Barion Pixel

GA293

Általános embertan

A pedagógia alapjai
14 előadás, 1919. aug. 21. – szept. 5., Stuttgart

Tartalom

A nevelés feladata a tudati lélek korában. A születés előtti lét tükröződése az emberben. Az akarat- és kedélyképzés fontossága. A morális fejlődés lényege. Az ember vizsgálata szellemi szempontból. Az Én a gondolkodásban, érzésben és akaratban. A nevelés művészete: a belső felébresztés. A szellemiség-lelkiség tevékenysége az emberben. Az idegrendszer. A vér- és izomrendszer. Az alvás, emlékezet, ítéletalkotás. A szellemiség és testiség viszonya. A gyermek világképe.

Fejezetek

Megnyitó beszéd [1]

Stuttgart, 1919. augusztus 20. – a kurzus-kezdés előestéjén

[A Waldorf-iskola mint kulturális tett. A Waldorf-iskola, mint az egység iskolája. A kompromisszumok szükségszerűségéről. Iskola és politika. A bolsevista iskolák, mint az oktatásügy temetői. Az iskola republikánus irányítása. A pedagógiai kurzus felosztása: általános pedagógia, metodika, gyakorlatok. A Waldorf-iskola nem világnézeti iskola. Az antropozófia és az oktatás; a vallásoktatás. A tanár szükséges tulajdonságai: érdeklődés a világ iránt, lelkesedés, a szellem rugalmassága, odaadás.]

(Hallgatói jegyzetek alapján)

Ma este csupán elöljáróban szeretnék néhány dolgot elmondani. A Waldorf iskolának valódi kulturális tetté kell válnia, hogy elérjük a jelenkori szellemi életünk megújulását. Minden téren átalakulással kell számolnunk; az egész szociális mozgalom végül is a szellemiekre vezethető vissza (a szociális mozgalom legvégül a szellemiekre vetődik vissza), az iskola kérdése pedig a jelenkor nagy, égető szellemi kérdéseinek része. Ki kell használnunk e téren a Waldorf-iskola kínálta lehetőséget, hogy reformálóan, forradalmian hassunk az oktatásügyben.

E kulturális tett sikere az önök kezében van. Sok múlik ezért önökön, hogy példát állítva működjenek együtt. Sok minden múlik e tett sikerén. A Waldorf-iskola gyakorlati bizonyítéka lesz az antropozófiai világszemlélet átütő erejének. Az egység iskolája lesz abban az értelemben, hogy csak arra van tekintettel, hogy úgy neveljen és tanítson, ahogy azt az ember, az ember teljes lénye megköveteli. Mindent e cél szolgálatába kell állítanunk.

Mindazonáltal szükségünk van arra, hogy kompromisszumokat kössünk. A kompromisszumok szükségesek, hiszen még nem tartunk ott, hogy egy valóban szabad tettet vigyünk végbe. Az állam rossz tanítási célokat, rossz végcélokat ír elő számunkra. Ezek a lehető legrosszabb célok, s elhitetjük magunkkal, hogy ezek a lehető legjobbak. A politika, a politikai működés innen fogva azáltal nyilvánul meg, hogy sablonosan bánik az emberrel, hogy minden eddiginél messzebbre menően próbálja majd sablonok közé szorítani. Úgy bánnak majd az emberrel, mint egy tárggyal, amit dróton kell rángatni, és azt fogják elhitetni magukkal, hogy ez jelenti az elképzelhető legnagyobb haladást. Szakszerűtlenül és a lehető legönteltebben állítják rendszerbe pl. az oktatási intézményeket. Példával és ízelítővel szolgál erre az orosz bolsevista iskolák konstrukciója. Valóságos temetői ezek mindenféle igazi oktatásügynek. Kemény küzdelemnek nézünk elébe, de mégis végre kell hajtanunk ezt a kulturális tettet.

Két ellentétes erőt kell eközben összhangba hoznunk. Egyfelől tudnunk kell, hogy mik az ideáljaink, és rendelkeznünk kell azzal az alkalmazkodóképességgel, hogy igazodjunk ahhoz, ami távol áll majd az ideáljainktól. Hogy hogyan hozzuk összhangba ezt a két erőt, nehéz feladat lesz mindannyiunk számára. Ez csak úgy érhető el, ha bevetik a teljes személyiségüket. Kezdettől fogva be kell vetnünk teljes személyiségünket.

Ezért nem irányítási, hanem igazgatási elvek alapján alakítjuk ki az iskola működését, és republikánus módon fogjuk irányítani. Egy valódi tanár-köztársaságban nem támaszkodhatunk kényelmes vánkosként olyan rendszabályokra, amelyek az igazgatóságtól jönnek. Nekünk kell belevinnünk (magunkban hordoznunk) mindazt, ami megadja a lehetőséget a teljes felelősség viseléséhez az iránt, amit tennünk kell. Mindenkinek magának kell teljes felelősséget viselnie.

Azáltal helyettesíthetjük az igazgatósági vezetést, hogy elvégezzük ezt az előkészítő kurzust, és itt feldolgozva befogadjuk azt, ami az iskolát egységes egésszé teszi. Ezt majd a kurzus folyamán kidolgozzuk, ha megfelelő komolysággal tesszük a dolgunkat.

A kurzusról el kell mondanom, hogy a következőkből fog állni. Először: folyamatszerű értekezés általános pedagógiai kérdésekről. Másodszor: értekezés a legfontosabb tantárgyak szakmódszertani kérdéseiről. Harmadszor: egyfajta szemináriumjellegű munka a tanítási feladatainkkal kapcsolatosan. Kidolgozunk efféle tanítási feladatokat, és vita-gyakorlatok során fogjuk érvényesíteni azokat.

Mindennap délelőtt foglalkozunk majd az inkább elméleti dolgokkal, délutánonként pedig a szemináriumi munkával.

Tehát reggel 9 órakor fogunk kezdeni az általános pedagógiával, azután 11-kor következik a specifikus-metodikai oktatás, majd délután 3 és 6 óra között a szemináriumi gyakorlatok.

Tökéletesen tudatában kell lennünk, hogy minden téren nagy kulturális tettet kell véghezvinnünk.

Nem akarunk itt a Waldorf-iskolában világnézeti iskolát létrehozni. A Waldorf-iskolának nem világnézeti iskolának kell lennie, amelyben lehetőleg antropozófiai dogmákkal tömjük tele a gyerekeket. Nem akarunk antropozófiai dogmatikát tanítani, az antropozófia nem oktatási tartalom, viszont törekszünk az antropozófia gyakorlati alkalmazására. Ami antropozófiai területen nyerhető, azt a valódi tanítási praxisba akarjuk beilleszteni.

Az antropozófia tanítási tartalma sokkal kevésbé számít majd, mint gyakorlati alkalmazása annak, ami az antropozófiából pedagógiai téren általában, illetve sajátosan a szakmódszertan terén válhat, és az, hogy hogyan vezethető át az antropozófia a tanítás gyakorlatába.

A vallásoktatásra a vallási gyülekezetekben kerül majd sor. Az antropozófiával csak a tanítás metodikájában fogunk foglalkozni. A gyerekeket tehát felekezetük szerint átadjuk majd a hitoktatóknak.

Ez a kompromisszum másik fele. Jogos kompromisszumokon keresztül felgyorsítjuk kulturális tettünket.

Tudatában kell lennünk nagy feladatunknak. Nem lehetünk pusztán pedagógusok, hanem kultúrembereknek kell lennünk a szó legnemesebb, legszebb értelmében. Eleven érdeklődést kell tanúsítanunk minden iránt, ami manapság történik korunkban, máskülönben rossz tanárai leszünk ennek az iskolának. Nem szabad pusztán specifikus feladatainkba elmélyülnünk. Csak akkor leszünk jó tanárok, ha elevenen érdeklődünk minden iránt, ami a világban történik. A világ felé forduló érdeklődésből kell kialakítanunk azt a lelkesedést, amelyre szükségünk van az iskola- és saját munkánk elvégzése érdekében. Ehhez szükség van a szellem rugalmasságára, valamint arra, hogy feladatunkat odaadással végezzük. Csak abból teremthetjük meg a ma elérhetőt, ha érdeklődéssel fordulunk először is korunk nagy szükségletei, másodszor pedig korunk nagy feladatai felé, amelyek egyikét sem tudjuk eléggé nagynak elképzelni.

1 – Stuttgart, 1919. augusztus 21.

[A nevelés feladatának erkölcsi-szellemi aspektusa. A Waldorf-iskola megalapítása, mint ,, ünnepi tett a világ rendjében”. A mai kultúra az ember egoizmusára irányul: a halhatatlanság kérdésének példája. A nevelés annak folytatása, amit ,,felsőbb lények a születés előtt tettek”. A ,,születés előtti nevelés” problémájáról. Két páros hármasság kapcsolódása a földi létbe való leszállás során: szellem-ember, életszellem, szellem-én illetve tudati lélek, értelmi vagy kedély- lélek, érző lélek (lelki-szellemi) kapcsolódása az asztrál-, az éter- és a fizikai testhez illetve az ásvány-, a növény- és az állatvilághoz (testi-szervezeti oldal). A lelki-szellemi oldal összehangolása a testi-szervezeti oldallal, mint a nevelés feladata: 1. a légzés harmonizálása az idegi-érzékelési folyamattal; 2. az ébrenlét és az alvás közötti helyes ritmus megtanításával. A tanár és a gyermek közötti belső spirituális kapcsolat jelentősége.]

Kedves barátaim, csakis akkor birkózunk meg a feladatunkkal, ha nem pusztán intellektuálisan kellemes, hanem a legnemesebb értelemben véve morális-szellemi feladatnak tekintjük; és ezért bizonyára érthetőnek találják, hogy ma, amikor hozzálátunk a munkánkhoz, legelőször is arra a kapcsolatra gondolunk, amelyet – éppen e tevékenységünk által – mindjárt az elején helyre akarunk állítani a szellemi világokkal. Tudatában kell lennünk egy ilyen feladatnál, hogy nem csupán itt, ezen a fizikai síkon élő emberként dolgozunk, noha a feladatkitűzésnek ez a szokásos módja az utóbbi évszázadokban bizony kiváltképp elterjedt, sőt, szinte kizárólagosan ez töltötte el az embereket. Minthogy a feladatokat így fogták fel, ilyen lett az oktatás és a nevelés, amit bizony a magunk elé állított feladattal kell kiigazítanunk. Ezért ennek az előkészítő tevékenységnek a kezdetén először is azt fogjuk végiggondolni, hogy a kapcsolatunkat külön-külön hogyan hozzuk létre a szellemi hatalmakkal, akiknek a megbízásából és akiknek a képviseletében kell bizonyos értelemben mindnyájunknak dolgoznunk. Ezért arra kérem önöket, hogy ezeket a bevezető szavakat egyfajta imaként fogják fel, amelyet azokhoz a hatalmakhoz intézünk, akiknek imaginációt, inspirációt, intuíciót adva mögöttünk kell állniuk, amikor felvállaljuk ezt a feladatot.

(Az itt következő szavakat nem jegyezték le a jegyzetkészítők. Lásd a 2-es számú hivatkozást.)

Kedves barátaim! Kötelességünk, hogy átérezzük feladatunk fontosságát. Át fogjuk érezni, ha tudjuk, hogy ennek az iskolának sajátos feladata van. És így valóban konkretizálni akarjuk a gondolatainkat, valóban úgy akarjuk alakítani azokat, hogy tudatában lehessünk annak, hogy ezzel az iskolával különleges dolgot viszünk véghez. Akkor leszünk erre képesek, ha azt, amit ezzel az iskolaalapítással tettünk, bizonyos értelemben nem helyezzük mindennapi síkra, hanem egyfajta ünnepi tettnek tekintjük a világ rendjében. Ebben az értelemben legelőször is annak szeretnék eleget tenni, hogy a jó szellem nevében, amelynek ki kell vezetnie az emberiséget a szükségből és az ínségből, ennek a jó szellemnek a nevében, amelynek az oktatás, illetve a nevelés során a fejlődés magasabb fokára kell eljuttatnia az emberiséget, a legszívélyesebb hálánkat fejezzem ki azoknak, akik a mi kedves barátunknak, Molt úrnak [3] megadták a jó gondolatot, hogy e téren és ehelyütt az emberiség továbbfejlődésének érdekében megtegye, amit a Waldorf-iskola életre hívásával megtett. Tudom, hogy tudatában van annak, hogy amit e feladat érdekében megtehetünk, azt ma még csak halovány erőkkel tehetjük meg. Így tekint a dologra; de éppen azáltal, hogy vele együtt mi is ünnepinek érezzük a világ rendjében a feladat nagyságát és azt a pillanatot, amikor hozzálátunk, éppen ez által lesz képes a megfelelő erővel működni körünkben. Ilyen szemlélettel akarunk, kedves barátaim, hozzálátni tevékenységünkhöz. Mindnyájan olyan embernek akarjuk tekinteni magunkat, akiket olyan posztra állított a karma, ahonnan nem valami szokványos dolognak kell kiindulnia, hanem olyasvalaminek kell megtörténnie, ami a közreműködőkben azt az érzést kelti, hogy ünnepi pillanat érkezett el a világrendben. Amit pedig felkészülésünk mai ünnepélyes megnyitása után még el kellett volna mondanom, majd a kurzus végén mondom el, amikorra világossá válik egy s más, amikor sokkal konkrétabban állunk az előtt a feladat előtt, amit ma kezdünk kijelölni [4].

Emil Molt: Ha szabad ebben az ünnepélyes pillanatban magamhoz ragadnom a szót, azt azért teszem, hogy a legszívélyesebben köszönetet mondjak azért, hogy megadatott nekem, hogy megérhessem itt ezt a pillanatot, és megfogadjam: ami csekély erőmből telik, azzal közreműködöm e nagy műben, amit ma kezdünk el.

Kedves barátaim, a legfontosabb, amivel kezdeni akarunk, nem lehet más, mint pedagógiai feladatunk alapos kifejtése. Ezekhez szeretnék ma bevezetőt mondani önöknek. A mi pedagógiai feladatunknak különböznie kell azoktól, amelyeket ez idáig állított maga elé az emberiség. Nem azért kell különböznie, mert önhitten úgy gondolnánk, hogy éppen nekünk kell bizonyos értelemben egy új pedagógiai világrendet bevezetnünk, hanem mert az antropozófiai orientáltságú szellemtudományból következően tisztában vagyunk azzal, hogy az emberiség egymásra következő fejlődési szakaszai mindig más és más feladatokat állítanak majd az emberiség elé. Más feladata volt az emberiségnek az első, más a második, és megint más egészen a mostani, az Atlantisz utáni ötödik fejlődési korszakban. Mert a helyzet az, hogy amit az emberiség egy adott fejlődési szakaszában meg kell tenni, az csak akkor tudatosodik az emberiségben, amikor az adott fejlődési szakasz már egy ideje elkezdődött.

Az a fejlődési szakasz, amelyben ma vagyunk, a XV. század közepén kezdődött. Bizonyos értelemben csak ma kerül felszínre a szellemi alapokból a felismerés, hogy mit is kell tennünk ebben a korszakban éppen a nevelés feladatára nézve. Az emberek ez ideig, még ha legjobb szándékkal dolgoztak is pedagógiai szempontból, ezt még a régi nevelés szellemében tették, az Atlantisz utáni negyedik korszak nevelésének szellemében. Sok múlik majd azon, hogy kezdettől fogva képesek legyünk ráállítani magunkat feladatunkra, hogy megtanuljuk megérteni, hogy korunk számára igen határozott irányt kell adnunk; olyan irányt, amely nem azért fontos, mert az egész emberiség számára érvényesnek kell lennie fejlődése folyamán, hanem mert éppen a mi korunk számára kell érvényesnek lennie. A materializmus más egyebek mellett azt is elérte, hogy az emberek nincsenek tudatában az adott kor feladatainak. Legelsőként azonban kérem, tudatosítsák magukban, hogy az egyes korszakoknak megvannak a sajátos feladataik.

Gyerekek nevelését és tanítását kell majd vállalniuk, mindazonáltal már egy bizonyos életkort elért gyerekekét, és végig kell gondolniuk, hogy azok után veszik át ezeket a gyerekeket, hogy életük legelső szakaszában már keresztülmentek a szüleiktől kapott nevelésen, gyakran talán félrenevelésen. Amit akarunk, az csak akkor teljesedik majd be tökéletesen, amikor az emberiség eljut odáig, hogy a szülők is megértik, hogy már a nevelés legelső szakaszában is sajátos feladatok állnak a mai emberiség előtt. Néhány dolgot azonban, amit az élet első szakaszában elhibáztak, mégiscsak kijavíthatunk, amikor a gyerekek hozzánk kerülnek az iskolába.

De igen erősen át kell hatnia bennünket annak a tudatnak, amelyből – mindnyájan külön-külön – tanításunk illetve nevelésünk felfogását merítjük.

Amikor feladatuknak szentelik magukat, ne feledjék, hogy a teljes mai kultúra – a szellemi szféráig bezárólag – az emberiség egoizmusának talaján áll [5]. Tekintsenek elfogulatlanul a szellemi szférára, amelynek manapság átadja magát az ember, tekintsenek a vallási szférára, és tegyék fel maguknak a kérdést, hogy a mai kultúránk, éppen a vallás területén, nem irányul-e az ember egoizmusára. Éppen korunk prédikációira jellemző, hogy a prédikáló személy az ember egoizmusára igyekszik hatást gyakorolni. Vegyük mindjárt azt, aminek a legmélyebben kellene megragadnia az embert: a halhatatlanság kérdését, és gondoljuk végig, hogy manapság szinte minden, a prédikációkban is, arra irányul, hogy úgy ragadja meg az embert, hogy az egoizmusa az érzéken túli felfogás számára a középpontba kerüljön. Az egoizmus által arra törekszik az ember, hogy ne lényét elveszítve lépje át a halál küszöbét, hanem megtartsa „én”-jét. Ez – még ha egészen kifinomult formában is – egoizmus. Erre az egoizmusra apellál manapság a legszélesebb körben minden vallási felekezet is, ha a halhatatlanság kérdéséről van szó. Mindenek előtt ezért szólnak a vallási felekezetek úgy az emberhez, hogy legtöbbször megfeledkeznek földi létünk egyik végpontjáról, és csak földi létünk másik végpontjára vannak tekintettel, így mindenekelőtt a halálra koncentrálnak, és a születésről megfeledkeznek.

Még ha nem is mondják ki ilyen világosan a dolgokat, mégiscsak ezek adják az alapot. Abban a korban élünk, amikor minden szférában küzdenünk kell az ellen, hogy az emberi egoizmusra apelláljanak, ha azt akarjuk, hogy az emberek ne süllyedjenek egyre mélyebbre és mélyebbre a leszálló ágú kultúra útján, amelyen ma járnak. Egyre inkább tudatosítanunk kell majd magunkban az emberi fejlődés másik végpontját a földi létben: a születést. Be kell fogadnunk a tudatunkba azt a tényt, hogy az ember hosszú időn keresztül fejlődik a halál és egy újabb születés között, s hogy e fejlődés során eljut egy olyan pontra, amikor is bizonyos értelemben meghal a szellemi világ számára, amikor is olyan körülmények között él a szellemi világban, hogy már nem képes ott tovább élni anélkül, hogy át ne menne egy másik létformába. Azáltal kapja meg ezt a másik létformát, hogy átöltözik a fizikai- és az étertestbe. Amit a fizikai- illetve az étertest magára öltésével meg kell kapnia, azt nem kaphatná meg, ha továbbra is csak egyenes vonalon fejlődne tovább a szellemi világban. Miközben ezért csak fizikai szemmel tekinthetünk a gyermekre a születése után, tudatában kell lennünk: ez is valaminek a folytatása. És nemcsak arra akarunk tekinteni, ami az ember-léttel a halál után történik, tehát a fizikai lét szellemi folytatására, hanem tudatosítani akarjuk magunkban azt is, hogy az itteni fizikai lét a szellemi lét folytatása, hogy a neveléssel azt kell folytatnunk, amit a mi beleszólásunk nélkül a felsőbb lények elrendeztek. Egyedül az adja majd meg a nevelés- és oktatásügyünknek a megfelelő alaphangot, ha tudatosítjuk magunkban: azzal, amit itt ebben az emberlényben teszel, annak a folytatását kell elérned, amit magasabb lények a születés előtt tettek.

Ma, amikor az emberek gondolataikban és érzéseikben elveszítették a kapcsolatot a szellemi világokkal, gyakran kérdeznek absztrakt módon olyasmit, aminek tulajdonképpen kérdésként nincs is igazán értelme egy szellemi világfelfogás esetén. Azt kérdezik, hogy hogyan is kellene irányítani az úgynevezett születés előtti nevelést [6]. Sok olyan ember van, aki absztrakt módon áll ma a dolgokhoz; ha konkrétan vesszük a dolgokat, akkor bizonyos területeken nem is lehet kedvünk szerint továbbvinni a kérdezősködést. Egyszer már említettem ezt a példát [7]: Egy úton barázdákat látunk. Meg lehet kérdezni, honnan erednek. Egy kocsi ment végig az úton… Miért ment végig a kocsi az úton? Mert azok, akik a kocsiban ülnek, el akartak jutni egy bizonyos helyre. Miért akartak eljutni egy bizonyos helyre.? A valóságban egyszer vége szakad a kérdezősködésnek. Ha absztrakt téren maradunk, akkor mindig tovább lehet kérdezni: miért? Mindig tovább és tovább lehet görgetni a kérdezősködés kerekét. A konkrét gondolkodás mindig eljut egy végponthoz, az absztrakt gondolkodás mindig vég nélkül továbbpörgeti a gondolatot, mint egy kerék. Így van ez azokkal a kérdésekkel is, amelyeket nem olyan közeli területre nézve tesznek fel. Az emberek elgondolkodnak a nevelésről és rákérdeznek a születés előtti nevelésre. De kedves barátaim, az ember-lény a születés előtt még a fizikai világ felett álló lények oltalmában áll. Rájuk kell bíznunk a közvetlen egyedi kapcsolatot a világ és az egyes lények között. Ezért a születés előtti nevelés még nem irányul magára a gyermekre. A születés előtti nevelés csak annak a tudat alatti következménye lehet, amit a szülők – különösen az anya – tesznek. Ha az anya úgy viselkedik a szülésig, hogy saját magában kifejezésre juttatja azt, ami helyesen értelmezve erkölcsileg és intellektuálisan helyénvaló, akkor az, amit a folyamatos önnevelés által elér, teljesen magától átszáll majd a gyermekre. Minél kevesebbet gondolunk arra, hogy már a világra jötte előtt neveljük a gyereket, és minél többet gondolunk arra, hogy mi magunk megfelelően, helyesen vezessük az életünket, annál nagyobb jót teszünk a gyerekkel. A nevelés majd csak akkor kezdődhet, amikor a gyermek valóban belehelyezkedett a fizikai sík világrendjébe, ez pedig akkor történik meg, amikor a gyermek elkezdi belélegezni a külső levegőt.

Ha tehát a gyermek kilépett a fizikai síkra [8], akkor tudatában kell lennünk annak, hogy tulajdonképpen mi is történt vele a szellemi síkról a fizikai síkra való áttérésben. Nézzék, itt mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy az ember-lény valójában két részből áll. Mielőtt leérkezne a fizikai Földre, kapcsolat jön létre a szellem és a lélek között; amennyiben a szellemen azt értjük, ami ma még teljesen rejtve van a fizikai világban, és amit antropozófiailag-szellemtudományosan úgy nevezünk: a szellem-ember, az élet-szellem, és a szellem-én. Az ember e három lénytagjával [9] az a helyzet, hogy azok bizonyos értelemben, az érzékfeletti szférában vannak, amelyhez most át kell dolgoznunk magunkat, s a halál és egy újabb születés között már bizonyosfajta kapcsolatban vagyunk a szellem-emberrel, az élet-szellemmel és a szellem-énnel. Az, az erő, amely e hármasságból kiárad, áthatja az ember lelkét: a tudati lelket, az értelmi- vagy kedélylelket és az érző lelket.

És ha megfigyelnék azt az ember-lényt, aki – miután áthaladt a halál és egy újabb születés közötti léten – nekiáll, hogy alászálljon a fizikai világba, akkor a megfelelő szellem-tagot összekapcsolódva látnák a megfelelő lélek-taggal. Az ember bizonyos értelemben „szellemlélekként” vagy „lélekszellemként” száll alá egy felsőbb szférából a földi létbe. A földi létben átöltözik. Lényének ezt a másik részét is, amely az imént említetthez hozzákapcsolódik, éppúgy jellemezhetjük, azt mondhatjuk: itt lent a Földön az találkozik ezzel a „szellemlélekkel”, ami a fizikai öröklődés folyamatai során jön létre. Nos, a lelki-szellemi oldalhoz úgy kapcsolódik hozzá a testi-szervezeti oldal [10], hogy megint csak két hármasság kapcsolódik egymásba. A lelki-szellemi oldalon egymáshoz kapcsolódik a szellem-ember, az élet-szellem és a szellem-én, illetve a lélek, amely a tudati lélekből, az értelmi- vagy kedélylélekből és az érzőlélekből áll. Ezek egymásba kapcsolódnak, és a fizikai világba való leszállás során hozzá kell kapcsolódniuk az érző-testhez vagy asztráltesthez, az étertesthez és a fizikai testhez. Ezek viszont a maguk részéről megint csak összekapcsolódnak – előbb az anya testében, majd a fizikai világban – a fizikai világ három birodalmával: az ásvány-, a növény- és az állatvilággal, így ezen az oldalon is két hármasság kapcsolódik egymásba.

Ha elegendő elfogulatlansággal tekintenek a gyermekre, aki belenőtt a világba, akkor helyesen fogják érzékelni: itt a gyermekben még nem kapcsolódott össze a lélekszellem vagy szellemlélek az élettesttel vagy fizikai testtel. A nevelés feladata, szellemi értelemben azt jelenti, hogy összhangba hozzuk a lelki-szellemi oldalt (lélekszellem) a testi-szervezeti oldallal (megformált emberi test). Harmóniába kell kerülniük egymással, rá kell hangolódniuk egymásra, hiszen amikor a gyermek beleszületik a fizikai világba, ezek bizonyos értelemben még nem illenek össze. Mind a nevelő, mind a tanár feladata, hogy összehangolja ezt a két tagot.

Nos, ragadjuk meg valamivel konkrétabban ezt a feladatot. Mindazon kapcsolatok közül, amelyek az embert összekapcsolják a külvilággal, a légzés a legeslegfontosabb. Nos, légzést éppen akkor kezdjük el, amikor belépünk a fizikai világba. Az anya testében való légzés még úgymond egyfajta előkészítő légzés, még nem hozza tökéletesen kapcsolatba az embert a külvilággal. Amit a szó szoros értelmében légzésnek kell neveznünk, azt csak akkor kezdi meg az ember, amikor elhagyta az anya testét. Ez a légzés nagyon-nagyon sokat jelent az ember-lény számára, hiszen ebben a légzésben már benne van a fizikai ember teljes hármas tagozódású rendszere [11].

A fizikai ember hármas tagozódású rendszerének tagjaihoz soroljuk először is az anyagcserét. Az anyagcsere azonban az egyik végpontján bensőséges kapcsolatban áll a légzéssel; a légzés folyamata az anyagcsere szempontjából pedig összefügg a vérkeringéssel. A vérkeringés felveszi az emberi testbe a külvilág – más úton bevitt – anyagait, így a légzés bizonyos értelemben az egész anyagcsere-rendszerrel összefüggésben áll. A légzésnek tehát megvannak a saját funkciói, de egyfelől mégis összefügg az anyagcsere-rendszerrel.

Másfelől pedig ez a légzés kapcsolatban van az ember idegi-érzékelési életével is. Amikor belélegzünk, folyamatosan belepumpáljuk az agyvizet az agyba [12]; amikor kilélegzünk, visszaszivattyúzzuk azt a testbe. Ezzel továbbadjuk a légzésritmust az agynak. És ahogy a légzés egyfelől összefügg az anyagcserével, úgy másfelől összefügg az ember idegi-érzékelési életével is. Azt mondhatjuk: A légzés a legfontosabb közvetítő a fizikai világba belépő ember és a külvilág között. De annak is tudatában kell lennünk, hogy ez a légzés még egyáltalán nem úgy zajlik, ahogy az ember fizikai életének fenntartásához teljességében működnie kell, különösen egy szempontból nem: a fizikai létbe belépő embernél még nem jött létre a helyes harmónia, a megfelelő összefüggés a légzés-folyamat illetve az idegi-érzékelési folyamat között.

Ha megfigyeljük a gyermeket, akkor a lényére vonatkozóan azt kell mondanunk: a gyermek még nem tanult meg úgy lélegezni, hogy a légzés megfelelően fenntartsa az idegi-érzékelési folyamatot. Ebben megint csak tetten érhetők annak a finomabb jellemzői, hogy hogyan is kell bánnunk a gyermekkel. Először is antropológiailag-antropozófiailag meg kell értenünk az ember lényét. Ezért a nevelés legfontosabb tennivalói mindannak a megfigyelésében rejlenek, ami a légzés-folyamatot megfelelő módon összerendezi az idegi-érzékelési folyamattal. Magasabb értelemben véve a gyermeknek meg kell tanulnia befogadni a szellemébe azt, amit azáltal kaphat ajándékba, hogy légzésre született. Láthatják, hogy a nevelésnek ez a része a szellemi-lelki oldal irányába hajlik: azáltal, hogy a légzést az idegi-érzékelési folyamattal harmonizáljuk, bevonjuk a szellemi-lelki oldalt a gyermek fizikai életébe. Durván kifejezve azt mondhatjuk: a gyermek még nem tud belsőleg helyesen lélegezni, és a nevelésnek abból kell állnia, hogy megtanítsuk a helyes légzést.

De még valami mást sem tud megfelelően a gyermek, és ezt a másik dolgot is célba kell vennünk, hogy összhangot teremthessünk a két rész, a testi-szervezeti-, illetve a lelki-szellemi rész között. Amit nem tud megfelelően a gyermek a földi léte kezdetén – észre fogják venni, hogy rendszerint úgy tűnik, hogy amit szellemi téren ki kell hangsúlyoznunk, az ellentmond a külső világrendnek -, amit nem tud megfelelően a gyermek, az az, hogy az alvás és az ébrenlét váltakozását az ember-lénynek megfelelő módon valósítsa meg. Ha a dolgot kívülről nézzük, természetesen azt mondhatjuk: hiszen a gyerek nagyon is jól tud aludni; sokkal többet alszik, mint a későbbi életkorokban járó emberek, sőt, úgyszólván belealszik az életbe… De ami bensőleg az alvás és az ébrenlét alapja, azt még nem tudja. Sok mindent megél a gyermek a fizikai síkon. Használja a végtagjait, eszik, iszik és lélegzik. De miközben ily módon mindenfélét csinál a fizikai síkon, miközben hol alszik, hol meg ébren van, nem képes mindarra, hogy amit a fizikai síkon megél – amit a szemével lát, a fülével hall, a kezecskéivel végez, ahogy a lábacskáival rúgkapál -, nem képes arra, hogy amit a fizikai síkon megél, azt bevigye a szellemi világba, és ott feldolgozza, majd e munka eredményét megint visszavigye a fizikai síkra. Éppen az jellemzi az alvását, hogy másféle alvás ez, mint a felnőttek alvása [13]. A felnőtt ember álmában elsősorban azt dolgozza fel, amit a felébredés és az elalvás között megtapasztal [14]. A gyermek még nem képes belevinni az alvásba, amit a felébredés és az elalvás között megtapasztal, így az alvásban még úgy éli bele magát a világ általános rendjébe, hogy alvás közben nem viszi magával ebbe a világrendbe azt, amit kint a fizikai világban megtapasztalt. A helyes nevelés által kell eljuttatnunk őt oda, hogy amit az ember a fizikai síkon megtapasztal, azt belevigye abba, amit a lelki-szellemi oldal (lélekszellem) az elalvástól a felébredésig végez. Tanárként illetve nevelőként semmit sem taníthatunk meg a gyereknek a magasabb világról. Hiszen az, ami a magasabb világból bekerül az emberbe, az az elalvás és az ébrenlét közötti időben kerül bele. Csak azt tehetjük, hogy úgy használjuk ki az időt, amit az ember a fizikai síkon eltölt, hogy éppen azt, amit mi teszünk a személyével, fokozatosan képes legyen belevinni a szellemi világba, s hogy e bevitel által megint csak visszaáramolhasson a fizikai világba az az erő, amelyet magával hozhat a szellemi világból, hogy ezáltal azután igazi emberré válhasson a fizikai létben.

Így először is egy igen magas szintre terelünk mindenféle tanító és nevelő tevékenységet: a helyes légzés megtanítására, illetve, hogy az alvás és az ébrenlét váltakozásában a helyes ritmusra megtanítsuk. Természetesen olyan magatartásra ható eljárásokat fogunk megismerni a nevelésben és a tanításban, amelyek nem idomítják úgymond a légzést, illetve nem idomítják az alvást és az ébrenlétet. Mindez csupán a háttérben húzódik meg. Amit megismerünk majd, azok konkrét eljárások lesznek. De egészen az alapokig tudatában kell lennünk annak, hogy mit csinálunk. Így tudatosítanunk kell magunkban, amikor az egyes tantárgyakat tanítjuk a gyermeknek, hogy ennek során az egyik irányban inkább arra hatunk, hogy a lelki-szellemi oldalt belevigyük a fizikai szervezetbe, a másik irányban pedig inkább arra, hogy a testi-szervezeti oldalt belevigyük a lelki-szellemi szférába.

Ne becsüljük alá annak fontosságát, ami most elhangzik, hiszen nem leszünk jó nevelők, illetve tanárok, ha pusztán arra figyelünk, amit teszünk, ha nem nézzük azt, amik vagyunk. Hisz tulajdonképpen azért van az antropozófiai orientáltságú szellemtudományunk, hogy belássuk a tény jelentőségét, hogy az ember nemcsak azzal hat a világban, amit tesz, hanem mindenek előtt azzal, ami ő maga. Nagy különbség, kedves barátaim, hogy az egyik tanár lép-e be az iskolába az osztályterem ajtaján át egy kisebb vagy nagyobb létszámú diákcsoporthoz, vagy pedig a másik tanár. Nagy különbség, és ez nem csupán abban rejlik, hogy az egyik tanár ügyesebben alkalmazza így vagy úgy a formális pedagógiai fogásokat, mint a másik; hanem a leglényegesebb különbség, amely hatásossá válik a tanítás során, abból ered, hogy az osztály küszöbét átlépve milyen irányban járnak jelenléte teljes időtartama alatt az illető tanár magával hozott gondolatai. Egy olyan tanár, akit a kialakulóban lévő emberrel kapcsolatos gondolatok foglalkoztatnak, teljesen másképpen hat a diákokra, mint egy olyan tanár, aki minderről semmit sem tud, aki sohasem tereli ebbe az irányba a gondolatait. Mert mi is történik abban a pillanatban, amikor efféle dolgokról gondolkodnak, vagyis amikor kezd tudásuk lenni arról, hogy milyen kozmikus jelentőséggel bír a nevelésben a légzés-folyamat, illetve annak átalakulása, milyen kozmikus jelentőséggel bír az alvás és az ébrenlét közötti ritmus-folyamat? Abban a pillanatban, amikor ilyen gondolatok foglalkoztatják önöket, valami leküzdi önökben mindazt, ami pusztán a személyiségszellem. Abban a pillanatban lecsillapodnak mindazok az instanciák, melyek a személyiségszellem alapját adják; kitörlődik, kialszik valami abból, ami éppen azáltal van jelen a legnagyobb mértékben az emberben, hogy fizikai ember.

És amikor ebben a kitöröltségben, kioltottságban élnek és így lépnek az osztályterembe, a belső erőkből következően kapcsolat alakul ki a diákok és önök között. Lehet, hogy a külső tényezők kezdetben ellentmondanak ennek. Lehet, hogy amikor bemennek az iskolába, olyan csibész fiúkkal és lányokkal találkoznak, akik kinevetik önöket. Az olyan gondolatok által, amilyenekkel itt fogunk foglalkozni, meg kell erősíteniük önmagukat, hogy egyáltalán ne figyeljenek arra, hogy kinevetik önöket, hogy úgy tekintsék, mint egy külső tényezőt, mondjuk, mint egy olyan eseményt, hogy miközben esernyő nélkül indultak el, hirtelen esni kezd az eső. Ez kétségkívül kellemetlen meglepetés. De az ember maga rendszerint különbséget tesz a kinevetés, illetve az eső miatti meglepetés között, amikor nincs nálunk esernyő. Nem szabad különbséget tennünk. Olyan erős gondolatokat kell kialakítanunk, hogy ne kerüljön sor erre a megkülönböztetésre, hogy úgy vegyük az efféle kinevetést, akárcsak egy záporesőt. Ha áthatnak bennünket az ilyen gondolatok, és kiváltképp, ha megfelelően hiszünk bennük, akkor megadatik majd számunkra, talán csak nyolc nap után, talán csak két hét múltán, talán még később – ha mégannyira kinevetnek is bennünket a gyerekek -, hogy olyan kapcsolatot alakítunk ki velük, amilyet kívánatosnak tartunk. Akár ellenállással szemben is ki kell alakítanunk ezt a kapcsolatot az által, amit saját magunkból tesz. És mindenekelőtt tudatosítanunk kell magunkban a legelső pedagógiai feladatot, hogy először is magunknak kell olyanná tenni önmagunkat, hogy egyfajta gondolati, belső spirituális kapcsolat éljen a tanár és a gyerekek között, és ha azzal a tudattal lépünk az osztályterembe, hogy megvan ez a spirituális kapcsolat, nem pusztán a szavak és az intelmek, amelyekben részesítjük a gyerekeket, akkor egyre ügyesebbek leszünk a tanításban. Mindezek olyan külsőségek, amelyekkel élnünk kell; de nem fogunk helyesen élni velük, ha alapvető tényként nem hozzuk létre, ezt a teljes kapcsolatot, a bennünket eltöltő gondolatok, illetve a tanítás során a gyerekek testében és lelkében lejátszódó tények között. Nem volna teljes a tanításhoz való egész hozzáállásunk, ha nem volna meg bennünk a tudat: az ember megszületett, ezzel megadatott neki a lehetőség, hogy megtegye azt, amire a szellemi világban nem volt képes. Nevelésre és tanításra van szükség, először is a légzésnek kell megadnunk a megfelelő harmóniát a szellemi világ irányában. Az ember nem tudta ugyanúgy beállítani az alvás és az ébrenlét ritmikus váltakozását a szellemi világban, mint a fizikai világban. Úgy kell szabályoznunk ezt a ritmust a nevelés és a tanítás által, hogy megfelelő módon illeszkedjék egymáshoz az emberben a testi-szervezeti oldal, illetve a lelki-szellemi oldal [15]. Olyan dolog ez, amit természetesen nem egyfajta absztrakcióként kell elképzelnünk, és mint ilyet, közvetlenül fel kellene használnunk a tanításban, hanem az ember-lényről való gondolatként kell eltöltenie bennünket.

Ezeket akartam elmondani önöknek ebben a bevezetésben, holnap pedig hozzákezdenénk a tulajdonképpeni pedagógiához.

2 – Stuttgart, 1919. augusztus 22.

[Antropozófiai világismereten alapuló pszichológia, mint a tanítás alapja. A modern pszichológia üres fogalmairól. A képzelet és az akarat központi jelentősége. A képzet képi jellege: a születés előtti dolgok tükröződése. Az akarat, mint a halál utáni szellemi-lelki valóság csírája. A születés előtti valóság képzeti tartalmakká való átalakítása az antipátia- erők által; ezen erők emlékezetté és fogalom-alkotássá való fokozása. Az akarat szimpátia-erőinek fantáziává és imaginációvá való fokozása. A vér és az idegek: az idegek materializálódásra való hajlama; a vér szellemiesedésre való hajlama. A szimpátia és antipátia egymásra hatása az agyban, a gerincvelőben és a szimpatikus idegrendszerben. Az ember hármas tagozódása: fej-, mellkas- és végtag-rendszer. A három tag egymásra hatása, illetve viszonyuk a kozmosszal. Az akarat illetve a képzetalkotás megformálása a pedagógiában.]

A jövőben mindenféle oktatásnak olyan valódi pszichológiára kell épülnie, amely antropozófiai világismeretből ered. Hogy a tanításnak és általában a nevelés ügyének a pszichológiára kell épülnie, azt természetesen felismerték a legkülönfélébb helyeken, és bizonyára tudják, hogy például a múltban igen széles körben ható herbarti pedagógia a herbarti pszichológiára építette [16] nevelési eljárásait. Nos, manapság és az utóbbi évszázadokra visszanyúló múltra is jellemző egy bizonyos tényező, ami egyáltalán nem engedte, hogy valóban használható pszichológia alakuljon ki. Ezt arra kell visszavezetnünk, hogy korunkban, a tudati lélek korszakában, eddig még nem sikerült olyan szellemi elmélyülést elérni, hogy eljuthattunk volna az emberi lélek tényleges megértéséhez. Azok a fogalmak azonban, amelyeket korábban még az Atlantisz utáni negyedik korszak régi tudásából alkottak a pszichológia, a lélektan területén, ma tulajdonképpen többé-kevésbé üresek, frázisokká váltak. Ha valaki manapság kézbe vesz egy pszichológiakönyvet, vagy akár csak valami olyat, amiben pszichológiai fogalmak szerepelnek, az úgy fogja találni, hogy ma már nincs valódi tartalom az ilyen írásművekben. Az embernek az az érzése, hogy a pszichológusok csak játszanak a fogalmakkal. Ki alakít ki manapság valódi, világos fogalmat például arról, hogy mi is a képzet, mi az akarat? Ma definíciót definícióra halmozhatnak a pszichológiai és pedagógiai könyvekben a képzetről, az akaratról, de ezek a definíciók nem fogják elősegíteni, hogy önöknek bármilyen elképzelésük legyen a képzetről vagy az akaratról. Bizony, teljesen elmulasztották – természetesen egy külső történelmi szükségszerűségből következően -, hogy az egyes embert lelkileg is hozzákapcsolják az egész világmindenséghez. Nem voltak képesek arra, hogy megértsék, hogyan áll kapcsolatban az ember lelke az egész világmindenséggel. Majd csak, ha képesek leszünk belátni az egyes ember kapcsolatát az egész világmindenséggel, akkor lesz helyes elképzelésünk az ember lényéről.

Vizsgáljuk hát meg azt, amit szokásosan képzetnek neveznek [17]. A képzetalkotást, az érzést és az akaratot [18] kell ugyebár fejlesztenünk a gyerekeknél. Először is tehát világos fogalmat kell alkotnunk magunknak arról, hogy mi is a képzet. Aki valóban elfogulatlanul tekint arra, ami képzetként él az emberben, annak bizonyára azonnal feltűnik a képzet képi jellege: a képzet ugyanis képi jellegű [19]. Aki pedig létjelleget keres a képzetben, aki valódi létezést keres a képzetben, az egy nagy illúziónak adja át magát. De minek is kellene lennie számunkra a képzetnek, ha létező volna? Kétségkívül vannak bennünk lételemek is. Vegyük csak a testi lételemeinket, vegyük azt, amit most mondok, csak úgy igen elnagyoltan: például a szemeinket, amik lételemek, az orrunkat, ami egy lételem, vagy akár a gyomrunkat, ami szintén lételem. Azt fogják mondani: bár benne élnek ezekben a lételemekben, de nem tudnak velük elképzelni valamit, nem tudnak képzetet alkotni. Saját lényükkel belefolynak a lételemekbe, azonosítják magukat a lételemekkel. Éppen az teszi lehetővé, hogy a képzeteinkkel meg tudunk ragadni valamit, hogy képi jellegűek, hogy nem folynak úgy össze velünk, hogy magunk bennük volnánk. Tulajdonképpen tehát nem léteznek, csak puszta képek. Éppen azt a nagy hibát követték el az emberiség legutóbbi fejlődési korszakában, az utóbbi évszázadokban, hogy a létet azonosították a gondolkodással, mint olyannal. „Cogito, ergo sum” [20] a legnagyobb tévedés, amit az újabb kori világnézet csúcsára állítottak; hiszen a „cogito” teljes körében nem a „sum” rejlik, hanem a „non sum”. Vagyis ameddig az ismereteim elérnek, odáig nem én vagyok, hanem csupán képek vannak.

Nos, ha meg akarják vizsgálni a képzet, a képzetalkotás képi jellegét, akkor mindenekelőtt minőségileg kell megvizsgálniuk azt. Meg kell vizsgálniuk a képzet, a képzetalkotás mozgékonyságát, s egy bizonyos értelemben nem teljesen találó fogalmat kell alkotniuk a működéséről, ami ugye a létezésre utalna. De úgy kell elképzelnünk, hogy a gondolati működésben is [21] csak képi jellegű működésről van szó. Tehát minden, ami mozgás a képzetalkotáson belül, az is csak képek mozgása. A képek azonban szükségszerűen valaminek a leképeződései, nem lehetnek képek csak úgy önmagukban. Ha a tükörképekhez való hasonlításra gondolnak, akkor azt mondhatják: bár a tükörképek a tükörből jönnek elő, mindaz, ami a tükörképekben megjelenik, nem a tükör mögött van, hanem tőle teljesen függetlenül létezik valahol másutt, és a tükörnek édes mindegy, hogy mi tükröződik vissza benne; mindenféle dolog tükröződhet… Ha pontosan ebben az értelemben tudjuk a képzetalkotó tevékenységről, hogy képi jellegű, akkor arra kell rákérdeznünk: Minek a leképezése a képzeti kép? Erről természetesen egyetlen külső tudomány sem ad felvilágosítást; erről csak az antropozófiai orientáltságú tudomány tud felvilágosítást adni. A képzet mindazon élmények képe, amiket a születés előtt illetve a fogantatás előtt éltünk át. Másképp nem jutnak el a képzet valódi megértéséhez, csak ha tisztában vannak azzal, hogy a születés, a fogantatás előtt is éltek már.

És ahogy a szokványos tükörképek tükörképként létrejönnek a térben, úgy tükröződik az önök halál és egy újabb születés közötti élete ebben a mostani életükben, és ez a tükröződés a képzetalkotás. Úgy kell tehát elképzelniük – ha képszerűen képzelik el – hogy a két vízszintes vonal között zajlik az életük, amit balról és jobbról a születés illetve a halál határol. Aztán azt kell még hozzáképzelniük, hogy a születésen túlról folytonosan belejátszik a képzet, majd maga az ember-lény visszatükrözi a képet. És ily módon, amikor a tevékenységek, amiket a születés illetve a fogantatás előtt végeztek a szellemi világban, visszatükröződnek a testiségük által, így tapasztalják meg a képzetalkotást. A valódi megismerő ember számára egyszerűen maga a képzetalkotás a születés előtti lét egyik bizonyítéka, mert ennek a születés előtti létnek a leképeződése.

Először is azért akartam ezt ideaként, alapelvként önök elé tárni – még visszatérünk majd a dolgok tulajdonképpeni magyarázatára -, hogy felfigyeljenek arra, hogy így kikerülünk azokból a puszta szómagyarázatokból, amiket a pszichológiai illetve pedagógiai irodalomban találunk, és a képzetalkotási működés valódi megragadásához jutunk el azáltal, hogy megtanuljuk: a képzetalkotásban azt a tevékenységet tükröztük, amit a születés vagy a fogantatás előtt a lélek a tisztán szellemi világban végzett. A képzet minden más definíciója haszontalan, mert nem nyerünk belőlük valódi fogalmakat arról, hogy mi is a bennünk rejlő képzetalkotás.

Most pedig az akaratra kérdezünk rá ugyanígy [23]. Az akarat a szokványos tudat számára tulajdonképpen rendkívül talányos dolog; kereszt a pszichológusok vállán, egyszerűen azért, mert a pszichológus számára nagyon is reális dologként jelenik meg, alapjában véve azonban nincs igazi tartalma. Hiszen ha utánanéznek a pszichológusoknál, hogy milyen tartalommal ruházzák fel az akaratot, akkor mindig azt találják majd: ez a tartalom a képzetalkotásból ered. Az akaratnak önmagában nincs tulajdonképpeni tartalma. Nos, megint csak az a helyzet, hogy nincsenek definíciók az akarat számára; ezek a definíciók az akarat esetében még annyival is nehezebbek, hogy nincs igazi tartalmuk. De micsoda is tulajdonképp? Nem más, mint egy – már bennünk rejlő – csírája annak, ami a halál után szellemi-lelki valósággá lesz bennünk. Ha tehát elképzelik, hogy mi lesz belőlünk szellemi-lelki valósággá a halál után, és ha csíra-szerűen képzelik el ezt bennünk, akkor megkapják az akaratot. A rajzunkon a halál felőli oldalon végződik az életpálya, és az akarat túlnyúlik ezen.

Ezeket kell tehát elképzelnünk: az egyik oldalon a képzetet, amit a születés előtti élet képeként kell felfognunk; a másik oldalon az akaratot, amit a későbbi dolgok csírájaként kell felfognunk [24]. Kérem, hogy jól nézzék meg a csíra, illetve a kép közötti különbséget. Hiszen valaminek a csírája a valóság felett álló, realitáson túli dolog, egy kép pedig a valóság, a realitás alatt helyezkedik el; a csírából csak később lesz majd realitás, természete szerint tehát magában hordozza a majdani valóságot, így tehát az akarat valóban erősen szellemi természetű. Schopenhauer [25] sejtette ezt; de ő természetesen nem juthatott el addig a felismerésig, hogy az akarat a szellemi-lelki valóság csírája, és hogy hogyan is bontakozik ki ez a szellemi-lelki valóság a halál után a szellemi világban.

Most bizonyos módon két területre bontottuk az ember lelki életét: a képi jellegű képzetalkotásra és a csíra-szerű akaratra; a kép és a csíra között pedig határ húzódik. Ez a határ magának a teljes fizikai embernek a kiélése, aki visszatükrözi a születés előtti dolgokat, és ezáltal létrehozza a képzet képeit, és aki nem engedi, hogy az akarat kiélje magát, és ezáltal folytonosan csíraként tartja meg azt, csupán azt engedi meg, hogy csíra legyen. Arra kell rákérdeznünk, hogy milyen erők által is történik ez tulajdonképpen?

Tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberben jelen kell lenniük bizonyos erőknek, amelyek által létrejön a születés előtti valóság visszatükrözése, illetve a halál utáni valóság csírában való megtartása; és itt jutunk el a legfontosabb pszichológiai fogalmakhoz azokról a tényezőkről, amelyek annak tükröződései, amit már ismernek a „Theosophie” című könyvemből [26]: az antipátia illetve a szimpátia tükröződései. Minthogy – és most az első előadásban elhangzottakhoz kapcsolódunk – nem maradhatunk tovább a szellemi világban, lekerülünk a fizikai világba. Amikor lekerülünk ide, antipátiát alakítunk ki mindazzal szemben, ami szellemi, hogy így a születés előtti szellemi valóságot egy számunkra tudat alatti antipátiával tükrözzük vissza. Magunkban hordozzuk az antipátia-erőket, és általuk a születés előtti elemet puszta képzeti képpé alakítjuk át. Ahhoz pedig, ami a halál után akarati valóságként sugárzik át a létünkbe, a szimpátia-erőkkel kapcsolódunk. Ez a két dolog, a szimpátia és az antipátia, közvetlenül nem tudatosodik bennünk, de tudat alatt bennünk élnek, és ezek juttatják kifejezésre az érzésvilágunkat, amely folytonosan a szimpátia és az antipátia ritmusából, a közöttük lejátszódó kölcsönhatásból áll össze.

Kialakítjuk magunkban azt az érzésvilágot, amely folytonos kölcsönhatás – szisztolé és diasztolé (összehúzódás és elernyedés) – szimpátia és antipátia között. Ez a kölcsönhatás folytonosan megvan bennünk. Az antipátia, amely az egyik irányba hat, folytonosan képzetszerűvé alakítja a lelki életünket; a szimpátia, amely a másik irányba hat, azzá alakítja a lelki életünket, amit tettvágyként ismerünk, annak csírájává, ami a halál után szellemi valóság lesz. Itt jutunk el a szellemi-lelki élet valódi megértéséhez: a lelki élet csíráját a szimpátia és az antipátia ritmusaként hozzuk létre.

Nos, mit is tükröznek vissza az antipátiával? Azt az egész életet, azt az egész világot tükrözik vissza, amit a születés előtt illetve a fogantatás előtt átéltek. Ennek lényegében megismerő jellege van. Az ismereteiket tehát tulajdonképpen a születés előtti életük beszűrődésének, besugárzódásának köszönhetik. És ezt a megismerést, amely messze nagyobb mértékben van jelen, valóságként van jelen a születés, illetve a fogantatás előtt, ezt az antipátia képpé gyengíti le. Ezért azt mondhatjuk: ez a megismerés találkozik az antipátiával, és ez által képzeti képpé gyengül.

Ha pedig elég erőssé válik az antipátia, akkor egészen sajátos dolog történik. Hiszen a születés utáni szokványos életben sem volnánk képesek képzeteket alkotni, ha nem ugyanazzal az erővel tennénk ezt is, amely megmaradt nekünk a születés előtti időkből. Amikor ma, fizikai emberként elképzelnek valamit, akkor nem egy olyan erővel alkotnak képzetet, amely önökben van, hanem a születés előtti időkből származó erővel, amely még utóhatásokat fejt ki. Azt hihetnénk talán, hogy ez a fogantatáskor megszűnik, azonban még mindig tevékeny, és ezzel az erővel alkotunk képzetet, amely még mindig átsugárzik belénk. Folytonosan megvan önökben a születés előtti időszak elevensége, csakhogy megvan az, az erő is, amellyel visszatükrözhetik azt. Találkozik az antipátiájukkal [28]. Ha pedig most elképzelik, hogy minden ilyen képzet találkozik az antipátiájukkal, és az antipátia elég erőssé válik, akkor emlékkép keletkezik, létrejön az emlékezet. Így tehát az emlékezet nem más, mint a bennünk működő antipátia-erők következménye [29]. Itt látjuk az összefüggést az antipátia még tisztán érzésbéli minősége, amely még határozatlanul tükröz vissza, és a határozott visszatükrözés, a most még képszerűen működő érzékelő-tevékenység visszatükröződése között az emlékezetben. Az emlékezés csupán felfokozott antipátia. Nem lehetne emlékezetük, ha oly erős szimpátiával kötődnének a képzeteikhez, hogy „lenyelnék, elnyelnék” azokat; csak azáltal van emlékezetük, hogy egyfajta undorral viseltetnek a képzeteik iránt, visszatükrözik azokat – és ezzel jelenvalóvá teszik őket. Ez a realitásuk.

Ha végigcsinálták ezt az egész procedúrát, ha képszerű képzeteket alkottak, ezt visszatükrözték az emlékezetben, és megőrzik a képet, akkor jön létre a fogalom [30]. Ily módon önök elé tárul a lelki működések egyik oldala, az antipátia, amely összefügg a születés előtti életünkkel.

Most nézzük meg a másik oldalt, az akarat oldalát, amely csíra- szerűen él bennünk a halál utáni valóságból. Az akarat azért él bennünk, mert szimpátiával fordulunk felé, mert szimpátiával fordulunk a csíra felé, amely majd csak a halál után fejlődik ki. Ugyanúgy, ahogy a képzet az antipátián alapszik, úgy alapszik az akarat a szimpátián. Ha most a szimpátia elég erőssé válik – ahogy azt a képzet esetében láttuk, amely az antipátia által emlékezetté lesz [31] -, akkor jön létre a szimpátiából a fantázia. Ugyanúgy, ahogy az antipátiából létrejön az emlékezet, úgy jön létre a szimpátiából a fantázia. És ha a fantázia elég erőssé válik, ami a szokványos életben csak tudat alatt történik meg, ha tehát olyan erőssé válik, hogy teljes ember-lényüket áthatja egészen az érzékekbe hatóan, akkor eljutnak azokhoz a szokványos imaginációkhoz, amelyek által a külső dolgokat elképzelik. Ahogy a fogalom az emlékezetből, úgy születik a fantáziából az imagináció, amely az érzéki benyomásokat adja [32]. Ezek az akaratból erednek.

Nagy tévedésnek adják át magukat az emberek, hogy folytonosan azt mesélik a pszichológiában: megfigyeljük a dolgokat, azután absztrahálunk, és így kapjuk meg a képzetet… Ez nem így van. Az például, hogy fehérnek érzékeljük a krétát, az akarat használatba vételéből ered, amely a szimpátián és a fantázián keresztül imaginációvá lesz [33]. Ha ezzel szemben fogalmat alkotunk, akkor annak teljesen más az eredete, hiszen a fogalom az emlékezetből származik.

Ezzel leírtam önöknek a lelki területet. Lehetetlen, hogy megértsék az ember lényét, ha nem értik meg benne a különbséget a szimpátia- illetve az antipátia-elem között. Ezek (t.i: a szimpátiailletve az antipátia-elem, önmagukban, ahogy azt bemutattam) a halál utáni lelki világban jutnak kifejeződésre. Ott leplezetlenül van jelen a szimpátia és az antipátia.

Leírtam önöknek a lelki embert [34]. Ez a lelki ember a fizikai síkon összekapcsolódik a testi emberrel. Minden lelki dolog kifejeződik, megnyilatkozik a testben, így egyfelől mindaz megnyilatkozik a testben, ami az antipátiában, az emlékezetben és a fogalom-alkotásban kifejeződésre jut. Ez pedig az idegek testbéli szerveződéséhez kötődik. Amikor kialakulnak a testben az idegi szerveződések, ezekben működik minden születés előtti dolog. A születés előtti lelki tartalmak az antipátián, az emlékezeten és a fogalmakon keresztül hatnak az emberi testre, és létrehozzák az idegeket. Ez az idegek helyes fogalma. Mindenféle beszéd az idegek érző- illetve mozgatóidegekre való szétválasztásáról, ahogy azt már többször is kifejtettem önöknek, badarság.

És ugyanígy az akarat, a szimpátia, a fantázia illetve az imagináció is bizonyos formában az emberből kifelé is hat. Ez a csíra-jelleghez kötődik, meg kell maradnia ebben a csíra-jellegben, ezért tulajdonképpen sohasem szabad igazán lezárulnia, hanem keletkezésében máris el kell múlnia. Meg kell maradnia csírának, nem szabad a csírának túlságosan előrehaladnia a fejlődésben; ezért keletkezésében el is kell múlnia. Itt egy nagyon fontos dologhoz érkezünk el az emberben. Meg kell tanulniuk a teljes embert megérteni: szellemileg, lelkileg és testileg. Nos, folytonosan képződik valami az emberben, ami mindig arra hajlik, hogy szellemivé váljék. S mivel az ember nagy szeretetben – mindazonáltal egoista szeretetben – meg akarja tartani azt a testében, sohasem válhat szellemivé, szétolvad a maga testiségében. Van bennünk valami, ami anyagi, de az anyagi állapotából folytonosan át akar kerülni egy szellemi állapotba. Nem engedjük szellemivé válni; ezért megsemmisítjük abban a pillanatban, amikor szellemivé akar lenni. Ez a vér – az idegek ellenpólusa.

A vér valóban „különleges folyadék” (Goethe: Faust, lásd a 158- as számú hivatkozást – a ford. megj.). Hiszen a vér az a folyadék, amely, ha el tudnánk távolítani az emberi testből (ami a földi feltételek között nem megy), úgy, hogy még vér maradna, és nem semmisítenék meg az egyéb fizikai hatások, akkor szellemként örvénylene fel. Hogy ez a szellemivé való örvénylés ne történjék meg, hogy amíg a Földön élünk, a vért halálunkig megtarthassuk magunkban, ezért kell megsemmisítenünk. Ezért történik bennünk folyamatosan a vér képződése és megsemmisülése, újra képződése és megsemmisülése, és így tovább, a belégzés és a kilégzés során.

Poláris folyamat zajlik bennünk. Vannak bennünk olyan folyamatok, amelyek a vér mentén, a vér-pályák mentén folynak, amelyek folytonosan arra hajlanak, hogy a létünket kivezessék a szellemibe. Úgy beszélni mozgatóidegekről, ahogy az szokássá vált, badarság, mert tulajdonképpen a vér-pályák volnának a mozgatóidegek. A vérrel ellentétben minden ideg olyan berendezkedésű, hogy folytonosan elhaló félben, materializálódásban van. Ami az ideg-pályák mentén helyezkedik el, az tulajdonképpen kiválasztott matéria; az ideg tulajdonképpen elkülönített anyag. A vér egyre szellemibbé akar válni, az idegek pedig egyre inkább anyagivá. Ebben rejlik a poláris ellentét.

A későbbi előadások során tovább követjük majd ezeket az így megadott alapelveket, és látni fogjuk, hogy követésük valóban megadhatja számunkra azt, ami majd a tanítás higiénikus kialakításánál is szolgálatunkra lesz, hogy lelki és testi egészségre neveljük a gyermeket, ne pedig szellemi és lelki dekadenciára. Azért történik olyan sok félrenevelés, mert sok dolgot nem ismerünk fel. Bármennyire is úgy hiszi a fiziológia, hogy van valami a kezében, amikor érző- és mozgatóidegekről beszél [35], ez csupán szójáték. Mozgatóidegekről beszél, mert az ember valóban nem képes járni, ha megsérülnek bizonyos idegek, például azok, amelyek a lábakhoz futnak. Azt mondják, hogy azért nem tud járni, mert lebénultak azok az idegei, amelyek „mozgatóként” a lábakat mozgásba hozzák. A valóságban az a helyzet, hogy azért nem tud járni az ember egy ilyen esetben, mert nem képes érzékelni a saját lábait. A kornak, amelyben élünk, bizony szükségszerűen tévedések sorába kellett bonyolódnia, hogy megint lehetőségünk legyen arra, hogy ezekből a tévedésekből kibogozva magunkat önálló emberekké váljunk.

Nos, bizonyára már észrevették abból, amit itt most levezettem, hogy az ember lényét tulajdonképpen csak a kozmosszal való összefüggésében lehet megragadni. Hiszen amikor képzetet alkotunk, belénk húzódik a kozmosz. Ott voltunk a kozmikus valóságban, mielőtt megszülettünk, és az akkori élményeink most visszatükröződnek bennünk; és megint ott leszünk a kozmikus valóságban, ha majd átléptük a halál küszöbét, s az eljövendő életünk csíraszerűen kifejezésre jut abban, ami az akaratunkban működik. Ami tudat alatt működik bennünk, az nagyon is tudatosan működik a kozmoszbéli felsőbb megismerésben.

Mindazonáltal magában a testi mivoltunkban is háromszorosan kifejeződésre jut ez a szimpátia, illetve antipátia. Három olyan góc van bennünk, ahol egymásba játszik a szimpátia és az antipátia [36]. Először is a fejünkben van egy ilyen góc, a vér és az idegek együttműködésében, ami által létrejön az emlékezet. Mindenütt, ahol megszakad az idegi továbbítás, mindenhol, ahol ugrás történik, ott egy ilyen góc van, ahol egymásba játszik a szimpátia és az antipátia. Egy további ilyen ugrás történik a gerincvelőben, például amikor egy ideg a gerincvelő hátsó nyúlványához fut be [37], egy másik ideg pedig az elülső nyúlványból indul ki. Azután megint csak van egy ilyen ugrás a szimpatikus idegrendszerbe ágyazódó idegdúcokban. Egyáltalán nem vagyunk olyan egyszerű lények, mint amilyennek látszunk. Szervezetünk három helyén, a fejben, a mellkasban és az alsó testben működik ez, itt vannak olyan határok, amelyek mentén összetalálkozik az antipátia és a szimpátia. Az érzékelés és az akarat nem úgy működik, hogy átkerül valami egy érzőidegről egy mozgatóidegre, hanem egy egyenes áram ugrik át az egyik idegről a másikra, és ez megérinti bennünk a lelket: az agyban illetve a gerincvelőben. Ezeken a helyeken, ahol megszakadnak az ideg-pályák, itt kapcsolódunk a szimpátiánkkal és az antipátiánkkal a testiségbe [38]; azután pedig megint csak belekapcsolódunk ott, ahol idegdúcok alakulnak ki a szimpatikus idegrendszerben.

Benyomásainkkal a kozmoszhoz kapcsolódunk. Ugyanúgy, ahogy olyan működéseink alakulnak ki, amelyek nyomon követhetők a kozmoszban, úgy a kozmosz is folytonosan velünk közös működéseket alakít ki, hiszen folytonosan létrehozza az antipátia-, illetve szimpátiaműködéseket. Ha önmagunkra tekintünk, mint emberre, akkor mi magunk ugyancsak a kozmosz szimpátia- és antipátia-erőinek következményei vagyunk. Antipátiát alakítunk ki önmagunkból: a kozmosz is velünk együtt hoz létre antipátiát; szimpátiát alakítunk ki: a kozmosz is szimpátiát hoz létre velünk.

Nos, emberként ugye, ahogy külsőleg megnyilvánulunk, világosan tagolódunk [39] a fej-rendszerre, a mellkas-rendszerre, illetve a végtagokat magában foglaló tulajdonképpeni test-rendszerre. Kérem azonban, vegyék figyelembe, hogy a tagolt rendszerekbe sorolás igen könnyen megkérdőjelezhető, mert az emberek manapság, ha rendszereznek, csinosan elkülönítve akarják látni az egyes tagokat. Ha tehát azt mondjuk: az embernél megkülönböztetjük a fej-rendszert, a mellkas-rendszert és az alsótesti rendszert a végtagokkal, akkor az emberek szerint mindegyik rendszernek éles határral kell rendelkeznie. Az emberek határvonalakat akarnak húzni, amikor felosztanak, ezt pedig nem lehet megtenni, ha a valóságról van szó. A fejünkben főként fej vagyunk, de az egész ember fej, a többi rész csupán nem főként az. Hiszen ahogy a fejben vannak a tulajdonképpeni érzékszerveink, úgy az egész testben kialakult például a tapintás-érzék és a hő-érzék; ezért amikor hőt érzékelünk, egészében fej vagyunk. A fejben csupán főként fej vagyunk, másutt pedig „mellesleg” vagyunk fej. Így folynak tehát egymásba a tagok, és nem olyan kényelmes a helyzet a tagokkal, ahogy azt a vaskalapos tudálékoskodók látni szeretnék. A fej tehát folytatódik; magában a fejben csupán különösen jól kialakult. Ugyanez a helyzet a mellkassal. A mellkasunk a tulajdonképpeni mellkas, de csupán főként az, hiszen másfelől a teljes ember is mellkas. Tehát a fej is mellkas egy kissé, és az alsótest is a végtagokkal. A tagok tehát átfolynak egymásba. És az alsótesttel is ugyanez a helyzet. Hogy a fej is alsótest, azt néhány fiziológus észre is vette, hiszen az igen finoman kiformált feji idegrendszer tulajdonképpen nem abban rejlik, ami a büszkeségünk: az agyban, a külső agykéregben, hanem a külső agykéreg alatt. Igen, a művészi felépítmény, a külső agykéreg bizonyos értelemben már visszafejlődés; a komplikált felépítmény itt már visszafejlődésben van; ez sokkal inkább már egy tápláló rendszer. Így tehát az embernek – ha efféle összehasonlítással akarunk élni – semmi különöset sem kell beképzelnie magának az agykérgéről; az a bonyolultabb agy visszafejlődése egy inkább tápláló agyrésszé. Abban működik közre az agykéreg is, hogy a megismeréssel összefüggő idegek rendesen el legyenek látva tápanyaggal. És hogy az állati agyon túlmutató, jobb aggyal rendelkezünk, az csak azért van, mert jobban tápláljuk az agyidegeket. Csak ezáltal van lehetőségünk arra, hogy magasabb szintű megismerést bontakoztassunk ki, hogy jobban tápláljuk az agyidegeket, mint ahogy arra az állatok képesek. Az agynak és az idegrendszernek azonban egyáltalán nincs köze a tulajdonképpeni megismeréshez, hanem csak a megismerésnek a fizikai szervezetben való kifejeződéséhez.

Felmerül a kérdés: miért is van a poláris ellentét a fej-rendszer és – ne vegyük most figyelembe a középső rendszert – a vég-tag- rendszer illetve alsótesti rendszer között? Azért van ez meg bennünk, mert a fej-rendszert egy adott pillanatban a kozmosz „lélegzi ki”. Az ember a kozmosz antipátia-erőinek köszönheti a feje megformálódását. Amikor a kozmosz úgymond olyan erősen „undorodik” attól, amit az ember magában hordoz, hogy kilöki azt magából, akkor jön létre ez a leképezés. A fejben az ember valójában a kozmosz leképeződését hordozza magában [40]. A kerekre megformált emberi fej egy ilyen leképeződés. A kozmosz az antipátia-erői által saját magán kívül hozza létre a kozmosz leképezését. Ez a fejünk. Azért élhetünk a fejünkkel, mint a szabadságunkat szolgáló szervvel, mert a kozmosz kilökte magából ezt a fejet. Helytelenül tekintünk a fejre, ha ugyanolyan intenzíven a kozmoszba tagozódónak gondoljuk, mint a végtag-rendszerünket, amivel ugye a szexuális szféra is összetartozik. A végtag-rendszerünk beletagozódik a kozmoszba, és a kozmosz magához vonzza, szimpátiával fordul felé, ahogy a fej iránt antipátiát tanúsít. A fejben találkozik a mi antipátiánk a kozmosz antipátiájával, itt ütköznek össze. Itt – a mi antipátia-erőink és a kozmosz antipátia- erőinek összeütközésében – jönnek létre az érzékleteink. Minden olyan belső élet, ami az ember másik oldalán születik, abból ered, hogy a kozmosz szeretetteljes szimpátiával öleli át a végtagrendszerünket.

