"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A zeneiség lénye és a hangélmény az emberben (2)


A zeneiség lénye

1. --

[Schopenhaueri gondolatok a zene okkult szemléletének kiindulópontjaként. Az emberi lélek felemelkedése spirituális fejlődés útján . A devachán, mint a szférák zenéjének világa. A földi zene, mint a magasabb világokban észlelt hangzások utózengése. A dúr és moll mélyebb jelentősége.]

Köln, 1906. december 3

A zeneiség annak számára, aki utánagondolt ennek, mindig valami rejtélyes dolgot tartalmazott az esztétikai szemléletmód vonatkozásában. A zene egyrészt a legérthetőbb dolog a lélek, a közvetlenül érző emberi kedélyállapot számára, másrészt valamiféle nehéz dolog annak, aki hatását meg akarja érteni. Ha a zenét más művészetekkel akarjuk összehasonlítani, azt kell mondanunk: valójában a többi művészetnek mind van egy előképük a fizikai világban. Ha például a szobrász egy Apolló-, vagy Zeusz-szobrot hoz létre, akkor az emberi világ idealizált valósága szerint dolgozik. Éppen így van ez a festészetnél is. Manapság főleg a festészetben csak azt juttatja érvényre az ember, aminek közvetlen hatása van a valóságról. A költészet éppen így azon fáradozik, hogy megteremtse a valóság egyfajta leképezését. Aki ezt az elméletet a zenére akarná alkalmazni, aligha jutna valamilyen eredményre. Az embernek fel kell tennie a kérdést: honnan jön valójában a művészien megformált hang, mire vonatkozik ez a világon?

A 19. század egy szelleme, aki a művészetre vonatkozóan tiszta és találó képzeteket hozott, Schopenhauer. Ő a zenének igen sajátos helyet jelölt ki a művészetek között, és a művészetnek, mint olyannak igen sajátos értéket tulajdonított az ember életében. Filozófiájának vezérmotívuma alapjában véve ez volt: az élet kényelmetlen dolog, és azáltal törekszem elviselhetővé tenni, hogy gondolkodom róla.. Ábrázolása szerint az egész világon egy öntudatlan, vak akarat uralkodik. Ez alakítja ki a követ, majd a kőből a növényt és így tovább, mivel mindig elégedetlen. így mindenben a magasabb iránti vágy él.

Az ember érzi ezt, mégis itt nagy különbségek vannak: a tompa tudatban élő vadember sokkal kevésbé érzi az akarat kielégítetlenségét, mint a magasabb fokon álló ember, sokkal tisztábban érezheti a létezés fájdalmát. Itt mondja Schopenhauer: van még egy másik dolog is, amit az akaraton kívül ismer az ember, s ez a képzet. Ez olyan, mint egy délibáb, mint egy ködképződmény, vagy hullámok taraja, amelyben a sötét tömeg, az akarat képe tükröződik. Az emberben az akarat ehhez a látszatképhez emelkedik. Ha az akaraton keresztül lát, még kielégítetlenebb lesz. Vannak azonban olyan eszközök, amelyekkel az ember az akarat vak kényszeréből egyfajta megváltáshoz juthat. Ezek egyike a művészet. Általa képes az ember, hogy túljusson az akarat kielégítetlenségén.

Ha az ember egy művészeti alkotást hoz létre, akkor képzeletéből teremti meg azt. Amíg azonban más képzetek csupán képek, ez a művészetnél másként van. Például Pheidiasz Zeusza nemcsak egy valóságos ember ábrázolásával jött létre. Ott a művész sokféle benyomást összegzett, minden kiváló tulajdonságot emlékezetében tartott, és minden hiányosságot elhagyott. Sok emberből formált magának egy ősképet, amely sehol sem valósult meg a természetben, de mégis sok különálló individualitáson oszlik meg. Schopenhauer mondja, hogy az igazi művész az ősképet adja tovább, nem a képzeteket, amelyekkel különben rendelkezik az ember, nem az ábrázolást, hanem az ősképet. Azáltal, hogy az ember így mintegy a teremtő természet mélységébe helyezi magát, megteremti önmaga egyfajta megváltását.

