknak kell hordozniuk, akik mintegy öregebbek, tökéletesebbek, akik a Golgotai Misztérium révén alászálltak, és érintkezésbe kerültek a földiséggel.

    Minket gyötörve nyom
    a földi része;

    – mondják a tökéletesebb, nem a fiatalabb angyalok –

    ha azbeszt is, bizony
    nem tiszta mégse.

    S azután kinyilvánítják, hogy most a Golgotai Misztérium révén már beláthatnak abba, ami elől a többi angyal elfödi orcáját, ahogy a szellemi erő összekapcsolódik azokkal az elemekkel, amelyeket a földi élet természete kever hozzá. Valami egészen óriási dolog, ha észrevesszük, hogy Goethe milyen tárgy- és szakszerűen ábrázol, hogy a szellemi világ egyes tagjait milyen helyesen tudja így jellemezni. Ha összevetjük, hogy mások, akik szintén szellemeket akartak ábrázolni, hogy összekalapáljanak valami színes, jellegtelen dolgot, akkor ez néha egyenesen olyan, mintha valaki a külső természetet akarná leírni, és azt mondaná: ó, kimentem az erdőbe és a mezőre, és ott csodálatos kék rózsákat, sárga katángokat és csodaszép piros és sárga ibolyákat és hasonlókat láttam – ami mind nem stimmel. Aki ismeri a szellemi világot, az ilyen ábrázolást rendkívül otrombának érzi, mivel semmi sem helytálló. Goethénél minden igaz! Az a lényeges, hogy ne valamiféle spekulációt érzékeljünk, hanem azt, ahogyan ez a lélek benne gyökerezik a szellemi világban, abban a pillanatban, amikor elhatározza, hogy önmagából kiindulva egy szellemi eseményt ábrázol, mint Faust felemelkedése a szellemi világba. S ez eminens értelemben művészi, művészileg megkomponált a spiritualitásban!

    Egyszer megpróbáltam, hogy megmutassam önöknek, hogy eltekintve attól, ami egyébként a János-evangélium, egyszerűen a hangulatában van valami, ami egyenesen a legnagyobb műalkotások egyikévé teszi. Emlékezzenek a János-evangéliumról tartott kasseli ciklusra [56]! Valóban, ilyen művészi törekvéseket, amelyek a szellemiségben törekszenek a művészi tökéletességre, találunk mindenütt a Faustban, de úgy, hogy a művészi valóban benne van, s miközben művészi, ugyanakkor spirituálisan igaz. Ez a legjelentősebb dolog. Végül is arról van szó, hogy a világ egyre jobban belátja, hogy az a helyes, amit a szellemből kiindulva valóban felismerünk és megtudunk, még ha azt bele is helyezzük a világba. Amit a szellemből kiindulva spekulálnak, az általában úgy viselkedik a világban, mint egy kártyavár. Amit azonban a szellemből kiindulva felismernek, beilleszthető a világba.

    [56] 1909. június 24 – július 7. A János evangélium a három másik evangéliumhoz, különösen a Lukács evangéliumhoz kapcsolódva− GA 112

    Ilyesmire törekedtünk épületünk egész architektúrájában, hogy valóban a szellemiségből kiindulva hozzuk létre. Ezért minden meg is valósítható. S annál kevésbé zavaró az, ha itt-ott emberek jönnek, és azt mondják, hogy ez vagy az nem tetszik nekik. Vannak emberek, akiknek épületünkön ezt vagy amazt kifogásolniuk kell. De ha egy kicsit ismerjük a világot, és tudjuk, hogy az emberek mennyiben tartoznak azok kórusához, akik úgy értelmezik Goethét, mint az az úr, akiről meséltem önöknek, akkor mindezek a kifogások semmit sem jelentenek számunkra, akkor például az úr, akit említettem, mondhat, amit akar az épületünkről és gondolkodásmódunkról, és így tovább, ez nem kell, hogy imponáljon valakinek. S végül is, ilyen lelkületűek az emberek. Csak egy kissé ismerni kell az életet. De az, ami a szellemből születik, lehetővé válik, mivel egyidejűleg szellem és művésziség is.

    És itt szeretnék legalább még egy dologra utalni. Három bűnbánó nő jelenik meg előttünk, egy olyan bűnbánó nővel együtt, akit különben Margitnak neveznek. Nos, a művész ezt sohasem úgy teszi – az igazi, valódi művész –, hogy azt mondja: három bűnbánó nőt akarok felléptetni. Hol is van végül három bűnbánó nő? – Természetesen az életben is mindenféle embert megismerhetünk. Vannak emberek, valóban, olyan emberek, akik fogják a rímlexikont, és aszerint költenek – felütjük az abc-ben, mi rímel erre –, majd jön a második sor, és így tovább.

    Ismertem ilyen embereket is. De az igazi költő ilyet sohasem tesz, aki művész, hogy tetszőleges módon vesz három bűnbánó nőt, hanem itt ismét – ez különösen jellemző Goethére – azt a csodálatos fokozódást hozza, a belső kompozíció egy csodálatos példáját, amely illik a tárgyhoz és egyben helyes is. Kik tehát a bűnbánó nők: először Mária Magdolna, majd a szamaritánus nő a kútnál, majd még az egyiptomi Mária, kicsodák is ők? Nos, már céloztam rá. Nekik meg kell mutatniuk számunkra, hogy a női természetben van valamiféle örök – „az örök szeretet állócsillaga” –, amit úgyszólván nem lehet kikezdeni, mondja Goethe, ha a szeretet összekapcsolódik a női lélekkel, a bűnnel is, az a szeretet, amit Krisztus hozott, noha ők a külső életben egyáltalán nem voltak mintaszerű emberek, de lelkük úgy volt megalkotva, hogy a szeretetet meg tudták érteni. Ha helyesen gondoljuk, azt kell mondanunk: igen, valahogy úgy, ahogy a Krisztus-impulzus elterjed a világon, először a legközelebbit ragadja meg, majd a távolabbit, végül a legtávolabbit. – S szép volna, ha Krisztus szeretet-impulzusa hullámként terjedne szét, ha megragadná a bűnösöket is, és rajtuk is átragyogna, mindig szélesebb kört vonva maga körül. Tehát Mária Magdolna, a héber nő, aki közvetlenül arról a vidékről való, amely a zsidóságban bensőségesen kapcsolódott össze Jézus Krisztussal: a legközelebbi vidéket keríti hatalmába a keresztény szeretet. Azután Krisztus már elhagyja a zsidóság területét, de még csak a következő régióba, a szamaritánusokhoz megy, akik nincsenek népközösségben a zsidókkal: ez a második kör. Ezután jut a harmadik körbe. Tudják, amit a kereszténységtől igen messze állónak képzeltek, azt egyiptominak ábrázolták: itt van az egyiptomi Mária. Ő onnan jön, ami még messzi idegenként a pogány világban fekszik, amit most távolból megragadnak, mintegy láthatatlan kéz húzza vissza a kereszt érintésétől bűne miatt, és csak negyven éves vezekléssel teszi jóvá bűnét: milyen messze futnak itt ki a szeretet hullámai!

    Valóban a szeretet hullámait látjuk, ahogy szétterjednek, és megértünk valamit abból, ami Goethe képzeletében fokozatosan kristályosodik ki, amit végül az „Örök Asszonyinak” nevez, aminek felfogásánál távol kell tartanunk az alacsonyrendűség minden nyomát.

    Ami itt szeretetként terjed ki, annak, mondhatni, pontosan megfelel az a hanghordozás, annak módja, ahogyan Goethe ajkára veszi a szavakat. Próbálják meg egyszer megtalálni azt a csodálatos fokozást, ami a szavak sajátos megérzésében, ritmikus képében rejlik:

    A szeretetért, amelynek
    balzsamírja s könnye-árja
    szent Fiad lábára pergett,
    farizeus gúnyt se bánva;
    az edényért, mely kenetjét
    oly bőségesen folyatta,
    minden fürtért, mely selyemként
    drága lábát szárogatta –

    Olyasmit érzünk, mintha valami a közelben csörgedezne.

    a kútért, hol ős időben
    Ábrahám nyáját itatták,
    vedréért, mely hűsítően
    érte Üdvözítőnk ajkát;
    a forrásért, mely buzogva
    onnan mindazóta árad,
    s csörgedez dús, tiszta habja
    minden táján a világnak –

    Gondolják el, hogyan tágul, szélesedik tovább! Tulajdonképpen az egész elképzeléssel Krisztus személyének közvetlen közelében vagyunk. Majd még egész világok kerülnek be a természeti képekbe. S majd, miközben eljutunk az egyiptomi Máriához:

    a szent sírboltért, amelyben
    Urunk teste feküdött,
    a tiltó karért, mely engem
    a küszöbtől ellökött;

    A láthatatlant, a spirituálist pendítik meg közvetlenül. Újra egy fokozódás! Nem úgy van, hogy először ki kell találnunk az értelemmel, hogy ez a három kör valóban ott van. Meg kell éreznünk, miközben kimondjuk a szavakat. Ez a legjelentősebb.

    S most a következőt kell meggondolnunk. Éveken át tartó szemlélődéseinkben átéltük azt a tényt, hogy Föld-fejlődésünk előtt a Szaturnusz-korszak, majd a Nap-korszak alakult ki, és most a Föld-korszakban vagyunk. Az ember bizonyos mértékig részt vett mindabban, ami ezekben a fejlődési fázisokban végbement. Miben rejlik akkor e fejlődési fázisok lényege? Ez abban rejlik, hogy ezek a korszakok egyszer itt voltak, és ismét elmúltak, és eljött a Föld-korszak. A Föld-korszak előtt az ember azonban végigküzdötte a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakot, és e korok hatását bensőjében hordozza. Ha a mai embert a szellemtudomány eszközével vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy a fizikai test, miközben a Szaturnuszon megkapta első felépítését, tovább fejlődött a Napon és a Holdon keresztül egészen a Földig, ahol további kozmikus erőkkel kapcsolódott össze, hogy valami újat fogadjon magába. Amit az ember fizikai teste a három fázis alatt véghezvitt – s itt egy jelentős misztérium határát érintjük –, amennyiben a fizikai test ezt véghezvitte, ennek legvilágosabb hatása a Földön a belső női szervek felépítésében jut kifejezésre. A női szervezet belseje, mind a fizikai-testi, mind pedig mindaz, ami a fizikai testtel kapcsolatban lélekként is kifejeződik, az elsődleges értelemben hordozza magán a Szaturnusz-, a Nap és a Hold hatásait. Nem hiába mesélik el a Bibliában, hogy az Elohák vették a port, vagyis azt, amire először lépünk a földön, így a levegőt és vizet is – „poron” a földi elemet értjük –, hogy megformálják Ádámot, az embert. A kozmoszból a férfi elemhez a makrokozmikus elemet illesztették először, amely a női elemet hozta a Szaturnuszról, a Napról és a Holdról. Mély titok rejlik abban, ami hím- és nőneműként áll szemben egymással a Földön. Az, amit éppen mondtam, természetesen csak arra vonatkozik, amit a férfiasság és a nőiség fejez ki az emberi szervezetben. És ez a misztérium összefügg az egész földi világgal, azokkal a képességekkel, amelyek a Föld-fejlődés folyamán csak a nőnek lettek a sajátjai, azáltal, hogy a nő viszi át bensőjében a Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődés makrokozmikus elemét, és felveszi a női mikrokozmoszba, mialatt a megelőző Föld-fejlődés makrokozmoszát a férfi mikrokozmosza fogadja magába. A nőiség és a férfiasság egészen különleges módon hordozza magában az egész kozmoszt. S ha itt gyakran kijelentettem azt, hogy az ember voltaképpen az egész makrokozmoszt magában hordozza, úgy ezt különböző módon hordozza magában a női és a férfi szervezet.

    Goethe egy kozmikus gondolatot él át, mikor a bűnbánó nőket Mater Gloriosához közelíti. Mert mit jelent számára Mater Gloriosa? Azt, aki a legtisztább módon vitte át a Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszakok örökre megmaradt hatásait, érintetlen maradt a földi hatásoktól, és összekötődött a makrokozmosszal, amennyiben előkészíthette a Föld számára Krisztust. A makrokozmikus, az Örök Asszonyi, emel magához. Mi emel magához? Mit tudnánk még mondani, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést? Azt, hogy megismételjük a misztikus kórust.

    Ezt gondolta Goethe – csak nem akart általános kifejezést használni –, ezt gondolta Goethe:

    Csak földi példakép
    minden mulandó;
    itt lesz a csonka ép
    s megbámulandó;
    mit nincs szó mondani,
    itt végbe ment;
    a Mater Gloriosa [57] vonz odafent.

    Amit tettek, ami előttünk lejátszódott, azt ugyanakkor az egész szellemi világ emeli magához.

    Goethe élet-költeménye mélyen keresztény módon zárul. Ezekhez az aforisztikus megjegyzésekhez – ilyeneknek kellett lenniük – kapcsolódunk majd a következőkben.

    [57] Rudolf Steiner az eredeti, Goethetől származó utolsó előtti sor: „Das Ewig-Weibliche” helyett „Die Mater Gloriosa”-t mondott. Ami magyarul: „az Örök Asszonyi” helyett: „a Mater Gloriosa”. − Magyar nyelvi lektor megj.

    Az anyák birodalma. A Mater Gloriosa

    Dornach, 1915. augusztus 16.

    Tekintsünk vissza Goethe Faustja második részében egy korábbi jelenetre, arra, amelyet némely összefüggésben már gyakran említettem, ahol Faustnak lehetővé kell tennie, hogy Helénával egyesüljön. Hogyan ábrázolja az egész Faust-költemény Faust Helénával való egyesülésének lehetőségét?

    Tudjuk, ahhoz, hogy Helénával való egyesülése megtörténhessen, Faust először elmegy abba a régióba, amelybe Mefisztó nem juthat be, abba a birodalomba, amelyet „az Anyák birodalmának” neveznek. Gyakran hangsúlyoztuk, hogy csak Mefisztó-Ahrimánnak van lehetősége arra, hogy Faustnak átnyújtsa annak a birodalomnak a kulcsát, ahol „láb sohasem tapos a járhatatlanon”. Azt is említettük, hogy az Anyák e birodalmában megtalálható az, ami Helénában örökkévaló, és említettük, hogy Goethe megkísérelte, hogy feloldja a titkot, amit Heléna újbóli belépése jelent a földi világba. Úgy találtuk, hogy ez a Goethei titok azáltal nyilatkozik meg, hogy Goethe engedi létrejönni a Homunculust, hogy az átmegy a Föld-fejlődés evolúcióján, mintegy megismétli ezt az evolúciót, majd miközben feloldódik az elemekben, átmegy az elemi, szellemi világba oly módon, hogy amikor Heléna ősképével egyesül, amelyet Faust az Anyáktól kap, akkor ez bizonyos mértékig az újratestesülést adja, amihez immár Faust kapcsolódni tud. Faust mintegy a történelem nagy színpadára felemelkedve keresi Helénát. Mire van szüksége, hogy megkeresse Helénát? Heléna, a görög szépség típusa, az a nő, aki oly sok pusztulást hozott a görög világra, akit azonban Goethe mégis úgy ábrázol, hogy számunkra mindenesetre – ezt Margitra vonatkozóan mondom – görög értelemben bűntelenül tűnik bűnösnek. Végül is a harmadik felvonás elején így lép elénk Heléna: bűntelen bűnösként. Tettével sok bűnt okozott. Ebben az emberi természetben egyedül Goethe keresi az örökkévalót, és nem számolhat a bűnnel ott, ahol magasabb értelemben akarja ábrázolni az emberiség fejlődését, hanem csak a szükségszerűséggel számolhat.

    Ha mármost megkérdezzük, mi által kerül Faust olyan helyzetbe, hogy felemelkedjen abba a szellemi birodalomba, amelyben megtalálhatja Helénát, akkor ez hangzik fel előttünk:

    Az Anyák ezek!
    Anyák!

    S Mefisztó átnyújtja neki a kulcsot az Anyákhoz. Jellemző módon kifejti, hogy Faustnak le kell szállnia az Anyákhoz, éppen annyira mondhatnánk azt is, hogy fel kell emelkednie, mert ebben a birodalomban nem arról van szó, hogy fizikai értelemben megkülönböztessük a le- és felfelé irányultságot.

    Anyák! Anyák! – Mily hátborzongató!

    Ezt a szót halljuk a Faustból [58]. S ha emlékszünk rá, hogyan írják le az Anyák e birodalmát, ahogy a háromlábú arany székeken ülnek, ha szemügyre vesszük az Anyák birodalmának egész díszletét, hogyan lehetne kifejezni azt, hogy Faust ennek a birodalomnak adja át magát? Kicsodák ők, az örökké tevékenykedő Anyák, akik – nőként ábrázolva – azokat az erőket testesítik meg, amelyekből Faust előhozza azt, ami örök, halhatatlan Helénában? Ha annál a részletnél, ahol Faustot elküldik Helénáért, az egész tényállást akarnánk kifejezni, azt kellene mondanunk: Faust vágyát Helénáért és az Anyákért úgy fejezi ki, hogy azt mondja: az Örök Asszonyi emel magához, vagy lefelé von – most nem ezen múlik a dolog. Ezt a Faust végén megjelenő utolsó motívumot, éppen olyan jól tudjuk felhasználni ott, ahol Faust alászáll az Anyákhoz. De azzal, hogy Faust az Anyákhoz és Helénához megy, a pogány, a kereszténység előtti világ talaján állunk, amely megelőzte a Golgotai Misztériumot. S a Faust befejezésekor? Akkor Faust egy hasonló útja áll előttünk, a szerető Faust útja, aki Margit lelkéhez akar közeledni, de ezzel most a Golgotai Misztérium után, az evolúció talaján állunk. S most mi után törekszik? Még az Anyákhoz? Az Anyák hármassága után már nem. Egy Anya után, a Mater Gloriosa után, akinek azt az utat kell egyengetnie számára, melyen „láb sohasem tapos a járhatatlanon”. Az Anyák, akik szintén az Örök Asszonyit képviselik, hárman vannak. Az Anya, a Mater Gloriosa, egyedül van. A törekvés az Anyákhoz, ami a Golgotai Misztérium előtti időbe helyez bennünket, és a törekvés az Anyához, a Mater Gloriosához, ami a Golgotai Misztérium utáni időbe visz – nem mutatja-e meg csodálatos módon, költőileg nagyszerűen, lenyűgöző nagyszerűségben azt, amit a Golgotai Misztérium hozott az emberiségnek? Az emberiség a Faustban a még asztrális gondolkodás, érzés és akarat hármasságából törekszik felfelé az Örök Asszonyiság hármas tagoltsága felé. Gyakran jellemeztük, hogy az énben a Golgotai Misztérium által az emberi mivolt benső egysége érkezik el az emberiséghez. A három Anyából egy Anya lesz, a Mater Gloriosa, azáltal, hogy az ember az általunk ismert módon halad előre, hogy énje bensőleg teljesen áthassa.

    [58] Goethenél ez a három sor, és ami még közvetlenül előtte van a következőképpen található:
    „Mefisztó: Ily nagy titkot nem szívesen fedek fel. – / Nagy istennők
    trónolnak végtelen / magányosságban, túl időn s teren; / őket a szó
    leírni képtelen./ Az Anyák! / Faust: Anyák! / Mefisztó: Megdöbbent e
    szó? / Faust: Anyák! Anyák! – Mily hátborzongató!” − Magyar nyelvi
    lektor megj.

    A Faust-költeményben megtestesül az emberiség Golgotai Misztérium révén történő átalakulásának egész titka. S ez az Örök Asszonyiság hármasságától az Örök Asszonyiság egységéig történő átmenet a művészi megformálásban az egyik legnagyobb, legcsodálatosabb, legszebb emelkedés a Faust második részében. De ahogy mélyen betekintünk a Faust titkaiba is, mindenütt azt találjuk, amit pedáns módon fogalmaztam, de nem pedáns módon értettem, amikor azt mondtam: minden annyira tárgy- és szakszerűen hangzik.

    Már korábban felhívtam rá a figyelmet, hogyha az emberi összefüggést egészen meg akarjuk érteni, arra kell utalnunk, hogy az ember mindenekelőtt, teljes emberként, összefügg a kozmosszal, hogy a makrokozmosz az emberben mikrokozmoszként tükröződik. Emlékeznünk kell arra, hogy az ember földi fejlődése érthetetlen marad, ha nem tudjuk, hogy az ember bensőjében azt hordozza, ami e Föld-fejlődés számára kezdetben ugyan mulandó dolog, ami azonban az emberi fejlődés számára tartós valami, ami a régi Szaturnusz-, Nap- és Hold-fejlődésen történő átmenet folyamán belekerült az emberi természetbe. Tudjuk, hogy az ember fizikai teste első kezdeményében már a régi Szaturnusz-fejlődés folyamán kialakult. Tudjuk, hogy egykor, a Nap- és Hold-fejlődés által, egészen a Föld-fejlődésig mindig tovább és tovább alakult. Különböző módon – erre korábban már utaltam – folyt le az ember külső földi képződésében az, ami a fejlődés három első lépcsőfokán, a Föld előtti fejlődésben egyesült az emberrel.

    Csak futólag tudtam utalni arra a részre, amelyet korábban e dologról mondottam, s ennél a futólagos utalásnál is kell maradnom. Azt mondtam: itt egy jelentős titok peremét érintjük. – S igen természetes, hogy ezeket a dolgokat csak sejtetni lehet. Aki tovább akarja követni őket, a csak sejthetőről meditációt kell folytatnia. Akkor már megtalálja azt, ami kívánatos számára, még ha ez talán kissé sokáig is tart.

    Nekünk azonban világossá kell tennünk, hogy amikor a Hold-fejlődés lezárult, elkezdődött a Föld-fejlődés, s az ember bizonyos fokig ebben a Hold-fejlődésből a Föld-fejlődésbe való átmenetben valamiféle feloldódáson, átszellemülésen, egyfajta világ-éjszakán ment át, és újra csak beleformálódott az anyagiságba. Bizonyos, hogy a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődés folyamán a maga számára kialakított képességek megmaradtak, és a fizikai test számára alkalmas képességek is. De ezeket is felvette a szellemiségbe, majd ismét kiformálta a szellemiségből, s így a Föld-fejlődés folyamán el kell gondolnunk egy olyan időszakot, amelyben az ember még nem volt fizikai lény.

    Ha minden egyébtől eltekintünk, aminek része van annak kialakulásában, hogy az ember fizikai földi létében férfivé és nővé alakul, akkor általánosságban azt mondhatjuk: úgy, ahogy az ember egyáltalán jött a Földre, először éteri emberként [59] jött le. – Ebben az éteri emberben bizonyára már megvoltak a fizikai ember számára szükséges adottságok, amelyek a Szaturnusz-, Nap- és Hold-korszak alatt fejlődtek ki, de mégis az éteriségben alakultak ki. Erre már A szellemtudomány körvonalaiban pontosabban utaltam. S a fizikaiságnak először újra csak az éteriségből kell kifejlődnie. Ám a kifejlődésnek ebben az egész folyamatában Lucifernek és Ahrimánnak is része van. Mert Lucifer és Ahrimán már korábban is belenyúlnak az emberiség egész fejlődésébe, ha a Föld-fejlődés során befolyásuk ismétlődik is, a Hold-fejlődés alatt és már a Holdig tartó fejlődés alatt is.

    [59] Lásd pl. A bibliai teremtéstörténet titkai, München, 1910. augusztus 16-26. − GA 122

    Nos, itt valamit el kell mondanom, ami nehezen érthető – az emberi értelem számára kevésbé nehezen, mint – úgy vélem – az egész emberi lelkület számára –, de mégis egyszer valóban meg kell érteni. Képzeljük el: tehát az ember egyszer már éteri módon bejárta földi pályáját, mielőtt a lemúriai és az atlantiszi kor óta fizikailag fokozatosan kialakult, és – erre vázlatosan akarok utalni – ebből az éteriségből fokozatosan alakult ki fizikaisága. Tehát az ember éteri lény volt. Tudjuk, hogy az éteriség négytagú. Az étert bizonyos értelemben négytagú lénynek ismerjük. Ha alulról felfelé megyünk, a következő éterfajtákat ismerjük: hőéter; fényéter; anyagi természetű vagy kémiai éter, amelynek azonban azáltal van anyagi természete, hogy az anyag belülről még kitölti a hangot, a kozmikus harmóniát, a szférák harmóniáját, mivel az anyag azáltal anyag, hogy a kozmikus harmónia kifejeződése. Először harmonikusnak kell elképzelnünk a világot. Az egyik hang, miközben áthangzik a világon, mondjuk aranyat feltételez, a másik hang ezüstöt, a harmadik rezet, és így tovább. Minden anyag egy bizonyos hang kifejeződése, így természetesen hangétert is mondhatnánk, csak nem szabad az étert úgy ábrázolnunk, hogy földi szemmel észlelhető, hanem még úgy, mint az éteri-szellemi szférában felcsendülő hangot. S az utolsó éter az életéter. S ha így az embert még éterinek képzeljük el, azáltal van éteri módon megformálva, hogy ez a négy éterfajta egymásba hat. Tehát elmondhatjuk: az ember ott jelenik meg, ahol a Földfejlődés készülődik arra, hogy az éteri emberből fokozatosan engedje előjönni a fizikai embert, mint éteri organizmust fizikaivá válása előtt, ahol egymásba szerveződik hőéter, fényéter, anyagi vagy hangéter és életéter.

    Nos, az ember fizikaivá válásának ebben az egész folyamatában részt vesz Lucifer és Ahrimán. Ők mindig ott vannak ennél. Részt vesznek ebben az egész fejlődésben. Kifejtik befolyásukat. Természetesen vannak sajátos pontok, ahol elég erősen gyakorolják ezt a befolyást, de ezeken a sajátos pontokon mindig ott vannak, ezt A szellemtudomány körvonalai című könyvemben is hangsúlyozom. Mint ahogyan, mondhatnám az egész növényi erő mindig benne van a növényben, de egyszer zöld lomblevélként, másszor virágként érvényesül, úgy Lucifer és Ahrimán is mindig ott vannak, mialatt az ember fejlődik a Föld-fejlődés különböző korszakain át, bizonyos mértékig mindegyiknél ott vannak.

    Ha önök minden mástól eltekintenek, hiszen nem lehet mindig mindent felsorolni, akkor ezt az éteri organizációból keletkező emberi fizikaiságot körülbelül úgy tudják elképzelni – minden egyebet beszámítva, amit A szellemtudomány körvonalaiban és máshol ábrázoltam –, hogy női- és férfialak jön létre. Ami különben ezzel együttműködik, attól most eltekintünk, de női- és férfialak keletkezik. Ha Lucifer és Ahrimán nem működött volna közre, akkor nem jött volna létre női és férfialak, hanem az, amit egyszer Münchenben [60] így írtam le: egy közbülső alak. Így valóban elmondhatjuk: Lucifernek és Ahrimánnak tulajdonítható, hogy az emberi alakot a Földön férfi és női alakként különböztethetjük meg. – S ha most már elképzeljük azt az állapotot, ahogyan az ember közeledik a Földhöz, amely az ásványi birodalom által fokozatosan megszilárdul, s ha ehhez még elképzeljük a Föld-bolygó kialakulását, fizikai megszilárdulását, hogy a Föld környezetében a Földet is átható éter található, akkor elképzelhető, hogy az ember az egész Föld éteréből formálódik ki s ezáltal jellegében is közelít a Föld fizikaiságához, hogy benne az éteri-ásványi-fizikai elem mintegy találkozik a Föld ásványi-fizikaiságával. De Lucifer és Ahrimán ott vannak, helyénvaló módon hatnak. Sok eszközük van arra, hogy érvényesítsék befolyásukat az emberiség fejlődésére. S ezeket a különféle eszközöket veszik igénybe az általuk előhívott különböző folyamatokhoz.

    [60] 1913. augusztus 24-31. A küszöb titkai − GA 147

    Lucifernek mindenekelőtt az a tendenciája, hogy a könnyedség szellemét kifejlessze; valójában azt szeretné, hogy az ember ne váljon igazán földi lénnyé, szeretné, ha nem jönne le teljesen a Földre. Hiszen Lucifer a Hold fejlődésekor visszamaradt, és szeretné magának megnyerni az embert, nem engedni be őt a Föld-fejlődés folyamatába. Erre törekszik oly módon, hogy mindenekelőtt a hőéter és a fényéter erőit keríti hatalmába. Ezeket az erőket a maga módján használja azokban a folyamatokban, amelyek most az ember fizikaivá válásakor történnek. Lucifernek főleg a hő- és fényéter fölött van hatalma, kiváltképpen ezeket uralja. Ehhez már jól felkészült a Hold-fejlődés alatt, a maga módján szervezi őket. Ezáltal más módon tudja befolyásolni az emberré válást. Miközben engedi, hogy az ember az éterből kiindulva fizikaivá váljon, azáltal, hogy egyenesen ura lesz a hő- és fényéternek, és bennük másként érvényesíti hatalmát, mintha ez nélküle történne, hatni tud az emberi alakra. Ahogyan így a hő- és fényéterben működik és tevékenykedik, ezáltal nem a különben létrejövő közbülső ember, hanem az ember női alakja jön létre. Az ember női alakja sohasem jött volna létre Lucifer nélkül. Ez a női forma már az éterből való származás kifejeződése, amennyiben Lucifer a hő- és fényétert egyenesen hatalmába keríti.

    Ahrimánnak különösen a hang- és az életéter felett van hatalma. Ahrimán mintegy a nehézségi erő szelleme. Arra törekszik, hogy Luciferrel szemben működjön. Az egyensúly lényegében azáltal jön létre bizonyos módon, hogy a bölcsen működő, előrehaladó istenek a luciferi hatalommal, ami az embert a földiség fölé emeli, szembeállítják az ahrimáni hatalmat. Ahrimán valójában a fizikaiságba húzza le az embert. Még inkább fizikaivá akarja tenni, mint amilyen különben, közbenső emberként lenne. Ahrimán azáltal készült elő erre, hogy főként a hang- és életéteren szerzett hatalmat. S a hang- és életéterben működik és tevékenykedik. S ezáltal az ember alakja, amikor az éteriből a fizikaiságba megy át, más módon lesz fizikaivá, mint amilyen csak az előrehaladó istenek által lenne – hímnemű alakká lesz. Ahrimán befolyása nélkül a hímnemű alak egyáltalán nem lenne elgondolható, nem lenne lehetséges. Így elmondhatjuk: a nőnemű alakot Lucifer szövi a hő- és fényéterből, miközben éteri módon egy bizonyos felfelé törekvéssel tölti el. A hímnemű alakot Ahrimán úgy formálja meg, hogy beleplántál egy bizonyos föld felé törekvést.

    Ami most mintegy a világfejlődés makrokozmikus mivoltából kiindulva történik, azt szellemtudományos módon az emberen valóban megfigyelhetjük. Vegyük egyszer a sematikusan megrajzolt női alakot, akkor azt kell mondanunk: itt Lucifer a maga éteri módján hőt és fényt szőtt bele. – Tehát a női fizikai formát úgy szőtték meg, hogy a fény- és hőéterben nemcsak az egységesen előrehaladó istenek fejtették ki erejüket, hanem ebbe a női étertestbe luciferi erők is bele vannak szőve. Tegyük fel, hogy ebben a női étertestben az, ami különösen a Földön adott, az én-tudat, az összetartó én-tudat lecsökken, megjelenik egyfajta lecsökkent tudat, amelyet némely ember már „tisztánlátónak” nevez, valamiféle álomszerű, transzszerű szemlélődés, akkor ilyen esetben az jelenik meg, amit Lucifer a fény- és hőéterbe egyfajta aurából szőtt; úgy, hogy ha ily módon a látnoknők látnoki állapotba kerülnek, akkor olyan aura veszi körül őket, amelyben luciferi erők vannak, mégpedig a hő- és fényéter erői. Nos, arról van szó, hogy ez a női testet körülvevő aura, ha a látnoki állapot mediális módon bekövetkezik, mint olyan, nem látható. Mert érthető, hogy ha a női test benne van ebben az aurában (lerajzolja), akkor a női organizmus belelát ebbe az aurába, és körben kivetíti azt, amit ebben az aurában lát. Látja azt, ami saját aurájában van. Az objektív megfigyelő olyasmit lát, amit így nevezhet: az ember imaginációkat sugároz ki, olyan aurája van, amely magában imaginációkból van megformálva. Ez egy objektív folyamat, amely a megfigyelőnek nem okoz bajt. Vagyis, ha ezt az imaginatív aurát kívülről, egy másik személy szemléli, akkor objektív módon, egyszerűen egy aurát lát, mintha valami mást látna, ha azonban belülről, maga a látnoki képességű nő látja meg, akkor csak azt látja, amit maga Lucifer terjeszt ki benne. Nagy különbség az, hogy az ember maga lát valamit, vagy más látja. Óriási különbség!

    Ezzel függ össze az, hogy a látnoki tisztánlátás megjelenésekor a nő esetében megvan a nagy veszélye annak, ha ez a látnoki tisztánlátás imagináció formájában lép fel. Ekkor részéről egészen különleges elővigyázatosság szükséges. Mindig az a feltétel, hogy a fejlődést szigorúan kézben kell tartani, hogy egészséges legyen. Nem szabad megállni mindennél, amit látunk, mivel ez egyszerűen a tényleges luciferi aura lehet, belülről szemlélve, amely szükséges volt a női test kialakításához. Némely, a látnoknők által leírt dolog egészen más okból érdekes, mint amit a látnoknők érdekesnek tartanak. Mikor ezt érdekes objektív világnak írják le vagy annak tekintik, akkor egyáltalán nincs igazuk, teljes tévedésben vannak. Ha azonban ezt a megfelelő aurát kívülről látják, akkor ez az, ami az éterből kiindulva a női alakot éppenséggel lehetővé tette a Föld-fejlődésben. Így elmondhatjuk: A nőnek különösen elővigyázatosnak kell lennie, ha nála a látnoki képesség, az imaginatív tisztánlátás kezdődik vagy mutatkozik, mert itt igen könnyen előáll annak veszélye, hogy tévedésbe esik.

    A férfi szervezete egészen más. Ha a férfi organizmust szemügyre vesszük, úgy látjuk, hogy Ahrimán szőtte bele aurájába erejét, de ez esetben a hang- és életéterbe. S ahogyan a nőnél főként a hőéter, a férfinél az életéter játszik szerepet. Lucifer a nőnél kiváltképp a hőéterben, a férfinél az életéterben Ahrimán működik. Ha a férfi elveszti tudatát, ha letompul az összetartás, ami én-tudatként kifejeződik benne, ha valamiféle passzív állapot jelenik meg nála, akkor látható, hogy körülötte érvényre jut az az aura, amelyben Ahrimán ereje működik.

    De ez most olyan aura, amely főleg élet- és hangétert tartalmaz. Vibráló hang van benne, így lényegében a férfinek ez az aurája így közvetlenül, imaginatív módon nem látható. Ez nem imaginatív aura, hanem valamiféle vibráló, szellemi hang, ami a férfit körülveszi. Mindennek természetesen a formához, nem a lélekhez van köze; a férfihez van köze, amennyiben fizikai lény. Ily módon, aki ezt az alakot kívülről szemléli, láthatja: az ember – ezt mondhatjuk most – intuíciókat sugároz ki. Ezek ugyanazok az intuíciók, amelyekből lényegében alakja van megformálva, amelyek révén férfiként él a világban. Körülötte elevenen vibráló hang hallatszik. Ezért a férfinél más veszély jelentkezik, ha tudata passzivitásba tompul, az a veszély, hogy ez a saját aurája csak hallható, belsőleg hallható. A férfinek különösen figyelnie kell arra, hogy ne engedje saját auráját szellemileg hallani, mert akkor a benne működő Ahrimánt hallja. Mert akkor neki ott kell lennie.

    Most látjuk, hogy az emberiségben nem lenne férfi és női elem, ha Lucifer és Ahrimán nem működtek volna. Szeretném tudni, hogyan tudna a nő megmenekülni Lucifertől, és a férfi Ahrimántól! Az a prédikáció, hogy menekülni kell ezektől a hatalmaktól – ezt már gyakran hangsúlyoztam –, teljesen dőre, mivel ezek ahhoz tartoznak, ami az evolúcióban él, miután az evolúció már olyan, amilyen.

    De most azt mondhatjuk: igen, míg a férfi tehát férfiként, férfi-inkarnációban áll a Földön, végigéli életét, s amit férfiként megtudhat, ami bizonyos fokig férfias tapasztalás, azt onnan tudja, hogy ez a hangzó életéter van benne, hogy őbenne mindig, mindenképpen Ahrimán által kevert életkórus található, amely lényegében felépíti férfias alakját. Olyan életkórus van körülötte, benne, ami csak akkor lenne látható, hallható, ha ő médiummá válik.

    Tegyük most fel, hogy a születéskor rögtön meghaltakkal van dolgunk, akik azt akarják kifejezni, hogy itt, inkarnációjuk alatt nem váltak „férfivé”. Mit mondanának ekkor? Azt mondanák, hogy születésükkor ez rájuk nem hatott, hogy megvoltak ugyan a képességeik, hogy ebben az inkarnációjukban férfivé váljanak, de ami a férfit férfivé teszi, nem hatott. Éppen attól távolodtak el, ami a fizikai inkarnációban férfivé tette volna őket. Röviden, azt fogják mondani:

    Élők karát korán
    elhagyta lelkünk;

    Ezt mondják a boldog fiúk.

    Élők karát korán
    elhagyta lelkünk;
    de ő sokat tud ám:

    Ez azt jelenti: ő, Faust, megélte a tapasztalást. Végigélte hosszú földi életét. Ő át tud adni nekünk valamit ebből a földi életből,

    mesterre leltünk.

    Így bizonyos mértékig az okkult megismerés legmélyére kell tekintenünk, ha meg akarjuk érteni, miért van ebben a költeményben éppen ez vagy az a szó. Ekkor jön a kommentátor, és azt mondja: nos, igen, a költő egy ilyen szót választ: élők kara, és így tovább. Az ő számára minden rendben van, hacsak nem tartja szükségesnek alávetnie magát a kényelmetlenségnek, hogy tanuljon valamit. Ezeken a dolgokon keresztül szeretnék utalni arra, hogy a szellemi világfelfogás értelmében milyen tárgy- és tényszerű ez a Goethei költemény, hogy valójában mi rejlik benne.

    Nos, talán kissé – mondtam mindjárt: az emberi léleknek van valami nehezen érthető ebben – a szívükre nehezedik az, amikor ismét azokra a jellegzetes pontokra utaltam, ahol Ahrimán és Lucifer úgy működnek a világban, hogy már nem szabadulhatunk tőlük. Végül is feltételezhetjük, ha akarjuk, hogy amikor előkészítünk egy új inkarnációt magunknak – hiszen bele kell jutnunk egy férfi vagy női inkarnációba -: hogy ha nem Lucifer van benne, akkor Ahrimán van benne. Tehát az valóban nem megy, hogy a dolgot odáig vigyük, hogy azt mondjuk: mindkettőtől meg kell menekülnünk. – Az ugye még nem nehezedik annyira a szívükre, hogy bemutattam, milyen veszélyt jelent a saját auránk megfigyelése, mintegy a betekintés saját auránkba. De a világ végtelen bölcsessége éppen abban rejlik, hogy az élet nem olyan, mint egy nyugvó inga, hanem kileng. S ahogy az inga leng ki jobbra és balra, úgy leng ki ahrimáni és luciferi oldalra nemcsak az emberiség, hanem az egész világ élete is. S csak azáltal, hogy az élet az ahrimáni és luciferi befolyás között ingadozik, és eközben egyensúlyt tart közöttük, és ennek az egyensúlynak ereje van, azáltal lehetséges az élet. Ezért állítottam szembe valamit azzal is, amit most veszélyesnek ábrázoltam. Ha ez luciferi, akkor az ahrimánit. Ha ez ahrimáni, akkor a luciferit.

    Tehát vegyük még egyszer a női organizmust. Ez bizonyos mértékig luciferi aurát sugároz ki. Ám azáltal, hogy kisugározza, az élet- vagy hangétert visszatorlaszolja, ezáltal a női szervezet körül egyfajta ahrimáni aura képződik, így azután a női organizmus a luciferi aura közepén található, messze kívüle pedig az ahrimáni aura van. De ez a női organizmus, ha nem oly tétlen, hogy megáll saját aurája szemlélésénél, akkor képes továbbfejlődni. S éppen erről van szó, hogy ne maradjunk egészségtelen módon az elsőként kialakult imaginációknál, hanem éppen minden akaratunkat erőteljesen használjunk fel, hogy áthatoljunk ezeken az imaginációkon. Majd végül oda kell jutnunk, hogy ne a saját auránk jelenjen meg számunkra, hanem az, ami most ahrimáni auraként megjelenik, mintegy visszatükröződjék egy tükörből. Nem szabad betekintenünk saját auránkba, hanem a külső aurából visszatükröződve kell látnunk azt, ami saját auránkban van. Ezáltal látják, úgy van a női organizmus esetében, hogy a luciferi elemet az ahrimániról visszatükrözve, s így semlegesítve kapja meg, ezáltal éppen egyensúlyba kerül. Ily módon sem ahrimáni, sem luciferi jellegű, hanem nőietlenné, általános emberivé válik. Valóban, általános emberi jellegű lesz.

    Kérem önöket, érezzék meg helyesen, hogy az ember, miközben felemelkedik a szellemiségbe, azáltal, hogy akár a luciferi, akár az ahrimáni hatalom megszabadítja saját aurájától, nem pillant be egyenesen a luciferi vagy ahrimáni elembe, hanem az egyiket visszatükröződni hagyja, és ezáltal nem-nélküliként kapja vissza, anélkül, hogy az férfias vagy nőies lenne. A nőiség az ahrimáni elemen férfiassá, a férfiasság a luciferi elemen nőiessé semlegesítődik. Éppen úgy, mint ahogy a nőies-luciferi aurát az ahrimáni aura veszi körül, úgy veszi körül a férfias-ahrimáni aurát a luciferi aura, s ez ott éppen azt tükrözi vissza, ami, mint a női auránál, benne van az emberben. Az ember ezt tükörképként látja.

    Tegyük fel, hogy valaki le akarná írni ezt a folyamatot. Mikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy ábrázolja? Nos, az, ami a tisztánlátásnál megjelenik, a halál után is bekövetkezik. Az ember ugyanabban a helyzetben van. A tisztánlátásban a nőiséget férfiasságba, a férfiasságot nőiségbe kell semlegesítenie. Ez ismét így van a halál után. Milyen képzeteknek kell akkor kialakulni? Nos, tegyük fel, hogy egy lélek, aki női organizmusban élt, átment a halálon, a halál után keresztülment néhány dolgon, ami kiegyenlítette földi bűnét. Egy ilyen lélek, semlegesítése után lassan kifelé törekszik abból, amihez kötődött a Földön. Semlegesítése után a nőiség mintegy a férfiasság felé kezd törekedni. A semlegesítésnek abból kell állnia, hogy számára megszabadulás, hogy a legmagasabb rendű férfiasságra törekedjék. Ha a halál utáni létben bűnbánó nőket találunk, akkor jellemző rájuk az, hogy a szellemi világban a férfias jellegű kiegyenlítődés felé vágyódnak. A három bűnbánó nő – a Magna Peccatrix, a Mulier Samaritana, a Maria Aegyiptica – a Mater Gloriosa kíséretében vannak ugyan, de semlegesítésre, kiegyenlítődésre kell törekedniük. Ezért noha a Mater Gloriosa az aurában tevékenykedik; világosan kifejeződik, hogy saját aurájában képes hatni, van saját aurája. Hallgassuk csak:

    Körötte könnyed
    felhők füzérre,
    bűnbánó nőknek
    törékeny népe,
    isszák az étert,
    térdét ölelve,
    kegyét esengve.
    Szűz, te folt nélkül való,
    nem borul el orcád,
    ha a könnyen csábuló
    bízva jön tehozzád.

    De ők ezt így csak egyfajta tudatként észlelik. Ez nem úgy jelenik meg előttük, mint ami az élet magasztosságaként hangzik fel. Úgy hangzik ez fel számukra, mint amit a Mater Gloriosával összhangban, Krisztus által kell megtudniuk. Ezért azt látjuk, hogy a három bűnbánó nő beszéde mindenütt a férfiasság, Krisztus felé irányul:

    A szeretetért, amelynek
    balzsamírja s könnye-árja
    szent Fiad lábára pergett,

    S a szamáriai asszonynál, Máriánál:

    a kútért, hol ős időben
    Ábrahám nyáját itatták,

    S itt átszellemülve:

    a forrásért, mely buzogva
    onnan mindazóta árad,

    Hiszen Krisztus maga nevezi meg magát a szamáriai nőnek: ő az élő víz.

    S Maria Aegyipticánál már a sírbatétellel van dolgunk:

    a szent sírboltért, amelyben
    Urunk teste feküdött,

    Látjuk, hogy hármójukban benne él az, ami saját aurájukból kifelé ahhoz törekszik, ami semlegesíti.

    Ha megkérdezzük, mi az, ami a férfit semlegesíti, ami kiemeli őt a férfiasságból, akkor ez a vágyakozás a nőiség után, amely áthullámzik a világon.

    Itt fönn a szem szabad,
    könnyű a szellem.
    Ott néhány nőalak
    leng tiszta mennyben.
    Kit csillagfény fon át,
    látom középen
    az ég Úrasszonyát,
    fény ő a fényben.

    A férfinél nem úgy van, ahogy a bűnbánó nőket közvetlenül vonzza a Krisztusi férfiasság, hanem először az vonzza, ami nőiségként Krisztushoz tartozik. Ez ismét a vele karmikus összeköttetésben lévő Margit-lélekhez vezeti Faustot, ismét a nőhöz. A költeménybe finoman bele van szőve az a mély misztérium, ahogyan az ember a szellemi világhoz viszonyul. Végül is, mondhatnám, hogyisne döbbennénk meg, mélyen átérezve, amikor ez az okkult tény megjelenik előttünk: a testnélküli lélek, amelyben még benne vannak az elemek – a természet, amelytől először el kell válni –, amelyet a nőiség révén semlegesíteni kell. S mivel a férfiassággal, Fausttal van dolgunk, látjuk, ahogy a semlegesítés felé törekvésben a nőiségnek a „magához emelésben” kell érvényesítenie magát. Ez valami egészen csodálatos módon van ábrázolva ebben a költeményben. S világosan és tisztán hangsúlyozzák, hogy ebben érvényesül. Faust tehát Doctor Marianus száján keresztül törekszik a nőiség felé, vagyis az Örök Asszonyi felé, de ugyanakkor a titok, a misztérium felé is. Amikor a Mater Gloriosát megpillantja, azt mondja:

    Ó, világ Úrasszonya!
    Titkod hadd csodálom,
    hol az ég kék sátora
    tágas szemhatárom.

    Tehát képzeljük el: Faust a szellemi világ felé törekedve, vágyódik rá, hogy a Mater Gloriosában megpillantsa a nőiség titkát. Hogyan lehetséges ez? Nos, ez úgy lehetséges, hogy a fény ellenfénye által semlegesítődik, vagyis megjelenik a női fény- és hő-aura, de szembesugárzik, nem közvetlenül árad ki. A semlegesítve kell lennie, össze kell kapcsolódnia azzal, hogy ennek a fénynek egy ellenfénye van. Egy kifeszített égi sátorban látható a titok: a nő az aurával, a Nappal. Ha a fény a Holdról tükröződik vissza: a nő a Holdon áll. Önök ismerik ezt a képet, ennek legalábbis ismertnek kell lennie. Így látjuk Faustot, amint vágyát hordozza, és a kifeszített égi sátorban végül megpillantja a misztériumot: Máriát, az asszonyt, a Napba öltözve, lábai alatt a Holddal, amely visszasugároz. S ezután ezzel a titokkal, ezzel a kifeszített sátorban lévő misztériummal együtt alakul az, amit már különben ismer a Mater Gloriosától, a misztikus kórus érzés- és érzelmi tartalma. Végül is az, ami a Mater Gloriosán még emberi forma, csak földi példakép, mert az a mulandó, ami emberi forma rajta, és mindez földi példakép. Ami nem elérhető, vagyis ami nem elérhető az emberi vágyban, csak itt válik elérhetővé. Itt az ember az aura sugárzásának látását [61] napszerűen kapja meg, amelynek fénye visszaverődik, visszasugárzik a Holdról: itt megtörténik az, ami leírhatatlan. Ami a fizikai életben nem ragadható meg, hogy azt keressék, ami az énből az önzetlen visszasugárzásban sugárzik ki: ez történik meg itt. – Ekkor az egész érzésszerűen férfiszájból szól, vagy férfi-füleknek mondatik:

    az Örök Asszonyi
    vonz odafent.

    [61] Lásd: A titkok, karácsonyi és húsvéti költemény, Dornach, 1963.

    Elmondhatjuk: ha engedjük magunkra hatni a Faustot, ez valóban sok részletére vonatkozóan azt jelenti, hogy közvetlenül behatolunk egyfajta okkult atmoszférába. – S ha mindazt el akarnám mondani önöknek, ami a Faustra vonatkozóan okkult szempontból elmondható, akkor még sokáig együtt kellene maradnunk. Sok előadást kellene hallaniuk erről. De ez először is, egyáltalán nem szükséges, mert nem annyira az a fontos, hogy lehetőleg sok fogalmat és ideát fogadjunk be, hanem nálunk elsősorban valóban arról van szó, hogy érzéseinket elmélyítsük. S ha ezzel a világraszóló költeménnyel szemben érzéseink és érzelmeink úgy elmélyülnek, hogy mély tiszteletet érzünk a géniusz földi működése láttán, akinek tevékenységében és alkotásában valódi okkult igazság van jelen, akkor jót teszünk a világnak és magunknak is. Ha megfelelő tisztelettel át tudjuk érezni a szellemileg nagyszerűt, akkor jelentőségteljes utat teszünk meg a szellemtudomány kapujához.

    Még egyszer mondom: nem annyira okoskodásról van szó, mint az érzések elmélyítéséről. – Nem sokra tartanám azt, hogy milyen okkult mélységekbe vezet, hogy például elmondhattam önöknek a boldog fiúk kijelentését arról, hogy elszakadtak az életkórustól, nem sokra tartanám ezt a puszta ideák kedvéért, ha nem tudnám, hogy egy ilyen igazság kimondása úgy ragadja meg szívüket, lelküket, belső értelmüket, hogy megéreznek valamit azokból a szent, mélységes erőkből, amelyek a kozmoszban élnek, és belehatnak az emberi alkotásba, ha az valóban a kozmosz titkaihoz kapcsolódik. Ha képesek vagyunk megdöbbenni a ténytől, hogy ilyen mély dolgok rejlenek egy költeményben, akkor ez a lelkünket, hangulatunkat, szívünket átható megdöbbenés sokkal értékesebb, mint annak puszta ismerete, hogy a boldog fiúk azt mondják, hogy nem egyesültek az életkórussal. Nem az ideák szellemi gazdagsága feletti örömnek kell eltöltenie bennünket, hanem annak kell örülnünk, hogy a világot oly módon szőtték meg a szellemből, hogy a szellem működése az emberi szívekbe úgy hat bele, hogy egy ilyen alkotás az emberiség szellemi fejlődésében élhet.

    Bölcsesség – Szépség – Jóság
    Michael – Gabriel – Rafael

    Az „ajánlás” és az „égi prológus” euritmiai-drámai megjelenítése után

    Dornach, 1916. augusztus 19.

    Az utóbbi hetekben az emberiség három nagy, legmagasabb ideáljáról beszéltünk [62], és úgy neveztük meg ezt a három ideált, mint ahogy már régóta, mindig a bölcsesség, a szépség és a jóság ideáljainak nevezték őket.

    [62] 1916. július 29. − augusztus 15. Az ember rejtélye, A kozmikus és emberi történelem sorozatának I. kötete − GA 170

    Nos, az újabb időkben az emberiségnek ezt a három legmagasabb ideálját mindig összhangba hozták a három, általunk ismert és a legkülönfélébb vonatkozásokban szemlélt emberi lelki erőkkel. A bölcsesség ideálját a gondolkodással vagy a képzettel, a szépség ideálját az érzéssel, a jóság ideálját az akarattal hozták összhangba.

    Az ember számára a bölcsesség csak tiszta képzetekben, tiszta gondolkodásban lehetséges. Ami a művészet tárgya, a szépség, ily módon nem ragadható meg. Az érzés az a lelki erő, amelynek kiváltképp a szépséggel van dolga, így mondták hosszú idő óta a lélekbúvárok, a pszichológusok. Ami pedig jóságként valósul meg a világon, az akarattal függ össze. Úgy tűnik, igen világos az, amit a pszichológusok, a lelkiélet ismerői az emberiség három nagy ideáljának a különböző lelkierőkkel való kapcsolatáról mondtak. Bizonyos mértékig kiegészítésként fűzhetjük hozzá, hogy Kant három kritikát [63] írt, amelyek közül az egyiknek, A tiszta ész kritikájának a bölcsességet kell szolgálnia, mivel a képzetalkotás képességét akarja kritizálni. Egy másik kritikáját Kant Az ítélőerő kritikájának nevezte, s ez két részre oszlik nála: Az esztétikai ítélőerő kritikájára, és A teleológiai [64] ítélőerő kritikájára. Alapjában véve Kant, amikor itt az ítélőerőről beszél, mégis arra gondol, ami az érző megismerésben rejlik, ami által az ember elismeri, hogy valami szép vagy csúnya, hasznos vagy káros. Így tehát – amikor éppen ebben a kanti értelemben egy alcsoportról van szó, és mások megmaradnak a megnevezési mód mellett – arról beszélhetünk, hogy az ítélőerő, amelynél nem csupán az elképzelendő ítéletre gondolunk, hanem arra, hogy az ítélet a szívből jön, akkor ez kapcsolatban áll a szépség felfogásával. Kant egy harmadik kritikája A gyakorlati ész kritikája című műve, amely az akaratra, a jóságra való törekvésre vonatkozik.

    [63] Kant: A tiszta ész kritikája, 1781; A gyakorlati ész kritikája, 1788; Az ítélőerő kritikája, 1790.
    [64] Teleológiai:a célszerűségre irányuló – Ford.

    Nos, amit éppen elmondtam, minden pszichológusnál megtalálhatjuk, egészen egy olyan pszichológusig, aki a XIX. század második felében lépett fel, és úgy találta, hogy az emberi lelki erőknek ez az egész felosztása nem állja meg a helyét, nincs összhangban az emberi lélek elfogulatlan szemléletével. S az emberiség nagy ideáljainak a különféle lelkierőkhöz, a képzethez, az érzéshez és az akarathoz való rendelése éppen olyan kevéssé helyes úgy, hogy a képzethez, mint a legmagasabb ideált a bölcsességet, az érzéshez a szépséget, az akarathoz a jóságot rendelik hozzá. A pszichológus, akire utalok, Franz Brentano [65], úgy vélte, hogy az általam vázolt egész tant meg kell döntenie, és mondhatni, az emberi lelki élet felosztását alapjaiban másként ábrázolnia. A képzetet – induljunk ki ebből – a szépséghez utalja. Látják, amíg mindenki más a szépséghez az érzést, illetve az ítélő erőt, az esztétikai ítélőerőt, Brentano a szépséghez a képzetet rendeli hozzá. A bölcsességhez, amennyiben ez olyasmi, amit az ember megszerez, Brentano az ítélőerőt rendeli hozzá, azt mondja, nem egyenesen az érzést, de az ítélőerőt. Sőt, érdekes módon letompítja az akaratot, mialatt pillantását egyáltalán nem az akarat kibontakozására, az akarati impulzusra fordítja, hanem arra, ami az akarati impulzusban rejlik: a szimpátiára és az antipátiára. – A dolgok ilyen szemlélete mellett sok minden szól. Például már néha a beszéd is rávezet bennünket, hogy az akarati impulzust összhangba hozzuk a szimpátiával és az antipátiával. Ha például azt mondjuk: ellenszenvet érzek valamivel szemben! – Itt nem akarunk semmit, de valamivel szemben antipátiánk van. S Brentano így bizonyos fokig letompítja az akaratot szimpátiára és antipátiára, és az akarathoz utalja ezeket, hogy valamire igent vagy nemet mondjon. Nem megy egészen az akarati impulzusig, hanem csak addig, ami az akarat alapját képezi: hogy igent vagy nemet mondunk valamire, egy dolog igenléséig vagy tagadásáig.

    [65] Franz Brentano: filozófus, 1838-1917. Lásd Pszichológia empirikus felfogásból, I. köt. 1874. Továbbá Rudolf Steiner: A lélek rejtélye, Franz Brentano nekrológja. Berlin, 1917. − GA 21

    A képzet révén, véli Brentano, az ember sohasem jut valódi, tehát bölcs szemlélethez, hanem csak általában valamiféle szemlélethez. Úgy vélekedik, hogy valaki például képzeljen el egy szárnyas lovat. Semmi kifogásolni való sincs abban, hogy elképzeljünk egy szárnyas lovat. De nem bölcs dolog – figyelembe kell vennünk, hogy Brentano a materializmus korában él –, nem bölcs dolog egy szárnyas lovat elképzelni, mert semmi valóságtartalma sincs. Még valaminek hozzá kell társulnia ahhoz, ha megragadunk egy képzetet. Hozzá kell társulnia annak, hogy az ítélőerő elismeri vagy nem ismeri el a képzetet, a bölcsesség csak ezután jön.

    Feltehetjük a kérdést, mi rejlik tehát a lelkierők ilyenfajta, úgyszólván tökéletes megfordításában? Mi ösztönözte Brentanót, hogy egészen másként ossza fel a lelkierőket a szépség, a jóság és a bölcsesség között, mint a többi pszichológus? Ha utánanézünk, hogy miért jutott Brentano az emberi lelkiéletnek ehhez a másfajta osztályozásához, akkor csak úgy kapunk választ, hogy visszatekintünk Brentano saját, személyes fejlődésmenetére. Az újabb kor pszichológusai olyan emberek, akik főleg az újabb világszemlélet alakulásából indultak ki. Az újabb filozófusok, minden filozófus sajátossága, hogy viszonylag egészen jól ismerik a görög filozófiát – természetesen a maguk módján –, s ezután Kanttal kezdődik újra a filozófia. S ami a görög filozófia és Kant között van, arról az újabb filozófusok nem sokat tudnak. Maga Kant tudott mindarról, ami a görög filozófia és őközötte történt, ha nem is sokkal többet, mint amit Hume-nél és Berkeleynél [66] olvasott; semmit sem tudott a középkori filozófia egész fejlődéséről. Kant tökéletesen tudatlan volt abban, amit a középkor skolasztikájának neveznek. Azok, akik a maguk módján kényelmesen eltúloznak mindent, sok indítékot találnak ebben, mivel Kant semmit sem tudott a skolasztikáról, egyáltalán a skolasztikát egy csomó pedáns ostobaságnak tekintette, és nem kívánta tanulmányozni. Hogy Kant semmit sem tudott a skolasztikáról, az nem akadályozta azt, hogy emellett a görög filozófiáról sem tudott semmit. Mások ezen a területen éppenséggel többet tudtak nála. – Brentano alapos ismerője volt a skolasztikának, alapos ismerője a középkori filozófiának, és ezen kívül alapos ismerője Arisztotelésznek. Ami azokat illeti, akik Kanttal értik meg a filozófia világát, azok nem ismerik, nem igazán ismerik Arisztotelészt, mivel leginkább Arisztotelésszel, a nagy göröggel bántak igen mostohán az újabb szellemi élet fejlődésének történetében. Brentano tehát Arisztotelész és a skolasztika alapos ismerője volt, de nem az, akit csupán történeti szakértőnek neveznek, hanem aki tudta, hogy mit írt Arisztotelész és a skolasztikusok, mivel egy ilyen tudást illetően így alakíthatja ki magának az ember a gondolatait, ha keresztülmegy a filozófia történetén! Brentano belülről olyan ember volt, aki beleélte magát mind Arisztotelész, mind pedig a skolasztikusok filozófiájába, ebbe a kolostorok celláiban, évszázadokon át folytatódó, magányos gondolkodásba, abba, amely a fogalmi világ alapos módszerével dolgozott, a fogalmi világnak azzal az alapos módszerével, amely az újabb gondolkodás számára teljesen elveszett. Akik ezért a hetvenes, nyolcvanas években Brentanonál hallgattak pszichológiát [67], alapjában véve az emberi gondolkodás egészen más hangját hallották, mint amit az újabb kor más filozófusainál lehetett és lehet hallani. Brentanóban valóban volt valami utózöngéje annak, ami a skolasztikusok lelkéből szólt. S ez jelentős, mivel ebből a másfajta gondolkodásból hozta létre ezt a másfajta felosztást. Így elmondhatjuk: arról a sajátos tényről van szó, hogy mindazok az újabb gondolkodók, akik számára skolasztika csupán valamiféle fogalmi kísértet volt és marad, az emberi lelket és annak a bölcsességhez, szépséghez és a jósághoz való viszonyát így ábrázolják:

    Bölcsesség: képzet
    Szépség: érzés
    Jóság: akarat.

    [66] David Hume (1711-1776): skót történetíró és filozófus; Georg Berkeley (1684-1753): angol filozófus
    [67] Lásd: Rudolf Steiner: Életutam, III. fejezet − GA 28

    Brentanóban mindazok az érzések, belső impulzusok éltek, amelyek megvoltak egy skolasztikus szívében, amennyiben ez a jelenben lehetséges. Így kellett gondolkodnia, az emberi lélek erőit másként kellett felosztania, és az emberiség nagy ideáljaira vonatkoztatnia. Honnan ered ez?

    Ha ma önök elhatározták volna, hogy ott fenn a színpadon megkérdezik az angyalokat – s különösen a három arkangyalt –, hogy hogyan fognak hozzá a lelkek osztályozásához, és hogyan vonatkoztatják ezeket a nagy ideálokhoz, akkor azok, természetesen sokkal tökéletesebben, mint Brentano, hasonlóképpen válaszoltak volna, mint ő. Rafael, Gabriel, Michael a maguk részéről egyáltalán nem értenék ezt a felosztást, de könnyen beletalálnák magukat ebbe, amit Brentano adott, csak éppen tökéletesebben formálva. Itt az emberiség szellemi fejlődésének egy jelentős tényét érintjük. Ha manapság mégoly messze is állunk a skolasztikus középkor gondolkodásmódjától, van valami ebben a gondolkodásmódban, amit a következőképpen ábrázolhatunk. A skolasztikus arra törekedett, hogy ne álljon meg annál, ami közvetlenül a fizikai síkon játszódik le, ha a legmagasabb rendű dolgokról beszél, hanem megpróbálta először lelkét előkészíteni arra, hogy a magasabb világ szellemi lényei beszéljenek belőle. Ez sok vonatkozásban csak az emberi lélek dadogása lesz, mivel természetesen az emberi lélek mindig csak tökéletlenül tudja ábrázolni a magasabb rendű, az ember fölé rendelt szellemek beszédét. De a skolasztikusok egy bizonyos fokig úgy akartak beszélni az ember szellemi ügyeiről, ahogy egy olyan léleknek kell beszélnie, aki átadja magát az érzékfeletti szellemek mondandójának.

    Itt a fizikai síkon hozzászoktunk ahhoz, hogy jóváhagyjuk, vagy ne hagyjuk jóvá azt, ami egy képzetet érvényessé, bölccsé tesz, és a fizikai világ szerint alakítsuk magunkat, mióta lényegében az emberiség a materializmus korszakában él. Azt mondjuk, hogy egy szárnyas paripa nem érvényes képzet, mivel mi sohasem láttunk egy szárnyas paripát. A materializmus bölcs képzetnek tekint egy képzetet, ha az összhangban van azzal, amit a külvilág diktál.

    De helyezkedjenek bele az angyalok szférájába. Nekik nincs ez a fizikai külviláguk, mivel ez lényegében egy fizikai testben lakást, fizikai érzékszervek birtoklását feltételezi, amelyekkel az angyalok nem rendelkeznek. Honnan van az angyaloknak lehetősége arra, hogy képzeteikről, mint érvényes, igaz képzetekről beszéljenek? Onnan, hogy kapcsolatba lépnek más szellemi lényekkel. Mert mihelyt az ember átlépi a szellemi világ küszöbét, az érzékek e világa megszűnik kiterjedni úgy, ahogy az érzékek előtt kiterjed. Gyakran jellemeztem azt, hogy mihelyt az ember átlépi a szellemi világ küszöbét, tisztán lények világába jut. S attól függ, hogyan lépnek eléje ezek a lények, hogy egy általa alkotott képzet érvényes, vagy nem érvényes. Ily módon Brentanónak, ha csupán ítélőerőről beszél, nincs teljesen igaza. Lények megnyilatkozásáról kellene beszélnie. Akkor jutnánk el a bölcsességhez. Miután az ember átlépte a szellemi világ küszöbét, nem juthat másként bölcsességhez, mint hogy helyes viszonyba kerül a mindenkor ennél a küszöbnél található szellemi lényekkel. Aki nem képes megfelelő viszonyt kialakítani ezekkel az elementáris lényekkel, a különböző hierarchiák lényeivel, csak zavaros, nem helyes bölcsességet hordozó képzeteket tud kialakítani. Hogy a küszöbön túli szellemi világ lényeit helyesen szemléljük, ettől függ a küszöbön túli helyes képzetalkotás, a bölcsesség a szellemi világok vonatkozásában, amelyekhez az emberi lélek is hozzátartozik. Mivel így – önök ezt már a Teozófiám zárófejezetében megtalálhatják – az embernek semmiféle támpontja sincs egy külső fizikai valósághoz, a bölcsességre vonatkozóan az elementáris lények, a magasabb hierarchiák lényeinek bölcsességéhez kell tartania magát. Egy egészen eleven világba lépünk be, nem olyan világba, amelyben csak fényképészei leszünk a valóságnak.

    Brentano bizonyos fokig megadta az utolsó absztrakt klisét az angyalok beszédéről. Az angyalok azt mondanák: bölcsességgel teli mindaz, ami megfelel a szellemi világ küszöbén túli, a szellemi világban lévő lények közléseinek. – Nem elegendő az, hogy az ember egy képzetet alkot, hanem ennek a képzetnek összhangban kell állnia a küszöbön túli szellemi lények megnyilatkozásával. A küszöbön túl tehát a puszta képzetek nem szolgálják a bölcsességet. Mit szolgálhatnak akkor ezek? A látszatot, amelyben a szépség él. Ha a küszöbön túl a képzetet minden további nélkül a valóságra alkalmazzuk, akkor nem jutunk helyes képzetalkotáshoz. De a látszatra, amelyben a szépség hat és él, alkalmazhatjuk. Sőt, itt Brentano igen helyesen beszélt, mikor a képzetet a szépségre vonatkoztatja. Mivel az angyalok, ha képzetet, fogalmat akarnak alkotni, mindig azt mondják: miféle képzeteket alkothatunk mi? Sohasem visszataszító, hanem mindig szép képzeteket, fogalmakat. – De az általuk alkotott, a szépség ideáljának megfelelő képzetek nem felelnek meg a valóságnak, ha nincsenek összhangban más lények megnyilatkozásaival, amelyekkel a szellemi világban találkoznak. A képzetalkotás itt valóban csak a szépséghez van utalva. Az angyaloknak az az ideáljuk, hogy úgy alkossanak képzetet, hogy egész képzetvilágukat áthassa és átvilágítsa a szépség ideálja. Csak Teozófiámnak a lélekvilágról szóló fejezetét kell elolvasniuk, és ott mindkét erőt olyan formában tanulmányozniuk, ahogy ezek, a szimpátia és az antipátia erői, a küszöbön túli szellemi világban vannak, ezután úgy találják, hogy a szimpátia és antipátia viszonya szolgál az akarati impulzusok alapjául. Ez tehát ismét bizonyos vonatkozásban összhangban van. Ezt csak a lélek életére kell vonatkoztatnunk, ahogy ez a tudatalattiból eredő élet a mai embernél még a lélekvilágból adódik. Láthatják, hogy miután bizonyos fokig szívében atavisztikusan megőrizte a középkor skolasztikáját, hogyan próbál egy modern filozófus, természetesen a modern materializmus tökéletlen nyelvén, az angyalok terminológiájában beszélni. Ez rendkívül érdekes tény. Másként egyáltalán nem érthető, hogyan állt szemben Brentano az egész modern pszichológiával, hogy a lelkierőket egészen másként különböztette meg, mint a többi pszichológus, és másként utalta hozzájuk az emberiség legmagasabb ideáljait.

    Vegyék fel minden következményével, amit ily módon elmondok. Vegyék figyelembe az összes következményt. Ha átlépjük a szellemi világ küszöbét, akkor valamiféle lény-világban élünk, mondottam, amennyiben a valóságról beszélünk. Ott tehát nem tudunk ugyanolyan értelemben elvont fogalmakat képezni, mint itt a fizikai világban, ha a valóságról beszélünk. Ott lényekkel kell érintkeznünk. Ha tehát a valóságról beszélünk, akkor már azt kell mondanunk: egyáltalán nem lehetséges, hogy a bölcsességnek, a szépségnek és a jóságnak a szellemi világban a fizikai világon túli jelentése legyen. Ezek ott ismét elvont fogalmak lennének, ahogyan ezeket itt a fizikai világban használhatjuk. Ott, túl a fizikai világon, lényeknek kell lenniük. – Tehát, mihelyt a bölcsesség értelmében beszélünk, vagyis valami valóságos dolgot keresünk, ott túlnan, lényeknek kell létezniük, nem csupán annak, amit elvont módon bölcsességnek, szépségnek, jóságnak nevezünk. Ha a szellemi világban szépségről beszélünk, akkor nem mondhatjuk: a szépség Majaként, látszatként van ott a szellemi világban. – Éppen úgy, ahogy a fizikai világ szépsége és jósága hat ránk, ha például drámában, vagy más műalkotásban a bölcsességgel teli szépséget, vagy a szépségben rejlő jóságot ábrázoljuk, ahogyan mindez egymással kapcsolatba lép, úgy hat odaát, túl a küszöbön a bölcsesség, szépség és jóság a szépség birodalmában. De akkor nem képzetekként beszélhetünk róluk, ott túlnan nem úgy kell használnunk ezeket, mint ahogy itt használjuk. Tegyük fel tehát, hogy valaki odaátról akarna szólni, mégpedig olyan lelkierővel, amely a mi képzelőerőnknek felel meg, akkor nem mondhatná: bölcsesség, szépség, erő, mivel ezek elvont ideák, ehelyett lényeket kellene felsorolnia. A bölcsességnek lényként kellene megjelennie.

    Az ősi misztériumok nyelvében jól ismert volt, amit most kifejtettem, s ezért olyan elnevezéseket vezettek be, amelyek kifejezhették ezt, és nem puszta elvont ideákra, hanem lényszerűségre utaltak. Ami itt a bölcsesség, annak odaát, túl a küszöbön egy lénynek kell lennie. Ha némiképp utána gondolnak, könnyen kitalálhatják, hogy egy olyan lény, amelyet istenlátónak, istenszemlélőnek nevezünk, olyan lény lehet, amely ott túl a bölcsességnek felel meg: istenlátó.

    Egy olyan lényt, amely a szépségnek felel meg, a fizikai síkra vonatkozó, absztrakt ideáinknak kellene megnyilatkoztatnia. A szépség megnyilvánul, ő a látszat, a látszódó, ami látszik.

    Abban a pillanatban, amikor átlépjük a küszöböt, megjelenik valami, ami sokkal elevenebb, mint itt, a fizikai síkon. Amikor a szépségről van szó, a lényszerű szépségről, nem valamiféle néma, vagy pusztán a hallás- vagy beszéd-absztrakciókban élő dologról, mint ami a fizikai síkon van. Ez mind megnyilatkozás, eleven megnyilatkozás. S ha a már elmondottakat összevetik azzal, amit most mondtam, akkor meg fogják érteni, hogy az ősi misztériumok egy szót formáltak arra, ami ott a küszöbön túl a szépségnek felel meg, amit isteni megnyilatkozásnak nevezhetünk, Isten szavának, mintegy az isteni kijelentésnek, annak, ami megnyilvánítja Istent. Isten szavának is mondhatnánk.

    Éppen így az akarat számára is kell lennie egy lénynek: az istent akarónak. Nem elvont dolognak, ahogyan lelkünkben él az akarat, hanem a küszöbön túl egy lénynek kell lennie az akarat számára. Istenakaró – ha szabad ezt a szót képeznünk. Miért kellene akkor mindenképpen csak közismert szavakat formálnunk ott, ahol olyan birodalmakba lépünk, amelyek a szavak számára egyáltalán nincsenek megformálva! Istenakaró – mondhatnánk bizonyos fokig. Istennek önmagában – ha Istent a magasabb hierarchiák szellemi lényeinek gyűjtőneveként fogjuk fel – nemcsak akarata van, mint lelkünkben nekünk, ha nem akaró is: ez lényeges. Ami nálunk csak a három lelki erő: a képzetalkotás, érzés, akarat, ezek Istennél lények: az istenszemlélő, az istent megnyilvánító, az istenakaró lény. S ha az ősi héber kifejezéseket használjuk – hiszen önök tudják, más alkalmakkor már gyakran említettem, mi minden történt az idők folyamán a fordításokkal –, akkor ezek teljesen megfelelnek azoknak a szavaknak, amelyeket itt próbáltam megadni. Bizonyosan egyetlen héber nyelvű lexikonban sem találják meg e szavak fordítását, de ha az ember beleéli magát az itt említettekbe, akkor ma a régi héber szavakat lényegében ezekkel a szavakkal kellene fordítania, mégpedig úgy, hogy az istent szemlélő ugyanazt jelenti a mi nyelvünkön, mint Michael; az istent megnyilvánító ugyanazt jelenti, mint Gabriel; az istenakaró pedig teljesen ugyanazt, mint Rafael. Amíg mi három lelkierőnk által működünk a fizikai világban, a magasabb hierarchiák lényei maguk a lények által működnek. Mialatt mi a képzetalkotás, érzés, akarat által tevékenykedünk, Isten Michael, Gabriel és Rafael által tevékenykedik. S egy isten számára ez ugyanazt jelenti: én Michael, Gabriel és Rafael által működöm – ami a mi lelkünk számára azt jelenti: én a gondolkodás, érzés és akarat által működöm. Ezt lefordítva erre: én Michael, Gabriel, Rafael által működöm, ez egyszerűen az emberi nyelv lefordítása arra a nyelvre, amelyet beszélni kellene – amikor az ember az ott uralkodó valódi nyelvet beszéli –, a szellemi világ küszöbén túli. Ha belemerülnek a Biblia néhány ábrázolásába, akkor különben mindenütt érezhetik – ha valamelyest tényszerűen éreznek, és nem úgy, ahogy a Biblia mai értelmezése, amely sok vonatkozásban félreértelmezés –, akkor érezhetik, hogy itt valóban Michaelre, Gabrielre és Rafaelre kell gondolni.

    Bölcsesség:

    Ítélőerő – Istent szemlélő:
    Michael lény megnyilatkozása

    Szépség:

    Képzetalkotás – Istent megnyilvánító:
    Gabriel ítélőerő

    Jóság:

    Szimpátia, igenlés / Antipátia, tagadás
    Istenakaró: Raphael

    Gondoljanak most vissza, alapul véve ezeket, hogyan beszél Gabriel, Michael, Raphael Goethe „Égi prológusában”. Csak azt mondhatjuk, a legmélyebben megrázó az az ösztönös bizonyosság, ahogy ebben az „Égi prológusban” Raphael az istenség tökéletes lényét, Michael az istenség szemlélődő lényét,

    Gabriel pedig az istenség magát a szépségnek feltáró, önmagát megnyilvánító, megnyilatkozó lényét manifesztálja. Az istenség akarata a szférák összhangjában rejlik, abban, ami az égitestek nagy mozgásaiban nyilatkozik meg, és abban, ami ott történik, mialatt az égitestek mozognak:

    Szférái közt most s mindörökre
    zengi a Nap versenydalát
    s a megszabott pályán dörögve
    fejezi be rohanatát.
    Angyalnak tőle van hatalma,

    – azt is mondhatnánk: jóság, túl a küszöbön a legmagasabb rendű morális élet ereje. Ezért némelyek a három lelkierőt, a bölcsességet, a szépséget és a jóságot bölcsességnek, szépségnek és erőnek nevezik. [68]

    ám ez előttük is titok.

    [68] A magyar nyelvben az „erény” szó egyszerre utal az erőre és a moralitásra – A lektor megjegyzése.

    – az embernek beletörik a bicskája, ha megpróbálja megérteni, amit a Faust-kommentárok ehhez a sorhoz írtak: „ám ez előttük is titok”. A legtöbben azt mondják: ó, igen, Goethe éppen így vélte, habár, jóllehet, ugyebár ezt senki sem képes kikutatni. [69] De egy igazi nagy költő nem így beszél – ezt már Goethére vonatkozólag gyakran említettem –, egy igazi nagy költő nem így beszél. A titok kikutatása a bölcsességhez tartozik, ahogyan a bölcsesség az emberi, fizikai világban él. A küszöbön túl a szellemi lényekkel való megismerkedés jelent mindent, akik úgy jelennek meg előttünk, mint itt az emberek, akiknek szintén egyfajta benső világgal kell rendelkezniük, aminek nem tudunk teljesen a mélyére hatolni. Ez a mélyre hatolás, kikutatás abban az értelemben, ahogy ez a Földön történik, az angyalok számára egyáltalán nem létezik. Előttük a szellemi valóság van; ők nem kutatnak, ők szemlélnek, mivel mindegyiküknek része van Michael látás-erejében. Mindegyiküknek van valamije a másik erőből, ahogy minden lelkierő rendelkezik valamivel a többiből, például a képzetalkotásban van valami az akaratból, mert ha a képzetalkotásnál nem tudnánk akarni, akkor mindig álmodnánk, és így tovább. Így természetesen Raphaelnek is van valamiféle michaeli és gabrieli tulajdonsága.

    Megfoghatatlan birodalma
    az első nap fényén ragyog.

    [69] A német verssor szószerinti fordítása: bár ezt senki sem képes kikutatni – Ford.

    Próbálják meg egyszer átérezni ezt a két sort minden olyan érzéssel, amellyel a szellemtudományból rendelkeznek!

    Megfoghatatlan birodalma

    – ahogy itt leírják –

    az első nap fényén ragyog.

    Mit jelent akkor ez? Nem úgy ragyog, mint ezen a napon, hanem úgy, mint az első napon. Ahogy egykor ragyogóan, vagyis megnyilvánulva, magát kinyilatkoztatva megjelenik az angyalok előtt, úgy még ez a birodalom – luciferi. Mert hiszen ami fennmarad, az luciferi. Valóban azokat az érzéseket kell alkalmaznunk, amelyeket a szellemtudomány révén szerzünk. A csillagok luciferi módon világítanak, mint az első nap. Ezek nem haladtak tovább; megtartják eredeti jellegüket – ismét egy ok, hogy az angyalok nem kutatják, hanem szemlélik őket. Az angyalok számára a luciferiség szemlélhető. Ők, az angyalok, ezáltal nem válnak rosszá. A luciferiséget gyakran szükségszerűségnek neveztem a világfejlődésben. Itt úgy mutatják be önöknek, ahogy az angyalok látják Lucifert – nem úgy, ahogyan az emberre hat –, hanem ahogy a maga nagyszerűségében megkapja a megfoghatatlan birodalmat, amely az első nap fényében ragyog. S emelkedett nyelven vezetnek bennünket ahhoz, hogy megmutatják, hogyan éli ki magát a luciferiség a világegyetemben, és úgy szemlélhetik ezt az angyalok, mint az első napon. Itt ez jogos. Csak ami a küszöbön túli világban fenn él, annak nem kell a szokásos módon lesüllyednie a fizikai világba az emberekhez. S a világot, amelyen átrobog, átdörög a kozmikus akarat, először hirdetik ki a Földön. Ott fenn kikutathatatlan kell, hogy maradjon, nem kell a mélyére hatolni. Itt van a Föld az embereknek adományozott erőkkel, hogy az angyalok számára kikutathatatlant az emberi bölcsesség kikutassa. De Gabriel, Isten hírnöke, Isten szava, csak úgy jelezheti ezt, ahogy a Földön kívül szemléli. Emlékezzenek a mély értelmű bibliai mondásra: Az emberré válás titka előtt elfödték orcájukat az angyalok. – Ebben a mély értelmű bibliai mondásban rejlik az egész, az angyalok számára kikutathatatlan világ, amely az ember részére a Földön kifejlődő bölcsesség által megközelíthető. S itt, az „Égi prológusban” angyali nyelven beszélnek, ezért Gabriel, Isten hírnöke kívülről jellemzi azt, ami a Földön bölcsességként tárul fel.

    Megfoghatatlan gyorsasággal
    forog-gördül a Föld-remek;
    édeni fényét vak homállyal,
    sötét éjjel cseréli meg:

    Így látszik ez kívülről: az, amiben itt élünk, amit megfejteni próbálunk, és ami az érzéki környezetben hat ránk. Ott kívül ez a nappal és éjszaka csodás váltakozása.

    a tenger széles áradásban

    Ettől függ az emberi boldogulás és gond; ott kinn ez csak olyannak látszik, mintha habból állítanák össze a gömb alakú Földet.

    szirtek mélyéből hány habot,
    s tenger, szirt örök gyorsaságban
    a szférákban tovább forog.

    Amelyben le van kötve a mi egész, érzéki élethez kapcsolt földi sorsunk. Az Isten megnyilatkoztatója, hírnöke ezt a Földön kívülről rajzolja meg.

    S a Föld értelme, hogyan tárja fel magát? Azáltal, hogy az ember nemcsak arra pillant rá, ami az emberi érzéki környezet számára érvényes, hanem arra is, ami kifelé, a világmindenségbe küldi hatását. Gabriel úgy ábrázolja ugyan a Földet, ahogy az kívülről látszódik, de azt is ábrázolja, aminek az ember érzéki környezete számára van jelentősége. Michael, az Isten szemlélője, azt írja le, ami kisugárzik a világmindenségbe, és a Föld környezetére, az egész égi szférára nézve jelentősége van. Ezért kezdi a légkörnél, nem lent, ahol a tenger, a folyók áradnak, hanem a légkörnél. A légkört szemléli.

    Viharok versenyt szántogatják

    Mély értelmű szó!

    parttól-vizig kegyetlenül,
    s hatásuk roppant láncolatját
    fonják reá körös-körül.

    Képzeljék el egyszer, kívülről nézve, mondjuk a passzátszeleket, amelyek ott rendszeres viharokat okoznak. A mi szűk körű természettudományunk mindezt úgy írja le, mint ami ezekben az atmoszférikus jelenségekben történik, de ez a természettudomány éppenséggel korlátolt. Ha a légköri jelenségek rendszerességét vizsgáljuk, akkor a rendszeres légköri jelenségek és a Holdfázisok, a Hold-jelenségek közötti mély összefüggésre jövünk rá, de nem azért, mert a Hold hatással van arra, ami a légkörben történik, hanem mivel a régi Hold törvényszerűségei még ugyanolyan mértékben, párhuzamosan ma is uralják a Holdat, és a légköri jelenségek is még a régi Hold-törvényszerűségekből maradtak vissza. Nem a Hold uralja a légköri jelenségeket, és az apályt és dagályt, hanem mindkettőt messzire visszanyúló okok egyenlő mértékben, párhuzamosan uralják. Ami így a légkörben történik, annak ezért nemcsak arra nézve van jelentősége, ami az érzéki környezetben hat az emberre, hanem arra is, ami kint a világmindenségben történik. Feltekintünk a villámra, halljuk a mennydörgést. De a másik oldalról az istenek is látják a villámot, és hallják a mennydörgést. S ez számukra még valami egészen mást jelent – erről majd egy más alkalommal beszélünk –, mint itt, nekünk, embereknek, akik a villámot és a mennydörgést egyáltalán nem értjük. De Michael, Isten szemlélője éppen azt érti a Föld légköréből, ami a másik oldal irányában villámként és mennydörgésként éli ki magát, amit itt már ábrázoltam – emlékezzenek az első előadásra [70], amelyet ezen a nyáron megtartottam. Ebben az emberi lélek földalatti jellegét, az emberi lélek égiháborúját vetettem össze a fiatalon elhunyt Otto Weininger jellemével. Az emberi lélek e viharai megfelelnek az atmoszférában lévőknek, s ez kifelé hat. Mint ahogy a mi lelki viharaink is harmonizálódnak, enyhülnek, ha magasabb lelki erőink hatnak rájuk, és ami a külső világban, itt a légkörünkben viharzik és villámlik, és meteorológiai rendellenesség, kifelé, a világűr felé rendezett, harmonikus. Úgy, ahogyan mi is, ha fejlődünk, nem maradunk meg a zivatarnál, a fergetegnél, hanem előrelépünk a lelki élet harmonizálása felé. Ott lenn a villám és a mennydörgés működik –

    s követeid,

    – az angyalok –

    Uram, csodálják Napod szép változásait.

    [70] 1916. július 29-én

    Ott, kívülről, az angyalok szférájából nézve, minden lággyá, harmonikussá olvad össze.

    Angyaloknak te adsz hatalmat,

    – vagyis ő erősíti az akaratukat –

    bár lényed nékik is titok,

    – itt éppen nincs szó titokfejtésről, a kikutatásról, hanem a szemlélődésről!

    s megfoghatatlan birodalmad
    az első nap fényén ragyog.

    Vagyis: ez a birodalom luciferi, az angyalokért van itt, csak nem kellene, hogy ugyanilyen módon hasson az emberekre. Az emberi világban Lucifer jogosulatlan, amennyiben kint, a szellemi világban jogosult színhelyét az emberi világba helyezi át, és ott ugyanazokat a törvényeket alkalmazza, amelyeket kint, a szellemi világban kellene használnia.

    S emlékezzenek arra, hogy Goethe Faustjával kapcsolatban más előadásokban kifejtettem azt a tisztázatlanságot, amely Goethében rejlett, amikor még a Faustot költötte. Akkor azt mondtam önöknek, hogy Goethe még nem különböztette meg igazán Lucifert és Ahrimánt. Mefisztó valójában Ahrimán, aki csak más módon maradt vissza, mint Lucifer. De ezt a megkülönböztetést csak az újabb kori szellemtudomány révén tehetjük. Goethe folytonosan felcseréli Lucifert és Ahrimánt, összekeveri őket, így Mefisztója valójában e vonatkozásban egy összekuszált képződmény, luciferi és ahrimáni vonásokkal. Ha Goethe már ismerte volna a szellemtudományt, akkor ez a Mefisztó jellemére vonatkozó reménytelen zavar természetesen nem jelent volna meg. Már akkor mondtam: ne vádoljanak azzal, kérem, hogy nem eléggé tisztelem Goethét, vagy kispolgárian kritizálom, mivel ezt mondom. – Azzal, hogy az igazságot mondjuk, valójában nem tisztelünk kevésbé egy zsenit, mint ha csupán agyondicsérjük. Úgy vélem, senki sem vádolhat azzal, hogy kevésbé tisztelem Goethét mindazok után, amit Goethéről írtam, elmondtam. De ha a szellemtudomány impulzusából beszélek, mindig hangsúlyoznom kell, hogy Mefisztója valamiféle összekuszált szellemi karakter. Ha Goethe ismerte volna a teljes igazságot, akkor ez után a vers után:

    s megfoghatatlan birodalmad
    az első nap fényén ragyog.

    először is Lucifer lépett volna fel, aki a szférák világának látszatán, szépségén keresztül működik. Itt Lucifer állna. S mivel Lucifer segítőtársa Ahrimán vagyis Mefisztó – aki ugyanaz, mint Ahrimán –, így akkor Mefisztó lépne oda, vagy Lucifer lelépne, és Mefisztó jelenne meg. Ezt tette volna Goethe, ha már a mai alakjában ismerte volna a szellemtudományt.

    Ma először is egy vörös Lucifert láttunk volna [71], és csak azután a szürkésfekete Ahrimánt, a szürkésfekete Mefisztót. De Goethe nem ment ilyen messzire. Ezért engedte csupán Mefisztót megjelenni, aki a maga módján egyesíti magában azokat a visszamaradt tulajdonságokat, amelyeknek fent, a szellemi világban kell működniük, és nem emberi módon kell belehatniuk az emberéletbe. Goethe érezte, helyesen érezte ezt. Ezért valójában, ha nem is helyes minden ennél a Mefisztónál, mégis helyes. Az érzés itt már sokkal biztosabban működik, mint Goethe szemlélete. Ami kísértésként közeledik Fausthoz, abból sok minden valóban Mefisztótól jön, de egysmást nem lehet egyenesen rá vonatkoztatni. Hogy Faustot az alacsonyabb szenvedélyek révén kísértik meg, az nem jöhet egyenesen Ahrimántól, hanem csak Lucifertől. S amikor Ahrimán-Mefisztó mond valamit, ott Goethe tudat alatt emlékszik, hogy ez így nincs rendjén. Ott valójában Lucifernek kellene Mefisztó oldalán állnia. Ezért mondja Mefisztó is: „Port faljon ő”, vagyis alacsonyabb szenvedélyekben kell élnie, „követvén kígyó nénikém szokásit”. Ez Lucifer. Itt a nénémasszonyára, a jó Lucifer tantira emlékszik! Itt a Luciferre való visszaemlékezéssel van dolgunk, akinek tulajdonképp ott kell lennie.

    [71] Az euritmiai-drámai előadáson

    Látják, rendkívül mély világtitkok rejlenek ebben az „Égi prológusban”, amivel nem azt akarom mondani, hogy Goethe úgy akarta ábrázolni ezeket, ahogy mi ma a szellemtudományban érezzük. De az ösztönös bölcsesség gyakran sokkal mélyebb, mint a nyilvánvaló. S a régi időkben csak ösztönös bölcsesség létezett, s ez valóban sokkal mélyebb volt, mint az, amit ma a korlátolt természettudomány létrehoz.

    Így azután Mefisztó-Ahrimán lejött a fizikai világba, ahol nem kellene lennie. Ez nincs is összhangban azzal, amit mondania kell, a fizikai világgal és az istenségnek a fizikai világra vonatkozó szándékaival. Uralkodni akar a világon, de úgy találja, hogy „bizony minden csak gyötrelem”. Neki másnak kell lennie, mint a többieknek, az igazi istenfiaknak, mivel neki itt, a fizikai világban kell lennie, ahol a tettek mélyére kell hatolnia. Mivel Mefisztó voltaképpen a fizikai világba megy, így rá nem érvényes a mondás, hogy neki nem kell kutatnia a világot, hanem neki kutatnia kell. De ő a Földön csak egy átmeneti természet, mint szellemi lény, lényegében nem tartozik ide. Kutatnia kellene – és nem tud kutatni. Ezért véli úgy, hogy „minden csak gyötrelem”. Hogy mennyiben van jelen az alkotásban, arról még holnap akarunk beszélni, a szellemtudomány más tanításaival összefüggésben. Ma még csak ezt a témát szeretnénk kifejteni.

    Tehát ez az Ahrimán-Mefisztó itt, a fizikai világban más, mint az igazi istenfiak. Itt őt valóban valami másra kell használni. Neki itt a fizikai világban a valóságra kell hatnia, másként, mint az igazi istenfiaknak. Az ő képzeteikben nem kell a földi valóságnak léteznie. Ők az „élő Szépségnek” örülnek, képzeteik szépségének. Itt lényegbeli különbség van az angyalok, az igazi istenfiak és Ahrimán, Mefisztó között. Számukra ez áll: az angyalok nem cselekedhetnek úgy, mint Mefisztó, ők az eleven, gazdag Szépségnek örülnek.

    Kedves aklába zárjon bennetek
    a születő örökkön élve, hatva.

    Itt van a prológus legmélyebb része. Emlékezzenek, hogy mit mondtunk a bölcsesség és a szeretet kozmoszáról. S emlékezzenek még egyszer erre a mondásra: Elfödték orcájukat az emberré válás titka előtt. – A szeretet nem úgy él a bölcsesség istenének fiai, mint az emberek számára: az előbbiek lények a bölcsességen belül; ott „aklok” vannak az igazi istenfiak számára. S mialatt a nagy Majában, a luciferi világ nagyszerű pompájában élnek, a „megálló gondolatokba” szőnek bele, amelyek ismét csak lények, nem absztrakt ideák, erők, nem puszta gondolatok.

    Tulajdonképpen igen figyelemreméltó, hogy ezt az „Égi prológust” 1797-ben költötték, mondhatnánk, nem az emberek, hanem az istenek nyelvén, és hogy az emberiségnek hosszú időre lesz szüksége, hogy e prológus minden mélységét felmérje. Azt hiszem, lehetséges, hogy egy kissé beleéljük magunkat azokba az érzésekbe, amelyek Goethében éltek, amikor Schiller által fellelkesítve, 1797-ben ismét hozzálátott, hogy folytassa a Faustot, amelyet évekkel azelőtt kezdett el. Az így kezdődik: „Ó, jaj, a filozófiát, a jog- s az orvostudományt” stb. „búvároltam át.” Akkor még hiányzott ez a három rész: az „Ajánlás”, az „Előjáték a színpadon”, és az „Égi prológus”. Hiányozott a teljes húsvéti séta a városkapu előtt. Néhány jelenetet Goethe 1787-ben, itáliai utazása alatt írt, és Schiller buzdítására most ismét nekilátott. Nagyon szeretett visszagondolni arra az időre, amikor még nem vette olyan komolyan a Faustot, hanem csak úgy, mint az, aki a fizikai valóság világából kifelé törekszik a küszöbön túl, a szellemi világba, a Földszellemhez, és így tovább. De akkoriban, a húszéves Goethe még nem tudta úgy felfogni a Faustot, ahogyan most, a század végén, 1797-ben, amikor ő maga érezte, hogy sok mindent valóban nem elvont módon ért abból, amit az „Égi prológusban” kellett kimondania. Mert itt az angyalok nyelve uralkodik. Azoknak, akik a Faust első énekeit hallották, Goethével együtt kellett volna fejlődniük, ahogyan maga Goethe fejlődött, ha meg akarták volna érteni, hogy 1797-re mivé vált a Faust egész gazdag világa Goethe lelkében. Valami mássá vált. Egy magasabb szférában jelent meg számára az, amit fiatalemberként alkotott. Részben éreznie kellett valamit abból az alátekintésből a küszöbön túli szellemvilágból a földi világra, amelyben Faust is vándorol, aki így beszél: „Ó, jaj, a filozófiát, jog- s az orvostudományt…” és így tovább, „mind buzgón búvároltam át.” Akkor Goethe már azt mondhatta, hogy egykor a barátaival valami mást élt meg, mint amivé most lett számára. S alighanem érzett valamit abból, milyen kevéssé fogják megérteni. Mert a XVIII. század kilencvenes éveitől Goethe már érezte, hogy valami olyannak kell jönnie, amilyen egy szellemi tudomány, ha egészen meg akarjuk érteni azt, amit ő, világbölcsességként, világszépségként és világerőként ösztönösen érzett és átélt.

    A lelkekhez már el nem ér ez ének,
    kiknek elejét zengtem valaha.
    A jóbaráti kör rég szerteszéledt
    s az első visszhang, ah, rég szállt tova.

    Azoknak a lelkeknek a visszhangja, akiknek a Faust húszévesen költött első jeleneteit felolvasta: az első visszhang. Megértették mindenestre akkoriban – mert ez a korszak is már a materializmus felé tart –, mindenesetre értették, hogy egy olyan karakter, mint Faust, átlépte a küszöböt, értették, hogy a Földszellemhez fordul, aki „dolgozik Isten eleven köpenyén”. De megálltak ennél a megértésnél, nem tudtak felemelkedni ahhoz, ahová Goethének át kellett küzdenie magát. Ezért, immár ahol angyali nyelven szólnak, és más nézőpontból szemlélik az egészet – már nincs meg a régi visszhang. Ó, régen tovaszállt ez a régi visszhang! Szerteszéledtek a lelkek, akiknek az első énekeket eldalolta. Goethe ismerte ezt a fájdalmat, amit mindenki végigél, aki valóban szemlélni akarja a szellemi világot, és tudta, hogy ezzel a fájdalommal a maga korában egyedül áll.

    Fájdalmam ismeretlen tömegé lett,

    Ma sincs ez nagyon másként, ahogy aggodalmat idézhet elő a tetszés, amelyet a Fausttal szemben éreznek az emberek. Mert ma még mi mást hallanak meg az emberek a Faustban lévő mély bölcsességekből, mint külsőségeket!?

    Goethe azonban, amikor érezte, hogy fájdalmáról szóló dalát fel kell emelnie a szférák birodalmába, alighanem azt mondta: Ami korábban valóság volt számomra, az a messzeségbe tűnt, s ami korábban eltűnt, az valósággá vált. Ez a csendes, komoly szellemek birodalma, amelyhez az ember olyan szemlélettel közeledik, amilyet akkor érez, ha sejt valamit abból, hogy egészen más a formája a világnak a küszöbön túl, és más a küszöbön innen. Ezért Goethénél ez az „Ajánlás” is a jövőbeni lehetőségek mély megérzéséből jött létre. Ha ilyen esetekben is elmélyülhet a szellemtudomány az emberi szívekben, ha képesek arra, hogy amit mélyen kell felfogni, valóban mélyen is fogják fel, akkor a szellemtudomány betöltötte egyik feladatát. Mert igaz, mélyen igaz az a mondás, amelyet itt csak röviden fejtettem ki [72]: „A világ mély, és mélyebb, mint a nap gondolja”, vagyis minden nap, ami csak a fizikai-érzéki környezetet mutatja nekünk. A világ mély, ahogyan nyilvánvalóvá lesz minden éjjel, amely ugyan a fizikai nappallal szemben éjszaka és sötétség, de belevisszük azt a fényt, amely saját lelkünkben gyullad fel világosságként, s amellyel ekkor nekünk kell világítanunk. A világ mély, és azzal a fénnyel kell kutatni, ami csak szellemi törekvésünk révén gyullad fel számunkra, hogy a szellemi világban világoljon fel. Akkor ez úgy világol majd, mint a fény az örökké létesülőben, amely hat és él, s amelyben a magasabb világ lényei feltűnnek, hogy nyilvánvalóvá legyen számukra az, amire szükségük van, hogy maradandó gondolatokkal erősítsék azt, ami az ingadozó jelenségben lebeg.

    [72] Dornach, 1916. augusztus 6.: Hogyan növekszik bele az ember a bölcsesség, a szépség, és a jóság szellemi birodalmába? Továbbá: 1916. július 29. − augusztus 15. Az ember rejtélye, A kozmikus és emberi történelem sorozatának I. kötete − GA 170

    Holnap majd innen folytatjuk szemlélődésünket.

    Szeretném még arra kérni bázeli barátainkat, hogy holnap ne hozzanak magukkal gyermekeket. Mivel ez az önöknek ma bemutatott jelenet a pokolból való személyiség jelenléte miatt valóban nem a gyermeki fantáziához és a gyermeki álmokhoz illik, ez alkalommal kivételesen azt kell kérnünk, hogy tizenöt, tizenhat éven aluliakat holnap ne hozzanak magukkal.

    A Faust történelmi jelentősége

    Az „ajánlás”, az „előjáték a színpadon” és az „égi prológus” Euritmiai-drámai előadása után

    Dornach, 1916. augusztus 20.

    Tegnap és már többször beszéltem arról, hogy a Goethei Mefisztó alapjában véve ellentmondásos figura. Már tudjuk azt is, miért ellentmondásos. Mondhatnánk, tarkán, összevissza egyesülnek benne mefisztói, tehát ahrimáni és luciferi jellembeli sajátosságok. Így először azt mondhatjuk, hogy Goethe még nem tudta megkülönböztetni ezeket a jellembeli sajátosságokat. Ha az ember egyrészt oly nagyra becsül egy műalkotást, mint ahogy látták, hogy én a Faustot becsülöm, akkor alighanem az ilyen tényszerű dolgokra is figyelmet kell fordítania. Mindenesetre figyelemre méltó az – noha egyes esetekben megtörténik –, hogy az ellentmondásokat az ember tulajdonképpen mennyire kevéssé veszi észre magából a költeményből. Ez is egy jele annak, hogy manapság gyakran úgy értünk meg dolgokat, hogy nem elégséges belső részvétellel közeledünk hozzájuk, hogy észrevegyük benső életüket és szövődésüket. Ha végül is így tennénk, akkor a Mefisztó-figura belső ellentmondásait hamarosan fel kellene ismernünk.

    Vegyünk először is egy talán nem teljes, de ennek ellenére igen erős ellentmondást, amely rögtön feltűnik, ha Mefisztót abban a jelenetben halljuk beszélni, amely éppen elvonult lelkünk előtt.

    csak nézem a gyötrődő földi népet.
    A föld kisistene nem változik nagyon
    és épp oly fura, mint az első napon.
    Szegény egy kissé jobban élne,
    ha el nem ámítottad volna égi fénnyel.
    Ezt hívja észnek, csak hogy általa
    még állatibb legyen, mint állata.

    Milyen érzése lehet itt az embernek, amikor Mefisztó azért feddi, hogy így tesz? Senki sem tételez fel igen mély, önzetlen célokat Mefisztóról. Nem is tételezhetünk fel, már az „Égi prológus” első jelenete után sem. Akkor hát tulajdonképpen mit akar Mefisztó? Faustot akarja, nemde, magának akarja őt mégiscsak, és ezért alapjában véve mégis mindent jónak kell találnia abból – az ő értelmében jónak –, amit Faust tesz, hogy összetalálkozzon vele, felfogja, megragadja őt. A felfogás ebben az esetben azt jelenti, hogy hatalmába keríti, nem megérti; nem elvontan, fogalmilag kell érteni. „Hatalmadba kerítheted-e” – meg tudod-e ragadni őt. Mefisztó mégis mindent meg akar tenni ezért. Nagyon kapóra jönne neki, ha Faustnak megvolna minden olyan tulajdonsága, ami egyenesen Mefisztó karmaiba vinné! Nézzünk meg egyszer egy későbbi verset, ahol maga Mefisztó áll Faust előtt a dolgozószobában, ahol Faust arról beszél, hogy ő hogyan áll az értelemhez és a tudományhoz. Faust lelép; Mefisztó hosszú köntösében hátra marad. Azt gondolhatjuk, hogy Mefisztó most mégiscsak egészen őszinte lesz magához. Azt mondja itt:

    Csak vesd meg a tudományt meg az észt,
    az ember legfőbb erejét!
    A hazugság szelleme által
    telítődj bűbájjal, varázzsal,
    s enyém vagy óhatatlanul.

    Tehát éppen az lenne alkalmas számára, ha az ember az észt és a tudományt nem megfelelő értelemben használná, hanem úgy, hogy általa még állatibb legyen, mint állata. Éppen az Úrral akarja elhitetni:

    Szegény egy kissé jobban élne,
    ha el nem ámítottad volna égi fénnyel.
    Ezt hívja észnek, csak hogy általa
    még állatibb legyen, mint állata.

    Azt mondom, hogy nem teljes ellentmondás ez, de az érzés számára erős ellentmondás.

    Abban a jelenetben, amelyet éppen kifejtettem, ahol a dolgozószobában Mefisztó Faust előtt áll, ott világos az, hogy már igazán Ahrimán-Mefisztóként beszél. De annál a résznél, amelyet ma hallottak:

    Ezt hívja észnek, csak hogy általa
    még állatibb legyen, mint állata.

    Itt egy luciferi vonás jön be. Luciferhez nem illik az, ha Faust egyenesen az észt használja az állati szenvedélyek felkorbácsolásához. De Ahrimánnak valóban alkalmas volna, ha Faust úgy viselkedne, ahogyan itt Mefisztó korholja. Itt mindenképpen nem fél, hanem már háromnegyed ellentmondással van dolgunk!

    Ameddig ő a földön él,
    vezetned meg nem tiltom addig.
    Tévelyg az ember, míg remél.

    Köszönöm; hisz holtakkal eddig
    szívesen úgyse kezdegettem.
    Legfőképpen a telt, piros orcát szerettem.
    Holttest elől magamfajta kitér!
    Úgy volnánk, mint a macska s az egér.

    Ha összevetjük ezt azzal a jelenettel, amelyet talán egyszer előadhatunk, ahol Mefisztó végül azon fáradozik, hogy megszerezze Faust lelkét, a második részben, ott, ahol holttestként fekszik, akkor ott hogyan boldoguljunk egyáltalán? Az ördög mégiscsak a lélekre törekszik, és itt éppen ellentétesen beszél!

    Az ilyenfajta ellentmondásokból igen sok fordul elő. Csak két példát akartam felhozni; az első: egy háromnegyed ellentmondás, amely magában a költeményben található. Az ilyen ellentmondások teljes mértékben arra vezethetők vissza, hogy a két jellembeli tulajdonság: a luciferi és az ahrimáni-mefisztói, összekeveredik.

    Nos, feltehetjük a kérdést: hogyan van az, hogy Goethe éppen Ahrimán-Mefisztót állítja Faust oldalára, minden figyelmét rá irányítja, és Lucifert mintegy teljesen elnyomja? – Hiszen ez mégiscsak kérdéses. Végül is azáltal, hogy korának szellemétől félrevezetve Goethe éppen Mefisztót állította Faust oldalára, a luciferi vonásokat is átvette, és így bizonyos mértékig Mefisztó-Ahrimánhoz tapad mindaz, aminek a kettő között kellene megoszlania. Tehát a korszakban kell keresni az okát annak, hogy Mefisztóra több figyelmet fordítottak, mint Luciferre. Miközben a Faust-mondával foglalkozott, Goethe visszament odáig, ahol a középkor összeütközésbe került az újkorral. Lényegében felvette magába a kornak azokat az impulzusait, amelyek a középkor és az újkor összeütközéséből jöttek létre. Ha némileg régebbi költeményeket veszünk szemügyre, amelyek sokkal régebbi impulzusokat követnek, akkor egy ezzel ellentétes összecserélést találunk. Erről egyszer még beszélhetünk. De ma csak erre akarok utalni. Milton „Elveszett Paradicsomában” [73] az ellenkező hibát találják. Ott mindazt, amit Ahrimán-Mefisztónak kellene tulajdonítani, Luciferre terheli, ha nem is olyan nyersen, mint ahogy a Faustban történik. Mint mondtam, erről egyszer beszélni szeretnénk. A középkor hibája volt, hogy inkább Lucifer felé irányította a figyelmet. S az újabb kor hibája, hogy Ahrimán-Mefisztó felé fordítja jobban a figyelmét. Most olyan korban élünk, amelyben az embereknek egyre inkább be kell látniuk a helyes viszonyt a két világhatalom, Mefisztó és Lucifer között. Ezért a mi szoborcsoportunknak, amelyet ebbe az épületbe szánunk, az ahrimáni és luciferi elemnek – Mefisztónak és Lucifernek – egymáshoz való helyes viszonyát képszerűen kell megmutatnia.

    [73] John Milton (1608-1674): The Paradise lost, 1667. Lásd: Michael küldetése, I. ea. Dornach − GA 194

    Ha meg akarják érteni, hogy miről van szó tulajdonképpen, akkor figyelembe kell venniük valamit, ami az embereknek ma még teljesen paradoxnak tűnik, de egykor, ha majd a földi életből valóban nem utasítják ki a szellemtudományt, mélyen meg fogják érteni. Az újabb korban egészen sajátos impulzusok között élünk, amelyek között élnünk kell. Helyénvaló, hogy ilyen impulzusok közepette élünk. Csak meg kell ismernünk ezeket az impulzusokat. Nem szabad úgymond félreismernünk ezeket. Magam is gyakran kifejtettem, hogy az újabb kor kezdetén felszínre kellett kerülnie a kopernikuszi világszemléletnek, mivel jogos, teljesen jogos. Mi ugyan némileg más érzésekkel viszonyulunk ehhez a kopernikuszi világszemlélethez, mint a külvilág. Végül is, ha szemügyre vesszük azokat az érzéseket, amelyekkel a külvilág a kopernikuszi világszemlélethez viszonyul, akkor aligha jutunk más véleményhez, minthogy az emberek azt mondják: nos, a középkor és az ókor sötét volt, s mi megokosodtunk, és mivel ezek a korok sötétek voltak, akkor azt gondolták, hogy a Nap mozog, és mindenféle ciklusokat és epiciklusokat konstruáltak. Ez volt a ptolemaioszi világszemlélet, majd ebben hittek, a látszat szerint fogták fel az égitestek mozgását. – Bizonyos értelemben ez igaz is volt a középkorra, nevezetesen a késői középkorra, mivel akkor már zavarosságok kerültek bele a ptolemaioszi világszemléletbe. De az eredeti ptolemaioszi világszemlélet nem ilyen volt, az az eredeti, régi ős-kinyilatkoztatás részét képezte, a régi misztériumok útján került az emberi lelkekbe, és semmi esetre sem a puszta külső szemlélet útján, tehát kinyilatkoztatáson alapult. Ezzel a kinyilatkoztatással szakított az újabb kor, és feltette magának a kérdést: hogyan kell tehát az égre tekinteni, hogy megismerjük őt és mozgásait? – Kopernikusz állította fel először a számításokat, megpróbált egy egyszerű számítást végezni az égitestek mozgásáról, hogy kimutassa, hogy a kiszámított helyek valóban egyeznek az égitestek helyével. S így, számítás útján találta fel a maga kopernikuszi rendszerét, állított fel három tételt [74] az égitestek Földünkhöz viszonyított mozgásáról, amelyek magukban Kopernikusz műveiben találhatók. Ebből a három tételből mindenesetre elhagytak egyet, s ezáltal jött létre a mai zavaros kopernikuszi világszemlélet, amely nem magáé Kopernikuszé. A harmadik kényelmetlen volt – tehát elhagyták! Ezért ma az, aki a kopernikuszi világszemléletet csupán a szokásos könyvekből tanulja, semmiképpen sem ismeri Kopernikusz nézeteit. De ennek így kellett történnie. Először Kopernikusznak fel kellett állítania a három tétellel egy sokkal helyesebb tant, majd jött a mi tanításunk, amely Kopernikusz két tételén nyugszik, és majd csak akkor kerül napvilágra az, ami helyes, ha az egész dolog szellemtudománnyal lesz áthatva.

    [74] Rudolf Steiner: A különböző természettudományos területek kapcsolódása az asztronómiához − GA 323

    Majd jöttek azok, akik inkább külsődleges módon, nem számítások alapján próbáltak az égitestek mozgásai és törvényeik mögé hatolni. Jött a távcső. Az ember megtanulta, hogy úgy vizsgálja az égi teret, mint a földi dolgokat. S ezen a módon keletkezett a modern asztronómia, a modern asztrofizika, egy olyan tudomány, amely egészen oly módon jött létre, hogy a megfigyelteket foglalták törvénybe; vagyis az eget azáltal akarták magyarázni, hogy megfigyelték. S mi lehetne természetesebb, mint ez? Hiszen – a modern ember így gondolkodik – teljesen bolond fickónak kellene lennie annak, aki valami mást akar, minthogy azáltal ismerje meg az égboltot, hogy megfigyeli. Ez mégiscsak egészen magától értetődő, nemde? S ez mégsem helyes, mégis a nagy illúziók egyike. Olyasmi, ami a jövőben egészen más lesz. A jövőben is, mégpedig inkább, mint a jelenben, az ember kérdezni fogja az égboltot; meg akarja ismerni, ami az égitestek mozgásában él és működik, egyenesen olvasni, tanulmányozni akar az égbolton; de olyasmit akar megtudni, amit ma még nem tud, ami még egészen paradoxnak tűnik számára, ha kimondja: ugyanis semmit sem ismer meg az ember az égboltról, ha megfigyeli. A leghamisabb módszer az ég és mozgásai megfigyelésére, ha úgy figyeljük meg, ahogyan ma teszik. – Ugye, egész furcsa dolgot mondok? De a furcsaságokhoz már másként kell viszonyulnunk, mint a jó Christian von Ehrenfelds [75] tette, ahogy nyolc nappal ezelőtt utaltam rá. Az eget egyre behatóbban fogják megfigyelni, és hagyják, hogy elmondja titkait. De egy későbbi jövőben mit fednek fel majd ezek a titkok? Azt fedik fel, ami itt a Földön történik. Ezt fogják felfedni. Az ember ugyan az eget figyeli majd meg, de abból, amit az égbolton felismer, magyarázza meg, hogyan növekednek a növények a Földön, hogyan jönnek létre az állatok, mindaz, ami kialakul, működik és él a Földön. Ezekről ad felvilágosítást az, ami megnyilatkozik az égbolton. Többé már egyáltalán nem az jut majd eszébe valakinek, hogy az égboltot az égbolt kedvéért kérdezze, hanem azért, hogy a Földre vonatkozóan találjon magyarázatot. S az égről megismert legjelentősebb törvényeket arra használják majd, hogy felfedjék a földi lét titkait. A régi asztrológia, amelyet ősi jelentésében ma már alig ismernek, amely legnagyobb részt dilettantizmussá, sarlatánsággá vált, egészen új formában éled majd újjá. Nemcsak földi sorsokat fognak kutatni a csillagok mozgásából és az égi tér törvényeiből, hanem a földi élet törvényeit, azt, ami él és működik, az égitestek törvényeiből magyarázzák majd. Nem tudják, miért kristályosodik a só kockákban, a gyémánt oktaéderekben, és így tovább, mielőtt azt, aminek itt a Földön formája van, meg nem magyarázzák az égitestek állásából. S nem tudják meg az állatok, a növények, az ember életének titkát, amíg nem az égitestek mozgásaiból magyarázzák meg ezeket, amelyeknek hatása az élet, az, ami itt a Földön él és működik. Az égboltból érthető meg a Föld. Mindenesetre, amit az égről tudni fogunk, az valami más alakot fog ölteni, mint amit ma tudásként kezelünk. Kutatni fogják az égitestek állásának törvényeit és mozgásait. De akkor majd meditatív módon ösztönöz minket az, amit ott kikutatunk, hogy bizonyos módon kapcsolatba lépjünk a csillagokban élő lényekkel. Engedni fogjuk, hogy az ott élő lények elmondják nekünk, amit tudnunk kell a földi élethez.

    [75] Christian von Ehrenfelds: Kozmogónia, I. fejezet A reverzió, a megismerés paradoxona, az 1916. augusztus 13-i előadásban, lásd még a 199. oldali lábjegyzetet. Továbbá: 1916. július 29. – augusztus 15. Az ember rejtélye, A kozmikus és emberi történelem sorozatának I. kötete − GA 170

    Ez a jövő perspektívája [76]. Nos tudják, hogy hasonlóképpen, mint Kopernikusz, Galilei, Kepler, akiknek gondolataiba egyébként még mindig belehatottak régi szemléletek, próbálták meg, hogy az égitestek mozgásának törvényeihez az égbolt megfigyelése révén jussanak hozzá, s az újabb időkben hogyan folytatták ezt az ő felfogásuk szerint, hasonlóképpen kísérelte meg Darwin, Lamarck, Haeckel, hogy megtalálják a földi élet törvényeit. S mi lenne ismét csak természetesebb annál, minthogy az ember a Földet a Föld révén ismerje meg! Az ember utazgat, mint Darwin tette, mikroszkopikus vizsgálatokat végez a földi lényeken, mint Haeckel, és racionális módon gondolkodik a földi lényekről, mint Lamarck, és megkísérli felismerni azokat a törvényeket, amelyek a földi életet uralják. Ismét csak bolondnak számíthat az, aki ezt nem tartja magától értetődőnek. A jövő ezt egyáltalán nem fogja magától értetődőnek tekinteni! Ha szemügyre vesszük az újabb kori biológiának azt a szép, egyenes fejlődési menetét Darwintól Haeckelig és Haeckel tanítványaiig, úgy találjuk, hogy ez odavezetett, hogy nevezetesen az embrionális életről állapítsanak meg bizonyos törvényszerűségeket. Az ún. biogenetikai alaptörvény nagy szerepet játszik, miszerint az ember az embrionális életben az egyes állati fokokon megy végig. Tudják, hogy gyakran felhívtam a figyelmet a biogenetikai alaptörvényre. Ennek megtalálásához olyan megfigyeléseket végeztek, amelyektől azt remélték, hogy megtudnak valamit általuk az élőlények életéről. Elmondhatjuk, hogy a mai kor már újra e nézetek lebontásán dolgozik, csak ez laikus körökben kevéssé ismert. Néhányan a belátóbbak közül már erősen kétségbe vonták a kopernikuszi asztronómiát. És Haeckel tanítványa, Oskar Hertwig [77] legutóbbi írásában olyan dolgokat közölt ugyanis, amelyek alkalmasak kétségbe vonni mindazt, amit a Darwin-haeckeli elmélet hozott felszínre. Ha az ember utánajár annak, ami a szaktudományon belül történik, akkor mégiscsak más nézetre jut, mintha csak aszerint tájékozódna, amit népszerű előadásokon a szokásos – mauthneri [78] módot nem merek mondani, hogy mondjam akkor? –, nos, igen, tehát a szokásos előadók nyújtanak a közönségnek. Ma már sok minden történik a tulajdonképpeni szaktudományban, és előkészül a jövő perspektívája. Csak el kell jutnunk a szellemtudományhoz, hogy ami így végbemegy, ne zavaros, hanem valóban szakszerű legyen.

    [76] Lásd ehhez: Rudolf Steiner: A csillagvilág kapcsolata az emberrel és az ember kapcsolata a csillagvilággal. Az emberiség szellemi közössége − GA 219
    [77] Oskar Hertwig (1849-1922): anatómus.
    [78] Fritz Mauthner (1849-1923): író, Adalékok a nyelv kritikájához, 3. kötet, Stuttgart és Berlin, 1913. A filozófia szótára. Új adalékok a nyelv kritikájához, 2. kötet München, 1911.

    Nos, ismét valami paradox dolgot kell mondanom. Megfigyelve azt, ami a Földön történik, semmit sem ismerünk meg a Földből, ezt csak akkor ismerjük meg, ha a csillagokból olvassuk le, ami a Földön történik. De ami valójában kint, az égi térben történik, azt például az embriológia megfigyeléséből ismerjük meg, és így tovább. Ezt a megfigyelést ismét úgy kezelhetjük, ahogyan előzőleg elmondtam, hogy az égi mozgásokat megfigyelve, kapcsolatba léphetünk azokkal az elemi lényekkel, amelyek a földi történéseken belül ezeket a mozgásokat szabályozzák. Ily módon, ahogy majd az eget kérdezzük, hogy megmagyarázzuk a Földet, úgy kérdezzük majd a Földet, hogy meg magyarázzuk az eget. Mint mondtam, ez ma még paradoxon, de el fog jönni, valahogy elérkezik a Földre, hogy ez a helyes szemlélet teret nyer. Az asztronómusok tudományuk eszközeivel megalapozzák a biológia tudományát, és a biológusok a saját tudományuk eszközeivel megalapozzák az asztronómiát. S az asztrológia eszközeivel valódi értelemben megalapozott biológia spirituális tudománnyá, és a valódi embriológia eszközeivel megalapozott asztrológia spirituális csillagászattá válik. Ha ezt meggondolják, azt kell mondaniuk: Az emberiség éppen nem egyenes fejlődési vonalon halad, hanem bizonyos fokig hullámokban megy előre, felfelé és újra lefelé. – Hogy a helyes spirituális szemlélet, amelynek jönnie kell, a megfelelő módon készüljön elő, szükséges volt, hogy felbukkanjon az a tévedés, hogy az újabb időkben az eget az ég által, a Földet pedig a Föld által akarják megmagyarázni. Ennek hatása alatt éltek az emberek.

    De Goethe nem egészen ennek hatása alatt élt. Hiszen Goethe bizonyos mértékig előre „darwinizálta” a darwinizmust, ám egy sokkal spirituálisabb darwinizmust. Ő nem csupán a jelenségek külső, érzékszervi jelenségeinek egymásutánjáig ment, hanem az ősnövényig és az ősállatig. Gyakran utaltam arra az ismert beszélgetésre Goethe és Schiller között, amikor Goethe, miután Batschnál, a botanikusnál Jénában látta, ahogy a növényeket egymás mellett megfigyelik, és Schiller ezt nem találta kielégítőnek, néhány vonással felvázolta az ún. ősnövényt. Goethének ez a képe nem létezik. A Kürschner-féle NationalLiteratur kiadásában megjelent, Goethe morfológiai írásaihoz [79] írt bevezetőben, amelyet még a nyolcvanas években írtam, megpróbáltam utánarajzolni ezt a Goethei ősnövényt. Ott megtalálhatják, ahogy megrajzoltam. Schiller azonban azt mondta: ez nem realitás, ez egy idea. – Goethe azt mondta: akkor én a szememmel látom az ideáimat. – Tisztában volt azzal, hogy ez számára egyfajta szemlélet, tapasztalat, nem valami kigondolt, racionalizált dolog. Ha valaki ily módon megismeri, valóban intim módon megismeri Goethét, akár tudományos törekvéseivel kapcsolatos költői, akár fordítva, költői törekvéseivel kapcsolatos tudományos dolgai révén – Goethe értelmezésemben éppen erre törekedtem –, akkor azt látja, hogy Goethe nem igazán érezte helyénvalónak, hogy az eget az ég által, a Földet a Föld által magyarázzuk, és eszméiben az új időknek ez az elve folytonosan feltör. Ezért értik ma még olyan nehezen Goethe színtanát, mert Goethe tulajdonképpen a színek titkainak asztronómiai magyarázatát akarja megvalósítani. S ha Goethe morfológiáját egészen figyelmesen olvassák, látni fogják, hogy belejátszanak bizonyos dolgok, amelyek már egyfajta asztronómia első kezdeteiből származnak. Különösen átérzi ezt az ember akkor, ha szemügyre veszi Goethének a növények spirális tendenciájáról írt tanulmányait. Nos, ez olyan részletekbe vezetne, amelyekre ma csak a figyelmet hívhatom fel; csak utalni akarok ezekre.

    [79] Goethe természettudományos írásai I. kötet, Kiadó: Rudolf Steiner. Karl Julius Schröer előszavával

    Nos, vessük fel a kérdést: honnan van, hogy az újkor, amelyet most a középkor és az újkor összeütközésétől számítunk, a kopernikuszi, a galilei, a kepleri szemléletmód megjelenése óta, és amely folytatódik a darwinizmusig, a haeckeli és a lamarcki szemléletmódig, hogyan lehet az, hogy ez a kor az eget az ég által, a Földet a Föld által magyarázza? Ahelyett, hogy a Földet az éggel, az eget a Földdel magyarázná? Hogyan van ez? – Ez egy kettős félrevezetésből származik, amennyiben Ahrimán, akárcsak Lucifer, félrevezeti az embert. A középkorban, amikor a dolgok előkészültek, amikor a kopernikuszi világnézet, és a darwinizmus felé indultak, akkor inkább luciferi impulzus, luciferi hatás volt, ami ezeket előkészítette. S a kopernikuszi világszemlélet feltámadása inkább ahrimáni félrevezetés volt. Lényegében Ahrimán él az emberben, aki az embernek ezt a visszafordulását végrehajtja, amiről beszéltem. Mert végül is éppen a modern tudomány teljesen ahrimáni befolyás alatt áll. S Goethe helyesen érzett, amikor az újabb korban Ahrimánt, Mefisztót érezte közel az emberhez. Számára kevésbé volt fontos, hogy szemügyre vegye Lucifer kapcsolatát az emberhez, mint Ahrimánét. Erre egészen különös figyelmet kellett fordítania. A luciferi befolyás számára kevésbé számított. Mert hiszen Faustot a történelem kezdettől fogva úgy állította ide, hogy ő az újabb kor embere. A letűnő középkor különféle teológiai tévútjai Lucifertől erednek. Faust azonban egyenesen úgy jelenik meg, hogy a Bibliát a pad alá teszi, világpolgárrá és orvossá akar válni, vagyis a Földet a Föld által, az eget az ég által akarja magyarázni, nem úgy, ahogy a letűnő középkor régi teológusai. Ezek még egy utolsó atavizmus révén a Föld csodáját a teológia kinyilatkoztatásaiból, tehát az égből próbálták magyarázni. Az újabb korban az ember oldalán Ahrimán jelenik meg. Azok, akik ugyan érezték ezt, de nem hatotta át őket ennek szükségessége, hanem csak az ördögtől való félelem, megrágalmazták Faustot, aki csak az újabb kor szükséges impulzusát követte. Így jött létre a XVI. század Faust-költeménye, amely hagyta, hogy Faust a pokol tüzében égjen el, mert Ahrimán rabja lett. Bizonyos fokig azok adták ezt a formát a költeménynek, akik még a középkor atavizmusának hatása alatt álltak. Goethe már nem állt a középkor befolyása alatt. Ezért nem engedhette, hogy Faustja a pokolban égjen el. De megjelenik nála a nagy kérdés: akkor valójában mit tegyen?

    Fogjuk fel egyszer a dolgot egészen konkrétan. Mit tesz valójában az ember, ha a Föld által magyarázza a Földet? Nézzük meg egy példán, amely mivel talán a szokásos tudománytól kissé távol esik, hozzánk közelebb áll. Vegyünk egy mítoszt vagy egy költeményt, és gondoljunk egy olyan kommentátorra vagy értelmezőre, akit gyakran kárhoztattam – önök emlékeznek rá!

    Tegyük fel, egy mítosz, egy monda vagy egy költemény ilyenfajta magyarázója, értelmezője lép elénk, és magyarázza nekünk, mint mondja, a költeményt a költeményből; a költeményben vagy a mítoszban keresi a költemény törvényszerűségeit. Igen szellemes lehet. Vannak egészen szellemes mítosz- és költemény-magyarázók. De mindannyian bűnt követnek el, mivel sohasem lehet megmagyarázni úgy egy költeményt vagy mítoszt, hogy az észt, az értelmet alkalmazzák rá. Ó, mi mindent írtak a Hamlet-magyarázók, hogy a Hamletet értelmezzék! Mi mindent írtak maguk a Faust-értelmezők, hogy a Faustot interpretálják! Mi mindent tettek a teozófusok azért, hogy mindenféle mítoszt értelmezzenek! A mítosz, a költemény mélyére csak úgy jutunk, ha megértjük, hogy pillantásunkat kifelé, az ég felé kell irányítanunk, ahonnan a mítoszok és költemények származnak. Ez már ismét rámutat arra a jövőbeni perspektívára. Ez közelebb áll hozzánk, mintha a tudományra utalnánk. Mítoszokat idéznek, általuk illusztrálják, ha rájönnek az égi világmindenség nagy összefüggéseire; azután, legalábbis tükröződni engedik ezeket a mítoszok révén. S ha belátáshoz jutunk működő kozmikus törvényekbe, akkor nem a költemények értelemszerű kommentátori művészetéhez jutunk; mert ha a mítoszból vagy költeményből kihámozzák azt, amire rendszerint eljutnak az ilyen értelemszerű magyarázók, akkor valójában mi történik? Igen, egy bizonyos kép mindig megjelenhet az ember előtt, ha fellép egy ilyen mai mítosz-értelmező, vagy költemény-kommentátor. Megjelenik valami, ami ahhoz hasonló, aki a maga denevér-alakjában [80] jelent meg, valóban valami denevérszerű szürkeség, szemben a költeményben, vagy mítoszban ható eleven élettel. Itt már megismerkedhetünk Ahrimán-Mefisztóval is.

    [80] A goetheanumi színpadi megjelenítésben: a szakadékból előbukkanó Mefisztó.

    Amit itt most egy ilyen példán kifejtettem, azt ki lehetne terjeszteni a tudomány egész tevékenységére, miközben nem kárhoztatom ezt a tudományt. Éppen a szükségességét akarom megmutatni önöknek, hogy ez így van. Ahrimánnak bizonyos időn át be kellett avatkoznia, különben a középkorban az emberek működése olyanná vált volna, ami túl könnyen elernyesztette volna őket. Az emberek a feltétlen nyugalmat kedvelik a maguk számára, ezért adja nekik a világ az ördögöt, aki működik, csábít, és éppenséggel ördögként kell tevékenykednie –, aki vonz, csábít és hat. S teljes ostobaság, ha hallott valamit Ahrimánról és Luciferről az ember, és most azt kérdezi: ez talán ahrimáni hatás? Ez luciferi befolyás? Hiszen ettől ugye óvakodnunk kell!

    Hogy milyen szerepet játszik Ahrimán – Goethe értette ezt! De miért kellett az újabb korban Ahrimánnak ilyen szerepet játszania? Miért kellett egyáltalán Ahrimán-Mefisztónak belépnie az ember szférájába? Tudjuk ugyebár, hogy az evolúció [81] úgy folyt le, hogy volt az ún. lemúriai korszakunk, az atlantiszi korszak, és a mi Atlantisz utáni korunk. Tudjuk, hogy a lemúriai korban az ember énje, vagyis a tudata még valóban kevéssé volt tevékeny, még igen kevéssé működött; ez lényegében csak most kezdődik.

    [81] Rudolf Steiner: Az Akasha-krónikából − GA 11

    De az ember csak fokozatosan jön tisztába azzal, ami én-impulzusként él és működik benne. Fokozatosan jönnek tisztába az emberek azzal, hogy hogyan állnak Luciferrel és Ahrimánnal, miközben az én lelkükben lakik, ez csak fokozatosan válik világossá az embereknek. Ha szemügyre vesszük, hogy milyen elvnek kell uralkodnia a jövőben, akkor csak sematikusan jelezve [82], ez így mutatkozik: a Föld felé fordulva, hogy felfedezzük az ég titkait; az ég felé fordulva, hogy felfedezzük a Föld titkait. Ha fordítva tesszük ezt, csak korunk értelmében, akkor nem találunk rá a Föld titkaira, hanem az égi törvények, az égi titkok helyett, amelyeknek a Földből kiindulva kellene kiderülniük, az emberhez közeledő ahrimáni elem próbál meg hozzánk férkőzni. Ezt vissza kell utasítani, mivel a Földön nem azt kell értelemmel kutatni, amit a Föld ad, hanem azt, amit megnyilatkoztat az égnek. Lucifer a világmindenségből jön; neki hátrálnia kell. Ha közeledne az emberhez, ez olyan lenne, mintha kint, a világmindenségben keresnénk azt, ami nem található benne: magának az égnek a titkait. Ezt az összefüggést kell belátnunk.

    [82] A Goetheanumban lévő szoborcsoport motívumának vázlatos rajza.

    Egyszer be kellett látnunk, milyen közel áll Lucifer az emberhez. Ennek belátása egy szimbólumban vált lehetővé, amely sokkal több, mint szimbólum, amely mélyen rámutat a szellemi világ titkaira. Ha jellemezni akarjuk, hogy mit jelent Lucifer az emberek összessége számára, ezt nem tehetjük intimebb módon, minthogy Lucifer közeledik a nő erejéhez, és a sajátos női erő segítségével hat bele a világba, és Lucifer segítségével, a női erő által tévútra vezeti a férfit. Ezt a szimbólumot kellett az emberiség elé állítani, s ennek ott kellett lennie az Atlantisz utáni negyedik korszakban, amikor az emberek először fogták fel, érezték meg, tették tudatossá Lucifer kapcsolatát az emberhez. Semmivel sem lehetne jobban tudatosítani Lucifer viszonyát az emberhez, mint a Biblia kezdetét tanulmányozva, amikor a kígyó közeledik a nőhöz, erejénél fogva megragadja, és ezáltal kezdődik az csábítás, a világ félrevezetése. Ez a jelentőségteljes szimbólum volt a leghatékonyabb az Atlantisz utáni negyedik korszak számára, még akkor is, ha már korábban is létezett. Ez a szimbólum tartalmazza Lucifer titkát.

    Az ahrimáni-mefisztói titokról az ötödik kultúrkorszaknak kellett tudatosan felvilágosítania az embereket. Ehhez szükséges volt, hogy egy másik szimbólum jelenjen meg. Ahogy a szellemi világra vonatkozó vallási könyvben az asszony luciferi csábítójának szimbóluma van kihangsúlyozva, és ezáltal vele együtt csábítódik el a férfi ama művészet révén, amit Lucifer az asszony segítségével hajt végre, ugyanúgy az Atlantisz utáni ötödik korszakban létre kellett jönnie ennek az ellenképének. Ahrimán, aki a férfihoz közeledik, először a férfit csábítja el, és a férfi segítségével az asszonyt. Ha ez talán nem is sikerült olyan tökéletesen a Faust-költemény első változatában, a Margit-tragédia mélyen megindító jellege nagyrészt azon alapul, hogy éppen úgy, ahogy Lucifer Éva kerülő útján Ádámot, ugyanúgy Ahrimán-Mefisztó Faust kerülő útján csábítja el Margitot. Belső szükségszerűség vitte afelé a dolgot, hogy a teológiai könyv ellenébe egy világi könyvet állítson: az elcsábított férfi és az elcsábító nő – az elcsábított nő és a férfi, aki elcsábította; Lucifer, Ahrimán. Az egyik oldalon Lucifer kapcsolata a nőhöz, a másikon Ahrimán kapcsolata a férfihez. Ez egy igen jelentőségteljes szellemi összefüggés.

    És ezért valóban belső szellemi impulzusból eredt a Faust világi könyve a teológiai könyvvel ellentétben. S az újabb kor arra hivatott, hogy megtaláljuk az utat Ahrimán és Lucifer között. Végül is Lucifer minden ereje, amellyel a világra hat, noha nem ugyanolyan, de hasonló ahhoz az erőhöz, amellyel sikerült a nőt elcsábítania. Ahrimán minden világra ható ereje hasonló ahhoz, amivel elcsábította a férfit. Ahogy helyesen gondoljuk azt, hogy a Bibliában ábrázolt luciferi csábítás a lemúriai korban történt, úgy Ahrimánt a Biblia egy olyan helyén kell keresnünk, amely nem tisztázott, mivel az ahrimáni titkot a Bibliában még nem leplezik le ugyanúgy, mint a luciferit. Míg a luciferi titkot a lemúriai korba, addig az ahrimáni titkot, ahogyan gyakran kifejtettem, az atlantiszi korba kell helyeznünk. Erről a Biblia csak egy célzást [83] tesz, nem olyan tiszta, messzire fénylő képet fest, mint a paradicsomi megkísértésről. A Bibliában erről csak az áll, hogy a földi létbe beható impulzusokat azt okozta, hogy az istenek fiai kedvüket lelték az emberek leányaiban. Ez csak utalás arra, ami ahrimáni impulzusként jött a földi létbe.

    [83] 1Móz 6,2: ”És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala.”

    Goethe Faustjának már van egy bizonyos történeti jelentősége, és ez a történeti jelentőség abban rejlik, amit ma megpróbáltam vázolni önöknek. Ha az ember fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy az emberiség számára a szellemtudomány mivé akar válni és mivé kell válnia, akkor ma gyakran paradoxonokat kell mondania, amelyek sokaknak furcsának tűnnek. De mégis igazak. Ha egykor majd olyanok lesznek az emberek, hogy tudományuk újra emlékezni fog az ősi kinyilatkoztatásra, és a földi életet az égi titkokból magyarázza, ha a földi tudomány olyanná válik, hogy például az embrionális fejlődés alakulásából ismeri meg az ég legmélyebb titkait, akkor találja meg az emberiség a helyes viszonyt Ahrimán és Lucifer között. Akkor majd bizonyos módon megvalósul az emberiség életében az, amit az épületünkben lévő szoborcsoportunknak kell ábrázolnia, amelyben az emberiség képviselőjét a helyes gesztussal állítjuk oda Ahrimán és Lucifer közé.

    Mélyen és mind mélyebben kell felfognunk azt, ami Goethe Faustjában rejlik. De tekintély nélküli felfogásra van szükségünk. Azok, akik azáltal akarnak megismeréshez jutni, hogy belső lelki hangulatuk kifejezésére, mint ahogy egy, a társaságunkban lévő hölgy mondta egyszer, hogy „mindig hasukig lóg az orruk”, nem érik el céljukat. Ez a hölgy nem szokott hozzá a német beszédhez, ezért követte el ezt a nyelvi hibát. De még sem ez a fontos, ez helyes jellemzés volt. Olyan emberekre akart utalni, akik képtelenek humorosan felfogni a világot. Ha az ember nem képes humorral élni, bizonyos körülmények között valóban rossz lehet. Ennek tehát már akkor meg kell jönnie, ha oly módon, ahogy jellemeztem, el kell igazodnunk a világban. Azok az emberek, akik pusztán szentimentális módon akarnak a világ dolgaihoz közeledni, magától értetődően szívesebben veszik, ha egy olyan műalkotást, mint a Goethei Faust, úgy foghatnak fel, hogy minden sornál olyan képet vágnak, hogy „hasukig lóg az orruk”. Azoknak viszont, akik meg akarják érteni a Faustot, tekintélyektől mentesen kell felfogniuk. Akkor az ellentmondások révén át kell dolgozniuk magukat rajta, de az ellentmondások általi átdolgozás adja az értés lehetőségét. Egy gyermekjáték éppenséggel nem olyasmi, mint az „Égi prológus”! Ha valaki túlságosan fél bizonyos iróniától és humortól a világgal szemben, akkor túl könnyen válik a legnagyobb humorista rabjává, aki társa a Goethe Mefisztója alakjában fellépő alaknak, s aki az Úr számára inkább jelent terhet, mint a csínytevő, aki jóval veszélyesebb szellem annál, hogy le lehetne tagadni.

    Szeretnék arra ösztönözni, hogy az ilyen dolgokat, amelyek az emberiség szellemi fejlődésében immár kivételes helyet foglalnak el, ismét mélyebben fogjuk fel. Végül is ezek is valamiféle utat jelentenek, hogy eljussunk a küszöbön túli titkokhoz, ahol minden más, mint a küszöbön innen, ahol minden olyan, hogy már meg kell barátkoznunk vele, hogy sok minden paradoxul hangzik, amit a küszöbön túli, a szellemi világban lévő tények tudatában mond valaki. A mai kor nem akar sokat tudni azokról a titkokról, melyek a szellemi világ küszöbén túl rejlenek. Bár mai kor legtöbb szelleme mindig meg volt győződve arról, hogy igen sokra vittük. Nos, nem tudom, hogy meddig fogják az emberek átmenteni a mihozzánk legközelebb eső időbe is ezt a meggyőződést, amely oly igen sokra vitte, és mégis annak következményeiben él, amiben a századok alatt hitt. De még ha sokak számára paradoxul is cseng, amit a küszöbön túli tartományról adnak hírül, egyre több és több megértést kell kialakítani a létezés e titkai iránt. S az emberiség jövőbeni gyümölcsöző fejlődése tekintetében igen sok függ attól, hogy az emberek megtalálják a megértést az iránt, ami ma még oly gyakran paradoxul hangzik.

    Ma még ostobaság lehet azt mondani a világ előtt, hogy a Földet az ég által, az eget a Föld által kell magyaráznunk. Aki betekint mindabba, ami az emberi sorsra kényszerítően hat, ami a küszöbön túlról nyilatkozik meg, az tudja, hogy ami az emberek számára ostobaságnak és paradox dolognak tűnik, a szellemiség és a világ számára mégis bölcsesség. S ma már szabad ezt mondanunk, anélkül, hogy szerénytelenek lennénk, mert ha már a szellemi világ tudatából kiindulva mondjuk, s megvan bennünk a szükséges alázatot ahhoz, hogy ezt szabad legyen kimondanunk, mivel a szívünkben már megvan ez az alázat, noha talán erőt kell kifejtenünk ahhoz, hogy amit legszívesebben az alázat gesztusával hoznánk elő, azt a kellő erővel mondjuk ki, ami talán az önhittség látszatát keltheti. De így ez is csak ahrimáni megértés lenne, ha ez esetben az alázatot és az önhittséget összetévesztenénk. Erről majd egy másik alkalommal beszélünk.

    A „sírbatétel”, a lemúrok, a háj- és vázördögök lénye

    Dornach, 1916. szeptember 4.

    Legközelebb szeretnénk bemutatni Goethe Faustjának azt a jelenetét, amely megelőzi a zárójelenetet, amelyet, mint tudják, már bemutattunk. Ez a szent remetékkel kezdődő jelenet:

    Hullámzó rengeteg,
    nagy sziklák függenek,

    ezt Goethe „Faust mennybemenetelének” nevezi, és az ezt megelőző jelenetet általában „Sírbatételnek” nevezik. Mi azonban már ott kezdjük, ahol tágabb értelemben véve Faust sírbatétele van ábrázolva.

    Ha Goethe Faustjának különböző részeit nézzük, mindig újra és újra el kell csodálkoznunk azon a végtelen mélységen, amely különösen Goethe Faustjának második részében rejlik, ami azáltal mély, hogy a szellemtudomány révén igazolt tárgyilagossággal mutatja be a szellemi világot. Figyelemreméltó, hogy Goethe ilyen szakszerűen ábrázolta a szellemi világot abban a korban, amikor a szellemtudomány, mint olyan, még nem létezett. Nem szükséges, hogy először hosszan foglalkozzunk azzal a kérdéssel, amelyet egyszer akkor tettek fel nekem, amikor sok évvel ezelőtt előadást tartottam Goethe Meséjéről a zöld kígyóról és a szép Liliomról, és a régi iskola egy teozófiai tekintélye megkérdezte, úgy vélem-e, hogy Goethe tudta mindazt, amit ott a szellemtudományból kiindulva a zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló költemény mélyebb titkairól mondtam. Csak azt válaszolhattam, hogy akkor az illető úgy véli-e, hogy a növény is pontosan tudja-e mindazt, amit a botanikus megfigyel rajta, hogy a botanikai törvények szerint megfelelően nőhessen. Ha az ember ilyen kérdést hall, akkor általában tudatában van, hogy a kérdező milyen okosnak véli magát. De ha összefüggéseiben gondol meg egy ilyen kérdést, akkor az ember rájön arra, hogy gyakran milyen végtelenül ostobák az olyan emberek, akik igen okosnak tartják magukat. Tehát nem kell tovább foglalkoznunk azzal a kérdéssel, hogy Goethe is tanulmányozta-e még valahol a szellemtudományt, ahogy mi manapság tanulmányozhatjuk, még ha igen könnyen ellenvetéseket tehetünk is olyan szempontból, amilyenből ez a kérdés merül fel. Inkább egyenesen magára a dologra akarunk térni.

    Először is háromféle alak jelenik meg előttünk azokon kívül, akiket ismerünk a Faust többi részéből. Háromféle alakot mutatnak be nekünk, akiknek Faust halála és lelkének a szellemi régiókba emelkedése közötti időszakkal van dolguk. Az ábrázolt alakok első fajtája a lemúrok; a második a rövid, egyenes szarvú hájördögök; a harmadik a hosszú, görbe szarvú vázördögök; mindkét ördögfajzat olyan, „kikben az ősi ördögvirtus él még”.

    Nos, elmondhatjuk: milyen spirituális ösztön, mondhatnánk, milyen mélyebb bölcsesség az, hogy Goethe ezt a háromféle alakot mutatja be nekünk Faust sírbatételénél és mennybemenetele előtt? Ezt a sírbatételt úgy vezeti be, hogy Faust fejlődése során megöregedett, mégpedig – Goethe saját közlése szerint – száz éves lett. Tehát e jelenet kezdetén az öreg, százéves Fausttal van dolgunk, aki még mindig Mefisztóhoz van láncolva, ámde úgy, hogy Faust most azt hiheti, hogy Mefisztó a szolgája lett. Faust elhatározta, hogy elhódít a tengertől egy darab földet, hogy művelhetővé tegye, és ezáltal teremtsen alapot az emberiség számára áldásos területhez, amelyen békében és szabadságban fejlődhet az emberiség egy része. Ez a föld tehát bizonyos mértékig, mivel Faust munkája hódította el a tengertől, Faust alkotása. Ezt még be kell fejezni úgy, hogy egy ott lévő mocsarat lecsapolnak egy árkon keresztül, ami által a levegő is megtisztul, hogy a mocsár mérges gőzei ne veszélyeztessék az emberek egészségét, akiknek békében és szabadságban kell fejlődniük. Faust úgy véli, hogy ebben az áldásos munkában lesz Mefisztó a felvigyázója, és vezeti azt a csapatot, amelynek immár az utolsó munkálatot kell végeznie. Fauts már megvakult, amit a megelőző jelenet mutat be. Tehát nem látja, hogy mit művel Mefisztó a külső fizikai síkon, és így érthető, hogy később összetéveszti az „ásni” és a „sír” [84] szavakat. Míg Faustnak az a véleménye, hogy egy árkot ásnak, amely a mocsár tartalmát a tengerbe vezeti, hogy megtisztítsa a levegőt, Mefisztó a lemúrjaival megásatja Faust sírját. Százévesen tehát Faust még egy csalást is átél, beleesik Mefisztó hazugság-hálójába, aki sírt ásat, és a szavak rokon hangzása miatt Faustot azzal a képzettel csapja be, hogy árkot ásnak.

    [84] A németben: „graben” és „Grab” – Ford.

    Ebben már igen sok titok rejlik. Ma nem szeretnék belemélyedni ezekbe a dolgokba, talán egy más alkalommal megbeszélhetjük. De elsősorban azt szeretném érthetővé tenni, miféle ez a háromféle lény. Mindjárt a szóban forgó jelenet kezdetén, amely a palota előudvarában játszódik, amit Faust épített, megjelenik Mefisztó, mint mondtuk, a munkacsapat felügyelőjeként, melyről Faust úgy véli, hogy ő gyűjtötte össze, miközben Mefisztó előhívja az ő lemúrjait. Nem valami sajátos színpadi utalás, hanem magában a jelenetben Mefisztó jellemzi a lemúrokat:

    Ide, ide, ti reszketeg
    lemurok! Rajta, rajta,
    ín, csont, izomból összetett,
    seforma síri-fajta!

    Tehát ezek olyan lényekként vannak leírva, amelyek csak az emberi testet összetartó izomszalagokból, anatómiai inakból és csontokból vannak összefűzve. Tehát ami az emberi organizmusban többnyire az izmokhoz járul, az tartja össze ezeket az alakokat, abból vannak összetoldozva. Természetük nem teljes, nem egész, „seformák”, fél-természetűek, mert nincs vérük, izmaik, idegeik, csak inaik, ínszalagjaik és csontjaik. Ezekből vannak összetoldozva. Továbbá azzal vannak jellemezve, hogy később kórusban nyilatkoztatják meg magukat. S azzal, amit kimondanak, kétféle dolgot mutatnak meg nekünk. Először azt, hogy valójában hogyan jönnek ahhoz, hogy Mefisztó felügyelete alatt munkát végezzenek; de ez ugyanakkor a természetükről is mond nekünk valamit. A lemúrok úgy nyilvánulnak meg, hogy reszketeg hangjaik sorában ezt halljuk:

    Buzgón lessük parancsodat,
    s fél füllel már olyasmit
    hallottunk, hogy egy jó darab
    földet kezünkre adsz itt.

    Tehát a lemúrok először is tévedésben vannak: fél füllel hallották, hogy egy jó darab földet kell kapniuk. Mefisztó szándéka szerint a sírt kell megásniuk. De fél füllel, nem egészen jól hallották, hogy egy nagy darab földet kell kapniuk. Ezért hoznak a munkához hegyes karókat.

    Ott a hegyes karók, ime,
    a mérőlánccal együtt;
    mivégre hivattál ide,
    útközben elfeledtük.

    Ez hangzik fel fél-természetükben, amely inakból, ínszalagokból és csontokból van összetoldozva, ott valamilyen hívásról zörög és zakatol valami. De hogy valójában mi volt a hívás tartalma, hogy tulajdonképpen mit is kellene tenniük, azt már elfelejtették. Ez ténylegesen jellemzi őket. Mondhatjuk, hogy ott vannak, de nem tudják, miért. Félig tudják csak, miért vannak ott, hallottak valamit, de nem tudják, mit. Hallottak egy hívást, de újra elfelejtették. Tehát így állnak előttünk ezek a lemúrok, és Mefisztó nyomban rendreutasítja őket. Azt mondja: nincs itt szó nagy darab földről, amit meg akartok kapni; cselekedjetek csak saját mértéketek szerint, aszerint, amit annak mérnek ki, aki még csak csontból és inakból áll:

    a leghosszabbik vesse el magát,

    Tehát az egyik lemúrnak teljes hosszában oda kell feküdnie, és ő mutatja meg, hogyan ássák meg a sírt.

    A lemúrok következő kórusában azt halljuk, hogy még rejtőzik bennük valami fél-emlékezés, hogy egykor olyanok voltak, mint az emberek, hogy az emberekhez hasonló lényektől származnak:

    Míg ifjú voltam és kapós,
    mulattam nagy vidáman;
    ha nóta szólt vagy víg zene,
    már kurjongatva bokáztam.

    Ezt már maguk mögött hagyták, már félig tudatos –

    Most elkaszálta lábamat
    mankóval az álnok Aggság,
    s bebuktam a sír ajtaján,
    de kár, hogy nyitva hagyták!

    Tehát félig emlékeznek arra, hogy elhalt emberektől származnak. Mefisztó először ezekkel próbált egyezkedni arról, amire elsősorban neki van szüksége.

    Nos, kérem önöket, hogy ennél emlékezzenek arra, amit már gyakran mondtam, hogy fizikai testünket nem csak úgy, minden további nélkül, jellegtelenül hordjuk magunkon, és üres burokként vetjük le. Ez nemcsak a mi burkunk, mondtam gyakran, ez a mi eszközünk. Tartalmazza azokat az erőket, amelyekkel az ásványi Földhöz kötődünk. Kérem önöket, vegyék figyelembe a következőket: mi most itt vagyunk a születés és a halál között, a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon és a Földön kialakított fizikai testünkkel. – Gondoljuk meg mindazt, amit a Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld plántált belénk, úgymond összegezve utaljunk erre azzal, amit itt felrajzolok, és gondoljuk el azt, hogy mi tagozódott belénk a Földön azáltal, hogy a Földön eszközként kaptunk egy ént, hogy ez az én fizikai eszközként betagolódik. Gondoljuk meg ezt ebben a rajzban.

    2. ábra

    A Föld-korszak alatt fizikai testünk ismét megkapta azt, ami benne a Szaturnuszon megvolt, ami a Nap- és Hold-korszak alatt tovább alakult. De azáltal, hogy ebben benne munkál az én, betagolódik az emberbe az, amivel nem a Szaturnusz, a Nap és a Hold által, hanem csak a Föld-fejlődés révén rendelkezik, az én külső, fizikai kifejeződése. Ezt hagyja el az én a halálban. Ami a Szaturnuszból, a Napból és a Holdból megmaradt számunkra, annak a földi létben semmi állandósága sincs, semmi köze a Föld-fejlődés erőihez. A Föld-fejlődés erői sohasem hoznák létre az izmainkat, ezeknek már a Holdfejlődés fizikai erői által kellett létrejönniük; sohasem hoznák létre az idegeinket és így tovább. De az én-impulzus által, mindenesetre a Föld-fejlődés során alakultak ki a csontok, éspedig főleg először az atlantiszi fejlődés folyamán, az atlantiszi tengerben történő sólerakódás révén jöttek létre az ínszalagok, az inak. Mindez csak a földi erők révén tagolódott be. Itt hordjuk magunkban a Földet, csontjainkban, ínszalagjainkban és inainkban. Ezekben él a Föld szelleme. Ezekben ugyanazok az erők élnek, amelyek jelen vannak a Föld minden ásványi jellegű természeti vagy technikai működésében. Csontjaink, inaink és ínszalagjaink összetételében él mindaz, ami a Föld ásványi-fizikai természeti működéséből és a technikai hatásokból származhat. Ha átmegyünk a halál kapuján, hátrahagyjuk Szaturnusz-, Nap- és Hold-részünket. Azáltal, hogy ezek nem létezhetnek a Földön, elpusztulnak. A csontokat, az inakat, ínszalagokat maguknak a Föld erőinek kell elpusztítaniuk, mindegy, hogy az ember feloszlik vagy elhamvasztják; nincs semmi különbség, ezt a Föld speciális erőinek kell elpusztítania.

    Amikor tehát Faust meghal, akkor azt, amiben a Föld sajátos erői működnek, át kell adnia a Földnek, aminek átadnak minden elhalt embert, amennyiben csontokból, inakból és ínszalagokból áll. Valamiféle mély spirituális természetszemlélet szólal meg a megformálásban, amelyet Goethe ennek a jelenetnek adott, végtelenül mély természetszemlélet! Mert az embernek mégsem csak azt kell hinnie, hogy azzal már kimerítette azt, ami belőlünk megmaradt, ha ezt mondja: nos, a fizikai test lehull rólunk, és lelkiségünk – ahogy mindig írtuk – továbbmegy a szellemi világokba. – Nem, az egész fizikai testben titkos szellemi erők vannak, amelyek megmaradnak a Földön. Csak a Föld nem tudja megtartani azt, amit nem ő maga hozott létre, hanem csak a csontokból, inakból és ínszalagokból való erőket tartja meg. Akár eltemetik az embert, és hagyják feloszlani, akár elhamvasztják – a feloszlás vagy hamvasztás dacára magában a Föld testében megmarad az, ami a csontokban, inakban, ínszalagokban működik erőként! A Földnek átadott csontvázunk mintegy ottmarad, amíg maga a Föld fejlődésében célhoz nem ér. Csontvázunkat befogadja minden előzőleg elhalt ember csontváza, belép a korábban meghaltak közösségébe. Felületes szemlélet lenne, ha azt mondanánk: itt minden mulandó. – Csak a forma mulandó. A benne működő erőket a földi működés tartalmazza. S ha önök ma befogadják a fizikai földi erők működését, ha betekintenek a Földben működő erőkbe, olyan erők ezek, amelyek azáltal kerültek oda, hogy az embereket eltemették, vagy testük valamely módon elpusztult. Az embereket formáló erők benne vannak a Földben, a Föld belsejében hatnak, ott vannak, megőrződnek.

    Így elmondhatjuk: Mefisztót eleinte az elé a feladat elé állítják, hogy a fizikai test útjával foglalkozzon, azzal az úttal, azokkal a pályákkal, ahová a fizikai test akar tartozni. – Itt a lemúrokra van szüksége, akik, mondhatni, nem kísérteties, hanem kísértet alatti lények, fantomlények, akik a meghalt emberek maradványaiként mindig egyesülnek a földi testtel. Őrájuk van szüksége.

    Tudják, mi történne, ha elmúlna az, ami az atlantiszi kor óta a csontokban, inakban és ínszalagokban a sajátunk? A Föld ma már közel lenne ahhoz, és hamarosan még közelebb lesz hozzá, hogy minden ember ún. angolkóros végtagokkal, csontvelő nélküli és erőtlen végtagokkal szülessen. Az emberek angolkórral születnének, mivel a Földnek csak egy bizonyos tartaléka van abból az erőből, amely a mi csontjaink mozgásában és inaink fejlődésében rejlik. S az, amit a halálban ismét visszaadunk, valamilyen titokzatos úton mindig belejut a későbbi emberek testébe. Különben az emberek angolkórral születnének. S ha az ember angolkórral születik, ez annak a jele, hogy karmája egészében nem lépett megfelelő kapcsolatba a Föld által újra és újra adott erőkkel, amelyeket mindig újra visszakap az emberiség csontjaiból, inaiból és ínszalagjaiból.

    Tehát egy rendkívül mély, spirituális természet-gondolat fejeződik ki abban, hogy Mefisztó ezeket a kísértet alatti, tisztán fantom-lényeket hívta elő, akiknek sorába belép Faust fantomlénye is. A jelenetet természetesen egészen szellemileg kell felfognunk. A Faust-magyarázók mindig úgy vélték, hogy itt csontvázak járkálnak. De ezek csak a csontokban, inakban és ínszalagokban rejlő erők, az érzékfeletti erők. A jelenetet teljesen szellemileg, csak szellemi szemlélettel, a szellemi szemlélet módján kell felfogni. Tehát ezek a lemúrok azt viselik magukon, amit az ember azáltal hordoz, hogy énje van. De az énjük kívül van. Így eltűnt minden, az én által beléjük került tulajdonságuk is, ezek csak félig vannak jelen, csak visszhangok. Ezért itt is vannak, és nem is. Mi emberek csak akkor vagyunk itt, ha csontjainkon, inainkon és ínszalagjainkon át beleküldjük énünket. A lemúroknak ez már nincs meg. Mi csak akkor értjük, amit hallottunk, ha csontjainkon, inainkon és ínszalagjainkon keresztül beleküldjük énünket. Számukra csak a visszhang van; hallanak, de nem tudják, mit hallanak; hallottak egy hívást, és csak félig értették, elfelejtették, mivel az emlékezet a csontok, az inak és ínszalagok által összetartott rendszerben rejlik. Tehát mialatt Mefisztónak eleinte azokkal az utakkal kell foglalkoznia, amelyek felé Faust fizikai teste tart, ő, a szellemi lény, aki érvényesíteni akarja jogait a Földön, magától értetődően szükségesnek találja, hogy a lemúrokkal kell foglalkoznia, mivel tőlük tudná elcsípni Faust fizikai testéből a szellemiséget. Hiszen a szellemiség képezi a fizikai test alapját is. Ezt a szellemiséget tudná megragadni.

    Hogy az egészet megértsük, emlékezzünk valamire, amit A magasabb világok megismerésének útja című könyv egyik fejezetében találhatnak, ott, ahol a küszöb őréről van szó. Ott kifejtem azt, hogy ha az ember valamely magasabb fejlődésen megy keresztül a szellemiség felé, az egyes olyan erők, amelyek a szokásos emberi megismerésnél egyesülnek benne, szétválnak. Ezeket tulajdonságaik szerint jellemeztem. Az akarat, az érzés és a gondolkodás szétválnak, mindegyikük valami önmagáért való dolog lesz. Mefisztó, akinek saját lénye a Holdfejlődés folyamán visszamaradt, még a Hold-fejlődéssel van ismeretségben. Így kell őt felfognunk. Az ő gyakorlati életfelfogása a Hold-fejlődéssel van ismeretségben. De a Hold atavisztikus szemléletében rejlett az is, hogy az ember lénytagjai el voltak választva, az én még nem egyesítette őket. Ha tehát Mefisztó a maga módján meg akarja kaparintani Faust szellemiségét, akkor lényegében a maga hármasságában kell megkaparintania. Ezt a fizikai test szellemiségeként kell megszereznie; ehhez egyességre kell jutnia a lemúrokkal. Majd második lénytagként meg kell kaparintania az étertestet, amely a halál után hamarosan leválik. Ő tudja ezt, ezért akarja megkaparintani. S ezt azután abban kell elcsípnie, ami átmegy a szellemi világba, és eloldódott az étertesttől. Az, amit az én zár magába, még nem felel meg az ő birodalmának, itt Mefisztó még nincs otthon, ettől még el van választva. Tehát ösztönösen fontosnak kell tartania, hogy elérje a fizikai test szellemiségét; ezért kell dolgoztatnia a lemúrokat. Mivel a szellemiséget csak elválasztottságában ismeri, ebből az elválasztottságból akarja megszerezni magának – nem tudja mit –, az étertestet, amely az ember alsó végtagjain át távozik. Ideállítja a hájördögöket, nekik kell megkaparintaniuk az étertestet. Azután – még nem tudja, hogyan lesz. Faust szellemiségét talán a harmadik lénytagjánál ragadhatja meg, annál, ami felmegy a szellemi világba? Ideállítja a vázördögöket. S így akarja megragadni Faust szellemiségét. De mondhatni, ördögi ösztönnel kell összehoznia a hármasságot, ami számára közvetlenül a maga szellemiségében – étertest, lelki-szellemiség – a fizikai testet jelentheti.

    Étertest – látják, az itt jelenlévő éterrel a fizika nem egészen boldogul, mivel az éternek van egy figyelemreméltó tulajdonsága, amely megkülönbözteti a szokásos anyagoktól. Nem nehéz, nincs súlya. A Föld szokásos nehézségi ereje nem tudja megtartani az étert. Mefisztó meg akarja tartani, mégpedig szellemi lények által. Mivel az éter már szellemivé válik, szellemi lények által is kell megtartani. Ehhez Mefisztónak a hájördögökre van szüksége, akiknek szellemi lényekként van bizonyos súlyuk. Ezért az kell, hogy ezek hájas hasú, borzasztóan kövér fickók legyenek – természetesen kicsik, mert ha magas termetűek lennének, akkor túlságosan magasra nyúlnának a felsőbb régiókba. Kicsinek, kövérnek kell lenniük, náluk a szellemiségnek rokonságban kell állnia a Földdel, olyannak, hogy azt, ami a szellem felé akar röpülni, megtartsák a Földön. Tehát kicsiknek és edzetteknek kell lenniük, és vaskosnak lennie mindannak, ami náluk az emberi jelleg fiziognómiai kifejeződése. Zömök testükben óriási erővel kell rendelkezniük. Ezért olyan végtagjaik vannak, melyek szellemiek inkább; valójában kis kezük, csonkszerű karjuk is kellene, hogy legyen. Ezt nehéz leírni, csak úgy lehet ábrázolni, ha a színészek lehetőleg azon fáradoznak, hogy csak karjuk alsó részét mozgassák; ezt természetesen gyakorolni kell [85], és meg kell tanulni. De az orruk is súlyos. Igen fejlett, az ördögöknél szarvvá, tehát a homlokkal együtt súlyos szervvé válik, úgy van megformálva, hogy nem a levegővel köti össze az embert, hanem saját súlya által hat.

    [85] A háj- és vázördögöket euritmista lányok mutatták be.

    Mefisztónak ilyen lényekre van szüksége, hogy az étertestet, amelyről tudjuk, milyen utat tesz meg azáltal, hogy nincs földi súlya, megtarthassa a Föld régiójában. Ezeket a lényeket tehát úgy kell elrendeznie, hogy ha az étertest megjelenik Faust testének alsó részeiből, akkor ők megragadhassák. Ezért rendelkezik így velük:

    Csak rajta, rajta! ide szaporán
    nyárs- és kajlaszarvú, vitéz nép,
    kikben az ősi ördögvirtus él még.
    S a pokoltorkot is hozzátok ám.
    No hisz van a pokolnak torka bőven.
    Most érdem s rang szerint kell falnia;
    de e végmókánál is a jövőben
    kevesebb lesz a ceremónia.
    (Az iszonyú pokoltorok balról feltárul)
    Ebfogak rése; a tűzár dühödten
    tör a boltíves torkon át,
    és látom hátul, sistergő ködökben
    a láng örökkön izzó városát.

    Ez természetesen ugyanaz az örökkön izzó láng-város, amely Danténál jelenik meg!

    A fogsorig csap a rőt hab…

    És így tovább.

    Itt jönnek ők, először a rövid, egyenes szarvú hájördögök! Így festi le őket:

    Nos tűzpofájú latrok, pókhasúak,

    Tehát olyan állapotban vannak, amelyben a Holdlények még tüzet lélegeztek be. „Tűzpofájú latrok, pókhasúak”, akik „pokolkéntől izzók és testesek”:

    tuskószerű, zömök s merev nyakúak!

    Tehát minden mozdulatlan; hiszen a mozgékonyság már félig szellemi. Rajtuk minden vaskos és nehézkes, azért, hogy a szellemet a nehézségi erőbe kényszerítsék, mert annak a könnyű étert kell megtartania. S Mefisztó ideállítja őket:

    Ti itt lenn foszforfényre lessetek:

    – hogy ha kijön az étertest, amit meg kell ragadniuk –

    lelkecske az, Pszükhé, van néki szárnya,

    – léleknek tekinti! –kitépitek s akkor férgecske csak;

    Tehát azt akarja, ugye, hogy az étertest sárkányformájú legyen.

    tüzes pecsétem hadd sütöm reája,
    majd nyelje el izzó lángforgatag.

    Igen találóan mondja, miközben ideállítja a hájördögöket:

    Pohos tömlők, ti az alanti
    régiókra ügyeljetek;
    bár pontosan nem tudja senki,
    lehet, hogy lakni ott szeret.

    Hogyan is tudhatná ő, mert a lélek három tagjára vár; nem tudja pontosan, mit kell még tennie!

    Kedvelheti a köldököt –

    Ez az a régió, ahol az étertestnek először kell elhagynia az embert.

    Ha ott lép meg, csülökre, ördögök!

    Itt tehát a rövid, egyenes szarvú hájördögökkel van dolgunk, akik megpróbálják úgy alakítani a szellemiséget, hogy nehézségi ereje legyen.

    A harmadik részt, Mefisztó a vázördögök által akarja legyőzni. Ezeknek igen vékony fickóknak kell lenniük, amit ismét nehéz ábrázolni! Egész vékonyak, és minden szellemivé lett rajtuk, tehát az orr és a homlok egy szarvvá egyesül, ami lehetőség szerint legyőzi az anyagot, ördögi módon győzi le, tehát görbe és hosszú, mert el akarja érni, hogy igazán szellemivé váljon, teljesen legyőzze a nehézségi erőt. Ezért „széltolók”, sebesen pörögnek, mint a pörgettyűk. Úgy kell odaállítani őket, hogy elkapják azt a harmadik lénytagot, ami a szellemi világba tart. Tehát úgyszólván utána kell rohanniuk az erőnek, amelyet egyenesen a nehézségi erőből alakítanak ki maguknak. Amit nem tudnak a nehézségi erőbe belevinni, pörgettyűként – a nehézkedéssel ellentétesen – hosszú, mozgékony végtagjaikkal kell létrehozniuk, amelyek lényegében belőlük nőnek ki. Így kell kifejlődniük. Mefisztó így mutatja be őket:

    Nyakigláb szárnyvezetők, pojáca-fajta,
    hadarjátok egyre a levegőt!
    Hosszú kar

    – karuknak vékonynak és hosszúnak kell lennie –

    Hosszú kar és éles karom kutassa

    – tehát ujjak helyett hosszú karmok nyúlnak ki –

    a szökevényt, a légbe lebegőt.

    – a lelket, amely a szellemi világba megy –

    A vén házból kiűzi a csömör –
    A géniusz

    – az étertesttel ellentétben, a géniusz mindig lelki-szellemi –

    A géniusz mindig magasba tör.

    Láthatják, hogy az ember alkotottsága szerint élesen, világosan körvonalazódik a lemúrok funkciója a fizikai testen, a hájördögöké az étertesten, a vázördögöké a szellemi-lelkiségen!

    Mármost közeleg az égi sereg, a mennyei sereg, tehát a szellemi világhoz tartozó lények. S a dolog úgy van ábrázolva, hogy mindazok, akik Mefisztót szolgálhatják – a lemúrok, a háj- és vázördögök – semmit sem érnek el. Jön a mennyei sereg:

    Égi követség,
    drága szövetség,
    lejjebb lebegünk:
    oldjuk a vétket,
    és a por éled;
    nyájasan intsen
    kegy jele minden
    emberi lénynek,
    hol száll seregünk!

    Tehát ezek olyan lények, akik ugyan nem vettek részt a földi létben, de nem tartanak igényt rá, hogy a földi dolgokra hassanak, hanem csupán az ember szellemi-lelkiségére hatnak. Mefisztó éppenséggel nincs a helyén, ő szellem marad, Holdszellem, és a földi dolgokra hat. Az égi seregek megmaradnak a saját területükön. Ezért számára úgy tűnnek, mint olyan emberek, akik egykor nem emberré váltak, hanem még ember előtti lények, kiskorúak, kevesebbek a gyermekeknél.

    Bántó zaj üt meg, ocsmány hangicsálás,
    mely bosszantó fény közt, fentről ered;
    ez a fiús-leányos kornyikálás,
    mit a szenteskedő ízlés szeret.

    És így tovább. Mint szellemi lény, Mefisztó természetesen jól ismeri a mély rokonságát az angyalokkal. Ők, vele együtt, szellemi lények maradtak. Ezért a maga módján ördögöknek nevezi őket, de álarcos ördögöknek.

    ördögök, csak álarcosak.

    Most elkezdődik az angyali sereg harca a háj- és vázördögök igyekezetével Faust lelkéért. Mefisztó ott áll, részt kell vennie ebben a harcban. Utasítja ördögeit, mert megsejt valamit. Mit sejt meg valójában? Igen, ő ismeri a lélek hármasságát. De ez nem képes felfogni az én-egységet. Mefisztó nem gondolja, hogy Faustnál az énnel való egység olyan erős, hogy összetartja ezt a hármasságot. Ez az ő nagy tévedése. Mialatt lényegében mindig a lélek hármasságáról beszél, ebben a pillanatban érvényre jut a lelkiség egysége a szellemi világból, amely mindezt összetartja. Ha ez az egység, ez az énnel való egység nem lenne, akkor a lemúrok maguktól magukhoz vonzanák a fizikai test szellemiségét, anélkül, hogy az összefüggésben maradna a világ, a kozmosz összességével, a vázördögök pedig megragadhatnák a lelket, a géniuszt. De mivel a földi embernél ezeket a születés és a halál között az én tartja össze, mindegyikük megy a maga útján: a test a földbe, az étertest az éter-világba, s ami a lélek, a szellemi régióba, de egymás számára meghatározottak maradnak. Megmarad egyfajta összefüggés. S mihelyt megvan az én-jelleg által előidézett összefüggés, az ördög semmit sem tehet. De egészen jól küzd.

    Kushadtok? bújtok? poklunk futni kész?

    – a háj- és vázördögök érzik, hogy itt egy másik elem közeledik.

    Sebaj, hadd hulljon rózsazápor.

    Az égi seregek ugyanis rózsákat szórnak a fentről jövő, szellemi szeretet szimbólumaként.

    Helyére minden gyászvitéz!
    Azt hiszik, hogy e virághavazástól
    fél a tüzes, sátáni tábor;
    ráfújtok, s fonnyad, elenyész.

    Nos elkezdik, mivel Mefisztó parancsolja nekik:

    Tűzfúvók, fújjatok! –

    Most erősen fújják azt, ami szerelmi gyötrelemként folyik körülöttük. Forró parázs ez számukra, amit nem tudnak elviselni. Fújják ugyan, de túl erősen, mert nem találják meg a helyes mértéket. Nem tanultak bele abba, ami a Föld-fejlődés által képződik.

    – Elég, elég!…
    Mértéket semmiben se tartotok!

    Mefisztó is csak addig ismeri ezt, ameddig a Földön megfigyeli; saját lényéből ő sem ismeri a helyes mértéket. De mivel oly sokáig Faust mellett volt, és látta, mire volt Faustnak szüksége, egy időre ismét felismeri az emberi mértéket.

    – Elég, elég!
    Kéngőztől sápad már a lenge nép. –
    Ne oly vadul! orrot, pofát befogni!
    Lám, túl erősen fújtatok ki.
    Mértéket semmiben se tartotok!
    A hervadt rózsa barnul, ég, lobog!
    Mérgező, fényes lángraj közeleg;
    álljatok ellent, tömörüljetek! –
    Erőt, merszet egy ördög sem mutat!
    Idegen tűz csiklandja orrukat.

    Mefisztó számára a szerelem csak hízelkedés, ő mindent tiszta egoizmusba fordít át. S látjuk, hogy az itt szövődő harc révén, ahogy ez képzeletben – mert az egész Mefisztó képzeletében játszódik le, aki egy időre visszahelyezi magát régi Holdkorszakába –, ahogy Mefisztó képzeletében megmutatkozik a lehetőség, hogy a lelket a maga hármasságában ragadja meg, míg az egység ezt tulajdonképpen elragadja tőle.

    Az érdekes az, hogy éppen ebben a jelenetben az emberiség belső szellemi fejlődésének egyfajta tudatát is megtaláljuk. Mégis, gondoljanak arra, amit gyakran mondtam, hogy csak bizonyos korlátoltsággal lehet azt gondolni, hogy amióta emberek vannak, mindig egyformák voltak; hogy tehát azt hisszük, hogy a rómaiak, görögök, egyiptomiak lelkileg többé-kevésbé már olyanok voltak, mint a mostani emberek – miközben nagy fejlődésen mentek keresztül. Azok, akik folyton csak a legutóbbi évszázadokat nézik, semmit sem tudnak arról, amit az emberek évszázadok folyamán a fejlődésben véghezvittek. De a szellemi lények észlelik ezt, mivel szellemileg tekintik a dolgot. S ezért oly szép az, hogy itt Mefisztó Fausthoz intézett szavaiból egyenesen azt látjuk, amit ő, Mefisztó, aki természetesen egy régi figura, az egész Föld-fejlődésen keresztül átélt. – Tudják, hogy egy helyen azt mondja: egyszer „kristályosodott emberfajt” [86] talált! – Igen, Mefisztó látja, hogyan változott ez meg:

    A test hever, s ha a szellem kikel,
    fölmutatom a vérrel írt kötelmet; –

    [86] Faust, II. 2. felvonás Laboratórium, párbeszéd Wagnerrel:
    Mefisztó:
    Ki hosszan él, sokat fedez fel,
    számára semmi sem újság e földtekén.
    a kristályosult emberfajt nemegyszer
    láttam már vándoréveimben én.

    Tehát mit akar tulajdonképpen? Faust meghalt. A lelkét akarja megszerezni, amelyből csak a hármasságot ismeri. Emlékszünk rá, hogy ugye Faust egy szerződést kötött Mefisztóval, amelyet éppenséggel vérrel írtak. Nos, valójában mit akar Mefisztó, Mefisztó-Ahrimán? Mit akar most? A szerződésére akar hivatkozni. Ha abban a pillanatban felmutatja a szerződést, amikor a lélek eltávozik, akkor úgy véli, a lélek nem szökhet el tőle. Nos, ettől a ponttól kezdve szívesebben nem beszélnék, tekintettel néhány kellemetlen szóra, amelyeket ebben a mozgalmas időben [87] ismét hallatnak. Miután barátainkat már azzal vádolják, hogy szerződésekről nem gondolkodnak helyesen, nem akarok most valamiféle szerződés-elméletet kialakítani, amelyet esetleg újra ki lehetne használni. Sőt, talán azt lehetne mondani, ha ebben a felvonásban nem egyenesen Mefisztó, hanem Faust oldalára állok: a szerződéssel kapcsolatos felfogásával Faust egy igazi pángermán lenne! – Nem akarok tovább arról beszélni, milyen mizériába jutnánk, ha akár Mefisztó-Ahrimán pártját fognánk, akár veszélynek tennénk ki magunkat, ha Faust nem fogadja el a vérrel írt okiratot, ez egyfajta pángermán felfogást róna fel vétségül nekünk. Tehát inkább hallgassunk mindazokról a mély bölcsességekről, amelyeket ki kellene fejtenünk, ha Faust és Mefisztó szerződéséről beszélnénk. Hagyjuk most ezt!

    [87] Utalás az 1914-es, az I. világháború kitörése utáni folyamatokra.

    De megjelenik előttünk az evolúció a maga belső értelmével Mefisztó szavaiban, aki arra figyelmeztet, hogy változnak az idők, és velük az emberiség fejlődésének impulzusai. Korábban még eléggé jól meg tudta kaparintani a lelkeket, amikor a régi – ma babonának nevezzük, de mi tudjuk, hogy ezek azok az idők voltak, amikor tisztánlátó tudatban éltek –, amikor még a régi idők itt voltak. Akkor a lelkek még valóban könnyen benne voltak a hármasságban, akkor, ha a dolog jól elő volt készítve – hiszen, végül is Faustnál egészen jól előkészítette –, még el tudta kapni a lelkeket. De most, amikor az ötödik atlantiszi korszak közeledik, és a lélek egységét az én teremti meg, ő még nem csinálta végig iskoláit.

    sajnos, ma már az ördögtől a lelket
    sokféleképpen szerzik el.
    A régi mód botránkozást
    kavar, s rajtavesztünk az újon.

    Az Atlantisz utáni ötödik korszakban az Ahrimán-Mefisztói módszerre valóban fel kell hívni a figyelmet, és most ő már tulajdonképpen „nem ajánlatos”, így „rajtaveszt az újon”. Az ördög azért sem ajánlatos, mert nem ismerik fel, rangját nem fogadják el, ha valahol Mefisztó-Ahrimánként jelentkezik.

    Az ördögöt, bár nyakukon,
    sohasem érzik a kis elmék.

    Mégis itt van; bár nem ajánlatos. S így tehát bűntársakat szerez magának, akikről azt hiszi, hogy hozzásegíthetik ahhoz, amit akar: a lélekhez a maga hármasságában. De mivel a lélek a hármasságában, a maga eredeti alakjában már nincs meg, engedi kisiklani kezei közül.

    Furcsa dolog már ez ezzel a Mefisztó-Ahrimánnal. Jönnek itt lefelé a szellemi világhoz tartozó lények, az ő szféráiba, és – tulajdonképpen beleszeret ezekbe a lényekbe. Goethe teljes joggal ír le egy szerelmi jelenetet Mefisztó és az angyalok között. Az ördögnek van értelme. S Mefisztó és az angyalok közötti szerelmi viszony valóban abszurd, ezt Mefisztó is így nevezi, ez a szerelem abszurd. De hogy van ez akkor, hogy mégis elönti ez az abszurd szerelem? Hogy egyáltalán szerelmi érzések ébredhetnek benne? Ha nem élt volna olyan sokáig Faust mellett, és nem akarta volna azzal szédíteni, hogy különösen csábító módon hasonló érzéseket keltett benne, akkor ezek az érzések nem mentek volna át reá. Itt ismét egy mély bölcsességgel, egy csodálatos bölcsességgel találkozunk. Az ördögnek valójában földi értelemben nincs semmiféle erotikus vagy egyéb szerelmi érzése. Nem rendelkezik ilyesmivel. A szerelem természetesen abszurd dolog az ő számára, mivel tudjuk, hogy a Föld a szeretet kozmosza. Ő a bölcsesség kozmoszából való. De nincs a helyén, vándorol a Földön, és a Földet mindig be akarja kebelezni saját birodalmába. Ezáltal mindig olyan helyzetbe kerül, hogy magáévá tegyen a Földön kialakult olyan tulajdonságokat, amelyek többé már nem illenek az ő természetéhez. Annak reményében, hogy megszerezzen egy lelket, elő kell készítenie ezt az ördög számára, vagyis alkalmassá tennie arra, hogy megragadhassa a Lucifer által kezdetben beleplántált tulajdonságokat. De ezáltal őt magát is megfertőzi ez a tulajdonság, és alkalmatlanná teszi arra, hogy megtarthassa ezt a lelket. Látják, hogy itt, az ördögnél nagyban alakul ki az, ami kicsiben is megjelenik. Gondolják el egyszer, az ember is arra van hangolva, hogy szenvedélyek ébredjenek benne, de ha ezek egy bizonyos pontig erősödnek, egyúttal elpusztítják szervezetét. Az ember tehát ezt csak egy bizonyos pontig folytathatja. Az ördögnek az emberi tulajdonságokat bizonyos mértékig vámpírszerűen magába kell szívnia, hogy Faustban felkelthesse a szenvedélyeket. De ezáltal elpusztítja magában az ő igazi ördögtermészetét. Így lehetséges, hogy létrejön az angyalok iránti abszurd szerelem, és figyelmetlenné válik, és egyáltalán nem veszi észre, hogy az angyalok elviszik a lelket. Ennek a tudati elhomályosulásnak kellett már nála megjelennie, a tudat átmenetének a tudatalattiba.

    Mivel ma még előadásunk lesz, nem mondhatok többet. Gondolom, egyelőre eleget mondtam ahhoz, hogy némileg közvetítsem az éppen ebben a jelenetben rejlő hármasság megértését. Gondolom, amikor éppen egy ilyen szemlélődésnek adjuk át magunkat, látjuk, milyen végtelenül mély az, amiről Goethe azt mondta, hogy belevarázsolta a Faust második részébe.

    Olyanok, akik képzetet alkothattak arról, hogy az emberiség fejlődésén spirituális bölcsesség vonul át, csak ez korunkban mintegy visszahúzódik, hogy ez a spirituális bölcsesség még gyakran árnyékként nehezedik mindenféle jogos vagy jogosulatlan okkult társaságra; az ilyen elszigetelt emberek mindig tudták, milyen mély bölcsesség rejlik Goethe Faustjában, valódi bölcsesség, kozmikus bölcsesség. Ezért ilyen értelemben nyilatkoztak meg. És 1880. János-napi ünnepén egyikük egy rövid költeményt szentelt Goethe őseinek, egy olyan költeményt, amelyben ki akarta fejezni, hogy a spirituális bölcsességben mennyire egynek érezte magát vele, egy olyan ember, akiben a materialista kor tudományossága révén alapjában mégis igen kevés volt Goethéből, igazán kevés konkrét dolog. S akkor még nem született meg a szellemtudomány, amikor ez az ember írt, így csak homályos érzése volt arról, hogy Goethében ez a szellemtudomány ösztönösen él. A Faust-kommentár, amelyet ő, Oswald Marbach [88] ezért írt, nem vált jelentőssé. De a költeményben, amelyet a szabadkőművesség nagy bölcsességünnepére Goethe őseinek, vagyis holt szellemeinek áldozott – hiszen korábban mindig így mondták, ha az ember halhatatlan részéről beszéltek, őseinek, akikben ugyanaz a szellem él, ami a manaszban –, ott megmutatkozik, hogy bizonyos fokig csak egyes lelkekben, félig tudatosan, de mégis összefüggés volt itt a nagysággal, ami Goethe költeményében élt. S ezért mondta ezt 1880. János-napi szabadkőműves-ünnepén az, aki összeköttetésben érezte magát Goethe őseivel, Goethe individualitásával:

    Néked – testvér – atya – mindenekfelett álló mester!
    Kihez, mához egy évszázada
    A leghűbb szeretet jeleként, szabad szellemek
    szövetségében
    Elér szorosan összefonódott kezünk; –
    A legnagyobbak és legszabadabbak szellemeihez!
    Felfelé törekszünk, hogy hasonlók legyünk hozzá; –
    Néked szenteljük magunk! Néked szenteljük fiainkat,
    Hogy épületünk majdan a tökély koronázza!

    Törekedtél, mint mi; törekvésedet mégis
    Az önismeretre, mely bölcsességre vezet,
    Átlelkesítette mindig egészséges élted,
    Az alkotóerőtől, mely a tettig ér,
    A magasra, a fényig emelkedő művekig,
    Körülöttük örökre a szépség fénye terjed;
    Istennel küzdöttél, mint Izrael,
    Míg győztesként önmagad legyőzted!

    Titokzatos szövetségünket véled,
    Az avatatlanoknak egy szóval sem áruljuk el;
    De hangosan hirdetjük minden népnek
    A legtisztább szeretet fáradhatatlan tetteivel,
    A tiszta fénnyel, mely a szellemben szellemet gyújt,
    Az örök élet örökzöld vetése által. –
    Tovább, ó, mester! Ahová Te mentél,
    Vonj minket is sóvárgó vágyad után.

    [88] Oswald Marbach: Faust-kommentár, Stuttgart 1881.

    Bárcsak ismét jönne egy kor, amelyben az ilyen szavak igazak lehetnek és igazak tudnak lenni!

    Goethe betekintése az emberi lét titkaiba

    Az „éjfél” és a „sírbatétel” jelenetek euritmiai előadása után

    Dornach, 1916. szeptember 9.

    Ismét elvonultattuk lelkünk előtt a Goethei Faust egy részét. Az utóbbi előadáson megpróbáltam kifejteni néhány olyan dolgot, amelyek szellemtudományos alapon válhatnak érthetővé, amikor a lemúrok, a háj- és vázördögök lényéről beszéltem. Egy ilyen alkalommal mindig megpróbáljuk, hogy ne csupán e költemény megértéséhez küzdjük fel magunkat, hanem a költeményből kiindulva általános szellemtudományos értelemben is nyerjünk egy és mást, kitekintsünk azokra az igaz valóságokra, amelyeket Goethe Faustjával próbált meg elérni.

    Ma közvetlenül ahhoz szeretnék néhány fejtegetést kapcsolni, ami éppen elvonult lelkünk előtt. Jelentősnek tűnhet mégis számunkra, hogy ez az éppen befejeződött jelenet nem a Goethei Faust utolsó jelenete, hanem, mint tudjuk, az a másik jelenet következik utána, amelyet itt már előadtunk. Emlékeznek rá: hegyszakadékok, erdő, sziklák, magány, szent remeték, kórus, visszhang, hullámzó rengeteg, és így tovább. Pater Extaticus, Pater Profundus, Pater Seraphicus áhítatos meditációja, a boldog fiúk kórusa vezet bennünket, ismét találkozunk az angyalokkal, akik a ma látott jelenetben Faust halhatatlan részét a felsőbb régiókba viszik, továbbá találkozunk a bűnbánó nők hármasságával, Doctor Marianussal, a Mater Gloriosával Margit vezetőjeként, egészen a végső, misztikus kórusig:

    Csak földi példakép
    minden mulandó;…

    Mindez a ma látott jelenet után következik, amely a fény és a sötétség szellemeinek harcát ábrázolja Faust lelkéért.

    Ha megpróbáljuk magyarázni a Faustot, gyakran jelenetről-jelenetre, sokszor mondatról-mondatra megyünk, nem teszünk fel kérdéseket, amelyeket feltehetnénk, és amelyek tulajdonképpen csak fényt derítenek erre a nagy, hatalmas költeményre. – Ma láttuk, hogyan történt Faust sírbatétele, hogyan veszítette el Mefisztó-Ahrimán a játszmát, hogyan vitték fel a lelket a szellemi régiókba. Egy bizonyos szempontból megkérdezhetnénk: nem zárulhatna-e lényegében ezzel a Faust-költemény? Alapjában véve nem tudunk-e most mindent, ami lényeges? Nem tudjuk-e, hogy Mefisztó elveszítette a fogadást, hogy kárba veszett minden erőfeszítése, amit tett Faust élete során, melyet végigkísérhetett, s hogy Faust lelkét felvitték a fény régiójába? Hogy ez tehát ugyancsak teljesült, egybecsengve Lessing egy Faust-költeményében [89], a sötétség szellemeiről mondottakkal: „Nem szabad győznötök”? Nem hihetnénk-e, hogy ezzel lényegében mindennek vége, a Faust-költemény befejeződött? – Felmerül lelkünk előtt a kérdés: az általunk ismert befejezés miért folytatódik még azt követően, amit ma láttunk? – S miközben felvetődik előttünk ez a kérdés, és a megválaszolásával foglalkozunk, az emberi élet a világ egészével való összefüggésének jelentős titkait érintjük. Hogy Goethe a Faust befejezését így formálta meg, ahogy megformálta, éppen azt mutatja, milyen mélyen pillantott be életének alapjaiba egy olyan korban, amelyben a szellemtudomány még nem létezett, milyen mély betekintése volt az emberi lét titkaiba. A ma bemutatott jelenetben igen sok minden rejlik, és még több rejlik abban a tényben, hogy ezt a jelenetet még más zárójelenetek követik. Sok minden bizonyítja, hogy Goethe ismerte a lét legmélyebb titkait, de arra is kényszerült, hogy a létezés titkait olyan módon mutassa be, ami csak annak hozzáférhető, aki mélyebben akar behatolni a szellemi életbe, annak lényegébe. Goethe egészen szándékosan fejezett ki sok mindent burkoltan, amit, mint maga mondta, belevarázsolt a Faust-költeménybe. Sok mindent csak burkoltan mondott, ami az olyan eltompult emberek között, akik félelemből és kényelmességből nem akarnak közeledni a szellemi világhoz, gyűlöletet és ellenségeskedést idéz elő, sok mindent csak burkoltan jelzett. Mindenesetre ezáltal is a Faust-költemény nyolcvannégy éven keresztül többé-kevésbé megértetetlen maradt, és ha az életben a jövő felé haladunk, csak fokozatosan leplezi majd le mélységeit az emberiségnek. Igen, már elmondhatjuk, először a szellemtudományos megismerés válthatja majd ki azokat a művészi érzéseket, amelyek a Faust-költemény megértését közvetíthetik.

    [89] D. Faust, Lessing töredéke. IV. A színházi hagyaték kiadójánál. „De a Gondviselés angyala, aki a romok fölött láthatatlanul lebegett, a magasságból alázengő, ünnepélyes, de lágyan hangzó szavakkal hirdette nekünk a sátán törekvéseinek hiábavalóságát: ’Nem szabad győznötök!’”

    Pillantsunk vissza először arra a megrendítően hatásos jelenetre, amelyben Faust megpillantja a négy szürke nőalakot: a Szükséget, a Terhet, a Gondot és a Bajt. Legyünk tisztában azzal, hogy Faustnak ez az élménye a négy nőalakkal egy olyan pillanatban történik, amikor sok-sok szellemi élettapasztalaton ment át, jobban mondva: olyan élettapasztalatokon, amelyek benne szellemi megértést idéztek elő. Goethe egy olyan életkorba képzeli Faustját, amelyet ez a zárójelenet mutat be, amelyben száz éves lett, ezt Goethe maga mondja ki. Faust ma először áll előttünk ezekkel a lelkében átszellemiesített tapasztalatokkal, ott áll otthona erkélyén, amelyet egy olyan munkahelyen hozott létre, amelyben az emberi jövőért akar dolgozni. Bepillantunk lelkébe oly módon, hogy érzéseiben mintegy összefoglalja mindazt, ami megelégedésére szolgál, amit az emberiségért teljesíthetett azáltal, hogy szabad emberek számára elhódított egy szabad földet a tengertől.

    Csillagtalan, sötét az ég,
    a tűz lohad, már alig ég;
    szellő ha éri könnyedén,
    füst és koromszag száll felém.
    Túl gyors parancs, túl gyors siker! –

    Látszólag tekintete előtt, valójában belső vízióban megjelenik a négy szürke nőalak:

    Mit látok árnyként tűnni fel?

    El kell képzelnünk, hogy az elmélyedés révén Faust lelke képessé vált arra, hogy mély, belső forrásából meglássa a négy nőalakot: a Szükséget, a Terhet, a Gondot és a Bajt. A szó igazi értelmében belső élmény ez az éjféli jelenet, belső élmény, amely azáltal jött létre Faustban, hogy lelke lassan kezd elválni testétől. Mert figyelemreméltóan titokzatos Goethének az a nyilvánvaló szándéka, hogy attól a pillanattól fogva, amikor a három szürke nőalak ezt mondja:

    Felhőraj a csillagos égre borút von!
    S a távoli, távoli, távoli úton
    bátyánk közelít, közelít a – Halál.

    – hogy ettől a pillanattól kezdve már valóban beárnyékolja a halál Faust életét. S csak akkor értjük meg helyesen ezt a jelenetet, ha ettől kezdve Faustot valóban haldoklónak gondoljuk, akinek lelke lassan eloldódik a testétől. Nem lenne helyes, ha úgy gondolkodnánk, hogy a most következő részt csupán külsőleg, érzékelhetően, reálisan kell gondolni. Ez a dolog nem ilyen. Miközben Faustot palotája szobájában látjuk, ahová belépett a Gond, úgy találjuk, hogy ahogyan ott ül, lelke bizonyos módon eloldódik testéből, hogy fizikai élete tapasztalatai összefolynak a lélek tapasztalataival, amelyekre akkor tesz szert, amikor már eloldódik a testtől. S csak ekkor értjük meg a figyelemreméltóan mélyen egybeszőtt mondatokat, ha tekintetbe vesszük, hogy egymásba játszik a szellemi világ, amelybe Faust kilazuló lelke révén már belehelyeződik, a fizikai-érzéki világgal, amelyben még benne van, mivel lelke éppen kilazult, de még nem oldódott el testétől. A Szükség, a Teher és a Baj nem tehetnek semmit, ők csak a Halál hírnökei. De az emésztő Gond ottmarad, amikor a vízió átalakul úgy, hogy már a testből kilazult lélek víziója:

    Négy jött, s csak három ment tovább;
    beszédük értelmét nem látom át.
    „Baj” – mondta egy, s rázúgta már
    három a zord végszót – „halál”.
    Kongó, fojtott hang volt, kísérteti.

    Ha tudjuk, hogy ennél a szónál Goethe mit érzett kísértetiesnek, ő, aki sokkal konkrétebben érezte a szavakat, mint a mai dőre materialisták, akkor egy ilyen szót:

    Kongó, fojtott hang volt, kísérteti.

    Nem is veszünk könnyen, hanem fontosnak és lényegesnek tartjuk, és keressük Goethe érzését, amikor ezeket a szavakat adta Faust szájába. Goethénél többek között találunk egy szép mondatot, amiben a következőt mondja ki: „Néha úgy tűnik számomra az élet, mintha ősi messzeségben elmúlt események lépnének be a jelen tudatba, majd minden messze elmúlt dolog kísértetként jelenik meg, s belehelyezkedik a jelenbe.” Goethének igen konkrét fogalma volt arról, amit kísértetiesnek nevezett. Gyakran úgy vélte, hogy víziószerűen ott állnak előtte saját életének évezredekkel régebbi korszakai, amelyekről gyakran úgy vélte, hogy kísértetekként húzódnak be jelen életébe. Ezek nem önkényes feltételezések, ez szigorúan igazolódik abból, amit Goethe maga jelentett ki, amikor bensőségesen nyilatkozott belső életének tapasztalatairól.

    Nos, összefolynak Faust szemléletei, gondolatai, aki félig a szellemi világban, félig még a fizikai síkon él. Ahogyan önök képzelnék el e két világ egymásba játszását, olyan ez Faust számára is. Most olyasmit él át, amit valójában csak két világ egymásba játszásában élhet át, ami nem jönne létre, ha még jobban eltávolodna fizikai testétől. Úgy érzi, hogy a küszöbön túli események még a fizikai élet eseményeihez kötődnek:

    Ó, még nem törtem a szabadba ki.

    S most jön az a jelentőségteljes beszéd, amely egyeseknek puszta ellentmondásnak tűnik, de rögtön érthetővé válik, ha úgy fogjuk fel az élményt, hogy az a fizikai és a szellemi élet között játszódik le. Faust egész életén keresztül azt kutatta, hogyan érje el a szellemi világot. A valódi értelemben vett szellemtudomány akkoriban még nem létezett. Megpróbálta megismerni a szellemi világot a középkorból átvett mágia útján, amely összefüggésbe hozta őt Ahrimán-Mefisztóval oly módon, ahogy azt gyakran és az legutolsó előadáson is megbeszéltük. Ez a mágia, amelynek segítségével eljutott a szellemi világba, nem választható el Mefisztótól. Pillantsanak vissza arra, ami Faust körül történt, és mindenütt azt fogják látni, hogy Mefisztó mágikus cselekedeteket hajtott végre az egyes jelenetekben. Nem remélhetjük, hogy Faust ehhez a mágiához akar ragaszkodni, most, amikor már félig a szellemi világban van:

    Bár dobhatnám a mágiát a sutba,
    s küzdhetnék, bűvigékről mit se tudva,

    Azokról a bűvigékről, amelyeket régi könyvekből merített, és amelyek, mivel régi időkből maradtak fenn, luciferivé és ahrimánivá váltak. Ezen az úton, most, amikor valóban a szellemi világba lép, úgy találja, hogy mégsem azt érte el, amit keresett. S most visszatekint. Már úgy kezd visszatekinteni, ahogyan az ember a kilazult lélek esetén visszapillant. Most kezd visszapillantani az éppen lefolyt életére. Elevenen él előtte az a pillanat, mielőtt a középkori könyvekhez nyúlt, mielőtt a végzetszerű szót kimondta volna:

    ezért adtam fejem a mágiára,

    Az „Égi prológus” értelmében a kegyelemteljesen hozzá vezetett jó erők révén ő mentes maradt annak a mágiának a gyümölcseitől, amelyeket akkor kellett volna leszednie, ha a rendkívüli erőknek ez a kegyelemteljes működése nem vonult volna át életútján. Most már belelát a szellemi világba, most másként ismer. Ez belejátszik a dologba. Mostani tudásával másként tenné meg ezt az utat:

    csupán mint férfi, Természet, veled,
    úgy volna célja, hogy ember legyek.

    Korábban ezt nem tudta így mondani, amíg lelke nem lazult ki testéből. Egy egész, tévedésekkel teli utat kellett bejárnia. Most visszapillant, látja, hogy ez mégiscsak Mefisztó sötétségének útja volt. Először visszatekint életének arra az idejére, amikor Mefisztó még nem keresztezte az útját:

    Az voltam,

    – csupán mint férfi –

    míg homályt kutatva el nem
    hangzott átkom világunk s magam ellen.
    A lég most kísértettel oly teli,
    hogy köztük útját senki sem leli.

    Az események egész súlya nehezedik lelkére most.

    Ha józan nap hint ránk derűs mosolyt,
    az éj torz álomszövevénybe fojt;
    járunk vidám, virágos réteket,

    – hiszen így töltötte életét, csupán félig a fizikai világban, félig már – fizikai testben ugyan – Mefisztó által a szellemi világba helyezve, bepillantva oda, de mindig újra és újra visszakényszerülve a fizikai világba, mivel Mefisztó nem tudja megtalálni, és számára nem is tudja közvetíteni a bejutást a szellemi világba, mert mégsem találja meg igazán a kapcsolatot e két világ között.

    madár károg ránk, s mit? Balvégzetet.

    Ezen az úton csak tévhitet talál.

    Tévhit hálóz be szűnös-szüntelen:
    előjel, látomás és intelem.
    S így gyávul, árvul az ember szive.

    A tévhitek, babonák útja persze mindig hozzákeveredett ahhoz a nagy úthoz, amelyen Faust a maga erős természete révén haladni tudott. S most az a látomása van, amely megmaradhat, mivel lelke egyre jobban eloldódik: a gond látomása. Próbálják meg átérezni, ahogy Goethe itt a nyelvben is a legmagasabb fokon szólal meg. Mondhatnánk, az egész világtörténelem a lelkünkre nehezedik, ha megérezzük e szavak súlyát. Belopódzik a Gond. Van itt valaki? – kérdezi Faust.

    Van itt valaki?

    A válasz így hangzik:

    Van, úgyis tudod!

    Nem az egyszerű válasz: Igen! Van, úgyis tudod! Azt mondtam: már a szófűzéssel a lelkünkbe nyomul az egész világtörténelem. Mi másra gondolhatnánk ennél a nagyszerű jelenetnél, mint amikor a bíróság előtt megkérdezik Jézus Krisztust: „Te vagy az Isten fia?” Ő sem válaszol egyszerűen: Igen –, hanem: „Te mondád!”

    Nem valami absztrakt szóval fejezi ki, amit most Faust átél:

    Csak úgy itt vagyok.

    De a Gond benne van. Alapjában véve ez egy monológ. Méghozzá egy mély monológ. Az emberiség csak fokozatosan, belső élményekben ismeri majd meg e monológ egész súlyát. Azzal, amit a szellemtudománynak bele kell vinnie az emberiségbe, eljön az a megismerés is az emberiség számára, amely az életről való olyan mély érzésekkel és érzületekkel kapcsolódik össze, amelyekről a nyomasztó, ostoba materializmus természetesen nem is álmodik, miként az olyan könnyen kivívott világnézet sem, amely azt hiszi, hogy a fizikaiságot, vagy szellemi valóságot jellemző mondatokkal már mindent elért. Az ilyen mondatokról tudjuk, hogy súlyos belső élményekben vívták ki őket. Az ember a lelkébe rejti őket, hordozza egész életén át. De ezek nem olyanok, mint amilyenek valóban lehetnének és lenniük kell az emberi lélek számára, ha nem kíséri őket minden olyan lehetséges hangulat, amely gyakran olyannak mutatja lelki életünket, mintha egy szakadék fölött lebegne. S ha kivívtuk a magunk számára a szellemi megismerést, sohasem hagyhat el minket a gond, amely az élet egész valóságának szellemi megismerése tekintetében fog el bennünket. Éppen a szellemi világba való belépéskor kell azt éreznie az embernek, hogy felületesség, hamis aszkézis arról beszélni, hogy ez a földi élet csak egy alacsonyrendű dolog, amit legszívesebben levetnénk. E földi élet egész mély értelmét az örökkévalóság számára éppen a szellemi megismerésből érzi meg az ember: hogy ezt a földi életet végig kell csinálni, hogy amit nyújt, magáévá tehesse azokat az impulzusokat, amelyeket a halál révén az örökkévalóság szférájába viszünk. De hogyan is lehetne ez másként, minthogy ennek a megpróbáltatásokkal teli életnek a végén, éppen egy ilyen pillanatban, amikor a lélek kioldódik, az ember súlyos, nehéz gondba jut, hogy mi lehet az éppen végigélt életéből, ha lelkének át kell mennie a szellemi világon, milyen gyümölcsei lehetnek ennek az éppen végigélt életnek? Faust sok-sok mindent küzdött végig. De attól nagy, hogy most, amikor éppen belép a szellemi világba, félig már ott van, félig még visszaérez a fizikai, földi létbe, ebben az óriási jelentőségű összevetésben, amely a fizikaiság és a szellemiség között, egy ilyenfajta élet-halál helyzetben adódik, tudja:

    Rohantam a világon át,
    mit megkívántam, üstökön ragadtam,
    amit meguntam, abbahagytam,
    mit elszalasztottam, nem érdekelt.
    Sóvárogtam s beteltem, újra vágy
    fogott el, ekként száguldottam át
    az életen, hajdan vadul robogva,
    de bölcsen s megfontoltan ballagok ma.

    Érezzék, hogyan csendül össze az, ami most lelkében létrejön: hogyan ment keresztül a kis és nagyvilágon, amint a Faustban nevezik, és egy éppen megnyilatkozó átfogó pillantással, mintegy az életre történő jelentős visszapillantásban – mióta látását felülről megvilágítja a szellemi világ, bölcsen és meggondoltan képes áttekinteni azt, amit véghezvitt, amikor végigrohant az élet árján. S mit lát most? Mit kezd látni? – Azt kezdi el látni, amit a földkerekségen átélt. Gondoljanak vissza mindarra, amit a visszatekintésről mondtunk, ami a halált követő élet kezdetekor fogja el a lelket, és most lassan Faustot is. Gondoljanak erre a visszatekintésre. Faust látja földi életét. Éppen úgy látja, hogy azt kell mondania magának:

    A földkerekséget már ismerem,

    Azt látja most, amit a földkerekségen átélt. Félig már a szellemi világban van. Ebben a hangulatban érezzék e szavakat:

    s hogy túllássunk azon, reménytelen;

    Ezt mondhatja az ember, ha éppen visszapillant földi életére. Ez nem materialista filozófiai ismeret, ez közvetlen átélés, miután a halál már félig megragadta a lelket. Milyen ostobák azok a Faust-kommentátorok, akik ezt a részt úgy magyarázzák, mintha Faust öregkorában újra visszatérne valamiféle materialista hitvalláshoz. Most azonban, ebben a helyzetben Faust lenne valóban ostoba, ha az életre történő visszatekintésen át akarná sietni, és most már a szellemi világ felé kacsingatna, amelyet gyakran úgy képzelnek el azok az ostobák, akik úgy építik fel ezt a szellemi világot, hogy a felhők fölött egyszerűen sajátjukhoz hasonlókat költenek, ahogy azt sok vallásban teszik. Faust szilárdan akar állni élete eseményeiben. S most tulajdonképpen mélyen jelentős szavak hangzanak fel, a materializmus minden látszatának el kell tűnnie előlük, teljesen el kell tűnnie. A homályos misztikusok, azok a szörnyű misztikusok, akik mindig arról beszélnek, hogy csak fel kell oldódni a mindenségben, hogy az örökkévalóságot misztikusan megragadják, kaotikus félhomályban, amit a mindenség fényének neveznek, az örökkévalóságba akarnak besurranni. Aki konkréten meg akarja ragadni a szellemi világot, ott ragadja meg, ahol konkrétumában megragadható, s ostoba az, aki meghatározatlan messzeségekbe úszik el, amelyek valójában semmi mást, mint ürességet és üres teret tartalmaznak, amelybe beleálmodja magát a lélek, de Faustot nem vezeti félre az ilyen örökkévalóságban való kóborlás, hanem konkréten akarja megragadni a felismerést. Amit felismer, az megragadható:

    Haladjon így az életúton át;

    Gondoljanak arra, milyen csodálatos ez a mondat, ha elgondoljuk, hogy kezdődik a visszapillantás a földi életre: a látás halad az életúton át. Most azon a ponton áll, ahol megtalálhatja a helyes viszonyt azokkal a kísértő szellemekkel, amelyekhez itt Mefisztó vezette őt.

    ha rémek kísértik,

    – most a visszatekintésben –

    menjen tovább,
    kínt, üdvöt a haladásban találjon,
    s elégedetten percre meg ne álljon!

    A még nem egészen teljes, de most bekövetkező visszatekintést kell elképzelnünk, azt, ami még a gonddal van tele, s amelynek révén az átélt életút gyümölcseit fel lehet vinni a szellemi világba. S mindig így: odaátra-ideátra. Szellemi átélésben, de mivel még testéhez tapad, fizikai átélésben látjuk Faustot. A gond még fizikai testében tartja. Tudatosan kell a szellemi világba mennie, éppen az őt nyomasztó gond miatt tudatosan. Ezért úgy nő bele a szellemi világba, hogy mialatt már a szellemi világot hordozza lelkében, még mindig azt hiszi, parancsolhat a fizikai világnak. A banálisan gondolkodó, jelenkori szemléletű emberek úgy vélik, hogy az ember lényegében mindig olyan volt, mint most, és nem tudják, hogy sok görög úgy halt meg, mint Faust, jobban mondva, ahogyan Goethe engedte Faustot meghalni. A görög irodalomból igazolható, hogy a görögök számára ez a halál egyenesen kívánatos volt, ahogyan mintegy még utána éltek valamit a fizikai létből, mialatt lelkük már kioldódott. Szophoklésznél találhatnak olyan szavakat, amelyek jelzik, hogy a görögök valami különlegeset láttak egy ilyen halálban, nem a hirtelen, hanem a lassú elhalásban, amikor a fizikai világ félig már bealkonyul a tudat számára, de a tudatban fellépő alkonyat fokozatosan megvilágosodik, hogy teljes betekintést nyújtson a szellemi világba. S Goethe megkísérelte, hogy éppen a Faust második részébe sok mindent átvegyen a görögségből. Már azt is gondolhatjuk, hogy olyasmit akart, amit úgy jellemezhetnénk, mintha Faustot haldokló görögként ábrázolta volna. Így már a szellemi világból áramlanak felénk az érzések, amelyeket szavakba öntött, amikor még itt parancsolt. S ezt tovább követhetjük, ahogy Goethe teljes tudatossággal ábrázolta azt, amiről beszéltem.

    Látjuk, hogy Faust odalép arra a helyre, ahol sírját már ássák. Ismét azt mondhatjuk: nem jó ízlésű emberek azok a Goethe-kommentátorok, akik ízléstelenséget feltételeznek Goethéről, hogy kiásatja a sírt, amíg még Faust életben van! – Ez természetesen csupán ízléstelenség lenne. Látjuk a halni készülő Faustot. Ekkor ez nem ízléstelenség, hanem egy csodálatos imagináció, amikor a halni készülő Faust mellett azokról a félig szellemi lényekről is, akiknek jellegéről újabban beszéltem, azt látjuk, hogy ássák a sírt. De hogyan beszél Faust? Nos, áttérek a szavakra, amiket mond, mialatt kilépve a palotából, a kapuszárny mentén tapogatódzik előre. Figyelmüket a Faust által mondott szavakra akarom irányítani, mialatt mintegy megbízást ad az árok kiásására, amelynek a fertőző mocsarat kell levezetnie. Eleinte úgy vélhetjük, hogy minden fizikailag értendő. De Goethe teljesen tudatában volt annak, hogy

    Faust félig a szellemi tudatból beszél, s így akarta felfogni ezeket a szavakat. S mi nyilatkozik meg ebből a fizikai-szellemi, szellemi-fizikai tudatból? Először is Faustnak egy csodálatos jó érzése. Gondolják el, mit mond Faust:

    A hegy alatt mocsárvidék
    terjeszt ragályt zsákmányolt földemen;
    csapoljuk le poshadt vizét.
    az lesz csupán a végső győzelem.
    Millióknak nyitok tért, hol nem éppen
    biztos a lét, de szabad és tevékeny.

    Ez szép, de most más szavak következnek:

    Zöld a mező s termékeny; ember, állat
    az új földön nyomban otthont találhat,
    s merész szorgalmú nép emelte gát
    szilárd oltalmában üthet tanyát.
    Belül paradicsomi táj virul,

    – a fizikai-szellemiségből, szellemi-fizikaiságból tudatosan teszi ide ezeket a szavakat. A paradicsomi táj a szellemiség belejátszása a fizikai tudatba, majd ismét vissza a fizikaiságba:

    künn peremig csaphat az ár vadul:

    Ez bizonyára a külső helyzetet is jelenti, de ahogyan a szavakat megválogatta, az Goethénél teljes tudatossággal történt. Nos:

    közös igyekvés tömi be a tört rést.

    S most figyelemreméltó szavak:

    Igen! e nagy célért élek-halok csak,
    s elmém e végső bölcsességre jut:
    szabadság, élet nem jár, csak azoknak,
    kiknek naponta kell kivívniuk.
    Így él le itt majd, a veszély ölén,
    sok dolgos évet gyermek, férfi, vén.
    Ha láthatnám a síkon át
    e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
    a pillanathoz esdve szólnék:
    Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
    Nem mossa el megannyi millió év
    halandó-életem nyomát. –

    Ezt a mondást gyakran, ismételten hallanunk kell, mint Faust szép mondását, mivel úgy érezte: tettél valamit a közjóért, alkottál. – S most elfogja egy hatalmas érzés, hogyan hat az majd tovább megannyi millió éven át, hogyan alapozta meg mintegy hírnevét tetteivel, s átengedi magát jóérzésének. Gyakran halljuk ezt idézni. Sőt, én már hallottam olyan emberektől idézni, akik valami szépet akartak mondani másoknak, és e szavakat idézik. Azt is mondhatnád: halandó-életem nyomát – azaz, halandó életedét – nem mossa el megannyi millió év. – S mégis, ezt bármennyire szép mondásnak fogjuk is fel, legyünk tisztában azzal, hogy ez egy tisztán luciferi mondás, a hírnév okozta jóérzés. Újra érezzük, hogy Faust lelkét Lucifer mintegy teljes mértékben elcsábította, nemcsak a tetteire történő visszatekintésben, hanem abban is, hogy sivár, szellemi-egoista módon érzi hírnevét megannyi millió éven át. Egoizmusa óriásira növekszik, és ez a mértéktelen egoizmus még meg is pecsételődik:

    E boldogság sejtelme elragad,
    s már üdvözít a legszebb pillanat.

    Valóban, az ördög nem ügyefogyott. Egy ilyen luciferi kitörés után már tévesen azt hihetnénk, hogy birtokba vette az ördög, mivel ez ismét teljesen luciferien gyönyörteljes érzés, az örökkévalóság utáni legnagyobb sóvárgás. S nem szabad az ostoba ördögre, hanem az okos Mefisztó-Ahrimánra gondolnunk, aki most egészen találóan mondja:

    Ő, kit kéj és öröm jól nem lakat,
    tovább fut, csalfa képeket kutatva;
    ez a sivár, rossz, végső pillanat,
    szegény még ezt is megragadja.

    A lélek teljesen kioldódott, de a testtől luciferi módon vált el. Egészen jól csatlakozik a nem kevesebb belső vágyódást kifejező szavakhoz, amelyeket Faust mond, miközben kilép a palotából és a kapuszárny mentén előre tapogatódzik:

    Mily gyönyör az ásócsörömpölés!
    Kik parancsomra itt nyüzsögnek,

    Ne gondoljuk, hogy nem kísértés az, ha ebben az utolsó pillanatban még egyszer arra gondol, hogy parancsára itt nyüzsögnek! A luciferi kísértés újra, világosan itt van. S Mefisztó nem bolond, ha azt hiszi, most itt van a pillanat, amikor ahhoz a megbeszélésre utalhat, amelyben Faust írásban ígérte neki a lelkét. Egymással beszélgettek: emlékszünk az első részre, ahol Faust még nem a félig kivívott szellemi tudatból, hanem fizikai tudatból ezeket mondta:

    ha e világot romba-dúlnád,
    a másik tőlem el-lehet.
    Örömeim e világból fakadnak,
    kínjaimra ez a nap súgaraztat;
    előbb el kell tőlük szakadjak,
    aztán jöjjön mi jön s jöhet.
    Nem érdekel, hogy a jövőben
    van-é gyűlölség s szeretet,
    s hogy van-e amaz ég-körökben
    is odafent és odalent.

    Úgy vélhetjük, hogy erre az időre visszatekintve, Faust már elmondhatná:

    Rohantam a világon át,

    Itt mondja Mefisztó:

    Ha így vagyunk, mi akadálya?
    Szerződj! És láthatod majd nemsokára
    örömmel tudományomat.
    S mit kapsz, ember még nem látott olyat.

    Faust:

    Szegény ördög, vajon mit adhatsz?
    Egy is, fajtádbeli, a sóvár nyughatatlant:
    emberlelkünk felfogta-e?
    Adsz eledelt, mely nem táplál sose,
    s aranyat, mely egyszeribe
    kezünk között higanyként szétpereg?
    Játékot, hol sosem nyerek?
    S lányt, ki ölembe űlve még
    kacéran szomszédom felé kacsingat?
    Becsület isten-gyönyörét,
    mely mint a meteor, elillant?
    Termést mutass, mely szedetlen rohad,
    s fákat, melyek kizöldülnek naponta!
    Ily alkutól ördög meg nem riad.

    válaszol Mefisztó:

    Ily kincsekkel szolgálhatok, ma!
    De, cimborám, eljő a nap, hiszem,
    midőn már csak lakmároznánk mi békén!

    S most a súlyos szó, amit Faust mond:

    Ha egykor ágyamon betelve heverészném,
    akkor kondítsanak nekem!
    Ha mézesmázas szód megejthet,
    s tetszelgek ön-nagyságomon,
    vagy odavetsz vak élvezetnek,
    az legyen utolsó napom!
    Fogadj velem!

    Nos, nem ez teljesült-e? Sőt, most itt van az örök hírnév előérzetének teljes élvezete.

    Mefisztó:

    Hopp!

    Faust:

    Rá kezem adom!
    Ha egyszer így szólnék a perchez:
    oly szép vagy, ó maradj, ne menj!

    Végül is nem ezt mondja?!

    Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
    akkor pusztulnék szivesen!
    Akkor harang konduljon értem,
    akkor szolgálatod letelt,
    az óra több időt ne mérjen,
    akkor az én sorsom betelt!

    Mefisztó:

    Gondold meg jól, mert én eszembe vésem.

    S nem felejti el. Mefisztó most ezt mondja, miután Faust kiélvezte a legmagasztosabb pillanatot:

    Ő, kit kéj és öröm jól nem lakat
    tovább fut, csalfa képeket kutatva;
    ez a sivár, rossz, végső pillanat,
    szegény még ezt is megragadja.
    Kivel sehogy se bírtam én,
    a kor legyűrte, porba hullt a vén.
    Megáll az óra –

    A szituáció hiánytalanul beteljesedik; ekkor mondja Faust:

    az óra több időt ne mérjen,

    Mefisztó:

    Megáll az óra –

    A lemúrok kórusa:

    Áll! Éjfél se csendesebb.
    Lehull a mutató.

    Bekövetkezett, amit előre megrendeltek, amikor belementek a fogadásba. Mefisztó biztosra veheti, hogy műve elvégeztetett:

    Le; elvégeztetett.

    A kereszten kimondott szó Mefisztó szájából: „Elvégeztetett!” De hasonlít a lemúrok kórusához, amely a Föld hangját adja:

    Már vége.

    Ez szörnyen beletalál Mefisztó lelkivilágába. Ő azt mondta: „Elvégeztetett.” A lemúrok kórusa azt válaszolja neki: „Már vége”. Ez óriási különbség. Vége – ezt a szót nem akarja:

    Vége! mért mondjátok ezt?
    E szó buta.
    Vég és nemlétezés, a kettő egykutya.

    Ezeknél a szavaknál keresnünk kell, miről is van szó. Először is Mefisztó lemúrjaival beszél; úgy véli, elvégeztetett, de csak vége van. S most gondolkodik magán. Meg akarja érteni ezt az ellentmondást: elvégeztetett, vége.

    Vég és nemlétezés, a kettő egykutya.
    Mire jó az örök Teremtés?
    Hogy semmivé legyen minden teremtés?
    „Vége!” Mit értsünk az ilyen beszéden?
    Mintha sosem lett volna, annyi éppen,
    de mintha volna, körpályán forog.
    Az örök Semmiség százszorta jobb.

    Már mondtam, hogy ezekben a szavakban rejlik az, amit meg kell keresnünk. Hogy Goethe ilyen szavakat választott, hogy a legmagasztosabb pillanat élvezetéből építette fel a jelenetet, ahogyan azt ábrázolja, hogy Mefisztót így beszélteti a lemúrokkal, mindez azt bizonyítja, hogy Goethének a legmélyebb dolgot kell kimondania, egy olyan mély dolgot, amit ma valójában csak érinteni lehet, mivel ebben rejlik az, hogy miért következik az utolsó jelenet. Ha a dolog úgy állna, ahogy sok Faust-kommentátor vélte, hogy Mefisztót egyszerűen félreértették, rászedték, akkor az utolsó jelenetnek már valóban nem kell bekövetkeznie. Akkor egyszerűen elég lenne a dologból, mert úgy alakulna, hogy Faust nem gondolta, hogy ilyen magasrendű élvezetet nyújthat számára az, amit így fejezett ki:

    Nem mossa el megannyi millió év
    halandó-életem nyomát. –

    Mefisztó sem gondolt erre; egyikük sem gondolt rá. Egyikük sem gondolta, hogy Faust valamikor, egy bizonyos pillanatban ezt mondja: „Oly szép vagy, ó, maradj, ne menj!” De mivel ez valami magasrendű dolog, hogy így érzi a pillanatot, az ostoba ördög henceg a fogadásával: körülbelül így magyarázza ezt minden Faust-magyarázó. – Nos, ekkor az ördög éppenséggel elvesztette volna Faust lelkét, az angyalok birtokba vették volna – s minden rendben lenne. Az utolsó jelenetre nem lenne szükség. S Goethe bizonyára nem írta volna meg, mivel a költői ökonómia híve volt. De nem érti az a Faustot, aki ilyen felületesen nézi. Csak akkor értjük, ha teljesen világossá tesszük magunknak: igen, itt Goethe azt akarja, hogy Fausttal még egy luciferi csábítás történjék, éppen amikor már a halál egészen itt van, egy igazi luciferi csábítás. – S Lucifer még egyszer itt van abban a pillanatban, amikor Faust beszél:

    E boldogság sejtelme elragad,
    s már üdvözít a legszebb pillanat.

    Most következik a tulajdonképpeni sírbatétel, és Mefisztó készülődése arra, hogy Faust lelkét a pokol szellemeivel megkaparintsa. Jönnek az angyalok, és győzedelmeskednek az ördög felett. A lelket látszólag megváltották, elragadták, de a költemény még nem fejeződött be. Mi történik itt valójában? Igen, Goethe nem tudta így, minden további nélkül elmondani, mi történik. De igen sok szó van itt, amelyekkel elég világosan megnyilatkozott annak, aki érteni akar. Csak az a képzet nem helyes, amit oly könnyen alkotunk az angyalkórusról, mely azért közeledik, hogy magával vigye a lelket. Mindenestől nem helytelen az, hogy a közeledő angyalok mind fennhéjázók, és most a legtökéletesebb fényszellemeknek mutatják magukat, és az ördögöket – a háj- és vázördögöket – így csak lenézik, és most egészen jámbornak látszanak, igazán bátornak, igazán jámbornak. Hogy Goethének mégsem ez az elképzelése volt, arra már célzott azzal, hogy Mefisztóval, akit nem egészen ostoba ördögként állított elénk, e szavakat mondatja, amelyeket így sző bele egy részbe:

    a te arcod nem áhítatra termett,

    és különösen ez a jelentőségteljes szó:

    ördögök, csak álarcosak.

    Ők is Lucifer nemzetségéből valók. Ezt nem tréfából írta ide! – Amennyire egyáltalán elmondható, milyen komolyan van ez írva, arról holnap szeretnénk beszélni.

    A Goethe által kutatott igaz valóságok perspektívái

    Dornach, 1916. szeptember 10.

    Ma és holnap megpróbálok néhány dolgot a Faust-költeményből kiindulva az embernek a szellemi világokhoz való bizonyos kapcsolatairól elmondani. Feltételezhetjük arról, aki valóban szellemtudományos felkészültséggel mélyül el a Faust-költeményben, hogy Goethe lényegében éppen ezekben az utolsó jelenetekben a legmélyebb dolgokról akart mondani valamit, amit belső élményekben hosszú földi élete alatt világszemléleteként vívott ki. A világszemléletet ez esetben úgy is értjük, hogy Goethe mintegy ösztönösen, mondhatni, mintegy magától értetődő tehetséggel úgy alkotta meg ezeket a jeleneteket, hogy valóban kiérezhetjük belőlük az emberiség fejlődésével, az emberiségfejlődés impulzusaival kapcsolatos álláspontját is, amennyire ezek megismerése számára megközelíthetőek voltak. Ha szellemtudományos ideákkal közelítünk azokhoz az alakokhoz, melyeket Goethe a Faust-költeményben teremtett, akkor ezt természetesen egészen meghatározott módon kell felfogni. Teljesen téves lenne, ha azt hinnék, hogy Goethe először alapul vette ezeket az ideákat, amelyekről szó van, majd ahogy egy ruhafogasra ráakasztják a ruhát, rájuk akasztotta a szóban forgó személyek szavait és jellegzetességeit. Ez nem így történt. Ha tehát az ember a Goethei Faustnak ezekről az alakjairól beszél, ahogy mi most akarunk róluk beszélni, akkor ezt olyan értelemben kell vennünk, hogy Goethe ezeket az alakokat bizonyos módon szemtől-szembe ismerte, és úgy jellemezte, ahogy jellemezni tudta, de a szellemtudomány még mélyebbre mehet a dologba teljes joggal. Ha ugyebár találkoznak egy emberrel, akit első alkalommal látnak, akkor nem jönnek rá rögtön, hogy mi minden van a lelkében. Ennek ellenére ez a lelkében van. Ha mármost az első találkozás után leírják ezt az embert, akkor előfordulhat, hogy csak néhány oldalát írják le, talán olyasmit, ami tisztán külsődleges. De ez mégis ez az ember, akit talán önök, ha gyakran látták, vagy valaki más, aki képes volt mélyebben a lelkébe látni, ennél sokkal mélyebb ideákkal jellemezné. Ha én tehát, hogy ma és holnap elmondhassam azt a jelentőségteljes dolgot, ami a Faust-költeménnyel kapcsolatban elmondható, ha én először is felteszem a kérdést: ki ez a Mefisztó Goethénél? – akkor ezt nem úgy kell elképzelni, mintha Goethe tudatában is olyan ideák lettek volna, amelyeket nekem ki kell fejtenem önöknek, ha Mefisztóról beszélek. Goethe éppenséggel úgy jellemezte Mefisztót, ahogy ismerte, de azért Mefisztó olyan maradt, mint a valóságban, egy meghatározott figura, aki szellemtudományos ideákkal is jellemezhető; és éppen az a jelentős, hogy ezzel a szellemtudományos jellemzéssel mélyebben tekinthetünk be Mefisztó, vagy más, a Faust-költeményben előforduló alak individualitásába.

    A szellemtudomány értelmében egy ilyen alakot, mint Mefisztó, mindenképpen úgy kell elképzelnünk, mint aki bizonyos értelemben visszamaradt a régi Hold-fejlődésben. Az a szellemtudományos feltételezés, hogy Mefisztó egy olyan lény, aki nem vett részt a fejlődés megfelelő formájában, amelyben részt vehetett volna a Holdtól, vagy mondjuk talán már a Naptól kezdődően a Földig, vagy a Holdon keresztül a Földig. De ha meg is jelenik – természetesen szellemi-látó módon jelenik meg előttünk – ez a Mefisztó, földi ember alakjában, akkor mégis tévednénk, ha úgy fognánk fel, hogy azt mondanánk: az emberi fejlődéssel szemben maradt vissza a Holdon. – Ő, egész határozottan magasabban áll a Földön, mint az ember, természetesen fejlődése, nem a gonoszra való képessége tekintetében. Hiszen ha akarják, alacsonyabb színvonalúnak nevezhetik azt, hogy Mefisztónak ilyen zsenialitása van a gonoszsághoz. De végül is magától értetődik, hogy ő bizonyos fokig magasabb hierarchikus rendbe tartozó lény, mint az ember. Ha tehát visszamennénk a régi Hold-fejlődésig, akkor úgy találnánk, hogy Hold-fejlődése folyamán az ember egyértelműen alatta áll Mefisztó fejlődésének, annak a lénynek, akiből Mefisztó lett a Földön. Tehát Mefisztóban magasabb lényt kell keresnünk, egy olyan lényt, aki egész egyszerűen magasabb rendű képességekkel maradt vissza a Hold-fejlődésben, mint amilyenek az embernek valaha is voltak. Hogyan tudhatnánk, mondjuk, egy analógia révén mégis világossá tenni, milyen lény is ő valójában?

    Tegyük fel, hogy rátekintettünk mostani Föld-fejlődésünkre. Mostani Föld-fejlődésünk alatt is azt találjuk, hogy vannak emberek, akik előbbre tartanak fejlődésükben, mint mások. Vannak emberek, akik határozottan messzebbre jutottak fejlődésükben, mint mások, sőt, a Föld-fejlődés során bizonyos emberekről beszélünk, akik keresztülmentek a beavatáson, akik tehát – míg ez a mostani Föld-ciklusban a többség számára még nem így van – már betekintenek a küszöbön túli világba. Természetesen az ilyen előrehaladott emberek számára is van megfelelő, előrevivő fejlődés. Ám bizonyos módon ezek az emberek is visszamaradhatnak földi fejlődésük fokán, és úgy képesek élni a Jupiterig, hogy mikor a Jupiter-fejlődés elérkezik, mintegy azt mondják: menjen minden a maga útján, amit a szabályszerű világfejlődés tesz, de mi ezt nem akarjuk, mi megmaradunk abban a helyzetben, amit a Föld-fejlődés alatt értünk el. – Ez a helyzet talán magasabb rendű, mint amit az ember a Föld-fejlődés alatt elérhet; olyan, hogy talán már a Föld-fejlődés alatt előlegezi a Jupiter-fejlődést. De ezek a lények – ez esetben emberek – mégiscsak visszamaradnak abban a helyzetben, amelyben a Földön voltak, és ebbe a Jupiter-fejlődésbe egy olyan Jupiter-fejlődéssel helyezkednek bele, amelyet már a Föld-korszak alatt véghezvittek. Tehát saját mértékükkel mérve visszamaradottak, de az általános fejlődéshez mérten nem visszamaradottak. Csak nem úgy mennek át a fejlődésen, ahogyan akkor az emberek a Jupiteren fejlődnek, ők földi lények, földi emberek maradnak, de a Jupiter-fejlődést már a Földtől kezdve magukban hordozzák.

    Teljesen tisztában kell lenniük azzal, hogy a különféle fejlődési folyamatok valóban igen bonyolultak, és hogy olyan fejlődési folyamatok is ténylegesen léteznek, amelyeket éppen jellemeztem. S most azt, amit a Jupiter-Föld kapcsolatáról mondtam, vigyék át a Föld-Hold kapcsolatra, akkor körülbelül képzetet nyernek arról, hogy először is ki ez a Mefisztó, aki Goethe Faustjában megjelenik. Ő azért számítható az ahrimáni hierarchiákhoz, mert már a régi Hold-korszak alatt megelőlegezte a maga számára az ember földi fejlődését, de most úgy áll a Földfejlődésben, hogy nem földi értelmet, intelligenciát, földi individualitást visz be a Föld-fejlődésbe, ahogyan ezek a Földből adódnak, hanem ahogyan ezeket a régi Holdon megelőlegezte, felvette. Ezért érzi magát az „Égi prológusban” oly rendkívül fölényben Fausttal, az emberrel szemben. Fölényben is van Fausttal, az emberrel szemben, mert Faustnak, az embernek a Goethei értelemben igazi földi embernek kell lennie, aki ugyan nem az ostobák régiójában maradt vissza, hanem teljesen a földi erőkre épít, földi impulzusokra építi, amit lelkében ki kell fejlesztenie. Faust földi ember, földi harcos. Mefisztó Holdemberként jelenik meg előtte, aki természetesen óriási mértékben fölényben érzi magát vele szemben, mivel már a Hold szellemi régióiban magáévá tette azt az értelmet és tudományt, amellyel különben az ember a Földön rendelkezik. Ezért Mefisztó természetesen csak szellemi lény lehet. Ha egy másik emberhez hasonlóan emberi alakot öltött volna, akkor alkalmazkodnia kellene a Föld-fejlődéshez is. Ezt azonban nem teszi. Mefisztóban tehát egy olyan lényt látunk, aki rendkívül magasan állónak érezheti magát a földi emberrel szemben. Mivel azonban csak a Föld-fejlődés folyamán jelenik meg a morális impulzusok lehetősége – emlékezzenek azokra az előadásokra, amelyeket éppen ezen a héten tartottam [90] –, mivel csak a Földkorszak alatt jelennek meg emberi-morális impulzusok, nevezetesen csak itt jelenik meg mindaz, ami a szeretet impulzusából ered, így Mefisztónak, aki Hold-fejlődéséhez ragaszkodott, nincs meg minden további nélkül ez a szeretet-impulzusa. Ezzel egyáltalán nem rendelkezik. Ő tehát egy olyan hierarchiához tartozó szellemi lény, amely hierarchia, mivel visszatartotta magát, és a korábbi fejlődési korszakokban is igen magasra emelkedett, így egészében van egy bizonyos fensőbbsége.

    [90] 1916. július 29. − augusztus 15. Az ember rejtélye, A kozmikus és emberi történelem sorozatának I. kötete − GA 170

    Állítsuk szembe ezt a Mefisztót a magasabb rendű angyalokkal. Tegyük fel, hogy egy jelenlegi angyal állna Mefisztó mellett, tehát egy olyan lény, aki most angyalfokon áll. Milyen lény az, aki most angyalfokon áll? Olyan lény, akinek a Jupiter-fejlődés folyamán alá kell szállnia, hogy ezalatt a Jupiter-emberiségnek azt a szolgálatot tegye, amelyet – mint mondjuk például az arkangyal-lények – a mai földi emberiségnek tesznek. Ez tehát olyan lény, olyan angyallény, aki természetszerűen, mivel szellemi, ha egyszerűen Mefisztó mellett áll, kevésbé messze tart a fejlődésben, mint maga Mefisztó, illetve a hierarchia, amelyhez tartozik. Az intellektualitás tekintetében az angyallények csak a Jupiter-fejlődés folyamán érhetik el azt, amit hierarchiája révén Mefisztó – ha Hold-embernek tekintjük, Hold-beavatottnak – ha nem is önmagától, már a Holdon elért. Sőt, azt mondhatnánk, Mefisztó közvetlen feljebbvalója olyan rendkívül magasan álló lény, még ha a fejlődésben visszamaradott is, hogy egy, a Michael arkangyal rendjébe tartozó lény mintegy Mefisztó közvetlen feljebbvalója rendje alattinak érzi magát. Ezek a fejlődési folyamatok bonyolítják a szellemi lények rangsorát. Egy olyan lény, mint Mefisztó, a Hold-fejlődés alatt igen messzire jutott a fejlettségben. Ezáltal megelőzte az angyalok szokásos, normális fejlődését. Azonban egy olyan lény, mint Mefisztó, szellem maradt. Azáltal, hogy szellem, némiképp rokonságban van a szokásos angyal-fejlődéssel. Hiszen az angyalok is szellemek. Így elmondhatjuk: mefisztói szempontból teljesen igaz, ha Mefisztó arról beszél, hogy az angyalok: „éretlen sereg”. Hozzá képest valóban éretlen sereg, olyan, amely a fejlődésben, aminek ő igen nagy jelentőséget tulajdonít, nem jutottak olyan messzire, mint ő.

    Természetesen az angyalok hierarchiájában is megvan minden lehetséges fejlődési fok. Némileg pedáns-filiszteri módon szólva, az angyalok fejlődésében is feltételezhetünk normális fejlődési fokozatot. De fel kell tételeznünk – hiszen ez tény –, hogy bizonyos angyalok is visszamaradnak, ha szabad így kifejeznem, luciferivé váltak. Bizonyos angyalok visszamaradnak a normális fejlődéstől, és luciferivé lettek. Ezek nem haladnak együtt a többiekkel, hanem korábbi fokokon visszamaradnak. Ezek az angyalok már a lemúriai Föld-korszak során luciferivé lettek, és így most egészen sajátos helyet foglalnak el. Végül is, hogyan érték el, hogy valaha luciferivé válhattak? Ha most közönséges nyelven, még ha esetleg csak megközelítően is kell kifejeznem magam, mivel másként nem lehet – ez valaha megelőzte, hogy az emberek lénycsoportja végigment a Holdfejlődésen. Nos, jött az, amit luciferi csábításnak neveznek, olyan szellemi lények által, amelyek luciferivé lettek. Ez a folyamat bizonyos lényeket odavezetett, hogy a lemúriai fejlődés folyamán úgy hassanak az emberekre, ahogyan ezt önök A szellemtudomány körvonalaiból ismerik. Majd az ahrimáni fejlődés ismét odavezetett, hogy az atlantiszi kor folyamán azt eredményezze, amit A szellemtudomány körvonalaiból és a most tartott előadásokból ismernek. Így tehát azt kell mondanunk: A régi lemúriai kor folyamán luciferi oldalról, az emberiség számára egy olyan impulzus indult ki, amelyben minden, korábban luciferivé vált lény részesült. Ez az impulzus abban áll, hogy a Föld-fejlődés alatt az ember mélyebbre süllyedt az anyagiságba, mint az előrevivő fejlődésben kellett volna, hogy vágyaival, törekvéseivel és szenvedélyeivel, úgymond belebonyolódott a materiális fejlődésbe. Kellett jönnie egy ellensúlynak. S ez az ellensúly az ahrimáni fejlődés révén adódott, s így az ember egyensúlyban lebeg a luciferi és az ahrimáni fejlődés között. Hogy az ember tehát egyensúlyban lebeg a luciferi és az ahrimáni fejlődés között, mindez mégis egy magasabb rendű stílusban, magasabb értelemben az előrevivő fejlődés terve, benne van az előrehaladó fejlődés tervében.

    Miközben ezt összefoglaltam önöknek, azt mondhatják magukban: Fausttal, az igazi földi emberrel szemben állnak a luciferi és ahrimáni hatalmak. A vele szemben álló ahrimáni hatalmakat Goethe különösképp Mefisztóban mutatja meg, akit az ahrimáni hatalom képviselőjeként Faust oldalára állít. Már megbeszéltük, Goethe miért mulasztotta el, hogy világosan kidomborítsa, hogy a luciferi impulzus hogyan közeledik Fausthoz. De mindenütt – erre már céloztam – átszűrődik az, hogy Goethe Faustot lényegében a mefisztói és a luciferi erők közé helyezte. Ismételten kifejezetten hangsúlyoztam, hogy mivel a szellemtudomány még nem létezett úgy, mint ma, a maga korában Goethe még nem lehetett teljesen tisztában Faust, az ember kapcsolatáról Ahrimán-Mefisztóhoz és Luciferhez. De volt egy bizonyos ösztönös felismerése, hogy Faust ezzel a kétféle impulzussal szemben áll.

    Nos, tegyük fel a kérdést: Lényegében miben áll az, amit akár Mefisztó maga, akár a vele rokon lények akartak az emberrel? – Amit Mefisztó akart az emberrel, az valóban semmi más, mint ami lehetetlenné tette volna az embert a Földön, valóban lehetetlenné tette volna. Mert ami először megjelent a Földön, az az ember nemek általi, a férfi-női nem általi szaporodása. Mint igazi Hold-beavatott, aki visszamaradt, Mefisztó ezt egyáltalán nem képes elviselni, és lényegében feladatának tekinti, hogy kitiltsa a világból annak lehetőségét, hogy a nemek szaporodása révén legyen emberiség a Földön. Ennek nem szabad lennie a Földön. Tehát fogjuk fel pontosan: az ember normális földi fejlődése abban áll, hogy az emberiség a nemek által szaporodik. Ám Mefisztó a Hold-fejlődésnél akart visszamaradni. Ezért nem akarta, hogy a Földön a szeretet a nemek szerelméhez vezessen. Mefisztó a nemek szerelmének ellensége a Földön. Egészen határozott ellensége ennek. Ezért úgy érzi – és Goethe ezt valóban helyesen jellemzi –, hogy rendkívüli módon hivatott arra, hogy ad abszurdumig vigye mindazt, ami valamely módon a testi szerelemhez vezet. Amit ösztönözni akar Faustnak Margittal való kapcsolatában – olvassák csak el figyelmesen a Margit-jeleneteket –, ott mindenütt érezni fogják, hogy olyasfélét akar, ami Ahrimán-Mefisztó feladata. De nem akarja, hogy a Faust és Margit közötti szerelem, az igazi, földi emberi szerelem kiteljesedjék, ezt valójában sem Faustnál, sem Margitnál nem akarja eltűrni. Ezzel szemben igencsak benne van a játékban, amikor a laboratóriumban létrehozzák a Homunculust. S önök ismerik korábbi, a Faustról tartott előadásaimból, hogy a Homunculust azért állítják elő a természetből, testi szerelem nélkül, hogy létrehozzon egy emberi szerelmet, Helénáét. Ez olyan feladat elé állítja Mefisztót, hogy ne az előrehaladó fejlődés értelmében hozzon létre egy olyan emberiséget, amely a testi szerelemből származik a Földön, hanem egy másik módon, Ahrimánnak tulajdonított erők által állítson elő egy olyan lényt, amely nem a Föld számára meghatározott értelemmel rendelkezik. Mert gondoljanak csak valaki másra, mint erre a Homunculusra, gondoljanak Euphorionra, gondoljanak Heléna újbóli felbukkanásának egész módjára, itt mindenütt Mefisztó vezeti a játszmát. De itt sohasem kell valamiféle szabályszerű, testi szerelemre gondolni. Tehát a Mefisztónak adott szerep már rendkívül jól el van találva, és teljesen indokolható a szellemtudomány által. Ebben óriási mélység rejlik.

    S most figyeljenek erre a különös szóra, éppen amikor feltűnnek a mennyei seregek:

    Bántó zaj üt meg, ocsmány hangicsálás,
    mely bosszantó fény közt, fentről ered;
    ez a fiús-leányos kornyikálás,
    mit a szenteskedő ízlés szeret.
    Kifőztük kárhozott órák homályán,
    mint irtsuk ki az emberek faját;

    Már azt feltételezi az angyalokról, hogy tudják, hogy valaha végignézték, amikor Mefisztó társaival az emberiség megsemmisítését tervezte. A továbbiakban most mond valamit, miközben mintegy áttér a földi ember beszédére:

    s a legförtelmesebb találmány

    – a legförtelmesebb éppen az emberi fajnak ez a megsemmisítése. Ezt nevezik a legförtelmesebbnek.

    Hogy most továbblépjünk a megértésben – természetesen rendkívül nehéz ezekhez a dolgokhoz közeledni, mivel Goethe legmélyebb emberi-szellemi érzéseit, érzületeit és megismerését akarta ebben kifejezni –, ahhoz körülbelül a következő szemlélődés szükséges. Önök tudják, ugye, hogy létezik – legalábbis számunkra – egy szellemtudomány, még ha manapság csak fejlődése kezdetén is tart. Azt is tudják, hogy mindig volt ilyesmi, még ha a régebbi korokban másként érték is el, a világ igazi megismeréseként, amely túllép a látszaton, amely behatol a valóságba. Nos, azt is tudják, hogy bizonyos módon gondosan őrködtek a szellemi javakon, mégpedig a régebbi korokban, hogy a misztériumokban őrizték, és ez valóságos világmegismeréshez vezetett. Ezeket a szellemi javakat – mint tudják – csak azokkal közölték, akik érettek voltak erre. Ha most feltesszük a kérdést, milyen is volt a megismerésnek ez a módja, a szellemi javak e sajátos fajtája, amelyet a misztériumokban közöltek, akkor a legjobban úgy érthetjük meg, ha megpróbáljuk a mi Atlantisz utáni ötödik korszakunkat összevetni az előzőekkel, a görög-latin, az egyiptomi-káld korszakokkal és így tovább. S ha ezen összehasonlítás alapján megkérdezzük, hogyan változott az emberek világfelfogása a korábbi korszakoktól, korábbi kultúrkorszakoktól a miénkig? Valóban igaz, hogy fontos, jelentőségteljes dolgok történtek az emberiség fejlődésében, hogy megegyezésen alapuló mese, fable convenue, ha valaki úgy véli, hogy csak azt kell tudnia az emberiség fejlődéséről, amit a triviális történelem közöl, amit ma éppenséggel történelemnek neveznek. Egészen másként volt ez a korábbi kultúrkorszakokban, mint ahogy a szokásos történelem, e megegyezéses mese szerint elképzelték. Emlékezzenek csak egyszer egy ilyen mondás [91] mélységére, ahogy felidéztem:

    Ó, Nap, e világ királya,
    Nemedet a Hold kapja meg;
    Merkúr szorosan kapcsolódik hozzátok.
    Vénusz kegye nélkül nem ér el titeket mindaz,
    Hogy miféle kínokra van kiválasztva az ember.
    Jupiter kegyelme nem veszett el néktek,
    Mellyel az öreg, szürke Szaturnusz
    Sokszínűnek bizonyul.[92]

    [91] 1916. szeptember 3-i előadás során − GA 170
    [92] Basilius Valentinus (1394-1450)

    Hatalmas mélység rejlik az ilyen nyakatekert mondásban, de ez a mélység egykor ott volt. Még ha atavisztikus tisztánlátás révén is, de az emberek egykor beleláttak ezekbe a realitásokba, amelyekre például egy ilyen mondás is célzott. A létezés alapjainak ebből a tudásából jelent meg az Atlantisz utáni ötödik korszak. Ez két irányba tért el. Az egyiket bizonyos mértékig az Atlantisz utáni ötödik korszak beavatása révén jellemeztem önöknek, amit Verulami Bacon [93], Lord Bacon személyében ábrázoltam. Itt a vágyat, mindazt, ami az érzékiészlelhető dolgokon túllép, csupán idolként, bálványként kell kezelnünk. Mint tudják, Bacon négy fajta idolt fogadott el. Ezeket soroltuk fel: Idola tribus, Idola spectus, Idola fori, Idola theatri, négy különböző fajta. Az Atlantisz utáni ötödik korszak kezdetén Bacon szelleme által az a tendencia fejeződik ki, hogy mindent, mindent csak az érzéki szemléletből és a fogalmakból nyert megismerésre építsünk, amelyek ismét csak az érzéki szemléletből adódnak. Minden, ami túllép az érzéki szemléleten, idol, amelynek tartalma valójában szavakban merül ki. Ezt már jellemeztük, bizonyos mértékig ez az egyik áramlat.

    [93] Francis Bacon (1561-1626): angol filozófus és államférfi, Novum organon, Módszertan

    Nos, tekintsék meg egyszer, sematikusan kifejezve, azt az áramlatot, amely mintegy így fejeződik ki: „Ó, Nap, e világ királya”, amely még belemegy a létezés mély alapjaiba, tekintsék ezt folytatásában. Ha ez csak magától akarna fejlődni az Atlantisz utáni negyedik korszakból az ötödik korszakba, akkor azt mondhatnánk, ez így folyna le (lásd a rajzot, a fehérrel jelzett vonalat). A fejlődés, amely az idolokhoz vezet, ez alatt a fejlődés alatt történik (a rajzon a kék vonal), és nem ismeri fel, hogy az ember a valóságban közvetlenül szellemiséget talál, úgy, ahogyan az érzékelhetőt; kikapcsolja a szellemiséget, és úgy tekinti, mintha ezt csak a szó-idolok tartalmaznák, tehát Baconnal ez a fejlődés vette kezdetét.

    Mi lenne ennek ellenképe? Ennek ellenképe egy olyan fejlődés lenne, amely elismerné, hogy jelen van egyfajta szellemiség, lelki-szellemiség, amit a fizikai-anyagi szemlélet nem ismer el. Ez lenne ennek az ellenképe. Tehát megkérdezhetnénk: jelen van-e ez a fejlődés is? Találunk-e, éppen úgy, ahogy Bacon szerint csak az érzéki valóság a valóság, a többi szóidol, kifejeződése annak, hogy csak valamiféle szellemi-valóságos létezik, és semmiféle anyagi-fizikaiság, ami az érzékekbe jut? Ez ténylegesen létezik is. Baconnál valamivel később élt Berkeley, George Berkeley, és ő a fejlődésnek ezt a vonalát ábrázolta (a rajzon a vörös vonal). Tisztázzuk néhány szóval, miben áll Berkeley világszemléletének lényege.

    Berkeley azon a nézeten van, amely lényegében teológiai világszemléletéből adódott – végül is püspök volt –, hogy mindaz, ami az emberen kívül van és az érzékekkel érzékelhető, csak addig van itt, amíg az érzékekkel felfogható. Tehát Berkeley nézete a következő – talán ellentétével lehet a legjobban jellemezni: Tegyük fel, most a berkeleyizmussal szembeni, mondjuk naiv szemléletből a következőt: ha bejönnek ide, látják, hogy mondjuk, Herr Bauer [94] itt ül, de feltétezik, hogy már előzőleg is itt ült, és azután látták. – Mint mondtuk, a legkisebb bizonyíték sincs arra, hogy az, akit itt a széken ülni láttak, itt is volt, mielőtt önök látták. S ha ismét kimennek, úgy vélik, hogy ez az úr itt marad ülve, és itt ül, amíg önök hátat fordítanak és kimennek. Berkeley ezen a nézeten van: semmi bizonyíték sincs arra, hogy mondjuk az, akit itt látnak, még itt ül. Addig ül ott, amíg önök odanéznek, mivel a szemükben lévő képek elevenek, és hogyan lehetnének ott a szemükben lévő képek, ha nem néznek oda? Bacon világszemlélete logikus módon, teljesen igazolható. Ugyanúgy logikusan igazolható Berkeley világszemlélete is, mivel semmiféle ellentmondás sincs benne, ami logikusan következhetne belőle, teljesen logikus módon igazolható, még ha a naiv tudatnak nem is felel meg. Berkeley ugyanis nem azt vallja, hogy amikor önök bemennek, megteremtik Bauer urat, és amikor kimennek, eltüntetik, egyáltalán nem így gondolja, de az, amit látnak, csak az önök látásával jön létre, és ezzel együtt eltűnik. Esse est percipi: létezni annyi, mint érzékelni. S a környező világban nincs más létezés, mint az érzékelés. Ezért Berkeley számára az, ahogy önök most képzetet tudnak alkotni, az érzéki világ, mindez elsősorban csak keletkezésben, mozgásban van. Ha idepillantanak, akkor itt van, ha másfelé néznek, eltűnik, már nincs itt. Tehát mindez csak a szemléletükben van itt. Mint mondtuk: esse est percipi, semmi sincs az érzékelésen, az érzékelési folyamaton kívül. De e mögött az érzékelési folyamat mögött, amely tehát semmi más, mint érzékelési folyamat, ott van az isteni-szellemi lét. Az önök észlelésén kívül még dolga van Bauer úrral az Istennek is, aki úgy ülteti őt oda, ahogy akarja. S ha belemennek ebbe, ez az Isten csak abból teremti meg Bauer úr képét önökben, ami benne van. Majd ha elmennek, hagyja, hogy ez ismét eltűnjön. Tehát ez az érzéki világ nem létezik, csak a szellemiség-lelkiség. Önök mind, ahogy itt ülnek előttem, csak szemem teremtményei. Azon kívül, ami a szemem teremtménye, még létezik az isteni-szellemi, lelki-szellemi világ, amely azonban egészen másként tartja és hordozza önöket, mint amikor önök itt a szemem teremtményeiként léteznek.

    [94] Michael Bauer (1871-1929): Christian Morgenstern barátja.

    Csak jellemeztem ezt a szemléletet. Valóban, filozófiailag erősen bizonyítható. De ez, mondhatnánk, a baconizmusból származó világ másik felét eredményezi. S e két irányzat között ingadozik az Atlantisz utáni ötödik korszak minden világszemlélete. Ez a világnézet vagy csupán az érzéki valóságot ismeri el, s ezáltal képtelennek nyilvánítja magát, hogy az érzéki valóságban valamiféle igazi szellemiséget lásson, vagy kimerül a szellemiség-lelkiség puszta szemléletében, mindenütt csak Istent és az isteni gondolatot látja, és tehetetlennek bizonyul arra, hogy az Istenben élésből és az isteni gondolatból alászálljon az érzéki valóságba. Ez a két eltévelyedés mindenképpen létezik az Atlantisz utáni ötödik korszakban. S aki a szellemi életet szemléli, ahogyan az ezoterikán kívül fejlődik, úgy találja, hogy vagy az egyik, vagy a másik, vagy a vörös, vagy a kék vonalon fut. A külső, exoterikus irányzat nem az általam rajzolt fehér vonalon mutatkozik.

    Elmondhatjuk, hogy az Atlantisz utáni ötödik korszak embere bizonyos feszültségbe kerül e két világszemlélet között. S Goethe intenzíven érezte ezt a feszültséget. Itt önöknek felsorakoztattam mondhatni az elméleti, az inkább filozófiai impulzusokat, de a dolog nem áll meg ezeknél. Éppen így tévelyeg minden élet a pusztán szellemi-lelkiség és a pusztán érzéki-materiális között. Goethe egészen erőteljesen érezte ezt a feszültséget. Nem csodálhatják, hogy érezte mindazt, ami a külvilágban él, mondjuk, a kék vonal áramlatának befolyása alatt, mert főleg így halad az Atlantisz utáni ötödik korszak fejlődése, lehetőleg materiális irányba, és az anyagi puszta elismerésébe.

    De Goethe már érezte a másik vonalat is. Mélyen érezte, csak Goethe idejében ez még valóban nem volt olyan, mondhatni aggasztó, mint ma, hogy a materializmust materialistának nevezzék. Akkoriban még nem volt olyan aggasztó a kék vonal eltévelyedésére utalni, mint ma. Ma a kék vonal eltévelyedésére a szellemtudománynak kell utalnia, és ezért neki kell elviselnie minden támadást, minden szörnyű támadást, aminek jönnie kell, mivel eleinte mindig előítéletekkel, sőt, gyűlölettel fordulnak szembe azzal, ami megismerésként akar érvényesülni a világban. S a materializmust egyre inkább szentté avatják, természetesen világi módon. De mégis azt mondhatjuk, hogy a materializmust szentté avatják. Mennyire közel van ma már a materialista orvostudomány ahhoz, hogy szentnek és sérthetetlennek nyilvánítsa magát, milyen sok más törekvés van ma, amely a materializmus, a kék vonallal jelzett eltévelyedés értelmében szentnek és sérthetetlennek nyilvánítja magát, a szellemi-lelkiségtől való eltévelyedés értelmében, ami azonban ugyanakkor az érzéki-materiális megnyilatkozása, ahhoz tartozik, egy vele, és abból kell érvényt szereznie, amit mi szellemtudománynak nevezünk. Minden üldözés, amit korábban már más területeken meglévő inkvizíciós üldözésnek nevezhetnénk, először a materializmus területéről jön, valójában csak most kezdődik igazán, csak most kezd érvényesülni, amikor a formák is megváltoznak. A megismerés materialista színezete elleni lázadás nem kevésbé az inkvizíció áldozata lesz, a jövő inkvizíciójáé, amely némileg más formában jelenik majd meg, mint a múlt inkvizíciója, amikor a korábbi törekvések jutottak a kezére. Csak ne higgyük, hogy mindaz, ami a kék vonal szerint eltévelyedik, nem lesz éppen annyira intoleráns, mint amennyire a más területek törekvései voltak.

    A vörös vonal korábban még nem olyan világosan jelenik meg. Csak mintegy az Atlantisz utáni ötödik korszakban különült el, sőt valamivel később, mint a kék vonal, de már benne volt a korábbi törekvésekben. Lényegében csak egy sajátos formában lépett fel, és legjelentősebb, legnagyobb képviselője éppen Berkeley volt. Mégis volt sok más képviselője is. Az Atlantisz utáni ötödik korszakban jelent meg, de bizonyos dolgok kimaradtak számára a már meglévő formából, és ezért volt az, hogy Goethe idejében már kényelmetlen volt komolyan beszélni a vörös vonalról, míg Goethe még teljes gátlástalansággal tudott beszélni a kék vonalról. A vörös vonalról kényelmetlen volt beszélni. Végül is, valójában mi tör előre ennek a vörös vonalnak a pályáján? Itt előre törnek mindazok a világnézetek, amelyek kerülik, hogy az ember a világra irányítsa tekintetét, a teljes, széles világra, és valamiféle általános szellemi-lelkiségben szeretnének kéjelegni, amely az érzékek megnyilatkozásaival szemben tehetetlenné akar válni; olyan világnézet, amely ugyan beszélni akar érzékfelettiségről, de valójában semmit sem akar megismerni. Egy széles területről van itt szó, amelyhez fokozatosan odafordult csaknem minden vallásfelekezet és minden szekta, mivel sajátos, hogy ezek a világnézetek tulajdonképpen lemondanak arról, hogy megragadják a világot, és csak általában akarnak valamiféle érzékfelettiségről beszélni, és ebben kéjelegni. Nem akarják a pozitív, konkrét megismerési erőt megszerezni, hogy azzal, amit kívánnak, amiről beszélnek, valóban alámerüljenek a valóság világába.

    Talán jobban meg fognak érteni, ha megpróbálom a következő módon kifejezni magam. Gondolják el, milyen az élet manapság egy átlagember számára. Mondjuk, egy héten hat napot tölt a gyárban, az irodában vagy bárhol. Benne van egyfajta tisztán anyagi működésben, amely a puszta érzéki szemléletben merül ki, manapság semmilyen szellemiség sem keveredik bele, és egyre kevesebb és kevesebb szellemiség keveredik bele. Éppen ellenkezőleg, aki valami szellemiséget akar belevinni, azt teljesen őrültnek nézik. De ezen a területen működnek mindazok az erők, amelyeket a mai tudomány el akar ismerni. Itt működnek mindazok az emberi összefüggések, amelyek fölött a megismerés úrrá akar lenni, támadni, röviden, itt minden olyan gondolatokban és fogalmakban fejlődik ki, ami a szemünk előtt kitáruló valóságról szól. S akkor tegyük fel a legjobbat, hogy ez az ember, aki tehát az irodában vagy a gyárban egész héten tisztán anyagi módon megismerhető dolgokkal foglalkozott, vagy tisztán materiálisan megismerhető dolgokat tanult – végül is a szokásos iskolákban sem tanul mást, mint materiálisan megismerhetőt. Ez az ember – őszintén tegyük fel a legjobbakat – vasárnap elmegy a templomba, és ott arról hall beszélni, amiről manapság templomban az évszázados fejlődés során beszélnek. Próbálják meg, ha tudják, úgy értem, ha elég gyakran voltak templomban, és nyitott füllel hallgattak prédikációkat, ha nyitott szemmel látták, mi történik ott, kérdezzék meg maguktól, vajon abban, amit ott mondanak, van-e olyasmi, ami alkalmas arra, hogy valami kiderüljön a bennünket körülvevő világról. Azt állítják ugyan, hogy Isten, akiről ott beszélnek, a világ alapját képezi, de sohasem beszélnek arról, hogy erejével, impulzusaival hogyan avatkozik be a világba. Az embernek megvan a maga saját világszemlélete a hétköznapokra: kék vonal; saját világszemlélete a vasárnapokra: vörös vonal. A kettő között soha, soha sincs összefüggés, ha valóban átlátjuk a dolgokat. Tegyék csak fel a kérdést: amit a szószékről tanítanak, miféle kapcsolatban van a kémiával, a fizikával, a biológiával? – Semmiféle kapcsolatot sem keresnek, sőt, ezt borzadva visszautasítják.

    Ezzel szemben nézzék a szellemtudományt, akkor azonnal látják, miről van szó. A szellemtudomány nem úgy beszél az érzéki-materiális világról, mint a szokásos fizika, kémia, hanem úgy, hogy abba, amit az érzéki-fizikai világról állít, minden részletében belefolyhat az, amit a szellemi világról mond. Nincsenek hétköznapi és vasárnapi nézetei, hanem egyfajta olyan szemlélete, amely belemerül a szellemi világba, és mintegy belefolyik a fizikai-érzéki világ részleteibe. Nem nyilvánítja tehetetlennek magát, mint a Berkeley-féle szemlélet, hogy az érzékelhető világot a szellemiségből ragadja meg, nem nyilvánítja tehetetlennek magát, mint Bacon szemlélete, hogy az érzékelhető világban a szellemet találja meg, hanem csak idolokat, bálványokat akar találni. Honnan jön akkor ez? Nos, ezt már értjük. Természetszerűleg az Atlantisz utáni ötödik korszak az, amikor a kék vonallal jelzett fejlődés létrejött. Bacont mintegy kezdeményezőnek nevezhetjük. Az embernek egykor alá kellett merülnie az anyagba, ezt sokszor kifejtettem újra meg újra, hogy a szellemtudomány egyáltalán nem ellensége a materializmusnak, hanem megérti, hogy az anyagi fejlődést miért ismerik el az Atlantisz utáni ötödik korszakban. De ezt nem ismerhető el anélkül, hogy ne inspirálná az embert egy olyan szellem, mint Ahrimán. S ha mégoly sokáig tart is az Atlantisz utáni ötödik korszaknak ez a materializmusa a maga ahrimáni értelmében, a maga részéről hinnie kell abban – biztosak lehetnek efelől, nem azért, mert én mondom, hanem mert a szellemtudomány egész szelleméből fogják megérteni –, hogy ragaszkodnia kell ehhez a materialista-ahrimáni értelemhez, ahhoz, amit Ahrimán-Mefisztó egy kárhozott órában ígért, hogy semmit sem akar tenni az emberi faj szabályszerű előrehaladásáért a Földön. Ezért ez a materializmusból kinőtt tudomány sohasem fog eljutni az emberré válás titkainak áttekintéséhez, az embriológia rejtélyeihez és így tovább – sohasem! Eljuthatna az olyan lények létrejöttének megértéséhez, amelyek a Homunculus módján képesek kialakulni. De ez a tudomány sohasem jut el ide. Nos, ez csak egy evolúciós áramlat. De igen sok minden összefügg ezzel az ahrimáni tendenciával. A tudás csak egy része ennek. De ez folyik ennek az ahrimáni szemléletnek egész kultúrájában.

    A másik áramlatot, amelyet a vörös vonal ábrázol, Goethe is mélyen érezte, csak mondhatni, nem volt lehetséges számára, hogy olyan világosan, egészen világosan állítsa alakjait erre a vörös vonalra, mint ahogy a kék vonalra odaállította. A kék vonalra helyezte Mefisztót, háj- és vázördögeivel, illetve a lemúrokat. Ott állnak előttünk. Ezt ő mérlegelte. Végül is csak a jelen korszaktól kezdve szólják meg azokat, akik a lemúrokról, és a háj- és vázördögökről beszélnek, egyre inkább megszólják majd, ha a szellemtudomány értelmében beszélnek. Goethe korában ez még bizonyos mértékig nem volt olyan veszélyes. De veszélyes volt a másik dolog, amit Goethe is átlátott, és valóban jól átlátta, s jól tudta, hogy ha ezt a vörös vonal a jelenben érvényre jut, ha itt valóban egy magát egyre inkább tehetetlennek nyilvánító szemlélet jelenik meg, arra nézve tehetetlennek, hogy a szellemi-lelki elem elismerésétől eljusson a valóságos világot áthatásáig, akkor ez azon alapszik, hogy bizonyos luciferi szellemek megakadályozzák, hogy a korábban jogosult áramlatok tovább haladjanak. Luciferi lények akadályoznak bizonyos vallási és szektás áramlatokat abban, hogy előrehaladjanak. S így ezek nem tudják áthatni a világot, megmaradnak a szellemi-lelkiség puszta elismerésében. Berkeley szemlélete csak egyfajta sajátos kifejeződése ennek. Ez valamiféle luciferi visszahúzáson alapul. Hogyan fejeződik ki ez például Goethe számára? Mefisztó emlékezik magára és nővéreire, azokra, akik egykor egy kárhozott órán – ez Mefisztó beszédében valami mást jelent – az emberi faj megsemmisítésére esküdtek, vagyis semmit sem akartak tudni arról, hogy mi módon népesíti be az emberiség a Földet.

    Mefisztó emlékezik arra, hogy tulajdonképpen a leglényegéhez tartozik az, hogy képszerűen kifejezve az ahrimáni korban részt vett szellemeinek legjelentősebb ülésén, találkozóján, amelyen egykor elhatározták, hogy az ember a Földön soha ne születhessen természetes módon, hanem a Földön létező nemi erőket valami egészen másra kell használni. Ezek az ahrimáni lények az őskorban elhatározták, hogy nem engedik feltámadni a nemek szerelmét. De Goethe a következőt mondja, miközben ezt magától értetődően nem önmagával azonosítja, hanem belegondolja Mefisztóba: Vannak olyanok, akiket nem Mefisztó inspirál, akik ugyan semmit sem mondanak arról, hogy az emberi fajnak a Földön nem a szokásos emberi módon kell szaporodnia, hanem imádkozni kezdenek, úgy találják, hogy csak azok élnek igazán szent életet, akik semmit sem tesznek az emberiség szokásos szaporodása értelmében, akik eltekintenek ettől, nem akarnak tudni róla. Ezek az aszkéták, a szentek, akiknek az érzéki szerelem hallatán megnyúlik az ábrázatuk, akikről már gyakran beszéltünk. – Mefisztó ilyeneket gyanít, lát, szemlél az angyalok seregében. Ott látja az inspirátorát e másoknak, akik alapjában véve azt imádják, amit Mefisztó és nővérei elhatároztak:

    Kifőztük kárhozott órák homályán,
    mint irtsuk ki az emberek faját;
    s e legförtelmesebb találmány
    áhítatukkal egybevág.

    Nos, ehhez kapcsolódik az áhítat. Hiszen a visszamaradt templomi, szerzetesi közösségek, szektás irányzatok luciferi inspirátorai ott vannak a másik seregben. Nem hiába mondja Mefisztó egy nyurga fickónak, aki különösen tetszik neki:

    a te arcod nem áhítatra termett,

    Goethe sok minden belevarázsolt ebbe, ami lelkében élt azzal a vasárnapi világszemlélettel kapcsolatban, amely papos arccal járkál, amit az ahrimáni szemlélettel ellentétben, luciferinek tartott. Mefisztó rokonnak érzi magát azokkal, akik áhítatukba felvették azt, amit Mefisztó a maga tudományába és akaratába befogadott.

    Nos, beszélhetünk még arról, hogyan kell ezekről a dolgokról tisztán szellemtudományos módon gondolkodnunk. Most azonban Goethei értelemben akarunk beszélni róluk. S ez már egy – ha szabad így mondanom – ős-Goethei érzés, amit éppen kifejeztem. Így áll egymással szemben először is az ahrimáni világ – a lemúrok, a háj- és vázördögök – és valamiféle luciferi módon odalehelt dolog. Ezt Goethe egészen világosan fejezi ki. Mint mondtuk, a luciferi módon sejtetett dolog áll szemben a mefisztóival, amikor csak lehetséges, úgy leplezve, hogy az a személyiség fejezi ki, akinek sok mindent megengedünk: az ördög. Ő mer beszélni a papos arcról, a „legkedvesebb” ifjúról, és így tovább. Ezek tehát ténylegesen szemben állnak egymással. Az egyik oldalon Mefisztó, aki bizonyos módón zálogba veszi Faust lelkét. Hogyan teszi ezt? Úgy, hogy Faustot keresztülhajszolta minden földi dolgon, ami csak ebben a szférában történik, ami a földi létben megjelenik, és az érzéki szerelem révén emberalattivá válik. Azáltal tart igényt Faust lelkére, hogy bevezette őt minden ahrimáni dologba. Amit Faust még belevisz a Margit-szerelembe, arról Mefisztó valóban semmit sem tehet, és ezt eléggé ellentétére fordítja. S ezután az egész tényleg ahrimáni módon történik. Mefisztó csak ahrimáni mesterkedéseket használ, hogy előhívja a görög világ bizonyos külső jelenségeit. Ami ahrimáni mesterkedéssel elérhető, azt először az állammal kapcsolatban érik el – jegyezzük meg ezt egész halkan. Azután az emberré válásban keresik majd, a fejlődéssel kapcsolatban, de az ember- és állat alatti fejlődéssel, a mechanizált Homunculussal összefüggésben, a történelmileg mechanizált Homunculussal összefüggésben.

    Heléna nem az emberiség földi létének megfelelő módon kerül a színre. Majd történik néhány földi cselekedet, nos, akik ebben segítenek, végül is azok sem földi alakok, úgy segítenek, mint Zsebella és Prédazsák. Az ahrimáni mesterkedések befolyása alatt mindez már nagyon el van zálogosítva, és az az egyetlen dolog lehet záloga, amit Mefisztó az ember tényleges földi áldásából birtokolhat. Tehát azáltal, hogy Faustot üres jelentéktelenségen át vezeti – a földi lét szempontjából ez csak jelentéktelenség, de azért nem olyasmi, amihez ne tartozna óriási értelem és tudomány, még ha üres jelentéktelenség is –, azáltal köti le, zálogosítja el a lelkét a maga számára. Majd elzálogosítja a másik dolog által, amit a tényleges földi áldásból – nos, miből is kap? Az ember a Földön kapja meg énjét, tehát először a vérét. A csontokat, az inakat, az ínszalagokat, amelyek a foltos féltermészetűeket alkotják, birtokolhatja Mefisztó, de a tulajdonképpeni földi áldást, a vért, a földi ember fizikai-materiális reprezentánsát szeretné ugyan birtokolni, de mégsem teheti. Ő megmaradt a Holdon. Neki ebből csak a vérrel írt okmány maradhat, csak az, amit mintegy elvont szerződésben köt ki, ami nem függ össze a reális impulzusokkal, hanem megmarad az elvontságban, a szerződésszerűségben. Mefisztó csak ezt tudja kivonni a vérből, nem magát az impulzust, hanem csak ezt.

    A lélek el lett zálogosítva számára. Nos, beszédéből úgy tűnik, mintha a másik sereg ezt egyszerűen elcsente, ravaszul elvette volna előle. De ez nem minden további nélkül van így. Ahogy tegnap elmondtuk, Mefisztó még mindig eléggé, egészen a halálig a karmai között tartja Faustot. Ha azonban önök úgy ismerik meg a halált, ahogyan tegnap megmutattuk, nemcsak abban, hogy Faust lehanyatlik, hanem abban, ahogyan a halál fokozatosan bekövetkezik, akkor van itt valami, amit Faust átél, és különösen gyönyörteljes érzésként él át, amit tegnap az előadás végén leírtam, hogy miután a lélek kilazult a testből, már átél valamit a szellemi világból. Faust lelke, vagy ahogyan Goethe először írta, Faust entelechiája – holnap erről még beszélünk –, itt átcsúszik a luciferi szférába, és ott feloldódhatna. Faustnak ebből épp oly kevés haszna lenne, mintha Mefisztó rabjává válna. Gondolják csak el, mi fenyegeti itt!

    Szeretet-lángok
    a Fényt kutassák!
    Legyen az átok
    írja Igazság;
    ne kössön lelkeket
    gonosz fölény,
    s Mindenségünk ölén
    repessenek.

    De ez a boldogság a mindenségben való feloldódáshoz vezetne, az átmenethez a nyolcadik szférába [95] ! Faust éppen ezt kapná ebből: feloldódna a világmindenségben, ami a megsemmisüléssel jelentene egyet. Nos, üssék fel az utolsó jelenetet, amelyről azt mondtam, hogy szükségszerűen össze van kötve az előző jelenetekkel, odatartozik, ott kell lennie. Látjuk, hogy itt a cselekmény egész más helyen folyik tovább. Itt ismét jönnek az angyalok, és hozzák Faust entelechiáját, halhatatlan lényét. De miközben ezt teszik, elmondják, hogy miképpen tudják idehozni. A fiatalabb angyalok ezt így fejezik ki az utolsó jelenetben:

    A rózsák, miket nekünk a
    szent bűnbánó nők szereztek,
    győztesekké fegyvereztek;
    elvégeztetett a munka,
    zsákmányunk e drága lélek.

    [95] Dornach, 1915. október 18. A nyolcadik szféra, in: A XIX. század okkult mozgalma és kapcsolata a világ kultúrájával − GA 164, továbbá Dornach, 1919. november 23.: Michael küldetése – GA 194, és 1916. november 27. in: Kozmikus és emberi történelem, III. kötet − GA 172

    Az angyalok tehát az entelechiát, Faust lelkét nem saját természetük révén birtokolják, hanem azáltal, hogy náluk vannak a szent bűnbánó nők rózsái, az emberi szférából, illetve abból, ahová az emberi életet végigélők belenőttek, olyanok, akik valóban fejlődtek a földi élet folyamán. Goethe az egész fejlődést Mefisztótól, az angyaloktól vezeti az emberi fejlődésig, azáltal, hogy az angyalok az entelechiát nemcsak saját erejükből mentik meg, hanem úgy, hogy a szent bűnbánó nőktől megkapják a rózsákat. Ez végtelenül mély gondolat. Goethe beleviszi ebbe a jelen emberi, földi fejlődés jelentőségéről vallott meggyőződését. S ezért az emberi lényből kiindulva kell találnia valamit, ami legyőzi a puszta ahrimáni-mefisztói hatást. Mefisztó ott áll, parancsol a lemúroknak – a csontokból, inakból és ínszalagokból összetoldozott fél-természetűeknek –, s a háj- és vázördögöknek is. Kifejtettem, mit jelent ez: mindebben csak az emberalatti természet rejlik, amely sohasem tudná létrehozni az embert, egy olyan alapon álló természet, amelyből az ember sohasem nőhetne ki. Mindaz benne rejlik, amit a kék vonalon futó világszemlélet megragadhat, de ily módon nem lehet megérteni, ami körülvesz bennünket. Mefisztónak a Hold-korszaka óta csak azok az erők állnak rendelkezésére, amelyek a lemúroknak, a háj- és a vázördögöknek parancsolnak; de amit kivon a természetből, a földi természetből, az csak a mefisztói elem, s ebből más is kivonható, amiről Mefisztó nem tudhat, mivel annak módja szerint nem vett részt a földi fejlődésben. Ez vonódik ki, mialatt a fizikai természet valódi gyógyításából, megnemesítéséből keresik a rokonságot a földi erőkkel.

    Örökös üdvű láng,
    izzó szerelmi pánt,
    tűz, mely szivet gyötör,
    habzó istengyönyör.
    Nyilak, átfúrjatok,
    lándzsák, átszúrjatok,
    dorongok, zúzzatok,
    villámok, vágjatok!

    – és így tovább. Látják itt, ahogy átzeng a természet, amely az emberhez tartozik, és össze van kötve a luciferiséggel, az ördögivel is, de magasabbra tör. Ezt a természetet láthatják itt. S az angyaloknak a Földön, vagy a Föld számára az a feladatuk, hogy magukra vállalják az emberi nem ápolását. Azokat az angyalokat, akik nem maradnak vissza, hanem előrelépnek addig, hogy az emberi nemet gondozzák, ahogyan annak a lennie kell a Földön, Goethe lényegében megváltóknak tekinti. Emlékezzenek rá, milyen megbízást ad az Úr az igazi angyaloknak:

    De igazi istenfiak, ti,
    hadd tudjatok az élő Szépségen vigadni!
    Kedves aklába zárjon bennetek
    a születő örökkön élve, hatva,

    – itt segítséget kell nyújtaniuk, be kell avatkozniuk, és ők megteszik. Az angyali seregben azok az angyalok lépnek valóban előre, akik a szeretőn-szent bűnbánó nőkkel foglalkoznak, és tőlük kapják a rózsákat. Ily módon, ahogy az ember befogadja a ráeső részt a Föld-fejlődésben, ezek az angyalok, akik nem maradtak vissza a Hold-fejlődés alatt, hanem együtt haladtak a Föld-fejlődéssel, így fogadják el az utolsó felvonásban ábrázolt, szent bűnbánó nőktől jövő erőket. Ez viszi őket tovább. Goethének az a meggyőződése, hogy az angyalok a fejlődésben túljutnak a luciferi jellegen. Mint mondtam, mindezzel azt akartam hangsúlyozni, amit Goethe gondolt, ahogyan a maga módján Goethe összekapcsolódott minden, a fejlődéssel kapcsolatos nagy gondolattal.

    Nos, holnap majd tovább beszélünk erről. Remélem, hogy a mai fejtegetésekből látták, hogyan kutatja Goethe a lét mélységeit és a világtitkokat, hogy megalkossa Faustját, és hogyan akarta közölni ítéletét az előrehaladó világszemlélet zavarairól. Valóban, sok rejlik ebben a Faustban, igen sok rejlik benne! S már elmondhatjuk: Végtelenül sokat nyerhetne az emberiség, ha megkísérelné, hogy eligazodjon mindabban, ami ebbe a Goethei Faustba bele van varázsolva, hogy Goethe saját kifejezését használjuk. Minderről majd holnap akarunk tovább beszélni, és arról is, hogyan függnek össze ezek a Faust-ideák a szellemtudomány eszméivel.

    A létesülés mélységei és a világtitkok Goethe Faustjában
    A luciferi és az ahrimáni csábítás

    Az „éjfél” és a „sírbatétel” jeleneteinek euritmiai bemutatója után

    Dornach, 1916. szeptember 11.

    Természetesen igen sok mondanivalónk lenne, ha mindazt ki akarnánk meríteni, ami a Goethei Faustnak éppen ezekben a zárójeleneteiben rejlik, ha ebben az összefüggésben utalni akarnánk minden olyan perspektívára, amelyek e zárójelenetekből folyó gondolatokból természetszerűleg adódnak a szellemtudomány számára. A mondanivaló bőségéből ma csak néhányat akarok kiemelni. Egyáltalán nem szeretném viszont azt a képzetet kelteni, mintha itt e dolgokat teljesen ki lehetne meríteni.

    Különösképpen a Föld-fejlődés két eseményéhez kell kapcsolódnunk, ha ezeket a zárójeleneteket meg akarjuk érteni, a Föld-fejlődés két fontos tényéhez. Már utaltunk ezekre. Az első a lemúriai korban, a második az atlantiszi korban történt. Ma csak annyira akarjuk jellemezni őket, amennyire szükségünk van rá. A lemúriai kor eseménye, egy bizonyos szempontból nézve, abban áll, hogy mindazon események révén, amelyekről A szellemtudomány körvonalaiban, vagy ciklusainkban olvashatunk, az emberek bizonyos fokig mélyebben süllyedtek az anyagba, mint ahogy az előre el volt határozva. Ez a luciferi impulzus által történt. Ezen impulzus által bizonyos fokig teljesült egy olyan szándék, amelyre Mefisztó utal azzal, hogy azt mondja, egy kárhozott órán másokkal együtt kieszelték és vállalták az emberi nem megsemmisítését. Azzal, hogy az emberiség mélyebben szövődött az anyagba, mint ahogy ezt előre elrendelték számára, az emberi tudat másképpen kapcsolódott össze mindazzal, amit az ember létezése jelent a Földfejlődésben, mint ahogy ennek lennie kellett volna. Gyakran utaltunk arra, hogy e luciferi impulzus által az ember egészen más tudatot kapcsol a nemi szaporodáshoz. A nemi szaporodás akkoriban mintegy a tudatba került, és ezáltal bizonyos értelemben már azt mondhatjuk, hogy érzékfeletti tényből érzéki ténnyé vált. Ez az első dolog.

    Az az esemény, amely annak idején az atlantiszi időkben végbement, abban áll, hogy mialatt az ember most már mélyebben szövődött bele az érzékiségbe, mint ahogy az számára előre elhatározott volt, egész organizmusát úgy alakította ki, hogy mondhatni, az ahrimánivá válás úgy történhetett meg, ahogy azt már gyakran leírtuk, hogy az ember szellemi erőit összekötötte az érzéki-fizikai természeti erőkkel és természeti tényekkel. Tudják, hogy a Bibliában az első eseményt azzal a képpel fejezik ki, amelyet a luciferi csábításról írnak, s ezt főleg Lucifer szavai jellemzik, amelyeket az emberi fajra vonatkozóan mond: szemeitek felnyílnak, és megkülönböztetitek a jót és a rosszat. – Szemeitek megnyílnak – a szemek megnyílásában, az érzékiségnek ebben a tudatba kerülésében éppenséggel az emberiség anyagba hullása rejlik. Most tehát az emberiség mélyebbre hullott az anyagiságba, mint ahogy ezt előre elhatározták számára. Előre elhatározták az emberiség számára, hogy az anyagi világon kívül szemlélje az anyagi világot. A luciferi csábítás által az emberiség belesüllyedt az anyagi világba, és ekkor az atlantiszi kor ahrimáni hatása révén létrejött az ember rokonsága az anyagisággal, aminek csak bizonyos módon szellemi ellenképben odafent kellett volna megtörténnie. Aminek fent kellett volna végbemennie, mintegy az anyagiság felett lebegve, az az anyagiságban történt meg.

    Az első eseményt tehát azzal fejezik ki, hogy az emberről ezt mondják: szemeitek megnyílnak, és megkülönböztetitek – külsőleg – az érzéki szemléletben a jót és a rosszat. A másodikat a Biblia fejezi ki, mint tudják, úgy, hogy azt mondja:

    És az istenek fiai úgy találták, hogy az emberek leányai szépek, és egybekeltek velük az anyagiságban. [96] – Ez bibliai mondás, amely, mondhatni, az emberből kiindulva, és abból, ami az emberben lakik, egy átfogó tényt fejez ki. Végül is ebben az átfogó tényben egyúttal benne van minden, az emberi nemre gyakorolt ahrimáni hatás. Ugyanazon erővel, amellyel az égi szeretet lesüllyedt, belehúzódott az anyagba, és földi szerelemmé vált, azzal az erővel, amely az égi szeretet földi szerelemmé változásának alapját képezi, ez az impulzus, ez az esemény egyben azt okozta, hogy az ember intellektusa földi módon kötődik össze az anyaggal, és megteremti a tudomány materialista formáját. Anélkül, hogy az ahrimáni impulzusok teret nyertek volna az emberben, amit úgyszólván ez a legemberibb tény fejez ki: És az istenek fiai úgy találták, hogy az emberek leányai szépek, és egybekeltek velük a húsban –, anélkül, hogy ez az impulzus meggyökeresedett volna az emberi fajban, azok az impulzusok sem jelentek volna meg benne, amelyek az emberi intellektust arra használják, hogy minden lehetséges, csak materiális erőkkel összefüggő eszközt hozzon létre. Ezekkel az eszközökkel csupán gépszerűen hoznak létre minden lehetséges dolgot minden tetszőleges célra, még ha ez a cél az emberiség megsemmisítése is. Ha ez az ahrimáni csábítás nem történt volna meg, nem vált volna lehetővé a Földön, hogy gyilkos eszközöket és hasonlókat gondoljanak ki. Ha az emberek megtartották volna az intellektus és a fenti teremtés közötti, nem pedig itt lent, az anyagban lévő rokonságot, intellektusukat nem az anyagba árasztották volna, hogy olyan alkotásokat teremtsenek, mint a mi teljesen démoni gépezeteink, amelyek az emberi kultúra elanyagiasodásában egyre nagyobb szerepet játszanak. Ily módon az ember indulati, szenvedély- és érzelmi életének minden zavarát és eltévelyedését kifejezi ez a bibliai mondat: És szemeitek felnyílnak, és megkülönböztetitek – kívülről, észleleti módon – a jót és a rosszat. Így a Bibliában mindazokra a tényekre utalnak, amelyeket az emberi gőgből és az ember ahrimáni természetéből eredően, nagy emberi haladásként csodálnak, a tisztán mechanikai kultúrára, ugyanabból az elvből kiindulva, amelyből származik: És az istenek fiai úgy találták, hogy az emberek leányai szépek, és egybekeltek velük a húsban. – Az okiratok a maguk módján fejezik ki ezeket a dolgokat. Odavilágítanak egy bizonyos területre, ahol ezek az impulzusok rejlenek, de ezek az impulzusok széles körben érvényesek. A mai korban, amikor az emberiségnek le kell győznie a luciferi és az ahrimáni erőket – és ezt jól fel kell ismernie –, a mi korunkban egyre nagyobb tért kell hogy nyerjen annak világos belátása, hogy mi történt a szemek felnyílásával, az istenfiak egybekelésével az emberek leányaival, vagyis, az égi szeretet alászállásával a földi szerelembe. Világos megértésnek kell erről kialakulnia.

    [96] 1Móz 6,2.

    És Goethe érzése elért oda, hogy belássa e világos megértés szükségességét. Amikor éppen a Faust utolsó jeleneteit költötte, ösztönös-érzésszerű megismerésével idáig jutott. Ez végtelenül jelentős dolog. Miről is lehet szó tehát? Önök tudják, hogy semmit sem érünk el azzal, hogy azt mondjuk: ó, én menekülök a luciferitől, menekülök az ahrimánitól. – Ez ostoba beszéd, mert ezt nem tehetjük, csak egyensúlyba hozhatjuk mindkettőt. Tehát az emberiség további haladásában a luciferiséget fokozatosan meg kell bénítanunk az ahrimánisággal, és fordítva, az ahrimániságot a luciferiséggel. Ezt érezte Goethe, és ezt varázsolta bele Faustjának utolsó jeleneteibe.

    Emlékezzünk csak a megragadó, megrázó jelenetre a Gonddal. Emlékezzenek arra, hogy egyszer egy korábbi ciklusban [97] kifejtettem, hogy a halál birodalma jogosan tartozik Ahrimán-Mefisztóhoz. Tehát bizonyos módon a megsemmisülés, a meghalás már Ahrimán birodalmához tartozik; csak nem szabad, hogy impulzusait nem helyénvaló módon használja. Ha olyan helyen használja, ahová nem tartozik, akkor jön létre a rossz. Nos, Goethe abban a pillanatban küldi el a Szükséget, a Bajt és a Terhet, amikor a fizikai test kezd kioldódni a szellemi-lelki testből. Ezáltal mutatja meg, hogy ismeri, milyen kötődés van a fizikai testben eltöltött földi életben az ember és a szükség, a baj és a teher között. De amikor a lélek már kilazult, amikor ez a három nőalak mondja meg, hogy közeledik a halál, a Gond még ott marad, aki azonban mégis újra összekapcsolódik a többivel. Ő mintegy ottmarad akkor, amikor már a halál történik. Őt, a Gondot Ahrimán jogos birodalmából küldik. Ahrimán semmi rosszabbat nem tudna tenni Faustnak, mint megakadályozni a Gondot abban, hogy Faust halálának kezdetén vele maradjon, mivel ebbe egészen titokzatos erők játszanak bele. Itt egy mély misztériumot érintünk. Mit tesz a Gond? Mint a többi szürke nőalakot, a Gondot is Mefisztó-Ahrimán hozza, mert eddig tart még Mefisztó mágiája, mit tesz a Gond? Megsemmisíti Faustnál azt, amit Lucifer okozott, ismét lezárja a szemét. Gondolják el, a világszemlélet milyen mélysége rejlik itt! Ami Lucifer impulzusára közeledik az emberhez, azt Ahrimán impulzusára, kerülő úton bénítja meg a Gond. Az ember a fizikai síkon Lucifer által válik látóvá. Most az ahrimáni birodalomból idehozott, ideküldött alak révén ismét megvakul, vagyis belsőleg válik látóvá.

    de fölragyog tisztán benső napom;

    [97] 1913. augusztus 24-31., A küszöb titkai – GA 147

    Hallatlan mélység rejlik ebben a dologban. S amit egy emberen nem lehet meg nem történtté tenni, Goethe valóban úgy próbálja ennél a haldokló Faustnál a luciferit megformálni, hogy ez az ahrimánival egyensúlyban jelenjen meg az életben. S most a Gond kimond egy mély értelmű szót, hogy megmagyarázza, mit tesz. Lucifer egyszer azt mondta: ti, emberek azáltal váltatok látóvá, hogy szemeitek felnyíltak. – Mit mond a Gond? A Gond szembeállítja egymással a luciferit és az ahrimánit. Az emberek külsőleg-fizikailag látóvá váltak ugyan, ám szellemi vonatkozásban vakká lettek, és azok maradnak egész életükben. Hogyan lehet ezt a vakságot legyőzni? Úgy, hogy az ember tudatosan belemerül, felfogja, felismeri, ezáltal jelenik meg ismét a szellemi látás, a szellemi szemlélet. Nos, a Gond kimond egy szót, amiről már joggal mondhatjuk, hogy először épp olyan titokzatosnak tűnik az okosaknak, mint az ostobáknak:

    Az emberek halálukig vakok,
    nos, Faustus, végül te se láss hát!

    Így beszél a Gond:

    Az emberek halálukig vakok,
    nos, Faustus, végül te se láss hát!

    Az ember először semmi igazságot sem tud kihozni ebből a két mondatból. Felteszi a kérdést: mit jelent ez valójában? – Az emberek fizikailag egész életükben látnak, de a Gond ezt vakságnak nevezi.

    nos, Faustus, végül te se láss hát!

    Most ő valóban megvakul. A Gond egészen másként alkalmazza ezt a mondást, de lényegében úgy érti, hogy Faust bensőleg látóvá válik. Arról van szó, hogy az ember megtanulja helyesen olvasni ezt a mondatot. S ez áll benne:

    Die Menschen sind im ganzen Leben blind,
    Nun, Fauste, werde du’s am Ende! [98]

    [98] Goethe itt a „sind” és a „werde” szavak szembeállításával az állandóság és a létesülés ellentétét fejezi ki. Maga a két sor ugyanaz, ami ezen az oldalon többször is olvasható. Steiner hangsúlyosan hívja fel a figyelmet erre a két szóra. − Ford.

    A létesülésben lévőben rejlik az átélés. Az emberek számára adott tény, hogy vakok. De Faustnak nem vaknak kell lennie, hanem átélnie a vaksághoz vezető utat. Válj világtalanná, létesülve éld át a látó állapot és a vakság állapota közötti összefüggést. Fogadják be ezt a mondást, és kapcsolják hozzá egy másikhoz:

    De igazi istenfiak, ti,
    hadd tudjatok az élő Szépségen vigadni!
    Kedves aklába zárjon bennetek
    a születő örökkön élve hatva,

    – erre utalnak itt!

    A születő, amely örökkön él és hat, ez válik a szellemiséggé, amikor a szellemiség visszfénye megjelenik az „Égi prológusban”, ez a születő-létesülőt árasztja most a Gond Faustra:

    Az emberek halálukig vakok,
    Nos, Faustus, végül te se láss hát!

    Az valami más, ha létesülésben éli át az ember a látás és a vakság közötti összefüggést, mintha nem éli át, hanem csak benne van a látó vakságban.

    Ha az ember jól ismeri Goethét, sajátos érzéseit a léttel és a létesüléssel kapcsolatban, akkor éppen e mondás felfogásakor megérezheti mélységét Goethénél. Látjuk tehát, hogyan hatol be Goethe a legmélyebb emberi titkokba. Ez a megvakulás a Gond révén valóban a Lucifer általi, paradicsomi látóvá válás ellenképe.

    Nos, menjünk tovább. Pillantsunk Mefisztóra, ahogyan ott áll, szemben az istenfiakkal, akik, hogy valóban megszerezhessék a lelki kincset, a szent bűnbánó nők kezéből megkapták a rózsákat. Mi történik itt ekkor? Ezek a bűnbánó nők egykor a Földön éltek, végigélték a földi szerelmet, végigmentek azon, ami az atlantiszi korban az ahrimáni csábítás által kialakult. De mit értek el ezekkel az emberi élményekkel, amelyeket e szent bűnbánó nők éltek végig? A földi szerelem ismét égivé vált! Látjuk a végén, hogy maga Margit is, felvitte a szellemi régiókba az itt átélt földi szerelmet. S az változott szellemivé, égivé, ami itt a Földön történt. Margit ott van a szent bűnbánó nők között, akik rózsát hintenek. A földivé vált szerelem itt ismét égiként jelenik meg. Az emberiségben lezajló folyamat révén, azáltal, amit az ember átélhet, ismét az égi világba vezette vissza ezt a szerelmet. S ha a Biblia ezt azon a helyen fejezi ki, ahol az égi csábításról ír, hogy az égi szeretet földivé válik, akkor Goethe az emberiségben lezajló folyamatra mutat, amikor a földi szerelem ismét égivé válik, és Mefisztó lent áll, mint az istenfiak egyike, aki viszont most a rózsák által kerül összeköttetésbe az emberek ismét szellemivé vált leányaival, akik a rózsákat szórják. Ez a fordítottja annak, amit a Biblia hangsúlyoz: És az istenek fiai egybekeltek az emberek leányaival. – Ezzel szemben az istenfiak által befogadott emberleányokkal szövetkezik az emberek leányai által tévútra vezetett Mefisztó. Tehát fordított a folyamat. Mind a luciferi csábítás paradicsomi folyamatát, mind pedig a későbbit, amit e szavak fejeznek ki: Az istenek fiai egybekeltek az emberek leányaival a húsban –, itt visszájára fordulva találjuk. Az istenfiú, Ahrimán-Mefisztó összekapcsolódik az emberek ismét isteni természetet öltött leányaival, de most égi, nem földi szerelemben, a szellemben, a lélekben, nem a húsban. Fordított folyamat. Ismét egy csodálatos misztérium, amivel a Faustban zajló folyamatok közvetlenül kapcsolódnak az emberiség legmagasabb rendű hagyományaihoz.

    S ha így fogjuk fel a dolgokat, csak most értjük, amit Goethe valójában gondolt, mivel csak most vagyunk képesek reálisan megragadni a folyamatot, amely itt lejátszódik. Igen érdekes követni, ahogy Goethe a dolog szükségességénél fogva, mondhatni, vezetve van, hogy Faustjának befejezését éppen úgy alakítsa ki, ahogy kialakította. Valóban a dolog által engedte vezetni magát, nem valamiféle puszta belső önkényből, a dolog vezette őt. Gondolják csak el, amikor a mű még nem készült el, amikor olyan érett volt, hogy írni tudta, egyszer felírta magának egy vázlatba, hogyan akarja megformálni ezt a jelenetet. Ezt írta fel:

    „Négy szürke nőalak” – Nos, ezt így megvalósította.
    „Faust és a Gond” – megvalósította.
    „Mefisztó és a lemúrok” – megvalósította.
    „Faust elégedettsége” – megvalósította.
    „Elmúlás. Holttest. A lemúrok eltemetik. Eltávozik.
    Sátánok és pokoltorok” – Jó.
    „Feloszlását várják” – ezt megformálta.
    „Mert különben a lélek később elszáll” – ezt ismét megformálta.
    „Sátáni pozitúrák, hogy elkapják a lelket” – nos, ma ezt kellett megpróbálnunk bemutatni!
    „Angyalok, égi dicsőség, lebegve közelednek. Mefisztó. Ellenállás. Angyalok rózsákat szórnak. A rózsák elfonnyadnak a sátán leheletére. Szeretet-lángokká változnak. A sátánok menekülnek. Mefisztó szerelmi gyötrelme. Az angyalok elszállnak. Mefisztó apellálása”

    Goethe természetesen ehhez az apelláláshoz, fellebbezéshez akar kapcsolódni, amikor Mefisztó mintegy az éghez folyamodik Faust lelkéért. Tehát ezt írta fel magának: Mefisztó – apelláláskor, el. – Még ezt írta hozzá: „Ég, Krisztus, Anya” – tehát a Mater Dolorosa – „evangélisták és minden szentek. Ítélkezés Faust felett.” Tehát nem sokkal előtte, hogy Goethe befejezte Faustját, úgy akarta bevégezni, hogy Mefisztó Faust lelkével kapcsolatban az éghez fellebbez, és úgy gondolta, hogy valamiféle bíróságot tart, ahol egyfajta égi jelenetet kellett volna látnunk, ahol Krisztus, az Istenanya, az evangélisták és minden szentek gyűlnek egybe. Goethe tehát arra gondolt, hogy ezt a jelenetet mintegy úgy adja elő, ahogyan Raffaello ismert képének [99] felső részén látjuk, ahol az oltáriszentség van középen. Ismerjük ezt a képet. Itt kellett volna ítélkezni Faust felett. Goethe ezt így nem valósította meg, mert abban az időben, amikor felírta magának, inkább még saját belső impulzusát akarta követni. A dolog ösztönözte arra, hogy másként valósítsa meg. Az első változat igen szép lehetett volna, de mondhatnánk, ezt így egy régebbi korban is meg lehetett volna írni. Goethe korába ez már nem illett bele. Akik az emberiség fejlődéstörténetéből semmit sem értenek, csak azok hiszik, hogy minden korban mindent írhat az ember, és minden korban minden dologról ugyanúgy írhat. Ezt nem teszik azok, akik elevenen élnek benne az emberiségfejlődés folyamatában. Tehát Goethe nem ezt valósította meg. Ezzel szemben megvalósította azt, amit most ismerünk, és kis idővel ezelőtt itt előadtunk, azt a jelenetet, amely a szent remetékkel kezdődik, ahol egy olyan helyre vezetnek bennünket, ahol jönnek az angyalok, a boldog fiúkhoz, ahol megjelennek a szent bűnbánó nők, és maga Margit. Vagyis, saját kora követelményének értelmében, emberivé tette az utolsó jelenetet, hogy az emberiség-jelleget a maga jelentőségében vegye fel a szellemi realitás számára. Maga Goethe fejtette ki egyszer, hogy Faust-problémájának megoldásában a legfontosabb dolog azokban a szavakban rejlik, amelyeket a zárójelenet tartalmaz:

    Ki holtig küzdve fáradoz,
    az megváltást remélhet.
    S ha hozzá felsőbb szeretet
    hatalma fogta pártját,
    a boldog égi seregek
    örömrepesve várják.

    [99] Raffaello: Az oltáriszentség disputája, lásd még az 1917. október 5. előadást, in: A művészettörténet, mint a belső szellemi impulzusok tükröződése, Dornach − GA 292

    Egy ilyen Goethei szót nem szabad könnyen vennünk. A Faust- kommentátorok igen könnyen vették. Amikor erre utalt, Goethe meg akarta mutatni, milyen mélyen volt képes megragadni az isteni-szellemi princípiumok kegyelemteljes hatásának titkát az ember vonatkozásában. S ennek alapján igen jelentőségteljesen járt el. De eleven módon fogta fel. Azáltal, hogy Margitnak Faust oldalán bizonyos élményei voltak földi élete folyamán, majd feljutott a szellemi világokba, Faust és Margit között létrejött egy kötelék, és Goethe meg akarta mutatni, hogy ha e dolgok elmúltával megjelenik a halál, azok azért realitások maradnak. Az ember benne van azokban a kötődésekben, amelyek fizikai léte folyamán alakulnak ki, csak ezek szellemi formát öltenek, ha a halál átvonul felettük.

    S ha hozzá felsőbb szeretet
    hatalma fogta pártját,

    – vagyis kölcsönhatásba került azzal a szellemiséggel, ami az érzékelhetőből alakult. Majd szíves fogadtatással találkozik azzal, ami lelkivé vált, ekkor ő már nem csak a szabad ember, ekkor bele van szövődve a kegyelem hatásaiba. Goethe itt arra utal, milyen mély jelentőségű mindez az ember számára, mit jelent neki a kölcsönös emberi kapcsolat, és milyen reális az, amit felvisz a fizikaiságból a szellemiségbe az ember, aki valamely módon beleszövődik ebbe. S mennyire valóságosak azok, amiket az emberek morális, szellemi területeken tesznek, mennyire nem csupán valami múlékony, hanem tovább ható dolog, amelynek a fejlődő emberiség számára jelentősége van. Ezt mutatja meg Goethe ebben a zárójelenetben. Ezáltal olyan grandiózus ez.

    A materializmus mi mást tud mondani, mint ezt: nos, itt van a Pater Extaticus, ő ily módon mintegy bemutatkozik; de ha a Pater Extaticus meghal, akkor mindennek vége van. Éppen így van ez a Pater Profundusszal, a Pater Seraphicusszal, és így tovább. – Goethe számára ezek épp olyan reális folyamatok, amiket ezek a remeték átélnek, mint ahogy reális folyamat a napfelkelte és a napnyugta. S ahogy itt a napfelkelte és a napnyugta jelent valamit a fizikai világ embere számára, Goethe Faustjának lelke számára reális folyamatot jelent az, ami keresztüláramlik a világon a remeték elragadtatásából, imáiból, és misztikus felemelkedésükből. A szellemi világ realitását állítja elénk Goethe, amennyiben ez a szellemi világ emberi érzésekben és belső átélésben gyökerezik. Nem csupán mintegy az embertől eloldódott földöntúli képzeteket, hanem a vele bensőleg mélyen összefüggő földöntúli képzeteket mutatja be Goethe. S ezáltal Faust-költeménye joggal vált az Atlantisz utáni ötödik kor első időszaka kezdetének költeményévé.

    Mármost fel kell tűnnie valaminek azok számára, akik figyelemmel kísérnek különféle jegyzeteket, amelyeket Goethe készített, mielőtt az egyes jeleneteket megírta. Más összefüggésben már beszélem néhány feljegyzésről. Így a letűnő XVIII. század idején, amikor Goethe újra elhatározta, hogy dolgozik Faustján, néhány mondatban felírta magának ezt a vázlatot, ahogyan dolgozni akar ezen, ahogy a már átdolgozottat át akarja vezetni a következőbe. Ezt írja fel magának:

    „Ideális törekvés arra, hogy belehassunk és beleéljük magunkat az egész természetbe. A szellem megjelenése a világ és a tett géniuszaként.”

    Mindez itt van.

    Küzdelem a forma és a formanélküli között.
    A forma nélküli tartalom elsőbbsége.
    Az üres forma előtt.
    A tartalom magával hozza a formát.
    A forma soha sincs tartalom nélkül.
    Ezeket az ellentéteket egyesítés helyett még jobban meg kell különböztetni.
    Világos, hideg tudományos törekvés. Wagner.
    Homályos, forró tudományos törekvés. Tanítvány.
    Személyes életöröm, életélvezet kívülről nézve, I. rész.
    A homályban, szenvedély.
    A tett élvezete kifelé, II. rész, és tudatos élvezet.
    Szépség.
    A teremtés belső élvezete

    Goethe itt már arra az irányra céloz, amelyet a befejezés felé akar venni. Majd felírja magának azt, ami nem került kidolgozásra: „Epilógus a káoszban, úton a pokolba.”

    Már elmondtam, hogy milyen félreérthető, hogy a pokolba vezető úton a káoszban kellett volna ezt az epilógust tartani. Az emberek azon törték a fejüket, hogy akkor hogyan kellett volna befejezni a Faustot, egy epilógussal a káoszban, a pokolba vezető úton. Tehát a Faust viszonylag előrehaladott stádiumában Goethének nem kellett volna engednie, hogy Faustot megváltsák, hanem a pokolba kellett volna küldenie. Az emberek egyáltalán nem gondoltak arra, hogy ezt az epilógust Mefisztónak, és semmiképpen sem Faustnak kell elmondania. Ő távozik a pokolba, miután elveszítette a fogadást, és elmondja epilógusát. De Goethe nem tudta kivezetni azt, aki valójában nincs ott. Miért nincs ott Mefisztó? Mivel ebben az időben Goethe még nem tudott ebből a mély misztériumból, ugyanakkor korának misztériumából eredően írni. Végül is mit tartalmazna akkor ez az epilógus a káoszban, a pokolba vezető úton? Képzeljük el egyszer, mit tartalmazna ez. Mi történt? Megszemléltük a különböző ahrimáni és a luciferi kölcsönhatásokat, amelyek a Goethei Faust befejezésében vannak ábrázolva. Ezáltal Faust lelke valóban nem válik Ahrimán-Mefisztó prédájává, hanem a megfelelő módon megy a szellemi világba, hogy összekösse magát azokkal az erőkkel, amelyeket a boldog sereg hoz úgy, ahogyan ábrázoltuk. Ez azáltal történik, hogy eleinte egy kissé túlsúlyba kerül a luciferi elem, bekövetkezik Faust valamiféle átszellemülése, s hogy az elanyagiasodás, aminek Ahrimán révén kellett volna végbemennie, miáltal Faust lelke a földi nehézkedés révén egyesülve maradt volna az anyaggal, és Faust lesüllyedt volna egy szakadékba – az anyag fölött Ahrimán-Mefisztó az úr! –, hogy ez nem következett be. Ez nem következett be. A mérleg nyelve mintegy a luciferi oldalra leng ki. Ezáltal lehetővé válik, hogy Faust lelke eljusson abba a régióba, ahol az ahrimáni erőt legyőzve a szent bűnbánó nők és maga Margit emberi hatásai vannak a szellemi szférában.

    Nos, itt áll Mefisztó. Zsákmányul akarta ejteni ezt a lelket, de nem tudta. Nem sikerült neki, hogy összekösse a nehézségi erővel, különben már a lélek vagy a holttestben maradt volna, és a lemúrok köre csípte volna el, vagy a háj-, vagy a vázördögök prédájává vált volna. Mindez nem sikerült. Az ahrimáni és a luciferi erők között egyfajta egyensúlyi helyzet jön létre, hogy Faust az ég felé indul. De Mefisztó most megáll. A lelket elszalasztotta. De most ezt mondhatná magának: igen, itt állok; a lelket elszalasztottam, de újra az én körömbe vonhatom, vissza fog térni a Földre. Akkor majd felismerem, ismét a közelébe juthatok, mert akkor majd új ahrimáni próbákon kell keresztülmennie. – Körülbelül megvalósítva ez lenne az „Epilógus a káoszban, a pokolba vezető úton” témája. Mert Mefisztó-Ahrimánnak az a sajátságossága, hogy mindig azt hiszi, minden inkarnációban győzni fog. S ha Luciferrel szemben fellép a megfelelő egyensúlyi helyzet, képes újra veszíteni minden inkarnációban. Ez a sajátossága. De meg kell, hogy történjen az ember ide-oda lendülése Ahrimán és Lucifer között, különben az emberi személyiség nem tudna fejlődni. Ha az embernek nem lenne szelleme, amely az ellenállás révén működik és teremt, akkor az ember személyisége nem tudna fejlődni. Csak az ellenállás révén fejlődik az emberi személyiség. Saját testünk ellenállásán fejlődik a személyiség. Gondolják el, ha nem lenne két szemünk, amelyek úgy irányulnak a dolgokra, hogy tengelyük metszi egymást, ha nem lenne két kezünk, amelyek kölcsönösen érintkeznek egymással, és egyik mossa a másikat, a személyes tudat testileg nem tudna fejlődni. Az ellenállás, az akadály ura szintén Ahrimán-Mefisztó. Ezért kellett már az Atlantisz utáni ötödik korban Ahrimánnak nagy befolyásra szert tennie, mivel a személyiségnek éppen ebben a korban kell kialakulnia. A korábbi korszakokban az ember sokkal kevésbé rendelkezett személyiséggel, az egyiptomi-káld korban szinte még egyáltalán nem, akkor még csaknem egészen egyfajta közös tudatba volt merítve. Ezt gyakran kifejtettem. Valójában csak a görög-latin korban kezdett a személyiség tudatossá válni, és akkor is lassan, akkor még sok közös tudat létezett. Majd az Atlantisz utáni ötödik korszak az a kor, amikor a személyiségnek teljes tudatossággal kell önmagára ébrednie, úgy, hogy amit ebben a korszakban ki kell vívni, teljesen önmagából hozza létre. Az Atlantisz utáni ötödik kor jellemzője, hogy a lehető legerősebben megköveteli a személyiség teremtő- és életimpulzusait.

    A szellemtudománynak be kell kerülnie az emberiség fejlődésébe ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban. Ám ez a szellemtudomány, hogy megérthessék, megragadhassák és felfoghassák, éppenséggel megköveteli az intellektuális, az érző- és az akarati erők erősebb megfeszítését, minden személyiségi erő erősebb megfeszítését, mint a régebbi korokban. És Goethénél kora impulzusának mély, érzésszerű megismeréséből ered az, hogy Ahrimán-Mefisztót állította Faust oldalára, akinek próbáin kell személyiség-tudatát fejlesztenie. Ennek a Faustnak a mefisztói befolyás ellentmondásain kell fejlődnie; meg kell ismernie, mi él az értelem és a tudomány egyoldalú, ahrimáni-mefisztói művelésében, de ebben magát meg kell tartania. Egy olyan személyiség esetében, aki így minden tudományon végigment – „Ó jaj, a filozófiát, / a jog- s az orvostudományt / és – haj – a teológiát: / mind buzgón búvároltam át”, aki a mágiához, a mágikus hagyományokhoz is értett, annál csak az volt lehetséges, hogy vagy misztikus rajongásba essen a Földszellem előtt:

    Az életárban, tettek viharán
    lényem fel- s lejár,
    ide-oda száll.
    Születés, halál,
    apály s dagály…

    – hogy aztán együttműködjön vele! De ez valamiféle feloldódás, önmaga elködösítése ebben a tettek viharában folyó életben és működésben… – erre homályos misztikusok vágyódhatnak, akik el akarják veszíteni személyiségüket! Az Atlantisz utáni ötödik korszak egyenesen a személyiség legnagyobb erőinek megfeszítését követeli, s az emberi tudásnak és akaratnak ebből kell létrejönnie az ötödik korszakban. Ezért viszont ennek az Atlantisz utáni ötödik korszaknak az emberisége elhatározta, hogy teljes mértékben latba veti személyiségét. S egyre inkább e kor követelménye, hogy a személyiség teljes latbavetésével erősítse azt. A morális életfelfogás tekintetében is szükségessé válik az olyan emberek számára, akik nem akarnak a fejlődés mögött maradni, hogy egyre jobban latba vessék személyiségüket. A személyiségnek ez a megerősítése a kor követelménye lesz. S a személyiségnek ez az erősítése a normális, jó, szabályos előrehaladás értelmében történik. A személyiség elgyengítése nincs benne az Atlantisz utáni ötödik korszak hátralevő részének impulzusaiban. A személyiségnek ez az elködösítése visszaesés, atavisztikus visszaesés a régi korokba. De ha a személyiségek átengedik magukat az emberrel ellenséges luciferi és ahrimáni erőknek, akkor azok az ember ellen dolgoznak, aláássák céljait. Mivel ekkor a szellemtudománnyal szemben, amelynek a személyiség erőiből kell jönnie az Atlantisz utáni ötödik korszakban, az embernek teljesen latba kell vetnie személyiségét, vele szemben éppenséggel ahrimáni ellenerők működnek a személyiség ellen. Ezt csak meg kell értenünk, és ebből a szempontból kell korunkat szemlélnünk.

    Ha a korábbi időkre visszatekintünk, akkor valóban sokkal több érdemleges harcot találunk minden személyesség ellenére, ami már működik. Korunkban az ahrimáni erők úgy hatnak, hogy az érdemleges harcot fokozatosan a személyiség szférájába akarják vonni az olyan individualitások esetében, akiket találnak ehhez. Gondolják el, ahogyan az érdemlegestől mindent fokozatosan a személyiségre hárítanak. Ez nem csupán valami véletlenszerűség, hanem olyasmi, ami korunk karakterében rejlik. Valaki a szabályos, előrehaladó fejlődés szolgálatában működik. Ahelyett, hogy hozzáfognának a dologhoz, a harc egyre inkább megindul a személyisége ellen, személyes vádak, személyes torzítások lépnek az érdemleges munka helyébe. S ma már látjuk, hogy korunkban milyen előrehaladott ez, hogy az emberek már egyáltalán nem tudják megkülönböztetni, ami tisztán személyes gyanúsítás, és ami érdemben megragadható. S éppen ott, ahol helytelen módon próbálnak szellemtudományt folytatni, ott ez a leggroteszkebben, legerősebben kidomborodik.

    Emlékezzenek csak a mi saját küzdelmünkre. [100] Emlékezzenek rá, hogy tárgyilagos érveket kellett felhozni az ellen a mozgalom ellen, amelyet újabban Mrs. Besant nevével kapcsolnak össze. A részükről adott válaszban kifogásolnak-e egyetlen érdemleges érvet is? Semmit! Ám voltak tisztán személyes gyanúsítgatások a legerősebb fajtából. Mind személyes gyanúsítgatások! Ez csak karikírozott megelőlegezése annak, ami korunkra jellemző, és egyre inkább tért hódít, és ezt teljes tudatossággal át kell látnunk. Mivel a személyiséget kell félrevezetni – mert csak a személyiség révén történhet egyre inkább az, ami korábban inkább a közösségi szellem révén volt adva –, a személyiség ellen is megindul a harc. S mivel követelmény az erős személyiség, és a dolog természetéből adódóan a kényelemszeretet nem akarja keresni az erőt, amire törekednek, így ma a gyenge, alkalmatlan személyiséget úgy vezetik hatalmi szóval, hogy felszítsa magában az erőt. Anélkül, hogy tanultak volna valamit, hogy valamivel komolyan foglalkoztak volna, anélkül, hogy mélyebben belementek volna valamibe, ma tisztán a személyiség önkényéből eredően teszik meg ezt vagy azt. S az ember egyáltalán nem érti, hogy ezekkel a dolgokkal számolni kell.

    [100] Utalás a Teozófiai Társasággal történt összetűzésekre, amelyek 1913-ban a Teozófiai Társaság német szekciójának kiválásához vezettek.

    A mi területünkön ismét csak szép tanulmányokat végezhetnek. Milyen gyakran vált szükségessé, hogy a felfuvalkodott ostobaságot, hiúságot visszautasítsuk, ami az évek folyamán éppen mozgalmunkban alakult ki! De a hiúság nem érti, hogy vissza kell utasítani. Egy példa: Frankfurtban, ahol valamikor voltam, telefonon felhívott egy ember, azt mondta, rögtön beszélnie kell velem. Majd megjött, borzasztó hosszú haja volt, ami hullámokban hullott a vállára, és hozzá megfelelő pátriárka-szakálla, közölte, hogy már hosszú ideje utazik utánam, és hogy egyfajta kompromisszumot akar kötni aközött, amit ő akar adni a világnak, és aközött, amit én képviselek. – Nos, az ember már nem tehet mást, minthogy megtagadja a testvériség elvét, ami egyenértékűnek tekinti a dilettáns ostobaságot és azt, amire komolyan törekedni kell. Az embernek itt már mernie kell különbséget tenni. Természetes tehát, hogy az ilyen embereket engedni kell távozni, a továbbiakban nem kell bajlódni velük. Nem szükséges, hogy éppen gorombaságokat mondjunk nekik, de jelezni kell, hogy annak tartjuk őket, amik, és nem vagyunk a homályos egyenlőségi elv alapján, amely minden felfuvalkodott idiótát azonos jelentőségűnek tekint a többiekkel. Nos, bizonyos idő után az illető fellépett itt, Svájcban, sőt, egyes városokban ellenem szóló előadásokat hirdetett meg. Más módon is követett el becstelenséget, amit néhányan ismernek azok közül, akik itt ülnek. Így alakulnak ki az ellenségeskedések, amennyiben a személyiséget manapság mindenütt félre kell vezetni, hatni kell rá valamivel, ám ha ő erről nem tud, akkor anélkül akar erős lenni, hogy előbb megerősítené magát a benne lakó erőkkel. Át kell látnunk, mi okozza a konfliktusokat. Ez az, amire szükség van. Az embernek valóságosan meg kell értenie korát, nem önkényesen hajszolni valamit. Korunk tehát a személyiség legerősebb latba vetését követeli meg, ezért ahrimáni harcot folytat a személyiség ellen.

    A második dolog, amit korunk megkövetel, mégpedig egész energikusan követeli, az a tények iránti érzék meghonosodása. Az emberiség rá lesz utalva arra, hogy megértse a szellemi világot. Ebben a szellemi világban nem úgy van az ember, hogy követheti, hogyan korrigálják. Teozófiám zárófejezetében kifejtettem, hogy nem fogják korrigálni, ha az ember valamit rosszul csinált. Olvassák el ezt. Tények iránti érzék, a valóságos tények iránti érzék. De korunkban a legerősebb luciferi harc e tények iránti érzékkel szemben fejlődik ki. Mindazok dacára, ami történt, a tényeket így még sohasem hamisították meg, mint korunkban! A luciferi ösztönök ahrimáni erőket szólítanak fel arra, hogy milyen tényeket mutassanak be hamisan. Ez a hajlam, hogy a tényeket hazug módon mutassák be, a kezdetén van, és egyre jobban és jobban elharapódzik. Ismét csak fontos, hogy ezt átlássuk. A tények iránti érzék és annak a ténynek a meghonosodása, hogy az embernek személyiségével egyre inkább, valóban síkra kell szállnia azért, amiért a világban síkra kell szállni, ez tartozik még az Atlantisz utáni ötödik korszakhoz.

    Próbáljuk megérteni, hogy már éppen a mi területünkön hogyan vehető ma észre az ahrimáni és luciferi harc, egészen a legutóbbi eseményekig bezárólag hogyan hozzák fel ellenünk a tények iránt hiányzó érzéket. Ma már leírnak és mondanak olyan dolgokat, amelyekben egyáltalán semmi sem igaz többé.

    Goethe mindezt érezte, mélyen érezte. Ha végigmennek a Fauston, látni fogják, hogy ő a luciferi és ahrimáni erőket olyan kapcsolatba hozta a Faust-természettel, ahogyan ezt az embernek figyelembe kell vennie, ha tudatával helyesen akar beilleszkedni az Atlantisz utáni ötödik korszak impulzusaiba. Az ahrimáni és a luciferi erők kicsiben és nagyban az ember ellen hatnak. Ha nem ismernénk fel Ahrimánt, nem ismernénk fel Lucifert, akkor egyáltalán nem tudnánk megfelelő módon tovább élni. S mindezt a szellemtudomány által kell véghezvinnünk. Azt mondhatjuk, ezt ma nem lehet elég erősen hangsúlyozni, mivel ma még keveset értenek annak jelentőségéből, amit felszínre kell hozni a szellemtudományból. A dolgokat túl könnyen veszik, túl könnyen elfelejtik. Amit korunk megkövetel, az elmélyedés, a személyiség megerősítése, a tények iránti érzék, a valóságos tények iránti érzék ellen a külső világesemények nagyban, mondhatni egyenesen ellene dolgoznak. Kétféleképpen dolgoznak az ellen, ami az emberiség előrehaladásához szükséges: egy visszás, mert elavulttá vált nemzetiségi elvvel. Ez az első. Egy visszás nemzetiségi elv, ahogy azt különösen a XIX. században Napóleon hozta a világba, egy olyan elv, amelynek nevében ma sokféle impulzusra hivatkoznak az emberi fejlődés igazi értelme ellen. Egy elködösítő nemzetiségi elv, amelynek fogalmai homályosak és zavarosak, fogalmait helytelen szférákba helyezik. Ezt a következőképpen akarom megvilágítani.

    Ha helyesen értjük a dolgot, akkor bizonyos módon joggal beszélünk zöld mezőről. De csak akkor értjük helyesen a dolgot, ha úgy beszélünk a zöld mezőről, hogy tudjuk, az egyes növények zöldek, és a mező zöldje az egyes növények zöldjéből áll; konkréten az egyes növények zöldek. Ha a mező zöldjét konkréten akarnám felfogni, az egyes növények konkrét zöldje nélkül, akkor zöldre kellene mázolnom a mezőt, akkor azonban nem lenne valóban zöld mező. Csak akkor szabad a mező zöldjéről beszélnem, ha tudatában vagyok, hogy konkréten csak egyes növények zöldjét gondolhatom. Tudnom kell, hogy ebben az esetben a zöldet csak az egyes növényekre alkalmazom, és nem szabad zavarosan úgy gondolkodnom, mintha a mező zöldje az egészre vonatkozna. Ha a mező zöldje kifejezést absztrakt módon használom, akkor tisztában kell lennem azzal, hogy csak egy elvont dolgot formálok meg, amely összefogja az egyes konkrétumokat, a zöld növényeket. Elsődleges értelemben szükséges, hogy ilyen világosság uralkodjék a fogalomalkotás tekintetében, hogy például az emberek megtanulják, hogy a „szabadság” és a „jog” szavakat csak konkréten, az egyes emberekre vonatkozóan használják, ahogy a zöldet konkréten az egyes növényekre alkalmazzák, s ha én a népek jogáról és szabadságáról beszélek, akkor csak egy elvont fogalmat értek alatta, mint a mező zöldjét. Ma azonban csaknem a fél világot teleszórják a lehető leghazugabb jelmondatokkal, miközben olyasmiről beszélnek, amit a népek joga és szabadsága nevében akarnak kivívni, ami egy olyan ostobaság, esztelenség, mint amilyen ostobaság a mező zöldje, ha úgy gondoljuk, hogy be tudjuk mázolni a mező minden növényét, ahelyett, hogy úgy vélnénk, a mező az egyes növényi egyedektől zöld. A népeket manapság mégis elködösítik a hamis nemzetiségi elvvel, amikor ezzel az ostoba jelmondattal élnek: a népek joga és szabadsága. S egészen bizonyos, hogy azt is bolondnak, őrültnek fogják tartani, aki éppen a Fausthoz kapcsolódva azt mondja: „Szabad nép szabad honát” akarja látni, nem pedig szabad nemzetet, amiről egyáltalán nem lehetne beszélni – kijelenti, amit már a Faustból kölcsönözve ki kell mondani. Ma bizonyára bolondnak, vagy gonosznak fogják tartani azt, aki ellenszegül valaminek, ami oly szép és nagy, olyan ideális, amivel olyan jót akarnak, ámde pontatlanul, felületesen gondolják, rosszindulatúan gondolkodva gondolják, mivel egyfajta atavisztikus dolgot hoz be, ami nem tartozik korunkba, mivel az egyes embert olyan tudatba vezeti, amely gyengeségből, és nem a személyiség erejéből származik.

    S a másik dolog, ami korunkban a fonák nemzetiségi elven kívül az előrehaladó elvek ellen hat, az a gondolati élet átpolitizálása. Fontos, hogy ezt a két dolgot megértsük, hogy megértsük a gondolati élet átpolitizálását is. Más összefüggésben már felhívtam a figyelmet a „Policy” értelmére, hogy folytonosan politikáról beszélnek, bizonyos gondolatok érvényesítésére, hogy elérjék ezt vagy azt. De egyáltalán, mennyire elterjedt ez a világon! A gondolati életnek ebből az átpolitizálásából a mi Atlantisz utáni ötödik korszakunkban egyenesen a legrosszabb következik. Egy olyan kor, amely még bizonyos fokig hinni tudott az inspirációban, ha gondolatokat formált, zsinatain meg tudta határozni ezt vagy akár azt a dogmát, amelyet később felhasználtak, hogy ezt vagy amazt elérjék a világon. A mi korunk, amely azonban materialista felépítésében valóban inspiráció nélküli, ha nem úgy fűzi a gondolatokat, hogy felelősséggel kapcsolódik a személytelen igazsághoz, akkor a gondolatokat csak a személyes önkényre, vagy az egyesületi önkényre, vagy egyéb, valamely közösségi önkényre hivatkozva ragadja meg. S ekkor a gondolatot nem azért helyezik a világba, mert belátják igazságát, hanem mert politizálni akarnak vele. A gondolati életnek ez az átpolitizálása egyre jobban és jobban elterjed. S az ember nem úgy nevelődik, hogy helyes, igaz gondolatokhoz jut, hanem úgy, hogy eljut egy gondolathoz, amellyel politizálni tud, például ahhoz, hogy az állatokat nem szabad élve boncolni. De a gondolatot nem igazságtartalma, hanem politikai agitációs ereje által értik meg. A gondolattal agitálnak, politizálnak az absztinenciát hirdető egyesületekben, az élveboncolás-ellenes egyesületekben. Nem realitásában ragadnak meg egy gondolatot – absztinencia, élveboncolás, vagy hasonlók –, hanem ezzel szemben politizálnak. Mindenütt politizálnak a gondolatokkal. Politikai törekvésekbe süllyesztik bele őket. Hamis nemzetiségi elv, hamis politizálás a gondolatokkal, ahogyan ez főként a jelenlegi egyletesdikben él, ez az, ami szemben áll az emberiség jelenlegi helyes, előrevivő fejlődésével. Egyesületeket alapítanak, nem azért, hogy az igazságot képviseljék, hanem hogy ezt vagy azt elérjék. Ezáltal a helyes gondolat is fanatizált, egyoldalú lesz, míg az Atlantisz utáni ötödik kor alapkaraktere az, hogy az igazság által kell működnie.

    Joggal mondta Herman Grimm, aki beleélte magát a Goethei életbe: a Goethei Faust olyan költemény, amelyet valóban az emberi személyiség organizációjából kiindulva gondoltak el. Egy közepes rangú egyetemi professzor téved tudományos törekvésében, mindenfélét véghezvisz. De amit véghezvisz, az a legmagasabb értelemben képvisel minden emberi törekvést, és ha elég mélyen belemegyünk, valóban mindazt magába foglalja, ami mai korunkban filozófiai kérdés gyanánt felmerülhet az emberben, mindazt magába foglalja, ami szívbéli kérdésként merülhet fel, magába foglalja mindazt, ami politikai erőként bukkanhat fel. – S hozzáfűzhetnénk a szellemtudomány mélységeiből: éppen azt, ami tisztán emberi, ami a humanitás tartalma, azt foglalja magában ez a Faust. Melyik nemzethez tartozik is akkor ő? Természetesen egyikhez sem. S ő a legelevenebb tiltakozás napjaink hamis nemzetiségi elve ellen, amit Grillparzer [101] egy mondásával, egy keményen hangzó, de mégis mélyen igaz mondásával alaposan eltalált. Grillparzer ezt jelentette ki: a humanitástól a nemzetiségi elven át a bestialitásig vezet az út. – Ez már itt van! A nemzetiségi elv, ha fennen hangoztatjuk, ha belőle merítjük indítékainkat, elvezet a humanitástól és hamarosan a bestialitásba visz. S magától értetődően szükséges a világban a politika, de nem a gondolatok átpolitizálása. É nézzük csak meg, hogyan teszi Goethe apolitikussá a gondolatokat! Megpróbáljuk, hogy ebből a szempontból értsük meg Goethe Faustjának második részét; ezt már hallatlan mélységekből merítve írta. Nem csupán korunk, hanem minden idők legnagyobb dokumentuma, mivel azokat a kérdéseket érinti, amelyeket láttunk, amelyek közvetlenül a nagy bibliai kérdések mellé állíthatók. A Gonddal való jelenet a Paradicsomi jelenet mellett áll; az a jelenet, ahol Mefisztó szemben áll az ég szellemeivel, a mellé a kép mellé állítható, amelyet a Bibliában találunk, hogy az istenek fiai örömüket lelték az emberek leányaiban, és egybekeltek velük a húsban.

    [101] Franz Grillparzer (1791-1872): osztrák író, drámaíró és költő.

    Az ember szeretne még sok, sok jobb szót találni, hogy rámutasson arra, aminek valóban mélyen bele kellene íródnia az emberi szellembe és az emberi szívekbe, és amit nem kellene elfelejteni, csak sajnos mindig túl gyorsan elfelejtik, miután egyszer hallották. Végül is a kor nagy bajának gyógyulása csak az itt érintett dolgok megértésével jöhet el.

    Amikor megpróbáltam, hogy éppen ma, a Goethei Fausttal összefüggésben néhány dolgot megemlítsek az Atlantisz utáni ötödik korszak impulzusairól, hogy milyen módon szellemnek megfelelő impulzusok, mindenekelőtt szeretném, ha megértenék, hogy mindenütt a világon vétkeznek e korszak impulzusai ellen, hogy mindenütt a világon értetlenség jelenik meg éppen azzal szemben, amit meg kell érteni. – Ó, hogy szeretnék olyan szavakat találni, amelyekkel szívesen beszélnék ezekről a dolgokról! De talán az eljövendő korokban mások jobb szavakat találnak, hogy a ma kevéssé értett dolgokról beszéljenek, mivel oly sok személyiség mégis inkább szívesen merülne el abban, hogy egyfajta kényelmes támasztékot keres valamiben, hogy itt vagy ott valamiféle mozgalom révén váljék valakivé. S ezután már nem tud szabadulni a hamis közösségi vagy nemzetiségi elvtől, nem tud szabadulni a gondolatok átpolitizálásától. S mégis – Lucifer vagy Ahrimán áldozatává lesz mindenki, aki ezen a hamis úton jár. Csak az fog továbbfejlődni, aki tudja, hogy ezen az úton nem ér el semmit! Ülhetünk kényelmesen napjaink mindenféle agitációs és egyletesdi összejövetelein – az utat, amelyet meg kell találnunk, mégis csak annak az emberi igyekezetnek a szolgálatában találjuk meg, amely a bölcsességet az igazságban keresi, és meg van győződve arról, hogy korunk emberi célja csak az igazságnak a beiktatásával az emberiségbe érhető el. Ez a törekvés tudja, hogy meg kell szüntetnie a gondolat mindenfajta átpolitizálását, a gondolattal, mint dogmával történő mindenféle agitációt, hogy teljes felelősséggel kell viseltetnie az igazság iránt, nem agitációs értékéért, nem azért, mert tetszésünket leljük benne. A gondolatoknak nem azért szabad megjelenniük a mi szféránkban, mert tetszenek nekünk, hanem mert mi valóban teljes felelősséget érzünk az igazság értéke iránt.

    Sokkal többet szeretnék mondani, mint ami szavakba foglalható, amit itt a Goethei Faust befejező részében elmondottunk. Szeretném, hogy ez tovább hasson a szívekben és lelkekben, mivel tudom, hogy milyen sok minden rejlik ebben, aminek korunk számára lelki-szellemi gyógyszernek kell lennie, és korunkban az ilyen tévutakon járó emberiség számára. Ha a tévutakat nem tudjuk bevallani magunknak, akkor tovább járunk rajtuk, így nem is tudunk helyes módon előrehaladni a helyes cél felé, amit az emberiségnek követnie kell.

    Az előadások alapján készített jegyzetekről

    Rudolf Steiner Életutam (GA 28) című önéletrajzából (1925, 35. fejezet)

    „Antropozófiai munkámnak két eredménye van: először is a teljes nyilvánosságnak szánt könyveim, másodszor pedig az a számtalan tanfolyamról készült leírás, amelyeket először magánkiadásnak és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai számára megvásárolhatónak szántam. Ez utóbbiak az előadásokról többé-kevésbé jól készített jegyzetek voltak, amelyeket – idő hiányában – nem tudtam kijavítani. A legjobban annak örülnék, ha az elhangzott szó elhangzott szó maradna. A tagok azonban szerették volna az előadássorozatok anyagának magánkiadását, ezért ez megtörtént. Ha lett volna időm a leírtak kijavítására, akkor már a kezdetekben sem lett volna szükség a »csak tagok részére« korlátozásra. Ez a korlátozás most már több mint egy éve, hogy megszűnt.

    Itt, az életleírásomban szükséges mindenekelőtt elmondani azt, hogy miként kapcsolódik ez a kettő – a megjelent könyveim és ezek a magánkiadások – ahhoz, amit antropozófiaként kidolgoztam.

    Aki követni akarja az irányú belső küzdelmemet és munkámat, hogy az antropozófiát a jelenkor tudata elé állítsam, annak ezt a nyilvánosságra hozott írásaim alapján kell megtennie. Ezekben megvitatom mindazt, ami korunkban megismerési törekvésként jelenik meg, és itt található meg mindaz, ami bennem a »szellemi látásban« egyre inkább kialakult, és – jóllehet, sok tekintetben tökéletlen módon – az antropozófia építményévé lett.

    Az »antropozófia« felépítésének és szolgálatának követelménye mellett – ami abból adódik, hogy a szellemi világ közléseit a mai általános műveltségnek át kell adni – megjelent azonban egy másik, szintén teljesítendő követelmény is, ami lelki igényként, szellemi vágyként nyilvánult meg a tagság részéről.

    Mindenekelőtt erős hajlandóság mutatkozott arra vonatkozólag, hogy az evangéliumokat és a Biblia írásainak tartalmát az antropozófia fényébe állítva hallhassák. Előadás-sorozatokon akartak ezekről az emberiségnek adatott kinyilatkoztatásokról hallani.

    Míg a belső előadás-sorozatokat ennek a követelménynek eleget téve tartottam meg, ehhez hozzájött még valami. Ezeken az előadásokon csak tagok vettek részt, akik ismerték az antropozófia alapközléseit. Úgy lehetett szólni hozzájuk, mint haladókhoz az antropozófia területén. Ezeknek a belső előadásoknak ezért olyan jellege volt, amilyen a teljes nyilvánosságnak szánt írásoknak nem lehetett.

    Ha kezdettől fogva nyilvános megjelenésre szánták, másképpen kellett beszélnem a dolgokról, mint ahogyan a belső körökben beszélhettem róluk.

    A nyilvános és a magánkiadások kettősségének az az oka, hogy ténylegesen két különböző alapból származnak. A nyilvános írások annak eredményei, ami bennem küzdött és munkálkodott; a magánkiadásokban a társaság velem együtt küzd és munkálkodik. Hallgatok a tagság lelki életének rezdüléseire, és azáltal jön létre az előadások tartalma, hogy a hallottakban elevenen benne élek.

    Sehol, a legcsekélyebb mértékben sem hangzik el olyasmi, ami ne a felépülő antropozófia legtisztább eredménye lenne. Szó sem lehet a tagság bármiféle előítélete vagy előzetes elvárása iránti engedményről. Ezeket a magánkiadásokat a legteljesebb értelemben annak veheti az olvasó, ami az antropozófia mondanivalója. Éppen ezért, amikor az igények kényszerítő erejűekké váltak, minden további nélkül el lehetett tekinteni attól az intézkedéstől, hogy ezeket a kiadásokat csak a tagság körében terjesszék. Csupán azt kell elfogadni, hogy azokban a szövegekben, amelyeket nem néztem át, hiba van.

    Egy ilyen magánkiadás tartalmának megítélésére mindazonáltal csak az jogosult, aki ismeri az ítéletalkotás előfeltételét. A kiadványok legtöbbje esetében ez legalábbis az ember és a Kozmosz megismerése úgy, ahogyan az antropozófia ábrázolja, valamint annak megismerése, ami a szellemi világból eredő közlésekben, mint »antropozófiai történelem« található meg.”