Így jut kifejezésre az ember testi alkatában, hogy az ember hogyan alakul ki lelkileg is a kozmoszból, és hogy az elkülönülésében mit vesz fel megint csak a kozmoszból. Ezért az ilyen szemlélődések alapján könnyebben belátják majd, hogy nagy különbség van az akarat, illetve a képzet kiformálása, képzése között. Ha különösen a képzetalkotásra hatnak, ha egyoldalúan erre hatnak, akkor tulajdonképpen a teljes embert a születés előtti életre irányítják vissza, és ártani fognak neki, ha racionalista módon nevelik, mert akkor beszorítják az akaratát abba, amit tulajdonképpen már végigcsinált: a születés előtti életbe. Nem szabad túl sok absztrakt fogalmat belekeverniük abba, amit a nevelés során átadnak a gyermeknek. Inkább képeket kell átadniuk. Hogy miért? Ezt kiolvashatják a fejtegetéseinkből. A képek imaginációk, a fantázián és a szimpátián mennek keresztül. A fogalmak, az absztrakt fogalmak absztrakciók, az emlékezeten és az antipátián mennek keresztül, a születés előtti életből származnak. Ha tehát sok absztrakcióval élnek a gyermeknél, akkor azt érik el, hogy a gyereknek különösen rá kell állnia a szénsav-termelés folyamatára [41], a szénsav-képződésre a vérben [42], a test megkeményedésének, az elhalásnak a folyamatára. Ha a lehető legtöbb imaginációt adják a gyermeknek, ha lehetőség szerint úgy intézik, hogy képekben szóljanak hozzá, akkor a folyamatos oxigén-megőrzés, a folytonos fejlődés csíráját ültetik el benne, mert a jövő felé, a halál utáni lét felé irányítják. A nevelés során bizonyos értelemben újból felvesszük azokat a tevékenységeket, amelyeket a születés előtt végeznek velünk, emberekkel. Ma el kell ismernünk: a képzetalkotás olyan képi tevékenység, ami abból ered, amit a születés illetve a fogantatás előtt átéltünk. Akkor úgy jártak el velünk a szellemi hatalmak, hogy olyan képi működést helyeztek belénk, amely még a születés után is mintegy „utó-tevékenykedik” bennünk. Amikor képeket közvetítünk a gyerekeknek, ahhoz látunk hozzá a nevelésben, hogy újból felvegyük ezt a kozmikus tevékenységet. Olyan képeket ültetünk a gyerekekbe, amelyek csírákká válhatnak, mert egy testi működésbe ültetjük bele őket. Ezért, amikor pedagógusként elsajátítjuk az a képességet, hogy képekkel hassunk, ennek az érzésnek kell folyton bennünk élnie: „a teljes emberre hatsz, a teljes ember rezonál, ha képekkel hatsz rá.”

Az, hogy sajátunkká fogadjuk be az érzést, hogy mindenféle neveléssel a születés előtti érzéken felüli tevékenységek egyfajta folytatását érjük el [43], ez adja meg mindenféle nevelésnek a szükséges ünnepi hangulatát, és e nélkül az ünnepi hangulat nélkül egyáltalán nem lehet nevelni.

Így tehát két fogalomrendszert sajátítottunk el: megismerés, antipátia, emlékezet, fogalomalkotás – illetve akarat, szimpátia, fantázia, imagináció; két rendszer, amely aztán a specifikus alkalmazás során mindabban szolgálatunkra lehet, amit a pedagógiai tevékenységünkben a gyakorlatban el kell végeznünk. Erről beszélünk majd tovább holnap.

3 – Stuttgart, 1919. augusztus 23.

[Átfogó áttekintés a világegyetem törvényeiről, mint a tanárság alapja. Az ember-lény kettős tagozódása, mint a mai pszichológia nagy tévedése. Az erőmegmaradás félrevezető törvénye; új erők és anyagok képződése az emberben. Az elhalás megragadása a természetben az értelem által, illetve a keletkezés megragadása az akarat által. Az ,,én”-élmény testi alapjáról. A szabadság mozzanata az érzéklettől mentes gondolkodásban. A természet az ember nélkül: az elhalás veszélye. Az emberi holttest fermentáló funkciója a Föld fejlődésében. Halálhozó erők működése az (elhalt) csontrendszerben és az (elhalóban lévő) idegrendszerben, illetve életadó erők működése a vér- és az izomrendszerben; az angolkórról (rachitis). A csontok ,,geometrizálása”. A geometria, mint a kozmikus mozgások tükröződése. Az ember, nem, mint a világ történéseinek nézője, hanem azok ,,színtere”. Új anyagok és erők létrejötte a vér és az idegek érintkezése által. A tudományos módszertanról: posztulátumok univerzális definíciók helyett.]

A mai tanárnak mind ahhoz, amit az iskolában végez, a világegyetem törvényeiről, átfogó áttekintéssel, kellene rendelkeznie. Magától értetődik, hogy éppen a legalsó osztályokban, az iskola alsóbb osztályaiban való tanítás megköveteli, hogy a tanár lelke összekapcsolódjék az emberiség legmagasabb ideáival. Az eddigi iskolaszerkezet egyik rákfenéje bizonyára az, hogy az alsóbb osztályok tanárát úgymond egyfajta függőségben, nevezetesen egy olyan szférában tartotta, amely által az ő egzisztenciája alacsonyabb rendűnek tűnt, mint a magasabb osztályok tanárainak egzisztenciája. Természetesen nem kötelességem, hogy ezen a helyen a szociális organizmus szellemi tagjának [44] erről az általános kérdéséről szóljak. De mégiscsak fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a jövőben mindennek, ami a tanári tevékenységhez tartozik, egyenértékűnek kell lennie egymással, és hogy a közéletben erős érzést kell kialakítani arról, hogy az alsóbb osztályok tanára mindenképpen egyenrangú – szellemi konstitúciója, alkata tekintetében is – a magasabb osztályok tanárával. Ezért nem fognak elcsodálkozni azon, ha ma éppen arra utalunk, hogy mindenféle tanítás hátterében – a legalsóbb osztályokban is – ott kell állnia annak, amit természetesen nem lehet közvetlenül alkalmazni a gyerekekkel való foglalkozásban, de tanárként feltétlenül tudnunk kell, hiszen máskülönben nem lehetne eredményes a tanítás.

A tanítás során egyfelől a természet világába vezetjük be a gyermeket, másfelől pedig a szellemi világba. Emberként, amíg itt a Földön, a fizikai síkon élő emberek vagyunk, és a születés és halál közötti létünkben járunk, egyfelől a természet világával, másfelől a szellemi világgal vagyunk rokonok.

Nos, éppen a pszichológiai megismerés pontosan az a dolog, ami korunkban rendkívül gyengén fejlett. A pszichológiai ismeretek különösen annak a dogmatikus egyházi megállapításnak az utóhatásaitól szenvednek, amely a 869. évben látott napvilágot [45], és amellyel elhomályosítottak egy régebbi, ösztönös felismerésen nyugvó belátást: annak belátását, hogy az ember testre, lélekre és szellemre tagozódik. Szinte mindenütt, ahol pszichológiáról beszélnek manapság, azt hallhatják, hogy pusztán az ember kettős tagozódásáról esik szó. Azt hallhatják, hogy az ember testből és lélekből, vagy testből és szellemből áll – ahogy éppen veszik -, és ahogy a test mindkét esetben ugyanaz, a szellemet és a lelket is nagyjából azonos jelentésűnek tekintik. Szinte az összes pszichológiai tan az ember e kettős tagozódásának tévedésére épül fel. Egyáltalán nem tudunk betekinteni az ember lényébe, ha csak ezt a kettős tagozódást tekintjük érvényesnek. Ezért alapjában véve szinte minden, ami ma a pszichológiában felmerül, teljesen dilettáns, néha pedig csak szójáték.

Ez pedig általánosságban azon a nagy tévedésen alapszik, amely csak a XIX. század második felében hatalmasodott el annyira, mert félreértelmeztek egy tulajdonképpeni nagy eredményt, amelyhez a fizika tudománya eljutott. Tudják, hogy a jó heilbronni emberek a városuk közepén emlékművet állítottak annak a férfiúnak, akit életében az őrültek házába zártak: Julius Robert Meyer-nek [46]. És tudják, hogy ez a személy, akire ma a heilbronniak természetesen nagyon büszkék, az úgynevezett energia- vagy erőmegmaradás törvényéhez kapcsolódik. Ez a törvény azt mondja ki, hogy az összes, a világegyetemben meglévő energia, illetve erő összege állandó, hogy ezek az erők csupán átalakulnak, így tehát egy bizonyos erő egyszer hőként, másszor pedig mechanikai erőként jelenik meg és hasonlók. Ebbe a formába azonban csak akkor öltöztetjük Julius Robert Meyer törvényét, ha alaposan félreértjük azt! Hiszen számára arról volt szó, hogy felderítse az erők metamorfózisát, nem pedig egy ilyen absztrakt törvény felállításáról, mint amilyen az energia-megmaradásról szól.

Ha a nagy összefüggéseket nézzük, kultúrtörténetileg mi is ez a törvény az energia, illetve az erő megmaradásáról? Nagy akadálya ez annak, hogy egyáltalán megérthessük az embert. Ha ugyanis úgy gondoljuk, hogy sohasem jönnek létre valóban új erők, nem juthatunk el az ember valódi lényének megismeréséhez. Hiszen az ember valódi lénye éppen abban rejlik, hogy általa folytonosan új erők képződnek. Abban az összefüggésben, ahogy a világban élünk, mindenféleképpen az ember az egyetlen lény, akiben új erők, sőt – ahogy arról később még hallani fogunk -, új anyagok is képződnek. De mivel a mai világnézet egyáltalán nem hajlandó ilyen elemeket magába fogadni, amelyek által az ember is teljességében megismerhető, így ezzel az erőmegmaradásról szóló törvénnyel hozakodik elő, amely bizonyos értelemben nem zavaró, ha csak a többi természeti birodalmat – az ásványvilágot, a növényvilágot és az állatvilágot – vesszük figyelembe, amely azonban azonnal eltöröl minden valódi megismerést, ha az emberhez akarunk eljutni.

Tanárként az lesz a feladatuk, hogy egyfelől érthetővé tegyék diákjaik számára a természetet, másfelől pedig eljuttassák őket a szellemi élet bizonyos felfogásához. Az ember a szociális életbe sem illeszkedhet bele manapság anélkül, hogy ne ismerné a természetet, legalább egy bizonyos fokig, és a nélkül sem, hogy kapcsolata ne volna a szellemi élettel. Fordítsuk ezért a tekintetünket először is a külső természet felé.

A külső természet úgy fordul felénk, hogy egyfelől a képzeti, a gondolati életünk áll szemben ezzel a külső természettel, ami – mint tudják – képi természetű, és a születés előtti élet egyfajta visszatükröződése, másfelől pedig mindaz ott áll a természettel szemben, ami akarati természetű, ami csíraként a halál utáni életünkre utal. Ily módon mindig odafordulunk a természethez. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy kétféleképpen fordulunk a természet felé, és ez is hozzájárult az ember kéttagúságáról szóló tévedés előidézéséhez. Erre majd még visszatérünk.

Ha úgy nézünk szembe a természettel, hogy a gondolati, a képzeti oldalunkkal fordulunk felé, akkor tulajdonképpen csak azt ragadjuk meg belőle, ami a folytonos elhalás benne. Ez egy rendkívül fontos törvény. Legyenek teljesen tisztában ezzel: ha mégoly szép természeti törvényeket is tapasztalnak meg, amelyekre az értelem segítségével, a képzetalkotó erők segítségével találunk rá, úgy ezek a természeti törvények mindig arra vonatkoznak, ami elhal a természetben.

Valami teljesen mást tapasztal meg a csíra-szerűen jelenlévő eleven akarat, amikor a természet felé fordul, mint ezek a természeti törvények, amelyek a halott dolgokra vonatkoznak. E téren – mivel bizonyára még némely olyan képzet tölti el önöket, amelyek a jelenkorból, illetve a jelenkor tudományának tévedéseiből erednek – meglehetős nehézségeik akadhatnak a megértésben. Ami először is az érzékeinkben, a tizenkét érzék teljes terjedelmében, kapcsolatba hoz bennünket a külvilággal [47], az nem ismereti, hanem akarati természetű. A jelenkor embere számára tulajdonképpen teljesen megszűnt az ebbe való belelátás. Ezért gyerekesnek tartja, ha azt olvassa Platónnál [48], hogy a látás tulajdonképpen azon alapszik, hogy valamiféle csápok nyúlnak ki a szemből a dolgokhoz. Mindazonáltal ezek a csápok nem ismerhetők fel érzéki eszközökkel; de hogy Platón tudatában volt ezeknek, az éppenséggel azt bizonyítja, hogy behatolt az érzéken túli világba. Amikor ránézünk a dolgokra, akkor valóban nem más játszódik le, mint csupán finomabb formában egy hasonló folyamat, mint ami akkor megy végbe, amikor megfogjuk a dolgokat. Amikor például megfognak egy darab krétát, akkor ez egy olyan fizikai folyamat, amely nagyon hasonlít ahhoz a szellemi folyamathoz, amely akkor játszódik le, amikor éteri erőket küldenek ki a szemükből, hogy a látásban megragadják az adott tárgyat. Ha az emberek képesek volnának egyáltalán a jelenben megfigyelni, akkor a természeti megfigyelésekből kiolvashatnák ezt a tényt. Ha megfigyelik például a ló kifelé irányuló szemeit, akkor az lesz az érzésük, hogy a ló egyszerűen a szemei állása által más viszonyba kerül a környezetével, mint az ember. Ami ennek az alapja, azt azzal világíthatom meg legjobban az önök számára, hogy a következő hipotézist állítom fel. Képzeljék el, hogy a két karjuk olyan kialakítású volna, hogy lehetetlen volna, hogy elöl összeérintsék a karjaikat, így sohasem tudnák átkarolni önmagukat. Az euritmiában mindig meg kellene állniuk az Á-nál, sohasem tudnának eljutni az Ó-hoz, egy ellenállási erő által lehetetlenné válna az önök számára, hogy amikor előre tartják a karjaikat, elöl összeérinthessék azokat. Nos, a ló a szemei érzékfeletti csápjai tekintetében ebben a helyzetben van: sohasem érintheti meg a bal szeme csápját a jobb szeme csápjával. Az ember szemének állása következtében bizony olyan helyzetben van, hogy folytonosan összeérintheti a szemei e két érzékfeletti csápját. Ezen alapszik az – érzékfeletti természetű – „én”-élmény. Ha egyáltalán sohasem kerülnénk abba a helyzetbe, hogy érintkezésbe hozzuk a jobb és a bal oldalt, vagy ha olyan csekély jelentőséggel bírna a jobb, illetve a bal oldal érintkezése, mint az állatok esetében, akik sohasem használják úgy igazán a mellső lábaikat, mondjuk, imádkozásra vagy valamilyen hasonló szellemi célból [49], akkor nem jutnánk el saját „én”-ünk átszellemült érzékeléséhez sem.

Ami a szem vagy a fül érzéki benyomásainál mindenütt fontos, az nem annyira a passzív oldal; az aktív oldal fontos, az, amivel akaratilag közeledünk a dolgokhoz. Az újabb filozófiának persze néha voltak valamiféle helyes sejtései, és azután mindenféle szavakat talált ki, amelyek azonban rendszerint azt bizonyítják, hogy milyen messze is van az ember a dolog megértésétől. Így a Lotze-féle filozófia „helyzetjelei”-ben [50] vannak efféle sejtések az akarati-érzéki élet aktív mivoltának felismeréséről. Az érzékelő-szervezetünk azonban [51], amely a tapintás-érzékben, az íz-érzékben, a szagló-érzékben egészen világosan megmutatja az anyagcseréhez való kötődését, a felsőbb érzékekig menően összekapcsolódik az anyagcserével, az pedig akarati természetű.

Ezért megjegyezhetik maguknak: Az ember – amikor szembenéz a természettel – értelmi mivoltával fordul a természet felé, és ez által mindazt megragadja, felfogja belőle, ami halott benne, és ebből a halott természetből törvényeket sajátít el. Ami viszont a halott természet öléből kiemelkedik, hogy a világ jövőjévé váljék, azt a számára oly bizonytalannak tűnő akarata által ragadja meg az ember, amely az érzékekbe hatolóan kiterjed.

Képzeljék csak el, milyen eleven is lesz a természettel való kapcsolatuk, ha alaposan átgondolják az imént elhangzottakat. Akkor azt mondják majd maguknak: ha kimegyek a természetbe, fények és színek ragyognak felém; s amikor befogadom a fényt és a színeit, egyesítem magammal a természetből azt, amit az a jövőbe küld, és amikor azután visszatérek a szobámba és elgondolkodom a természetről, törvényeket ötlök ki róla, akkor azzal foglalkozom, ami folytonosan elhal benne. A természetben összekapcsolódik a folytonos elhalás és a keletkezés. Hogy megragadjuk az elhalást, az onnan ered, hogy magunkban hordozzuk a születés előtti életünk tükörképét, az értelem világát, a gondolkodás világát, amely által képesek vagyunk rátekinteni a természet alapját adó halott dolgokra. És hogy rá tudunk tekinteni arra, ami a jövőben lesz a természetből, az onnan ered, hogy nemcsak az értelmünkkel, a gondolati életünkkel fordulunk a természethez, hanem hogy képesek vagyunk azzal is feléje fordulni, ami mibennünk akarati természetű.

Ha az ember nem volna képes arra, hogy átmentsen valamit a születés előtti életéből, ami folyamatosan megmarad a földi életén át, ha nem tudna valamit átmenteni abból, ami a születés előtti élete során [52] végül puszta gondolati életté vált, akkor sohasem juthatna el a szabadsághoz. Hiszen akkor a halott dolgokhoz kapcsolódna, és abban a pillanatban, amikor a szabadságra akarná indítani azt, ami saját magában a halott természettel rokon, a szabadságra egy elhaló dolgot akarna megszólítani. Ha pedig azzal akarna élni, ami akarati lényként kapcsolja őt össze a természettel, akkor elkábulna; hiszen abban, ami akarati lényként köti őt össze a természettel, még minden csíraszerű. Természeti lény volna, de nem volna szabad lény.

E két elemen felül – vagyis, hogy az elhalást az értelem, az elevenséget pedig az akarat útján fogja fel – van még valami az emberben, amit csak ő hordoz magában a születéstől a halálig, semmilyen más földi lény nem: ez a tiszta gondolkodás, az a gondolkodás, amely nem a külső természetre irányul, hanem csakis arra az érzékfeletti tartalomra, ami magában az emberben van, ami autonóm lénnyé teszi, olyan lénnyé, amely még felette áll annak is, ami a halál alatti illetve az életen felüli világban van. Ezért ha az ember szabadságáról akarunk beszélni, akkor erre az autonóm elemre kell tekintenünk az emberben, a tiszta, érzékletektől mentes gondolkodásra, amelyben mindig benne él az akarat is [53].

Ha viszont ebből a szempontból tekintenek magára a természetre, azt fogják mondani maguknak: rátekintek a természetre, bennem van az elhalás áramlása, és az új keletkezés áramlása is: meghalni – újból megszületni. Ebből az összefüggésből vajmi keveset ért az újabb tudomány, hiszen számára a természet bizonyos értelemben egységet alkot, így folyton összekeveri az elhaló és a keletkező dolgokat, ezért minden, amit ma sokféleképp kimondanak a természetről és annak lényéről, mibenlétéről, az teljes zagyvaság, mert folyton összekeverik az elhalást és a keletkezést. Ha tisztán külön akarjuk tartani ezt a két természeti áramlást, akkor azt a kérdést kell feltennünk: „Mi is volna a természettel, ha az ember nem volna benne?”

E kérdés tekintetében az újabb természettudomány alapjában véve erősen zavarban van a filozófiájával. Hiszen képzeljék csak el, hogy egy igazi újabb természettudósnak feltennék a kérdést: „Mi lenne a természettel, magával és működésével, ha nem volna benne az ember?” Először természetesen kissé sokkolná a kérdés, mert különösnek tűnne a számára. Azután pedig végiggondolná, hogy milyen adatokat is szolgáltat számára a tudománya e kérdés megválaszolásához, és azt mondaná: akkor az ásványok, a növények és az állatok ott lennének a Földön, csak az ember nem volna ott, és a földfejlődés folyamata úgy alakult volna a kezdetektől, amikor a Föld még a Kant-Laplace-féle ősköd-állapotban volt [54], hogy minden úgy ment volna végbe, ahogy az végbement, csak az ember nem volna benne ebben a folyamatban. Más válasz alapjában véve nem születhetne. Talán még hozzáfűzhetné az illető: az ember földművesként felássa a talajt, és ezzel megváltoztatja a földfelszínt, vagy gépeket alkot, és ez által eszközöl változásokat; ezek azonban nem olyan jelentékenyek a többi átalakuláshoz képest, amelyek maga a természet által történnek. A természettudós tehát mindig azt mondaná: kifejlődnének az ásványok, a növények és az állatok anélkül, hogy jelen volna az ember.

Ez nem igaz. Ha ugyanis az ember nem volna benne a Föld evolúciójában, akkor az állatok nagy részben nem volnának jelen; hiszen nagy részük – különösen a magasabb rendű állatok csoportja – csak azért alakult ki a Föld evolúciója során, mert az ember rákényszerült – természetesen képekben beszélek most -, hogy használja a könyökét. Földi fejlődése egy bizonyos fokán a saját lényéről, amelyben akkor még teljesen más rejlett, mint ami ma rejlik benne, le kellett választania a magasabb rendű állatokat, le kellett vetnie őket, hogy tovább léphessen. Ahhoz szeretném hasonlítani ezt a „levetkezést”, hogy azt mondom: képzeljenek el egy keveréket, amelyben fel van oldva valami, és képzeljék el, hogy ez az oldott anyag kiválik és lerakódik a fenékre. Így volt együtt az ember a korai fejlődés-állapotaiban az állatvilággal [55], majd később efféle lerakódásként kiválasztotta magából az állatvilágot. Az állatok a Föld fejlődése során nem ezekké a mai állatokká váltak volna, ha az embernek nem kellett volna olyanná válnia, mint amilyen most. Az ember nélkül tehát az állatvilág és a Föld teljesen másképp nézne ki, mint amilyen ma.

De térjünk most át az ásvány- és a növényvilágra. Itt tisztában kellene lennünk azzal, hogy nemcsak az alacsonyabb rendű állatok, hanem a növények és az ásványok is régen megmerevedtek volna, nem keletkeznének, nem létesülnének folyamatosan, ha az ember nem volna a Földön. Így aztán szükségszerű, hogy a mai, egyoldalú természetszemléleten alapuló világnézet azt mondja: Jó, az emberek meghalnak, a testüket pedig elégetik vagy eltemetik és ezzel átadják a földnek; ennek azonban nincs jelentősége a Föld fejlődése számára, hiszen ha nem kerülnének a földbe az emberi testek a Föld fejlődése során, az akkor is ugyanúgy folyhatna, mint ahogy most folyik, miközben a földbe kerülnek az emberi testek. Ez azonban azt jelenti, hogy egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az a tény, hogy az emberi holttestek folyamatosan bekerülnek a földbe – attól függetlenül, hogy elhamvasztás vagy eltemetés által történik-e ez – valós folyamat, amely folytonosan működik, és tovább hat [56].

A vidéki parasztasszonyok még inkább tisztában vannak azzal, mint a városi nők, hogy az élesztőnek megvan a maga jelentősége a kenyérsütésben, bár csak keveset adnak hozzá a kenyérhez; tudják, hogy a kenyér nem kelne meg anélkül, hogy élesztőt ne adnának a tésztához. De ugyanígy rég végső szakaszába ért volna a Föld fejlődése is, ha nem adódnának hozzá folyamatosan az emberi holttest erői, amelyek a halállal különválnak a lelki-szellemitől. Ezek az erők folyamatosan hozzáadódnak a Föld fejlődéséhez az emberi holttestek által. Ezek a holttestekben rejlő erők tartják fenn a Föld evolúcióját. Ez indítja arra az ásványokat, hogy még ma is kifejtsék kristályosító erőiket, amelyeket már rég nem bontakoztatnának ki ezek nélkül az erők nélkül; rég szétmorzsolódtak volna, feloldódtak volna az ásványok. Ez indítja arra a növényeket, amelyek rég nem nőnének már, hogy még ma is nőjenek. És az alacsonyabb rendű állatok esetében is ez a helyzet. Az ember a testével – mintegy élesztőként – fermentumot, kovászt ad a Földnek a továbbfejlődéshez.

Ezért nem jelentéktelen, hogy él-e ember a Földön vagy sem. Egyszerűen nem igaz, hogy a Föld fejlődése az ásványvilág, a növényvilág és az állatvilág vonatkozásában akkor is továbbmenne, ha nem volna itt az ember! A természet élete egy egységes, zárt folyamat, amelyhez hozzátartozik az ember. Csak akkor alkotunk helyes képzetet az emberről, ha úgy gondolunk rá, hogy még a halálával is belehelyezkedik a kozmikus folyamatba.

Ha átgondolják ezt, akkor aligha fognak elcsodálkozni azon, ha még a következőket is hozzáteszem: Az ember, amikor a szellemi világból alászáll a fizikaiba, megkapja a fizikai testének palástját. A fizikai test azonban természetesen másmilyen akkor, amikor gyermekként megkapja az ember, mint amikor valamely életkorban a halál által leveti azt. Addigra történik valami a fizikai testtel. Ami történik vele, az csak azáltal történhet, hogy ezt a testet átjárják az ember szellemi-lelki erői. Végül is, mi ugyanazt esszük, amit az állatok, vagyis úgy alakítjuk át a külső anyagokat, ahogyan az állatok, de közrejátszik még egy olyan tényező, ami az állatokban nincs meg, olyasvalami, ami a szellemi világból száll alá, hogy egyesüljön az ember fizikai testével. Mi ezáltal valami mást teszünk az anyagokkal, mint amit az állatok vagy a növények tesznek. Azok az anyagok pedig, amelyeket az emberi holttest átad a Földnek, átalakult anyagok, mások, mint amit akkor kapott az ember, amikor megszületett. Ezért azt mondhatjuk: Azokat az anyagokat, amelyeket megkap az ember, és azokat az erőket is, amelyeket a születésekor kap, megújítja az élete során, és átalakított formában adja tovább a földi folyamatoknak. Nem ugyanazokat az anyagokat, illetve erőket adja tovább halálakor az ember a földi folyamatoknak, mint amiket a születésekor megkapott. Ezzel tehát olyasvalamit ad át az ember a földi folyamatoknak, ami általa az érzékfeletti világból folyamatosan belefolyik a fizikai-érzéki földi folyamatba. Születésekor lehoz valamit az érzékfeletti világból. Ezt kapja meg azután az ember halálakor a Föld, miután beillesztette azt azokba az anyagokba és erőkbe, amelyekből az élete folyamán összeáll a teste. Ezáltal az ember folyamatosan közvetítője annak a folyamatnak, ahogyan az érzékfeletti világ „alácsordogál, lecsöpög” az érzéki, a fizikai világba. Elképzelhetik, hogy ugyanígy folyamatosan lecsepeg valami esőszerűen az érzékfeletti világból az érzékibe, ezek a cseppek azonban teljesen terméketlenek maradnának a Föld számára, ha nem fogadná magába őket az ember, majd nem közvetítené őket maga által a Földnek. Ezek a cseppek, amelyeket az ember a születésekor magába fogad, és amelyeket továbbad a halálakor, ezek a Föld folyamatos megtermékenyítői az érzékfeletti erők által, és ezek a megtermékenyítő erők tartják fenn a Föld evolúciójának folyamatát. Emberi holttestek nélkül ezért régen halott volna már a Föld.

Ha ezt előre bocsátottuk, akkor most megkérdezhetjük: „Mit is tesznek a halott erők az emberi természettel?” Az emberi természetre hatnak azok a halált hozó erők, amelyek kint a természetben uralkodnak; hiszen ha az ember nem keltené folytonosan életre a külső természetet, akkor annak el kellene halnia. Hogyan is működnek tehát a halált hozó erők az emberi természetben? Úgy működnek, hogy általuk hozza létre az ember mindazokat az organizációkat, amelyek a csontrendszertől az idegrendszerig húzódó vonalon helyezkednek el. Ami felépíti a csontokat és mindazt, ami velük rokon, teljesen más természetű, mint az, ami a többi rendszert építi fel. Belejátszanak lényünkbe a halált hozó erők: olyannak hagyjuk őket, amilyenek, és ezáltal csont-emberek vagyunk. De még tovább is hatnak ránk: legyengítjük őket, és ezáltal idegi emberek vagyunk… Mi is egy ideg? [57] Egy ideg olyasvalami, ami folytonosan csonttá akar válni, amit csak az akadályoz meg abban, hogy csonttá váljék, hogy az emberi természet nem csont-szerű illetve nem idegi elemeivel áll kapcsolatban. Az ideg folytonosan el akar csontosodni, folytonosan arra hajlik, hogy elhaljon, ahogy a csont az emberben mindig valami nagymértékben elhalt dolog. Az állati csontoknál mások a viszonyok, azok sokkal elevenebbek, mint az emberi csont. Úgy képzelhetik el az emberi természet egyik oldalát, hogy kimondják: a halált hozó áramlat működik a csont- és az idegrendszerben. Ez az egyik pólus.

A folytonosan életet adó erők, a másik áramlat, az izom- és a vér-rendszerben működnek, és mindabban, ami hozzájuk tartozik. Az idegek egyáltalában csak azért nem csontok, mert úgy állnak kapcsolatban a vér- és az izom-rendszerrel, hogy a bennük rejlő törekvés, hogy csonttá váljanak, szembekerül a vérben és az izmokban működő erőkkel. Az ideg csak azért nem válik csonttá, mert szembekerül vele a vér- és az izomrendszer, és megakadályozza az elcsontosodását. Ha a növekedés során hibás kapcsolat jön létre egyfelől a csontok, másfelől a vér és az izmok között [58], akkor kialakul az angolkór (rachitis), ami abból áll, hogy az izmok és a vér természete megakadályozza a csontok megfelelő elhalását. Ezért rendkívül fontos, hogy megfelelő kölcsönhatás jöjjön létre az emberben egyfelől az izom- és a vérrendszer, másfelől a csont- és az idegrendszer között. Mert a csont- és az idegrendszer valamelyest belenyúlik a szemünkbe, a csontrendszer visszahúzódik a burokba és csak a legyengített változatát [59], az ideget küldi belülre, ezért jön létre a szemben annak a lehetősége, hogy összekapcsolódjék az akarati lény, amely az izmokban illetve a vérben él, és a képzetalkotásszerű tevékenység, amely a csont- és az idegrendszerben rejlik [60]. Itt megint olyasvalamire bukkanunk, ami a régebbi tudományban nagy szerepet játszott, de a mai tudomány gyermeteg elképzelésként kineveti. Az újabb tudomány viszont mégiscsak visszatér majd ehhez, csupán más formában.

A régiek a tudásukban mindig is rokonságot éreztek az idegvelő, az idegek szubsztanciája, illetve a csontvelő, a csontok szubsztanciája között, és úgy gondolták, hogy éppúgy gondolkodunk a csonti résszel is, mint az idegi résszel. És ez az igazság. Ami absztrakt tudományunk van, azt mind a csontrendszerünk képességének köszönhetjük. Miért is képes az ember például arra, hogy megalkossa a geometriát? A magasabb rendű állatok nem ismerik a geometriát; ez meglátszik az életmódjukon. Badarság, amikor némelyek azt mondják: talán a magasabb rendű állatok is ismerik a geometriát, csak talán nem látjuk rajtuk… Az ember tehát megalkotja a geometriát. De mi által alakítja ki például a háromszög képzetét? Aki valóban elgondolkodik erről a tényről, hogy ti. az ember kialakítja a háromszög képzetét, annak valami csodálatos dolognak kell tartania, hogy az ember a háromszöget, az absztrakt háromszöget, amely a konkrét életben sehol sem fordul elő, tisztán a geometriai-matematikai fantáziájából alkotja meg. Sok ismeretlen dolog szolgál az olyan történések alapjául a világban, amelyek nyilvánvalók. Képzeljék el például, hogy e szoba valamely meghatározott pontjában állnak. Bizonyos időszakokban érzékfeletti ember-lényként különös mozgásokat hajtanak végre, melyekről rendesen mit sem tudnak, valahogy így: elindulnak egy kicsit az egyik irányban, azután egy kicsit visszafelé, majd megint odaérkeznek a kiindulási helyükre. A tudat alatt maradó vonal a térben, amelyet leírnak, ténylegesen háromszög-forma mozgásként halad.

Efféle mozgások ténylegesen végbemennek, önök persze nem észlelik, de azáltal, hogy a gerincoszlopuk függőleges helyzetű, benne vannak abban a síkban, amelyben ezek a mozgások végbemennek. Az állatok nincsenek benne ebben a síkban, az állatok gerincoszlopa más helyzetű; itt nem mennek végbe efféle mozgások. Mivel az ember gerincoszlopa függőleges helyzetű, benne van abban a síkban, ahol végbemegy ez a mozgás. Így nem jut el a tudatába, hogy azt mondja: „Folytonosan háromszögben táncolok.” De háromszöget rajzol, és azt mondja: „Ez egy háromszög..!” A valóságban ez egy tudat alatt végbemenő mozgás, amelyet a kozmoszban végez az ember.

Ezeket a mozgásokat, amelyeket a geometriában rögzítenek, amikor geometriai alakzatokat rajzolnak, a Földdel együtt végzik.

A Föld nem csak olyan mozgásban van, amit a kopernikuszi világnézet szerint ismerünk: még egészen más, folyamatosan végzett, művészi mozgásai is vannak. És sokkal bonyolultabb mozgások is végbemennek, olyan mozgások például, amelyek olyan vonalakban futnak, mint a geometriai testek: a kocka, az oktaéder, a dodekaéder, az ikozaéder stb. alkotói. Ezek a testek nem ki- talációk, hanem valósak, csupán a tudattalan valóság részei. Ezekben és más test-formákban különös egybecsengések rejlenek ezzel az ember számára tudatalatti tudással. Ez onnan ered, hogy a csontrendszerünk egy lényeges felismeréssel bír; azonban önök nem érnek el a tudatukkal a csontrendszerig. Az erről való tudat elhal, ám tükröződik a geometria képeiben, amelyeket az ember képként megalkot. Az ember igen nagymértékben bekapcsolódik a kozmoszba. Amikor megalkotja a geometriát, olyasvalamit képez le, amit saját maga tesz a kozmoszban.

Egyfelől tehát egy olyan világba tekintünk bele, amely bennünket is magába foglal, s amely folytonosan elhalóban van. Másfelől pedig betekintünk mindabba, ami belehúzódik a vér- és az izomrendszerünk erőibe: ez az oldal folytonos mozgásban van, folytonosan fluktuál, folytonosan keletkezik és születik; egészen csíraszerű, nincs benne semmi halott. Feltartóztatjuk magunkban az elhalás folyamatát, s csak mi emberek tudjuk feltartóztatni azt, és keletkezést viszünk az elhalásba. Ha nem volna ember itt a Földön, akkor a halál rég elhatalmasodott volna a földi folyamaton, és a Föld egészében belekezdett volna egy nagy kristályosodásba. Nem maradtak volna meg viszont az egyes kristályok. Mi szakítjuk ki az egyes kristályokat a nagy kristályosodásból, és fenntartjuk őket, amíg szükségünk van rájuk az emberi evolúciónkban. De ezzel mozgásban tartjuk a Föld életét is. Mi emberek vagyunk tehát azok, akik mozgásban tartjuk a Föld életét, akiket nem lehet kiemelni a Föld életéből. Ezért reális gondolat volt Eduard von Hartmann [61] gondolata, aki pesszimizmusából következően azt akarta, hogy az emberiség egy nap olyan éretté váljék, hogy minden ember megölje magát. Egyáltalán nem is szükséges, hogy még azt is hozzáfűzzük, amit Hartmann a természettudományos világnézet korlátoltságából következően akart: az ugyanis nem lett volna elég neki, hogy egy nap minden ember megölje magát, egy nagyszabású vállalkozással még a Földet is a levegőbe akarta röpíteni. Erre nem is lett volna szüksége. Csupán a nagy öngyilkosság napját kellett volna kitűznie, és a Föld lassan magától levegőbe röpült volna! Hiszen a nélkül, amit az ember ültet el a Földbe, nem mehet tovább a Föld fejlődése. Ennek a felismerésnek kell megint érzésszinten eltöltenie bennünket. Szükség van arra, hogy a jelenkorban megértsük ezeket a dolgokat.

Nem tudom, emlékeznek-e arra, hogy a legelső írásaimban [62] mindig visszatér egy gondolat, amely által más alapra akartam állítani a megismerést, mint amelyen ma áll. A külsőleges filozófiában, amely anglo-amerikai gondolkodásra vezethető vissza, az ember tulajdonképpen csak puszta szemlélője a világnak; belső lelki folyamatával csak nézője a világnak. Ha nem volna ember – úgy vélik -, ha a lelkében nem élné át újra, ami odakint a világban történik, akkor is minden ugyanolyan volna, mint amilyen most. Ez érvényes a természettudományra, arra a tényfejlődésre vonatkozóan, amelyet felvázoltam, de a filozófiára is érvényes. A mai filozófus a világ szemlélőjének érzi magát, vagyis csak a megismerés halált hozó elemében áll. Ebből a halált hozó elemből akartam kivezetni a megismerést. Ezért újra és újra elismételtem: az ember nem pusztán szemlélője a világ történéseinek, hanem a történések színtere, ahol újra és újra lejátszódnak a nagy kozmikus események. Mindig újra elmondtam: az ember a lelki életével az a színtér, amelyen a világ történései lejátszódnak. Így lehet ezt filozófiai-absztrakt formába is öltöztetni. És ha elolvassák az „Igazság és tudomány” („Wahrheit und Wissenschaft”) című írásom szabadságról szóló záró fejezetét [63], akkor különösen úgy találják majd, hogy erősen hangsúlyozom ezt a gondolatot: hogy ami az emberben lejátszódik, az nem olyan, mint a többi természeti folyamat, hanem hogy a többi természeti folyamat behatol az emberbe, és hogy ami az emberben lejátszódik, az egyúttal kozmikus folyamat is, így az emberi lélek olyan színtér, amelyen kozmikus folyamatok mennek végbe, nem csupán emberiek. Ezzel a nézettel bizonyos körökben ma még természetesen nehezen értenek meg bennünket. De anélkül, hogy keresztülvinnénk ezeket a nézeteket, lehetetlen igazi nevelővé válnunk.

Mi is történik ténylegesen az ember-lényben? Az egyik oldalon ott van a csont-idegi természete, a másik oldalon pedig a vér-izom természete. E kettő együttműködése által folytonosan új anyagok és erők jönnek létre. A Földet az menti meg a haláltól, hogy magában az emberben új anyagok és erők teremtődnek. Most már össze tudják kapcsolni azt, amit épp az imént mondtam: hogy a vér az idegekkel való érintkezése által új anyagok és erők létrejöttét eredményezi; azzal, amit az előző előadásban mondtam: hogy a vér folytonosan a szellemivé válás útján van, és hogy feltartóztatják ebben. Ezeket a gondolatokat, amelyeket ebből a két előadásból nyertünk, össze fogjuk kapcsolni egymással, és a továbbiakban építünk majd rá. De azt máris látják, hogy mekkora tévedés az erő és az anyag megmaradásának gondolata, ahogy azt rendszerint értelmezik, hiszen az által, ami az emberi természet mélyén történik, mindez megdől, és az ember-lény valódi felfogásában csakis gátat jelent. Majd ha megint az az összegző gondolat él bennünk, hogy bár valóban semmi sem jöhet létre a semmiből, azonban az egyik dolog átalakulhat oly módon, hogy megsemmisül, és egy másik dolog keletkezik – csak ha ezt a gondolatot állítottuk az erő- és az anyag-megmaradás gondolatának helyébe, akkor kaphatunk valamiféle üdvös eredményt a tudomány számára.

Látják, hogy néhány dolog, ami a gondolkodásunkban él ki van fordítva. Felállítunk valamit, mint például az erő és az anyag megmaradásának törvénye, és világtörvényként proklamáljuk. Ennek a képzeti életünk, egyáltalában a lelki életünk egyfajta hajlama az alapja, hogy egyoldalúan írjunk le dolgokat, miközben csak posztulátumokat kellene felállítanunk abból, amit a képzetalkotásunkban kibontunk. Így például a fizikakönyveinkben axiómaként találják meg a testek áthatolhatatlanságának törvényét: a térnek azon a helyén, ahol egy adott test helyezkedik el, nem állhat ugyanabban az időben egy másik is… Ezt a testek általános tulajdonságaként értelmezik. De csak azt kellene mondanunk: azok a testek illetve lények áthatolhatatlanok, amelyek olyanok, hogy a térnek azon a helyén, ahol elhelyezkednek, ugyanabban az időben nem állhat egy másik ugyanolyan természetű lény is. Csak arra kellene használnunk a fogalmakat, hogy egy bizonyos területet elkülönítsünk egy másiktól, csak posztulátumokat kellene felállítanunk, nem szabadna definíciókat létrehoznunk, amelyek igényt tartanak arra, hogy univerzálisak legyenek. Így az erő és az anyag megmaradásáról sem szabadna törvényt felállítanunk, hanem azt kellene kiderítenünk, hogy mely lények számára van jelentősége ennek a törvényszerűségnek. Éppen az volt a XIX. század egyik törekvése, hogy felállítottak egy törvényt és azt mondták: ez mindenre érvényes. Ahelyett, hogy arra használnánk a lelki életünket, hogy közel kerüljünk a dolgokhoz és megfigyeljük, hogy mit is tapasztalunk, mit élünk át általuk.

4 – Stuttgart, 1919. augusztus 25.

[Az érzés és az akarat viszonya. A kilenctagú ember, mint akarattal bíró lény; az akarat megnyilvánulási formái az emberi lény egyes lénytagjaiban – a testben: ösztönként a fizikai testben, hajtóerőként az étertestben, vágyként az érző testben; a lélekben: az akarat motívumként való felvétele az ,,én”-be; csíra-szerűen a szellemben: kívánságként a szellem-énben, szándékként az élet-szellemben, elhatározásként a szellem-emberben. A pszichoanalízis a bennünk rejlő ,,másik ember” tudat alatti akaratának nyomában. Az intellektualizmus, mint elöregedő, az érzés, mint születő akarat. A szocialista nevelésről. Az érzés és az akarat kiformálása a nevelésben: az érzés ápolása nem tudatos ismétlés által, az akarat ápolása illetve az elhatározás erejének növelése tudatos ismétlés által. A művészi gyakorlás jelentősége ebben az összefüggésben.]

Ha emlékeznek arra, amit tegnap a félig nyilvános előadásunk alkalmával elmondtam [64], akkor abból meg tudják ítélni, hogy milyen összefüggésben is [65] kell különös hangsúlyt fektetni a jövő nevelésében, illetve a jövő oktatásában az akarat és a kedély kiformálására. Tegnap azt mondtam: bár mindig hangsúlyozzák, azok is, akik nem az oktatás-, illetve nevelésügy megújításán gondolkodnak, hogy különös tekintettel kell lennünk a nevelésben az akaratra és a kedélyre, de tulajdonképpen, minden jóakarat ellenére, erről az oldalról nem sokat lehet tenni ezért az akarati-, illetve kedélynevelésért. Egyre inkább az úgynevezett véletlenre bízzák ezeket, mert nincs rálátásuk az akarat valódi természetére.

Bevezetésképpen a következőket szeretném megjegyezni. Ha már valóban megismertük az akaratot, csupán akkor lehet legalább egy részét megismerni a másféle lelki, kedélybeli mozgásoknak, az érzéseknek. Feltehetjük a kérdést: mi is tulajdonképp egy érzés? Az érzés erősen rokon az akarattal. Az akarat, hogy úgy mondjam, csupán a megvalósult, véghez vitt érzés, az érzés pedig a visszafogott, visszatartott akarat. Az érzés az az akarat, amely még nem nyilvánul meg valósan, amely visszamarad a lélekben. Az érzés letompított akarat. Ezért majd csak akkor fogjuk megérteni az érzés lényegét, ha behatoltunk az akarat lényegébe.

Nos, az eddigi fejtegetéseimből már láthatják, hogy ami az akaratban él, mindaz nem teljességében alakul ki a születés és a halál közötti életben. Ha egy akarati elhatározást valósít meg az ember, mindig marad benne valami abból, ami nem merül ki a halálig tartó élet során; egyfajta maradék, ami tovább él az emberben, és ami éppen a halál által folytatódik minden egyes akarati elhatározásból és minden egyes akarati tettből. Erre a maradványra az egész élet folyamán, a gyermekkorban pedig különösen tekintettel kell lennünk.

Tudjuk, hogy amikor a teljes embert nézzük, akkor test, lélek és szellem szerint tekintünk rá. Először a test születik meg [66], legalábbis nagyjából az alkotórészei tekintetében. Pontosabbakat a „Theosophie” című könyvemben [67] találnak erről. A test tehát bekerül az öröklődés áramába, magán viseli az öröklött jegyeket és így tovább. A lélek lényegében az, ami a születés előtti létből kapcsolódik a testhez, alászáll a testbe. A szellem azonban a jelenkori emberben – a távolabbi jövő emberében majd másként lesz ez – tulajdonképpen csak kezdeményszerűen van jelen. És most, amikor le akarjuk fektetni egy jó pedagógia alapjait, azt kell szem előtt tartanunk, ami a mai fejlődési stádium emberében szellemiként, csupán kezdeményszerűen van jelen. Tegyük először is egészen világossá magunknak, hogy milyen efféle kezdemények is vannak meg az emberben az emberiség távoli jövője számára.

Ott van először is az – egyelőre csak kezdeményként -, amit szellem-énnek nevezünk [68]. A szellem-ént nem leszünk képesek minden további nélkül felvenni az emberi természet részei, tagjai közé, ha a jelenkori emberről beszélünk; de határozott tudat él a szellem-énről különösen azokban az emberekben, akik képesek a szellemiekbe tekinteni. Tudják, hogy a teljes keleti tudatban, amennyiben iskolázott tudatról van szó, „manas”-nak hívják ezt a szellem-ént, és úgy beszélnek róla a keleti szellemi kultúrában, mint ami az emberben él. De a nyugati emberiségben is – még ha nem is éppen „iskolázott” – határozott tudat él erről a szellem-énről. Nem meggondolatlanul mondom: határozott tudat él róla; hiszen a nép úgy nevezi – legalábbis úgy nevezte, mielőtt teljesen megragadta volna a népet a materialista szellemiség – azt, ami az emberből a halála után megmarad: „Manen” (németül: ~a holtak szelleme – a ford. megj.). Arról beszélnek, hogy a halál után megmarad a „Manen”; „manas” = „Manen”. Azt mondtam: határozott tudat él erről a népben, hiszen a nép ebben a szóalakban többes számot használ: „die Manen”. Mi, akik a szellem-ént tudományosan inkább még a halála előtt vonatkoztatjuk az emberre, egyes számban mondjuk: szellem-én. A nép, amely inkább a realitásból, a naiv felismerésből beszél erről a szellem-énről, többes számot használ, amikor a „Manen”-ről beszél, mert amikor az ember átlép a halál küszöbén, több szellemi lény fogadja be őt. Egy másik összefüggésben már utaltam erre: A személyes vezető szellemünk az angyalok hierarchiájából való; felette állnak azonban az arkangyalok hierarchiájából való szellemek, akik mindjárt hozzákapcsolódnak, amikor az ember átlép a halál küszöbén, így azután bizonyos összefüggésben mindjárt többes számúvá válik a léte, mert sok arkangyal kapcsolódik hozzá. Ezt igen határozottan érzi a nép, mert tudja, hogy az ember, az itteni létével ellentétben, amely egységként nyilvánul meg, azután többé-kevésbé többségként érzékeli magát. A „Manen” tehát olyasvalami, ami a naiv nép-tudatban él erről a többes számban jelenlévő szellem-énről, a „manas”-ról.

Az ember egy második, felsőbb alkotója azután az, amit életszellemnek nevezünk. Ez az élet-szellem igen kevéssé érzékelhető a jelenkori emberben. Erősen szellemi jellegű dolog ez az emberben, ami az emberiség távoli jövőjében fejlődik majd ki. Azután pedig a legfelsőbb dolog, ami az emberben él, jelenleg bizony csupán a legcsekélyebb kezdeményeiben, az a tulajdonképpeni szellem-ember.

Ha azonban most, a jelenlegi, a születés és a halál között itt a Földön élő emberben csupán kezdeményeiben van is meg az emberi természet e három felsőbb része, azért mégiscsak – bár kétségtelenül felsőbb szellemi lények oltalmában – igen jelentősen fejlődnek a halál és egy újabb születés között. Amikor tehát meghal az ember, és ismét belehelyezkedik a szellemi világba, akkor lényének ez a három része, bizonyos értelemben az emberiség jövőbeli létét elővételezve, igen határozottan fejlődik. Tehát ugyanúgy, ahogy az ember ebben a mostani életében is fejlődik szellemileg-lelkileg a születés és a halál között, úgy a halála után is határozottan fejlődik [69], csakhogy akkor, mint valami köldökzsinóron, úgy függ a felsőbb hierarchiák szellemi lényein.

Kapcsoljuk most hozzá az emberi természet ma alig érzékelhető felsőbb tagjaihoz, amit már most is érzékelünk. Ez mindenek előtt a tudati lélekben, az értelmi- vagy szellem-lélekben illetve az érző lélekben nyilvánul meg. Ezek az ember lelkének tulajdonképpeni alkotóelemei. Ha az ember lelkéről akarunk ma beszélni, arról, hogy hogyan él benne a testben, akkor az imént említett három lelki tagról kell beszélnünk. Ha a testéről akarunk beszélni, akkor az érző testről beszélünk, a legfinomabb testről, amelyet asztráltestnek is neveznek; az étertestről, illetve a durvább fizikai testről, amelyet a szemeinkkel látunk, és amelyet a külső tudomány részeire szabdal. Ezzel előttünk áll a teljes ember.

Nos, ugye tudják, hogy a fizikai test, amelyet magunkon hordunk, az állatoknak is sajátja. Csak ha ezt a kilenctagú teljes embert hasonlítjuk össze az állatvilággal, akkor lesz érzésszerű és az akarat felfogása számára használható elképzelésünk az ember és az állatok viszonyáról, ha tudjuk: ahogy az ember lelke a fizikai testbe öltözik, úgy az állatok is fizikai testbe öltöznek, az állatok fizikai teste azonban több vonatkozásban más felépítésű, mint az emberé. Az ember fizikai teste tulajdonképpen nem tökéletesebb, mint az állatoké. Gondoljanak csak olyanokra a magasabb rendű állatok közül, mint például a hód, amikor építkezik. Az ember képtelen erre, ha nem tanulja meg, ha nem csinál végig egy igencsak bonyolult iskolázást e célból, ha nem tanul építészetet és efféléket. A hód a teste szerveződéséből következően hozza létre az építményét. Egyszerűen olyan felépítésű a külső, fizikai teste, úgy illeszkedik bele a külső fizikai világba, hogy ami a fizikai teste formáiban él, azt az építménye létrehozására tudja használni. Maga a fizikai teste a tanítómestere ebben a vonatkozásban. Megfigyelhetjük a darazsakat, a méheket vagy az úgynevezett alacsonyabb rendű állatokat is, és azt találjuk majd a fizikai testük formájában, hogy olyasvalami épül bele abba, ami az ember fizikai testében ebben a kiterjedésben, ilyen erővel nincs meg. Arról van itt szó, amit az ösztön fogalmával fejezünk ki; így valójában csak úgy tanulmányozhatjuk az ösztönöket, ha a fizikai test formájával való összefüggésben szemléljük őket. Ha az egész állatvilágot tanulmányozzuk, ahogy a külvilágban elterjed, akkor az állatok fizikai testének formáiban mindenütt útmutatást találunk majd ahhoz, hogy hogyan tanulmányozzuk az ösztönök különféle formáit. Ha az akaratot akarjuk tanulmányozni, akkor először is az ösztön területén kell megkeresnünk, és tudatában kell lennünk, hogy az ösztönt a különböző állatok fizikai testének formáiban találjuk meg. Ha megfigyelnénk és lerajzolnánk az egyes állatok fő formáit, akkor le tudnánk rajzolni az ösztönök különféle területeit. Ami akaratként az ösztön, az képszerűen megjelenik a különböző állatok fizikai testének formájában. Látják, hogy ezáltal értelmet kap a világ, ha ebből a nézőpontból tudunk rátekinteni. Átlátjuk az állatok fizikai testének formáit, és olyan rajzot látunk bennük, amelyet maga a természet hoz létre az ösztönökből, amelyek által meg akarja valósítani mindazt, ami a létben él.

Nos, a fizikai testünkben – teljesen átformálva azt – benne él az étertest. A külső érzékek számára érzékfeletti, láthatatlan. Ha azonban az akarat természetét nézzük, akkor az a helyzet, hogy ahogy az étertest átjárja a fizikai testet, úgy azt is megragadja, ami a fizikai testben ösztönként nyilvánul meg. Ekkor az ösztön hajtóerővé, hajlammá válik [70]. Az akarat a fizikai testben ösztön; s amint az étertest uralni kezdi az ösztönt, az akarat hajlammá válik. Nagyon érdekes ezért nyomon követni a megfigyelésünk során, ahogy az ösztön, amelyet a külső formájában konkrétabban meg tudunk ragadni, bensővé és egységesebbé is válik, amikor hajtóerőként, hajlamként szemléljük. Az ösztönről mindig is úgy fogunk beszélni, mint ami – akár az állatokban, akár legyengült formában az emberben jelentkezik – kívülről telepszik rá a lényre; a hajlam esetében már arra kell gondolnunk, hogy az, egy bensőbbé vált formában jelentkezik, inkább belülről jön, mert az érzékfeletti étertest uralja az ösztönt, és ezáltal válik az ösztön [71] hajtóerővé, hajlammá.

Nos, van az embernek még érző teste is. Az még inkább benső természetű. Ez is megragadja a hajlamot, és ezzel nemcsak annak bensőbbé válását eredményezi, hanem az ösztön és a hajlam már fel is kerül a tudatba, és így vágyakozás, sóvárgás lesz belőle. A vágyat még az állatoknál is megtalálják, ahogy a hajtóerőt is, mert ugye az állatoknak is megvan mind e három tagja, a fizikai test, az étertest és az érző test. Ha azonban a vágyakozásról beszélnek, akkor – teljesen ösztönösen – rá kell szánniuk magukat, hogy nagyon benső dologként tekintsenek a vágyakozásra. A hajlamról úgy beszélnek, hogy mégiscsak, úgymond, a születéstől a késő időskorig egységesen nyilvánul meg; a vágyakozás, a megkívánás esetében olyasvalamiről beszélnek, amit a lélek tölt el erővel, és inkább egyedi esetekben erősödik fel. Egy vágynak, sóvárgásnak nem kell jellemzőnek lennie, nem kell hozzátapadnia a lélekhez, hanem létrejön és elmúlik. Ezáltal a vágyakozás inkább a lélek sajátosságának mutatkozik, mint a puszta hajtóerő vagy hajlam.

Most azt kérdezzük: ha most az ember – ami tehát már nem történhet meg az állatoknál – felveszi az „én”-jébe, vagyis az érző lelkébe, az értelmi- vagy kedélylelkébe illetve a tudati lelkébe azt, ami ösztönként, hajtóerőként illetve vágyakozásként él a testében, mi lesz abból? Itt nem teszünk olyan szigorú megkülönböztetéseket, mint a testen belül, mert a lélekben – kiváltképp a jelenkori embernél – többé-kevésbé valóban minden összekeveredik. Ugye ez a jelenkori pszichológia keresztje is, hogy a pszichológusok nem tudják, hogy szigorúan elkülönítsék-e a lélek részeit, vagy pedig hagyják, hogy összefolyjanak? Egyes pszichológusoknál még ott kísért a régi szigorú megkülönböztetés az akarat, az érzés és a gondolkodás között; mások, például a herbartianizmus felé hajló pszichológusok [72], mindent inkább a képzet oldalára vezetnek át, a wundtiánusok pedig inkább az akarat oldalára [73]. Nincs tehát igazi elképzelésünk arról, hogy mihez is kezdjünk tulajdonképpen a lélek tagozódásával. Ez onnan ered, hogy a gyakorlati életben ténylegesen minden lélekműködést átjár az „én”, és hogy a jelenkori embernél a lélek három tagjára vonatkozó megkülönböztetés a gyakorlatban sem nyilvánul meg határozottan. Ezért nincsenek a nyelvnek szavai sem arra, hogy megkülönböztesse azt, ami akarati természetű a lélekben – az ösztön, a hajtóerő és a vágyakozás -, amikor megragadja azokat az „én”. Általában azonban motívumnak nevezzük [74] az emberben azt, amit ösztönként, hajtóerőként illetve vágyként megragad az „én”, így amikor a tulajdonképpeni lélek, az „énség” akarati indíttatásáról, ösztönzéséről beszélünk, akkor a motívumokról beszélünk, és tudjuk: az állatoknak ugyan lehetnek vágyakozásaik, de nem lehetnek motívumaik. Csak az emberben emelkedik feljebb a vágyakozás, amikor a lélek világába emeljük, és ez adja azt az erős indíttatást, ösztönzést, hogy bensőleg megragadjunk egy motívumot. Csak az embernél válik a vágy tulajdonképpeni akarati motívummá. Azzal, hogy azt mondjuk: az emberben még él az állatvilágból az ösztön, a hajtóerő és a vágyakozás, de ezeket motívummá emeli, ezzel, ha az akaratról beszélünk, eljutottunk ahhoz, ami a jelenkor emberénél fennáll. Ez határozottan megvan benne. És aki egyáltalában megfigyeli az embert akarati természete vonatkozásában, az azt fogja mondani: Ha tudom az emberről, hogy mik a motívumai, akkor megismerem őt. De nem egészen! Mert lent halkan visszacsendül valami, amikor motívumokat alakít ki az ember, ezt a halkan visszacsendülő dolgot pedig nagyon-nagyon komolyan figyelembe kell vennünk.

Arra kérem most önöket, hogy pontosan különítsék el azt, amire ennél a visszacsendülő dolognál gondolok az akarati impulzus vonatkozásában az inkább képzeti jellegűtől. Most nem arra gondolok, ami inkább képzeti jellegű az akarati impulzusnál. Lehet például olyan képzetük, hogy jó volt, amit ebben az esetben akartam vagy tettem, vagy valamilyen más képzetük is lehet. Nem erre gondolok, hanem arra gondolok most, ami pontosan akaratilag csendül még halkan vissza. Először is van valami, ami amellett, hogy motívumaink vannak, szintén működik az akaratban, mégpedig a kívánság, a megkívánás. Most nem az erősen megnyilatkozó kívánságokra gondolok, amelyekből azután vágyak lesznek, hanem azokra a halkan visszacsendülő kívánságokra, amelyek minden motívumunk kísérői. Ezek mindig jelen vannak. Ezt a kívánságot különösen akkor érzékeljük erősen, amikor olyasvalamit teszünk, ami az akaratunk egy motívumából indul ki, és amikor végül átgondoljuk ezt, és azt mondjuk: amit itt most elvégeztél, azt még sokkal jobban is csinálhatnád. De van-e bármi, amit az életben teszünk, amellyel kapcsolatban ne lehetne az a benyomásunk, hogy még jobban is csinálhatnánk? Szomorú volna, ha bármivel is tökéletesen elégedettek lehetnénk, hiszen semmi sincs, amit ne tudnánk még jobban is elvégezni. És éppen ebben különbözik a kulturálisan valamivel magasabb szinten álló ember az alacsonyabb szinten állótól, hogy az utóbbi mindig elégedett szeretne lenni önmagával. A magasabb szinten álló ember sohasem szeretne úgy igazán elégedett lenni önmagával, mert motívumként mindig visszacsendül benne az a halk kívánság, hogy jobban, sőt, hogy másképpen csinálja a dolgokat. E téren ugye sokat vétünk. Ki tudja, milyen nagy dolgot látnak abban az emberek, ha megbánják egy tettüket. Nem ez a legjobb dolog azonban, amihez kezdhetnek egy cselekedetükkel, hiszen a megbánás sok szempontból puszta egoizmuson alapszik: azt szeretnénk, ha jobban tettünk volna valamit, hogy ezzel jobb emberré váljunk. Ez egoisztikus. Csak akkor nem lesz egoista a törekvésünk, ha nem a már megtett cselekedetet szeretnénk jobbnak tudni, hanem ha ennél sokkal nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy egy következő esetben jobban tegyük ugyanezt a dolgot. A szándék, ami így megfogalmazódik bennünk, a törekvés, hogy legközelebb jobban csináljunk valamit, ez a legnagyobb dolog, nem a megbánás. És ebbe a szándékba belecsendül még a kívánság, így talán meg szabad kérdeznünk: mi is az, ami ilyenkor kívánságként visszacsendül? Annak, aki valóban képes megfigyelni a lelket, ez a legelső mindazon dolgok közül, amik a halál után megmaradnak. Ennek az érzésnek a maradványa ez [75]: „Jobban kellett volna csinálnunk a dolgot, azt kívánjuk, azt óhajtjuk: bárcsak jobban csinálnánk.” Ez már a szellem-énhez tartozik: a kívánság abban a formában, ahogy azt kifejtettem.

Nos, a kívánság tovább konkretizálódhat, határozottabb formát ölthet. Akkor a szándékhoz lesz hasonlóvá. Ekkor egyfajta képzetet alkotunk magunknak arról, hogy ha még egyszer el kellene végeznünk egy adott cselekvést, hogyan is csinálnánk azt még jobban. De nem a képzetre helyezek nagy hangsúlyt, hanem az érzés- és az akaratjellegűre, amely minden motívumot kísér, erre a motívumra: „Hasonló esetben legközelebb jobban csináljunk valamit.” Ekkor erős működésbe kezd bennünk az ember úgynevezett tudatalattija. Ha az akaratukból következően elvégeznek ma valamilyen cselekvést, a szokványos tudatukban nem fognak mindig képzetet alkotni maguknak arról, hogyan tudnák hasonló esetben legközelebb jobban csinálni. Az az ember azonban, aki szintén önökben él, a „másik ember”- mindazonáltal most nem képzetileg, hanem akaratilag – mindig határozott képet alkot arról, hogyan is végezné el az adott cselekvést, ha megint ugyanabban a helyzetben volna. Csak ne becsüljenek alá egy ilyen felismerést! Egyáltalán ne becsüljék alá ezt a „másik embert”, aki önökben él.

Erről a „másik emberről” sokat fecseg manapság az, az úgynevezett tudományos irányzat, amely analitikus pszichológiának hívja magát, a pszichoanalízis [76]. Ez a pszichoanalízis ugye rendszerint egy iskolapéldából indul ki [77], amikor bemutatkozik. Én is elmeséltem már ezt az iskolapéldát, de jó, ha még egyszer magunk elé idézzük. A következőről van szó: Egy ember egy este társaságot fogad a házában, és a program szerint azt tervezik, hogy a ház asszonyának mindjárt az esemény végén el kell utaznia, hogy egy fürdőhelyre menjen. Több ember van a társaságban, közöttük egy bizonyos hölgy is. A társaság összegyűlik. A ház asszonyát végül kiviszik a vonathoz, hogy elutazzék a fürdőhelyre. A társaság többi tagja hazaindul, s a többiekkel együtt az említett hölgy is. Egy útkereszteződésnél őt is, csakúgy, mint a társaság többi tagját, meglepi egy konflis, amely egy másik utcából éppen kifordul a sarokra, így csak akkor látják meg, amikor már egészen közel kerül hozzájuk. Mit tesznek a társaság tagjai? Természetesen jobbra és balra kitérnek a konflis elől, kivéve azt az egy bizonyos hölgyet. O az út közepén fut, ahogy csak bír, mindig a lovak előtt. A kocsis sem hagyja abba a hajtást, a társaság többi tagja pedig egészen megijed. De a hölgy olyan gyorsan fut, hogy a többiek nem tudják követni, rohan, mígnem egy hídhoz ér. Ott sem jut az eszébe, hogy végre kitérjen. Nos, a vízbe esik, de kimentik, majd visszaviszik a vendéglátó házába. Ott töltheti az éjszakát. Ezt az eseményt megtalálhatják példaként több, a pszichoanalízist ismertető műben is. Csakhogy mindenütt tévesen interpretálnak egy dolgot. Hiszen fel kell tennünk a kérdést: Mi is ennek az egész eseménynek az alapja? A hölgy akarata az alapja. Mit is akart valójában? Miután a ház asszonya elutazott, vissza akart volna térni a vendéglátó házába, mert szerelmes volt a férfiba. De nem tudatos akarat volt ez, hanem olyasvalami, ami teljesen a tudatalattiban rejlett. Ennek a „másik embernek” pedig, aki az emberben rejtőzik, a tudatalattija gyakran sokkal rafináltabb, mint amilyen az ember odafent a fejében. Oly rafinált volt ebben az esetben a tudatalatti, hogy a hölgy megrendezte ezt az egész procedúrát, addig a pillanatig, amikor a vízbe esett, hogy visszakerüljön a vendéglátó házába. Sőt, prófétai módon még azt is előre látta, hogy meg fogják menteni. Nos, ezekhez a rejtett lelki erőkhöz próbál közel férkőzni a pszichoanalízis, de csak általánosságban beszél a „másik emberről”. Mi azonban tudhatjuk, hogy ami a tudatalatti lelki erőkben működik, és gyakran rendkívül rafinált módon nyilatkozik meg, sokkal rafináltabban, mint a normál lelki minőségben, az minden emberben megvan.

Minden emberben ott van mélyen – mintha a föld alatt rejtőzne – a „másik ember”. Ebben a „másik emberben” benne él a „jobbik ember” is, aki mindig eltökéli egy adott cselekvés után, amit végrehajtott, hogy hasonló esetben, legközelebb jobban csinálja majd a dolgot, így mindig halkan visszacsendül az a szándék, az a nem tudatos, tudatalatti szándék, hogy hasonló esetben jobban hajtsunk végre egy adott cselekvést.

És majd csak akkor lesz ebből a szándékból elhatározás, ha a lélek megszabadul a testtől. A szándék egészen csíra-szerűen marad meg a lélekben; majd azután később követi az elhatározás. Az elhatározás pedig ugyanúgy rejlik a szellem-emberben, ahogy a szándék az élet-szellemben, a tiszta kívánság pedig a szellem-énben rejlik. Ha tehát akarattal bíró lényként tekintenek az emberre, akkor mindezekre az alkotóelemekre bukkanhatnak: ösztön, hajtóerő, vágy és motívum, majd halkan visszacsendülve arra, ami már a szellem-énben, az élet-szellemben illetve a szellem-emberben kívánságként, szándékként illetve elhatározásként él.

Ennek pedig – az ember fejlődését tekintve – igen nagy a jelentősége. Hiszen ami így halkan visszacsendülve él bennünk, hogy elraktározódjék a halál utáni élet számára, az képként éli ki magát az emberben a születés és a halál között. Ezt azután ugyanazokkal a szavakkal jelöljük. Képzeti szinten itt is megéljük a kívánságot, a szándékot és az elhatározást. De csak akkor fogjuk megfelelő emberi módon megélni ezt a kívánságot, szándékot illetve elhatározást, ha helyesen formáljuk ki ezeket a dolgokat. Ami a kívánság, a szándék és az elhatározás tulajdonképpeni minősége az ember mélyebb természetében, az nem nyilvánul meg a külső emberben a születés és a halál között. A képek képzeti szinten merülnek fel. Ha csak a szokványos tudatot fejlesztik ki magukban, akkor bizony egyáltalán nem is tudják, hogy mi is a kívánság. Mindig csak a kívánság képzete él önökben. Ezért gondolja úgy Herbart [78], hogy már a kívánság képzetében is benne rejlik egyfajta törekvés. A szándékkal ugyanez a helyzet; ennek is csak a képzete él önökben. Így és így akarnak megtenni valamit, ami reálisan lejátszódik a lelkük mélyén, de ugye nem tudják, hogy mi is ennek az alapja. Hát még az elhatározás! Ki tud róla valamit is? Csak egy általános akaratról beszél az általános pszichológia. És mégis, a tanárnak és a nevelőnek szabályozó és rendező jelleggel bele kell avatkoznia mind a három lélek-erőbe. Éppen azzal kell dolgoznunk, ami az emberi természet mélyén zajlik, ha nevelőként illetve tanárként akarunk dolgozni.

szellem-ember:  elhatározás
élet-szellem:  szándék
szellem-én:  kívánság
tudati lélek :
 
 indíték
értelmi lélek:
érző lélek:
érző test:  vágy
étertest:  hajtóerő
fizikai test:  ösztön

Mindig rendkívül fontos, hogy nevelőként és tanárként tudatosítsuk magunkban: nem elég a tanítást a szokványos emberi érintkezési formák szerint elrendezni, hanem a belső ember megragadásából kiindulva kell alakítanunk.

Éppen ezt a hibát, hogy ti. a szokványos emberi érintkezési formák keretében rendezze el a tanítást, akarja elkövetni a hagyományos szocializmus. Képzeljék csak el, hogy a hagyományos marxista szocialisták ideálja szerint rendezkedne be a jövő iskolája. Oroszországban már megtörtént ez; ezért az ottani, Lunacsarszkij-féle iskolareform valami egészen szörnyűséges dolog [79]. Mindenféle kultúra halála! És ha nagyon sok rossz dolog származik is egyébként a bolsevizmusból, mindből a legrosszabb a bolsevista oktatási metódus! Hiszen, ha győzedelmeskedik, mindent gyökerestül kiirt majd, ami kultúraként ránk szállt a korábbi időkből. Nem éri el ezt mindjárt a legelső generációban, de annál biztosabban képes lesz erre a rákövetkező generációkban, és akkor igen hamar eltűnik majd mindenféle kultúra a Föld színéről [80]. Ezt egyeseknek be kellene látniuk. Hiszen képzeljék csak el, hogy most egy mérsékelt szocializmus dilettáns követelései között élnénk. Erre mutatnak azok a törekvések, amelyek a szocializmus legzagyvább formáját akarják kialakítani. Összekavarodnak ebben a jó és rossz dolgok. Persze, maguk hallották ebben a teremben. Olyan embereket hallottak, akik dicshimnuszt zengtek a bolsevizmusról, s akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ez által az ördögi minőséget, magát az ördögit hajtják bele a szocializmusba.

Különösen óvatosnak kell itt lennünk. Olyan emberekre van szükség, akik tudják, hogy a szociális irányú haladás az ember jóval intimebb megragadását kívánja meg a nevelés részéről. Ezért tudnunk kell, hogy a jövő nevelőjének, illetve tanárának éppen az emberi természet legbensőbb részét kell megérintenie, hogy az emberi természet e legbensőbb részével kell együtt élnünk, és hogy az emberi érintkezés szokványos formája, ahogy az a felnőttek között lejátszódik, nem alkalmazható a tanítás során. Mit is akarnak a hagyományos marxisták? Szocialista módon akarják kialakítani az iskolát, el akarják törölni a rektorátust és semmit sem akarnak a helyébe állítani, és azt akarják, hogy a gyerekek lehetőleg önmaguk által nevelődjenek. Valami szörnyűséges dolog sül ki ebből!

Meglátogattunk egyszer egy vidéki nevelőotthont [81], és az ottani tanítás legemelkedettebb óráját akartuk megnézni: a hittanórát. Beléptünk a tanterembe. Ott feküdt az ablakpárkányon egy kölyök, kilógatta a lábait az ablakon, egy másik a padlón guggolt, egy harmadik elhasalt valahol és úgy emelte fel a fejét. Valahogy így szóródott szét az összes gyerek a teremben. Akkor jött az úgynevezett hittantanár, és minden különösebb bevezetés nélkül felolvasta Gottfried Keller egyik novelláját. Eközben a diákok megint csak mindenféle kitekert pózokban követték nyomon a felolvasást. Majd amikor befejezte a tanár, vége lett a hittanórának, és mindenki kiment a szabadba. Az a kép merült fel bennem az élmény kapcsán, hogy egy nagy birkaistálló volt a nevelőotthon mellett – néhány lépésre tőle pedig ott élt ez a diákság. Igaz, ezeket a dolgokat sem kell élesen bírálnunk. Sok jóakarat szolgált az alapjául, de teljes félreértelmezése ez annak, aminek a jövő kultúrája érdekében történnie kell.

Mit is akarnak manapság az úgynevezett szocialista program szerint? Azt akarják, hogy úgy érintkezzenek egymással a gyerekek, ahogy az a felnőttek között szokás. Ez azonban a legnagyobb tévedés, amit a nevelésben tenni lehet. Tudatában kell lennünk annak, hogy a gyermeknek még teljesen másféle lelki, illetve testi erőket kell kifejlesztenie, mint amilyeneket a felnőtteknek kell kifejleszteniük az egymással való kölcsönös érintkezésben. A nevelésnek és a tanításnak tehát abba kell tudni, belehatolni, ami a lélek mélyén lakozik; máskülönben nem jutunk előbbre. Ezért azt kell megkérdeznünk, mi is hat a tanításból, illetve a nevelésből az ember akarati természetére? Ezt a kérdést egyszer komolyan meg kell vizsgálnunk.

Ha visszagondolnak arra, amit tegnap mondtam [82], akkor emlékezni fognak erre: Minden intellektualizmus már vénülő akarat, már az aggkor akarata. Tehát mindenféle intellektuális értelemben vett szokványos tanítás, mindenféle szokványos eligazítás, minden, amit a nevelés során ily módon megragadunk, az abban az életkorban, amely a nevelés szempontjából számításba jön, még egyáltalán nem hat a gyermekre. Nos, foglaljuk össze még egyszer a dolgot, hogy tudjuk: az érzés születő, még meg nem született akarat; de az akaratban benne él a teljes ember, így a gyermeknél is számolnunk kell a tudatalatti elhatározásokkal. Óvakodjunk hát attól, hogy azt higgyük, hogy mindennel, amiről úgy véljük, hogy jól kitaláltuk, befolyásunk volna a gyermek akaratára. Ezért meg kell kérdeznünk: hogyan lehetünk jó hatással a gyermek érzelmi természetére? Csakis az által, amit ismételt tevékenységként rendezünk el. Nem azzal érhetik el az akarati impulzus jó kibontakozását, hogy egyszer megmondják a gyereknek, hogy mi a helyes, hanem azzal, hogy ma és holnap és holnapután elvégeztetnek vele valamit. A dolgok helyes voltának megragadása nem elsősorban abban rejlik, hogy arra törekszenek, hogy kioktatást, erkölcsi szabályokat adjanak a gyereknek, hanem olyasvalamire kell rávezetniük, amiről önök úgy gondolják, hogy fel fogja ébreszteni a gyerekben a helyes dolgokra való ráérzést, ezt pedig ismételten elvégeztetik vele. Az ilyen cselekvéseket szokássá kell emelniük. Minél inkább megmaradnak a tudatalatti szokás szintjén, annál jobbak az érzés kifejlesztése számára; minél inkább tudatosodik a gyerekben, hogy odaadással tegye meg az adott dolgot az ismétlésben, mert meg kell tennie, mert muszáj megtennie, annál inkább valódi akarati impulzussá emelkedik ez a dolog. Az inkább nem tudatos ismétlés tehát az érzést ápolja, a teljesen tudatos ismétlés pedig a tulajdonképpeni akarati impulzust, hiszen ez megnöveli az elhatározás erejét. Az elhatározás erejét – amely egyébként csak a tudatalattiban marad – megsarkantyúzzák azzal, hogy tudatosan ismételtetnek dolgokat a gyerekkel. Az akarat kiművelése vonatkozásában tehát nem szabad arra tekintenünk, ami az intellektuális élet szempontjából különösen fontos. Az intellektuális életben mindig számolunk a következővel. Megtanítunk valamit egy gyermeknek, és annál jobb, minél inkább megértette az adott dolgot. Az egyszeri megtanításra helyezünk nagy hangsúlyt, azután csak meg kell tartani, meg kell jegyezni a dolgot. Amit azonban így egyszeri alkalommal meg lehet tanítani, és azután megjegyezni, az nem hat az érzésre és az akaratra, hanem az hat az érzésre és az akaratra, amit újra és újra megtesz az ember, illetve amit az adott körülmények között helyesnek tekintünk.

A korábbi, inkább patriarchális nevelési formák is alkalmazták ezt naiv patriarchális módon. Egyszerűen életszokássá vált. Mindezekben a dolgokban, amelyeket ily módon alkalmaztak, van valami pedagógiailag jó dolog is. Miért mondják el például mindennap ugyanazt az imádságot, a Miatyánkot? Ha a mai embernek mindennap el kellene olvasnia ugyanazt a történetet, akkor egyáltalán nem tenné meg ezt, túlságosan unalmas volna számára. A mai ember az egyszer lejátszódó eseményekhez van szokva. A régiek viszont nemcsak ugyanazt az imát, a Miatyánkot mondták el mindennap, hanem még egy könyvük is volt történetekkel, amelyet minden héten legalább egyszer olvastak. Ezáltal az akaratukat tekintve is erősebb emberek voltak, mint azok, akik a mai nevelésből kerülnek ki; hiszen az ismétlésen, mégpedig tudatos ismétlésen alapszik az akarat kiművelése. Ezt tekintetbe kell vennünk. Ezért nem elég absztrakt módon azt mondani: az akaratot is nevelni kell. Mert akkor azt fogjuk hinni, hogy ha nekünk magunknak jó ötleteink vannak az akarat kiformálásához, és ezeket különféle rafinált módszerekkel megtanítjuk a gyermeknek, akkor hozzájárulunk az akarat kiműveléséhez. Ez azonban valójában semmit sem ér. Csak gyenge, ideges emberek lesznek azokból, akiket ki akarunk oktatni az erkölcsről. Akkor válnak bensőleg erőssé az emberek, ha például azt mondjuk a gyerekeknek: „Te ma ezt csinálod meg, te pedig ezt teszed ma, és mindketten ugyanezt megcsináljátok majd holnap és holnapután.” Ekkor tekintélykövetésből megteszik ezt, mert belátják, hogy valakinek parancsolnia kell az iskolában. Tehát: minden egyes gyereknek adjunk minden napra valamiféle tevékenységet, amit azután mindennap, adott körülmények között az egész tanéven át, elvégeznek. Ez olyan dolog, ami nagyon erősen hat az akarat képzésére. Először is kapcsolatot teremt a diákok között; azután erősíti a tanár autoritását, és egy olyan ismétlődő cselekvésbe vonja bele az embereket, amely erősen hat az akaratra.

Miért hat különösen a művészi elem az akarat fejlesztésére? Mert először is a gyakorlásban ismétlésen alapul, de másodsorban azért is, mert az, amit művészi úton sajátít el az ember, újra és újra megörvendezteti őt. A művészeti dolgokat újra és újra élvezzük, nemcsak első alkalommal. Megvan az az adottságuk, hogy ne csak egyetlen alkalommal ösztönözzék az embert, hanem hogy újra és újra közvetlenül megörvendeztessék. És ezért az, amit a tanításban akarunk, ténylegesen összefüggésben van a művészi elemmel. Holnap aztán majd még inkább belemegyünk ebbe.

Azt akartam ma megmutatni, hogy másképpen kell hatnunk az akarat fejlesztésére, mint az intellektus kiformálására.

5 – Stuttgart, 1919. augusztus 26.

[A három lélek-működés egymásra hatása. A megismerés és az akarat, az antipátia- és szimpátia-folyamatok összekapcsolódása a látás működésében; az embernek az állatokhoz képest erősebb elkülönülése a környezettől. A gondolkodás illetve az akarat kölcsönös egymással való áthatottságának szükségességéről. A világtól való elkülönülés a rátekintésben, a világhoz való kapcsolódás a cselekvésben. Az animális, ,,szimpatikus” ösztönök leküzdése erkölcsi ideálok beépülése által. A lélek-működések egymásba áramlása. Brentano és Sigwart vitájának példáján az ember objektív ítélőképességéről. Az érzés, mint visszafogott megismerés és visszafogott akarat: az akaratban illetve a gondolkodásban rejlő szimpátia illetve antipátia megnyilvánulása. Az érzés létrejötte a testben a vér és az idegek érintkezése által, a szem és a fül példáján. Wagner és Hanslick vitája az érzésről és a megismerésről a zenei hallásban. A mai pszichológia téves nézetei az érzékek tanának példáján. A kantianizmus tévedései.]

Tegnap az akarat lényegéről, mibenlétéről beszéltünk, arról, ahogy az akarat az emberi szervezetbe tagozódik. Most pedig szeretnénk az akaratnak azokat az emberhez fűződő viszonyait, amelyeket megismertünk, gyümölcsözővé tenni az ember-lény többi tagjának szemléletében is.

Bizonyára észrevették, hogy az ember-lény eddigi tárgyalása során főként az intellektuális, a megismerő tevékenységre voltam tekintettel egyfelől, másfelől pedig az akarati tevékenységre. Azt is bemutattam önöknek, hogyan áll kapcsolatban a megismerő tevékenység az ember idegi lényével, és hogyan függ össze az akaraterő a vér működésével. Ha elgondolkodnak a dolgon, azt fogják kérdezni: mi is a helyzet a harmadik lelki képességgel, az érzéssel? Erre kevéssé voltunk még tekintettel. De éppen azáltal, hogy az érzést vesszük ma jobban szemügyre, adódik arra is lehetőségünk, hogy az emberi természet másik két oldalát, a megismerő illetve az akaratjellegű részét is alaposabban megvizsgálhassuk.

Egy dolgot kell csak még tisztáznunk magunkban, amit persze különböző összefüggésekben már megemlítettem. Nem lehet a lelki képességeket pedánsan különválasztani – gondolkodás, érzés, akarat -, mert a teljes eleven lélekben az egyik működés mindig átmegy a másikba.

Nézzük csak meg az egyik oldalon az akaratot. Bizonyára tudatosítani tudják magukban, hogy nem képesek akarni azt, amit nem hatnak át egyfajta képzetalkotással, vagyis megismerő jellegű tevékenységgel. Próbáljanak meg, még ha csak felületes önvizsgálatban is, az akaratukra koncentrálni. Mindig azt találják majd, hogy az akarati aktusban valahogy mindig benne van a képzetalkotás. Egyáltalában nem is lennénk emberek, ha nem volna képzetalkotás az akarati aktusunkban. Egy tompa, ösztönös tevékenységből hajtanánk végre mindazt, ami az akaratunkból áramlik, ha nem hatnánk át képzeti működéssel a cselekvést, amely az akaratból buzog elő.

Nos, ugyanúgy, ahogy minden akarati működésben benne van a képzetalkotás, úgy mindenféle gondolkodásban benne van az akarat. Egy önmegfigyelés – még ha csak igen felületes is – pedig arra a felismerésre vezeti majd önöket, hogy amikor gondolkodnak, gondolataikba mindig beleáramlik az akarat is. Ahogy megformálják magukat a gondolatokat, ahogy az egyik gondolatot összekapcsolják a másikkal, ahogy ezek átmennek az ítéletalkotásba és a következtetésbe, mindezt finoman áthatja egy akarati működés.

Ezért tulajdonképpen csak azt mondhatjuk: az akarati tevékenység főként akarati tevékenységből áll és magában hordozza a gondolkodó tevékenység beáramlását; a gondolkodó tevékenység főként gondolkodó tevékenységből áll és magában hordozza az akarati tevékenység beáramlását. Az egyes lelki működések esetében tehát nem lehetséges pedáns különválasztás, mert az egyik működés belefolyik a másikba.

Amit felismerhetnek a lélekben – ti. a lelki tevékenységek egymásba áramlását -, azt a testben is, ahol a lelki tevékenységek megnyilvánulnak, határozottan meglátják. Figyeljék meg például az ember szemét. A szembe hatolva – ha teljességében vizsgáljuk – folytatódnak az idegek, de a szembe hatolva folytatódnak a vérpályák is. Azáltal, hogy az idegek az ember szemébe hatolva folytatódnak, beáramlik a szembe a gondolkodó, a megismerő tevékenység, azáltal pedig, hogy a vérpályák hatolnak bele a szembe, beáramlik a szembe az akarati működés. Így az érzékelő tevékenységek perifériájáig menően a testben is összekapcsolódik az akarat és a képzetalkotás, illetve a megismerés. Ez minden érzék esetében így van, de minden mozgásszervünkben is, amely az akaratot szolgálja, ugyanígy igaz: az akaratunkba, a mozdulatainkba az idegpályákon keresztül behatol a megismerés, a vérpályákon keresztül pedig az akarat.

Nos, meg kell ismerkednünk a megismerő tevékenység sajátos működésével is. Utaltunk már erre, azonban teljesen tudatában kell lennünk, hogy mi minden is rejlik ennek az emberi működésnek teljes komplexumában, amely a megismerés, a képzet irányába hat. Már elmondtuk: a megismerésben, a képzetalkotásban tulajdonképpen antipátia él. Bármily különös is ez, mindent, ami a képzetalkotás irányában működik, antipátia hat át. Azt mondhatják: hiszen ha valamire rátekintek, akkor ebben a rátekintésben mégsem antipátiával élek..! De igen, azzal élnek! Antipátiát gyakorolnak, amikor ránéznek egy tárgyra. Ha csak idegi tevékenység működne a szemükben, akkor minden tárgy, amelyre ránéznek, utálatossá válna, antipatikus volna az önök számára. Csak azáltal, hogy az akarati működés, amely szimpátiából áll, szintén belefolyik a szem tevékenységébe, azáltal, hogy testileg behatol a szemükbe a vérszerű, csak ezáltal törlődik ki a tudatukból az antipátia érzése az érzéki rátekintésben, és a szimpátia illetve az antipátia közötti kiegyenlítődés hívja életre a látás objektív, elfogulatlan aktusát. Úgy jön ez létre, hogy egyensúlyba kerül a szimpátia és az antipátia, és számunkra egyáltalán nem tudatosodik a szimpátia és az antipátia egymásba áramlása.

Ha tanulmányozzák a goethei színtant [83], amelyre ebben az összefüggésben egyszer már felhívtam a figyelmet – főképp a fizikai-didaktikai részét [84]-, akkor látni fogják: mivel Goethe belemegy a látás mélyebb működésébe, ezáltal az ő vizsgálódásában mindjárt előbukkan a színárnyalatokban a szimpátia és az antipátia. Csak egy kicsit kell belemenniük egy érzékszerv tevékenységébe, és mindjárt rátalálnak, hogyan bukkan fel a szimpátia, illetve az antipátia az érzékszervi működésben. Ugyanis az érzékszervi működésben [85] a tulajdonképpeni megismerő részből, a képzetalkotó részből, az idegi részből ered az antipátia, a szimpátia pedig a tulajdonképpeni akarati részből, a vérrészből.

Jelentős különbség van, amelyet már az általános antropozófiai előadásokban is többször kiemeltem, az állatok illetve az ember között a szem berendezésének tekintetében. Igen sajátos, hogy az állatok szemében sokkal több a vér-működés, mint az emberében. Sőt, bizonyos állatoknál olyan szerveket találunk, amelyek ezt a vérműködést szolgálják, mint az úgynevezett „kard-szár” vagy a „legyező”. Ebből kiderül, hogy az állat a szemébe is – és a többi érzékszervvel is így van ez – sokkal több vér-működést küld, mint az ember. Ez azt jelenti, hogy az állat az érzékeiben sokkal több szimpátiát, ösztönös szimpátiát alakít ki a környezet iránt, mint az ember. Az embernek igazából több antipátiája van a környezet felé, mint az állatoknak, ez azonban a szokványos életben nem jut el a tudatba. Csak akkor jut el a tudatba, ha a környezetre való rátekintés addig a benyomásig fokozódik, amelyre undorral reagálunk. Ez csupán minden érzéki észlelés felfokozott benyomása; undorral reagálunk a külső benyomásra. Ha egy olyan helyre mennek, ahol rossz szag van, és undort éreznek e rossz szag szférájában, akkor ez az undorodás nem más, mint annak a fokozódása, ami minden érzékelési működésben megtörténik, csakhogy a szokványos érzékelésben a tudati küszöb alatt marad, hogy undor kíséri az érzékletet. Ha azonban nekünk, embereknek nem volna több antipátiánk a környezetünk irányában, mint az állatoknak, akkor nem különítenénk el önmagunkat oly erősen a környezetünktől, mint ahogy valójában elkülönülünk. Az állatokban sokkal több szimpátia van a környezet iránt, ezáltal sokkal inkább összenőttek a környezettel, és ezért sokkal inkább rá is vannak utalva a klímától, az évszakoktól stb. való függőségre, mint az ember. Mivel az embernek sokkal több antipátiája van a környezet iránt, ezért személyiség. Az a körülmény, hogy a tudatküszöb alatti antipátiánk által el tudjuk különíteni magunkat a környezettől, ez a tény adja az elkülönült személyiségtudatunkat.

Ezzel azonban olyasvalamire utaltunk, ami nagyon lényegesen hozzájárul az ember-lény teljes felfogásához. Láttuk, hogyan folyik egybe a megismerő-, illetve képzetalkotó tevékenységben: a gondolkodás (testi értelemben az idegi működés) és az akarat (testi értelemben a vérműködés).

De ugyanígy az akarati működésben is egybefolyik a képzetalkotási, illetve a tulajdonképpeni akarati működés. Ha akarunk valamit, mindig szimpátiát alakítunk ki az iránt, amit akarunk. De mindig teljesen ösztönös akarat maradna ez, ha nem volnánk képesek arra is, hogy az akarat szimpátiájához hozzáadott antipátiával személyiségként elkülönítsük önmagunkat a tettől, az akart dologtól. Csakhogy most az akart dolog iránti szimpátia kerekedik felül, és csupán egy kiegyenlítést érünk el a szimpátia mellett azzal, hogy antipátiát is adunk hozzá. Ezáltal azonban a szimpátia, mint olyan, megmarad a tudati küszöb alatt, csupán ennek a szimpátiának egy része hatol be abba, amit akarunk. Abban a nem túl számos cselekvésben [86] persze, amelyeket nem pusztán az értelemből eredően hajtunk végre, hanem amelyeket valódi lelkesedéssel, odaadással, szeretettel végzünk, itt oly erősen felülkerekedik a szimpátia az akaratban, hogy a tudatunk küszöbén is átjut, és akaratunk maga szimpátiával áthatottan jelenik meg számunkra, miközben máskor objektív dologként kapcsol össze bennünket a környezettel, így jelenik meg. Ugyanúgy, ahogy csak kivételes esetben – és nem mindig – szabad a környezet iránti antipátiánknak a tudatunkba emelkednie a megismerésben, úgy a mindig meglévő, a környezet iránti szimpátiánknak is csak kivételes esetekben, a lelkesedésben, az odaadó szeretetben szabad a tudatunkba kerülnie. Máskülönben mindent ösztönösen hajtanánk végre. Sohasem lennénk képesek beilleszkedni abba, amit a világ – például a szociális életben – objektíve megkövetel tőlünk. Éppen azért kell gondolkodással áthatnunk az akaratot, hogy ez az akarat beilleszthessen bennünket az emberiség egészébe, illetve a világfolyamatba [87].

Talán világossá válik az önök számára, ami eközben történik, ha belegondolnak, milyen pusztítást is végezne valójában az emberi lélekben, ha ez az egész dolog, amelyről az imént beszéltem, a hétköznapi életben tudatos volna. Ha ez a dolog a szokványos életben folytonosan tudatos volna az ember lelkében, akkor egy jókora adag antipátia volna az ember tudatában, amely minden cselekvését kísérné. Ez rettenetes lenne! Akkor az ember úgy járna- kelne a világban, hogy folyton az antipátia atmoszférájában érezné magát. Bölcs elrendezése a világnak, hogy erőként bár szükség van erre az antipátiára a cselekvéseinkhez, de nem válik számunkra tudatossá, hanem a tudati küszöb alatt marad.

Nos, hogy úgy mondjam, az emberi természet egy különös misztériumába tekintenek itt bele, egy olyan misztériumba, amelyet tulajdonképpen minden jobb ember megérez, amelyet azonban a nevelőnek illetve a tanárnak teljesen a tudatába kellene emelnie. Miután kezdetben gyermekek vagyunk, többé-kevésbé persze tisztán szimpátiából cselekszünk. Bármily különösen hangozzék is, minden, amit a gyermek tesz, ahogy tombol, azt a cselekvés illetve a tombolás iránti szimpátiából teszi. Amikor a szimpátia megszületik a világban, akkor nem más, mint erős szeretet, erős akarat. De nem maradhat így, át kell járnia a képzetalkotásnak, bizonyos értelemben folytonosan meg kell, hogy világítsa a képzetalkotás. Ez átfogó módon történik meg, amikor a puszta ösztöneinkbe belehelyezzük az ideálokat, az erkölcsi ideálokat. És most jobban megérthetik majd, hogy mit is jelent tulajdonképpen e téren az antipátia. Ha az ösztön-impulzusok [88], amelyeket a kisgyermekben megfigyelünk, egész életünkön át csak szimpatikusak maradnának, ahogy a kisgyerekben szimpatikusak, akkor az ösztöneink befolyása alatt, animálisan fejlődnénk. Ezeknek az ösztönöknek antipatikussá kell válniuk számunkra, antipátiát kell beléjük töltenünk. Ha antipátiát töltünk beléjük, akkor ezt az erkölcsi ideáljaink által tesszük, amelyek számára antipatikusak az ösztönök, és amelyek a születés és a halál közötti életünkben először adnak hozzá antipátiát az ösztönök gyermeki szimpátiájához. Ezért az erkölcsi fejlődés mindig aszketikus dolog. Csupán helyes módon kell értelmezni ezt az aszketizmust. Mindig egyfajta gyakorlatozás ez az animális leküzdésében.

Mindezek meg kell, hogy tanítsanak bennünket arra, hogy az akarat milyen nagymértékben nem csupán az ember gyakorlati cselekvésének az akarata, hanem hogy a képzetalkotás, a megismerő tevékenység is mennyire áthatja.

Nos, a megismerés, a gondolkodás illetve az akarat között ott van középen az ember érzelmi működése. Ha képzetet alkotnak arról, amit most az akaratról és a gondolkodásról levezettem, akkor a következőt mondhatják. Egy bizonyos középső határvonaltól áramlik ki egyfelől mindaz, ami szimpátia: az akarat; a másik oldalon pedig kiáramlik mindaz, ami antipátia: a gondolkodás. De az akarat szimpátiája visszahat a gondolkodásra is, és a gondolkodás antipátiája szintén visszahat az akaratra. És így válik egésszé az ember, amikor az, ami főként az egyik oldalon alakul ki, a másik oldalra is kihat. A két oldal között tehát, a gondolkodás és az akarat között, ott az érzés, így az érzés egyfelől rokon a gondolkodással, másfelől pedig az akarattal. Ahogy már a teljes emberi lélekben sem vagyunk képesek szigorúan különválasztani a megismerő, illetve gondolkodó tevékenységet és az akarati működést, úgy még kevésbé lehetséges az érzésben elkülöníteni a gondolkodási illetve az akarati elemet. Az érzésben egészen erősen egymásba folynak az akarati és a gondolkodási elemek.

Itt ismét meggyőződhetnek az elmondottak helyességéről pusztán önmegfigyelés útján, még ha az csak felületes is. Már amit eddig elmondtam, rávezeti önöket arra, hogy ezeknek a dolgoknak a helyességét belássák, hiszen azt mondtam önöknek: az akarat, amely a szokványos életben objektíven működik, lelkesedésből, szeretetből jövő működéssé fokozódik. Itt egészen határozottan azt látják, hogy az egyébként a külső élet szükségszerűségei által létrejövő akaratot átjárja az érzés. Ha lelkesen, szeretetteljesen végeznek valamit, akkor úgy teszik meg azt, ami az akaratból jön, hogy átitatják szubjektív érzéssel. De az érzékelési működésekben is láthatják, ha alaposabban megfigyelik – éppen a goethei színtan kapcsán -, hogyan keveredik bele az érzékelési tevékenységbe az érzés. És ha az undorodásig, a csömörig fokozódik az érzékelési tevékenység, vagy a másik oldalon a kellemes virágillat beszippantásáig, akkor az érzékelési tevékenységbe itt is minden további nélkül belefolyik az érzelmi működés.

De a gondolkodási tevékenységbe is belefolyik az érzelmi működés. Volt egyszer egy – legalábbis külsőleg – igen figyelemreméltó filozófiai vita (a világnézetek történetében ugye sok filozófiai vita adódott) Franz Brentano [89] pszichológus és Sigwart [90] filozófus között Heidelbergben. A két úriember arról vitatkozott egymással, hogy mi is rejlik az ember ítéletalkotó tevékenységében. Sigwart úgy vélte: Amikor az ember ítéletet alkot – mondjuk, ezt az ítéletet: „Az embernek jónak kell lennie” -, akkor egy ilyen ítéletben mindig megszólal az érzés is; az érzés hozza meg a döntést. Brentano úgy vélte: Az ítéletalkotás illetve az érzelmi működés, amelyek kedélymozgásokból állnak, olyannyira különbözőek, hogy az ítéletalkotó funkciót, az ítéletalkotás működését egyáltalán nem érthetnénk meg, ha azt hinnénk, hogy ebbe belejátszik az érzés. O úgy gondolta, hogy ezzel valami szubjektív dolog kerülne az ítéletbe, miközben az ítéletünkben objektívek akarunk lenni.

Egy ilyen vita csak azt mutatja meg a rálátással rendelkezőnek, hogy sem a pszichológusok, sem pedig a filozófusok nem jöttek rá arra, amire rá kellett volna jönniük, hogy a lelki működések egymásba folynak. Gondolják át, hogy mit is kell itt valójában megfigyelnünk. Az egyik oldalon ott van az ítélőképesség, amelynek természetesen valamilyen teljesen objektív dologról kell döntést hoznia. Hogy az embernek jónak kell lennie, ennek nem szabad a szubjektív érzésünktől függnie. Az ítélet tartalmának tehát objektívnek kell lennie. De amikor ítéletet alkotunk, még valami teljesen más dolog is számításba jön. A dolgok, amelyek objektíve helyesek, ettől persze még nem lesznek tudatosak a lelkünkben. Előbb tudatosan a lelkünkbe kell kerülniük. Márpedig semmiféle ítélet nem kerül tudatosan a lelkünkbe anélkül, hogy ebben ne működne közre az érzelem. Ezért azt kell mondanunk, hogy Brentanónak és Sigwartnak meg kellett volna egyeznie abban, hogy mindketten azt mondják: igen, az ítélet objektív tartalma szilárdan az érzelmi működésen kívül áll; ahhoz azonban, hogy az ember szubjektív lelkében létrejöhessen a meggyőződés az ítélet helyességéről, ki kell alakulnia az érzelmi működésnek.

Látják ebből, hogy milyen nehéz is a filozófiai szemlélet pontatlanságával, ahogy az manapság jellemző, egyáltalán pontos fogalmakhoz eljutni. Az ilyen pontos fogalmakhoz előbb fel kell emelkednünk, és ma nincs más, ami ránevel a pontos fogalmakra, mint a szellemtudomány. A külső tudomány úgy véli, hogy pontos fogalmakkal rendelkezik, és igen dölyfösen tekint arra, amit az antropozófiai orientáltságú szellemtudomány felmutat, mert fogalma sincs arról, hogy az erről az oldalról származó fogalmak a ma használatosakkal szemben sokkal pontosabbak és egzaktabbak, mert a valóságból erednek, nem pedig puszta szójátékból.

Amikor így nyomon követik az érzés elemét egyfelől a megismerésben, a képzetalkotásban, másfelől az akaratban, azt mondják majd: az érzés középső lelki működésként áll a megismerés és az akarat között, és mindkét irányba kisugározza a lényét, lényegét. Az érzés még nem teljesen kialakult megismerés, sem pedig teljesen kialakult akarat. Visszafogott megismerés és visszafogott akarat. Ezért az érzés is szimpátiából és antipátiából áll, amelyek elrejtőznek, ahogy látták, mind a megismerésben, mind az akaratban. Mindkettő, a szimpátia és az antipátia is, jelen van a megismerésben és az akaratban, ahogy testileg egymásba folyik az idegi- és a vér-tevékenység. Azonban elrejtőznek. Az érzésben válnak nyilvánvalóvá.

Hogy is néznek ki ezért az érzés testi megnyilvánulásai? Az emberi testben mindenütt láthatják, hogy a vérpályák valamilyen módon érintkeznek az idegpályákkal. És mindenütt, ahol a vérpályák és az idegpályák érintkeznek, tulajdonképpen érzés keletkezik. Csakhogy például az érzékszervekben mind az idegek, mind a vérpályák olyannyira finomak, hogy már nem érezzük meg az érzést. A teljes látásunkat és hallásunkat áthatja egy csendes érzés, de nem érezzük; annál is kevésbé érezzük, mert az érzékszervek elkülönülnek, elválnak a szervezet többi részétől. A látásnál, a szem tevékenységében szinte egyáltalán nem érezzük az érzésszintű szimpátia-, illetve antipátia-tevékenységet, mert a szem a csontüregbe ágyazottan szinte teljesen elkülönül a szervezet többi részétől. És egészen finomak azok az idegek, amelyek behatolnak a szembe, miként az oda behatoló vérpályák is. Az érzésszintű érzékelés erősen el van nyomva a szemben. Kevésbé van elnyomva az érzés a hallás-érzékben. A hallás sokkal inkább szerves összefüggésben áll a szervezet egészének működésével, mint a látás. Mivel sok olyan szerv található a fülben, amelyek teljesen más jellegűek, mint a szem szervei, a fül sok vonatkozásban hű leképeződése annak, ami a teljes szervezetben történik. Ezért azt, ami érzékelési működésként zajlik a fülben, igen erősen kíséri az érzelmi működés. És itt még az olyan embereknek is, akik jól meg tudják érteni azt, amit hallanak, nehezükre esik, hogy valóban világossá tegyék, hogy abban, amit hallanak, különösen, amit művészileg hallanak, mi is pusztán a megismerés, és mi az, ami érzésszerű. Ezen alapszik az újabb kor egy nagyon érdekes jelensége, amely közvetlenül hatással volt a művészi alkotásokra is.

Önök mindnyájan ismerik Richard Wagner [91] „Mesterdalnokok” című művéből Beckmesser figuráját. Mit is kellene tulajdonképpen Beckmessernek megjelenítenie? Egy olyan zenei felfogást valló embert, aki teljesen elfelejti, hogy a teljes ember érzésszerű alkotóeleme is hatással van arra, ami a hallásban megismerésszerű. Wagnert – aki Walter alakjában jelenítette meg a saját felfogását – ugyancsak teljesen egyoldalúan hatotta át az, hogy főleg az érzésnek kell a zenében élnie. Az, ami itt Walter illetve Beckmesser alakjában egy félreértelmezett felfogásból adódóan – úgy értem: mindkét esetben félreértelmezett felfogásból – szembekerül egymással, ellentétben a helyes felfogással, vagyis hogy hogyan hat egymásra az érzésjellegű és a megismerés-jellegű a zenei hallásban, egy történelmi jelenségben azáltal jutott kifejezésre, hogy a wagneri művészet megjelenésekor – különösen pedig amikor ismertté vált Bécsben – ellenzőjére talált Eduard Hanslick [92] személyében, aki mindazt a zeneiséggel ellentétesnek tekintette Wagner művészetében, ami az érzelmi szférában áramlott. Talán kevés olyan pszichológiai szempontból érdekes írás van a művészet területén, mint Eduard Hanslick „Vom Musikalisch-Schönen” („A zenei szépségről”) című írása. Ebben főként azt fejti ki, hogy nem valódi zenész az, nincs valódi zenei érzéke annak, aki mindent az érzésből akar előhozni a zenében, hanem csak az zenész, aki a hangot hanggal összekötő objektív kapcsolódásban látja a zeneiség tulajdonképpeni erejét, a minden érzelmességet nélkülöző arabeszkben, amely hang és hang kapcsolódásából áll össze. Csodálatos tisztasággal fejti ki Eduard Hanslick említett könyvében azt a követelményt, mely szerint a legmagasabb rendű zeneiségnek csakis a hangképben, a hangok arabeszkjében szabad rejlenie, és minden lehetséges gúnyt bevet azzal szemben, ami éppen a wagneriség veleje, hogy ti. az érzés eleméből hozza létre a hangzást. Hogy egyáltalán megjelenhetett a zeneiség terén egy ilyen vita, mint amilyen a Hanslick és Wagner közötti, az éppen arról tanúskodik, hogy pszichológiai téren bizonytalan elképzelések voltak az újabb kori lelki működésekről, máskülönben egyáltalán nem is születhetett volna meg egy olyan egyoldalú nézet, mint amilyen Hanslicknál jelentkezett. Ha azonban átlátjuk az egyoldalúságot, és átadjuk magunkat Hanslick filozófiailag erős fejtegetéseinek, akkor azt fogjuk mondani: a „Vom Musikalisch-Schönen” című könyvecske igen szellemes mű.

Látják ebből, hogy az egyik érzékszerv esetében több, a másik esetében kevesebb hatol be a teljes emberből – aki először is érző lényként él – a perifériába a megismerés szintjén.

Ez bizonyára – és ennek így is kell lennie – éppen a pedagógiai belátásukból eredően felhívja valamire a figyelmüket, ami nagy pusztítást végez a jelenkor tudományos gondolkodásában. Ha nem beszéltünk volna itt előkészítésképpen – és nem beszélnénk most is – arról, aminek el kell vezetnie önöket egyfajta reformátori tevékenységhez, akkor a most hozzáférhető pedagógiai művekből, a létező pszichológiai és logikai művekből és a nevelési gyakorlatokból kellene összeszedniük, amit az iskolai tevékenységükben el akarnak végezni. Azt kellene belevinniük az iskolai tevékenységükbe, ami a külső világban szokásossá vált. Csakhogy az, ami manapság megszokottá vált, kezdettől fogva nagy visszásságokat mutat már a pszichológia terén is. Minden pszichológiai műben találunk persze először is egy úgynevezett „érzékeléstant”. Amikor megvizsgáljuk, hogy min is alapszik az érzékelés, képet kapunk a szem, a fül, az orr stb. működéséről. Mindezt összefoglalják egy nagy absztrakcióban „érzékelő tevékenység” címén. Ez nagy hiba, jelentős tévedés. Hiszen vegyék csak azokat az érzékeket, amelyek mindenekelőtt ismertek a mai fiziológusok illetve pszichológusok számára, s akkor, ha először is csak a testi dolgokra tekintenek, meg tudják majd figyelni, hogy a szem, mint érzékszerv tulajdonképpen teljesen más, mint a fül. A szem és a fül két teljesen különböző lényegű dolog. Hát még a tapintás-érzék szervezettsége, amely egyáltalán nincs is kikutatva, még csak annyira kielégítő módon sem, mint a szem vagy a fül esetében! De maradjunk csak a szemnél és a fülnél. Teljesen különböző a működésűk, így a látás és a hallás összefoglalása „érzékelő tevékenység” címszó alatt csak szürke teória. Ha helyesen szeretnénk itt hozzálátni a dolgokhoz, akkor először is egy konkrét rátekintő képességgel voltaképpen csak a szem működéséről, a fül működéséről, a szaglószerv működéséről stb. kellene beszélnünk. Ekkor oly nagy eltéréseket találnánk, hogy elmenne a kedvünk attól, hogy egy általános érzékszervi fiziológiát állítsunk fel, ahogy ez a mai pszichológiai művekben található.

Ha az emberi lelket vizsgáljuk, akkor tekinthetünk bele igazán, ha megmaradunk azon a területen, amelyet megpróbáltam körülhatárolni fejtegetéseimben, az „Igazság és tudomány” („Wahrheit und Wissenschaft”), valamint a „A szabadság filozófiája” („Die Philosophie der Freiheit”) [93] című műveimben. Ekkor beszélhetünk az egységes lélekről, anélkül, hogy közben absztrakciókba bocsátkoznánk. Hiszen itt biztos talajon állunk; itt abból indulunk ki, hogy az ember fokozatosan „éli bele” magát a világba, és nem övé a teljes valóság. Ennek utánanézhetnek az említett könyvekben. Az embernek kezdetben nem áll rendelkezésére a teljes valóság. Továbblép a fejlődésben, és a további fejlődés során válik számára igazi valósággá az, ami korábban még nem volt valóság, azáltal, hogy a gondolkodás és a szemlélet összeolvad. Az ember előbb meghódítja a maga számára a valóságot. Ebben az összefüggésben a kantianizmus, amely mindenbe belerágta magát, a legszörnyűbb pusztításokat vitte véghez. Mit is tesz a kantianizmus? Kezdettől dogmatikusan azt mondja: a világra, amely körülvesz bennünket, először is csak rá kell tekintenünk, és tulajdonképpen csak e világ tükörképe él bennünk. Így vezeti le az összes többi dolgot. Kant nincs tisztában azzal, hogy mi is van a környezetben, amelyet az ember érzékel [94]. Hiszen a valóság nem a környezetben van, nem is a jelenségekben, hanem az a helyzet, hogy a valóság csak fokozatosan bukkan fel azáltal, hogy meghódítjuk ezt a valóságot, így az a valóság, amely elénk tárul, csak a legutolsó dolog. Alapjában véve az volna az igazi valóság, amit az ember abban a pillanatban lát meg, amikor már nem tud beszélni róla, nevezetesen abban a pillanatban, amikor átlépi a halál küszöbét.

Nagyon sok téves elem szivárgott bele az újabb szellemi kultúrába, és ez a pedagógia területén hat a legélesebben. Ezért törekednünk kell arra, hogy a téves fogalmak helyébe odaállítsuk a helyeseket. Akkor képesek leszünk arra, hogy amit meg kell tennünk a tanítás érdekében, azt helyesen is hajtsuk végre.

6 – Stuttgart, 1919. augusztus 27.

[Emberszemléletünk területei. Előbb lelki oldaláról vizsgáltuk az embert, legvégül testi oldaláról vizsgáljuk majd, most pedig szellemi nézőpontból: tudatállapotok. A gondolkodó megismerés, mint teljesen tudatos, éber tevékenység; az érzés, mint félig tudatos, álmodó tevékenység; az akarat, mint tudat alatti, alvó tevékenység. Az álmodozó illetve a tompa felfogású gyerekekkel való bánásmód. Az ,,én” teljesen éber élete csak a világról alkotott képben lehetséges, a valós világban nem. Az ,,én” élete a lélek-működésekben: képszerű-éber a gondolkodó megismerésben, álmodó és tudat alatt inspirált az érzésben, alvó és tudat alatt intuitív az akaratban. A lidércnyomásról. Az intuíciók felszínre törése Goethe ,,Faust”-jának példáján. Az intuitív akarat szorosabb kapcsolódása a képszerű megismeréshez az inspirált érzéssel szemben. A fej elkülönül az alvó akarattól.]

Eddig megpróbáltuk úgy megragadni az embert, ahogy megértése számunkra a gyermek neveléséhez szükséges, azaz a lélek oldaláról. El kell majd különítenünk a háromféle megközelítést – a szellemi, a lelki, illetve a testi nézőpontot – és ahhoz, hogy teljes antropológiához jussunk, mindhárom nézőpontból meg fogjuk vizsgálni az embert. A legkézenfekvőbb az, hogy a lelki megfigyelést elvégezzük, mert a szokványos életben a lelki oldal áll legközelebb az emberhez. És bizonyára azt is érezték, hogy amikor az ember megragadásához fő fogalmakként az antipátiát illetve a szimpátiát használtuk, ezzel a lelket céloztuk meg. Nem bizonyul megfelelőnek számunkra, ha a lelkiről mindjárt a testire térünk rá, hiszen szellemtudományos vizsgálódásainkból tudjuk, hogy a testi csak úgy érthető meg, ha a szellemi és egyszersmind a lelki megnyilvánulásaként fogjuk fel. Ezért a lelki szemlélethez, amelyet általános vonalakban felvázoltunk, most az ember szellemi nézőpontból vett szemléletét fűzzük hozzá, és csak ezt követően térünk majd rá közelebbről az úgynevezett antropológiára, az ember-lény olyan megközelítésű szemléletére, ahogy a külső fizikai világban megnyilvánul.

Ha bármilyen nézőpontból célszerűen kívánják megvizsgálni az embert, akkor újra és újra vissza kell térniük arra, hogy hogyan tagolódik az ember lelki tevékenysége a gondolkodásban lezajló megismerésre, az érzésre, illetve az akaratra. A gondolkodást illetve a megismerést, az érzést valamint az akaratot eddig az antipátia és a szimpátia atmoszférájába helyeztük. Most pedig kifejezetten szellemi nézőpontból kívánjuk szemügyre venni az akaratot, az érzést és a megismerést.

Szellemi szempontból vizsgálva is különbséget fognak találni az akarat, az érzés, illetve a gondolkodó megismerés között. Figyeljék csak meg a következőket. A gondolkodó megismerés során érezniük kell – ha szabad először is képileg kifejeznem magam, a képek pedig fogalmakhoz segítenek majd bennünket -, hogy bizonyos értelemben a fényben élnek. Megismernek, és az „én”- ükkel teljesen benne érzik magukat a megismerő tevékenységben. A tevékenységnek, amelyet megismerésnek neveznek, bizonyos értelemben minden része, minden darabja benne van mindabban, amit az „én”-ük tesz; és hasonlóképpen: amit az „én”-ük tesz, az benne van a megismerő tevékenységben. Teljesen a világosságban vannak, egy teljesen tudatos tevékenységben élnek, ha szabad így kifejeznem magam. Baj is volna, ha a megismerésben nem lennének teljesen tudatos tevékenységben. Gondoljanak bele, hogy a következő érzéssel kellene élniük: miközben ítéletet alkotnak, valahol a tudatalattiban történik valami az „én”-ükkel, és e folyamat eredménye volna az ítélet! Mondjuk, kijelentik: „Ez az ember jó.” Vagyis ítéletet alkotnak. Tudatában kell lenniük, hogy az, amire szükségük van ennek az ítéletnek a megalkotásához – alany: „ez az ember”, állítmány: „jó”-, egy olyan folyamat részeit alkotja, amely teljesen jelenvaló az önök számára, amelyet teljesen átjár a tudat fénye. Ha azt kellene feltételezniük, hogy valamiféle démon, vagy a természet egy mechanizmusa gyúrná egybe az „embert” a „jósággal”, miközben önök ítéletet alkotnak, akkor nem volnának benne teljesen tudatosan ebben a megismerő gondolkodási aktusban, és az ítélet egy részével mindig a tudatalattiban lennének. Az a lényeg a gondolkodó megismerésnél, hogy a tevékenység egész működése folyamán önök teljesen tudatosak.

Nem így van ez az akaratnál. Nagyon jól tudják, hogy amikor a legegyszerűbb akarati tevékenységet, a járást alakítják ki, akkor tulajdonképpen csak e járásról alkotott képzetben élnek teljesen tudatosan. Ami az izmaikban történik, amikor egyik lábukat a másik elé teszik, ami eközben a testük mechanizmusában és az egész szervezetben zajlik, erről semmit sem tudnak. Gondoljanak csak bele, hogy mi mindent kellene megtanulniuk a világról, ha mindazokat a tevékenységeket tudatosan kellene végrehajtaniuk, amelyek a járás akarásához szükségesek! Akkor pontosan tudniuk kellene, hogy mennyit is használnak fel azokból a működésekből, amelyeket a lábaik izmaiban és testük más izmaiban a tápanyagok előidéznek, miközben önök azon fáradoznak, hogy járjanak. Sohasem számolták ki, hogy mennyit is használnak fel abból, amit a táplálékokból kapnak. Egész jól tudják: mindez nagyon is tudat alatt történik az önök testiségében. Amikor akarunk, a tevékenységünkbe folytonosan belekeveredik egy mély tudat alatti elem. Nem csak akkor van ez így, ha a saját szervezetünkben vizsgáljuk az akarat lényegét, mibenlétét. Amit akkor teszünk, amikor a külső világra terjesztjük ki az akaratunkat, semmiképpen sem ragadjuk meg azt sem teljesen a tudat fényével.

Képzeljék el, hogy van két oszlopszerű rúdjuk. Elhatározzák, hogy keresztbe raknak rájuk egy harmadik rudat.

Most különböztessék meg pontosan azt, ami abban, amit mindezzel tettek, teljesen tudatos megismerő tevékenységként él, attól, ami abban a teljesen tudatos tevékenységükben él, amikor azt az ítéletet alkotják: „az ember jó”, amelyben teljesen benne élnek a megismeréssel. Kérem, hogy különböztessék meg, ami ebben megismerő tevékenységként él attól, amiről semmit sem tudnak, annak ellenére, hogy a teljes akaratukkal volt dolguk: miért is támasztja ez a két oszlop bizonyos erők által ezt a rajtuk fekvő gerendát? Erről a fizikának ugye a mai napig csak hipotézisei vannak. És ha az emberek azt hiszik, hogy tudják, hogy miért is tartja meg a két oszlop a gerendát, akkor ezt csak beképzelik maguknak. Mindaz, ami a kohézió, az adhézió, a vonzó- illetve taszítóerő fogalmaként a rendelkezésünkre áll, a külső tudás számára alapjában véve csak hipotézis. Számolunk ezekkel a külső hipotézisekkel, amikor cselekszünk, számítunk arra, hogy a két oszlop, amelynek a gerendát kell tartania, nem fog összeomlani, ha megfelelő a vastagságuk. De nem vagyunk képesek átlátni a teljes folyamatot, amely ezzel összefügg, ugyanúgy, ahogy a lábunk mozgását sem vagyunk képesek átlátni, amikor előre haladunk. Így itt is belekeveredik az akaratunkba egy olyan elem, amely nem ér fel a tudatunkba. Az akarat a legszélesebb körben magában hordoz egy tudatalatti elemet.

Az érzés pedig középen áll az akarat illetve a gondolkodó megismerés között. Az érzéssel is az a helyzet, hogy részben áthatja a tudat, részben pedig egy tudatalatti elem. Az érzés ily módon részesül a megismerő gondolkodás sajátosságaiból is, másfelől pedig az érző illetve megérzett akarat sajátosságaiból. Mi is áll itt tulajdonképpen előttünk, ha szellemi szempontból nézzük?

Csak akkor fognak eligazodni, ha a fent jellemzett tényeket a következő módon fogják fel. A szokványos életben az ébrenlétről, az éber tudatállapotról beszélünk. Ezzel az éber tudatállapottal azonban csak a megismerő gondolkodás tevékenységében rendelkezünk. Ha tehát egészen pontosan akarnak arról beszélni, hogy mennyiben is éber az ember, akkor azt kell mondaniuk: igazán csak addig éber az ember, ameddig és amennyiben valamit gondolatilag ismer meg.

Hogy is van ez az akarattal? Mindannyian ismerik az alvás tudatállapotát (vagy nevezzük ezt akár tudattalan állapotnak). Tudják, hogy miközben alszunk, az elalvástól a felébredésig, nincs a tudatunkban az, amit átélünk. De ugyanígy van ez mindazzal, ami tudatalatti elemként az akaratunkat áthatja. Amennyiben akarattal bíró lények vagyunk emberként, alszunk, akkor is, ha ébren vagyunk. Mindig magunkban hordozunk egy alvó embert, nevezetesen az akarattal bíró embert, és az éber, a gondolkodva megismerő emberrel kísérjük őt. Amennyiben akarattal bíró lények vagyunk, a felébredéstől az elalvásig is alszunk. Mindig alszik bennünk valami, nevezetesen az akarat belső lénye. Ennek sem vagyunk erősebben tudatában, mint amennyire tudatában vagyunk azoknak a folyamatoknak, amelyek alvás közben játszódnak le velünk. Nem ismerjük meg teljesen az embert, ha nem tudjuk, hogy amikor akar valamit, alvó állapota hatással van az ébrenlétére.

Az érzés középen áll, és most feltehetjük magunknak a kérdést: „Milyen is a tudat az érzésben..?” Nos, ez is középen áll az ébrenlét és az alvás között. A lelkükben élő érzéseket ugyanúgy ismerik önök, mint az álmaikat, de az álmokra csak emlékeznek, az érzéseket pedig közvetlenül élik meg. De a belső lelkiállapotuk illetve a lelkületük, amelyben az érzéseikről tudnak, nem más, mint az, amellyel az álmaik iránt viseltetnek. Az ébrenlétben nem csupán éber emberek önök, amikor gondolkodva ismernek meg valamit, illetve alvó emberek, amennyiben akarnak valamit, hanem álmodó emberek is, amikor éreznek. Így tehát valóban háromféle tudatállapottal rendelkezünk, amikor ébren vagyunk: a tulajdonképpeni értelemben vett ébrenléttel a gondolkodó megismerésben, az álmodással az érzésben, és az alvással az akaratban. A szokványos álom nélküli alvás [95] szellemi szempontból nem más, mint az, hogy az ember teljes lelki lényével feladja azt, aminek az akaratában átadja magát, miközben éli a nappali életét. Csak az a különbség, hogy a tulajdonképpeni alvásban a teljes lelki lényünkkel, az ébrenlétben pedig csak az akaratunkkal alszunk. Az álmodás esetében – amit a szokványos életben így nevezünk – az a helyzet, hogy teljes ember-lényünkkel átadjuk magunkat annak a lelkiállapotnak, amelyet álomnak hívunk, az ébrenlétben pedig csak érző emberként adjuk át magunkat ennek az álmodó lelkiállapotnak.

Pedagógiai tekintetben most már nem fognak csodálkozni, ha úgy tekintenek a dologra, hogy a gyerekek tudatuk éberségének vonatkozásában különbözőek. Hiszen úgy fogják találni, hogy azok a gyerekek, akiknél hajlamuk szerint az érzelmi élet dominál, álmodozóak, náluk gyermekkorban még nem ébredt fel a teljes gondolkodás, így könnyen átadják magukat álmodozó lényüknek. Ez aztán indítékul szolgálhat az önök számára, hogy erős érzésekkel hassanak egy ilyen gyermekre. És akkor az lehet a reményük, hogy ezek az erős érzések a világos megismerést is felébresztik majd nála, hiszen az életritmus alapján mindenféle alvásnak az a tendenciája, hogy bizonyos idő után felébredjen. Ha tehát erős érzésekkel közelítünk egy olyan gyermekhez, aki álmodozva töpreng az érzelmi életében, akkor ezek a gyermekbe oltott erős érzések egy idő múlva majd gondolatként maguktól felébrednek.

Azok a gyerekek, akik még inkább magukban töprengők, sőt, akik tompák az érzelmi élet irányában, ez azt jelenti majd az önök számára, hogy nekik különösen az akarati hajlamaik erősek. Azt látják itt: ha végiggondolják ezt, megismerően állhatnak a gyermeki élet egyes rejtélyei előtt. Kerülhet önökhöz olyan gyermek az iskolában, aki teljesen tompa felfogásúnak látszik. Ha ekkor mindjárt kimondják az ítéletet: ez egy gyengeelméjű, tompa felfogású gyerek, ha megvizsgálnák a kísérleti pszichológia módszereivel, szép emlékezetvizsgálatokat végeznének vele és mindenféléket, amiket manapság ugye már pszichológiai-pedagógiai laboratóriumokban is végeznek, és azután azt mondanák: ez a gyerek képességeit tekintve teljesen gyengeelméjű és a gyógypedagógiai iskolába való, vagy pedig a mostanság oly kedvelt gyengébb képességűek iskolájába, akkor az ilyen ítélettel nem kerülnének közel a gyermek lényéhez. De ez a gyermek talán különösen erős az akarati hajlamaiban, talán egyike azoknak a gyerekeknek, akik a későbbi életük során a kolerikusságukból következően tetterős cselekvőkké válnak. Az akarat azonban először is alvó állapotban van. Ha pedig a gondolkodó megismerés ennél a gyermeknél arra ítéltetett, hogy majd csak később lépjen napvilágra, akkor a megfelelő módon kell bánnunk vele, hogy azután később megszólítható legyen, hogy valamilyen tetterős cselekedetet hajtson végre. Előbb igazi tompa-felfogásúként nyilvánul meg a gyerek, de talán egyáltalán nem is az. És akkor képesnek kell lennünk annak a meglátására, hogy hogyan ébreszthetjük fel egy ilyen gyermekben az akaratot; vagyis úgy kell hatnunk az éber alvó-állapotára, hogy fokozatosan eljusson oda – mert ugye mindenféle alvásnak az a tendenciája, hogy felébredjen -, hogy egy későbbi életkorban felébressze az alvását, mint akaratot, amely talán igen erős, most azonban alszik, az alvó lény uralkodik rajta. Úgy kell bánniuk vele, hogy lehetőleg kevéssé épüljön a megismerő-képességére, a felfogására, hanem bizonyos értelemben belekalapálnak néhány igen erősen az akaratára ható dolgot, például miközben beszél, tegyen lépéseket. Kiemelik az ilyen gyermeket az osztályból – nem lesz ugyebár túl sok ilyen gyermekük -, (a többi gyerekre ösztönzően hat majd ez, ezt a gyermeket pedig fejleszti), és miközben mondatokat mond, mozdulatokkal kíséri a szavait. Tehát: „Az (lépés) – ember (lépés) – jó! (lépés)”. Ily módon a teljes embert összekapcsolják az akarati elemben a puszta intellektualitással a megismerésben, és fokozatosan eljuthatnak oda, hogy egy ilyen gyermeknél az akarat gondolattá ébredjen. Csak annak belátása, hogy az éber emberben különböző tudatállapotokkal van dolgunk – ébrenléttel, álommal és alvással -, csak ennek belátása juttat el bennünket az alakulóban lévő emberrel szembeni feladataink felismeréséhez.

Most azonban rákérdezhetünk valamire. Azt kérdezhetjük: hogyan viszonyul az ember tulajdonképpeni centruma, az „én”, ezekhez a különböző tudat-állapotokhoz? Úgy igazodnak el e téren a legkönnyebben, ha először is feltételezik, hogy amit világnak, kozmosznak nevezünk, az tevékenységek, működések összessége, ami ugyebár tagadhatatlan. Számunkra az elemi élet különféle területein nyilvánulnak meg ezek a működések. Tudjuk, hogy ebben az elemi életben erők működnek. Életerő működik például körülöttünk. Az elemi erők és az életerő közé pedig beszövődik mindaz, amit például a hő és a tűz idéz elő. Gondoljanak csak bele, hogy mennyire olyan környezetben élünk, amelyben igen sok mindent idéz elő a tűz.

A Föld bizonyos tájain, például Dél-Olaszországban [96], csak meg kell gyújtaniuk egy papírgalacsint, és abban a pillanatban erőteljesen füst kezd jönni a talajból. Miért történik ez? Azért történik, mert a papírgalacsin meggyújtásával, illetve az így fejlődő hő által felhígítják ott a levegőt, és az egyébként a földfelszín alatt működő erőket a felfelé szálló füst által felfelé húzzák, s így abban a pillanatban, amikor meggyújtják a papírgalacsint és ledobják azt a földre, egy füstfelhőben állnak. Ez egy olyan kísérlet, amelyet minden utazó elvégezhet, aki Nápoly környékére érkezik. Arra hoztam fel ezt példának, hogy ha nem felületesen szemléljük a világot, azt kell mondanunk: olyan környezetben élünk, amelyet mindenütt erők járnak át.

Nos, léteznek a hőnél magasabb rendű erők is. Ezek is ott vannak a környezetünkben. Mindig keresztülhaladunk rajtuk, amikor fizikai emberként a világban járunk. Igen, a fizikai testünk – anélkül, hogy a szokványos megismerésben tudnánk erről – olyan, hogy kibírjuk ezt. Képesek vagyunk a fizikai testünkkel így járni- kelni a világban.

Az „én”-ünkkel, amely az evolúciónk legfiatalabb képződménye, nem tudnánk keresztülhatolni a világnak ezeken az erőin, ha ennek az „én”-nek közvetlenül át kellene adnia magát ezeknek az erőknek. Ez az „én” nem tudná mindennek átadni magát, ami a környezetében van, illetve amiben saját maga benne él. Ezt az „én”-t most még meg kell óvnunk attól, hogy ki kelljen áramolnia a világ erői közé. Egyszer eljut majd a fejlődésében odáig, hogy beleáramolhasson a világ erőibe. Erre most még nem képes. Ezért szükséges, hogy a teljesen éber „én” szempontjából ne kerüljünk ki a környezetünkben lévő valós világba, hanem csak a világról alkotott képbe. Ezért a gondolkodó megismerésünkben éppenséggel csupán a világról alkotott képek vannak jelen, amire a lelki nézőpontból már utaltunk.

Most szellemi szempontból is megvizsgáljuk ezt. A gondolkodó megismerésben képekben élünk; és a jelenlegi fejlődési fokon álló emberekként a születés és a halál között a teljesen éber „én”- ünkkel csak a kozmosz képeiben élhetünk benne, a valós kozmoszban még nem. Ezért kell a testünknek, amikor ébren vagyunk, először is előhívnia számunkra a kozmosz képeit. Azután az „én”- ünk ezekben a kozmoszról alkotott képekben él.

A pszichológusok rettenetesen sokat fáradoznak azon, hogy feltárják a test és a lélek közötti viszonyokat. A test és a lélek közötti kölcsönhatásról beszélnek, pszicho-fizikai parallelizmusról, és hasonlókról. Mindezek a dolgok alapjában véve gyerekes fogalmak. Hiszen a valós folyamat ebben az esetben a következő. Amikor az „én” reggel átmegy az ébrenlét állapotába, akkor behatol a testbe, de nem a test fizikai folyamataiba, hanem abba a képi világba, amelyet a test legmélyebb belső világában alkot a külső folyamatokról. Ez közvetíti az „én”-nek a gondolkodó megismerést.

Az érzésnél más a helyzet. Itt már a valós testbe hatol be az „én”, nem csupán a képekbe. Ha azonban teljesen tudatos volna ennél a behatolásnál, akkor szó szerint – tekintsék most ezt lelki szinten – lelkileg elégne. Ha ugyanaz történne önökkel az érzésben, ami a gondolkodásban történik, amikor az „én”-ükkel behatolnak azokba a képekbe, amelyeket a testük alkot, akkor lelkileg elégnének. Nem bírnák ki. Ezt a behatolást, amit az érzés jelent, csak álmodó, letompított tudatállapotban tudják megélni. Csak az álomban bírják ki azt, ami az érzés során tulajdonképpen történik a testükben.

Ami pedig az akaratban lejátszódik, azt egyáltalában csak akkor tudják megélni, amikor alszanak. Igen rémisztő volna, amit átélnének, ha a szokványos életben mindazt meg kellene élniük, ami az akaratukkal történik. A legszörnyűbb fájdalom hasítana önökbe például, ha – amire már utaltam – valóban át kellene élniük, hogy mit is élnek fel a szervezetbe juttatott táplálék által bevitt erők a lábakban a járás során. Szerencséjük, hogy nem élik meg ezt, illetve hogy csupán alvó állapotban élik ezt át. Mert ébren átélni ezt az elképzelhető legnagyobb fájdalmat jelentené, szörnyű fájdalmat. Sőt, azt is mondhatnánk: ha az akaratban elérhetnénk az éber állapotot [97], akkor a fájdalom – amely különben látens marad, az alvásállapot eltompítja az akaratban – a tudatba lépne.

Ezért meg fogják érteni, ahogy most leírom önöknek az „én” életét aközben, amit a szokványos életben ébrenlétnek nevezünk – ami tehát felöleli a teljes ébrenlétet, az álmodó ébrenlétet illetve az alvó ébrenlétet -, ahogy leírom, hogy mit is él át tulajdonképpen az „én” a valóságban, miközben a szokványos ébrenlét során a testben él. Ez az „én” úgy él a gondolkodó megismerésben, hogy beleébred a testbe; itt teljesen éber. De csak képekben él a testben, így az ember a születés és a halál közötti életében, hacsak nem végez olyan gyakorlatokat, amilyenekre a „A magasabb világok megismerésének útja” („Wie erlangt man Erkentnisse der höheren Welten?”) [98] című könyvemben utalok, folytonosan csak képekben él a gondolkodó megismerés által.

Azután az „én”, miután felébredt, az érzést meghatározó folyamatokba is belemélyed. Az érzésben élni: itt nem vagyunk teljesen éberek, hanem álmodva vagyunk ébren. Hogyan éljük meg tulajdonképp azt, amit ebben az álmodó ébrenlétben érezve átélünk? Ezt valóban abban éljük meg, amit mindig is inspirációknak neveztek, inspirált elképzeléseknek, tudatalatti inspirált képzeteknek. Itt van mindannak a gócpontja, ami a művésznél az érzésekből az éber tudatba emelkedik. Itt dolgozza át először ezeket a dolgokat. Szintén itt dolgozunk át mindent, ami az éber emberben gyakran ötletként emelkedik fel az éber tudatba, majd pedig képpé válik.

érző élet
álmodóan éber tudatalatti
inspirált képzetekben

gondolkodó megismerés

teljesen éber a képekben

akaró cselekvés
alvó, tudat alatti az intuíciókban

Amit az említett könyvben inspirációknak nevezek, az csupán világos, teljesen tudatos megélése annak, ami minden embernél mélyen az érzelmi életben inspirációként jelen van. És ha sajátos adottságú emberek beszélnek az inspirációikról, akkor tulajdonképpen arról beszélnek, amit a világ beleoltott az érzelmi életükbe, és ami a hajlamaik szerint felemelkedik a teljesen éber tudatukba. Ez ugyanúgy világtartalom, mint ahogy a gondolati tartalom is világtartalom. A születés és a halál közötti életben azonban ezek a tudat alatti inspirációk olyan világfolyamatokat tükröznek, amelyeket csak álmodva élhetünk át; máskülönben „én”-ünk elégne ezekben a folyamatokban, vagy pedig megfulladna. Ez a fulladás néha el is kezdődik az embernél, abnormális állapotokban. Képzeljék csak el, hogy lidércnyomás gyötri önöket. Ekkor egy olyan állapot, amely önök illetve a külső levegő között játszódik le, abnormális módon át akar csapni valami másba, ha az embernél nincs minden rendben ebben a kölcsönhatásban. Amikor ez át akar menni az „én”-tudatukba, nem egy normális képzetként tudatosodik önökben, hanem gyötrő képzetként: lidércnyomásként. És amilyen gyötrő az abnormális légzés a lidércnyomásban, olyan gyötrő volna az egész légzés, minden egyes lélegzetvétel, ha az ember teljesen tudatosan élné meg a légzést. Érzően élné át, de ez gyötrő volna a számára. Ezért letompítjuk, és így nem fizikai folyamatként, hanem csak az álmodó érzésben éljük meg.

Hát még azok a folyamatok, amelyek az akaratban játszódnak le, már utaltam erre önöknek: szörnyű fájdalom volna mindez! Ezért harmadik dologként azt tehetjük még hozzá: az akaró cselekvésben alszik az „én”. Azt éljük át itt, amit erősen letompított tudattal – alvó tudattal ugyebár – élünk meg tudatalatti intuícióként. Az embernek folyamatosan vannak tudatalatti intuíciói, de ezek az akaratában élnek. Az akaratában alszik az ember. Ezért nem is tudja felszínre hozni az intuícióit a szokványos életben. Csak az élet szerencsés pillanataiban kerülnek felszínre; akkor az ember egészen letompítva megéli a szellemi világot.

Nos, van egy sajátos dolog az ember szokványos életében. A teljes éberség teljes tudatosságát a gondolkodó megismerés során, ezt ugye mindannyian ismerjük. Itt úgymond a tudat világosságában élünk, tudunk a dolgainkról. Néha aztán, ha elgondolkodnak a világról, azt kezdik mondani az emberek, hogy intuícióik vannak. Ilyenkor határozatlanul megérzett dolgokat merítenek ezekből az intuíciókból. Amit ilyenkor mondanak, nagyon kusza is lehet, de lehet tudat alatt szabályozott is. És végül is, amikor a költő az intuícióiról beszél, akkor úgy van rendjén, hogy nem elsősorban a gócpontból meríti azokat, ahol a legközelebb állnak hozzá, az érzelmi élet inspirált képzeteiből, hanem az alvó akarat régióiból meríti a teljesen tudatalatti intuícióit.

Aki belelát ezekbe a dolgokba, az még az élet látszólagos véletlenszerűségeiben is mély törvényszerűségeket lát. Az ember elolvassa például Goethe „Faust”-jának második részét, és egészen alaposan meg akarja tudni, hogy hogyan is lehetett felépíteni ezeket a különösen figyelemre méltó verssorokat. Goethe már idős volt, amikor megírta a „Faust” második részét, legalábbis a legnagyobb részének írásakor. Úgy írta meg, hogy John, a titkára ült az íróasztalnál, és leírta azt, amit Goethe diktált. Ha Goethének magának kellett volna írnia, akkor valószínűleg nem tudott volna ilyen különösen cizellált verssorokat alkotni a „Faust” második részében. Goethe, miközben diktált, folyamatosan fel-alá járkált kis weimari szobácskájában, és ez a fel-alá járkálás hozzátartozik a „Faust” második részének koncepciójához. Amikor Goethe kialakította ezt a tudatalatti akarati cselekvést a járkálásban, felszínre került valami az intuícióiból, s külső alkotótevékenységében azután megnyilvánult az, amit másvalakivel íratott le a papírra.

Ha sémát akarnak alkotni maguknak arról, hogy hogyan él az „én” a testben, és a következő módon csinálják ezt:

I. éber
II. álmodó
III. alvó
– képszerű megismerés
– inspirált érzés
– intuíciót adó ill. intuícióval áthatott akarat

akkor nem tudják majd megfelelően érthetővé tenni a maguk számára, hogy miért is emelkedik fel könnyebben a mindennapi képszerű megismerésbe az intuitív oldal – amelyről ösztönösen beszélnek az emberek -, mint a közelebb álló inspirált érzés. Ha most helyesen rajzolják meg maguknak a sémát – hiszen itt fentebb hibásan rajzoltuk -, ha úgy csinálják meg, ahogy a lenti rajzon látható, akkor könnyebben megértik majd ezt a dolgot.

Hiszen akkor azt mondják majd: Az 1-es nyíl irányában a képszerű megismerés alámerül az inspirációkba, majd megint felszínre kerül az intuíciókból 2-es nyíl. Ez a megismerés azonban, amelyet az 1-es nyíllal jelzünk, a testbe való alámerülés. Most pedig figyeljék meg saját magukat; kezdetben egészen nyugodtak, ülnek vagy állnak, csak a gondolkodó megismerésnek adják át magukat, a külvilág szemléletének. Ekkor képekben élnek. Amit az „én” még ezen kívül megél a folyamatok mentén, az alászáll a testbe, előbb az érzésbe, azután az akaratba. Ami az érzésben él, arra nem figyelnek, s ami az akaratban él, kezdetben arra sem. Csak amikor elkezdenek járkálni, amikor elkezdenek cselekedni, akkor tekintenek rá külsőleg, először nem az érzésre, hanem az akaratra. És itt, a testbe való alászálláskor, illetve az újbóli felszínre emelkedéskor, ami a 2-es nyíl irányában történik, itt az intuitív akarat közelebb áll ahhoz, hogy a képszerű tudatba kerüljön, mint az álmodó inspirált érzés. Ezért úgy találják majd, hogy oly gyakran mondják az emberek: „Határozatlan intuícióm van.” Ekkor aztán azt, amit az előbb említett könyvemben intuícióknak nevezek, összekeverik a szokványos tudat felületes intuícióival.

Most szeretném, ha megértenének valamit az emberi test felépítéséből. Képzeljék el magukat egy pillanatra, amint járkálnak, de közben a világot szemlélik. Képzeljék el, hogy nem az alsótestükön volnának a lábaik, hanem a fejüknek közvetlenül lábai volnának, és annak kellene járnia. Akkor egybeszövődne a világszemléletük, illetve az akaratuk, és ennek az lenne a következménye, hogy csak alva tudnának járni. Amikor a fejük a vállak és a test többi része felett ül, a test többi részén nyugszik. Nyugalomban van, és úgy hordozzák önök a fejüket, hogy csak a testük többi részével mozognak. A fejnek ott kell tudnia nyugodni a testen, különben nem lehetne a gondolkodó megismerés szerve. El kell különülnie az alvó akarattól, hiszen abban a pillanatban, amikor átvezetik a mozgásba, amikor viszonylagos nyugalmi helyzetéből önerőből végzett mozgásba vezetnék át, akkor elaludna. A fej a tulajdonképpeni akaratot a testtel hajtatja végre, ő maga pedig úgy él benne ebben a testben, mint egy hintóban, és ezen a kocsin szállíttatja magát. Csak azáltal, hogy a fej mintegy hintóban ülve a test kocsiján szállíttatja magát, és e fuvarozás közben, ebben a nyugalmi helyzetben cselekszik, csak ez által éberen cselekvő az ember. Csak ha így vetik egybe a dolgokat, akkor jutnak el az emberi test felépítésének valódi megértéséhez is.

7 – Stuttgart, 1919. augusztus 28.

[Az ember szellemi vonatkozásban: a tudatállapotok bemutatása. A felfogásról. Az életkor előrehaladtával csökken a test szellem-befogadó képessége. A gyermek érző akaratától az agg ember érző gondolkodásáig. A tisztán lelki oldal megfigyelése a felnőtt embernél; a szabadság mozzanata. Az érzés leoldása az akaratról, mint a nevelés feladata. Az érzet lényege: a mai pszichológia téves nézetei, Moriz Benedikt helyes felismerései. A testfelszín, mint az érzékelő-terület alvó-álmodó természete: az érzékletek akarati-érzésbeli természete. A gyermek és az agg ember érzékelésének különbözősége. Ébrenlét, álmodás és alvás az ember térbeli felépítésében: a periféria és a belső rész alvó-álmodó, a közöttük elhelyezkedő idegrendszer éber. Az idegrendszer viszonya a lelki-szellemi területhez: űrképződés folytonos elhalás által. Alvás és ébrenlét az ember időbeliségének vonatkozásában: felejtés és emlékezés.]

Az a lényeg, hogy átlássák, hogy mi is tulajdonképpen az emberlény. Az általános pedagógia területén való eddigi barangolásaink során előbb lelki, majd szellemi szempontból próbáltuk megérteni ezt az ember-lényt. Ezt az utóbbi dolgot szeretnénk ma valamelyest folytatni. Természetesen folyamatosan olyan fogalmakat kell majd használnunk, amelyek általánosan ismertek a világban a pedagógiával, a lélekkel, a pszichológiával kapcsolatban is; hiszen idővel pedagógiai illetve pszichológiai szakirodalommal kell majd foglalkozniuk, amennyiben lesz idejük rá.

Ha lelki szempontból vizsgáljuk az embert, akkor arra helyezzük a fő hangsúlyt, hogy antipátiákat illetve szimpátiákat fedezzünk fel a világ törvényszerűségein belül; ha viszont szellemi szempontból tekintünk az emberre, akkor arra kell helyeznünk a fő hangsúlyt, hogy tudatállapotokat fedezzünk fel. Tegnap az emberben működő három tudatállapottal foglalkoztunk: a teljes ébrenléttel, az álmodással és az alvással – és bemutattuk, hogy a teljes ébrenlét tulajdonképpen csakis a gondolkodó megismerésben van jelen, az álmodás az érzésben működik, az alvás pedig az akaratban.

Mindenféle megértés tulajdonképpen az egyik dolognak a másikra való vonatkoztatásán alapszik. A világban lévő dolgokat csak úgy tudjuk felfogni, hogy az egyik dolgot a másikra vonatkoztatjuk. Ezt a metodikai megjegyzést szeretném előrebocsátani. Amikor meg akarjuk ismerni a világot, először is megfigyelünk. Vagy az érzékszerveink által végzünk megfigyelést, ahogy azt a hétköznapi életben tesszük, vagy pedig valamivel tovább fejlesztjük magunkat, és a lélek, illetve a szellem által végzünk megfigyelést, ahogy arra az imaginációban, az inspirációban illetve az intuícióban képesek vagyunk. De a szellemi megfigyelés is csak megfigyelés, és mindenféle megfigyelést ki kell egészítenünk a megértéssel. Megérteni azonban csak akkor tudunk valamit, ha az egyik dolgot a másikra vonatkoztatjuk a világmindenségben, a környezetünkben. Helyes fogalmat csak akkor alkothatnak maguknak a testről, a lélekről, illetve a szellemről, ha a teljes emberi életpályát áttekintik [99]. Tekintettel kell azonban lenniük arra, hogy az ilyen vonatkoztatásnál, amire most utalni fogok, mindig csak a megértés legeslegelső kiindulási alapjai állnak a rendelkezésükre. Azután tovább kell fejleszteniük azokat a fogalmakat, amelyekhez ily módon eljutnak.

Ha ugyanis az éppen világra jött gyermeket vizsgálják, megvizsgálják a formáit, a mozdulatait, az életmegnyilvánulásait, a sírását, a gügyögését és így tovább, akkor inkább az emberi testről kapnak képet. De ezt az emberi testről alkotott képet is csak akkor kapják meg tökéletesen, ha a középkorú, illetve az időskorú emberre is vonatkoztatják. A középkorú ember inkább lelki lény, s az aggkorban leginkább szellemi. Ezt az utóbbi kijelentést könnyen meg lehetne támadni. Néhányan természetesen azt fogják mondani: de hiszen sok aggastyán bizony meglehetősen gyengeelméjűvé válik! Ez leginkább a materializmusnak a lelki-szellemi ellen irányuló kifogása, hogy az ember aggkorára újra szellemileg gyengévé válik, és igazi állhatatossággal taglalják a materialisták, hogy még egy oly nagy szellem is, mint Kant, öregségére gyengeelméjűvé vált. A materialisták e kifogása, és ez a tény helyénvaló. Csakhogy, amit be akarnak bizonyítani vele, azt ez nem bizonyítja. Hiszen Kant is bölcsebb volt a halál küszöbén állva [100], mint gyerekkorában; csakhogy gyerekkorában képes volt arra a teste, hogy mindent befogadjon, ami a bölcsességéből következett; ezáltal válhatott tudatossá a fizikai életben. Az aggkorban azonban arra is képtelenné vált a teste, hogy befogadja, amit a szellem adott neki. A test már nem volt a szellem igazi szerszáma. Ezért Kant a fizikai síkon már nem juthatott tudatához annak, ami a szellemében élt. Az imént említett kifogás látszólagos hordereje ellenére, mégiscsak tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember öregkorára bölcs, és szellemmel telített lesz, hogy közelebb kerül a szellemekhez. Ezért kell azoknál az aggastyánoknál, akik késő időskorukig megőrzik szellemük rugalmasságát és életerejét, kezdettől fogva felismernünk a szellem tulajdonságait. Erre is nyílnak persze lehetőségek.

Volt egyszer Berlinben két professzor. Az egyik Michelet [101], a hegeliánus, aki már elmúlt kilencven éves. Igen jó szellemű volt, de csak a címzetes professzorságig vitte, s bár már ilyen idős volt, mégis megtartotta az előadásait. Volt egy másik professzor, Zeller [102], a görög filozófia történetírója. Michelethez képest fiatalember volt, hiszen még csak a hetvenedik événél tartott. Tőle mindig azt hallotta az ember, hogy érzi az időskor terhét, hogy már nem tudja megtartani az előadásait, de mindenekelőtt csökkenteni szerette volna az óraszámát. Michelet azt mondta erre: „Nem értem Zellert, én egész nap tudnék előadásokat tartani, Zeller azonban, ilyen fiatalon, mindig arról beszél, hogy ez túlságosan megerőlteti!”

Látják tehát, hogy talán csak egyedi esetekben találunk rá külsőleg, fizikailag annak igazolására, amit itt az aggkor szellemének alapjául vettünk. De ez az igazság.

Ha azonban inkább a középkorú embert vizsgáljuk a maga életmegnyilvánulásaiban, akkor a lelki oldal megfigyelésének kiindulási alapjaihoz jutunk. Ezért a középkorú ember úgymond jobban el is tudja tagadni a lelkiségét. Lelketlennek, de nagyon lélek- telinek is tűnhet. Hiszen a lélek területe az ember szabadságának területe a nevelésben is. Tehát az, hogy egyesek igen lelketlenek ilyenkor, nem bizonyíték az ellen, hogy az élet középső szakasza tulajdonképpen a léleké. Ha összehasonlítjuk a gyermek sokkal inkább ficánkoló, tudat alatt működő természetét az időskor szemlélődő, nyugodt természetével, akkor az egyik oldalon a gyermekben egy olyan testet látunk, amelynél, különösen előtérbe kerül a testiség, a másik oldalon pedig, az aggastyánkorban, egy olyan testet, amelyben a testiség a háttérbe húzódik, és a test bizonyos értelemben megtagadja magát testként.

Ha inkább a lélekre alkalmazzuk ezt a megfigyelést, akkor azt fogjuk mondani: az ember magában hordozza a gondolkodó megismerést, az érzést és az akaratot. Ha megfigyeljük a gyermeket, akkor abban a képben, amelyet a gyermek lelkileg elénk tár, szorosan összekapcsolódik az akarat és az érzés. Szinte azt mondanánk, hogy a gyermekben összenő az akarat és az érzés. Amikor ficánkol, rúgkapál, akkor pontosan azokat a mozdulatokat végzi, amelyek az adott pillanatban az érzésének megfelelnek, nem képes arra, hogy elkülönítse a mozdulatait az érzéseitől.

Más a helyzet az aggastyánnál. Nála fordítva van a dolog: a gondolkodó megismerés összenőtt az érzéssel, az akarat pedig egyfajta önálló módon nyilvánul meg. Az emberi életpálya tehát úgy halad, hogy az érzés, amely kezdetben az akarathoz kapcsolódik, az élet során fokozatosan leválik az akaratról. És éppen ezzel van többszörösen is dolgunk a nevelésben. Ez pedig: az érzés leválasztása az akaratról. Az akaratról levált érzés pedig hozzákapcsolódik a gondolkodó megismeréshez, és a későbbi élet során hozzá tartozik. Csak akkor készítettük fel helyesen a gyermeket a későbbi életre, ha elérjük nála, hogy az érzés jól le tudjon válni az akaratról; s akkor egy későbbi életszakaszban a férfinál vagy nőnél a levált érzés szintén képes lesz összekapcsolódni a gondolkodó megismeréssel, és így helytáll majd az életben. Miért hallgatjuk meg az idős embert, amikor az élettapasztalatairól mesél nekünk? Mert élete során személyes érzéseit összekapcsolta a fogalmaival és az eszméivel. Nem elméleteket mesél nekünk, azt meséli el, amit az érzéseiből személyesen hozzá tudott kapcsolni az ideákhoz illetve fogalmakhoz. Az idős embernél ezért, aki valóban összekapcsolta az érzéseit a gondolkodó megismeréssel, a fogalmak és ideák melegen csengnek, valósággal telten csengnek, konkrétan, személyesen; miközben annál az embernél, aki megrekedt a férfi-, vagy az asszonykornál, a fogalmak és ideák elméletinek, absztraktnak, tudományosnak tűnnek. Hozzátartozik az emberi élethez, hogy az ember lelki képességei egy bizonyos utat járnak be, miközben a gyermek érző akarata az idős ember érző gondolkodásává fejlődik. Ezek között zajlik az emberi élet, és csak akkor fogunk helyesen nevelni erre az emberi életre, ha képesek vagyunk pszichológiailag áttekinteni egy ilyen dolgot.

Nos, tekintettel kell lennünk arra, hogy a világ mindenféle megfigyelése során, amit végzünk, elsőként jelentkezik valami – valamennyi pszichológiai mű is az első dologként írja le ezt -, ami a világ megfigyelése során megjelenik: ez az érzet. Ha valamely érzékszervünk kapcsolatba kerül a környezettel, akkor érzékel [103]. Érezzük, észleljük a színeket, a hangokat, a meleget és a hideget. Így jelenik meg a környezettel való kölcsönös kapcsolatunkban az érzet.

Abból, ahogy a közismert pszichológiai művek szokás szerint leírják az érzetet, nem lesz igazi elképzelésük arról, hogy tulajdonképpen mi is egy érzet. Amikor a pszichológiák az érzetről szólnak, azt mondják: kint lezajlik egy bizonyos fizikai folyamat, rezgések zajlanak a fény-éterben vagy a levegőben, ez odaáramlik az érzékszervünkhöz, ingerli az adott érzékszervet. Ekkor ingerről beszélnek, és ezzel egy olyan kifejezéshez tornázzák fel magukat, amelyet ugyan megalkotnak, de megérteni nem szándékoznak. Hiszen az inger az érzékszerven keresztül érzetet hoz létre a lelkünkben, egyfajta minőségi érzetet, amely egy fizikai folyamat következtében jön létre, például a hallásnál a léghullámok rezgéséből. Hogy hogyan is jön ez létre, erről még egyáltalán nem tud felvilágosítást adni a pszichológia, a jelenkori tudomány. Rendszerint ugye ez áll a pszichológiai művekben.

Közelebb jutnak az ilyen dolgok megértéséhez, inkább, mint az efféle pszichológiai eszmefuttatások útján, ha magába az érzetek természetébe bepillantva meg tudják válaszolni maguknak a kérdést: melyik lelki erővel is áll tulajdonképpen a legközelebbi rokonságban az érzet? A pszichológusok könnyen elintézik a dolgot; ők simán a megismeréshez sorolják az érzetet, és azt mondják: előbb érzünk, azután érzékelünk, azután képzeteket alkotunk, fogalmakat alkotunk és így tovább. Első pillantásra úgy is tűnik, hogy így zajlik a folyamat. Csakhogy ekkor nem vesszük figyelembe azt, hogy milyen lényegű is tulajdonképpen az érzet.

Ha elegendő önmegfigyeléssel valóban átlátjuk az érzetet, akkor felismerjük: az érzet akarati természetű, de bizonyos érzésszerű színezettel. Kezdetben nem a gondolkodó megismeréssel rokon, hanem az érző akarattal illetve az akaró érzéssel. Nem tudom, hogy hány pszichológiai mű – természetesen nem ismerhetjük azt a megszámlálhatatlanul sok pszichológiai művet, amely a jelenkorban rendelkezésre áll – látott be valamennyit is az érzetnek az akaró érzéssel illetve az érző akarattal való rokonságából. Ha azt mondjuk, hogy az érzet az akarattal rokon, akkor nem pontosan fejezzük ki a dolgot, hiszen az akaró érzés illetve az érző akarat rokona. De hogy rokon az érzéssel, azt legalább egy pszichológus felismerte, aki különösen jó megfigyelőkészséggel volt megáldva: a bécsi Moriz Benedikt [104].

Az ő pszichológiáját mindazonáltal kevésbé veszik figyelembe a pszichológusok. Van is benne valami sajátos. Először is Moriz Benedikt szakmai meghatározása szerint kriminálantropológus, mégis pszichológiai művet ír. Másodszor pedig természettudós, és arról ír, hogy milyen fontosak a nevelésben a költői műalkotások, sőt, költészeti műalkotásokat elemez, hogy megmutassa, hogyan is lehet alkalmazni azokat a nevelésben. Micsoda szörnyűség! Ez az ember tudós akar lenni, és úgy gondolja, hogy a pszichológusok tanulhatnak a költőktől! És harmadszor: ez a férfiú egy zsidó természettudós, és amikor pszichológiai művet ír, azt éppen annak a papnak ajánlja, aki a Bécsi Egyetem Teológia Tanszékének katolikus filozófusa – akkoriban még az volt -, Laurenz Müllnernek [105]. Három szörnyű dolog, amely lehetetlen, hogy arra indítsa a szakpszichológusokat, hogy komolyan vegyék. De ha átolvasnák a pszichológiáját, sok valóban találó megfigyelésre bukkannának a részletekben, úgyhogy sokat adna önöknek a mű, annak ellenére, hogy el kell utasítaniuk annak teljes felépítését, Moriz Benedikt teljes materialista gondolkodásmódját – mert hiszen ebben ragadt meg. A könyv egészéből nem kapnak semmit, az egyes megfigyelésekből azonban nagyon is sokat. A világban ott kell keresnünk a legjobbat, ahol fellelhető. Ha valaki részletekben jó megfigyelő, s ha viszolygunk is attól az általános tendenciától, amely Moriz Benediktnél megtalálható, e miatt még nem kell elutasítanunk a részletekre irányuló jó megfigyeléseit.

Az érzet tehát, ahogy az emberben megjelenik, akaró érzés illetve érző akarat. Ezért azt kell mondanunk: ott, ahol az ember, érzékelő-területe külsőleg kiterjed – az érzékszerveinket a külső testfelszínünkön hordozzuk, ha durván akarjuk kifejezni magunkat -, ott bizonyos módon érző akarat, akaró érzés van jelen az emberben. Ha vázlatosan felrajzoljuk magunknak az ember sémáját, akkor azt mondhatjuk: az ember külső testfelszínén – kérem, legyenek tekintettel arra, hogy mindezt sematikusan értem – helyezkedik el az érzékelő-terület, itt akaró érzés, érző akarat van jelen (lásd a későbbi rajzot). Mit is csinálunk ezen a testfelszínen, amikor jelen van az érző akarat, az akaró érzés, amennyiben ez a testfelület az érzékelés területe? Olyan tevékenységet végzünk, amely félig alvó, félig álmodó; álmodó alvásnak, alvó álmodásnak is nevezhetnénk. Hiszen nemcsak éjjel alszunk, folytonosan alszunk a testünk perifériáján, külső felszínén, és azért nem látjuk át egészen az érzeteinket emberként, mert ezeken a területeken, ahol az érzetek találhatók, csak alva álmodunk, és álmodva alszunk. A pszichológusok egyáltalán nem is sejtik, hogy ami miatt nem tudják megérteni az érzeteket, és ami megakadályoz bennünket abban, hogy amikor reggel felébredünk, világosan a tudatunkba idézzük az álmainkat, annak ugyanaz az oka. Látják, az alvás illetve az álmodás fogalmának még teljesen más jelentése is van, mint az, amelyet a szokványos életben alkalmazunk. A szokványos életben csak úgy ismerjük az alvást, hogy tudjuk: éjjel, amikor az ágyban fekszünk, alszunk. Egyáltalán nem is tudjuk, hogy ez az alvás olyasvalami, ami sokkal szélesebb kiterjedésű, amit folytonosan végzünk a testünk felszínén is; csakhogy ott folytonosan álmok keverednek bele az alvásba. Ezek az „álmok” az érzéki benyomásaink, mielőtt megragadja őket az értelem, illetve a gondolkodó megismerés.

A gyermek akarati, illetve érző szféráját az érzékeiben is meg kell szólítaniuk. Ezért hangsúlyozzuk oly erősen, hogy amikor intellektuálisan neveljük a gyermeket, az akaratára is folytonosan hatnunk kell; hiszen mindabban, amire rá kell tekintenie, amit érzékelnie kell, abban az akaratot és az érzést is ápolnunk kell, máskülönben tulajdonképp ellentmondunk a gyermeki érzékelésnek. Majd csak az aggastyánhoz, az élete alkonyán lévő emberhez szólhatunk úgy, mint akinek már átalakultak az érzetei. Az agg embernél az a helyzet, hogy az érzet is átalakult már az érző akaratból érző gondolkodássá illetve a gondolkodó érzéssé. Az ő esetében mássá vált az érzet. Az érzeteknek itt inkább gondolati jellegük van, és hiányzik belőlük a nyugtalan akarati jelleg, nagyobb nyugalmat hordoznak magukban. Csak az agg ember esetében mondhatjuk, hogy az érzetek megközelítették nála a fogalmakat, az eszmei jelleget.

Ezt a finom megkülönböztetést rendszerint nem végzik el a pszichológusok az érzékelés kapcsán. Számukra az aggastyán érzékelése ugyanaz, mint a gyermeki érzékelés, hiszen számukra az érzékelés az érzékelés. Ez körülbelül olyan logika, mint ha egy borotvát [németül: (Rasiermesser) „borotvakés”. A ford.] vesznek a kezükbe, és azt mondják: a borotva az egy kés, tehát szeleteljük fel vele a húst, hiszen a kés az kés. Ekkor a szómagyarázatból alkotjuk a fogalmat. Ezt azonban sohasem szabadna tennünk, hanem a tényekből kellene fogalmat alkotnunk. Az érzékelésnél azt találnánk, hogy szintén él, hogy szintén fejlődésen megy keresztül az életben, s hogy a gyermeknél inkább akarati természetű, az agg embernél pedig inkább értelmi jellegű, intellektuális természetű. Természetesen könnyebb mindent a szavakból kiszemezgetni – ezért is van olyan sok szómagyarázónk -, és bizonyos dolgok így egészen rémítően tudnak hatni az emberre.

Egyszer abban a helyzetben voltam, hogy egy osztálytársamat hallgattam, miután mi ketten valamelyest eltávolodtunk egy- mástól [106]. Ugyanabba a népiskolába jártunk; én reáliskolába kerültem, ő pedig tanárképzőbe, méghozzá egy magyarországiba, és ez az 1870-es években jelentett valamit. Néhány év múlva találkoztunk, és a fényről beszélgettünk. Már megtanultam, amit a hagyományos fizikában meg lehetett tanulni, hogy tehát a fénynek az éter rezgéseihez volna köze és így tovább. Ezt lehetett legalábbis a fény egyik okozójának tekinteni. Az én egykori osztálytársam azt mondta erre: mi is megtanultuk, hogy mi a fény: a fény a látás okozója..! Micsoda szócséplés! Így lesznek a fogalmakból puszta szómagyarázatok. És el lehet képzelni, hogy mit is kaptak ebből a diákok, ha tudjuk, hogy az illető úrnak tanárként később magának is számtalan diákot kellett tanítania, amíg nyugdíjazták. El kell szakadnunk a szavaktól, és el kell jutnunk a dolgok szelleméhez. Ha meg akarunk érteni valamit, nem kell mindig mindjárt a szóra gondolnunk, hanem a tényleges kapcsolódásokat kell felderítenünk. Ha a „Geist” (szellem) szónál utánanézünk Fritz Mauthner [107] nyelvtörténeti művében a szó eredetének, és rákérdezünk: hogyan jelenik meg először ez a szó, akkor azt találjuk, hogy a Geist szó rokonságban van a „Gischt” (hab, tajték), illetve a „Gas” (gáz) szavakkal. Ezek a szórokonságok léteznek, de semmi különös nem származna abból, ha pusztán erre akarnánk építkezni. Sajnos néha éppen ezt a módszert alkalmazzák palástoltan, de átfogó módon a Biblia-kutatásban. Ezért a Biblia az a könyv, amelyet a legtöbb ember, különösen a jelenkori teológusok, a legkevésbé értenek.

Az a lényeg, hogy mindenben szakszerűen járjunk el, hogy tehát ne a szó történetéből kiindulva próbáljunk fogalmat alkotni a szellemről, hanem azáltal, hogy a gyermek testi szerveződését összehasonlítjuk az agg ember testi szerveződésével. Azáltal jutunk valós fogalmakhoz, hogy ily módon egymásra vonatkoztatjuk a tényeket.

És csakis így kapunk reális fogalmat az érzékletről, érzetről is, ha tudjuk, hogy a gyermeknél még a test perifériáján jön létre akaró érzésként, illetve érző akaratként azáltal, hogy nála a test perifériája az inkább belső részekhez képest alszik, és közben álmodik. Önök tehát nem csupán a gondolkodó megismerésben teljesen éberek, hanem valójában csak a testük belső részében vannak teljesen ébren. A test perifériáján, a testfelszínen önök is folyamatosan alszanak. Továbbá: ami a test környezetében, vagy jobban mondva a test felszínén történik, hasonló módon a fejben is megtörténik, és annál erősebb, minél mélyebbre hatolunk az ember benső világában az izomszerűbe, a vérszerűbe. Ott legbelül megint csak alszik az ember, és közben álmodik. A testfelszínen alszik és álmodik az ember, és benső világának mélyén megint csak alszik és álmodik. Ezért bensőnkben az inkább lelki-akarati érzés, az érző akarat, a vágyéletünk, és így tovább, megint csak megreked egy álmodó alvásban. Hol is vagyunk tehát kizárólagosan teljesen ébren? A köztes zónában, amikor teljesen éberek vagyunk.

Látják, most szellemi szempontból indulunk ki, amikor az ébrenlét és az alvás tényeit térben is alkalmazzuk az emberre, és a testi felépítésre vonatkoztatjuk azokat, így azt mondhatjuk: Szellemi szempontból olyan az ember, hogy a test felszínén, illetve a belső szerveiben alszik, és csak a köztes területen lehet a születés és a halál közötti életben valóban teljesen ébren. Milyen szervek is alakultak ki leginkább ezen a köztes területen? Azok a szervek, különösen a fejben, amelyeket idegeknek hívunk, az idegi apparátus. Ez az idegapparátus elküldi a futárait a külső felszíni zónába, és vissza a belső részbe; így futnak az idegek, és közöttük olyan köztes zónák vannak, mint az agy, illetve a gerincvelő, és a hasi idegek is. Ezeken a területeken kapunk lehetőséget arra, hogy tulajdonképpen igazán ébren legyünk. Ahol a leginkább kialakultak az idegek, ott vagyunk a legéberebbek. Az idegrendszer azonban sajátos viszonyban van a szellemmel. Olyan szervrendszer ez, amely a testműködések következtében folytonosan a felbomlás, az ásványivá válás felé irányul. Ha az élő embernél el tudnánk különíteni az idegrendszert az egyéb részektől, a mirigyektől, az izomzattól, a vértől és a csontoktól – a csontrendszert akár még meg is hagyhatnánk az idegrendszer mellett -, akkor az élő embernek ez a része halott volna, folytonosan meghalna. Az idegrendszerben folytonosan elhal az ember. Az idegrendszer az egyetlen olyan rendszer, amely egyáltalán nincs közvetlen kapcsolatban a szellemi-lelkivel. A vér, az izmok stb. mindig közvetlenül kapcsolódnak a szellemi-lelkihez, az idegrendszernek semmilyen közvetlen kapcsolata nincs vele; csak azáltal kapcsolódik a szellemi-lelkihez, hogy folytonosan kikapcsolja magát az emberi szervezetből, hogy nincs jelen, mert folyamatosan elhal. A test többi része él; ezért közvetlen kapcsolatot alakít ki a szellemi-lelki oldallal. Az idegrendszer folyamatosan elhalóban van; folyton azt mondja az embernek: azért tudsz fejlődni, mert nem állítok neked akadályt, mert úgy működöm, hogy egyáltalán nem is vagyok jelen az életemmel.. ! Ez a sajátossága. A pszichológiában illetve a fiziológiában a következőket találják: az érzékelés, a gondolkodás, egyáltalában a szellemi-lelki funkciók közvetítő szerve az idegrendszer. De miáltal válik ezzé a közvetítő szervvé? Csakis azáltal, hogy folytonosan kifelé törekszik az életből, hogy egyáltalán nem állít akadályt a gondolkodásnak és az érzékelésnek, hogy egyáltalán nem kapcsolódik a gondolkodáshoz és az érzékeléshez, hogy üresen hagyja az embert a szellemi-lelki oldal vonatkozásában ott, ahol elhelyezkedik. A szellemi-lelki számára ott, ahol az idegek elhelyezkednek, üres tér van. Ezért a szellemi-lelki be tud hatolni oda, ahol ez az űr képződött. Hálásnak kell lennünk az idegrendszernek, hogy nem foglalkozik a szellemi-lelkivel, hogy nem teszi meg mindazt, amit a fiziológusok és a pszichológusok a számlájára írnak. Ha megtenné, ha csak öt percig is az történne, amit az idegeknek a fiziológusok és a pszichológusok leírása szerint tenniük kellene, akkor az alatt az öt perc alatt egyáltalán semmit sem tudnánk a világról és magunkról, mert aludnánk. Hiszen az idegek akkor ugyanúgy működnének, mint azok a szervek, amelyek az alvás közvetítői, amelyek az érző akarat, az akaró érzés közvetítői.

Manapság igen nehéz dolga van az embernek, ha rájön arra, hogy mi is az igazság a fiziológiában és a pszichológiában, mivel az emberek mindig azt mondják: hiszen te a feje tetejére állítod a világot. Az igazság viszont az, hogy a feje tetején áll, és hogy a szellemtudomány által kell a talpára állítanunk. A fiziológusok azt mondják: a gondolkodás szervei az idegek, különösen az agy. Az igazság az, hogy az agynak és az idegrendszernek éppen csak azáltal van valami köze a gondolkodó megismeréshez, hogy folytonosan kikapcsolják magukat az ember szervezetéből, s ezáltal kibontakozhat a gondolkodó megismerés.

Most kérem, hogy egészen pontosan figyeljenek meg egy dolgot, és jól szedjék össze az értelmi erőiket. Az ember környezetében, ahol az érzékelő-terület található, valós folyamatok történnek, amelyek folyamatosan hozzáadódnak a világtörténésekhez. Képzeljék el, hogy fény hat az emberre a szemen keresztül. A szemben, vagyis az érzékelő-területen egy valós folyamat történik, egy fizikai-kémiai folyamat. Ez továbbmegy az emberi test belsejébe, és azután arra a belső területre is eljut (a fenti rajz sötéten satírozott része), ahol megint csak fizikai-kémiai folyamatok zajlanak. Most gondolják el, hogy egy megvilágított felülettel szemben állnak, és erről a megvilágított felületről fénysugarak érik a szemüket. Ott ismét fizikai-kémiai folyamatok jönnek létre, amelyek továbbmennek az emberi benső izom- és vér-jellegű területére. A közbenső részen marad egy üres zóna. Ebben az üres zónában, amelyet az idegrendszer hagy üresen, nem alakulnak ki olyan folyamatok, mint a szemben vagy az emberi bensőben, amelyek önálló folyamatok, hanem az folytatódik ott bent, ami odakint van: a fény természete, maga a színek természete és így tovább. A testünk felszínén tehát, ahol az érzékszerveink találhatók, valós folyamatok zajlanak, amelyek a szemtől, a fültől, a hőérzékelő szervtől stb. függenek. Hasonló folyamatok zajlanak az emberi bensőben is. De a köztes részen nem, ahol tulajdonképpen az idegek terülnek szét; ezek szabaddá teszik a teret, ott azzal élhetünk, ami odakint van. A szem átalakítja a fényt és a színt. Ott azonban, ahol az idegeik vannak, ahol üresek az élet vonatkozásában, ott nem változik meg a fény és a szín, ott megélik a fényt és a színt. Csak az érzékelés területén különülnek el a külső világtól, de belül, mint egy kehelyben, szintén átélik a külső folyamatokat. Ott saját maguk fénnyé lesznek, ott hanggá lesznek, ott kiterjednek a folyamatok, mert az idegek nem állítanak akadályt ez elé, mint a vér vagy az izmok.

Most megérezhetjük, hogy mi is ennek a jelentősége: egy bennünk lévő űr következtében vagyunk ébren, miközben a külső testfelületen és a bensőnkben alva álmodunk, illetve álmodva alszunk. Csak egy, a külső felszín illetve a bensőnk közötti zónában ébredünk fel teljesen. Ez vonatkozik a térre.

De ha szellemi szempontból nézzük az embert, akkor az időbeliséget is kapcsolatba kell hoznunk az ébrenléttel, az alvással és az álmodással.

Ha megtanulnak valamit, akkor azt úgy fogadják be, hogy eközben teljesen éberek. Amikor foglalkoznak az adott dologgal, és amikor rágondolnak, akkor egészen éberek. Aztán az élet más területére lépnek. Más köti le az érdeklődésüket, a figyelmüket. Mi is lesz most azzal, amit korábban megtanultak, és amivel foglalkoztak? Kezd elaludni, és ha megint visszaemlékeznek rá, akkor újból felébred. Csak akkor igazodnak el ezekben a dolgokban, ha mindazt a szócséplést, amit a pszichológiai művekben az emlékezés és a felejtés címszava alatt találnak, valós fogalmakkal helyettesítik. Mi is az emlékezés? Egy képzetkomplexum felébredése. És mi a felejtés? A képzetkomplexum elalvása. Így összehasonlíthatják a valós dolgokat a valósan megélt dolgokkal, ez esetben nem puszta szómagyarázataik vannak. Ha mindig az ébrenlétre illetve az alvásra reflektálnak, ha megélik saját magukat, miközben elalszanak, vagy valaki mást látnak elaludni, akkor egy valós folyamat áll önök előtt. A felejtést, ezt a belső lelki tevékenységet, erre a valós folyamatra vonatkoztatják – nem pedig valamilyen szóra -, összehasonlítják a kettőt, és azt mondják: a felejtés csupán egyfajta elalvás egy másik területen, és az emlékezés is csupán egyfajta felébredés egy más területen.

Csak azáltal jutnak el a világ szellemi megértéséhez, hogy valós dolgokat valós dolgokhoz hasonlítanak. Ahogy a gyermekkort össze kell hasonlítaniuk az aggkorral, hogy valóban egymásra vonatkoztathassák a testet, illetve a szellemet, legalábbis első csökevényeiben, úgy hasonlítják össze az emlékezést és a felejtést, ha egy valós dologra, az elalvásra illetve a felébredésre vonatkoztatják őket [108].

Az emberiség jövője számára végtelenül fontos lesz, hogy az emberek hajlandóak legyenek tudomásul venni a realitást, a valóságot. Manapság az emberek szinte csak szavakban gondolkodnak, nem a valóságban. Hogy is jutna a mai ember eszébe a realitás, ami előttünk állhat, amikor az emlékezésről beszélünk: vagyis a felébredés? Mindenfélét hallhat, ami szavak formájában elhangzik, hogy definiálhassa az emlékezést, de nem fog arra gondolni, hogy a valóságból, a tárgyból kiindulva találjon rá ezekre a dolgokra.

Ezért érthetőnek fogják találni, hogy ha olyasvalamit tárunk az emberek elé, mint a hármas tagozódás [109], ami teljesen a valóságból ered, és nem absztrakt fogalmakból, akkor ezek az emberek ezt eleinte érthetetlennek találják, mert egyáltalán nem szoktak hozzá ahhoz, hogy a dolgokat a valóságból merítsék. A fogalmakat egyáltalán nem a valóságból vezetik le. Legkevésbé a szocialista vezetők teszik ezt, a maguk elméleteiben; ők jelenítik meg a szómagyarázat utolsó stádiumát, az utolsó dekadencia-jelenségét. Ezek az emberek hiszik a legerősebben, hogy értenek valamit a valóságból; ha azonban elkezdenek beszélni, akkor a legeslegüresebb szóhüvelyekkel hozakodnak elő.

Ez csupán egy köztes megjegyzés volt, amely kiváltképp korunk áramlatainak lényegéhez kapcsolódik. A pedagógusnak azonban magát a kort is meg kell értenie, amelyben él, mert meg kell értenie azokat a gyerekeket, akiket ebből a korból adnak át neki, hogy nevelje őket.

8 – Stuttgart, 1919. augusztus 29.

[A felejtés illetve az emlékezés folyamatainak összehasonlítása az elalvás, illetve a felébredés folyamataival, az alvászavarok példáján. Az emlékezés folyamata. Az emlékező- képesség és az akarat nevelése a szokásokra való hatás által. Az emlékezet erősítése intenzív érdeklődés keltése által. Az emberi természet megragadása egyrészt tagolás, másrészt egységben való látásmód által. A tizenkét érzék. Az ,,én”- érzékről és a másik ember ,,én”-je (megismerő folyamat) illetve a saját ,,én” érzékelése (akarati folyamat) közötti különbségről. A gondolat-érzékről. A tizenkét érzék tagozódása akarati (tapintás-érzék, élet-érzék, mozgás-érzék, egyensúlyérzék), érző (szaglás, ízlelés, látás, hő-érzék) illetve megismerő érzékekre (,,én”-érzék, gondolat-érzék, hallás, beszédérzék). A világ ízekre bontása a tizenkét érzék által; az újra- összerakás az ítéletalkotásban. A szellem megragadása a tudatállapotok (ébrenlét, alvás, álmodás), a lélek megragadása az élet-állapotok (szimpátia, antipátia), a test megragadása a forma-állapotok (gömb-, holdsarló-, vonal-forma) által.]

Tegnap láttuk, hogy egy olyan dolgot, mint az emlékezet, az emlékezőerő, csak úgy tudunk megérteni, ha kapcsolatba hozzuk, úgymond, a külső megfigyelés számára áttetszőbb folyamatokkal – az alvással illetve az ébrenléttel. Látni fogják ebből, hogy arra kell törekednünk a pedagógiában, hogy mindinkább közel vigyük a kevésbé ismert dolgokat a jobban ismertekhez, a szellemi ideaalkotás vonatkozásában is.

Azt mondhatják: hisz az alvás és az ébrenlét tulajdonképpen még homályosabb dolgok, mint az emlékezés és a felejtés, és ezért ezek tárgyalásához nem nyerhetünk sokat az alvás, illetve az ébrenlét útján. Aki azonban alaposan megfigyeli, hogy mi vész el az ember számára a megzavart alvás által, ebből megismerheti, hogy mi az, ami a teljes emberi lelkiéletre mintegy zavaró tényezőként hat abban az esetben, ha a felejtés nincs helyes arányban az emlékezéssel. A külső életből tudjuk, hogy megfelelő mennyiségű alvásra van szükség, ha nem akarjuk, hogy az „én”-tudat egyre erőtlenebbé és erőtlenebbé váljék, ha nem akarjuk, hogy olyan jelleget öltsön, mint amit úgy jellemezhetnénk, hogy a megzavart alvásállapot miatt túlságosan átadja magát a külvilág benyomásainak, mindenféle dolognak, ami a külvilágból az „én”- hez érkezik. Már viszonylag csekély alvászavar által is – vagy jobban mondva, az álmatlanság révén – megláthatják, hogyan is működik ez. Tegyük fel, hogy egy éjjel nem aludtak jól. Feltételezem, hogy nem azért nem aludtak jól, mert különösen szorgosak voltak és munkával töltötték az éjszakát; ebben az esetben kicsit másképp működik a dolog. De tegyük fel, hogy valamilyen testi állapot, vagy a szúnyogok, röviden: a lélek számára valami külső dolog, megzavarta az álmukat. Ekkor látni fogják, hogy talán már másnap kellemetlenebbül érintik önöket azok a dolgok, amelyek benyomást gyakorolnak önökre, mint egyébként. „Én”-jük bizonyos értelemben érzékennyé vált.

Így van ez akkor is, ha az ember lelki életében a felejtés illetve az emlékezés nem megfelelően működik. De mikor van ez így? Akkor, ha nem tudjuk szándékosan szabályozni a felejtésünket és az emlékezetünket. Nagyon sok olyan ember van – és ez a hajlam már kora gyermekkorban is megmutatkozik -, aki csak úgy keresztül ábrándozza magát az életen. A külső dolgok egyfajta benyomást gyakorolnak az ilyen emberekre, s ők átadják magukat a benyomásoknak, de nem követik nyomon rendesen azokat, hanem csak úgy továbbengedik, eleresztik őket; „én”-jük bizonyos értelemben nem kapcsolódik össze rendesen a benyomásokkal. Újra és újra elábrándoznak a szabadon felmerülő képzetekben, és nem adják át magukat megfelelően a külső életnek. Nem próbálják adott alkalommal szándékosan megnövelni képzeteik kincseit, holott erre szükségük volna ahhoz, hogy jól megértsenek egy bizonyos dolgot, hanem hagyják, hogy a benső világukból fölmerülni szándékozó képzetek maguktól törjenek föl. Így hol ez, hol az a képzet merül föl; nem gyakorolnak különösebb szándékos befolyást erre. Azt mondhatjuk, hogy sok embernek többféle vonatkozásban is ilyen a lelki állapota, ami különösen gyermekkorban nyilvánul meg ezen a módon.

Segíthetünk a dolgon, és egyre inkább szándékosan befolyásoljuk az emlékezést és a felejtést, ha tudjuk, hogy az alvás illetve az ébrenlét éber életünkben is szerepet kap az emlékezés, illetve a felejtés folyamatában. Hiszen akkor azt kérdezhetjük: honnan is ered az emlékezés? Onnan ered, hogy az akarat, amelyben ugye alszunk, lent a tudatalattiban megragad egy képzetet, és felszínre hozza a tudatba. Éppúgy, ahogy az ember „én”-je és asztrálteste, amikor az elalvástól a felébredésig elhagyja a fizikai testet és az étertestet, erőt gyűjt a szellemi világban, hogy felfrissítse a fizikai testet és étertestet, úgy ered az alvó akarat erőiből az, amit az emlékezés folyamata eredményez. Nos, az akarat viszont éppen ekkor alszik, és ezért nem tudják közvetlenül elérni a gyermeknél, hogy megtanuljon bánni az akaratával. Hiszen ha ezt el akarják érni, akkor ez éppen olyan volna, mintha arra akarnák inteni az embert, hogy viselkedjék csak jól, miközben alszik, hogy ezt a jó viselkedést azután magával hozza az életébe, amikor reggel felébred. Tehát ettől az alvó résztől, ami az akaratban alszik, szintén nem várhatjuk el, hogy közvetlenül egyéni cselekvésre szánja el magát, hogy szabályozza az emlékezést. Mit is kell itt tennünk? Nos, azt természetesen nem várhatjuk el az embertől, hogy egyéni cselekvésre szánja el magát, hogy szabályozza az emlékezést, de nevelhetjük úgy a teljes embert, hogy lelki, testi, illetve szellemi életszokásokat alakítson ki, amelyek elvezetnek az akarat egyes esetekben létrejövő efféle megindításához. Vizsgáljuk hát meg részletesebben ezt a dolgot.

Tegyük fel, hogy sajátos bánásmóddal élénk érdeklődést keltünk a gyerekben például az állatvilág iránt. Ezt az állatvilág iránti érdeklődést természetesen nem fogjuk tudni egy nap alatt kialakítani. A teljes tanítást úgy kell majd irányítanunk, hogy az állatvilág iránti érdeklődés fokozatosan, egyre inkább kialakuljon, illetve felébredjen. Ha ilyen tanításban részesült a gyermek, akkor ez, minél elevenebb érdeklődést ébreszt, annál inkább átterjed az akaratra, és ez az akarat majd általánosságban azzal a tulajdonsággal rendelkezik, hogy ha a rendezett életben az emlékezetnek állatokra vonatkozó képzetekre van szüksége, akkor a tudatalattiból, a feledésből, felszínre hozza ezeket. Az embert és ezzel az emlékezőerőit is csak azáltal tudják rendbe hozni, ha magatartásmódjára, szokásaira hatnak. Vagyis más szóval: át kell látniuk ily módon, hogy mindaz, ami intenzív érdeklődést kelt a gyermekben, miért járul hozzá ahhoz, hogy hatékonyan erősítse az emlékezetét. Hiszen az emlékezet erőit az érzésből és az akaratból kell kiemelnünk, nem pedig puszta intellektuális memóriagyakorlatok útján.

Éppen abból látják, amit most kifejtettem, hogy miként is különül el bizonyos értelemben minden a világban, és különösen az ember világában, de azt is, hogy miként működnek megint csak együtt az elkülönült dolgok. Nem érthetjük meg az emberi lelket, ha nem bontjuk fel, nem tagoljuk a lélek működését gondolkodásra, vagy gondolkodó megismerésre, érzésre, illetve akaratra. De sohasem jelenik meg tisztán a gondolkodó megismerés, az érzés, vagy az akarat, mindig hat egymásra ez a három dolog, egységet alkotnak, egybeszövődnek. És így van ez a teljes ember-lényben, a testiségig hatolóan.

Utaltam arra, hogy az ember, főként fej, a fej-részben, de tulajdonképpen egészében fej. Főként mellkas, mellkas-emberként, de tulajdonképpen egészében mellkas-ember, hiszen a fejnek is része van a mellkas-természetben, és ugyanígy a végtag-embernek is. És a végtag-ember is, főként végtag-ember, de tulajdonképpen a teljes ember végtag-ember, és a végtagoknak is részük van a fej-természetben, és ugyanígy a mellkas-természetben is; részt vesznek például a bőr-légzésben is és így tovább.

Azt mondhatjuk: ha a valósághoz akarunk közeledni, különösen az emberi természet valóságához, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mindenféle tagolást egy egységen belül végzünk; ha csak az absztrakt egységekkel foglalkoznánk, akkor egyáltalán nem ismernénk meg semmit. Ha sohasem tagolnánk, akkor a világ mindig meghatározatlan maradna, ahogy a sötétben minden macska fekete. Ezért azok az emberek, akik mindent absztrakt egységekben akarnak megragadni, szürkeségben szürkének látják a világot. Ha pedig csak tagolnánk, csak szétválasztanánk, mindent elkülönítenénk, akkor sohasem jutnánk valódi megismeréshez, hiszen akkor csupán eltérő dolgokat ragadnánk meg, és elmaradna a megismerés.

Így minden, ami az emberben rejlik, részben megismerő, részben érző, részben pedig akarati természetű. Ami tehát megismerő természetű, az főként megismerő természetű, de érző természetű és akarati természetű is; ami érző természetű, az főként érző természetű, de megismerő természetű és akarati természetű is, és ugyanígy van ez az akarattal. Ezt máris alkalmazhatjuk arra, amit tegnap az érzékelő-területként jellemeztünk. Ha meg akarnak érteni egy olyan fejezetet, mint amilyet most fogok levezetni, akkor úgymond valóban le kell vetkőzniük mindenféle pedantériát, máskülönben talán épp a legnagyobb ellentmondást találják majd azzal szemben, amit a tegnapi előadásban elmondtam. De ellentmondásokból áll a valóság. Nem értjük meg a valóságot, ha nem tekintünk a világban lévő ellentmondásokra.

Az embernek összesen tizenkét érzéke van [110]. Hogy a hagyományos tudomány csak öt, hat vagy hét érzéket különböztet meg, az onnan ered, hogy ez az öt, hat illetve hét érzék különösen feltűnő, a többi pedig, amivel teljes lesz a tizenkettő, kevésbé az. Többször említettem az embernek ezt a tizenkét érzékét, s ma még egyszer a lelkünk elé idézzük őket. Hagyományosan ugye hallásérzékről, hőérzékről, látásérzékről, ízérzékről, szaglóérzékről, tapintásérzékről beszélnek, miközben még az is előfordul, hogy a hőérzéket és a tapintásérzéket összevonják, ami körülbelül olyan, mintha a dolgok külső megfigyelése során egynek vennénk a füstöt és a porfelhőt, mert külsőleg ugyanúgy néznek ki. Hogy a hőérzék illetve a tapintásérzék két teljesen különböző módja annak, hogy az ember kapcsolatba kerüljön a világgal, már nem volna szükséges megemlítenünk. Ezeket az érzékeket, és legfeljebb talán még, ahogy némelyek megadják, az egyensúlyérzéket különböztetik meg a mai pszichológusok. Néhányan még egy érzéket hozzáadnak [111], de nem jutnak el az érzék-fiziológia, illetve az érzék-pszichológia teljességéhez, mert egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy az ember hasonló viszonyban van a környezetével, amikor egy másik ember „én”-jét érzékeli, mint amikor egy színt érzékel a látásérzékén keresztül.

Az emberek manapság hajlamosak mindent összekutyulni. Ha valaki az „én” képzetére gondol, akkor először is a saját lelki lényére gondol; s akkor rendszerint elégedett. A pszichológusok is majdnem ugyanígy járnak el. Egyáltalán nem gondolják át, hogy teljesen más dolog az, ha annak egybefoglalásával, amit saját magamon megélek, ezeknek az élményeknek az összességét végül „én”-nek nevezem, vagy pedig ha egy másik ember elé állok, és az által, ahogy kapcsolatot teremtek vele, ezt az embert is egy „én”-nek tartom. Ez két teljesen különböző szellemi-lelki tevékenység. Az egyik esetben, amikor a saját élet-működéseimet foglalom össze az „én” átfogó szintézisében, akkor egy tisztán belső dolog van előttem; a másik esetben pedig, amikor egy másik ember elé állok, és a vele való viszonyom által kifejezésre juttatom, hogy ő is olyasvalami, mint az én „én”-em, akkor egy olyan tevékenységgel szembesülök, ami a köztem és a másik ember közötti kölcsönhatásban zajlik. Ezért azt kell mondanom: A saját „én”-em érzékelése a bensőmben más dolog, mint ha a másik embert ismerem fel „én”-ként. A másik „én”-jének érzékelése az „én”- érzéken alapszik, úgy, ahogy a szín érzékelése a látásérzéken, a hang érzékelése pedig a hallásérzéken. A természet nem teszi olyan egyszerűvé az ember számára, hogy az „énezéskor”+ ugyanolyan nyilvánvalóan lássa az érzékelés szervét, mint a látás esetében. De jól használhatnánk az „énezés” szót mások „én”- jének érzékelésekor is, mint ahogy a látás szót használjuk a szín érzékelésénél. A színérzékelés szerve kívül van az emberen; az „én”-ek érzékelésének szerve a teljes emberen szétterül és egy igen finom szubsztanciából áll, s az emberek ezért nem beszélnek „én”- érzékelő szervről. Ez az „én”-érzékelő szerv más, mint az, ami azt eredményezi, hogy a saját „én”-emet megélem. Sőt, hatalmas különbség van a saját „én”-ünk megélése illetve egy másik ember „én”-jének érzékelése között. Hiszen a másik ember „én”-jének érzékelése lényegében egy megismerő folyamat, vagy legalábbis a megismeréshez hasonló folyamat; saját „én”-ünk megélése ezzel szemben akarati folyamat.

Most következik az, ami során egy pedáns ember jól érezhetné magát. Azt mondhatná: „De hiszen a legutóbbi előadásban azt mondtad, hogy mindenféle érzékelő működés elsősorban akarati működés; most meg megalkotod az ”én„-érzéket és azt mondod, hogy az elsősorban megismerő jellegű érzék.” De ha úgy jellemzik az „én”-érzéket, ahogy azt megpróbáltam „A szabadság filozófiája” új kiadásában [112] („Die Philosophie der Freiheit”), akkor rájönnek majd, hogy ez az „én”-érzék tényleg igen bonyolultan működik. Min is alapszik tulajdonképpen a másik ember „én”-jének érzékelése? A mai „absztrakt fickók” egészen különös dolgokat mondanak erről. Azt mondják: tulajdonképpen látjuk a külső ember testi felépítését, halljuk a hangját, és akkor tudjuk, hogy mi magunk is olyan emberien nézünk ki, mint az a másik ember, hogy belül olyan lényünk van, amely gondolkodik, érez és akar, amely tehát lelkileg-szellemileg is ember. És így következtetünk analógiával: ahogy bennem egy gondolkodó, érző, akaró lény lakik, úgy van ez a másik emberben is. Analógiás következtetést vonatkoztatunk saját magunktól a másik emberre. Ez az analógiás következtetés nem más, mint balgaság. Az egyéni ember kölcsönös kapcsolata valami egészen mást foglal magába. Ha egy másik emberrel állnak szemben, akkor a következő történik: egy rövid ideig érzékelik ezt az embert; ekkor benyomást tesz önökre. Ez a benyomás zavarja önöket benső világukban: úgy érzik, hogy ez az ember, aki tulajdonképpen ugyanolyan lény, mint önök, olyan benyomást tesz önökre, ami egy támadáshoz hasonlítható. Ennek az a következménye, hogy belül védekeznek, hogy ellenállnak ennek a támadásnak, hogy belül agresszívvá válnak az illetővel szemben. Majd megbénul az agressziójuk, megszűnik az agresszivitás; ezért az illető most újabb benyomást tehet önökre. Ezáltal ismét időt nyernek, hogy újra megnöveljék az agresszív erőiket, és most újból agresszióval élnek. Majd ismét megbénul ez a folyamat, és a másik ember ismét benyomást tesz önökre és így tovább. Ez az a viszony, ami fennáll, amikor valaki az „én”-t érzékelve egy másikkal áll szemben: átadja magát az embernek – majd belsőleg védekezik; átadja magát – belsőleg védekezik; szimpátia – antipátia; szimpátia – antipátia. Most nem az érzelmi életről beszélek, hanem csakis az érzékelő szembenállásról. Ekkor vibrál a lélek; benne vibrál: szimpátia – antipátia, szimpátia – antipátia, szimpátia – antipátia. Utána olvashatnak ennek „A szabadság filozófiája” új kiadásában.

De még valami más is történik. Amikor kialakul a szimpátia, belealszanak a másik emberbe; amikor kialakul az antipátia, felébrednek, és így tovább. Ez nagyon rövid szakaszokban, vibrációkban zajló váltakozás ébrenlét és alvás között, amikor egy másik emberrel állunk szemben. Hogy végbemehet, azt az „én”-érzék szervének köszönhetjük. Az „én”-érzéknek ez a szerve tehát olyan, hogy nem az éber, hanem az alvó akaratában kutatja ki a másik ember „én”-jét – s azután gyorsan továbbítja ezt az alvásban végzett kutakodást a megismerésbe, vagyis továbbítja az idegrendszerbe. Így, ha helyesen szemléljük a dolgot, a másik ember érzékelésénél mégiscsak az akarat a lényeg, de éppenséggel az az akarat, amely nem ébren, hanem alva alakul ki; hiszen folytonosan alvó pillanatokat szövünk bele a másik „én” érzékelésének aktusába. És ami a köztes pillanatokban rejlik, az a megismerés; ez gyorsan áttevődik arra a területre, ahol az idegrendszer működik, így a másik ember érzékelését valóban megismerő folyamatnak nevezhetem, de tudnom kell, hogy ez a megismerő folyamat csupán egy alvó akarati folyamat metamorfózisa. Így tehát ez az érzékelési folyamat is akarati folyamat, csak nem ismerjük fel. Nem élünk meg tudatosan minden megismerést, amit alva élünk át.

Következő érzékként azután – de az „én”-érzéktől és minden más érzéktől külön – arra az érzékre kell tekintenünk, amelyet gondolatérzéknek nevezek. A gondolatérzék nem a saját gondolataink érzékelésének a szerve, hanem a többi ember gondolatainak érzékeléséé. A pszichológusok erről is egészen groteszk elképzeléseket alakítanak ki. Mindenekelőtt olyannyira befolyásolja az embereket a nyelv és a gondolkodás összetartozásának képzete, hogy azt hiszik, hogy a beszéddel együtt mindig befogadjuk a gondolkodást is. Ez badarság. Hiszen a gondolatérzékük által ugyanúgy érzékelhetnék a gondolatokat, ha külső téribeli gesztusokban rejlenének, mint a hangzó nyelvben. A hangzó nyelv csak közvetíti a gondolatokat. Saját maguknak kell érzékelniük a gondolatokat, egy külön érzék útján. És ha már egyszer minden hangzónak megalkottuk az euritmiai jelzését, úgy az embernek csak euritmizálnia kell önök előtt, és az euritmia-mozdulatokból [113] ugyanúgy kiolvassák a gondolatokat, ahogy a hangzó nyelvből hallgatva befogadják azokat. Röviden: a gondolatérzék más, mint ami a beszédhangérzékben, a hangzó nyelvben működik. Az a tulajdonképpeni beszédérzék.

Van továbbá a hallásérzék, a hőérzék, a látásérzék, az ízérzék, a szaglásérzék. Azután az egyensúly érzék. Érzékjellegű tudatunk van arról [114], hogy egyensúlyban vagyunk. Ilyen tudatunk van. Egy bizonyos belső észlelő érzékelés által tudjuk, hogy hogyan viszonyulunk a jobb és a bal, az elöl és a hátul irányaihoz, milyen az egyensúlyi helyzetünk, hogy el ne essünk. És ha elromlik az egyensúlyérzékünk szerve, akkor elesünk; akkor nem tudjuk egyensúlyba hozni magunkat, ahogy a színekkel sem tudunk kapcsolatba kerülni, ha elromlott a szemünk. És ahogy az egyensúly érzékeléséhez van egy érzékünk, úgy van egy érzékünk a saját mozgásunkhoz is, amely által megkülönböztetjük, hogy nyugalomban vagy pedig mozgásban vagyunk-e, hogy az izmaink meg vannak-e feszítve vagy sem. Az egyensúlyérzékünk mellett tehát van egy mozgás-érzékünk is, és ezen kívül van még a testünk legszélesebb értelemben vett hogylétének érzékeléséhez az életérzékünk. Ettől az életérzéktől még nagyon sok ember igencsak függőségben áll. Érzékelik, hogy túl sokat vagy túl keveset ettek-e, és ezáltal kellemesen vagy kellemetlenül érzik magukat, vagy érzékelik, hogy fáradtak-e vagy sem, és ezáltal kellemesen vagy kellemetlenül érzik magukat. Röviden: a saját test állapotainak érzékelése tükröződik az életérzékben. Így tizenkét érzékszervvel kapják meg az érzékek palettáját. Ténylegesen tizenkét ilyen érzékszerve van az embernek.

Miután az imént kiiktattuk annak lehetőségét, hogy pedantériával kifogást emeljünk egyes érzékek megismerő jellegével szemben, mert felismertük, hogy ez a megismerő jelleg titokzatos módon mégiscsak az akaraton alapszik, most tovább tagolhatjuk az érzékeket. Van először is négy érzékünk: a tapintásérzék, az életérzék, a mozgásérzék, és az egyensúlyérzék. Ezeket az érzékeket főként akarati működés hatja át. Az akarat az érzékeken keresztül hat az érzékelésre. Érezzék csak át, hogyan hat az akarat a mozdulatok érzékelésére, még ha egy helyben állva végeznek is mozdulatokat! A nyugalomban lévő akarat az egyensúlyuk érzékelésére is hat. Az életérzékre igen erősen hat, és a tapintásra is, hiszen ha letapogatnak valamit, akkor ez alapjában véve az akaratuk és a környezet közötti alapos kutatómunka. Röviden azt mondhatják: az egyensúlyérzék, a mozgás-érzék, az életérzék és a tapintásérzék szűkebb értelemben vett akarati érzékek. A tapintás során az ember külsőleg látja, ahogy például megmozdítja a kezét, amikor megérint valamit: ezért nyilvánvaló számára, hogy rendelkezésére áll ez az érzék. Az életérzék, a mozgás-érzék és az egyensúlyérzék esetében nem olyan nyilvánvaló, hogy megvannak ezek az érzékeink. De mivel ezek sajátos értelemben akarati érzékek, ezért az ember átalussza ezeket az érzékeket, mert ugye az akaratában alszik. És a legtöbb pszichológiai műben egyáltalán nem is találnak említést ezekről az érzékekről, mert a tudomány sok dolog tekintetében kényelmesen együtt alszik a külső ember álmával.

A következő érzékek: a szaglásérzék, az ízérzék, a látásérzék és a hőérzék főként érző érzékek. A naiv tudat különösen a szaglásnál és az ízlelésnél érzi az érzéssel való rokonságot. Hogy a látás és a hőérzékelés esetében nem érezzük ezt annyira, annak megvannak a sajátos okai. A hőérzéknél nincsenek tekintettel arra, hogy igen közeli rokonságban van az érzéssel, hanem egynek veszik a tapintásérzékkel. Helytelenül társítanak, és a megkülönböztetés is helytelen. A tapintásérzék valójában sokkal inkább akarati jellegű, miközben a hőérzék csakis érzésjellegű. Hogy a látásérzék szintén érző érzék, arra azért nem jönnek rá az emberek, mert nem végeznek olyan megfigyeléseket, amilyenek Goethe Színtanában találhatók. Ott Goethe kifejti, hogy minden szín rokonságban van az érzéssel, ami aztán végül még akarati impulzusokhoz is elvezet. De miért csak oly kevéssé ismeri fel az ember, hogy a látás-érzék esetében tulajdonképpen főként érzés van jelen?

Alapjában véve persze szinte mindig úgy látjuk a dolgokat, hogy amikor színeket látunk, látjuk a színek határait is: vonalakat, formákat. Szokás szerint azonban nem figyelünk fel arra, hogy végül is hogyan érzékelünk akkor, amikor egyszerre érzékelünk színeket és formákat. Amikor az ember egy színes kört érzékel, durván azt mondja: „Látom a színt, és a kör görbületét is látom, a körformát.” Csakhogy itt két teljesen különböző dolog keveredik össze. A szem működése által, a szem saját tevékenysége által, először csak a színt látják. A körformát úgy látják, hogy a tudatalattijukban megszólítják a mozgás-érzéküket és az étertestben, az asztráltestben tudat alatt körívet járnak le, majd felemelik ezt a megismerésbe. És csak amikor a kör, amelyet a mozgás-érzékükön keresztül befogadtak, a megismerés szintjére emelkedik, akkor kapcsolódik össze a felismert kör az érzékelt színnel. A formát tehát a teljes testükből hozzák elő, amikor a teljes testre kiterjedő mozgás-érzékre apellálnak. Olyasvalamibe öltöztetik ezt, amit már kifejtettem [115], amikor azt mondtam: az ember tulajdonképpen a kozmosz geometriai formáit járja le, majd felemeli azokat a megismerés szintjére.

A megfigyelés olyan finom módjához, hogy kiderüljön a különbség a színlátás, illetve a formaérzékelés között, amely a mozgás-érzék segítségével megy végbe, a hivatalos tudomány manapság egyáltalán nem emelkedik fel, hanem mindent összekuszál. A jövőben azonban nem tudunk nevelni ilyen összedobált zagyvalék használatával. Hiszen hogyan is neveljünk a látásra, ha nem tudjuk, hogy a látás aktusába a teljes ember belefolyik egész lényével a mozgás-érzék kerülőútján át. Most azonban még valami kiderül. Ha megvizsgálják a látás aktusát, ennek során színes formákat érzékelnek. Bonyolult művelet a látás aktusa, a színes formák érzékelése. De mivel egységes az ember, képes arra, hogy amit a két úton érzékel, a szemen átvezető úton illetve a mozgásérzéken átvezető úton, azt újraegyesítse magában. Tompán bámulnának egy vörös körre, ha nem teljesen különböző úton érzékelnék a vörös színt, és teljesen különböző úton a körformát. De nem bámulnak rá tompán, mert két úton – a színt a szemen keresztül, a formát pedig a mozgás-érzék segítségével – érzékelnek, s az élet belül rákényszeríti önöket, hogy összekapcsolják ezt a két dolgot. Ekkor ítéletet alkotnak. És most megértik az ítéletalkotást, mint eleven folyamatot a saját testükben, amely azáltal jön létre, hogy az érzékek tagonként analizálva tárják önök elé a világot. Tizenkét különböző tagjában tárja önök elé a világ azt, amit önök megélnek, s az ítéletalkotásukban egybefűzik a dolgokat, mert a különálló dolgok nem akarnak különálló dolgokként létezni. A körforma nem elégszik meg azzal, hogy pusztán kör-forma legyen oly módon, ahogy a mozgás-érzékbe került; a szín nem elégszik meg azzal, hogy pusztán szín legyen, ahogy a szemben érzékeljük. A dolgok belsőleg arra kényszerítik önöket, hogy összekapcsolják őket, önök pedig belsőleg késznek mutatkoznak erre az összekapcsolásra. Az ítéletalkotó működés itt a teljes ember-lény megnyilatkozásává válik.

Most belelátnak a világhoz való viszonyunk mélyebb lényegébe. Ha nem volna tizenkét érzékünk, akkor tompán bámulnánk a környezetünkre, nem élhetnénk meg belül az ítéletalkotást. De mivel tizenkét érzékünk van, ezzel viszonylag nagyszámú lehetőségünk van arra, hogy összekapcsoljuk a különálló dolgokat. Amit az „én”-érzék megél, azt a tizenegy többi érzékkel kapcsolhatjuk össze, és ez így mindegyik érzékre érvényes. Ezáltal az érzékek összefüggéseinek nagyszámú változatát kapjuk. De ezen kívül sok lehetőségünk nyílik arra is, hogy például a gondolatérzéket és a beszédérzéket együtt kapcsoljuk hozzá az „én”- érzékhez és így tovább. Látjuk, hogy milyen titokzatos módon kapcsolódik az ember a világhoz. A tizenkét érzék által alkotórészeikre bomlanak a dolgok, s az embernek abba a helyzetbe kell kerülnie, hogy az alkotórészekből ismét összerakja magának a dolgokat. Ezáltal részt vesz a dolgok belső életében. Így megértik majd, hogy milyen végtelenül fontos is az, hogy úgy neveljük az embert, hogy sok mindent ugyanolyan mértékben ápolva fejlesszünk ki az egyik érzékben, mint a másik érzékben, mert akkor teljesen tudatos szisztémával szólítjuk meg az érzékek, az érzékletek közötti kapcsolatokat.

Hozzá kell még fűznöm, hogy az „én”-érzék, a gondolatérzék, a hallásérzék és a beszédérzék inkább megismerő érzékek, mert a bennük rejlő akarat nem más, mint az alvó akarat, a valóban alvó akarat, amely megnyilvánulásaiban együtt vibrál [116] a megismerő működéssel. Így él az ember „én”-szférájában akarat, érzés és megismerés, amelyek azután élnek az ébrenlét, illetve az alvás nyújtotta segítséggel.

Legyenek tehát tisztában azzal, hogy csak úgy ismerhetik meg az embert, ha mindig három nézőpontból tekintenek rá, amikor a szellemét vizsgálják. De nem elég, hogy mindig csak azt hajtjuk: Szellem! Szellem! Szellem! A legtöbb ember folyton a szellemről beszél, és nem tudnak bánni a szellem által adott dolgokkal. Csak akkor bánunk velük helyesen, ha a tudatállapotokkal operálunk. A szellemet az ébrenlét, az alvás és az álmodás tudat-állapotain keresztül kell megragadnunk. A lelkit a szimpátián illetve az antipátián keresztül ragadjuk meg, vagyis az életállapotok által; a lélek meg folytonosan ezt teszi a tudatalattiban. A lélek tulajdonképpen az asztráltestünkben él, az élet az étertestünkben rejlik, s a kettő között folytonos párbeszéd zajlik a bensőnkben. Így a lélek magától éli ki magát az étertest életállapotaiban. A testet pedig formaállapotokon keresztül érzékeljük. Tegnap alkalmaztam is a gömbformát a fejre, a holdsarlóformát a mellkasra, a vonalformát pedig a végtagokra [117], és majd beszélnünk kell még az emberi test valódi morfológiájáról. De nem beszélünk helyesen a szellemről, ha nem írjuk le, hogy hogyan éli meg magát a tudatállapotokban; nem beszélünk helyesen a lélekről, ha nem mutatjuk be, hogyan éli meg magát szimpátia és antipátia között, és nem beszélünk helyesen a testről, ha nem a valódi formáiban ragadjuk meg. Holnap majd tovább szeretnénk beszélni erről.

9 – Stuttgart, 1919. augusztus 30.

[Az élet első három hétéves szakasza. A logikus gondolkodás három tagja: következtetés, ítéletalkotás, fogalomalkotás. A következtetés csak a teljesen éber életben él egészségesen; az ítéletalkotás alászáll az álmodó, a fogalomalkotás pedig az alvó lélekbe. A lelki szokások kialakulása az ítéletalkotás módja által. Az alvó lélekbe alászállt fogalmak kihatása a test felépítésére, különösen a mára olyannyira uniformizálódott fiziognómiákra. Élő fogalmakra van szükség: jellemezzünk definiálás helyett. Változó illetve szilárd fogalmak. Az emberről alkotott idea felépülése. A gyermek tudat alatti alap-hangulata (1) az első hét életévben: ,,a világ jó”, ezért utánzásra méltó; a születés előtti múlt impulzusai (2) a második hétéves életszakaszban: ,,a világ szép”, élet a művészetekben; a jelen élvezete (3) a harmadik hétéves életszakaszban: ,,a világ igaz”, tudományos oktatás; jövő-impulzusok.]

Ha a kialakulóban lévő ember-lényről akaratukkal és kedélyükkel áthatott tudást fejlesztettek ki, akkor jól fognak tanítani és nevelni is. Az önökben felébredő pedagógiai ösztön segítségével, alkalmazni tudják majd az egyes területeken azt, ami ebből a fejlődő gyermekről való akaratjellegű tudásból az önök számára adódik. Ennek a tudásnak egészen reálisnak kell lennie, vagyis a tények világának valódi megismerésén kell alapulnia.

Nos, hogy valódi tudáshoz jussunk az emberről, előbb lelki, majd szellemi szempontból próbáltuk megvizsgálni az embert. Szem előtt kívánjuk tartani, hogy az ember szellemi megértéséhez szükséges, hogy a különböző tudatállapotokra reflektáljunk, hogy tudjuk, kezdetben legalábbis az a lényeg, hogy szellemi életünk ébrenlétben, álmodásban illetve alvásban zajlik, és hogy úgy kell jellemeznünk az egyes életmegnyilvánulásokat, hogy vagy teljesen éber, vagy álmodó, vagy pedig alvó életállapotként tekintünk rájuk. Most megint megpróbálunk fokozatosan leereszkedni a szellemtől a lelken keresztül a testhez, hogy előttünk állhasson a teljes ember, és hogy végül e vizsgálódások útján eljuthassunk a fejlődő gyermek testi-lelki egészségéhez.

Tudjuk, hogy az az életkor, amelyet a tanításnál, illetve a nevelésnél számításba veszünk, az élet első két évtizedét foglalja magába. Tudjuk továbbá, hogy a gyermek teljes élete a fiatal ember életének e két első évtizede vonatkozásában szintén hármas tagozódású. A fogváltásig egy igen jellemző karaktert hordoz magában, amely kiváltképp abban nyilvánul meg, hogy utánzó lény akar lenni; mindent, amit a környezetében lát, utánozni akar. A hetedik életévtől a nemi érésig olyan gyermekkel van dolgunk, aki a tekintély iránti tiszteletből akarja befogadni azt, amit tudnia, éreznie és akarnia kell; és csak a nemi érettség elérésével kezd arra vágyódni az ember, hogy a saját ítéletalkotásából következően teremtsen kapcsolatot a környezetével. Ezért folyamatosan tekintettel kell lennünk arra, hogy ha általános iskoláskorú gyerekekkel állunk szemben, azt az embert fejlesztjük, azt az embert bontakoztatjuk ki, aki bizonyos értelemben a természete legbensőbb lényegéből következően az autoritás felé törekszik. Rosszul fogunk nevelni, ha nem vagyunk képesek éppen ebben az életkorban tekintélyt tartani.

Nos, az a lényeg azonban, hogy az ember valamennyi életműködését szellemi szempontból jellemezve is át tudjuk tekinteni. Az ember életműködéseinek ez a teljessége, ahogy azt a legkülönfélébb nézőpontokból tekintve jellemeztük, felölelik egyfelől a megismerő gondolkodást, másfelől az akaratot; az érzés pedig e kettő között helyezkedik el. Nos, az ember földi emberként a születés és a halál között arra van utalva, hogy ami megismerő gondolkodásként nyilvánul meg, fokozatosan logikával hassa át, mindazzal, ami képessé teszi őt arra, hogy logikusan gondolkodjék. Csakhogy amit tanárként illetve nevelőként a logikáról tudniuk kell, azt önöknek a háttérben kell tartaniuk. Hiszen a logika természetesen kimondottan tudományos dolog; ezzel pedig eleinte csak a teljes viselkedésünkön keresztül szabad a gyermekhez közelítenünk. Tanárként azonban mégiscsak magunkban kell hordoznunk a legfontosabb dolgokat a logikából.

Amikor logikai, vagyis gondolkodó-megismerő tevékenységet végzünk, akkor ennek a tevékenységnek mindig három része van [118]. Először is folytonosan jelen van a gondolkodó megismerésünkben az, amit következtetéseknek hívunk. A szokványos életben ugye a gondolkodás a beszédben nyilvánul meg. Ha átlátják a beszéd láncolatát, akkor azt fogják találni: amikor beszélnek, folytonosan következtetnek. Ez a következtető tevékenység a legeslegtudatosabb az emberben. Az ember nem volna képes a beszéd által kifejezni magát, ha nem beszélne folytonosan következtetésekben; nem volna képes megérteni, amit mások mondanak neki, ha nem tudna folytonosan következtetéseket befogadni. Az iskolás logika szokás szerint felbontja a következtetéseket [119]; ezáltal már meg is hamisítja azokat, amennyiben a szokványos életben előforduló következtetésekről van szó. Az iskolás logika nem gondol bele, hogy már akkor is következtetünk, ha egyetlenegy dolgot veszünk szemügyre. Képzeljék el, hogy cirkuszba mennek és látnak ott egy oroszlánt. Mit tesznek legelőször is, amikor érzékelik az oroszlánt? Legelőször is a tudatukba emelik azt, amit az oroszlánban látnak, és csak azáltal, hogy a tudatukba emelik, igazodnak el mindabban, amit az oroszlánról érzékelnek. Az életben megtanulták, még mielőtt elmentek a cirkuszba, hogy az olyan lények, amelyek úgy nyilvánulnak meg, mint az oroszlán, amelyet most látnak, azok „állatok”. Amit az életben megtanultak, azt magukkal hozzák a cirkuszba. Aztán megnézik az oroszlánt, és úgy találják: bizony az oroszlán is úgy viselkedik, ahogy azt az állatokról megtanulták. Ezt összekapcsolják azzal, amit az élettapasztalataikból magukkal hoztak, és ezt az ítéletet alkotják: az oroszlán egy állat. Csak akkor értik meg az „oroszlán” egyedi fogalmát, ha már megalkották magukban ezt az ítéletet. Az első dolog, amit levezetnek, az egy következtetés; a második, amit megalkotnak, egy ítélet; s az utolsó dolog, amihez az életben eljutnak, az pedig fogalom. Természetesen nem tudják, hogy folytonosan művelik ezt a tevékenységet, de ha nem művelnék, akkor nem vezetnének tudatos életet, ami alkalmassá teszi önöket arra, hogy a beszéd által megértessék magukat más emberekkel. Azt szokták gondolni, hogy az ember legelőször a fogalmakhoz jut el. Ez nem igaz. Az első dolog az életben a következtetés. És azt mondhatjuk: ha az összes élettapasztalataink közül nem hámozzuk ki az oroszlán érzékelését, amikor a cirkuszba megyünk, hanem ha belehelyezzük azt az összes többi élettapasztalatunk közé, akkor az első dolog, amit a cirkuszban végzünk, az egy következtetés levonása. Tisztában kell lennünk a következővel. Az, hogy elmegyünk a cirkuszba és látjuk az oroszlánt, csupán egy egyedi cselekvés, és beletartozik a teljes életünkbe. Nem akkor kezdtünk el élni, amikor beléptünk a cirkuszba és megpillantottuk az oroszlánt. Ez hozzákapcsolódik a korábbi életünkhöz, és a korábbi életünk belejátszik ebbe, és amit a cirkuszból magunkkal viszünk, azt ismét belevisszük a további életünkbe. Ha most azonban a teljes folyamatot nézzük, mi is akkor az oroszlán legelőször? Legelőször is egy következtetés. Bizony azt mondhatjuk: az oroszlán egy következtetés. Valamivel később: az oroszlán egy ítélet. És megint valamivel később: az oroszlán egy fogalom.

Ha fellapoznak logikai műveket – kiváltképp régi vágású művekről van szó -, akkor a következtetések között rendszerint megtalálják a mindenütt híressé vált következtetést: „Minden ember halandó” [120]; „Caius ember”; „Caius tehát halandó”. Caius ugyebár a logika legismertebb személyisége. Nos, e három ítélet: „Minden ember halandó”, „Caius ember”, „Caius tehát halandó” különválasztása valóban csak a logika tanításában történik meg. Az életben ez a három ítélet egymásba szövődik, tehát egy, hiszen az élet folytonosan gondolkodva-megismerő módon zajlik. Mindig egyidejűleg alkotják meg mind a három ítéletet, mikor egy „Caius”-ember előtt állnak. Abban, amit gondolnak róla, már benne rejlik e három ítélet. Vagyis: előbb a következtetés van jelen; s csak azután alkotják meg az ítéletet, amely itt a konklúzióban jelenik meg: „Caius tehát halandó”. S az utolsó dolog, amihez eljutnak, az az individualizált fogalom: „A halandó Caius”.

Nos, ez a három dolog – következtetés, ítélet, fogalom [121] – a megismerésben él, vagyis az ember eleven szellemében. Hogyan is viselkednek az ember eleven szellemében?

A következtetés csak az ember eleven szellemében élhet, csak ott van egészséges élete; vagyis csak akkor igazán egészséges, ha a teljesen éber életben történik. Ez nagyon fontos, ahogy azt még látni fogjuk.

Ezért tönkreteszik a gyermek lelkét, ha azon munkálkodnak, hogy kész következtetéseket bízzanak az emlékezetére. Amit most elmondok a tanításról, az – ahogy azt még részleteiben ki kell bontanunk – alapvető fontosságú. A Waldorf-iskolában mindenféle életkorú gyerekek kerülnek majd önökhöz, a megelőző tanítás eredményeivel együtt. Mások már dolgoztak a gyerekekkel – ennek bizony megtalálják majd az eredményét a következtetésben, az ítéletalkotásban és a fogalomalkotásban. Újra elő kell majd hozniuk a tudást a gyerekekből, hiszen nem kezdhetnek minden gyerekkel mindent elölről. Abban a sajátos helyzetben vagyunk, hogy nem építhetjük fel alulról az iskolát, hanem mindjárt nyolc osztállyal kezdünk. Preparált gyermeki lelkekkel találkoznak majd tehát, s módszertani síkon a legelső időkben arra kell majd tekintettel lenniük, hogy a lehető legkevésbé kínozzák a gyerekeket azzal, hogy kész következtetéseket hozzanak elő az emlékezetükből [122]. Ha ezek a kész következtetések túlságosan beivódtak a gyerekek lelkébe, akkor inkább hagyjuk, hogy a mélyben nyugodjanak, és törekedjünk arra, hogy a gyerekek most jussanak el a helyes következtetésekhez.

Az ítélet már eleinte is – ez magától értetődik – a teljesen éber életben alakul ki, de már alászállhat az emberi lélek mélységeibe, oda, ahol álmodik a lélek. A következtetésnek még az álmodó lélekbe sem szabadna alámerülnie, hanem csak az ítélet szállhat alá az álmodó lélekbe. Tehát minden, amit ítéletként alkotunk a világról, alászáll az álmodó lélekbe.

Nos, mi is ez az álmodó lélek tulajdonképpen? Inkább érzés-jel- legű, ahogy azt megtanultuk. Ha tehát ítéleteket alkottunk az életben, s azután továbblépünk az ítéletalkotásból, és tovább éljük az életünket, akkor körülhordozzuk az ítéleteinket a világban; de ezt az érzéseinkben tesszük meg. Ez viszont a továbbiakban azt jelenti: az ítéletalkotás egyfajta szokássá válik bennünk. A gyermek lelki szokásait önök alakítják ki, azáltal, hogy ítéletalkotásra tanítják. Ennek mindenképpen tudatában kell lenniük. Hiszen az ítélet kifejeződése az életben a mondat, és minden mondattal, amellyel a gyermekhez szólnak, hozzáadnak egy atomot a gyermek lelki szokásaihoz. Ezért a tekintéllyel bíró tanárnak mindig tudatában kellene lennie annak, hogy amit kimond, az hozzátapad majd a gyermek lelki szokásaihoz.

És ha az ítéletalkotástól eljutunk a fogalomalkotáshoz, akkor be kell vallanunk magunknak, hogy amit fogalomként alkotunk, az – ha szellemileg nézzük – az ember-lény legmélyebb rétegeibe, az alvó lélekbe száll alá. A fogalom alászáll az alvó lélekbe, ez pedig az a lélek, amely folytonosan a testen dolgozik. Az éber lélek nem dolgozik a testen. Az álmodó lélek dolgozik egy kissé a testen; azt hozza létre, ami a test megszokott gesztusaiban rejlik. Az alvó lélek működése azonban egészen a testi formákig terjed ki. Amikor fogalmakat alkotnak, vagyis megállapítják az emberek ítéleteinek eredményeit, egészen az ember alvó lelkéig, vagy más szóval: az ember testéig hatolnak. Nos, az ember a teste vonatkozásában nagymértékben készen van már, amikor megszületik, s a léleknek csak arra van lehetősége, hogy finomítson azon, amit az öröklődés árama az emberre hagyományoz. De finomít rajta. A világban járva megfigyeljük az embereket. Ezek az emberek nagyon sajátos fiziognómiával állnak elénk. Mi is rejlik ezekben a fiziognómiák- ban? Többek között minden fogalom eredménye bennük rejlik, amit a tanárok és nevelők a gyermekkor során belevittek az emberbe. Az érett ember arcából ismét ránk ragyog az, amit annak idején fogalmakként beleöntöttek a gyermeki lélekbe, hiszen az alvó lélek többek között a szilárd fogalmak alapján is formálta az ember fiziognómiáját. Látjuk ebből, hogy milyen hatalma van a nevelésnek és tanításnak az ember felett. A fogalomalkotás révén a testéig hatoló pecsétlenyomatot kap az ember.

A világ legfeltűnőbb jelensége manapság az, hogy oly kevéssé határozott fiziognómiájú emberekkel találkozunk. Hermann Bahr [123] egyszer igen szellemesen mesélt el valamit egy berlini előadásában az élettapasztalataiból. Azt mondta, hogy ha valaki a Rajna vidékén vagy Essen környékén járt, végigjárta az utcákat és találkozott az emberekkel, akik a gyárakból jöttek, akkor valahogy az volt az érzése már az ezernyolcszázkilencvenes években is, hogy bizony egyikük sem különbözik a másiktól, tulajdonképpen csak egyetlenegy ember, akivel találkozunk, mintha egy sokszorosítógép gyártaná; valójában egyáltalán nem lehet megkülönböztetni egymástól az embereket. Nagyon fontos megfigyelés! És még egy megfigyelést megemlített Hermann Bahr, amely szintén igen fontos. Azt mondta: ha az ezernyolcszázkilencvenes években valahol Berlinben meghívtak bennünket vacsorára, és jobbról-balról ott ült mellettünk egy-egy hölgy az asztalnál, akkor tulajdonképpen nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól, de legalább megvolt az a különbség, hogy az egyikük a jobbunkon ül, a másik pedig a balunkon. Ha pedig valahova máshová is meghívtak, akkor megtörténhetett velünk, hogy nem tudtuk megkülönböztetni, hogy ez most vajon a tegnapi hölgy-e, vagy a tegnapelőtti?

Röviden: egyfajta uniformizálódás költözött az emberiségbe. Ez viszont annak a bizonyítéka, hogy semmit sem neveltek bele az emberekbe az utóbbi időkben. Az ilyen dolgokból kell megtanulnunk, hogy mire is van szükség a nevelésügy átalakítását illetően, hiszen a nevelés mélyen behatol az egész kulturális életbe. Ezért azt mondhatjuk: ha az ember éli az életét és éppen nem egy egyedi ténnyel szembesül, akkor a tudatalattijában ott élnek a fogalmai.

A fogalmak tehát ott élhetnek a tudatalattiban. Az ítéletek ítéleti szokásokként csak a félig tudatos, az álmodó életben létezhetnek, a következtetéseknek pedig tulajdonképpen csak a teljesen tudatos, éber életben szabadna uralkodniuk. Vagyis különösen tekintettel kell lennünk arra, hogy mindent, ami a következtetésekre vonatkozik, megbeszéljünk a gyerekekkel, és ne kész következtetéseket jegyezzenek meg mindig, hanem csak azt jegyezzék meg, ami majd fogalommá érik. De mi is szükséges ehhez?

Képzeljék el, hogy fogalmakat alkotnak maguknak, és ezek a fogalmak halottak. Akkor fogalomholttesteket oltanak az emberekbe. A testükig hatoló fogalomholttesteket oltanak az emberbe, ha halott fogalmakat oltanak belé. Milyennek kell lennie annak a fogalomnak, amelyet megtanítunk az embernek? Élőnek kell lennie, ha azt akarjuk, hogy az ember élni tudjon vele. Az embernek élnie kell, tehát a fogalom is legyen képes vele élni. Ha olyan fogalmakat oltanak a kilenc-tízéves gyermekbe, amelyekkel az a céljuk, hogy még a harminc-negyvenéves emberben is ugyanígy meglegyenek, akkor fogalomholttesteket oltanak belé, hiszen akkor a fogalom nem él együtt az emberrel, amikor az fejlődik. Olyan fogalmakat kell tanítaniuk a gyermeknek, amelyek képesek átalakulni további élete során. A nevelőnek arra kell törekednie, hogy olyan fogalmakat közvetítsen a gyermeknek, amelyek az ember későbbi életében már nem ugyanolyanok, amilyennek korábban megkapta őket, hanem maguktól átalakulnak a későbbi élet folyamán. Ha így tesznek, akkor élő fogalmakat oltanak a gyermekbe. És mikor oltanak bele halott fogalmakat? Ha folyton definíciókat kap, ha azt mondják: „az oroszlán ilyen meg ilyen”, és ezt bemagoltatják vele, akkor halott fogalmakat oltanak bele; akkor azzal számolnak, hogy ha harmincéves lesz, még ugyanúgy meglesznek benne ezek a fogalmak, ahogy annak idején megtanulták. Vagyis: a sok definiálás az élő tanítás halála. Mit kell tennünk tehát? Nem definiálnunk kellene a tanítás során, hanem meg kellene próbálnunk jellemezni. Akkor jellemzünk, ha lehetőleg sok szempontból vizsgáljuk meg a dolgokat. Ha a természetrajz órán egyszerűen azt tanítjuk meg a gyereknek, ami a mai természettudományos művekben például az állatokról le van jegyezve, akkor tulajdonképpen csak definiáljuk neki az állatokat. Meg kell próbálnunk a tanítás minden elemében más-más oldalról jellemezni az állatokat, például arról az oldalról, hogy hogyan jutottak el az emberek fokozatosan oda, hogy megismertek egy adott állatfajtát, hogyan használták fel a munkavégzésben és így tovább. De már maga a racionálisan elrendezett tanítás is jellemzést nyújt, ha nem egyszerűen csak – amikor a tanítás megfelelő szakasza éppen sorra kerül – természettudományosan leírják a tintahalat, majd pedig, amikor soron következik, az egeret, majd az embert, hanem ha egymás mellé állítják a tintahalat, az egeret és az embert [124], és egymáshoz viszonyítva vizsgálják mindegyiket. Akkor ezek a viszonyok olyan sokrétűek lesznek, hogy nem definíció születik belőlük, hanem jellemzés. A helyes tanítás ezért eleve nem azon dolgozik, hogy definícióhoz jusson el, hanem hogy jellemezzen.

Különösen fontos, hogy állandóan tudatában legyünk: ne öljünk ki semmit a kialakulóban lévő emberben, hanem úgy kell nevelnünk és tanítanunk, hogy eleven maradjon, hogy ne száradjon el, ne merevedjék meg. Ezért gondosan különbséget kell tenniük a gyermeknek megtanítandó változó fogalmak [125], illetve olyan fogalmak között [126] – ilyenek is vannak -, amelyeknek tulajdonképpen nem kell változáson keresztülmenniük. Ezek a fogalmak egyfajta csontvázat adhatnak majd a gyermek lelkének. Mindenesetre azonban arra is gondolniuk kell, hogy olyasvalamit is útravalóul kell adniuk a gyereknek, ami viszont a teljes élete során igazán megmarad. Nem szabad olyan halott fogalmakat kapnia az élet részleteiről, amelyek megmaradnak; hanem élő fogalmakat kell kapnia, amelyek szervesen fejlődnek vele együtt. De mindent az emberre kell vonatkoztatniuk. A gyermek felfogásában végül mindennek az emberről alkotott ideában kell majd összefolynia. Ennek az emberről alkotott ideának meg szabad maradnia. Minden, amit útravalóul adnak a gyermeknek, ha elmondanak neki egy állatmesét, és az emberre vonatkoztatják [127], ha a természetrajzban az emberrel hozzák kapcsolatba a tintahalat és az egeret, ha a morzetávíró esetében érzést ébresztenek benne arról a csodáról, amely a föld-vezetékben történik – mindezek olyan dolgok, amelyek részleteiben az egész világot összekapcsolják az emberrel. Olyan dolog ez, ami megmaradhat. Az ember fogalmát azonban ugye csak fokozatosan építjük fel, nem taníthatunk a gyereknek kész fogalmat az emberről. Ha azonban felépítettük, akkor megmaradhat. Sőt, ez a legszebb dolog, amit az iskolából útravalóul adhatunk a gyermeknek a későbbi életére: ez az idea, az emberről alkotott lehetőleg sokrétű, lehetőleg tartalmas idea.

Ami az emberben él, az azt a tendenciát hordozza magában, hogy az élet során valóban elevenen át is alakuljon. Ha eljutnak oda a gyermekkel, hogy fogalmai vannak az alázatról, a tiszteletről, fogalmai vannak mindazokról a dolgokról, amit átfogó értelemben imahangulatnak nevezhetünk, akkor olyan képzet él benne, amelyet áthat az áhítat, olyan eleven képzet, amely a késői idős korba is átnyúlik, és átalakul az áldás képességévé, hogy másoknak megint csak szétossza az áhítat eredményeit. Egyszer úgy fejeztem ki ezt, hogy azt mondtam: egyetlen olyan idős férfi vagy nő sem lesz képes a maga korában valóban jól áldást osztani, aki gyermekként nem imádkozott jól. Ha gyermekként jól imádkozott az ember, akkor idős férfiként vagy nőként jól fog tudni áldást osztani, s a lehető legnagyobb erővel.

Olyan fogalmakat kell tehát megtanítanunk, amelyek az ember legbensőbb lényéhez kapcsolódnak, vagyis élő fogalmakkal kell felruháznunk az embert; az élő dolgok pedig metamorfózisokon mennek keresztül, átalakulnak; magával az ember életével együtt alakulnak át.

Tekintsünk most még egy kicsit másféle nézőpontból az ifjúkor e hármas tagozódására. A fogváltásig utánozni akar az ember, a nemi érésig autoritás alatt akar állni; azután ítéletet akar alkotni a világról.

Másképpen is kifejezhetjük ezt. Amikor az ember kilép a szellemi-lelki világból, és testet ölt magára, mit is akar akkor tulajdonképpen? Meg akarja valósítani a fizikai világban a múltat, amit szellemileg átélt. A fogváltás előtt az ember bizonyos értelemben még teljesen a múlt felé fordul. Még eltölti őt az, az odaadás, amelyet a szellemi világban alakított ki. Ezért adja át magát a környezetének is, amikor utánozza az embereket. Mi is tehát a gyermek alapimpulzusa, a még teljesen tudat alatti alaphangulata a fogváltásig? Ez az alaphangulat tulajdonképpen igen szép, amelyet ápolnunk is kell. Abból a tudat alatti feltételezésből indul ki, hogy az egész világ morális. A mai lelkeknél nincs ez átfogóan így; de benne van az emberben ez a hajlam, amikor azáltal, hogy fizikai lénnyé válik, belép a világba, hogy ebből a tudat alatti feltételezésből induljon ki: a világ morális. Ezért a fogváltásig tartó és azon még túl is lépő teljes nevelés számára jó, ha valamelyest számon tartjuk ezt a tudat alatti feltételezést: a világ morális. Tekintettel voltam erre, amikor két olvasmányt mutattam be önöknek [128], amelyeknek előbb bemutattam az előkészítését, s ez az előkészítés teljesen arra a feltételezésre épült, hogy erkölcsi jellemzést végzünk. Megpróbáltam leírni az olvasmánynál, amelyben a pásztorkutyáról, a szelindekről illetve az ölebről volt szó, hogy hogyan tükröződhet az állatvilágban az emberi erkölcs. És azt is megpróbáltam, hogy Hoffmann von Fallersleben [129] ibolyáról szóló versével pedantéria nélkül, belevigyem az erkölcsöt a gyermek életébe a hetedik életéven túl is, hogy kielégítsük ezt a feltételezést: a világ morális. Éppen ez a felemelő és nagyszerű a gyerekekben, hogy olyan emberfajt alkotnak, akik hisznek a világ moráljában, és ezért hisznek abban, hogy a világ utánzásra méltó. A gyermek így a múltban él, és gyakran ki is nyilatkoztatja ezt a születés előtti múltat, nem a fizikai, hanem a szellemi-lelki múltat.

Amikor az ember gyermekként átesik a fogváltáson, a nemi érésig tulajdonképpen folyamatosan a jelenben él és a jelen iránt érdeklődik. És erre a tanításban és a nevelésben folytonosan tekintettel kell lennünk, hogy az általános iskolás korú gyerek tulajdonképpen folyamatosan a jelenben akar élni. Hogyan él az ember a jelenben? Úgy, hogy nem állatszerűen, hanem emberi módon élvezi az őt körülvevő világot. És valóban, az általános iskolás korú gyermek a tanítás során is élvezni akarja a világot. Ezért nem szabad elmulasztanunk, hogy úgy tanítsunk, hogy a tanítás nem animális, hanem emelkedettebb emberi értelemben valóban egyfajta élvezetet nyújtson a gyereknek, és ne olyan legyen, hogy an- tipátiát illetve undort keltsen benne. E téren a pedagógia sok jó dologba fogott bele. De van itt egyfajta veszély is. A veszély abban rejlik, hogy ez az elv, hogy a tanítást az öröm, az élvezet forrásává tegyük, igen könnyen primitíven egyszerűvé torzulhat. Ennek nem szabad megtörténnie. De ezen csak akkor segíthetünk, ha maga a tanár, a tanítást végző személy folytonosan ki akar emelkedni a szűklátókörűségből, a pedantériából, a filiszterségből. De erre csak úgy képes, ha sohasem mulasztja el, hogy elevenen tartsa a művészetekkel való kapcsolatát. Hiszen egy adott feltételezésből indulunk ki, ha emberileg – nem pedig állatszerűen – akarjuk élvezni a világot: abból a feltételezésből, hogy a világ szép. És ebből a tudat alatti feltételezésből indul ki tulajdonképpen a gyermek is a fogváltástól a nemi éréséig, hogy szépnek találhatja a világot. A gyermek e tudat alatti feltételezését – hogy ti. a világ szép, így tehát a tanításnak is szépnek kellene lennie – tényleg nem elégítjük ki, ha a szemléltető oktatás gyakran oly banális, tisztán a hasznosság elve szerint kialakított szabályaira figyelünk, hanem csak akkor, ha megpróbálunk belemerülni a művészi átélésbe, hogy – éppen ebben az időszakban – művészettel hassuk át a tanítást. Néha szörnyen rosszul esik az embernek, ha a mai didaktikai műveket olvassa, és azt látja, hogy az a jó kezdeményezés, hogy az öröm forrásává szeretnék tenni a tanítást, azért nem kap teret, mert az, amit a tanár megbeszél a diákjaival, esztétikumot nélkülöző, primitív, korlátolt benyomást kelt. Manapság, népszerű dolog, szemléltető oktatásban részesíteni a gyerekeket, a szókratészi módszer szerint [130]. Azokat a kérdéseket azonban, amelyeket ilyenkor feltesznek a gyerekeknek, a legfelszínesebb haszonelvűség jellemzi, nem pedig az, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is köze volna a szépséghez. Ekkor azután a különböző mintapéldák felállítása sem ér semmit. Nem az a lényeg, hogy megbízzuk a tanárt: ezeket és ezeket a módszereket kell követned a szemléltető oktatás mintapéldáinak kiválasztásakor, hanem hogy a tanár, azáltal, hogy benne él a művészetekben, maga gondoskodjék arról, hogy ízlésesek legyenek azok a dolgok, amelyeket megbeszél a gyerekekkel.

A gyermeki élet első, a fogváltásig tartó szakasza úgy zajlik le, hogy a gyermek tudat alatt elfogadja, hogy a világ morális. A második, a fogváltástól a nemi érésig tartó életszakasz ezzel a tudat alatti feltételezéssel zajlik: a világ szép. És csak a nemi érettség elérésével bontakozik ki igazán az a hajlam, hogy erre is rátaláljanak a világban: a világ valóságos, a világ igaz. Ennélfogva csak ekkor kezdhet majd „tudományos,, jelleget ölteni a tanítás. A nemi érettség elérése előtt nem jó, ha pusztán rendszerező illetve tudományos jellege van a tanításnak; hiszen csak akkor kap az ember valódi belső fogalmat az igazságról, amikor eléri a nemi érettséget.

Ily módon eljutnak annak belátásához, hogy a kialakulóban lévő gyermekkel a felsőbb világokból alászáll ebbe a fizikai világba a múlt; hogy amikor a gyermek átesett a fogváltáson, a tulajdonképpeni általános iskolás korú gyerekben a jelen éli ki magát; és hogy azután abba az életkorba lép, amikor beépülnek a lelkébe a jövő impulzusai. Múlt, jelen, jövő, illetve a bennük élés: ez is benne rejlik a kialakulóban lévő emberben.

Itt most megállunk, és holnapután folytatjuk ezt a vizsgálódást, amely azután egyre inkább belefolyik majd a tanítás gyakorlatába.

10 – Stuttgart, 1919. szeptember 1.

[A gömb-forma alapvetése a test három tagjában: 1. fej (csak testileg) – a gömb-forma teljességében látható; 2. mellkas (testileg-lelkileg) – csak holdsarló formájú gömb-töredék látható; 3. végtagok (testileg-lelkileg-szellemileg) – csak gömbsugarak láthatók. A fej és a végtagok, mint az intelligencia, illetve a világ-akarat megnyilvánulásai; a csöves és a lapos csontokról ebben az összefüggésben. A koponya, mint módosult gerincoszlop. A csöves csontok, mint kifordított fejcsontok. A fej-gömb, a mellkas-gömb, illetve a végtag-gömb középpontja. A fej és a végtagok összefüggése a világ-mozgásokkal. A világ-mozgások utánzása a táncban, és ennek átvitele a zenébe. Az érzékletek, illetve a plasztikus és a zenei művészetek összefüggésének eredete. Test, lélek és szellem összefüggése a fej-, a mellkas- és a végtag-gömbbel. A 869.évi zsinat: a katolikus egyház, mint a természettudományos materializmus okozója. A fej kialakulása az állatvilágból. Az ember és a világmindenség közötti összefüggés érzésének jelentősége a tanár számára. Pedagógia, mint művészet.]

Beszéltünk az ember lényéről lelki, illetve szellemi szempontból. Legalábbis egyes részleteiben megvilágítottuk, hogy hogyan is kell szellemi-lelki szempontból az emberre tekintetnünk. Amit így megvizsgáltunk, azt azzal kell kiegészítenünk, hogy először is összekapcsoljuk a szellemi, a lelki, illetve a testi szempontot, hogy teljes áttekintést kapjunk az emberről, s azután rátérhetünk a külső testiség megragadására, felfogására.

Először is még egyszer az emlékezetünkbe idézzük azt, ami már különféle megközelítésekből bizonyosan feltűnt, hogy az ember lényének három része különböző formákban jelenik meg [131]. Felhívtuk a figyelmet arra [132], hogy a fej formája lényegében gömbforma, és hogy ebben a gömb alakú fejformában rejlik az emberi fej tulajdonképpeni testi léte. Azután felhívtuk a figyelmet arra, hogy az ember mellkasi része egy gömbtöredék, így tehát, ha sematikusan rajzolunk, a fejnek gömbformát, a mellkasi résznek pedig holdsarlóformát adunk, és tisztában vagyunk azzal, hogy ez a holdsarló- forma egy gömbtöredéket, egy gömb részletét tartalmazza. Ezért azt kell mondanunk: az ember mellkasi részének holdsarlóformája kiegészíthető. És csak akkor lesznek képesek helyesen tekinteni az ember-lény e középső tagjára, az ember mellkas-formájára, ha azt is gömbnek tekintik, de olyan gömbnek, amelyből csak egy részlet, egy holdsarló látható, s a többi része nem látszik (I. ábra) [133]. Talán látják ebből, hogy azokban a régebbi időkben, amikor inkább megvolt az emberekben az a képesség, hogy lássák a formákat, nem valótlant állítottak, amikor arról beszéltek, hogy a fej megfelel a napnak, a mellkas formája pedig a holdnak. És ahogy akkor, amikor nincs telihold, csak egy gömbtöredéket látunk a holdból, úgy az ember középső tagjából, a mellkas-formában is tulajdonképpen csak egy töredéket látunk. Ebből beláthatják, hogy az ember fejformája itt a fizikai világban egy viszonylag zárt dolog. A fej formája zárt dologként nyilvánul meg fizikailag. Bizonyos értelemben teljesen azonos azzal, aminek mutatja magát. A lehető legkevesebbet rejti el magából.

Az ember mellkasi része már igen sokat elrejt magából; teljes valójának egy részét láthatatlanul hagyja. Az ember lényének megismerése szempontjából nagyon fontos, hogy figyelembe vegyük, hogy a mellkasi rész egy jó darabja láthatatlan. És így azt mondhatjuk: A mellkasi rész az egyik oldalon, hátul, megmutatja nekünk a testiségét, elöl pedig átmegy a lelkibe. A fej teljesen test; az ember mellkasi része hátul test, elöl lélek. Valódi testet tehát csak úgy hordozunk magunkban, hogy a fejünk a vállaink felett nyugszik. Testtel és lélekkel viszont úgy rendelkezünk, hogy mellünket elkülönítjük a mellkas többi részétől, és átdolgozzuk, áthatjuk lélekkel.

Nos, az ember e két részébe, különösen, ha kívülről nézzük, először is a mellkasi részbe, illeszkednek bele a végtagok. A harmadik rész ugye, a végtagember. Nos, hogyan érthetjük meg tulajdonképpen a végtagembert? Csak akkor érthetjük meg, ha úgy nézzük, hogy más részletek maradtak meg a gömbformából, mint a mellkasi résznél. A mellkasi rész esetében a periféria egy darabja maradt meg. A végtagoknál inkább a belső részből, a gömbsugarakból maradt meg valami, így tehát a gömb belső részei illeszkednek be végtagokként.

Nem igazodunk el, ahogy azt már sokszor elmondtam önöknek, ha csak sematikusan illesztjük az egyik dolgot a másikhoz. Mindig bele kell szőnünk az egyik dolgot a másikba, hiszen ebben rejlik a dolgok életteljessége. Azt mondjuk: van a végtagember, amely a végtagokból áll. De nézzék csak, a fejnek is megvannak a maga végtagjai. Ha rendesen szemügyre veszik a koponyát, akkor azt találják, hogy például a koponyához hozzáilleszkednek a felső állcsont és az alsó állkapocs csont [134] (II. ábra). Tényleg végtagokként illeszkednek. A koponyának is megvannak a maga végtagjai: a felső és az alsó állkapocs végtagokként illeszkednek hozzá. Csupán elcsökevényesedtek a koponyán. Az ember többi részén megfelelő méretben kialakultak, a koponyán pedig elcsökevényesedtek, tulajdonképpen csak csontkinövések. És van még egy különbség. Ha megfigyelik a koponya végtagjait, tehát a felső álcsontot és az alsó állkapcsot, akkor látni fogják, hogy ezeknél lényegében az a fontos, hogy a csont kifejthesse a hatását. Ha azokat a végtagokat nézik, amelyek testünk egészéhez illeszkednek, tehát a végtag-ember tulajdonképpeni lényét, akkor az izmokból illetve véredényekből álló burokban kell keresniük a lényeget. A karjainkban, a lábainkban, a kezeinkben és a lábfejeinkben az izom- illetve csont-rendszernek bizonyos értelemben csak kiegészítői a csontok. És a felső illetve alsó állkapcsokban, mint a fej végtagjaiban, bizonyos értelemben teljesen elcsökevényesedtek az izmok és a véredények. Mit is jelent ez..? Látják, a vérben és az izmokban rejlik az akarat organizmusa, ahogy arról már hallottunk. Ezért főként az akarat szolgálatára alakultak ki a karok és a lábak, a kezek és a lábfejek. Az, ami első sorban az akaratot szolgálja, a vér és az izmok, bizonyos mértékben hiányoznak a fej végtagjaiból, mert ezekben annak kell kialakulnia, ami az intellektus, a gondolkodó megismerés felé hajlik. Ezért ha azt akarják tanulmányozni, hogy hogyan nyilvánul meg a külső testi formákban a világ akarata, akkor tanulmányozzák a karokat és a lábakat, a kezeket és a lábfejeket. Ha azt akarják tanulmányozni, hogy hogyan nyilvánul meg a világ értelmes mivolta, akkor tanulmányozzák a fejet, mint koponyát, mint csont-szerkezetet, és hogy hogyan tagozódik a fejbe a felső állcsont, az alsó állkapocs, illetve más is, ami végtag-szerűnek látszik a fejen. A külső formákat ugyanis mindenütt a belső rész megnyilatkozásainak tekinthetik. És csakis akkor értik meg a külső formákat, ha a belső rész megnyilatkozásainak tekintik őket.

Nos, nézzék, én mindig úgy találtam, hogy a legtöbb ember számára nagy nehézséget okoz, ha meg kell érteniük, hogy milyen kapcsolat van a karok és a lábak csöves csontjai, illetve a fej lapos csontjai között. De éppen a tanár számára jó, ha olyan fogalmat sajátít el erről, amely távol áll a szokványos élettől. És egy igen-igen nehéz fejezethez jutunk el itt, talán a legnehezebbhez a képzelet számára, amin át kell jutnunk e pedagógiai előadások során.

Tudják, hogy Goethe először az úgynevezett koponyai gerincelmélet felé fordította a figyelmét [135]. Mit is értünk ezen? Ezen a metamorfózis gondolatának az emberre illetve a test felépítésére való alkalmazását értjük. Ha az ember gerincoszlopát nézzük, abban egymáson helyezkednek el a csigolyacsontok. Kiemelhetünk egy ilyen csigolyacsontot a nyúlványaival, amelyen keresztülhalad a gerincvelő (rajz készül). [136].

Nos, Goethe Velencében egy ürükoponyán figyelte meg először [137], hogy minden fejcsont módosult csigolyacsont. Vagyis ha egyes szerveket túlfejlődve, másokat pedig visszafejlődve képzelünk el, akkor ebből a csigolyaformából megkapjuk a fej lapos csontjait. Goethére nagy benyomást tett ez, hiszen azt a következtetést kellett ebből levonnia – ami igen jelentőségteljes volt a számára -, hogy a koponya módosult, továbbfejlődött gerincoszlop.

Nos, viszonylag könnyen belátható, hogy a koponyacsontok átalakulás, metamorfózis útján a hátgerinc csigolyacsontjaiból származnak. Most azonban igen nehéz a végtagcsontokat is, már a fej végtagcsontjait is, a felső és az alsó állkapcsot – Goethe megpróbálta, de még külsőleges módon – a csigolyacsontok illetve a fejcsontok módosulataként, metamorfózisaként felfogni. Miért van ez így? Nos, látják, ez azon alapszik, hogy egy csöves csont, bárhol is legyen, minden esetben a fejcsont metamorfózisa, módosulata, de igen sajátos módon. Viszonylag könnyen elképzelhetik a gerinccsigolya módosulását fejcsonttá, amikor egyes részeit felnagyítva, más részeit pedig lekicsinyítve képzelik el. De nem kapják meg ilyen könnyen a karok vagy a lábak csöves csontjaiból a fejcsontokat, a lapos fejcsontokat. Itt ugyanis előbb el kell végezniük egy bizonyos eljárást, ha el akarnak jutni ezekhez. Ugyanazt az eljárást kell elvégezniük a karok vagy a lábak csöves csontjával, amelyet akkor végeznének, ha egy harisnya vagy egy kesztyű felhúzásakor előbb kívülre fordítanák a belsejét, tehát ha kifordítanák. Nos, viszonylag könnyű elképzelni, hogy hogyan is néz ki egy kesztyű vagy egy harisnya, ha kívülre fordítjuk a belsejét. A csöves csontok azonban nem egyenletesek. Nem olyan vékonyak, hogy ugyanolyan volna a belső, mint a külső felépítésük. Különböznek egymástól. Ha így szerkesztenék meg a harisnyájukat, és azután elasztikussá tennék, és kívül művi formát adnának neki mindenféle kitüremkedésekkel és behorpadásokkal, majd kifordítanák, akkor már nem ugyanazt a formát kapnák meg kívül, mint ami most belül volna, amikor kifordították. És így van ez a csöves csontokkal. A belsejüket kívülre, a külsejüket belülre kell fordítanunk, s akkor kialakul a fejcsont formája, így az ember végtagjai nem csupán módosult fejcsontok, hanem ráadásul kifordított fejcsontok. Honnan ered ez? Onnan ered, hogy a fej koncentrikus középpontja valahol belül van. Nincs a tényleges közepében viszont a mellkas-gömb középpontja; a mellkas középpontja igen távolra esik. Itt a rajzon csupán vázlatosan jeleztem ezt, hiszen nagyon nagy lenne, ha egészében lerajzolnánk. Tehát igen távolra esik a mellkas középpontja.

És hol van akkor a végtag-rendszer középpontja? Most ütközünk a második nehézségbe. A végtag-rendszer középpontja a körkerülettel körülírt teljes környező részben van. A végtag-rendszer középpontja egy gömb, tehát a pont ellentéte. Egy gömbfelület. Tulajdonképpen mindenütt középpontja van; ezért minden irányba fordulhatnak, és mindenfelől beérkeznek a gömbsugarak. Egyesülnek önökkel.

Ami a fejben van, az a fejből indul ki; ami keresztülmegy a végtagokon, az önökben egyesül. Ezért a többi előadásban is [138] azt kellett mondanom: beillesztve kell elképzelniük a végtagokat. Valóban egy teljes világ vagyunk, csakhogy az, ami kívülről belénk akar hatolni, a végén összesűrűsödik, és láthatóvá válik. Annak, ami vagyunk, egészen parányi része válik láthatóvá a végtagjainkban, így a végtagjaink testi minőségűek, ez azonban csak egy egészen parányi atomja annak, ami tulajdonképpen benne rejlik az ember végtag-rendszerében: a szellem. Test, lélek és szellem rejlik az ember végtag-rendszerében. A test csupán utalás-szerű a végtagokban, de a lélek ugyanúgy bennük van, és bennük van a szellem, ami alapjában véve az egész világot felöleli.

Nos, készíthetnénk még egy másik rajzot [139] is az emberről. Azt mondhatnánk: Az ember először is egy óriási gömb, amely az egész világot felöleli, azután egy kisebb gömb, majd pedig egy még kisebb gömb. Csak a legkisebb gömb válik teljesen láthatóvá; a valamivel nagyobb gömb csak részben válik láthatóvá; a legnagyobb gömb csak a sugarai végpontjában válik láthatóvá, a továbbiakban láthatatlan. Így alakulnak ki az ember formái a világból.

A középső rendszerben pedig, a mellkas-rendszerben, újra egyesül a fej-rendszer és a végtag-rendszer. Ha a gerincoszlopot vizsgálják a bordák illeszkedéseivel, akkor látni fogják, hogy ez annak a kísérlete, hogy elöl bezárkózzunk. Hátrafelé teljesen le vagyunk zárva, elöl csak kísérletet teszünk a bezárkózásra, de nem sikerül teljesen. Minél közelebb vannak a bordák a fejhez, annál inkább sikerül nekik a bezárkózás, de minél lejjebb fekszenek, annál kevésbé sikerül. Az utolsó bordák már nem érnek össze, mert ott ez ellen hat az az erő, amely azután kívülről érkezik a végtagokba.

Az ember és a teljes makrokozmosz összefüggéséről a görögöknek még egészen erős tudatuk volt. És az egyiptomiak is jól tudták, csupán kissé absztrakt módon. Ezért láthatják, ha egyiptomi, illetve egyáltalában régebbi szobrokat néznek, hogy kifejezésre jut a kozmosz e gondolata. Nem értik meg, hogy mit tettek a régi korok emberei, ha nem tudják, hogy azt tették, ami a hitüknek megfelelt: a fej egy kis gömb, egy világtest kicsiben; a végtagok a nagy világ-test darabjai, ahogy mindenfelől befelé törekszik a sugaraival az ember alakjába. A görögöknek szép, önmagában harmonikusan kialakult elképzelésük volt erről, ezért voltak jó szobrászok, jó képzőművészek. Manapság pedig senki sem tud művészi szobrokat készíteni az emberről, aki nem tudatosítja magában ezt az összefüggést az ember és a világmindenség között. Egyébként csupán csak kontár módjára ügyetlenkedik felszínesen a természeti formák irányában.

Abból tehát, amit így elmondtam önöknek, felismerik majd, kedves barátaim, hogy a végtagok inkább a világ felé hajlanak, a fej pedig inkább az egyes ember felé hajlik. Mire is lesznek akkor tehát különösen hajlamosak a végtagok? A világ felé hajlanak, amelyben az ember mozog, és folytonosan megváltoztatja a helyzetét. Kapcsolatban lesznek a világ mozgásával. Jól jegyezzék meg ezt: a végtagok kapcsolatban vannak a világ mozgásával.

Amikor járunk-kelünk a világban, amikor cselekedeteket hajtunk végre, a végtagok emberei vagyunk. Mi is hát a fejünk, a „főnk” feladata a világ-mozgások vonatkozásában? A vállainkon nyugszik, ezt ugye más összefüggésben már elmondtam önöknek. Az is a feladata, hogy önmagában folytonosan nyugalomba hozza a világ mozgását. Ha a szellemükkel belehelyezkednek a fejükbe, úgy valóban képet alkothatnak maguknak erről az elhelyezkedésről, azáltal, ha egy kicsit elképzelik, hogy egy gyorsvonat kocsijában ülnek; a vonat halad, önök pedig nyugodtan ülnek benne. Így ül a lelkük a fejükben, mely a végtagokkal hordoztatja magát, nyugodtan ül, és belül nyugalomba hozza a mozgást. Ahogy még le is fekhetnek, ha van hely a vonaton, és pihenhetnek, annak ellenére, hogy ez a nyugalom tulajdonképpen nem valós, hiszen ugye száguldanak, talán a hálókocsiban, keresztül a világon; mégis, a nyugalom érzése él önökben. Így csillapítja le a fejük önökben azt, amit a végtagok mozgásként végrehajthatnak a világban. A mellkasi rész pedig ott áll középen. Közvetít a külvilág mozgása és a között, amit a fő, a fej nyugalomba hoz.

Gondoljanak most bele: emberként egyenesen arra irányul a szándékunk, hogy a végtagjaink által leutánozzuk, befogadjuk a világ mozgásait. Mit is teszünk ezért? Táncolunk. Így táncolnak valójában. A másféle tánc csak fragmentumszerű táncolás. Mindenféle tánc abból ered, hogy azokat a mozgásokat, amelyeket a bolygók, a többi égitest végez, amelyeket maga a Föld végez, leutánozzuk az emberek mozdulataiban, a végtag-mozgásaikban.

De mi is a helyzet a fejjel, illetve a mellkassal, amikor táncolva utánozzuk a kozmikus mozgásokat a mi emberi mozdulatainkban? Látják, az a helyzet, hogy a fejben és a mellkasban mintha feltorlódnának azok a mozdulatok, amelyeket a világban végzünk. Nem tudnak folytatódni a mellkason keresztül be a fejbe, hiszen a fej ott nyugszik a vállakon, és nem hagyja, hogy a mozdulatok folytatódva a lélekbe hatoljanak. A léleknek nyugalmi állapotban kell részt vennie ezekben a mozdulatokban, mert a fej a vállakon nyugszik. Mit tesz a lélek ezért? Elkezdi önmagából reflektálni azt, amit a végtagok táncolva végeznek. Búgni kezd, amikor rendszertelen mozdulatokat végeznek a végtagok; susogni kezd, amikor a végtagok rendszerben mozdulnak; sőt, énekelni kezd, amikor a világmindenség harmonikus kozmikus mozdulatait végzik a végtagok. Így alakul át a külső táncoló mozgás befelé az éneklésbe illetve a zenébe [140].

Az érzékelés-fiziológia, ha nem tekinti az embert kozmikus lénynek, sohasem jut el oda, hogy megértse az érzékleteket; mindig azt mondja majd: Odakint adottak a levegő mozgásai, odabent pedig hangot érzékel az ember. Az, hogy miként függnek össze a levegő mozgásai a hangokkal, nem tudható. Ez áll a fiziológiai illetve pszichológiai művekben, az egyiknek a végén, a másiknak az elején, a különbség ennyi csupán.

Honnan is ered ez? Onnan ered, hogy a pszichológiát vagy fiziológiát gyakorló emberek nem tudják, hogy az emberen kívüli mozgások a lélek belsejében nyugalomba kerülnek, és ezáltal kezdenek el hangokká válni. És így van ez minden más érzéklettel is. Mivel a fej szervei nem vesznek részt a külső mozgásokban, visszaverik ezeket a mozgásokat a mellkasba, és hanggá alakítják őket, egy másfajta érzékletté. Ebben rejlik az érzékletek eredete. De ebben rejlik a művészetek összetartozása is [141]. A zenei művészetek a szobrászatból és az építőművészetből jönnek létre, úgy, hogy azt, amit ezek kifelé mutatnak, a zenei művészetek befelé mutatják. A világ reflexiója belülről kifelé: ezek a zenei művészetek. Így áll benne az ember a világmindenségben. Érzékeljék a színt nyugalomba került mozgásként. A mozgást külsőleg nem érzékelik, mintha csak egy vasúti kocsiban hevernének, és olyan illúziójuk lehetne, hogy nyugalomban vannak. Hagyják, hogy a vonat odakint mozogjon. S így a testükkel, a végtagok finom mozdulatain keresztül, amelyeket nem is érzékelnek, együtt mozdulnak a külső világgal, közben pedig belül színeket és hangokat érzékelnek. Ezt annak a körülménynek köszönhetik, hogy a fejüket, mint formát, nyugalmi helyzetben hordoztatják a végtagrendszerükkel.

Említettem önöknek, hogy amit most elmondok, az nehéz dolog. Azért különösen nehéz, mert korunkban egyáltalán semmit sem teszünk e dolgok megértése érdekében. Amit manapság a kor műveltségeként befogadunk, az gondoskodik arról, hogy az emberek tudatlanok maradjanak az olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekről ma beszéltem. Mi is történik tulajdonképpen mai műveltségünk folytán? Az ember tényleg nem ismeri meg teljesen a harisnyát vagy a kesztyűt, ha még csak ki sem fordítja, hiszen akkor sohasem tudja meg, hogy tulajdonképpen mi is érintkezik a harisnyából vagy a kesztyűből a bőrével; csak azt ismeri, ami kifelé néz. Így a mai műveltségünk útján csak azt ismeri az ember, ami kifelé fordul. Csak a fél emberről kap fogalmakat. Hiszen még a végtagokat sem érti meg. Mert ezeket ugye már kifordította a szellem.

Amit ma bemutattam, azt úgy is kifejezhetjük, hogy azt mondjuk: ha az egész, a teljes embert nézzük, ahogy előttünk áll a világban, először is végtag-emberként, akkor, szellem, lélek és test szerint mutatkozik meg nekünk. Ha mellkas-emberként tekintünk rá, úgy lélekként és testként mutatkozik meg. A nagy gömb (lásd a legutóbbi rajzot): szellem, test, lélek; a kisebb gömb: test, lélek; a legkisebb gömb: pusztán test. A 869. évi zsinaton [142] a katolikus egyház püspökei megtiltották az emberiségnek, hogy tudjanak valamit a nagy gömbről. Kinyilvánították akkor a katolikus egyház dogmájaként, hogy csak a középső és a legkisebb gömb létezik, hogy az ember csak testből és lélekből áll, hogy a puszta lélek a tulajdonságai szerint tartalmaz valami szellemit; a lélek egyfelől szellemszerű is. A szellem a 869. évtől fogva a nyugati világ katolicizmusból kiinduló kultúrája számára nem létezik többé. A szellemhez való kapcsolódás megszüntetésével azonban az embernek a világgal való kapcsolatát is megszüntették. Egyre inkább egoizmusba kergették. Ezért maga a vallás is egyre egoisztikusabbá és egoisztikusabbá vált, ma pedig egy olyan korban élünk, ahol úgymond a szellemi megfigyelésből kiindulva újra meg kell ismernünk az ember kapcsolatát a szellemmel és ez által a világgal.

Kinek a bűne is tulajdonképpen, hogy a természettudományos materializmushoz jutottunk el? Hogy természettudományos materializmushoz jutottunk, abban a katolikus egyház a fő bűnös, hiszen a 869. évi konstantinápolyi zsinaton eltörölte a szellemet. Mi is történt akkor tulajdonképpen? Tekintsenek az emberi fejre! Úgy alakult ki a világtörténések tényvilágában, hogy ma ez az ember legidősebb tagja. A fej először is a magasabb rendű, távolabbra visszatekintve pedig az alacsonyabb rendű állatokból alakult ki [143]. A fejünket tekintve az állatvilágból származunk. Ehhez nincs mit hozzáfűzni – a fej csupán egy magasabban fejlett állat. Az alacsonyabb rendű állatvilágba érünk vissza, ha meg akarjuk keresni a fejünk őseit. A mellkasunk csak később illeszkedett hozzá a fejhez; már nem annyira állati-jellegű, mint a fej. A mellkast csak egy későbbi korszakban kaptuk meg. A végtagokat pedig a legkésőbbi szerveinkként kaptuk meg, mi emberek; ezek a legeslegemberibb szerveink. Nem az állati szervek módosulatai, hanem később illeszkedtek hozzánk. Az állati szervek önállóan alakultak ki a kozmoszból az állatokhoz igazodva, az ember szervei pedig később alakultak ki önállóan a mellkast kiegészítve. Amikor azonban a katolikus egyház elrejtette az ember tudata elől a világmindenséggel való kapcsolatát, tehát a végtagjai tulajdonképpeni természetét, csak a mellkasból hagyományozott egy kicsit az eljövendő korokra, főként pedig a fejből, a koponyából. A materializmus pedig rájött, hogy a koponya az állatoktól származik. Most pedig arról beszél, hogy az egész ember az állatoktól származik, miközben a mellkasi szerveink és a végtag-szerveink csak később alakultak ki a fej mellé. Azáltal, hogy elrejtette az ember elől a végtagjai természetét, a világgal való kapcsolatát, éppen a katolikus egyház idézte elő, hogy a későbbi materialista kor egy olyan eszme csapdájába esett, amely csak a fej számára jelent valamit, ezt azonban a teljes emberre alkalmazza. Valójában a katolikus egyház a materializmus megteremtője az evolúció tanának ezen területén. Különösen az ifjúság mai tanárainak kell tudniuk az ilyen dolgokról. Hiszen össze kell kapcsolniuk az érdeklődésüket azzal, ami a világban történt. És a világban történő dolgokat az alapokból kiindulva kell ismerniük.

Megpróbáltuk ma tisztázni, miért van az, hogy korunk materialistává vált, miközben teljesen másból indultunk ki: a gömbformából, a holdsarlóformából, illetve a végtagok sugár formájából. Vagyis látszólag teljesen ellentétes dologgal kezdtünk, hogy világossá tegyünk a magunk számára egy nagy, egy hatalmas kultúrtörténeti tényt. Erre azonban szükség van, hogy különösen a tanár, aki egyébként semmit sem tehet a kialakulóban, fejlődőben lévő emberrel, képes legyen a kulturális tényeket az alapokból kiindulva megragadni. Ekkor olyasmit fogad be magába, amire szüksége van, ha a bensőjéből, a gyermekkel való nem tudatos illetve tudatalatti kapcsolatai által helyesen akar nevelni. Hiszen akkor megfelelő tiszteletet tanúsít majd az emberi alak iránt. Az emberalakban mindenütt meglátja majd a kapcsolódást a nagyvilághoz. Másképpen közeledik ehhez az emberi alakhoz, mint ha csak olyasvalamit lát az emberben, mint egy fejlettebb barmocskát, egy fejlettebb állati testet. A tanár manapság alapjában véve – még ha koponyája egyik zugában néha illúziói vannak is erről – azzal a határozott tudattal áll a másik ember elé, hogy a felnövekvő ember egy kis barmocska, egy kis állatka, és hogy neki kell ezt a kis jószágot valamivel tovább fejlesztenie, mint ameddig a természet már kialakította. Másképp érez majd, ha azt mondja: ez itt egy ember, az egész világhoz hozzákapcsolódik, és minden egyes felnövekvő gyermekben – ha dolgozom vele valamennyit -, olyat teszek, aminek az egész világra nézve jelentősége van. Itt vagyunk az osztályban: minden gyermekben benne rejlik a világ, a makrokozmosz egy centruma. Ez az osztályterem a makrokozmosz középpontja, sőt, sok középpontja. Gondoljanak bele, elevenen átérezve, hogy mit is jelent ez! Hogyan megy át a világmindenség, illetve az emberrel való összefüggésének eszméje egy olyan érzésbe, amely a tanítás minden egyes mozzanatát megszenteli. Anélkül, hogy ilyen érzéseink volnának az emberről és a világmindenségről, nem jutunk el oda, hogy komolyan és helyesen tanítsunk. Amint ilyen érzéseink lesznek, ezek abban a pillanatban a föld alatt húzódó összeköttetéseken keresztül átterjednek a gyerekekre. Egy másik összefüggésben mondtam önöknek [144], hogy mindig csodásan kell hatnia az emberre, ha látja, ahogy a drótok bemennek a föld alá a rézlapokhoz, s a föld drótok nélkül továbbvezeti az elektromosságot. Ha csak egoista emberi érzésekkel lépnek be az iskolába, akkor mindenféle drótokra – a szavakra – lesz szükségük ahhoz, hogy megértessék magukat a gyerekekkel. Ha megvannak önökben a nagy kozmikus érzések, amelyek olyan eszmékké válnak, amilyet épp az imént alkottunk, akkor földalatti vezeték fut önöktől a gyermekhez. Akkor egyek lesznek a gyerekekkel. Titokzatos kapcsolatok rejlenek ebben önök, illetve az iskolás gyerekek összessége között. Ilyen érzésekből kiindulva kell annak is felépülnie, amit pedagógiának nevezünk. A pedagógiának nem szabad tudománynak lennie, művészetnek kell lennie. És van-e művészet, amit meg lehet tanulni anélkül, hogy folytonosan érzésekben élnénk? Azok az érzések azonban, amelyekben élnünk kell, hogy művelhessük a pedagógia nagy életművészetét, azok az érzések, amelyekkel rendelkeznünk kell a pedagógiához, csak úgy izzanak fel, ha tudjuk, hogy az ember kapcsolatban áll az egész nagy világmindenséggel.

11 – Stuttgart, 1919. szeptember 2.

[Az ember testi lénye a lélek és a szellem világának vonatkozásában: a fej – kifejlett testiség, álmodó lélek, alvó szellem; mellkas – éber test és lélek, álmodó szellem; végtagok – éber, de még kifejletlen a test, a lélek és a szellem. A nevelő feladata ebből a nézőpontból: a végtag-ember kifejlesztése, a mellkas-ember részleges kifejlesztése, a fej-ember felébresztése. A nyelv nevelő hatása (,,a nyelv géniusza”) a korai gyermekkorban, illetve az anyatej nevelő hatása (,,a természet géniusza”) a legkorábbi gyermekkorban: az alvó emberi szellem felébresztése. Az intellektus felébresztése az akarat művészeti foglalkoztatása által az általános iskolás korban. A nevelés hatása a gyermek növekedési erőire: a túlzott emlékezeti igénybevétel fokozza, a túlzott fantázia-igénybevétel gátolja a növekedést. Fontos, hogy a tanár nyomon kövesse a gyermek testi fejlődését az évek során, és értelmetlen a sok helyütt szokásos gyakori tanár-váltás. Emlékezeti-, illetve fantázia-gyerekek.]

Ha az előző előadás nézőpontjából át tudják tekinteni előbb a szellem, majd a lélek felől az ember testi lényét, akkor hamar hozzá tudják majd sorolni az ember testi felépítéséhez, illetve fejlődéséhez mindazt, amire szükségük van. Ezért, mielőtt majd a további előadásokban rátérünk az ember testi leírására, a szellemi-lelki oldal felől folytatjuk a téma megvilágítását.

Tegnap felismerhették, hogyan tagozódik három részre az ember: fej-emberként, törzs-emberként, végtag-emberként. És látták, hogy e három rész mindegyike másként kapcsolódik a lélek, illetve a szellem világához.

Tekintsünk először is az ember fejének képződményére. Erről ugye azt mondtuk tegnap: a fej főként test. A mellkas-emberre testi és lelki lényként kellett tekintenünk. A végtagember pedig testi, lelki és szellemi. De természetesen nem merül ki abban a fej lényege, hogy azt mondjuk: a fej főként test. A valóságban ugyebár az a helyzet, hogy nem különülnek el egymástól élesen a dolgok, s ezért azt is mondhatjuk: a fej csupán másképpen lelki illetve szellemi, mint a mellkas és a végtagok. A fej már akkor, amikor az ember megszületik, főként test, vagyis ami elsősorban fejjé teszi, azt bizonyos értelemben a testi fej formájában fejlesztette ki. Ezért néz ki úgy a fej – miután ez az első dolog, ami az ember embrionális fejlődése során kialakul -, hogy az általános emberi minőség szellemi-lelki téren legelőször is a fejben nyilvánul meg. Milyen kapcsolatban áll a testi fej a lélekkel illetve a szellemmel? Mert a fej egy lehetőség szerint már tökéletesen kialakult test, a fejlődés korábbi stádiumaiban ugyanis mindenen keresztül ment már az állatvilágon át az emberig, ami a kifejlődéséhez szükséges volt, ezért lehet testi vonatkozásban a legtökéletesebben fejlett. A lelki oly módon kapcsolódik ehhez a fejhez, hogy a gyermek, amikor megszületik, és még az első életévek fejlődése során is, minden lelki dolgot álmodik a fejében. A szellem pedig alszik a fejben.

Test, lélek és szellem különös összekapcsolódása tárul most elénk az emberi fejben. Nagyon jól kifejlett testünk van fej gyanánt. Van benne egy álmodó lélek, egy határozottan álmodó lélek, és egy még alvó szellem. Nos, az a lényeg, hogy az ember egész fejlődésével összhangban tekintsünk erre a jellemző tényre. Ez a fejlődés olyan a fogváltásig, hogy az ember főként utánzó lény. Mindazt megteszi, amit a környezetéből elles. Hogy képes erre, azt éppen annak a körülménynek köszönheti, hogy a fejében lévő szellem alszik. Ezáltal képes ezzel a fej-szellemmel a fejtesten kívül tartózkodni. Képes a környezetben tartózkodni. Hiszen amikor alszunk, akkor szellemi-testi lényünk kívül van a testünkön. A gyermek szellemi-lelki lényével, az alvó szellemével és álmodó lelkével a fején kívül van. Azoknál van, akik a környezetében tartózkodnak, azokkal együtt él, akik a környezetében tartózkodnak. Ezért utánzó lény a gyermek. Ezért alakul ki az álmodó lélekből kiindulva a környezet iránti szeretet, főként a szülők iránti szeretet. Amikor az ember megkapja második fogazatát, amikor keresztülmegy a fogváltáson, ez a fejlődésében tulajdonképpen a fej fejlődésének utolsó szakaszát jelenti. Még ha tökéletesen testként születik is meg a fej, az utolsó fejlődési szakaszán mégiscsak az ember első hét életéve során megy keresztül. Amin ekkor keresztülmegy, az véget ér, bizonyos értelemben végpontjához érkezik a fogváltással.

Mi is zárul le itt? A formaképzés zárul le ekkor. Az ember ekkorra már rendelkezik azzal, ami megkeményíti őt, ami elsősorban formává alakítja. Amikor látjuk, hogy előbújnak az ember maradó fogai, akkor azt mondhatjuk: befejeződött a világgal való első szembenézés. – Az ember megtette azt, ami a kiformálódásához, formai kialakulásához tartozik. Amikor az ember ebben az időszakban a fejéből kiindulva a formáját, az alkatát integrálja, mellkas-emberként valami más történik vele.

A mellkasban egészen másképp állnak a dolgok, mint a fejben. A mellkas olyan organizmus, amely kezdettől fogva, amikor megszületik az ember, testi-lelki jellegű. A mellkas nem pusztán testi, mint a fej; a mellkas testi-lelki minőségű, csakhogy a szellem még álmodik a mellkason kívül. Ha tehát az első életéveiben megfigyeljük a gyermeket, akkor a mellkasi tagoknak a fej tagjaival szembeni nagyobb éberségét, nagyobb elevenségét kell élesen szemügyre vennünk. Egyáltalán nem volna helyénvaló, ha úgy tekintenénk az emberre, mint aki egyetlen kaotikus lénnyé van összegyúrva.

A végtagokkal megint más a helyzet. Itt az élet első pillanatától kezdve szorosan összekapcsolódik szellem, lélek és test; kölcsönösen áthatják egymást. Ez az, ahol a gyermek a legkorábban teljesen éber. Ezt észre is veszik azok, akiknek az első életéveiben nevelniük kell a kapálódzó, rugdalódzó lényt. Minden éber itt, csakhogy minden kialakulatlan. Ez az ember titka: a fejszelleme, amikor megszületik, már nagyon jól kifejlődött, de alszik. A fej- lelke, amikor megszületik, jól kifejlődött, csupán álmodik. Majd csak fokozatosan kell felébredniük. Végtag-emberként az ember, amikor megszületik, teljesen éber, de még kialakulatlan, fejletlen.

Tulajdonképpen csak a végtag-embert kell kifejlesztenünk, illetve a mellkas-ember egy részét. Hiszen a végtag-ember és a mellkas-ember feladata lesz majd, hogy felébresszék a fej-embert, így tehát ebben kapják csak meg tulajdonképpen a nevelés, illetve a tanítás valódi jellegét. Kifejlesztik a végtag-embert és a mellkas-ember egy részét, majd a végtag-ember illetve a mellkas-ember egy része által felébresztik a mellkas-ember másik részét és a fejembert. Látják ebből, hogy jelentős dolgokat hoz magával a gyermek. Azt hozza magával, amit tökéletes szellemében és viszonylag tökéletes lelkében a születés által magában hordoz. Önöknek pedig csak azt kell kifejleszteniük, amit tökéletlen szellemként illetve még tökéletlenebb lélekként tár önök elé.

Ha másként volna ez, akkor egyáltalán nem volna lehetséges a nevelés, a valódi nevelés illetve tanítás. Hiszen gondoljanak bele, ha a teljes szellemet, amit az ember csírájában magával hoz a világba, fel akarnánk nevelni, illetve ki akarnánk képezni, akkor ugye tanárként mindig tökéletesen fel kellene nőnünk ahhoz, amivé egy adott ember lehet. Nos, akkor hamar feladhatnák a nevelést, hiszen csak olyannyira okos és olyannyira zseniális embereket nevelhetnének, mint amilyenek saját maguk. Természetesen abba a helyzetbe kerülnek, hogy valamely területen maguknál sokkal okosabb és sokkal zseniálisabb embereket kell felnevelniük. Ez csak azért lehetséges, mert a nevelés során csak az ember egy részével van dolgunk; az embernek azzal a részével, amelyet akkor is ki tudunk fejleszteni, ha nem vagyunk annyira okosak és annyira zseniálisak, s talán még csak nem is vagyunk annyira jók, mint amilyen zsenialitásra, okosságra, jóságra a gyermek hajlamos. Amit a nevelés terén legjobb dologként el tudunk érni, az éppen az akarati nevelés, illetve a kedélynevelés egy része. Hiszen az, amit az akaraton keresztül nevelünk, vagyis a végtagokon keresztül, s amit a kedélyen keresztül nevelünk, vagyis a mellkas-ember egy részén keresztül, azt a tökéletesség olyan fokára tudjuk eljuttatni, amilyennel mi magunk rendelkezünk. És ahogy végül is nem csupán a szolga, hanem a vekkeróra is képessé tehető arra, hogy egy magánál sokkal okosabb embert felébresszen, úgy egy sokkal kevésbé zseniális, sőt, sokkal kevésbé jó ember is képes olyan embert nevelni, aki jobb dolgokra hajlamos, mint ő maga. Mindazonáltal tisztában kell lennünk a következővel. Egyáltalán nem szükséges, hogy minden intellektuális dologban felnőjünk a kialakulóban lévő emberhez, azonban – mivel az akarat fejlődése a lényeg, ahogy azt most ebből a szempontból is látjuk -, a jóság tekintetében minden lehetséges dologra törekednünk kell, amire csak törekedni tudunk. A növendékünk jobbá válhat, mint mi magunk, de nagy valószínűséggel nem válik azzá, ha nem kapcsolódik a nevelésünkhöz más dolog is a világ vagy más emberek által.

Utaltam arra az előadások során, hogy a nyelvben él egy bizonyos géniusz. A nyelv géniusza, amint mondtam, zseniális. Okosabb, mint mi magunk. Sokat tanulhatunk abból, ahogyan a nyelv felépül, ahogy a szellemét tartalmazza.

De másban is van még géniusz a környezetünkben, mint a nyelvben. Gondoljuk csak végig, amit éppen elsajátítottunk a fejjel kapcsolatban, hogy az ember, alvó szellemmel, álmodó lélekkel lép a világba; hogy tehát tulajdonképpen szükség van arra, már a születéstől fogva, hogy az akaraton keresztül neveljük az embert, mert ha nem volnánk képesek hatni rá az akaraton keresztül, egyáltalán nem tudnánk megközelíteni a fej alvó szellemét. Nagy űrt keltenénk azonban az ember fejlődésében, ha nem tudnánk valahogyan megközelíteni a fej szellemét. Megszületne az ember, és fej-szelleme aludna. A rúgkapáló gyermektől még nem várhatjuk el, hogy mondjuk, tornázzon vagy euritmiázzon. Ez nem lehetséges. Nem részesíthetjük még jól zenei nevelésben sem, ha még csak rúgkapál, és bömböl. A művészetekkel sem közelíthetünk még hozzá. Nem találunk még határozott hidat az akarattól a gyermek alvó szelleméhez. Később – amikor valahogyan eljutunk a gyermek akaratához – hathatunk az alvó szellemére, amikor beszélünk hozzá, hiszen ekkor már meg lehet célozni az akaratot. Akkor az, amit az első szavak által megindítunk a beszédszervekben, akarati működésként már behatol a fej alvó szellemébe, és elkezdi ébresztgetni azt. A legelső időben azonban egyelőre nincs valódi hidunk. Nem jár át áram a végtagokból – amelyekben éber az akarat, éber a szellem – a fej alvó szelleméhez. Itt még szükség van egy más közvetítőre. Emberi nevelőként az emberélet legelső idejében nem sok eszközt teremthetünk e téren.

Olyasvalami jelenik meg itt, ami szintén géniusz, szintén rajtunk kívül álló szellem. A nyelvben benne él a géniusza, de a gyermeki fejlődés legelső idejében még egyáltalán nem hivatkozhatunk a nyelv szellemére. Ám magában a természetben benne él a saját géniusza, a saját szelleme. Ha nem élne benne, akkor emberként el kellene csökevényesednünk, minthogy fejlődésünk folyamán a gyermekkor legelső időszakában hiányzik a nevelés. A természet géniusza hoz itt létre valami olyat, ami képes ezt áthidalni. A végtagok fejlődésmenetéből, a végtag-emberből létrehoz egy olyan szubsztanciát, amely – mivel a végtag-ember fejlődésével is kapcsolatban áll – tartalmaz valamit ebből a végtag-emberből. Ez pedig a tej. A tej a nőnemű emberben a felső végtagokkal, a karokkal összefüggésben keletkezik. A tejképző szervrendszer ugyanaz, ami a végtagokból kiindulva befelé folytatódik. A tej az állatok, illetve az ember világában az egyetlen szubsztancia, amely belső rokonságban van a végtag-szellemiséggel, mert bizonyos értelemben abból születik, és ezért tartalmazza még annak erejét. S amikor tejet adunk a gyermeknek, a tej az egyetlen ilyen szubsztanciaként, legalábbis lényegében, ébresztően hat az alvó szellemre. Ez, kedves barátaim, az a szellem, amely minden matériában benne él, amely megnyilvánul ott, ahol meg kell nyilvánulnia. A tej magában hordozza a saját szellemét, és ennek a szellemnek az a feladata, hogy felébressze az alvó gyermeki szellemet. Nem puszta kép ez, hanem mélyen megalapozott természettudományos tény, hogy a természetben lakozó géniusz, mely a természet titokzatos mélyéből létrehozza a tej szubsztanciáját, az alvó emberi szellem felébresztője a gyermekben. Át kell látnunk a világ-lét mély és titokzatos összefüggéseit. Csak ekkor értjük meg, hogy milyen csodálatos törvényszerűségek rejlenek, ebben a világmindenségben. Ekkor fokozatosan megértjük, hogy valójában szörnyen tudatlanná válunk, ha úgy alkotunk magunknak elméleteket a materiális szubsztanciáról, mintha ez csupán tetszőleges kiterjedésű volna, amely atomokra és molekulákra bomlik. Nem, ez a matéria nem ilyen. Ez a matéria olyan, hogy a tejnek nevezett része, amikor létrejön, a legbensőbb késztetést hordozza magában az iránt, hogy felébressze az alvó emberi szellemet. Ahogy az embernél és az állatoknál késztetésről beszélhetünk, vagyis arról az erőről, amely az akarat alapja, úgy a matériánál is beszélhetünk általánosságban „késztetésről”. És csak úgy látjuk átfogóan a tejet, ha azt mondjuk: a tej, amikor keletkezik, arra vágyik, hogy a gyermeki ember-lélek felébresztője legyen. Így válik elevenné minden, ami a környezetünkben található, ha helyesen tekintünk rá. Ezért tulajdonképpen sohasem tekinthetünk el mindannak az emberrel való kapcsolatától, ami odakint van a világban.

Látják ebből, hogy az emberi fejlődés első idejében maga a természet géniusza a gondoskodó. És amikor továbbfejlesztjük, illetve neveljük a gyermeket, bizonyos értelemben átvesszük a természet géniuszának munkáját. Amikor elkezdünk a nyelv által és a tetteink által, amelyeket a gyermek utánoz, az akaraton keresztül hatni a gyermekre, azt a tevékenységet folytatjuk, amelyet – mint láttuk – a természet géniusza végez, amikor tejjel táplálja a gyermeket, s csupán hagyja, hogy az ember eszközzé váljék e táplálás végrehajtásában. Ezáltal azonban azt is látják, hogy a természet természetesen nevel. Hiszen az a legelső nevelőeszköze, hogy a tej által táplál. A természet természetesen nevel. Mi emberek, amint a nyelv által és a tetteink által nevelően kezdünk hatni a gyermekre, mi emberek lelki síkon kezdünk nevelni. Ezért olyan fontos, hogy a tanítás illetve a nevelés során tudatosodjék bennünk: nevelőként illetve tanárként tulajdonképpen nem sokat kezdhetünk a fejjel magával. Amivé válnia kell a világban, azt ő már a születés által magával hozza ebbe a világba. Fel tudjuk ébreszteni, ami benne rejlik, de semmiképpen sem tudjuk beléhelyezni azt.

Itt kezdődik természetesen annak szükségessége, hogy tisztában legyünk azzal, hogy csak meghatározott sajátos dolgok hozhatók be a születés által a fizikai földi létbe. Ami csupán a kultúra fejlődése során keletkezett külső konvenció által, abba nem avatkozik bele a szellemi világ. Vagyis a mi konvencionális eszközeinket az olvasáshoz, konvencionális eszközeinket az íráshoz – más szempontokból már kifejtettem ezt [145] -, ezeket természetesen nem hozza magával a gyermek. A szellemi lények nem írnak. A szellemi lények nem is olvasnak. Nem olvasnak könyveket, és nem írnak tollal. Ez csupán a spiritiszták kitalációja, hogy a szellemi lények emberi nyelven érintkeznek, sőt, még írnak is. Ami a nyelvben, illetve az írásban rejlik, az kulturális konvenció. Ez itt a Földön él. S csak akkor teszünk jót a gyermekkel, ha ezt a kulturális konvenciót, ezt az olvasást és írást nem csupán a fején keresztül tanítjuk meg neki, hanem a mellkasán és a végtagjain keresztül is.

Természetesen, amikor hétéves lett a gyerek és bekerült az általános iskolába – nem fektettük ugyebár folyton a bölcsőbe, hanem tett is valamit, az idősebbek utánzása által maga segítette előbbre magát, gondoskodott arról, hogy bizonyos vonatkozásban felébredjen a fejszelleme -, akkor azt, amit ő maga felébresztett a fejszelleméből, arra használhatjuk, hogy konvencionális módon megtanítsuk neki az olvasást és írást, de ekkor beavatkozásunk által elkezdünk ártani ennek a fejszellemnek. Ezért mondtam önöknek: az olvasás és az írás tanítása a jó tanítás során nem végezhető másként, mint a művészetekből kiindulva. A rajzolás és a festés első elemeinek, a zene első elemeinek meg kell előzniük azt. Hiszen ezek a végtag- és a mellkas-emberre hatnak, és csak közvetve a fej-emberre. Később azonban felébresztik azt, ami a fej-emberben rejlik. Így nem bánunk rosszul a fej-emberrel, mint ahogy rosszul bánunk vele akkor, ha pusztán – úgy, ahogyan konvencionálissá vált – intellektuális úton tanítjuk meg a gyermeknek az olvasást és az írást. Rajzoltassuk előbb a gyereket, s azután abból, amit rajzolt, alakítsuk ki az írásjeleket, így a végtag-emberen keresztül neveljük őt a fej-ember felé. Ha előrajzolunk a gyereknek, mondjuk, egy „F”-et. Ha azután meg kell figyelnie, és le kell utánoznia az „F”-et, akkor a megfigyelésben először is az intellektusra hatunk, s aztán az intellektus idomítja magához az akaratot. Ez a fordított út. A helyes út az, hogy amennyire csak lehetséges, az akaraton keresztül ébresszük fel az intellektust. Ezt csak akkor tudjuk, ha a művészetekről térünk rá az intellektuális képzésre. Ezért úgy kell eljárnunk a tanítás első éveiben, amikor ránk bízzák a gyermeket, hogy művészi úton tanítjuk meg neki az írást és olvasást.

Át kell gondolniuk, hogy a gyermeknek, miközben önök tanítják és nevelik, még valami mást is kell tennie, mint azt, amit önök végeznek vele. Sok mindent kell tennie a gyereknek, ami bizonyos értelemben csak közvetetten tartozik az önök feladatkörébe. A gyermeknek nőnie kell. Nőnie kell, önöknek pedig tisztában kell lenniük azzal, hogy miközben önök nevelnek és tanítanak, a gyereknek megfelelően kell nőnie. De mit is jelent ez? Azt jelenti: a tanításuk és a nevelésük által nem szabad zavarniuk a növekedést. Nem szabad zavaró módon beavatkozniuk a növekedésbe. Csak úgy szabad nevelniük és tanítaniuk, hogy ezzel a neveléssel illetve tanítással a növekedés késztetései mellett járnak. Amit most mondok, különösen fontos az általános iskolás években. Hiszen ahogy először a formaképzés van jelen a fogváltásig a fejből kiindulva, úgy az általános iskolás korban az élet-fejlődés történik, vagyis a növekedés és minden, ami ezzel összefügg, a nemi érésig, vagyis éppen az általános iskolás korban. Csak a nemi érettség elérése jelenti majd az élet-fejlődés lezárulását, s ez a mellkas-emberből indul ki. Ezért aztán az általános iskolás kor fejlődése során elsősorban a mellkas-emberrel van dolguk. Nem boldogulnak másképp, csak ha tudják: miközben tanítják és nevelik a gyermeket, ő a mellkas-rendszerén keresztül növekszik és fejlődik. Bizonyos értelemben a természet munkatársává kell válniuk, hiszen a természet a mellkas-rendszeren keresztül fejleszti a gyermeket: a légzésen, a táplálkozáson, a mozgáson stb. keresztül. És a természetes fejlődés jó munkatársává kell válniuk. De ha egyáltalán nem is ismerik ezt a természetes fejlődést, hogyan is válnának a természetes fejlődés jó munkatársává? Ha például egyáltalán nem is tudják, hogy mi által lassítják vagy gyorsítják meg lelkileg a növekedést a tanításban, illetve a nevelésben, hogyan tudnak akkor jól nevelni és tanítani? Bizonyos mértékig lelkileg az önök kezében van, hogy megzavarják-e a felnövekvő gyermekben [146] ezeket a növekedési erőket, és így égimeszelővé [147] növesztik fel őt, ami adott körülmények között káros lehet. Bizonyos fokig az önök kezében van, hogy kórosan gátolják-e a gyermek növekedését, és így kicsi és tömzsi marad; ha csak bizonyos fokig is, ez mégis az önök kezében van. Rá kell tehát, lássanak az ember növekedésének körülményeire. Lelki, és testi oldalról is rá kell látniuk erre.

Nos, hogyan is láthatunk rá a növekedés körülményeire lelki oldalról? Ehhez jobb pszichológiához kell fordulnunk, mint amilyen a hagyományos pszichológia. A jobbik pszichológia azt mondja nekünk, hogy mindazzal, ami felfokozza az ember növekedési erőit, ami úgy alakítja azokat, hogy az ember égimeszelővé válik, mindezzel az áll összefüggésben, ami bizonyos értelemben az emlékezet-fejlesztés. Ha ugyanis túlterheljük az emlékezetet, akkor bizonyos határok között vékony, magasba nyúló lénnyé tesszük az embert. Ha pedig a fantáziára helyezünk túl nagy súlyt, akkor visszatartjuk az embert a növekedésben. Az emlékezet és a fantázia titokzatos összefüggésben áll az ember élet-fejlődési erőivel. És olyan szemmel kell rendelkeznünk, hogy figyelmet szentelhessünk ezeknek az összefüggéseknek.

A tanárnak például képesnek kell lennie arra, hogy megtegye a következőt: egyfajta összegző pillantást kell vetnie a diákjaira a tanév elején, különösen azoknak az életszakaszoknak az elején, amelyeket megadtam önöknek, amelyek a kilencedik illetve a tizenkettedik életévhez kapcsolódnak [148]. Ekkor bizonyos értelemben szemlét kell tartania a testi fejlődésükről, és meg kell jegyeznie, hogyan is néznek ki a gyermekei. Majd azután a tanév vagy egy másik periódus végén megint csak vissza kell tekintenie, és meg kell vizsgálnia a végbement változást. S e két szemlének azt kell eredményeznie, hogy tudja: az egyik gyerek nem nőtt olyan jól az adott időszakban, mint ahogy nőnie kellett volna; a másik egy kicsit a magasba szökött. Akkor fel kell tennie magának a kérdést: „Hogyan állítom be a következő tanévben vagy a következő iskolai periódusban a fantázia, illetve az emlékezet közötti egyensúlyt ahhoz, hogy ez ellen az anomália ellen dolgozzam?”

Látják, ezért is olyan fontos, hogy megtartsuk a diákjainkat az összes évfolyamon keresztül, és ezért olyan bolond rendszer az, hogy minden évben más tanár keze alá adjuk a diákokat. De a dolog fordítva is igaz. A tanár fokozatosan ismeri meg a diákjait a tanév kezdetén, illetve a fejlődési szakaszok elején, a hetedik, a kilencedik, a tizenkettedik életévben. Megismer olyan diákokat, akik kimondottan a „fantázia-gyerekek” típusához tartoznak, akik mindent átformálnak. És megismer olyan diákokat, akik kimondottan az „emlékezet-gyerekek” típusához tartoznak, akik mindent jól meg tudnak jegyezni. Ezzel is meg kell ismerkednie a tanárnak, mégpedig az említett két szemlén. Ezt az ismeretét azonban oly módon kell még kiépítenie, hogy ne csak külsőleg, testileg a növekedésen keresztül, hanem bizony magán a fantázián és az emlékezeten keresztül ismerje fel, hogy fenyeget-e a gyermeknél az, hogy túl gyorsan a magasba nyúlik – ezt tenné, ha túl jó az emlékezete -, vagy az fenyeget-e nála, hogy túlságosan alacsony marad, amennyiben túl sok a fantáziája. Nemcsak mindenféle szóvirággal és frázissal kell elismernünk test és lélek összefüggését, hanem képesnek kell lennünk arra is, hogy a kialakulóban lévő emberben megfigyeljük test, lélek és szellem együttműködését. A fantáziadús gyerekek másként növekszenek, mint ahogy az emlékezeti tehetséggel bíró gyerekek nőnek.

Manapság minden készen van a pszichológusok szemében; adott az emlékezet, ezt azután leírják a pszichológiai művekben; adott a fantázia, amit szintén leírnak; miközben a valós világban minden kölcsönös kapcsolatban áll egymással. Csak úgy ismerjük meg ezeket a kölcsönös kapcsolatokat, ha felfogóképességünkkel egy kicsit hozzá is idomulunk ezekhez a kölcsönös kapcsolatokhoz. Vagyis ha nem úgy használjuk ezt a felfogóképességünket, hogy mindent igazán definiálni akarunk, hanem hogy a felfogást magát mozgékonnyá tesszük, hogy így azon, amit megismert, belső, fogalmi úton képes is legyen megváltoztatni.

Látják, a szellemi-lelki oldal magától átvezet a testi-szervezetibe. Sőt, oly mértékben átvezet oda, hogy azt mondhatjuk: Testi ráhatáson keresztül, a tej által neveli a természet géniusza a gyermeket a legelső időkben. Így neveljük azután a fogváltástól kezdve a gyermeket, amikor művészetet csepegtetünk belé az általános iskolában. S amikor közeleg az általános iskolás időszak vége, bizonyos módon megint csak megváltozik ez. Ekkor már egyre inkább átragyog az elkövetkező időszakból az önálló ítélőerő, a személyiség érzése, az önálló akarati késztetés. Ennek akkor felelünk meg, ha úgy alakítjuk ki a tantervet, hogy, aminek ekkor bele kell kerülnie, azt valóban használjuk is.

12 – Stuttgart, 1919. szeptember 3.

[A fizikai test és a környezet kölcsönhatása. Az ember testi felépítése: a fejből kiinduló animális formák folytonos legyőzése a törzs- és a végtag-rendszer által; a gondolatok, mint ezek érzékfeletti megfelelői. A törzs-rendszer kapcsolata a növényvilággal. Az ember légzése, mint a növényi asszimiláció ellentétes folyamata. A növény-lény kibontakozása az emberben, mint betegség okozója. A növényi környezet, mint az összes betegség képe. Az ember táplálkozási folyamata, mint a növények táplálék-égetési folyamatának középső szakasza. A légzés, mint ,, antinövényi ” folyamat. A légzés és a táplálkozás, illetve a test és a lélek kapcsolódása. A jövő orvoslásának illetve higiéniájának feladata; a mai orvostudomány a bacilusok nyomában. A végtag-rendszer kapcsolata az ásványvilággal. Az ásványok folytonos feloldása a végtag-rendszer által; cukorbetegség, köszvény és hasonló betegségek, mint a kristályosodási folyamat kezdetei a testben. Az ,, én” élete az erőtestben. Az emberi test feladata: az ásványok feloldása; a növényvilág ellentétbe fordítása; az állatvilág átszellemítése.]

Ha az emberi testet nézzük, akkor kapcsolatba kell hoznunk a fizikai-érzéki környezetünkkel, hiszen folytonos kölcsönhatásban áll vele, az tartja fenn a létét. Ha kitekintünk fizikai-érzéki környezetünkbe, akkor ebben a fizikai-érzéki környezetben ásványi lényeket, növényi lényeket, állati lényeket észlelünk. Az ásványok, a növények, az állatok lényével fizikai testünk rokonságban áll. E rokonság sajátos módja azonban nem válik minden további nélkül világossá a felszín vizsgálatával, hanem szükség van arra, hogy mélyebben hatoljunk itt be a természeti birodalmak lényegébe, ha meg akarjuk ismerni az ember és fizikai-érzéki környezetének kölcsönhatását.

Az emberen, fizikai teste vonatkozásában, először is a szilárd csontvázát s az izmait észleljük. Majd beljebb hatolva, a vérkeringést észleljük azokkal a szervekkel együtt, amelyek a vérkeringéshez tartoznak. Észleljük a légzést, a táplálkozási folyamatokat, majd azt, hogy hogyan alakulnak ki a legkülönfélébb edényképződményekből – ahogy a tudomány nevezi őket – a szervek. Észleljük az agyat és az idegeket, az érzékszerveket, és az a feladat áll előttünk, hogy az ember e különféle szerveit, és a folyamatokat, amelyekben közvetítenek, beillesszük abba a külső világba, amelyben az ember él.

Induljunk ki abból, ami első látásra a legtökéletesebbnek tűnik az emberen – hogy mi a helyzet ezzel a valóságban, azt ugye már láttuk -, induljunk ki az agy-idegrendszerből, amely összefonódik az érzékszervekkel. Itt az embernek az a szervrendszere áll előttünk, amely a leghosszabb időbeli fejlődést hagyta maga mögött, s így túllépett azon a formán, amelyet az állatvilág kialakított. Az ember fej-rendszere meghaladta az állatvilágot, és túllépett az állati rendszeren az emberihez, amely határozottan a fej kialakításához vezetett.

Nos, tegnap arról beszéltünk, hogy mennyiben is vesz részt a fej-rendszer az individuális emberi fejlődésben, mennyiben indul ki az emberi test formálása, alakítása azokból az erőkből, amelyek, a fejben működnek. És láttuk, hogy a hetedik év körüli fogváltással bizonyos értelemben a fej-tevékenység egyfajta végponthoz jut. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mi történik itt, amikor az emberi fej kölcsönhatásban áll a mellkasi szervekkel illetve a végtagszervekkel. Meg kellene válaszolnunk a kérdést: mit is tesz tulajdonképpen a fej, amikor a dolgát végzi a mellkasi – törzsi-rendszerrel illetve a végtag-rendszerrel együtt? Folytonosan formál, alakít. Az életünk abból áll, hogy az első hét életévben erős alakító hatás indul ki a fejből, amely egészen a fizikai formákig terjed, de azután a fej továbbra is segít nekünk, fenntartja, lélekkel tölti el, átszellemíti a formát.

A fej az ember formaképzésével áll összefüggésben. Igen, de a fej alakítja-e ki a tulajdonképpeni emberi formánkat? Bizony nem. Hozzá kell szokniuk ahhoz a szemlélethez, hogy a fej titokban folyton valami mást akar csinálni önökből, mint amilyenek jelenleg. Vannak pillanatok, amikor úgy szeretné formálni önöket a fej, hogy úgy nézzenek ki, mint egy farkas, és vannak olyan pillanatok, amikor úgy szeretné formálni önöket, hogy báránynak tűnjenek, majd pedig, hogy féregnek; féreggé, sárkánnyá szeretné tenni önöket. Mindazokat az alkatokat, amelyeket a fejük tervez önökkel, széles körben megtalálják odakint a természetben a különféle állati formákban. Ha az állatvilágra tekintenek, akkor azt mondhatják: ez én magam vagyok, csakhogy a törzs-rendszerem és a végtag-rendszerem megteszi nekem azt a szívességet, hogy amikor a fejből kiindul például a farkas-alkat, akkor ezt a farkas-alkatot folytonosan átalakítja emberi formává. Folytonosan legyűrjük önmagunkban az animális formákat. Úgy leszünk úrrá rajtuk, hogy nem hagyjuk őket teljesen kibontakozni magunkban, hanem átformáljuk, metamorfózison visszük keresztül őket. Az ember tehát fej-rendszere útján az állati környezettel áll összefüggésben, de oly módon, hogy testi formaképzése folytonosan túllép ezen az állati környezeten. Végül is, mi marad meg önökben? Rátekinthetnek egy emberre. Képzeljék el magukban az embert. Azt az érdekes megfigyelést tehetik, hogy azt mondják: itt az ember. Ott fent van a feje. Ott egy farkas mozdul meg, de nem válik farkassá; a törzs és a végtagok azonnal feloldják. Ott egy bárány mozdul meg, de a törzs és a végtagok feloldják azt is.

Az állati formák érzékfeletti módon folytonosan létrejönnek az emberben, majd feloldódnak. Mi lenne, ha volna egy érzékfeletti fényképész, aki megörökítené ezt a folyamatot, aki tehát ezt az egész folyamatot fényképlemezre, illetve folytonosan cserélődő fényképlemezekre venné fel? Mit látnánk ezen a fényképlemezen? Az ember gondolatait látnánk. Az ember gondolatai ugyanis érzékfeletti megfelelői annak, ami érzékileg nem jut kifejeződésre. Érzékileg nem jut kifejeződésre ez a folytonos metamorfózis az állatiból, amely a fejtől lefelé áramlik, de érzékfeletti módon a gondolkodás folyamataként működik az emberben. Érzékfeletti reális folyamatként jelen van. A fejük nem csupán ott lustálkodik a vállukon, hanem szívesen megtartaná önöket az állati minőségben. A teljes állatvilág formáit megadja önöknek, azt szeretné, ha folytonosan állat-birodalmak jönnének létre. De a törzsük és a végtagjaik nem hagyják, hogy az életük során egy teljes állatvilág keletkezzék önökből, hanem átalakítják ezt az állatvilágot a gondolataikká. Így állunk kapcsolatban az állatvilággal. Érzékfeletti módon létrehozzuk magunkban ezt az állatvilágot, és azután nem hagyjuk, hogy érzéki valósággá váljék, hanem visszatartjuk az érzékfeletti világban. A törzs és a végtagok nem eresztik be ezeket a keletkező állatokat a saját területükre. Ha a fej túlságosan hajlik arra, hogy létrehozzon valamit ebből az állatiból, akkor a szervezet többi része ellenszegül, hogy befogadja ezt, s akkor a fejnek a migrénhez, illetve a fejben lejátszódó hasonló dolgokhoz kell fordulnia [149], hogy újra kiirtsa ezeket.

A törzs-rendszer is kapcsolatban áll a környezettel. De nem a környezet állati minőségével áll kapcsolatban, hanem a növényvilág teljes palettájával [150]. Titokzatos kapcsolat van az emberi törzs-rendszer, a mellkas-rendszer és a növényvilág között. A törzs-rendszerben, a mellkas-rendszerben, a törzsi-mellkasi rendszerben játszódik le a vérkeringés leglényegesebb része, a légzés és a táplálkozás. Mindezek a folyamatok kölcsönhatásban vannak azzal, ami odakint a fizikai-érzéki természetben, a növényvilágban zajlik; de igen sajátos összefüggésben.

Nézzük elsőként a légzést. Mit tesz az ember, miközben lélegzik? Oxigént vesz fel, s azt életfolyamatai útján összekapcsolja a szénnel, és szénsavvá alakítja. A szén az átalakított tápanyagok által van jelen a szervezetben. Ez a szén felveszi az oxigént. Azáltal, hogy az oxigén összekapcsolódik a szénnel, szénsav keletkezik. Nos, jó alkalom volna most az ember számára, hogy ha ott van benne a szénsav, ne engedje ki azt, hanem tartsa bent. Ha pedig most megint csak el tudná választani a szenet az oxigéntől – nos, mi történne akkor? Ha az ember először is az életfolyamatai által oxigént lélegzik be, s odabent összekapcsolja azt a szénnel szénsavvá, és ha most képes lenne arra, hogy bensőleg kioldja az oxigént, a szenet viszont feldolgozza magában, mi jönne létre akkor bent az emberben? A növényvilág. Hirtelen ott nőne fel benne a teljes vegetáció. Ott nőhetne. Hiszen ha megvizsgálják a növényeket, mit is tesznek azok? Nem lélegzik be az oxigént ugyanolyan szabályos módon, mint az ember, hanem a szénsavat asszimilálják. A növények nappal szénsavra áhítoznak, és oxigént bocsátanak ki. Baj lenne, ha nem tennék; akkor nem állna oxigén a rendelkezésünkre, s az állatoknak sem jutna. A szenet azonban visszatartják. Abból alkotnak maguknak keményítőt és cukrot és mindent, ami bennük van; abból építik fel maguknak a teljes szervezetüket. A növényvilág azáltal jön létre, hogy abból a szénből építi fel magát, amelyet a növények az asszimilációjuk során kiválasztanak a szénsavból. Ha megnézik a növényvilágot, az valójában az asszimilációs folyamat útján átalakult szén. Ez az asszimilációs folyamat az emberi légzés-folyamat megfelelője. A növények is lélegeznek valahogyan, de ez más, mint az embernél. Csak a felszínes szemlélet mondja azt, hogy a növények is lélegeznek. Bár lélegeznek egy kicsit, főképpen éjjel; de ez épp olyan, mintha valaki azt mondaná: Itt egy borotva, most húst fogok vele vágni. A légzés-folyamat más a növényeknél, mint az embernél illetve az állatoknál, mint ahogy a borotva is valami más, mint a konyhai kés. Az emberi légzés-folyamatnak a növényeknél egy fordított folyamat felel meg, az asszimiláció folyamata.

Megérthetik ezek után, hogy ha folytatnák magukban azt a folyamatot, amelynek során szénsav keletkezik, vagyis ha megint csak kiválasztanák az oxigént, és a szénsavat szénné alakítanák át, ahogy azt a természet odakint teszi – az anyagok meg is volnának ehhez önökben -, akkor a teljes vegetációt kifejleszthetnék magukban. Elérhetnék, hogy hirtelen növényvilágként bontakozzanak ki. Eltűnnének, és létrejönne a teljes növényvilág. Megvan ugyanis az emberben az a képesség, hogy folytonosan egy növényvilágot hozzon létre; csak nem hagyja, hogy ez megtörténjék. A törzs-rendszere erősen hajlik arra, hogy folytonosan létrehozza a növényvilágot. A fej és a végtagok nem hagyják, hogy ez megtörténjék; védekeznek ez ellen. Így aztán az ember kiválasztja a szénsavat, és nem hagyja, hogy létrejöjjön magában a növényvilág. Hagyja, hogy odakint jöjjön létre a növényvilág a szénsavból.

Különös kölcsönhatás ez a mellkasi-törzsi rendszer és az érzéki-fizikai környezet között, hogy odakint van a növények birodalma, s hogy az ember folytonos kényszer alatt áll, nehogy növénnyé váljék, hogy ne hagyja kibontakozni magában a vegetációs folyamatot, hanem, ha kialakul, rögtön zárja ki magából. Azt mondhatjuk tehát, hogy az ember képes arra, hogy a mellkasi- törzsi rendszerrel kapcsolatban létrehozza a növények „ellenbirodalmát”. Ha a növényvilágot pozitívként képzelik el, úgy az ember a növényvilág negatívját hozza létre. Bizonyos értelemben egy fordított növényvilágot hoz létre.

És mi van akkor, ha a növényvilág elkezd az emberben rosszul viselkedni, s a fejnek és a végtagoknak nincs erejük, hogy keletkezését mindjárt csírájában elfojtsák, kitoloncolják? Akkor megbetegszik az ember! És alapjában véve a belső megbetegedések, amelyek a mellkasi-törzsi rendszerből erednek, abban rejlenek, hogy az ember túl gyenge ahhoz, hogy azonnal elfojtsa a benne keletkező növényiséget. Abban a pillanatban, amikor csak egy kicsi is létrejön bennünk abból, ami a növényvilág felé hajlik, amikor nem vagyunk képesek arra, hogy rögtön gondoskodjunk arról, hogy ami növényvilágként akar bennünk létrejönni, az kikerüljön, és odakint hozza létre a birodalmát, abban a pillanatban megbetegszünk. Így tehát abban kell keresnünk a megbetegedések folyamatának lényegét, hogy növények kezdenek sarjadni az emberben. Természetesen nem válnak növényekké, mert végül is a liliom számára az ember belseje nem kellemes környezet. De az a tendencia, hogy kialakuljon a növényvilág, létrejöhet a többi rendszer gyengesége által, s akkor megbetegszik az ember. Ezért ha emberi környezetünk teljes növényvilágára tekintünk, akkor azt kell mondanunk: bizonyos értelemben a növényi környezetben benne van az összes betegségünk képe is. Ez az ember és a természeti környezet összefüggésének sajátos titka, hogy ti. nem csupán, ahogy azt más alkalmakkor kifejtettük [151], a nemi érésig tartó fejlődésének képeit láthatja meg a növényekben, hanem hogy a kinti növényekben, kiváltképp, ha ezek a növények magukban hordozzák a gyümölccsé válás hajlamát, saját megbetegedési folyamatainak képeit is megláthatja. Olyan dolog ez, amit talán egyáltalán nem szívesen hall az ember, mert természetesen esztétikailag szereti a növényvilágot, és mert – ha a növényvilág az emberen kívül bontakoztatja ki a létét – az embernek igaza van ezzel az esztétikával. Abban a pillanatban azonban, amikor a növényvilág az emberen belül akarja kibontakoztatni a létét, abban a pillanatban, amikor az emberben akar burjánzani, abban a pillanatban betegség-okként hat az emberben az, ami odakint a színpompás növényvilágban működik. Az orvoslás akkor válik egyszer tudománnyá, ha minden egyes betegséget párhuzamba állít majd a növényvilág valamely formájával [152]. Amikor szénsavat lélegez ki az ember, alapjában véve a saját léte érdekében folytonosan kilélegzi a teljes növényvilágot, amely benne akar létrejönni. Ezért nem kell csodálkozniuk azon, hogy ha a növény elkezd túllépni a szokványos növényi létén, és mérgeket kezd termelni magában, akkor ezek a mérgek szintén összefüggésben vannak az ember egészséges, illetve beteg folyamataival. De ez ugye a normális táplálkozási folyamattal is összefügg.

A táplálkozásra – amely szintén a mellkasi-törzsi rendszerben zajlik, mint a légzési folyamat, legalábbis a kiindulási pontja szerint – igen hasonló módon kell tekintenünk, mint a légzésre [153]. A táplálkozás során az ember szintén a környezete anyagait veszi magához, de nem hagyja, hogy úgy maradjanak, ahogy vannak; átalakítja őket. Éppen a légzés oxigénjének segítségével alakítja át őket. Az anyagok, amelyeket az ember a táplálkozás során magához vesz, miután átalakította őket, összekapcsolódnak az oxigénnel. Ez olyan, mint egy égési folyamat, mintha az ember belül folytonosan égne. A természettudomány is gyakran hangoztatja, hogy égési folyamat működik az emberben. Ez azonban nem igaz. Nem valódi égési folyamat az, ami az emberben zajlik, hanem egy olyan égési folyamat – jól figyeljenek most -, amelynek hiányzik az eleje és a vége. Az égési folyamatnak ez csupán a középső szakasza; hiányzik az eleje és a vége. Az ember testében sohasem mehet végbe az égési folyamat eleje, illetve vége, hanem csak az égési folyamat középső szakasza. Rombolóan hat az emberre, ha egy égési folyamat legelső szakaszai – ahogy az a gyümölcs kifejlődése során történik – lejátszódnak az emberi szervezetben (például, ha az ember teljesen éretlen gyümölcsöt fogyaszt). Ezt a kezdeti folyamatot, amely az égéshez hasonlatos, az ember nem tudja végigvinni. Ez nincs meg benne, megbetegíti őt. És ha sok éretlen gyümölcsöt meg tud enni, mint például az erős vidéki emberek, akkor igen erős rokonságban kell állnia a környező természettel, hogy az éretlen almákat és körtéket úgy meg tudja emészteni magában, mint ahogy a már a nap által teljesen megérlelt gyümölcsöt emészti. Tehát csak a középső szakaszt képes elvégezni az ember. A táplálkozás folyamán a különféle égési folyamatokból csak a középső szakaszt képes elvégezni. Ha végigvisszük a folyamatot, akkor az oda jut, ahová például az érett gyümölcs jut odakint, hogy megrothad. Ezt már nem szabad elvégeznie az embernek. A végét szintén nem szabad elvégeznie; még ezt megelőzően ki kell választania a tápanyagokat. Az ember tényleg nem úgy végzi el a természeti folyamatokat, ahogy azok a környezetben lejátszódnak, hanem csak a középső szakaszt hajtja végre; az elejét és a végét nem tudja magában elvégezni.

Most pedig valami igen különöset látunk. Tekintsenek a légzésre. Az ellentéte mindannak, ami odakint a növényvilágban zajlik. Bizonyos értelemben ez az anti-növényvilág. Az ember légzése az anti-növényvilág, és belsőleg hozzákapcsolódik a táplálkozási folyamathoz, amely a kinti folyamat középső szakasza. Látják, kétféle dolog él a testi mellkas- törzs-rendszerünkben: ez az anti-növényi folyamat, amely a légzés során játszódik le, mindig belejátszik a kinti egyéb természeti folyamatok középső szakaszába. Ezek együttműködnek. Látják, így függ össze a lélek és a test. Ebben rejlik a lélek és a test titokzatos kapcsolódása. Amikor az, ami a légzési folyamat során játszódik le, összekapcsolódik az egyéb természeti folyamatokkal, amelyeknek csak a középső szakasza megy végbe, akkor a lelki – az „antinövényi” folyamat – összekapcsolódik az emberivé lett testiséggel, amely mindig a természeti folyamatok középső szakasza. A tudomány sokáig gondolkodhat azon, hogy mi is a test és a lélek közötti kölcsönhatás, ha nem a lelkivé vált légzés és a természeti folyamatok középső szakaszának megtestesült léte közti titokzatos összefüggésben keresgél. Ezek a természeti folyamatok nem az emberben indulnak el és nem az emberben fejeződnek be. A keletkezésüket odakint hagyja az ember; s csak akkor múlhatnak el, amikor már kiválasztotta őket. Az ember testileg csak a természeti folyamatok egy középső szakaszához kapcsolódik, és a légzés-folyamatban lélekkel járja át ezeket a természeti folyamatokat.

Így jön létre a folyamatoknak az a finom szövedéke, amelyet a jövő orvoslásának, a jövő higiéniájának különösen alaposan kell majd tanulmányoznia. A jövő higiéniájának fel kell tennie a kérdést: Hogyan hatnak egymásra odakint a világmindenségben a különböző hőfokok? Hogyan hat a hő egy hűvösebb helyről egy melegebbre való átmenet során és fordítva? És hogyan hat a kint működő hőfolyamat az emberi szervezetben, ha belehelyezkedik ebbe a hőfolyamatba? Levegő és víz együttműködését találja az ember a külső növényi folyamatban. Tanulmányoznia kell majd, hogy hogyan is hat az emberre, ha belehelyezkedik ebbe, és így tovább.

Az ilyen dolgok tekintetében a mai orvostudomány már valamennyire elindult, de még nem jutott messzire. Így például sokkal nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy ha valamilyen betegségforma megjelenik, akkor a kórokozót bacilus- vagy baktériumformában találja meg [154]. S ha megtalálta, elégedett. Sokkal inkább számít azonban annak a felismerése, hogy miért is van, hogy az ember képes az élete egy adott pillanatában kisebbfajta növényi folyamatot beindítani önmagában, hogy aztán ebben a bacilusok kellemes tartózkodási helyet szimatoljanak meg. Az a lényeg, hogy olyan állapotban tartsuk a testünket, hogy ne legyen benne kellemes tartózkodási hely mindenféle növényi tenyészetek számára. Ha így járunk el, akkor nem végezhetnek majd rajtunk túl nagy pusztítást ezek a hatalmak.

Nos, az a kérdés marad még: hogyan is viszonyul tulajdonképpen a csontváz és az izomzat a teljes emberi életfolyamathoz, ha testi mivoltában vizsgáljuk az embert a külvilággal való viszonyában?

Látják, olyasvalamire bukkanunk itt, amit feltétlenül meg kell érteniük, ha meg akarják érteni az embert. Erre azonban a mai tudomány szinte egyáltalán nincs tekintettel. Figyeljék meg, hogy mi is történik, miközben behajlítják a karjukat. Az izom összehúzásával, amely behajlítja az alkart, egy teljesen gépies folyamatot érnek el. Most képzeljék el, hogy ez egyszerűen úgy történt volna, hogy előtte ilyen testhelyzetben voltak (lásd az első rajzot):

Most pedig kihúznának egy szalagot (c) és feltekernék; akkor ez a szár ezt a mozdulatot hajtaná végre (lásd a második rajzot). Teljesen gépies mozdulat ez. Ilyen gépies mozdulatokat hajtanak végre, amikor meghajlítják a térdüket, és akkor is, amikor járnak. Hiszen járás közben folytonosan mozgásba jön a testük teljes gépezete, és folytonosan erők hatnak. Elsősorban emelőerők ezek, de az a lényeg, hogy erők hatnak. Képzeljék most el, hogy valamilyen trükkös fotográfiai eljárással el tudnák érni, hogy amikor jár az ember, semmit se fényképeznének le belőle, de lefényképeznének minden erőt, amellyel él. Tehát azokat az erőket, amelyeket felhasznál, hogy felemelje a lábát, hogy megint ráálljon, s hogy utána rakja a másik lábát. Az emberből tehát semmit sem fényképeznének le, csak az erőket. Először is, ha látnák, hogyan fejlődnek ezek az erők, egy árnyat fényképeznének le, sőt, a járás során egy egész árnyéknyalábot. Nagyot tévednek, ha azt hiszik, hogy az „én”-ükkel az izmokban és a húsban élnek. Az „én”-ükkel, amikor ébren vannak is, nem az izmokban és a húsban élnek, hanem elsősorban ebben az árnyékban, amelyet így lefotóznak, azokban az erőkben, amelyek által a testük végrehajtja a mozdulatait. Bármily groteszkül hangozzék is: amikor leülnek, és a hátukat nekitámasztják a széktámlának; akkor „én”-ükkel abban az erőben élnek, amely e nekifeszülésben fejlődik ki. És amikor állnak, akkor abban az erőben élnek, amellyel a lábaik hozzányomódnak a talajhoz. Folytonosan erőkben élnek. Egyáltalán nem igaz, hogy a látható testünkben élünk az „én”-ünkkel. Az „én”-ünkkel erőkben élünk. A látható testünket csak magunkkal hordozzuk; azt csupán magunkkal cipeljük a fizikai földi létünk során a halálig. De tulajdonképpen az éber állapotban is egy erőtestben élünk. És mit tesz valójában ez az erőtest? Folytonosan egy sajátos feladatot állít maga elé.

Amikor táplálkoznak, mindenféle ásványi anyagokat is magukhoz vesznek. Ha nem is sózzák meg erősen a levesüket – a só ugye benne van az ételeinkben -, akkor is felvesznek ásványi anyagokat. Meg is van erre az igényük, hogy ásványi anyagokat vegyenek magukhoz. Mit is tesznek ezekkel az ásványi anyagokkal? Látják, a fej-rendszerük nem sokat tud kezdeni ezekkel az ásványi anyagokkal. A törzsi-mellkasi rendszerük sem. De a végtag-rendszerük megakadályozza, hogy ezek az ásványi anyagok a rájuk jellemző kristály-formát vegyék fel önökben. Ha nem fejlesztenék ki a végtag-rendszerük erőit, akkor, ha sót esznek, só-kockává válnának. A végtag-rendszerük, a csontváz és az izom-rendszer folytonosan arra törekszik, hogy szembeszegüljön a földi ásványképződéssel, vagyis feloldja az ásványokat. Azok az erők, amelyek feloldják az ásványokat az emberben, a végtag-rendszerből erednek.

Ha a megbetegedési folyamat túllép a pusztán növényi minőségen, vagyis ha a test arra hajlik, hogy ne csak a növényiséget bontakoztassa ki magában, hanem az ásványi kristályosodási folyamatot is, akkor a betegség egy magasabb, igen romboló formája alakul ki, például a cukorbetegség [155]. Akkor az emberi test nem képes arra, hogy amit a külvilágból felvesz, és amit folytonosan fel kell oldania, az ásványokat, a végtagjai erejéből valóban feloldja. És ha manapság az emberek pontosan azokon a betegségeken nem képesek úrrá lenni, amelyek az ember beteg ásványi folyamataiból erednek, úgy ez a leggyakrabban onnan ered, hogy nem vagyunk képesek elegendő mértékben alkalmazni e betegségformák ellenszereit, amelyeket mindnyájunknak elő kellene teremtenünk az érzékszervek, vagy az agy, az idegkötegek összefüggéseiből és hasonlókból. A látszatanyagokat – bizonyos okokból látszat-anyagoknak nevezem őket -, amelyek az érzékszervekben vannak, amelyek az agyban és az idegekben vannak, ezt a szétbomló matériát valamilyen formában fel kellene használnunk, hogy úrrá lehessünk az olyan betegségeken, mint a köszvény [156], a cukorbetegség és hasonlók. E téren csak akkor érhetjük el az emberiség valódi gyógyulását, ha egyszer teljesen átlátjuk majd az ember és a természet összefüggését abból a szempontból, amelyet ma megadtam önöknek.

Az ember teste semmilyen más módon nem válik megmagyarázhatóvá, csak ha előbb megismerjük a benne zajló folyamatokat, ha tudjuk, hogy az embernek fel kell oldania magában az ásványokat [157], ellentétébe kell fordítania magában a növényvilágot, és túl kell vezetnie saját magán, vagyis át kell szellemítenie az állatvilágot. És mindannak, amit a tanárnak a testi fejlődésről tudnia kell, annak egy olyan antropológiai, antropozófiai szemlélet az alapja, amilyet itt felállítottam önöknek. Hogy mit is építhetünk fel erre pedagógiailag, arról holnap beszélnénk majd tovább.

13 – Stuttgart, 1919. szeptember 4.

[A végtag-ember kialakulásával (kívülről befelé) ellentétes irányú a fej-ember kialakulása (belülről kifelé). Az ember, mint a szellemi-lelki minőség ,,duzzasztóműve”; a szellemi-lelki folyamatok felszívó hatása. Fölösleges matéria képződése (zsírképződés) a mellkas- has-rendszerben; ennek felélése a végtag-rendszerben működő lelki-szellemi folyamatok által. A szellemi-lelki tartalmak feltorlódása a fejben, illetve ezek ,,visszacsorgása” az idegpályák mentén. Az élő-organikus szervezet nem ereszti át a szellemet; a csontos-idegi, fizikai-halott szervezet szellem-áteresztő. A szellem túlnyomó tevékenysége testi munka közben, a test túlnyomó működése szellemi munka során. Értelmetlen, illetve értelmes külső tevékenység, és ezeknek az alvásra gyakorolt hatása; a tornáról és az euritmiáról ebben az összefüggésben. Túlzott sporttevékenység, mint ,,gyakorlati darwinizmus”. Álmatlanság, mint a túlzott szellemi-lelki munka, illetve álomittasság, mint a túlzott testi munka következménye; a ,,vizsgára való magolás” értelmetlenségéről. A gondolkodó tevékenység egészséges illetve egészségtelen módjai. A nevelő-szociális aspektus által kifelé szellemmel kell áthatnunk a munkát, a nevelő-higiénikus aspektus által pedig befelé vérrel kell átáramoltatnunk azt.]

Akkor érthetjük meg az ember külvilággal szembeni viselkedését és pillanthatunk be abba, hogy hogyan is kell bánnunk a gyermekkel e tekintetben, ha olyan dolgokat sajátítunk el alapként, amilyeneket ezekben az előadásokban hallottunk. Az a lényeg, hogy mindezt megfelelő módon alkalmazzuk az életben. Gondolják meg, hogy az ember a külvilággal szemben kétféle módon viselkedik, s ezt úgy figyelhetjük meg, hogy a végtag-ember illetve a fej-ember teljesen ellentétes irányú kialakulását vesszük szemügyre.

El kell fogadnunk azt a szokatlan gondolatot, hogy csak úgy értjük meg a végtag-ember formáit, ha elképzeljük, hogy a fej formáit – mint egy kesztyűt vagy egy harisnyát – kifordítjuk. Ami ezzel kifejezésre jut, annak nagy jelentősége van az ember egész életében. Ha sematikusan felrajzoljuk, akkor az a helyzet, hogy azt mondhatjuk: a fejforma úgy alakul ki, hogy bizonyos értelemben belülről kifelé nyomul, hogy belülről kifelé fúvódik fel. Ha az ember végtagjait nézzük, akkor elképzelhetjük, hogy kívülről befelé nyomulnak úgy, hogy mintegy kifordítják a homlokot – ami igen sokat jelent az ember életében. És képzeljék el, hogy a benső emberi minőségük belülről a homlokuk felé törekszik. Nézzék meg a belső tenyérfelületüket és nézzék meg a belső talpfelületüket: folytonosan egyfajta nyomás hat rájuk, amely azonos azzal a nyomással, amely belülről hat a homlokukra, csakhogy ellentétes irányú. Amikor tehát a külvilág felé fordítják a tenyerüket, amikor a talpukat a talajra helyezik, kívülről ugyanaz áramlik be a talpakon át, mint ami belülről a homlok felé áramlik. Ez egy rendkívül fontos tény. Azért olyan fontos, mert látjuk általa, hogy hogyan is viselkedik az emberben a szellemi-lelki oldal. Ez a szellemi-lelki minőség – ezt ugye látják ebből – egyfajta áramlás. Ez a szellemi-lelki tulajdonképpen áramlásként megy keresztül az emberen.

És mi az ember ezzel a szellemi-lelkivel szemben? Képzeljék el, hogy egy vízáram folyik, amelyet feltartóztat egy gát, s így felduzzad, és visszahullámzik önmagába. Így árad túl a szellemi-lelki az emberben. Az ember a szellemi-lelki duzzasztóműve. Tulajdonképpen gát nélkül szeretne keresztüláramlani az emberen, de az ember visszatartja és lelassítja. Felduzzasztja magában. Nos, ez a működés azonban, amelyet áramlásnak neveztem, mindazonáltal igen különös. A szellemi-lelkinek ezt a működését, amely átjárja az embert, áramlásnak neveztem, de mi is ez tulajdonképpen a külső testiséggel szemben? Ez az ember folytonos, szakadatlan felszívása.

Az ember szemben áll a külvilággal. A szellemi-lelki arra törekszik, hogy folytonosan felszippantsa őt. Ezért foszlunk el kívül folyamatosan, lehámlunk. És ha nem elég erős a szellem, le kell vágnunk magunkból darabokat, mint például a körmeinket, mert a szellem kívülről felszippantva szét akarja rombolni őket. Mindent szétrombol, s a test feltartóztatja a szellem e rombolását. Egyensúlyt kell teremteni az emberben a romboló szellemi-lelki folyamat, illetve a test folytonos építkezése között. Közbeékelődik ebbe az áramlásba a mellkas- has-rendszer. S a mellkas- has-rendszer az, amely ellenszegül a behatoló szellemi-lelki minőség rombolásának, és amely önmagából matériával látja el az embert. Ebből azonban látják, hogy az ember végtagjai, amelyek a mellkas-has- rendszeren túlra nyúlnak, valóban szellemiek, hiszen itt a végtagokban megy végbe még mindig a legkevésbé a matériát termelő folyamat az emberben. Csak amit a has- mellkas-rendszer anyagcsere-folyamatokként beküld a tagjainkba, az okozza, hogy a végtagjaink anyagiak. A végtagjaink nagymértékben szellemiek, és felélik a testünket, amikor mozognak. A test pedig rá van utalva arra, hogy kialakítsa magában, azt, amire az ember a születésétől fogva hajlamos. Ha túl keveset mozognak a végtagok, vagy ha nem megfelelően mozognak, akkor nem élnek fel eleget a testből. A mellkas- has-rendszer ekkor abba a szerencsés helyzetbe kerül – ti. számára szerencsés helyzetbe -, hogy a végtagok nem élnek fel belőle eleget. Amit így feleslegben megtart, azt arra használja fel, hogy fölösleges matériát hozzon létre az emberben. Ez a fölösleges matéria pedig átjárja azt, amire a születésétől fogva hajlamos az ember, aminek tehát tulajdonképpen lennie kellene a testiségében, mert lelki-szellemi lényként születik. Átjárja azt, aminek lennie kellene benne, valami olyannal, aminek nem kellene benne lennie, ami csak földi emberként van meg benne materiálisan, amire nem hajlamos szellemi-lelki síkon a szó valódi értelmében, egyre inkább zsírral hatja át az embert. Ha azonban ez a zsír abnormális módon lerakódik az emberben, akkor túl sok minden helyezkedik szembe a szellemi-lelki folyamattal, amely felszívó folyamatként, felélő folyamatként hatol be, és akkor ez megnehezíti az útját a fejrendszerbe. Ezért nem helyes, ha megengedjük a gyerekeknek, hogy túl sok zsírképző táplálékot vegyenek magukhoz. Ezáltal a fejük leválasztódik a szellemi-lelki áramlásról. Hiszen a zsír a szellemi-lelki áramlás útjába áll, s a fej üres lesz. Arról van szó, hogy kialakítsuk azt a tapintatot, hogy úgy működjünk együtt a gyermek teljes szociális helyzetével, hogy tényleg ne hízzon el. Később az életben mindenféle más dolgoktól függ az elhízás, a gyermekkorban azonban a nem abnormálisan fejlődő gyerekeknél, vagyis nem a különösen gyenge gyerekeknél, akik, mert gyengék, könnyen elhíznak, tehát a normális fejlődésű gyerekeknél mindenképpen rajtunk áll, hogy megfelelő táplálkozással segítsünk elkerülni a túlzott elhízást.

De nem a megfelelő felelősséggel állunk ellen, ha nem mérjük fel e dolgok rendkívül nagy jelentőségét; ha nem mérjük fel, hogy abban az esetben, ha megengedjük a gyereknek, hogy túl sok zsírt halmozzon fel, belekontárkodunk a világfolyamat művébe, amelynek célja van az emberrel, amit azáltal juttat kifejezésre, hogy keresztüláramoltatja rajta a szellemi-lelki mivoltát. Ebbe kontárkodunk bele. Valóban belekontárkodunk a világfolyamat művébe, ha hagyjuk, hogy túlságosan elhízzon a gyermek.

Hiszen, látják, hogy itt, az ember fejében valami igen említésre méltó, különös dolog történik, mivel itt torlódik fel minden az emberben a szellemi-lelkiből, s visszaspriccel, mint a víz, ha gátba ütközik. Vagyis az is visszaspriccel itt az agy belsejében, amit a szellemi-lelki anyagként magával hordoz, ahogy a Mississippi folyó a homokot hordja. Így egymáson átcsapó áramlatok vannak itt az agyban, ahol a szellemi-lelki tartalmak feltorlódnak. És amikor az anyag visszaverődik, az agyban folytonosan összeomlik. Ha pedig az anyag, amelyet még áthat az élet, összeomlik, tehát úgy verődik vissza, ahogy azt bemutattam önöknek, akkor létrejön az ideg. Az idegek mindig akkor keletkeznek, ha az anyag, amelyet a szellem keresztülvitt az életen, összeomlik, és az élő szervezeten belül elhal. Az ideg tehát az élő szervezeten belül elhalt matéria, így az élet eltolódik, önmagában feltorlódik, a matéria szétmorzsolódik, összeomlik. Így csatornák keletkeznek az emberben, amelyek mindenhová elvezetnek, amelyeket elhalt matéria tölt ki – az idegek -, itt azután visszacsoroghat a szellemi-lelki az emberbe. Az idegek mentén csorog keresztül a szellemi-lelki az emberen, mert a szellemi-lelki minőségnek szüksége van a széteső matériára. Szétrombolja a matériát az ember felszínén, lehámlasztja. Ez a szellemi-lelki csak akkor hajlandó arra, hogy eltöltse az embert, ha előbb elhal benne a matéria. A materiálisan elhalt idegpályák mentén mozog a szellemi-lelki az emberben.

Ily módon belelátunk abba, hogy a szellemi-lelki milyen módon működik az emberben. Látjuk behatolni kívülről, amint felszívó, felélő működést fejt ki. Látjuk behatolni; látjuk, hogyan torlódik fel, hogyan buzog vissza, hogyan öli el az anyagot. Látjuk, hogyan esik szét a matéria az idegekben, és hogy ezáltal a szellemi-lelki minőség belülről most a bőrig is elhatolhat, amikor maga készít utakat magának, amelyeken át tud hatolni. Hiszen azon, ami organikusan élő, nem hatol keresztül.

Hogyan képzelhetik el tehát magukban az organikust, az élőt? Látják, az élő szervezetet úgy is elképzelhetik, mint olyasvalamit, ami felveszi a szellemi-lelki minőséget, ami nem engedi azt keresztül. A holtat, a materiálist, az ásványit úgy képzelhetik el, mint ami átereszti a szellemi-lelkit; így egyfajta definíciót kaphatnak a testi-élőről, és definíciót a csontos-idegiről, egyáltalában az ásványi-materiális minőségről: Az élő-organikus nem szellemáteresztő; a fizikai-halott szellem-áteresztő. „A vér egy igen sajátos folyadék” [158], hiszen úgy viselkedik a szellemmel szemben, mint az átlátszatlan anyag a fénnyel szemben; nem engedi át a szellemet, benntartja magában. Az idegi szubsztancia szintén egy igen sajátos szubsztancia. Olyan, mint az átlátszó üveg a fénnyel szemben. Ahogy az átlátszó üveg átereszti a fényt, úgy ereszti át a materiális fizikai anyag, az idegi matéria is, a szellemet.

Látják, ebben rejlik a különbség az ember két alkotórésze között: aközött, ami ásványi benne, ami szellem-áteresztő; illetve ami inkább állati, inkább organikus-élő, ami megfogja benne a szellemet, és arra készteti, hogy létrehozza azokat a formákat, amelyek a szervezetet kialakítják.

Nos, ebből azonban sok minden következik az emberrel való bánásmódot illetően. Amikor az ember, mondjuk, testi munkát végez, akkor mozgatja a tagjait, vagyis teljes egészében a szellemben úszik. Ez nem az a szellem, amely már feltorlódott benne; ez az a szellem, amely kívül van. Ha fát vágnak, ha járnak, ha csak valamiképp mozgatják a tagjaikat, ha munkavégzéshez mozdítják a tagjaikat, hasznos avagy haszontalan munkához, akkor folytonosan a szellemben lubickolnak, folytonosan a szellemmel van dolguk. Ez nagyon fontos. Fontos továbbá az is, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ha most szellemi munkát végzünk, ha gondolkodunk vagy olvasunk, vagy valami hasonlót csinálunk, mi a helyzet akkor? Igen, akkor azzal a szellemi-lelkivel van dolgunk, amely bennünk van. Ekkor nem mi lubickolunk a tagjainkkal a szellemben, hanem bennünk működik a szellemi-lelki, és folytonosan használja a testünket, vagyis teljesen testi-szervezeti folyamatban jut kifejeződésre bennünk. Ekkor a feltorlódás következtében odabent folytonosan összeomlik az anyag. A szellemi munka során túlnyomóan a testünk van működésben; a testi munka során ezzel szemben túlnyomóan a szellemünk végez tevékenységet. Nem tudunk szellemi-lelki síkon dolgozni anélkül, hogy ne működne együtt folytonosan bensőleg a testünk. Ha testileg tevékenykedünk, akkor a belső szellemi-lelki legfeljebb annyiban vesz részt ebben, hogy gondolataink által megadjuk magunknak a járás irányát; gondolataink orientáló hatásúak, de részt vesz a tevékenységben a külső szellemi-lelki is. Folytonosan beledolgozzuk magunkat a világ szellemébe. Folytonosan összekapcsolódunk a világ szellemével, amikor testi munkát végzünk. A testi munka szellemi, a szellemi munka pedig testi, az emberen belül illetve körülötte. Magunkévá kell tennünk és meg kell értenünk ezt a paradoxont, amely szerint a testi munka szellemi, a szellemi munka pedig testi az emberen belül, illetve az emberen. Körbevesz bennünket a szellem, amikor testi munkát végzünk. A matéria működik bennünk elevenen [159], amikor szellemi munkát végzünk [160].

Tudnunk kell ezekről a dolgokról, ha meg akarjuk érteni a munkát – legyen az akár szellemi, akár testi munka -, a pihenést illetve az elfáradást. Nem érthetjük meg a munkát, a pihenést és az elfáradást, ha nem látjuk át valóban azt, amit most megbeszéltünk. Hiszen képzeljék csak el, kedves barátaim, hogy egy ember túl sokat dolgozik a végtagjaival, túl sok testi munkát végez, mi lesz ennek a következménye? Ez túlságosan is rokonságba hozza őt a szellemmel. Folytonosan körbeveszi őt a szellem, amikor testi munkát végez. Ennek az a következménye, hogy túl nagy hatalmat kap a szellem az ember felett, az a szellem, amely kívülről közelít hozzá. Túlságosan szellemivé tesszük magunkat, ha túl sok testi munkát végzünk. Kívülről tesszük magunkat túlzottan szellemivé. A következmény: túl sokáig kell átadnunk magunkat a szellemnek, vagyis túl sokat kell aludnunk. Ha túl sok testi munkát végzünk, akkor túl sokat kell aludnunk. A túl sok alvás pedig megint csak túlzottan serkenti azokat a testi működéseket, amelyek a mellkas- has-rendszerből indulnak ki, nem a fej-rendszerből. Túlságosan serkentően hat az életre, túl lázassá, túl forróvá válunk tőle. Túlságosan buzog bennünk a vér, nem vagyunk képesek feldolgozni a testben végzett tevékenységét, ha túl sokat alszunk. Eszerint a túl sok alvás vágyát hozzuk létre a túlzott testi munkával.

De mi van a lusta emberekkel, hiszen ők oly szívesen alszanak és olyan sokat; honnan ered ez? Nos, ez onnan ered, hogy az ember tulajdonképpen egyáltalán nem képes elhagyni a munkát. Egyáltalán nem tudja elhagyni. A lusta ember nem azért alszik, mert túl keveset dolgozik, hiszen ugye a lusta embernek is egész nap mozgatnia kell a lábait, és valahogyan mégiscsak hadonászik a karjaival. A lusta ember is tesz valamit; kívülről nézve tulajdonképpen egyáltalán nem tesz kevesebbet, mint a szorgalmas ember, csakhogy értelmetlenül teszi ezt. A szorgalmas ember a külvilág felé fordul; értelmet kapcsol a tevékenységéhez. És ez a különbség. A lusta ember által végzett értelmetlen tevékenykedés az, ami sokkal inkább alvásra indít, mint az értelmes tevékenykedés. Hiszen az értelmes tevékenykedés nemcsak megúsztat bennünket a szellemben, hanem amikor értelmesen mozgunk a munkánk során, fokozatosan belülre is húzzuk a szellemet. Amikor értelmes munkára nyújtjuk ki a karunkat, összekapcsolódunk a szellemmel, a szellemnek pedig nem kell alvás közben túl sokat dolgoznia a tudat alatt, mert mi tudatosan dolgozunk vele. Tehát nem az számít, hogy tevékenykedjék az ember, hiszen a lusta ember is tevékeny, hanem az számít, hogy mennyire értelmesen tevékenykedik. Értelmes tevékenység. Ezeknek a szavaknak át kell hatniuk bennünket, amikor a gyermek nevelőjévé válunk. Mikor tevékenykedik értelmetlenül az ember? Akkor, ha csak úgy tevékenykedik, ahogy azt a teste megkívánja. Akkor tevékenykedik értelmesen, ha úgy tevékenykedik, ahogy a környezete megkívánja, ahogy azt nem pusztán a saját teste kívánja meg. Erre tekintettel kell lennünk a gyermeknél. Egyfelől egyre inkább átvezethetjük a gyermek külső testi tevékenységét abba, ami pusztán a teste szerint való, a fiziológiai tornába, ahol csak azt kérdezzük a testtől: milyen mozdulatot is hajtsunk végre? És átvezethetjük a gyermek külső mozgását értelmes mozdulatokba, értelemmel áthatott mozdulatokba, hogy így a mozdulataival ne lubickoljon a szellemben, hanem kövesse a szellem irányait. Ekkor a testi mozdulatokat az euritmiába fejlesztjük tovább. Minél inkább pusztán testileg tornáztatjuk, annál inkább oda vezetjük a gyereket, hogy túlzott alvásszenvedélyt bontakoztasson ki, túlzott elhízásra való tendenciát. Minél inkább felváltjuk ezt a testi oldalra való átlendülést – amit természetesen nem szabad teljesen elhanyagolnunk, mert az embernek ritmusban kell élnie -, minél inkább megint csak visszalendítjük ezt a testi oldalra való átlendülést a mozdulatok értelemmel való áthatottságához, mint az euritmiában, ahol minden mozdulat egy hangzót fejez ki, ahol minden mozdulatnak értelme van: minél inkább felváltjuk a tornát az euritmiával, annál inkább összhangot idézünk elő az alvás- és az ébrenléti igény között; annál normálisabb formában tartjuk az akarati oldalról, kívülről a gyermek életét. Hogy fokozatosan a tornát is pusztán értelmetlenné tettük, olyan tevékenységgé, amely csupán a testet követi, ez a materialista kor egyik kísérő jelensége. Hogy ráadásul sporttá akarjuk emelni, ahol nemcsak értelmetlen mozdulatokat, jelentés nélküli, pusztán a testből levezetett mozdulatokat hagyunk kiélni, hanem még ennek a fonákját, az ellentétes értelmet is belevisszük – ez megfelel annak a törekvésnek, hogy az embert ne csupán materiálisan gondolkodó emberré, hanem az állatiasan érző ember szintjére rántsuk le. A túlzott sporttevékenység [161] gyakorlati darwinizmus [162]. Az elméleti darwinizmus az, ha azt állítjuk, hogy az ember az állatoktól származik. A gyakorlati darwinizmus a sport, és azt jelenti, hogy olyan etikát állítunk fel, amellyel újra visszavezetjük az embert az állati szintre.

Ilyen radikálisan kell ma kimondanunk ezeket a dolgokat, mert a mai nevelőnek meg kell értenie mindezt, mert nem csupán a rá bízott gyermekek nevelőjévé kell válnia, hanem szociális téren is tevékenykednie kell, mert az egész emberiségre kihatással kell lennie, hogy ne bukkanjanak fel egyre inkább olyan dolgok, amelyek szükségszerűen – tulajdonképpen fokozatosan – valóban elállatiasítják az emberiséget. Nem hamis aszkézis ez, hanem olyan dolog, amely a valódi belátás objektivitásából ered, s ami olyannyira igaz, mint bármilyen más természettudományos felismerés.

Mi is a helyzet a szellemi munkával? A szellemi munkával, tehát a gondolkodással, az olvasással és így tovább, az a helyzet, hogy ezeket folytonosan testi-szervezeti tevékenység kíséri, az organikus matéria folytonos benső széthullása, az organikus matéria elhalása. Ezért, amikor túlzott szellemi-lelki munkát végzünk, széthulló organikus matéria lesz bennünk. Ha szünet nélkül csak tudós tevékenységgel töltjük a napunkat, akkor estére túl sok széthullott matéria lesz bennünk, széthullott organikus matéria. Ez azután működik bennünk. Megzavarja a nyugodt alvásunkat. A túlzásba vitt szellemi-lelki munka éppúgy elrontja az alvást, ahogy a túlzásba vitt testi munka álomittassá tesz. Ha azonban túlerőltetjük magunkat szellemi-lelki téren, ha nehéz olvasmányt olvasunk, s így olvasás közben gondolkodnunk is kell – ami nem igazán népszerű a mai emberek körében -, ha tehát túl sokat akarunk gondolkodva olvasni, akkor elalszunk rajta. Vagy ha nem a népszónokok vagy más emberek színtiszta fecsegését hallgatjuk, akik csak azt mondják, amit már úgyis tudunk, hanem ha olyan embereket hallgatunk, akik szavait követnünk kell a gondolatainkkal, mert olyasmit mondanak, amit még nem tudunk, akkor elfáradunk, és álomittassá válunk. Ismert jelenség, hogy az emberek, ha – mert „az a szokás” – előadásokra, koncertekre mennek, és nem szoktak hozzá, hogy valóban gondolkodva és érzéssel ragadják meg azt, amit ott kínálnak nekik, az első hangnál, illetve az első szónál elalszanak. Gyakran végigszunyókálják az egész előadást vagy az egész koncertet, amelyen kötelességből illetve státuszuk miatt vettek részt.

Nos, itt megint csak kettős jelenséggel állunk szemben. Ahogy különbség van az értelmes külső tevékenység, illetve az értelmetlen külső ténykedés között, úgy különbség van a mechanikusan zajló belső gondolkodó, illetve megfigyelő tevékenység és a folytonosan érzelmekkel kísért belső gondolkodó illetve megfigyelő tevékenység között is. Ha úgy végzünk szellemi-lelki munkát, hogy folyamatos érdeklődéssel kísérjük, akkor az érdeklődés, a figyelem elevenné teszi a mellkasi működésünket, és nem hagyja, hogy túlzott mértékben haljanak el az idegek. Minél inkább csak úgy elolvasgatnak, minél kevésbé törekszenek arra, hogy mélyreható érdeklődéssel fogadják be az olvasottakat, annál inkább előmozdítják belső matériájuk elhalását. Minél inkább érdeklődéssel, melegséggel követnek mindent, annál inkább serkentik a vérműködést, a matéria elevenen tartását, annál inkább megakadályozzák azt is, hogy a szellemi tevékenység elrontsa az alvásukat. Ha az embernek magolnia kell a vizsgára – biflázást is mondhatunk, ha úgy tetszik -, akkor bizony sok mindent az érdeklődése ellenében fogad be. Hiszen ha csak az érdeklődésünk szerint fogadnánk be dolgokat, akkor – legalábbis a mai kor viszonyai között – megbuknánk. Az a következménye ennek, hogy a vizsgára való magolás vagy biflázás elrontja az alvást, hogy rendetlenséget visz a normális emberi létünkbe. Különösen gyerekeknél kell odafigyelnünk erre. Ezért az a legjobb a gyerekeknél, és ez felel meg leginkább a nevelés ideáljának, ha egyáltalában teljesen elhagyjuk azt, hogy minél többet kelljen megtanulnia – amit a vizsgákra való felkészülés megkíván -, vagyis teljesen elhagyjuk a vizsgákat; ha az iskolaév vége ugyanúgy zajlik, mint az eleje. Ha tanárként elkötelezzük magunkat, hogy azt mondjuk: mi végre is vizsgáztassam a gyermeket? Hiszen mindig a szemem előtt volt, és teljesen jól tudom, hogy mit tud, illetve mit nem tud. A mai körülmények között ez természetesen egyelőre csak ideál lehet, így arra kérem önöket, hogy ne fordítsák túlságosan kifelé a rebellis természetüket. Fordítsák először tövisként befelé azt, amit a jelenkori kultúránk ellenében felhozhatnak, hogy így lassanként elérhessék – hiszen ezen a területen csak lassan érhetünk el hatást -, hogy az emberek megtanuljanak másként gondolkodni, s akkor a külső szociális viszonyok is más formákat öltenek majd, mint amilyenek most.

De mindent összefüggésében kell végiggondolnunk. Tudnunk kell, hogy az euritmia értelemmel áthatott külső tevékenység, a testi munka átszellemítése [163], s azzal, ha a tanítást – de nem banális módon – érdekessé tesszük, az intellektuális munkát tesszük elevenné, szó szerint vérrel áramoltatjuk át.

Kifelé szellemmel kell áthatnunk a munkát; befelé pedig, az intellektuális munkát, vérrel kell átáramoltatnunk! Gondolkodjanak el erről a két mondatról, s akkor látni fogják, hogy az elsőnek egy jelentős nevelési, valamint jelentős szociális oldala is van; és hogy a második egy jelentős nevelési, és egy jelentős higiéniai oldallal is rendelkezik.

14 – Stuttgart, 1919. szeptember 5.

[A testi hármas tagozódás. A fej hármas tagozódása feji, mellkasi (az orr, mint módosult tüdő) és végtagi részre (száj); a végtagok, mint módosult állkapcsok. A mellkas- törzs-rendszer a fej és a végtagok között: a felső mellkasi rész finom fejképző hajlama (gégefő és beszéd), illetve az alsó mellkasi rész durva végtagképző hajlama (szexualitás). Az általános iskola utolsó szakaszának tananyagával a fantáziára apellálunk; a Pitagorasz-tétel példája. A tanári lét feltételei: a tananyag áthatása érzésszintű akarattal, illetve a fantázia elevenen tartása; a vaskalapos pedantéria, mint erkölcstelenség. XIX. századi nézetek a fantázia alkalmazásáról a pedagógiában; Schelling. A pedagógus mottója: fantázia, igazságérzet, felelősségtudat.]

Ha oly módon tekintünk az emberre, ahogy azt eddig tettük egy valódi pedagógiai művészet kialakításának érdekében, akkor ugye a legkülönfélébb dolgok útján elénk tárul az ember külső, testi hármas tagozódása is. Határozottan megkülönböztetjük mindazt, ami az ember fej-képződményéhez, a feje kialakításához tartozik, attól, ami egyáltalában a mellkas, a törzs kialakításához kapcsolódik, és attól is, ami a végtagok létrejöttével függ össze. Mégis úgy kell a dolgot elképzelnünk, hogy a végtagok kialakítása sokkal bonyolultabb, mint ahogy rendszerint gondolja az ember, mert ami a végtagokban rejlik, és – amint láttuk – tulajdonképpen kívülről befelé alakul ki, az belül folytatódik, s ezért az embernél meg kell különböztetnünk azt, ami belülről kifelé építkezik, illetve ami kívülről befelé bizonyos értelemben mintegy beletolódik az emberi testbe.

Ha szemügyre vesszük az emberi test e hármas tagozódását, akkor különösen világos lesz a számunkra, hogy az emberi fej már maga egy egész ember, az állatvilágból kiemelkedett teljes ember.

Megvan a fejen a tulajdonképpeni fej. Megvan a fejen a törzsnek megfelelő rész: ez nem más, mint ami az orrhoz tartozik. És megvan a fejen a végtagi rész, amely folytatódik a test üregében: ez pedig mindaz, ami a száj körül helyezkedik el. Így hát láthatjuk az emberi fejen, hogy testileg megvan benne a teljes ember. Csakhogy a fej „mellkasa” elcsökevényesedett. Olyannyira elcsökevényesedett, hogy bizonyos értelemben minden, ami az orrhoz tartozik, már csak határozatlanul engedi felismerni, hogy a tüdőszerűvel van összefüggésben. Persze ami az orrhoz tartozik, az a tüdőszerűhöz kapcsolódik. Ez az emberi orr bizonyos értelemben olyan, mint egy módosult tüdő. Ezért aztán úgy is alakítja át a légzésfolyamatot, hogy inkább a fizikaiságnak feleljen meg. Hogy esetleg a tüdő kevésbé szellemi lenne, mint az orr, ez tévedés. A tüdő művészibb kialakítású. Jobban áthatja a szellem, de legalábbis a lélek, mint az orrot, ami – ha valóban helyesen fogjuk fel a dolgot – igen szemérmetlenül ül ki az ember arcára, miközben a tüdő – annak ellenére -, hogy lelkibb, mint az orr, sokkal szemérmesebben leplezi a létét.

Mindazzal, ami az anyagcseréhez, az emésztéshez illetve a táplálkozáshoz tartozik, s ami a végtagi erőkből az ember bensőjében folytatódik, mindezzel rokon az, ami az ember szájához tartozik, amely ugye nem is tagadhatja a rokonságát a táplálkozással és mindazzal, ami az emberi végtagokhoz kapcsolódik. Így hát az emberi fej egy teljes ember, amelynél csupán elcsökevényesedtek a nem-feji részek. Megvan a fejen a mellkas és az altest, de elcsökevényesedtek rajta.

Ha ezzel szemben a végtag-embert nézzük, úgy az mindabban, amit külsőleg elénk tár, a külső alkati felépítésében lényegében az ember két állkapcsának a módosulata, a felső és az alsó állkapocsé. Ami fent és lent körülzárja a szájukat, nem más, mint a lábaik és lábfejeik, a karjaik és kezeik, csak elcsökevényesedve. Csupán helyesen elhelyezve kell elképzelniük a dolgot. Így azt mondhatják: ha most elképzelem, hogy a karjaim és a kezeim a felső állkapocs, a lábaim és a lábfejeim pedig az alsó állkapocs, akkor fel kell vetnem a kérdést: nos, mire is irányul az, ami ezekben az állkapcsokban kifejezésre jut? Hol harapnak össze? Hol is van a száj? És azt a választ kell itt adniuk maguknak: ott, ahol a felkarjuk a testükhöz illeszkedik, és ott, ahol a lábuk felső része, a felső lábszárcsontok a testükhöz illeszkednek. Így hát, ha el akarjuk képzelni, hogy ez itt az emberi törzs (rajz készül), akkor úgy kell elképzelniük, hogy valahol ott kint volna a tulajdonképpeni fej; felfelé nyitja a száját és lefelé nyitja a száját, s így e láthatatlan fej egy sajátos tendenciáját képzelhetjük el, amely a mellkasunk, illetve hasunk síkjában nyitja szét az állkapcsait.

Mit is tesz ez a láthatatlan fej? Folytonosan felfalja önöket, kitátja önökre a száját. És itt a külső megjelenésben csodálatos képet kapnak a tényleges helyzetről. Miközben az ember valódi feje egy testi-materiális fej, az a fej, amelyik a végtagokhoz tartozik, a szellemi fej. Egy kicsit azonban materiálissá válik, hogy folytonosan felélhesse az embert. S a halálban, mikorra az ember meghal, teljesen felélte őt. Valóban csodálatos folyamat ez, hogy úgy épülnek fel a végtagjaink, hogy folytonosan felfalnak bennünket. A szervezetünkkel folytonosan belebújunk szellemiségünk kitátott szájába. A szellemi folytonosan az önátadásunk áldozatát kívánja tőlünk. És testi felépítésünkben is kifejezésre jut az önátadásunknak ez az áldozata. Nem értjük az ember testi felépítését, ha nem fedezzük fel a szellemnek való önátadás áldozatának kifejeződését az emberi végtagok és a test többi részének viszonyában. Így azt mondhatjuk: az emberfej- illetve végtagtermészete ellentétes egymással, az ember mellkasi vagy törzsi természete pedig, amely középen helyezkedik el, bizonyos értelemben az a rész, amely e két ellenpólus között egyensúlyt tart.

Az ember mellkasában ténylegesen ugyanannyi fej-, mint végtag-természet rejlik. A végtag-természet és a fej-természet összekeverednek egymással a mellkasi természetben. A mellkas felfelé folytonosan arra hajlik, hogy fejjé váljék, lefelé pedig folytonosan arra, hogy a kinyúló végtagokhoz, a külvilághoz igazodjék, alkalmazkodjék, tehát – más szóval -, hogy végtagi természetűvé váljék. A mellkasi természet felső része folytonosan fejjé akar válni, az alsó része pedig folytonosan végtag-emberré. Az ember törzsének felső része tehát folytonosan fejjé akar válni, de képtelen erre. A másik fej megakadályozza ebben. Ezért folytonosan csak a fej leképeződését hozza létre, mondjuk olyasvalamit, ami a fejképződés kezdetét jelenti. Felismerhetjük-e határozottan, hogyan is indul meg a fej-képzés a mellkas-képződmény felső részében? Igen, ott van a gégefő, amelyet a naiv nyelv ugye még gégefőnek is nevez. Az ember gégefője teljes egészében egy elcsökevényesedett emberi fej, egy olyan fej, amely nem válhat egészen fejjé, s amely ezért az emberi beszédben éli ki a fej-természetét. Az emberi beszéd a gégefőnek a levegőben végzett folytonos próbálkozása, hogy fejjé váljék. Amikor a gégefő megpróbál a fej legfelső részévé válni, akkor jönnek elő azok a hangok, amelyekben határozottan megmutatkozik, hogy a legerősebben tartja vissza őket az emberi természet. Amikor orrá próbál válni, akkor ezt nem tudja megtenni, mert a valóban meglévő orr megakadályozza ebben. De a levegőben megkísérel orrá válni, a nazális hangokban. A meglévő orr tehát feltorlaszolja a létrejönni próbáló levegő-orrot az orrhangokban. Rendkívüli jelentőséggel bír, hogy az ember, amikor beszél, folytonosan kísérletet tesz a levegőben arra, hogy létrehozza a fej darabjait, és hogy ezek a fejdarabok megint csak hullámmozgásban terjednek tovább, ami azután feltorlódik a testileg kialakult fejben. Ebben rejlik tehát az, ami az emberi beszéd.

Ezért nem fognak csodálkozni azon, hogy abban a pillanatban, amikor a fej bizonyos értelemben testileg elkészült, úgy a hetedik életév körül, a fogváltás után már adott a lehetőség, hogy a lelki fejet, amely a gégefőből kerül ki, egyfajta csontrendszerrel hassuk át. Ennek persze egy lelki csontrendszernek kell lennie. Azáltal tesszük meg ezt, hogy ezután már nem pusztán vadon, utánzás útján alakítjuk ki a beszédet, hanem arra kapunk ösztönzést, hogy a nyelvtan által fejlesszük a beszédet [164]. Legyen meg bennünk, kedves barátaim, az a tudat, hogy amikor az általános iskolában ránk bízzák a gyermeket, lelki síkon hasonló tevékenységet kell elvégeznünk vele, mint amilyet a test végzett, amikor belevitte ebbe a szervezetbe a második fog-készletet! Így szilárdítjuk meg, de csupán lelkileg, a beszéd kialakulását, amikor értelmes módon belevisszük a nyelvtant: azt, ami a beszéd folyamán az írásra és az olvasásra hat. Akkor viszonyulunk lélekben helyesen a beszédhez, ha tudjuk, hogy a szavak, amelyeket az ember megformál, ténylegesen arra hajlanak, hogy fejjé váljanak.

Nos, ahogy az ember mellkasi része felfelé arra hajlik, hogy fejjé váljék, úgy lefelé arra, hogy végtagok legyenek belőle. Ahogy az, ami beszédként a gégefőből kikerül, egy finomabb fej, egy még légiesen maradt fej, úgy mindaz, ami lefelé indul ki az ember mellkasi lényéből és a végtagok felé szerveződik, durvább, végtagi természetű. Besűrűsödött, durvább végtagi természetű az, amit a külvilág bizonyos értelemben beletol az emberbe. És ha egyszer majd eljut oda a természettudomány, hogy mélyére hatol annak a titoknak, hogy a kezek és a lábfejek, a karok és a lábak durvábbak és jobban behatolnak az emberbe, mint ahogyan kifelé megnyilvánulnak, akkor ez a természettudomány megfejti majd a szexualitás rejtélyét. És majd csak akkor talál rá az ember a megfelelő hangra, hogy ilyesmiről beszéljen. Ezért egyáltalán nem is kell elcsodálkoznunk azon, hogy mindaz a szószaporítás, ami manapság arról szól, hogy milyennek is kellene lennie a szexuális felvilágosításnak, üresen hangzik. Hiszen az ember nem tudja jól elmagyarázni azt, amit maga sem ért. Amit a jelenkori tudomány egyáltalán nem ért, az az a terület, amire csak utalunk, ha úgy jellemezzük a végtag-ember összefüggését a törzs-emberrel, ahogy azt az előbb tettem. De tudnunk kell még, hogy ugyanúgy, ahogy az első iskolaévekben, bizonyos értelemben azt vittük bele a lélekbe, ami a hetedik életév előtt a fogak természetébe hatol be, úgy az általános iskola utolsó éveiben azt visszük bele a gyermek lelki életébe, ami a végtag-természetből ered, s ami majd csak a nemi érés után jut kiteljesedésre.

És ahogy az első iskolaévekben az írás és olvasás megtanulásának képességében jelenik meg a „lelki fogzás”, úgy mutatkozik meg mindabban, ami fantáziatevékenység, s amit belső hő hat át, mindaz, amit a lélek az általános iskolás évek végére, a tizenkettedik, tizenharmadik, tizennegyedik illetve tizenötödik életévtől kezdve alakít ki. Nagyon határozottan megjelenik ekkor mindaz, ami a lelki képességek terén arra utalt, hogy átjárja a belső lelki szeretet, vagyis tehát az, ami a fantázia erejeként nyilvánul meg. A fantázia erejére kell különösen apellálnunk az általános iskolai oktatás utolsó éveiben. Sokkal többet szabad elvárnunk a gyermektől, amikor a hetedik életévében belép az iskolába, hogy az írás és az olvasás mentén fejlessze az intellektusát, mint hogy szabadna elhagynunk, hogy a kialakuló ítélőképességbe – hiszen az ítélet- alkotó-képesség a tizenkettedik életévtől kezdve bukkan fel lassanként – folytonosan belevigyük a fantáziát. A gyermek fantáziáját ingerelve kell mindazt átadnunk a gyereknek, amit ezekben az években meg kell tanulnia; így kell átadnunk a gyereknek mindent, ami a történelem-, a földrajztanításhoz tartozik.

És tulajdonképpen akkor is a fantáziára apellálunk, amikor például azt tanítjuk a gyereknek: Nézd csak, láttad a gyűjtőlencsét, amely összegyűjti a fényt. Ilyen lencse van a szemedben. Ismered a sötétkamrát, amelyben külső tárgyakat másolunk le; ilyen sötétkamra a te szemed. Itt is, amikor bemutatjuk, hogyan épül be a külső világ az érzékszerveken keresztül az emberi szervezetbe, itt is a gyermek fantáziájára apellálunk. Hiszen azt, ami ide beépül, azt csak a külső halott állapotában látjuk, ha kiemeljük a testből; az élő testben nem láthatjuk.

Ugyanígy az egész tanításnak, amit azután a geometria, sőt, az aritmetika terén végzünk, nem szabad elfelejtenie, hogy a fantáziára építsen. A fantáziára apellálunk, amikor egyre azon fáradozunk, hogy – ahogy azt a gyakorlati-didaktikai részben meg- kíséreltük [165] – a felületeket ne csak a gyerek értelme számára tegyük megragadhatóvá, hanem valóban úgy, hogy a gyereknek használnia kelljen a fantáziáját, még a geometriában és az aritmetikában is. Ezért mondtam tegnap, hogy csodálkozom, hogy senki nem jött rá, hogy úgy is elmagyarázhatja Pitagorasz tételét, hogy azt mondja: tegyük fel, hogy van három gyerek. Az egyik gyereknek annyi port kell fújnia, hogy az egyik négyzetet beborítsa; a második gyereknek annyit, hogy a másik négyzetet fedje be porral, s a harmadiknak annyit, hogy a legkisebb négyzetet fedje be. Segítenénk a gyermek fantáziáját, ha megmutatnánk neki: a legnagyobb felületre annyi port kell fújni, hogy a legkisebb felülethez illetve a nagyobbik felülethez tartozó por együtt pontosan ugyanannyi, mint az első felületen lévő por. Ekkor aztán – még ha nem is matematikai pontossággal, de fantáziadús alkotással – a gyerek belevinné a felfogóképességét a kifújt porba. Követné a felületet a fantáziájával. A Pitagorasz-tételt a felszálló és leülepedő por által, amelyet ráadásul úgy kellene kifújni, hogy kitöltse a négyzetet – ez természetesen nem lehetséges a valóságban, meg kell erőltetnünk a fantáziát -, a fantáziájával értené meg a gyermek Pitagorasz tételét.

Így folyamatosan tekintettel kell lennünk arra, hogy különösen ezekben az években még serkentve kell kialakítanunk azt, ami megszüli a fantáziát és az a tanárról átszáll a gyermekre. A tanárnak elevenen kell tartania önmagában a tananyagot, át kell hatnia fantáziával. Ezt csak azáltal lehetséges, hogy érzésszerű akarattal járatjuk át azt. Ez néha még sok év múltán is egészen különös módon hat. Amit fokoznunk kell az utolsó általános iskolai években, ami különösen nagyon fontos, az az együttélés, a teljesen összehangolt élet a tanár és a diákok között. Ezért senkiből sem lesz jó általános iskolai tanár, aki nem fáradozik egyre csak azon, hogy fantáziadúsan alakítsa a teljes tananyagát, mindig újra és újra átalakítsa azt. Hiszen tényleg az a helyzet, hogy ha azt, amit egyszer fantáziadúsan kialakítottunk, évek múltán is ugyanúgy adjuk át, akkor az értelemszerűen megfagy. A fantáziát szükségszerűen folytonosan elevenen kell tartani, máskülönben magától értetődően befagynak a produktumai.

Ez viszont fényt vet arra, hogy milyennek is kell lennie magának a tanárnak. Élete egyetlen pillanatában sem szabad besavanyodnia. Két olyan fogalom van, amelyek sohasem illenek össze, ha virulnia kell az életnek: ez a tanári hivatás és a pedantéria. Ha valaha az életben egybeesne a tanári hivatás és a pedantéria, akkor ez a házasság nagyobb szerencsétlenséget okozna, mint bármi más, ami létrejöhet az életben. Nem hiszem, kedves barátaim, hogy el kellene fogadnunk azt az abszurditást, hogy valaha az életben egybeesett volna a tanári hivatás és a pedantéria!

Azt is látják ebből, hogy van a tanításnak egy bizonyos belső moralitása, egy belső elkötelezettsége. Valódi kategorikus imperatívusz ez a tanár számára! És ez a kategorikus imperatívusz a tanár számára a következő: Tartsd elevenen a fantáziádat. És ha úgy érzed, hogy pedánssá válsz, akkor mondd azt: a pedantéria a többi ember számára lehet rossz, az én számomra romlottság, immorali- tás..! Ennek a tanár lelkületévé, felfogásává kell válnia. Ha nem válik a tanár gondolkodásmódjává, kedves barátaim, akkor bizony arra kellene gondolnia, hogy amit a tanári hivatáshoz elsajátított, azt tanulja meg fokozatosan egy másik szakmában alkalmazni. Természetesen nem lehet az életben eszményi módon végigvinni ezeket a dolgokat, de mégiscsak ismernünk kell az eszményt.

Nem fognak azonban kellően lelkesedni e pedagógiai morál iránt, ha nem hatják át magukat újra és újra egy alapvető dologgal: annak felismerésével, hogy már maga a fej is egy teljes ember, amelynek csupán elcsökevényesedtek a végtagjai és a mellkasa; ahogy az ember minden tagja egy teljes ember, csupán a végtagembernél teljesen elcsökevényesedett a fej, a mellkas-emberben pedig a fej és a végtagok megtartják az egyensúlyukat. Ha alkalmazzák ezt az alapvető dolgot, akkor ebből megkapják azt a belső erőt, amely a szükséges lelkesedéssel hathatja át a pedagógiai moráljukat.

Amit az ember intellektualitásként fejleszt ki, az erősen hajlamos arra, hogy renyhévé, lustává váljék. És akkor lustul el leginkább, ha az ember folyton-folyvást csak materialista képzetekkel táplálja. Szárnyakat kap viszont, ha ez a szellemből nyert képzetek útján történik. Ezeket azonban lelkünk csak a fantázián át vezető kerülő úton kapja meg.

Milyen dörgedelmesen lépett fel a XIX. század első felének oktatásügye a fantázia behatolása ellen! A XIX. század első felében voltak ragyogó személyiségeink, mint például Schelling [166]; olyan emberek, akik a pedagógiában is egészségesebben gondolkodtak. Olvassák el Schelling szép, ösztönző értekezését „A tudományos tanulmányok módszertanáról” („Über die Methode des akademischen Studiums”) – amely mindazonáltal nem az általános iskolának, hanem a felsőbb iskoláknak szól -, ebben a XIX. század első felének pedagógiai szelleme él. Ezt azután alapjában véve kissé álcázott formában lepocskondiázták a XlX. század második felében, amikor is mindenből gúnyt űztek, ami valahogyan a fantázia kerülőútján át akart az ember lelkébe hatolni, mert a lelki életükben gyávák lettek, mert azt hitték, hogy abban a pillanatban, amikor valahogy átadnák magukat a fantáziának, mindjárt az igaztalanság karjaiba hullanának. Nem volt bátorságuk az embereknek, hogy önállóak legyenek, szabadok legyenek a gondolkodásban, és mégis a valósággal jegyezzék el magukat a valótlanság helyett. Féltek attól, hogy szabadon mozogjanak a gondolkodásban, mert azt hitték, hogy akkor mindjárt a valótlanságot fogadnák a lelkükbe. A tanárnak így ahhoz, amit az előbb mondtam, vagyis, hogy a tananyagot fantáziával hassa át, hozzá kell fűznie a valóság iránti bátorságot. A valóság, az igazság iránti bátorság nélkül – különösen a már nagyobb gyerekeknél – nem fog boldogulni a tanítás során. Ezt azonban, kedves barátaim, ami a valóság, az igazság iránti bátorsággá fejlődik, a másik oldalon össze kell kapcsolnunk az igazság, a valóság iránti erős felelősségérzettel is.

A fantázia igénye, az igazságérzék, s a felelősségérzet, ez az a három erő, ami a pedagógia idegrendszerét adja. És aki be akarja fogadni magába a pedagógiát, az ezt a mottót írja e pedagógia elé:

Hasd át magadat fantáziaképességgel,
legyen bátorságod az igazsághoz,
élesítsd érzékeidet a lelki felelősségvállaláshoz! [167]

Függelék

Stuttgart, 1919. szeptember 7.

A Szabad Waldorf Iskola megnyitóünnepségén elhangzott beszédből [168] Marie Steiner kísérő szavaival

„Általános embertan” – ezt a címet adta Rudolf Steiner az első pedagógiai előadás-sorozatnak, amelyet az újonnan megalapítandó Szabad Waldorf-iskola tanárai számára tartott, minthogy az emberlény minden oldalú ismeretére – nem csak a földi, hanem a rejtett lelki és szellemi emberére is – építi fel a nevelés-művészetét. Az ősképek alapján felépülő fizikai jelenség-világba éber tudatalakítást akar belevinni e nevelési módszer útján, amely számol az ember eleven, örök lény-magvával és a jelenségek váltakozásával a természetes, illetve a történelmi fejlődésmenetben.

Ezt az új iskolát – így mondta a megnyitóünnepségen elhangzott beszédében – úgy kell megalkotnunk, hogy összhangban legyen azzal, amit az emberiség fejlődése éppen a mi korunkban illetve a közeli jövőben megkövetel. És valóban, mindaz, ami az efféle előfeltételezésekből végül is bekerül a nevelés- és oktatásügybe, háromszorosan is szent kötelességként jelenik meg.

Majd így folytatja: Mi végre is volna minden önátérzés, megismerés és működés az emberi közösségben, ha ezek nem tudnának összekapcsolódni azzá a szent elkötelezettséggé, amelyet éppen a tanár, a nevelő vállal fel azzal, hogy a kialakulóban lévő, felnövekvő emberrel, a „gyermekemberrel” kialakított sajátos szociális közösségben a legnemesebb közösségi szolgálatnak nevezhető ügyet bocsát útjára!

Mindaz, amit végül is megtudhatunk az emberről és a világról, csak akkor válik gyümölcsözővé, ha azt elevenen át tudjuk adni azoknak, akik a szociális világ alakítói lesznek, amikor majd már nem lehetünk ott közöttük a fizikai munkánkkal.

Mindaz, amit művészileg létre tudunk hozni, csak akkor válik a legmagasabb rendűvé, ha képesek vagyunk azt belevinni a legnagyobb művészetbe, amelyben nem halott munkaanyag van ránk bízva, mint amilyen az agyag vagy a festék, hanem amelyben kialakulatlan formájában az élő ember van ránk bízva, akit bizonyos mértékig – művészileg, nevelőként – kiforrott emberré kell érlelnünk. És nem a legmagasabb rendű, szent, vallásos elkötelezettség-e végül is, hogy a nevelés által gondozzuk az isteni-szellemit, amely minden megszülető emberben újból megjelenik és megnyilvánul? Nem a szó legnemesebb értelmében vett vallásos kultusz-e ez a nevelő-szolgálat? Nem kell-e az emberiség minden legszentebb, éppen a vallásos érzületnek szentelt működésének egységbe folynia abban az oltárszolgálatban, amelyet akkor végzünk, amidőn megpróbáljuk kibontani a kialakulóban lévő gyermekben az ember hajlamként megnyilatkozó isteni-szellemi lényét?

Elevenné váló tudomány!
Elevenné váló művészet!
Elevenné váló vallás!

Végül is ez a nevelés, ez a tanítás. Ha ebben az értelemben fogjuk fel a tanítást, illetve a nevelést, akkor nem hajlunk majd arra, hogy könnyelműen megkritizáljuk azt, amit más megközelítésből állítanak fel a nevelés-művészet elveiként, szándékaiként és alaptételeiként. Nekem nem úgy tűnik, hogy az ember képes volna helyesen átlátni éppen azt, amit a jelenkori kultúra megkövetel a nevelés, a tanítás művészetétől, ha az illető nem képes meglátni, hogy mekkora szükség van a mi korunkban a teljes szellemi megújulásra, ha nem képes áthatóan felismerni, hogy abba, amit tanárként és nevelőként teszünk, a jövőben teljesen másnak kell hatnia, mint ami abban a szférában tenyészhet, amit ma „tudományos nevelésnek” hívunk. Ma a tanárt, akinek a jövőben az embert kell formálnia, a mai tudomány szellemiségébe, gondolkodásmódjába vezetjük be! Sohasem jutott eszembe, hogy ezt a jelenkori tudományt lekicsinylően alábecsüljem. Teljes tisztelet hat át minden iránt, amit ez a jelenkori tudomány éppen a természetismeretre alapozott tudományos szellemiségével illetve tudományos metodikájával diadalként elért az emberiség fejlődésében, s amit még elér majd a jövőben. De éppen azért – így tűnik nekem – nem vezethető át gyümölcsözően a nevelés és a tanítás művészetébe az, ami a jelenkori tudományos illetve szellemi hozzáállásból következik, mert a jelenkori tudományos illetve szellemi beállítottság nagysága másban rejlik, mint az emberrel való bánásmódban, az emberi szívbe, az emberi lelkületbe, kedélybe való belelátásban. Abból, ami a jelenkori szellemi hozzáállásból ered, nagyszerű technikai előrelépéseket lehet elérni. Szociális vonatkozásban is elérhető ezzel egyfajta szabad emberiséglelkület, de – bármilyen groteszkül hangozzék is ez ma még az emberek többsége számára – egy olyan tudományos beállítottsággal, amely egyfelől lassanként arra a meggyőződésre jutott, hogy az emberi szív egy pumpa, az ember fizikai teste egy mechanikus üzem – azokkal az érzésekkel és érzelmekkel, amelyek ebből a tudományból erednek, nem önthetünk olyan életet magunkba, hogy a kialakulóban lévő ember művészi nevelőjévé válhassunk. Lehetetlen éppen abból, ami oly naggyá teszi a korunkat a halott technika uralása terén, kifejleszteni a nevelés élő művészetét. Egy új szellemnek kell itt beleszólnia az emberiség fejlődésébe, pontosan annak a szellemnek, amelyet a szellemtudomány által keresünk. Annak a szellemnek, amely elvezet attól, hogy az élő emberben pumpáló és szívó berendezések hordozóját, mechanizmust lássunk, amely csak természettudományos metodikával ragadható meg. Az emberiség szellemiségébe bele kell ivódnia annak a meggyőződésnek, hogy minden természeti jelenségben szellem él, és hogy ez a szellem megismerhető.

Így hát abban a kurzusban, amely megelőzte ezt a Waldorf- kezdeményezésünket, s amely a tanároknak szólt, megpróbáltunk megalapozni egy olyan antropológiát, egy olyan neveléstudományt, amely nevelésművészetté, embertanná válhat, amely a halott dolgokból újból felkelti az elevent az emberben. A halott dolgok – és ez a jelenkori halódó kultúránk titka -, a halott dolgok tudást adnak, betekintést nyújtanak az embernek, ha természeti törvényekként befogadjuk azokat; de gyengítik a lelkületünket, kedélyünket, amelyből a lelkesedésnek kellene megszületnie, éppen a nevelésben. Gyengítik az akaratot. Nem helyezik bele az embert harmonikusan a teljes szociális létbe. Egy olyan tudományt keresünk, amely nem pusztán tudomány, hanem maga az élet és az érzés, és amely abban a pillanatban, amikor tudásként beáramlik az emberi lélekbe, egyúttal kifejleszti az erőt, hogy szeretetként éljen benne, s hogy tetterős akaratként, lélek-melegségbe burkolt munkaként áramoljék ki belőle, olyan munkaként, amely kiváltképp átjárja az élő, a kialakulóban lévő embert. Új tudományos szellemiségre van szükségünk. Új szellemre van szükségünk első sorban mindenféle nevelés,- illetve tanításművészet számára.

Az a meggyőződés, hogy az emberiség fejlődéséből kihangzó kiáltás új szellemet követel a jelenkor számára, és hogy ezt az új szellemet mindenek előtt a nevelésügybe kell bevinnünk, ez a meggyőződés az alapja a Waldorf-iskola törekvéseinek, amelynek e téren mintapéldává kell válnia. És megpróbáltuk meghallani azt, ami tudat alatt épp a legjobbak követeléseiben él, akik a közelmúltban azon fáradoztak, hogy tegyenek a nevelés,- illetve tanításművészet gyógyulásáért, regenerálódásáért. …

Azt kérdezi a belátással rendelkező pedagógus: Megérthetjük-e, hogy milyen erők is játszanak szerepet az emberi természetben, amely szinte minden hónapban, de minden évben mindenképpen másik szellemi- lelki-testi arcot fordít felénk? Amíg nincs valódi történelemtudományunk – így tartják ezek a pedagógusok -, addig azt sem tudhatjuk, hogyan fejlődik az egyes ember. Hiszen az egyes ember koncentráltan megjeleníti magában azt, amit az egész emberiség a történelmi fejlődésmenetében megjelenít.

Ezek az emberek érzik, hogy a jelenkori tudomány alapjában véve csődöt mond, ha mondania kell valamit azokról a nagy törvényszerűségekről, amelyek megjelennek a történelemben, és ha a jelen pillanatban meg kellene ragadnia, hogy mi is adódik számunkra az emberiség fejlődésének e nagy, átfogó történelmi törvényszerűségeiből. Ha az egyes embert a tápláléka milyensége alapján akarnánk megérteni, amit az első lélegzetvételtől a haláláig magához vesz, akkor valami igen balga dologra törekednénk; a történelemben azonban, az emberiség fejlődése egészének megragadásában, alapjában véve így járunk el manapság.

Tudnunk kell az emberről, hogyan befolyásolja a fejlődést, például egy olyan fiziológiai folyamat, mint amilyen a fogváltás. Tudnunk kell, hogy mi minden titokzatos dolog megy itt végbe testileg, egy teljesen új fiziológiából, amivel a jelenkori tudomány még nem rendelkezik. De azt is tudnunk kell, hogy mi kíséri lelkileg ezt a változást. Ismernünk kell az emberi természet metamorfózisait. Itt, az egyes embernél, legalább nem fogják letagadni – még ha csak öntudatlanul is -, hogy az ember a legbensőbb lényében metamorfózisokon, változásokon megy keresztül. Az egész emberiség történelmi fejlődésmenetében azonban nem ismerik el ezt. Ugyanazt a metodikát alkalmazzák az ókor, a középkor és az újkor esetében. Nem veszik figyelembe, hogy nagy változások mennek végbe az emberiség történelmi fejlődésmenete során. Ha visszatekintünk a történelmi fejlődésre, az egyik ilyen legutóbbi változást a XV. században találjuk. Mindaz, ami az utóbbi időben az emberiség érzéseivé, képzetvilágává, akaratává vált, ahogy azt ma ismerjük, csak a XV. század óta öltötte fel ezt a sajátos jellegét a civilizált emberiségen belül. Ez a civilizált emberiség pedig valahogy úgy különbözik a X. vagy a VIII. századbelitől, mint ahogy a tizenkét éves gyerek különbözik attól a gyerektől, aki még nem töltötte be a hetedik életévét. És az az átalakulás, amely a XV. században végbement, az emberiség legbensőbb lényéből, lényegéből eredt, mint ahogy a fogváltás törvényszerű lezajlása is az ember legbensőbb természetéből következik. Mindaz pedig, amiben ma élünk a XX. században – az individualitásra való törekvés, a szociális élet alakítására való törekvés, törekvés a személyiség kiformálására -, mindez csupán következménye annak, amit a történelem belső erői az említett időpont óta felszínre hoztak.

Csak akkor érthetjük meg, hogyan akar belehelyezkedni az ember a jelenkorba, ha megértjük azt a folyamatot, amelyen az emberiség fejlődése, az említett módon, keresztülment. Az, akinek van rálátása a formálódó új generációra, határozottan átérzi: az emberek azzal emelkedtek ki a történelem öléből, amit tesznek, azzal, amit gondolnak és éreznek, és azzal is, amire felnőttként a jövő számára törekszenek. A mai szakmákat, ami a mai államrendszert, azokat a posztokat, ahová ma odaállhatnak az emberek: mindezt ezek az emberek maguk hozták létre! Ezek nem külső dolgokként tapadnak ezekhez az emberekhez! Egyáltalán nem lehet úgy kérdezni: inkább az emberi lény mivoltára kell nevelnünk az embert, vagy inkább a külső szakmájára? Hiszen ha helyesen látjuk a dolgot, végül is ez a kettő egy és ugyanaz!

Ha képesek vagyunk elevenen elgondolni azt, hogy mik is a külső szakmák, akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy az előttünk járó generációk, akik ma még köztünk élnek és szakmájuk van, mit is hoztak felszínre az emberiség anyai öléből a jelenbe.

Az emberré nevelés illetve a szakmára nevelés szétválasztása nem elég ahhoz, hogy tanárként, nevelőként tudjunk érezni. Ehhez olyasvalaminek kell bennünk élnie, ami külsőleg nem látható, sem egy szakmában, sem egy állam-rendszerben, semmiféle külsőségben. Annak kell bennünk élnie, amit majd csak az utánunk jövő generációk fognak az élet külső felszínére hozni. Profetikusan működő összekapcsolódásnak kell bennünk élnie az emberiség eljövendő fejlődésével. Ezen az összekapcsolódáson áll vagy bukik a tanárvilág nevelőművészi érzése, gondolkodása és akarata. Hogy beleáramolhasson a tanár-világba az, ami a kialakulóban lévő emberről tudható, mint valami lelki-szellemi életadó vér, ami anélkül, hogy előbb tudássá válna, művészetté válik: erre kell törekednie a jelenkor élő pedagógiájának és didaktikájának. És csakis ebből az élő didaktikából indulhat ki az, aminek be kell áramolnia a gyermeki szívbe, a gyermeki lelkületbe, kedélybe, a gyermeki intellektusba.

Egyáltalán nem célunk, hogy a „dogmáinkat”, az alapelveinket, a világnézetünk tartalmait megtanítsuk a kialakulóban lévő embernek. Nem dogmatikus nevelésre törekszünk. Arra törekszünk, hogy mindaz, amire a szellemtudomány által szert tehettünk, élő nevelési tetté váljék. Arra, hogy benne legyen a metodikánkban, a didaktikánkban az, ami az élő szellemtudományból az emberrel való lelki bánásmódként megszülethet. A halott tudományból csupán tudás meríthető, az élő szellemtudományból metodika, didaktika, szellemi-lelki téren kézzelfogható dolgok születnek majd. Hogy képesek legyünk tanítani, hogy képesek legyünk nevelni: erre törekszünk! …

De becsületesen be fogjuk tartani, amit megfogadtunk: hogy a különféle vallási felekezetek, amelyeknek maguknak kell megoldaniuk a vallásoktatást, behozhatják az iskolánkba a világnézeti alapelveiket. Csupán azt akarjuk látni, hogy – ahogy mi a legcsekélyebb mértékben sem zavarjuk majd azt, aminek ily módon világnézetként be kell kerülnie az iskolánkba – vajon ők ugyanúgy nem zavarják-e meg azt, amit mi, szerényen egyelőre csak ideiglenesen, művészetként akarunk belevinni. Hiszen tudjuk: előbb meg kell értenie az emberiségnek, hogy egy szellemi világnézetből kiindulva jöhet létre a nevelés művészete pedagógiai, metodikai, didaktikai értelemben; mielőtt helyes rálátása lenne a világnézeti kérdésekre és azok kölcsönös viszonyaira. Nem fogunk tehát világnézeti iskolát alapítani. Arra fogunk törekedni, hogy egy nevelésművészeti iskolát hozzunk létre a Waldorf-iskolával.

Az általános embertanról szóló előadásokat a nevelés metodikájáról és didaktikájáról szólók követték, ezekhez pedig egy szabad megszövegezésben lezajló szeminárium csatlakozott. Ebben a három előadás-sorozatban adja át nekünk Rudolf Steiner a nevelés-művészetének alapjait, mentő gyógyszerként a lelki és anyagi szükségben szenvedő emberiség számára.

Dornach, 1932. augusztusában

Marie Steiner

Hivatkozások

Rudolf Steiner művei, melyek az összkiadás („Gesamtausgabe”; GA) keretében jelentek meg, a Hivatkozásokban bibliográfiai sorszámuk feltüntetésével szerepelnek.

Az alábbi Hivatkozásokban szereplő Rudolf Steiner előadások nagy része, magyar fordításban megtalálható a Magyar Antropozófiai Társaság, budapesti könyvtárában, könyv, illetve jegyzet formájában.

1 „Megnyitó beszéd”: Ez a szöveg Rudolf Meyer (hiányos) gyorsírásos feljegyzésein, valamint Emil Molt és E. A. Karl Stockmeyer jegyzetein alapszik. A szöveget Erich Gabert szerkesztette.

A beszéd elhangzásakor jelen voltak: Berta Molt, Emil Molt, Caroline von Heydebrand, E. A. Karl Stockmeyer, Leonie von Mirbach, Elfriede Herrmann, Rudolf Treichler, Hertha Koegel, Paul Baumann, Rudolf Meyer, Johannes Geyer, Herbert Hahn, Friedrich Oehlschlegel.

A kurzuson, a nevezetteken kívül, részt vettek még: Marie Steiner, Elisabeth Dollfus-Baumann, Hannah Lang, Ludwig Noll, Mieta Waller-Pyle, Hermann Heisler (?).

Vendégként résztvevők: Andreas Körner, Luise Kieser, Wal- ter Johannes Stein, Alexander Strakosch, Karl Emil Wolfer. A vendégként való részvételre szóló felhívást csak az Antro- pozófiai Társaság azon tagjaihoz intézték, akik másutt hasonló intézményt akartak létrehozni. Ezen kívül olyan pedagógusoknak is írtak, akik a „Kulturális Tanács” tagjai voltak. K. E. Wolfert és A. Körnert a „propaganda” miatt hívták meg.

Meghívták továbbá Ida és Maria Uhlandot is. Nekik azonban nem engedélyeztek eltávozást az illető oktatási hivatalok.

2 „egyfajta imaként”: a szöveget nem jegyezték le. Caroline von Heydebrand (1886-1938) és Herbert Hahn (1890-1970) résztvevők emlékezetből leírták Rudolf Steiner elmondott szavainak tartalmát. E feljegyzések alábbi visszaadása után következik Walter Johannes Stein (1891-1957) – aki szintén részt vett a kurzuson – ugyanerre az előadásra vonatkozó naplóbejegyzése is (korábbi magyar fordítás: „A Waldorf- pedagógia elmélyítése 52-56.old. fordító: Balázs Mátyás /hiányos kiadói adatok/):

Caroline von Heydebrand feljegyzései „Gondolatainkat alakítsuk úgy, hogy a következő kép jelenhessen meg a tudatunkban: Mindannyiunk mögött az angyala áll, kezét szelíden a fejünkre téve; ez az angyal adja Nektek azt az erőt, amire szükségetek van. Fejetek fölött lebeg az arkangyalok kartánca. Egyiktől a másikig viszik, amit egyik a másiknak adni tud. Ök kötik össze a lelkeiteket. Ezáltal lesz bennetek bátorság, amire szükségetek van. (A bátorságból az arkangyalok egy kelyhet alkotnak.)

A bölcsesség fényét az Archék magasztos lényeitől kapjuk ajándékba, ők nem csatlakoznak a körhöz, hanem az őskezdetekből érkezvén megnyilatkoznak, és az őstávlatokba tűnnek el. Ok csak cseppalakban érintkeznek ezzel a térrel. (A működő korszellem a kor fényének egy cseppjét ejti a bátorság kelyhébe.)”

Herbert Hahn feljegyzései

„Amannyiben az ötödik kultúrkorszak pedagógiájával aktívan akarunk foglalkozni, és abban tanárként tevékenyek kívánunk lenni, tudatában kell lennünk annak, hogy a harmadik hierarchia lényei arra várnak, hogy a munkánkba kapcsolódjanak.

Az alakuló tanári kollégium minden egyes tagja mögött az angyalt látjuk állni. Mindkét kezét az oltalmára bízott földi ember fejére helyezi. Ebben a tartásban, ebben a mozdulatban erőt áramoltat át. Ez az az erő, ami a létrehozandó művet a szükséges imagintív képességekkel ajándékozza meg. Teremtő módon imaginálva, erőteljesen imaginációt ébresztve, áll minden egyes ember mögött az angyal.

Ha fölemeljük a tekintetünket, akkor az alkuló tanári kar tagjainak feje fölött arkangyalok lebegő serege pillantható meg. Körözve, és a körbe visszatérve adják a másiknak azt, ami az egyes embernek az angyallal való szellemi találkozásásának eredményéből növekedni törekszik. És viszik azt mindenki más erejével megerősödve, vissza megint az egyes emberhez. Ebben a körözésben, ami szellemi alkotó tevékenységként hat a közös cél törekvésében összetartozó emberek feje fölött – egy kehely képződik. És ez a kehely egészen sajátos szubsztanciából van: bátorságból lett formálva. Ugyanakkor a körözve összekapcsolódó arkangyalok mozgásukban formálódásukban teremtő-inspiráló erőket áramoltatnak. Megnyitják azoknak az inspirációknak a forrását, amire a munkánkban szükségünk van.

Ha a látó tekintet még feljebb jut, felér az Archék régiójába. Nem közösségként mutatkoznak. De szférájukból, a fény szférájából egy cseppet ejtenek a bátorság kelyhébe. Azt érezhetjük, hogy ezt a fénycseppet, korunk jó szellemétől kapjuk ajándékba, aki az új iskola alapítója és az alapítás mögött áll. A fénynek ebben az adományában teremtő, intuitív erők működnek. Fel akarják ébreszteni a szükséges intuíciót azokban, akik elindulnak ezen az ifjú pedagógiai műhöz vezető úton.

Így vesz részt – erőt, bátorságot és fényt ajándékozva – a harmadik hierarchia a most megtörtént alapításban. Imaginatív, inspiratív, intuitív erőt akarnak ébreszteni, hogy földi tevékenységünkhöz kapcsolódhassanak.”

Herbert Hahn egy korábbi, keltezetlen jegyzetfüzetéből „Képzeljék el, hogy mindegyikőjük mögött ott áll az angyala:

Az angyal erőt akar adni.

Mindegyikük fölött arkangyalok köröznek, minden egyes ember munkájának gyümölcsét és tapasztalatát továbbadva a másiknak. A körözésükkel és átadó mozgásukkal hozzák létre az arkangyalok a bátorság kelyhét.

A magasból a kor jó szelleme, aki az Archék egyike, a fény cseppjét engedi alá a kehelybe: Így ajándékoznak az Archék egy csepp fényt.”

Walter Johannes Stein 1919. augusztus 21-i naplóbejegyzése

„A kurzus kezdete. Dr. Steiner megnyitója 9 órakor

erő – angyal

bátorság – arkangyal

fény – Archék

Köszönetet mond. (a jó szellemeknek), akik Moltnak az ötletet adták. Az Istenek fogják továbbvinni azt, ami tevékenységünkből fakad.”

3 „a mi kedves barátunknak, Molt úrnak”: Emil Molt (18761936), a stuttgarti Waldorf-Astoria cigarettagyár igazgatója, kereskedelmi tanácsos. Vállalata alkalmazottai számára munkástovábbképző kurzusokat szervezett. Ebből született végül a gondolat, hogy iskolát hozzanak létre a dolgozók gyermekei számára. E „Waldorf-iskola” felépítésére és irányítására Rudolf Steinert kérte meg. 1919-ben. Molt volt Rudolf Steiner hármastagozódás-ideájának egyik leg- elkötelezettebb képviselője. Lásd: Emil Molt „Entwurf einer Lebensbeschreibung” („Életrajz-vázlat”), Stuttgart 1972.; valamint néhány esszéjét a „Beitrage zur Rudolf Steiner Gesamtausgabe” („Adalékok a Rudolf Steiner összkiadáshoz”) című folyóiratban, 103. számú füzet, Dornach: Michaeli 1989.

4 „Amit pedig. ma kezdünk kijelölni”: Ez a szövegrész a gyorsírásos jegyzetekből készült gépírásos átiratból származó kiegészítés.

5 „az emberiség egoizmusának talaján”: Az egoizmus és a halandóság összefüggéséről illetve a személyesség három aspektusáról lásd az 1907. június 12-i előadást: „Ursprungsim- pulse der Geisteswissenschaft” („A szellemtudomány eredeti impulzusai”), GA 96.

6 „születés előtti nevelés”: lásd az 1909. április 21-i kérdésmegválaszolás jegyzeteit is – „Geistige Hierarchien und ihre Widerspiegelung in der physischen Welt” (magyar fordításban: „Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban”, a Magyar Antropozófiai Társaság könyvtárában – jegyzet formájában ), GA 110.

7 „Egyszer már említettem ezt a példát”: lásd „Die Ge- heimwissenschaft im Umriss” („A szellemtudomány kör- vonalai”-Génius Bp.), GA 13, „Die Weltentwickelung und der Mensch” („A világ fejlődése és az ember”) című fejezet, 107. oldaltól folytatólagosan.

8 „Ha tehát a gyermek kilépett a fizikai síkra”: lásd Rudolf Steiner „Kosmologie, Religion und Philosophie” („Filozófia kozmológia, és vallás az antropozófiában” – Genius Bp.: GA 215.) címü írását is, GA 25, különösen a VI. fejezetet: „Der Übergang vom seelisch-geistigen Dasein in der Men- schenentwickelung zum sinnlich-physischen” („Az átmenet a lelki-szellemi létből az érzéki-fizikai létbe az ember fejlődésében”).

9 „Az ember e három lénytagjával”: Az ember lénytagjairól lásd különösen a „Das Wesen des Menschen” („Az ember lénye”) című fejezetet-: „Theosophie” („Teozófia” – magyarul: „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” Genius, Bp.), GA 9; valamint a „Wesen der Menschheit” („Az emberiség lénye”) című fejezetet – : „Die Geheimwissenschaft im Umriss” („A szellemtudomány körvonalai” Genius, Bp.), GA 13; továbbá „Metamorphosen des Seelenlebens” („A lelki élet metamorfózisai”), GA 58; illetve „Pfade der Seelenerlebnisse” („A lelki élmények ösvényei”), GA 59.

10 „a lelki-szellemi oldalhoz úgy kapcsolódik hozzá a testi-szervezeti oldal”: A testi-fizikai oldal és a szellemi-lelki oldal összefüggéséről lásd az 1921. június 13-i és 15-i előadásokat is -: „Menschenerkenntnis und Unterrichtsgestaltung” („Emberismeret és a tanítás alakítása”), GA 302; az 1921. augusztus 14-i előadást-: „Menschenwerden, Weltenseele und Weltengeist. Zweiter Teil” („Emberré válás, világlélek és világszellem. Második rész”), GA206; valamint az 1922. november 20-i előadást -: „Geistige Zusammenhange in der Gestaltung des menschlichen Organismus” („Szellemi összefüggések az emberi szervezet kialakításában”), GA218.

11 „a fizikai ember teljes hármas tagozódású rendszere”: A természetes organizmus hármas tagozódásáról – tehát nem a teljes ember-lényről – lásd még „Die physischen und geisti- gen Abhangigkeiten der Menschen-Wesenheit” („Az emberlény fizikai és szellemi függőségei”), lV. 6. fejezet -: „Von Seelenratseln” („A lélektalányokról”), GA21.

12 „Amikor belélegzünk, folyamatosan belepumpáljuk az agyvizet az agyba”: lásd még többek között az 1914. január 15-i előadásokat is -: „Zeitgeschichtliche Betrachtungen. Das Karma der Unwahrhaftigkeit. Zweiter Teil” („Kortörténeti vizsgálódások. Az őszintétlenség karmája. Második rész”), GA 174; valamint az 1918. május 6-i és június 1-jei előadásokat -: „Kunst und Kunsterkenntnis” („Művészet és művészeti megismerés”), GA 271.

13 „másféle alvás ez, mint a felnőttek alvása”: A gyermek alvásáról lásd még Rudolf Steiner fejtegetéseit az 1921. augusztus 7-i előadásban -: „Menschenwerden, Weltenseele und Weltengeist. Zweiter Teil” („Emberré válás, világlélek és világszellem. Második rész”), GA 206.

14 „amit a felébredés és az elalvás között megtapasztal”: lásd a „Schlaf und Tod” („Az alvás és a halál”) című fejezetet is -: „Die Geheimwissenschaft im Umriss”, GA 13.(„A szellemtudomány körvonalai” – Genius, Bp.

15 „a lelki-szellemi oldal”: Az egyik német kifejezés („Geist- seele”) a korábbi kiadók általi kiegészítés. (a szövegben „Körperleib oder Leibeskörper” szerepel, a lelki-szellemi oldal pedig „Seelengeist oder Geistseele”)

16 „a herbarti pedagógia a herbarti pszichológiára építette”: Jo- hann Friedrich Herbart, 1776-1841, filozófus és pedagógus. Göttingenben tanított, időszakosan házitanítóskodott Bernben. A tudományos pedagógia megalapítójának tekintik, amelynek szorosan kell kapcsolódnia a gyakorlati filozófiához (etika) illetve a pszichológiához. Művei: „Allgemeine Padagogik” („Általános pedagógia”), 1806.; „Lehrbuch zur Psychologie” („Tankönyv a pszichológiához”), 1816.; „Um- riss padagogischer Vorlesungen” („Pedagógiai előadások vázlata”), 1835. Rudolf Steiner szól a nézeteiről a „Reaktionare Weltanschauungen” („Reakcionárius világnézetek”) című fejezetben – : „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18. Lásd még az 1903. december 4-i előadást -: „Spirituelle Seelenlehre und Weltbetrachtung” („Spirituális lélektan és világszemlélet”), GA 52.

17 „amit szokásosan képzetnek neveznek”: lásd még a „Die menschliche Individualitat” („Az emberi individualitás”) című fejezetet -: „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája” Új Manifest, Bp.), GA4.

18 „a képzetalkotást, az érzést és az akaratot”: lásd az 1918. október 10-i előadásokat is -: „Die Erganzung heutiger Wis- senschaften durch Anthrosophie” („A mai tudományok kiegészítése az antropozófia által”), GA73; illetve az 1922. április 29-i és 30-i előadásokat -: „Menschliches Seelen- leben und Geistesstreben im Zusammenhange mit Welt- und Erdentwickelung” („Az emberi lelki élet és szellemi törekvés a világ- és a Földfejlődéssel való összefüggésben”), GA212.

19 „a képzet ugyanis képi jellegű”: lásd még az 1924. január 19-i előadást – : „Anthroposophie. Eine Zusammenfassung nach einundzwanzig Jahren” („Antropozófia. Összefoglalás huszonegy év után”), GA 234.

20 „Cogito, ergo sum”: Ez a mondat a filozófus, matematikus, csillagász és fizikus René Descartes-tól (1596-1650) származik, aki katonatisztként különféle szolgálatokat vállalt, sokáig Hollandiában, majd Krisztina királynő meghívására Svédországban élt. Lásd a „Principia philosophiae” című művét (Amsterdam 1644.), különösen az 1., 7., 11-14. bekezdést az első részben. Az ismert megállapításra: „Cogi- to, ergo sum” a hetedik bekezdésben jut; ott ez áll: „Amikor minden valamennyire is kétséges dolgot visszautasítunk, és tévesnek nyilvánítunk, könnyen feltételezhetjük, hogy nem volna Isten, ég, vagy test; hogy nekünk magunknak ne volna se kezünk, se lábunk, egyáltalán testünk se; de azt nem feltételezhetjük, hogy mi, akik ezeket gondoljuk, semmik volnánk; hiszen az ellentmondás, hogy ami gondolkodik, az abban a pillanatban, amikor gondolkodik, ne létezne. Ezért a mondat: Gondolkodom, tehát vagyok (ego cogito, ergo sum), minden felismerés legelsőbbike és legbiztosabbika, amely minden rendesen filozofáló ember számára adódik.” – Rudolf Steiner szól a „Cogito, ergo sum”-ról a lll. „Das Denken im Dienste der Weltauffassung” („A gondolkodás a világnézet szolgálatában”) című fejezetben – : „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája” Új Mnifest, Bp.), GA4; illetve az 1918. október 12-i előadásban – : „Die Polaritat von Dauer und Entwickelung im Menschenleben” („A tartós polaritásról és a fejlődésről az ember életében”), GA 184; az 1913. április 10-i előadásban – : „Ergebnisse der Geistesforschung” („A szellemtudományos kutatás eredményei”), GA 62; és a „Das Weltbild des deutschen Idealismus” („A német idealizmus világképe”) című fejezetben – : „Vom Menschenratsel” („Az ember rejtélyéről”), GA 20. Lásd még a Descartes-ról szóló értekezéseket a „Die Weltanschauungen des jüngsten Zeitalters der Gedankenen- twickelung” („A gondolati fejlődés legújabb korszakának világnézetei”) című fejezetben – : „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18.

21 „hogy a gondolati működésben is”: A „gondolati” szó a korábbi kiadók kiegészítése az első sokszorosított szövegváltozatból.

22 Ábra: A korábbi kiadásokban a hektográfiával készült szövegsokszorosítások szolgáltak a rajzok alapjául. A gyorsírásos feljegyzések gépírásos átiratának felülvizsgálatából kiderült, hogy Rudolf Steiner az adott feldolgozandó problémát először az itt leközölt rajzzal szemléltette. Az eredetileg ehelyütt közölt rajzot áthelyeztük a megfelelő helyre.

23 „Most pedig az akaratra kérdezünk rá ugyanígy”: lásd még a 19-es számú hivatkozást; valamint a lX. „Die Idee der Frei- heit” („A szabadság ideája”) című fejezetet – : „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája” Új Manifest, Bp.), GA 4; illetve az 1922. január 17-i, „Anthroposophie und die Ratsel der Seele” („Az antropozófia és a lélek rejtélyei”) című előadást. Nyomtatásban megjelent a „Zur Padagogik Rudolf Steiners” („Rudolf Steiner pedagógiájához”) című kéthavi folyóirat 5. évfolyamának 1. füzetében (1931. április), és a „Die Menschenschule” („Az ember iskolája”) című folyóirat 11. évfolyamának 7/8. füzetében (1937.), megjelenését tervezik a GA 80-as kötetben: „Das Wesen der Anthroposophie” („Az antropozófia lényege”).

24 „a képzetet,. a születés előtti élet képeként .; … az akaratot, … a későbbi dolgok csírájaként”: A képzetről és az akaratról a születés előtti illetve a halál utáni élet vonatkozásában lásd az 1919. október 18-i előadást is – : „Soziales Verstandnis aus geisteswissenschaftlicher Erkenntnis” („Szellemtudományos megismerésből származó szociális érzék”), GA 191.

25 Arthur Schopenhauer, 1788-1860, természettudományokat és filozófiát hallgatott Göttingenben és Berlinben, doktorrá avatása után Jénában, Weimarban és Drezdában élt, majd sikertelenül habilitált Berlinben. Végül – magányosan és elkeseredetten, mert úgy érezte, hogy hátráltatják és félreismerték – 1833-ban Frankfurtban telepedett le. Csak a XIX. század negyvenes éveitől kezdve kapott egyre nagyobb elismerést, s a XIX. század hetvenes éveiben eléggé divatossá, „sztárfilozófussá” vált. Az akaratról, mint a szellemi-lelki erők csírájáról lásd különösen főműve [„Die Welt als Wille und Vorstellung” („A világ, mint akarat és képzet”), 1819.] negyedik könyvét: „Die Welt als Wille, Bejahung und Verneinung des Willens” („A világ, mint akarat, az akarat igenlése és tagadása”). Lásd még az életrajzot, amelyet Rudolf Steiner a Cotta-kiadású „Arthur Schopenhauers samtliche Werke” („Arthur Schopenhauer összes művei”) bevezetőjének írt, s amely szerepel -: „Biographien und bi- ographische Skizzen” („Életrajzok és életrajzi vázlatok”), GA 33; illetve a „Reaktionare Weltanschauungen” („Reak- cionárius világnézetek”) című fejezetet -: „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18; valamint az 1920. december 4-i előadást -: „Die Brücke zwischen der Weltgeistigkeit und dem Physischen des Menschen” („Híd a világ szellemisége és az ember fizikaisága között”), GA 202.

26 „amit már ismernek a Theosophie című könyvemből”: „Theosophie” (lásd a 9. jegyzetet), GA 9, 1904., a „Die drei Welten: l. Die Seelenwelt” („A három világ: l. A lélekvilág”) című fejezet. Ugyanehhez a témához lásd még a „Von dem Ich-Gefühl und von der Liebefahigkeit der menschlichen Seele und deren Verhaltnissen zur elementarischen Welt” („Az én-élményről és az emberi lélek szeretetképességéről, illetve ezeknek az elemi világhoz fűződő viszonyairól”) című fejezetet -: „Die Schwelle der geisigen Welt” („A szellemi világ küszöbe”), GA 17.

27 Ábra: A leközölt változat a gyorsírásos feljegyzések gépírásos átiratában illetve a hektográfiával készült szöveg-sokszorosításban szereplő vázlat szerint készült. A korábbi kiadásokban az alábbi rajz szerepelt:

28 „Találkozik az antipátiájukkal”: A gyorsírásos feljegyzések gépírásos átirata alapján. A későbbi, a hallgatói jegyzetekből kiegészített, hektográfiával készült szöveg-sokszorosításban ez szerepel: „Az antipátiájukban él”.

29 „az emlékezet nem más, mint a bennünk működő antipátia- erők következménye”: lásd még „Frühere Geheimhaltung und jetzige Veröffentlichung übersinnlicher Erkenntnisse” („Az érzéken túli felismerések korábbi titokban tartásáról illetve mostani nyilvánosságra hozataláról”) -: „Philosophie und Anthroposophie. Gesammelte Aufsatze 1904-1923” („Filozófia és antropozófia. Összegyűjtött tanulmányok 1904-1923.”), GA35 (önálló kiadásként is megjelent).

30 „akkor jön létre a fogalom”: lásd a IV. 3 fejezetet „Von der Abstraktheit der Begriffe” („A fogalmak absztrakt mivoltáról”) -: „Von Seelenratseln” („Lelki talányokról”), GA 21; illetve a IV. fejezetet „Die Welt als Wahrnehmung”

(„A világ, mint érzéklet”) -: „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája” Új Manifest, Bp.), GA4.

31 „amely az antipátia által emlékezetté lesz”: „az antipátia által” a korábbi kiadók általi kiegészítés.

32 „amely az érzéki benyomásokat adja”: Az első sokszorosított változat alapján. A gyorsírásos feljegyzésben ez szerepel: „amely a látható fogalmakat adja”. Ez a megfogalmazás található egy kurzus-résztvevő jegyzetében is.

33 „Az például, hogy fehérnek érzékeljük a krétát, az akarat használatba vételéből ered, amely a szimpátián és a fantázián keresztül imaginációvá lesz”: A szimpátia, a fantázia és az imagináció összefüggéséről lásd az 1911. december 15.-i előadást is -: „Anthrosophie, Psychosophie, Pneumatoso- phie”, GA 115, ahol mindazonáltal a megismerés magasabb szintjeként van szó az imaginációról.

34 „Leírtam önöknek a lelki embert”: lásd a 26-os számú hivatkozást

35  „Bármennyire is úgy hiszi a fiziológia, hogy van valami a kezében, amikor érző- és mozgatóidegekről beszél”: Az 1916. november 6-i előadásban -: „Das Karma des Berufes” („A hivatás karmája”), GA 172, Rudolf Steiner a következőképpen szól az úgynevezett érző-, illetve mozgatóidegekről: „Az idegek mind egységes szerveződésűek, és mindegyiküknek egyféle funkciója van. Az úgynevezett mozgatóidegek csak abban különböznek az úgynevezett érzőidegektől, hogy az érzőidegeknek az a feladatuk, hogy a külvilág érzékelését szolgálják, míg az úgynevezett mozgatóidegek a saját szervezet érzékelését szolgálják.” Lásd még a IV. 6. fejezetet „Die physischen und geistigen Ab- hangigkeiten der Menschen-Wesenheit” („Az ember-lény fizikai és szellemi függőségei”) -: „Von Seelenratseln” („Lelki talányokról”), GA 21; az 1920. április 21-i előadást -: „Die Erneuerung der padagogisch-didaktischen Kunst durch Geisteswissenschaft” („A pedagógiai-didaktikai művészet megújítása a szellemtudomány által”), GA 301; illetve az 1919. december 7-i és 12-i előadásokat -: „Geis- teswissenschaftliche Behandlung sozialer und padagogisch- er Fragen” („Szociális és pedagógiai kérdések szellemtudományos kezelése”), GA 192; valamint Herbert Hensel és Hans Jürgen Scheurle összeállítását „Zur Frage der mo- torischen und sensitiven Nerven. Auszüge aus Werken Rudolf Steiners” („A mozgató- illetve érzőidegek kérdéséről. Kivonatok Rudolf Steiner műveiből”), Marburg 1979., újabb kiadásban a Wolfgang Schad kiadásában publikált „Die menschliche Nervenorganisation und die soziale Frage” („Az emberi ideg-szerveződés és a szociális kérdés”), két kötetben, Stuttgart 1992., 2. részeként (dokumentum függelék).

36 „Bizonyos értelemben három olyan góc van bennünk, ahol egymásba játszik a szimpátia és az antipátia”: lásd az 1911. március 20-i és 21-i előadásokat is – : „Eine okkulte Physi- ologie” („Okkult fiziológia” magyar fordításban: M.A.T. könyvtára ), GA 128.

37 „amikor egy ideg a gerincvelő hátsó nyúlványához fut be”: Korábbi kiadásokban így szerepelt: „. a gerinccsigolya.”. A hektográfiával készült szöveg-sokszorosításban már „gerincvelő” állt. Rudolf Steiner itt valószínűleg a gerincvelő hátsó nyúlványáról beszélt, amelybe a centripetális idegek futnak be, míg a centrifugális idegek a gerincvelő elülső nyúlványából indulnak ki. A gyorsírásos feljegyzések gépírásos átiratában ez áll ehelyütt: „Egy további ilyen átugrás történik a gerincvelőben, például amikor egy ideg az elülső nyúlványhoz fut be, egy másik ideg pedig az elülső nyúlványból indul ki”.

38 „kapcsolódunk a szimpátiánkkal és az antipátiánkkal a testiségbe”: „a testiségbe” a korábbi kiadók általi kiegészítés.

39 „Nos, emberként ugye. világosan tagolódunk”: lásd a 11- es számú hivatkozást

40 „A fejben az ember valójában a kozmosz leképeződését hordozza magában”: A testrészek kozmosszal való kapcsolatáról lásd még a 32-37-es számú irányelveket – : „Anthroposophische Leitsatze” („Antropozófiai vezérlő tételek”- M.A.T. könyvtára jegyzet), GA 26; és az 1920. november 26-i előadást – : „Die Brücke zwischen der Weltgeistigkeit und dem Physischen des Menschen” („Híd a világ szellemisége és az ember fizikaisága között”), GA 202.

41 „Ha tehát sok absztrakcióval élnek a gyermeknél, akkor azt érik el, hogy a gyereknek különösen rá kell állnia a szénsavtermelés folyamatára”: Erről a témáról, amelyet Rudolf Steiner sok előadásban megemlít, lásd különösen az 1923. október 16.-i előadást – : „Erziehung und Unterrict aus Menschenerkenntnis” („Emberismereten alapuló nevelés és oktatás” Genius, Bp.), GA302a.

42 „a szénsav-termelés folyamatára, a szénsav-képződésre a vérben”: „a szénsav-képződésre” a korábbi kiadók általi kiegészítés a gyorsírásos feljegyzések egy lehetséges olvasata alapján; „a vérben”: a gyorsírásos feljegyzések szerint.

43 „hogy mindenféle neveléssel a születés előtti érzéken felüli tevékenységek egyfajta folytatását érjük el”: lásd az 1914. április 10.-i előadást is -: „Inneres Wesen des Menschen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt” („Az ember belső lényéről, illetve a halál és az újabb születés közötti életről”), GA 153.

44 „a szociális organizmus szellemi tagjának”: A szociális organizmus hármas tagozódásáról lásd különösen „Die Kernpunkte der sozialen Frage.” („A szociális élet kérdései.” Mandátum, Bp.), GA23, 1919.

45 „annak a dogmatikus egyházi megállapításnak. amely a 869. évben látott napvilágot„: 869-ben tartották Konstantinápolyban a nyolcadik ökumenikus zsinatot azzal a céllal, hogy fellépjenek Photius pátriárkával szemben. A „Canones contra Photium„-ban ez áll a 11. kánonban: „Miközben az Ó- és az Újtestamentum azt tanítja, hogy az embernek csak egyetlen értő és értelmes lelke van, és minden Istentől szóló egyházatya és tanító megerősíti ezt a véleményt, egyesek . abba a bűnbe estek, hogy szégyentelenül azt tanítják, hogy két lelke van az embernek, és bizonyos tudománytalan vizsgálatok alapján azt állítják, hogy a bölcsesség . a saját eretnekségét igazolja.” A Rudolf Steiner által igen tisztelt katolikus filozófus, Otto Willmann, azt írja a „Geschichte des Idealismus” („Az idealizmus története”) című háromkötetes művében, 1. kiadás Braunschweig 1894., VIII. szakasz, 54§ „Der christliche Idealismus als Vollendung des an- tiken” („A keresztyén idealizmus, mint az antik idealizmus beteljesítése”), II. kötet, 111. o.: „Az a visszaélés, amelyet a gnosztikusok elkövettek a pneumatikus, illetve a pszichikai ember Páli megkülönböztetésével, amidőn az egyiket a tökéletességük kifejeződésének adták ki, a másikat pedig az egyház törvényében bennfoglalt Krisztus képviselőjének, ez a trichotómia határozott elvetésére kényszerítette az egyházat.” – Rudolf Steiner számos előadásában újra és újra visszatér e zsinati határozat jelentőségéhez, lásd például az 1918. február 5-i és április 2-i előadásokat -: „Erdensterben und Weltenleben. Anthroposophische Lebensgaben. Bewusstseins-Notwendigkeiten für Gegenwart und Zukunft” („Földi-halál és világban-élés. Az antropozófia életadományai. Tudati szükségszerűségek a jelen és a jövő számára”), GA 181; az 1918. szeptember 8-i előadást -: „Die Polaritat von Dauer und Entwickelung im Menschenleben” („A tartós polaritásról és a fejlődésről az ember életében”), GA 184; valamint az 1919. november 21-i előadást – : „Die Sendung Michaels” („Mihály küldetése”), GA 194. Lásd még erről a témáról a következő értekezéseket: Stefan Leber „Zum Konzil 869” („A 869. évi zsinatról”) – : „Mitteilungen aus der anthroposophischen Ar- beit in Deutschland” („Közlemények a németországi antropozófiai munkáról”), 1973. húsvét; és Johannes Geyer „Ein Konzil und seine kulturgeschichtlichen Folgen” („Egy zsinat és annak kultúrtörténeti következményei”) -: „Erziehungskunst” („Nevelésművészet” az Ita Wegman Alapítvány, Bp, folyóirata 1964.10/11) illetve a „Der Kampf um das Menschenbild. Das achte ökumenische Konzil von 869 und seine Folgen” („Harc az emberképért. A 869-es nyolcadik ökumenikus zsinat és következményei”) című publikációt H. H. Schöffler gondozásában, Dornach: Verlag am Goetheanum 1986, amelyben összegyűjtötték ezt, és más értekezéseket erről a témáról.

46 Julius Robert Mayer, 1814-1878, német orvos és természettudós, 1842-ben felállította az energiamegmaradás törvényét, és ebből következtetett a mechanikai mozgás, illetve a hő ekvivalenciájára: „Hő és mozgás egymásba alakulnak.” („Bemerkungen über das mechanische Áquivalent der Warme” („Észrevételek a hő mechanikai ekvivalenciájáról”), 1851.); „Az erők tehát: lerombolhatatlan, átalakuló, imponderábilis objektumok.”; „Amilyen kevéssé következtethető az esési erő és a mozgás összefüggéséből, hogy az esési erő lényege a mozgás volna, ugyanolyan kevéssé érvényes ez a következtetés a hőre. Sokkal inkább ennek ellenkezőjére szeretnénk következtetni, mégpedig hogy a mozgásnak – legyen az bár egyszerű mozgás, vagy éppen rezgőmozgás, mint a fényé, a kiáradó hőé stb. – ahhoz, hogy hővé váljék, abba kell maradnia mozgásként.” („Bemerkungen über die Krafte der unbelebten Natur” („Észrevételek az élettelen természet erőiről”), 1842.) Lásd még „Robert Mayer über die Erhaltung der Kraft. Vier Abhandlungen” („Robert Mayer az erőmegmaradásról. Négy értekezés”), Albert Neuburger gondozásában, Leipzig, évszám nélkül. Ebben megtalálhatók a fent említett írások, valamint a következő két értekezés: „Die organische Bewe- gung in ihrem Zusammenhang mit dem Stoffwechsel” („Az organikus mozgás az anyagcserével való összefüggésében”), 1845.; és „Über die quantitative und qualitative Bestimmung der Krafte” („Az erők mennyiségi és minőségi meghatározásáról”), 1841. E Mayer-féle törvény jelentőségéről lásd még az 1918. április 16-i előadást -: „Erdensterben und Weltenleben. Anthroposophische Lebensgaben. Bewusst- seins-Notwendigkeiten für Gegenwart und Zukunft” („Földi-halál és világban-élés. Az antropozófia élet-adományai. Tudati szükségszerűségek a jelen és a jövő számára”), GA

47 „Ami először is az érzékeinkben, a tizenkét érzék teljes terjedelmében, kapcsolatba hoz bennünket a külvilággal”: lásd a 110-es számú hivatkozást

48 Platón, i.e. 428-348. „Timaios” című művében ez áll: „Az érzékelő-szerszámok közül először a fényteli szemeket alakították ki, amelyeket a következő okból helyeztek ide. A tűz égető tulajdonságával bár nem rendelkeznek, de megvan bennük a finom fény létrehozásának képessége, ezzel érték el, hogy napról napra kialakult a sajátos test. Azt eszközölték ki, nevezetesen, hogy a bennünk lévő, amazzal rokon tiszta tűz, kiáradjon a szemeken át, és lesimították és besűrítették az egész szemgolyót, de leginkább annak közepét, hogy az megakadályozza a többi, durvább tűz átjutását, s csak a tisztán fénylőt engedje át. Ha most nappali világosság veszi körül a szem felé áramló dolgokat, akkor a beérkező hasonlóval egyesül a kiáradó hasonló, és a látóerő egyenes irányában egyetlen egészet alkotnak a rokon elemek, ahol is a belülről kiáramló elem szembeállítja magát azzal, ami kívülről jőve összetalálkozik vele.” – Platónról lásd még a „Plato als Mystiker” („Platón, mint misztikus”) című fejezetet -: „Das Christentum als mystische Tatsache und die Mysterien des Altertums” („A kereszténység, mint misztikus tény, és az ókor misztériumai” Genius Bp.), GA 8; a „Die Weltanschauung der griechischen Denker” („A görög gondolkodók világnézete”) című fejezetet -: „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18; valamint a „Die griechischen Weltanschauungen” („A görög világnézetek”) című autoreferátumot az 1901-es téli negyedévben a Berlini Munkásképző Iskolában tartott előadásokhoz -: „Über Philosophie, Geschichte und Literatur” („Filozófiáról, történelemről és irodalomról”), GA 51.

49 „valamilyen hasonló szellemi célból”: Az első sokszorosított szövegváltozat nyomán.

50 „a Lotze-féle filozófia „helyzet-jelei”-ben”: Rudolf Hermann Lotze, 1817-1881, fiziológus és filozófus, Lipcsében, Göttingenben és Berlinben működött, a vitalizmussal szemben a külső természet mechanikus természet-magyarázata mellett lépett fel. O maga „teleológus idealizmus”-nak nevezi a világnézetét. A „helyzet-jelek”-et („Lokalzeichen”) az első kötetben említi meg a „Mikrokosmus. Ideen zur Naturgeschichte und Geschichte der Menschheit. Versuch einer Anthropologie” („Mikrokozmosz. Gondolatok a természetrajzról és az emberiség történetéről. Egy antropológia kísérlete”) című művében (Leipzig, évszám nélkül), mégpedig a „Das Leben” („Az élet”) című harmadik könyv második fejezetében, a 347, 349. és 358. oldalon. Ott ez áll: „. hogy a kényszerű ok, amely miatt a lélek minden benyomáshoz, amiről képzetet alkot, hozzárendeli az adott térbeli helyzetét, az nem abban a helyzetben rejlik, amelyet az illető benyomás az érzékszervben foglal el,. hogy ennek oka sokkal inkább egyedül valamiféle kvalitatív tulajdonságban kereshető, amely az illető benyomás egyéb kvalitatív meghatározottságaihoz kapcsolódik a hely sajátos természetéből következően, ahol a benyomás érinti a testet. Csak az ilyenfajta különbségek iránt érzékeny a tudat, ezek pedig jelzésekként, helyzet-jelekként szolgálnak a számára, amelyek irányításával a benyomások újbóli elrendezése során térbeli képet alkot.” – További művei: „Der Zusammen- hang der Dinge” („A dolgok összefüggése”), Berlin, évszám nélkül; „Grundzüge der praktischen Philosophie” („A gyakorlati filozófia körvonalai”), Leipzig 1899.; „Grundzüge der Naturphilosophie” („A természetfilozófia körvonalai”), Leipzig 1889.; „Grundzüge der Religionsphilosophie”(„A vallásfilozófia körvonalai”),Leipzig 1894.; „Allgemeine Physiologie des körperlichen Lebens” („A testi élet általános fiziológiája”), 1851. Rudolf Steiner szól Lotzéról a „Moderne idealistische Weltanschauungen” („Modern idealista világnézetek”) című fejezetben -: „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18; valamint az 1914. január 15-i előadásban -: „Geisteswis- senschaft als Lebensgut” („A szellemtudomány, mint az élet eszköze”), GA 63.

51 „Az érzékelő-szervezetünk azonban”: A korábbi kiadók általi kiegészítés. A hallgatói jegyzetekben ez szerepel: „az alsó szervezetünk”.

52 „a születés előtti élete során”: E. A. Karl Stockmeyer szerint (lásd az „Általános embertan” 1947-es kiadását, Freiburg, 256. oldal, 24-es számú hivatkozás) itt valószínűleg ennek kellene állnia: „a születés előtti élete véget érte után”.

53 „a tiszta, érzékletektől mentes gondolkodásra, amelyben mindig benne él az akarat is”: lásd még „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája” Új Manifest, Bp.), GA 4, különösen a IX. fejezetet „Die Idee der Freiheit” („A szabadság ideája”).

54 „amikor a Föld még a Kant-Laplace-féle ősköd-állapotban volt”: Rudolf Steiner itt a filozófus és matematikus Immanuel Kant (1724-1804) „ősköd-hipotézisére” utal, mely szerint a Föld egyfajta ősködből alakult ki, illetve azokra az elméletekre, amelyeket a francia matematikus és csillagász Pierre Simon Laplace (1749-1827) Kanttól függetlenül (és sok tekintetben eltérően) dolgozott ki. Lásd Kant művét: „Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels…” („Általános természetrajz és az ég elmélete.”), Leipzig 1755. valamint Laplace műveit: „Exposition du systeme du monde” („A világegyetem kialakulása”), 1796. illetve „Traité de Mécanique céleste” („Értekezés az ég mechanikájáról”), 5 kötetben, Párizs 1799-1825 (német fordításban: „Mechanik des Himmels”, Berlin).

55 „Így volt együtt az ember a korai fejlődés-állapotaiban az állatvilággal”: lásd még a „Die Weltentwickelung und der Mensch” („A világ fejlődése és az ember”) című fejezetet -: „Die Geheimwissenschaft im Umriss” („A szellemtudomány körvonalai” Genius Bp.), GA 13.

56 „hogy az emberi holttestek folyamatosan bekerülnek a földbe. valós folyamat, amely folytonosan működik, és tovább hat”: Az emberi holttestek jelentőségéről a Föld fejlődése szempontjából lásd még az 1918. szeptember 22-i előadást -: „Die Polaritat von Dauer, und Entwickelung im Menschenleben” („A tartós polaritásról és a fejlődésről az ember életében”), GA 184; az 1920. december 18-i előadást -: „Die Brücke zwischen der Weltgeistigkeit und dem Physischen des Menschen” („Híd a világ szellemisége és az ember fizikaisága között”), GA 202; valamint az 1916. szeptember 4-i előadást -: „Faust, der strebende Mensch” („Faust, a törekvő ember”), GA 272. – Lásd továbbá erről a témáról a „Von Jesus zu Christus” („Jézustól Krisztusig” Genius, Bp.) című előadás-sorozatot is, GA 131.

57 „Mi is egy ideg?”: lásd a VI. „Blut und Nerv” („A vérről és az idegekről”) című fejezetet is -: „Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst” („Alapvető dolgok a gyógyítás művészetének kibővítéséhez”), GA 27.

58 „egyfelől a csontok, másfelől a vér és az izmok között”: „egyfelől”, „a csontok” illetve „másfelől” a korábbi kiadók általi kiegészítés.

59 „Mert a csont- és az idegrendszer valamelyest belenyúlik a szemünkbe, a legyengített változatát”: Az első sokszorosított szövegváltozat nyomán.

60 „ezért jön létre a szemben annak a lehetősége, hogy összekapcsolódjék az akarati lény, amely az izmokban illetve a vérben él, és a képzetalkotásszerű tevékenység, amely a csont- és az idegrendszerben rejlik”: Az állati illetve az emberi szem különbözőségéről az idegi és a vérműködések vonatkozásában lásd az 1922. szeptember 13-i előadást is -: „Die Erkenntnis des Menschenwesens nach Leib, Seele und Geist” („Az emberi test szellemtudományos megközelítése” Új Manifest, BP.), GA 347.

61 Eduard von Hartmann, 1842-1906, először katonai pályára ment, 1865-ben azonban egy térdsérülés következtében, amely fekvő életmódra kényszerítette, leszerelt; ezután filozófiai tanulmányokat folytatott, 1867-ben doktorált, majd 1869-ben megjelentette a „Die Philosophie des Unbe- wussten. Versuch einer Weltanschauung” („A tudatalatti filozófiája. Egy világnézet kísérlete”) című művét. Lásd különösen a XIV. fejezetet: „Das Ziel des Weltprocesses und die Bedeutung des Bewusstseins” („A világ-folyamat céljáról illetve a tudat jelentőségéről”). Hartmann javaslatáról, mely szerint „a Földet egy nagyszabású vállalkozással a levegőbe kellene röpíteni” lásd Rudolf Steiner következő előadásait is: az 1914. március 26-i előadást – : „Geisteswissenschaft als Lebensgut” („A szellemtudomány, mint az élet eszköze”), GA 63; illetve az 1924. május 14-i előadást -: „Die Geschichte der Menschheit und die Weltan- schauungen der Kulturvölker” („Az emberiség története és a kultúrnépek világnézetei”), GA 353. – Eduard von Hartmannról általánosságban, lásd a „Moderne idealistische Weltanschauungen” („Modern idealista világnézetek”) című fejezetet -: „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18; illetve az „Eduard von Hartmann. Seine Lehre und seine Bedeutung” („Eduard von Hartmann. Tanai és jelentősége”) című esszét -: „Methodische Grundlagen der Anthroposophie” („Az antropozófia módszertani alapjai”), GA 30; valamint „Eduard von Hartmann” nekrológját -: „Lucifer-Gnosis” („Lucifer-Gnózis” c. folyóirat 1803- 1908-ig), GA34.

62 „a legelső írásaimban”: lásd „Einleitungen zu Goethes Naturwissenschaftlichen Schriften” („ Goethe természettudományos művei” M.A.T. könyvtára, jegyzet), 1884-1897, GA 1; „Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung” („A goethei világszemlélet ismeretelméletének körvonalai”), GA 2, 1886.; „Wahrheit und Wissenschaft” („Igazság és tudomány”), GA 3, 1892.; „Die Philosophie der Freiheit. Grundzüge einer modernen Weltanschauung – Seelische Beobachtungsresultate nach naturwissenschaftlicher Methode” („A szabadság filozófiája.” Új Manifest, Bp.), GA4, 1894.

63 „az »Igazság és tudomány« („Wahrheit und Wissenschaft”) című írásom szabadságról szóló záró fejezetét”: A „Wahrheit und Wissenschaft. Vorspiel einer „Philosophie der Freiheit” („Igazság és tudomány. Egyfajta előjáték a »szabadság filozófiájához«”), GA 3, „Praktische Schlussbetrachtungen” („Praktikus záró megjegyzések”) című, nyolcadik fejezetében ez áll: „Láttuk, hogy a tudásunkban a világ legbensőbb magja éli ki magát. A világmindenséget uraló törvényszerű harmónia nyilvánul meg az emberi megismerésben.” Ezzel az írással (az „Előszó” és a „Praktikus záró megjegyzések” nélkül) doktorált Rudolf Steiner 1891- ben a rostocki egyetemen Heinrich von Stein professzornál (PhD). Az írást „forró tisztelettel dr. Eduard von Hartmann- nak” ajánlotta. A disszertáció címe így hangzott: „Die Grundfrage der Erkenntnistheorie mit besonderer Rücksicht auf Fichtes Wissenschaftslehre. Prolegomena zur Verstandi- gung des philosophierenden Bewusstseins mit sich selbst” („Az ismeretelmélet alapkérdése különös tekintettel Fichte tudománytanára. Bevezetés ahhoz, hogy a filozofáló tudat megértse önmagát”). Lásd még a „Rudolf Steiner Studien” („Tanulmányok Rudolf Steinerről”) sorozatban a „Rudolf Steiners Dissertation” („Rudolf Steiner disszertációja”) című V. kötetet, Dornach 1991.

64 „amit tegnap a félig nyilvános előadásunk alkalmával elmondtam”: lásd az 1919. augusztus 24.-i előadást -: „Die Waldorfschule und ihr Geist” („A Waldorf-iskola és szelleme”); megjelent önálló kiadásként; tervbe véve a GA 297-es kötetbe.

65 „Ha emlékeznek arra, … hogy milyen összefüggésben is”: Ez a szövegrész a gyorsírásos jegyzetekből készült gépírásos átiratból származó kiegészítés.

66 „Először a test születik meg”: lásd még: „Die Erziehung des Kindes vom Gesichtspunkte der Geisteswissenschaft” („A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból”) – : „Lucifer-Gnosis” („Lucifer-Gnózis”), GA 34; illetve „Die gesunde Entwickelung des Menschenwesens. Eine Ein- führung in die anthroposophische Padagogik und Didaktik” („A gyermek egészséges fejlődése.” Genius, Bp.), GA 303, lásd különösen az 1921. december 29.-i és 30.-i, valamint a 1922. január 1-jei, 2.-i és 3.-i előadásokat.

67 „Theosophie”: lásd: „Theosophie. Einführung in übersinnliche Welterkenntnis und Menschenbestimmung” („A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” Genius, Bp.), GA 9, 1904. – lásd különösen a következő fejezeteket: „Das Wesen des Menschen” („Az ember lénye”); illetve „Wiederverkörperung des Geistes und Schicksal” („A szellem újramegtestesülése és a sors”).

68 „amit szellem-énnek nevezünk”: lásd a 9-es számú hivatkozást

69 „úgy a halála után is határozottan fejlődik”: A halál és az újabb születés közötti életről lásd még a „Die drei Welten” („A három világ”) című fejezetet -: „Theosophie”, GA 9; illetve a „Schlaf und Tod” („Az alvás és a halál”) című fejezetet -: „Die Geheimwissenschaft im Umriss” („A szellemtudomány körvonalai” Genius, Bp.), GA 13; valamint a következő előadás-sorozatokat: „Inneres Wesen des Men- schen und Leben zwischen Tod und neuer Geburt” („Az ember belső lényéről, illetve a halál és az újabb születés közötti életről”), GA 153; „Das Leben zwischen dem Tode und der neuen Geburt im Verhaltnis zu den kosmischen Tatsachen” („A halál és az újabb születés közötti élet a kozmikus tényezők viszonyában”), GA 141; és „Der Tod als Lebeswandlung” („A halál, mint élet-átlényegülés”), GA182

70 „Ekkor az ösztön hajtóerővé, hajlammá válik”: lásd a IX. „Die Idee der Freiheit” („A szabadság ideája”) című fejezetet is – : „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája” Új Manifest, Bp.), GA 4. A gyermek ösztöneiről illetve hajtóerőiről lásd „Die Erziehung des Kindes vom Gesichtspunkte der Geisteswissenschaft” („A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból”) – : „Lucifer- Gnosis” („Lucifer-Gnózis”), GA 34.

71 „mert az érzékfeletti étertest uralja az ösztönt, és ezáltal … az ösztön”: Kiegészítés a hallgatói jegyzetek alapján.

72 „a herbartianizmus felé hajló pszichológusok”: Például Robert Zimmermann. „Philosophische Propadeutik” („Filozófiai előtanulmány”), 1852. Lásd a 16-os számú hivatkozást is.

73 „a wundtiánusok pedig inkább az akarat oldalára”: Wilhelm Wundt, 1832-1920, filozófus, pszichológus és fiziológus. Az első kísérleti pszichológiai intézet megalapítója (Lipcsében). Rudolf Steiner gyakran úgy jellemzi Wundt filozófiáját, mint a konstantinápolyi zsinat dogmatikája alatt állót, ahol is lefektették, hogy az ember csak testből és lélekből áll (lásd a 45-ös számú hivatkozást is). Wundtról lásd még a „Moderne idealistische Weltanschauungen” („Modern idealista világnézetek”) című fejezetet -: „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18; valamint a „Moderne Seelenforschung” („Modern lélek-kutatás”) című értekezést -: „Methodische Grundlagen der Anthroposo- phie” („Az antropozófia módszertani alapjai”), GA 30.

74 „motívumnak nevezzük”: lásd a IX. „Die Idee der Freiheit” („A szabadság ideája”) című fejezetet is -: „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája”), GA 4.

75 „Ennek az érzésnek a maradványa ez”: lásd erről a második előadást is (1919. augusztus 22.)

76 „Erről a »másik emberről« sokat fecseg manapság az az úgynevezett tudományos irányzat, amely analitikus pszichológiának hívja magát, a pszichoanalízis”: Rudolf Steiner részletesebben szól a pszichoanalízisről a következő előadásokban: az 1917. november 10-i és 11-i előadásban -: „Individuelle Geistwesen und ihr Wirken in der Seele des Men- schen” („Individuális szellemi lények és működésük az ember lelkében”), GA 178; illetve az 1918. január 22-i és március 12-i előadásban -: „Erdensterben und Weltenleben. Anthroposophische Lebensgaben. Bewusstseins-Notwendigkeiten für Gegenwart und Zukunft” („Földi-halál és világban-élés. Az antropozófia életadományai. Tudati szükségszerűségek a jelen és a jövő számára”), GA 181.

77 „Ez a pszichoanalízis ugye rendszerint egy iskolapéldából indul ki”: Rudolf Steiner többször megemlíti a konflis előtt futó asszony „iskolapéldáját” (lásd például a megelőző hivatkozásban említett előadásokat). C. G. Jung (1875-1961) is bemutatja ezt az esetet a „Die Psychologie der unbewussten Prozesse” („A tudatalatti folyamatok pszichológiája”) című művében, Zürich 1917. Ezt a művét a szerző később többször átdolgozta, 1925-ben ezzel a címmel jelent meg: „Das Unbewusste im normalen und kranken Seelen- leben” („A tudatalatti a normális illetve a beteg lelkiéletben”), 1942-ben pedig – újbóli átdolgozás után – „Über die Psychologie des Unbewussten” („A tudatalatti pszichológiájáról”) címmel. Az 1917-es kiadásban ez áll az illető esetről: „Ismerem egy fiatal hölgy esetét, aki súlyos hisztériában szenvedett egy hirtelen ijedtség következtében. Egy este társaságban volt, majd úgy éjfél körül több ismerőse kíséretében hazafelé tartott, amikor hirtelen egy konflis tartott feléjük hátulról, nagy iramban. A többiek kitértek az útjából, de a hölgy az ijedtségtől bénultan az út közepén maradt, és a lovak előtt futva menekült tovább. A kocsis csettintett az ostorával és káromkodott; de hiába, a hölgy az út teljes hosszában előttük futott, míg az út egy hídra vezetett. Ott elhagyta az ereje, és – hogy ne essen a lovak alá – teljes kétségbeesésében a folyóba akart ugrani, de a járókelőknek sikerült ebben megakadályozniuk őt.”

78 Johann Friedrich Herbart: lásd a 16-os számú hivatkozást

79 „ezért az ottani, Lunacsarskij-féle iskolareform valami egészen szörnyűséges dolog”: Anatol Vasziljevics Luna- csarskij (1875-1933), orosz író és politikus, az októberi forradalom után népművelési népbiztos Oroszországban 1917 és 1929 között, ezután a Moszkvai Művészeti Akadémia elnöke. „Die Kulturaufgaben der Arbeiterklasse” („A munkásosztály kulturális feladatai”) című írásában, Berlin-Wilmersdorf 1919., ez áll: „Az ember, önmagában egy kis tabula rasa, egy íratlan papírlap, gyermekkorától kezdi befogadni az élet írásjegyeit. Attól, hogy milyenek lesznek az első benyomásai a környezetéből, embertársai első ráhatásai, az első tapasztalatai a tőle távolabb álló személyekkel való érintkezés során, a családtól, az iskolától és a szociális rendszertől, amelyben élni kényszerül. ezektől függ majd az illető személy lelkének teljes tartalma. A lélek olyan, mint a társadalmi élet bizonyos szellemi és érzékleti erővonalainak metszéspontja.” – Az „Über die Volksbildung” („A népművelésről”) című írásában, Berlin 1971., pedig ez áll: „A dialektikus materializmus, amelyet képviselünk, arra kényszerít bennünket, hogy pedagógiánkat egzakt pedagógiai ismeretekre építsük fel. Nagyon pontosan kell ismernünk a gyermeki szervezetet anatómiai, fiziológiai és szociológiai-biológiai nézőpontból is, mert így válik világossá, hogy milyen tudati anyaggal is jön az iskolába egy nyolcéves gyerek, s hogy miféle környezetből ered ez az anyag. … A higiénia megfelelő figyelembe vétele nélkül a gyermek fejlődésében, egy jól szervezett test-kultúra nélkül és sport nélkül sohasem jutunk el egy egészséges generációhoz.”

80 „a Föld színéről”: A hallgatói jegyzetek alapján. Az első sokszorosított szövegváltozatban ez áll: „az uralma alá hajtott területeken”.

81 „Meglátogattunk egyszer egy vidéki nevelőotthont”: Rudolf Steiner egy többhetes türingiai tartózkodás alkalmával 1905. nyarán meglátogatta a Dr. Hermann Lietz (1868-1919) által alapított „Német Vidéki Nevelőotthont” („Deutsche Lan- derziehungsheim”) Haubindában. Lietz szívügye volt, hogy ezeket az otthonokat „az élő személyiségfejlesztés helyeivé” tegye. A diákoknak sok területen – tudományok, művészetek, kézművesség, földművelés – kellett önállóan tevékenykedniük. A diákoknak és a tanároknak baráti partnerviszonyban kellett állniuk. Elutasították „a nagyvárosi kultúra intellektualista kinövéseit”. – Rudolf Steiner említést tesz erről a látogatásról az 1921. június 17-i tanári konferencián is; lásd „Konferenzen Dr. Rudolf Steiners mit den Lehrern der freien Waldorfschule in Stuttgart 1919-1924” („Dr. Rudolf Steiner és a stuttgarti Szabad Waldorf-iskola tanárainak konferenciái 1919-1924.”), GA300b.

82 „Ha visszagondolnak arra, amit tegnap mondtam”: Az 1919. augusztus 24-i előadásról van szó – : „Die Waldorfschule und ihr Geist” („A Waldorf-iskola és szelleme”); megjelent önálló kiadásként; tervbe véve a GA 297-es kötetbe.

83 „a goethei színtant”: lásd „Goethes Naturwissenschaftliche Schriften” („Goethe természettudományos írásai” jegyzet, M.A.T. könyvtára, Bp.), kiadta, és kommentárokkal ellátta Rudolf Steiner – : Kürschner „Deutsche National-Literatur” („Német nemzeti irodalom”), GA 1 a-e, 1883-1897., utánnyomat 5 kötetben Dornach 1975., III. kötet: GA 1c.

84 „főképp a fizikai-didaktikai részét”: Nyilvánvalóan a „Didaktischer Teil” („Didaktikai rész”) első szakaszáról: „Physiologische Farben” („Fizikai színek”) van szó Goethe „Entwurf einer Farbenlehre” („Vázlatok egy színtanhoz”) című munkájából.

85 „Ugyanis az érzékszervi működésben”: A hallgatói jegyzetek alapján.

86 „Abban a nem túl számos cselekvésben”: „nem” a korábbi kiadók általi kiegészítés.

87 „hogy ez az akarat beilleszthessen bennünket az emberiség egészébe, illetve a világfolyamatba”: lásd még „Die Philoso- phie der Freiheit” („A szabadság filozófiája”), GA 4, különösen a IX. fejezetet „Die Idee der Freiheit” („A szabadság ideája”).

88 „ösztön-impulzusok”: A hallgatói jegyzetekből származó kiegészítés.

89 Franz Brentano, 1838-1917, Clemens Brentano egyik unokaöccse, katolikus teológus és a filozófia professzora Würzburgban, míg 1873-ban a tévedhetetlenségi dogma kapcsán kilépett az egyházból és lemondott a katedrájáról. 1874-től Bécsben működött professzorként, majd egyetemi magántanárként. Rudolf Steiner nekrológot szentelt neki a „Von Seelenratseln” („Lelki talányokról”) című írásában, GA 21. Lásd még a róla szóló értekezéseket -: „Der Goetheanumgedanke inmitten der Kulturkrisis der Gegen- wart” („A Goetheanum gondolata a jelenkor kulturális krízise közepette”), GA 36. Művei: „Die Psychologie des Aristoteles” („Arisztotelész pszichológiája”), Mainz 1867.; „Psychologie vom empirischen Standpunkt” („Pszichológia empirikus nézőpontból”), Leipzig 1874.; „Vom Ursprung sittlicher Erkenntnis” („Az erkölcsi felismerések eredetéről”), Leipzig 1889. „Psychologie vom empirischen Stand- punkt: Von der Klassifikation der psychischen Phanomene” („Pszichológia empirikus nézőpontból: A pszichés jelenségek osztályozásáról”) című műve második kötetének hetedik fejezetében azzal foglalkozik, hogy „Lehetetlen az ítéletalkotást illetve a kedélyviszonyokat egyetlen alapkategóriában egyesíteni” („Unmöglichkeit, Urteil und Gemütsbeziehungen in einer Grundklasse zu vereinigen”). Ott ez áll: „Az ítéletalkotás területén igaz vagy hamis ítélet lehetséges. Ezek között azonban nincsen köztes út, mint ahogy a lét és a nemlét között sincsen, a kizárt harmadik elem ismert törvénye szerint. Ezzel szemben a szeretet törvénye alapján nem csupán jó vagy rossz minősítés lehetséges, hanem jobb vagy kevésbé jó, és rosszabb vagy kevésbé rossz is. Ez a rangsorolás sajátosságával függ össze, ami a kedélybeli vonatkozások egy különleges osztályozása, s aminek – ahogy azt „Az erkölcsi felismerések eredetéről” című írásomban levezetem – nincs megfelelője az ítéletalkotás területén. … Így a rangsorolás kedvéért gyakran implicite bevonjuk a rossz minősítést is, míg az ítéletalkotásnál, ha helyesen járunk el, sohasem adhatunk létjogosultságot egy igaztalanságnak azért, hogy ez által még igazabbá tegyük az összképet.” – Alois Höfler egyik cikkében, „Franz Brentano in Wien” („Franz Brentano Bécsben”), ez áll: „Hasonlóan, mint a … pszichés-fizikai fogalom-pár esetében, heves vita alakult ki azon is, hogy Brentano különválasztotta a képzetalkotást és az ítéletalkotást. … Brentano érdeme (s én ebben látom a legnagyobb és talán az egyetlen maradandó eredményét), hogy a német filozófiában is kiemelte, hogy pl. „A fa zöldell.” ítéletben nem csupán a képzetek összekapcsolása a lényeg, ami ugye már a „zöldellő fa” szókapcsolatban is benne van, hanem az, hogy az előbbi mondatban kifejezésre juttatom: Hiszek abban (meg vagyok győződve róla, igenlem), hogy a fa (valóban) zöldell. Sigwart, Wundt és sokan mások hevesen ellenezték ezt a Brentano- féle ítélet-elméletet.” -: „Österreich von innen” („Ausztria belülről”), (Süddeutsche Monatshefte [Dél-német havilapok], Leipzig és München 1917. május.)

90 Christoph von Sigwart, 1830-1904, teológiát és filozófiát hallgatott Tübingenben, ahol azután 1864-1904 között filozófia professzorként is tevékenykedett. A teleológus világnézet képviselője volt. Művei: „Ulrich Zwingli; der Charakter seiner Theologie mit besonderer Rücksicht auf Pi- cus von Mirandula dargestellt” („Ulrich Zwingli; teológiájának jellege, különös tekintettel Picus von Mirandula ábrázolásában”), Stuttgart 1855.; „Spinozas neu entdeckter Trak- tat von Gott, dem Menschen und dessen Glückseligkeit” („Spinoza újonnan felfedezett vitairata Istenről, az emberről és üdvösségéről”), Gotha 1866.; „Logik” („Logika”), Freiburg 1873-78.

91 Richard Wagner, 1813-1883, zeneszerző, költő és zene-szakíró. A „Meistersanger von Nürnberg” („A nürnbergi mesterdalnokok”) első vázlata 1840-ből származik (első kiadása: Mainz 1862.), az ősbemutatóra viszont csak 1868- ban került sor. Beckmesser a „memória” a mesterdalnokok között, ő csakis arra figyel, hogy mindig megőrződjenek az áthagyományozott szabályok. Ezzel szemben Walter von Stolzing éneklés közben csak az érzésére, a lelkesedésére hagyatkozik. Amikor egyszer Hans Sachs figyelmezteti őt a szabályokra, nehézség nélkül képes azokat betartani, anélkül, hogy elveszítené éneke érzelem-teliségét, míg Beckmesser, mivel nem képes egy idegen szöveget saját lelkével átizzítani, a nép gúnyának tárgyává válik. – Rudolf Steiner szól Richard Wagnerről az 1907. március 28-i előadásban -: „Die Erkenntnis des Übersinnlichen in unserer Zeit” („Az érzéken túli világ megismerése a mai korunkban”), GA 55; valamint az 1906. július 29-i előadásban -: „Das christliche Mysterium” („A keresztény misztérium”), GA97.

92 Eduard Hanslick, 1825-1904, zenekritikus és író, a Bécsi Egyetem professzora. – „Vom Musikalisch-Schönen” („A zenei szépségről”), Leipzig 1854. Az előszóban Hanslick kiemeli: „Szenvedélyes ellenségeim időközben egy teljes polémiát költöttek a személyemre minden ellen, amit érzésnek hívunk, miközben minden elfogulatlan és figyelmes olvasó ugye könnyen felismeri, hogy csak az ellen protestáltam, hogy az érzések hamisan belekeveredjenek a tudományba, tehát azok ellen az esztétikai áradozók ellen harcolok, akik azzal a szándékkal, hogy tanítsák a zenészeket, csupán a csengő ópium-álmaikat teregetik ki. Tökéletesen osztom azt a nézetet, hogy a szépség utolsó értéke mindig is az érzések közvetlen evidenciáján alapszik majd. De ugyanilyen szilárdan kitartok a meggyőződés mellett, hogy az összes többi érzésre-apellálásból egyetlenegy törvényt sem lehet levezetni. Ez a meggyőződés alkotja e vizsgálat egyik, mégpedig a negatív fő tételét. Ez a tétel mindenekelőtt és első sorban azzal az általánosan elterjedt nézettel fordul szembe, mely szerint a zenének „érzéseket kell megjelenítenie”. . Ezzel a negatív fő tétellel szemben értelemszerűen ott áll a pozitív fő tétel: egy zenei darab szépsége kifejezetten zenei, vagyis az adott hangkapcsolatban rejlik, nem kötődik semmilyen idegen, a zenén kívüli gondolatkörhöz. … Nos, azóta ugye közkinccsé lett Richard Wagner „Trisztán”-ja, „ANibelungok gyűrűje”, valamint a „végtelen melódiát” hirdető tana, vagyis az alapelvvé emelt formanélküliség, az elénekelt és elhegedült ópiumkábulat, amely kultuszának Bayreuthban ugye saját templomot nyitottak.„ Magában a fő szövegben ez áll: „A zenei esztétikával való eddigi bánásmód szinte teljességében attól az érzékeny félrenyúlástól szenved, hogy nem annak feltárásával foglalkozik, hogy mi a szép a zenében, hanem sokkal inkább azon érzések leírásával, amelyek a szépség élvezete közben úrrá lesznek rajtunk.”. „Ahelyett tehát, hogy megragadnánk a zenei jelenségek másodlagos és határozatlan érzelmi hatásánál, a művek belsejébe kell hatolnunk, és az általuk keltett benyomások sajátos erejét a saját organizmusuk törvényeiből kell megmagyaráznunk.” – „A zenei szépségről” című műről Rudolf Steiner szól az 1906. december 3-i előadásban is -: „Das Wesen des Musikalischen und das Tonerlebnis im Menschen” („A zeneiség lényege és az ember hangélményei„), GA283.

93 „Igazság és tudomány” (”Wahrheit und Wissenschaft„) . „A szabadság filozófiája” (”Die Philosophie der Freiheit„): lásd a 62-es számú hivatkozást

94 „Kant nincs tisztában azzal, hogy mi is van a környezetben, amelyet az ember érzékel”: Lásd a königsbergi filozófus, Immanuel Kant (1742-1804) műveit, különösen: „Kritik der reinen Vernunft” („A tiszta ész kritikája”), 1781/1786.; „Kri- tik der praktischen Vernunft” („A gyakorlati ész kritikája”), 1788.; és „Kritik der Urteilskraft” („Az ítélőképesség kritikája”), 1790. „A tiszta ész kritikájában” például ez áll a következő fejezetben „Elementarlehre I. Teil, Transzendentale Ásthetik §8” („Elementáris tanok I. rész, transzcendentális esztétika 8§”): „Azt akartuk tehát mondani, hogy valamennyi nézetünk nem más, mint a jelenségekről alkotott képzet: hogy a dolgok, amelyekre rátekintünk, önmagukban nem azok, aminek nézzük őket, s önmagukban a körülményeik sem olyanok, mint ahogy azok számunkra megjelennek, és hogy ha megszüntetnénk a szubjektivitásunkat, vagy csak egyáltalán az érzékeink szubjektivitását, akkor a tárgyak minden tér- és időbeli viszonya, sőt, maga a tér és az idő is eltűnne, s jelenségként önmagukban nem, hanem csak bennünk létezhetnek. Hogy mi is a helyzet a tárgyakkal önmagukban és az érzékeink minden receptivitásától elszakítva, az teljesen ismeretlen marad a számunkra. Nem tudunk mást, mint a magunk módján, a ránk jellemző módon érzékelni őket, s amelynek nem is kell minden lényre igaznak lennie, még ha minden ember sajátja is. A jelenségek címkéit hozzáadhatjuk magukhoz a tárgyakhoz, az érzékeink vonatkozásában, például a rózsához a piros színt, vagy az illatot, de a látszatot sohasem adhatjuk címkeként a tárgyhoz, éppen azért, mert az, ami csupán az érzékeink vonatkozásában, vagy általában a szubjektivitásunk számára adódik hozzá, az önmagában adódik az adott tárgyhoz, mint például a két gyűrű, amit kezdetben a Szaturnuszhoz tartozónak véltek.” – Rudolf Steiner ír a Kant-féle ismeretelméletről -: „Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung” („A goethei világszemlélet ismeretelméletének körvonalai”), GA 2, 36. oldaltól folytatólagosan, és 71-75. old.; illetve a „Kants erkenntnistheo- retische Grundfrage” („Kant ismeretelméleti alapkérdése”) és a „Die Erkenntnistheorie nach Kant” („A Kant-féle ismeretelmélet”) című fejezetekben – : „Wahrheit und Wis- senschaft. Vorspiel einer ‘Philosophie der Freiheit’” („Igazság és tudomány. Egyfajta előjáték a »szabadság filozófiájához^”), GA 3; valamint a „Die Welt als Wahrnehmung” („A világ mint érzéklet”) című IV. fejezetben, 69. oldaltól folytatólagosan -: „Die Philosophie der Freiheit. Grundzüge einer modernen Weltanschauung” („A szabadság filozófiája”), GA 4. Lásd még a „Das Zeitalter Kants und Goethes” („Kant és Goethe kora”) című fejezetet -: „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18; a „Die Weltanschauungen des Mittelalters und der Neuzeit” („A középkor és az újkor világnézetei”) című fejezetet -: „Über Philosophie, Geschichte und Literatur” („Filozófiáról, történelemről és irodalomról”), GA 51; valamint az 1909. október 14-i előadást -: „Metamorphosen des Seelenlebens. Pfade der Seelenerlebnisse, Erster Teil” („A lelki élet metamorfózisai. A lelki élmények ösvényei, I. rész”), GA58.

95 „A szokványos álom nélküli alvás”: lásd az 1914. május 9-i és 10-i előadást is -: „Unsere Toten” („Halottaink”), GA 261.

96 „A Föld bizonyos tájain, például Dél-Olaszországban”: Ez a Pozzuolibeli Solfatarára utal, amely egy félig kialudt vulkán a Nápolyi öbölnél, kb. 770 méteres kráterátmérővel. Az ottani számos hasadékból (fumaroli) szüntelenül felszivárgó forró kénes gőzök feltűnően felszaporodnak, ha égő papírt vagy fáklyát tartunk a fumarólák sugarába.

97 „ha az akaratban elérhetnénk az éber állapotot .”: A gyorsírásos feljegyzések gépírásos átiratában visszaadott hangalak önmagában illetve a közvetlenül előtte elhangzottakkal összefüggésben sem teljesen következetes. Ez a különböző kiadókat a korábbi kiadásokban újra és újra különféle olvasatokra illetve szövegváltoztatásokra indította. Az E. A. Karl Stockmeyer gondozásában megjelent kiadásból (Freiburg 1947.) teljesen hiányzik ez a passzus. A fordítás alapjául szolgáló kiadásban visszaadott szöveg a Marie Steiner gondozásában megjelent első könyvformátumú kiadás (Dornach 1932.) szövegének felel meg. A gyorsírásos feljegyzések gépírásos átiratában így hangzik ez a szövegrész: „. az akaratban való felébredés abban rejlik, hogy az embert, amennyiben akarattal bíró lény, elkábítja a látensen maradó fájdalom az alvásállapot által az akaratban.” – A húszas évekbeli kézírásos szövegsokszorosításban csak egy helyen tér el a szövegforma a gépírásos átirattól: „. az akaratban való felébredés abban rejlik, hogy az ember számára … kábító hatású a … fájdalom.”. Ez a megfogalmazás szolgált a fordítás alapjául szolgálót megelőző legutóbbi kiadás (Dornach 1980.) alapjául is, mindazonáltal egy további módosítással: „. az akaratban való felébredés abban rejlik, hogy az ember számára, amennyiben akarattal bíró lény, elkábítja a látensen maradó fájdalmat az alvásállapot az akaratban.”

98 „Wie erlangt man Erkentnisse der höheren Welten?” („Magasabb világok megismerésének útja” Genius, Bp.), GA 10, 1904/05.

99 „Helyes fogalmat csak akkor alkothatnak maguknak a testről, a lélekről, illetve a szellemről, ha a teljes emberi életpályát áttekintik”: lásd az 1907. február 28-i előadást is – : „Die Erkenntnis des Übersinnlichen in unserer Zeit und deren Bedeutung für das heutige Leben” („Az érzéken túli világ megismerése a mai korunkban, illetve ennek jelentősége a mai élet számára”), GA 55. A „fej-” illetve a „szívtudásról” az életpályával összefüggésben lásd az 1918. január 12-i előadást -: „Mysterienwahrheiten und Weihnachtsimpulse” („Misztérium-igazságok és karácsonyi impulzusok”), GA 180.

100 „Hiszen Kant is bölcsebb volt a halál küszöbén állva”: Kant (1742-1804) időskori éveiről lásd különösen a hosszú évekig a titkáraként tevékenykedő Reinhold Bernhard Jach- mann által írt biográfiákat: „Immanuel Kant geschildert in Briefen an einen Freund” („Immanuel Kant, egy barátjához írt levelei tükrében”), Königsberg 1804.; illetve az utódja, Ehregott Andreas Wasianski írását: „Immanuel Kant in seinen letzten Lebensjahren. Ein Beitrag zur Kenntnis seines Charakters und hauslichen Lebens aus dem taglichen Umgange mit ihm” („Immanuel Kant az utolsó életéveiben. Adalékok jelleme és otthoni élete megismeréséhez a vele való mindennapos érintkezésem nyomán”), Königsberg 1804.

101 Karl Ludwig Michelet, 1801-1893, a Berlini Egyetem filozófia professzora. A hegeli iskola baloldali, liberális képviselőjének számított, 1832-től közreműködött Hegel műveinek kiadásában. Lásd önéletrajzi írását is: „Wahrheit aus meinem Leben” („Igazság az életemből”), Berlin 1884. Művei: „Anthropologie und Psychologie” („Antropológia és pszichológia”), Berlin 1840.; „Geschichte der Menschheit in ihrem Entwickelungsgang seit 1775” („Az emberiség fejlődésmenetének története 1775. óta”), Berlin 1855-60.; „Das System der Philosophie als exakter Wissenschaft” („A filozófia, mint egzakt tudomány rendszere”), Berlin 187681. – Az 1922. október 12-i előadásban – in: „Geistige

Wirkenskrafte im Zusammenleben von alter und junger Generation (Padagogischer Jugendkurs)” („A szellemi erők működése az idős és a fiatal nemzedékben” Genius, Bp.), GA 217, Rudolf Steiner megemlíti, hogy Eduard von Hartmann mesélte el neki ezt a kis anekdotát. – Lásd a „Der Kampf um den Geist” („Harc a szellemért”) című fejezetet is – : „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18.

102 Eduard Zeller, 1814-1908, filozófia-történész, teológia professzor Bernben és Marburgban, majd filozófia professzor Heidelbergben és Berlinben. Eredetileg Hegel követője, később azonban eltávolodott Hegel álláspontjától, és megpróbálta az idealizmust egyfajta „egészséges” realizmussal kiegészíteni. Művei: „Die Philosophie der Griechen” („A görögök filozófiája”), Tübingen 1844-52.; „Die Apostel- geschichte kritisch untersucht” („Az Apostolok cselekedeteinek kritikai vizsgálata”), Stuttgart 1854.; „Grundriss der Geschichte der griechischen Philosophie” („A görög filozófia történetének körvonalai”), Leipzig 1883. Rudolf Steiner megemlíti Zellert a „Nachklange der Kantschen Vorstellungsart” („A Kant-i elképzelésmód utózöngéi”) című fejezetben – : „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18.

103 „akkor érzékel”: Akiadó értelemszerű javítása. Korábbi kiadásokban így szerepelt: „akkor érez” (az érzék). Lásd a következő mondatban is: „Érezzük, észleljük a színeket …”.

104 Moriz Benedikt, 1835-1920, orvos, kriminál-antropológus, az ideg-patológia professzora, Lombroso-val a kriminál- antropológia megalapítója. Az érzületek illetve az érzések közötti kapcsolattal foglalkozik a „Quellen und Grundlagen des Seelenlebens” („A lelkiélet forrásai és alapjai”) című második szakaszban -: „Die Seelenkunde des Menschen als reine Erfahrungswissenschaft” („Az ember lélektana, mint tisztán tapasztalati tudomány”), Leipzig 1895. Ott ez áll a 14.§-ban: „A benyomástól elszakadt és a tudatban emlékképként felmerülő érzület, érzéssé válik. A legtöbb érzés azonban sokszorosan összekapcsolódó (asszociált) érzületekből születik, miközben ezek mindegyike illetve nagy része már független a pillanatnyi külső ingerektől, és ezért eleve egyszerű érzésekként jelennek meg.” – További művei: „Zur Psychophysik der Moral und des Rechtes” („Az erkölcs és a jog pszicho fizikájáról”), Bécs 1875.; „Aus meinem Leben” („Az életemből”), Bécs 1906.; „Ruten- und Pendellehre” („A varázsvessző és az inga tana”), Bécs illetve Leipzig 1917. – Rudolf Steiner szól a „Die See- lenkunde des Menschen” („Az ember lélektana”) című művéről az 1911. január 12-i előadásban is -: „Antworten der Geisteswissenschaft auf die grossen Fragen des Da- seins” („A szellemtudomány válaszai a lét nagy kérdéseire”), GA 60. Benedikt kriminál-antropológiai vizsgálatairól Rudolf Steiner említést tesz többek között az 1912. március 28-i előadásban -: „Menschengeschichte im Lichte der Geistesforschung” („Az emberiség története a szellemi kutatás fényében”), GA 61.

105 Laurenz Müllner, 1848-1911, a Teológia Tanszék filozófia professzora, 1894/95-ben a Bécsi Egyetem rektora, és Marie Eugenie delle Grazie költőnő tanára. Lásd még az „Ajánlást” Moriz Benedikt „Die Seelenkunde des Menschen als reine Erfahrungswissenschaft” („Az ember lélektana, mint tisztán tapasztalati tudomány”) című művében, Leipzig 1895.; valamint Rudolf Steiner értekezését Müllnerrel való személyes találkozásáról -: „Mein Lebensgang” („Életutam” Genius, Bp.), GA 28; illetve – : „Vom Menschenrat- sel” („Az ember rejtélyéről”), GA 20.

106 „Egyszer abban a helyzetben voltam, hogy egy osztálytársamat hallgattam, miután mi ketten valamelyest eltávolodtunk egymástól”: Nem ismert, hogy Steiner melyik osztálytársáról van itt szó.

107 Fritz Mauthner, 1849-1923, író és nyelv-filozófus. Mivel számára a filozófusok vitája csak a szavak körüli vitának tűnt, megpróbálta ezt a nyelv, a terminológia kritikája által megszüntetni. Így számára csak úgy lehetséges haladás az ismeretekben, ha a szó „metaforikus használat” által növekszik. Lásd a következő műveit: „Beitrage zur Kritik der Sprache” („Adalékok a nyelv kritikájához”), 1901/02.; „Die Sprache” („A nyelvről”), 1907.; és különösen „Wörterbuch der Philosophie. Neue Beitrage zu einer Kritik der Sprache” („A filozófia szótára. Újabb adalékok a nyelv kritikájához”), 1910/11., l. kötet (1910.), „Geist” („Szellem”) című cikkely. Ott ez áll: „Amikor a »spiritus« szót véglegesen a »szellem« (»Geist«) szóval fordították, akkor hozzá kellett érezniük ehhez egy igét is a »lehelni«, »fújni«, de a »tombolni«, »habzani«, »erjedni« (»garen«) (ebből képezték oly sokkal később a »gáz« (»Gas«) szót; van Helmontot, a szó kitalálóját – mindazonáltal csak a szóalkotás után – a »káosz«- ra emlékezteti a szó, a holland kiejtés emlékeztet erősen erre; de minden bizonnyal az »erjedni« (»garen«), »erjed« (»gascht«) szavakból vezette le; Adelung még harcolt a »gáz« (»Gas«) szó ellen, Campe pedig a »lég-szellem« (»Luftgeist«) kifejezést javasolta) szavak jelentésével.” – Lásd Rudolf Steiner 1919. április 23-i értekezését is -: „Geisteswissenschaftliche Behandlung sozialer und pada- gogischer Fragen” („Szociális és pedagógiai kérdések szellemtudományos kezelése”), GA 192. – Mauthner „Der Atheismus und seine Geschichte im Abendlande” („Az ateizmus és története a nyugati világban”) című könyve, Stuttgart illetve Berlin 1922., tárgyalásra kerül „Ein neues Buch über den Atheismus” („Egy új könyv az ateizmusról”) címmel -: „Der Goetheanumgedanke inmitten der Kulturkrisis der Gegenwart” („A Goetheanum gondolata a jelenkor kulturális krízise közepette”), GA 36.

108 „úgy hasonlítják össze az emlékezést és a felejtést, ha egy valós dologra, az elalvásra, illetve a felébredésre vonatkoztatják őket”: lásd az 1922. január 17-i, „Anthroposophie und die Ratsel der Seele” („Az antropozófia és a lélek rejtélyei”) című előadást is, megjelent a „Zur Padagogik Rudolf Steiners” („Rudolf Steiner pedagógiájáról”) című kéthavi folyóirat 5. évfolyamának 1. füzetében (1931. április), és a „Die Menschenschule” („Az ember iskolája”) című folyóirat 11. évfolyamának 7/8. füzetében (1937.), megjelenését tervezik a GA 80-as kötetben: „Das Wesen der Anthroposo- phie” („Az antropozófia lényege”).

109 „olyasvalamit, . mint a hármas tagozódás”: A hármas tagozódásról lásd különösen „Die Kernpunkte der sozialen Frage.” („A szociális élet kérdései” Mandátum, Bp.), GA 23; továbbá „Aufsatze über die Dreigliederung des sozialen Organismus und zur Zeitlage 1915-1921” („Értekezések a szociális organizmus hármas tagozódásáról és a korszak helyzetéről 1915-1921”), GA 24; valamint a „Beitrage zur Rudolf Steiner Gesamtausgabe” („Adalékok a Rudolf Steiner összkiadáshoz”) című folyóirat 24/25., 27/28., 88., 106. számú füzeteit.

110 „Az embernek összesen tizenkét érzéke van”: lásd még „Über die wirkliche Grundlage der intentionalen Beziehung” („A szándékossági viszony valódi alapjáról”), lV.5 fejezet -: „Von Seelenratseln” („Lelki talányokról”), GA 21. Rudolf Steiner érzéktanáról lásd még „Anthroposo- phie. Ein Fragment aus dem Jahre 1910” („Antropozófia.

Töredék az 1910-es évből”), GA 45; „Anthrosophie, Psychosophie, Pneumatosophie”, GA 115; az 1916. június 20-i előadást -: „Weltwesen und Ichheit” („A világ lénye és az »én«”), GA 169; az 1916. augusztus 12-i és szeptember 2-i előadásokat – : „Das Ratsel des Menschen. Die geistigen Hintergründe der menschlichen Geschichte” („Az ember rejtélye. Az emberi történelem szellemi hátterei”), GA 170; az 1918.   augusztus 25-i előadást -: „Die Wissenschaft vom Werden des Menschen” („Az ember fejlődésének tudománya”), GA 183; valamint az 1921. július 22-i előadást -: „Menschenwerden, Weltenseele und Weltengeist. Zweiter Teil” („Emberré válás, világ-lélek és világ-szellem. Második rész”), GA 206; továbbá a „Beitrage zur Rudolf Steiner Ge- samtausgabe” („Adalékok a Rudolf Steiner összkiadáshoz”) című folyóirat 14., 34., és 58/59. számú füzeteit. – Az ember tizenkét érzékéről az imaginációval, inspirációval, intuícióval való összefüggésben lásd az 1920. augusztus 8-i előadást -: „Geisteswissenschaft als Erkenntnis der Grundimpulse sozialer Gestaltung” („A szellemtudomány mint a szociális formálódás alap-impulzusainak felismerése”), GA 199, önálló kiadásban is megjelent. Már Amos Comenius is tizenkét érzéket nevez meg „Triertium Catholicum” című, posztumusz kiadású írásában, amelyeket három csoportba sorol. Sensus Externi: Tactus, Gustus, Olfactus, Auditus, Visus. – Sensus Interni: Attentionis (vulgo Communis), Imaginationis, Ratiocinii, Memoriae. – Sensus Intimi: Lux Mentis / Notitiae Communes, Motus Voluntatis / Instinctus Com., Vis facultatum / Impetus seu Conscientia. – Lásd Mi- lada Blekastad „Comenius. Versuch eines Umrisses von Leben, Werk und Schicksal des Jan Amos Komensky” („Comenius. Jan Amos Komensky élete, műve és sorsa körvonalazásának kísérlete”), 2. javított kiadás Berlin és New York 1992. (1. kiadás Oslo/Prága 1969., 693. o.).

111 „Néhányan még egy érzéket hozzáadnak”: Theodor Ziehen például „helyzeti-” és „sajátmozgás-érzékletekről” beszél a Rudolf Steiner által gyakran említett művében „Leitfaden der physiologischen Psychologie” („A fiziológiai pszichológia vezérfonala”), Jena 1896., 15. fejezet; Frederick Tracy és Joseph Stimpfl „hőérzéket”, „szervi-” és „izomzati érzékleteket” (belső tapintás-érzék) említenek a „Psychologie der Kindheit” („A gyermekkor pszichológiája”) című művükben, Leipzig 1908., l. fejezet Vl, Vll, Vlll; Josef Klemens a „Die Sinne des Menschen” („Az ember érzékei”) című írásában, Leipzig és Berlin 1900., a következő érzékeket fűzi hozzá a szokásos érzékekhez: „általános hogyléti érzék (vitál-érzék)”, „statikus érzék”, valamint „sajátmozgás- érzék” (II. fejezet). A „vitál-érzéket” Robert Zimmermann is megemlíti a „Philosophische Propadeutik” („Filozófiai előtanulmány”) című művében, Bécs 1867., az „Empyrische Psychologie” („Empirikus pszichológia”) című szakaszban, 90. §.

112 „A szabadság filozófiája,, új kiadásában”: „Die Philosophie der Freiheit” („A szabadság filozófiája” Új Manifest,Bp.), GA4, lásd az 1918-as kiadás függelékét.

113 „az euritmia-mozdulatokból”: lásd „Eurythmie. Die Offen- barung der sprechenden Seele” („Euritmia. A beszélő lélek megnyilvánulása”), GA 277; „Eurythmie als sichtbarer Ge- sang. Ton-Eurythmie-Kurs” („Euritmia, mint látható énekszó. Zenei-euritmia-kurzus”), GA 278; „Eurythmie als sicht- bare Sprache. Laut-Eurythmie-Kurs” („Euritmia, mint látható beszéd. Hang-euritmia-kurzus”), GA 279. jegyzet, M.A.T. könyvtára: „Látható beszéd” címmel.

114  „Érzékjellegű tudatunk van arról .”: Javítás az első könyvformátumú kiadás alapján. A gyorsírásos feljegyzések gépírásos átiratában ez szerepel: „De nemcsak érzék-jellegű tudatunk van .”. Ezt a mondatot bizonyára helytelenül jegyezték le, vagy pedig hiányzik, amit Rudolf Steiner ezután mondott.

115 „amit már kifejtettem”: lásd az 1919. augusztus 23.-i előadást

116 „megismerő érzékek … együtt vibrál”: nyomdahiba javítása

117 „Tegnap alkalmaztam is a gömbformát a fejre, a holdsarló- formát a mellkasra, a vonalformát pedig a végtagokra”: lásd az 1919. augusztus 28-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294.

118 „Amikor logikai … tevékenységet végzünk, akkor ennek a tevékenységnek mindig három része van”: lásd az 1921. július 3-i és 8-i előadásokat is -: „Menschenwerden, Wel- tenseele und Weltengeist. Erster Teil” („Emberré válás, világ-lélek és világ-szellem. Első rész”), GA 205.

119 „Az iskolás logika szokás szerint felbontja a következtetéseket”: Már Arisztotelész logikáról szóló alapvető írásában: „Analytik” („Analitika”) is, amelyet „Organon”-jának hat írása közé sorolt, megtalálható három úgynevezett „következtetés-forma”, amelyek mindegyike megint csak négy alakkal (modi) rendelkezik. Arisztotelész fogalomalkotásról, ítéletalkotásról és következtetésről szóló tanainak áttekinthető, rövid összefoglalása található Curt Friedlein művében „Geschichte der Philosophie” („A filozófia története”), Berlin 1984.; illetve az „Aristoteles” címszó alatt Johannes Hirschberger művében „Kleine Philosophiegeschichte” („Kis filozófiatörténet”), Freiburg/Basel /Bécs 1985.

120 „Minden ember halandó”: lásd például Hermann Lotze „Grundzüge der Logik und Enzyklopadie des Wissens” („A logika alapjai és a tudás enciklopédiája”), Leipzig 1883.; illetve Th. Ehrenhaus „Psychologie und Logik” („Pszichológia és logika”), Berlin/Leipzig 1914., „Die Schlüsse” („A következtetések”) című fejezet, 51. §.

121 „következtetés, ítélet, fogalom”: A képzetalkotásról, ítéletalkotásról és következtetésről Rudolf Steiner az 1921. június 13-i előadásban is szól -: „Menschenerkenntnis und Unter- richtsgestaltung” („Emberismeret és a tanítás alakítása”), GA302.

122 „az emlékezetükből”: Az „emlékezet” szó a korábbi kiadók általi kiegészítés. A hallgatói jegyzetekben ez áll: „az egészből”.

123 Hermann Bahr, 1863-1934, osztrák költő, író, lektor, színikritikus és dramaturg szokatlan fogékonysággal és nagy változóképességgel. A naturalizmusból kiindulva a dekadenciához, a neoromantikához, az impresszionizmushoz, végül pedig az expresszionizmushoz fordult, az irodalmi fejlődés minden területén mindig elővételezte az eljövendőket. Rudolf Steiner „egészen fiatal diákkora óta” ismerte Hermann Bahrt, és figyelemmel kísérte életpályáját. Lásd Rudolf Steiner értekezéseit az 1916. június 6-i előadásban -: „Weltwesen und Ichheit” („A világ lénye és az »én«”), GA 169; illetve az 1916. december 10-i előadásban -: ”Zeit- geschichtliche Betrachtungen. Erster Teil„ (Kortörténeti vizsgálódások. Első rész”), GA 173.

124 „ha egymás mellé állítják a tintahalat, az egeret és az embert”: lásd az 1919. augusztus 28-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA294; illetve az 1919. augusztus 29-i szemináriumi beszélgetést -: „Erziehungskunst. Seminarbesprechungen und Lehrplan- vortrage” („A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések ” Genius, Bp.), GA 295.

125 „változó fogalmak”: a korábbi kiadók általi kiegészítés. A hallgatói jegyzetekben ez áll: „olyan fogalmak”.

126 „illetve olyan fogalmak”: a korábbi kiadók általi kiegészítés az első kiadás óta. A hallgatói jegyzetekben csak a közbe- ékelés: „- ilyenek is vannak -” szerepel.

127 „ha elmondanak neki egy állatmesét, és az emberre vonatkoztatják”: lásd az 1919. augusztus 28-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA294; illetve az 1919. augusztus 29-i szemináriumi beszélgetést -: „Erziehungskunst. Seminarbesprechungen und Lehrplan- vortrage” („A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések ” Genius, Bp.), GA 295.

128 „Tekintettel voltam erre, amikor két olvasmányt mutattam be önöknek”: lásd az 1919. augusztus 27-i szemináriumi beszélgetést -: „Erziehungskunst. Seminarbesprechungen und Lehrplanvortrage” („A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések ” Genius, Bp.), GA295.

129 August Heinrich Hoffmann von Fallersleben, 1798-1874, az elő-márciusi korszak német költője, népi jellegű dalkölteményeiről („Alle Vögel sind schon da”), illetve a „Deutschlandlied” szerzőjeként ismert. Teológiai, filológiai és régészeti tanulmányai után többek között német nyelv és irodalom professzor Boroszlóban, illetve könyvtárosként tevékenykedett, időlegesen politikai elkötelezettsége miatt („Unpolitische Lieder” – „Politikamentes dalok”) kiutasították hazájából. Az ibolyáról szóló versét Rudolf Steiner felolvassa és tárgyalja az 1919. augusztus 27-i szemináriumi beszélgetésben -: „Erziehungskunst. Seminarbesprechungen und Lehrplanvortrage” („A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések ” Genius, Bp.), GA295.

130 „szemléltető oktatásban részesíteni a gyerekeket, a szókra- tészi módszer szerint”: Curt Friedlein „beszélgetés-szerű ismeretátadási mód”-nak nevezi a „Szókratész-módszert” a „Geschichte der Philosophie” („A filozófia története”) című művében, Berlin 1984.: „Szókratész eljárásmódjában mindig két egymásra következő gondolkodási lépést különböztethetünk meg, egy (kétrészes) negatív és egy pozitív lépést. Előbb visszatartja a saját véleményét, sokkal inkább a beszélgetőpartnere nézeteibe megy bele, tudatlannak mutatja magát és hagyja, hogy tanítsák. A negatív gondolkodási lépés második részében azután Szókratész keresztkérdésekkel, az ellenfele korábbi állításaiból levont következtetésekkel végül is oda vezeti az ellenfelét, hogy ellentmondásokba keveredjék, s végül kikényszeríti belőle a vallomást: tudom, hogy semmit sem tudok. Az eljárásnak ezt az első részét „szókratészi iróniának” nevezzük. Csak ez után, a második, pozitív gondolkodási lépésben kezdi kibontani Szókratész a saját tanait, de most sem szónokolva, hanem megfelelő kérdések feltevésével, rávezeti a beszélgetőpartnerét, hogy saját maga jusson el a felismeréshez, amelyet ő, Szókratész, meg akar tanítani neki.”

131 „hogy az ember lényének három része különböző formákban jelenik meg”: lásd még az 1919. augusztus 28-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294; illetve az 1921. június 13-i előadást -: „Menschenerkenntnis und Unterrichtsgestaltung” („Emberismeret és a tanítás alakítása”), GA 302.

132 „Felhívtuk a figyelmet arra”: lásd az 1919. augusztus 28-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294.

133 Ábra: E. A. Karl Stockmeyer vázlatai alapján. Stockmeyer feljegyzései alapján, egzaktabb módon lehetett hozzárendelni a rajzokat az előadás szövegéhez.

134 „a koponyához hozzáilleszkednek a felső állcsont és az alsó állkapocs csont”: A hallgatói jegyzetekben – és a korábbi kiadásokban is így szerepelt – ez áll: „a hátulsó és az elülső állkapocs csontjai”. Feltehetőleg Rudolf Steiner is így mondta ezt, mert E. A. Stockmeyer is lejegyezte a „hátulsó” illetve „elülső” szavakat a jegyzeteiben. A második rákövetkező mondatban azután viszont egyértelműen „felső és alsó állkapocs”-ról beszél Steiner; ennek megfelelően Stockmeyer ezeket a szavakat írta a korábban lejegyzett „hátulsó” illetve „elülső” szavak fölé illetve alá. Hogy vajon az első esetben Rudolf Steiner nyelvbotlásáról van-e szó, amelyet azután a második rákövetkező mondatban maga helyesbített, vagy pedig – ahogy azt a korábbi kiadók mutattak rá – Steiner itt az embrionális fejlődésből vezette-e le a „hátulsó” illetve „elülső” szavakat, már nem lehet egzakt módon rekonstruálni. Íme a korábbi kiadások kiadóinak „hivatkozása” ehhez a problémához: „Az embrionális fejlődés nézőpontjából tekintve megmutatkozik, hogy az alsó állkapocs, amely az egyik, a kopoltyúívvel rokon részből alakul ki, elölről (lentről) hátrafelé (felfelé) képződik; a felső állkapocs pedig azt a tendenciát mutatja, hogy oldalról (hátulról) előrefelé képződik.”

135 „Tudják, hogy Goethe . (a) koponyai gerinc-elmélet felé fordította a figyelmét”: lásd még a „Die Entstehung von Goethes Gedanken über die Bildung der Tiere” („Hogyan jutott el Goethe a gondolataihoz az állatok kialakulásáról”) című, lll. fejezetet (66. oldaltól folytatólagosan) – : „Ein- leitungen zu Goethes Naturwissenschaftlichen Schriften” („Goethe természettudományos művei” M.A.T. könyvtára, jegyzet), GA 1; illetve az 1918. február 21-i előadást -: „Das Ewige in der Menschenseele” („Ami örök az emberi lélekben”), GA67.

136 „(rajz készül)”: Ez a vázlat, amelyet beillesztettek a gyorsírásos feljegyzések gépírásos átiratába, az összes korábbi (1-8.) kiadásból hiányzott.

137 „Nos, Goethe Velencében egy ürükoponyán figyelte meg először”: lásd „Tag- und Jahreshefte” („Napi és éves feljegyzések”), 1790. (Sophien-kiadás: 35. kötet, első rész, 15. o.; Hamburgi kiadás: 10. kötet, 435. o). Ott ez áll: „Amikor ugyanis gyakran sétáltam. a Lido dűnéi között, egy olyan szerencsésen szétrepedt birkakoponyát találtam, amely . újból igazolta az általam korábban felfedezett igazságot: az összes koponyacsont módosult csigolya-csontokból alakult ki.”; Rudolf Steiner idézi ezt a szakaszt a „Dem Menschen wie den Tieren ist ein Zwischenknochen zuzuschreiben” („Az emberben és az állatokban is megtalálható egy köztes csont”) című fejezetben is -: „Goethes Naturwissenschaftliche Schriften” („Goethe természettudományos írásai”), kiadta és kommentárokkal ellátta Rudolf Steiner -: Kürschner „Deutsche National-Literatur” („Német nemzeti-irodalomtörténet”), GA 1 a-e, l. kötet, 316. o. Egy másik alkalommal is megemlíti Goethe ezt a számára olyannyira jelentős felfedezést a „Bedeutende Fördernis durch ein einziges gestreiches Wort” („Jelentős előremozdítás egyetlenegy becéző szó által”) című értekezésben -: „Naturwis- senschaftliche Schriften” („Goethe természettudományos írásai”), II. kötet, 34. o. Ott ez áll: „.csak 1791-ben, amikor is a dűnés velencei zsidó templomkert homokjából felvettem egy széttört ürü-koponyát, jöttem rá azonnal, hogy az arc-csontok szintén a csigolya-csontokból eredeztethetők.”.

138 „a többi előadásban is”: lásd az 1919. augusztus 28-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294.

139 Rajz: Áthelyezése a szövegen belüli korábbi helyéről az értelmi összefüggésből illetve a Rudolf Steiner által elmondottakból következik. E. A. Karl Stockmeyer feljegyzéseiben is ehelyütt szerepel.

140 „Így alakul át a külső táncoló mozgás befelé az éneklésbe illetve a zenébe”: lásd még „Das Wesen des Musikalischen und das Tonerlebnis im Menschen” („A zeneiség lényege és az ember hang-élményei”), GA 286, különösen az 1923. március 7-i előadást.

141 „De ebben rejlik a művészetek összetartozása is”: lásd még „Kunst im Lichte des Mysterienweisheit” („A művészet a misztérium-bölcsességek fényében”), GA 275; „Das Künst- lerische in seiner Weltmission” („A művészet világküldetése”), GA 276; illetve „Kunst und Kunsterkenntnis” („Művészet és művészeti megismerés”), GA 271.

142 „A 869. évi zsinaton”: lásd a 45-ös számú hivatkozást

143 „A fej először is a magasabb rendű, távolabbra visszatekintve pedig az alacsonyabb rendű állatokból alakult ki”: lásd az 1920. március 23-i előadást is -: „Geisteswis- senschaft und Medizin” („A szellemtudomány és az orvoslás”), GA312.

144 „Egy másik összefüggésben mondtam önöknek”: lásd az augusztus 29-i előadást -: „Erziehungskunst. Method- isch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294.

145 „más szempontokból már kifejtettem ezt”: lásd az 1919. augusztus 21-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Di- daktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294.

146 „megzavarják-e a felnövekvő gyermekben”: a hallgatói jegyzetek alapján; „és így” a korábbi kiadók általi kiegészítés a lentebbi párhuzamos mondat alapján. A hallgatói jegyzetekben így szerepel: „megzavarják ., amik … növesztik”.

147 „égimeszelővé”: Steiner egy osztrák táj-szót használ: „Rix- en” = magas, sovány ember („piszkafa”, „égimeszelő”).

148 „azoknak az életszakaszoknak az elején, amelyeket megadtam önöknek, amelyek a kilencedik illetve a tizenkettedik életévhez kapcsolódnak”: lásd az 1919. augusztus 29-i előadást -: „Erziehungskunst. Methodisch-Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294.

149 „s akkor a fejnek a migrénhez, illetve a fejben lejátszódó hasonló dolgokhoz kell fordulnia”: a migrén témájáról lásd még a XIX. fejezetet – in: „Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst” („Alapvető dolgok a gyógyítás művészetének kibővítéséhez”), GA 27; az 1920. április 5-i előadást -: „Geisteswissenschaft und Medizin” („A szellemtudomány és az orvoslás”), GA312; valamint az 1924. július 24-i előadást -: „Anthroposophische Menschenerkenntnis und Medizin” („Antropozófiai emberismeret és orvoslás”), GA319.

150 „a növényvilág teljes palettájával”: Az ember és a növényvilág kapcsolatáról lásd az 1919. augusztus 30-i és szeptember 1-jei szemináriumi beszélgetéseket is -: „Erziehungskunst. Seminarbesprechungen und Lehrplanvortrage” („A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések ” Genius, Bp.), GA295.

151 „ahogy azt más alkalmakkor kifejtettük”: lásd az 1919. szeptember 2-i szemináriumi beszélgetést -: „Erziehungskunst. Seminarbesprechungen und Lehrplanvortrage” („A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések ” Genius, Bp.), GA295.

152 „minden egyes betegséget párhuzamba állít … a növényvilág valamely formájával”: lásd az 1914. december 13-i előadást is -: „Okkultes Lesen und okkultes Hören” („Okkult olvasás és okkult hallás”), GA 156.

153 „a táplálkozásra … igen hasonló módon kell tekintenünk, mint a légzésre”: A légzés és a táplálkozás kapcsolatáról lásd az 1921. április 16-i előadást is -: „Geisteswis- senschaftliche Gesichtspunkte zur Therapie” („Szellemtudományos szempontok a terápiához”), GA 313.

154 „a mai orvostudomány … például sokkal nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy . a kórokozót bacilus- vagy baktériumformában találja meg”: A bacilusok témájáról lásd az

1919.  március 24-i és április 7-i előadásokat is -: „Geis- teswissenschaft und Medizin” („A szellemtudomány és az orvoslás”), GA 312.

155 „cukorbetegség”: lásd még a VIII. fejezetet – : „Grundlegen- des für eine Erweiterung der Heilkunst” („Alapvető dolgok a gyógyítás művészetének kibővítéséhez”), GA 27; az 1920. április 4-i előadást -: „Geisteswissenschaft und Medizin” („A szellemtudomány és az orvoslás”), GA 312; az 1923. november 10-i előadást – in: „Der Mensch als Zusammen- klang des schaffenden, bildenden und gestaltenden Wel- tenwortes” („Az ember, mint a teremtő, alakítóés alkotó szó harmóniája” Genius, Bp.), GA230; és az 1922. augusztus 9-i előadást -: „Die Erkenntnis des Menschenwesens nach Leib, Seele und Geist. Über frühe Erdzustande” („Az emberi test szellemtudományos megközelítése. A korai Föld-korszakokról” Új Manifest, Bp.), GA 347.

156 „köszvény”: lásd még a XI. fejezetet – : „Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst” („Alapvető dolgok a gyógyítás művészetének kibővítéséhez”), GA 27; az 1920. október 9-i előadást -: „Physiologisch-Therapeutisches auf Grundlage der Geisteswissenschaft. Zur Therapie und Hy- giene” („A fiziológiáról és a terápiáról szellemtudományos alapon. Terápia és higiénia”), GA 314; az 1922. augusztus 9-i előadást -: „Die Erkenntnis des Menschenwesens nach Leib, Seele und Geist. Über frühe Erdzustande” („Az emberi test szellemtudományos megközelítése. A korai Föld-korszakokról” Új Manifest, Bp.), GA 347; és az 1923. december 12-i előadást – : „Mensch und Welt. Das Wirken des Geistes in der Natur. Das Wesen der Bienen” („Az ember és a világ. A szellem működése a természetben. A méhek lényéről”), GA351.

157 „hogy az embernek fel kell oldania magában az ásványokat”: lásd az 1920. március 24-i      és április 4-i előadásokat is -: „Geisteswissenschaft und Medizin” („A szellemtudomány és az orvoslás”), GA312.

158 „A vér egy igen sajátos folyadék” (különös nedv) (Blut ist ein ganz besonderer Saft) : Idézet Goethe Faustjából, I. rész, dolgozószoba-jelenet. Lásd Rudolf Steiner azonos című, 1906. október 25-i előadását is -: „Die Erkenntnis des Übersinnlichen in unserer Zeit und deren Bedeutung für das heutige Leben” („Az érzéken túli világ megismerése a mai korunkban, illetve ennek jelentősége a mai élet számára”), GA 55. Önálló kiadásként is megjelent.

159 „A matéria működik bennünk elevenen”: A hallgatói jegyzetek újabb olvasata szerint. A régebbi értelmezésben ez állt: „renyhén”.

160 „Körbevesz bennünket a szellem, amikor testi munkát végzünk. A matéria működik bennünk, elevenen, amikor szellemi munkát végzünk”: lásd az 1921. június 15-i előadást is -: „Menschenerkenntnis und Unterrichtsgestal- tung” („Emberismeret és a tanítás alakítása”), GA 302.

161 „túlzott sporttevékenység”: lásd még az 1922. december 25-i előadást -: „Die gesunde Entwickelung des Menschenwe- sens. Eine Einführung in die anthroposophische Padagogik und Didaktik” („A gyermek egészséges fejlődése.” Genius, Bp.), GA 303; illetve Hermann Poppelbaum írását „Die Un- tergründe des Sports. Geistige und seelische Tatsachen” („A sporttevékenység háttere. Szellemi és lelki tények”), Dor- nach 1930., 2. kiadás 1973.

162       „darwinizmus”: Charles Darwin (1809-1882), angol természettudós, orvos, geológus és botanikus. 1859-ben megjelent írása új korszakot nyitott a gondolkodásban és a természettudományos elképzelések terén: „Über den Ursprung der Arten durch natürliche Zuchtwahl oder Die Erhaltung der bevorzugten Rassen im Kampf ums Dasein” („A fajok kialakulása természetes tenyészet-kiválasztás útján, avagy az előnyben részesített fajok fennmaradása a létért folyó küzdelemben”). Elmélete egyfajta származáselmélet „bi- zonyításai”-ban teljesedik ki, amely a fajok külső behatások, örökítőképesség illetve az élőlények túlszaporulata általi megváltozhatóságán alapszik, ami „a létért folyó küzdelmet” illetve ennek eredményeként egy „természetes kiválasztódást” feltételez. Darwin a következő szavakkal zárja a fent említett műve 15. fejezetét: „Valóban nagyszerű elképzelés, hogy a Teremtő mindenféle élet csíráját, ami körülvesz bennünket, csupán néhány, vagy akár csak egyetlen életformába lehelte belé.”. Mindazonáltal csak később alkalmazta ezt az „nézetet” az emberre is, így nemsokára valamelyest szűkszavúan megállapította, hogy „az ember a majomtól származik”. Rudolf Steiner két cikket írt Pierer Lexikonjába „Darwinról” illetve „A darwinizmusról” -: „Pierers Konversationslexikon”, 7. kiadás 1888-tól folytatólagosan, lásd még „Briefe Band l.: 1881-1890” („Levelek, I. kötet: 1881-1890”), GA 38, 243. oldaltól folytatólagosan; ott ez áll: „Csupán mellékesen akarom itt megjegyezni, hogy sem Darwin, sem Haeckel, sem pedig semmilyen jelentős darwinista sohasem beszélt arról, hogy az ember a felsőbbrendű majmoktól származik, mint pl. a gorilla, hanem az ember illetve az emberszabású majmok csupán két párhuzamosan egymás mellett fejlődő, közös eredetre visszavezethető, legjobb szerveződésű fejleményének tekinthetők.” – Darwin további jelentős művei: „Die Ab- stammung des Menschen und die geschlechtliche Zucht- wahl” („Az ember leszármazása és a nemiségi tenyészetkiválasztás”), London 1871.; illetve „Der Ausdruck der Gemütsbewegungen bei den Menschen und den Tieren” („A lelkiállapot-változások kifejeződése az embereknél és az állatoknál”), London 1872. – Rudolf Steiner részletesen foglalkozik a darwini írásoknak a XlX. századi gondolkodásra gyakorolt hatásával a „Darwinismus und Weltan- schauung” („Darwinizmus és világnézet”) című fejezetben – : „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18. Lásd még az 1912. március 28-i előadást „Darwin und die übersinnliche Forschung” („Darwin és az érzéken felüli világ kutatása”) -: „Menschengeschichte im Lichte der Geistesforschung” („Az emberiség története a szellemi kutatás fényében”), GA 61; valamint az 1921. december 25-i előadást -: „Die gesunde Entwickelung des Menschenwe- sens. Eine Einführung in die anthroposophische Padagogik und Didaktik” („A gyermek egészséges fejlődése.” Genius, Bp.), GA303.

163 „a testi munka átszellemítése”: Hiányzik a gyorsírásos feljegyzésekből és a sokszorosított szövegváltozatból is. A kiegészítés az egyik kurzusrésztvevő jegyzetéből került be az 1932-es első könyv-formátumú kiadásba.

164 „a nyelvtan által fejlesszük a beszédet”: „a nyelvtanon keresztül” a korábbi kiadók általi kiegészítés az 1932-es első könyvformátumú kiadás óta.

165 „ahogy azt a gyakorlati-didaktikai részben megkíséreltük”: lásd az 1919. szeptember 1-jei előadást illetve az aznapi szemináriumi beszélgetést -: „Erziehungskunst. Methodisch- Didaktisches” („A nevelés művészete. Metodika – Didaktika” Genius, Bp.), GA 294; illetve „Erziehungskunst. Seminarbe- sprechungen und Lehrplanvortrage” („A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések ” Genius, Bp.), GA295.

166 Friedrich Wilhelm Joseph Schelling, 1775-1854, a német idealizmus filozófusa. Filozófiája a tudománytanból indult ki, hogy később a természet-filozófián és az identitás-filozófián keresztül végül vallás-filozófiává fejlődjék. Schellinget már tizenhat évesen felvették a Tübingeni Apátság iskolájába, ahol barátságot kötött Hegellel és Hölderlinnel. Teológiai, filológiai, filozófiai, valamint később matematikai és természettudományos tanulmányai után Jénában, Würzburg- ban, Erlangenben illetve Münchenben tevékenykedett professzorként. Művei: „Über die Möglichkeit einer Form der Philosophie überhaupt” („Arról, hogy lehetséges-e egyáltalán a filozófia valamilyen formája”), Tübingen 1795.; „Bruno oder über das natürliche und göttliche System der Dinge” („Bruno, avagy a dolgok természetes és isteni rendjéről”), Berlin 1802.; „Philosophie und Religion” („Filozófia és vallás”), Tübingen 1804.; „Über die Gottheiten von Samothrake” („Samothrake istenségeiről”), 1815.; „Philoso- phie der Offenbarung” („A kinyilatkoztatás filozófiája”). – A „Vorlesungen über die Methode des akademischen Studi- ums” („Előadások a tudományos tanulmányok módszertanáról”), Stuttgart és Tübingen 1803., 1802. nyarán hangzottak el a Jénai Egyetemen, és de Gruyters „Philosophen- Lexikon” („Filozófus Lexikon”)-ja, Berlin 1950., szerint: „általánosan érthető formában Schelling egész filozófiájának körvonalát” kirajzolják. Schellingről lásd még Rudolf Steiner értekezéseit: „Die Klassiker der Welt- und Leben- sanschauung” („A világnézetek és életfelfogások klasszikusai”) -: „Die Ratsel der Philosophie” („A filozófia rejtélyei”), GA 18; „Das Weltbild des deutschen Idealismus” („A német idealizmus világképe”) -: „Vom Menschenratsel” („Az ember rejtélyéről”), GA 20; „Zur Würdigung Schellings” („Schelling dicsérete”) -: „Lucifer-Gnosis” („Lucifer-Gnózis”), GA 34; valamint az 1910. május 26-i előadást -: „Wege und Ziele des geistigen Menschen” („A szellemi ember útjai és céljai”) GA 125.

167 (A befejező Spruch – mint ahogy valamennyi Spruch – igen nehezen fordítható le magyarra. Jó példa a „Wahrheit” szó, amelynek jelentése a mai német nyelvben egyszerre: „igazság”, „való(ság)”. A mai magyar nyelvben ez a két jelentés már lényegesen távolabb áll egymástól. Ezért nagyon nehéz egzakt fordítást adni. Fontosnak tartjuk e miatt, hogy az eredeti német szöveget is közöljük.)

168 A Szabad Waldorf Iskola megnyitóünnepségén elhangzott beszédből: 1919. szeptemben 7. A teljes szöveget lásd: „Rudolf Steiner in der Waldorfschule. Ansprechen für Kin- der, Eltern und Lehrer” („Rudolf Steiner a Waldorf- iskolában. Beszédek gyerekekhez, szülőkhöz és tanárokhoz.”), GA298.