Barion Pixel

GA279

 

 

Az euritmia mint látható beszéd

15 előadás, 1924. jún. 24. – júl. 12., Dornach; 2 bevezető előadás, 1922. aug. 4., Dornach és 1923. aug. 26., Penmaenmawr

 

Tartalom:

Mi az euritmia és hogyan keletkezett? Az egyes hangok karaktere. Az átélt és megformált mozdulat. A lélek hangulata egy költeménynél. Az egyes lelkiállapotok kedélyhangulata és jellegzetességei. A beszéd plasztikus megformálása. Az ember lényéből fakadó formák. Morális-lelki gyógyhatások. A szavak és a versszakok tagolása.

 

Fejezetek:

1. Az euritmia, a látható beszéd

Dornach, 1924. június 24.

Az euritmiát ismertető előadások, amelyeket itt fogok tartani, dr. Steiner asszony véleménye alapján jöttek elsősorban létre, ami szerint ahhoz, hogy az euritmiát mintegy pontosan kialakítva adjuk tovább, előbb ismételten el kell még egyszer végezni mindazt, ami a hangzók euritmiáját illeti, amit a hangzók euritmiájából az évek folyamán sikerült az érintett személyekkel megértetnünk. Azután arról lesz szó, hogyan csatlakoznak az ismétlésekhez az euritmia kiterjesztései, mégpedig mindig a mindenkori részletezésben és nem fejezetekre osztva.

Megpróbálom amellett az euritmiát különféle vonatkozásai szerint tárgyalni, az itt kiváltképpen tekintetbe veendő művészi szemszögből is és pedagógiai, valamint gyógyászati értéke szempontjából is.

Ma előre szeretnék bocsátani valami bevezetésfélét, holnap majd, ehhez csatlakozva, a hangzók euritmiájának első elemeit ismertetem. Az euritmistának elsősorban arra van szüksége minden téren, hogy az euritmia művészetében, az euritmiában tevékenykedve élhessen személyiségével, ember voltával, így fejezi majd ki az euritmia az életet. De anélkül, hogy ne hatolna be a látható beszéd, az euritmia szellemébe, ezt nem érheti el. Aki az euritmiát csak nézi, műélvezetként veszi fel csupán, az euritmia mivoltáról semmit sem kell tudnia, minden más műélvezethez hasonlóan, ahogyan a zenehallgatónak sem kell összhangzattant, vagy ellenponttant tanulnia. Egyszerűen az ember természetes, magától értetődő fejlődésén alapul, hogy ahhoz, amit értésnek lehet neveznünk a művészetek befogadása közben, az egészségesen kiművelt embernek érzéke is van.

A művészetnek saját magán keresztül kell hatnia, hatásának magától értetődőnek kell lennie. De aki euritmiával foglalkozik, akinek az euritmiát el kell valamiképpen helyeznie a világban, a dolog mivoltába ugyanúgy be kell hatolnia az euritmia érdekében, ahogyan be kell a dolog mivoltába hatolnia – mondjuk – egy muzsikusnak, festőnek, vagy egy szobrásznak is. Egyúttal az a dolgunk az euritmiánál, ha mivoltába be akarunk hatolni, hogy az ember mivoltába is be kell általában hatolnunk, mert nincs még egy olyan művészet, amely annyira eminens módon igénybe venné mindazt, ami van az emberen, mint az euritmia. Nézzenek végig a művészeteken, vegyék a művészeteket, hangszereik vannak, eszközökre van szükségük, de nincsenek az emberhez annyira közel álló hangszereik és eszközeik, mint az euritmiának.

Bizonyos mértekben biztosan emberközelbe kerül a színművészet és a tánc is, amikor magát az embert használják művészetük eszközéül. De amit a színész alakít a színművészetben, az előadás egészében csak alárendelt szerepet játszik, ami a művészi alakítás közben az emberről nem tűnik el, hanem voltaképpen arra használja az embert, hogy az egyes esetekben azt utánozza, ami voltaképpen már elő van készítve az emberben itt, a Földön.

Ráadásul a színművészetben arról van szó, hogy mintegy csak arra világítson rá, amit az ember igénybe vesz a mindennapos életben, hogy a beszédre világítson rá. Taglejtésekkel egészítik ki a beszédet, hogy bensőségesebbé tegyék. Mint mondtam, legfeljebb arról van tehát szó, hogy egy picikét előre segítsék, ami már jelenleg megvan a Földön az emberből.

A táncművészetben – ha egyáltalán szó lehet művészetről, ha a tánc művészetté magasodik, – beleáramlik az emocionális tartalom, az akarat az ember mozgásába, miközben ismét csak azt alakítják tovább, ami megvan már az emberben, mint mozgáslehetőség, mint adottság a fizikai síkon egyébként is. Az euritmiában olyasmiről van szó, ami semmilyen irányból nézve nincs meg az emberen a mindennapos, fizikai életben, teljesen a szellemiség alapján kell megalkotni, ami úgy használja csak az embert, ahogyan a fizikai világban alakjával áll, ami kifejezőeszközéül csak az embert használja, mégpedig az ember mozgását használja kifejezőeszköznek.

Felmerül a kérdés, hogy voltaképpen mit adnak elő? Akkor értik csak meg, hogy mit adnak elő az euritmiában, ha arra figyelnek, hogy az euritmia látható beszéd kíván lenni. A beszéddel is így van ez. Ha a színész formálja meg a beszédet, a mindennapos beszéd a mintakép, de ha magát a beszédet formáljuk meg, a beszédnek, mint olyannak, nincs mintaképe. Az emberből önálló alkotásként tör elő. Ami megnyilvánul a beszédben, napvilágra kerül a beszédben, a természetben sehol nincsen meg.

Az euritmiának szintén mindenképpen olyasminek kell lennie, ami eredeti alkotást ad elő. Induljunk ki a beszédből, ami az emberi gégefő és a vele többé-kevésbé összefüggő szervek termékének mutatkozik. Mi ez a gégefő? A kérdést fel kell egyszer tennünk, mert már sokszor utaltam rá, hogy az euritmiában egyfajta gégefő válik az egész emberből. Meg kell egyszer kérdeznünk tehát, hogy miért fontos egyáltalán a gégefő? Ha a beszédet egyelőre a gégefő termékének tekintjük, nem figyelünk fel rá, hogy a gégefőből mi tör elő, mi alakul ki benne tulajdonképpen. De arra talán tudunk emlékezni, hogy létezik egy ma kevéssé megértett, furcsa hagyomány, amelyet egyszerűen a János-evangélium elejét idézve jeleznek: „Kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala és Isten vala az Ige.” Az Ige. Nos, amit ma „Ige” alatt értenek, olyasvalami, aminek a legkevésbé sincs értelme ebben az összefüggésben a János-evangélium elején, noha állandóan tárgyalnak a János-evangélium kezdetéről. Azt hiszik, hogy közben gondolni is tudnak valamire. De nem, mert ha azt vesszük, hogy az ember ma voltaképpen mit gondolhat az „Igé”-ről, – és egyúttal azt mondja a szóról, hogy „a név zörej és füst, mennyei zsarátnok borítja…”, stb. – Ha elképzeljük, hogy mit jelent ma az embereknek az „Ige”, – bizonyos értelemben még le is fitymálja a gondolattal szemben és miközben a gondolattal szemben lefitymálja, még fennköltnek is képzeli magát, – a János-evangélium kezdetének a legkevésbé sincs értelme, sőt, nincs is egyáltalán értelme.

Nos, a hagyomány, amelyet csupán jelez a János-evangélium eleje, természetesen azon alapszik, hogy ösztönös megismeréssel egykor tudták, mi az Ige. Ma már nem tudják. Az ember eredeti szemléletében az „Ige” eszméje, fogalma, egykor magába foglalta az egész embert, mint éterikus teremtést.

Mivel önök antropozófusok, tudják mindannyian, hogy mi az éter-ember. Van egy fizikai ember és van egy éter-ember. A fizikai embernek bizonyos külső és belső formái vannak, amelyeket a szokásos fiziológia és anatómia ír le és le is rajzol, de persze nem veszi figyelembe, hogy a fizikai embernek csak a legkisebb részét rajzolja le, hiszen a fizikai embernek egyúttal folyadék-alakja, levegő-alakja és hőtartalma is van, amelyet, ha a fiziológiában és az anatómiában szó van az emberről, általában véve nem rajzolnak le. De egyelőre mégis lehet mindenképpen elképzelésünk arról, hogy mi az ember fizikai teste.

Most azonban itt van az emberi természet második része, az étertest. Ha le akarnánk az ember étertestét rajzolni, valamiféle igen bonyolult alakzatot mutatna. Mert alapjában véve ugyanúgy nem festhetnénk meg valamiféle maradandó dolognak, mint a villámot, nem festjük le a villámot sem, mert a villám mozgásban van, áramlik. Ha a villámot akarjuk utánozni, egy áramlást, mozgást kellene ábrázolnunk. Az étertestet is csak úgy lehetne rögzíteni valamiképpen, mintha a villámot akarnánk lefesteni, amennyiben le tudnánk festeni. Az étertest szakadatlanul mozgás közben van, szakadatlanul eleven.

Vannak-e valahol ilyen mozgások, mozgásban lévő formák, amelyekből folyton létrejön és el is múlik, bár nem belőlük marad fenn az ember éterteste, az emberek világában vannak-e ilyenek úgy, hogy a közelükbe is férkőzhetünk? Igen, vannak. Amikor az ember általában hangzókkal formálja mindazt meg, ami beleáramlik a beszéd tartalmába, ilyen formák vannak benne, – kérem, kedves Barátaim, a dolgokat pontosan mondom, pontosan úgy értsék a dolgokat, ahogyan mondom.

Nos, gondolatban tekintsék végig mindazt, amit gégefőjükből hangzóvá formálnak, úgy, hogy alkalmazzák őket a beszéd teljes terjedelmében mindarra, ami létrejön, vagyis vegyenek mindent szemügyre, ami alkotórésze valaminek, ami hozzá tartozik a beszédhez, ami a beszéd miatt jön a gégefőből elő. Legyenek tudatában, hogy a gégefőből előkerülő összes elemek mind annak az alkotórészei, ami a beszédben kerül napvilágra, legyenek tudatában, hogy mindez bizonyos olyan mozgásokból áll, amelyeknek eredetileg már eleve a gégefő és a vele szomszédos szervek formaképzése az alapja. Onnan kerülnek elő.

Természetesen nem egyszerre kerülnek onnan elő. Nem egyszerre mondunk mindent ki, ami a beszéd alapja. Mikor mondanánk ki mindazt, amin a beszéd alapul? Bármilyen furcsán hangzik is, de akkor, ha egymás után a-tól z-ig megszólaltatnánk egyszer az összes hangzókat. Képzeljék el egyszer ezt. Képzeljék el, hogy valaki elkezdené az a-val, b-vel és egymás után megszólaltatná az összes lehetséges hangzót tovább, egészen a z-ig, de megszakítás nélkül, csak a szükséges lélegzetvétellel, természetesen. Minden, amit kimondunk, a levegőbe rajzol egy bizonyos formát, csupán nem látjuk, de mindenképpen feltételezhető, hogy létezik, sőt, még az is elképzelhető, hogy tudományos eszközökkel is rögzíthető anélkül, hogy lerajzolná az ember.

Ha kimondunk egy szót, – fa, Nap, stb., – mindig meghatározott formát adunk a levegőnek. Ha az abc-t a-tól z-ig kimondanánk, a levegőnek igen bonyolult formát adnánk. Kérdezzük meg ezúttal, mi jönne létre, ha valaki valóban megtenné? Egy bizonyos időn belül kellene történjen, – meghalljuk még, hogy miért, az előadások folyamán, – hogy amikor a z-hez elérünk, ne folyjon még teljesen szét újból az első hangzó, tehát maradjon még plasztikus formában az a, amikor a z-hez érünk. Mi lenne, ha miközben megformáljuk a hangzókat, valóban el tudnánk az a-tól jutni a z-ig, vagyis, ha úgy hoznánk ezt létre, hogy egészen a z-ig megmaradna az a és kirajzolódna a levegőben az egész? Milyen forma lenne ez?

Az emberi étertest formája lenne. Az emberi étertest jönne létre így. Az emberi étertest állna önök előtt, ha egyszer hangról-hangra, a-tól z-ig, előállítanák a teljes abc-t, az ember állna önök előtt, – helyre kellene csupán állítani az abc-t, mert ma nem egészen helyes sorrendben állítják össze, de most csak az elvről van szó.

Mi történt itt voltaképpen? Az ember, mint étertest, mindig itt van. Mindig magukban hordják. Mit csinálnak tehát, amikor beszélnek, amikor az abc-t mondják? Mintegy belemerülnek étertestük formájába és a levegőnek továbbítják. Megalkotják a levegőben étertestük képmását. Ml történik, amikor egyetlen szót mondunk ki csak, nincs benne meg természetesen minden hangzó? Képzeljük el, hogy előttünk van az ember. Előttünk áll, – fizikai test, étertest, asztráltest és én. Kiejt egy szót. Látjuk, hogy tudatával étertestébe merül. A levegőben kirajzolja éterteste egy részét, mintha önök előtt a fizikai test állna és le akarnák – mondjuk a kezét rajzolni, látni lehetne tehát a levegőben a kezét. Nos, az étertestnek nem olyan formái vannak, mint a fizikai testnek, de a levegőben az étertest formái rajzolódnak ki. Ha ezt helyesen értjük meg, egyenesen az ember alakjának, fejlődésének legcsodálatosabb metamorfózisába tekintünk bele. Mert mi az étertest? Magába foglalja a növekedés erőit, a táplálékról való gondoskodáskor számításba vehető, de az emlékezés beindulásakor is számba vehető erőket is, és amikor beszélünk, mindezeket a levegőalakzatnak adjuk át.

Amikor beszélünk, amikor tehát az ember belső világa az étertestben él, lenyomatot készítünk az ember belső világáról a levegőben. Ha a hangzókat összeállítjuk, létrejönnek a szavak. Ha összeállítjuk őket az abc összes hangzóiból, elejétől végig, egy igen bonyolult szó keletkezik. Ez a szó azonban magában foglalja az összes lehetséges szavakat. De éteri voltában egyszersmind az embert is magában foglalja. Mielőtt azonban egy fizikai ember lett volna itt a Földön, volt egy éter-ember itt. Mert a fizikai ember alapja az éter-ember. De mi az éter-ember? Az éter-ember a teljes abc-t felölelő Ige.

Amikor tehát az ősi Ige formába ömléséről beszélünk, amely már kezdetben vala, mielőtt a fizikai ember még itt volt és ezt tekintetbe vesszük, születésnek, az éter-ember születésének nevezhetjük azt, ami létrejön a beszéddel, ha az abc-t éppen hangról-hangra ejti ki. Egyébként az egyes szavakban töredékek, részek születnek meg az emberből. Mindig az emberből hangzik el valami az egyes szavakban. Azt mondjuk: fa, – mit jelent, ha azt mondjuk: fa?

Ha azt mondjuk: fa, ez azt jelenti, hogy az ott kint álló fát úgy fejezzük ki, mint ami belőlünk, az éter-emberből való, belőlünk egy darab. – A világban minden dolog egy darabka belőlünk, semmi sincs, amit nem fejezhetünk ki az emberrel. Ahogyan az ember önmagát és egyúttal a világot is kifejezi, amikor hangról-hangra elmondja a teljes abc-t, az együttes szó, az abc-töredékeit jelentő egyes szavakkal olyasvalamit mond ki, ami a világ része. Az egész világegyetemet kimondanánk, ha a-t, b-t, c-t mondanánk és tovább is mondanánk. Egyes szavakkal a világegyetem részeit mondjuk ki.

De most, ha végig akarjuk ezt gondolni, tisztáznunk kell, hogy mi az alapja a hangzóknak, mint olyanoknak. A hangzóknak, mint olyanoknak, elsősorban mindaz szolgál alapul, ami az ember belső világa.

Azután az, ami az étertestből él, az ember belső világából mindaz, ami a lélekben érzésnek élhető meg? Így hát most oda kell eljutnunk, hogy mi élhető meg érzésnek az ember lelkében.

Kezdjük el az á-nál. Az á-t ma úgy tanuljuk meg kiejteni, ahogyan elsajátítjuk kisgyermek korunkban, öntudatlanul álmodozó állapotainkban. Később, amikor a hangzók további megtaníttatásával gyötörnek az iskolában, ezt eltemetjük. Amikor még mint gyermekek tanulunk beszélni, valami megvan már a beszéd tulajdonképpeni nagy titkából, de még éppen álmodozó, öntudatlan állapotban van a tudat alatt.

Amikor az á-t kiejtjük és érzésvilágunk némiképpen egészséges, úgy érezzük, hogy belső világunkból akkor tör elő az á, ha valamire rácsodálkozunk, megcsodálunk valamit.

A csodálkozás is csak egy része az embernek. Az ember nem valamiféle elvont dolog. Minden percben valami. Minden éber percében valami. Persze, el is bóbiskolhat és akkor nem egészen pontos, hogy mi, de akkor is valami, ha elbóbiskol, voltaképpen minden percben valami. Hol elcsodálkozik, hol fél, hol belevág – mondjuk – valamibe. Minden percben, minden másodpercben valami. Nem pusztán csak elvontan egy ember, minden másodpercben valami. Időnként tehát rácsodálkozik, megcsodál valamit. Ezt fejezi ki azután az á, amikor a gégefő segítségével megmintázza a levegőbe, ami végbemegy az étertestben a rácsodálkozáskor, a csodálkozás élményekor. Amellett kihelyezzük emberi mivoltunk, nevezetesen csodálkozó emberi mivoltunk egy részét is, belehelyezzük a levegőbe.

Amikor egy fizikai ember létrejön a Földön, ha létrejötte egyáltalán megfelel a fejlődés egyetemes lehetőségeinek, teljes embernek jön létre. Az anya szervezetének méhéből kerül elő. A fizikai ember fizikai alakjával együtt ott jön létre.

Abban, ami a-tól z-ig jönne létre, egy éter-ember lenne, csak a levegőben fejeződne ki, az ember gégefője és a vele szomszédos szervek formálnák meg.

Ugyanígy kell azt mondanunk, hogy amikor világra hozzák a gyermeket, amikor meglátja a napvilágot, – így szokták mondani, – a fizikai ember a méhből és a vele szomszédos szervekből jön létre.

Nos, a gégefő nem úgy működik, mint a méh, hanem folyton-folyvást teremt. Így tehát ember voltunk töredékei jönnek létre a szavakban, és ha összefoglalnánk a nyelv minden szavát, – ez még egy szavakban annyira gazdag költő esetében sem áll fenn, mint Shakespeare, de nagyjából ez a helyzet, – a teremtő gégefőben megformálnánk levegőalakzatban éppen az egész éter-embert, de sorrendben, keletkezőben, – születés ez, beszéd közben szakadatlanul zajló születés. A beszéd mindig az éter-ember megszületésének a része.

Viszont a fizikai gégefő csak a külső burka az étertestben lévő legcsodálatosabb szervnek, ami mintegy a szó anyaméhe. Itt van előttünk a csodálatos átalakulás, amire utaltam, amikor a metamorfózisról beszéltem. Minden, ami az emberben van, bizonyos ősformák metamorfózisa. Az éter-gégefő és burka, a fizikai gégefő a méh metamorfózisa. Ember-teremtésről van szó, amikor beszélünk, az éter-ember megteremtéséről.

Ha most a dolgot mindkét nemen végigkövetjük, a beszéd titkára mutat rá a beszéd és a szexuális funkciók között lévő kapcsolatban megnyilatkozó összefüggés is, például a hangelváltozás a férfiaknál.

A világ élete legmélyéről a beszédbe buzogó teremtő tevékenységről van tehát szó. Megnyilatkozása közben gyorsan váltakozva látjuk lejátszódni szemünk előtt, ami egyébként a fizikai ember létrejöttekor az emberi szervezet titokzatos mélyére húzódik vissza. Ekkor jutunk azután hozzá az alkotó munka iránt érzett megbecsüléshez, tisztelethez, amire a művészi alkotó tevékenységhez szükségünk van, amire, mint művészek, be vagyunk állítva. A művészetben nem használhatunk egy pusztán csak elméleti fejtegetést, nem használható, elvonttá tesz. A művészetben olyasmire van szükségünk, ami a világ létébe egész emberi mivoltunkkal együtt helyez bele. De hogyan helyezkedhetnék egész emberi mivoltunkkal annál jobban bele a világ létébe, mint amikor tudatában vagyunk, hogyan függ össze a beszéd az ember létrejöttével? Amikor az ember beszél, az egykori, az ősidőkben történő megteremtésének egy részét állítja oda, amikor a világ mélyéről az éteriségből, levegő-alaknak formálták meg az embert, mint olyat, mielőtt még folyékony, majd később szilárd alakja lett volna. Amikor beszélünk, visszaképzeljük magunkat a kozmikus emberré válás állapotába, amilyen az ősi időkben volt.

Emeljünk ki most egyszer egy példát. Térjünk vissza még egyszer az elcsodálkozó embert előttünk létrehozató á-ra. Tudnunk kellene, hogy valamiképpen alapja van csodálkozásnak mindenütt, ahol a beszédben az á megjelenik. Vegyék a „vár” szót, vagy a „barátot”, tetszés szerint egy olyan szót, amiben á van. A csodálkozó embert fejezi ki a beszéd, ahol éppen az á-nál tartanak. Ezt valaha tudták. Tudták még azok is, akik a héber nyelvet beszélték, hiszen a héberben mi volt az á, az alef? Mi volt? A csodálkozó ember volt.

Most szeretném valamire emlékeztetni önöket, ami közelebb viheti önöket ahhoz, hogy az á voltaképpen mire utal, mi az, amit á alatt értek. Nézzék, azt mondták Görögországban, hogy a filozófia a rácsodálkozással, az ámulattal kezdődik. A filozófia, a bölcsesség szeretete, a rácsodálkozással, az ámulattal kezdődik. Ha az őseredeti, az ösztönösen tisztánlátó megismerés értelmében szóltak volna, azt is mondhatták volna, hogy az á-val kezdődik a filozófia, a filozófia, a bölcsesség szeretete az á-val kezdődik, az ősrégi ember számára ez ugyanazt jelentette volna.

De voltaképpen mi után kutatunk, ha filozofálunk? Végső soron mégis csak az ember után. Önismeretre törekszik mégis minden. Az embert akarjuk megismerni végső soron. Az emberismeret, az ember szemlélése kezdődik tehát az á-val. De egyúttal ez a legrejtettebb dolog is, hiszen meg kell erőltessük magunkat, sok mindent kell tennünk, hogy megismerjük az embert. De voltaképpen csak akkor állunk úgy az ember előtt, hogy a legnagyobb csodálattal ejthetjük ki az á-t, ha úgy közeledünk hozzá, ahogyan teljesen szellemiségből, lelkiségből és testiségből formálták meg, ha teljességében van meg. Ezért á a csodálkozó, a saját magára, a maga igazi mivoltára, az önmagára rácsodálkozó ember, voltaképpen tehát a legjobban, legeszményibben kibontakozott ember.

Ha egyszer megérezzük, hogy az előttünk álló fizikai ember csak egy része csupán az embernek és voltaképpen csak a benne lévő isteni dolgokat teljében meglátva áll csak igazán előttünk, az ősi emberiség ezt az önmagára rácsodálkozó embert nevezte á-nak. Az á az ember, a maga legtökéletesebb állapotában. Az á az ember lenne tehát, az á hangzóban pedig éppen azt fejezzük ki, amit az emberben érzés szerint élünk meg.

Térjünk át az á-ról a b-re, hogy egyelőre jelezzünk valamit legalább, ami az a-tól z-ig terjedő ős-szó megértéséhez vezethet. Térjünk rá a b-re. A b úgynevezett mássalhangzó, az á magánhangzó. Egy magánhangzót kiejtve megsejtik, hogy elsősorban belső világuk legmélyéről nyilatkoznak meg. Egy érzésbeli élmény jár együtt minden magánhangzóval, – mint az á-val is. Mindenütt, ahol az á megjelenik, elcsodálkoznak. Mindenütt, ahol felbukkan egy e, így írhatnánk talán le, hogy mit éreznek: „valamit tett nekem, érzem”. – Az e, amin megállnak, voltaképpen mindenütt azt jelenti: „valamit tett nekem, érzem”.

Gondolják csak meg, hogy mennyire elvont, ráncos ember lett belőlünk a beszéd átélését tekintve, mint amikor az alma, vagy a szilva egészen ráncos lesz. Gondolják csak egyszer meg, hogy mennyire csak úgy, a levegőbe beszélünk, fogalmunk sincs róla, hogyha kitartunk egy á-t, – állandóan csináljuk,- vagy egy e-t követ egy á valahol, oda, hogy „valamit tett nekem, érzem” a rácsodálkozástól jutottunk el. – Ráérzünk-e arra, hogy mi az i, hogy kíváncsiak lettünk, majd rájöttünk valamire, de csak a magánhangzóknál érzik-e meg, hogy mindennek az alapja egy csodálatos, igen bonyolult érzés? Ha csak az öt magánhangzót engedjük magunkra hatni egymás után, egy eleven, természeti ember benyomását kelti. Ha teljes tudattal ejtjük ki az öt magánhangzót, vagyis belső világunkból teljesen tudatosan hagyjuk felcsendülni, voltaképpen teljes méltósággal újra megszüljük magunkat. Ezért mondom, hogy mennyire ráncosak lettünk, már csak az van előttünk, hogy az „alma”, vagy egy másik szó mit jelent, hogy valamit jelent, élményünk már egyáltalán nincs. Csupa ránc vagyunk.

De a konszonánsoknál, a mássalhangzóknál kissé másképpen van. Nem sejthetjük meg, hogy érzés szerint kifelé megyünk belső világunkból, a rajtunk kívül lévő dolgokat utánozzuk.

Tételezzék fel, hogy elcsodálkozom és azt mondom: á! Ezt ki kell mondanom, lerajzolni nem tudom. De mit csinálok, ha ki akarok fejezni valamit, ami kissé kerek, le van kerekítve, mint ez az asztal, de nem akarok beszélni? Leutánzom (megfelelő mozdulat), minta után formálom meg. Ha valakinek le akarom írni az orrát, de nem beszélek közben, nem mondom a szót, hogy az „orra”, mégis meg szeretném értetni magamat, lerajzolhatom (megfelelő mozdulat). De ugyanígy van, ha mássalhangzókat képezek. Rajtam kívül lévő dolgok utánzatai, mindig annak a formáját utánozzák, ami odakint van. Csakhogy ezeket a formákat olyan levegőalakzatokkal fejezzük ki, amelyek a gégefővel szomszédos szervektől, a szájpadlástól és a többiektől származnak. Szerveink segítségével olyan formát alakítunk ki, amely a kívül lévő dolgot megcsinálja, lemásolja minta után. Még akkor is ez történik, amikor valamit betű formájában rögzítünk. Később még szó lesz róla.

De mindig valamit utánzunk, amikor a b-t formáljuk meg, – ki sem tudjuk ejteni önmagában véve, hozzá kell fűznünk egy é-t. Ha azt, ami a b-ben képződik, a levegőalakzatban rögzíteni tudnánk, – ami benne van abban, hogy egy b-t mondunk, – mindig valami olyasmi lenne, ami valamit beborít. Kunyhónak, háznak nevezhető forma, burkoló forma jön ki belőle. A b mindig kunyhót, házat utánoz. Ha tehát így kezdjük: á, b, ez az „ember, tökéletes voltában” és az „ember, a házban”: á, b.

Így mehetnénk végig a teljes abc-n és az egyes hangzókban kimondhatnánk az ember titkát, vagyis hogy mi az ember a világegyetemben, a házában, testi burkában. Rátérve a c-re, d-re és sorban a többiekre, mindegyik mondana valamit az emberről. Amikor pedig a z-hez érnénk, voltaképpen az ember bölcsessége állna hangzókban előttünk, mivel az étertest az ember bölcsessége.

Beszéd közben tehát valamiféle nagyon fontos dolog történik. Kialakul az ember. Ha például tartalmas érzéseket táplálunk, a lelkiséget például már bizonyos teljességgel tudjuk alakítani. Sokat szemléltet a lelkiségből az I-O-A, érzésbeli életének megfelelő módon szinte az egész lelkiséget bemutatja: I-O-A.

Most mondhatjuk, hogy vegyük szemügyre egyszer, ami mint beszéd tör elő az emberből. – Tegyük fel, elmondja valaki előttünk az egész abc-t, itt van a teljes emberi étertest, előkerül a gégefőből, a méhből, itt van. Megnézzük a fizikai embert, aki a földi körülmények között az anya szervezetéből, a gégefő metamorfózisából, az igazi méhből kerül elő.

De most képzeljük el a teljes embert, aki a világba mindazzal együtt került, ami rajta van, hiszen nem maradhat úgy, ahogyan van, ami kikerült az anya szervezetéből. Ha egész életében olyan maradna, nem lenne belőle teljes ember, ki kell még előbb mindent valamivel egészítenie. A teljes ember akár még csak – mondjuk – 35 éves korában is többet kapott az egész világtól, mint amije egy gyermeknek van. Ha a teljes embert séma szerint úgy képzeljük el, hogy 35 éves korában az egész világegyetemből úgy kerül elő, mint a gégefőből a beszéd, vagy a fizikai ember gyermekként a méhből, – ha úgy képzeljük, hogy a világegyetem úgy mondja ki az embert, mint mi a szavakat, – az ember-formát, az ember teljes alakját kimondott szó formájában kapjuk meg (l. a rajzot).

Nos, itt áll akkor konstrukciójában előttünk az ember, – igazán az ember-alak a legcsodálatosabb dolog a Földön, – és meg is kérdezhetjük, kérdezzük meg a legősibb isteni hatalmakat: „Hogyan teremtettétek az embert? Hasonlóképpen, mint amikor beszélünk és megteremtjük a szót? Voltaképpen mi történt, amikor megteremtettétek az embert?” – Ha pedig a kérdésre a világegyetemből válasz érkezne, ez lenne a válasz: „Mindenféle mozgás, forma kerül a közelünkbe, a legkülönbözőbbek, egy ilyen (euritmizált á), egy ilyen (euritmizált e), meg egy ilyen (euritmizált i) forma, mindenféle lehetséges forma kerül ki mozgás közben a világegyetemből.” Az emberi szervezethez kapcsolódva, úgy, ahogyan vagyunk, képzelhetjük az összes lehetséges mozgásokat.

Igen ám, de ezek a lehetséges mozgások, ha megmerevednek, a fizikai ember-formát úgy adják meg, mintha – mondjuk – földi élete közepe táján járna. Mit csinálna tehát az istenség, ha ténylegesen a földi rögökből, a Föld porából akarná megformálni az embert, mit tenne akkor az istenség? Mozdulatokat hajtana végre és végső soron az adná meg az ember formáját, ami ezekből a mozdulatokból jön létre, ahogyan a Föld pora a mozdulatok értelmében kap formát.

Most elképzelhetjük magunknak az á-t. Mindannyian ismerik az á, a b, a c és a többi hangzó euritmizált formáját. Képzeljék el, hogy jönne az istenség, az ősi tevékenységből, az ősi isteni tevékenységből egymás után előállítaná, amit az euritmizált – de most az euritmizált – á-nak, b-nek, c-nek ismernek, így, miközben ez lezajlik, ha a fizikai anyagban ölthetne formát, ott állna önök előtt az ember. Az euritmia azon alapul, hogy azt mondjuk, hogy az ember befejezett formában áll előttünk, de a kész forma mozgásból jött létre. A befejezett forma létesülő és feloldódó ősformákból jött létre. Nem a mozgásban lévő származik attól, ami nyugalomban van, hanem a nyugalomban lévő ered attól, ami mozgott. Amikor pedig kialakítjuk az euritmiát, az ősi mozgásokhoz térünk újra vissza.

Mit csinál bennem, az emberben, a Teremtőm a világ ősi állapota folytán? Euritmia-formákat kell alkotniuk, ha a kérdésre válaszolni akarnak. Isten euritmizál és az ember-alak Isten euritmizálásának eredményeképpen jön létre.

Minden művészetről beszélhetünk úgy, ahogyan most az euritmiáról beszélek, mert ilyen módon minden művészetet megkaphatunk az istenségből valahonnan. De az euritmia saját részeként, eszközként veszi igénybe az embert és ezért az euritmia esetében tekinthetünk bele legmélyebbre az ember és a világ mivolta közötti kapcsolatba. Ezért kell tetsszen önöknek az euritmia. Mert gondolják meg, ha az ember külső formáiból eleinte nem igen tudjuk meg, hogy mi az emberi szépség, majd azután bemutatja egy előadás, hogy Isten eredetileg hogyan formálta meg a mozgásból a szép ember-alakot, megismételve az ember számára az isteni teremtő mozgásokból az euritmia formáit, ez válasz a kérdésre, hogy az emberi szépség hogyan alakul ki?

Amikor egy kis ember, egy gyermek van előttünk, aki nincsen még befejezve, csupán teljes embernek kell majd lennie és segítségére kell az istenségnek sietnünk, hogy megfelelő módon fejlődjenek a formák tovább, amelyek alapjait a gyermeknél lerakta, – miféle formákat kell felhasználnunk a tanítás, a nevelés folyamán? Az euritmiáét. Ez az isteni mozgás, az ember isteni megformálásának folytatása.

Ha pedig bizonyos módon az ember beteg lesz, az isteni ősképének megfelelő formák szenvednek kárt. Más lesz belőlük itt, a fizikai világban. Mi a tennivaló? Térjünk viasza az isteni formákhoz, legyünk segítségükre, csináltassuk újból meg az emberrel az isteni formákat. Úgy kell rá visszahasson, hogy a károsodott formákat ismét helyreállítsák.

Az euritmiáról mint gyógyító művészetről van szó, amint eredetileg, a tisztánlátó korokban tudták is, hogy visszahatnak az egészségre bizonyos, megfelelő módon megszólaltatott hangzókkal. De akkor még éppenséggel rá voltak szorulva, hogy az egészséges állapotot az étertestre újból visszaható levegő kerülőútján érjék el. Ha egyenes úton haladnak, ha az emberrel az emberi szervek képződésének megfelelő, mozdulatokat végeztetnek, – tudni kell csupán, hogy milyenek ezek a mozdulatok, a láb és a lábszár bizonyos mozdulatai még egészen felfelé, egészen a fejig is megfelelnek bizonyos formálódásoknak, – ha ezeket a mozdulatokat utána csináltatják, létrejön az euritmia harmadik vonatkozása, a gyógyeuritmia.

Ezt akartam ma előrebocsátani és így már mindenki, aki az euritmiában tevékenykedik, természetes módon érzi, hogy mit is csinál voltaképpen, hogy nem pusztán csak egy konvencionálisan megtanulható valamit vesz át, hanem olyasvalaminek tekinti, ami által az ember ténylegesen közelebb kerül az isteni dolgokhoz, mint euritmia nélkül, ahogyan így van ez minden olyan művészettel, ami ezzel az érzülettel, ilyen érzéssel jár bennünket át. Mivel jár együtt az, hogy az euritmiával komolyan foglalkozzunk? Légköre kell legyen, éreznünk kell, hogy az ember kapcsolatban van az istenséggel. Akkor igazi euritmia az euritmia. Erre van szükség.

2. Az egyes hangzók jellegzetessége

Dornach, 1924. június 24.

Miután megpróbáltam általánosságban fejtegetni tegnap a beszéd, mint olyan és az euritmia, mint a különleges, a látható beszéd jellegzetességét, ma elsősorban az egyes hangzók jellegzetességét kívánom önök elé tárni, mert az euritmia alkotóelemeit valóban akkor érthetjük csak meg, ha már előttünk áll az egyes hangzók belső lényege. Amellett felhívom a figyelmüket arra, hogy erről mindig is létezett egy többé-kevésbé világos tudatosság az emberiség élete, fejlődése során, annyira összeaszalódva a beszéd lehetőségeivel kapcsolatban, mint ahogyan tegnap mondtam, csak korunkban vagyunk. Mindig is tudták, többé-kevésbé világosan, hogy átfutunk ugyan a szavakban benne lévő hangzókon, de a mássalhangzókban jelen vannak mégis a külső formák, vagy történések képmásai, a magánhangzókban pedig egy-egy belső élmény.

Ez a tudatosság ment át többé-kevésbé a betűformákba, így már a betűk alakjában, a betűk eredeti, ősi formájában, különösen pedig a héber betűk, mégpedig a mássalhangzók formáiban is a levegő alakjában, formálódásában történő mozgások egyfajta utánzását láthatjuk voltaképpen. Az újabb keletű nyelvek megfelelő írásjeleiben azután ez veszendőbe ment, – és természetesen mindent ide sorolok, ami, mondjuk, a latinnal kezdődik. – De abból, amire most gondolok, a görögben még van valami, néhány dolog még mindenképpen arra emlékeztet, hogy a betűk alakjaiban azt próbálták utánozni, ami benne rejlik tulajdonképpen a szavak formálásában, formába öntésében, amikor mássalhangzókból – a külső dolgok utánzásából – és abból formálják meg a szavakat, ami eközben belülről érkezik oda, amit lelkükből fakadónak érezve élnek meg. Elmondhatjuk, hogy az ilyesmi valóban ma már csak bizonyos érzelmeket kifejező szavakban, vagy hangzókban található meg világosan. Tanulmányozzunk egy példát ezúttal, hiszen éppen egy ilyen példa vezethet minket az euritmia lényegének mélyére talán.

Nézzék kérem, az a hangzó, amit h-nak hívunk, egy olyasmi, ha nem csupán leheljük, hanem ki is ejtjük, ami se nem mássalhangzó, se nem magánhangzó. Ez a helyzet mindennel, ami bizonyos vonatkozásban a légzéssel kapcsolatban van. A légzést mindig olyasvalaminek érezzük, mint amikor részben belsőleg él az ember, részben kifelé halad már.

Nos, az egyszerű réshangot, a h-t az egyszerű ember úgy érezheti és úgy is érzi, hogy a fújást utánozza, formálja meg, vagyis megformálva utánozza a levegőben, ahogyan a lehelet, a lélegzet valahová fúj, tehát ráfújásnak érzi. Azt mondjuk tehát, hogy ráfújásnak érezhetjük a h-t. – Mindent valamilyen h-t tartalmazó szóval fejezünk ki, amit úgy élünk meg, hogy valamerre fúj, rálehel, mert magát a h-t érezzük olyannak, ami valahová fúj, valamire rálehel.

Az u-t – vagyis egy magánhangzót – úgy érezhetjük, hogy lelkileg, belsőleg kihűt, merevvé, keménnyé tesz, fázunk tőle. Az u tehát kihűt, megmerevít.

Az sch (ss) pedig valamit elfúj, minden, ami valamit elfúj, vagy úgy érezzük, mellettünk fúj el, az az sch.

Ha fúj a hideg szél, ha úgy megfúj valakit, hogy valamije megmerevedik, megdermed tőle, azt mondják: „huss-huss”, „huss-huss”. A „huss-huss” indulatszóban, interjekcióban teljesen megvan még a h-u-s-s hangzócsoport, amelyet át is éreznek. Minden szó interjekció, indulatszó volt az ősnyelvben.

Most állítsunk másképpen össze a hangzókat. Mindannyian ismerik ugye azt az r-et, amelyet (ropogós) r-nek hívnak: rrr. Ha az r-et helyesen élik meg, úgy érzik, hogy forog az r, mint a kerék. Az r tehát gördül, forog, mindaz, ami az rrr-elés benyomását kelti. Így kell képzelniük, szemügyre venniük:

Az á-ról beszéltem már tegnap, azt mondtam, hogy az á rácsodálkozás. Már sch-ünk (ss-ünk) is van, fúj, valami mellett elfúj az sch. Most pedig a „rasch” (sebes) szót próbáljuk megérezni. Láthatólag tovagördül, csodálkozást kelt és úgy távozik, mintha fújnák, ha valami „rasch”, (sebes). Látják tehát, hogy szó lehet már arról is, hogy mindenütt megérezzük, ahol mássalhangzók vannak, hogy valamit utánoznak. Az r-ben azt, hogy gördül, gurul, forog valami, a magánhangzóban, az á-ban a rácsodálkozást, belülről, az sch-ben (ss-ben) azt, hogy eltávozik, valami valami mellett elhalad.

Most majd megérzik, hogy ősnyelvről bizonyos fokig jogosan beszélünk, hiszen érzik, hogyha megfelelőképpen éreznék át az emberek a hangzókat, egyformán is beszélnének mindnyájan, természet adta módon, szervezetük alapján mindent egyformán neveznének meg.

Ténylegesen volt egyszer ilyesmi a Földön, – ezt megmutatja nekünk a szellemtudomány, – nem csupán mítosz, legenda. Mint mítoszt, legendát, ismerik mindannyian, de valóban létezett egy minden nyelv alapjául szolgáló dolog, az épp most leírt módon felépített ősnyelv.

Rendkívül meglepődünk az ember, de általában az egész világ fejlődésében is működő bölcsességen, amikor látjuk az életben, hogy bizonyos tények milyen hallatlanul bölcs formában jelennek meg, amikor párhuzamos neveket adnak nekik. Gondolják meg csak egyszer a következőket, – nem játszadozást mondok most el, hanem az ember ősi megérzésétől eredő dolgot.

Különösen annak lesznek problémái az élettel bensőségesebb kapcsolatban álló bizonyos dolgokkal, az találkozik olyan rejtélyekkel, amelyek mellett érzéketlenül mennek el mások, aki valóban elgondolkodik a megismerés kérdésein. Neki rejtélyt jelenthet már az is, hogy az anyatejet és az anyanyelvet miért párhuzamosan nevezik el. Az még csak érthető, miért nem apatejet mondunk, de az már kevésbé, hogy miért nem apanyelvről beszélünk. Miért nevezik az anyatejet és az anyanyelvet párhuzamban?

Mindenképpen és mindenütt belső okai vannak az efféle dolgoknak, még akkor is, ha külső okaik fényesen bizonyíthatók, a fejlődés intimitásainak belső okai vannak mindenütt az emberiségben. Amikor a gyermek a világra jön, fizikai teste kialakításáról a legjobban az anyatej gondoskodik. Az anyatej gondoskodik a legjobban a fizikai test kialakításáról. Ha lenne időnk, megvizsgálhatnánk – bár az euritmia előadásokhoz tulajdonképpen nem tartozik hozzá – az anyatejet, mégpedig nem élettelen kémiai úton, hanem az élet kémiájával és meg is találnánk, hogy az ember fizikai testét miért éppen az anyatej táplálja a legjobban, – tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy nem csak táplálja, hanem át is alakítja, ha orvosi, természettudományos értelemben helyesen mondanánk. Ez a fizikai test első alakítója, az anyatej. Az anyanyelv viszont az étertestet alakítja tovább, – tegnap már mondtuk, hogy az anyanyelv az étertest. Emiatt van párhuzamos nevük. Előbb a fizikai test és az anyatej van soron, majd az étertest és az anyanyelv kerül sorra.

Már az efféle dolgokban is mély bölcsesség van, valamint korábbi időkre visszanyúló szóalkotásokban, néhány közmondássá vált szemléletben is mélységes bölcsesség található. Nem szabad pusztán csak babonának tekintenünk mindent, ami például népi közmondásokban mint bölcs mondás jelentkezik, néha nagyszerű és lényeges hagyományokat is találhatunk bennük.

Miután ezt elmondtam, szemléltettem önöknek, hogy voltaképpen mire gondolok, térjünk most rá a hangzók lényegének ismertetésére. Ha megértjük, hogy mit képviselnek a hangzók, hogyan képviselnek belső élményeket a magánhangzók és külső dolgokat a mássalhangzók, amelyeket utánoznak, ha megértjük, hogy ez hogyan van az egyes esetekben, egyfelől az egyes hangzók művészi euritmiájához vezet bennünket, másfelől a pedagógiai euritmiához, harmadszor pedig a gyógyeuritmiához. Segítségül hívok most úgyszólván mindent, ami csak van, hogy az egyes hangzókat saját mivoltuk szerint tárjam szemük elé, hogy azután a hangzók számára euritmia formájában keresett alakzatokat teljes megértéssel fogadhassák.

Mondtuk már, hogy az á csodálat, rácsodálkozás. A b-nél – már beszéltem tegnap erről is, – mindig azt utánozzuk, ami burkol, a külső dolgok elől védelmet nyújt, – beburkol a b. Ezt követhetik még a B-betű külső alakján is, csakhogy az új, a modern B kétszeresen beburkol, egyszer itt és itt pedig még egyszer. A b mindig burkolat, védelmet nyújt, durván: a ház, ahol vagyunk. A b a ház.

Most a német betűket szeretném venni, bár vehetném ugyanúgy a régebbi betűket is, de német betűk, német hangzók alapján szeretnénk euritmizálni és ezért úgy kívánjuk jellemezni őket, amint mivoltuk szerint a német betűkben, tulajdonképpen a német hangzókban nyilvánulnak meg.

Amikor most a c következik, természetesen nem akarok a betűk formáival foglalkozni az egyes hangzóknál, mert sokszorosan megromlott formák és nem kell, hogy érdekeljen minket az euritmia szempontjából. Úgy érzik majd, hogy a c-hangzó, a c-c, valamilyen mozgásban lévő dolgot utánoz. Ha nyugalomban van valami, nem érezhetik úgy, hogy c-vel utánozhatják, mert a c egy löket. De érzik belsőleg, hogy mi van a c-ben, feltűnik önöknek majd, hogy elképzelhetetlen, hogy olyan valamijük legyen, ami nehéz, amikor a c-hangzót ejtik ki. Ha beleizzadnak abba, amit valamivel csinálnak, eszükbe sem juthat, hogy a c-hangzóval utánozzák. Ilyesmi nem utánozható ezzel a hangzóval, csak az utánozható, ami nem nehéz, ami könnyű. A c-hangzóval azt a tulajdonságot utánozzuk, hogy valami könnyű. Egyszerűen úgy mondhatom tehát, hogy azt utánozzuk c-vel, ha valami könnyű.

Amikor a hangzók ilyenfajta intimitásaival foglalkoznak, megérezhetik már, hogy mit tennének, ha lenne egy golyójuk, látszólag vasból készült golyó, amelyre rá lenne írva, hogy 1000 kg. – néha a cirkuszban látni ilyet, jön a bohóc és hirtelen felemeli! Képzeljék most el, hogy egy legfeljebb 10 kilós golyóról azt hiszik, hogy 1000 kilót nyom, jönnének, felemelnék és nyögnének is bele egyet, olyasmit nyögnének: c-c. Ezt teszi a természet is, hiszen szinte a c-c-re hasonlít, amikor tüsszentenek. A tüsszentés megkönnyebbülés.

Régen az okkultisták azt mondták, hogy a c az egészség kormányzójának ős-szavában benne van. – Ausztriában ma is azt mondják még, ha tüsszent valaki: Egészségére! – Odakiáltanak: Egészségére! Éppen ilyen érzéseket kell a hangzókhoz fűznünk, mert különben nem értjük meg a lényegüket.

Mikor ejtenek ki természetes módon egy d-hangzót? d-d-d, azt hiszem, érezhetik. Ha megkérdezi önöktől valaki, hogy hol van valami és önök tudják, többnyire egy d-hangzó kíséretében tesznek egy mozdulatot. Ha pedig azt is ki akarják fejezni még, hogy gyors útmutatásukon csodálkozzon, el is csodálkozzon az illető, azt mondják: „Da!” (ott). A csodálkozást elengedve, csupán d. Ekkor odamutatnak csak, nem büszkék annyira, hogy csodálatot is akarnának kelteni. A d-vel iránymutatásokat sugároznak szét mindenfelé és ezt érezhetik is. Azt mondhatjuk tehát, hogy a d-vel mutatunk, odamutatunk. Az iránymutatást, az odamutatást utánozzuk a d-vel, felkeltjük vele a figyelmet, hogy ott van valami.

Az e az a hangzó, amely voltaképpen mindig is rendkívül érdekelte az embereket. Már tegnap mondtam, hogy az e hangzó tulajdonképpen arra utal, hogy valami valakinek csinált valamit és ő nem törődött vele. Az e: nem törődik valamivel, ami vele történt.

Itt vethetjük közbe, hogy mit jelent a t-hangzó, a Tao, a t. Tudják talán, mennyire mély tisztelet övezi a Tao-t, a t-t, amennyiben értik, ami benne él. Tulajdonképpen úgy kell elképzelniük a Tao-t, a t-t, hogy egy igen fontos, sőt, teremtő és jelentős mértékben ki is sugárzó erőt képvisel, de különösen az égből a Földre lefelé sugárzó erőt. Egy fontos sugárzást. Mondjuk tehát, hogy ez a t: jelentőségteljesen lefelé sugározni fentről.

Természetesen a mindennapi életben is felléphet olyasmi, amit bizonyos összefüggésben méltóságteljesnek, nagynak érzünk. Vegyük a már megismert három hangzót. Az e-t, amely azt képviseli, hogy valamit csináltak nekem, de nem törődöm vele, ilyen az e-élmény. A t-t, a Tao- t: beütött. – Ha az élménynek megfelelően akarjuk kifejezni: valami érintett, de nem törődöm vele, – e. Bekövetkezett egy esemény, – t, – de el is múlik. Elmúlik, mert elfújom, – sch (ss). Így kapjuk az „etsch” hangzócsoportot. Mikor mondják: „etsch” (hess)? Nos, amikor valaki például egy fontos dolgot akar mondani, de téved és önök rájönnek azonnal a tévedésre. Ha tehát azonnal el is tudják fújni, mihelyt önöket megérinti, mintha be akarna vágni egy hatalmas villám, önök azonban széthasítanák, el is fújnák: „etsch!” (hess!). Ekkor rakják össze a hangzókat így. Érezhetik, hogy érintve vannak, benne van az e. Elképzelhetetlen, hogy ilyenkor „itsch”-et, vagy „atsch”-ot (hiss-t, vagy hass-t) mondjanak, magától értetődik, hogy egyszerűen meg kell az „etsch”- nél (a hess-nél) maradniuk, ha az élményük az, hogy ismét elfújhassák, ami önöket érinti.

Nos, az euritmiában teljesen átérzik majd, ahogyan megformáljuk az e-t, azt, amit némely vidéken megcsinálnak még hozzá. A taglejtésből formáljuk meg az e-t: „etsch-etsch” az euritmiában (hess, hess – a megfelelő mozdulatokkal). Az e-t már benne euritmizáljuk. Természetes, magától értetődő érzések ezek.

Az e-ben tehát benne van, hogy érintve vagyok, és nem törődöm vele, megérint valami, de elzárkózom előle. Persze éreznünk kell a dolgot, hiszen ha leírjuk a dolgot, természetes, hogy mindig ügyetlennek néz ki.

Talán a mai, nyelvileg annyira összeaszalódott életben az f nehezen érthető. De egy mindenki által ismert és eléggé általánosan használt szólásmondás segítségünkre lehet. Ha ugyanis nagyon ért valamihez valaki, azt mondják: „Fhű! A kisujjában van!” (Er kennt die Sache aus dem ff.) – Rendkívül érdekes a ráérzés: „Fhű! A kisujjában van!” (Er kennt die Sache aus dem ff.) Ha összevetjük azt, amit az utcán hallunk, hogy „valakinek a kisujjában van valami” (Einer kennt die Sache aus dem ff), – mondtam, hogy mindent felhasználok majd, amit csak összehordhatok, bárhová mehetek is el érte, akár tudományos, akár tanulatlan dolgokat, hogy a hangzók érzésekké válhassanak, – ha tehát az utcán hallottakat összevetjük azzal, amit a régi misztériumokban mondtak az f-ről, ugyancsak furcsa valami kerekedik ki majd belőle. Még élt a misztériumokban, hogy „kezdetben vala az Ige és az Ige Istennél vala…”. Élt még, amit tegnap fejtegettem önöknek, hogy a Szó, a Logosz teremtő erejét érezték még valóban, – hiszen a Logosz nem fordítható bölcsességnek, ahogyan a régi dolgok iránti értetlenségét meg szeretné néhány modern ember mutatni, a Logoszt verbum-nak, Igé-nek kell fordítani, utána pedig úgy kell csak vennünk, amint kifejtettük tegnap. Nos, ha ezekben a régi misztériumokban az f-ről beszéltek, különösen az elő-ázsiai, dél-ázsiai misztériumhelyeken nagyjából a következőket mondták róla. Ha f-et mond valaki, akkor a teljes lélegzetét kiadja. De az istenségek a lélegzettel teremtették meg az embert, tehát a lélegzet az, ami a szélben, a levegőben, a leheletben az egész emberi bölcsességet tartalmazza. Így tehát az indiai ember akkor érezte mindazt, amit – mondjuk – a jóga-filozófiában a lélegzetet uralva, magát bölcsességgel ilyen módon töltve el, tanulhatott meg, ha kiejtett egy f-et. A jóga régebbi gyakorlatában is így érezték Indiában. Végezték a maguk gyakorlatait, amelyek abból álltak, hogy megérezték belső úton az ember szervezeti felépítését, a bölcsesség tárházát. Kimondva az f-et, úgy érezték, a szóban tudatossá vált bennük a bölcsesség. Az f-et ezért csak akkor ismerhetjük meg helyesen, ha azután még azt is megérezzük, hogyan hangzott az egyiptomi misztériumokban az a bizonyos formula, amely még egykor létezett, de csak kevéssé vált ismertté a világban: ha rá akarsz mutatni, hogy ki az Ízisz, aki ismeri a múltat, a jelent és a jövendőt, és akit teljesen leleplezni sohasem lehet, az f-hangzóval kell tenned. Az Ízisszel való feltöltődés a lélegzés gyakorlata folyamán, Ízisz átélése a kifelé tartó légzésfolyamatban, ez van az f-ben. Nem egészen pontosan ugyan, de voltaképpen mégis úgy érezhetjük, hogy az f „tudom”-ot jelent. – De több van benne, mint csak az, hogy „tudom”. – Ha tényleg érezzük, hogy mi az f, ez a „tudom” egy gyatra dolog csupán. Ezért is ment leghamarabb veszendőbe az f-hez tartozó érzés. Tulajdonképpen úgy érezhetjük meg, hogy te, a másik ember, akihez szólok, te „tudd meg”, – azért mondok neki f-et, mert fel akarom hívni arra a figyelmét, hogy valamire meg tudom tanítani, – hogy „tudja meg, hogy valamit tudok”.

Ennél fogva természetesnek, mindenképpen természetesnek fogom tartani, hogy aki tanítani akar valakit, elindul az illető felé és valamilyen formában ráleheli az f-et. Lehet tanulmányozni érdekes szavakat, ahol valamilyen összefüggésben az f előfordul, – de ezt átengedem önöknek. Emlékezhetnek majd arra, hogy most mit mondtam el önöknek az f-ről, mint bensőséges érzésről.

Az előbb már beszéltem a h-ról, – a h ráfúj, rálehel.

Most pedig az i-ről. Az i-t könnyen érezhetjük saját magunk állításának, saját magunkat állítjuk az i-vel. A német nyelvnek van egy igen szerencsés szava, az igenlés, a „ja” (igen), – az i itt persze át van mássalhangzónak (j-nek) értelmezve, utána csodálkozás, rácsodálkozás következik. Az igenlés ki sem fejezhető a csodálkozás fenntartásánál jobban. Mondtuk tegnap, hogy a csodálkozás tulajdonképpen az ember. Ha saját magunk állítását is hozzátesszük, „ja”, világos, hogy helyeslünk. Az i tehát saját magunkat állító hangzó. Meg fogjuk látni, miféle jelentősége van az euritmia előadása számára, hogy az i saját magunk védekező állítását jelenti.

Az l magában véve egy furcsa hangzó, – előtte e van, tehát e nélkül, pusztán csak az l-ről beszélek. Gondolják csak el, hogy az l kiejtésekor mi mindent csinálnak! Gondoljanak csak a nyelvükre az l kiejtésekor. Nagyon művészi módon használják a nyelvüket, amikor kimondják: l-l-l. Amikor kimondják az l-et, megérzik a teremtő, formáló erőt. Mondhatnám, hogy szinte jóllakik az l-lekkel az ember, ha bár nem nagyon, de azért mégis éhes és hosszú időn át nagyon érthetően l-leket ejt ki. Így egyfajta realitásnak érzi az l-leket, mintha egy különösen jóízű gombócot majszolna, mert belsőleg jólesik, de nem kemény, lágy, a nyelven könnyen szétomlik. Ilyen érzésünk lehet, amikor az l-leket világosan kimondjuk. Van benne valamiféle alkotó-, formálókészség. A szobrász pedig a megalkotandó formákat nyelvének az l-hangzó kiejtésekor végzett mozgásához hasonló mozgásaival könnyen kipróbálhatja, – de anélkül, hogy az l-et kimondaná, – mert a nyelv egy különösen érzékeny valami. Ha valaki a nyelvével egy orrot érzékelni tud, úgy, hogy erősen benne lappang a mozgásban az l formálása, ha szobrász az illető, egészen biztosan jól tud orrot mintázni.

Azt mondták a régi misztériumokban, hogy az l az összes dolgokban és lényekben meglévő alkotó-, formálókészség, az anyagot legyőző, formáló erő.

Könnyen meg fogják érteni, hogy az ei, ez a kettős magánhangzó olyasvalamit jelent, mint egy szeretetteljes simogatás. Amikor egy gyermekkel van dolgunk, az ei-ei-hangzót használjuk, amikor szeretettel cirógatjuk.

Most még megbeszéljük azonnal az m-et is, látjuk majd, hogy van az m-ben valami, ami befogad mindent, felveszi mindennek a formáját. Ezúttal tegyük fel, hogy van egy olyan szubsztanciánk, amely feltételezhetően formába önti az anyagot, – ez, amit most mondok el önöknek, szintén nem játék, hanem valóban egy régi-régi történet az eredete. Ettől a szubsztanciától azt kívánjuk először is, hogy alakítsa át formává az anyagot. Ilyen természetű legyen. Alakítson át formává anyagot, de úgy, hogy szeretettel simuljon is valami máshoz, mint amikor cirógatunk egy gyermeket: ei, ei. Simuljon hozzá. Közben pedig, míg odasimul hozzá, vegye fel mintegy magába az idegen formát, úgy, hogy ugyanúgy nézzen ki, mint az, vagyis teljes megértéssel utánozza az idegen formát. Tegyük most fel, hogy hangot kellene ennek adnunk, formává kellene az anyagot alakítanunk. Mit mondunk majd? Azt, hogy l, hozzásimulni: ei, az idegen formát magára ölteni: m. Van most egy szavunk: „Leim”, a mellék és származékszavaktól, meg egyebektől eltekintve egy különösen a német nyelvben jellegzetes szó. (enyv-et jelent.) A nyelv géniuszának egyenesen azon alapul az élete, hogy az ilyen képződmények egyáltalán hozzátartozhatnak a nyelv működő, fejlődő szellemének titkához. Alkalmasint megtörténhet, hogy még akkor is, ha egy szó már úgy van jelen valamilyen nyelvben, hogy már nincs is értelme, később, egy később kialakult nyelvben mégis átalakul, de újból hozzáhasonulva az eredeti érzülethez, amennyiben az eredeti érzület megvan a befogadó népnél. De egy nyelvet megérteni mindenképpen sokkal bonyolultabb dolog, mint általában gondolnánk. De amit a nyelvek vonatkozásában ma csinálnak, az borzasztó, irtózatos. Használható ugyan a mai, konvenciókra és felszínességre alapozott külső élet számára éppen, de az emberi lélekre óriási, megsemmisítő erejű hatása van. Elővesznek például egy valamilyen nyelven megírt könyvet, vagy verset és ki akarják egy másik nyelven fejezni. Egy szótárban, vagy az emlékezetükben utánanéznek, hogy a szavak mit jelentenek, átveszik őket és azt mondják, lefordították. Ami tekintetbe jön, „le is fordították” tulajdonképpen, ugyanis voltaképpen átsiklottak fölötte. Amikor így térnek át az egyik nyelvről egy másikra, tulajdonképpen el sem lehet borzasztóbbnak képzelni.

Mert vizsgálják csak meg egyszer a dolgot a következő szempontból. Ha azt mondjuk, hogy egy ősnyelv lehetséges, – egyformának kell lennie mindenki számára és valamikor létezett is, – az a sok nyelv akkor honnan van? Honnan van az, hogyha egy német szót veszünk, – mondjuk, „Kopf”, – és olaszra akarjuk fordítani, olaszul azt kell mondanunk: „testa”? Ha a dolgot így érezzük át, honnan van az, hogy az olaszok akkor, amikor a németek a K-o-p-f hangzókat érzik odavalónak, az olaszok hirtelen teljesen más, t-e-s-t-a hangzókat éreznek odaillőnek? Ha helyesen fordítják, mégiscsak ugyanazt kell jelentse. Ha a németek valamiképpen a hangzókat valóban helyesen érzik „Kopf”-nak, „Kopf”-ot kellene mondaniuk az olaszoknak, sőt, még a kínaiaknak is. Honnan van az, hogy különféle nyelvek léteznek?

Olyasvalamit mondok most önöknek, ami még akkor is igaz, ha lehet, hogy majd gurulni fognak a nevetéstől. Amire a német „Kopf”-ot mond, – kedves Barátaim, – az olasz is azt mondaná, hogy „Kopf”, ha egyáltalán ugyanazt akarná nevén nevezni. De nem ugyanazt illeti névvel sohasem. Kívül esik a látókörén. Amit a német nyelv „Kopf”-nak nevez, – legalább is így hívjuk, – nem fordul elő az olaszok nyelvkincsében. Ha előfordulna, ők is „Kopf”-nak neveznék, mint mi, németek. Mire gondol egy német, amikor „Kopf”-ot mond? A fejformára, a kerekded formára. Helyesen érzi meg a „Kopf” szóban, hogy a forma kerek. Ha majd a k-hangzó és mindaz, amire ehhez szükség van, együtt lesz, felhívhatjuk majd erre a figyelmet. A német tehát a fej kerekded formájára gondol. Próbáljuk meglátni ezúttal, hogy a kerekdedség hogyan foglal középen helyet, ha euritmizáljuk a „Kopf” szót (bemutatják). Itt, középütt látják ezt a kerekded valamit. A testen fent helyet foglaló kerekded valamit nevezi „Kopf”-nak a német.

Ha ezt a fent a testen helyet foglaló kerekded valamit érezné meg az olasz, szintén „Kopf”-nak hívná és nem „testa”-t mondana. De mit érez meg az olasz? Egyáltalán nem ezt a kerekded valamit, hanem amit kimond, ami testál valamit, megerősít valamit, ezért mondja „testa”-nak. Egészen másra gondol. Csak úgy néz ki, mintha a „testa” ugyanaz lenne, mint a „Kopf”, a valóságban két teljesen különböző dolog. Az egyik esetben – a németben – azt fejezi ki, ami a testen fönt foglal helyet, mint forma. Amikor ezt teljesen világosan érthetővé akarják tenni, néha még megvető jelentése is van, a kerekded formát különösen ki is emelhetik, „Kohlkopf”-nak (káposztafejnek) mondhatják. Ekkor tudják már, ugye, hogy valamire gondolnak, ami kerek?

De az olasz nem egyfajta kerekded valaminek érzi azt, ami fönt foglal helyet a testen, hanem annak, ami valamit megállapít, kimond, leszögez. Ezért hívja „testa”-nak. Ezt érzi meg ebben a szóban.

Így van ez mindenütt, ahol fordításról van szó. Amikor fordítunk, egyáltalán nem is tudunk róla, hogy előbb át kellene térnünk annak az értelmére, amit meg akarunk találni a másik nyelvben. Gondolják csak meg, hogy mennyire külsődleges dolog, amikor egyszerűen csak lexikografikusan fordítanak valamit le! Éppen a lényeg mellett mennek el. Nem is tudnak róla.

Egészítsük ki még az m-et, azt a hangzót, amely oly nagyszerűen zárja le az „aum”-ot, a szent indiai szótagot, amely mindent megért, mindenhez hozzásimulva, mindent megértve megy a lélegzésbe át. Az m, amit még mélyen érzünk. Nézzék kérem, amikor az én falusi tanítóm azt akarta kifejezni, hogy valamit jól mondtam el, ezt mondta: mhn!, – helyes, érti, – a „hn” csak az e fölött érzett öröm. Az m tehát azt fejezi ki, ami valamivel összhangban van, helyes. Hozzásimul, helyes, mint az m a „Leim” szó végén.

Elsősorban azt láttuk már ezeken a példákon is, hogy voltaképpen egy egész élet rejlik minden egyes hangzóban. Megérezhetjük már, hogy kezdetlegesebb és egyszerűbb lenne ugyan, ha ahelyett, amit szavainkkal fejezünk ki, egyes hangzókat ejtenénk ki csupán, de egyúttal sokkal bensőségesebb kapcsolatot jelentenének a dolgokkal és önmagukkal szemben is.

Ilyen egyszerűen kellene érezniük a hangzókat, ha meg akarnak barátkozni az euritmizálással, mert amikor euritmizálunk, bizonyos értelemben taglejtéseket és mozdulatokat, de nem tovasuhanó, hanem kozmikus, jelentőségteljes mozdulatokat alkotunk meg, amelyek másmilyenek nem lehetnek, nem származhatnak az emberi lények önkényétől.

Leírom majd holnap a ma még nem jellemzett hangzókat is és utána megtaláljuk majd a fokozatos átmenetet azoknak a formáknak a jellemzéséhez, amelyeket az euritmiában használunk és mint taglejtések, lényegüket tekintve valóban egészen pontosan azt fejezik ki, amit a levegőbe maguk a hangzók fújnak formába, formálnak meg a levegőbe.

3. A megélt és megformált mozdulat

Dornach, 1924. június 26.

A tegnap elhangzottakat ki szeretném egészíteni még az esetleg még meg nem beszélt hangzókkal. Az s (sz) és a z (c) hangzókról van szó, amelyeknek azonban bizonyos önálló volta van. A megbeszélés során pótolhatjuk még alkalomadtán, ha tisztán csak a hangzók világában még adódna valami.

Amíg érezték még az emberek az ilyenfajta dolgokat, mindig is a nyelv területére különösen mélyre nyúló valaminek érezték az s- (sz-)-hangzót, az s-t, (sz-et). Azt mondhatjuk, hogy az s-hangzó (sz-hangzó) élménye az emberiség fejlődésének ősi időszakaiban a kígyó-szimbólum, vagy bizonyos értelemben a merkúrbot-szimbólum iránt érzett élményekkel függ össze. A tulajdonképpeni Merkúr-szimbólumot inkább az e-hangzóban kell keresnünk. Viszont a kígyó szimbólumára világosan emlékeztető merkúrbot-szimbólum, amely oly nagy szerepet játszik bizonyos keleti írásművekben és az s (sz) betű még ma is meglévő alakjának alapja, voltaképpen abból áll, – ha az s (sz) iránt, az s (sz) alakja, ívelt vonalai, kanyarulatai iránt megnyilvánuló érzést ösztönösen megérezzük, – hogy azt, ami izeg-mozog, erőteljesen lenyugtatja. Bizonyosak lehetünk benne, hogy megnyugtató módon avatkozunk bele valaminek a rejtett mivoltába, alapjában véve azonban egy igen bonyolult érzés.

Az s-szimbólum mindig is olyasvalami volt a misztériumokban, – mint a hozzá hasonló másik szimbólum, a z-szimbólum is, – amelyre bizonyos méltósággal utaltak. De bizonyos ünnepi áhítattal mutattak rá az olyasfajta dolgokra is, amilyenekről tegnap volt szó, például a Tao-ra, a t-re. Amikor viszont az s-re (sz-re) utaltak, – ha szabad közönségesen kifejeznem magamat, – mindig valamiféle félelmet keltő, félelmetes dologgal volt kapcsolatban azoknál, akik utaltak rá, olyasvalamivel, amitől ugyan óvakodni kellett, de az életben mégsem lehetett nélkülözni. Ezért tulajdonképpen el sem tudom önöknek jól mondani egyszerű formában, hogyan beszéltek a misztériumokban az s- (sz-)-szimbólumról, de talán egy más formába öltöztethetem.

Ha ma a saját szemükkel látnák, hogy régen az igazi misztériumtanítványok mennyire nem voltak szentimentálisak, néha ugyancsak elcsodálkoznának rajta. Nem olyan emberek voltak ugyanis, mint egyik nem német barátnőnk, aki bizonyos antropozófusokról minduntalan azt hajtogatta, hogy annyira megnyúlt az arcuk, hogy már a hasukig ér. – Az igazi misztériumtanítványoknak igazán nem ilyen volt a hangulata. Humoruk is volt, és amit máskülönben valóban szentnek tudtak tekinteni, alkalmasint humoros formába tudták öltöztetni mégis. Azt mondhatom tehát, hogyha egyszer valaki, aki nem volt a misztériumok tanítványa, megkérdezett egy igazi misztériumtanítványt, hogy mit gondoljon az s-ről (sz-ről), – mivel a kíváncsiság már a régebbi időkben is emberi tulajdonság volt, természetesen elhangozhattak ilyen kérdések, – ilyenkor a misztériumtanítvány valamiféle humoros dologgal válaszolt: „nos, ha valaki ismeri az s (sz) titkát, megláthatja, mit rejtenek a férfiak szívei és a nők szívét is ki tudja kutatni, nyugalomba hozhatja mindazt, amit a szívek rejtenek, rejtett mélyükre hatolhat.” – Ez ugyan, mint mondottam, egy nagyon egzoterikus magyarázat volt, de mégis utalt arra, mi rejlik az s- (sz)-hangzóban, – lenyugtatja a gerjedelmet és amellett biztos is abban, hogy az alkalmazott eszköz következtében a megnyugvás bekövetkezik.

Ha azt, amit így határoztak meg, átviszik taglejtésbe, éppen az euritmia s- (sz)-hangzóját kapják. Még egy z- (c)-hangzónk is van, a z-t (c-t), a z- (c)-érzést kell életre keltenie. A z-mozdulat természetesen a c-mozdulathoz hasonló és a c-hez hasonlónak is kell éreznünk, csupán van egy toldaléka is. Csak akkor találják meg benne ezt az érzületet, ha komolyan lelkesednek is iránta. Valami olyasminek érezhetik a z-t, mint ami derűssé teszi önöket azáltal, hogy félvállról vehetik, nem kell a szívükre venni, de voltaképpen szándékosan akarja felderíteni önöket.

Ezzel az egyes hangzók jelentésének vizsgálatát el is végeztük és elérkeztünk oda, hogy az egyes hangzókat elvonultassuk lelkünk előtt. Azt mondtam, hogy előbb egyfajta ismétlés lesz majd, olyan összefoglalás, amely megmaradhat, mint hagyomány. Nos, oda érkezünk, hogy az egyes hangzókat még egyszer, az euritmia szempontjából állítjuk oda lelkünk elé.

Arról van szó, hogy mindenekelőtt azt látjuk be, hogy amit a hangzók lényegének adtam elő, művészi módon taglejtésnek érezzük.

Mindenképpen tisztában kell lennünk vele, hogy az embert a kozmosznak azokból az alkotóelemeiből formálták meg, amelyeket a hangzókon mutattam be. Nagyjából azokat a hajtóerőket kapják meg, – úgy mondanám, hogy a természeti törvényeknek megfelelő módon, – amelyek a születését megelőző létből levezetik az embert a földi létbe és még továbbra is vezetik, kb. 35 éves koráig, míg érett emberré nem válik, ha mindazt veszik, amit a hangzóknál felsoroltunk.

A hangzók taglejtéseiben rejlik ez az egész út, azokkal az erőkkel együtt, amelyek az embert leválasztják, taszítják és egészen addig kísérik is, míg valóban felnőtt ember nem lesz belőle. Ezért érezzük a szót, a hangzókat, valami egészen rendkívüli dolognak.

Nos, ott kezdjük ezúttal, ami úgyszólván a legbensőségesebben tartozik hozzá az emberhez, amiről azt mondták Görögországban, hogy akkor éli meg az ember, ha a lét rejtélye előtt áll, úgyhogy a filozófia, a bölcsesség szeretete, egyedül csak a csodálatból, a rácsodálkozásból indulhat ki. Most ezt vegyük és emlékezzünk arra, kedves Barátaim, hogy a rácsodálkozás emberi módján egy tisztán csak emberi dolog, már valóban oda tartozik, ami az állat fölébe emeli az embert. Ha pedig megint megkérdezzük, hogy mi van az emberen, ami őt az állat fölébe emeli, azt kell mondanunk, hogy az a lehetőség, hogy az állatokat szigorú formába záró bizonyos méreteket, tulajdonképpen a méretek irányulásait, mozgékony állapotban tarthassa az ember lényében, így tehát az ember a benne találkozó erők egybeáramlásának tekinthető. Ha az embernek az égbolt egyetlen pontján kellene keresnie eredetét, amelyen el kellene csodálkoznia, amelyre rá kellene csodálkoznia, úgy, ahogyan a növények és az állatok eredetét az égbolt egyetlen pontján kell keresnie, egyoldalúnak kellene eredetét találnia. Azt, ami arra készteti az embert, hogy rácsodálkozzon önmagára, éppen az égbolt különböző irányaiból érezheti meg. Ez pedig abban fejeződik ki, hogy amikor önmagunkat tulajdonképpeni mivoltunkban és méltóságunkban akarjuk megérteni, érezzük, hogy úgy értjük meg, mintha az istenek a világmindenség kerületéről bennünk áramoltatnák össze erőiket.

Képzeljék el sematikusan a világegyetem peremét, így – mondjuk – az erők onnan nyomulnak a közép, a Föld felé (l. a rajzot, nyilakat). Amikor „embernek” érezzük a Földön magunkat, attól érezzük emberi méltóságunkat, hogy a világegyetem különböző pontjairól egybeáramlónak fogjuk fel.

Mutassanak be most egy á-t. Lényegében véve abból áll, hogy a kezükkel és a kezükön keresztül a karjaikkal megragadják ezt a két irányt. Tehát az á nem a lendületvételből áll, hanem abból, hogy úgy képzelik, hogy önöket, mint embereket, – mondjuk – a világegyetem peremétől befelé ebből a két irányból teremtették, határozták meg, determinálták, most pedig ebbe a két irányba nyúlnak. Önmagában véve abból áll az á, hogy ebbe a két irányba nyúlnak. Magához az á-hoz ennyi tartozik csupán. Mindegy, hogyan tartják a karjukat, az á csak abból áll, hogy két irányba nyúlnak velük és olyan érzéssel merevítik meg őket, mintha el akarnának menni ebbe a két irányba. Ezt kell az izmaikban érezniük és a nyújtott kar mozdulatába lehetőleg azonnal át kell menniük az előző hangzóból. Ez az á önmagában.

Lényegében tehát az á önmagában abból áll, hogy azt mondjuk: Te, mint ember, a világegyetem két pontjából vagy. Arrafelé nyújtod a karodat, hogy ezt a két irányt megragadd. Most azt ragadod meg, ahonnan eredsz. Érzed, hogyan áramlanak át ezek az erők a karodon, mellkasodban hogyan áramlanak egymásba. Neked ez az á.

Ez azután az euritmia á-ja. Ezzel kapcsolatban már magától úgy lesz, hogy megsejtjük azt is, hogy benne van ebben a mozdulatban az embernek megfelelő á-hangzó.

Azt mondtuk az e-ről, hogy nagyjából azt jelenti, hogy „valaki tett nekem valamit, de nem törődöm vele”. – Mit tartalmaz ez az élmény? Tulajdonképpen az á-élmény ellentétét. Az á-élményt az ember a kozmoszból elindulva éli meg. Az e-élménynek már valami előzménye van. Valami már történt és a történteket követő állapotot éli meg az ember. Csak akkor élhetjük meg, ha már történt valami, ha valamit sejtünk már. Valamit megsejtünk a mozdulat közben, amikor kapcsolatba hozzuk az emberi szervezet egyik részét a szervezet egy másik részével.

Nos, ezt nem nagyon sokféleképpen tudjuk megtenni, mert nem vagyunk elefántok, például, nem tehetjük az orrunkat annyira mozgékonnyá, hogy az orrunk hegyével megérinthessük a hátunkat. De ha az ember ezt megtehetné, kiváltképpen az e-mozdulatot végezhetné el egészen kiválóan. De éppen ezt nem teheti meg. Tehát az ember csak úgy tudja elvégezni az e-mozdulatot, mint az euritmiában és ez egyúttal azt jelenti, hogy amikor megérinti teste egyik részével a teste másik részét, az érintés azt fejezi ki, hogy a történtekkel nem törődik. Az érintés azt jelenti, hogy történt vele valami, de a keresztben tartás, ha keresztbe fonja a karjait, azt, hogy nem törődik vele. De ha tudja, a látósugarait is kereszteztetheti. Tehát minden mozdulat, amely következtében a valóságnak teljesen megfelelően érzi meg, hogy a szervezet egyik része egy másik részével érintkezik, az e-érzést fejezi ki, de a teljes élményt, hogy t.i. a történtekkel nem is törődik, éppen az abbahagyott mozdulat fejezi ki, vagyis ha a mozgás közben abbamarad. Gondolják csak meg, mekkora a különbség az á- és az e-élményhez tartozó két mozdulat között!

Az á-élmény feltétele a mozdulat közben, hogy az izomfeszültségnek tudatában vannak, tudják, hogy feszesek az izmaik. Viszont az e-élménynek az a feltétele, hogy tudják, az egyik karjuk a másikon nyugszik, hogy tehát az élmény súlypontja itt, ezen a helyen (a kereszteződésben) van.

Tehát az e-élménynél nem az izomfeszültség a fontos, hanem az, hogy a két karjukat egymáson nyugtatják, vagy rányomják az egyiket a másikra. Úgy is meg lehet csinálni az e-t, hogy keresztbe rakják a lábukat, rányomják az egyiket a másikra, e-mozdulatot csinálnak és az e-élményt élik meg ekkor is.

Nos, az a helyzet, hogy olyan benyomásunk lehet a mai civilizált világban, mintha mindig tett volna valamit az embereknek a világ, hiszen többnyire keresztbe tett lábbal ülnek, állandóan e-mozdulatot végeznek! Voltaképpen azt fejezi ki, hogy az emberek zöme úgy érzi, hogy valamit tett vele a világ és nem kell ezzel törődnie. Ez a helyzet, ha a taglejtéseket a művészet oldaláról nézzük.

Az e-mozgásra, az o-mozdulatra áttérve, csak azt érezzék meg, hogy mi az o-hangzó élményvilága. Az á tisztán csak csodálat, rácsodálkozás. Az o-val megértéssel viseltetünk az iránt, ami előzőleg keltett csodálatot már, mert ha igazán emberek vagyunk, minden csodálatot kelt bennünk, amit megértünk, az o bensőséges viszonyba hoz már bennünket azzal, amit megértünk, így tehát lényegében véve az o akkor válik mozdulatszerűvé, ha már nem csak önmagát érzi az ember, hanem magából kiindulva valami, vagy valaki mást is megérez, amit, vagy akit magához akar ölelni.

Úgy képzelhetik el a legvilágosabban, ha – mondjuk – valakit szeretnek, akit a karjukba ölelnek, az o-mozdulat természetes taglejtését így kapják meg, félkörbe hajlított karokkal, amelyekkel átölelik és az o-mozdulatot, az o-taglejtést mutatják.

Amikor az á-t csináljuk, valamit befogadunk. Abba nyúlunk bele, ami létrehozza az embert a világegyetemből. Az e-vel az élményt magát jelezzük. Azt, amit az ember megél a világon. Az o az a mozdulat, amikor a világ él meg valamit az emberen, miközben az ember a világból éppen valami mást fog fel. Úgy kell megpróbálnunk az o-mozdulatot csinálni, hogy elejétől a végéig belehelyezkedünk már a görbületbe, egészen belesimulva, kezdettől fogva bekerekített karokkal. A valóságban ez az o-mozdulat! Azonnal, kezdettől fogva kerekdeden.

Nos, itt van azután az emberhez még az e-nél is közelebb álló hangzó, az i, amely úgyszólván teljesen saját magunk állítását jelenti. Tisztán csak saját magunkat állítjuk vele. Felhívtam már arra a figyelmet, hogy a művelt köznyelv az „ich” szót használja (az „én” szót). Az i-vel elsősorban saját magunkat állítjuk, hozzáfűzve a leheletet, jelezve, hogy akkor élünk, ha lélegzünk. De vannak emberek, akik tájszólásokat beszélve nem jutnak idáig el. Csak saját maguk állítására szorítkoznak. Ezért csak i-t mondanak, nem azt, hogy „ich”, például a szülőhazámban is. Senkinek sem jutna eszébe ezt mondani: „ich haue dich durch” (elnáspángollak). – Nos, mivel nagyon sokszor az „én” fogalmához kapcsolódik, nekem eszembe jut, de szülőhazámban a leghétköznapibb dolgok közé tartozik ez, – ott azt mondják: „i hau di durch”, csak saját magukat állítják, saját maguk állítását érzik meg csupán és nem mondják azt: „ich haue dich durch”. Az á-nál, ugye, befelé haladunk két különböző irányból, centripetálisan. Az i-nél kifelé megyünk a központból és nem érezzük, hogy meg akarunk ragadni valamit, hanem úgy érezzük, hogy magunkból indulunk ki, kinyúlunk, szívünkből a karunkon, vagy mindkét karunkon át, vagy a lábunkon, vagy akár a látóirányon keresztül, de kifelé, – hiszen csinálhatjuk az i-t a látóirányon keresztül is, világosan i jön létre, ha egyik szemünkkel tudatosan nézünk, a másikat pedig meghagyjuk passzívnak.

Az i-ben ne legyen semmi á-szerű, a két karunknak egymás meghosszabbításának kell látszania. De elegendő hozzá az egyik karunk is. De a lényeget tekintve le kell szögeznünk, hogy az i-nél azt érezzük, hogy kinyúlunk, míg az á-nál azt, hogy valamit meg is ragadunk, a megfelelő belső hangsúlyt ez adja meg a mozdulattal kifejezett hangzónak.

Csak akkor adjuk elő valóban művészi módon a hangzókat, ha ezek a dolgok benne vannak a mozdulatban, ahogyan a zenei hangokban is benne kell lennie annak, amit a zenei euritmiáról szóló előadásokban röviddel ezelőtt mondtam el róluk. Nem is annyira a formák utánzására kell csupán tekintettel lenniük, hanem inkább belsőleg kell a formákat átélniük, az á-nál ragadják meg, a karukkal érezzék azt a valamit, ami kívülről jön szembe, az i-nél pedig érezzék, hogy kifelé nyújtózkodnak.

Itt van azután az u, már volt szó róla. Ez nem saját maguk állítása, ellenkezőleg, kicsinek, hidegnek, merevnek érzik magukat, visszahúzódnak, megmaradnak maguknak. Míg az e-nél úgy érzik tehát, hogy valamelyik részük egy ponton érintkezik egy másik részükkel, az u-nál tartózkodást érezzenek valamitől.

Akkor csinálják a legjobban az u-t, ha egymás mellé rakják lehetőleg a két karukat, de csupán jelzésből is állhat, vagyis jelzik csak, hogy egymás mellé rakják őket. U például az is, ha valahol állva összeszorítják a lábukat. Láttuk már, hogy hátrafelé is lehet csinálni ilyen dolgokat.

Képzeljék el az érzést, amikor egy egészen picike gyermeket becézgetnek. Az ei- hangzót így érezhetik meg a legjobban, így lesz teljesen világos, hogy mit is mondtam tegnap, ha az ei-ei-t úgy csinálják, hogy közben cirógatnak. Mindenképpen egyfajta érzés útján történő bensőségessé válás valamivel.

Mutassanak be kérem egy szép ei-t. Tartsák meg közben a testüket, ne mozgassák egyáltalán, csak tartsák. Érzik ugye, hogy benne van ebben a mozdulatban egyúttal az is, hogy közben bensőséges kapcsolatba kerülnek valamivel és az ei-t mindenképpen egységes hangzónak kell ugyanakkor érezniük, természetesen nem úgy, ahogyan az e és az i hangzókból összeállítva van leírva. Bár közelebb kerülünk az ei-hez, ha egymás mellé helyezzük az e-t és az i_-t, de az ei tulajdonképpen az e és az i között van, voltaképpen nem egy szerves kapcsolat. A finomabb árnyalatokról majd beszélünk még.

De térjünk most át a mássalhangzókra. Próbáljuk mozdulatokban megérezni a mássalhangzókat is. Azt mondtam önöknek itt, hogy egy védőmozdulat a b, mindaz, ami beburkol, ami valami körül van. Természetesen így, minden további nélkül, ez nem fejeződik ki a mozdulatban, meg kell utánzásnak, imitációnak is élnünk. (Bemutatnak egy b-t.) Most benne vagyunk ezzel az igazi b-mozdulatban. Rögzítsük le. (l. a rajzot.)

Benne vagyunk így az igazi b-mozdulatban és megérezzük az igazi b-mozdulatban, hogy mi van abban, ahogyan a két karunkat tartjuk. Ha átélik, ami a karuk tartásában van, azt mondják majd, úgy képzelik, mintha valamijük lenne, amit meg akarnának ragadni, – mondjuk, ül egy kicsi gyermek önök előtt valahol, akit meg akarnak ragadni, – és a legjobban úgy tudják megragadni, ha mintegy védelmezve fogadják be ebbe a mozdulatba (a b-mozdulatba). Tehát, ha az élményük helyes, mit is kell majd érezniük? Valóban úgy kell érezniük, hogy valamit tartanak itt (ahol az üresség van). Ha tehát a b-t a gyermekeknek meg akarnák tanítani a nekik való euritmiában, – ha hozzáfűzhetek egy pedagógiai észrevételt is, – a legjobb lenne megformálniuk valamit, amit velük átkaroltatnának és értésükre is adni, hogy úgy érezzék, hogy védelmezve karolják át a lényt, vagy a tárgyat, vagyis azt, amiben végül is a b-mozdulat véget ér, kitöltöttnek gondolják.

Hozzátartozik mindez a dologhoz, a formákat nem csupán absztrakt módon utánozni kell, hanem át kell a hozzájuk tartozó érzéseket is élni.

Nos, azt mondtam tegnap önöknek, hogy a c egy érdekes hangzó. Befogadja mintegy az anyagot a szellemiségbe és jelezve, hogy könnyű, fel is emeli, – így mondtam tegnap, jelzi, hogy valami könnyű, a szellem legyőzheti, a magasba emelheti az anyagot. Alapvetően a c-t többnyire a gyermek éli meg, amikor megtanul felállni a csúszó-mászásból, az egyenes testtartást tanulja. Ilyenkor ezt a csodálatos élményt – hiszen ez valóban az – voltaképpen a ccc-hangzókkal szeretné kísérni az ember. Amikor a gyermek felegyenesedik a csúszkálásból, olyan közel vagyunk hozzá, olyan szépen fejezi ki a könnyűvé válást a ccc, vagyis azt, hogy felemelik a szellemi erők az anyagot! A c-t a legjobban úgy érezhetik meg, ha azt képzelik, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan módon van valami a karjuk megfelelő helyén, amit felröpítenek a közben végzett c-mozdulattal. Ha úgy érzik, hogy a c-mozdulat következtében felrepül az a valami, ami a karjukon van, ez teszi lehetővé, hogy át is éljék a c-mozdulatot.

Kezdetben azért haladok lassabban ezekkel a dolgokkal, hogy velük együtt ilyen élményekhez jussanak. Mert az euritmizálásunkban éppen az élményt hiányoltam.

Azt mondtam önöknek, hogy a d lefelé mutat, vagy valahová mutat általában: d. Ha hozzáteszem az á-t is, vagyis amire rámutatok, megcsodálhatom, rácsodálkozhatok, a „da”-t (az „ott”-ot) kapom. – Képzeljék csak el, hogy a keleti nevelés lényegét szeretnénk kifejezni. Egészen más a keleti nevelő, különösen az idős keleti nevelő, mint az európai. Tulajdonképpen az európai nevelőnél mindig valami olyasmit érzünk, hogy minden arra megy ki, hogy kihúzzon valakiből valamit, vagy elnáspángolja egy gyúrófával és ehhez hasonlókat. Ilyesmiket tesz. Ma arról is beszélnek, – bár többnyire csak locsogás, – hogy „fejlődni” kell. Ugyanis amikor ma sokat beszélnek a pedagógusok a nevelésről, úgy érezzük már, hogy legombolyítják a cérnát, de a gombolyag már széjjelgurult, – így mondják Ausztriában. Ha nevelésről van szó, az ember általában úgy érzi, hogy teljesen cafatokra tépik. Átgyúrják, teletömik, bármi megtörténhet vele, amikor nevelik. Az európai nevelő úgy érzi, hogy egészen mást kell csinálnia az emberből, mint ami valójában. Ha mindarra képes lenne a mai nevelőművészet és keresztül is vinne mindent, amiről beszél, furcsa egy lény kerekedne ki belőle! A keleti ember a nevelőjét nem ilyennek érzi, hanem olyannak, aki mindenre rámutat, felhívja rá a figyelmét, hogy ez az, ez is az, ez meg már nem az, hanem amaz. – Nem bántja őt, mert feltételezi, hogy fejlődik magától is, nem kell bántania, rá kell csupán mutatnia mindenre. Ezért mondja azt a keleti nevelő, amit csinál, hogy „da”, „da, da”, ő a „dada”. Ez is a neve. A dada a keleti nevelő. Mindent mutat: „da, da!”.

Nos, az emberiség a modern civilizáció bizonyos – hogy is mondjam csak – a darwinizmussal ellenkező irányba mutató módján, szerencsésen elérkezve a majomtól az emberhez, most újból vissza akar a darwinizmussal ellentétes irányban térni a majomhoz, az eredeti állapothoz. Ezért van a dadaizmus is. Évekkel ezelőtt kaptam egyszer Berlinből egy levelet, amelyben „fődadának” írta alá magát valaki! Ez visszafelé haladás újból, az utánzás alapelve, úgy találtak rá, hogy megfordították a darwinizmust, visszatértek a majomhoz. Utánoz az ember, vagy nem? Amikor megvetik a dadaizmus alapjait Európában, kezdetleges formában az orientalizmust utánozzák.

A „dada” szó azonban tényleg azt a mozdulatot fejezi ki, mint amikor odamutatunk valahova, felhívja valamire a figyelmet, valamire utal. Mutassanak be kérem egy d-t, teljesen eggyé válva a d-hangzó mivoltával! – Miből áll a d-hangzó mivolta? – Érezniük kell tehát, hogy: da (ott) van valami, da (ott) is van valami, végül is a d-ben kötnek ki. A d-mozdulatot már úgy kell végezniük tehát, hogy a karuk gyors egymásutánban, egymást egy kissé előbbi és egy kissé későbbi pillanatban összehangoltan érkezzen meg egy bizonyos helyre. Csinálhatják balról és jobbról is.

Már önmagukban véve is ki kell emelnünk ezeket a dolgokat és tényleg érezniük kell, hogy odamutatnak valahová, de szokják már előzőleg meg, hogy a d-t tisztán, a mutató mozdulatban kapják meg, tehát a kezüket így (ujjal mutatva valahová) tartva közben.

Tegnap azt mondtam önöknek, hogy az f tulajdonképpen az Ízisz. Az f a bölcsességgel áthatott állapot tudata. F-ünk akkor van, ha előbb önmagunkban megérezzük saját mivoltunkat és az f-et utána, kilehelés, kilégzés közben éljük át. A kilégzés közben éljük át saját bölcsességünket, mintegy saját étertestünket. Ennek kell benne lennie az f-et bemutató mozdulatban is. Mutassanak be kérem egy f-et! Pontosan ez az a mozdulat, ami az f kiejtésekor benne van a levegőben is. Csináljanak egy f-et, de megszakításokkal, megérzik majd, mire utaltam itt. Sejtessék, hogy bizonyos módon kétszer indítanak, de ne legyen nagyon gyors, csak finoman csinálják. Ez az f, nagyon pontosan van benne, hogy a jelentőségteljes, tudatos kilégzést utánozzuk.

Nos, azt is mondtam önöknek, hogy az l-ben tulajdonképpen valamiféle formáló erő van, a megformálást a nyelvünkön érezzük: lll. önöknek a „Leim” (enyv) szót adtam meg, hogy ez világos legyen, vagyis a „Leim” szóban lévő simulékonyságot, formálókészséget, tehát azt, hogy az l utánozva formál, vagy formálva utánoz. Különös varázserővel rendelkező hangzónak tekintették a misztériumokban az l-et, mert ha megformálunk, formába öntünk valamit, hatalmunkba is kerítjük. Éppen ebből a szempontból nézve láttak démonikus erőt az l-ben, – hogy t.i. hatalmunkba kerítünk vele valamit. Ezt kell belevinnünk az l-mozdulatba. Ha hozzávesszük még azt is, hogy a mozdulat közben úgy érzik, mintha hajlékony, önmagában véve hajlékony lenne a karjuk, mintha a karjukkal ahhoz hasonló valami történne, mint amikor a nyelvükkel csinálják az l-et: lll, ekkor élik át az l-et megfelelőképpen és úgy találják ilyenkor, hogy már magában a mozdulatban is van olyasvalami, ami az l-ben mindenképpen lebilincselő.

Itt van utána az m. Tegnap már mondtam, hogy az m az értés, az, ha valamit megértéssel fogadunk. Ha a szülőhazámban meghallgatnak valakit és tanúsítani kívánják, hogy meg is értették, – ezt is mondtam tegnap, – akkor azt mondják: „mhn” (ühüm). A „hn”-ről lesz még majd szó, az örömet fejezi ki, az elégedettséget a fölött, hogy értették és miközben megértették a másik embert, úgy érzik, mintha már teljesen fel is falták volna, ekkor mondják: „mhn” (ühüm). Az m amellett a világ értése is, ezt fejezi ki, jelzi oly nagyszerűen a szent indiai szótag, az „aum”. Előbb tehát felfogják, azután a belsejébe jutnak, majd megértik a dolgot, vagy a másikat. Megállnak, úgyhogy a mozdulat magától értetődő felfogását fejezik azután ki, a megértést a mozdulat végén (kissé előre tartott karokkal).

Nagyon szép lenne, ha megtaníthatnánk rá elefántokat is, előre nyújtanák az ormányukat akkor, az lenne csak tökéletes m! Azé lenne a legszebb m, aki így tudná megcsinálni! Ezeket azért mondtam el, hogy átéljék a dolgot.

Úgy is megélhetik még, hogy egy sasorrú emberrel találkoznak, ami mindig kellemetlen dolog. Észre fogják venni, hogy attól van sasorra valakinek, hogy ilyen m-mozdulatot csinál önkéntelenül, m-be görbíti az orrát, Mindig zavarban vagyunk egy sasorrúval szemben, mert úgy érezzük, hogy töviről-hegyire értenek, – mindig kellemetlen, ha úgy érezzük, hogy töviről- hegyire értenek, – mert a sasorr egy rögzült, megfagyott m- mozdulat. De aki értés közben éli át az m-mozdulatot, nem döbben meg még akkor sem, legalább is azonnal nem döbben meg, ha abban a formában találkozik vele, hogy sasorra van valakinek, vagyis ha az euritmia m-hangzóját saját orra alakjában tárja elébe.

De van egy másfajta értés, egy elutasító értés is, amikor megértünk ugyan másokat, de azonnal kissé gúnyosan viselkedünk, megjegyezve egyúttal: „Ennyi az egész? Hiszen ez magától értetődik! – nn!” Erre azonnal felhívják a figyelmünket, mihelyt megérkezünk Berlinbe. Kellemetlen érzés, történt ott valakivel valami, de megértik az ügyet, vissza is utasítják azonnal: Né! (ne!). – Nos, ha alaposan ismer valakit egy berlini, nem is mond végül mást, csak annyit. „Né!”. Világmegvető magatartásra utal valamivel szemben, amit magától értetődőnek érez, hogy érti.

Azonnal érezzük ennél a mozdulatnál, hogy nem marad mögötte sok, birtokunkban van. – De ezt éreznünk is kell. Hogy eljussanak a helyes n-mozdulathoz, mindig azt képzeljék, hogy egy buta ember van önök előtt, aki nagy hévvel mindenfélét mond önöknek és értésére akarják adni, hogy túl buta ahhoz, hogy az ügyet azonnal meg is értsék, át akarnak gyorsan siklani fölötte. Ez az élményük.

Nos, mint mondottam, az r forog, cigánykereket vet, azt fejezzük vele ki, ami nem kerek ugyan, de gömbölyödik, amikor mindig úgy érezzük, hogy nehezen tudnánk utánozni, mert az lenne az r természetes mozdulata, ha cigánykereket vetnénk, de ezt mégsem tehetjük. Mutassanak be kérem egy r-ret! Ez már egy túlerőltetett r! Ez volt az egyik fajtája. (Egy másik euritmista bemutat egy másik r-et.) Ez a másik fajta r. Azt tehát, ami kavarog, cigánykereket vet, különféleképpen lehet nagyon szépen csinálni – és ez az, ami a légzésben is benne van, hiszen ha kimondunk egy r-et, tényleg gördül a lélegzetünk.

Ezek azok a dolgok tehát, amelyekről ezúttal, úgy vélem, egyelőre leírást kaptak átmenetileg arról, hogy az euritmia segítségével az átélt mozdulatok hogyan mehetnek át valóságosan megformált mozdulatokba.

4. Az egyes hangzók és összefüggéseik

Dornach, 1924. június 27.

Nos, úgy gondolom, kedves Barátaim, hogy tegnap az r-hangzó bemutatásáig jutottunk el és a bemutatott hangzók fennmaradó részének belső mivoltát is kifejtettem már önöknek.

Ezúttal mindenekelőtt arról van szó, hogy az s-(sz-)-hangzót értsük meg. Mint már mondottam tegnap, az s-(sz-)-hangzó a misztériumhelyek számára is mindig egy rendkívül fontos dolog volt. Mégpedig ténylegesen valamiféle varázserőt láttak benne. Mert annak érezhették, ami biztosan meg tud nyugtatni valamit, – vagyis úgy, hogy meg lehet győződni róla, hogy az s-(sz-)-hangzó, ha valakinek a legbelső világába hatolnak vele, megnyugtatja az illetőt.

Ezért mondtam önöknek azt, hogy amikor az egykori misztériumhelyeken egy kívülálló az egyik misztériumtanítványtól azt kérdezte, hogy mit tanult az s-(sz-)-hangzóról, szokás szerint kicsit tréfásan felelve azt mondta, hogy aki úrrá tud lenni az s-(sz-)-hangzón, bele tud látni a férfiak lelkébe és a női szívekbe. – Tudjuk, hogy mindkét esetben meg kell valamit nyugtatnunk, ha beléjük akarunk látni. A nyugalom megteremtése természetesen oda vezetett, hogy tréfásra vették ezt a mondatot.

Míg az f-hangzónál ezt érzik: „bölcsesség bennem, bölcsességből alkottak, él bennem a bölcsesség, kilélegzem, itt van”, addig az s-(sz-)-nél olyasvalamit éreznek, hogy egy halovány félelem búvik meg mögötte, amitől óvakodniuk kell. Ezért érzik már a betűfajtát is egyfajta kellemetlen dolognak, olyasminek, amivel rejtett mélységekbe világítanak, azoknál az írásjeleknél, ahol, mint mondtam a különböző betűk alapja az s-(sz-)-vonal, a kígyóvonal. Ma pedig – legalábbis, ha a „mát” történelmi időpontnak veszem, – azok a népek, amelyek az írás használatához nem szoktak hozzá, – kevés ilyen van már csak, – még mindig kellemetlennek érzik írásjeleket látni. Amikor az európaiak, a civilizáció „jobbfajta emberei” megérkeztek Észak-Amerikába, az indiánok földjére, volt olyan, amit náluk kellemetlennek éreztek az indiánok, így az írásjeleiket is és ezt értésükre is adták a sápadt arcúaknak, – így nevezték az indiánok az európaiakat, – ezek a kellemetlen sápadt arcúak még afféle „kis démonokat” is varázsolnak a papírra, mondták. Még a 19. században is mindenképpen ezt tartották róluk a még megmaradt indián törzsek.

Most azonban az s-(sz-)-re és az f-re, erre a két betűre, hangzóra gondoljanak. Az euritmiában úgy kell őket megformálnunk, hogy megláthassuk közöttük a hatalmas különbséget. Az f-nek azt kell kifejeznie, amikor csinálják, hogy nyugodtan úrrá lesznek azon, amit belevarázsolnak a világba. Nyugalommal varázsolják oda. Amikor azután formába öntik, be kell csak hajlítani a kezüket a karjuk felé, ne lógassák, hajlítsák be aktívan, mint amikor oltalmazva takarnak be valamit.

Most az s (sz), – nézzék csak meg, (bemutatják), hogy itt tulajdonképpen tudatosan, önuralommal elhárítanak valamit. Érzik, hogy tudatosan hárítanak el valamit? Ez különösen a két karjuk mozgatása közben létrejövő kapcsolatban rejlik.

Térjünk rá most az sch-(ss-)-re. Aligha ismerhető félre: az sch (ss) odább fúj, elfúj. Amikor felkeltettem önökben a „hess-hess” érzetét, teljesen érthetővé tettem önöknek. Elmúlik és tovaszáll a szellő: huss-huss.

De észre fogják venni majd, hogy az odább fúvó, elfújó sch (ss) minden indulatszóban benne van, minden olyan szavunkban, amelyben még indulat lappang. Rendkívül jellegzetes szavaink vannak ebben a vonatkozásban.

Vegyék kérem most figyelembe, hogy milyen mély jelentősége van annak, amiről a napokban beszéltem, vagyis hogy onnan ered, hogy a dolgokat a különböző nyelvek különböző szavakkal jelölik, hogy a különféle nyelvekben különféle nevei vannak a dolgoknak, hogy a különböző nyelvek szavaikkal különféle dolgokat neveznek meg. Tehát, kint mondtam, a német, amikor „Kopf”-ot (fejet) mond, a fej alakjára, a fej plasztikájára mutat rá, amikor pedig olaszul „testa”-t mondanak, arra utal, ami történik vele, amit tanúsít, ahogyan hagyatkozik. Ez tehát két különböző dolog a két nyelvben. Ha ugyanazt akarná megjelölni az olasz is, mint a német, „Kopf”-nak hangzana olaszul is, amit a német „Kopf”-nak mond.

Ebben a vonatkozásban a nyelvek nagyon eltérnek egymástól. A német nyelv, ha azt vesszük, tulajdonképpen egy plasztikus nyelv. Géniusza voltaképpen szobrász, ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ez rá a rendkívül jellemző, – a német nyelv géniusza szobrász. A román nyelvek géniuszában egy ügyvédből, jogászból van valami, aki megállapít, alátámaszt, hagyatkozik.

Ez jellemzés kíván lenni, egyáltalán nem bírálat. Minden nyelvben a maga géniuszának vérmérséklete és jellegzetessége van. Odáig megy a dolog, hogyha magyarul, vagy finnül hallunk beszélni például, okvetlenül úgy érezzük, hogy hiányzik valami. Nem hallhatunk valakit magyarul beszélni anélkül, hogy ne éreznénk úgy, mintha minden harmadik szó után hiányozna valami. Tulajdonképpen minden harmadik szó után agyon kellene lőnie egy szarvast annak, aki magyarul beszél, mert a magyar nyelv géniusza vadász. A magyar nyelvben jövevényszó tulajdonképpen minden olyan szó, ami nem kapcsolatos a vadászattal. Hallatlanul sok a magyar nyelvben a jövevényszó. Amikor megérkezik Budapestre valaki, azonnal olyan furcsa szavakkal találkozik, mint amilyen például a német nyelvből átvett „kávéház” (Kaffeehaus). Természetesen ezek nem olyan magyar szavak, amilyenekről beszéltem, – a magyar nyelvben rendkívül sok jövevényszó van. De amikor meghallják a magyar nyelvet, mégis egyfajta vadászokhoz, vadászathoz illő dolgot hallanak benne. Ebben ugye nincsen semmi rossz, – az egész emberiség általában a földművelés, a vadászat és a pásztorkodás elemeiből indult el. Csak éppen az olyasvalamiben, mint a magyar nyelv, még egyfajta őserő él. Amúgy pedig a magyar nyelv géniusza vadász, tőlem akár még vadásznőt, Dianát is mondhatnának, csak vegyék figyelembe közben, hogy az istenek a nemiséggel szűkebb értelemben vannak felruházva.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a német nyelv egyenesen mintáz, formába önt, különösen ez fejeződik ki benne. – Ezért találunk itt még sok hallatlanul jellegzetes indulatszót, hiszen a lomb alatt elég egy egeret találnunk, még kígyó sem kell hogy legyen, ha nem marad nyugton, egyfajta tovagördülő és kellemetlen valami, rácsodálkozunk: r-a, és arrább fújjuk: sch (ss). Nem állunk meg azonban a csodálkozásnál, elkövet ugyan nekünk valamit, de kibírjuk: e. Most, ami így halad, odasimul, így, odalapulva halad keresztül-kasul, ahol van egy üreg, keresztülmászik rajta, mélyebbre, magasabbra: l Amikor pedig kinn van, megértettük: n, „rascheln” (zörögve zizeg). Itt áll a „rascheln” teljes mintázata.

A sajátos a német nyelvben éppen az, hogy így ugyancsak sok mindent találhatnak meg benne abból, ami valóban a nyelv formálókészségének, plasztikájának, vagyis egy plasztikus nyelvnek felel meg. Ezért tehát nem is lehet talán jelentéktelen dolog, hogy az euritmia éppen német nyelven jöhetett létre a legkönnyebben, hiszen az euritmia éppen megmozgatott plasztika, amelyet ma még a német nyelvből lehetett kialakítani a legkönnyebben. Eredetileg megmozgatott plasztikája volt minden nyelvnek. Bizonyára sok nyelvnek volt még valamiféle erős zeneisége, mint például a magyarnak. A német nyelvben nem sok zeneiség van, viszont a formálókészsége, a plasztikája annál erősebb. Azt pedig, ami arrább fúj, elfúj, szétszór, az sch-t (ss-t), éppen a „rascheln”-ben találhatják meg, ugyanúgy, mint a „huss-huss”-ban.

Az óhéber ember az sch-ben (ss-ben) Jahve leheletét érezte a szélben. Nos, arról beszéltem tegnap, hogyan fogják fel a z-(cet)-hangzót. Azt mondtam, hogy a z (cet) élménye olyasvalami, mint amikor érkezik valami, ami könnyű. A z (cet) élménye, plasztikája onnan ered, hogy az érkező könnyűségre utal. Ha a z-t (a cet-et) szemügyre vesszük, úgy tekintjük majd, mint amikor egy gyermek van előttünk, aki éppen elvesztett valamit, egy tárgyat, amit vettünk neki és hallatlanul szerencsétlennek érzi magát miatta, de ahelyett, hogy megfenyítenénk, meg akarjuk nyugtatni. Mondjuk, nem az anyja, vagy az apja, hanem a nagynénje, vagy a nagyanyja előtt áll tehát, aki „a tűzre éppen rossz fát tett” gyermekkel nagynénihez, vagy nagymamához illő módon viselkedik. A mozdulat, különösen jobb kézzel: „annyi baj legyen, gyermekem!” – Nagyon jó lenne, ha közben szemügyre vennék ezeket a kis jeleneteket, – így nevezném őket. A z-z (cet-et) különösen a karukban és nem a csuklójukban kell érezniük, vagyis amikor lefelé halad a karjuk.

Nos, ezzel lényegében megvizsgáltuk önmagukban véve az egyes hangzókat, de most arról van szó, hogyan találjuk meg a megfelelő módot összefüggéseik előadására. Időnkint most odaillő megjegyzéseket szeretnék tenni majd, hogy fokozatosan eljussunk más területekre is, – a megfelelő helyeken majd mindig művészeti alapokon a pedagógiai és gyógyhatású euritmiára fogok utalni. Amikor tehát rátérek most a pedagógiai hatású euritmiára, az éppen most átismételt hangzók sajátosságaiból szinte kipattanni látják majd a pedagógiát, miközben teljesen nyilvánvaló önök előtt, hogy ahhoz, hogy előadják, eleinte még lehetőleg érzés-tartalmú szavakat kell használniuk. Így tehát valóban az érzések megtartása során térnek a tárgyra és ezzel kelthetik életre, amit egyébként is érezniük kell, hogy az euritmia beszéd, olyan beszéd, amely, hacsak érintetlen érzülettel engedik át magukat neki, mindenképpen érthető. Ha lehetőleg világosan, kifejezetten csinálják ezt meg, például a „rascheln” szóban benne van önöknek minden, csak mindig el kell újból képzelniük, hogy az érzület is benne van, nem csupán a tárgyilagos folyamat. Egy helyen, ha az euritmizálás során oda érünk, megmondom majd, hogy mi minden van meg benne, meg is fogják érezni majd (euritmizálják a szót), a „rascheln” felé fordul például az sch (ss) és az e között az orruk!

Látják tehát, hogy mi minden van az euritmiában, ha hozzáveszik az érzések szubjektív tartalmát is!

Vegyünk most egy másik szót, amelynek hatása jellegzetes lehet. Mondtam ugye önöknek, hogy a c-ben, a k-ban van valami, – a k-ban erősebben van meg, – ami a szellemből kiindulva uralja az anyagot. Tegyük föl, egy kis bőgőmasina van önök előtt, egy igazi kis csibészt látnak, aki nagyon is anyaginak tűnik és ijesztő is egy kicsit, nem tudnak vele versenyezni, megmerevednek, látva, hogyan viselkedik és ennek ellenére is el akarják hessegetni és azt mondják most neki, de euritmizálva, hogy „kusch!” (hallgass!). – Mindenütt van rá lehetőség, hogy ilyesmiket érezzenek, előfordulhat, hogy elfordulnak, görcsöt kapnak valamitől, amire azt mondják, „kusch!” (hallgass!), de végül úrrá lesznek rajta. Csinálják ezt úgy, hogy tisztán lássák a végén az sch-t (az ss-t). Látják, a „kusch”-ban (a „hallgass”-ban) már benne van, hogy el akarják hessegetni.

Nos, ha pedagógusokként kívánnak eljárni, olyan szavak kiválogatásával kell megpróbálkozniuk, amelyekben egyfelől a megformálás plasztikája, másfelől az eközben kifejtett belső élet még mindig érezhető.

Ezek a hangzók az euritmia egyes elemi alkotórészei. Belőlük tevődnek össze azután a szavak. Ha egyszerűen az eszüknek megfelelő módon egy szóban, mondjuk a „rascheln”-ben, vagy egy másikban, ezeket az alkotórészeket, a hangzókat egymás mellé rakják, még nem lesz szó belőlük. Úgy van ez, hogy a szó inkább valamiféle egész már, mintsem gondolnák. Ha a szó nem lenne valamiféle egész, elő sem fordulhatott volna, hogy annyira összezsugorodjon a nyelv, amennyire összetöpörödött. Amikor olvasunk, egyáltalán nem olvassuk el érthetően az egyes hangzókat, hanem elsiklunk a szavak fölött és a hangzókat finoman pendítjük csak meg, így tehát az egyik hangzó mindig a másikba, a következőbe éli bele magát, már a közönséges beszéd során is egymásba mennek át a hangzók. Ezért nem csak az egyes hangzók, hanem mindenekelőtt egymásba történő átmenetük előadására is különös gondot kell fordítanunk. Egy szó előadása csak attól lehet szép. hogy természetes átmenetet teremtenek a hangzók számára egymás között.

Így tehát arra a módra kell majd figyelniük, hogy a hangzók tényleg hogyan következnek egymásból. Ki kellene ezt próbálniuk. Jellegzetes, gyakran előforduló szavakat kellene venniük, egészükben kellene őket megérezniük, mert nem osztjuk már részeikre őket. Vegyenek például egy olyan szót, mint az „und” (és) és próbálják csak meg most folyamatosan, töretlen lendülettel előadni, próbálják meg elkezdeni az n-et, már mielőtt az u-t voltaképpen befejeznék. Ezt ugyanis az euritmiában rendkívül jól meg lehet csinálni. Mielőtt még készen lennénk az u-val, már vigyük át n-be: u-n és azonnal menjünk most a d-be is át; und.

Most az euritmián tanulmányozhatják, hogyan van megalkotva a nyelv géniusza szándékainak belső világa. Azt mondtam, hogy a d a mutató mozdulat. Az euritmiában jön ez létre. Milyen az „und” szó vége tehát? A d-re, a mutató mozdulatra végződik. Általában mit akar az „und”, ott, ahol van? Ezt mondjuk például: Sonne und Mond (Nap és Hold). Megvan már a Nap, a Napról a Holdra mutatunk. Így tehát az euritmiával éppen a nyelvben lévő eredeti mozdulatot kapják meg ismét. Ezt kell megérezniük.

Vegyenek ebből a szempontból egy olyan szót, amely a német nyelvben az egykor még meglévő plaszticitását régen elvesztette már, de amikor azt mondom, hogy régen, egyáltalán nem évszázadokat jelent, hanem azt, hogy nem is olyan régen. Plasztikus szó volt egykor. Biztosan új szó a mai formájában, legalábbis viszonylag új, de még plasztikus volt, amikor a tájszólásból kialakult és tájszólásként ma is megvan még a plaszticitása. Mint mondtam, az ilyen dolgok megérzésében nem szabad megzavarnia bennünket persze a magától értetődően jogos nyelvészetnek. Vegyük tehát a német „Mensch” (ember) szót. Adjuk elő most euritmizálva, de az sch-t (ss-et) vegyük kissé rövidebbre, hogy rövid ideig jelenjen meg: „Mensch”, így. Világosan elhessegetjük itt, a végén.

Ha a „Mensch” szót így adják elő, hogyan érinthet tulajdonképpen valakit? Úgy, hogy benne van az elmúló emberélet, az ember, aki múlandó lény, az ember a szó legátvittebb jelentése szerint, az ember, aki nem egy sokatmondó lény. Ezt mondja meg nekünk a mozdulat az euritmiában, amely a „Mensch” (ember) szót egészében nyújtja.

Van azonban egy tájszó – „Mensch” is, ami egy ugyancsak jelentéktelen kis némbert, fehérnépet, de nem rossz értelemben vett utcalányt jelent: „das Mensch”, ahol az illető jelentéktelen volta hangsúlyozódik igen erősen, a „der Mensch” iránt érzett tragikus színezet pedig, ha azt mondjuk, hogy „das Mensch”, azonnal átcsúszik egy kissé megvető jelentésbe. Ezért van a vicc, ugye, hogy milyen gyalázatos értelme van a szép klasszikus mondásnak, ha egy nőre mondják: „Mindent egybevetve, csak ember volt.” (Nehmt alles nur in allem, sie ist ein Mensch gewesen. – Csak a „sie” névmásból derül ki, hogy egy nőre mondják, az „ein” névelőből nem derül ki, hogy a der, vagy a das Mensch-re gondoltak-e. – a ford.)

Lehetőségünk van tehát arra, hogy az euritmia plasztikus mozdulatai, taglejtései során mélyen megérezzük a szavakban rejlő értelmet, a szavak lényegét.

Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogyan teszi az euritmia szükségessé, hogy a hangzókból álló szavak során ismét belső lényegükre térjünk át, arra, amire vonatkozik a szó. Ha egymás mellett látnak előadni valamit, ami látszólag ugyanaz, különböző voltukat, különféle jellegüket mégis észre tudják venni az euritmiában. (Az egyik euritmista a „Kopf”, a másik a „testa” szót euritmizálja.) Ugye látják, hogy olyan érzésük támad a „Kopf” szónál, mintha valamiféle kerekded dolgot akarna csinálni valaki, kerek formát akarna megmintázni, a „testa”-nál pedig azt akarja, hogy okvetlenül igaza legyen! A legmélyebb jellegzetességében érzékelik tehát, hogy lényege szerint mit akar kifejezni valamilyen szó.

De be is kell ezt tartaniuk. Akkor majd meglátják, hogy a különféle nyelvek jellegzetessége az euritmiában mennyire bensőségesen és nagyszerűen tárul a szemük elé. Mindenütt megérezhetik majd a különféle nyelvek szemük elé táruló jellegét.

Vegyük egy német vers néhány sorát, hogy szemléltessük ezt:

Es stand in alten Zeiten ein Schloss, so hoch und hehr.
Weit glänzt es über die Lande bis an das blaue Meer.

(Állt egykoron az ódon vár, büszkén, fenségesen.
A táj fölött ragyogva, túl a kéklő tengeren.)

Meglehetősen lassan csináljuk, az összes hangzókkal, hogy kiderüljön közben a jellegzetesség. (Az euritmisták előadják, utána egy francia és egy angol verset is.) Akik ott voltak Ilkley-ben, emlékeznek majd rá, hogy ott arról beszéltem, hogy az angol nyelvet egy olyan nyelvnek tekintjük, amelynek a hullámzó tengerrel van dolga. Láthatják, hogy az euritmiában derül ki a legvilágosabban, hogy milyen erősen jellemző az angol nyelvre a hullámok fölötti uralom. (Ezután egy magyar verset euritmizáltak.)

El sem tudjuk képzelni magunkat másképpen magyarnak, mint szilárdan belehelyezve a világba, ez él a magyar nyelvben és az előadás (a magyar vers előadása) során éppen azt érzékelhetik, ahogyan erdőkön és mezőkön kóborolunk át.

Az orosz nyelv tulajdonképpen csak jelzi, voltaképpen csak megpendíti a szavak lényegét. Egy olyan nyelv, amely a szavak lényegéhez még nem ért el, a lényegük felé tartó nyomot követi csak, mindenütt a jövőre utal.

Most még azt szeretném, ha összevetnének két dolgot, amelyen meg fogják majd látni, milyen erősen kiderül majd a jellegük. Ezt érezniük kell, máskülönben nem találják meg az euritmiában a helyüket. Ami az euritmiába vezet, nem lehet pusztán intellektuális, elméleti út, hanem a dolog megérzésébe kell vezetnie. Hasonlítsák tehát össze most egy orosz és egy francia vers euritmizálását. Próbálják megérezni, mennyire különbözőek. (Elsőnek az orosz verset adják elő.) Ugye látják, hogy az orosz versnél mennyire csak a szavak lényegének nyomát követik és kísérlik meg érzékelni, míg a másik versnél, (bemutatják a francia verset), a franciánál, a szavak lényege előtt, elől táncolnak el. Mindenképpen a szavak lényege előtt van ez. Látják kérem, ez a két jellegzetesség valóban úgy van egymással, mint a nappal és az éjjel, mint két ellentett pólus.

Ha mindazt végiggondolják, ami olyan világosan kiderül itt, azt kell mondaniuk, hogy az euritmia képes arra, hogy teljesen világosan napfényre hozza a nyelvben testet öltött lényeget és általában véve a nyelv jellegzetességét. Ennélfogva különösen azt tudja kifejezni, ami a nyelv mögött rejlik, és ami a nyelv mögött rejlik, annak ki is kell fejeződnie.

Ennek során valamiféle meghatározott dologból induljunk ki. Amikor beszélünk erről, absztrakt, vagy absztrakt dolgokra utaló és konkrét dolgokra utaló szavakat különböztetünk meg. Arról van szó, hogy valami absztrakt dologra utaló szónál egészen más érzésünk van, mint egy konkrét szónál. Ha se nem béka, se nem hal valaki és elfogulatlanul, elevenen érez, ha nem úgy hallgatja a beszédet, mint a béka, vagy a hal, olyan érzése támad egy absztrakció hallatán, mintha kivájták volna, üres lenne. Az absztrakció hallatán olyan lesz belül, mint egy gleccser. Ebben a vonatkozásban bele kell nevelnünk magunkba érzéseket, ugye? Fogékonyaknak kellene lennünk például már olyan dolgok iránt is, amelyek persze kimondva paradoxonnak hangzanak. De aki bele akarja magát élni a nyelvbe és ezzel együtt az euritmiába, éppen ilyen érzéseket kell kialakítania.

Kantot olvasnak. – önök mindannyian művelt emberek, tudják ugye, hogyan néz ki, ha valaki Kantot olvassa, – még ha saját maguk esetleg nem is olvasták (vidámság a teremben). Miért hat ez olyan humorosan önökre? Azt gondolják, hogy ez nem lehet? Rögtön be fogom bizonyítani, hogy teljesen egyenértékűen megtehetik. Csak kellemetlen, ha Kantot olvassák a városban, az olvasó-, vagy a tanteremben. Nem igazán illik oda. De próbálják meg csak nagy hidegben, a Mont Blanc tetején olvasni Kantot! Azonnal meg fogják látni, hogy mennyire megfelelő. Kant, ugye, elejétől végig absztrakt. Ha tényleg jeges a légkör, ahol olvassák, kiválóan odaillik, ilyenkor az absztrakcióhoz mindenképpen hozzáillő az érzés.

Konkrét dolgokat a meleg kályha mellett kell olvasni, vagy megbeszélni, nem a Mont Blanc tetején. Eltölt bennünket, nem pedig kiváj.

Most pedig egy olyan összefüggés keretében, amikor absztrakt módon kell felfogniuk valamit, próbálják meg valóban jelezni a dolog absztrakt voltát. Ezúttal vegyünk egy absztrakt szót. Természetesen a dolog egyelőre ugyancsak relatív, hiszen ami az egyik embernek absztrakció, a másiknak attól még konkrét lehet. De vegyünk valami nagyon absztrakt dolgot és jelezzék nekünk a mozdulatot, vagyis általában az absztrakció mozdulatát. Tegyük fel, hogy valahol a „háromszög” szó fordul elő valamivel kapcsolatban és rá akarnak mutatni, hogy ez egy absztrakció. Úgy kell csinálni, hogy ez a mozgás adódjék, ha erre van elől és erre hátul (lejárja a mozgást a teremben, l. a rajzon). Vállalják a kivájt állapotot, ezt a kellemetlen feladatot, mintha a hordó elülső oldalát képeznék, – a bor nem önök előtt, hanem önök mögött van, eltakarják, – hogy nyersen fejezzem ki magamat. Az absztrakció: egy hordó elölnézetben.

Most csinálják meg a konkrét dolgot, például a „békát”, vagy a „halat”, mondjuk, valamit, ami tényleg konkrét, látni lehet. Nos, egy ilyen mozgás a konkrét dolog lényege (l. a rajzot). Ha ilyen mozgást végeznek, azt képzelhetik, hogy önök előtt van a bor. Védelmükbe veszik. Úgy érzik, hogy önök fejezik ki azt, ami valamit színültig tölt.

Most, mondjuk, a helyeslést, vagy a tagadást akarják kifejezni, euritmizálni, előbb a helyeslést, igen erőteljesen.

A fiú elhagyja a szülőházát. Bíznak benne, elengedik, hiszen úgyis visszajön majd. Visszajössz majd! – mondja az apja. Csinálják meg: „Visszajössz majd!” – Fejezzék ki benne világosan, hogy helyeselnek. Mivel fejezzük ki, hogy helyeselünk? A lépéssel. A helyeslést azt fejezi ki, ha (jobbra) előre lépünk, a mozgásba mintegy belehelyezzük az i-mozdulatot, az állítást. A helyeslés tehát a hátulról előre megtett lépés.

igen

A tagadás. – Tegyük fel, hogy meg akar egy gyermeknek valaki tiltani valamit, amit tett: „Ezt még egyszer ne tedd!” Ha erőteljes tagadást akarnak kifejezni, hátra kell (balra) lépniük. Ezek csak a legegyszerűbb dolgok.

nem

Így térhetünk rá az egyes szavak megnyilvánuló lényegéről belső, bennük rejlő logikájukra. Ténylegesen jobban kijön belőlük azután a jellegzetességük. Ha egy költeményt euritmizálunk valamelyik nyelven és az egyes hangzókra figyelünk, inkább a nyelvi jelleg domborodik ki, ha viszont a dolgok most egymás után megismerendő másik oldalára, a nyelvben kifejeződő belső logikára térünk rá, inkább a népi jellegzetességet fejezi ki.

Vegyük most az átmenetet a nyelv logikájához, mondjuk a csodálkozáshoz. Ha egy csodálkozást kifejező összefüggés fordul valahol elő, csináljanak ott egy csodálkozó mozdulatot, á-mozdulatot és ennek kell összeolvadnia a többi hangzóval, de úgy, hogy benne legyen mind a kettő. Nagy tanulmányozandó területet jelent, hogy a nyelvi logika érzésbeli tartalmának jellemzésével hogyan kapjuk meg a hangzókapcsolatot: „Á, milyen szép!” – Illesszék össze tehát ezt a két dolgot, a rácsodálkozás elvégzett mozdulatát és az „Á, milyen szép!” hangzókapcsolatot úgy, hogy együtt legyen benne mind a kettő. Elképzelhető, hogy mindig az érzésbeli tartalom szerint meghatározva és színezve az egész hangzókapcsolatba be lehet illeszteni majd a többi magánhangzót is.

A rácsodálkozás mozdulatát mindenképpen össze kell kapcsolnunk az egyes hangzókkal, a hangzók megformálásban benne kell lennie a rácsodálkozásnak.

Nos, holnap majd hasonló mozdulatokat elemzünk azután.

5. A lélek hangulattartalma a költeményben

Dornach, 1924. június 30.

Ezúttal elsősorban a már megkezdett vizsgálódások terén kívánunk tovább haladni. A hangzók hangulattartalmának vizsgálatától az elhangzottak általánosabb jellegének vizsgálata felé indultunk el. Ezzel azután rátérünk a pusztán csak hangzókból állókról az elhangzottak belső logikájára, vagy érzéseknek megfelelő tartalmára.

Beszéljünk meg ma egyet-mást a hangzókon túlmenően a lélek hangulattartalmáról a költeményben. Van itt azonban ezúttal valami, – később majd általánosságban összefoglalva is elmondjuk, – ami a szóval, vagyis a hangzók összeszerveződésével létrejött dolgoknak mintegy finomítására, árnyalására szolgálhat. Úgy is kimondhatunk ugyanis valamit, hogy elhangzásakor hangsúlyozással fejezhetjük ki pillanatnyi lelkiállapotunkat. Sok minden múlik ugyanis a hangsúlyozáson, ami a hangsúlyon múlik, kérdőjellel, felkiáltójellel és más írásjelekkel jelezzük, ha le is írjuk.

A következő egyszerű példán láthatják be, hogy mi minden múlik a hangsúlyozáson. Azt hiszem Magyarországon, Szegeden történt, ahol egy színtársulat Schiller „Haramiák” című darabját adta elő, mégpedig egy ököristállóval szomszédos pajtában. A színészek nem elég jól ismerték a szöveget, a súgó sem érthette valami jól, lehet, hogy a súgópéldány hibás is volt, a dolog mindenesetre kissé kezdetlegesre sikeredett, ami még fokozódott is, amikor a nézők szeme láttára valóságos vita jött létre annak következtében, hogy egy adott pillanatban áttörte a falat és szarvastul-orrostul bekukucskált a színpadtérbe egy ökör. Amikor a kissé megijedt színész odanézett, így szólt: „Jól van Ön is, apám?” A súgó kijavította, mondván: „Inkább így mondja: Jól van Ön is, apám?” Ez viszont nem tetszett a rendezőnek, így helyesbítve: Itt azt kell mondania: Jól van Ön is, apám?”

Látják tehát, hogy a dolog egyszerűen a hangsúlyon múlik. Mivel pedig az euritmiában mindent ki kell fejeznünk, ami a beszéd alapjául szolgál, lehetőségünk kell legyen arra is, hogy amit egyébként csak beszéd közben hangsúlyozunk, amikor pedig leírjuk, kérdő-, vagy felkiáltójellel látjuk el, szintén ki tudjuk fejezni. Erre a célra van egy olyan mozdulatunk, amiről megérezhető, hogy valamit tartalmaz abból, ami felkiáltó-, vagy kérdőjelet jelent elhangzása során, és amit a következőképpen adhatunk elő.

?, !

Az euritmista így tartja a jobb karját, a balt pedig így (l. a rajzot), közben pedig a kezét (ujjait lazán kissé befelé fordítva) így. Ezt azután a megfelelő helyen kell elhelyeznie. A színekről majd később lesz szó. Most természetesen arról van szó, hogy mindig a megfelelő módon találja ki az euritmista, hogy az összefüggéseken belül hova kell ilyen mozdulatot elhelyeznie. Magától értetődik, hogy a dolgot előbb tanulmányoznia kell, vagyis meg kell állapodnia a recitálóval, hol tart a beszéd közben egy kis szünetet és világosan kell látnunk, hol tér át az euritmista a mondatban egyébként benne lévő mozgásból a viszonylagos, majd a teljes nyugalomba és hogy így valóban azon a helyen tart egy kis szünetet, ahol a mozdulatot csinálja. Ha például ezt mondom:

Wie schön scheint doch heute die Sonne!
Freuen wir uns ihrer.

(De szépen süt le ránk a Nap ma!
Örvendjünk néki most.),

itt arról van szó, hogy a felkiáltást megfelelőképpen euritmizálva adjuk elő. Az egyébként mozgásban lévő mozdulatot tehát abbahagyjuk azon a helyen, ahol a felkiáltójel áll, teljes nyugalomba küldjük a taglejtést és azután folytatjuk az előadást. Így lehetőségünk van arra, hogy a szövegen belül erőteljesen tagoljunk.

Különösen jó lenne, ha ezt a mozdulatot be tudnák illeszteni egy olyan költeménybe, amilyen például a „Bűvészinas”, ami felkiáltásokkal van tele, mert valóban művészi értelemben vett humornak néznének ki benne, ha például ezen a helyen: „In die Ecke, Besen, Besen, seid’s gewesen!” (Söprű, söprű, a sarokba, úgy legyen!), vagyis ha az „úgy legyen” után megcsinálnák a felkiáltójelet, majd az ezt követő sor végén: „Denn als Geister…!” (Hisz szellemekként…!). Magánál a bűvésznél ez nem szép lenne, hiszen ő egy tiszteletet parancsoló valaki, de ha az ügyet önök – vagyis a bűvészinas – kísérnék a megfelelő taglejtésekkel, az nagyon szép lenne. Így van ez a „brav getroffen!” (eltalálta!) és az „und ich atme frei!” (megkönnyebbülék!) után is.

Nos, egy további indulat, amit ki lehet fejeznünk, a vidámság. Taglejtése abból áll, hogy a következő mozdulatot próbáljuk megcsinálni, lábujjhegyre állva. Tehát már a vidámság közeledtével lábujjhegyre kell állniuk és azután, amennyiben itt a fejük (l. a rajzot), így tarthatják a karjukat és lehetőleg nyissák széjjel az ujjaikat. Ez lenne majd a „vidámság” mozdulata.

vidámság

Ha azután még mozgatják is szétnyitott ujjaikat, fokozottan jól fejeződik ki a vidámság vele. Nevetésnek hat majd és éppen ez a vidám, nevető mozdulat rendkívül kedves.

Vegyük most ezt a mondatot: „Fellépett az emelvényre és mielőtt belekezdett volna az előadásba, egy légy szállt az orrára! – Mindnyájan megdöbbentek.” („Az orrára” után csinálják a mozdulatot.) Látják kérem, természetesen vidámak lettek még önök is, akik benne vannak a dologban. A vidámságot pedig egészen jól fejezi ki a megfelelő mozdulat, ahogyan látom.

Nagyon sokszor kerül sor majd egy sokatmondó mozdulatra, különösen, ha színművekben beszélnek az emberek, ha önök valamit drámai módon euritmizálnak. Képzeljék el magukat lefelé induló jobb felső karral, de mutatóujjukkal felfelé mutatva, bal karjukat pedig teljesen testükhöz szorítva, képzeljék el ezt a mozdulatot. Most pedig képzeljék azt, hogy valaki ezt mondja: „Sokkal okosabban csináltam volna ezt meg ezt, mint te.” – Euritmizálják most ezt: „Sokkal okosabban csináltam volna, mint te” – ezzel a mozdulattal: itt (bal oldalon) karjukat erősen leszorítva, itt pedig (jobb kézzel) felfelé mutatva. Ez az „átkozottul okos vagyok”-mozdulat.

átkozottul okos vagyok

Így ábrázolja tehát az euritmia a felkiáltást, a kikiáltást, a vidámságot és „az átkozottul okos vagyok”-magatartást.

Itt pedig (a következő rajzon) van valami, amit egyúttal úgy kell tekinteniük, hogy pont ez a mozdulat tanulmányozandó nagyon jól, – abból áll, hogy így tartják (mint a rajzon) a kézfejüket, mutatóujjukkal pedig felfelé mutatnak, mert ennek a mozdulatnak mindig az a sajátossága, hogy tulajdonképpen arra utal, hogy lássanak be valamit. Ha valahol megjelenik ez a mozdulat és nem rámutatnak az ujjukkal valamire, hanem felfelé tartják, kinyújtva, a belátásra utal voltaképpen. Ezzel az „okos vagyok” mozdulata is átmegy a „megismerés” komoly taglejtésébe.

megismerés

Ha tehát felfelé tartják a jobb alkarjukat, a balt pedig úgy tartják, hogy elválasztják vele az ember alsótestétől a ritmikus embert és a fejét, azt, amit kiváltképpen a megismeréskor kell igénybe vennie, könyökük alatt tartva meg a kezükkel, jobb kezükkel pedig felfelé mutatva (l. a rajzot), a megismerés mozdulatát kapják meg. Alapjában véve sokszor használhatják a megismerés mozdulatát. Mert az életben megismerést jelenthet a szó minden egyes hangzója, amely arra utal, hogy valaki észlel, felvesz magába valamit. A költemény hangulatán nagyon sokat segíthetünk, ha a verssor végén elvégezzük ezt a mozdulatot, jelezve, hogy megértettük, amiről szól. Vannak versek, amelyek az efféle közbeszúrásokkal kimondottan nyernek majd. De nyerhetnek vele úgy is, hogy ezzel kezdjük el a verset, mint például Uhland „Des Sängers Fluch” (Az énekes átka) című verse:

„Es stand in alten Zeiten ein Schloss, so hoch und hehr.”
(Állt egykoron az ódon vár, büszkén, fenségesen.)

– mielőtt a vers kezdődne, egyszerűn úgy áll ott valami, hogy már elvégezhető a megismerés mozdulata. Meglátják majd, hogy a költemény mit nyer attól, hogy megértettek benne valamit utána. Úgy csinálják azután, hogy a megismerés mozdulata egész testükben benne van. A megismerés mozdulatába például egy közömbös mozdulatból induljanak ki. Ekkor olyasmiből bontakoztatják ki az egész verset, ami arra utal, hogy voltaképpen egész hangulatát tekintve értelmesnek kell felfogniuk a költeményt. Azonnal egy bizonyos alaphangot adnak a versnek.

Az i-mozdulat, önmaguk fenntartásának mozdulata lenne egy másik, általános ismeretértékű taglejtés. Az i-vel mindig önmagukról állítanak valamit. De ha az, amit önmagukról állítanak, meghaladja azt, ami az i-hangzóban van és nyersen fejezi ki a lelkületet, azzal fejezhetik ki önmaguk előtérbe állítását, hogy jobb térdüket megemelve megy át a mozdulatba: nyújtott bal térddel és mindkét kezüket előre nyújtva állnak, de úgy, hogy emelt jobb lábukat és a két kezüket kissé hátrahúzzák (l. a rajzot). Ez az önmaguk erős állításának mozdulata. Most majd egy mondatot mondok, csinálják meg ezt az euritmia-mozdulatot a végén, menjenek át ebbe a mozdulatba, a „nagyzási hóbort” mozdulatába: „Hát nem én vagyok a kínai császár?” – most pedig a mozdulat. Ilyen módon azután élet kerül az előadandókba és éppen az a lényeg és pont az a fontos, hogy élet legyen bennük.

nagyzási hóbort

Ma éppen ilyen jellegzetes mozdulatokat akarok mutatni önöknek, hogy a következő napokban egyet és mást is láthassanak hozzájuk csatlakozva még.

Van itt még mindenekelőtt egy mozdulat, amely abból áll, hogy meglehetősen elterpeszkednek, majd elvégzik a telhetetlenség mozdulatát, vagyis azt a mozdulatot, amikor egyre többet és még többet akarnak, vagyis erősen megkívánnak valamit (l. a rajzot). Vegyék például a következő mondatot, amit mondani fogok most, a végén pedig ismét menjenek azonnal át a telhetetlenség taglejtésébe. Előbb tehát a komoly mondat következik, utána a mozdulat: „Mindent, de mindent adj oda nekem, amit kértem!” De nem szabad a kezükkel kifelé haladniuk, mert elutasítás lenne. Még ennél is többet akarnak önök, a mozdulatnak befelé, saját maguk felé kell történnie és terpeszben a földön kell állniuk mindkét lábbal.

telhetetlenség

A telhetetlenség mozdulatát nem csak akkor alkalmazzuk, hogy a telhetetlenek mi magunk vagyunk, hanem akkor is, ha valami van, ami ingerel a telhetetlenségre, az elégedetlenségre, arra, hogy egyre többet akarjunk. Az a mondat, amelyet most mondok majd, szintén ezzel a mozdulattal végződjék, de úgy, hogy egyáltalán ne legyen szünetre szükség, a szöveg elhangzása után azonnal csinálják a mozdulatot: „Fulladjon meg az egész ház?” (és most azonnal a telhetetlenség mozdulata). Haladjanak mindig tovább! Itt van a telhetetlenség.

bensőségesség

Most azonban a még jobban az ember belső világába vezető dolgokhoz értünk. Itt van egy olyan mozdulat, amely kimondottan az érzések bensőséges voltát fejezi ki, vagyis az érzés bensőségességét kifejező kedélyállapotot. Úgy fejezzük ki az érzések bensőséges voltát, ha lábfejünk elülső részén állunk, kissé a talaj fölött, de nem nagyon magasan fölötte van a sarkunk, mert az már nem bensőséges, – kissé tehát emeljük meg a sarkunkat, de máskülönben álljunk a lábunkon, – a mozdulat pedig ezután abból áll, hogy úgy nyújtjuk lágyan előre mindkét karunkat, hogy a hüvelykujjunk a mutatóujjunkat érinti. Az érzések bensőséges volta ebben fejeződik ki és ez a taglejtése. Ha azt képzelik, hogy a karjaikban nyugszik egy csecsemő, akinek mintegy az angyalával szeretnének kialakítani bensőséges hangulatot, akkor lenne meg a bensőségességhez tartozó mozdulat, ha így tartanák a karjukban a csecsemőt. Most egy különösen ünnepélyes sort vegyünk és csinálják meg majd a végén ezt a mozdulatot. Próbálják euritmizálni: „Engedjétek hozzám, akiket elnyomott a fáradtság”- most pedig a mozdulat. Ez most egyelőre líra. Ha most ki akarják emelni a lírai keretből és – így mondanám, – monumentálisabb formába akarják önteni, még a felkiáltójelet is odatehetik a végére, tehát így: „Engedjétek hozzám, akiket elnyomott a fáradtság!” – először a bensőségesség, utána a felkiáltójel mozdulatával. Azután tetszés szerinti megfelelő tempóban a dolgot monumentálisan adhatják elő.

szívélyesség

A szívélyesség, mint lelki állapot, olyasvalami, ami a kedélyállapotot tekintve a bensőségesség rokona, de mégis teljesen eltér tőle. Szintén a sarkunkat kissé felemelve fejezzük ki, de utána könnyedén felemeljük a bal karunkat, tehát mintegy itt fent csináljuk meg az előbbi mozdulatot, a másikat pedig itt, jobbra (l. a rajzot). Ez a szívélyesség taglejtése azután. Természetesen érezniük is kell, hogy ez a szívélyesség mozdulata. Azon múlik, hogy könnyedén tartsák a karukat és túlmutassanak önmagukon. Gondoljanak arra, hogy amikor rászoktatjuk a gyerekeket, hogy mutassák meg, milyen nagyra nőttek, mennyire aranyosak. – A gyerekek különösen szívélyesek ilyenkor.

Végződjék tehát a szívélyesség taglejtésével – ha euritmizálni akarjuk – ez a mondat: „Mosolyodnak köszönöm a boldog pillanatot.”

Ismertem egy zeneszerzőt, később messze földön híressé lett. Mindenütt szívesen hívták meg vendégségbe és a háziasszony mindig azon törte magát ilyenkor, hogy különleges művészetet fejtsen ki az ételek összeállításában. Különösen finom érzéke is volt hozzá, hogy ezt meg is értse és távozáskor azt szokta mondani: „Milyen finom volt a szimfónia, amit ma ettünk!” – Mindig így udvarolt a háziasszonynak, mindig ezt mondta, állandóan megismételt, elkoptatott mondata volt, de hát – ő egy nagy ember volt. Csinálják meg csak ezt a mondatot és fejezzék be a szívélyesség taglejtésével (előadják). Látják, bele is illett, beláthatják, tulajdonképpen megérezhetik. De aki mondta, nem tudta volna ezt az euritmia-mozdulatot oly könnyen megcsinálni, mint önök, mert az illető Johannes Brahms volt.

közlés

Ha kapcsolatba kerülünk a külvilággal, egy másik emberrel, egy másik mozdulat is van, amikor valaki valamit közöl valakivel. A közlést így csinálják: egyik lábukon természetesen álljanak, de álljanak könnyedén a sarkukra a másikkal (az elől lévővel), hüvelyk-, mutató- és középső-ujjakat előre tartva emeljék fel jobb karukat, majd a bal karukat is, de kissé alacsonyabbra, előre nyújtva és kissé nyitott tenyérrel, mintha egy ajándékot nyújtanának át. Végezzék el a mozdulatot, de nem ajándékot, hanem a közlést nyújtják át vele. Egyszerre jelzik tehát vele azt, hogy adnak valamit és a közlés taglejtése itt van (a bal kezükben): „Közlöm, hogy…” – Ez lenne azután a szóban forgó közlendő szöveg.

Mondjuk, ez a következő: „Bizony, bizony, mondom néktek”. Ebben már benne van az akarat a közlésre és egy olyan mondat, amely kiválóan fejeződhet be ezzel a taglejtéssel.

szomorúság

Most egy olyan mozdulat következik, amely, ha erről a kedélyállapotról van szó, attól lesz mindig jellegzetes, hogy határozottan állunk, teljesen kinyújtott karjainkat lefelé teljesen testünkhöz szorítjuk ökölbe szorított kezekkel és egyenesen tartjuk a fejünket közben. Az euritmista szemének azután olyannak kell lennie, hogy úgy érezze, mintha megmerevednének, voltaképpen nem is látna velük, így lesz nagyon jó a mozdulat, amelyet többször is elvégezhet a szöveg során:

Blass lag der Kranke,
Sein Auge erlosch,
Schluchzen umgab ihn
(Sápadtan fekszik a beteg,
Szeme kihúnyt,
körülveszik zokogva.)

Az ilyen mondat most különösen szemléltethető lesz, ha sikerül a pontokkal jelölt helyeken megcsinálnia az euritmistának a leírt mozdulatot:

Blass lag … der Kranke,
Sein Auge … erlosch,
Schluchzen … umgab ihn.
(Sápadtan fekszik … a beteg,
Szeme … kihúnyt,
körülveszik … zokogva.)

Ha sikerül, különösen szemléltető dolog lesz. Gondolják csak meg, mennyire egyéni, árnyalt lehet ettől. Ez tehát a szomorúság, a gyász taglejtése.

kétkedés

Van még egy olyan mozdulatunk is, amelynél szilárdan állunk mindkét lábunkon, hátratartott karokkal és teljesen hátrahúzott kezekkel. A kételkedést fejezi ki ez a mozdulat. Ha azután ez a sajátos érzés már a karizmaikban is kifejezésre jut, kezdik majd sejteni, hogy a mozdulat a kételkedést fejezi ki.

Most majd Faust monológjának első sorait euritmizáljuk és a „tanultam ám” szavak után megcsináljuk a kételkedés-mozdulatot:

Habe nun, ach! Philosophie,
Juristerei und Medizin
Und leider auch Theologie!
Durchaus studiert.
(Ó jaj, tanultam ám
A filozófiát, a jog-
S az orvostudományt,
Meg – hajh! – a teológiát. -)

– és most csináljuk meg a kétkedés mozdulatát. Látják kérem, az előtte állókhoz is drámaian csatlakozik, ha a kedélyállapotot valóban kifejezi a taglejtés.

ünnepélyesség

A leírt mozdulatokon végezhető tanulmányokat ma már színezni szeretném csupán, amikor azt mondom, hogy ha majd ilyen mozdulatokat tanulmányoznak, plasztikusan fogják kifejezni majd a kedélyállapotokat az euritmiával. A költemény belső, drámai, lírai, vagy epikus menetét tanulmányozhatják majd vele. Ha pedig át is érzik a taglejtéseket, bele tudnak egy valóban drámai elemet is vinni az euritmizált előadásukba. Itt folytatjuk holnap.

6. Az egyes lelkiállapotok hangulatai és jellegzetességei. A szín, mint hangulattartalom.

Dornach, 1924. július 1.

Tegnap végeztünk néhány hangulattal, vagyis azzal, hogyan fejezhetők ki az euritmiával, ma pedig ki szeretnénk őket még néhány hasonlóval egészíteni. Itt van mindenekelőtt – ott folytatva, ahol tegnap abbahagytuk, – az áhítat hangulata. Hát igen, – az áhítatos hangulat. Éppen az ilyen hangulatnál kell tisztáznunk, hogy az euritmia nem arra törekszik, hogy közönséges, mimikus taglejtéssel adja vissza, amit vissza akar adni. Hanem az euritmiában arról van szó, hogy az ember egész lényéből emelje ki stílusosan azt, ami a lélek megmozdulásait utánozza, a lélek megmozdulását, amely az ilyen hangulat alapját alkotja az ember egész konstrukciója következtében, ugyanúgy, mint a magánhangzók előadásánál, vagy a mássalhangzók formáinál. Láttuk, hogy a hangzóknál mégiscsak arról van szó, hogy úgy formáljuk meg a mozdulatokat, hogy egyszerűen külsőleg is látható módon utánozzuk le azt, ami a levegő egyfajta mozgásaiképpen van jelen, amikor beszélünk. Ha beszélünk, bizonyos módon formáljuk meg a levegőt. Ha rögzíthetnénk azt, amit megformálunk, valamivel, megkapnánk az elhangzottakat ábrázoló taglejtések mintaképét.

De amikor egy hangulattal, vagy valami ahhoz hasonló dologgal van dolgunk, a szándékos mozdulathoz, vagyis ahhoz a mozdulathoz, amit akkor végzünk, ha a mindennapi életben éppen abban a hangulatban vagyunk, természetesen az ilyesmi már sokkal közelebb van.

Igaz, hogy ma az emberek zöme kerüli a mozdulatokat, mert valószínűleg úgy gondolja, hogy mondanivalójukat taglejtésekkel kísérni nem előkelő dolog. Másfelől viszont annál inkább igényük van mondanivalójukat taglejtésekkel kísérni, minél inkább kikelnek magukból a szóban forgó hangulat során, már attól is, hogy nem a megszokott, mindennapi hangulatban vannak, hanem egy olyanban, ami csak az élet rendkívüli helyzeteinek felel meg. Márpedig az áhítat egy ilyen hangulat.

áhitat

Az áhítatnál már eleve igénye van az embernek bizonyos mozdulatra. Az áhítatos állapotban végzett mozdulat pedig alapjában véve meg is felel az éppen ebben a hangulatban felvett természetes tartásnak. Ezért láthatjuk éppen az áhítatos hangulat esetében, hogyan lesz – így mondanám, – naturalista taglejtés a mozdulatból, bár a mozdulatok többsége nem lehet naturalista taglejtés. Úgy van tehát áhítatos hangulatuk, ha karjukat testük mentén lefelé, a könyöküktől kezdve pedig felfelé tartják, valamelyik magánhangzó – u, vagy á – hangulatának megfelelően tartva kezüket, illetve ujjaikat aszerint, hogy hogyan kívánják színezni az áhítatot.

Arról lesz szó, hogy a mozdulatok megformálása során egyébként előforduló dolgokból lehetőleg emeljék ki ezt az áhítatos hangulatot. Stílus tekintetében úgy ítélhetjük meg a legjobban a dolgot, hogy amikor áhítatról van szó, kezdjünk ezzel a mozdulattal és ezzel is fejezzünk be. Ha egy folyamatosan áhítatot kifejező dologról, mondjuk egy hosszú imáról van szó, a most leírt mozdulatot minden egyes szakasz előtt és után is elvégezhetjük.

Ha alkalmaznák a mozdulatot, amikor ezt mondom:

„Oh, göttlicher Geist, erhöre
meines Herzens Ruf! – „
(Óh, isteni szellem, halld meg
szívem mit kiált! – )

megcsinálnák előtte is, meg utána is. Különösen akkor lenne tehát jó, ha látnánk, hogyan halad a karjuk testhez szorítva lefelé és utána csinálnák az áhítatos mozdulatot (lásd a rajzon.).

Nos, az áhítatot csak még fokozza azután az ünnepélyes hangulat, ami bizonyos módon hasonlít már a megismerés hangulatára, csak a megismerés az ünnepélyesség tükörképe. A megismerésnél tehát jobb felől van az, ami az ünnepélyességnél bal felől van. Ezt csak úgy érezhetjük át, ha az érzéseknek megfelelően már eleve tisztázzuk, hogyan viszonyul egymáshoz a megismerés és az ünnepélyesség (lásd a rajzot).

Nézzék kérem, a megismerés a birtokba vétele annak, ami rajtunk kívül van és össze akarunk saját létünkkel kötni.

Itt tehát arról van szó, hogy nem vesszük bele a mozdulatokba a megismerés mélyen jelentőségteljes lényegét. Nem is lenne ember az ember, ha megismerése nem lenne. Az ember valójában csak megismerőképessége folytán válik emberré. Így tehát a megismerést tulajdonképpen mindig olyasminek kell magunkba fogadnunk, ami ünnepélyesre hangol, másfelől viszont magába foglalja a lélek aktivitását is. Az aktivitást pedig mindig úgy fejezzük ki, hogy jobb felé fordulunk. Az ünnepélyes hangulatot a megismerés során kifejtett hangulat kelti bennünk, passzívvá, áhítatossá változott formában.

De amikor átengedjük magunkat valaminek, tehát amikor passzívak vagyunk, és nem aktívan járunk el, amikor átadjuk magunkat valaminek, bal felé fordulunk. Az ünnepélyes hangulatot tehát azzal fejezzük ki, hogy mintegy bal felére fordítjuk a megismerés mozdulatát. Most vegyünk valamit, amin úgy dolgozhatunk, hogy benne van az ünnepélyes mozdulat, mondjuk azt például, hogy

Über menschlichen Schicksalen
Glänzen heiligen Sterne. –
(Emberek sorsa felett ragyog ott
Sok szent csillag az égen. -)

Csinálják most meg a mozdulatot, az ünnepélyesség mozdulatát, mind az elején, mind a végén. A megismerés mozdulatát jelezve kezdjék, azután folytassák és menjenek át balra az ünnepélyes mozdulatba.

Most arról van szó, hogy a lélek összes tartalma tulajdonképpen a gondolkodás, az érzés és az akarat három kategóriájába foglalható össze és rendszerint a lelki tartalmak kifejezéseivel, megnyilvánulásaival van dolgunk az euritmiában. Nos, amennyiben euritmizálva kívánjuk előadni a költeményt, fontos valóban kifejezésre juttatnunk alapvető jellegét, illetve úgy kifejeznünk, hogy a költemény alapvető jellegének változása esetén az euritmia egész magatartásában is ki tudjuk fejezni, ha a gondolkodás érzésbe, vagy az érzés akaratba csap át.

Induljunk ki ezúttal csak a gondolkodás és az akarat ellentétéből. Ez a kettő az ember-lény két ellentétes tevékenysége. A gondolkodás – amit most a legtágabb értelemben véve képzelek, – a nyugalomban lévő fejre támaszkodó folyamat. A gondolkodás külsőleg úgyszólván nem érzékelhető. A fejben zajlik le, amely nyugalomban marad. Az akarati tevékenység ellentétes vele. Csupán szándék marad, ha nem kerül ki valamiképpen a külvilágba. Az igazi akarati tevékenység látható, a külvilágba kerül. Maga az akarat viszont az ember belső átélése számára teljesen a sötétben marad, ugyanúgy, mint ami az éjjel történik vele. Az ember nem tud arról, mi történik vele éjjel. Ugyanígy nem tud arról sem, ami az akaratát kifejező mozdulat létrejötte során lelke és izomzata, vagy csontjai között zajlik le.

Ha egy egyenes vonaluk van, ez a vonal már eleve meg van határozva. Egy kis darabjára van csak szükség, ami az egész egyenest, mint olyat, már meg is határozza. Az egyenes vonalnál tudják már, hogy miről van szó.

gondolkodás akarat

A görbe vonal magával húz minket is, nála tulajdonképpen nem tudjuk sohasem, hogy hova vezet, hogy miről is van szó.

Vannak persze szabályos formájú görbe vonalak is, de élményünk az egyenesnél tapasztalható szabályosság élményének egyiküknél sem felel meg.

Az euritmiában a gondolkodásnak éppen az ilyen rejtett okok miatt felel meg az egyenes, az akaratnak pedig a görbe vonal. Amikor tehát valamit euritmizálnak, a gondolati elemekbe lehetőleg az egyenes, az akarati elemekbe a görbe vonalat kell belevinniük.

Amellett ez mindenképpen felfogás dolga. Mondhatják, hogy a versben az akaratot akarják kifejezni, mások viszont azt, hogy a gondolkodást kívánják kifejezni benne, tisztán csak a közléseket. – Van, aki a dolgot így fogja fel, van, aki amúgy. Amennyiben nincs kifejezetten a dolog kimondva valamelyik irányban, ezt mindenképpen az illető választhatja meg. Amikor tehát egy verset előkészítenek előadásra, azt fogják majd mondani: Hogyan áll felfogásunk szerint a dolog, a költeménynek inkább gondolati jellege van-e, vagyis közöl csupán valamit? Mondjuk, például ez:

Zu Aachen in seiner Kaiserpracht,
Im altertümlichen Saale,
Sass König Rudolfs heilige Macht
Beim festlichen Krönungsmale.
Die Speizen trug der Pfalzgraf des Rheins,
Es schenkte der Böhme des perlenden Weins
Und alle die Wähler, die sieben,
Wie der Sterne Chor um die Sonne sich stellt,
Umstanden geschäftig den Herrscher der Welt,
Die Würde des Amtes zu üben.

(Aachenben, hol álla most nagy vigalom,
Ül cinterem színarany székén
Rudolf, – koronázta a szent hatalom, –
Az ünnepi nap díszebédjén.
A rajnai gróf, aki étkeket hord,
Cseheknél termett a gyöngyöző bor,
De mind a heten körül állnak,
Mint csillagok kórusa járja Napot,
S mi tisztük, sürögvén, hordva a bort
A választók a királynak.)

Nincs is benne egyéb, mint gondolatsorok, mint általában az epikában mindig. De mihelyt a gondolat akaratba menne át, ki kellene fejeznünk azonnal az euritmia magatartásában is. De éppen azzal ábrázolható a legjobban az idézett versszak, hogy lehetőleg egyenes vonalak mentén mozgunk.

Nos, egyenesek jönnek létre akkor is, miközben már a dolognak valamilyen más jellegzetessége felé fordulnak, ha egyenes szakaszokból alakzatokat csinálnak, vagyis három-, négy-, ötszöggel:

gondolkodás

Vagy – ha a gondolat bonyolultabb, – akár egy ilyen vonallal fejezik ki a gondolatot:

Ami viszont az akaratra vonatkozik, amennyire csak lehet, görbe vonalakkal fejezzék ki:

akarat

Amikor pedig érzéseket akarnak ábrázolni, rakjanak egyenes és görbe vonalszakaszokat össze. Meglehetősen tág tehát a játékterük.

érzés

Szó lesz majd arról, hogy egyszer kidolgozunk ilyen formákat. De mindig kidolgozhatnak ilyeneket éppenséggel saját maguk is. Az euritmizálás és a vers között lévő belső rokonságot pedig éppen azáltal dolgozhatják ki, hogy saját, maguk próbálnak ilyen formákat találni. Természetesen felvetődik majd utána a kérdés, hogy a megadott szabványformákhoz hogyan viszonylanak azok a formák, amelyeket azért dolgoznak ki majd, hogy valamelyik költemény egyedi voltát fejezzék ki velük. – Meglátják majd ekkor, hogy ami a megadott formákban rejlik, már a legtágabb értelemben véve ki van bennük dolgozva. Mindig úgy találják majd.

Viszont rátalálnak majd arra is, hogy a megkapott formák kidolgozásánál a megfelelő helyeken figyelembe vették már a költemény legbensőségesebb részeit is. Mit is jelent figyelembe venni a költemény legbensőségesebb részeit? Nézzék kérem, az a helyzet, hogy a költeménynek nevezett versek legnagyobb része tulajdonképpen nem is költemény. Mert a költemény követelménye az, hogy mindent, ami lényeges, a nyelvhasználattal fejezzen ki, mondanivalóját ne nyersen és faragatlan prózával fejezze ki, vagyis ne próza módjára használja mondanivalója kifejezésére a nyelvet. Ha a költő így fejezi ki csodálkozását: „Óh, mennyire csodálkozom!”, nem művész módjára jár el. Művészi szempontból arról van szó a valóságban, hogy lehetőleg á-hangzókat használjon, ahol csodálkozást kell kifejeznie. Ha tehát visszatekintésről van szó, lehetőleg u-hangzókat alkalmazzon, amikor pedig valami érintett minket és meg kell szilárdítani belsőleg magunkat, e-hangzókat.

Most már elmondhatjuk, hogy amennyiben egy igazi költő gondolattartalmakat akar kifejezni, különösen sok e-hangzót használ. – Természetesen most teljesen eszmei értelemben beszélek, hiszen a költők nem tehetnek mindig eleget a művészi követelményeknek, különben – azt kell persze mondanom, hogy hála Istennek, – a világon igen kevés költemény születne, nagyon sokáig tartana, míg a költők a megfelelő intuíciókhoz jutnának. A nagyon sok e-hangzót és néhány i-hangzót is alkalmazó költőnél arra következtethetünk, hogy állandóan az epika felé hajlik, gondolati költő. Az á, az o és az u-hangzókat kedvelő költőknél majdnem mindig úgy találják majd, hogy inkább az érzelmi oldalra húznak. A csak kevés magánhangzót és mássalhangzó-halmazokat használó költő viszont inkább az akarat irányába bontakozik ki. Ekkor azután a formaalkotás során kell az ilyen költők nyomában járniuk.

Ha tehát úgy találják, hogy inkább az intellektustól ered a költemény, – ez éppenséggel kedvező értelmű dolog is lehet, – egyenesekből álló formákhoz nyúljanak. Ha úgy tűnik, hogy inkább érzésekből fakadnak a dolgok, a formát egyenes és görbe vonalszakaszokból állítsák össze. Ha pedig sok akaratszerű dolog van a versben, görbe vonalakból álló formákhoz nyúljanak még akkor is, ha az akaratszerűség érzelmi töltéssel is fejeződik benne ki.

Ha az időközben megadott formákat egyszer majd ebben a tekintetben vizsgálják meg, akkor jönnek majd rá tulajdonképpen, hogyan van megalkotva egy költemény bensőségesebb struktúrája, amelynek a számára meg kell egy formát alkotniuk.

Nos, érdekes lenne megpróbálni egyszer, hogyan néz ki valami a tartalomra való tekintet nélkül, amikor a gondolkodásmód, az érzések, vagy az érzelmek szerint, vagy akarati jellege szerint fejezzük ki. Éppenséggel mindhárom módon kifejezhető tartalmakat is elképzelhetünk, mind a háromféle módon szép tartalmakat. Vegyük például az ismert költeményt:

Ich ging im Walde
So für mich hin,
Und nichts zu suchen,
Das war mein Sinn.
Im Schatten sah ich
Ein Blümchen stehn.
Wie Sterne leuchtend,
Wie Auglein schön.
(Az erdőt jártam,
Csak úgy, magam,
Semmit keresve,
Csak gondtalan.
Amott az árnyban
Virág virul.
Kis szem ragyog rám,
Csillagvilág.)

Adjuk elő egyszer úgy a költeményt, hogy csak a közléseket, vagyis csak a gondolattartalmat vesszük. Próbálják meg tehát az eszükbe jutó egyenes vonalú mozgásformákkal megcsinálni a verset, ne kerekítsék le tehát a mozdulatokat sem erősen, de különösen a lépések történjenek egyenes vonalak mentén.

Ich ging im Walde
So für mich hin,
Und nichts zu suchen,
Das war mein Sinn.
Im Schatten sah ich
Ein Blümchen stehn.
Wie Sterne leuchtend,
Wie Auglein schön.
Ich wollt’ es brechen,
Da sagt’ es fein:
Soll ich zum Welken
Gebrochen sein?
(Az erdőt jártam,
Csak úgy, magam,
Semmit keresve,
Csak gondtalan.
Amott az árnyban
Virág virul.
Kis szem ragyog rám,
Csillagvilág.
Letörtem volna,
De így lehelt:
Tehát letörve
Hervadjak el?)

Ha ezt így fejezzük ki, egyenesen úgy érezzük, hogy közöltek valamit velünk.

Próbáljuk ezúttal tisztán csak kerekded formákkal csinálni:

Ich ging im Walde
(Az erdőt jártam)

Látják kérem, itt minden, ami csak közlés, vagy ami indulatot ábrázol, elsikkad, például az erős felindultságunk, amikor azt mondja a kis virág, hogy „letörve hervadjak el?”, vagy amikor a költő mondja meghatottan: „Kis szem ragyog rám, csillagvilág”. Ez fejeződik ki azután mindig, ha felindultság, vagy akarat, vagy érzés van a versben. Most próbáljanak egyszer felváltva egyenes és görbe vonalakt csinálni:

Ich ging im Walde
(Az erdőt jártam)

Egyenesen olyan a jellege, mint amit átéltek belső úton. Az egyenes és a görbe vonalak együttesen teszik, hogy mindig visszatér önmagába tulajdonképpen, aki euritmizálja a verset, az egyenes szakaszoknál szinte láthatatlanná, absztrakttá válik, és ettől marad meg jobban az egész a belső világában. Sokkal több jelenik meg belőle, amikor áttér a görbe vonalakra.

Ma annak a jelentőségéről szeretnék beszélni, hogy mit fejeznek ki a színek itt, az euritmia-alakzatoknál, mert ez tényleg a hangulatnak megfelelően mélyítheti el az euritmiát.

Már az á-hangzónál céloztam az öltözet színére az egyes euritmia-taglejtéseknél.

Magától értetődik, hogy egyelőre nem lehet úgy kifejeznünk, hogyan adjuk meg a színeket, ahogyan itt jeleztem, hiszen, ha egy olyan verset recitálnak, amelyben előfordul á is, meg o is, jelmezt kellene váltaniuk, ami ma nem vihető még keresztül. Nehézségekbe ütközünk még akkor is, ha két költemény között kell átöltöznünk. Ha egy négyszakaszos költemény során 22-szer, vagy 28-szor át kellene öltöznünk, ez egyelőre nem megy. De mégis helyes, amit most itt előadnak. Mert a dolgok már úgy állnak, hogy csak akkor jövünk bele úgy igazán a hangzókba, ha színeseknek is érezzük őket.

Gondoljanak most csak az á-hangzóra, a rácsodálkozásra, a csodálatra! A szín alapjában véve csak az, ami kedélyvilágunknak rajtunk kívül ad tartalmat. Rajtunk kívül adja meg a szín a kedélyvilágunk tartalmát. A színek mibenlétéről azért van annyi vita, mert a szín tulajdonképpen kedélyvilágunknak a külső világon rögzített tartalma.

Nos, most vegyék a csodálatot, a rácsodálkozást. Az á-mozdulatban érzik meg majd a csodálkozást, mint taglejtést. Fel kell majd vetniük a kérdést, hogy mi késztethetné önöket arra, hogy tisztán csak színekben alkossák meg ezt a taglejtést? Ekkor érzésük szerint a kék és az ibolyaszín, vagyis az úgynevezett sötét színek alapján munkálkodó színösszetételhez jutnak el.

De ha az o-hangulatot, az egybefoglalás, a magába fogadás, az egyesülés hangulatát veszik, a világos színeket használják nála. Ez az: – az euritmiában az o-mozdulat.

Az előbb említett okok miatt nem alkalmazhatják ezeket a színeket úgy, ahogyan itt adták őket elő most. De a legtöbbet akkor jelentik majd önöknek, ha úgy érzik majd a gyakorlás során, hogy az á, vagy az o, vagy az i, vagy akár az u, az aggódás is benne van egy színben, mert ettől nőnek majd bensőségesebben össze a mozdulatok természetével. Így tehát egyenesen jó a dolgot olyan öltözetben csinálniuk, mint itt, az előadáson, már akkor is, amikor csak gyakorolnak. Sőt, még akkor is jó, ha csak gondolatban öltöznek fel így.

Képzeljék el egyszer ebben a halványsárgában, a közepén egy kis zölddel, halványsárgán egy kis zölddel az egész e-hangulatot. Érezni, hogy a zöldben hogyan fakul ki a piros és a kék. Míg a kéknél és az ibolyaszínnél odaadást, á-t és u-t éreznek, addig világos színeket éreznek mindig, amikor önmagukat állítják, vagy amikor magukba fogadnak valamit. Ha valami éri önöket és utána helytállnak, zöldet, e-t éreznek. Zöldet kapnak, ha sárgát a kékkel, vagyis világos színt sötéttel kevernek össze. Egyenesen színekkel kifejezve van egy e-jük. Így forrnak össze a taglejtéssel, ha ezt a színt választják.

De tegyük fel, hogy rájöttek most az efféle dolgok nyitjára, – a szívükkel jöhetnek csak rá, nem az eszükkel, – de mégis tegyük fel, hogy rájöttek, ez (az euritmia e-mozdulata) egy hangulat, az e-hangulat. Ismét maguktól jönnek rá utána, hogy e-hangulatot áraszt az egész költemény. A legkülönbözőbb magánhangzók vannak ugyan benne, de az egész költeménynek mégis e-hangulata van. Vegyenek egy verset, vagy valamit, amit euritmizálniuk kell, ami mondjuk folytonosan kellemetlenül érint bennünket, és amit bizonyos módon mégsem hagyunk folytatódni, ez az e-hangulat. Ha ilyen a költemény hangulata, jól tesszük, ha az egész költemény alatt ezt az öltözéket választjuk. Arról van szó, hogy már magukon a hangzókon elsajátítottuk a színezeteket és akkor már fel tudunk emelkedni az egész költemény öltözékéhez is.

Amit most mondok, különösen bizonyos ok miatt szeretném megemlíteni. Azért, hogy nehogy azt higgyék, ha egyszer megtanulta valaki az á-u-ei-o-t, akkor már tudja is. Bizonyára tudja, de tudnia kellene azután önmagában véve is, mert ez még nem bizonyítja egyáltalán, hogy szemügyre is tudja venni közben. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy hallatlanul fontosak a tudatalatti erők, mihelyt mozdulatokról van szó, a benyomásban, amit keltenek. Egyszerűen nagy különbség, hogyha azt hiszi valaki, hogy megcsinált most egy i-t, – és éppen azok hiszik, hogy egy i-t csináltak, ha egyszerűen csak jó irányba tartják a karjukat, akik az euritmiát röptében kívánják elsajátítani, – vagy meg sem csinálják egyáltalán, mert akkor csinálnák csak meg, ha a mozdulatot így (láthatóan nekifeszülve) csinálnák. Különbség tehát, hogy így csinálom-e, vagy úgy, hogy pusztán csak csinálom, vagy meg is csinálom úgy, hogy látjuk-e benne a feszültséget. Mutassák kérem meg most a különbséget a nyárspolgári karnyújtás és a szabad, művészi i között (bemutatják). Az előbbit általában i-nek nevezik, holott nem az. Most pedig csinálják szabadon, művészi módon.

A szabad, művészi mozdulatnál arról van szó, hogy egész lefolyása során érezzük, hogy az egyes betűkben érzület és érzés van. Nos, kedves Barátaim, ez csak úgy jöhet létre, hogy az egyes betűket valóban megtanuljuk. Most pedig már arra is szükség van, hogy az öltözékben képzeljük el magunkat és úgy tanuljuk meg a betűket. Ezért tehát el kellene sajátítanunk, hogy színesen érezzünk, hogy úgy, mint beszéd közben is, bennünk kell élnie a színeknek és ugyanígy bennünk kell élniük már akkor is, amikor a művészi euritmiát tanuljuk és akkor is, ha az euritmiát pedagógiai okok miatt tanuljuk.

A régi tisztánlátás idejében tulajdonképpen emberi sajátosság volt, hogy színesen éreztek, csak veszendőbe ment. Most már, a Kali-Yuga vége táján, néhány idegbeteg embernél bukkan fel csak egy eltorzult formája. Látunk olyan embereket, akik azt mondják, hogy Bécs kissé sötét-orgonaszínű, Csernovic sárga, Prága sárga árnyalatú narancsszínű, Berlin szürkéssárga, Párizs csillámló vöröses-kék színű, stb. Voltak, akik efféléket kezdtek mondani. Akkor jönnénk csak rá, hogy ezzel mit akartak ezek az emberek mondani, ha lenne egyáltalán érzékünk hozzá, hogy egy városnak van színe.

Ugyanígy megvan minden embernek is a maga színe. Ez persze egyszersmind és lényegében véve asztráltestének színe is, bár változik még indulatai és egyéb tényezők hatására, de egy bizonyos alapszíne mégis van mindenkinek. Megkérdezhetjük: „voltál már itt is és ott is, miféle embereket láttál?” És azt is felelheti valaki, hogy egy kék embert látott valahol. – Másvalaki pedig egy vörös embert. – A dolog mindenképpen helyes, mert ez érezhető ilyen módon, a valóságban ez egy ugyanolyan benyomás, mint amilyen a közönséges, nyers fizikai színeknél jön létre.

Ezért is jó, ha egy itt (az euritmia alakzataival) megadott mozdulatot a hozzáillő szín jellegével együtt képzelünk el, éppenséggel így is gyakorolhatjuk tehát a dolgokat. Gyakoroltassuk be az á-u-ei-o-t, de egyúttal azt is gyakoroltassuk be, hogy kék-violaszín, sárgászöld, sárgás-zöldes, vöröses-sárga, vörösesen-sárgás narancsszínű mozdulatok jöjjenek ki belőle. Amellett ugyanazokat a mozdulatokat csináljuk majd meg, de most ugyanúgy dolgozzunk a színek alapján, ahogyan hangzók alapján szoktunk dolgozni. Ettől lesznek az euritmiában a mozdulatok különösen hajlékonyak, önök pedig észre fogják venni, hogyha ezt meg is csinálják, euritmia-taglejtéseik akkor lesznek igazán stílusosak.

Nos, ezzel fejezzük be ma, holnap azután a lelkiállapotok jellemzésével folytatjuk majd.

7. A beszéd érzékletes formálása

Dornach, 1924. július 2.

Belsőleg művészien formált alakot majd csak akkor ölt az euritmia, ha valóban képes lesz majd minden részletét a beszéd lényegéből kifolyólag megcsinálni az euritmista. Nos, az euritmizáláshoz majdnem ugyanannyira szükség van a hangzók, a beszéd lényegének megértésére, mint a végrehajtandó mozdulatok ismeretére. Ezért szeretném ma önöknek megmutatni, hogyan lehet a beszéd formálása bizonyos hatással az euritmizálásra. Voltaképpen mindig attól függ, amit érzékeltetni, formába önteni akarunk, mert amikor euritmizálunk, éppen az a feladat, hogy látható formába öntsünk valamit, látható formát adjunk valaminek, amit egyébként maga a beszéd megformál ugyan, de ennek során nem jelenik meg, mint forma, mert hangzókba megy át.

Ha most érzékletes voltuk szerint vizsgáljuk a hangzókat, – természetesen a mássalhangzókat, mert érzékletes voltuk megjelenítésére ők a kiválóan alkalmasak, mivel külső folyamatokat és külső dolgokat utánoznak, – négyféle hangzót találunk. Itt vannak először a teljesen világosan az f-, vagy sz-hangzó mintájára képzett hangzók, majd azok, amelyeket tisztán a b-, a p-, vagy a d- és t-hangzó mintájára képezünk. Egybevetve ezt a két csoportot, egymástól teljesen eltérőnek találják őket. Az sz- és az f-hangzónál a légáramot egyszerűen belülről kifújjuk, míg a többinél, – a d-, t-, p-, b-hangzóknál – megfékezzük bent a légáramot és sokkal tudatosabban bánunk vele, nem kifújjuk, hanem kilökjük. A fújt hangzókat tehát világosan meg kell különböztetnünk a lökött hangzóktól. (A magyar nyelvtan szerint a „réshangokat” a „zárhangoktól” – a ford.)

Nos, ez nagyon nagy eltérést feltételez a hangzók természetében. A fújt hangzók (a réshangok) az ember belső világát mintegy passzívan, többé-kevésbé passzívan átengedik a külvilágnak. A kifelé tartó lélegzet áramlását használják fel arra, hogy szabadon engedjék a levegőt a testből és vele együtt a test egész alakjából. A fújt hangzó (a réshang) tehát bízik abban, hogy kifelé halad a levegő.

Nos, a légáram mindig is magára öltötte a test alakját. De nem tartja meg magát a külvilágban, szétoszlik, a fújt hangzóknak (a réshangoknak) tehát mindig önfeláldozó jellegük van, magával ragadja őket a külvilág. A fújt hangzók (réshangok) esetében okvetlenül meg kell értenünk, hogy a külvilággal együtt haladó jellegük van. Az ember hagyja, hogy azt csináljon vele a külvilág, amit csak akar, – természetesen nem a fizikai testével, hanem a kilégzésnek átnyújtott testformájával.

Teljesen másképp van ez a lökött hangzóknál (a zárhangoknál). Náluk hatalmunkba kerítjük a lélegzet formáját. Végső soron énünket mintegy a lélegzet formájába helyezzük, a hangzónak megparancsolva, hogy a külvilágban ne oszoljon azonnal szét, hanem még ott is tartsa meg egy időre a mi formánkat. Így tehát az ember egy időre a külvilág ura lesz a lökött hangzókban (zárhangokban) és mivel a magunk belső világát juttatjuk érvényre, nem mondhatjuk, hogy együtt haladunk a külvilággal.

Így tehát meghatároztuk a legfontosabb hangzókat, vagyis a mássalhangzók zömét. Valóban kifejezik a fújt hangzókkal (a réshangokkal) a külvilág, a lökött hangzókkal (a zárhangokkal) pedig a saját magunk iránt érzett rokonszenvet. A fújt hangzók (a réshangok) önzetlenek, a lököttek (zárhangok) önzők. Mindig is úgy találjuk majd, hogy amit lökött hangzókat (zárhangokat) használva jelölünk meg, erőteljes körvonalakban kívánjuk megrajzolni.

Vegyünk példának egy lökött hangzóval (zárhanggal) kezdődő szót, – önök már tudják, hogy a német nyelv, erősen érzékletes nyelv, – a „Baum” szó (fa) például b-vel kezdődik. Mindenütt észre fogják venni, hogy egy lökött hangzóval (zárhanggal) erőteljesen meg akarnak egy körvonalat húzni, egy fújt hangzóval (réshanggal) pedig valami mást szeretnének, ami elkerüli az erőteljes körvonalazást, nem akarnak erőteljes körvonalat meghúzni vele, – mondjuk, az sz-szel, vegyük példának a fújt hangzóval (réshanggal) kezdődő „sei” (legyen) szót.

Ha az efféle dolgokat át akarjuk tekinteni, persze mindig ahhoz kell tartani magunkat, ami a lényeges. Természetesen egy sereg olyan szót is találhatnak, ahol azt mondhatják, hogy erőteljes, körvonalazott dolgot akarnak kifejezni velük, mégis fújt hangzók (réshangok) vannak bennük. De ilyenkor mindig megkereshetik, hogyan törekednek a meghatározással az erőteljes körvonalazottság ellenére is voltaképpen olyasvalamire, ami mégis bizonytalan, elmosódott.

Nos, a fújt hangzók (réshangok): a ch, (h), j, sch, (ss), f, w, (v), és persze a v, (fau), ami ugyanaz, mint az f. A lökött hangzók (zárhangok): a d, t, b, p, g, k, m, n. Ezek mind lökött hangzók (zárhangok), önzésünket, saját ember voltunkat juttatják érvényre, amit meg akarunk őrizni kint, a világban.

Van azután egy különlegesen kitüntetett hangzónk is, amely a forgást érzékelteti, – az r. Ennél a hangzónál a kilélegzett levegő önmagában rezeg, – az r pergőhangzó.

És még egy olyan hangzónk is van, amellyel, – ha helyesen akarjuk kiejteni, különösen a nyelvünkkel, – olyanokká válunk, mint a viharoktól felkorbácsolt tenger, – ez az l. Hullámokat kell a nyelvünkkel csapkodnunk, mint a tengernek. Ez az l, a hullámos zönge.

Mire használjuk e két utóbbi hangzót? Arra, hogy nem csak az átengedést, vagy az érvényesülést fejezzük ki velük, hanem azt, ami önmagában véve is mozog. A fújt és lökött hangzók (a rés- és zárhangok) kifejezik ugyan a mozgást és a formát, de ami önmagában véve is mozog, azt voltaképpen nem.

Ha az r lényegét teljesen megértjük olyasvalamit találunk benne, ami önmagunk átengedése és érvényesítése között középen áll. Az r olyasvalami, ami az ember szellemi-lelki lényében életre kelt egyfajta tartózkodást, tartózkodó magatartást. Ezért fejezünk ki mindent r-rel, amit úgy fogunk fel, mint töprengés közben, amikor még tanácstalanok vagyunk, saját magunkat. A „raten” szó (tanakodik) különösen jellegzetesen alkalmazza az r-et. „Raten”, – még csűrjük-csavarjuk, változtatjuk véleményünket. Véleményünket mindig akkor csűrjük-csavarjuk, változtatjuk, amikor az r helyébe képzeljük magunkat és ezért azt, amit külsőleg hasonlónak találunk véleményünk csűrés-csavarásához, változtatásához, r-hangzót tartalmazó szavakkal jelöljük. Önző tehát, de amit létrehoz, nem akarja átadni a világnak, hanem még magában akarja tartani, benne is marad tehát.

Az l pedig szintén a megfontolás hangzója, de át is enged. Szívesebben mondatnánk ki valamit valakivel, mintsem mi magunk döntenénk el. Másvalakit hagyunk dönteni, kivárunk, belsőleg az l-hangzót éljük át.

Most arról van szó, hogy valóban azt hozzuk ki az euritmiával a hangzókból, ami bennük él, érzékletes természetük következtében. Az euritmiával a fújt hangzókból (réshangokból) úgy hozzuk ki, ami bennük él, ha úgy mozgatjuk a testünket, hogy a hangzók a testünkkel együtt mozogjanak, mintha tehát megpróbálnánk a testünkkel a hangzók után futni. Tegyük fel, hogy egy sz-et ejtenek ki, a testüket pedig úgy mozdítják meg, mintha a karjukkal, a testükkel megformált hangzó után szeretnének futni. Csináljanak először teljes nyugalomban egy sz-et, most azonban nagyon világosan lássuk, mintha utána akarnának a testükkel szaladni, – az előre haladó mozgás közben fussanak utána felsőtestükkel is, hátrafelé mozogva húzzák a felsőtestüket is vissza. Teljesen uralniuk kell az egész testüket, együtt kell vele lebegniük, bele kell vele lebegniük a hangzóba. Az f-fel is ugyanígy csináljanak, fussanak testükkel a hangzó után.

Most tegyük fel, hogy egy lökött hangzót (zárhangot) csinálunk. Ekkor ismét arról van szó, hogy vigyük bele a testmozgásba a lökött hangzó (zárhang) természetét. Egy lökött hangzónál (zárhangnál) a testnek nem a mozgásával kell hatnia, hanem a testtartással, mégpedig úgy, mintha a hangzóhoz megadott mozdulatot fel akarná tulajdonképpen tartani, rögzíteni akarná. Ezúttal csináljanak meg teljesen tetszésük szerint egy b-t, de merevedjenek most meg benne, álljanak közben meg, merevedjenek bele, hogy világosan lássuk, hogy kitartják a hangzót, annyira merevedjenek bele testükbe, hogy még az izmaikban is érezzék a merevséget. A lökött hangzók (zárhangok) igazi jellegzetességét az adja, hogy belemerevednek magukba.

Nagyon érdekes odafigyelni éppen az ilyesmikre, mert a fújt hangzókkal (réshangokkal) tulajdonképpen azt fejezzük ki, hogy nem szeretnénk, ha dolgunk lenne Luciferrel, ami Lucifertől való, tűnjön el! – Ha egy lökött hangzót (zárhangot) ejtünk ki, azt fejezzük ki vele, hogy fogva akarjuk tartani Ahrimánt, együtt kell tartanunk magunkkal, mert ha Ahrimán kikerül belőlünk, mindent megmérgez. – Ezekbe a hangzókba valóban luciferi és ahrimáni dolgokat helyeztünk.

Az r csak akkor lesz tökéletes, ha úgy próbáljuk megcsinálni az r-mozdulatot, hogy gyengén, de lendületesen, kissé a térdünk felé szépen fel-le mozgatjuk a testünket, miközben fejünkkel is bólogatunk.

Az l-mozdulattal akkor boldogulunk, ha lendületesen előre-hátra inog a testünk, miközben nem megyünk a mozdulat után, hanem megmutatjuk, hogy kettős. A fújt hangzónál (réshangnál) követik a mozgást, a testük mintegy a hangzóval együtt végez mozgást. A hullámos zöngénél önmagáért végzik a testmozgást, lendületesen és ritmusban, – előre-hátra, előre-hátra, hogy benne legyen még a fizikumukban is, (felváltva álljanak a sarkukon és lábujjhegyen). Meg fogják látni, milyen szépen csinálják már, ha arra gondolnak, hogy itt, a földön egy pálca van, amin hintáznak, miközben a pálca valahol középen van a sarkuk és a lábujjhegyük között és még egy kissé ide-oda gurulhat is. Különösen jól gyakorolják, ha majd eljutnak odáig, hogy olyan messzire előrehintáznak rajta, hogy szinte orra is esnek, éppen csak meg tudják tartani magukat, majd ismét szinte hátraesnek már, éppen csak meg tudják tartani magukat. Nem tesz semmit, ha egyszer valóban el is esnek, csak a mozgás legdöntőbb formájához érkeztek.

Ha így csinálják, fokozatosan megszokássá válnak ezek a mozgások, és ha annyira erőteljesen csinálják, hogy az elesés „in statu nascendi”, már-már bekövetkezik, a néző egy kicsit már úgy érzi voltaképpen, hogy „jaj de ügyes, hogy nem esik el!” – Tulajdonképpen az l-hangzónál azt kellene elérni, hogy ilyen benyomása legyen a nézőnek: „Milyen ügyesen csinálja, hiszen elesne, ha nem lenne ennyire ügyes!”

Így valóban eljutnak oda, hogy megértsék a beszéd, a hangzók világának teljes belső jellegét.

Nos, hogy a beszéd világát hogyan foghatjuk fel ésszel, lelkünk elé idézhetjük ma még azzal is, hogy megpróbáljuk megérteni a kettőshangzókat, a természetesen alkotórészeik összetételéből keletkező hangzókat. Kérem, mutassanak be most egy eu-t.

Mi van benne? Alkotórészei, az e és az u van benne, de teljesen egyikük sem alakul ki. Próbáljanak mutatni egy e-t és egy u-t. Most próbálják megállítani keletkezése közben az e-t. Ha teljesen létre is jönne, milyen lenne? Mondjuk, létre is hoznák most teljesen, de amikor már félig készen van, megállítanák, – most tehát még nincs teljesen készen, – és most kell az u-ra áttérnünk. Most mit tennénk, ha teljesen megcsinálnánk az u-t? Egy csaknem folyamatos érintkezésbe hoznánk. Ezt úgy hozzák létre, hogy a karjukat nemcsak úgy keresztezik, mint az e-nél, hanem ráteszik a kezüket és azzal jelzik az érintkezést, hogy fel akarnak jutni vele a fejükig, – ez most már az eu. Rögtön példákat is mutathatnak rá: „Ich verkündige euch grosse Freude!” (Nagy örömet hirdetek néktek!), – vagy: „Fürchtet euch nicht!” (Ne féljetek!).

Látják kérem, így fogtuk fel tehát ésszel egy kettőshangzó lényegét. Az alkotórészeit úgy kötjük össze, hogy közben nem engedjük azonban teljesen létrejönni őket.

Egyúttal azonban azt is megértették, ami általában a hangzókból álló beszéd lényegéhez vezet. A legjobban a kettőshangzókon láthatják meg, hogy a hangzók hogyan mennek egymásba át.

Nos, ami az átmeneteket illeti, – mikor lehet egy szöveget a legjobban euritmizálni? Egy osztrák filozófus – Bartholomäus Carneri – még kései öregkorában is úgy írta meg legnehezebb filozófiai műveit, hogy könnyen lehetne őket euritmizálni, mert egyenesen megőrült, nem tudta elviselni, ha egy olyan mondatot írt le valaki, mint például ez is: „Lebe echte Empfindungen”. (- Mi van ebben elviselhetetlen? Az, hogy egy szó magánhangzóra végződik, amikor a következő szó is magánhangzóval kezdődik. Megkövetelte, hogy sohase forduljon elő két egymást követő szóval, hogy a második szó magánhangzóval kezdődjék, ha az előző magánhangzóval cseng ki. Sőt, azon fáradozva, hogy csak mássalhangzókkal ütköztessen egymáshoz szavakat, egyáltalán össze se hozzon magánhangzókat, még egész újságcikkeket is írt róla.

Ha magánhangzók ütköznek, vagy az előző szó magánhangzója a következő mássalhangzójának ütközik és ezt euritmizálják, úgy kell mindig eljárniuk ugyanis, hogy voltaképpen az átmenetkor puha, lágy mozdulatokat végezzenek. De ha egy szó mássalhangzóra végződik és mássalhangzóval kezdődik a következő is, határozott, maguktól határozott mozdulatokat csináljanak. Fontos, hogy egyszer megnézzék, valóban szemügyre vegyék az euritmiában, mit jelent a különféle jellegű hangzók ütközése. És a legjobban ezt éppen a kettőshangzókon tanulmányozhatják, mert a kettőshangzó csak úgy jöhet létre, ha az első hangzónak az első felét, a másodiknak pedig a második felét veszik.

Most tehát e szerint a törvény szerint képezzünk egy ei-t. Amikor egy ei-t akarnak csinálni, külön-külön csinálják meg előbb az alkotóelemeit, vagyis az e-t és az i-t. Most próbálják meg, hogy ne jöjjön létre teljesen az e, hanem állítsák meg a kezdetekor, a befejező mozdulatba pedig vigyék bele azonnal az i-t. Ez az ei. Például: „Mein Leib is meiner Seele Schrein” (A testem a lelkem koporsója). – Nehéz lesz majd a helyzetük. Az egymást követő lökött, lökött, hullámzó, lökött, fújt, lökött, lökött, lökött, pergő, fújt, hullámzó, fújt, pergő és lökött hangzók figyelembe vételével csinálják, és egyszersmind helyezzék el rendben köztük az ei-eket.

Látják, milyen eleven és mozgalmas dolog lett belőle! De éppen akkor kell a dolgokat valóban tanulmányoznunk.

Próbáljuk ki, hogyan hat ez az ei, ha tényleg erősen érvényesül (előadják). „Weiden neigen weit und breit” (Fűzfák hajladoznak széltében-hosszában). – Elképzelhetik, hogyan fejezi ki ezt a rendes beszéd, „Weiden neigen weit und breit”: a w, mint látták, fújt hangzó, a d és az n és a következő n, g, n lökött hangzók (zárhangok), a w megint fújt hangzó (réshang), a t zárhang, mint a következő n, d és b is az, az r pergő és a t megint lökött hangzó (zárhang).

Próbáljanak mindent, ami csak benne rejlik, belevinni, a nézők pedig figyeljék meg most, hogyan bukkan fel belőle újra meg újra ez a jellegzetes ei-kettőshangzó: „Weiden neigen weit und breit”. – Néha előfordul még a legjobb hírben álló euritmistával is, hogyha a beszédre és a hangzóállomány egész jellegére jobban tekintettel lenne, a dolgok még elevenebbek lennének.

Még a másik kettőshangzót is vehetjük, az au-t. Egy olyan kettőshangzó még ez is, ahol egyszerűen átvihetjük az első alkotóelemet a másodikba. Próbálják az á-t keletkezése közben megállítani, tartsák fel az első felét és vezessék így az u-ba át. Csináljanak külön egy á-t, előrefelé, de most, mielőtt még az állásba érkeznének, kanyarítsák el, vigyék át az u-ba. Közvetlenül az á-ból menjenek át az u-ba és megkapják az au-t.

De ha egyszerűen csak az átmenetet csinálják, jellegtelen marad, annak ellenére, hogy au. Nem eléggé szembetűnő. De ha odáig viszik, hogy az á-t az egyik karukkal kezdik el, majd amikor már elkezdték, megérintik a testüket a másik karukkal, amikor az u-t csinálják vele, így egy igazán jellegzetes au-t kapnak. Nemcsak ez egy u, (a kar érintése), hanem már az is, ha egyszerűen csak állok és a karommal megérintem a testem, lassan lefelé haladva vele, – így is egy u-t csináltam. Euritmizálják például, hogy „Laut baut rauh”, – most nem fontos, hogy értelme van-e, ezt a három szót akarjuk egymás után euritmizálni.

Ezt kell majd tehát tanulmányozniuk. Természetesen különféleképpen csinálhatják meg az au-t, például úgy is, hogy csak egy helyen kell érintsék a testüket (jobb karral az á-t, a balt a mellkasra helyezve). A dolgok szellemébe kell megpróbálniuk behatolni.

Most éppen azért, hogy behatoljunk a beszédhangzók belső továbbformálásába, csináljunk egy ö-t. Egyfajta o-mozdulatot csinálva, ugorjanak közben egyet, egy ugrással szakítsanak meg, szakítsanak ketté egy o-mozdulatot. Az o-mozdulatot, amelyet majd megszakítanak, nagyon kecsesen formálják meg és az ugrást fűzzék hozzá. Ha még ugranak a megszakított o-mozdulat közben, az ö-hangzó jól kivehető és szép lesz.

Most egy ä-t („umlaut-á-t) szeretnénk csinálni. Csináljanak egy á-t és egy e-t. Csinálják meg az á-t, mégpedig az egyik lábukkal hátralépve, a lábukkal, az e-t pedig a karjukkal, így egy ä-t kapnak.

Még az ü is hátra van. Ez tehát egy olyan u, amely közben egymás felé fordítják a két kezük hátoldalát és egymáshoz teszik, ez a jellemző rá, u és i együtt, egyszerre kell tehát benne lennie u-nak is, meg i-nek is. Figyeljék meg tehát, hogy ahelyett, hogy azonnal így csinálnának (kinyújtva) egy i-t, így csinálják meg (egymás előtt elhúzva a kezeik hátoldalát), így ez egy ü.

Csinálják meg példának ezt, hogy lássák, milyen szép, ha ekképpen kapnak egy ü-t:

„Prüfe dich, Schüler,
Übe mit Mühe.”
(Ellenőrizd magad, tanítvány,
Fáradsággal gyakorolj.)

Általában ez legyen a jelszavuk: „Prüfe dich, Schüler, übe mit Mühe!” (Ellenőrizd magad, tanítvány, fáradsággal gyakorolj!)

Így jutunk el tehát az olyan hangzók lényegéhez, amelyekről úgy érezzük, hogy alkotórészekből állnak.

Általában mit mutatnak beszéd közben a kettőshangzók? Hol fordul kettőshangzó elő, hol van ékezet? Mit jelentenek beszéd közben a kettőshangzók, az ékezetek? Látják kérem, ahol kettőshangzók, vagy ékezetek vannak, mindig valamiféle érzés jelenik meg, bizonytalan, ködös, homályos lett a dolog. Egyszerűen homályosakká válnak többesszámban a dolgok. Teljesen világos a dolog, ha például csak egy testvér (Bruder) van, de többesszámot használva (Brüder) a szemlélet számára egy tisztázatlan állapot jön létre, nincs meghatározva a számuk és az ékezet, vagy az „Umlaut” ilyenkor jelenik meg. De a kettőshangzókban is olyasvalami van, ami a szemlélet számára nincs élesen elhatárolva, – „Baum, Raum, Zaun” (fa, tér, sövény), – ahol a szavakat lényegüket tekintve kettőshangzó formálja meg, mindenütt azt találják, hogy sok mindent kell egybefoglalni.

Éppen ezért olyan csodálatos az euritmiában, hogy az á-ban, vagy az i-ben lévő, közvetlenül szemlélhető mozdulatokból valóban simulékony mozdulatok lesznek, árnyalás, simulékonyság lesz bennük. A hangzók világának jellegzetességét éppen az euritmia képes kifejezni. Emiatt domborodik ki a hangzó jellegzetes volta is az euritmiában.

Most a következőt fogom csinálni. Álljon ide kérem két euritmista, az egyik majd egymás után az i, e, u hangzókat fogja csinálni, így a másiknak marad az á és az o. Most úgy csináljuk, hogy teljesen világos legyen a dolog: az első csinálja az i-t, a másik az á-t, most megint az első az e-t, a másik az o-t, majd ismét az első az u-t. Úgy csináljuk, hogy a hangzók jellegzetessége nagyon világosan kifejeződjön.

Nos, figyeljék csak meg, amit látnak (I: i, II: á). Látják, hogyan megy I. bele a formába, miközben az i-t csinálja, II. pedig hogyan alakítja ki a formát, amikor egy á-t csinál. Amikor I. van most soron és csinálja az i-t, szinte szikrázik, szikrákat hányt kifelé. – Megcsinálhatják egy kézzel is ezt. Most pedig, amikor II. a soros és az á-t csinálja, szinte felhőket, vagy szelet vonz kívülről oda. Nos, nézzék csak meg, hogy mit is rejt ez (az e), – a hőt, a tüzet, – ez (az o) pedig az alakot, a formát. Az előbbiben mindig egy sugárzás van, utóbbiban pedig hajlékony formaalkotás. Az előbbiekben tiszta Dionysosszal, dionysosi magánhangzókkal van dolguk, az utóbbiakban pedig tiszta Apollóval, apollói magánhangzókkal. Okvetlenül ki is derül belőlük, ha jól csinálják meg. Ha tehát kiváltképpen o-k és á-k vannak a költeményben, formaalakító, nyugalmas, apollói költemény, ha sok az u, az i, meg az e benne, a hő, a tűz, a szikra, az egy dionysosi költemény.

Látják tehát, hogy a sorok között rendkívül sok mindent lehet kifejeznünk. Elég azt mondanunk az I. euritmistának, hogy csináljon egy i-t, vagy egy e-t, a II.-nak pedig azt, hogy egy á-t, vagy egy o-t csináljon és tulajdonképpen máris azt mondtuk nekik, hogy „Téged Dionysos, téged pedig Apolló kedvel! – Dionysosnak, illetve Apollónak mutatsz be áldozatot!”

Látják kérem, ha így élik bele magukat, annak a jellegét, amire a beszéd alkalmas, éppen az euritmiával emelhetik ki és éppen az euritmiával juthatnak teljesen el az emberi dolgokhoz.

Fújt hangzók (réshangok):

Lökött hangzók (zárhangok):

Pergőhangzó:
Hullámzó zönge:

h, ch, j, sch (ss), s (sz), f, w
együtt haladnak a külvilággal
d, t, b, p, g, k, m, n,
a belső világ érvényesül
r
l

8. A szó, mint megnevezés és a közöttük lévő kapcsolatok

Dornach, 1924. július 3.

Hasonlóképpen, mint a zenei hangoknál tettük, azt, ami lefelé, jobbára a fizikai világ felé tart, meg kell különböztetnünk attól, ami inkább felfelé, a szellemi világba vezető szó és hangzó. Eddig voltaképpen csak kevéssé végeztünk efféle megkülönböztetést. Csak tegnap, a vége felé tudtam rámutatni, hogy akkor jutunk a fizikailag már nem szilárd körvonalakban megjelenő, szinte szétforgácsolódó, porladó hangzókhoz, ha kettős ékezet (Umlaut) kerül a magánhangzókra. De ezzel egyúttal szellemi területre érkezünk már. Azt mondtam, hogyha csak egy testvér (Bruder) van, őt látjuk, az a fontos, hogy élesen körvonalazott benyomásunk van róla. A „testvérek” (Brüder) szóval nem egyetlen testvért jelölünk meg, hanem azt, amit együttvéve jelentenek, – gondolatban foglaljuk őket össze, gondolattá, szellemivé válásuk a kettős ékezetben rejlik.

Így azonban egyúttal rá is vagyunk a kettőshangzókra utalva. Általában olyasvalamit mutatnak be megnyilvánulások során, amit lényegesen szellemibb módon kell megéreznünk, mint az elemi hangzókat, amelyekből összetevődnek. Mert ahogyan azt kellett mondanunk a zenei euritmiában, hogy a zene szellemisége tulajdonképpen nem az intonált hangokban van, hanem közöttük, – az elhangzó tartalom természetesen a hangokban van, de maga a zeneiség voltaképpen mindig csak az elhangzó hangok között található meg, – mindennel, ami a szellem előtt felcsillan a beszéd területén, szintén így vagyunk. Vagyis nem ott van, ahol a hangzót erősen hangsúlyozzuk, ahol egy hangzót élesen kiemelünk, megpihenünk rajta, hanem ahol egymásba mennek át a hangzók, abban, amit úgyszólván közöttük találhatunk meg. Ezért nem lehet önökből sohasem ötletes euritmista, ha pusztán csak az egyes hangzók megformálásához látnak hozzá. De ha sikerül egymás után átvezetniük egymásba a hangzókat, ötletes euritmisták lehetnek – és ez egyáltalán nem hiba!

Az euritmia mozdulataiban tehát tulajdonképpen az alkotja a szellemiséget, hogy a hangzók hogyan következnek egymásból.

De még valami más is hozzájárul ehhez. Alapjában véve már önmagában véve is kettős jellege van a szónak. Egyfelől magába akarja foglalni a külvilág utánzását, másfelől azonban bele is akarja állítani a világ közös rendjébe azt, amit kifejez. Ha ma jobban hajlanánk rá, hogy valóban szellemiségük szerint tanulmányozzuk a nyelveket, vagyis úgy, ahogyan erednek géniuszuktól, nagy súlyt helyeznénk az érdekes tényre, hogy a szavak hangzóinak összetétele nem csak egyedi jelentésüket rejti, hanem egy olyan folyamathoz, dologhoz, nagyobb összességhez, vagy legalábbis egy közösséghez való kapcsolatukat is, amit velük megjelölünk. Minderre feltétlenül tekintettel kell lennünk.

Mert nézzék kérem, aki beszél, vagyis aki megfelelőképpen akarja elhelyezni az összefüggésekbe a szavakat egy költeményben, vagy akár csak egyetlen mondatban is, ösztönösen érzéseket táplál a hangzók iránt, amit megjelöl velük, csak ekkor áll teljesen benne az összefüggésekben. – Nos, még részletesebben is kell majd erről beszélnünk. Most azonban azt szeretném megmutatni, jobban mondva, arról szeretnék beszélni, hogy a szóban hogyan van benne egyfelől az, amit megjelöl, másfelől pedig a lehetőség, hogy a szón túllépve, eljussunk a benne megadott kapcsolathoz. Ilyenkor a legjobb, ha bizonyos példákból indulunk ki. Most csak nagyon jellegzetes szavakat, mondjuk a személyes névmásokat vegyük. Ők már eleve valamiféle kapcsolatba állítják bele, amit megjelölnek, vagy kiemelik valamiféle kapcsolatból, ami alapjában véve ugyanaz. Tegyük fel például, hogy valaki állva fejezi ki az „Ich” (én) szót (bemutatják). Ekkor azt látják, hogy az „Ich” szót az i és a ch mozdulatával fejezték ki.

Aki elfogulatlanul érzi, tulajdonképpen hiányérzete lesz az efféle mozdulatok láttán. A mozdulatok teljesen megfelelőek, látható beszéddel fejezték ki az „Ich” szót, mégis hiányzik mindamellett valami. Ha így csinálják, úgy érezzük, hogy az „Ich”-et valamiféle sematikus képpel ábrázolták, mint amikor csak az arcképével mutatnak be valakit. Mintegy nem eléggé él ez az „Ich”, mert az ember énjének megnyilatkozása mögött meglévő szelleme ebben az előadásban nem fejeződik ki még teljesen. Mert az „én” szellemi értelemben véve mit rejt magába? A visszavonatkoztatást önmagára, saját maga képzetét, képzetének önmagára való visszavonatkoztatását. Ezt az önmagukra való visszavonatkoztatást pedig akkor fejezhetik nagyon jól ki, ha mozgásba mennek át, nem maradnak nyugalomban. Tegyük fel, két lépést előre, majd két lépést hátra lépnek és így tovább, előre, hátra, előre, hátra.

Ekkor befutják újból az egész végigjárt vonalat visszafelé, kiindulópontjukra érkezve vissza. Az i-t előrehaladtukban, két lépést előre lépve csinálják, két lépést hátra lépve pedig a ch-t, így tehát lendülettel, mozgás közben, mégpedig önmagába visszatérő mozgás közben kapják meg az „Ich” szót, miképpen az „én” képzete is újból önmagába tér vissza a képzetalkotás során.

Ha így csinálják, – az i-nél két lépést előre, a ch-nál két lépést hátra lépve, – a rajzon látható formát kapják már, azt a formát, amely a hangzók értelemszerű összefűzéséből adódva növekedik ki.

Ha most az „Ich”-ről – mondjuk a „Du”-ra (a „te” szóra) térünk át, itt már teljesen más az értelme, ezzel már egészen más a kapcsolata. Csinálják meg a „Du” szót, a d-t és az u-t, egyszerűen, állva (bemutatják). Nos, ha így, egyszerűen csak állva csinálják, ismét nem lehetnek megelégedve vele, mert megint nem magát a „Du”-t kapták, hanem csak a képét. Nem él. Hiányzik belőle a hangzók kapcsolatában kialakuló szelleme. Keressük meg az átmenetet, próbáljuk most is megtalálni a szellemiség értelmét.

Az „Ich”-nél teljesen világos a dolog, saját magunkra térünk vissza. A „Du” esetében, ha úgy igazából belemegyünk, ha a másik emberre gondolunk valóban, kimegyünk saját magunkból. Nem térhetünk ekkor vissza ugyanabban a vonalban, nem érinthetjük újból ugyanazt a pontot, amelyet előrehaladtunkban már érintettünk, mert újból önmagunkhoz térnénk vissza. Ezt ne tegyük. Másfelől viszont teljesen ki sem mehetünk magunkból, mert akkor az „Er”-t (az „ő”-t) kapnánk, és nem a „Du”-t. Érezzék meg, kérem, hogy az „Er”-t kapnák és nem a „Du”-t, ha teljesen kicsúsznának magukból, vagy a „Sie”-t (nőnemű „ő”-t). Bizonyos módon tehát finoman mégis újból vissza kell magukra utalniuk. Ezt pedig csak úgy tehetik meg, ha úgy csinálják a „Du”-mozdulatot, hogy újból visszatérnek, de csak egyetlen egy ponton oda, ahol mozgás közben már voltak előzőleg.

Itt van az a pont, ahová visszatérnek újra (a kereszteződés). Ha tehát nem előre-hátra lépkednek, hanem úgy mennek, hogy csak egyetlen pontra térnek vissza, a „Du”-mozdulatot végzik. Odafelé menet egy d-t, visszafelé egy u-t csináljanak, de úgy, hogy csak egyetlen pontot érintsenek. Most az egész „Du” személyes névmást mozgásba hozták és az is benne van a mozdulatban, amiből sem „Er”, sem „Sie” nem lett, de mégis kapcsolatban maradtak saját magukkal is, még ha laza is ez a kapcsolat. Még a fokozást is elképzelhetik. Ha – mondjuk – valaki még erősebben hangsúlyozni kívánná saját magát, vagyis egyre gyengébben húzódna csak ki magából, a mozgást így is (l. a rajzot) befejezheti az u-val. De így már ez nem egy szeretetteljes „Du”, ha így csinálják, észre fogják venni, hogy ez a „Du” már fintorog. Az ilyesmiket természetesen már csak megérezni lehet, de érzés útján mégis nagyon jól érzékelhetők.

Már jeleztük, hogyan kapjuk meg az „Er”-t (a hímnemű „ő”-t). Úgy, hogy visszatértünkkor egyáltalán nem érintjük a lehetséges pontokat, ami csak úgy lehetséges, hogy az „Er”-vonal egy körvonal, ahol egyáltalán nem érintjük, amit már érintettünk, mintegy pontként hátrahagytunk előrehaladásunk során, míg oda nem térünk vissza, illetve körvonal ugyan, de egy egyáltalán önmagába vissza nem térő körvonal.

Er

vagy, ha így mennek, ez is:

Er

Nem térnek újra vissza oda, a mozdulat éppen elfogy, amikor odaérnek. Amikor ezt a formát bejárjuk, a megtett út egyetlen pontját sem érintjük tehát kétszer, így az „Er”-t fejeztük ki vele. Csinálják állva. Ez így, egy helyben állva, voltaképpen nem is az „Er”, még csak képének sem érezzük, hiszen alapjában véve a másik embert megnézzük csupán, saját magunkból ki sem mozdulunk egyáltalán. Most ebben (a fenti) formában csinálják, közben egyszerűen kört írva le, de úgy, hogy álljanak meg éppen az első érintett pont előtt. Most pedig csináljanak egy e-t a kezdés irányában haladva, a másik felében pedig egy r-et, meg fogják látni, milyen szép „Er” kerekedik belőle ki!

Nos, egyszer, a maga idején már megcsináltattam ezt az „Er”-gyakorlatot a hangzók bizonyos kapcsolatai során, mégpedig úgy, hogy az „Er” a hozzá hasonló „Der” szóval kezdődött és utána már mindig az „Er”-nek ezzel a jellegzetességével együtt jelent meg, vagyis nem tért vissza a lejárt vonal egyetlen pontjára sem. Most mutassák be kérem a „Der Wolkendurchleuchter”-t (Aki a felhőkön átragyog), de mindenütt benne legyen, amit éppen most mondtunk, úgy csinálják (előadják).

Der Wolkendurchleuchter,
Er durchleuchte,
Er durchsonne,
Er durchglühe,
Er durchwärme
Auch mich.
(Aki a felhőkön átragyog,
Ő ragyog át,
Ő sugároz át,
Ő izzít át,
Ő hevít át
Engem is.)

Látják kérem, most az euritmista elsősorban úgy csinálta meg, hogy elejétől-végig megadja a jellegzetességét az „Er”-nek, hiszen itt az „Er” túlsúlyban van. Az egész versen végigvezette mozgás közben az „Er”-t, úgy csinálta meg.

Nos, meg lehet ezt csinálni másképpen is, mégpedig úgy, hogy mindig, amikor az „Er” sorra kerül, egy-egy kis kört csinálunk, de egészében véve is egy nagy kört csinálunk (l. a rajzot). Tehát, amikor az „Er” szó következik, csináljanak egy kört, de menjenek utána tovább, ismét csináljanak egy kis kört, menjenek tovább, megint csináljanak egy kis kört, de menjenek tovább. Teljesen más jellege lesz ettől az egésznek, egészen másfajta lesz tőle a mozgás.

Úgy mondanám, hogy az előbbi esetben úgy érezzük, hogy inkább ahhoz kell igazodnunk, ami az egész jelenségben van.

A második esetben az az érzésünk, hogy az egyes történésekhez igazodhatunk, vagyis hogy átragyog, átsugároz, átizzít, áthevít.

Most pedig, ha az „Ich”-ről a „Wir”-re (az „én”-ről a „mi”- re) térünk át, a szólótáncról is áttérünk a körtáncra, mivel a „mi” szó több embert jelent, legalább kettőt és úgy csináljuk majd, – ha ketten vannak például, – hogy a körrel az összetartozásukat fejezzük ki, ahol felállnak, – vagyis az „Er”-ben lemondva magunkról, – az „Ich”-et (az „én”-t) pedig mind a ketten azzal fejezik ki, hogy tetetünk velük néhány lépést előre, majd hátra, miközben a „Wir” szót mutatják be, ismételgetve az előre-hátra lépést, kifejezve ezzel a viszonosságot. Ezt tehát egyelőre, ha csak ketten vannak, úgy csinálhatják, hogy egymással szemben felállva közelítenek egymáshoz, távolodnak egymástól, közelítenek, eltávolodnak, kifejezve ezzel a „Wir” szó belső értelmét.

Wir

Ha négyen vannak és így, előre-hátra lépkedve fejezik ki a „Wir”-t, teljesebb lesz a kör, ráadásul karukkal, kezükkel közelítve egymáshoz fejezhetik ki összetartozásukat, – ha csak ketten vannak, ez nehezen menne, és a „Wir”-mozgás különösen szép, amikor előre-hátra lépkedve négyen utalnak rá a körben. Álljon fel most négy euritmista és a most elhangzott módon adja a „Wir”-t elő. Kezet fogva induljanak el a körből, két lépést előre lépve: w és i-vel érkezzenek meg előre, visszafelé menet az r-rel fejezzék be, ismét kezet fogva: wir. De csak az i-vel legyenek elől. Így kapjuk meg, hogy: wir. Ha így adják elő, nagyon szép árnyalatokhoz jutnak, csak meg kell érezniük mindenütt az „Ich”-et, a „Wir”-t, meg a többit is.

Most valami, ami nagyon szép is lehet, ki fog derülni. Mi lesz ugyanis, ha így, négyesével, odaállunk, de nem fogunk kezet, a hangzókat pedig csak hátrafelé menve csináljuk meg? Az „Ihr” (a „ti”), a „Du” többesszáma! Mást nem is mondhatunk, mint azt, hogy többesszámban van a „Du”! Megvan egyúttal az is, hogy magunktól elfelé mutatunk: „Ihr” (ti).

Adjuk elő most az „Ihr”-t. Már eleve céltudatosan hátratett kezekkel járva csinálják: „Ihr”. Így vihetnek bele valóban sok értelmet. Csak az a kérdés, hogy az efféle dolgokat, amelyek igazán jellegzetesek, megérzik-e vajon egy verssel kapcsolatban is? Ha pedig a nyelvszerkezetben újból találkoznak azzal, amit az egyes szavakon élhetnek meg, az annyira jellegzetes szavakon, amilyenek a személyes névmások, éppen meg kell újból élniük. Ezekről a dolgokról még beszélnünk kell majd. Most azonban tegyék fel, hogy hárman vannak és csinálják meg ezt (lásd a rajzot):

Így állnak fel és ezt a mozgást végzik. Ekkor pluralis-ban, többesszámban vannak: „Sie” (ők), az „Er” többesszámában, sok „Er”-ben (sok „Ő”-ben).

Ezt most úgy csinálják meg jellegzetesen, hogy azokat a mozdulatokat végzik, amelyek önöknek nagyon könnyen mennek majd, közben pedig azt, ami a „Sie”-re („ők”-re) jellemző, úgy próbálják kifejezni, hogy valamelyik oldalra – mindannyian ugyanarra az oldalra – kitartják a karjukat. Innen indulnak ki és ide érnek vissza újból. Tehát: „Sie, Sie, Sie”, a „Sie” (az „Ők”) közvetlenül önökben van.

Felmerül persze a kérdés, hogy ezt majd hogyan alkalmazzák? Hiszen általában nem mindig nyílik arra lehetőség, hogy ezeket a mozgásokat meg is tudják mindig csinálni az ilyen szavaknál, bár abban egészen biztosak lehetnek, hogyha kellőképpen ügyesek és fürgék, – ami csak hosszú-hosszú gyakorlással válik lehetségessé, hogy minden egyes szónál valóban ki is jöjjön belőle a „Du”, az „Er”, a „Wir”, az „Ihr” és a „Sie”,- ami kikerekedik belőle, igazán nagyon szép is lesz.

Bizonyos versekben közvetlenül megérzik az „Ich”-(én)-jelleget, másokban – különösen a szerelmi lírában – a „Du” (te) a jellemző, egy egész sereg költeménynek pedig kimondottan „Er”- (ő)-jellege van. Csak arra emlékeztetek, hogy Martin Greifnek szinte összes költeménye ilyen. A vers egészének jellegét azután úgy találják meg, hogy átnézik benne, hol van „én”-, „te”-, „ő”-jelleg, majd a felsorolt személyes névmásoktól kapott formában adják elő a költeményt. Különösen szép lehet azonban, ha a tárgyilagos, az „Er”-jellegről, arról, hogy magukból kihúzódjanak, lemondanak ezúttal és személyes jellegbe viszik át. Vegyük a híres-nevezetes, a nekünk már oly sok vonatkozásban nagy szolgálatot tett költeményt, amelyet mindenki ismer és valóban minden vonatkozásban olyan, mintha egyenesen azért lenne, hogy rajta tanuljuk meg az euritmiát:

Über allen Gipfeln
Ist Ruh;
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögeln schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
Csupa béke minden
Orom.
Sóhajnyi szinte
A lombokon
A szél, s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj; a te békéd
Sincs messze már.(Szabó Lőrinc fordítása.)

Elemezzük most a költeményt teljesen tárgyilagosan:

Über allen Gipfeln
Ist Ruh;
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Csupa béke minden
Orom.
Sóhajnyi szinte
A lombokon
A szél, s megáll.

„Ő”-jelleget adjanak az első két sornak, utána menjenek át a „te”-jellegbe, utána megint „ő” és ismét „te”-jelleg következik.

Die Vögeln schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
A madár némán üli fészkét.
Várj; a te békéd
Sincs messze már.

Mégis meg kell itt kérdezniük, hogy „én”-, vagy „te”-jelleggel adják-e elő a két utolsó sort, hiszen ezeket Goethe saját magának mondja.

Mindkettőt meg lehet próbálni. Csinálják először így:

Über allen Gipfeln
Ist Ruh;
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögeln schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
(Ő)

(Te)
(Ő)

(Te)

Csupa béke minden
Orom.
Sóhajnyi szinte
A lombokon
A szél, s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj; a te békéd
Sincs messze már.

Vagyis egymás után „Er”, „Du”, „Er”, „Du”-jelleget adjanak a versnek, megfigyelve, hogyan alakul ki a forma az összes érzésmódozatokból, amelyeket a költemény fejez ki. Ha a személyes névmásokat – én, te, ő – kimondjuk, mindenképpen olyan kikristályosodott, besűrűsödött érzések, amelyek kiáradhatnak egyébként az egész összefüggésére is. Itt, ebben a versben éppen az „ő” repdes az első sor fölött, a „te” repked a második sor fölött, majd ismét az „ő”, utána megint a „te”, de – mint látni fogjuk, – az utolsó sor fölött az „én” is repkedhet:

Warte nur, balde
Ruhest du auch.
(Én) Várj; a te békéd
Sincs messze már.

Most csináljuk meg ezt a másik formát: „Er, Du, Er, Ich”:

Über allen Gipfeln
Ist Ruh;
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögeln schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
(Ő)

(Te)
(Ő)

(Én)

Csupa béke minden
Orom.
Sóhajnyi szinte
A lombokon
A szél, s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj; a te békéd
Sincs messze már.

Nos, látták, hogyan kapott a vers egy lényegében egészen más arculatot az „Én”-jellegtől. De ha a kettőt egymás mellett próbáljuk ki, az utóbbiról mondhatjuk el, hogy az a helyes. Okvetlenül az utóbbit érezzük megfelelőnek. Pont az ilyen költeményekből érezhetik csodálatosan meg, hogyan adódik magából a versből a forma, ha a hangzókapcsolatok értelmén tanulják meg megérezni – úgy tehát, mint a személyes névmásoknál – a dolgok összefüggését.

Gondolják csak meg, milyen szép lehet egy ilyen kis rövid vers, ha azt, amit éppen most ismertettünk, alkalmazzák értelmének kimunkálása során:

Schlummer und Schlaf, zwei Brüder, zum Dienste der Götter berufen,
Bat sich Prometheus herab, seinem Geschlechte zum Trost.
Aber den Göttern so leicht, doch schwer zu ertragen den Menschen,
Ward nun ihr Schlummer uns Schlaf, ward nun ihe Schlaf uns zum Tod.

(Álmot és alvást, isteneket szolgáló testvéreket,
Lekönyörögte Prométheusz, nemzetségét vigasztalandó.
De isteneknek oly könnyű, s mégis nehéz eltűrni az embereket,
Nekünk az álmukból alvás, alvásukból a halál lett.)

Az utolsó sorban az „uns” szó (nekünk) kétszer is előfordul. Bár csak a „wir” (mi) egyik esete, egyelőre mégis úgy kell tekintenünk, hogy a „wir” (mi) forma-jellegzetességével látjuk el. Ha ezt észreveszik, elvégezhetik a következő elemzést:

„Schlummer und Schlaf, zwei Brüder, zum Dienste der Götter berufen” (Álmot és alvást, isteneket szolgáló testvéreket) – tisztán „Er” (Ő)!

„Bat sich Prometheus herab, seinem Geschlechte zum Trost” (Lekönyörögte Prométheusz, nemzetségét vigasztalandó), nos, a könyörgésben, ami mindig másvalaki felé, egy „Du” felé irányul, a „Du” sejthető meg.

„Aber den Göttern so leicht, doch schwer zu ertragen den Menschen” (De isteneknek oly könnyű, s mégis nehéz eltűrni az embereket), – itt át kell valamire térniük, amit mélyen bensőségesnek éreznek. Egy ilyen megismerésre nem is lehet másképpen szert tenni, csak ha valóban a megismerésnek megfelelő módon alakítják ki a dolgot. Itt tehát arról lesz szó, hogy azt alkalmazzák, amit „megismerés”-nek mutattam meg.

„Ward nun ihr Schlummer uns Schlaf” (Nekünk az álmukból alvás lett), – az istenek álmából alvás lett, alvásukból az emberek számára halál lett.

„Ward nun ihr Schlummer uns Schlaf, ward nun ihr Schlaf uns zum Tod” (Nekünk az álmukból alvás, alvásukból a halál lett). Elérkeztünk itt a sorshoz, a mi, az emberek közös sorsához, – itt van a „wir” (mi). A formát, amely feleleveníti a verset előttünk, egyszerűen úgy kapjuk meg, ha az elsősorban a személyes névmásokból megkapható formákat alkalmazzuk, ott pedig a „megismerés” formáját használjuk, ahol a dolog valóban teljesen a szellemiségbe megy át. Jó lenne a most megismert formákat alapformáknak tekinteni és teljesen szabadon alkalmazni, de úgy, hogy alkalmazásuknak mindig értelme legyen.

Próbálják meg tehát az „Er”-mozdulat keretében megcsinálni az első sort, vagyis terjesszék ki az egész sorra az „Er”-mozdulatot, ahogyan a kép egész formájának hangulatához mérten egyébként is csinálják: „Er” (ő). A második sor fölé a „Du”-t terjesszék ki (Te). A harmadik sort pedig úgy csinálják meg, hogy a második és a harmadik sor közötti szünetben egy megismerés-mozdulatot végezzenek és szintén végezzenek egyet a harmadik sor után is, majd a negyedik sort a „Wir” (a „mi”)- mozdulat keretében csinálják meg. Ezt azután már természetesen nem tudják megcsinálni egyedül, a jobb és a bal díszlet mögül előjönnek ekkor a többiek is a színpadra, így áramlik bele az utolsó sor a „Wir”-mozdulatba. Itt látható tehát, hogy az egész dolgot hogyan lehet megrendezni és így merítjük a formákat magából a költeményből.

Nos, mégiscsak azt szeretném, ha meglátnák ezeken, – természetesen csak egyszerű példákon tudom bemutatni, – hogy az euritmiában hogyan kell tanulmányokat folytatni. Ha valaki tényleg euritmizálni akar egy szóban forgó verset, valóban nem elég a szöveget pusztán csak szó szerint ismernie, hanem egész tartalmát is ismernie kell, összes érzésbeli árnyalataival, a benne lévő összes érzésfajták együttes állásával együtt is. Ne lásson hozzá egy költemény euritmizálásához, aki nem tett fel magának kérdéseket, hogy milyen alapvető, művészi értelemben milyen alapvető jellege van a versnek.

Vegyék például Goethe versét:

Seid, o Geister des Hains, o seid, ihr Nymphen des Flusses,
Eurer Entfernten gedenk, eueren Nahe zur Lust!
Weihend feierten sie im stillen die ländlichen Feste;
Wir, dem gebahnten Pfad folgend, beschleichen das Glück.
Amor wohne mit uns; es macht der himmlische Knabe
Gegenwärtige lieb und die Entfernten euch nah.

(Ó, ligeteknek szellemei, a folyó nimfái,
Emlékezzetek: örömötök távolodott és közeledett!
Felszentelve, titokban ültek ünnepeket a vidéken:
Most belelopjuk a nagy örömöt, jól taposott utakon.
Lakjon nálunk a mennyei gyermek, Ámor, miatta kedves a
Mi jelenünk, s ami elmúlt, hozzátok lesz majd közelebb.)

Nos, készítsenek elő ezúttal euritmizálásra egy ilyen verset. Ha euritmizálni akarunk egy verset, tulajdonképpen igen gondosan kell majd megcsinálnunk, amit most mindent egybevetve fogunk csinálni.

„Seid, o Geister des Hains, o seid, ihr Nymphen des Flusses”,
(Ó, ligeteknek szellemei, a folyó nimfái), – mi más lenne ez, mint egy „Du”, illetve „Ihr”, hiszen másvalakinek szól. „Ihr”- rel kezdünk a „Du”, vagy az „Ihr” után, ha többekkel csináltatjuk meg a verset, ahogyan mi is tesszük.

„Eurer Entfernten gedenk, eueren Nahen zur Lust!” – „Ihr”
(Emlékezzetek: örömötök távolodott és közeledett!)

„Weihend feierten sie im stillen die ländliche Feste;” – „Sie”
(Felszentelve, titokban ültek ünnepeket a vidéken;)

„Wir, dem gebahnten Pfad folgend, beschleichen das Glück” – „Wir”
(Most belelopjuk a nagy örömöt, jól taposott utakon.)

„Amor wohne mit uns; es macht der himmlische Knabe” – „Er”
(Lakjon nálunk a mennyei gyermek, Ámor, miatta kedves a)

„Gegenwärtige lieb und die Entfernten euch nah.” – „Ihr”
(Mi jelenünk, s ami elmúlt, hozzátok lesz majd közelebb.)
– Az „Euch” ismét „Ihr”. Hat egymást követő sort adtak meg.

Állítsunk össze most három euritmistát és az egész verset ezzel a jelleggel csinálják meg. Világos tehát, hogy az elhangzottak szerint „Ihr, Ihr, Sie, Wir, Er, Ihr”-jellegeket adják meg véges-végig az illető sorokon.

De csinálhatják másképpen is. Állva is maradhatnak ketten, a harmadik pedig egyedül csinálja az „Er”-mozdulatot, így lesz jó majd. „Amor wohne mit uns: es macht der himmlische Knabe” (Lakjon nálunk a mennyei gyermek, Ámor, miatta kedves a) – ezt egyedül ő csinálja, majd az „Ihr”-mozdulatot mind a hárman: „Gegenwärtige lieb und die Entfernten euch nah.” (Mi jelenünk, s ami elmúlt, hozzátok lesz majd közelebb.)

Így jutunk odáig, hogy belássuk, az euritmia formáival hogyan nyílik arra lehetőségünk, hogy egy verset tanulmányozzunk.

9. A formált beszéd

Dornach, 1924. július 4.

Ma meg akarunk néhány, a formált, a fokozatosan a művészet területére vezető beszéddel összefüggő dolgot. Amikor euritmiát adunk elő, – tisztázzuk, – vagy állva végezhetünk szervezetünkön mozgásokat, vagy lépkedhetünk és már láttuk azt is, hogy a lépéseknek mi a jelentősége.

Alapjában véve a lépés az akarati impulzus folyománya. Az euritmiánál az a fontos, hogy lényegüket illetően ismerjük meg a beszéddel, vagyis a látható beszéddel összefüggő dolgokat. Három, egymástól világosan eltérő szakaszt különböztethetünk meg a lépésnél. Először a lábunkat emeljük, majd tartjuk, végül rálépünk. Tudnunk kell, hogy ebben a három szakaszban kifejeződhet az egész konstrukció. Először emelünk. Azután nem tesszük le még a lábunkat, hanem tartjuk, a második tehát a tartás. Harmadjára lépünk rá.

Ha a mindennapi életben járunk, természetesen az efféle dolgokkal nem szükséges alaposabban törődnünk, de az euritmiában mindennek tudatosnak kell lennie.

1. emelünk
2. tartunk
3. rálépünk

Nagy különbség tehát, hogy a lépés három szakaszát hogyan hajtjuk végre.

A lábemelést véve elsőnek, világos, hogy a lépés cselekményében rejlő akarati impulzusra utal, amikor megemeljük a lábunkat, a lépés cselekedetében rejlő akarati impulzussal van dolgunk. De ha a tartást nézzük, a minden akarati cselekvés alapját alkotó gondolattal van dolgunk.

Elsőnek tehát az akarati impulzussal, mint olyannal van dolgunk. Másodjára, – amikor tartjuk a lábunkat, – azzal, amit az akarati impulzusban kifejeződő gondolat jelent. Amikor pedig rálépünk a lábunkra, az akart cselekedet befejeződött, amikor a lábunkra lépünk, a tettel van dolgunk.

1. emelünk: akarati impulzus
2. tartunk: gondolat
3. rálépünk: tett

Nos, a dolog attól is változatos lehet már, hogy hosszabbra, vagy rövidebbre vehetik a második szakaszt és távolabbra, vagy nem annyira távolra lépnek. Ami tehát a középső szakaszban történik, kiváltképpen arra kell szolgálnia, hogy az akarati cselekménnyel kifejeződő gondolatnak alakot, formát adjon.

Viszont amikor a lábukra lépnek, mindig kifejezhetik a véleményüket, hogy célt ért-e, vagy sem az akarati impulzus. Ha bizonytalanul helyezik le a lábukat, mintha vékony jégen járnának, a cél bizonytalanságát fejezik ki. Ha határozottan lépnek rá, mint amikor biztosan szilárd talajra találnak, azt fejezik ki vele, hogy biztosan áll a cél önök előtt.

De ha egy költemény előadásáról van szó, a verset elemezniük kell és fel kell tenniük a kérdést, hogy a kettő közül melyik van a költeményben. Természetesen az efféle dolgokkal majd csak akkor lesznek teljesen tisztában, ha alkalmazni fogják. De foglalkozzunk most a járás további sajátosságaival. Itt jutunk el a ritmikus járáshoz és ezzel együtt általában véve a költői előadásmódhoz, amelynek bele kell áradnia az euritmiába, az euritmia mozgásaiba, formáiba.

Most elsősorban azt kell lelkünk elé idézzük, hogy a beszédbe ritmust viszünk, akár a hangsúlyozással, akár a hosszú, vagy rövid szótagokkal. A ritmusnak pedig meg kell jelennie az euritmia előadásában is. Ha nem vennénk igazán számításba a ritmust is, a művészetet, amellyel foglalkozunk, egyáltalán nem is nevezhetnénk euritmiának.

Ráadásul, ha a hangzók jellegzetességéről van szó, azonnal rájövünk valamire, amit meg kell mégiscsak beszélnünk, aminek voltaképpen mélyen bele kell vésődnie abba, aki a beszéddel egyfajta művészi módon foglalkozik. Civilizált emberi kapcsolatunk közepette egyfelől van egy prózai, másfelől egy költői nyelv. Minél távolabbra megyünk vissza az emberiség fejlődésében, tulajdonképpen annál inkább egyetlen nyelvre, a költői nyelvre találunk, és ha egyáltalán beszél az ember, mindig a nyelv költői, művészi voltába vágyik hatolni. Éppen az a lényege a beszédnek, hogy a gondolat és az érzés között van. Egyfelől ott van a gondolat, másfelől az érzés. Mi, emberek, belsőleg éljük meg mind a kettőt, a gondolatot és az érzést is. Amikor megnyilatkozunk, megnyilvánulunk, a beszédet a gondolat és az érzés közé helyezzük el.

Gondolat
Beszéd
Érzés

A korábbi fejlődés során az ember még nem volt annyira bensőséges, mint mi, mai érzéseinket megélve. Ha érzett valamit, ha akkori lelkiállapotában érzésbeli élménye volt, tulajdonképpen mindig az volt a vágya, hogy belsőleg érezze meg a szavakat, nem annyira világosan körülírt szavakat, mint a mieink, hanem mindenképpen belsőleg artikulált hangzást jelentő szavakat. Belsőleg hallotta, ha érzett valamit.

A primitív ember azonban nem is úgy gondolkodott, mint mi ma, hanem szavakban. Csakhogy határozottabbak voltak a szavak, amelyekben gondolkodott, mint amelyeket érzett. Belsőleg csendültek fel tehát, nem olyan absztraktan gondolkodtak, mint mi és az érzésük nem volt olyan bensőséges, mint a mienk, amelynek nincsen szavakra szüksége. Csak aki el tudja képzelni, hogy a primitív emberek lelki élete mennyire szorosan összefüggött a szavak, a hangok belső összetételével, az látja be majd, hogy az emberek gondolkodásában és érzésében egykor benne volt a beszéd, a gondolat, az érzések fejlődése alapján történő – mondhatni – recitálás, amely azután egyfelől művészi beszédnek megmaradó beszéddé, másfelől a tisztán csak zenei, csak különböző hangmagasságaival és egyebekkel ható, de szótlanul felcsendülő hangokká differenciálódott. Ezt a részt már lelkünk elé idéztük, amikor a ……… euritmiát tárgyaltuk.

Harmadiknak azonban levált a tulajdonképpeni gondolat. Minket ma már csak a művészien formált és a teljesen prózává vált beszéd különválása foglalkoztat, amikor a beszéd már csak a gondolat jelentését, tartalmát fejezi ki, arra, hogy a beszéd, mint olyan, formált legyen, nincs már igény.

A fokozatosan egyre materialistábbá vált legutóbbi időszakban, mivel a materializmussal összefügg az absztrakt gondolkodás prózai volta, a beszéd művészi formálása iránt érzett igazi érzés általánosan veszendőbe ment. Számtalan ember nem érez ma egyáltalán semmit sem a beszéd művészi formálását illetően, a beszédben már csak gondolatok kifejeződését látja és az, mint kifejeződés, voltaképpen közömbös marad.

Meg sem tárgyalnám ennyire részletesen a dolgokat, ha éppen az euritmia megértése számára nem lenne hallatlanul nagy jelentősége. Hiszen már az is egy művészi alkotóelemet tartalmazott, amiből a hangzók megtárgyalásakor kellett kiindulnunk az euritmiában. A hangzók világának belső, lelki tartalmát kellett kifejeznünk, vissza kellett mintegy nyúlnunk egy olyan korra, amikor még megérezték a szavakban, amit megél a lélek a hangzókban, amikor még tulajdonképpen hangnyelv volt tehát. Ma nincsen már hangnyelv, jelentésnyelvet használnak ma, a gondolatok jelentését találják már csak meg. Ezért van az a tévedés, ami abból áll, hogy a recitálás és a deklamálás során már csak a prózai nyelvben meglévő kiélezésekre figyelnek és nincsenek tekintettel a beszéd művészi formálásra, zeneiségére, művészi alkotóelemeire.

Nagyon lényeges, hogy az euritmista elsajátítsa a prózai és a művészi beszéd között meglévő különbséget. Hiszen ahhoz, hogy a dolgot megértsük, végső soron közömbös, hogy szépen, csúnyán, magasztosan, vagy kevésbé fennkölten mondják-e el, de ha művészi módon formáljuk a beszédet, éppen ez az érzésbeli jelleg a fontos. Ezért kell dolgoznunk azon, hogy értsünk a beszéd művészi formálásához.

Itt elsősorban a jambus és a trocheus iránt kell kifejlesztenünk érzéket. Maradjon ma még számunkra közömbös, hogy jambust keresünk-e valamiben, hogy a következő, súlyosabb szótagot egy kevésbé súlyos szótag előzi-e meg, vagy egy hosszú szótag előtt egy rövid szótag van-e. Fogunk beszélni még ezekről, a recitálás és a deklamálás során eltéréseket okozó sajátosságokról. Éreznünk kell, voltaképpen mit is jelent, ha előbb egy hangsúlytalan szótag következik, amelyet egy súlyos szótag követ és ebben a ritmusban mozdulok tovább előre: „Auf Bergen flammen Feuer” (Ott fenn, hegyekben, ég a tűz). Van egy súlytalan, egy súlyos, súlytalan, súlyos, súlytalan, súlyos szótagunk (a német szövegben kiesik az utolsó súlyos szótag, – a ford.). Valamiféle csendesebből, kevésbé kiemelkedőből indulunk ki, majd valamiféle erősebbe megyünk át, – a gyengébből megyünk át az erősebbe. A lépésnek különös jellegzetességet kölcsönöz, mint amikor valahová érkezünk, el akarunk érni valamit. Ha így lépünk, meg fogjuk érezni, hogy megütjük ezt a ritmust, – és már ez akkor is kialakul, ha csak az első két szótagot ütjük meg, – meg fogjuk érezni, hogy az akarat belső elemével van dolgunk. A jambus lejtése az akarat jellegzetességét adja meg a beszédnek.

Vegyük az ellenkezőjét. Elindulunk a súlyostól, átmegyünk a súlytalanba: „Trag mir Wasser herab” (Hozz nekem a vízből). – Ez pont a fordítottja, valamiféle erősből, fontosnak tartandóból indulunk ki és a gyengébbe, a kevésbé fontosba megyünk át. Ha majd ilyen ritmusban lépnek tovább előre, úgy fogják érezni, hogy azonnal elindultak egyfajta határozott dologból. De csak önökben lehet ez a határozott dolog, ha egy világos képzetük, világos gondolatuk van. Nem törekszenek valamire, hanem egyenesen diktálják közben a világos gondolatukat. Itt tehát gondolkodással van dolgunk, ami persze tettben fejeződik ki, de eluralkodik rajta a gondolkodás.

A jambikus verselésben az akarat, a törekvés az uralkodó. A trocheus lejtésén a gondolkodás, a gondolat valóra váltása, végrehajtása uralkodik el.

Az efféle dolgoknál nem szabad a jelentéseket erőltetnünk. Ezt az energikusat úgy érezheti természetesen valaki, mintha egy hegyről ereszkedne gondolkodva alá és eszébe juthat, hogy akaratnak nevezze, míg másvalaki verslábban való látásnak is mondhatná ugyanezt. De ha önök efféle dolgokra kaphatók, meg fogják majd látni, hogy az ismertetett jelentés a helyes.

Nos, arról van szó, hogy valóban jambus- és trocheus-jelleggel haladjunk, lépegessünk. Jól begyakorolták ezt is már. (Jambus- mozgást végeznek.)

Most meg is csinálhatják rögtön a másikat, hogy annak is kidomborodjon a jellegzetessége: „Trag mir Wasser herab” (Hozz nekem vizet le), – és kössék most össze ezt egy erőteljes fellépéssel. Arról van szó tehát, hogy akkor lépjenek, amikor a mély hangzóhoz érnek, a magas hangzónál erősen lépjenek és ezt hajtsák végre. Éspedig hogyan lépjenek? Úgy, hogy előbb álljanak lábujjhegyre, utána lépjenek a talpukra. Végül is az euritmistának ezt kell szabályszerűen látnia. Arról van szó, hogy szokás szerint előbb lábujjhegyre, majd a talpunkra lépünk, vagyis nem lábujjhegyen tipegünk előre, hanem lábujjhegyre állunk, majd a talpunkra lépünk. Például:

Ha a versszerkezetet erősebben elrendezik, azonnal fogják látni, hogy amit előadtam, valóban beleviszik az ügybe ezeket a dolgokat. Ahelyett, hogy a vágyat, az akaratot, a sóvárgást úgy alakítanánk ki, hogy a beteljesüléssel úgyszólván azonnal számolnánk, azzal is kifejezhetjük, hogy a vágy lemarad az akarattal szemben, ha két rövid, egy hosszú, két rövid, egy hosszú, két rövid, egy hosszú szótagot veszünk. Ekkor lépünk anapesztusz-ritmusban.

Aki a beszéd anapesztusz-lejtését követi és összehasonlítja – mondjuk – a jambikus lejtéssel, észreveszi majd a különbséget, – a különbség köztük voltaképpen óriási. Tegyük fel, hogy anapesztusokkal kell kifejezniük:

Láthatják, hogy nehezebben jutunk el a súlyos szótagokhoz és ez jelenti a beszéd bensőségesebbre formálást, ami viszont szellemmel hatja az egész beszédet át, amikor tehát anapesztusokban beszélünk, a beszédet szellemmel hatjuk át, bensőségessé tesszük vele.

(Előadják a mondatot: „Von mir bist du zum Menschen gebildet”.)

Természetesen az a fontos az euritmizálásnál, hogy lássák, hogy igazán látható beszéd legyen belőle, – hogy hallják-e, az kevésbé fontos. Az kell hozzá, hogy megszokják már kimutatni, milyen erősen állnak a lábukon, ha gyengébben állnak rajta, már magától láthatóvá lesz. Tulajdonképpen csak akkor lesz euritmiának megfelelő állásuk, ha testük megemelésével és leengedésével mutatják be.

Ha most továbbalakítjuk az utóbbit, a trocheust, daktilus lesz belőle: súlyos, súlytalan, súlytalan, súlyos, súlytalan, súlytalan, súlyos, súlytalan, súlytalan. Vegyük a következő példát. (Természetesen lényegtelen, hogy a jelzéseket így használjuk-e, vagy ellenkezőleg.)

Próbálják meg egyszer daktilusokban lejárni ezt, hogy bemutassák vele, ez így inkább diktálás, közlés, megállapítás. De ha tisztán akarják megkapni a jellegzetességét, nem szabad utána szaladniuk a testükkel, pont vissza kell vele maradniuk.

Amit most látnak, azt fejezi ki, hogy mi az, amit az euritmiával az idő múlásának ábrázolhatnak. Itt az idő múlását ábrázolja az euritmia. Azért olyan kifejező az euritmia, azért olyan nagy a kifejezőképessége, mert időben és térben egyaránt kifejezhető, persze, különösen akkor, ha az emberek egy csoportjától van szó, ha csak egy emberről van szó. kevésbé, de bizonyos vonatkozásban még akkor is. Jobb karjával és lábával, valamint bal karjával és lábával egyfajta változatosan szimmetrikus alakzatot mutathat be és a térben is van lehetősége a formálásra, ha a mozgásformákat saját magán mutatja meg.

De ha csoporttal van dolgunk, az erőteljes formaképzés, megformálás mindenképpen lehetséges. Éppen az efféle, térbeli alakzatok során nyílik rá lehetőségünk, hogy a beszéd költőiségébe mintegy belehelyezkedjünk, sőt, hogy még annál is könnyebben jussunk bele, mint a recitáláskor és a deklamáláskor.

Persze van még tennivalója a tökéletes recitálásnak és deklamálásnak is, hogy a beszéd útján feltáruló művészi elemet megragadja és ez neki nehezebben megy, mint az euritmiának. A prózai beszédnél arról van szó, hogy amit a szóval, vagy a mondattal akarnak kifejezni, – mint mondják, – lehetőleg világosan érthető legyen. Legalábbis azt kell higgyék, hogy értik. Még úgynevezett definíció, meghatározás is van a prózában, hogy az értés terén különösen messzire juthassanak. Persze a definíció egy borzalmas dolog, mert azt a hiedelmet kelti, mintha vele világosan fejeznének ki valamit, pedig csupán aprólékos pontossággal fejezik ki. Ha nincs tisztában az ember a szavak jelentésével, semmit sem segít a definíció sem. Ráadásul a definíciónak már egy viszonylag egyszerű tárgy esetében is végtelen tekervények mentén haladó valaminek kell lennie, különben az lesz belőle, mint a már sokszor említett példa esetében, amikor így definiálta valaki az embert: egy olyan valami, aminek két lába van és nincs tolla. – Másnap valaki hozott egy libát és azt mondta, hogy az egy ember, – a liba le volt kopasztva, – mert két lába van és nincs tolla. Nos, a liba igazán nem mindig egy ember, ugye, most tehát a meghatározás voltaképpen nem is illett rá.

Látják kérem, arról van szó, hogy ha előttünk egy prózai szöveg van, legalábbis arra törekszünk, hogy megjelöljük a dolgot jelentő, közvetlenül éles körvonalak kifejeződéseit. Nem maradhatunk meg, de nem is kell megmaradnunk a beszéd művészi formálásánál, ha prózában beszélünk, amikor művészi módon formáljuk a beszédet, a fantáziához fordulunk és arra, hogy a fantáziához forduljunk, hogy a fantáziának munkát adjunk, tulajdonképpen mindig vágyakoznunk kell. Ezt azonban nem csak egyszerűen az előttünk lévők ……………… érjük el, hanem egy, a fantázia számára lehetőséget kínáló képzetet veszünk elő, hogy előbb belsőleg formálva jusson el ahhoz, amire gondolunk.

Ha azt mondja valaki: „Itt van egy vízirózsa” – és rá is mutat, prózában beszél. De ha így szól: „Ó, te viruló hattyú!” – költői képet használ, hiszen éppenséggel „viruló hattyúnak” is képzelhetjük a fehér és a vízből kimagasló vízirózsát. Ugyanígy képzelhető el fordítva is a hattyú fürdő vízirózsának, – így tett Geibel is és ez talán a legszebb, amit tett:

O Wasserrose, du blühender Schwan,
O Schwan, du schwimmende Rose.-

(Ó, vízirózsa, te viruló hattyú,
Hófehér hattyú, fürdő vízirózsa.)

Az így kapott kifejezés, bár megközelítő és nem egyenértékű csupán, de biztosan elvezet oda, amit meg akarunk vele jelölni.

Nos, min alapul a „viruló hattyú” képe? Azon, hogy mint képnek nincsen olyan jellege, mint egy közvetlenül valóságos dolognak. Ilyennek kell lennie a képnek. Éreznünk kell, hogy semmiféle közvetlen valóság nincsen benne. De másrészt azt is éreznünk kell, hogy alkalmat nyújt arra, hogy túllépjünk a képén. Ha „viruló hattyút” mondunk, képpé éppen az teszi, hogy a hattyú nem virul. De éppen az hajt bennünket oda, amit ki kellene voltaképpen mondanunk, ha megsejtjük, hogy olyasvalamit jelölünk meg vele, ami bennünket odavezet.

A beszéd belső formálásának alapja az a lehetőség, hogy képekre találhatunk. önöknek pedig, ha beleélik magukat a ténybe, hogy a hangzó, mint olyan, mindig kép, ami azzal, amit jelöl, voltaképpen nem áll szorosabb kapcsolatban, mint a vízirózsa a „viruló hattyúval”, egyszerűen alkalmuk nyílik arra, hogy képekre találjanak, mert a hangzó kapcsolata azzal, mit jelöl, közvetlenül az életen és nem egy absztrakción alapul.

Így tehát alapjában véve a hangzók minden használata arra épül, hogy a hangzó annak a képe, amit tulajdonképpen meg akar jelölni. Ha tehát megszokjuk, hogy a hangzókban képeket lássunk, fokozatosan megszokjuk azt is, hogy érzéseink legyenek, amikor képeket használunk és meg fogjuk tudni tanulni, hogy a költői beszédnek, a művészi beszédnek, a formált beszédnek képeket kell tartalmaznia.

Ha pedig a vízirózsának azt mondom: „te, viruló hattyú”, vagy a hattyúnak azt mondom: „te, fürdő vízirózsa”, a kettőt tulajdonképpen csak egyvalami köti össze, – mindketten hófehérek. A hófehér voltuk ez csupán, minden másban mind a ketten eltérnek. Ha térben akarom jelezni a közöttük lévő kapcsolatot, csak úgy jelezhetem, ha azt mondom: hófehér voltuk a közös bennük, minden másban eltérnek.

Ilyen képeket alkothatunk. Ezek mindig metaforák, lényegében olyan képek, amelyek egy, vagy több ismertetőjegyet arra használnak, hogy a rokonságot éreztessék két szemléltetendő dolog között és azután az egyiket közülük, amelyről szó van, a másikkal szemléltetik, amelyről nincs ugyan szó, de az előzőtől valamit mégis átvesz. Így kapjuk a metaforát. Szándékosan nem úgy jellemzem, ahogyan általában, de művészietlenül szokták, nem logikusan írom le, alkotóelemeiből próbálom meg kihámozni.

Menjünk tovább. Megcsinálhatjuk a következőt is. Használhatunk valamiféle szűkebbre szabott képzetet, de valami tágabb értelműre is gondolhatunk. Gondolhatjuk például „a ragadozókat” is, de ha szemléletesebbek akarunk lenni, nem „ragadozókat” mondunk, hanem „oroszlánt”, vagy „amilyen az oroszlánt”. De ha az „amilyen az oroszlán” kifejezéssel az összes ragadozókat jelöljük, képben beszélünk már. Már csak az összefüggésből is világosnak kell lennie, hogy a korlátozottabbat alkalmazzuk a tágabb körre, ekkor a ragadozókat kapjuk meg, a tágabb körre gondolva, a korlátozottabbat használjuk kifejezésül. Ezt a képformát nagyon sokszor használják még az életben is. Mert ha például valakire azt mondom, hogy az illető egy kiváló zenei koponya, nem azt értem ez alatt, hogy csak koponyája van tulajdonképpen. Az egyik részét használom fel az egész személy kifejezésére és ezzel a képpel mégis nagyobb kifejezőerővel, de mindenképpen a fantáziához fordulva fejezem ki azt, amit prózában úgy mondhatnék, hogy az illető egy kiváló muzsikus. – Ez persze a próza. Megeshet, hogyha egy minden hájjal megkent vaskalapossal akadunk össze, jói megjegyzi magának az illető, ha ilyesmiket mondunk.

De lehet fordítva is. Egy átfogóbb dolgot is alkalmazhatunk egy korlátozottabb megjelölésére, ha nagyon erősen akarunk kifejezni valamit. Ilyenkor van azután szinekdoché-val (névcserével) dolgunk. Példa rá Byron szép képe, amelyet egy már kissé Xantippé természetű hölgy cselekedeteinek kifejezésére használ, azt mondva róla, hogy kukliprédikációi vannak (baljóslatú előrelátásai, – a ford.). Valóban egy olyan átfogó jellegű dologról van itt szó, amit máskülönben csak szavakkal lehetne kifejezni, vagy egyébként is benne van a „kukliprédikáció” szóban. Itt a korlátozottabbra használja Byron azt, ami az átfogóbban, a rossz pillantásban, a kukliprédikációban bújik meg. Hallatlanul csodálatos erővel hat ez a szinekdoché (névcsere), amikor azt, ami Xantippé leggonoszabb tekintetében lehet benne csak, úgy fejezi ki, hogy egy egész csomó kukliprédikációt visz a tekintetébe, ahol tehát jajveszékelés, házsártoskodás, pocskondiázás lesz belőlük. Itt tehát egy átfogóbb dolgot visznek bele egy korlátozottabba.

Arról van most szó, hogy ezt ki lehet euritmiával fejezni. Egyelőre csak a legegyszerűbben fejezzük ki. Ha egy metaforát kell kifejezniük, mindig ki is fejezhetik, ha valamelyik oldalra (jobbra, vagy balra) kilépnek. Ahol valami metafora-féle bukkan fel, bele fog már áramlani a formába.

Ahol valamiféle névcsereszerű dolgot akarunk kifejezni, az euritmiában hátrafelé kell menniük, – feltéve, hogy az átfogóbb dolgot kívánják használni a korlátozottabb dologra. Ha a korlátozottabbat használják fel az átfogóbb dologra, előre menjenek. Ez a formában benne van. Tehát azt, hogy „kukliprédikációi vannak”, mindig azzal fejezik ki majd, hogy hátralépnek, ha pedig „amilyen az oroszlán”-nal helyettesítik a ragadozókat, előrelépve fejezzék majd ki.

Ezzel együtt azonnal megkapják a szempontot is, hogy minden hátrafelé végzett mozgás abban a térségben, ahol euritmizálnak, azt jelenti, hogy egy átfogóbb dologhoz emelkednek fel, előre lépve pedig egy kevésbé átfogó dolog felé haladnak.

Így, hátrafelé lépkedve fejezzék ki ezt: „Zu Himmelsmächten streb’ ich.”, – hogy lássák, hogyan is megy ez. (Az ég erőihez törekszem.) Szembe is állítok vele azonnal valamit, hogy az ellentétek között észrevegyék a különbséget: „In meinem Kämmerchen verschliess’ ich mich.” (Bezárkózom kis padlásszobámba.) Most csak annyit fejezzenek ki, – lépéssel, hátralépve, – hogy az előbbi mondatban valamiféle átfogóbb dologra törekszenek, aminek benne kell a formában lennie. „Bezárkózom kis padlásszobámba” – itt meg lépjenek előre. Látják kérem, hogyan van rá lehetőségünk, hogy előre, illetve hátra lépve, kifejezzük az ilyen utalások teljes belső értelmét?

Általában különösen a színművészet számára fontos az ilyesmi. Mert csak attól tanulunk meg járni a színpadon, ha megismerjük az értelmét annak, hogy miért lépünk előre, hátra, vagy oldalra. Hiszen különben az történik, hogy az adott esetben, ha valaki imádkozik a színpadon, előre haladtában mormol valami imaféle szöveget, – így ez egy borzalom, – míg magától értetődik, hogy hátra kell lépnünk, ha imádkozunk. Ha valaki azt akarja kifejezni, hogy meg akar tanítani valamit, vagyis valakit gondolkodásra akar késztetni, nem lép hátra majd, hanem előre lép.

Társalgás közben nem lép majd sem előre, sem hátra, hanem oldalra lép, mert a társalgásokat rend szerint metafora jelleggel folytatják.

Utaltam ma ezzel önöknek néhány dologra, ami viszont majd az euritmiában a további fejtegetések során ismét olyasmiket eredményez, amelyek fokozatosan igazi művészetté kerekítik ki majd a hangzók euritmiáját.

10. Az ember mivoltából következő formák

Dornach, 1924. július 7.

Mindezidáig – legalábbis lényegét tekintve – a hangnyelv oldaláról indultunk el, hogy az euritmia mozdulatait jellemezzük. Csak azzal kell tisztában lennünk, hogy mindaz, ami kifejeződhet az euritmia mozdulataiban, vagyis ami bizonyos értelemben véve emberi megnyilatkozás, – amint a kimondott szó is az ember megnyilatkozása, – az ember szervezetének mozgás- és formalehetőségein alapul. Ezért tehát most választhatunk még egy másik kiindulópontot is. Mindenekelőtt most úgy vegyük elő az ember-lényt, ahogyan van és forma- és mozgáslehetőségeit belőle magából kiindulva fejtsük ki, hogy lássuk, miféle formák következhetnek az ember szervezetéből, majd ezekből kiindulva, mintegy rá tudjunk jönni végül, hogy az egyes formák hogyan öltik magukra a látható hangzók jellegzetességét.

Ma elsősorban az ember mivoltából kiindulva próbáljuk megkeresni a belőle következő formákat, majd továbbmenve megkérdezzük, hogy milyen hangzókra gondolhatunk náluk?

Egy sereg euritmistára lesz hozzá szükség, fáradjanak kérem fel a színpadra. Álljanak fel kérem körben, egymástól egyenlő távolságra.

I. Ön mindkét karját emelje a magasba, tenyerükkel kifelé, szétterpesztett ujjakkal.
II. Ön tartsa teste mellett lefelé a jobb karját, bal kezét könnyedén az oldalára támasztva.
III. Ön, kezeit egymásra helyezve, mindkét karját tartsa maga előtt.
IV. Ön a karjait tartsa meg a teste mellett, a bal karját tartsa kissé távolabbra előre.
V. Az Ön egyik lába legyen elől, bal kezével tartsa a jobb könyökét.
VI. Ön, a bal kezét kissé ökölbe szorítva, tegye a homlokára, a kissé előre tartott jobb kezével pedig a rajzon látható mozdulatot csinálja meg (l. a rajzot).
VII. Nyújtsa előre mindkét karját, alul a balt, fent a jobbot.
VIII. Csak a bal lábán álljon, a jobb lábát kissé emelje fel, a jobb kezét nyújtsa függőlegesen fel, a kissé behajlított bal karját le.
IX. Ön tartsa kissé előrehajtva a fejét, jobb kézzel az állát érintve, a bal kezét lelógatva.
X. Jobb karjával kerítse körül a fejét hátulról, bal kezével gégefőjét eltakarva.
XI. Ön fordítsa befelé, egymás felé a lábfejeit, a karjait pedig fonja keresztbe össze.
XII. A bal keze a mellkasán, a jobb a hátán.

Most egy csomó taglejtést látnak, együttvéve voltaképpen az ember teljes mivoltát, lényét ábrázolják, mondhatnám, hogy bár 12 alkotórészre forgácsolva szét, de mégis az ember egész lényét látják.

Úgy is elképzelhetik, hogy egymás után egy ember végzi a mozdulatokat. Ha így képzelik el, még világosabban látják, hogy ha egy ember végzi el az összes mozdulatot, tulajdonképpen rendkívül erőteljesen fejezi ki az ember lényét vele.

Menjünk most végig az ember mivoltán. Kezdjük itt (IV.):

Rudolf Steiner rajzai

Képzeljék el kérem így ábrázolva az emberben a kiváltképpen intellektusból, észből álló alkotóelemet. Véssük be jól a lelkünkbe, hogy a megértést, az észt fejezi ki ez a mozdulat.

Most ezt a mozdulatot (I.) figyeljék meg: amit különösen mellkasunkból eredő alkotóelemnek, lelkesedésnek nevezhetünk, úgy árad belőle, amint a napsugár. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a IV. mozdulat a fej, az I. pedig, a lelkesedés, a mellkas.

Most erre (X.) térjünk át. Jobb karral átkaroljuk a fejünket, a ballal eltakarva a gégefőt. Itt van minden, ami az emberben az akaratot fejezi ki, – a szó hallgasson el, – amikor az ember az akaratot képviselve áll ott – mindenünk megvan, ami akaratot fejez ki, amiből tett lehet. Mondhatjuk tehát, hogy a végtagok, az akarat, a tett.

Alapjában véve most az ember mivoltának három része van meg: az ész, az érzés és az akarat.

Most még egy olyan mozdulatunk is van, amely egybefoglalja mindazt, amink van. Nézzék csak meg, hogyan keresi ez itt az egyensúlyt! (VII.)

Az összes többiek között keres egyensúlyt. El tudjuk képzelni, hogyan mozognak így a karok (fel és le), keresve az egyensúlyt. Itt tehát az egyensúlyra törekszünk, az egész ember az egyensúlyt keresi. Azt mondhatjuk, hogy az ember önmagában véve egyensúlyban van, illetve három erejének, – gondolkodásának, érzésének és akaratának – egyensúlyban lévő helyzetében van. Annyit írok csak ide: az egyensúlyban lévő ember. Az ideírt megjelöléseket tekintsék nagyon fontosaknak.

Most a többiekre térjünk rá. Míg a gondolkodó embertől az egyensúlyt kereső emberhez érnek, e kettő közé esik az, ahová jutnak, ha valamit már megfontoltak. Hová jutnak a gondolkodástól? Elhatározásra jutnak. Az V. mozdulat tehát az elhatározás mozdulata, a gondolat, amit a valóságba át akarnak ültetni.

Haladjunk most az ellenkező irányba az értelemtől. Hogyan is állunk, mielőtt még egy gondolat eszünkbe jut? Az észhez kell vezetnie. Mielőtt a gondolatig jutunk, fel kell mérnünk még az előfeltételeit. Ebben a mozdulatban (III.) tehát a gondolat előfeltételeinek mérlegelését látják.

De az előfeltételek mérlegelése hogyan jön létre? Most a II. mozdulatot kell helyes értelemben szemügyre vennünk. Hogyan jön létre? Képzeljék el, hogy az érzésből a lelkesedésből indulunk ki (I.). Ez az a „lángoló lelkesedés”, ami annyira hiányzik a Társaságból, – de itt legalább bemutatják az euritmisták. Mielőtt azonban az I. mozdulattól a III.-ig vezető úton eljutunk a nyugodt mérlegelésig, ésszerűen ki kell józanodnunk. A II. mozdulat a kijózanodás mozdulata.

Ezt a mozdulatot nagyon jól meg tudják jegyezni majd, ha igazán elfogulatlanul érzik.

Azután a keblünkben lakozó „lelkesedés” következik (I.) és most megérkezünk ehhez (XII.)

Ez még nem lelkesedés, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a lelkesedés nem ebben az irányban, a mérlegelés felé halad, hanem az akaratot kifejező cselekvésbe megy át. Itt, a lelkesedés és az akarat között, elsősorban ösztönzés, cselekvésre való ösztönzés van, amikor kifelé megy magából az ember. Amikor lelkesedünk, egyelőre még csak lángolunk. De utána, hogy tetté váljon, ösztönöznie kell valaminek a tettre. Itt (a XII. mozdulatban) tehát a tettre ösztönzést láthatjuk.

Menjünk tovább. Nézzék meg, mi jön utána. Itt már az egész ember meg van róla előzőleg győződve, hogy a tettet végrehajtja (XI.), – mintha ő lenne Napóleon, úgy áll ott, – de ezen kívül még a lábaival is kifejezi, hogy alkalmas arra, hogy szilárdan álljon ott, nem úgy, mint a többiek. Tengernagyokat láthatnak így állni mindig a hajójukon. Általában ajánlom önöknek, hogy mindig így álljanak a hajón, ha hajóra szállnak, nem vesznek akkor majd olyan erősen részt a hintázásban és nem kapják meg akkor majd oly egykönnyen a tengeri betegséget. Ez már nemcsak ösztönzés a tettre, hanem a cselekvőképesség. Itt tehát a cselekvőképességet látjuk már.

Ez pedig, a X. mozdulatban, már maga a tett.

Ez azután még tovább megy. Mi van azután a tett következtében az emberen kívül, ha a tettet végrehajtotta? Látják kérem, az ember a világban áll. Azt nézi, mi történt a tette következtében. Nem csak a tette van már. A tettétől eltávolodott, megnézheti már az eseményt, a tényt, – az általa, az ő tette által megtörtént eseményt. – A IX. mozdulatban tehát az esemény látható.

Most pedig menjünk még tovább, a VIII. mozdulat következik. Itt láthatják a mozdulatban, hogy az esemény benyomást tett a cselekvő emberre. Végrehajtotta az eseményt, amely benyomást tett rá, sorsává lett. Mondhatjuk tehát (l. a rajzot), hogy sorsává lett az esemény.

Nos, kimerítettük az ember körül az alkotóelemeket. Látják, hogy az embert 12 alkotóelemével ábrázolhatjuk és 12 alkotóelemének megfelelő mozdulatokat mindenképpen megtalálhatjuk.

Most azonban további hét euritmistára van szükségem. Kezdjük el itt, középen. Nyújtsa ki kérem előre a jobb karját, a balt pedig hátrafelé és mindkét karját egyszerre kell majd körben mozgatnia. De majd csak akkor csinálja, ha mindenki megkapta már a maga utasítását.

Ez az első, amit ismét önök elé állítottam és nem csak tartás, hanem egy mozgásban lévő taglejtés. Ezt a mozgó táglejtést választva, az egész embert kifejezhetik vele. Érvényre jut benne az egész ember.

Most lássuk a másodikat: a bal kart hátra, a jobbat előre, körözzön a bal karjával, de az előrenyújtott jobbat tartsa nyugodtan.

Ezt állítottam önök elé másodiknak. Mindent kifejez, aminek szerető, odaadó a lényege az emberben. Tehát a szerető, odaadó lény.

Most jön a harmadik: a jobb kart előre, a balt hátra és a jobbal körözzön, vagyis pontosan az ellentéte az előzőnek. A szerető, odaadó módnak, a szerető lények az ellentéte, az önző lény.

A negyedik: mindkét karját nyújtsa előre, alsó karjait egymáson keresztbe rakva. Nyugalomban maradhatnak, mert ez már a szellemiségben van. Minden ilyen, ami az emberben teremtő alkotás, – az alkotóképesség.

Most az ötödikhez érünk: tartsa kérem behúzott ujjakkal előre a karjait és a testével együtt ringassa őket föl-le, föl-le. Ekkor egy olyan emberi tulajdonságot látunk, ami az erőszakosságot jelenti, vagyis az erőszakra való képességet.

A hatodik: tartsa a bal karját nyugodtan és a jobbal körülötte írjon le köröket. Így magyarázzák meg másoknak, hogy most nem akarnak erőszakosak lenni, hanem bölcsen tevékenykednek.

Most még jön az utolsó: tegye kezeit a homlokára, még egymásra is kissé. Csúsztassa fel, majd le, újra fel, majd le őket. Az önmagukba bezárt állapot fejeződik ki ebben, elmélyültségnek nevezném.

Két kört állítottunk fel tehát, egy nagyot és egy kicsit, a külső, a nagy körben lévő 12 személy tartást, formát fejeznek ki. Itt, a belső körben heten vannak, mozgásokat fejeznek ki, kivéve azt az egyet, aki szintén formát fejez ki csak, nevezetesen a nyugalomra jutott formát.

Nézzék meg csak, miféle összhangot nyújtanak a formák, ha egyszerre állnak itt. A belül állók a maguk mozdulatait végzik, a kívül állók a formákat alkotják.

És most tovább. A belsők a maguk mozdulatait végzik, a külsők lassan, balról-jobbra haladnak, formáikat megtartva közben. A mozdulatokat tehát az egész idő alatt a többiek (a belsők) végzik. Látják kérem, ez olyan, mint amikor az ember minden oldaláról nézi a világot, összes képességét mozgásba hozza.

Ismét álljanak most fel a külső körben, felvéve magukra formájukat. – Arra hívom csak fel a figyelmüket, hogy ami balról-jobbra van, fordítva, vagyis a néző szemszögéből képzeljük el az euritmiában, tehát azt is fordítva képzeljük el, ami jobbról-balra van. – A külső kör mérsékelt sebességgel balról-jobbra mozdul, a belső kör a maga mozdulatait végzi, de közben gyorsabban forog körbe, mint a külső kör. A belső kör tehát gyorsan, a külső lassan körbe táncol. Most pedig végezzék e taglejtéseket. Nézzék csak meg, micsoda összhang van ilyenkor!

Tehát itt egy lehetőségre törekszünk. Akkor kapjuk meg a mozgás- és formalehetőségek szervezetből való kiemelésének első alkotóelemét, ha tekintettel vagyunk amellett az egész emberre. Látni fogjuk ugyanis, hogyan fejleszthetők ki most már fokozatosan ebből az alkotóelemből a forma- és mozgáslehetőségek.

Az ember valóban nem csak a mai tudomány által ismert és elfogadott erőkből nőtt ki, hanem az egész világegyetemből és csak akkor értjük meg, ha valóban az egész világegyetemből értjük meg. Ha pedig a most látottakat vesszük, ha alaposan megnézzük, bizonyos vonatkozásban ez a különféle képességeire, lényének alkotórészeire és erőire bontott ember.

De az ember kint, a világban, lényének különböző alkotórészeire van már bontva. Az állatok ugyanis ezek. Az ember magában hordozza a legfontosabb állatok összes képességét. Benne egyenlítődnek ki, mintegy magasabb egységbe vannak benne foglalva.

Mindenekelőtt itt van a négy főállat. Az első a lelkesedés, a mellkas alkotóeleme: az oroszlán. (l. a 115. oldalt). Az oroszlán viseli magán azt az egyoldalú jellegzetességet, amit az I. taglejtésen látnak.

Továbbá ez az az alkotóelem (X.), amely odakint, a világban, egyoldalú módon abban valósul meg, ami a külső cselekvés, az akarat hatása alatt áll: a bika.

Itt azután az van, ami megpróbálja feldolgozni az élményt, a tettet az emberben (VII.). – ezt látták az előadón. Ez fogja össze az összes részleteket, mint az étertest a fizikai test részeit. Korábban az éter-lényt víz-lénynek is nevezték. Ide (a rajz alá) tulajdonképpen nem vízöntőt, hanem éter-embert kellene írnunk. Ezt víz-embernek nevezték tehát a régi megjelölés szerint és ezért nyugodtan ideírhatom: víz-ember. Most tudják, hogy ez az éter-ember.

Azután itt van az, ami mély benyomást tesz, az értelmesség varázsa (IV.). Hatalmas ostobaságot követett el itt a hagyomány. Valójában itt mindarról van szó, ami összefügg fejünk legbelső szervezettségével. Azt kellene tehát ideírnom voltaképpen, hogy a sas, de valószínűleg viszonylag későn, felcserélték a sast a skorpióval. Itt tehát (l. a rajzot) tulajdonképpen a sasra kell gondolnunk, de ma általában skorpiónak hívják. Nem azt akarom vele mondani, mintha általában az emberek ma megtanulták volna az észt olyasminek tekinteni, ami bántja őket.

Ezek az ember legfontosabb tulajdonságai. A többi tulajdonság közéjük esik, hiszen a lelkesedés nem megy közvetlenül tettbe át, még más is van köztük. Itt volt az ösztönzés a tettre (XII.). A mellkas érzésében ölt testet az emberen az ösztönzés, – amikor a tettre térünk át a lelkesedésről, amikor kifelé megyünk magunkból. A mellkast „ráknak” nevezték az ókori fiziológia nyelvén. Ide tehát (l. a rajzokat), azt írhatom: rák. Az ókor állattanában nemcsak a mai rákot hívták ráknak, hanem minden különösen erőteljesen fejlett mellkassal rendelkező állatot ráknak neveztek. Eredetileg ezek voltak a rákok. Minden erőteljesen fejlett mellkasú állat rák volt.

Ha azután rá akarunk a tettre térni, alaposan össze kell szedni magunkat, egymással egyeztetve kell mozgásba hoznunk testünk mindkét, vagyis bal és jobb felét. Amellett az állatoknak azokra a tulajdonságaira is tekintünk, amikor állandóan szimmetrikusra kell hangolniuk testük két felét, bizonyos állatoknak már különösen akkor is, ha futnak: ez az ikrek (XI.).

Azt mondtam, hogy a tettre, a tettből az eseményre kerül sor. Ha a tettről az eseményre keressük az átmenetet, a legszebb szimbólumnak a hajlott szarvú állatokat találjuk az állatvilágban. Ott megy át a tett az eseménybe: a kos. (IX.). Persze, nagyon sokat kellene beszélnem, ha teljes mértékben igazolni akarnám.

Ezután a dolog oda megy át, ahol az ember a külvilággal teljesen együtt úszik már, átmegy a külvilágba, amit tesz, sorsává lesz. Ilyenkor az erkölcsi világban úgy él, mint a halak a vízben. Úgy él együtt az erkölcsi világban a sorsával az ember, ahogyan a halak úsznak együtt a vízzel, szinte eggyé válva vele. Tehát: a halak (VIII.).

Mondtam önöknek, hogy fokról-fokra kell eljutnunk a lelkesedéstől a nyugodt gondolkodáshoz. A lángoló lelkesedés lelohad, kijózanodunk, úgy kerülünk oda. A régebbi időkben az állatvilággal kifejezve a hűvössé váló, még tüzet sem fogott alkotóelemet a szűz-nek hívták. (II.).

A józanságot soron követi a nyugodt mérlegelés: a mérleg (III.). A távoli ókorban a mindent megfontoló állatokat nevezték mérlegeknek.

Most áttérünk a IV.-ről a VII.-re, vagyis a skorpióról – illetve a sasról – a vízöntőre, az éter-emberre. Mielőtt a gondolat ki akar kerülni a világba, elhatározunk valamit előbb. Most könnyű belátnunk hogy az olyan állatokra, amelyek „kilőnek”, odarohannak, mint bizonyos erdei állatok, egyfajta ideges állapotban mindig kilőnek, rohannak, az ókorban a „nyilas” kifejezést használták. Ez nem az, aminek később képzelték, hanem egy állati tulajdonság: a nyilas (V.). Úgy tudom, a „lövész” kifejezést ma már csak bizonyos nyelvjárások használják egyfajta kicsiny, kártékony rovarok megnevezésére, amelyek így „kilőnek” a konyhában.

Most az összeütközés következik a körülményekkel. Ekkor, ha mielőtt átmenne még a dolog az emberi módon történő összefogásba, majd a sorsnak megfelelő állapotba, mindenbe beleütközve bakokká válunk már. Azt kell tehát még ideírnom: a bak (VI.). Most tehát összefoglaltuk a teljes embert az állatok körében. De mindez voltaképpen emberi tulajdonságokat fejez ki, amelyeket viszont nyugalomban megtartott taglejtésekkel hozunk napvilágra.

A belső körben a teljes embert kifejező Nap van. Átjutottunk most a szerető, odaadó lényhez, a Vénuszhoz, majd az önző lényhez, a Merkúrhoz, tőle az alkotó, produktív lényhez, a Holdhoz. Egy erőszakos lény, a Mars követi, ezt pedig a bölcsességet kisugárzó lény, a Jupiter! Végül itt van a mélabúra, belső tartásra és mélyebb értelemre hajló lény, a Szaturnusz.

Rátérve az efféle emberi megnyilatkozásokra, a nyugodt testtartásoktól a mozgó taglejtésekhez érünk. Ha pedig az egészet össze akarjuk azután foglalni, úgy csinálhatjuk, amint azt önöknek mondtam, amikor mozgásba hozattuk a köröket, kívül azt a kört, amely a teljes embert alkotó összes állati minőségeket, állati jellegzetességeket foglalja össze.

A színtanban van egy kísérlet. Egy kör alakú lapra felfestjük cikkelyek szerint mind a hét színt, bordót, vöröset, narancsot, sárgát, zöldet, kéket, violát, majd az egészet egyre gyorsabban és gyorsabban forgatva mozgásba hozzuk, míg szürke nem lesz. A fizikusok azt állapítják meg, hogy ez fehér, – de nem fehér, hanem szürke. Nem látunk többé külön egyes színeket, szürkének látjuk.

Ha most olyan gyorsan mozogtak volna itt a hölgyek, hogy az egyes mozdulatokat külön-külön már nem láttuk volna, hallatlanul érdekes dolgot láttunk volna, – a formáján keresztül kifejeződő ember mivoltának képét láttuk volna.

Minden itt, a belső tevékenységek lehetőségeit ábrázoló bolygók (belül lévő) körében van, amit az ember kifelé törekedve fejt ki, miközben fokozatosan átvezeti az emberi minőségekbe az állati jellegzetességeket. Tehát itt, kívül van az összes állat, mint ember, itt, belül pedig a hetesség emberi képességekbe foglalja össze az állati jellegzetességeket.

Most pedig még arra kérem önöket, vegyék ehhez hozzá a következőket is, – a következő alkalommal adom meg majd az egybeeséseket, – értsék meg kérem: á, e, í, o, u, ei, au, – hét magánhangzó. Ha igazán belső természetüknek megfelelően vesszük és a kissé hasonlóan csengő mássalhangzókat egybefoglaljuk, 12 mássalhangzót kapunk. Így tehát 12 mássalhangzók és 7 magánhangzónk lenne. Ha az Állatövet a mássalhangzók, a bolygók körtáncát pedig a magánhangzók területének tekintjük, a hangzók számára 19 lehetőséget kapunk. Megszólal az égbolt, – minden esetben, amikor két állatövi kép között egy bolygó áll, egy magánhangzó áll két mássalhangzó között. A bolygók következtében létrejövő csillagállásokban pedig a legváltozatosabb módon szólal meg az égbolt, amit pedig mond, tulajdonképpen az ember lényege. Nem csoda hát, hogy éppen egy kozmikus dolgot fejezünk ki emberi mozdulatokkal és az ember mozgásának lehetőségein keresztül.

Elképzelhető tehát, hogy az ősrégi misztériumok egykori templomi táncát újítjuk fel az euritmiával, amivel a csillagok táncát utánozták, vagyis azt, amit az istenek az embereknek az egekből mondtak. Korunkban a szellemi megismerésből kellene csupán újra megtalálnunk a lehetőséget, hogy valóban megkeressük a megfelelő taglejtések belső értelmét.

Így tehát ma 19 taglejtésünk van, – 12 nyugalomban megtartott és 7 mozgásban lévő taglejtés, az utóbbiak közül csak egy van nyugalomban, egyszerűen azért, mert a nyugalom a mozgás ellentéte. De közöttük van a nulla értékű gyorsasággal mozgó mozgás, – a Holdé is. Megismertük tehát ezeket a taglejtéseket és jelezni tudtuk azt is, hogyan vezetnek át a hangzók világába. Most az emberből indultunk ki és ezt a másik utat jártuk. Előzőleg a hangzókból indultunk ki, a hangzóktól kerestük meg a taglejtésekhez vezető utat. Most a mozgáslehetőségekből indultunk ki és az emberhez, a látható beszédhez, a hangzókhoz vezető utat követjük.

11. Hogyan éljük bele magunkat a taglejtésekbe és a formákba?

Dornach, 1924. július 8.

Most nézzük meg, hogyan jönnek létre az euritmiában bizonyos nehézségek, hogyan kell ilyen nehézségeknek létrejönnie, ha nem tudunk az alakzatok és a mozdulatok bensőségessé válása alapján a tegnap megismert módon dolgozni. Ezek akkor jelentkeznek, ha rá kell térnünk az egyik mássalhangzóról egy másikra, az egyik magánhangzóról egy másik magánhangzóra és már az elhangzott megjegyzésekből is beláthatják, hogy az a legfontosabb a beszéd szellemisége számára, ami ugyanúgy a hangzók között van, amint a zenei hangok között van a tulajdonképpeni, a szellemi zeneiség is. A hangok a fizikai, mintegy anyagi dolgok, a szellemiség pedig az, ami az egyik hangtól a másik irányába mozog.

Tulajdonképpen a beszédben is ugyanígy van, a szellem ott van, ahol a hangzók egymás felé mozdulnak. Ha tehát tudom, hogy minden anyagi dologban szellemiség van, másfelől pedig tudom, hogy anyagilag, fizikailag jelöl meg a hangzó valamit, könnyen be is láthatom, hogy ott kell a szellemiséget keresnem, ahol egymásba mennek át a hangzók.

Tegnap voltaképpen bizonyos alakzatok és mozgások mögött rejlő szellemileg jelentős, szellemileg lényeges dolgokat ismertünk meg. Fokozatosan akarjuk leszállítani a tegnap megismert dolgokat arra a szintre, ahol az euritmiában a hangzók megformálásával ismerkedtünk meg.

E célból csináljuk meg ma a következőket. A tegnap az Állatövet előadó euritmistákat még egyszer megkérem, hogy ugyanabban a felállásban foglaljanak helyet a színpadon, mint tegnap, most pedig a bolygókat előadókat is. Már tegnap megtudták az elhangzottakból, hogy önök miféle állatok az Állatövön, most tehát a következőket jegyezzék kérem meg. Egyenként ellátjuk mássalhangzókkal az Állatöv képeit.

Kos:
Bika:
w
r

Félig-meddig magánhangzók, mássalhangzóknak felfogandó magánhangzók ezek, – a w az u, az r pedig az á rokona.

Ikrek:
Rák:
Nyilas:
Bak:
Vízöntő:
Halak:
Oroszlán:
Szűz:
Mérleg:
Skorpió (Sas):
h
v (de lehet f is)
g
l
m
n
t (tao)
b
c
z

Az a legfontosabb, kedves Barátaim, hogy ezeket a megfeleltetéseket jól jegyezzék meg.

Most a középen állók, a bolygók következnek:

Nap:
Vénusz:
Merkúr:
Hold:
Mars:
Jupiter:
Szaturnusz:
au
á
í
ei
e
o
u

Most pedig a következőt csinálják meg, kérem. Próbáljanak most a taglejtésekbe beleállni, illetve csinálják meg a tegnap végzett mozgó taglejtéseket és ezekből menjenek át most a ma kijelölt, megfelelő hangzóba és ebből azután újból menjenek vissza a mozgó taglejtéseikbe.

Így kapják meg azt, amit – megfelelve a hangzónak – tulajdonképpen a hangzókat egymásba átvezető taglejtésnek kell megkeresniük a hangzót megelőző és az őt követő taglejtésként.

De hogy ami a hangzók között van, ne kelljen túl nagyra nyújtaniuk, előbb természetesen látniuk kell, hogyan hajtják végre majd a továbbiakban. De abból, amit ma alakítunk ki, azt akarjuk kiemelni, hogy mi jöhet létre ebből az együttesből.

Egy kis verset mondok el most, önöket pedig megkérem, figyeljék meg, hogyan követik egymást a hangzók, és amikor elhangzik valakinek a saját hangzója, csinálja meg. Így tehát az egész vers 12 + 7 hangzóból jön létre és meg fogjuk látni, hogy egy verset hogy euritmizálhatunk egy ilyen együttessel. Helyezkedjenek bele a kiinduló taglejtésbe, vagy mozdulatba, tartsák is meg és most kezdjük el egész lassan. A saját testmozgásából kiindulva tehát mindig csak az csinálja meg a hangzót, akinek elhangzik a saját hangzója és térjen is ismét vissza a maga mozdulatába. De persze „vizslafülekkel” figyeljék, mert a vers a hangzók együttes voltából jön létre majd:

Edel sei der Mensch,
Hilfreich und gut!
Den das allein
Unterscheidet ihn
Von allen Wesen,
Die wir kennen.
Heil den unbekannten
Höhern Wesen,
Die wir ahnen!
Ihnen gleiche der Mensch;
Sein Beispiel lehr’ uns
Jene glauben.
(Légy nemes, ember,
Jó legyél, segíts!
Ettől egyedül
Térsz el mindenütt
Többi lényektől,
Melyet ismerünk.
Üdv nektek magas,
Ismeretlen lények,
Sejtünk titeket!
Az ő másuk az ember;
Példája megtanít
Hinni bennük.)

Nos, majd a vers folytatását is elmondom, önök pedig elvégzik majd azokat a taglejtéseket, amelyeket tegnap, mint az Állatöv, illetve a bolygók köre végeztek. Mialatt tehát taglejtéseiket végezve körben járnak, amikor a szöveg felszólítja rá önöket, a megfelelő hangzókat végzik és meg fogják látni, hogy mennyivel szebb hatása lesz:

Denn unfühlend ist
Die Natur:
Es leuchtet die Sonne
Über Bös’ und Gute,
Und dem Verbrecher
Glänzen, wie dem Besten,
Der Mond und die Sterne.Wind und Ströme,
Donner und Hegel
Rauschen ihren Weg
Und ergreifen
Vorüber eilend,
Einen um den andern.Auch so das Glück
Tappt unter die Menge,
Fasst bald der Knaben
Lockig Unschuld,
Bald auch den kahle
Schuldigen Scheitel.
(Mert a természet
Semmit sem érez:
Rávilágít rosszra,
S jóra is a Nap,
És a gaztevőnek
Hold, s a csillagok
Mint a jónak, úgy ragyog.Szél, s az ár, s a
Dörgés, jégverés
Zuhognak útjukon,
Megragadja őket,
Mellettük rohanva,
Mind, egymás után.A szerencse is
Össze-vissza csap,
Hol az ártatlan
Gyermekfürtöket,
Hol kopasz fejet,
Bűnöst ragadja meg.

Nos, ha figyelnek és betartják a megfelelő távolságokat, meg fogják látni, hogy az egyes hangzók éppen azért jelennek meg egy megfelelő háttér előtt, amelyet ők itatnak szellemmel át, mert így hozzuk ki a dolgot a valóságból, a valóságos körmozgásból és a szellemi taglejtésekből.

Amit most mondtam önöknek el, elsősorban azoknak igen fontos, akik egy kis euritmiát tanultak már és már annyit tudnak, hogy amit „A bűvészinasból” – hogy egy példát is idézzek, – adtak elő, nagyjából már elő tudják adni. Ott azután bizonyos fokig egy teljesen önmagába zárt ábrázolásunk van. Ha nagyjából ennyit tudunk az euritmiából, arról van most szó, hogy sokat gyakoroljunk az éppen most jelzett irányban. Mert attól tesznek szert a nagyon nagy mértékben, de egyébként is szükséges hajlékonyságra a hangzóképzésben, hogy az önöknek tegnap megmutatott taglejtéseket és az egyes hangzókba történő átmeneteiket sokat gyakorolják.

Nézzék csak meg még egyszer, milyen szép, amikor a Bak a maga hangzóját úgy foglalja keretbe, hogy a mozdulat megjelenik előtte és utána is! Csinálja meg tehát taglejtésből kiindulva mindenki a maga hangzóját és térítsék vissza újra a taglejtésbe a hangzót. Így kapják meg a taglejtéseket, amelyek a betűket keretbe foglalják. Vagyis, másképpen: az euritmiában egy hangzó akkor néz ki igazán jól, ha nagyjából ebből a taglejtésből növekedik ki és újból vissza is térhet oda, – szándékosan használom a „nagyjából” szót. Persze, lesz róla szó, hogy ezek a taglejtések gyorsan felvillantathatók csupán.

De nagyon sokat nyernek vele, ha a szóló-euritmiában, vagy párban, hárman, stb., tanulás és nem kivitelezés céljából – erről lesz még majd szó, – megfelelőképpen hajtják végre ezeket a dolgokat. Most azonban arról lesz majd szó, hogy amikor például a Bak teljesen egyedül van, és azt mondják neki, hogy a magánhangzókat elhagyva, csak mássalhangzókkal adjon elő egy verset, egyszerűen a legrövidebb úton keresse fel mindig azt a helyet, ahol a megfelelő mássalhangzó áll és ott csinálja meg a mássalhangzót, miközben az egyik mássalhangzóból a másikba átmenve mindig a következőnek megfelelő mozdulatot csinálja. Ezek a dolgok elsősorban azért oly fontosak, mert ezektől megy át fokozatosan igazán az emberbe teljesen az euritmia, mivel az ember lényére vannak a taglejtések méretezve. Így nyílik tehát arra lehetőségünk, hogy a költemény formába öntését, euritmia-formákba öntését úgy építhessük fel, hogy ne csak az egyes előadó belső törvényszerűségének feleljen meg, hanem – ha több előadó van, – létrejöjjön a többiekkel, vagy a térrel való kapcsolat is.

Nos, ma még természetesen nem lesznek képesek előadni valami mást is, mint amit megkaptak már, vagyis a hangzókat. De most engedtessék meg nekünk, hogy ne forduljunk a közönség felé, hanem a középpontra irányíthassuk a tekintetünket, hogy önök arra nézhessenek, aki a megfelelő helyen a mássalhangzókat csinálja, aki pedig a mássalhangzókat előzőleg csinálta, a következő mássalhangzó helye felé fordulhasson, és azzal szemben csinálhassa a maga mozdulatát, – a magánhangzókat egyelőre elhagyva. Látják, milyen szépen megy a dolog?

A külső körben álló tizenketten tehát a saját hangzójukat figyeljék most. Elsőnek majd az csinálja ezt a hangzót, aki kapja, Ön azután (aki fut) a következő mássalhangzót figyeli, odamegy ahhoz, akinek ez a mássalhangzója, aki szintén figyel a maga részéről és előre bemutatja Önnek, utána Ön, szemtől-szembe vele, azt a mássalhangzót is megcsinálja. Meg fogják látni, milyen szép lesz majd a mozgás.

Később kell majd csak anélkül csinálnia, hogy a másik euritmista is ott állna, – vagyis teljesen egyedül, – mintha egy kísértetet látna ott és a kísértet is látná a szóban forgó mozdulatot.

Most majd egészen lassan mondok el egy kis verset, Ön pedig (az egyik euritmista) előadja, – a többiek állva maradnak:

Ach, (induljon), ihr Götter! grosse Götter!

– úgy vagyunk az r-rel, hogy olyan, mint egy á. –

Ach, ihr Götter! grosse Götter,
In dem weiten Himmel droben!
Gäbet ihr uns auf der Erde
Festen Sinn und guten Mut:
0, wir liessen euch, ihr Guten,
Euren weiten Himmel droben!
(Ó, ti istenek! nagy Isten,
Fent a messzi-messzi égben!
Adjatok nekünk a Földön
Józan észt és kedveket:
Ó, ti jók, mi rátok hagyjuk
Messze fent a mennyetek!)

Fogalmat kapnak most egyúttal arról is, hogy nem lehetnek önkényesek a végzett formák, mindenképpen indokoltaknak kell lenniük, mégpedig úgy, hogy nem úgy alkotják meg a formákat, ahogyan általában véve szokták, – például, amikor a „Bauch” (has) szó fordul elő egy versben, nem ilyen (has alakú) formát csinálnak, erről soha nincs szó, – hanem magukból a hangzókból alakítják ki a formát, amiről szó van, vagyis a hangzókban és a szellemi mozdulatokban már benne lévő formákból, amelyekről tegnap beszéltünk.

Figyeljék csak meg, milyen szép, ha most ugyanezt a magánhangzók szerint vesszük. Csinálja most meg kérem (egy másik euritmista) és vele együtt a többiek is ugyanezt a magánhangzók sorával.

Tudják, hol állnak a megfelelő betűk, ahová oda kell menniük:

Ach, ihr Götter! grosse Götter, (Ó, ti istenek! nagy Isten,

Egyelőre ne végezzenek közben semmilyen mozdulatot, maradjanak állva, ha egy másik magánhangzó nem következik még. Nagyon szép, amikor két azonos magánhangzó követi egymást és a megfelelő ponton nyugodtan maradunk:

Ach, ihr Götter! grosse Götter,
In dem weiten Himmel droben!
Gäbet ihr uns auf der Erde –
(Ó, ti istenek! nagy Isten,
Fent a messzi-messzi égben!
Adjatok nekünk a Földön –

Gondolják csak meg, milyen óriási lehetőségük van gyakorolni. Azon láthatják meg azonnal, hogy ha egy magánhangzó ismétlődik, valóban ott kell megállniuk újból, ahol a magánhangzóval álltak előzőleg.

Csak éppen meg kell érezniük, mi az, ami a beszédben él, valóban meg kell érezniük, hogy mi van itt. Ezért önöknek kétféleképpen szeretném az első három sort intonálni, – nem mondom, hogy recitálni és azt sem, hogy deklamálni, – hogy lássák, mi is rejlik valójában a beszédben és voltaképpen mit is kell az euritmistának megéreznie, mert különben nem derülne ki, hogy mit kell kifejeznie:

a i ö e o e ö e
i e ei e i e o e
ä e i u au e e e

Gondolják meg csak, mennyire teljesen más érzés, ha az áll itt: „der Erde”, azzal szemben hogy, három azonos e e e magánhangzó követi egymást. Az ilyesmit különösen erőteljesen tanulják meg majd érezni, ha ilyen gyakorlatokat végeznek.

De hasonló a helyzet a mássalhangzókkal is és hogy szép-e a költemény, voltaképpen ezen alapszik. A beszéden pedig alapjában véve egyáltalán nem lehetünk úrrá, ha a költeményt tulajdonképpen nem úgy készítjük elő, hogy előbb csak a magánhangzói csendüljenek meg, a mássalhangzóit pedig félig ejtjük csak ki, azután viszont a magánhangzóit ejtjük ki csak félig és csendüljenek fel teljesen a mássalhangzói. Gondolják csak el, miféle jellegzetességet hallanak így:

ch hr g tt r g r ss g tt r
n d m w t n h mm l d r b n
g b t hr n s f d r r d
f s t n s n n n d g t n m t

Most egymás után kellett magánhangzókat és mássalhangzókat érezniük. De ténylegesen ezt kell gyakorolnia az euritmistának, így lesz a test simulékony, az, aminek lennie kell. Ha euritmizálni akarnak, az euritmiát valóban valamennyire tiszteletben kell tartaniuk. A tiszteletnek kell gondolkodásmóddá válnia. Ha a gégefőjükkel végzett minden egyes mozdulatot valóban megfelelőképpen utánoznák, amikor kimond egy csak valamennyire is bonyolult mondatot, sokat kellene tanulniuk. Mindezt a születésüket megelőző életükben tanulták meg. Itt, földi életükben egy kis ismétlés-leckéjük van csak, amikor a gégefőjük megrezdül a környezetből meghallott hangokat utánozva, vagyis amikor ilyen hangokat utánoz. De az efféle tanulás, a szellemi állapotban való tanulás nem intellektuális, hanem érzésből fakadó tanulás. Ezért ösztönöznek érzésre az itt és most végzendő gyakorlatok.

Nincs arról szó, hogy most azonnal arra gondoljunk, hogy a bolygók táncát elő kelljen adnunk. Ha elő akarjuk adni a bolygók táncát, különben is az van, – mivel 12 + 7, vagyis 19 személy szükséges hozzá, – hogy jönnek azok az emberek, akiknek euritmia előadásokat kellene tartanunk és azt mondják, hogy a hozzá tartozó öltözékekkel együtt csak 7 euritmistát hozhatunk magunkkal, mert nincs többre pénzük. – Nos, most mit tegyünk? – Tehát, hogy helyesen értsék meg a dolgokat, azonnal nem lehet szó – mondjuk – a bolygótánc előadásáról, csak arról, hogy amit éppen most, az eltelt két óra alatt adtam meg a szellemi taglejtésekből a hangzók taglejtésébe történő átmenetnél, szervezetük simulékonnyá tétele érdekében sajátítsák el. Így majd finomabban érzik meg, hogy mire van szükségük az euritmizáláshoz.

Nem csak ismételni kívánunk a tanfolyamon, hanem tekintetbe kívánjuk venni azt is, ami az euritmiát előbbre viheti.

Az euritmia előbbre jutásának akadálya, hogy nem mindig hiszik el, hogy tanulni kell ahhoz, hogy meg tudják csinálni, – sőt, úgy vélem, sokszor azt hiszik, hogy meg tudják anékül is csinálni, hogy tanulnák. Vannak, akik két-három héten át nézegetik, hogyan euritmizálunk és utána euritmia tanárok, vagy tanárnők akarnak már lenni. Gondoljanak csak arra, milyen hallatlan dolog lenne, ha ilyen követelményeket támasztanának a zenében, vagy a festészetben! Tényleg arról van szó, hogy tanulják meg belátni: az euritmia olyasvalami, ami az embert teljesen szerveinek lehetőségei alapján teszi a kifejezés eszközévé. De ezt csak úgy érhetik el, ha azt is gyakorolják, amit nem kell azután előadniuk, csupán ahhoz járul hozzá, hogy az előadás során majd meglegyen a szükséges simulékonyságuk. Arra gondoljanak csak, mi mindent csinálnak a többi művészetben is. Liszt Ferenc híres zongoráját ugye mindannyian ismerik, – valószínűleg más zeneszerzőknek is volt ilyen zongorája, – voltak billentyűi ugyan, de húrjai nem. Liszt állandóan ezen gyakorolt, mindig vele volt és persze nem azért tette, hogy zenét írjon rajta, hanem hogy szervezetébe mozgékonyságot juttasson.

A szomszédja nem hallott belőle semmit, jó volt tehát másoknak is, ha így gyakorolt. Nem kellett zavarnia szomszédait egész éjjel, – az ilyen zongorán gyakorolhatnak egész éjjel, senkit sem zavarnak vele. Csak arra való, hogy a szervezetbe jutassa a mozgékonyságot.

Voltaképpen annyiban az euritmia alapja, amit csináltunk az eltelt két óra alatt, hogy a szervezetbe juttatja az euritmiának éppen ezeket a mozgásait és elhelyezkedéseit.

Térjünk most vissza a versre és csináljuk meg az utolsó sorait is:

Festen Sinn und guten Mut: Adjatok nekünk a Földön

Képzeljék el, hogy abban, ami itt önök előtt áll: „und gu-” (az u-ban nyugalomban marad) – „ten” (az előző helyre tér vissza) „Mut” (ismét az u!), a ráadásul magukba felvett tények miféle sora van benne. Éppen annak következtében éreznek helyesen, hogy beletalálnak a természetesnek érzett mozdulatba, amikor az egyik magánhangzóról a másikra térnek át, vagy amit akkor éreznek természetesnek, ha két azonos magánhangzó követi egymást, vagyis kétszer ugyanaz a magánhangzó következik.

O, wir liessen euch, ihr Guten,
Euren weiten Himmel droben!
(Ó, ti jók, mi rátok hagyjuk
Messze fent a mennyetek!)

Ezzel lehetőséget nyújtottunk arra, hogy a magán- és a mássalhangzókat egymással szembenállóknak érezzük. Mert kifejezetten hangsúlyoznom kell, hogy itt semmi sem múlik közvetlenül a helyen, hiszen a hölgyet, aki a t-vel ott hátul áll (az Oroszlán helyén), ugyanúgy állíthattam volna ide is, a többiek pedig, ennek megfelelően, máshol állnának és önök is egy másik helyre kerültek volna, amikor mozog az egész kör. De nem az abszolút, a mindentől független hely a fontos, hanem a relatív hely, az, ahol egymáshoz viszonyítva állnak. Elgondolkodhatnak azután az abból adódó formalehetőségeken, hogy valamit hol kezdenek el, – ha például t-vel kezdődik egy költemény, itt kapunk egy kiindulópontot, viszonyító pontot, hogy a formákat megfelelőképpen alakítsák ki, hogy tudják, hová kell a formával most menniük, és így tovább.

Mindenekelőtt tehát azt kell megérteniük, hogy az van benne a tegnap és ma ismertetett dolgokban, hogy a formákba és a mozdulatokba hogyan éljék bele magukat.

12. Erkölcsi és lelki gyógyhatások az emberi lélek formába és mozgásba történő áramlása következtében és visszahatásuk az egész emberre

Dornach, 1924. július 9.

Most anyagunkhoz csatoljuk a jobbára az euritmia alapjaiból merített dolgokat és megbeszélünk egyet és mást, amit – legalábbis részben – ismernek már. Utána helyreállítjuk majd a kapcsolatot a még megbeszélendő és a már ismert dolgok között.

Az első, amit meg szeretnék beszélni, az, hogy már láttuk, az ember taglejtéseiben, a nyugalomban megtartott, vagy mozgásban lévő taglejtéseiben, amelyeket a 12-es és a 7-es szám képében tártunk lelki szemeink elé, bizonyos – mondhatnám – erkölcsi impulzusok hogyan fejeződnek ki. Vagyis az euritmia alapján ugyanolyan jól elképzelhető tehát, amit az ember lelke megélve ítél meg, – hiszen erről van szó, – illetve ítélve él meg.

De ami a formába és a mozgásba az ember lelkéből így – mondhatnám – árad bele, ugyanígy az egész emberre vissza is hathat. Ezen alapulnak azután az euritmia gyógyhatásai, amelyek mind erkölcsi és lelki, mind fiziológiai és pszichológiai vonatkozásban is jelen lehetnek azután.

Erkölcsi és lelki gyógyhatások különösen akkor mutatkoznak meg, ha gyermekkorban tesznek bizonyos euritmiai intézkedéseket, bizonyos euritmiai tényeket gyermekkorban mutatnak be.

Néhány dolgot a korábban már megbeszéltek közül most ebből a szempontból szeretnék megtárgyalni újból, ami tehát egyrészt onnan indul ki, hogyan ered a lélek hangulatától, a lelkiállapottól a forma és a mozgás, másfelől hogyan hat újra vissza, hogy azután egy nagyobb összefüggéshez jussunk és a következő napokon tovább vihessük egy kicsivel az euritmiát, a hangzók euritmiáját is.

Nos, önök ismerik már az embert és felebarátait összefogó, úgynevezett „én meg te”-gyakorlatot. Négyesével állnak ennél, és akik háttal állnak, közelebb kell húzódniuk egymáshoz egy kicsit, de nem nagyon, a nézőkre tekintettel. Most pedig csinálják a gyakorlatot a következőképpen. „Én és te, te meg én, én és te, te meg én, – mi vagyunk.” Most igazi a „mi”, végül is a „mi”-ben (a körben) egyesülnek. Az „én” és a „te” alatt azokat értjük, akik átlósan állnak egymással szemben. Egymás felé közeledve egyszerűen azt fejezik ki, hogy össze akarnak tartozni, egymás hozzátartozói kívánnak lenni, az átlóban az fejeződik ki, hogy át akarnak az „én”-ről térni a „te”-re, „te meg én”, – visszatérnek ismét – és ezt meg lehet csinálni sorozatosan is, – majd tudatosan egyesülnek mind: „mi vagyunk”. Ismételve a gyakorlatot, a „te meg én, te meg én”-nel vissza is térhetnek a kiindulópontra.

Arról van szó, hogy az efféléket a legkülönbözőbb módokon ki lehet dolgozni a napokban megismert hangulatokból.

Most elképzelhetik, hogy ön (I.) a Sas, ön (II.) a Vízöntő, ön (III.) a Bika, ön (IV.) pedig az Oroszlán. Végezzék a taglejtésüket, amiből kiindulnak, az egészet befejezve pedig majd ezekbe a taglejtésekbe térjenek vissza.

Figyeljék meg, hogy mit is fejeznek ki azután voltaképpen. A gyakorlattal azt fejezték ki, hogy az ember ezt a négy állatot erkölcsi minőségként foglalja magába, amikor saját maga tudatára ébred, tulajdonképpen az egész embernemzetséget magába foglalja, de mint ember, egyúttal a „mi vagyunk”-at is. Ebből a kezdő taglejtésből induljanak ki, majd újból alakítsák át ezt a kezdő taglejtésbe. Így az éppen most megismert dolgokat alkalmazzák.

Így jutnak el az igazi befejezéshez. „Kiinduló taglejtés, én és te, te meg én, én és te, te meg én, mi vagyunk, – kiinduló taglejtés”. Igazi bevezetésük és igazi befejezésük van és keretbe is van foglalva az egész.

Nos, az euritmia vonatkozásában a pedagógia számára különösen kitűnő ez a gyakorlat. Mégpedig ezeket a gyakorlatokat különösen akkor végeztessük buzgón a gyermekekkel, ha azt figyeltük meg, hogy irigyek, vagy nagyravágyók, – ki szeretnénk ezeket a tulajdonságokat javítani – és ezáltal a következőket tesszük. Teljesen magától értetődő ugye, hogy a nevelés művészetében még a leghalványabb árnyékát sem szabad elhelyeznünk annak, amit mágikusnak nevezhetnénk, hiszen a nevelésben mindennek, ami mágikus, erősen szuggesztív hatása lenne, ezt azonban csak gyengeelméjű, csökkent képességű gyermekeknél engedhetjük meg. Ameddig azonban megmaradnak lelki tulajdonságoknak a rendellenes tulajdonságok, mindenképpen szükség van arra, hogy tisztán csak lelki úton hassunk, eltekintve mindentől, aminek szuggesztív és mágikus hatása van. Itt, ha ezt a gyakorlatot négy gyermekkel csináltatom meg, mi történik? Ismételten azt hallják, hogy „én és te”. Így tudomásukra jut az emberek összetartozásának, társas voltának, egymással való kapcsolatának alkotóeleme, ami azután tudatossá is válik bennük a „mi vagyunk” során. A közben végzett taglejtésekben kifejeződik természetesen, hogy a gyermek arra, amit csinál, odafigyel és lelkileg hatással van rá. Nincsen benne tehát a legcsekélyebb szuggesztió sem. Elmondhatjuk tehát, hogy ez a tánc eszköz az irigység, a nagyravágyás és más hamis tulajdonságok ellen. – Csak egészséges gyermekeknél alkalmazhatjuk, amikor ezt a gyakorlatot végeztetjük velük, teljesen tudatosan, mindenféle szuggesztió, mindenfajta mágia nélkül alkalmazzuk.

De most azt fogják mondani, hogyan van ez beteg gyermekek esetében? Náluk az a helyzet, hogy amúgy is homályos, tompa tudattal kell számolnunk, tehát tompult már a tudatuk. Ilyenkor azután szuggesztíven kezd hatni valami. Ezért tehát, mihelyt elkezdődik a gyermeknél az, ami beteges benne, tisztában kell lennünk vele, hogy a letompított tudatú gyermekeknél ezt a gyakorlatot igen hasznosan alkalmazhatjuk, az izgatott tudatállapotban lévő gyermekeknél viszont nem.

Ezek a dolgok vezetnek azután oda, hogy mindent, ami a gyógyeuritmiára vonatkozik, tulajdonképpen csak az orvos folyamatos közreműködésével és elrendelése szerint alkalmazhatunk, mert csak az orvos hivatott megítélni, hogy ami kóros, hol kezdődik el.

Térjünk rá most egy bizonyos lelkiállapotból fakadó másik mozgásra, ami hasonló a tánchoz. Nevezzük béketáncnak, pusztán csak ezért, hogy legyen neve. Ez a tánc, a béketánc, megtaníthatja valakinek egyúttal másvalakivel kapcsolatban, hogy a lelkiállapot bizonyos árnyalata hogyan árad bele a formába.

Tegyük fel, hogy bizonyos módon egy háromszöget alkotnak, szélsőséges kifejezéssel ilyenné alakíthatják:

Lehet, hogy akad valaki, aki a háromszögön a nyíl irányát követve halad végig, de végigjárhatják hárman is úgy, hogy az első csak ezt az utat teszi meg, a második csak ezt, a harmadik meg csak emezt.

De ha most ezt a háromszög-alakot veszik, eltéréseket találnak az előzővel összevetve. Egyfelől az előzőkhöz képest elsősorban hosszával tűnik ki két vonal, másfelől az alapvonal az előzőéhez képest rövid. Bár pontosan ugyanúgy végezzük a gyakorlatot, mint az előbb, mégis teljesen más benyomásunk lesz.

Előbb békés benyomáshoz jutottunk, másodszorra a forma hatására, ha a gyakorlatot úgy végezzük el, mint a rajzon látható, az energiáról kapunk benyomást, azt mondhatjuk tehát, hogy előbbi esetben a béketánc volt a dolgunk, most pedig egy energiatáncot járunk.

Amellett lényeges, hogy az euritmiában az efféle mozgásokat ritmusban végezzük. Ha pedig megkérdezzük, hogyan kell végeznünk ilyenfajta mozgásokat, eszünkbe kell jutnia, hogy – amint mondtam – a lejtő ritmusban valamiféle parancsoló, elrendező van, a szökkenő ritmusban pedig valami, ami valamire törekszik, akar valamit.

Nos, akár a béke, akár az energia hangulatába keveredünk, a szándékhoz, a törekvéshez van ugyan köze, de semmiképpen sem használhatjuk, ha – mondjuk – egy katonai parancsot kell végrehajtanunk. Persze nem annyira csúnyán gondolom, ahogyan az hangzik, de egy katonai parancs egyszerűen állhat abból is, hogy bizonyos mozdulatok segítségével a gyermekeket engedelmességre szoktatjuk. Ennél a lelkiállapotnál azonban semmiképpen sem fejeződhet ki semmi sem, aminek a parancshoz, a rendteremtéshez van köze, arról lehet csak szó, hogy felfelé halad, anapesztus-ritmusa van a témának.

Nos, most megkérek egy euritmistát, mutassa be nekünk az első háromszöget úgy, ahogyan leírtam. Mondjuk, járja végig a háromszöget ebben a formában és anapesztus-ritmusban, míg én ezt mondom:

Strebe nach Frieden,
Lebe in Frieden,
Liebe den Frieden.
(Békére törjél,
Békében éljél,
Szeresd a békét.)

Kérem, csinálja úgy, hogy a néző előtt a hosszú vonal legyen, (l. az előző oldalon a rajzot fent.), de induljon innen (1) el és hátrafelé haladjon, mert mindig figyelembe kell vennie, hogy a néző lássa Önt. Kellemetlen ugye, hogy úgy kell haladnia, hogy a mondatok nem anapesztusokra épülnek, de ez nem tesz semmit, ennek ellenére tudnia kell, hogyan jusson el a nyelvben nem anapesztusokban lévő szavakon keresztül is az anapesztus-mozdulatokhoz. Az euritmia nyelvezete éppen így fejezi ki, amit a nyelv ritmusával nem lehet kifejezni, hiszen nincs is a németben például a „békére” (Frieden) olyan szó, amely súlyos szótaggal végződne. Tehát még egyszer:

Strebe nach Frieden,
Lebe in Frieden,
Liebe den Frieden.
(Békére törjél,
Békében éljél,
Szeresd a békét.)

Kérem, nagyon világosan csinálja meg az anapesztus-mozdulatokat. A szavak daktilusokban vannak, mégis anapesztusokat kell csinálnia, bár a mondottakkal nem egyezik, – a táncot mégis anapesztusokban járja nekünk el és anélkül, hogy zavartatni engedné magát a szavaktól. Egy olyan szövegünknek kellene hozzá lennie, amely anapesztusokra épül, máskülönben a hallást mindig zavarná természetesen a diszharmónia.

Nos, most a következőt csinálja meg, kérem. Most a rövid alap-vonalú háromszöggel kellene megcsinálnia az anapesztusokat. Ismét innen (1) induljon el és próbálja a háromszöget azzal is érzékeltetni, hogy a hosszú oldalvonalakon gyorsan halad végig (l. a 139. oldalon az alsó rajzot), a rövid oldalon pedig ugyan anapesztusban, de egészen lassan. Ez lenne tehát az, amit energiatáncnak nevezhetünk.

De mindkét mozgást előadhatja egy csoport is. Vegyünk előbb egy háromtagú csoportot és háromszögben állva először a béketáncot járják el, mindenki csak egy-egy vonalon menjen végig. A háttérszövegnek természetesen anapesztusokból kell állnia.

Megcsinálhatják most másképpen is. önök, akik ott, a sarokban állnak, most alkothatnak egy ugyanilyen felépítésű, ugyanilyen alakú, csak kisebb háromszöget. Ilyen háromszögeket alkothatnak a többi sarkokban is és így csinálhatják ezt a legkülönbözőbb módon, de a különféle módok különféleképpen lesznek szépek majd. A legjobb lesz, ha az (1). pontokon állók kezdenek el mozogni, ők kezdik és egyidejűleg végeznek el minden háromszöget, ki-ki a maga módján. Az euritmiának egy kicsit a lélekjelenlét is az alapja. Minden háromszög azt csinálja, amit a teljes színpadon csináltak az előbb. Most, másodszorra, mindenki, aki háttal áll, az „én és te, te meg én, én és te, te meg én, – mi vagyunk”- gyakorlatot, az „én és te”-gyakorlatot végzi, vagyis azok végzik, akiket a sarkokba állítottam. A középen állók egyszerűen megfordulnak. Most másképpen alkotnak háromszögeket. Akik most a négyzetet alkotják, háromszor megismételve eljárják még egyszer a béketáncot, ott, ahol éppen állnak. Ha igazán simulékonyan csinálják, egy összefüggő gyakorlatot alkottak.

Ezt a gyakorlatot rendkívül jól vihetjük keresztül például pedagógiai és gyógypedagógiai szempontból is. Vehetünk csak kevesebb, két-három csoportot is, de akkor is hasonló módon végezhetik a gyakorlatot. Különösen jól végeztethetjük, ha – mondjuk – az osztályban fékezhetetlen, kolerikus gyerekek vannak. Végeztessük el a gyakorlatokat, ha pedig két-három héten át minden nap elvégzik őket, vagy olyan gyakran, ahány euritmia órájuk van, sikerül majd őket megfékezni már. Végeztessék el tehát ezeket a gyakorlatokat az összes verekedős, pattogós gyerekkel, meglátják majd, milyen rendkívül csillapító hatással vannak a gyermekekre.

Azonnal előadhatjuk most az energiatáncot. Ismét háromszögeket kell alkotnunk, de most hegyes háromszögekre van szükségünk. Most is háromszor végezzék el a háromszög-mozgást. Négy hölgy áll a sarkokban. (l. a rajzot). Ők, a sarkokban állók, a következő gyakorlatot végezzék el most. Az u-ból indulnak ki, – „du und ich” (te meg én), – az „ich”- nél érkeznek középre, nem ugyanazzal a mozdulattal, mint a „du”- nál, hanem amikor összefutnak, olyan a mozdulat, mintha támadóállásban lennének, szemben egymással. Most azután az „ich”- ből indulnak a „du”-ba vissza és háromszor megcsinálják ugyanezt. Egyelőre úgy csinálják, mintha egy fordított „én és te”, vagyis egy „te meg én”-gyakorlat lenne. „Te meg én, én és te, te meg én, én és te”, – most hátul állnak és csinálják meg most egymást keresztezve is még (helyet cserél a négy külső). Most a gyakorlatot befelé, a közép felé csináljuk meg: „te meg én, én és te, te meg én, én és te, te meg én, én és te hevesen veszekszünk, vitatkozunk!” Most pedig ismét háromszor az eredeti háromszög-gyakorlat.

Még egyszer csinálják meg az egész gyakorlatot. Háromszor a háromszög-gyakorlatot, utána szétválást, majd ismét a háromszög-gyakorlatot, mindegyiket háromszor.

De most csinálják úgy, hogy lássák, hogyan lehet az ilyen gyakorlatokat még változatosabbá tenni, – csinálják meg az első, a második és a harmadik háromszög-gyakorlatot, majd tekintsék vitapartnereknek magukat azok, akik a sarkokban állnak, tehát a „te meg én, én és te, te meg én, én és te, hevesen vitatkozunk”-mozgásokat végezzék, majd mindannyian, aki ott vannak, alkossanak háromszöget és még háromszor végezzék el a háromszög-gyakorlatot.

Képzeljék el, hogy a taglejtések során esetleg találhatnak olyan felépítésű, három szakaszos verseket, hogy megvalósíthatják ezt a formát.

Hozzá szeretném tenni még, hogy pedagógiai és gyógypedagógiai szempontból mindenképpen alkalmazható, amit most utoljára láttak. Rendkívül előnyös hatással lesz majd ugyanis a flegmatikus, aluszékony gyermekekre. Élénkebbek, belsőleg kissé elevenebbek lesznek tőle. Ezt akartam még erről elmondani.

Már csak azt szeretném említeni, amit inkább a formából csinálunk majd meg. De a formát, amire gondolunk, be is mutathatjuk. (Egy euritmistának:) Próbáljon kérem egy spirálist formálni, belülről kifelé haladva.

(elölnézet)

Egészen jól csinálta, a mozdulattal kezdte, amelyet meg kell jegyezni, kezét szívére tette és hátratett kézzel fejezte be. Ha ezt a mozdulatot jól megfigyelik, úgy találhatják, hogy jól ki tudja fejezni, amikor az ember lelke kifelé, a világ felé fordul-, amikor felkelti az érdeklődését a világ, ami végső soron oda vezet, hogy teljesen át is adja magát a világnak, ezt fejezik ki a hátratett kezek. Kérem, csinálja meg még egyszer, tudva ezt. Látják, ez eleinte olyan, mintha saját magában kutatna és utána kezdene el figyelni a világra, átengedni magát a világnak. Most csinálja meg kérem a fordított, kívülről befelé haladó spirálist, az első fele közben tartsa a karját hátrahúzva, a mozdulat második fele alatt tegye a szívére a kezét. Látják kérem, ez az előbbinek ellentéte, beletömöríti magába magát, visszahúzódik a külvilágtól az énjére.

Az első gyakorlat pedagógiai értelemben véve különösen akkor használható, ha inkább vérmesek és nem vérszegények a gyermekek, önzésük leküzdésére való, a másik gyakorlatot pedig éngyenge, vagy vérszegény gyermekeknél használhatjuk gyógypedagógiai értelemben véve jól.

13. A hangzók mozdulataiban fellelhető kedélyállapotok

Dornach, 1924. július 10.

Elsősorban az olyan formák kidolgozásában jutunk előbbre majd, mint amilyenekről tegnap volt szó. Itt elsősorban azokat a formákat szeretném megbeszélni, amelyek bizonyos kapcsolatok létesítésére szolgálhatnak a mondottak és a válasz között. Tegnap a spirálokról beszéltem és láttuk, hogy a belülről kifelé haladó spirális az ember kifelé fordulását, az ellenkezője pedig az önmagába visszahúzódását érezteti. De a spirálisok egymással összekapcsolt formába is hozhatók. Vegyék úgy a spirálokat, hogy egyszer eleinte tisztán csak anapesztusokban lépkednek és egymás után végig járják mind a kettőt. Próbálják meg egyszer. Ön (II.) vegye a kívülről befelé tartó spirálist, Ön pedig (I.) a belülről kifelé tartót, most megfordítva és mondjuk hat anapesztus-lépésben. Tehát így csinálhatják meg.

De ha valaki – mondjuk – összefüggőn beszél, tegyük fel, hogy egy drámában egy párbeszéd hangzik el kérdésekkel és feleletekkel, az még jó, ha belülről kifelé haladó, tehát a feleletnek megfelelő spirált a két utolsó anapesztus helyén egyszerűen két erős és hosszú lépéssel teszi meg, mintha pusztán csak hosszakat, vagy fősúlyokat akarna csinálni. Most így csinálják meg: négy anapesztus, két fősúly. Így kapnak egy olyan formát, amelyet, ha arról van szó, hogy például egy drámában euritmiával fejezzenek ki egy párbeszédet, vagy általában egy párbeszédet fejezzenek ki, nagyon megfelelőnek is érezzenek.

De ennek a gyógypedagógiában is lehet bizonyos jelentősége. Tegnap elmondtam, hogyan használhatják fel az egyik spirált olyan gyerekeknél, akik csibészek, pajkos kölykök, verekedősek, a másikat pedig a flegmatikusaknál, akik még odáig sem jutnak el, hogy a saját kezüket felemeljék.

Ha külön-külön csináltatják meg a gyermekcsoportokkal a dolgot, bizonyára sikerük lesz. Ha viszont két csoportot alakítanak és az egyikben kolerikus, a másikban flegmatikus gyermekek vannak, majd a spirálmozgást mindkét csoport egyszerre – végzi, de úgy, hogy állandóan egymás szemébe kelljen nézniük, kölcsönösen kiigazítják egymást. A gyakorlat különösen hatékonnyá válik attól, hogy az egymáson végrehajtott kiigazítást hasznosítják.

Az idők folyamán éppen ilyen rejtett alapokon állva használtunk egy sor – mondhatnám – egészen biztosan euritmiára jellemző mozdulatot. (Az egyik euritmistának:) Csinálja meg kérem a Halleluja-alakzatot. Egyelőre csinálhatja egyedül, ötágú csillag alakjában. Álljon a pentagram leghátul lévő pontjára és a „Halleluját” a csillag egyik szárát használva adja meg. A h-val kezdi, az á-ra megy át, az l-let hétszer csinálja, utána áttér az e-re, most az l-let – a másodikat – háromszor csinálja meg, majd az u-t, az i-t és az á-t is, mindegyiket egyszer. De eközben le kell járnia a csillag egyik szárát. Ugyanígy kell a második oldalon is végigmennie. Vagyis arról van szó, ha egyedül végzi a gyakorlatot, ötször kell megcsinálnia.

Most vegyünk öt embert és mindegyik végezze el ugyanezt a gyakorlatot és ez lesz a „Halleluja”. Az I. az első, a II. a következő, a III. a harmadik vonalon menjen végig, a IV. a negyediken és az ötödik vonal az V.-é.

Kezdjék egyszerre mindnyájan. Pontosan ki kell számítaniuk, hogy miután mindezt megcsinálták, a helyükre kerüljenek vissza.

Így egy változó, állandóan változó, bonyolult formát kapnak a pentagramból. Ha jól tanulják be, rendkívül magasztosnak látszik, és tényleg kijön belőle a „Halleluja” egész jellegzetessége.

De van rá lehetőség, hogy másféleképpen érezzék meg ugyanezt. Ide áll az első, ide a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik (lásd a rajzot), de még egy hatodik és egy hetedik is van. Azután mindegyik így, a nyíl irányában mozog.

Így egészen más a hatása. A mozdulatokat ugyanúgy tagolják, mint egyébként. Az elől lévőknek mindig úgy kell állnia, hogy aki hátul áll, középen álljon két elől lévő között, hogy látni lehessen mindenkit. Nos, próbálják meg: 1 a 2-höz, 2 a 3-hoz, 3 a 4-hez, 4 az 5-höz, 5 a 6-hoz, 6 a 7-hez, 7 pedig egy nagy körívvel hátul az 1-hez.

Nos, láthatják, hogy a lassú tempó következtében milyen különösen magasztos a „Halleluja”, amit így kapnak.

Egy további változatot kapunk, ha a maga helyére érkezve még ezt az ívelő mozgást is hozzáveszi (l. a rajzon) mindenki és mindannyian egyidejűleg végzik ezt is. Mindkét mozgást ki kell újból tölteniük ugyanazzal a taglejtéssel. Így azonban valamivel gyorsabban kell előadniuk a „Halleluját”. Az efféle taglejtéseket sokkal jobban ki lehet képezni.

Csináljuk meg például így. Ezúttal két euritmistát vegyünk, a többiek rendeződjenek el ötágú csillag-alakban. Ön ezúttal a Napot képviselje (A), amint tegnap csináltuk, és amíg a többiek bejárják a pentagramot, végezze a Nap-mozdulatot. Ön pedig (B) nyugodtan a Hold-mozdulatot végezze, míg a többiek a pentagramon járnak. Így egy bizonyos módon előadott „Halleluja”-formát kaptunk.

Egy nagyon magasztos „Halleluja”-mozgást kapunk, ha most a másodiknak megadott mozgásokra – de az ívelések nélkül – erről térünk rá. Majd a Nap és a Hold, miközben áttérünk az előbbiről a másodikra, úgy soroljon be, ahogyan korábban voltak.

Ezután térhetünk rá a legutolsóra, amely tehát egy gyorsabb tempót követel meg. Amellett a „Halleluja” a legkülönbözőbb módokon érvényesülhet. Egy olyan formát kapnak, amely igazán nagyon komolyan hathat a nézőre. Próbáljuk csak meg: „Halleluja!”

Látják kérem, így kapnak lehetőséget rá, hogy egyénileg bánhassanak a formák alkalmazásával.

Ezúttal az Evoé-t alkalmazzuk. (Az egyik euritmistához:) Ezt megcsinálhatja egyedül. Az e-nél egyet lépünk, a v-(fau)-nál kinyújtjuk az egyik karunkat, a másikkal úgy teszünk, mintha valamit meg akarnánk fogni, az o-nál magunkhoz húzzuk a karunkat és felfelé, magasra mutatunk, az e-nél visszalépünk. Ha elvégzik ezeket a mozgásokat, megkapják a formát.

Most meg fogják látni, milyen hatással van ez, ha hárman csinálják. Így olyan közel kerülhetnek egymáshoz, hogy (a v-nál) finoman kezet is foghatnak. Természetesen annál szebb lesz, minél többen vesznek benne részt.

Ezek lennének bizonyos formákra a példák, amelyeket különösen azzal munkálhatunk ki, hogy elmerülünk a bennük lévő hangulatokba, és ha a hangzókhoz tartozó mozdulatok alapján találunk rá a lelkiállapotokra, mindenképpen megtartja az euritmia jellegzetességét.

De ahogyan az euritmiában kiemeltük a hangzókat, a lelki hangulatokból kiemelt taglejtésekkel kapcsolatban láthatjuk éppen, hogyan adhatjuk vissza teljesen egyenértékű módon a lélek hangulatait. Csinálják meg kérem a következőket. Egy euritmista ránéz a másikra, a bal lába ujjhegyére áll és most egy s-(sz)-mozdulatot végez, közben folyton a másikra nézve. Azt hiszem, félreérthetetlen, hogy gúnyolódik vele, ha a helyes értelmezésben végzi el az euritmia-mozdulatot, a csipkelődő irónia magától értetődő módon kiderül belőle.

Tegyük fel, hogy a következő mozdulatot akarná csinálni ez az euritmista, – előbb csak érzékeltetni akarja, hogy gúnyolódik, majd a csipkelődést belülről, akarattal, aktívabban akarja kifejezni. Most az következne előbb, amit már megcsinált, majd amikor leállt a lábujjhegyről és az s-(sz)-mozdulatot kitartva, simán csak áll, áttér arra, hogy az állát félrehúzza és sandán néz. Térjenek tehát át az első mozdulatról a másikra, előbb ironikusan, majd csipkelődve szórakozzunk vele.

Ha valóban a megfelelő taglejtéseket keresik meg, kétségtelenül egyenértékű azzal, amit kapnak belőle. Ezt látták ebben. Éppen ezen a példán akartam megmutatni, hogyan érzik meg valóban a dolgokat.

Arra a pontra, ahová jutniuk kell, voltaképpen csak akkor érkeznek el az euritmiában, ha művészi euritmiát akarnak csinálni, ha képesek ugyanúgy szükségesnek érezni minden egyes magánhangzó, mássalhangzó, vagy valami más számára megadott mozdulatot, amint ezt a kissé erősen kifejezett mozdulatot, vagy taglejtést is szükségesnek érezték most. Éppen ezen a taglejtésen tanulják meg, hogyan kell beletalálniuk magukat a dolgokba.

Most még egyszer meg szeretném önöknek mutatni, hogyan kell tulajdonképpen formákat alkalmazni. Emlékezzenek azokra, akik odafent, a színpadon álltak tegnap a béketáncnál, amelybe bele volt azután szőve az „én és te”-gyakorlat, emlékezzenek arra, hogyan volt elrendezve a négy hármas-csoport. Kérem, menjenek ismét fel oda, ahol tegnap álltak és rendeződjenek el ugyanúgy, mint tegnap. Most a következőket csináljuk. Ahelyett, hogy csak szöveg nélkül a formát csinálnák, mint tegnap, csinálják meg most háromszor az első formát, a háromszögformát az első sor mintájára: „Es keimen der Seele Wünsche” (Csírázik a lélek vágya), majd a második sorra a második, a harmadik sorra pedig a harmadik mozgást. Csak most érnek el oda, ahol az „én és te” kezdődik a tegnapi felállás szerint. De most ez az „én és te” ne egy „én és te” legyen, hanem újból az „én és te” mintájára végezhető sorok legyenek. Tehát most az „én és te” mintájára végzett néhány sor következik. Végezetül ismét olyan három sor következik, ahol ugyanolyan módon visszakerülnek ahhoz, amit béketáncnak jártunk el.

Es keimen der Seele Wünsche, (Csírázik a lélek vágya,
Es wachsen des Willens Taten, Az akarat tettre váltott,
Es reifen des Lebens Früchte. Az élet gyümölcse beérett
Ich fühle mein Schicksal, Érzem a sorsom, (közeledni egymáshoz)
Mein Schicksal findet mich. A sors rám talál, (vissza)
Ich fühle meinen Stern, A csillagom érzem, (közeledni)
Mein Stern findet mich. Rám talál a csillag, (vissza)
Ich fühle meine Ziele, Érzem a célom, (közeledni)
Meine Ziele finden mich. A cél megtalál. (vissza)
Meine Seele und die Welt Világ, meg a lelkem
Sind eines nur Azonban egyek. (keresztbe menjenek)

A három utolsó sor most a béketánc:

Das Leben, es wird heller um mich,
Das Leben, es wird schwerer für mich,
Das Leben, es wird reicher in mir.
Az élet köröttem fényesebb lesz,
Az élet nekem nehezebb is lesz,
Az élet bennem gazdagabb lesz.)

Ebben az összefüggésben nem pusztán csak sémaszerűen van benne az „én és te”, stb. és a formája sem pusztán csak egy száraz forma, hanem egy olyan összefüggés, amely a soroknak ha nem is mindig tökéletes, de mégis valamiféle felépítésében mutatja meg, hogyan alkalmazhatjuk ezt a formát. Most már meg tudják jobban érteni. Csináljuk meg még egyszer. Meg fogják látni, hogy tökéletes egyenlőséget hoz létre a forma és a sorok tartalma között.

Ezzel egyúttal példát adtam az euritmia nyelvezetének az egyébként használatos beszéddel való bensőséges kapcsolatára is.

Megpróbáltam válaszolni a kérdésre, – ami persze egy halvány próbálkozás csupán, amely magától értetődően csak példával magyaráz, – hogyan jönnek létre költemények bizonyos misztériumokból, olyan misztériumokból, ahol éppenséggel megvolt az a mozgásművészet, amelyet az euritmia formájában meg kívánunk újítani. – Ott elsősorban nem a költemények nyelvezete, nyelvi formája volt meg, hanem előbb még csak megérezték – mert az őseredeti emberben éppen az érzés volt meg, – megérezték a mozgást, a taglejtést, a formával együtt. A költemény formáját pedig a forma, a taglejtés és a forma alapján keresték meg hozzá. Akkoriban a költeményt megelőzte az euritmia mozgásformája és a költemény építkezésének taglejtése.

Ami pedig alapjában véve egyáltalán bensőséges kapcsolatot mutat az euritmia és a földi nyelv között, az is ez. Egy kissé már, mint euritmistáknak, kell érzékünknek lenni aziránt, hogy tulajdonképpen nem lehet euritmizálni minden költeményt. Nézzék kérem, költeményeket írnak, egyiket a másik után, de a 99%-uk tulajdonképpen eléggé művészietlen, legfeljebb 1%-uk marad meg. Az irodalomtörténet-könyvek nem lennének túl vastagok, ha csak azt vennék figyelembe, ami valóban költemény. Mert az igazi költeményben mindig benne van az euritmia és úgy is néz ki, mintha a költő elvégezné előzőleg étertestében a megfelelő euritmia-mozdulatokat és taglejtéseket, mintha a fizikai teste csak azért lenne, hogy a hangzó beszédbe ültesse át az euritmia mozdulatait és taglejtéseit. Csak így jöhet igazi költemény létre.

Nos, ennek persze nem kell intellektuális tudattal lejátszódnia. Ezért már azt mondhatjuk, hogy van már manapság olyan igazi költő, aki az étertestével már akkor járja a táncot, mielőtt a versét még formába öntené és régebben is volt már ilyen költő, mint például Schiller az igazán szép verseiben, – vannak nála is elvetendők, de nem azokra gondolok, hanem a valóban költői teljesítményeire. Goethe költeményeinek többségével úgy állunk, hogy tulajdonképpen érezzük is a mögöttük lévő euritmia-taglejtéseket. Egy egész sereg költőnél elmondhatjuk, hogy amit előadtam, tudattalanul mindenképpen megvan. Tudattalanul megvolt náluk egyszer.

De persze az euritmistának rendje és módja szerint éreznie kell, hogyan működik a szervezetében, hogy a költemény euritmizálható-e, vagyis, hogy tud-e válaszolni a kérdésre: Mint euritmista, értem-e a költőt? Volt-e benne olyasvalami, amit én akarok a formában kifejezni? – Akkor, igen, akkor lesznek majd bizonyos belső kapcsolatban a költeménnyel, ha ezt érzik.

Ezt persze nem lehet túlzásba vinni és az antropozófia talaján állva sohasem vagyunk fanatikusok, nem szabad eltúloznunk a dolgokat. Egyáltalán nem kell megkövetelnünk, hogy misztérium-költeményeket, vagy olyan költeményeket euritmizáljunk, amelyeket a misztérium-művészet mintájára alkottak meg. De olyan kísértésnek sem engedünk, hogy euritmiával fejezzük ki – mondjuk – Wildenbruch egyik versét. Mindenképpen az euritmistáknak kell megéreznie az efféle dolgokat, különben nem jutnak el az euritmia igazi területére.

Nos, talán megértették ezen az euritmia és a beszéd bensőséges kapcsolatát. Most azt kérném, euritmizálják a következőt:

Mein Freund, kannst du es nicht lassen,
Mir das Traurige immer wieder
In die Seele zu rufen?

(Barátom, nem hagynád,
Hogy újra felidézzem
Lelkemben, ami bús?)

Úgy csinálják kérem, hogy egy egyszerű hullámmozgást vegyenek formának, de úgy, hogy amikor az első sorban „Mein Freund, kannst du es nicht lassen” ide érnek, kezdjék lényegesen felgyorsítani a tempót, hogy a néző lássa, hogy a „lassen” (hagynád) szó után gyorsítanak és a hátralévő két sort lényegesen gyorsabban végzik. Csinálják meg még egyszer. Most pedig, amikor a még hátralévő sort csinálják, csinálják meg az ellenkezőjét:

Was seh’ ich? Es ist der Morgensonne Glanz!
(Mit látok? A reggel Napja ragyogását!)

Próbálják az „ich” szó után lényegesen lassítani a túl gyorssá vált tempót. Itt (az előbbi esetben) a lassú tempó megy át a gyorsabba, itt pedig (a második esetben) a túl gyors megy át a lassabba.

Ha valamiben, mint az első mondatban, akarat, törekvés lappang, ha vissza akarjuk fojtani kissé, ahol lappang az akarat, – nem szeretném, hogy újra lelkem elé idéznéd, – gyorsabb tempóba váltunk át a lassabból.

Ha egy külső esemény búvik meg valamiben, amely úgy van valakire hatással, hogy felkelti a figyelmét, felhívja valamire a figyelmet, amikor tehát az észrevétel a fontos, mint a második mondatban, a gyors tempóból átváltunk a lassabba.

Mein Freund, kannst du es nicht lassen,
Mir das Traurige immer wieder
In die Seele rufen? (akarat)
Was seh’ ich? Es ist der Morgensonne Glanz! (észrevétel)

Fogják majd érezni, hogy valóban az fejeződik ki mindkét tempóban ismét, amit bizonyos módon úgy mondhatunk, hogy „akaratot és észlelést, vagy érzést viszünk a mozdulatba”. A költeményeket pedig majd aszerint fogják kikeresni, hogy inkább az akaratnak, valamivel szemben való ellenszegülésnek felel-e meg, vagy egyfajta elhárítandó dolog, vagy odaadás bújik-e meg benne, mondjuk, ha mozdulattal akarják kifejezni, tiszteletet, alázatot fejtenek-e ki.

Természetesen hozzá kell még vennünk a megfelelő mozdulatot is, amelyet kaptunk például az alázatra. Annál jobban felmagasodik a dolog. Mert a dolgokat, amelyeket ki szeretnénk fejezni, többféleképpen is kifejezhetjük.

14. A szavak szerkezete, a versszakok belső tagolása.

Dornach, 1924. július 11.

Ahogyan a beszéd megformálásának belső értése miatt szükséges a szavakat beszéd közben tagolnunk, alanyi, tárgyi, stb. esetekbe sorolnunk, úgy, ahogyan a gondolkodásból következnek, ugyanúgy szükséges tekintetbe vennünk őket az euritmiai előadás során is. Magától értetődően el kell közben kerülnünk a szőrszálhasogatás mindenféle fajtáját és elsősorban nem szabad elfajulnia az euritmiában a tanításnak abban az irányban, amelyet ki kell ma kissé jobban fejtenünk, mint ahogyan sokszor a nyelvtanítás fajul el az iskolában. Az euritmistának azonban mindenképpen tudnia kell, hogy az egyes szavakkal hogyan kell bánnia, – például egy főnévvel, stb., – hiszen ezek a dolgok itt vannak, az ember beszéd útján történő megnyilatkozásainak teljes összefüggéseiben nyújtva át legkülönbözőbb módon a gondolatokat. Itt meg kell különböztetnünk a dolgok tulajdonságait kifejező szavakat a ténykedéseket kifejező szavaktól. A dolgokon lévő tulajdonságokat jelölő szavakat úgy fejezzük ki az euritmiában, hogy abban a pillanatban, amikor arról van szó, hogy egy tulajdonságot euritmiával nyilatkoztassunk meg, álljunk le a mozgással és a taglejtéseket nyugalomban végezzük el, vagyis nyugalomban végezzük a mozdulatokat. Ha viszont valamilyen lelki tartalmat fejezünk ki, amikor tehát a hétköznapi beszéd igét, verbumot használ, különösen az a fontos, hogy a taglejtéseket kifejezetten mozgás közben végezzük. Így tehát az igét, az igazi verbumot a mozgás közben végzett, vagyis a mozgásban lévő emberen jelentkező taglejtés fejezi ki.

Nos, azt, amit az ige, a verbum fejez ki, úgy különböztethetjük meg, hogy azt mondjuk: valami úgy fejeződik ki, hogy egy passzív, vagy egy aktív dolgot, vagy egy tartós ténykedést fejezünk vele ki. Az euritmia taglejtéseit a pillanatnyi ténykedés, pillanatnyi szenvedés, vagy a tartós ténykedés, tartós szenvedés szerint különböztethetjük meg. A passzív ténykedést, a passzív magatartást úgy fejezhetjük ki, hogy a taglejtéseket az előre mozgó, vagyis nem a hátráló ember végzi, – minden olyan belső magatartást, amely szenvedésen alapul, vagyis, mint mondtuk, amit a passzív magatartás fejez ki, úgy fejezzük ki, hogy a taglejtéseket előre haladva végezzük. Minden aktivitást pedig a taglejtéseket hátralépés közben végezve fejezünk ki, minden tartós tevékenységet, vagy tartós szenvedést úgy fejezünk ki, ha egyszerűen előrehaladva járás közben jobbra, vagy balra végezzük a taglejtéseket.

Így nyílik rá lehetőségünk, hogy valóban úgy fejezzük ki az igéket, hogy a nézővel képesek legyünk megértetni, ami bennük rejlik voltaképpen.

Ezúttal a mondottakat egy kis versike előadásakor vegyük csak tekintetbe, ahol a belső magatartásnak megpróbálnánk kifejezni azt a három formáját, amelyeket kifejez az ige. Menjünk végig a versikében lévő igéken:

Konnt’ schlafen nicht, (Nem alhattam,)

Az alvás egyfajta tartós dolog, legalábbis eltart egy ideig az egészséges embereknél, tehát egy huzamos belső állapotot kell kifejeznünk (l. a sémát is a 158. oldalon).

Konnt’ träumen nicht, (Nem álmodtam,)

Nos, az „álmodásról” megkérdezhetjük, – és mindenképpen így kell a verset előkészítenünk euritmizálásra, – hogy természetesen szintén olyasmi-e az „álmodás”, ami tartós állapotra utal és könnyű szenvedés-e egyúttal? Megpróbáljuk tehát az előre haladót a hátrafelé lépővel összekapcsolni, vagyis nem menetelünk majd előre katonásan, hanem az előre lépést mintegy átlós irányú haladással kombináljuk. Tehát:

Konnt’ schlafen nicht,
Konnt’ träumen nicht,
Da hört’ ich drauss
Wie dass Eis zerbricht.
(Nem alhattam,
Nem álmodtam,
De hallottam,
Kint tört a jég.)

A „hallottam” ismét egy ige, világosan szenvedő, passzív magatartás, előre haladás. „Kint tört a jég”, – itt gondolkodhatunk rajta, hogy kijelent-e valamit a jégről. Szenvedés ez? – kérdezhetjük. Vagy tartós állapot? Csak érzéssel felfogva érthetjük meg, hogy úgyszólván egy tartós állapottal van dolgunk, amely azonban voltaképpen egy olyan tevékenységet fejez ki, ami megsejtet valamit, hiszen a hallottakra éppen az az indíték, hogy megtört a jég. Egy pusztán csak passzív magatartás ellentéte tehát. Sőt, ellenünk elkövetett agresszió. Azt mondjuk: megtörik, – a hozzá tartozó reccsenés azonban továbbra is tart. – Tehát úgy adjuk elő, hogy miközben kifejezzük a tevékenységet, kissé hátrafelé haladunk.

Egy ige nélküli sor következik utána, legalábbis csak egy segédige van benne, de most ne legyünk rá tekintettel:

‘s war, als ob aus der Fern,
Ob es sich nahete, –
Wehete, lüftete,
Und in den Lüften es
Atmete, düftete. –
(Mintha messziről
Most jönne közelebb,
Szellőket fújna el,
S miközben lengeti,
Terjeszti illatát.)

„Közelebb jönne, elfújna, lengeti” – tartós magatartások. A fúvás, lengetés csupa tartós állapot, de egyúttal valamiféle tevékenység is van bennük. Tehát ismét csak hátrafelé haladva fejezzük ki majd, hogy „közelebb jönne, elfújna, lengeti” (l. a sémát a 158. oldalon). „Und in den Lüften” – itt nincs ige, (a magyar fordításban van: „lengeti”), a „terjeszti illatát”-nál, mint az előbb, az „elfújna, lengeti”-nél. Ha itt újból hátrafelé mentünk, ismételten menjünk tovább és még tovább hátrafelé (l. a sémát).

Über die Felder her
Talerhalb, berghinauf:
Wenn das der Frühling wär
In vollem Lauf!?
(Földek felől, le völgynek,
S hegyeknek felfelé,
Tavasz, az lenne már
Teljes iramban?)

Csinálják most meg a verset, így jelölve meg a szavak jelentését:

Vorfrühling

Konnt’ schlafen nicht,
Konnt’ träumen nicht,
Da hört’ ich drauss
Wie dass Eis zerbricht.
‘s war als ob aus der Fern,
Ob es sich nahete, –
Wehete, lüftete,
Und in den Lüften es
Atmete, düftete,
Über der Felder her
Talerhalb, berghinauf:
Wenn das der Frühling wär
In vollem Lauf?

Kora tavasszal

Nem alhattam,
Nem álmodtam,
De hallottam,
Kint tört a jég.
Mintha messziről
Most jönne közelebb, –
Szellőket fújna el,
S miközben lengeti,
Terjeszti illatát.)
Földek felől, le völgynek,
S hegyeknek felfelé,
Tavasz, az lenne már
Teljes iramban?

A szavak jelentését megjelölve tehát:

Most a főnévi vonatkozások. Itt elsősorban az érzékekre tett benyomásokat jelölik meg a főnevek, az érzékekre hatással lévő valamiket jelölnek meg, amelyeket konkrét tárgyaknak nevezünk a mindennapi életben.

Az ugye, hogy mi a konkrét és mi az absztrakt, kinek-kinek a maga lelki állapota szerint olyasvalami, ami meghatározatlan. Hegel például vitába szállt a szó megszokott absztrakt és konkrét értelmezésével szemben. Azt mondta, hogy egy mosónő nagyon absztrakt valami, a bölcsesség pedig nagyon konkrét. – Tényleg arról van szó, hogy valaki belső szemlélete közben az olyasvalamit, mint a bölcsesség, megérez-e teljesen konkrét voltában és éppenséggel egy mosónőt is teljesen absztrakt lénynek érezhet. Annak, akinek konkrétum a bölcsesség, a mosónő egy pusztán csak elképzelt valami tulajdonképpen, amit csak elgondolni lehet, de egyáltalán nem valóságos. A mosónő nem a valóság. A valóságos lény a benne élő ember, de maga a mosónő mégsem valóságos dolog.

De éppen ezért jobb ezt úgy kifejeznünk, hogy azt mondjuk: A tárgyakat, amelyek érzéki benyomásokat keltenek, olyan szavakkal jelöljük, amelyeket hátrafelé megtett, szögalakú mozgásokkal fejezünk ki, vagyis hátrafelé szögben mozogva minden tárgyat:

Azokat pedig, amiket a mindennapi életben absztraktnak nevezünk, tehát nem az érzékekre hatnak, hanem meg kell őket a léleknek élnie, mint a bölcsességet, a gondolat erejét, a lángészt, a fantáziát, stb. és még számos egyebet is, előrehaladó, kerekded mozdulatokkal fejezzük ki.

Azt mondjuk tehát, hogy szellemi úton szemlélhető és kétféle dolgot jelöltünk meg ezzel, ami a főnevek közé tartozhat.

De főnév lehet az is, ami rögzít egy állapotot, mondjuk például a fehérség, a szépség, a nagyság tárgyszerűen rögzített állapotok. Ezeket fordítva csináljuk meg, mint ahogyan az érzékekkel észlelhető tárgyakat jelöljük. Elől csináljuk a szögeket.

Hátra lenne még az, ami tisztán csak a lélekben rögzülteket fejezi ki, olyasmiket, amelyek megrögződtek a lélekben. Ekkor bonyolultabb görbületeket csinálunk.

Ami megrögződött a lélekben: Egyrészt alkalmunk lesz rá, hogy kifejezzük, mi van a lélekben, – vágyat, szenvedést, fájdalmat, részvétet, jóleső érzést és hasonló dolgokat. Azt kell tehát mondanunk, hogy az előrehaladó szögekkel a külső tárgyakon megjelenő állapotokat fejezzük ki. Viszont mindent, ami a lélek belső világában tárgyszerűen rögzül, az utóbbi módon fejezzük ki.

Így kapnak meg olyan mozdulatokat, amelyek végül is a nézőt lelki állapotának olyan módosulására késztetik, hogy a belső okokat iparkodjon követni, hogy egy bizonyos lelki dolog állapota miért a hangzóknak bizonyos kapcsolatában jelenik meg.

Nem lesz rá szükség, hogy a beszéd minden egyes részletének utánajárjunk az euritmiában, például azzal, amit névelőnek neveznek, aligha kell foglalkoznunk, mert őket az euritmia taglejtései szempontjából a melléknevekhez hasonlóan, tehát nyugalomban tartott mozdulatokkal kell megcsinálnunk, mint a számneveket is. Velük sem kell másképpen bánnunk az euritmiában, mint más tulajdonságokkal.

Viszont az indulatszavaknak, amilyen például az „óh”, vagy az „ah”, az euritmiai előadás számára különös jelentősége van, mert az euritmiába szépséget és könnyedséget viszünk bele velük. Az összes indulatszavakkal úgy kell bánnunk, hogy vagy valamiféle testhajlítással hozzuk létre, vagy könnyedén ugorva, egy kis, könnyed ugrást végezve.

Éppen most, amikor az ugráshoz, a kis ugráshoz érkezünk, még egyszer fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy minden egyes ugrást okvetlenül úgy kell az euritmiában végeznünk, hogy a lábunk elülső részére ugorjunk és csak azután lépjünk a sarkunkra, minden egész talppal végzett ugrás egészségtelen, – ezt hangsúlyoznunk kell. Ebből az alkalomból meg kell mondanunk, hogy az utóbbi időben mindenféle térdfájásról panaszkodtak az euritmisták és ez onnan van, hogy nem eléggé figyeltek arra, amit minduntalan erősen hangsúlyoztunk, hogy ugyanis minden ugrást – a zenei euritmiához tartozó ugrásokat is – csak az ujjpárnákra ugorva szabad megcsinálnunk és csak azután szabad kecsesen rálépnünk a teljes talpunkra.

Most, kedves Barátaim, következik az a fejezet, amelyet egészen biztosan megtámadnak majd materialista szempontból nézve, amely azonban az euritmia, a pedagógia egész területére nézve mégis fontos és fontos a művészet és a gyógyeuritmia terén is. Tényleg arról van szó, hogy voltaképpen e szerint a három szempont szerint úgy kell minden mozdulatot előadnunk, amit joggal kecsességnek nevezhetünk. Az olyan euritmia-előadás, vagy euritmia-tanítás, ahol nem látunk kecsességet ücsörögni valamelyik sarokban, – persze, szellemi értelemben gondolom ezt, – az ilyen előadás nem is lenne jogos. Úgy kell érezzük, hogy okvetlenül olyannak kell lennie mindenféle euritmizálásnak, – úgy a pedagógiainak, mint a művészinek, – hogy a kecsességnek szégyenkezés nélkül jelen és láthatónak kell lennie.

Ez azonban azt jelenti, hogy minden ügyetlenkedést a legerélyesebben le kell küzdenünk az euritmizálás során. Ha teljesen talpra ugrunk, a legnagyobb ügyetlenkedések közé tartozik. Okvetlenül lábfejünk elülső részére kell ugornunk, mint mondtam. A kecsesen végzett euritmizálás okozza a pedagógiában azt, hogy érzésben a gyermekek ténylegesen növekednek minden irányban. Ügyelnie kell az euritmia-tanárnőknek arra, hogy az érzelmek terjeszkedése az euritmia következtében érjen célba.

Művészi vonatkozásban ez úgy van, hogy a szépséghez egyes-egyedül csak a kecsességen keresztül találhatunk utat. A gyógypedagógiában pedig a kecsességnek ott kell valahol leselkednie, – még ha nem is kell láthatónak lennie, – de ott kell ólálkodnia, – és ezt hiszik el a legkevésbé, pedig így igaz, – mégpedig azért, mert valamiképpen mégis az étertest megmerevedéséhez járul hozzá minden, amit éppen nem kecsesen adnak elő a gyógypedagógiában, tehát nem azt idézi elő, amit voltaképpen általában elő szeretne idézni.

(Az egyik euritmistához:) Euritmizáljon nekünk kérem kecsesen hajladozva valamit. Elrendezheti majd teljes érzése szerint és kecsesen ugorjon is, mondjuk, majd a harmadiknál, amit mondok. Az elsőnél azonban próbáljon zseniálisan kitalált módon hajlongani majd. Három példát mondok, mindet magánhangzó szerint euritmizálja és közben a megbeszélt mozdulatokat végezze;

A kutya ugat!

Próbáljon meg kitalálni egy ugatást kifejező hajlongást.

A macska nyávog!

Most pedig három kis kecses ugrással csinálja meg a harmadikat, az utolsó ugráshoz tegyen hozzá még valamiképpen egy kis hajladozást is közben:

Szól a kakas: kukurikú!

Itt tehát indulatszavak vannak.

Vannak azután elöljáró szavak (prepozíciók) is. A dolgokat persze ismernünk kell, tudnunk kell, hogy ezek a szavak olyan viszonyulásokat fejeznek ki, amelyekben egymáshoz képest állnak a dolgok, mint például: ki, kívül, mellett, szemben, vele, utána, legközelebb, amellett, -tól, -től, -hoz, – hez, -höz, ellenére, stb. Ezek – így mondják, – a részeshatározó esettel, datívusszal járó viszonyszavak, mindig datívusz következik utánuk, a dolgokat az úgynevezett harmadik esetbe kell helyezni. De még mások is vannak. Minden viszonyszót oldalra hajtott fejjel és testtel kell kifejeznünk.

Arról is lesz szó, hogy itt is megtanuljunk különbséget tenni. A datívusszal járó viszonyszavaknál a testünket úgy hajlítjuk meg, hogy átlósan kissé előre, jobbra, vagy balra, vagyis oldalra hajoljon, míg a tárgyesettel járóknál teljesen jobbra vagy balra hajlítjuk, a birtokos esettel járóknál pedig kissé oldalra ugyan, de hátrafelé is.

Így különbséget is tehetnek. Mondjuk például, ki akarjuk fejezni a viszonyszót a következő versben:

Was mag es bedeuten? (Mit jelentsen ez?)

Ez egy kérdés; itt volt az a spirális, amit most alkalmazhatnak.

Was mag es bedeuten?
Mein Herz pocht so geschwind,
Die Glocken sie läuten
Im Morgenwind.
(Mit jelentsen ez?
Oly gyorsan ver szívem,
Harangok konganak
Hajnal szelében.

(hajoljanak oldalvást előre)

Így fejezhetnek ki viszonyszavakat. De ha testük tengelyében mozgatják a fejüket is, kötőszavakat fejeznek ki vele, vagyis olyan szavakat, amelyek összekötnek: és, azonban, stb.

Most még azt szeretném mondani önöknek, hogyan érhetjük el, hogy a költeményeket – mondjuk – saját formájuk szerint euritmizáljuk. Természetesen szó kell legyen arról, hogy lehetőleg teljességre törekedjen a tanfolyam, vagyis szert tegyünk arra is, ami a költemények saját formájuknak megfelelő euritmizálásához vezet. Itt elsősorban azt szeretném önöknek megmutatni, hogyan kezelhetjük az olyan versszakokat, amelyek úgy vannak felépítve, hogy minduntalan visszatér belső tagolódásuk. Tegyük fel, például, van egy négysoros versszak, amelyet a következőképpen építhetünk fel. Természetesen még néhány másféle feladatunk is lehet. Nem mondom, hogy így kell felépíteni minden négysoros versszakot, de éppen így is lehet (lásd a rajzot).

Az egyik euritmista (I.) itt áll és ezt a formát csinálja. Az első sor alatt ebbe a formába próbál beletalálni. Itt áll a második (II.) és ezt a formát csinálja. Megpróbálja felfogni a saját verssorát, – a második sort, – és bele is élni magát a mozgásba miközben recitálják. A harmadik euritmista (III.) itt áll és ezt a mozgást próbálja eltalálni előre haladva, míg recitálják a harmadik sort. A negyedik (IV.) a negyedik sor alatt ezt a mozgást végzi (az előtérben). De most látjuk a rímek helyét a versben, az első sorra a harmadik sor, a másodikra pedig a negyedik rímel. Ezt a versben mindenesetre úgy fejezhetjük ki, hogy akié az első sor, megáll az i-mozdulat közben és meg kell az i-mozdulat közben állnia annak is, akié a harmadik sor. Akié a második sor, az u-mozdulat közben áll meg, tehát az u-mozdulat közben kell annak is megállnia, akié a negyedik sor.

Ezzel az alapelvet akartam csak megmutatni önöknek, hogyan építhetjük fel az euritmia-alakzatokat a vers építkezése alapján. Nos, álljanak kérem négyesével fel, – elhaladtukban csak a táblára kell nézzenek és azonnal tudják is már, – most pedig egy olyan verset olvasok fel, amelynek megfelel ez a forma, mert így van felépítve. Kitűnhet belőle majd, hogyan juthatnak el odáig, hogy formákat alkossanak. Mert a formákban mindenképpen ahhoz kell kapcsolódnunk, – a mondottakat tekintetbe véve, – ami a szövegben valóban benne is van, nem pedig mindenféle játszadozással kiagyalt formákat kell alkotnunk, – még ha csak gondolati és érzésbeli játszadozással kiagyaltakat is.

Először majd pusztán csak ezt a formát hozzák, de ha valóban gyakorolják majd, meg kell próbálniuk belevinni egy ilyen formába ezen kívül azt is, amit a nyelvtannal kapcsolatban mondtam. Azt is bele kell vinniük majd, csak nehogy úgy képzeljék, hogyha arról van szó, hogy egy mozgást előrefelé csinálnak, azonnal meg kell tenniük tíz lépést is előre, elég pusztán csak jelezniük és a dolog akkor a legszebb, ha csak jelzik csupán. Először tehát csak egy nehézséggel terhelem meg önöket, azzal, hogy csinálják meg ezt a formát, a nyelvtant még ne fejezzék ki. De ha ez viszonylag nehéz is, mégis lehet jelezniük mindazt, amit ma a nyelvtanról mondtam, feltéve, hogy kellőképpen gyakorolják. A költemény így hangzik:

Scheiden

Was mag es bedeuten?
Mein Herz pocht so geschwind,
Die Glocken, sie läuten
Im Morgenwind.

Was mag es bedeuten?
Mein Herz ist Wund:
Die Glocken, sie läuten
Die Abschiedstund.

Die Glocken, sie klagen,
Mein Herz tut mir veh,
Die Stund hat geschlagen:
Adé! Adé!

Die Stund hat geschlagen,
Das Herz klopft so sehr,
Ich sitz in dem Wagen,
Komm nimmermehr!

Búcsú

(Ó, mit jelentsen ez?
Oly gyorsan ver szívem,
Harang zúgása ez,
A szélben, reggelen.

Ó, mit jelentsen ez?
Szívem sebes:
A harang jelez,
Búcsúóra ez.

Harangnak nyelve jár,
Szívemnek vére bő,
Ütött az óra már:
Agyő, agyő!

Ütött az óra már,
Szívem nagyon zörög,
Oly messze visz batár,
Hogy vissza sem jövök!)

Így építhetnek fel tehát egy költeményt (lásd a rajzot). Holnap egy kissé még alaposabban megbeszéljük majd a költemény felépítését, ma már csak a következőket szeretném mondani. Az euritmistánál is csak arról lehet szó, hogy a kifejező mozdulatok megérzése és érzékelése iránt egy bizonyos hangulat mindig újból vissza-visszatérő felélesztésével tegye magát fogékonnyá. És ekkor lehet arról szó, hogy az euritmista az emberi szervezet titkaival foglalkozó meditációval eljusson ehhez a finom érzékeléshez, amit – mondjuk, – azzal érhetnek el, hogy a szavakban benne lévő dolgok teljes bensőséges voltával, erőteljes belső átérzésével együtt meditálnak úgy, hogy önökben valóban le is zajlik, ami a szavakban van, amin meditálnak, nem pusztán csak szavak, vagy elvont fogalmak, – ekkor jutnak el majd oda, amit éppen most jelöltem ki.

Ich suche im Innern
Der schaffenden Kräfte Wirken,
Der schaffenden Mächte Leben,
Es sagt mir
Der Erde Schweremacht
Durch meiner Füsse Wort,
Es sagt mir
Der Lüfte Formgewalt,
Durch meine Hände Singen,
Es sagt mir
Des Himmels Lichteskraft
Durch meines Hauptes Sinnen,
Wie die Welt im Menschen
Spricht, singt, sinnt.
(Keresve magamban
Teremtő erők hogyan hatnak,
Teremtő hatalmak hogy élnek,
Azt mondja nekem
A Föld-tömeg ősereje,
A lábam majd közli velem,
Azt mondja nekem
A formaadó levegő,
Dalolja majd el a kezem,
Azt mondja nekem
Az égbolt fényereje,
Töprengjen el rajta fejem,
Hogy az emberben a világ
Megszólal, dalol s tűnődik.)

Ha elvégeztek egy ilyen meditációt, meg fogják látni, hogy elmondhatják magukról: olyanok, mintha egy kozmikus alvásból az euritmia mennyei voltába ébredtek volna fel. Ha ezt a hangulatot életre keltik magukban, mindig úgy kerülnek bele az euritmiába, mintha az éjszakából a nappalba ébrednének fel.

(Rudolf Steiner egyik jegyzetfüzetéből.)

15. Az egész testnek lélekké kell válnia az euritmia-előadás alatt

Dornach, 1924. július 12.

Be kell ma fejeznünk majd a tanfolyamot és az csak természetes, hogy csak bizonyos számú irányvonalat adhattunk benne meg az euritmizálásnak. Természetesen néhány dolgot, amelyeket egy eljövendő tanfolyam számára kellett fenntartanunk, nem beszélhettünk meg, de azt gondoltam, ha így, teljesen az euritmia lényegéből fejlesztünk ki néhány irányvonalat, jobb lenne, mintha mintegy enciklopédiaszerűen az euritmia egész területéről áttekintést nyújtanánk.

Voltaképpen arról van szó, hogy az euritmia mozdulatainak belső úton történő megalkotása egyre jobban megerősödjön az egyes euritmistáknál és ettől egyre jobban növekedjen a megértés is az euritmia iránt.

Ma, egyfajta pótlásként, meg kellene még beszélnünk két hangzót, a g-t és a w-(v)-t. Elsőnek a g-t, amely a mai nyelvünkben, vagy mondjuk, az Európában használt nyelvekben már nem ugyanúgy érvényesül, mint egykor, a régebbi idők folyamán. Emiatt esett ki mindezidáig a mi tárgyaláskörünkből is többé-kevésbé. A g, hangzónak képezve, tulajdonképpen belső megszilárdulásra utal úgy lelki erők tekintetében, mint különösen abban a vonatkozásban, hogy önmagában szilárduljon meg az egész, ami az emberben természetes módon helyezkedik el. A g tehát az a hangzó, amely az ember-lényt önmagában tartja össze, de azt a lényt, akit a természet mintegy belsőleg vált valóra. Ez a g.

Egy euritmista talán bemutat nekünk egy g-t, hogy önök is lássák, hogyan hajlamos belső megszilárdulást nyújtani a g- mozdulat, Tehát elhárítunk mindent, ami kívül van, ami pedig belül van, összetartjuk, ezt nyújtja a g-mozdulat.

Most a furcsa w-hangzó kerül sorra. Ezt a hangzót nemigen találjuk meg a régebbi nyelvekben, nevezetesen a régi keleti nyelvekben. Erre a hangzóra akkor van igénye az ember lelkének, ha nem szokott hozzá a szilárd burkokhoz, hanem a változást igényli és a szilárd háza helyett, amit mintegy a b hangzóban érezhet meg, sátra lenne, vagy olyasvalamije, mint a védelmet nyújtó erdő, vagy valami más, ami kívülről tudja oltalmazni. A w (v) az a hangzó, amely mintegy a mozgékony burokra utal.

Tulajdonképpen emiatt van az is, hogy a w-(v)-nél mindig azt kell éreznünk, hogy valamit, ami minduntalan megújulva védelmet nyújt nekünk, magunkon viselünk. A w-(v)-hangzóban azt érezzük meg, ami tovafut, mindazt, aminek a mozgás a lényege. Tulajdonképpen a w (v), az erős w (v) a tovahaladó hullámot ábrázolja, a gyenge w (v) pedig a szétfröccsenőt. Csak arra hívom fel a figyelmet, minek kell lennie a w-(v)-érzetben. A furcsa csak az, hogyha valamiképpen arra van szükség, hogy a w-(v)-t úgy használjuk, hogy odafigyeljünk a hangzóra, mindig természetes, hogy ismételten használjuk. Amikor w-(v)-t használunk, úgy érezzük, kénytelenek vagyunk többször is használni. Ha csak annyit mondunk: „es wallet”, úgy kívánjuk mondani: „es wallet und woget, es weht und windet, es wirkt und webt”, stb., tehát, röviden, semmi sincs, ahol annyira természetesen használjuk az alliterációt, mint amikor w-(v)-t érzünk. Alliterációkat képezhetünk más hangzókkal is, de annyira magától értetődőnek, mint a w-(v)-vel, más hangzókkal nem érezzük.

Talán valamelyik euritmista bemutat nekünk egy w-(v)-t. Látják kérem, ő is egy mindenképpen mozgás közben végzett taglejtésre törekszik. A w-(v)-hangzó hozza tehát mozgásba a dolgot. Mutasson be nekünk kérem egy ismételten megjelenő w-(v)-vel egy alliterációt, egyszerűen körben járva, – anélkül, hogy most alliterációt alkotnánk, rögtön fogunk majd utána alliterálni. Más betűkkel, más hangzókkal is jelentkezik majd az alliteráció, csak annyit figyeljenek majd meg, hogy a többi hangzókból álló alliterációk milyen kevéssé érintik önöket a w-(v)-nél jelentkező alliterációkkal szemben. Tehát:

Wehe nur
Waltender Gott,
Wehgeschick naht.
Ich wallete
Der Sommer und Winter
Sechzig ausser Landes,
Wo man nicht immer scharte

most egy másik alliteráció következik:

In die Schar der Schützen,
Doch vor keiner Burg
Man den Tod mir brachte.

most egy igen hathatós alliteráció következik, de m-mel. Érezhetik ugyan, de nem fogják olyan erősen érezni majd, mint a w-vel:

Nun soll mein eigenes Kind
Mich mit dem Schwerte hauen,
Morden mich mit der Mordaxt!
Oder soll ich zum Mörder werden?

Érezhetik, hogy ahol a w (v) jelenik meg, az alliteráció magától értetődő mindenütt, más hangzókkal úgy hat, mintha éppen a w-(v)-től kerülne elő.

De az alliteráció, mint költői forma, éppenséggel ott is őshonos, törzsökös, ahol a w-(v)-t egyenesen legelevenebben érzik. És kétféle dolgot érezhetünk. Először is, hogy hozzátartozik az alliterációhoz, a kezdőhangra-rímeléshez, hogy egy kissé régebbi európai korokba helyezkedjünk vissza. Wilhelm Jordan megpróbálta az alliterációt újból divatba hozni és bizonyos belső meggyőző erővel is tudta elmondani. Ma mégsem érezzük kissé helyénvalónak az új felnémet nyelvben. De ha van egy kis adottságunk hozzá, hogy vissza tudunk helyezkedni régebbi korokba, még mindig lehet hatása. A most önöknek felolvasott kis vers a „Hildebrand-dalok” közül való. Hildebrand sokáig volt távol hazájától, amikor újból hazatérőben volt, találkozott a fiával, Hadubranddal és összeveszett vele, az akkoriban teljesen átérzett alliterációs formában fejeződik ki a rokonok közötti vita.

Alliterációt úgy adhatunk elő, hogy az euritmistákat körben rendezzük el és körben haladókkal hangsúlyozhatjuk az alliterációkat, mivel az alliterációk, ha nem is okvetlenül w-(v)-kből állnak, de legalábbis mássalhangzóknak kell lenniük. Mivel tulajdonképpen az alliteráció nem állhat magánhangzókból, az euritmiában alliteráció esetén olyan személyekkel adatjuk elő a magánhangzókat, akik a körön belül állnak.

Alliteráltassuk néhány személlyel az éppen az előbb felolvasott versikét. Rendeződjenek el körben, hárman pedig lépjenek a körbe rajtuk kívül a magánhangzók számára.

Fejezzük ki most az alliterációt kiváltképpen azzal, hogyha megjelenik egy újabb alliteráló hangzó, ezt mindig egy soron következő személy fejezze ki, miközben az előző személy ismétli a maga hangzóját. Akik tehát a kör kerületén állnak, csak az alliteráló mássalhangzókat közvetlenül követő magánhangzókat csinálják meg, a többi, a kísérő magánhangzókat a középen állók csinálják. Egyszer, hogy jól látható legyen, alliteráljuk el ezt a versikét, a külső körön járva lassan:

Wehe nun,
Waltender Gott,
Wehgeschick naht.
Ich wallete
Der Sommer und Winter
Sechzig ausser Landes,
Wo man sich scharte
In die Schar der Schützen,
Doch vor keiner Burg
Man den Tod mir brachte.
Nun soll mein eigenes Kind
Mich mit dem Schwerte hauen,
Morden mich mit der Mordaxt!
Oder soll ich zum Mörder werden?

Az alliteráló mássalhangzót és a közvetlenül rákövetkező magánhangzót a körben egymásnak adják át.

Így látják, hogyan kerül az alliteráció következtében valóban mozgás és egyúttal zártság is az ilyesmibe.

Most beszéljünk meg egyet és mást, amit arra használhatunk, hogy teljesen a lényegnek megfelelően állíthassuk szervezetünket az euritmia szolgálatába. Most mindenekelőtt jó, ha tudjuk érzékelni az euritmiában az állás és a járás között a különbséget.

Ha állunk, az mindig azt jelenti, hogy ábrázolunk valamit, a képe vagyunk valaminek. Amikor tehát euritmizálásra készítenek elő egy költeményt, mindenképpen meg kell érezniük, hogy inkább valahol utalni kell-e valamire, vagy inkább oda kell-e elevenen valaminek a lényegét állítani. Ebből adódik, hogy álló helyzetbe mennek-e át, – ha jobbára nyugalomba kerülnek, már ezt készítik vele elő, – vagy elkezdenek menni. Mégis úgy végződik majd az ügy, hogy a járásnál kevésbé jön tekintetbe az állás, mert a költemény mégis csak az élőt akarja kifejezni, vagyis valamit, ami él és nem pusztán csak azt, hogy mit jelent. Ilyenkor jó tudni, hogy az emberi test a világ egész mivoltával kapcsolatban mit jelent általában. Az emberi lábak a Földet jelentik, mert teljesen hozzáillenek. Ahol tehát valamiféle földi nehézkedés jön tekintetbe, amit az ember él meg, – mint szinte minden földi baj esetében, – arról lesz szó, hogy a lábuk és a lábfejük kecsességével fejtsék különösen ki az euritmiát.

A kezek és a karok a lelkiséget jelentik. A lelkiség a legfontosabb dolog, ami az euritmián keresztül jelenik meg. Ezért főleg a kezek és a karok mozgásának kell szerepet játszania az euritmiában. Itt azután átmegyünk már szellemi területre, de az önmagában vett szellemiséget még különösen a hangzók egymásba történő átmenetével kell kifejeznünk, Ha tehát például a szellemiség gúnyolódva, pajkoskodva fejeződik ki a beszédben, az ember „szellemességében”, ami az emberből azért „jön elő”, mert éppen szellem, – ahogyan mondják – jó értelemben véve „szellemes ember”, ezt azután fejjel kell jeleznünk, mert a fej a szellem számára van itt.

Mindenképpen tudatára kell ébrednünk ezeknek a dolgoknak és akkor megfelelőképpen hozzuk majd őket napvilágra. Különösen fontos lesz majd, ha a fejünket, organizációját tekintve, a legváltozatosabb módon használjuk.

Fordítsák el csak jobbra a fejüket. Ezt mindig érthetjük úgy is: „akarom”, természetesen nem pusztán csak az „akarom” szónak, hanem mindennek, amiben benne van az, hogy „akarom”.

Ha viszont balra fordítják el a fejüket, így érthető: „érzem”, tehát ahol a versben jobbára azt kell kifejeznünk, hogy „érzem”, balra fordítjuk el a fejünket.

Hajlítsák le jobbra lefelé a fejüket. Ha így hajlítják le, (jobbra lefelé): „nem akarom”. Ha ugyanígy balra hajtják le: „nem érzem”, nem értek valamit, nem érzem meg, nem érzékelem.

Most fordítsák a fejüket teljesen előre, hajtsák előre le. A mozdulatot különösen akkor tudják teljesen magától értetődőnek érezni, ha megcsinálják a következőket. Álljon ide két euritmista és az I. végezze ezt a mozdulatot. Azt képzeljék tehát, hogy azt mondaná az I. euritmista, aki profilban áll: „Istenek szívesen teremtenek emberszíveket”. – A II. euritmiával akar válaszolni rá: „Túl okos vagy nekem, nem értelek.” – Most ezt a mozdulatot csinálja, de világosan, valamilyen összefüggésben számtalanszor előfordul ez majd: magába roskad valaki, mert nem tud valamit megérteni.

Meg szeretném most még említeni, hogy legalább egy példán szerepel ez is: az Állatövet követő 12 taglejtésből és a bolygók keringését követő 7 mozdulatból véve, valamire mindig alkalmazhatunk taglejtéseket. Mondjuk például, hogy előfordulhat a következő is azon kívül, amit a sorzáró rímekről kaptunk tegnap, de mindenképpen érezhetjük is: az I. euritmista az oroszlán-mozdulatot végzi, a II. a Vízöntőét és most próbálják euritmizálni a kis verset, amelyet felolvasok majd, – az éles rímeknél, tehát a magas hangzókra végződő rímeknél pedig I. az Oroszlán mozdulatát csinálja. A gyenge, tompa, gördülő rímeknél, ahol tehát nincsenek magas hangzók, amelyek mély hangzókkal végződnek, a II. a Vízöntő mozdulatát végzi. Állva euritmizálják, felőlem akár csak a magánhangzók szerint is és éppen csak a sorvégek mozgásait végezzék el, hogy lássuk, a taglejtések hogyan hatnak a rímek szerint.

Es rauschet das Bächlein über Gestein –

II.-nek a hangzót ki kell tartania,

Ein Weidenbaum drüber gebogen,
Drauf sitzt des Müllers Büblein klein,
Im Schosse ein kleines Zitherlein.
Die Füsschen bespült von den Wogen.
Es kommt ein Mann des Wegs zu gehn,
Er bleibt so still, so schweigsam stehn,
Sieht zu dem sinnigen Knaben:
„Hatt’ auch einmal ein Büblein klein,
War auch so still und auch so fein;
Das liegt nun draussen, begraben.”

(A sziklát egy kis patak zúgja körül,
A fűzfa lehajta fölébe az ágát,
Rajta a molnár kisfia ül,
Egy kis citerával ölében örül,
A hullámok verdesik lábát.
Egy férfi az úton épp arra jár,
Csendesen, hallgatagon megáll
És látja az értelmes kicsi fiút:
„Ó, volt nekem is egy kicsi fiam,
Ő is csendben örült, halkan, finoman,
Ott kint feküszik, hol nincs visszaút.”)

Látják tehát, így meríthetjük a rímeket az Állatöv-mozdulatokból. Felhívom a figyelmüket, hogy ha éppen ezeket a dolgokat csinálják meg, érezni fogják, hogyan kapnak biztonságérzetet az euritmia mozdulatainak kidolgozása során. Valóban nem szabad a mozdulatok valamelyikét tetszés szerint venniük, hanem meg kell keresniük azt, amely a vers hangulatának felel meg.

Most szeretném, ha ide állna néhány euritmista és különféle taglejtéseket végezne, mégpedig így: Az első zárja össze lábait és vízszintesen nyújtsa ki oldalra a karjait.

A második kissé szétnyitott lábakkal tartsa karjait nagyjából a gégefő magasságában vízszintesen oldalra.

Most pedig a harmadik kissé terpesztett lábakkal úgy tartsa karjait oldalra, hogy a kezeit összekötő vonal a szíve alatt húzódjon.

A negyedik még jobban, teljesen terpessze széjjel lábait és a karjait úgy tartsa, hogy a kezei messze a feje fölött legyenek, de függőlegesen egy vonalban a lábfejeivel.

Az ötödik a lábait nagyjából a harmadikhoz hasonlóan tartsa, a kezeit összekötő vonal pedig pontosan a feje tetején haladjon keresztül.

Ez a vonal a gégefőn halad át (a másodiknál), itt (az elsőnél) teljesen vízszintesen, itt pedig (a negyediknél) magasan a fej fölött halad el és itt (az ötödiknél) a fejtetőn halad át. Tartsák meg ezeket az összes taglejtéseket.

A hatodik teljesen zárja össze a lábát és egészen függőlegesen tartsa a karjait.

Most a következőket jegyezzék meg ezekről a taglejtésekről:

Elképzelem, mit beszélek
Beszélek
Beszéltem.
Szellemileg keresem magamat
(szellemi eredetemet)
Megérzem magamat magamban
Szellemi úton haladok
Úton vagyok a szellem felé
I.
II.
III.
IV.V.
VI.
(magam felé)

Nagyjából így. Most megpróbálhatják, hogy az egyik állásból átmenjenek mindig egy másikba. – Álljon egy euritmista az I. elé és adja elő kérem ezt a hat állást. Próbálja kérem lejárni a hat állást, lépjen oda mindegyikük elé és érezze közben azt, hogy amit az előbb mondtam, azzal kell kifejeznie, hogy a mögötte állók mozdulatait végzi. Most tehát elsőnek Ön van soron:

Elképzelem, mit beszélek –

A következő elé lépve:

Beszélek
Beszéltem
Szellemileg keresem magam
Megérzem magamat magamban
Szellemi úton haladok

Így tehát egymásból következnek a taglejtések.

Rudolf Steiner egyik jegyzetfüzetéből

Ha euritmiára felnőtteket tanítunk, egészen biztosan nagyon jól beletalálják majd magukat az euritmiába, ha azzal kezdjük, hogy éppen ezeket a taglejtéseket gyakoroltatjuk velük.

Ráadásul ez a gyakorlat, – vagyis ha egymás után végzik ezeket a taglejtéseket, – a lelkeket összhangba hozó gyakorlatok közé tartozik, gyógyeuritmiai taglejtések. Ha tehát lélekben, belsőleg az emberek annyira elhidegültek, hogy az már testileg, mindenféle anyagcsere-betegségekben is kifejeződik, ez a gyakorlat, mint gyógyeuritmiai gyakorlat, mindenképpen egészen kiváló.

Végül a szívükre szeretném kötni, kedves Barátaim, hogy igazán jól euritmizálni csak akkor lehet, ha megvan az akarat hozzá, hogy – ha szabad így mondanom, – csak gondos elemzést követően lássanak hozzá az euritmizáláshoz, az euritmizálandó gondos elemzése után. Ha tehát egy verset vesznek elő, mindenekelőtt arra ügyeljenek kiváltképpen, hogy milyen hangzókból áll. Ha tényleg úgy találják, hogy sok az á-hangzó a költő csodálkozó érzését, rácsodálkozását kifejezni hivatott versben, azt mondják majd, hogy jól euritmizálható a vers, mert az á-hangzó kifejezi benne a rácsodálkozás lelkiállapotát. Maga a költő is úgy érezte, hogy a rácsodálkozó lelkiállapot számára az á-hangzónak van jelentősége. Egyenesen arra támaszkodnak majd, hogy kiváltképpen az á-hangzó érvényesüljön az euritmia taglejtései során. Az euritmizáláskor fontosabb a hangzóbeli tartalmat a lelkük elé idézni a csupán az értelemnek megfelelő tartalomnál. Mert az értelemnek megfelelő tartalom: próza. A vers annál kevésbé költemény, minél jobban rá van utalva, hogy az értelmének megfelelő tartalmával hasson. A vers annál inkább költemény, a hangzótartalmától minél kevésbé tud szabadulni valaki, minél jobban hangzótartalmával hat valakire.

Ezért mint euritmistáknak tulajdonképpen nem a prózai tartalomból kellene kiindulnunk, hanem bele kellene mélyednünk az előforduló hangzók világába és még azt is mondhatnánk, hogyha a versben sok á-hangzó van, már eleve csodálkozásba fúló versnek euritmizálandó. Számunkra ez arra utal, hogy azt nézzük, ami tulajdonképpen a beszéd. A versben a továbbiakban valóban a beszédbeliség előadott ismertetőjegyeit keressük, – úgy nézzük tehát a verset, hogy hol található benne valamiféle konkrétumot, valamiféle absztraktumot, valamiféle körülményeket, viszonylatokat. Tulajdonképpen tehát úgy gondolom, hogy a költeményt teljesen át kell élnünk előbb, mégpedig a beszéd megformálást (Sprachgestaltung-ot) illetően, csak ezután kell hozzáfognunk az euritmizálásához.

Megfigyelhetik az euritmizálás során, hogyan próbáltam mindenütt mozgást, érzést és jelleget adni az alakzatokban. Ezt már az euritmistának figyelembe kell vennie. A mozdulatot mozgásnak kell éreznie. A mozdulatot leírják. Mint euritmisták, mozgást végzünk. De aurával együtt kellene elgondolnunk, különösen, ha egy fátyol is hullámzik körülöttünk, de akkor is, ha nem vesz bennünket a fátyol körül, aurának kell képzelnünk, amit a fátyol fejez ki, (l. az euritmia-alakzatokat), a kecsesség, amire szükség van, csak akkor kerül majd bele, ha így képzeljük. Nézzék meg csak az I-et (euritmia-alakzat: I). Ha az I-re gondolnak, maga az I benne van a mozdulatban, de amit az I-nek még mint érzést, érzületet adhatunk, abból áll, hogy ebben az alakzatban az aura a karokon, itt széltében felül elkeskenyedve lefelé csüng. Képzeljék el, hogy érzéseiket a karjaik mondják el azzal, hogy ilyesvalami csüng önökről aurikusan lefelé; éppen így a lefelé kissé táguló sima ruházat is. Tulajdonképpen így kellene érezniük magukat. Mindenképpen így kellene felöltözve és szálldosva érezni magukat, mint euritmistáknak, ahogyan most utaltam rá.

Különösen fontos a jellegzetesség is. Amikor a karunkat kinyújtjuk, bizonyos módon valóban éreznünk kellene, hogy az izmaink feszülnek (l. az euritmia-alakzatokat). Mindenütt feszeseknek kellene az izmainknak lennie, ahol a jellegzetességet a szín adja meg. Ezt feltétlenül meg kell csinálnunk. Itt tehát például (l. az euritmia-alakzatokat) úgy kellene mindenütt a lábunkra állnunk, hogy az izmainkat feszeseknek érezzük. Ezen múlik a dolog. Ezért adjuk elő ezeket az alakzatokat éppen így.

Ha ezt azután az egyes hangzókon megtanulják, a hangzók érzékelése annyira beleszívódik a szervezetükbe, hogy egy egész költeményen keresztül érezni fogják, hogy az egyik például az l-hangzóra, a másik pedig a b-hangzóra van hangolva. Akkor tudják majd a hangzó alapján megalkotni a költeményt.

Ezt kellene természetesen különösen tekintetbe venni akkor is, amikor arról van szó, hogy az embereknek euritmiát tanítanak. Természetesen a pedagógiai euritmiánál arról lesz szó, hogy az euritmiát arra használjuk, hogy a testen azokat a dolgokat végeztessük el, amelyek a lelket erkölcsös, megismerésbeli, érzéseknek megfelelő módon viszik előbbre.

A művészi euritmiánál viszont majd arról lesz szó, hogy amennyiben euritmizál a lélek, tanuljon meg vele a testben élni. Így tehát, amikor egy bizonyos művészi motívumról, művészi tartalomról van szó, úgy érezzük, hogy voltaképpen mást nem is tudunk csinálni, mint éppen ezeket a mozdulatokat, amelyeket végzünk, éppen ezeket a magától értetődőnek látszó taglejtéseket, amelyeket formába öntünk.

Azt azonban mindenképpen figyelembe kell vennünk, hogy az euritmia valóban valami mást csinál az emberi szervezetből és hogy addig, amíg az ember az euritmiában valamiképpen még küszködik valamivel, ami „test” még a testén és nem vált még „lélekké”, minden előadás tökéletlen még. Az egész testnek lélekké kell válnia az euritmia megvalósítása során.

Ezt a nagy különbséget kellene megéreznünk, ha mondjuk egy euritmia-csoport éppen szent szorgalommal dolgozott ki egy programot és miután kidolgozta, itt előadja. Örülhetünk, hogy minden mennyire friss, hogyan birkóznak még a formákkal, bizonyos körülmények között a karok még nem mozognak, hanem dobálják őket, nehezére esnek még a léleknek, mintha leesnének a földre, vagy ellöknék őket, pedig maguktól kellene mozogniuk. Vagy ha lökdösni kellene őket, odacsapják, vagy lóbálják ahelyett, hogy lökdösnék. Mindezek a dolgok frissek és örülhetünk, hogy egyfajta kampányra vonulnak ki vele.

Utána elmennek két tucat városba turnézni. Ez még nem következett ugyan be, de, gondolom így is lehetne. Mindig ugyanazt a programot játszanák el két tucat városban. Eljátszották tehát a programot két tucat ízben. Utána hazajönnek az euritmisták. Majd itt adják elő újból, – hiszen magától értetődik, hogy dr. Steinerné nem tudott azonnal kidolgozni egy újabb programot, – ugyanazt a programot, amelyet láttunk már hat héttel ezelőtt gyermeki frissességében, miután már közben eljátszották két tucat ízben máshol. Ekkor már másképpen örülünk, magától értetődő lett minden attól, hogy mindig más és más várost láttak, más körülményekkel ismerkedtek meg, vagyis valami következtében, amit a külvilág nyújtott nekik, bizonyos belső lelkesedést fejtettek ki, attól, ami van bennük, maguktól értetődővé lettek a mozgások is. Azután szívből örvendezünk és mást nem is mondhatunk: Ó, bárcsak eljátszhatnák még ötvenszer, akkor lenne csak igazán szép azután!

Az ilyesmiket mindenképpen meg kell értenünk. Minden színművész értékelni tudja, amit most önöknek mondtam. Az igazi színművész egyáltalán nem is gondol arra, hogy egy szerepet el tud játszani, ha ötvenszer még nem játszotta el! Csak ötvenegyedszerre gondolja úgy, hogy a szerepet valóban el tudja játszani, magától értetődővé kell válnia számára a szerepnek. Ezt kell éreznie már egyszer. Amit ábrázolnia kell, annyira kell szeretnie, hogy tulajdonképpen félre se akarja sohase tenni. A közönségnek engedtetik legfeljebb meg, ugye, hogy amit minduntalan hall a művésztől, unalmasnak találja. De éppen a művészet terén van nagyon nagy jelentősége, hogy úgy figyeljünk oda egy bizonyos művészi területre, hogy minduntalan megkapjuk újból. Egyszer például alkalmam volt egy színdarabot minden este látnom, amit valahol, ahol voltam, egy nyári színházban ötvenszer játszottak el, minden este ugyanaz a darab ment. Minden este elmentem oda, ugyanazt a darabot hagytam magamra hatni minden este és úgy találtam, legfeljebb ötödszörre volt unalmas látnom, ötvenegyedszerre már nem. Még ha igen mérsékelt előadás is volt a nyári színházé, sokat lehetett belőle tanulni, tökéletlen voltában, tökéletlensége megfigyelése során olyan hallatlanul sokat, egy ilyen hosszadalmas tevékenységből – vannak, akik különös és hosszadalmas tevékenységnek találják, – az egész életre is lehetne belőle valami. Hiszen akkoriban ez egy olyan darab volt, amit ki nem állhattam, a darab egyáltalán nem érdekelt, ugyanis Sudermann „Tisztelet” című színműve volt. Ki nem állhattam, de ötvenszer néztem végig egy kissé közepes társulat előadásában, hogy tudattalanul rájöjjek egyszer az összes részletekre, vagyis, hogy tisztán az asztráltestből éljem meg, minden tudatos érzékelésből kivegyem, és csupán együtt éljek vele.

Valójában arról van szó, – és éppen az euritmia megtárgyalása alkalmából szeretném ezt megemlíteni, – hogy mindenképpen meg kell az embereknek tanulnia a bonyolultabb dolgokban is kifejezésre juttatni a ritmust. A Miatyánk nem lesz unalmas, ha valaki nem csak ötvenszer, hanem ki tudja hányszor is elimádkozza. Arra viszont sokkal kevésbé figyelnek fel, hogy az egész szervezet egyik többé-kevésbé közömbösnek tetsző élményével kapcsolatban, amelyhez valakit a karmája vezetett valamikor, szintén ez a teendő.

Ezzel együtt pedig, kedves Barátaim, előadássorozatunk végére érkeztünk. Látták, hogy nekem kiváltképpen az volt fontos, hogy úgy alakítsam ki az előadássorozatot, hogy megláthassák, hogyan adódik az euritmia lelkünk érzéséből, hogyan lehet tulajdonképpen mintegy az euritmia iránt érzett szeretet során szert tennünk az euritmia technikájára, hogyan fakadjon minden a szeretetből.

Kedves Barátaim! Csak nemrégiben mondtam el a „Közlönyben” (Nachrichtenblatt, 1924. június 8-i, 22. számban), hogy én magam az euritmiát mennyire szeretem, hogy mennyire kívánnám, hogy ezentúl mindenütt jobban vegyék figyelembe, jobban méltányolják a nagy odaadást, amelyre szükség van mindenkinél, akik euritmizálással foglalkoznak, dr. Steiner asszonnyal kezdve és jelenlévő euritmia-művésznőinkkel. Éppen nemrégiben fejtettem ki a „Közlönyben”, hogy ezt semmiképpen sem lehet eléggé méltányolni és az antropozófusok körében nem is méltányolják eléggé. Nos, remélem, hogy az euritmia felmagasodásához némiképpen hozzájárulhatunk ezzel a tanfolyammal és közben mi, akik itt együtt vagyunk, az euritmia ügye előmozdítójának érezhetjük magunkat, akár úgy hisszük, hogy az euritmiát már alapjaiban tudjuk, akár gyenge kezdők vagyunk csupán, vagy érdekel bennünket, hiszen az euritmia a világ megismerésének mégsem a legrosszabb részeiből növekedett ki, hanem a szellemből merít. Ha pedig így, passzívan, vagy aktívan az euritmia előmozdítóinak érezzük magunkat, az euritmián keresztül teljesíthető majd az antropozófia egyetemes fejlődése részére az, amit vele kell teljesíteni.

Ha majd az emberek szépségben látják működni a szellemet az emberi formákban, hozzá fog majd némiképpen járulni az emberiség állásfoglalásához a szellemmel szemben, amelyet tulajdonképpen el kell foglalnia az antropozófia folytán.

Minden egyes, az antropozófia talaján elsajátított részletnél az antropozófia nagy egészére gondoljunk, és úgy öntsünk formába minden egyes részletet, ahogyan – ha szabad így mondanom, – az antropozófus szívünk sugallja, amennyiben tevékenykedésünk során az antropozófia szándékaihoz a részletekben is méltók akarunk lenni. Ezt mozdítsa némiképpen elő, amit az euritmia-tanfolyam során bátorkodtam elmondani.