Így van ez minden művészetnél, kivéve a zenét. A többi művészetnek át kell mennie a képzeten, tehát az akarat képeit kell nyújtaniuk. De a hang közvetlen kifejeződése magának az akaratnak, a képzet közbeiktatása nélkül. Ha az ember művészileg tevékenykedik a hanggal, ő maga mintegy a természet szívére szorítva fülét; meghallja a természet akaratát, és hangok sorozatában adja vissza. Így - állítja Schopenhauer - az ember bizalmas viszonyban áll magukkal a dolgokkal, s behatol legbensőbb lényükbe. Mivel az ember közel érzi magát a zenében ehhez a lényhez, ezért érez mélységes kielégülést a zenében.

Ilyen módon Schopenhauer ösztönös megismerésből azt a szerepet tulajdonította a zenének, hogy közvetlenül a kozmosz lényegét jeleníti meg. Egyfajta ösztönös sejtése volt a valóságról. Miért tud a zeneiség mindenkihez szólni, miért hat az emberre legzsengébb gyermekkorától kezdve, ez annak a létnek a területén világosodik meg számunkra, ahol a zene igazi előképei vannak.

Ha a zeneszerző komponál, nem tud semmiféle példát követni. Lelkéből kell előhoznia a zenei alkotás motívumait. Hogy honnan hozza ezeket, ez abból adódik számunkra, ha azokra a világokra utalunk, amelyek az érzékek számára nem érzékelhetőek. Utána kell néznünk, hogy valójában milyenek is a magasabb világok. Az ember olyan helyzetben van, hogy hozzáférhetővé tegye a maga számára az olyan magasabb, a lélekben rejlő képességeket, amelyek különben csak szunnyadoznak. Ahogy egy vakon született számára műtét által láthatóvá válik a fizikai világ, úgy az ember számára is feltárulhatnak a belső szervek, hogy megismerje a magasabb, szellemi világokat.

Ha az ember kifejleszti a különben benne szunnyadó képességeket, ha meditációval és koncentrációval fejleszteni kezdi lelkét, és így tovább, akkor fokozatosan megindul felfelé. Az első, amit akkor átél, álomvilágának sajátos átalakulása. Ha az ember képes, hogy a meditációban a külső érzéki világra vonatkozó összes emlékeket és egyéb élményeket kikapcsolja, s ha akkor mégis rendelkezik lelki tartalommal, akkor álomvilága nagymértékben rendszeressé kezd válni. Amikor felébred, úgy érzi, mintha egyfajta áradó világtengerből emelkedne ki. Tudja, hogy most valami újat élt át, mintha egy olyan fény- és színtengerből jött volna elő, amilyet a fizikai világban még nem is ismert. Álomélményei egyre világosabbá válnak. Emlékszik, hogy ebben a fény- és színvilágban dolgok és lények voltak, amelyeket így a többi tárgytól meg lehetett különböztetni, hogy keresztül tudott menni rajtuk, és semmiféle ellenállást sem tanúsítottak. Egy csomó olyan lényt ismert meg, amelyeknek eleme, teste a színek voltak. Ezek olyan lények, amelyek a színben nyilatkoznak meg, testesülnek meg. Az ember fokozatosan kitágítja tudatát ezekre a világokra, és felébredéskor emlékszik arra, hogy cselekvően lépett fel bennük. A következő lépés az, hogy ezt a világot magával viszi a nappali világba. Majd fokozatosan megtanulja, hogy lássa azt, amit az emberi asztráltestnek neveznek. Olyan világot él át, amely sokkal reálisabb, mint a szokásos fizikai világ. A fizikai világ egyfajta sűrítmény, amely az asztrális világból kristályosodott ki. Ilyen módon ekkor két fokozata van az ember tudatának: a mindennapi, éber tudat és az álomtudat.

Még magasabb fokot ér el az ember, ha a teljesen öntudatlan állapotot képes tudatos állapottá alakítani. A tanítvány megtanulja, hogy az éjszaka egy részére elérje a tudat kontinuitását, folyamatosságát, azokra a részeire, amelyek nem tartoznak az álomélethez, hanem még teljesen öntudatlanok. Majd megtanulja, hogy tudatossá váljék egy olyan világban, amelyről különben semmit sem tud. Ez az új világ nem egyfajta fény- és színvilág, hanem először a hangok világaként ad hírt magáról. Ebben a tudatállapotban megszerzi az ember azt a képességet, hogy szellemileg halljon, hangkombinációkat, hangok sokféleségét vegye észre, amelyek a fizikai fül számára nem hallhatóak. Ezt a világot devacháni világnak nevezzük.

Nos, nem szabad azt hinnünk, hogy ha az ember hallja, hogy felemelkedik a szellemi, hangzó világba, akkor nem őrzi meg a fény- és színvilágot is. A hangzó világ is át van hatva fénnyel és színnel, amelyek viszont az asztrális világhoz tartoznak. De a devacháni világ ősi, legsajátosabb eleme a hangok áramló tengere. A tudati kontinuitásnak ebből a világából is át tudja hozni az ember a hangzót, és ez által a hangzót is hallani tudja a fizikai világban. A fizikai világban mindennek egy hang az alapja. Minden egyes kép meghatározott devacháni hangokat képvisel. Minden tárgy lényének alapjában egy szellemi hangot hordoz, s maga az ember lényének legmélyén egy ilyen szellemi hang. Ennek alapján mondta Paracelsus: A természet birodalmai a betűk, és az ember a szó, aki ezekből a betűkből van összeállítva. - Minden alkalommal, ha az ember elalszik, öntudatlanná válik, asztrálteste kilép fizikai testéből. Akkor az ember öntudatlan ugyan, de mégis élő a szellemi világban. Lelkére benyomást gyakorolnak a szellemi hangzások. Minden reggel a szférák zenéjének világából ébred fel az ember, és a harmónia világából a fizikai világba költözik. Ha igaz az, hogy az ember lelke két megtestesülés között a devachánban van, akkor azt is mondhatjuk, hogy az éjszaka folyamán a lélek az áramló hangban úszik és él, abban az elemben, amelyből valójában szőtték, amely valójában saját hazája.

Az alkotó zeneművész fizikai hanggá transzponálja át a ritmust, a harmóniákat és melódiákat, amelyek az éjszaka folyamán étertestébe nyomódtak. A muzsikus öntudatlanul rendelkezik a szellemi világ ősképével, amelyet fizikai hangokká alakít át. Ez a rejtélyes összefüggés itt, a fizikaiságban felhangzó zene és az éjszaka hallott szellemi zene között.

Ha egy ember meg van világítva fénnyel, akkor egy árnyék képződik róla a falon. Ez nem az igazi ember. így az a zene, amelyet a fizikaiságban alkottak, egyfajta árnyéka, valóságos árnyéka a devachán sokkal magasabb zenéjének. A zene ősképe, eredetije a devachánban van, a fizikai zene csak a szellemi valóság leképeződése.

Miután ezt ily módon megvilágítottuk, megpróbáljuk megragadni a zenének az emberre gyakorolt hatását. Az ember felosztása, amely az okkult kutatás alapjául szolgál, a következő: fizikai test, étertest, asztráltest és én. Az étertest a fizikai test éteri ősképe. Egy még finomabb test, amely az étertesttel rokon és az asztrálishoz áll közel, az érzőtest. A test e három fokozatán belül van a lélek. Ez elsősorban az érzőtesttel függ össze. Az érzőtestbe mintegy betagozódik az érzőlélek. Ez utóbbi bele van rejtve az érzőtestbe. Mint ahogy egy hüvelyébe rejtett kard egységet alkot, úgy az érzőtest és az érzőlélek is egy egész. Ezen kívül az embernek van még értelmi-, vagy kedélylelke is, s még egy magasabb tagja, a tudati lélek, s ez a szellem-énnel, vagy manasszal kapcsolódik össze. Ha az ember alszik, a fizikai és étertesttel együtt az érzőtest is az ágyban fekszik; a magasabb tagok, tehát az érzőlélek is, a devachán világában vannak. A fizikai térben minden más lényt magunkon kívül érzünk. A devachánban nem a lényeken kívül érezzük magunkat, hanem ott ezek áthatnak bennünket, ott benne vagyunk a lényekben. Ezért minden okkult iskolában a devachán és az asztralitás szféráját az átbocsátás, átengedés világának nevezik.

Mialatt az ember ily módon az áradó hangok világában él és tevékenykedik, őt magát is áthatják ezek a hangok. Ha most visszatér ebből a devacháni világból, akkor saját tudati, értelmi és érzőlelke is megtelik a devacháni világ rezgéseivel; önmagában hordja ezeket. Velük együtt hatol be a fizikai világba. Ha felvette ezeket a rezgéseket, akkor ezek az érzőlélekből kiindulva képesek visszahatni az érzőtestre és az étertestre. Azáltal, hogy a rezgéseket magával hozza a devachánból, át tudja vinni étertestére. Ekkor saját éterteste együtt rezeg velük. Az éter- és érzőtest lénye alapjában véve ugyanazokon az elemeken, a szellemi hangon és a szellemi rezgéseken nyugszik. Az étertest alacsonyabb rendű, mint az asztráltest, de az étertestben végzett tevékenység magasabb fokú, mint az aasztráltest tevékenysége. Az ember fejlődése abban áll, hogy azt, amije van, az énből kiindulva átformálja, először az asztráltestet a manaszban, majd az étertestet a buddhiban, majd a fizikai testet az atmában. Mivel az asztráltest a legfinomabb, a legkevesebb erőre van szükség ahhoz, hogy hasson rá. Azt az erőt, amely ahhoz szükséges az embernek, hogy az étertesten dolgozzék, a devacháni világból használja fel, a fizikai test átalakításához szükséges erőt pedig a magasabb devacháni világból. A fizikai testre az ember csak a felső devacháni világ erőivel tud hatni.

Az éjszaka folyamán az ember megszerzi magának az erőt az áramló hangok világából, azt az erőt, amelyet az érzőtestre és az étertestre visz át. Ha az ember zeneileg alkot, vagy érzékel, ez azon múlik, hogy ezek a hangzások érzőtestében már megvannak. Míg az ember reggelente, felébredéskor nincs is tudatában annak, hogy éjjel hangokat vett fel magába, mégis érzi, ha zenét hallgat, hogy a szellemi világ e benyomásai benne vannak. Ha zenét hall, akkor a tisztánlátó láthatja, hogyan áradnak a hangok, az étertest szilárdabb anyagai megragadják, és velük együtt rezegtetik ezeket a hangokat, ezért van kellemes érzése az embernek. Ettől van az, hogy az ember úgy érzi, hogy asztrálteste győzött éterteste felett. Ezt akkor érzi a legerősebben, ha eléri, hogy legyőzze azt, ami már az étertestben van. Az étertest mindig felhangzik az asztráltestbe. Ha az ember zenét hall, a benyomás először az asztráltestben jelentkezik. Azután tudatosan az étertestbe küldi a hangokat, és legyőzi azokat a hangokat, amelyek már ott vannak. Ez okozza a zenehallgatás és a zenei alkotás jó érzését. Bizonyos zenei hangoknál az asztráltestből valami az étertestbe kerül. Ekkor az étertest új hangokat kapott. Egyfajta harc jön létre az érzőtest és az étertest között. Ha ezek a hangok olyan erősek, hogy legyőzik az étertest saját hangjait, akkor derűs muzsika keletkezik, dúr-hangnemben. Ha a zeneiség dúr-hangnemben hat, akkor követni tudjuk, ahogy az érzőtest legyőzi az étertestet. A moll-hangnemnél az étertest a győztes az érzőtest fölött. Az étertest ellenáll az érzőtest rezgéseinek.

Ha az ember a zeneiségben él, akkor szellemi hazájának képmásában él. A szellemiség árnyképében a lélek a legmagasabb felemelkedést, a legintimebb kapcsolatot találja meg az ember őselemével. Ezért van az, hogy a zene oly mélyen hat a legegyszerűbb lélekre is. A legegyszerűbb lélek a zenében annak utóhangját érzi, amit a devachánban élt át. Hazájában érzi magát. Ekkor mindig azt érzi az ember: igen, te egy másik világból való vagy!

Ebből az intuitív megismerésből helyezte Schopenhauer központi helyre a zenét a művészetek között, és azt mondta, hogy a zenében az ember a kozmosz akaratának szívverését érzékeli.

Az ember a zenében annak utóhangját érzi, ami a dolgok legmélyén él és működik, ami így rokon vele. Mivel az érzések a lélek legbensőbb elemei, rokonok a szellemi világgal, s mivel a lélek a hangban saját elemében van, amelyben valójában mozog, így olyan világban él, ahol az érzések testi közvetítői már nincsenek jelen, de ahol még élnek az érzések. A zene ősképe a szellemiségben van, míg a többi művészet ősképei magában a fizikai világban rejlenek. Ha az ember zenét hall, jól érzi magát, mivel ezek a hangok összhangban vannak azzal, amit szellemi hazája világában élt át.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum