"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A zeneiség lénye és a hangélmény az emberben (13)


A hangélmény az emberben

1. --

[A hallási folyamat okkult szemlélete. A zene átélésének változása az atlantiszi kortól a jelenig. Az oktáv belső tagozódása. A zene jövőbeni elmélyülése a vallásos átélésig. E szempontok felhasználása a zenei nevelésben.]

Stuttgart, 1923. március 7.

Természetesen csak igen töredékes lehet, amit e két nap alatt meg tudunk beszélni, és különösen a tanárok számára szükséges módon beszélek majd. Annak, amit mondani szeretnék, nem kell valamiféle zeneesztétikai dolognak lennie - ahogy azt gyakran nevezik -, sem pedig olyasminek, amit az vár el, aki úgymond hajlamos művészi élvezetét elrontani azzal, hogy olyasmit mondanak neki, ami hozzájárul e művészi élvezet megértéséhez. Mindkét irányba, a zeneesztétika irányába - ahogy azt ma felfogják -, és a pusztán zeneélvezők számára is másként kellene beszélni. Ma azonban egy általános alapot szeretnék nyerni, s aztán holnap néhány olyan dolgot kifejteni, amelyek éppen az ilyen általános alapok előkészítésében lehetnek jelentősek a zenei oktatás területén. Egy másik alkalommal ezeket a dolgokat majd tovább fejtegethetjük.

A zeneiségre vonatkozóan valójában meg kell jegyezni, hogy mihelyt az ember arra kényszerül, hogy erről beszéljen, minden az életben különben használatos fogalom darabokra törik. A zeneiségről alig lehet olyan fogalmakban beszélni, amelyekhez a mindennapi életben hozzá vagyunk szokva. Abból az egyszerű okból kifolyólag sem tehetjük ezt, mivel a zeneiség valójában a számunkra adott fizikai világban nincs jelen. Ezt először bele kell teremteni ebbe a fizikai világba. Ez okozza azt, hogy olyan emberek, mint Goethe, a zeneiséget minden művészi egyfajta ideáljának érzik, s hogy Goethe azt mondhatta: a zene egészen forma és tartalom, és nem igényel valamiféle egyéb tartalmat, mint ami számára saját elemében adott. - Ez okozta azt is, hogy abban a korban, amelyben az intellektualizmus a zene megértésével olyan rendkívüli módon küszködött - s amely küzdelemből aztán Hanslick könyvecskéje, „A zenei szépség” keletkezett tehát hogy épp ebben a korban figyelemreméltó különbséget tettek, s éppen Hanslick, a zene tartalma és valamely művészi dolog tárgya között. Tartalmat természetesen Hanslick is tulajdonít a zenének, még ha ezt igen egyoldalú módon teszi is, a zene tárgyát azonban kétségbe vonja. Olyan tárgya, mint a festészetnek, amely a külső fizikai világban megtalálható, nincs is. S már ez is arra utal, hogy még korunkban is, amikor az intellektualizmus mindenhez közeledni akart, érződik: a zeneiséget valójában nem tudja megközelíteni. Mert csak ahhoz tud közeledni, aminek külső tárgya van. Ezért van az a sajátosság is, amit mindenféle, a zene megértésére szolgáló jó szándékú útmutatásban megtalálnak, hogy a hang fiziológiája semmit sem tud mondani a zeneiségről. Hiszen ez egy mindenütt elterjedt beismerés: csak a hangra érvényes a hang-fiziológia, a hangszínre, a tónusra már nem. A mai szokásos eszközökkel a zeneiséget valójában nem tudjuk megérteni. S ezért is szükséges, hogy ha a zeneiségről beszélünk, ne a szokásos, világunkat egyébként megközelítő fogalmakhoz folyamodjunk.

Talán a legjobban úgy közelíthetünk mindahhoz, amihez most itt el akarunk jutni, ha egy meghatározott, jelenkori kiindulópontot veszünk alapul. Ha korunkat régebbi korokkal összevetjük, akkor a zeneiségre vonatkozóan egész határozott módon jellemezhetjük. Azt mondhatjuk: ez a kor két zenei érzület között áll. Az egyik érzést már birtokolja, a másikat még nem. Az egyik érzés, amelyet korunk legalábbis bizonyos fokig kivívott magának, a tere érzése. A történelemben igen jól követhetjük, milyen volt az átmenet a zenei érzésvilágban a kvint érzékelésétől a tere érzékeléséig. A tere érzékelése valami új. Ezzel szemben korunkban még nincs meg az, ami egykor adott lesz: az oktáv érzése. Egy igazi oktáv-érzés valójában még nem alakult ki az emberiségben. Érezni fogják a különbséget, amely megtalálható a hangok összevetésében a szeptimig. Ha a szeptimet még a prímre vonatkoztatva érezzük, akkor egy egészen más átélés lép fel, mihelyt az oktáv közeledik. Valójában a szeptimet már nem lehet megkülönböztetni a prímtől, egybeesik a prímmel. Mindenesetre az a különbség, ami egy kvintnél, vagy tercnél megtalálható, az oktávnál nincs meg. Biztos, hogy mégis van valami érzésünk ezzel kapcsolatban. De ez még nem az az érzés, amely egyszer majd kialakul, és amire hangolva vagyunk. Az oktáv érzése egykor egészen más lesz. Az oktáv érzése egykor majd óriási módon elmélyítheti a zenei átélést. Ez úgy történik majd, hogy egy zeneműben az oktáv érvényesülésekor az embernek egyenesen olyan érzése támad, amelyet csak így írhatok körül: újból megtaláltam az énemet, az oktáv érzésével felemelkedtem emberségemben. - Nem azt kell figyelembe venni, amit itt szavakkal fejezek ki, hanem azt, ami ezáltal érezhető.

Nos, érteni, érző módon érteni valójában csak akkor lehet ezeket a dolgokat, ha tisztában leszünk azzal, hogy a zenei átélésnek mindenekelőtt nincs olyan kapcsolata a füllel, mint ahogy azt szokásos módon feltételezzük. A zenei átélés ugyanis az egész embert érinti, és a fülnek egészen más funkciója van a zene átélésében, mint ahogy általában feltételezik. Semmi sem hamisabb, mint egyszerűen azt mondani: hallom a hangot, vagy hallok egy dallamot a fülemmel. Ez teljesen hibás. A hangot vagy egy dallamot, vagy valamely harmóniát valójában az egész ember éli át. S ez az élmény a füllel egészen sajátos módon kerül a tudatba. A hangoknak, ugyebár, amelyekkel általában számolunk, a levegő a közege. Még ha valamely más eszközt, hangszert használunk is, mint éppen egy fúvós hangszert, ennek is az eleme a levegő, amelyben a hang él. De annak, amit a hangban átélünk, már egyáltalán semmi köze a levegőhöz. S a dolog úgy áll, hogy a fül az a szerv, amely először választja el a levegőszerűt a hangtól, s így a hangot, mint olyat valójában rezonanciaként, reflexióként éljük át. A fül valójában az a szerv, amely számunkra a levegőben élő hangot az ember bensőjébe veti vissza, de úgy, hogy a levegő-elem elkülönül tőle, és ekkor a hang, mialatt halljuk, az éteri elemben él. Tehát a fül valójában azért van ott, hogy - ha szabad így kifejeznem magam - a hang hangzását legyőzze a levegőben és a hang tiszta éteri élményét a bensőnkbe sugározza vissza. A fül egy visszaverő készülék a hang érzéséhez.

Nos, arról van szó, hogy mélyebben megértsük, hogyan alakul ki az egész hangélmény az emberben. Ez úgy alakul ki - még egyszer hangsúlyoznom kell -, hogy tulajdonképpen a hangélménnyel szemben minden fogalom összezavarodik. Nemde, mi csak úgy mondjuk azt, hogy az ember háromtagú lény - az ideg-érzékszervi, a ritmikus, a végtag- anyagcsererendszer embere. Igen, ez minden további kapcsolatra vonatkozóan valójában annyira igaz, amennyire csak lehetséges. De a hangélményre, a zenei élményre ugyanis nem egészen helyes. A zenei élményre az érzéki élmény nem ugyanolyan értelemben vonatkozik, mint a többi érzékre. Az érzéki élmény a zenei élmény esetében már lényegesen bensőségesebbé válik, mint a többi élménynél, mert a zenei élménynél a fül csak valójában visszaverő szerv, a fül lényegében nem hozza olyan módon összeköttetésbe az embert a külvilággal, mint például a szem. A szem összeköti az embert a külvilággal a látható minden formájában, a látható művészi formájában is. A szemet a festőnél is számításba kell venni, nem csupán a természetet szemlélőnél. A fül a muzsikus számára csak annyiban számít, amíg az átélés helyzetében van anélkül, hogy a külvilággal olyan kapcsolatban állna, mint például a szem esetében. A fül a zeneiség szempontjából azért számít, mert csupán visszatükröző szerv.

Így valójában azt kell mondanunk: a zenei élménynél az embert elsősorban ideg-embernek kell tekintenünk. Mert a fület nem közvetlen érzékszervnek tekintjük, hanem csak befelé irányuló közvetítőként, nem olyat, ami összeköt a külvilággal; a hangszeres zene érzékelése igen bonyolult folyamat, amiről még beszélni fogunk de a fül nem közvetlenül érzékszervként szerepel, hanem visszatükröző szervként. S ha ismét továbbmegyünk, akkor a zenei átélésben igen jól kidomborodik az, ami az ember végtagjaival függ össze, ezért a zeneiség át is válthat táncszerűségbe. De nem ugyanolyan módon vesszük tekintetbe ennél az anyagcsere-rendszer emberét, mint egyébként, s így valójában az ember tagoltságát háttérbe helyeztük az emberért, ha zenei élményről beszélünk.

A zenei átélésre vonatkozóan azt kell mondanunk: ideg-ember, ritmikus ember, végtag-ember. Az érzéki észlelések, mint kísérőjelenségek kikapcsolódnak. Ezek ott vannak, mivel az ember érzéki lény, és fülének, mint érzékszervnek is van jelentősége, de nem az a jelentősége, amit a világgal való egyéb kapcsolatainál tulajdonítunk neki. Az anyagcsere nem ugyanolyan módon van jelen, ez kísérőjelenség; fellépnek anyagcsere jelenségek, de ezeknek egyáltalán nincs jelentőségük. Ezzel szemben minden olyasminek van jelentősége, ami mozgási lehetőségként él a végtagokban. Ennek óriási jelentősége van a zenei átélésben, mert a zenei élményt összekapcsoljuk a táncmozdulatokkal. S a zenei átélés jó része azon alapul, hogy az embernek uralkodnia kell magán, hogy a mozdulatokat visszatartsa. Ez azonban arra mutat, hogy a zenei élmény valójában az egész ember élménye.

Nos, min alapul az, hogy az embernek a jelenkorban terc-élménye van? Min alapszik az, hogy még csak úton van afelé, hogy igazi oktávélményben részesüljön? Ez azon alapul, hogy minden zenei átélés az emberiségfejlődésben valójában mindenekelőtt visszavezet bennünket - mondjuk, ha nem akarunk tovább visszamenni, hiszen ennek semmi célja sincs; itt kimondhatom ezt - az atlantiszi korba. Az atlantiszi korban az egész lényeges zenei élmény a szeptima átélése volt. Ha visszamennének az atlantiszi korba, azt találnák, hogy ott az ember - ez igen kevéssé hasonló ahhoz, ami ma a zene - valójában mindent folyamatos szeptimákban hangolt össze. Az ember akkor még nem ismerte a kvintet. S a szeptima-átélés valójában abban állt, hogy az ember ebben az egész, az oktávon keresztül felépített szeptima-átélésben mindig teljesen átszellemültnek érezte magát. Az ember a szeptimának ebben az átélésében úgy érezte magát, mint aki kinőtt a Földhöz kötöttségéből. Rögtön egy másik világban érezte magát. S az akkori kor embere éppen úgy azt is mondhatta volna: átélem a zenét -, mint ahogy azt mondhatta volna: a szellemi világban érzem magam. Ez volt a túlsúlyban lévő szeptima-élmény. Ez még az Atlantisz utáni korban is folytatódott, és nagy szerepet játszott, amíg ellenszenvesnek nem kezdték érezni. Ugyanolyan mértékben, ahogy az ember bele akart húzódni fizikai testébe, birtokába akarta venni fizikai testét, a szeptima átélését fájdalmasnak kezdte érezni. S az ember inkább kezdett megelégedni a kvint-élménnyel, s így valójában a skála, a mi sorrendünkben felépítve, akkoriban hosszú időn keresztül az Atlantisz utáni korban ilyen lett volna: d, e, g, a, h és ismét d, e. Semmi f és semmi c. Tehát az f és a c érzését tovább kell gondolnunk, ha az Atlantisz utáni első korszakba megyünk vissza. Ezzel szemben a különböző oktávokon keresztül átélték a kvintet.

A kvint tehát az idők folyamán kedvelt zenei érzéssé kezdett válni. De minden zeneiség, ami a tere és annak kizárásával működik, amit a c-nek nevezünk, minden ilyen zenei átélés bizonyos foka átszellemüléssel volt áthatva. Teljesen olyasmi volt, ami azt okozta, hogy az ember úgy érezte a zeneiséget, mintha visszavetették volna egy másik elembe. Még mindig úgy érezte magát, mintha kiemelkedett volna a kvint-zenében, mintha önmagából kiemelkedve érezte volna magát. S a terc-élmény valójában követhető az Atlantisz utáni negyedik korban is - ott a tere átélése még nincs meg teljesen, valójában kvint-élmények vannak ott; a kínaiaknak még ma is van kvint-átélésük -, s ez az átmenet a terc-élménybe ugyanakkor azt jelenti, hogy az ember fizikai szervezetével összekötve érzi a zenét, hogy úgyszólván először azáltal érzi magát földi embernek, zenésznek, hogy át tudja élni a tercet. Korábban a kvint átélésekor azt mondta: az angyal muzsikussá kezd válni bennem. A múzsa beszél bennem.

"Énekelek”- ez nem a helyes kifejezés volt. Hogy azt mondja, „énekelek”, ehhez csak egy lehetőség az, ha a terc-élmény jelentkezik. Akkor kezdheti az ember úgy érezni önmagát, mint aki énekel. Akkor a terc-élmény bensőségessé teszi az egész zenei átélést. Ezért a kvint- korszakban sem volt semmiféle lehetőség arra, hogy a zeneiséget a szubjektivitásnak megfelelően színezzék. Mielőtt a tere átélése fellépett, ebből a szubjektum részesedése valójában mindig az volt, hogy a szubjektum átszellemülve érezte magát, úgy érezte, hogy az objektivitásba helyezkedett. Csak a terc-élménynél történt úgy, hogy a szubjektív önmagára támaszkodva érezte magát, és az ember saját sorsának érzését, a mindennapi élet sors-érzését összekötötte a zeneiséggel. Ezért kezdett értelmet nyerni az, aminek a kvint-korszakban még egyáltalán nem volt értelme. Az ember nem is tudott dúr-hangnemről beszélni. A dúr és a moll, az emberi szubjektivitásnak, a tulajdonképpeni belső érzelmi életnek ez a sajátos összeköttetése - amennyiben ez az érzelmi élet kapcsolatban áll a földi testiséggel, ez csak az Atlantisz utáni negyedik korszakban kezd összekapcsolódni és ma is összekapcsolódik a terc-élménnyel. Ott lép elő a különbség a dúr és a moll között. Ott lép be a szubjektív-lelki összeköttetése a zeneiséggel. S az ember színezni tudja a zeneiséget, ez csak most kap színt, koloritot. Ott az ember hol önmagában van, hol önmagán kívül, lelke ide-oda ingadozik az odaadás és az önmagában levés között. Csak ezáltal kerül a zeneiség megfelelő módon közelebb az emberhez. így azt mondhatjuk: az Atlantisz utáni negyedik korszak folyamán kezd a terc-élmény, ugyanakkor a dúr- és moll-hangulat lehetősége kifejeződni a zeneiségben. Alapjában véve ma is még mindig ebben élünk. S hogy ebben élünk, ezt csak az egész ember megértése szemléltetheti számunkra, de ennek a megértésnek túl kell mutatnia a szokásos fogalmakon. Az ember természetesen hozzászokott, hogy az antropozófiát is úgy művelje, hogy az a szokásos fogalmakhoz illeszkedjék, amelyekkel az ember rendelkezik, és akkor azt mondja: az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll. Hiszen ezt először is azért kell mondania, mivel az embert részekre, etapokra kell osztania De ez nem is több, mint egy részterület, ha így mondjuk, mivel a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint gondolnánk. A dolog ugyanis így áll: ha az embert elsősorban úgy fogjuk fel - most a földi embert értem -, ahogy az embrióképződés után létrejön, akkor a következőt látjuk. Előzetesen az ember lejövetelénél a szellemi világból a fizikai világba az énből történő leszállást látjuk - szellemileg - az asztrálisba, az éteribe, és mialatt leszáll az asztrálisba, az éteribe, ez akkor az embrionális állapotban megragadhatja az embert, s ebben az állapotában alakulnak ki a növekedési erők, és így tovább. így tehát, ha az ember-csírát szemléljük, úgy találjuk, hogy ezt az embercsírát megragadják a fizikai erők, ezeket azonban már befolyásolják, mivel az én az asztrálison és az éteriségen keresztül leszáll a fizikaiságba. Ha a kész embert szemléljük, aki a fizikai világban él, akkor például a szemén keresztül az én közvetlenül hat a fizikaiságra, mindenekelőtt átugorva a az asztrálist és az éteri síkot - később az emberi organizmus bensőjében ez az én ismét betagozódik. Csak belülről kifelé mutatjuk fel az asztrálist és az éterit. így azt mondhatjuk: az én kétféle módon él bennünk. Mindenekelőtt akkor él bennünk, amikor a Földön emberré váltunk, és az én először aláereszkedett a fizikai világba, és felépített bennünket a fizikaiból, beleértve az asztrálist és az éterit. Majd akkor él az én bennünk, amíg felnőtt emberek vagyunk, az én az érzékeken keresztül befolyást gyakorol ránk, vagy amíg az én befolyást gyakorol az asztrálisra, elfoglalja az asztrálist, és lélegzetvételünkben befolyásra tesz szert a tulajdonképpeni én-szféra, a fej kizárásával, ahol a fizikai test válik az én szervévé. Csak végtagjaink mozgásában, ha manapság végtagjainkat mozgatjuk, a természetnek vagy a világnak egy ugyanolyan tevékenysége működik bennünk, amellyel akkor rendelkezünk, amikor embriók vagyunk. Minden más feltételezés. Ha Önök járnak, vagy táncolnak, ma is még ugyanaz a tevékenység működik Önökben, amely akkor működött, amikor embriók voltak. Minden más tevékenység, különösen a fej tevékenysége ehhez járult hozzá, miközben a lehúzó, lefelé irányuló áramlatok eltűntek.

Nos, a zenei élmény ténylegesen az egész emberen átmegy. Mégpedig úgy, hogy ebből az is részesedik, ami leginkább lefelé irányuló, ami tehát - mondhatnám - elsősorban emberen kívüli módon, mielőtt a földi ember kialakult, már közeledett az emberhez, ez teremtette meg az alapot az embrió kialakulásához, ez él bennünk azáltal, hogy mozogni tudunk, gesztusok által is mozogni tudunk. Az, ami így él az emberben, ugyanakkor az oktáv alsó tagjainak alapja, tehát: c, cisz, d, disz. Most ez összezavarodik, ahogy a zongorán is láthatják, mivel ott a dolog belemegy az éteriségbe. Az oktáv legalsóbb hangjainál - minden oktávnál - elsősorban mindazt igénybe vesszük, ami valójában az ember végtagrendszerében van, ami tehát az ember leginkább fizikai részében rejlik. Most, mintegy az é-től kezdődően a hangoknál lényegében az étertest vibrálása hat együtt. Majd ez megy újra az f, fisz, g-ig. Ezután felfelé jutunk, ahol együtt él az, ami az asztráltest vibrációjában hat. S ekkor megakad a dolog. Most feljutunk egy olyan régióba, ha a c, cisz-ből indulunk ki, ha innen a szeptimához jutunk, ahol valójában meg kell állnunk. Az élmény megreked, és egy egészen új elemre van szükségünk.

Mi - ha szabad így kifejeznem magam - a belső énből indultunk ki, a fizikaiban élő belső énből, mikor az oktávról kezdtünk beszélni. S felemelkedtünk az éter- és asztráltesten keresztül a szeptimáig, és most át kell térnünk a közvetlenül érzékelhető énhez, mialatt feljutunk az oktávhoz. Egy másik alkalmat kell találnunk arra, hogy feljussunk az oktávhoz. Bizonyos mértékig azt kell mondanunk: mind a hét hangban valójában az ember él bennünk, de mi erről nem tudunk semmit. - Ez belénk ütközik a c, cisz-ben, megrázza - mivel belülről kifelé ütközik - az éter- és asztráltestünket, ha - mondjuk - egy f-el vagy fisz-szel van dolgunk. Az étertest vibrál, felfelé ütközik az asztráltest felé - eredete lenn van az étertestben -, és eljutunk a hangokhoz, egészen a szeptimáig, s ekkor asztrális élményünk van. De erről semmit sem tudunk. Csak érzékelő módon tudunk erről. Az oktáv érzékelése saját magunk megtalálását hozza el nekünk egy magasabb fokon. A tere bensőnk felé vezet minket; az oktáv odavezet, hogy önmagunkat még egyszer megragadjuk, még egyszer érezzük. - A fogalmakat, amelyeket használok, mindenütt csak szurrogátumoknak, pótlékoknak kell tekinteniük, mindenütt vissza kell térniük az érzésekhez. Akkor láthatják, hogy a zenei élmény valójában arra törekszik, hogy az embert visszavigye ahhoz, amit az ősrégi időkben elveszített. Az ősi időkben, amikor a szeptima-élmény, tehát valójában az egész skála átélése megvolt, az ember a zenei élményben egységes, a földön álló lénynek érezte magát, és akkor a szeptima-élményben önmagán kívül is volt. Tehát a világban érezte magát. A zene lehetőség volt számára, hogy a világban érezze magát. Az embert valójában vallásosan tudták oktatni, mialatt az egykori zenét előadták számára, mivel ott egyszeriben megértette, hogy a zenén keresztül nemcsak földi ember, hanem ugyanakkor átszellemült ember is. Ez egyre inkább bensőségessé vált. Jött a kvint-élmény, s ez által az ember összeköttetésben érezte magát azzal, ami a lélegzetében élt. A kvint-korszak lényegében az a kor volt, amelyben az ember ezt úgy érezte. Azt mondta magának, nem is mondta, úgy érezte; ha ki akarjuk fejezni, így kell mondanunk: belélegzem, kilélegzem; lidércnyomásnál a lélegzés módosulásával különösen érzem a lélegzetvétel élményét; a zeneiség azonban egyáltalán nem bennem él, hanem a be- és kilélegzésben. - Úgy érezte, hogy mindig folytatódik ebben a zenei átélésben, és ismét visszaér önmagához. A kvint olyasmi volt, ami a be- és kilélegzést foglalta magába, a szeptima valójában csak a kilélegzést. A tere megadta neki a lehetőséget, hogy a lélegzési folyamat befelé történő folytatását élje át. Mindezen okokból megtalálják a kísérettel történő, együttes énekléstől - ahogy ez az emberiségfejlődés régebbi szakaszaiban volt - az önálló éneklésig való előrelépés sajátos magyarázatát is. Az ember valójában mindig elsősorban valamely külső hang, egy külső hangkép alapján alakította ki az éneklést. Az emancipált, felszabadult éneklés tulajdonképp csak később jött, másrészt ezzel összekapcsolódik az emancipált hangszerezés, az emancipált hangszeres zene.

Nos, azt mondhatjuk: az ember a világgal együtt élte át magát, mialatt átélte a zenét. Sem önmagában, sem önmagán kívül nem élte át magát. Egy puszta hangszert nem tudott volna meghallani, egy elkülönült hangot sem tudott volna meghallani a legrégebbi időkben. Ez úgy tűnt volna számára, mintha egy magányos kísértet járta volna körül, csak olyan hangot tudott átélni, amely a külső objektivitásból és a belső szubjektivitásból állt össze. így tehát a zene átélése ezen a két oldalon, az objektív és a szubjektív felé elvált egymástól.

Ez az egész átélés természetesen ma minden zeneiségbe benyomul. Az egyik oldalon olyasmi van, ami a zenének egészen sajátos helyzetet kölcsönöz a világon, ez az, hogy az ember a zenei átélésben még nem találja a kapcsolódást a világhoz. Ez majd egyszer eljön, ez a kapcsolódás a világhoz, akkor jön el, ha az oktáv átélése a vázolt módon bekövetkezik. Akkor ugyanis a zenei átélés az ember számára Isten létének bizonyítéka lesz, mivel az ént kétszer éli át, egyszer fizikai benső énként, másodszor pedig szellemi, külső énként. S míg általában éppen úgy, mint ahogy egy szeptimát, kvintet, tercet használ fel később az oktávokkal együtt - a mai alkalmazásuk még nem ez -, ennek fellépése egy új minőséget, Isten létét fogja igazolni. Akkor ez lesz majd az oktáv átélése. Az ember azt mondja majd magának: ha énemet egyszer úgy élem át, ahogy az a Földön van, a prímben, majd még egyszer átélem, ahogy a szellemben van, akkor ez a belső bizonyítéka Isten létének. De ez másféle bizonyíték, mint amit az atlantiszi ember kapott az ő szeptima-élményében. Ott minden zene Isten létének bizonyítéka volt. - De a legkevésbé sem volt bizonyítéka az egyes ember létének. Ha az ember muzikális volt, akkor birtokolta őt a nagy szellem. Abban a pillanatban, amikor zenélt, a nagy szellem őbenne volt. Nos, az ember átéli majd az emberiség nagy előrelépését a zeneiségben, hogy nemcsak Istentől megszállott, hanem mellesleg még önmaga is, s ez odavezet majd, hogy az ember a skálát egyszerűen úgy érzékeli, mint sajátmagát, de úgy, mint aki mindkét világban él. Elgondolhatják, hogy a zeneiségnek milyen óriási elmélyedése lehetséges még a jövőben, míg ez az embert éppenséggel nemcsak arra készteti, amit ma át tud élni szokásos zenei kompozícióinkban, amelyek bizonyára igen messzire vezetnek, hanem egy zenei kompozíció hallgatásakor egészen más emberré válik majd. Úgy érzi majd, hogy kicserélődött, és újra önmagává vált. Ebben az érzésben rejlik a zeneiség további kialakulása, mint igen távoli emberi lehetőség. így tehát az ember azt mondhatja, a régi öt hanghoz, a d, f, e, g, h-hoz az f már éppen igen magas fokon járult hozzá, de a tulajdonképpeni c még nem. Ennek először egész emberi, érzésbeli jelentőségében kell megjelennie.

Mindez azonban rendkívül fontos, ha az ember azzal a feladattal áll szemben, hogy az ember fejlődését a zeneiség vonatkozásában tekintse át. Akkor láthatják, hogy a gyermek körülbelül 9 éves koráig valójában még nem tudja helyesen felfogni a dúr- és molltónusokat, még ha ezek közel is kerülhetnek hozzá. A gyermek, amikor iskolába kerül, a későbbi előkészítéseként be tudja éppenséggel fogadni a dúr- és mollhangokat, de sem egyikkel, sem a másikkal nem rendelkezik. A gyermek még lényegében - ezt kevéssé akarjuk elismerni - a kvint-hangközökben él. S ezért természetesen iskolai példaként olyasmit is vehetünk, ami már a tercben is megvan; de ha az ember egyenesen a gyermekhez akar közeledni, akkor a zene megértését a kvint-kapcsolatokból kiindulva kell elősegítenünk. Erről van szó, mikor az ember nagy jótéteményt tesz a gyermeknek akkor, ha a dúr- és mollhangokkal, különösen a terc- összefüggések megértésével abban az időszakban közeledik hozzá, amelyet különben a 9. éve felé jelöltem meg, amikor a gyermek fontos kérdéseket állít elénk. E fontos kérdések egyike a kényszerítő erő a nagy- és kis-terccel való "együttélésre”. Ez olyasvalami, ami 9 és a 1o éves kor körül lép fel, és különösen elő kell segíteni. Amennyire megtehetjük jelenlegi zenei állományunk szerint, szükséges, hogy a gyermek 12 éves kora körül megpróbáljuk elősegíteni az oktáv-hangközök megértését. Tehát ismét az életkorhoz mérjük azt, amit a gyermekkel erről az oldalról meg kell értetni.

Rendkívül fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a zene alapjában véve csak bensőleg él az emberben, az étertestben, ahol ez a fizikai testet is magával ragadja az alsóbb skálahangok számára. De a fizikai testnek felfelé bele kell ütköznie az étertestbe, majd ismét az asztráltestbe. Az ént felfelé éppen csak meg tudja érinteni.

Míg a másik világ számára durva fogalmainkkal mindig agyunkon belül élünk, abban a pillanatban kikerülünk a zeneiségből, amikor fogalmakat bontakoztatunk ki. A zeneiség ugyanis olyan területen található, ami fogalmaink kibontakoztatása fölött van. Gondoljuk el, akkor ki kell kerülnünk a zenéből, mivel a hang árnyalni kezdi önmagát, s már nem érezhető hangként. Mikor a hang árnyalni kezdi önmagát - a filiszter- beállítottságú tudomány azt mondaná, mikor meghatározott számú rezgése van -, már nem lehet zenei hangként érzékelni. Mikor önmagában árnyalttá kezd válni, akkor keletkezik a képzet, a fogalom, amely majd objektiválódik a hangzóban, amely feloldja a hangot, a hangzóban, a beszédhangban, amely közömbösíti a zenei hangot, amennyiben beszédhang, nem pedig a zenei hang hangzik természetesen vele együtt. S akkor jön csak a tulajdonképpeni zenei átélés lefelé egészen az étertestig, oda küzdi magát. Biztos, hogy a fizikaiság felfelé beleütközik az alsóbb hangokba. De ha teljesen alászállnánk a fizikaiságba, akkor ezzel együtt az anyagcserét is zenei átélésként hallanánk, és akkor ez már megszűnne, mint tisztán zenei átélés. A kontrahangokkal is el lehet érni, hogy a zenei átélést - mondhatnám - kissé pezsdítőbbé tegyék. A kontrahangokban ugyanis a zenét mintegy kiűzik önmagából. A tulajdonképpeni zenei átélés, amely teljesen bensőleg történik, ugyanis sem az énben, sem a fizikai testben, hanem az éteri és asztrális emberben; a valóságos zenei érzés, a bensőleg teljesen zárt zenei érzékelés valójában csak az étertestig hatol, mégpedig az erőteljes hangokig. A kontrahangok valójában csak azért vannak, hogy a külvilágot bizonyos fokig engedjék közelebb kerülni a zeneiséghez. A kontrahangok alapjában véve ott vannak, ahol az ember a zeneiséggel "odavág”, és a külvilág ismét visszavág. Ez a zeneiség belépése a lelkiből az anyagiba. Ha lejutunk a kontrahangokhoz, a lélekkel az anyagiságba kerülünk, s még átéljük az anyagnak ezt az önmagával törődését, és zeneileg is fellelkesülünk. Alapjában véve ezt jelenti a kontrahangok helye a zenében. Mindez rá kell hogy vezessen bennünket, hogy azt mondjuk: csak az ember valóban irracionális, nem racionális megértése visz odáig bennünket, hogy a zeneiséget is valamiféle érzékenységgel tudjuk megközelíteni, és megértetni az emberrel.

Holnap még részletesebben folytatjuk ezt a témát.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum