Barion Pixel

GA296

A nevelés mint társadalmi kérdés

A Waldorf iskola pedagógiájának spirituális, kultúrtörténeti és társadalmi alapjai
6 előadás, 1919. aug. 9-17., Dornach

Impresszum

Tartalom

– Dornach, 1919. augusztus 9.

[Korunkban a szellemi életet nem tekintik valóságnak, hanem csak majának, puszta ideológiának. A természettudományban és az iparosodásban rejlő veszély a szellem mechanikussá válása, a lélek eltompulása, vegetarizálódása és a test állatiassá válása. – A gyermek 7 éves koráig utánzó lény, 7 és 14 éves kora között a tekintély iránti érzés vezeti, 14 és 21 éves kora között pedig az emberszeretet fejlődik ki benne. Ezek teremtik meg az alapját az egyénben a szabadságnak a szellemi életben, az egyenlőségnek a jogi életben és a testvériségnek a gazdasági életben.]

Azok után az előadássorozataim után (ti. Németországban – a ford.), amelyek azzal foglalkoztak, ami korunkban jellemzi az emberi lelkeket, és ami jelenleg az emberiség fejlődésének belső tragikumát okozza, most ismét itt lehetek néhány napig Dornachban. Ez a hely szorosan összefonódik azzal a tevékenységünkkel, amiről úgy hisszük, hogy megadja számunkra az erőt ahhoz, hogy az emberiséget mai nehézségeiből fokozatosan ismét egy reményteljesebb irányba vezethessük.

Talán még soha nem volt kevesebb hajlandóság arra, hogy a lélek a szó igazi értelmében felemelkedjen a szellemi világba. De a mi korunkban égetően szükségessé vált éppen az, hogy a lélek eltaláljon a szellemi világhoz. Mert csak a szellemi világból jöhet az, ami a jelenkori emberiségnek erőt adhat, hogy mint teljes emberiség tovább haladjon az élet országútján. A problémákról, a feladatokról, amelyek elé a jelenkor állít bennünket, a legszélesebb körökben ma azt hiszik, hogy megoldhatók olyan gondolatokkal, olyan impulzusokkal, amelyeket a külsőleges emberi tudásból merítenek. Hogy még milyen hosz- szú ideig tarthat, amíg az emberiség jelentős része eljut ahhoz a meggyőződéshez, hogy csak szellemi úton szerezhető meg a valódi segítség, azt tulajdonképpen rendkívül nehéz megmondani, már csupán azért is, mert a számítgatás e kérdést illetően nem különösebben termékeny. De annyi biztos, hogy csak akkor léphetünk tovább, ha megfelelően sok embert valóban áthat majd az a meggyőződés, hogy csakis a szellemi világ irányából jöhet számunkra a szabadulás.

Ma az emberek legnagyobb részét foglalkoztatják a társadalmi kérdések. De hogy erről komolyan elgondolkodjanak, ahhoz hiányzik belőlük mindenekelőtt az intellektuális erő, mert a mostani időkben az emberiség nagy részénél ez az erő szinte megbénult. Az a hit uralkodik, hogy ezek a társadalmi problémák legyőzhetők azzal, amit ma tudásnak és megismerésnek neveznek. De nem győzhetők le, soha nem oldhatók meg, ha nem a szellemi megismerés nézőpontjából kiindulva fogunk hozzájuk.

Végigcsináltunk egy hosszú háborút, de ezt az elhúzódó háborút az emberiségnek egy valószínűleg igen hosszantartó küzdelme fogja követni. Sokan azt állították: ez a háború, ahogyan azt az egész civilizált világ átélte, a maga nemében a legfélelmetesebb eseménynek tekinthető azóta, hogy általában emberi történelemről beszélünk. Nem mondom, hogy ez a nézet túlozna. De az a küzdelem, amit ilyen vagy olyan eszközökkel kell majd megvívni, és ami ezt a mostani háborút fogja követni a Kelet és a Nyugat között, Ázsia, Európa és Amerika között, még nagyobb szellemi harc lesz, amit ugyancsak végig kell küzdenie az emberiségnek. Mindaz, ami a kereszténységen keresztül impulzusokban és erőkben az emberiségbe beleáradt, hatalmas, elementáris küzdelem hullámaival fog végigzúdulni a civilizáción.

Mostanság egyszerű tételbe sűrítik, hogy miben áll a Kelet és a Nyugat közötti nagy ellentét. De ezt az egyszerű tételt mégse tekintsék olyan egyszerűnek. Mert az emberi impulzusok roppant gazdagságát foglalja magában. A társadalmi kérdés lényege című könyvemben ráirányítottam a figyelmet arra, hogy a jelenkori emberiség nagy része számára a szellemi élet puszta ideológiává változott, hogy az emberiség szellemi javait: a jogot, az erkölcsöt, a tudományt, a művészetet, a vallást stb. úgy tekintik, hogy ezek bizonyos fokig csak valami kigőzölgései az egyetlen igazi valóságnak, a gazdasági termelési módnak, a gazdasági alapnak. Erről a témáról már beszéltem akkor is, amikor több hónappal ezelőtt búcsút vettem önöktől.

„Ideológia” – mondják manapság sokan, ha valaki a szellemi életről kezd beszélni. Minden, ami az egyetlen valóságból, a gazdaságból, a gazdasági életből beletükröződik az emberi lélekbe, az csak ideológia. – Az embernek ma sok oka van elgondolkodni azon, amit ez a szó, hogy „ideológia” jelent a világkultúrában. Mert nagyon sok mindent elárul. Ezt a szót semmi mással nem lehet közelebbi összefüggésbe hozni, mint a keleti bölcsesség „maja” szavával. A „maja”, helyesen lefordítva a Nyugat nyelvére, „ideológiát” jelent. Minden más fordítása a „majának” pontatlanabb, mint az „ideológiával” való fordítás.

Úgyhogy azt mondhatjuk: amit a keleti ember elgondolt a maja szavával, lényegében pontosan ugyanazt gondolja el fogalmilag vagy eszmeileg a nyugati emberiség nagy része az ideológia kifejezéssel. Mégis micsoda óriási különbség van közöttük! Mire gondoltak a keletiek a maja szóval? Arra, hogy a külső érzékelhető világ maja, vagyis mindaz, ami az érzékszerveink számára jelenik meg, és ahogyan az érzékszervekhez kötött értelemmel közeledünk a dolgokhoz, az nem egyéb, mint maja, puszta illúzió. Az egyetlen valóság az, ami a lélekben jön létre. A lelki-szellemi, amihez az ember elhatol, az a valóság. Ami az emberi bensőben feltör és kisarjad, az a valóság. Amit pedig az érzékszervek külsőleg nyújtanak, az maja, ideológia.

A nyugati emberiség többségében viszont az ellenkező meggyőződés terjedt el: az egyetlen valóság az, ami a külső érzékszerveink számára jelenik meg. Csak ez a valóság. Amit tehát a keleti ember majának nevez, pontosan azt tekinti valóságnak a nyugati emberek nagy része. És amit Keleten valóságnak mondanak, ami belsőleg tör elő, ami belsőleg fejlődik ki a lélekben, azt Nyugaton csak majának, ideológiának tartják. Látjuk tehát itt az alapvető különbséget. Amit a keleti ember valóságnak nevezett, azt Európában és Amerikában ma már majának mondják; az ideológia ugyanazt jelenti. Vagyis amit a nyugati ember Amerikával, az amerikai újabb nemzedékkel együtt ideológiának, majának tekint, az volt a keletiek számára a valóság.

Ez mélyen beleivódott az emberek lelkébe, és így a Földön két egészen különböző beállítottságú embercsoport jött létre. De ha most végigtekintenek mindazon, ami bekövetkezett civilizált világunkban, remélhetőleg így fognak szólni: lényegében véve mindaz csak felületesen kialakított nézet, amit az emberek a mostani világkatasztrófa okáról, indítékáról szoktak mondani, és tulajdonképpen nem haladja meg a felszínt. Mert ami ebben a félelmetes háborúban valójában kifejeződött, az az öntudatlan mélységekből nyomult fel elementáris erővel. Az emberek részt vettek benne, de – ez ma már egészen pontosan látható – lényegében nem is tudták miért. Ezt elementáris erővel az az ellentét zúdította a felszínre, amitől még sokáig nem szabadulhatunk meg. Annyira erős az antiszociális elem a jelenkorban, hogy az emberiség erre a két alapjában különböző részre különül el.

És ha amit most mondtam, összekapcsoljuk másvalamivel, akkor a Nyugatra pillantva azt is észrevesszük: nyugaton az emberek a szabadságra törekszenek; jóllehet ezt a szabadságot vagy megértik, vagy félreértik, de mindenképpen törekszenek a szabadságra. Az emberi lélek homályos mélységeiből mintegy mozgolódik a szabadság iránti szükséglet is.

Nézzünk most a Keletre: amit az emberek Nyugaton szabadságnak neveznek, annak a Kelet számára tulajdonképpen nincs igazán értelme; a szabadság olyasmi, amire nincs is fogalmuk, amihez általában nem kapcsolnak érzelmeket. Amit ugyanis az ember a legintenzívebben átél, arról nem szokott töprengeni. Gondoljunk arra, milyen keveset töprengünk azokról a természeti jelenségekről, amelyek a hétköznapi életben közvetlenül körülvesznek bennünket. A közvetlenül átéltekről nem elmélkedünk. Amikor a keleti ember a számára megfelelő valóságot, a belső valóságot követi, akkor a szabadságban él, amennyire ezt a faji, népi és nemzetségi sajátosságok megengedik neki. Erről ő nem gondolkodik. De minél inkább nyugat felé pillantunk, annál inkább elvész a szabadság az emberiség történelmi fejlődése folyamán. Mivel itt az embereknek nincs szabadságuk, azért küzdeniük kell érte.

Így nagyon sok mindent említhetnénk még, amiben felfedezhetjük az alapvető ellentétet a Kelet és a Nyugat között. Ez előrejelzi azt, amit talán már a következő évek el fognak hozni. Pillanatnyilag csak külső szimptómák azok, amik most Ázsiában történnek, amiről Európa még hallgat, mégpedig érthető okokból. Hogy ugyanis Indiában a lakosságnak szinte több mint a fele éhezik, ez éppen az indiai nép szellemiségéből fakadóan meg fog szülni valamit, ami egészen mást fog eredményezni, mint ami Európában megy végbe. Most csak külső szimptómákat említek. De az ilyen külső szimptómákat illetően is az emberiség ma két alapvetően különböző részre oszlik. Az éhség az indiai ember számára valami egészen mást jelent, mint az európai ember számára, mert az indiai egy évezredes és másféle lelki fejlődést tudhat maga mögött, mint az európai.

Ezeket a dolgokat komolyan figyelembe kell vennünk, ha érteni akarunk valamit az emberiség fejlődésének menetéről. Világosan kell látnunk, hogy amit általában társadalmi kérdésnek neveznek, az sokkal összetettebb, mint ahogyan rendszerint képzelik. A társadalmi kérdés annak a fejlődésnek a kísérő jelensége, ami a XV század közepétől bontakozott ki. E helyen is többször utaltam a civilizált emberiség történelmének erre a jelentős fordulópontjára a XV. század közepén. Ettől a kortól kezdődően fokozatosan megjelent a természettudomány újfajta szemlélete. De ettől kezdve indult fejlődésnek az iparosítás új módja is. Természettudomány és iparosítás együtt jelentik azt, ami a modern emberiségbe beleáradva az emberiség szellemiségének egy sajátos irányultságot adott.

Itt Svájcban is beszéltem már önöknek a természettudomány különös jellegéről, és említettem, hogy okos emberek, akik elgondolkodtak azon, hogy a természettudomány mit adhat számunkra, már kifejtették: amit az újabb természetszemlélet nyújt, az nem maga a világ, hanem csak a világ „kísértete”. Mindaz, amit a természetkutatók kigondoltak, és ami manapság már általános műveltség számba megy – mert ez a műveltség sokkal inkább elterjedt, mint rendszerint gondolják -, az egy hit egy kísértetszerű világban, tulajdonképpen egyfajta babona. De e kísértetszerű világ oldalán találjuk azt is, ami a modern iparosítással jött és az emberre szellemi hatást gyakorolt. Vegyük tehát most szemügyre a maga szellemi jelentésében ezt az iparosítást. Nézzük meg a gépet, amely különösképpen a legfontosabb tényező benne.

A gép minden egyébtől alapvetően különbözik, amivel az embernek dolga akad a külső életben. Figyeljenek meg egy állatot! Ha önök a tudományos vagy egyéb megismerésbeli fogalmaikat az állatra alkalmazzák – a mai összefüggésben még meg sem említem az embert -, akkor mégoly sokat kikutathatnak is az állatról, mindig marad valami magában az állatban, hogy úgy mondjam, valami isteni mélység, amit nem tudnak teljesen kimeríteni, aminek nem tudnak teljesen mögé látni. A mögött, amit önök az állatról elgondolnak, még mindig található valami, ami az önök számára továbbra is ismeretlen marad. A növénynél nem kevésbé. És fogjanak meg egy kristályt, tekintsék a kristályvilág csodálatos formáit, úgy azt fogják mondani: bizonyára megérthetjük a külsőlegeset a kristályvilág területén, a formájukat stb., amikor ezeket tanulmányozzuk, de még elég sok minden megmarad abból, amire az ember csak csodálattal nézhet, mint olyanra, amit nem foghat fel a közvetlen, a tisztánlátást nélkülöző értelmével.

De nézzük most meg a gépet! Ez teljességgel átlátható, felfogható. Tudjuk: az erőfokozatot beállíthatjuk, a csap így és így helyezkedik el a nyílásban, a súrlódás ekkora meg akkora, a teljesítményt kiszámíthatjuk, ha az egyes összetevőket ismerjük. Nincs semmi a gép mögött, ami felszólítana arra, hogy azt mondjuk: van itt még valami, ami nem érthető meg a szokásos, a nem tisztánlátó emberi értelemmel. És ez nagyon sok mindenre kihat az ember géphez való viszonyában. Aki már látott ezer meg ezer embert, akiknek volt dolguk gépekkel, az tudja, hogy mit csepegtet az emberek lelkébe ez a szellemileg teljesen átlátható gép; az a gép, amely semmi olyat nem hordoz magában, ami ne lenne megérthető vagy átlátható az egyszerű értelem segítségével. De pontosan attól lesz az ember kapcsolata a géppel annyira romboló jellegű, hogy a gép szellemi tekintetben ennyire átlátható, és hogy minden, ami a gépet jellemzi erőkben és erőösszefüggésekben, az maradéktalanul megragadható az emberi érzékszervek és az emberi értelem segítségével. A gépnek ez a vonása az, ami az ember szívét és lelkét teljesen kiszívja, ami az embert kiszárítja, ami az embert nem-emberivé teszi.

A természettudomány és a gépek – ezek együtt a civilizált emberiséget három félelmetes veszéllyel fenyegetik. Mert mi fenyegeti a modern emberiséget, ha nem szedi össze magát, hogy végre az érzékfelettiség felé tekintsen? A megismerés területén fokról fokra elterjed az az ideál, amit a természetkutatók szorgalmaznak, hogy tudniillik úgy kell törekedni a természet megismerésére, hogy ez a megismerés asztronómiai jellegű legyen, azaz, a megismerés a csillagászatot utánozza. Amikor a kémikus arról gondolkodik, hogy mi van a molekulán belül, akkor azt úgy képzeli el, hogy a molekulában az atomok bizonyos erőösszefüggésben állnak egymással, de ezt kis bolygó- és naprendszer mintájára képzeli el. Az egész világot tehát asztronómiailag magyarázzák, ez lett az ideál. Maga a csillagászat pedig mit tekint ideáljának? A világ egész építményét gépnek tekinti. Ide juttatott bennünket az ember géphez való kapcsolata, az, hogy gépet alkalmazunk.

Ezek olyan dolgok, amelyek egyre erősebben hatottak a XV század közepe óta, és amelyek a mi korunkban kiszívják az emberből a tulajdonképpeni emberit. Ha az emberek továbbra is pusztán úgy gondolkodnak, ahogy a mechanikus asztronómiáról és az iparosításról gondolkodnak, akkor a szellemük mechanikussá válik, a lelkük eltompul, vegetarizálódik, és a testük eldurvul, állatiassá válik.

Nézzünk Amerikára: ott már az emberi szellem mechanizálódásának csúcspontját látjuk. Nézzünk Kelet-Európára, Oroszországra: micsoda vad ösztönök, hajlamok élik ki ott magukat; és ami félelmetes: a test állatiasodik. Középen pedig, Európában a lélek eltompulását tapasztaljuk. A szellem mechanizálódása, a lélek vegetálása és a test állatiassá válása, ez a három veszély az, amit illúziók nélkül észre kell vennünk.

Egyszer már említettem itt, mennyire jellegzetes az, hogy a XV századtól kezdődően az emberiség a két életelem mellett elveszítette a harmadikat is. Ma egy hatalmas párt nevezi magát „szociáldemokratának”, vagyis egybeolvasztotta a szocializmust és a demokráciát, jóllehet ezek különböznek egymástól. De ezzel az egybeolvasztással kihagyta magát a szellemi szférát! Mert a szocializmus csak a gazdasági, a demokrácia csak az állami-jogi szférára vonatkozhat. A szellemi szférára az individualizmus vonatkozna. A szabadságot tehát kihagyták a szociáldemokráciából, amit sokkal inkább úgy kellene hívnunk, hogy individuális vagy individualista szociáldemokrácia. Akkor mind a három emberi követelmény egyetlen ilyen jelszóban kifejeződne. De jellemző az újabb korra, hogy ez a harmadik elem kimaradt, hogy tehát a szellemi bizonyos fokig valóban majává lett, puszta illúzióvá a Nyugat civilizált emberisége számára, Európa és gyarmati hajtása, Amerika számára. Ezekből a dolgokból kell kiindulnunk, amikor a szellemtudományt erről az alapvető kultúrkérdésről faggatjuk.

Azt, ami a jelenkor követeléseiben benne él, azt tulajdonképpen egyáltalán nem kérdőjelezhetjük meg. Ezek történelmi követelmények. Történelmi követelmény a szocializmus, csak a helyes értelemben kell felfognunk. Történelmi követelmény a demokrácia, de történelmi követelmény a liberalizmus, a szabadság, az individualizmus is, még ha ez utóbbi követelményt kevésbé is veszi figyelembe a modern emberiség. Az emberiség nem léphet tovább anélkül, hogy társadalmi organizmusát ne e hármas tagozódás alapján rendezze be: meg kell valósítania a szocializmust a gazdasági életben, a demokráciát a jogi és állami életben, a szabadságot vagy individualizmust pedig a szellemi életben.

Ebben kell látnunk az emberiség egyetlen kiútját, a valódi segítséget. De nem szabad megzavarnia bennünket annak, hogy éppen akkor, amikor ezek az erőteljes, legyőzhetetlen történelmi követelmények megjelentek korunkban, egyéb követelményeket is észrevesznek azok, akik a dolgokba mélyebben belelátnak. A felnőtt embereknek valóban egy olyan társadalmi organizmusban kell majd élniük, amelynek gazdaságilag szociálisnak, államilag demokratikusnak és szellemileg liberálisnak kell lennie.

A nagy kérdés a jövő számára viszont a következő: hogyan kell viselkednünk a gyermekekkel szemben, ha úgy akarjuk őket nevelni, hogy mint felnőttek a legátfogóbb értelemben képesek legyenek belenőni a szociális, a demokratikus és a liberális elembe? A jövőre vonatkozó társadalmi kérdéseink egyik legfontosabbika itt a jelenben éppen a nevelés ügye. A szellemtudományban a nevelés kérdését abból a szempontból kell néznünk, ahogyan a jelenkor emberiségét kell megítélnünk, ha azt akarjuk, hogy előbbre jusson. Ha a jelen egyik legsürgetőbb kérdéséhez, a neveléshez nem ennek alapján közelítünk, akkor a társadalmi követeléseink is zavarosak maradnak. Aki a nevelés kérdését illetően meg akar ismerkedni az alapvető irányelvekkel, annak csak kézbe kell vennie kis könyvecskémet: A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból. Ezzel a könyvvel az emberre vonatkozó vizsgálódásokban előtérbe állítottam a jelenkor egyik legfontosabb társadalmi kérdését, a nevelés ügyét. A modern emberiség legszélesebb köreinek tudomást kell szerezniük arról, amit a gyermek fejlődésének három szakaszáról állapít meg a szellemtudomány.

Már sokszor említettem, hogy a születés és a 7. év között – amikor általában megtörténik a fogváltás – az ember utánzó lény, vagyis aszerint cselekszik, amit a környezetében lát. Figyeljék meg ekkor alaposan a gyermeket: mindig azt fogják tapasztalni, hogy a gyermek utánoz, azt teszi, amit a nagyok tesznek. Ezért a gyermek életében rendkívüli fontossága van annak, hogy a környezetében élő emberek csak olyat tegyenek, amit a gyermek utánozhat, sőt, hogy csak olyat gondoljanak és érezzenek a gyermek környezetében, amit a gyermek is követhet, utánozhat.

Amikor a születés révén az ember belép a fizikai létbe, csak folytatja azt, amit átélt a szellemi világban a fogamzás előtt. Ott, mint emberlények a magasabb szellemi hierarchiák lényén belül élünk. Ekkor csupa olyat cselekszünk, ami impulzusként a magasabb hierarchiák lényéből árad ki. Itt az ember még sokkal magasabb fokon utánzó lény, mert az ember teljes egységben van azokkal a lényekkel, akiket utánoz. Majd leereszkedik a fizikai világba. Itt folytatja azt, amit odaát megszokott: hogy egységben van a környezetével. Ez a megszokás most kiterjed arra, hogy együtt lesz azokkal az emberekkel, vagy utánozza azokat az embereket, akik a környezetében találhatók és a neveléséről gondoskodnak, mégpedig úgy, hogy olyasmiket tesznek, gondolnak és éreznek, amit a gyermek utánozhat. Annál nagyobb a gyermek boldogsága, minél inkább nem a saját lelkében kell élnie, hanem a környezete lelkiségében, a környezetében élők lelkében.

Mivel a múltban az emberek élete jóval ösztönösebb volt, azért ösztönösen ráhagyatkoztak erre az utánzásra. A jövőben ez nem így lesz. A jövőben már oda kell figyelnünk arra, hogy a gyermek utánzó lény. A nevelésnél mindig ezt a kérdést kell majd megválaszolnunk: hogyan alakítsuk a legjobban a gyermek életét azt figyelembe véve, hogy a számára legkedvezőbb módon utánozhassa környezetét? Ami a múltban ösztönösen történt az ilyen utánzást illetően, ahhoz nekünk már egyre tudatosabban és egyre intenzívebben kell viszonyulnunk a jövő felé haladva. Mert az embereknek fel kell majd ismerniük valamit: amikor az ember felnőtté válik a társadalomban, akkor szabad embernek is kell lennie. De szabad az ember csak úgy lesz, ha először, mint gyermek a lehető legintenzívebben utánzó volt. Az erőknek, a gyermek természetes erőinek mélyrehatóan ki kell fejlődniük benne éppen ama korszak számára, amelyben a szocializmus megjelenik. Az emberek nem lesznek szabad lények, a szabadságról való minden szónoklás, minden politikai siránkozás ellenére sem, ha az utánzás megfelelő erői nem oltódnak beléjük még gyermekkorukban. Mert ami a gyermekkorban ezen a módon gyökeret ver az emberben, csakis az teremtheti meg az alapot a társadalmi szabadság számára.

Önök már jól tudják, hogy a 7. életévtől a nemi érésig, a 14-15. éves korig a gyermekben egy olyan hajlam él, amit a tekintély alapján való cselekvésnek nevezhetnénk. Semmi sem okozhat nagyobb jót a gyermeknek, mint ha azt, amit cselekszik, azért teszi meg, mert az általa tisztelt emberektől azt hallja a környezetében: „ez a helyes, ezt kell tenni”. És semmi sem rosszabb számára annál, hogy már túl korán, a nemi érés előtt az úgynevezett önálló ítéletre szoktatják rá. A jövőben ezt a tekintély iránti érzést fokozottabban és intenzívebben kell kiművelnünk a 7. és a 14. életév között, mint ahogy ez a múltban történt. Ezekben az években minden nevelést egyre tudatosabban kell építenünk a tekintély iránti tiszta és szép érzésre, ami a gyermekben ébredezik. Mert amit ezekben az években a gyermekben el kell ültetnünk, az fogja képezni az alapját annak, amit majd a társadalomban a felnőttnek kell átélnie magában mint az emberek egyenlő jogait. Az emberek egyenlő jogai másképp nem fognak érvényt szerezni, mert az emberek felnőttként soha nem lesznek érettek az emberek egyenlő jogai iránt, ha gyermekkorukban nem ültették beléjük a tekintély iránti érzést. A múltban elegendő lehetett a tekintély iránti érzés sokkal csekélyebb foka is, a jövőben ez már nem lesz elég. És ezt a tekintély iránti érzést erősen bele kell oltanunk a gyermekekbe, hogy felnőttként érettek legyenek az emberek egyenlő jogai iránt, ami mint történelmi követelmény nem is lehet vita tárgya, mert mint követelmény már megjelent.

Az iskolai nevelést, az iskolai oktatást korunkban úgy kell kialakítani, hogy az emberek a szemléletmódnak ehhez a magasságához emelkedjenek fel, amiről most beszélek. Megkérdezném önöket: mennyire messze van nemcsak a mai emberiség, de a mai tanárképzés is attól, hogy belelásson ezekbe az összefüggésekbe? Mennyit kell még dolgozni azon, hogy ez a belátás elterjedjen? Márpedig ennek teret kell kapnia, mert csak ilyen irányban kereshetjük a kiutat.

Ha ma olyan országokba megyünk, amelyek már túl vannak az első forradalmakon, mit tapasztalunk a mondottak tekintetében az úgynevezett egységes rendszerű iskolák számára kiadott programjaikban? Mi is áll ezekben a programokban? Aki ismeri az emberi természet mélyebb összefüggéseit, annak számára a szocialista oktatásügyi programok igazi rémképek, a legborzalmasabbak, amit csak elgondolhatunk. Így a legnagyobb rémképek, amiket ma kigondolhatnak, a legijesztőbb dolgok, amiket az emberiség elé tárhatnak, azok az iskolaprogramok, tantervek és tanmenetek, iskolai szabályzatok, amelyek Lunacsarszkij, orosz oktatásügyi miniszter nevéhez fűződnek. Ezek Oroszországban oktatásügyi programként tetszelegnek, de ami valójában a meggyilkolása minden valódi szocializmusnak. Európa más területein is az oktatási programok igazi rákfenék, különösen a szocialista programok, mivel egy teljesen képtelen alaptételből indulnak ki, abból, hogy már az iskolát is úgy kell működtetni, ahogyan a társadalomban a felnőttek élnek. Olvastam olyan iskolai programokat, amelyekben az első alapelvek egyikeként ez állt: az igazgatóságot meg kell szüntetni; a tanárok ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a diákok; az egész iskolának a bajtársiasság viszonyára kell épülnie. Ha manapság felszólalunk egy ilyen alapelvvel szemben, mondjuk csak Dél-Németországban, ahol a dolgok még nem is fejlődtek ki annyira, mint Európa más területein, akkor úgy néznek az emberre, mint aki a társadalmi élet területén teljesen járatlan.

Mégis, akik valóban hisznek egy igazi társadalmi organizmus kialakításának lehetőségében, azoknak mindenekelőtt azt kell világosan látniuk, hogy egy ilyen társadalmi organizmus soha nem jöhetne létre a szocialista nevelési programok útján. Mert ha a szocializmust bevezetnék az iskolákba, sohasem tudna kint az életben meghonosodni. Ugyanis csak azáltal válhatnak érettekké az emberek a társadalmilag megfelelő együttélésre, hogy éppen az iskolai években a valódi tekintélyre építik életüket. Jó lenne már mindenütt észrevenni, hogy mennyire messze áll a valóságtól mindaz, amit az emberek tesznek, vagy amikor elképzelik, hogy minek kellene történnie.

A nemi érést követően, a 14-15. életévtől a 21. évig azután kifejlődik az embernél a szexuális szerelmi élet, ami csak egy speciális esete az általános emberszeretetnek. Az általános emberszeretetnek ezt az erejét különösen gondozni kellene abban az időben, amikor a gyerekek az iskolát elhagyják, és más intézményekbe mennek, vagy tovább tanulnak. Mert a gazdasági életnek az az elrendeződése, ami már történelmi követelmény, sohasem lesz áthevíthető azzal, amivel pedig át kellene hevíteni, tudniillik a testvériséggel, azaz az általános emberszeretettel, ha ebben az életkorban nem fejlődik ki az emberekben ez az általános emberszeretet.

A gazdasági életben szerepet játszó testvériség, amire törekednünk kell a jövő érdekében, csak úgy fejlődik ki az emberi lelkekben, ha a nevelést a 15. életév után úgy folytatjuk, hogy teljes tudatossággal éppen az általános emberszeretet kialakításán munkálkodunk, és ha a világszemléleti kérdéseket, az egész nevelést, amely még az úgynevezett egységes rendszerű iskolához igazodik, az emberszeretetre alapozzuk, általában a külvilág felé forduló szeretetre.

Erre a háromféle nevelési fundamentumra kell felépíteni azt, ami kivirágoztathatja az emberiség jövőjét. Ha nem tudunk arról, hogy a fizikai testnek, amely utánzó, a helyes módon kell utánzóvá válnia, akkor ezt a fizikai testet csak az animális ösztönökbe ágyazzuk bele. Ha nem tudunk arról, hogy a 7. és a 14. év között különösen az étertest fejlődik, amit a tekintély iránti érzésre alapozva kell kifejleszteni, akkor az emberben csak a kultúra iránti közömbösség jön létre, és nem jelennek meg benne azok az erők, amelyek szükségesek a jogi organizmus számára. Ha pedig 14-15 éves kortól nem kerül bele a tanításba vagy oktatásba ésszerű módon a szeretet ereje, ami az asztráltesthez kötődik, akkor az emberek sohasem fejleszthetik ki az asztráltestüket, mert ezt nem formálhatják ki szabad képződménnyé magukban.

Ezek a dolgok kölcsönösen összefüggnek. Ezért azt kell mondanom:

A helyes módon történő utánzás megteremti az alapját a szabadságnak; a tekintély iránti érzés a jog alapját teremti meg; a testvériség, a szeretet pedig a gazdasági élet alapját. De ez másképpen is összefügg. Ha nem fejlődik ki megfelelőképpen a szeretet, akkor hiányozni fog a szabadság is. Ha megfelelő módon nem fejlődik ki az utánzás, akkor megnövekednek az animális ösztönök.

Ha önök átgondolják mindezt, akkor beláthatják, hogy a szellemtudomány a megfelelő alapvetés annak számára, aminek civilizációs tartalommá kell válnia a nagy történelmi követelmények szerint, amelyek ma az emberiség számára jelentkeznek. Innen kezdve valóban nem tudunk továbbmenni egy ilyen civilizációs tartalom nélkül, amire szüksége van az emberiségnek, de amire csak a szellemtudomány vezethet rá bennünket. A felmerülő kérdéseket tehát egyfajta szellemi atmoszférába kell helyeznünk. Ez az, amit meggyőződésként az emberlelkekbe kell bejuttatnunk. És még egyszer szeretném hangsúlyozni: vitatkozhatunk arról, hogy még mennyi ideig tarthat, amíg egy ilyen felfogásmód gyökeret ver az emberekben, amire ők maguk legalábbis öntudatlanul már törekszenek. Mert nem is valósulhat meg, ha meggyőződésként nem hatol be az emberek lelkébe.

Úgy hiszem, ebből már látják, hogy milyen összefüggések állnak fenn aközött, amire a szellemtudományban az egyes konkrét területeken törekszünk, és aközött, amit a korszak nehézségei támasztanak, mint nagy korkövetelményt, mint az emberiség történelmi kihívását, és mint szükségszerűséget a jelen és a legközelebbi jövő számára. Ez az oka annak is, amire gyakran rámutattam: a szellemtudományt a jelenkor nagy történelmi feladataival összefüggésben kell szemlélnünk. Manapság az emberek mindenesetre még nagyon-nagyon messze vannak attól, hogy a dolgokat úgy ítéljék meg, ahogyan itt jellemeztem. Az emberiségben bizonyos értelemben egy feszültségnek kell megjelennie, az elégedetlenség feszültségének, aminek folytán az ellentétes oldalból, a tisztán materiális törekvésekből majd kialakulhat a spiritualitásra, a szellemiségre való törekvés. De vajon hogyan igazodnak el az emberek a felmerülő problémákban, azokban, amelyek éppen oda terelik őket, hogy a maja, az ideológia befolyása alatt kifejezetten az ezzel ellentéteset értsék meg?

Hol tartunk még ehhez képest? Az impulzusok, amelyeknek alapján a Kelet embere és a Nyugat embere gondolkodik, különbözőek, ha konkrétan fogalmilag nézzük őket. Bizonyos fokig azonban megvan az a sajátosságuk is, hogy hasonló lelki hangoltságot hoznak létre Keleten is és Nyugaton is. Ezt a fajta lelki hangoltságot szintén észre kell vennünk. Hogy a keletiek a külső világot majának tekintették, ez régi valami. A korábbi időkben valóban nagy jelentősége volt annak a misztikus felfogásnak, hogy a világ csupán maja. De ennek a nézetnek már nincs jelentősége jelenünkben. Csak régen volt. Amikor a majáról való világszemlélet tulajdonképpen elavult lett, akkor átjött Keletről az a magatartás, hogy az emberek egyfajta passzív módon átadták magukat ennek a szemléletnek: létrejött a fatalizmus. Európa felé tekintve a törökségbe férkőzött be a legkirívóbb módon az effajta fatalizmus. A fatalizmus, vagyis hagyni, hogy minden megtörténjen: ez az emberi akarat passzivitásával azonos. A nyugati szemlélet a majáról alapjában véve már úgy jelent meg, hogy ennek a fatalizmusnak az atmoszférájába került.

Ezt a szemléletet az ideológiáról a legnyíltabban Karl Marx és Friedrich Engels dolgozta ki. Ez a modern szocialista tan, amely szerint minden szellemi-lelki, ami megjelenik, az egyetlen valóságból, a gazdasági folyamatból származik, és pusztán csak maja, pusztán csak ideológia.

Hogyan lépett fel ez a tan? Már fatalista módon jelentkezett a világban. Mert mi volt a világháború katasztrófájáig a szocialista tan ismert tétele? A következő: a tőkék felhalmozódnak, koncentrálódnak, egyre nagyobb és nagyobb tőkések és kapitalista csoportok jönnek létre, trösztök, szövetségek, és így tovább. A gazdasági folyamatok teljesen maguktól játszódnak le, a tőkés csoportok mind inkább koncentrálódnak, egészen addig az időpontig, amikor a tőke feletti uralom magától átmegy a proletariátushoz. Az embernek semmit sem kell ehhez tennie, ez egy objektív, egy tisztán gazdasági folyamat: fatalizmus.

A fatalizmushoz érkezik el végül a Kelet, és ebből indul ki a Nyugat, éppen hogy a lakosság többsége. Fatalista az emberek nagy része. Beletörődnek abba, amit a világfolyamat magával hoz. Ez lett a Kelet elve, de ez a Nyugat elve is. Csakhogy az, amibe az ember fatalistán belenyugszik, a Kelet számára valami szellemiség, a Nyugat számára viszont a materiális gazdasági folyamat. Egyoldalúan szemlélik az ember történelmi fejlődését. Végignéznek a mai emberi világfejlődésen, ahogy az a korábbi állapotokból kialakult, azután találnak ugyan ebben a világfejlődésben egy szellemi elemet is, de amit az emberek, mint mondtam, puszta ideológiának tekintenek.

Mire vezethető ez vissza? A görögségre. Lelki alkatunk legmélyén még valami görögszerűt cipelünk magunkkal. Gimnáziumainkban olyan a nevelés, ami a görög lelki struktúrát utánozza. Görögországban természetes volt az ilyen beállítottság az iskolás korban. A görögöknél a lakosság nagy tömegét a szegény nép, a rabszolgák, a helóták tették ki. A hódítók más fajtából valók voltak. A más származásúak művelték a szellemi életet, ők voltak a szellemi élet jogosult hordozói. Ezt egészen határozottan látjuk a görög szobrászatban is. Nézzenek meg egy Merkúr-fejet – ezt már gyakran említettem -, egészen máshogyan áll a füle, egészen máshogyan áll az orra és a szeme. A görögök, amikor a Merkúr-fejet kidolgozták, akkor megmutatták azt a lakosságot, amelyet meghódítottak, azokat, akiknek átengedték a külső gazdasági életet. Az árja – akit a Zeusz-fejen, Héra-fejen, Athéné-fejen ábrázoltak – volt az, akinek a kozmikus hatalmak a szellemet adományozták.

De ne higgyük, hogy ami mint görög lelki struktúra létezett, csak az általános lelki alkatban jutott kifejezésre. Megnyilvánult ez egészen a görög nyelv szóképzésében és szókapcsolataiban is. A görög nyelv olyan jellegű, ami arisztokratikus lelki struktúrára épült. És ez még fellelhető a mi lelki életünkben is! Ezért nem is a szellemi élet teljes megújításáról volt szó, amikor elérkezett a XV század közepe, hanem a szellemi életünknek csak a reneszánszáról, újjáéledéséről, vagy megreformálásáról, de nem az újrakezdéséről. Ez csak a régiek felfrissítése volt, mert még ott hordoztuk magunkban, a szellemi életünkben.

Ezért gimnáziumi ifjúságunkat úgy neveljük, hogy a mai élettel szemben idegenek maradnak. A görögöknél magától értetődő volt, hogy az ifjúságot úgy nevelték, ahogy a mi gimnáziumunk nevel, mert ez tükrözte az életüket. A görögök úgy nevelték a gyermekeiket és az ifjaikat, amilyen az ő életük volt. De mi úgy neveljük a gimnáziumi ifjúságunkat, amilyen ez a görög élet volt. Ezért vált a szellemi életünk a valóságtól idegenné, ezért érzik ideológiának, ezért találhatók mindenütt olyan gondolatok benne, amelyek túlságosan erőtlenek ahhoz, hogy a mostani életet megragadják, mindenekelőtt pedig, hogy cselekvőleg és tevékenyen hatoljanak be az életbe.

De a szellemi műveltség e formája mellett még hordozunk magunkban egy meghatározott jogi műveltséget is.

Mindenhol, minden területen kimutatható, hogy a XV. század közepén egy jelentős változás következett be az emberiség újabb fejlődésében. A gabona ma drága, és minden, ami gabonából készül, szintén drága. Túlságosan drága? Ha utánanézünk annak, hogy az európai országokban mikor volt nagyon olcsó, akkor a IX-X. századhoz jutunk el. Akkoriban a gabona éppen úgy túlságosan olcsó volt, ahogy most túlságosan drága. A XV század közepén volt normális ára.

Érdekes látni, hogy egészen a gabona áráig menően érvényesül ez a XV századi időpont, mint az emberiség nagy fordulata. És mi volt a következménye annak, hogy akkoriban megfelelő gabonaárak jelentkeztek Európa nagy részén? A régi jobbágyság, a régi alávetettség éppen a XV. század közepe tájékán részben kezdett megszűnni. De ekkor, hogy ezt a kezdődő szabadságot megsemmisítse, érvényre jutott a római jog. A politika terén, az államiság területén érvényre jutott a római jog, ahogy a szellemiség tekintetében a görög szellemi és lelki struktúra érvényesült. Nem voltunk képesek mostanáig valami mást létrehozni a jog területén, mint egy újraéledést, a római jog újraéledését. Így társadalmi organizmusunkban görög szellemi struktúránk és római állami struktúránk van.

A gazdasági életet azonban nem lehet a régi újraélesztéseként kialakítani. Mert kétségkívül élhetünk a római jog szerint, nevelhetjük a gyerekeket, az ifjúságot a görög szellemi struktúra alapján, de nem ehetjük azt, amit a görögök ettek, mert akkor éhen maradnánk. A gazdasági életnek a jelenben kell gyökereznie. Így az európai civilizáció gazdasági élete a harmadik elem. Ezen a három területen kell rendet teremtenünk, mivel kaotikusan összegabalyodtak. Ez csak a hármas tagozódású társadalmi organizmus segítségével történhet meg.

Marxhoz és Engelshez hasonlóan rendkívül egyoldalúan fogták fel az emberek azt, amikor felismerték: nem megy tovább, hogy egy olyan szellemi élet vezesse őket, amely a görögségből származik; nem megy tovább, hogy egy olyan államban éljenek, amely a római jogban gyökerezik. Csak a gazdasági élet marad nekünk, mondták. De általában csakis a gazdasági életre gondoltak. A jövőben, mondta Engels, csak az árukat szabad igazgatni és a termelési folyamatokat irányítani, de az embereket nem szabad vezetni. – Ez éppen annyira egyoldalú, mint amennyire helyes. Helyes, de félelmetesen egyoldalú nézet.

A gazdasági életet a saját alapjára és területére kell helyeznünk. A társadalom gazdasági szektorán belül csak a javakat kell igazgatni és a termelési folyamatokat szabályozni. Ennek önállóvá kell válnia. Ha pedig a társadalmi organizmusból kiszorítjuk a jogi élet és a szellemi élet korábbi módját, akkor ezeket is új alapokra kell helyeznünk. Vagyis: a gazdasági élet, a javak igazgatása és a termelés irányítása mellett szükségünk van egy demokratikus állami életre, amely az emberek egyenlőségére épül. Nem a római jog felelevenítésére van szükségünk, hanem az állami élet olyan újjászületésére, amelynek alapja az emberek egyenlősége lesz. Éppen így nem csupán a szellemi élet újjáéledésére van szükségünk, ahogyan az fellépett az újkor hajnalán, hanem a szellemi élet teljes újjáalakítására, újrateremtésére. Tudatosítani kell magunkban, hogy a szellemi élet ilyen újrateremtése előtt állunk.

Amit az emberiség mai fejlődése a legmélyebb értelemben magában hordoz, ahhoz kapcsolódik az, amit a társadalmi organizmus hármas tagozódásának elveként mondtam ki. Ez nem valami ötlet, hanem olyasmi, ami korunk legmélyebb szükségletéből született meg, olyasmi, ami a jelenkornak a leginkább megfelel. Sokan vannak, akik azt mondják, hogy ezt nem értik, mert bonyolultnak, túlságosan bonyolultnak tűnik számunkra. Amikor Németországban újra meg újra arról beszéltek nekem, hogy mindezt mennyire nehéz megérteni, én mindenesetre szembeállítottam az általam mondottakat azokkal a dolgokkal, amikhez az utóbbi 4-5 évben az emberek hozzászoktak már, hogy jól értik őket. Ezeket könnyen érthetőnek találta mindenki, amiket én magam bizony nem értek – mondtam -, mert csak rájuk parancsoltak, hogy tegyenek úgy, mintha értenék. Megparancsolta valami főparancsnokság vagy valami egyéb hatóság, hogy a dolgokat meg kell érteni, és akkor az emberek azokat besulykolták magukba. Az emberek azáltal fogadtak el valamit, hogy rájuk kényszerítették. Most ellenben arról lenne szó, hogy a szabad emberi lélekből kell valamit megértenünk. Ehhez viszont a lelkeknek fel kellene ébredniük. Ezt pedig nemigen akarják. De ezen múlik minden. Nem a dolgok nem értése hoz megoldást, hanem a még szunnyadó akaratunk, és a még hiányzó bátorságunk, hogy belelássunk a valóságba. Nyilván, aminek teljesen új hangon kell az emberiséghez szólnia, azt más mondatokban is kell megfogalmazni, mint amihez hozzászoktak az emberek mostanáig. Mert három másik dolog tartja őket fogságban, szemben azzal, amiről a hármas tagozódás elvében beszélek.

Ebben a hármas tagozódásban a szellemi élet megújításának úgy kell megtörténnie, hogy az emberek valóban érezzék saját lelkiségük kapcsolódását az objektív szellemi élethez. Ezt még nem érzik. Mert amikor az emberek erről beszélnek, akkor legnagyobb részt csak frázisokat mondanak. De miért beszélnek frázisokban? Frázisokat akkor mond az ember, amikor nincs semmilyen viszonya ahhoz, amire vonatkozik a frázis. Mivel az embereknek nincs kapcsolatuk a szellemi élettel, azért a szavaik frázisokká lesznek.

Az utóbbi években sokat beszéltek a jogról, a jog újraalkotásáról a civilizált emberiség területén. Hogy az emberek a jogra vonatkozóan még mennyire messze állnak a valóságtól, azt eléggé megmutatták a jelenkor eseményei. Kétségkívül mindezidáig nem a jogról, hanem csupán a hatalomról vitatkoztak, jóllehet a „jogról” beszéltek.

És a gazdasági életben? Az embereknek nem voltak gondolataik, amelyek a gazdasági életet átfogták volna, ezért az események maguktól zajlottak. Jellemző volt a gazdasági életben, hogy az emberek csak termeltek és termeltek, úgy valahogy, ahogy akkoriban, 1914 elején Bécsben mondtam, ahol ezt a fajta termelést társadalmilag „rákos fekélynek” neveztem. Az árukat kidobták a piacra, és az egész gazdasági körforgásnak magától kellett végbemennie, nem a gondolatok vezérelték. Kaotikus, terv nélküli gazdasági élet volt. A jogi élet is csak a hatalomról szólt. A szellemi élet meg frázisokba fulladt. Ilyen most a hármas tagozódásunk, amivel büszkélkedhetünk. És ebből a hármas tagozódásból kell kijutnunk. De csak akkor jutunk ki belőle, ha komolyan vesszük azt, amit éppen a hármas tagozódásról tudnunk kell.

Ez viszont olyasmi, amit alapjában véve csak úgy érthetünk meg, ha az antropozófiai irányultságú szellemtudományhoz fordulunk. Megrázó volt, amikor néhány héttel ezelőtt egy nyilvános előadáson egy mondatot kimondtam, ami egy lényegbevágó, valóságos megállapítás volt. Azt mondtam: korunk vezető köreinek többé nem lenne szabad megbízniuk az agyukban, mert az már dekadens. Oda kellene eljutniuk, hogy azt fogják fel, amit nem az aggyal ragadunk meg, hanem az étertesttel. Azok a gondolatok, amelyeket az antropozófiai irányultságú szellemtudományban ragadunk meg, nem szorulnak rá az agyra. A vezető köröknek, a mai polgárságnak már fiziológiai fejlődése miatt is hajlandónak kellene mutatkoznia arra, hogy átadja magát a szellemi megismerésnek, és ne olyasmivel foglalkozzon, amit az ember csak a dekadens aggyal művelhet.

A proletariátus felfelé tör. Neki az agya még elhasználatlan. A citrom még nincs teljesen kifacsarva; náluk az agyban még megmutatkozik valami az atavisztikusból. Ezért érti meg a proletariátus azt, amit a dolgok egy újabb rendje értelmében fogalmazunk meg. Ma a dolgok úgy állnak, hogy lényegében véve az egész proletariátus rávehető lenne ezekre a dolgokra, csak a vezetői nem, mert ők már elpolgárosodtak. Ezek nagyobb nyárspolgárok, mint az igazi nyárspolgárok. Átvették a nyár- spolgáriságot, és a legmagasabb fokra fejlesztették. De másfelől tapasztalható egy nagymértékű alázatosság is. Ezt az alázatosságot meg kellene törnünk. Mert addig ezen a területen nincs segítség.

Láthatjuk, hogy a jelenben a dolgok mennyivel komplikáltabbak, mint azt rendszerint hiszik, és éppenséggel olyanok, hogy igazából csakis a beavatás tudománya vezethet el bennünket a jelen társadalmi problémáinak tényleges megértéséhez.

Három fogalmat találnak A társadalmi kérdés lényege című könyvemben, amit elsősorban nem antropozófusoknak írtam, hanem a nagyközönségnek. Ebben a jelenkori társadalmi élet három fontos fogalmával találkozhatnak. Az egyik az áru, vagy a termék, a gazdasági életben megjelenő javak fogalma. Egy további fontos fogalom a munka. A harmadik pedig a tőke. Tulajdonképpen e három fogalommal függ össze a jelenkori társadalom megértése.

Mi minden elhangzott már a társadalomtudományban, amikor ezt a három fogalmat értelmezték! Aki ismeri mindazt, amit különösen a XIX. század második felében a közgazdaságtudományban megkíséreltek, hogy ezt a három fogalmat, az árut, a munkát és a tőkét meghatározzák, az tudja, hogy mire jutottak ebben a képtelen tudományban, mert ez az egész tudomány nem kielégítő. Egy lenyűgöző példát a múltkor is már említettem. A híres professzor, Lujo Brentano, napjaink közép-európai közgazdaságtudományának kiválósága, nemrégiben írt egy cikket, melynek címe A vállalkozó volt. Ebben kifejti a vállalkozó három ismérvét. Én csak a vállalkozó harmadik ismérvét akarom önöknek ismertetni Brentano szellemében. Ez a harmadik ismérv az, hogy az ember a termelőeszközöket a saját számlájára és felelősségére alkalmazza. Nemde, a vállalkozó termelőeszközök tulajdonosa, és a piac számára termel a saját számlájára és felelősségére. Mármost ez a fogalom annyira kusza a jó Brentanonál, aki a jelenlegi egyetemi közgazdaságtudomány erőssége, hogy ugyanebben a cikkben a szerző boldogan lyukad ki oda, hogy még ki nevezhető vállalkozónak a gyároson, a vállalatok üzemeltetőin kívül? Nem más, mint a modern munkás! A modern munkás vállalkozó, mert termelőeszköze van, ami éppen a saját munkaereje, amit felajánl a piacon a maga számlájára és felelősségére. Lujo Brentano úr fogalma a vállalkozóról annyira kristálytiszta, hogy még a munkás is beletartozik ebbe a fogalomba. Ennyire értelmes a mai közgazdaságtan! Teljesen nevetséges! De mégsem támad nevethetnékünk, mert az egyetemek vezető helyet töltenek be a szellemi életben. Az egyetemek azonban ilyen dolgokra jutnak a közgazdaságtan területén. Az emberek nem akarják bevallani maguknak, nincs bátorságuk kimondani, hogy mennyire nevetséges dolgok születnek az ilyen témákban. Mert igazán meghökkentőek.

De mindezeket feltétlenül meg kell vizsgálnunk, és meg kell kérdeznünk: mi az oka annak, hogy éppen a társadalomra vonatkozó fogalmakról, amelyek mostanság égető napi kérdéssé váltak, nem adnak kielégítő magyarázatot a tudományok? Örömömre szolgálna, ha ezekről a kérdésekről részletesen kifejthetnék egyet s mást mostani itt tartózkodásom során. Ma csak érintőlegesen akarok utalni arra, hogy miért van ez így.

Bármennyire is csupán közgazdasági fogalom az áru, sohasem lehet a lényegét megfejteni a szokásos tudománnyal. Önök nem juthatnak el az áru fogalmához, ha ebben nem az imaginatív megismerésre támaszkodnak. Csak úgy ragadhatják meg az áru fogalmát, ha ezt az imaginatív megismerés segítségével teszik. És nem érthetik meg a munkát a társadalomban, a gazdaságban, ha ez nem az inspiratív megismerés alapján történik. Végül, a tőkét sem határozhatnák meg, ha ehhez nem az intuitív megismerést vennék igénybe.

Az áru fogalma tehát megköveteli az imaginációt, a munka fogalma megköveteli az inspirációt, a tőke fogalma pedig az intuíciót. Ha ezekhez a fogalmakhoz nem így közelítünk, akkor abból mindig csak valami zavaros dolog lesz. Így megérthetjük már, hogy honnan származnak a zavaros gondolatok. Miért definiálja Brentano a tőke fogalmát, amely egybeesik a vállalkozó fogalmával, úgy, hogy nála a munkás is tőkés, vagyis vállalkozó? Ez azért van, mert ő természetesen korunk egyik nagyon okos személyisége, de sejtelme sincs arról, hogy ahhoz, hogy a tőkéről valóságos fogalmat alkosson magának, intuitív megismerésre lenne szüksége.

Csakugyan, ez kerülő úton megy végbe. A Biblia utal erre a kerülő útra, amikor a kapitalizmusról mint mammonizmusról beszél. Vagyis összefüggésbe hozza a tőkét egy sajátos természetű szellemiséggel. De bármilyen szellemiséget csak intuíció által ismerhetünk meg. Így ha a kapitalizmusban működő szellemiséget, a mammonizmust meg akarjuk ismerni, akkor szükségünk van intuíciókra. A Biblia már tudott erről. De nekünk most egy olyan világmegismerésre van szükségünk, amely mindezt modern formába helyezi át.

Meg kell kísérelnünk e témákat, amelyeket ma még az emberek zavarosaknak tartanak, valódi szakszerűséggel átitatni. De ezen a területen valódi szakértelem csak akkor lesz, ha társadalmi szemléletünket igazi szellemtudománnyal hatjuk át. Ez az, amihez az élet elfogulatlan szemlélőjének ténylegesen el kell jutnia. Emlékezzenek vissza arra a nevezetes kérdésre – amennyiben ott voltak önök -, amit Bernoullianumban, Baselben elutazásom előtt egy előadás után feltettek, ahol valaki felvetette azt a kérdést a beszélgetés során: hogyan érhető el, hogy Lenin világuralomra tegyen szert? Mert semmilyen segítséget nem lát mindaddig, mondta az illető, amíg Lenin nem lesz a világ ura. – Értik, hogy mekkora zűrzavarra utal ez? Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akik manapság a legradikálisabban viselkednek, a legreakciósabbak. Szocializmust akarnak. És mindenekelőtt a hatalmi viszonyok szocializálásával kellene kezdeni. De az emberek a szocializmust Lenin univerzális gazdasági monarchiájával kezdik. Hozzá sem fognak ahhoz, hogy szocializálják a hatalmi viszonyokat. Ma ennyire torzan látják egyesek a dolgokat. Az ilyen esetek valóban nevezetesek maradnak, amikor valaki kijelenti: Leninnek világhatalomra kell szert tennie. Így állnak a dolgok ma. Azok az emberek, akik azt hiszik magukról, hogy a legvilágosabb fogalmaik vannak, valójában a legfonákabb fogalmakat hangoztatják. És ezen a téren nem is fognak világossághoz jutni, amíg nem értik meg, hogy ezt a világosságot csakis a szellemtudománytól kaphatják meg.

– Dornach, 1919. augusztus 10.

[Szellemi életünkben még mindig a görögség, állami-jogi életünkben a rómaiság szemléletmódja érvényesül. Korunkban az absztrakt tudomány csak kísértetképeket hoz létre a valóságról, az akarat pedig értelmetlenné válik. A régebbi korokban az emberek ösztönösen indultak ki a szellemiből, nekünk tudatosan és erőfeszítések árán kell a szellemiből fakadóan gondolkodnunk és akarnunk. A kereszténység eddigi története során kiirtották az ismétlődő földi életekről való tudást az emberek tudatából. Most ezt a tudást újból meg kell szereznünk, vagyis a vallási tudatot ki kell bővítenünk az ismétlődő földi életek tanával. A nevelést szellemi alapokra kell helyezni. A tanmenet és az órarend.]

Ha meg akarjuk érteni, hogy mi az antropozófiai szellemtudomány feladata a jelenkorban és a legközelebbi jövőben, akkor – ahogy kis idővel ezelőtt és tegnap is hallhatták – tekintetbe kell vennünk azt, hogy mi jellemzi az emberiség fejlődését a XV század közepe óta. Mindaz, ami a jelenben történik, végül is arra vezethető vissza, hogy a XV századdal kezdődően egy olyan törekvés él az emberiségben, hogy az egyes emberi individualitások megteremtsék személyiségüket, valódi személyiséggé váljanak. Ez korábban nem volt lehetséges, és ez egyáltalán nem volt az emberiség feladata a megelőző korszakokban az Atlantisz utáni történelemben. Ha meg akarjuk érteni a nagy fordulatot, amelyben még benne állunk, akkor ezeket a dolgokat részletesebben kell szemügyre vennünk, mint ahogy tegnap jellemeztem őket.

Azt mondtam önöknek: szellemi életünkben még mindig görög lelki beállítottságunk van. Az a mód, ahogyan a gondolatainkat megformáljuk, ahogyan a világról gondolkodni szoktunk, tulajdonképpen a görög lelkiség utóhangja. Az a mód pedig, ahogyan általában a joghoz viszonyulunk, és mindahhoz, ami a joggal kapcsolatos, a római lelki beállítottság utóhangja. Állami berendezkedésünket lényegében még mindig olyan képződménynek tekintjük, amilyen az állam a Római Birodalomban volt. Ezért, csak ha belátják az emberek, hogy ebbe a kaotikus jelenbe a társadalmi organizmus hármas tagozódásának kell behatolnia, akkor fognak végre a valóságnak megfelelően gondolkodni és tűzhetnek ki világos célokat.

A görög lelki beállítottságot legfőként az határozta meg, ami Görögországot ténylegesen jellemezte, és ami a XV század közepéig nagyrészt kihatott a mi történelmi fejlődésünkre is. A görög territóriumon ott látjuk a leigázott népességet és a hódítókat, akik a területet elfoglalták, és akik a régi Görögország szellemiségét is meghatározták vérségi származásukra hivatkozva. A régi Görögország lelki beállítottságában tehát egyáltalán nem ismerjük ki magunkat, ha nem vesszük figyelembe, hogy ott úgy gondolkodtak a társadalmi viszonyokról, ahogyan az az árja hódító lakosság vérségi leszármazásából fakadt. Természetesen az újabb kor emberisége túlnőtt azon, ami itt a görögöknél alapul szolgált. A görögöknek egyszerűen magától értetődő volt, hogy kétféle ember van, vannak olyanok, akik elsősorban Merkúrt imádják, és olyanok, akik Zeuszt. Ez a két embercsoport szigorúan elkülönült egymástól. De az emberek ott úgy gondolkodtak a világról és annak isteneiről, ahogyan egy hódító nép gondolkodik vérségi leszármazása alapján. Mindenre kiterjedt az, ami egy meghódított és egy hódító nép szembenállásából eredt. Aki közelebbről megnézi a mai társadalom emberét, az felismeri, hogy érzésünk szerint, aszerint, ami tudattalanul a lelkünkben él, már nem fogadjuk el ugyan a világszemlélet ilyen arisztokratizmusát. De a világszemléletnek ez az arisztokratizmusa még benne él az eszméinkben, a fogalmainkban, különösen akkor, ha magasabb iskolát végzünk el. A középiskola, különösen a gimnázium, mindent, ami a tanításhoz tartozik, úgy hoz létre, hogy az csak a görögség valamilyen utócsengése, újraélesztése lesz. A technikai és mezőgazdasági főiskoláktól nyilván most eltekintve, a főiskoláknak mindenekelőtt a mostani élet alapján kellene működniük, de ezek külső struktúrájukban még a görögországi oktatás struktúráját veszik mintául. Ha mégoly nagyra értékeljük is a görögséget a maga idejében és a maga kora számára, ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy korunkban a szellemi élet megújítása vált szükségessé, és hogy immár egyre elviselhetetlenebb, hogy az emberiséget olyan személyek vezetik, akik fogalmaik építkezésmódját és jellegét gimnáziumi középiskoláinkban szerzik meg. Nyilvánvalóan minden vezető állásban ma még olyan emberek vannak, akik fogalomalkotásukat a középiskolából, a gimnáziumból hozzák. De ma már nyíltan kell beszélnünk arról, hogy nem a kis, hanem a nagy változások ideje jött el, és hogy a jelen témáiról szakszerűen kell gondolkodnunk, vagyis nem ragaszkodhatunk a régi gondolkodásmódhoz.

Tudják önök is, hogy ami a görögségben még a vérre alapozva bontakozott ki, az a római időkben absztrakttá vált. Ezt itt egyszer már említettem. Miközben a görög társadalmiság – hiszen ezt nem nevezhetjük államiságnak – teljesen a vérségi származás alapján fejlődött és épült ki, ez a vérből származó jelleg nem ment át a rómaiságba. A rómaiságba átkerült ugyan az a törekvés, hogy az emberek társadalmilag még úgy tagolódjanak, ahogy Görögországban tagolódtak. De ennek a tagolódásnak az okát többé már nem a vérre vezették vissza. Miközben a régi korok görögjeinek eszükbe sem jutott volna kételkedni abban, hogy vannak „alacsonyabb” fajtájú emberek, a meghódított nép tagjai, és vannak „magasabb” fajtájú emberek, az árják, addig a rómaiaknál ez már nem így volt. A Római Birodalomban az a tudat fejlődött ki erősen, hogy a társadalom tagolódása a hatalom, az erőszak által történik. Emlékeztetnék arra, hogy a rómaiak az eredetüket azokra a Róma környéki rablókra vezették vissza, akiket egykor egybehívtak, hogy rablóbandaként Rómát megalapítsák. És Róma két megalapítója nem is finom anyatejet fogyasztott, hanem, mint tudják, az erdőben egy állat tejét szívták, egy farkasét.

Ezek olyan dolgok, amik a rómaiságon belül jelennek meg, és amelyek odavezettek, hogy Rómában már inkább absztrakt fogalmak alapján tagolták a társadalmat. Így a rómaiak ilyenfajta lelki beállítottságából eredt az, ami a jogi és politikai fogalmak tekintetében később átszármazott hozzánk is.

Efféle összefüggéseket említve mindig eszembe jut egy régi barátom. Már elég idős volt, amikor megismertem. Ifjúsága idején, 18 évesen megszeretett egy lányt, úgymond csendben beleszeretett, de nem lehettek egymáséi, nem házasodhattak meg, és így várakoztak egymásra, hűek maradtak egymáshoz. 18 éves volt, amikor szerelmes lett, és amikor végre lehetőségük nyílt arra, hogy megházasodjanak, akkor már 64 éves lett. Ekkorra összekuporgatott annyit, hogy úgy hihette, most már elhatározhatja magát erre a lépésre. Visszament a Salzburg melletti szülőfalujába, helyben akarta feleségül venni szíve választottját, akit olyan régóta szeretett. De mi történt? A templom a plébániával együtt valamikor leégett, így a keresztlevelet nem tudta megkapni. Nem volt papír arról, hogy hol keresztelték meg, és így nem tudta bizonyítani, hogy egykor megszületett. Még élénken emlékszem, amikor a levelét megkaptam. Akkoriban Bécsújhely környékén laktam, oda jött a levele – a barátom Bécsújhelyen dolgozott, de akkor szülőfalujában élt, Salzburg közelében -, és ezt írta nekem: mégiscsak azt hiszem, teljesen evidens, hogy én megszülettem, mivelhogy élek; de az emberek nem hiszik el nekem, hogy megszülettem, mert nincs keresztlevelem.

Beszéltem egyszer egy ügyvéddel, aki azt mondta: egy pernél nekünk egyáltalán nem olyan fontos, hogy valaki él-e vagy sem, nekünk csak a születési anyakönyvi kivonatra van szükségünk.

Az ilyen történetekre mindig emlékezni fogunk, mert nyilvánvalóan teljesen groteszk dolgokat árulnak el az életről. Az a beállítottság, ami ebben a történetben meghúzódik, jól mutatja, hogy egész közéletünk még a római jellegre épül, az egyik területen jobban, a másikon kevésbé. Nemde, az ember ma még nem azáltal lesz polgár a világban, hogy megszületett, és mint ember létezik, hanem azáltal polgár a világban, hogy mint polgárt itt vagy ott elismerték és bejegyezték. Mindezek a jelenségek visszautalnak a római időkre. A vérszerinti leszármazás átment bürokráciába.

Ennek következménye, hogy ma, amikor ezek a dolgok dekadenciába jutottak és hanyatlóban vannak, sokan általában nem arra helyezik a hangsúlyt, hogy ők, mint emberek értékesek, hanem úgy hiszik, hogy valaki azáltal lesz értékes, ha besorolják valamilyen hivatali hierarchiába, és ilyen vagy olyan hivatali ranghoz jut. A római jogfogalmakból következően az ember sokkal inkább valamiféle személytelen lénynek számít, mint igazi személyiségnek. De a XV. századtól kezdődően az emberiségben öntudatlanul vagy tudat alatt fokozatosan megjelent az a törekvés, hogy mindent a személyiségre építsen. Ez megerősíti számunkra azt, hogy szellemi életünk és jogi életünk tekintetében az állapotok elavulttá váltak, és hogy e két területet illetően megújulásra van szükség, valódi megújulásra. De aminek itt megújulásként érvényt kell szereznünk az emberi lelkekben, az összefügg az emberiség fejlődésének egy sokkal mélyebb impulzusával is.

Idézzék fel még egyszer maguknak, hogy az emberiség újabb fejlődése a XV. század közepe óta a megismerés területén különösen feltöltődött a természettudományos gondolkodásmóddal, mégpedig leginkább avval, amely részben absztrakt természeti törvényekre épül, részben az érzékszervi szemléletre, és az olyan gondolatokra, amiket erről az érzékszervi szemléletről alkot az ember. Semmi mást nem engednek érvényesülni, csak azt, ami az érzékszervi szemléletből származik, illetve azt, amit erről gondol, vagy az érzékszervi szemlélet útján tesz az ember. De tegnap ismét felhívtam a figyelmet arra – és legutóbbi elutazásom előtt is említettem -, hogy ma már meglehetősen sok ember van, akikben kialakult az a jogos vélemény, hogy egy ilyen természetszemlélet, ahogyan azt az említett formában elsajátítjuk, csak egy kísértetképet nyújt számunkra a természetről. Amit a természet kutatója, mint világképet megalkot a világról, az csak valami „kísértet” a világban, nem a valóságos világ. Azt kell mondanunk tehát: az emberiség a XV század közepe óta egy kísértetszerű képet épít magának a világról annak egyik felét illetően. Emögött azonban a beavatás tudománya számára valami sokkal mélyebb rejtőzik, amit meg kell magyaráznia az embereknek.

Az érzékszerveink tárgyain semmit sem korrigálhatunk. Hogy azokat majának vagy valami egyébnek tekintjük, alapjában véve közömbös egy mélyebb világszemlélet számára. Érzékszerveink tárgyain semmit sem írhatunk át: olyanok, amilyenek. Egy piros virág mindig piros virág marad, teljesen mindegy, hogy látszatnak vagy valóságnak vesszük, önmagában az, ami. Ennélfogva az érzékszerveken alapuló szemléletünk is adott tény. A vita csak akkor kezdődik, amikor gondolatokat alkotunk erről az érzékszervi szemléletről, amikor ezt az érzékszervi szemléletet ilyennek vagy olyannak ítéljük meg, így vagy úgy értelmezzük. És ekkor jönnek a nehézségek. Vajon miért? Ennek az az oka, hogy azok a fogalmak, amelyeket a XV. század óta ki kell alakítanunk, másféle fogalmak, mint a korábbi emberi fogalmak. Ezt a mai történelemtudományban, amely puszta „fable convenue” (szokványos mese – a ford.), mint többször említettem, egyáltalán nem helyesen ítélik meg. Akinek megvan a lehetősége betekinteni a XV. század előtti emberi fogalmakba, az tudja, hogy ezek a fogalmak teljesen képszerűek, vagyis tulajdonképpen imaginációk voltak. A fogalmaknak az az absztraktsága, ahogyan ezt most tapasztaljuk, csak a XV. század közepétől létezik.

Miért fejlődtünk úgy, mint emberiség, hogy a XV század óta ilyen absztrakt fogalmaink vannak, amelyekre ma annyira büszkék vagyunk, és amelyekből ki sem akarunk lépni? Miért fejlődtek ki bennünk ezek az absztrakt fogalmak? Ezeknek az absztrakt fogalmaknak, amelyeket kialakított az emberiség, az a sajátosságuk, hogy bár az érzékelhető világra alkalmazzák őket, erre tulajdonképpen egyáltalán nem alkalmasak. Nem érnek sokat az érzékelhető világ szempontjából. Ezt A filozófia rejtélye című könyvemben a következőképpen fejeztem ki. Amikor az ember kidolgozza absztrakt megismerési fogalmait a fizikai világról, az az ő lelki fejlődésében csak valami mellékáramlat. Éppen úgy, ahogyan elképzelünk egy magszemet a földben: az a természettől csupán arra van rendelve, hogy ismét növénnyé váljon. Sok magszemet azonban az ember lisztté őröl, és kenyérként megeszi. Ez azonban nem volt a magszem számára előre elrendelve. Az egy mellékfejlődés a magszem számára, amikor azt kérdezzük: tartalmaz-e a magszem olyan kémiai elemeket, amelyek a testünk felépítéséhez szükségesek? Nincs benne a magszem, a búza, a rozs természetében, lényében, hogy bennünket tápláljon, hanem csak az, hogy a magból új búza, új rozs jöjjön létre. Így nekünk sem az rejlik a természetünkben, hogy a XV. századtól megjelenő fogalmaink segítségével a külvilágot ragadjuk meg, hanem valami mást kell tennünk ezekkel a fogalmakkal, ha helyesen akarjuk átadni magunkat nekik. A XV. század közepe óta kifejlődött fogalmaink ugyanis annak árnyképei, amit a szellemi világban éltünk át, mielőtt a fogamzás révén lejöttünk volna ebből a szellemi világból. Ezekről a dolgokról már sokszor beszéltem önöknek. Itt van a fogamzás vagy születés, az emberi élet így megy (rajzol). Ha ezt elképzelik, azt látják: fogalmi erőink, az a tény, hogy fogalmakat alkotunk, amelyek most bennünk élnek, valójában annak utórezgései, amit mi a születésünk vagy fogamzásunk előtt élünk át (lásd a rajzot). Ezért tulajdonképpen helytelenül használjuk fogalmainkat, amikor a külső fizikai világra alkalmazzuk azokat.

Éppen ez a goethei természetfelfogás alapja is. Goethe a természeti törvényeket nem fogalmakkal akarta megragadni. ősjelenségeket keresett, azaz a külső szemléleteket vetette egybe, mert úgy érezte, hogy fogalmi képességünk közvetlenül nem alkalmazható a külső természetre. Fogalmi képességünket inkább tiszta gondolkodásként kellene kialakítanunk. És ha eljuttatjuk a tiszta gondolkodáshoz, akkor a születés előtti létezésünkhöz vezet vissza. A mai sajátos gondolkodásunk tulajdonképpen arra való, hogy a fizikai testet öltésünk előtt már létező szellemi lényünket ragadjuk meg ebben a tiszta gondolkodásban. Amíg az emberiség nem érti meg, hogy gondolkodása arra való, hogy magát szellemként felfogja, addig az Atlantisz utáni 5. korszak feladata valójában még nem költözött be az emberi lelkekbe. A természettudomány bizonyos értelemben benyomult az emberiség sorsába. És a természettudománnyal mi megmaradunk a puszta természeten belül, róla nem elmélkedünk, hanem csak arra alkalmazzuk fogalmainkat, hogy megfelelőképpen szemléljük a természetet. De azután a fogalmaink már kifejlődnek annak megragadásához is, ahogyan mi mint szellemek léteztünk, mielőtt a fogamzás vagy születés révén a fizikai testet magunkra öltöttük volna. Az emberek ma még azt hiszik, hogy fogalmi képességükkel pusztán a külső érzékszervi észleleteiket kell osztályozniuk, és így tovább; de csakis akkor fognak helyesen eljárni, ha a XV század közepe óta kifejlődő gondolataikat a szellemi világra alkalmazzák, amelyben fizikai testet öltésük előtt léteztek.

Így az Atlantisz utáni 5. korszak embere a szellemihez, a születéselőttiséghez jut el. De az ember még valami egyéb által is sajátos szituációba került, amit fel kell ismernie és meg kell oldania. A természettudományos kísértet-szemléletünkkel párhuzamosan kifejlődött ugyanis az iparosítás. Tfegnap erre is utaltam. Az iparosítás egyik legfőbb jellemzője, hogy a gép – mint az iparosítás megtestesítője – gondolatilag teljesen átlátható, vagyis semmi felfoghatatlan nincs benne. A múltkor említettem, hogy egy ásványban is mindig marad valami rejtélyes, valami nem-felfogható. A gép viszont teljesen érthető, felfogható. Mindez azonban azt jelenti, hogy a gépre irányuló emberi akarattal valójában nem a realitásra irányulunk, tulaj – donképpen nem a valóság felé fordulunk. A gép alapjában véve egy kiméra a tényleges világvalóság szempontjából. Így az iparosítás valami olyasmit hoz az életünkbe, ami az ember akaratát egy magasabb szempontból nézve értelmetlenné teszi. Ezért döntő hatása lesz annak, ha egyszer gyökeret ver az emberiségben az a meggyőződés, hogy a gép és minden, ami vele összefügg, tehát az egész iparosítás, az emberi akaratot értelmetlenné teszi. Ma már a gépi tevékenység túltengéséhez érkeztünk el, mert mindannak, amit ma a Földön létrehoznak, az egynegyede nem a közvetlen emberi akarat által jön létre, hanem gépi erő útján. Az egynegyede! Ez valami rendkívülit jelent. Azt, hogy az emberi akarat értelme veszélybe került itt a Földön.

Ha például elolvassák Rabindranath Tagore beszédeit, akkor érezniük kell bennük valamit, amit nem ért meg egy európai, aki a szokásos európai észt, a szokásos európai intellektust használja. Másféle beállítottság uralkodik abban, amit ma egy művelt ázsiai mond. Így az európai szellem hoz- záidomulása a géphez egy művelt ázsiai számára egyszerűen érthetetlen és elfogadhatatlan. A keleti ember számára a géppel való tevékenység, maga az ipari tevékenység valami teljes képtelenségnek tűnik. És ugyanilyen képtelenség a keleti ember számára – amit Európában akár elhiszünk, akár nem – az európai politika, ami a gépkorszak idején honosodott meg. Ennek sem látja értelmét a keleti ember. Ezt kifejezésre is juttatja, amikor a művelt keleti ember arról beszél, hogy a történéseknek ezt az egynegyedét, a jelenkori ember munkájának ezt az egynegyedét értelmetlen munkának tartja. De ezt a fajta munkát nem is a régi keleti műveltségű ember műveli, hanem csak a nyugati ember és annak utánzói, a japánok és mások, mert a még sok atavisztikus képességgel, és más szemléleti móddal rendelkező keleti ember tudja, hogy mindannak, amit az ember, mint munkát belevisz a gépbe, annak egészen meghatározott sajátossága van.

Amikor az ember eke elé fogja a lovát, hogy barázdát húzzon, és dolgozik a lóval, akkor ennek a munkának a lóval, amelyben az ember még természeti erőket használ, van jelentősége a közvetlen jelen számára, sőt kozmikus értelme van. Amikor a darázs megépíti a házát, akkor ennek az építménynek is kozmikus értelme van. Amikor tüzet gyújtunk kovakő ütögetésével, röpködnek a szikrák, lángra lobban a tapló és felgyullad a tűz, olyankor az ember összefüggésben áll a természettel, és ennek is kozmikus jelentősége van. Ebből a kozmikus jelentőségből kikerülünk a modern iparosítás következtében. Amikor a villanykapcsolót felkapcsoljuk, abban többé már nem él semmiféle kozmikus vonatkozás. Eltűnik a kozmikus jelentőség. És ha bemennek egy modern gyárba, amely teljesen gépesített, akkor az egy lyuknak számít a kozmoszban, és nincs jelentősége a kozmikus fejlődés számára. Ha az erdőbe mennek fát gyűjteni, ennek kozmikus értelme van a Föld-fejlődés számára. Ha egy modern gyárat néznek mindazzal együtt, ami benne van, úgy annak nincs jelentősége a Földfejlődés számára. Benne hat ugyan az emberi akarat, de anélkül, hogy kozmikus értelme lenne. Gondolják meg, mit jelent ez. A XV. századtól kezdődően ki kellett fejlesztenünk egy olyan megismerési módot, amely kísértetszerű, vagyis nem az igazi valóságra irányul. Egyre több és több olyan tevékenységet végzünk, amihez igénybe vesszük a gépeket. Egyre kiterjedtebbé tesszük az ipari tevékenységet, de az, amit az akaratból belejuttatunk ebbe az ipari tevékenységbe, a kozmosz fejlődése szempontjából teljesen értelmetlen, jelentőség nélküli.

Felmerül ezért a nagy kérdés az emberi lélek előtt: annak a körülménynek, hogy megismerésünk kísértetszerű, hogy akaratunk működése nagymértékben jelentőség nélküli, van-e mégis valami értelme az emberiség fejlődésének egésze szempontjából? – Igen, van értelme, mégpedig rendkívüli jelentőségű. Megvan az értelme annak, hogy bennünket, mint emberiséget az utunkon megakaszt mindez, de csak azért, hogy kísértetszerű megismerésünket egyszer majd meghaladva eltaláljunk a valóságos megismeréshez, egy olyan megismeréshez, amely nem áll meg a természetszemléletnél, hanem a szellemibe hatol be, amely a természet mögött létezik. Amíg az emberek a fogalmaikban egyúttal készen megkapták a szellemit is, akkor elengedhették magukat, nem kellett erőfeszítéseket tenniük, hogy a szellemit saját magukból fakadóan hódítsák meg. Mivel az újabb korban már csak olyan fogalmaik vannak, amelyek a szellemet magukban nem tartalmazzák, de az emberekben mégis ott van a hajlam – amint már említettem -, hogy a szellemihez felküzdjék magukat, azért megjelenik bennük a törekvés, hogy az absztrakt megismeréstől elhatoljanak a reális szellem-megismeréshez.

Minthogy bekövetkezett az iparosítás, amely értelmetlenséget hozott az akarat számára, azért valódi értelmet kell keresnünk az emberi akaratnak. Ezt csak úgy fogjuk megtalálni, ha felemelkedünk egy olyan világszemlélethez, amely a mellé, ami értelmetlen – nevezzük ezt iparosításnak -, valamilyen értelmet helyez oda, amennyiben ezt az értelmet a szellemiből vesszük, mert olyan feladatokat keresünk magunknak, amelyek a szellemiből fakadnak. Korábban nem volt szükség az ilyesmire, mert az akarat a szellemiből eredő impulzusát az ösztönéleten keresztül kapta meg, ennélfogva az embernek korábban nem kellett különösebben erőlködnie, hogy a szellemiből fakadóan akarjon. Ma viszont az szükséges, hogy erőteljesen törekedjünk arra, hogy a szellemiből fakadóan akarjunk. Szembe kell helyeznünk tehát az értelmetlen ipari akarattal egy értelemmel teljes, a szellemiből fakadó akaratot.

Tegnap egy példát mondtam arra, hogy hogyan kellene nevelnünk. Fel kell ismernünk, hogy az ember 7 éves koráig, mivel ekkor különösképpen a fizikai testét alakítja ki, utánzó lény. Ezt kell nekünk ekkor a nevelés alapjává tennünk. Azután tudnunk kell a 7. évtől a 14. évig tartó korról azt, hogy ebben az időszakban a tekintély elve alapján kell vezetnünk a gyerekeket, és a nevelés impulzusává kell tennünk ezt a szellemi ismeretet, tudván, hogy 7 és 14 éves kor között az ember éterteste fejlődik. Végül tisztában kell lennünk azzal is, hogy a 14. és 21. életév között az asztráltest fejlődik, ebben az időben ezt az ismeretet kell a nevelés alapjává tennünk. Ekkor, csakis ekkor akarunk a szellemből fakadóan.

A XV. század közepéig tehát az emberek a szellemiségből ösztönösen akartak. Mi a külső életben teljesen beledolgozzuk magunkat a gépszerűbe, a mechanikusba, még a politikában is, amit az államok fokozatosan gépiessé tettek. Ezért el kell indulnunk egy szellemmel áthatott akarat felé. Ehhez azonban meg kell ismernünk a szellemtudomány eszméit. A nevelést például úgy kell elkezdenünk, hogy azt vesszük alapul, amit a szellemi világ megismeréséből tudunk, vagyis úgy nevelünk, ahogyan az antropozófiai szellemtudomány felvázolja. Az akaratnak ezzel az erőteljesebb, tudatosabb hangsúlyozásával a szellemire alapozva egy ellenképet állítunk fel az iparosítás értelmetlen akaratával szemben.

Így megjelenik számunkra az iparosítás a maga ember- és léleksorvasztásával, de ebben a sivárságban összeszedjük magunkat, hogy a szellemiből fakadóan akarjunk. És a legjobban úgy foghatunk hozzá ahhoz, hogy a nevelésben a szellemiből fakadóan akarjunk, ha úgy nevelünk, ahogyan a szellemből, annak megismeréséből kiindulva kell nevelnünk. A mai időkben sok mindent kell másként elgondolnunk. Ehhez viszont szükségünk van egy körültekintően és finoman kidolgozott belső igazságérzetre. Ma világosan kell látnunk azt, hogy fokozatosan alkalmaznunk kell belső igazságérzetünket ott is, ahol még nem szoktunk hozzá, hogy azt igénybe vegyük. Azt hiszem, néhányan még meglepődnének, ha azt mondaná nekik valaki: igazad van, ha Raffaellót a képei miatt különösen tiszteled; de ha azt követelnéd az emberektől, hogy ugyanúgy fessenek ma, mint Raffaello, akkor nincs igazad. Mert csak annak van igaza, aki csodálja Raffaellót, de tudja, hogy ma rossz festő lenne az, aki úgy festene, mint Raffaello festett. Mert akkor nem úgy festene, ahogy a mi korunk impulzusából kell. Az ember nem érez együtt a korral, ha ezeket a dolgokat nem úgy fogja fel, hogy mindenkor az adott kor feladataira kell ráhangolódnia.

Korunkban el kell sajátítanunk egy finom, egy nagyon árnyalt igazságérzetet ebben az irányban. De a jelenkori emberiség ebben a tekintetben is az ellenkezőt teszi. Mert az az ember benyomása, hogy mindenfelé az igazságérzet léket kapott, nem működik. Az emberek visszarettennek attól, hogy az igazat igaznak, a hamisat hamisnak nevezzék, visszarettennek attól, hogy a hazugságot hazugságnak bélyegezzék. E tekintetben manapság a legrettenetesebb dolgokat tapasztalhatjuk, miközben az emberek teljesen közömbösek mindezzel szemben. De lényeges, hogy úgy érezzük: például a raffaellói festészet többé már nem tartozik a jelenhez, és valami múltbelinek kell tekintenünk, de mint múltbelit csodálnunk lehet.

Korunkban különösen fontos, hogy súlyt helyezzünk az ilyen dolgokra, amikor a lélek legmélyebb szférájából mindinkább előtör az igazság impulzusa. Gyakran gondolok Herman Grimm Michelangelo-életrajzának egy szép helyére, ahol Michelangelo Utolsó ítéletéről beszél. Azt mondja, abban a korban számtalan ilyenfajta képet alkottak, és hogy akkoriban az emberek teljesen valóságosan élték meg azt az igazságot, amit a falon láttak megfestve. Az utolsó ítéletről szóló képeket az emberek, mint igazságot élték át. Ma viszont egy olyan képre, mint Michelangelo Utolsó ítélete, egyáltalán nem tudunk úgy ránézni, hogy közben ne tudatosítanánk, hogy mi már nem úgy érzünk, mint azok az emberek, akiknek Michelangelo ezt a képet festette; azt az érzületet elveszítettük, és legfeljebb már csak azt mondjuk: ennek a képnek a tárgya olyan valami, amiben mi már nem tudunk úgy hinni, mint valami közvetlen valóságban.

Gondoljunk csak arra, hogy a mai tudattal rendelkező ember, aki nem hiszi, hogy az angyalok valóban lejönnek és hogy az ördögök úgy tombolnak, ahogyan Michelangelo képén látható, ez az ember másképpen áll meg ez előtt a kép előtt, mint annak a kornak embere, akinek Michelangelo festett, és aki az ilyen képeket realitásként szemlélte és képzelte el. De éppen akkor, amikor észrevesszük, hogy amit a mai ember érez Michelangelo Utolsó ítéletét nézve, az csak valami szürke és fakó, valami absztrakt, akkor belsőleg felszólítást érzünk arra, hogy megértsük a képnek ezt az egész eleven mozgalmasságát, amit ott a falon látunk. És felmerül bennünk a kérdés: egy kor emberei – Michelangelo az Atlantisz utáni 4. korszak lezáródásakor alkotott, de még teljesen e 4. korszak szellemiségéből fakadóan festett, a 4. és az 5. korszak határán élt, amiről már beszéltem a művészeti előadások során -, egy kor emberei tehát miképpen jutnak el ahhoz, hogy ilyen hatalmas dolgokat imaginációkban, képekben lássanak? Egy ilyen kérdés valóban teljes nagyságában lép elénk, ha tudatosítjuk, hogy mennyire erőtlen, mennyire élettelen az, amit a mai ember Michelangelo e képe előtt állva érez. És akkor az okra kell rákérdeznünk: honnan származik az, hogy az emberi lelkek akkoriban így tudták szemlélni a Föld végét? Honnan származott e kép egész nézőpontja?

Az oka ennek a következő. A kereszténység első idejében, attól a kortól kezdődően, hogy a Golgotai Misztérium behatolt a Föld-fejlődésbe: a Föld-fejlődés megkapta a maga értelmét. De ennek hatására először el kellett felejteni néhány dolgot, amiket a régi módon tudtak, ezeket azonban később ismét vissza kell szereznie az emberiségnek. Ehhez tartozik az ismétlődő földi életek szemlélete. Ha grafikailag ábrázoljuk az életet, akkor így néz ki az emberi összélet menete:

Földi élet – élet a szellemi világban – földi élet – élet a szellemi világban, és így tovább. Hogy az emberi élet egészében így folyik, ez volt a tartalma a régi korok atavisztikus, ösztönös világszemléletének. A kereszténységnek viszont először mást kellett ösztönöznie az emberben, mint amit ebben a régi bölcsességben tudtak az emberek. Mindenekelőtt milyen eszköz szolgálta ebben a kereszténységet? Az, hogy az emberi életről csak ettől az időponttól, a jelenlegi földi élettől kezdődően (lásd X-jel) tudjon az emberi tudat. Az előző földi életéről a legutolsó haláláig ne tudjon. Az ember a születés előtt, a fogamzás előtt, mint mondták, az istenségnek csak egy gondolata volt, nem volt igazi emberi individualitás – az istenségben egy puszta gondolat volt. Ilyen az ember előtt a szellemi világ, ahonnan ő az istenség gondolataként származik, és mint tulajdonképpeni ember csak a születéssel jelenik meg. Majd erre következik a halál utáni élete. – A kereszténység a maga fejlődésének első idejében tehát valójában „eltorlaszolta” a rátekintést erre a sorrendre: élet a halál és az újabb születés között – földi élet – azután ismét élet a halál és az újabb születés között – földi élet. Az emberi érzületet leszűkítették arra, hogy rátekintenek az ember eredetére, és azután a halál utáni életére. Ezt másfelől egyensúlyba hozták egymással, és elképzelték az utolsó ítéletet. Az utolsó ítéletről szóló képek azáltal keletkeztek, hogy kezdetben a kereszténység a preegzisztencia tanát, azaz a fogamzás és a születés előtti szellemi létezésünkről szóló tant kiszorította, kiűzte az emberi érzületből.

De ma emberi-lelki mélységeinkből ismét feltör az a szükséglet, hogy az ismétlődő földi életeket megismerjük. Ezért halványodnak el számunkra azok a képek, amelyek csak egyetlen földi élettel számolnak, és előtte és utána a szellemi világgal. A legerőteljesebb igény jelentkezett arra, hogy a keresztény világszemléletet ismét kibővítsük olyanná, amilyen az a legelső időkben volt. A Golgotai Misztérium nemcsak azok számára jelent valamit, akik csupán egyetlen földi életet fogadnak el, hanem azok számára is, akik tudnak az ismételt földi életekről. Erre a kibővítésre szorul a jelenkor.

Így világosan kell látnunk, hogy egy olyan korban élünk, amikor a szokásos fogalmi megismerés kísértetszerűségét és az iparosítás által kiváltott akarati értelmetlenséget meg kell haladnunk a szellemi megismerés és a szellemivel áthatott akarat fellendülése útján, ahogy ezt már leírtam. Másfelől pedig a vallási tudatot ki kell bővítenünk az ismétlődő földi életek fogalmával.

Az emberi tudat e kitágításának egész fontosságát a jelen emberének mélyen bele kell írnia a lelkébe. Mert alapvetően ettől függ, hogy valóban megérti-e azt, hogy mit jelent a jelenben élni és a jövőt a helyes értelemben előkészíteni. Mindenki képes lehet e dolgok érvényesítésére azon a helyen, ahová az élet helyezi. Végül pedig a külső megismerés is az embereket oda fogja elvezetni, hogy olyan valamit igényeljenek, ami a lelki élet tudattalan mélységeiben már most alapvető szerepet játszik, de ami csak nehezen hatol fel és szólal meg a teljes tudatban.

A legfeltűnőbb a jelenkor életében, hogy olyan sok meghasonlott emberi lélek van, olyan lelkek, akik tulajdonképpen problémákkal küzdenek, akik nem tudnak igazán mit kezdeni az életükkel, akik újra és újra azt kérdezik: mit kellene éppen nekem tennem, mit akar tőlem az élet, – akik mindenbe belefognak, és mégsem jutnak megnyugváshoz. Egyre több lesz az ilyen problematikus természetű ember. Mi ennek az oka? Erről a nevelés hiányossága tehet. Ma úgy neveljük a gyermekeinket, hogy nem azokat az erőket ébresztjük fel bennük, amelyek erőssé teszik az embert az élet számára. Ami ugyanis az embert erőssé teszi az az, hogy 7 éves koráig utánzó lény; hogy egy méltó tekintélyt követ 14 éves koráig, és hogy a szeretetet a helyes módon fejleszti ki magában 21 éves koráig, mert később ezt már nem tudja kifejleszteni. Ezáltal tehát az hiányzik az ember számára, hogy nem ébresztik fel benne azokat az erőket, amelyeknek az adott ifjúi életkorban ki kellene fejlődniük benne. Ez teszi később problematikus természetűvé. Ezt tudnunk kell.

Ezért kellett tegnap azt mondanom: ha valóban azt akarjuk, hogy a jövő társadalmi berendezkedése megfelelő legyen, akkor azt éppen az ember nevelésével készíthetjük elő. Ehhez az szükséges, hogy ezeket a dolgokat valóban ne lényegtelennek, hanem lényegesnek tekintsük. Nevelésügyünk fokozatosan olyanná lett, mintha éppen arrafelé akarnánk haladni, amit tegnap így jellemeztem: a szellem mechanizálódása, a lélek vegetarizálódása, a test állatiassá válása. De nekünk ide nem lenne szabad eljutnunk.

A gyermeki lélekben kifejleszthető erőket kell szilárdan kifejlesztenünk, hogy az ember azokat később előhozhassa gyermekkorának fejlődéséből. Ma visszanézünk a gyermekkorunkra, visszaképzeljük magunkat oda, és semmit sem tudunk előhozni onnan, mert semmi sem fejlődött ki bennünk a gyermekkorunkban. De alaposan meg kell változniuk a nevelési alapelveinknek is, ha ezen a ponton helyesen akarunk eljárni. Mindenekelőtt sok olyasmire kell odafigyelnünk, amit a jelenben különösen magasztalnak, mint fölöttébb jótékony dolgot.

Így szükséges a gyermekeknél a koncentrációt kialakítani, anélkül, hogy a húrt túlfeszítenénk, tehát nem a nevelés túlhajtásával, hanem annak ésszerűségével. Ez a mai embernek megfelelő módon a leginkább úgy lenne elérhető, ha eltörölnénk valamit, amit ma még nagyon szeretnek: ha megszüntetnénk az iskolákban a borzasztó órarendet, az emberi erők tényleges fejlődésének ezt a gyilkolóját. Gondoljunk csak egyszer utána, mit jelent ez: 7-től 8-ig számtan, 8-tól 9-ig nyelvtan, 9-től 10-ig földrajz, 10-től 11-ig történelem. Ami 7 és 8 óra között a lelket átjárja, az kioltódik 8 és 9 óra között, és így tovább. Szükséges, hogy ezekben a dolgokban az alapokig ássunk le. Általában nem lenne szabad arra gondolnunk, hogy tantárgyak vannak, hogy tantárgyakat tanítunk. Meg kell értenünk: az emberben 7 és 14 éves kora között a helyes módon ki kell fejlődnie a gondolkodásnak, az érzésnek és az akaratnak. A földrajzot, a számtant, mindent úgy kell alkalmaznunk, hogy a megfelelőképpen fejlődjön ki az emberben a gondolkodás, az érzés és az akarat.

Sokat beszélnek arról a mai pedagógiában, hogy egyéniségeket kell kifejleszteni, és a természettől kell ellesnünk, hogy a gyermekben milyen képességeket kell kialakítani. Ez mind frázis! Ezek a dolgok csak akkor kaphatnak valami értelmet, ha a szellemtudomány alapján tárgyaljuk őket, különben minden frázis marad. Ezért fontos lesz a jövőben, hogy az ember azt mondja: egy meghatározott életkor számára szükséges, hogy például számtant tanítsunk. Erre két-három hónapot lehet fordítani, hogy délelőttönként számtant oktassunk. Nincs órarend, amely minden tantárgyat egymás után tartalmaz, hanem a számtant egy ideig tanítjuk, majd pedig továbbmegyünk. A dolgokat tehát úgy rendezzük el, hogy ahhoz igazodunk, amit az emberi természet követel meg egy bizonyos időszakaszban.

Láthatják, milyen feladatai vannak egy olyan pedagógiának, amely a jövőn munkálkodik. Ezekben a dolgokban rejlenek a tényleges problémák, amelyekkel ma találkozunk, ha komolyan elgondolkodunk a társadalom alakulásán. Eziránt az emberek még kevés megértést tanúsítanak.

Kapcsolódva eddigi társadalmi tevékenységünkhöz, Stuttgartban egy iskolát létesítünk, amennyire az a mai iskolarendszeren belül lehetséges. Emil Molt elhatározta, hogy gyára, a Waldorf-Astoria-Fabrik dolgozóinak gyermekei számára egy ilyen iskolát alapít. Más gyermekek is csatlakozhatnak, de kezdetben természetesen csak korlátozott számmal.

Ma még persze számolnunk kell azokkal az oktatási célokkal, amiket az állam állapít meg. A gyerekekkel mindeddig ezt meg azt kellett elvégezni, vagyis az embernek kompromisszumokat kell kötnie, de már belevegyítheti abba, amit az állam egyszer már előírt – mert az állam a szocialista szemléletek szerint egy különösen okos bálvány -, tehát az ember kénytelen belevegyíteni abba, amit erről az oldalról követelnek, azt, amit a valóságos emberi természet igényel. De a valóságos emberi természetet először is el kellene ismerni. Mert ki gondol ma arra, hogy az órarend az ember valódi nevelésének gyilkosa? Vannak, akik ebben az irányban úgy gondolkodnak, hogy azt mondják: a világ a feje tetején áll, ismét a lábára kell állítani. Mert vannak ma emberek, akik szeretnék az órákat jobban lerövidíteni, hogy félórát tanítsák a tantárgyakat, egymásután következő sorrendben. Ezt tekintik ma sokan ideálisnak. De csak el kell képzelnünk, milyen roppant kaleidoszkópot ad ez így egymásután: vallástan, számtan, földrajz, rajz, ének. Itt belül – a fejben – azután úgy néz ki minden, mint az összevissza elhelyezkedő kövek egy kaleidoszkópban. Csak a külvilág számára néz ki „elrendezetten”, de valójában a legcsekélyebb összefüggéseket sem mutatja.

Az emberek egyáltalán nem akarják elhinni, hogy ma nagyban kell gondolkodnunk, nem pedig kicsinyesen; tágas nézőpontra, átfogó szemléletmódra kell szert tennünk. Mindenfelé tapasztalható, hogy az emberek végre kegyeskednek azt mondani: „Hát hogyne, forradalmi változások kellenek.” A nyárspolgárok jelentős része ma már hisz is a forradalomban. Nem tudom, hogy itt is így van-e, de számtalan olyan vidék van, ahol az átlagemberek nagy része hisz a forradalom szükségszerűségében. De ha azután olyan dolgokkal jövünk elő, mint amit A társadalmi kérdés lényege című könyvemben írok a hármas tagozódásról, akkor azt felelik: ezt mi nem értjük, ez túl bonyolult. – Már Lichtenberg megmondta: ha egy fej és egy könyv összetalálkozik, és üresen marad az előbbi, arról nem feltétlenül a könyv tehet. Ezekben a dolgokban ma még nem hisznek az emberek, mert nem mindig az önismeret az, ami a lelkük legerősebb oldala. Mégis találkozunk azzal, hogy a nyárspolgárok egyre több helyen hisznek a forradalomban. De akkor azt mondják: Hát igen, az ilyen nagy dolgokba, az ilyenfajta gondolatokba mi nem tudunk belebocsátkozni, de inkább azt mondd meg nekünk: hogyan kell társadalmasítani a cipőgyártást vagy a gyógyszertárakat, hogyan lesz ez vagy az társadalmasítva? Vagy mondd meg nekem, hogy a forradalmasított államokban hogyan fogom eladni a fűszereimet?

Azután lassacskán észrevesszük, hogy az emberek tulajdonképpen mit gondolnak az ilyen dolgokról. Úgy vélik, forradalmasítani kellene – ezzel mindenki teljesen egyetért -, de úgy, hogy minden megmarad a régiben, úgy, hogy végül is semmi sem változik meg. Hogyan állíthatjuk a feje tetejére a világot, kérdezik egyesek, de úgy, hogy közben semmi se változzon meg benne. És akik ebben a vonatkozásban a legérdekesebbek, azok éppen az úgynevezett értelmiségiek. Náluk egészen furcsa tapasztalatokat szerezhetünk. Gyakran hallani körükben például a következőt: hármas tagozódás, igen, az egyetemek autonómak lesznek, a szellemi életnek önmagát kell igazgatnia. De akkor miből fogunk mi megélni? Ki fogja nekünk az illetményeinket kifizetni, ha az állam már nem fog illetményeket folyósítani?

Mégis ezekkel a témákkal foglalkoznunk kell. Szükséges lenne, hogy ne menjünk el mindig ezek mellett a dolgok mellett. Mert éppen a szellemi élet területén kell változásoknak bekövetkezniük.

– Dornach, 1919. augusztus 11.

[A képszerű gondolkodásmód fontossága. A hármas tagozódású társadalmi organizmus feltételei a gazdasági életben. Áru, munka, tőke. Gazdasági élet, testvériség, imagináció. Jogi élet, egyenlőség, inspiráció. Szellemi élet, szabadság, intuíció.]

Amit ma akarok elmondani, azt tekintsük egyfajta kitérőnek. Amint már jeleztem, szeretnék röviden beszélni három fogalomról. Három olyan fogalomról, amelyeket ha teljesen megértünk, akkor az egyúttal a külső társadalmi élet megértését is elősegíti. Kifejezetten azt mondom: „a külső társadalmi életét”, mert ezt a három fogalmat teljesen az emberek külső együttműködéséből vesszük. Ez a három fogalom: az áru, a munka és a tőke. Már mondtam önöknek, hogy az újabb közgazdaságtan minden változata hasztalanul igyekezett teljes világossághoz jutni e fogalmakat illetően. Ez nem volt lehetséges azóta, hogy az emberek elkezdtek tudatosan közgazdaságilag gondolkodni. Az Atlantisz utáni 5. korszak előtt, tehát a XV század közepe előtt általában nem lehetett arról szó, hogy az emberek a maguk kölcsönös társadalmi viszonyaikat tudatos módon fogják fel. Az élet többé- kevésbé öntudatlanul, ösztönösen haladt abban a tekintetben, ami ember és ember között társadalmilag végbemegy. Akkor a kortól kezdve azonban, amikor a tudati lélek kifejlődése megindult, már egyre tudatosabban kellett gondolkodni a társadalmi viszonyokról is. Ennek következtében minden lehetséges irányzat és szemlélet kialakult az emberi-társadalmi együttélésről. Megjelent a merkantilizmus, azután a fiziokraták iskolája, fellépett Adam Smith, a különböző utópisztikus áramlatok, Proudhon, Fourrier stb., végül egyfelől az újabb szociáldemokrácia, másfelől az újabb iskolai közgazdaságtan.

Érdekes a Marxra, Engelsre és másokra támaszkodó szociáldemokrata teóriát összehasonlítani ezzel az újabb iskolai közgazdaságtannal. Ez az iskolai közgazdaságtan teljesen improduktív. Általában nem ad semmi olyan fogalmat, ami a társadalmi akaratba beleáramolhatna. A modern iskolai közgazdaságtan zavaros, kaotikus fogalmaival semmit sem kezdhetünk, ha ebben az irányban felvetjük azt a kérdést, hogy minek kellene történnie társadalmi vonatkozásban? Mert ez az iskolai közgazdaságtan tele van olyan szemléletmódokkal, amelyek általában az újabb tudományban uralkodnak. Tudják önök is, hogy a természettudományok óriási, csodálatra méltó haladásának köszönhetően – amit a szellemtudomány a legkevésbé sem becsülhet le – a modern iskolai tudomány tulajdonképpen mindazt tagadja, ami a szellemből fakad. Így a közgazdaságtan csak azt akarja megfigyelni, ami a gazdasági életben zajlik. De az újabb időkben megfigyelni azt, ami a gazdasági életben történik, szinte lehetetlen amiatt, hogy ebben az újabb korban az embereknek többnyire nem voltak olyan fogalmaik, amelyekkel a gazdasági tényeket kifejezhették volna. A gazdasági események maguktól haladtak mechanikusan; az emberek csak követték azokat gondolattalanul. Ezért a világpiac ilyen gondolat nélküli tényeinek megfigyelése sem vezethet törvényekhez és nem is vezetett oda, mert nemzetgazdaságunk gyakorlata nélkülözi az elméletet, a szemléletet, a fogalmakat, az eszmét. A szociáldemokrata irányultság viszont olyan elmélet, amely nélkülözi a gyakorlatot. Ha megnézzük, hogy milyen ez a szocialista teória, úgy ebben a formájában sohasem ültethető át a gyakorlatba, hiszen ez egy olyan elmélet, amelynek nincs is betekintése a gyakorlatba. Modern korunk éppen attól szenved, hogy egyfelől olyan gazdasági életünk, olyan gyakorlatunk van, amelyben nincsenek eszmék, másfelől a szociáldemokraták puszta elmélete nélkülözi annak lehetőségét, hogy a tényleges gazdasági életbe be lehessen vezetni. Ebben a vonatkozásban valóban az emberiség történelmi fejlődésének fordulópontjához érkeztünk el. Ezt önök könnyen be fogják látni, hiszen a társadalmi életet az ember emberhez való viszonyára kell felépítenünk. Ez alapul szolgál majd annak, hogy az embereket bizonyos beállítottságra ösztönözze, amennyiben egy társadalmilag igazságos életet akarnak kialakítani. Ezért a társadalmi organizmus hármas tagozódásánál is arról van szó, hogy az egymással összetartozó társadalmi területeken bizonyos beállítottságot teremtsünk meg. Az emberek közötti ilyen beállítottság nélkül a társadalmi élet valójában nem virágozhat ki. És erre a beállítottságra éppen a társadalmi hármas tagozódás érdekében kell tekintettel lennünk. Ma ebben az irányban csak néhány dolgot említenék érintőlegesen.

Ha a társadalmi életet, mint egyfajta organizmust gondoljuk el, akkor el kell képzelnünk – legalábbis a szellemi-lelkibe áthelyezve -, hogy ezt az organizmust átjárja valami. Ahogy például az emberi és állati szervezetben a vér a belélegzett és átalakult levegő hordozója, úgy az egész társadalmi organizmust is kell valaminek hordoznia, valaminek betöltenie, valaminek átjárnia.

Itt jutunk el a tőkéhez, ami a jelenlegi ember számára annyira nehezen érthető meg, mert lelkülete nagyon kevéssé lett erre előkészítve, de amit meg kell értenünk akkor, amikor általában a társadalmi újjáalakulást, a társadalom újjászervezését komolyan fel akarjuk vetni. Meg kell értenünk, hogy a jövő társadalmi életében attól függ minden, amiről az emberek kölcsönösen beszélgetnek, amit az emberek komolyan vesznek, amikor kicserélik eszméiket, érzéseiket egymás között. Nem mindegy, hogy milyen az emberek szemléletmódja, amennyiben társadalmi lényekké szeretnének válni. A jövő számára az szükséges, hogy az általános műveltségben ne csupán olyan fogalmak uralkodjanak, amelyeket a természettudományból vagy a gazdaságból veszünk, hanem olyan fogalmak terjedjenek el, amelyek alapul szolgálhatnak valami imaginatívnak. Ez a mai emberek számára annyira valószerűtlen, de nem fognak szocializálódni, ha egyidejűleg nem tanítjuk meg őket az imaginatív fogalmakra, vagyis az olyan fogalmakra, amelyek az ember érzületét egészen máshogyan alakítják, mint a puszta absztrakt fogalmak az okról és okozatról, az erőről és anyagról stb., amelyeket a természettudomány területén használnak. Az ilyen fogalmakkal, amelyek a természettudomány területéről származnak, és amelyek ma mindent uralnak, még a művészetben is, a jövő társadalmi életében semmit sem kezdhetünk. El kell jutnunk oda, hogy a jövő társadalmi életében a világot ismét képekben értsük meg.

Hogy ez mit jelent, arra már több ízben utaltam, nem egyszer a nevelés kérdésével kapcsolatban is. Erre nézve a következőt mondtam. Ha bizalmasan foglalkozunk a gyerekekkel, akkor mondjuk a lélek halhatatlanságának eszméjét úgy tudjuk velük jól megértetni, ha egyszerűen megmutatjuk nekik egy pillangó bábját, ahogyan ez a báb kinyílik és a pillangó a bábból kirepül. Akkor érthetővé tesszük a gyereknek: nézd csak, amilyen ez a báb, olyan a te tested is; és ott belül él valami, mint egy pillangó, csak láthatatlan. Ha te elérkezel a halálhoz, akkor nálad is kirepül a pillangó a szellemi világba. – Az ilyen hasonlattal képszerűen érzékeltetjük a dolgot. De nem elég csupán az, hogy az ember egy ilyen hasonlatot kigondoljon, ha azt a természettudományos világszemlélet értelmében cselekszi, amikor kigondolja. Mert rendszerint milyen beállítottságot tanúsítanak az emberek a mai kor műveltsége alapján, amikor egy ilyen hasonlatot megfogalmaznak? A mai kor emberei, noha még alig nőttek fel, nagyon okosak, túlontúl okosak. Így egyáltalán nem gondolnak arra, hogy az ember másféle módon talán okosabb lehetne annál, mint amikor ők maguk absztrakt fogalmaikkal azt képzelik, hogy okosak. Egészen különös ugyanis, hogy mennyire odavannak ezzel a mai okosságukkal.

Néhány héttel ezelőtt tartott előadásomhoz kapcsolódott egy gyűlés az illető város államtudományi egyesületében, és az előadásról és az azzal összefüggő dolgokról beszélt egy egyetemi professzor, vagyis korunk egy kétségkívül okos embere. ő úgy találta, hogy nemcsak azok a nézetek, amelyeket az előadásban említettem, hanem azok is, amelyek a könyveimben találhatók: infantilisek, azaz, az emberiség gyermekkorának fokán állnak. Látják, én egészen jól megértem korunk egyik okos emberének egy ilyen ítéletét, főleg, ha ő éppen egy egyetemi professzor. Azért értem meg, mert hiszen a tudományból, amiről itt szó van, minden valódi képszerűség kiszorult, ezért mindent, amit megértenek, vagy jobban mondva nem értenek meg, gyerekesnek tartanak. Ebben éppen az a sajátos, hogy az emberek eljutnak a mai okossághoz, és azt mondják: ha egy olyan képet akarunk alkalmazni, amiben a halhatatlan lelket összehasonlítjuk a pillangóval, amely a bábból kirepül, akkor mi okosak vagyunk, mert természetesen tudjuk, hogy ez egy kép, amit mi hoztunk létre; mi nem azonosulunk azzal, amit egy ilyen kép tartalmaz. De a gyermek gyerekes, csak az ő számára hasonlítjuk össze ezzel a képpel azt, amit fogalmilag tudunk. Viszont mi magunk ebben a hasonlatban nem hiszünk.

A rejtély csak az, hogy akkor a gyermek sem hisz benne. A titok abban rejlik, hogy a gyermeket valójában csak akkor ragadja meg a kép, ha mi magunk is hiszünk benne. De ehhez ismét vissza kell térnünk egy valódi szellemtudományos beállítottsághoz, vagyis hogy a természetben ne azokat a kísértetszerű dolgokat lássuk, amikről a természettudomány beszél nekünk, hanem újból lássuk a képszerűt, az imaginatívet. Ami a bábból előbújik és mint pillangó létezik, az valójában egy az isteni világrend által a természet rendjébe belehelyezett kép a lélek halhatatlanságára. És nem létezne pillangó, amely a bábból előjön, ha nem lenne halhatatlan lélek. Mert nem létezhetne egy kép – hiszen ez egy kép -, ha nem a valóság szolgálna neki alapul. És így van ez az egész természettel. Amit a természettudomány nyújt, az kísértet. Az ember csak úgy férkőzhet hozzá magához a természethez, ha tudja, hogy az egy kép valami másról.

Így az embereknek el kellene fogadniuk azt is, hogy például az emberi fejet úgy tekintsék, mint egy égitest „képét”. Az emberi fej nem pusztán gömbölyű, aminek folytán éppúgy hasonlít egy káposztafejre is, hanem az emberi fej oly módon van kialakítva, hogy egy égitest utánzata. Képszerű az egész természet, és el kell találnunk ehhez a képszerűségéhez, akkor be fog sugározni a szívekbe, a lelkekbe, az érzelmekbe, sőt a fejekbe is, jóllehet ez valami nagyjelentőségű, vagyis az, ami keresztüláramlik az emberen, amikor képeket ragad meg. A társadalmi organizmussal kapcsolatban is olyan dolgokról kell majd beszélnünk, amelyeket képekben kell kifejeznünk. És ezekben a képekben hinniük kell az embereknek. Akkor a tudomány területén megjelennek majd olyan emberek, akik képesek beszélni az áru valódi beillesztéséről a társadalmi organizmusba; mert az áru, amit megtermelnek, az emberi szükséglethez igazodik. Semmilyen absztrakt fogalom nem ragadhatja meg ezt az emberi szükségletet a maga társadalmi értékelésében, hanem csak az az emberi érzület tudhat valamit erről, amelyik át van itatva azzal a hangulattal, ami az imaginatív ábrázolásból származik. Máskülönben semmiféle szocializálás nem lesz. Kinevezhetjük a megfelelő embereket a társadalomban, akik megállapítják a szükségleteket: ha egyúttal nem nevelünk bele a társadalmi organizmusba egy imaginatív szemléletmódot is, akkor nem fogjuk tudni a társadalom organizmusának társadalmi megformálását végrehajtani. Vagyis képekben kell fogalmaznunk. Ezért ha különösen hangzik is a mai szocialista gondolkodók számára, hogy a szocializáláshoz az szükséges, hogy a társadalomban az emberek az emberekhez képekben beszéljenek, amiket imaginációk ösztönöznek, mégis ennek kell történnie.

Ezen múlik a dolog. És hogy mi az áru, azt az ember érzései útján fogja megérteni egy olyan tudományban, amelynek van érzéke a képek iránt, de semmiféle más tudományban nem.

Ezen kívül egy olyan társadalomban, amely a jövő társadalma akar lenni, a megfelelő módon kell uralkodnia a munkának. Ahogyan ma beszélnek az emberek a munkáról, az éppen hogy esztelenség, mert a munkának alapjában véve egyáltalán semmi köze nincs a javak termeléséhez. Karl Marx az árut kikristályosodott munkaerőnek nevezi. Ez tiszta képtelenség, nem egyéb. Mert amikor az ember dolgozik, olyankor arról van szó, hogy egy bizonyos módon önmagát elhasználja. Ezt az önelhasználást önök véghezvihetik ilyen vagy olyan formában. Ha elég pénzük van a bankban vagy a pénztárcájukban, akkor sportolhatnak valamit, miközben erőt fejtenek ki, és munkaerejüket valamely sportban felhasználhatják. De fát is hasogathatnak, vagy valami mást is tehetnek. A munka viszont teljesen azonos, ha önök fát vágnak, vagy sportolnak. Nem attól függ a dolog, hogy önök mennyi munkaerőt használnak fel, hanem hogy ezt a munkaerőt mire fordítják a társadalmi életben. Önmagában a munkaerőnek semmi köze nincs a társadalmi élethez, amennyiben ennek a társadalmi életnek javakat és árukat kell termelnie. Ezért lesz szükséges a hármas tagozódású társadalmi organizmusban, hogy kialakuljon valami olyasmi, ami egészen másféle módon ösztönöz a munkára, mint a javak előállítása. A javakat bizonyos fokig a munka révén kell megtermelni, mivel a munkát éppen hogy valamire alkalmazzuk. De aminek alapul kell szolgálnia ahhoz, hogy az ember dolgozzon, annak kedvet és szeretetet kell a munka iránt kiváltania. Nem jutunk el előbb a társadalmi organizmus társadalmi megformálásához, minthogy megtaláljuk a módszereket ahhoz, hogy az ember dolgozni akarjon, hogy számára magától értetődő legyen az, hogy dolgozik.

Ez nem történhet meg semmilyen más társadalomban, csak egy olyanban, amelyben inspirált fogalmakban beszélnek. Sohasem fogja a jövőben az embereket a munka iránti kedv és szeretet áthevíteni úgy, mint a múltban – ahol a dolgok ösztönösek és atavisztikusak voltak -, ha nem hatjuk át a társadalmat olyan eszmékkel, olyan érzésekkel, amelyek a beavatottak inspirációja által kerülnek a világba. Ezeket a fogalmakat az emberek úgy fogják hordozni, hogy azt mondják: itt van előttünk a társadalom és neki szenteljük magunkat; azaz, maga a munka a lelkükbe árad, mert megértik a társadalom organizmusát. Ilyen megértésük csak azoknak lehet, akikhez inspirált fogalmakkal, vagyis a szellemtudomány alapján szólnak. Vagyis hogy ismét életre keljen a munka az emberek körében, nem olyan üres fogalmakra van szükségünk, amelyeket manapság hangoztatnak, hanem szellemi tudományokra van szükségünk, amelyekkel a szíveket és a lelkeket áthatjuk. Akkor ez a szellemi tudomány a szíveket és a lelkeket annyira át fogja járni, hogy az embereknek kedvük és hajlandóságuk lesz a munkához, a munka pedig az áru mellé kerül. Ezt egy olyan társadalomban lehet megvalósítani, amely nemcsak képekről hallott – azoktól, akik a társadalom pedagógusai -, hanem amely inspirációkról és olyan fogalmakról is hallott, amelyek szükségesek ahhoz, hogy bonyolult társadalmunkban a termelőeszközök működni tudjanak, és hogy megfelelő alapot szolgáltassanak az embereknek.

Ehhez még az szükséges, hogy ebben a társadalomban intuitív fogalmak is elterjedjenek. Azok a fogalmak, amilyeneket önök A társadalmi kérdés lényege című könyvemben találnak a tőkéről, csak egy olyan társadalomban fognak kivirágozni, amely fogékony az intuitív fogalmak iránt. Vagyis a tőkét úgy illesztik be a társadalmi organizmusba, hogy ismét elismerik azt, hogy az emberben intuíciónak is kell lennie. Az árut a helyes módon úgy illesztik be, ha elismerik, hogy léteznie kell imaginációnak; a munkához pedig a megfelelő módon úgy fognak viszonyulni, ha elismerik azt, hogy léteznie kell inspirációnak.

 

Ha ezt a sémát veszik alapul, vagyis ha a három fogalmat önök nem egymás alá írják, hanem úgy ábrázolják, ahogyan ebben a sémában feltüntettem, akkor ebből a sémából nagyon sokat tanulhatnak, ha átjárják önöket azok a fogalmak, amelyeket kifejtek könyvemben a hármas tagozódásról. Mert mindenféle összefüggések léteznek a munkától az áruhoz, az árutól a tőkéhez, amikor a tőke árut vásárol; összefüggések alakulnak ki a munka és a tőke között is, és így tovább. Csak ezen a módon kell elrendezniük önöknek ezt a három fogalmat. (Lásd az ábrát.)

Mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy helyes ugyan arról beszélni, hogy a jövőben az emberiséget át kell hatnia a társadalmi rendnek, de szükségszerű az is, hogy ezt a társadalmi rendet maguk az emberek valósítsák meg, amennyiben hajlandónak mutatkoznak arra, hogy meghallgassák a beavatottak tudományát az imaginációkról, az inspirációkról és az intuíciókról. Ez komoly dolog, mert ezzel nem kevesebbet mondok önöknek, mint hogy szellemtudomány nélkül semmiféle társadalmi átalakulás nem lesz a jövőben. De ez így igaz. És sohasem szerzik meg azt a lehetőséget, hogy az emberek megértéshez jussanak az intuíció, imagináció, inspiráció útján, ahogy az szükséges lenne az ilyen dolgokkal kapcsolatban, ha például átengedik az iskolát az államnak. Mert mit is tesznek az államok az iskolákkal?

Nézzenek meg valamit, ami valóban az iskolát érinti az egyik oldalról és az államot a másik oldalról. Be kell vallanom önöknek, amit most mondok, azt borzasztónak tartom. De ezt a borzasztó dolgot a jelenkor emberei nem veszik észre. Vagyis azt, ami például az államjoggal a helyzet. Az államjog olyan körülmények között jön létre, amelyeket az emberek ma még, mint helyeset fogadnak el, amennyiben léteznek a parlamentek – a demokratizmust említem, a monarchiától most eltekintek -, amelyek meghatározzák az államjogi dolgokat: itt készül az államjog, minden nagykorú ember a képviselőin keresztül valósítja meg az államjogot. Itt eldöntik a dolgokat, ami azután bekerül a törvénygyűjteményekbe. Majd jön a professzor, tanulmányozza a törvénygyűjteményeket, és azután azt, ami a törvénygyűjteményekben áll, magától értetődően, mint államjogot tanítja, mint államjogot adja elő. Vagyis az állam éppen ezen a ponton a legeminensebb értelemben vontatókötélre veszi a tudományt. Az államjog tanárának semmi egyebet nem szabad előadnia, csak azt, amit az állam jogként megfogalmazott. Az embernek lényegében véve egyáltalán nem is volna szüksége a professzorra, ha módjában állna, hogy az államjogi törvényeket hengerre írja, és egy fonográfba beletegye, akkor a fonográfot is odahelyezhetné a katedrára, aminek csak le kellene játszania, amit a parlament határozott. Ez lenne azután a tudomány.

Ez nem csak egy extrém területen van. Látják, ebben semmi sem inspirált, mert önök aligha fogják azt állítani, hogy mindaz, ami ma a parlamentben többségi határozatként létrejön, valóban inspirált tény lenne. Inkább megfordítva kellene a dolognak történnie. Először a szellemi életen belül, az egyetemeken kellene megalkotni az államjogot, mint tudományt, tisztán az emberi szellemi felfogásból fakadóan. Csak akkor kaphatja meg az állam a helyes formáját, ha azt az emberek adják meg neki. Néhányan azt hiszik, hogy a hármas tagozódás a világot a feje tetejére akarja állítani. Ó nem, a világ van a feje tetején, a hármas tagozódás csak a lábára akarja állítani. Erről van szó.

Ma mindenekelőtt azon múlnak a dolgok, hogy elfogadjuk ezeket a fogalmakat, különben elhatalmasodik a szellem mechanizálódása, a lélek elalszik, azaz vegetarizálódik és elállatiasodik, vagyis a test ösztönszerűvé válik.

Nagyon fontos, hogy áthassuk magunkat azzal a meggyőződéssel, hogy ennyire radikális módon kell gondolkodnunk, hogy a jövő számára valamilyen boldogulást találjunk. Legelsősorban tehát az embereknek azt kell belátniuk, hogy a társadalom organizmusát három egészséges részre kell felosztaniuk. Amit az imagináció jelent az áru vonatkozásában, azt csak úgy fogjuk megtanulni, ha a gazdasági élet tisztán kiformálódott és az embereket rávezetjük arra, hogy a gazdasági életet testvériségben igazgassák. Amit az inspiráció jelent a munka számára – hogy kedvet és szeretetet hozzon létre a munkához -, az csak akkor fog megjelenni a világban, ha az inspirált emberek valóban áthatják azt, ami a parlamentben, mint egyenlő az egyenlőhöz viszonyul, ha valódi egyenlőség uralkodik, azaz, ha mindenki érvényesítheti azt, ami benne van. De ez nagyon különböző lesz az egyik és a másik embernél. Akkor majd uralkodhat ez az egyenlőség a jogi életben, de ennek a jogi életnek inspiráltnak kell lennie, amelyben nem nyárspolgáriságból fakadóan hoznak határozatokat, amire minduntalan törekszik a szokásos demokrácia.

A tőkét pedig majd csak akkor használhatjuk fel helyesen a társadalmi organizmusban, ha az intuíciót felemelik a szabadsághoz, és a szabadság kivirágzik az önmagát kialakító szellemi életből. Akkor a szellemi életből át fog áramolni a munkába mindaz, aminek át kell áramolnia. Ilyen áramlások lesznek. (Lásd a nyilakat.) És ez a három terület éppen a helyes módon fog érvényesülni, ha így tagolódnak.

Az első ellenvetések egyike, amit Németországban tettek, az volt, hogy azt mondták: Steiner a társadalmi életet háromfelé akarja szabdalni. A társadalmi életnek ellenben egységet kell képeznie! – De az emberek csak hipnotizálva vannak ettől az egységtől, mivel az államot mindig valami egységesnek tekintették. Hozzászoktak ehhez a fogalomhoz az egységes államról. De aki erről az egységről beszél, az számomra egy olyan emberre hasonlít, aki azt mondja: Akarok egy lovat, amely négy lábon áll, de a lónak mégis egységet kell képeznie, ami nem szabdalható szét négy lábra. – Ezt természetesen senki sem fogja kívánni. De én nem is egy „ló-államot” akarok, vagy a társadalmi organizmust egyetlen lábra állítani, hanem a maga egészséges három lábára. És ahogyan a ló egysége nem vész el azáltal, hogy négy lábon áll, úgy a társadalmi organizmusé sem azáltal, hogy három egészséges részre tagoljuk. Éppen azzal kapja meg a maga egységét, hogy három részére alapozzuk.

Az emberek manapság egyáltalán nem tudnak elszakadni a megszokott fogalmaiktól. De ma az a legfontosabb, hogy ne higgyük azt, hogy csupán egyes külső intézményeket kell átalakítanunk, hanem az eszméinket, a fogalmainkat, az érzéseinket kell megváltoztatnunk. Már azt kell mondanunk: más fejekre van szükségünk a vállainkon, ha az emberiség jövőjének jótékony módon akarunk elébe menni. Szükséges, hogy másmilyen fejeket kapjunk a vállainkra. De az emberek olyannyira nehezen vehetők erre rá, mert nekik a régi fejek annyira kedvesek, azok a régi fejek, amelyek megszokták, hogy csak azt gondolják, amit már hosszú ideje gondolnak. Nekünk viszont tudatos módon kell átalakítanunk azt, ami a lelkűnkben él. Ám ne tartsák önök ezt könnyű feladatnak: sokan hiszik ma azt, hogy a fogalmaik már megváltoztak, és egyáltalán nem veszik észre, hogy a fogalmaik a régiek maradtak, különösen a nevelés terén. Ekkor érdekes tapasztalatokat tehetünk. Elmondjuk az embereknek mindazt, amiket a szellemtudomány létrehoz, mint fogalmakat a pedagógia területén. Beszélhetnek nagyon-nagyon haladó tanárokkal, tanfelügyelőkkel, iskolaigazgatókkal és így tovább, akik meghallgatják önöket, majd így szólnak: Igen, ezt már régóta így gondolom, teljesen ez az én nézetem is. – De a valóságban az ellenkező nézetet vallja arról, amit az ember mond neki. Valójában az ellenkező nézeten van, mint én, de ezt az ellentétes véleményt ugyanazokkal a szavakkal mondja el, mint én. Ugyanazokat a szavakat mondja, mégis az ellentétes nézetre gondol! És így mennek el az emberek ma egymás mellett. A szavak már régóta elveszítették az összefüggést a szellemiséggel, de ezt az összefüggésüket feltétlenül újra meg kell találnunk, különben nem jutunk előbbre.

A társadalmi feladatok tehát sokkal inkább a lelkiségben rejlenek, mint azt rendszerint hiszik.

– Dornach, 1919. augusztus 15.

[A tanárképzés elsődlegessége a nevelésben és a szellemtudománnyal való áthatása. Nemcsak a halál utáni, hanem a születés előtti létezéssel is foglalkoznunk kell. A gyermekben a szellemi létből érkező lényt kell látnunk, aki most a földi létben folytatja életét. A hármasan tagolt ember.]

Az utóbbi előadásokból, amiket itt tartottam, láthatták, hogy a jelenkort foglalkoztató sok kérdés közül a nevelés kérdése a leglényegesebb. Ki kellett hangsúlyoznunk, hogy a társadalmi kérdés feltevése, mint legfontosabb mozzanatot foglalja magában éppen a nevelés kérdését. És miután nyolc nappal ezelőtt már beszéltem a nevelés átformálásáról, megváltoztatásáról, érthetőnek fogják találni, hogy a nevelés kérdésén belül a legjelentősebb kérdés maguknak a tanároknak a képzése. Ha az elmúlt korszak jellegét a XV század közepétől pontosabban meghatározzuk, akkor a következő megállapításhoz jutunk, mint önök is tudják: ebben a korban az emberiség fejlődésén keresztül- áramlott a materialista kutatások hulláma. A jelenben annak szükségszerűségében élünk, hogy a materialista áramlatból kiszabadítsuk magunkat és visszataláljunk a szellemhez vezető útra. A szellemhez vezető út, amit ismertek az emberiség régebbi kultúrkorszakaiban, de amin akkoriban az emberiség többé-kevésbé csak ösztönösen, öntudatlanul járt, mára elveszett, de azért, hogy most az emberiség már a saját törekvéséből, a saját szabadságából fakadóan keresse azt. Immár tudatosan, teljesen tudatos módon kell keresnie.

Az átmenet, amin az emberiségnek keresztül kellett mennie a XV. század közepe óta, éppen az, amit az emberiség materialista megpróbáltatásának nevezhetnénk. Ha megfigyeljük e materialista korszak jellegét, és azután annak tükrében, amit ezáltal belátunk, megvizsgáljuk a kulturális fejlődést az utóbbi három-négy évszázadban, egészen a jelenig, akkor azt találjuk, hogy amit a leginkább hatalmába kerített ez a materialista hullám, amibe a legintenzívebben behatolt ez a materialista áramlat, az éppen a tanárképzés volt. Semmi egyéb nem tudott ennyire tartós hatást gyakorolni, mint a materialista érzületű pedagógiai-didaktikus szemlélet. Csak értő módon meg kell néznünk a részleteket a jelenlegi oktatásügyben, és előttünk van az egész nehézség, ami a valóban gyümölcsöző fejlődést megakasztja. Gondolják meg, hogy éppen azok az emberek, akik azt hiszik, hogy hozzáértően nyilatkozhatnak a nevelés témájában, újra meg újra azt ismételgetik, hogy minden tanításnak már a legalsó iskolai fokoktól kezdődően szemléletesnek kell lennie – már amit ők neveznek szemléletesnek. Gyakran felhívtam a figyelmüket arra, hogy az emberek például a számtantanítást szemléletessé akarják tenni: számológépeket állítanak fel az iskolákban. Nagy jelentőséget helyeznek arra, hogy a gyermek bizonyos fokig már mindent meg tud szemlélni, és azután a szemléletből csak kialakítja a képzeteit lelkének bensejéből. Ez a szemléletességre való törekvés a nevelésben a pedagógia nagyon sok területén bizonyára teljesen jogosult. Mégis kikényszeríti a következő kérdést: mi lesz az emberrel, ha túlnyomóan ilyen szemléletes oktatásban részesül? Akkor lelkileg teljesen kiszárad, és fokról fokra elhalnak lelke belső mozgatóerői; majd az egész emberi lény összeolvad a szemlélhető környezettel. Aminek pedig a lélek bensejéből ki kellene sarjadnia, az fokozatosan elhal a lélekben. Sok minden éppen a jelenlegi oktatás szemléletessége miatt a lélek elhalását eredményezi. Az emberek persze nem tudják, hogy ölik a lelket, de valójában ezt teszik. És ennek az a következménye – amiről már beszéltem más nézőpontból -, amit a jelenkor emberén tapasztalunk. Korunk sok embere tulajdonképpen problematikus természetű. A jelen emberei érettebb korukban nem tudják kihozni a saját bensejükből azt, ami számukra a nehezebb időkben vigaszt és reményt nyújthatna, és amivel az élet különböző helyzeteit legyőzhetnék. Sok megtört embert látunk, és előfordulnak olyan pillanataik, amikor nem tudnak eligazodni.

Mindez összefügg oktatásügyünk hiányosságaival, különösen a tanárképzés hiányosságaival. A kívánatos jövő érdekében mire kellene törekednünk éppen a tanárképzésre vonatkozóan? A tanár végül is azt tudja, amit szokás szerint kikérdeznek tőle a vizsgákon, ami tulajdonképpen valami mellékes dolog, mert ekkor többnyire azokat a dolgokat kérdezik tőle, amiket valamilyen kézikönyvből elolvashat az órák előtt, amikből felkészülhet, ha használja azokat. Amire azonban a vizsgákon egyáltalán nincsenek tekintettel, az a tanár általános lelkisége, ami pedig szellemileg majd szakadatlanul átsugárzik belőle a tanítványaira. Nagy különbség van aközött, amikor az osztályterembe az egyik tanár lép be, vagy a másik. Amikor az ajtón belép a terembe az egyik tanár, akkor a gyerekek, vagy a tanulók bizonyos rokonságot éreznek vele a lelkiségükben. Ha egy másik tanár lép be a terembe, akkor ilyenfajta lelki rokonságot sokszor egyáltalán nem éreznek. Ellenkezőleg: szakadékot éreznek maguk között és a tanár között, és a közönyösség minden lehetséges fajtáját, egészen odáig, hogy a tanárt komikusnak találják és kicsúfolják. Minden e két véglet között található árnyalat is sokszor a valódi oktatás, a valódi nevelés rombolásához vezet.

Ezért a legfőbb kérdés mindenekelőtt a következő: hogyan változtatható meg a jövőben a tanárképzés? Másképp nem változtatható meg, csak úgy, hogy a tanár megismeri mindazt, amit a szellemtudomány mond az ember természetéről. A tanárnak tisztában kell lennie azzal az összefüggéssel, ami az ember és az érzékfeletti világ között létezik. A felnövő gyermekben annak tanúságát kell látnia, hogy ez a gyermek a fogamzáson és születésen keresztül leereszkedett az érzékfeletti világból, vagyis ami leereszkedett, egy testtel burkolta körül magát, azért, hogy elsajátítson valamit – amiben a tanárnak segítenie kell neki itt a fizikai világban -, mert azt a gyermek nem sajátíthatná el a halál és az újabb születés közötti életében.

Mint ahogy az érzékfeletti világ kérdést intéz a fizikai világhoz: tulajdonképpen így kellene állnia minden gyermeknek a tanítással és neveléssel foglalkozók érzülete előtt. Ezt a kérdést az emberek nem tudják konkrét és átfogó értelemben feltenni, főként nem minden egyes gyermekkel kapcsolatban, jóllehet módjukban áll felhasználni a szellemtudomány ismereteit az emberi természetről. Az utóbbi 3-4 évszázad folyamán az emberiség fokozatosan hozzászokott ahhoz, hogy az embert, mondhatnám, pusztán fiziológiailag lássa, csupán a külső testi felépítését vegye tekintetbe. Ez a szemlélet az emberről a legkárosabb a nevelő, a tanító számára. Ezért mindenekelőtt arra van szükség, hogy egy az antropozófiából kiinduló antropológia váljon a jövő pedagógiájának alapjává. Ez azonban csakis azáltal történhet meg, hogy az embert valóban olyan nézőpontok alapján vegyük szemügyre, amelyeket itt már gyakran érintettem, és amelyek az embert különféle vonatkozásban mint három részből álló lényt írják le. El kell szánnunk magunkat, hogy ezt a hármas tagoltságot bensőleg valóban felfogjuk. A legkülönbözőbb szempontok szerint ismételten felhívtam a figyelmet arra, hogy az ember, ahogyan előttünk áll, először is idegi-érzékszervi ember. Ezt népszerűen úgy fejezhetünk ki, hogy az ember először is „fej-ember.” Az emberi lény második része – külsőleg tekintve – mindaz, ami az emberben főképpen, mint ritmikus folyamat történik, ez a „mellkas-ember.” Majd pedig, mint tudják, összefüggésben az egész anyagcsere-rendszerrel harmadik részként létezik a „végtag-ember”, vagy „anyagcsere-ember”, amelyben éppen az anyagcsere, mint olyan megy végbe. Ami az ember, mint belsőleg működő lény, az kifejeződik az emberi természet e három részében, ami külsőleg is megmutatkozik a képi alakban, az ember fizikai alakjában.

Jegyezzük meg az emberi természet e három részét: fejember, vagy idegi-érzékszervi ember; mellkas-ember, vagy ritmikus ember; és azután végtag-ember – természetesen tágabb értelemben -, vagy anyagcsere-ember.

Arról van szó, hogy az emberi természet e három részét a maguk sajátosságában fogjuk fel. A jelenkor embere számára ez kényelmetlen, mert ő szereti a sematikus felosztásokat. Azt szeretné, ha így beszélnénk: az ember fej-emberből, mellkas-emberből és végtag-emberből tevődik össze, a legszívesebben pedig egy vonalat húzna itt a nyaknál, és ami afelett van, az a fej-ember. Majd máshol ismét húzna egy vonalat, egy határvonalat, hogy elhatárolja a mellkas-embert, és a felosztott részeket így akarná egymás mellett látni. Ami nem helyezhető ilyen sematikusan egymás mellé, azzal a jelenkor embere nem szívesen foglalkozik.

De így ez a valóságban nem létezik, a valóság nem húz meg ilyen vonalakat. Noha az ember a vállai fölött főképpen fejember, idegi-érzékszervi ember, de nem csupán a vállai fölött az: a tapintásérzék, a hőérzék például az egész testre kiterjed, úgyhogy a fej az egész testtel kapcsolatban áll. Tehát a következőképpen is fogalmazhatnánk: az emberi fej legfőképpen fej (fejszerű). A mellkas kevésbé fej, de fej (fejszerű) is. A végtagok, vagy minden, ami anyagcsere-rendszer, még kevésbé fej ugyan, de fej (fejszerű) is. Ily módon tehát tulajdonképpen azt kell mondanunk: az egész ember – fej, de a fej főképpen a fejrészben van. Ha tehát sematikusan akarnánk lerajzolni, akkor így kellene a fej-embert ábrázolnunk (ld. dőlt vonalak az ábrán).

A mellkas-ember szintén nem csupán a mellkasban van; mindenekelőtt a mellkasi szervekben található, azokban, amelyekben a szív és a légzésritmus a legvilágosabban kifejeződik. De a légzés folytatódik a fejben is, a vérkeringés a maga ritmusával beleáramlik a fejbe és a végtagokba is. Úgyhogy azt mondhatjuk: az ember leginkább mellkas-ember ezen a tájékán, de – bár kisebb mértékben – mellkas-ember itt is és itt is (ld. függőleges vonalak). Tehát ismét csak az egész ember mellkas (mellkasszerű), de a fődologban ez a mellkas, és ez a fej.

Végül a végtag- és anyagcsere-ember alapvetően ez (ld. vízszintes vonalak), de ezek a végtagok ismét csak úgy folytatódnak, hogy egy kissé érvényesülnek a mellkasban és nagyon kicsit a fejben is.

Vagyis éppúgy igaz, ha azt mondjuk: a fej – a fejrész, de azt is mondhatjuk: az egész ember is fej. Éppúgy igaz, ha azt mondjuk: a mellkas – a mellkasi rész, de mondhatjuk azt is: az egész ember mellkas, és így tovább. A valóságban a dolgok egymásba folynak. Felfogásunk hajlamos arra, hogy a részeket egymás mellett lássuk. Ez arról tanúskodik, hogy megismerési képzeteink még nagyon messze esnek a külső valóságtól. A külső valóságban a dolgok egymásba folynak. Tudatosítanunk kell, hogy ha az egyes részekről beszélünk, a fej-emberről, a mellkas-emberről és az anyagcsere-emberről, ezeket az elkülönített részeket ismét össze kell kapcsolnunk. Tulajdonképpen sohasem szabad pusztán elkülönültségükben elgondolnunk a dolgokat, hanem mindig ismét összefüggésükben kell felfognunk őket. Egy olyan módon gondolkodó ember, aki csak elkülöníteni akar, ahhoz az emberhez hasonlít, aki csakis belélegezni szeretne, de kilélegezni már nem.

Ezzel rögtön megértettünk valamit, amivel rendelkezniük kell különösen a jövő tanárainak a maguk gondolkodásában: alaposan el kell sajátítaniuk egy ilyen belsőleg mozgékony gondolkodást, egy ilyen nem sematikus gondolkodást. Mert a lelkükkel csak akkor juthatnak a valóság közelébe, ha megszerzik maguknak ezt a nem sémaszerű gondolkodásmódot. De nem jutunk el a valósághoz, ha ezt a közelkerülést nem bizonyos magasabb nézőpontból tesszük, ami még kortünet. A jelenhez való egyre növekvő vonzódásunkat az élet egyes részleteihez kell igazítanunk, és amennyiben a tudományosságot tarjuk szem előtt, akkor ezt a kitüntetett vonzalmunkat a jelenhez mérsékelnünk kell és oda eljutnunk, hogy az élet egyes részleteit a nagy életkérdésekkel kapcsoljuk össze.

Így a jövőben fontossá válik egy kérdés a szellemi kultúra fejlődése szempontjából: a halhatatlanság kérdése. Tudatában kell lennünk annak, hogy az emberiség nagy része tulajdonképpen tud a halhatatlanságról, és tudott abban a korszakban is, amikor sokan már tagadták a halhatatlanságot. Mert mi él valójában a legtöbb emberben, akik ma a szokásos vallások alapján vetik fel a halhatatlanság kérdését, mi él ezekben az emberekben? Az a vágy él bennük, hogy megtudjanak valamit arról, hogy mi történik a lélekkel, amikor áthalad a halál kapuján.

Ha megnézzük, hogy az embereket miért érdekli a halhatatlanság kérdése, jobban mondva, az ember belső lényének örökkévalósága, akkor azt a feleletet kapjuk, hogy az emberi lény örökkévalóságának kérdésére irányuló alapvető érdeklődés ahhoz kapcsolódik, hogy mi lesz az emberrel, ha átlépi a halál kapuját. Az ember tudja, hogy ő egy én. Ebben az énben él a gondolkodása, érzése és akarata. Elviselhetetlen számára az a tudat, hogy ez az én megsemmisül. Az embereket mindennél jobban az érdekli, hogy átvihetik-e énjüket a halálon, illetve hogy mi vár az énjükre a halál után. Hogy tehát ezt a kérdést felvetettük, az lényegében azon alapul, hogy amikor a vallási rendszerek – legalábbis azok, amelyek számunkra mindenekelőtt tekintetben jönnek – a halhatatlanságról, az emberi lény örökkévalóságáról beszélnek, akkor legfőképp arról a kérdésről van szó, hogy mi történik az emberi lélekkel, amikor az ember átmegy a halál kapuján.

Észre kell viszont vennünk, hogy a halhatatlanság így felvetett kérdésének egy rendkívül erős egoisztikus mellékíze van. Alapjában véve ez egy egoista vágy, amely beleárasztja az emberbe azt az igényt, hogy megtudja, mi lesz a lényével, amikor átlépi a halál kapuját. Ha a jelenkor emberének több önismerete lenne, mint amennyi van, ha jobban átgondolná a dolgot, és nem adná át magát az illúzióknak, mint ahogyan ez történik, akkor észrevenné, hogy az egoizmusa mennyire erősen közrehat abban az érdeklődésében, hogy megtudjon valamit a lélek sorsáról a halál után.

Az effajta lelki érdeklődés egészen különösen felerősödött a materialista vizsgálódások korszakában az utóbbi 3-4 évszázad folyamán. Ami így az ember lelkét érzés- és gondolatbeli belső szokásként hatalmába kerítette, azt nem győzhetjük le olyan elméletek és tanok által, amelyek csak az absztrakt formákig jutnak el. Mégis felvethető a kérdés: maradhat-e ez így? Az ember örök lényére vonatkozó kérdésnél csak az emberi természet egoista oldalát említhetjük meg?

Ha mindazt tekintetbe vesszük, ami ezzel a kérdéskörrel összefügg, akkor meg kell állapítanunk: hogy ilyenné vált az emberi szemléletmód, ahogy most jellemeztem, az lényegében abból fakad, hogy a vallások elhanyagolták a másik nézőpontot, azt, hogy rátekintsenek az emberre, ahogyan megszületik, ahogyan belenő a világba az első gyermeki felsírástól kezdve, azon a csodálatos módon, ahogy a lélek egyre inkább behatol a testiségbe; és hogy rátekintsenek arra, ahogyan feléled az emberben az a valami, ami a születés előtt a szellemi világban élt. Vajon hányszor kérdezik meg az emberek, hogy a szellemi világból kiindulva mi az, ami folytatódik a fizikai testet öltéssel, amikor az ember megszületik? Mert újra és újra csak azután tudakozódnak, hogy mi folytatódik akkor, amikor az ember meghal. Ám azt már nemigen kérdezik meg, hogy mi folytatódik akkor, amikor az ember megszületik.

A jövőben viszont erre fog irányulni az igazi érdeklődés! A felcseperedő gyermekben bizonyos értelemben meg kell tanulnunk meglesni a szellemi-lelkiségnek azokat a megnyilatkozásait, amilyen az a születés vagy a fogamzás előtt volt. És meg kell tanulnunk meglátni a növekvő gyermekben a szellemi világban való tartózkodásának folytatódását. Akkor az ember örök lényéhez való viszonyunk is egyre önzetlenebb lesz, egyre kevésbé lesz egoista. Ha ugyanis valakit nem érdekel, hogy mi az, ami – miután áthozta a szellemi világból – folytatódik a fizikai élettel, hanem csakis az érdekli, hogy mi folytatódik a halál után, akkor az az ember belsőleg egoista. Bizonyos értelemben egy nem-egoista lelki beállítottságot alapoz meg, amikor azt kutatjuk, ami a szellemiből jön át a fizikai létezésbe.

Az egoizmus azért nem kérdez rá arra, hogy a szellemi folytatódik-e a fizikaiban, mert biztos abban, hogy ő, vagyis az ember létezik, és megelégszik azzal, hogy már létezik. Csupán abban nem biztos, hogy a halál után is létezik-e. Ezért szeretne valamilyen bizonyítékhoz jutni. Erre hajtja őt az egoizmusa. Igazi megismerés azonban nem származik az egoizmusból, de abból a szublimált egoizmusból sem, amit most írtam le, amely a lélek halál utáni létezése iránti érdeklődésre sarkall. Mert tulajdonképpen tagadhatjuk-e, hogy a vallások sokat spekulálnak a most jellemzett egoizmus alapján? De ezt a spekulálást az embernek le kell győznie magában. Aki belelát a szellemi világba, az tudja, hogy ennek legyőzése nem csupán ismereteket hoz majd magával, hanem az ember egy egészen másfajta viszonyulását is eredményezi a saját emberi környezetéhez. Így teljesen másképpen fog érezni a növekvő gyermekkel kapcsolatban, ha mindig figyelembe veszi, hogy egy olyan lénynek folytatódik a léte, aki nem maradhatott ott a szellemi világban.

Gondolják meg, mennyire megváltozik a kérdés ebből a nézőpontból. Azt mondhatjuk: az ember ott volt a szellemi világban, mielőtt a fogamzás vagy születés révén leereszkedett a fizikai világba. Ott fent viszont már nem találta meg a mindenkori célját. A szellemi világ már nem adhatta meg neki azt, amire a lélek törekszik. És a szellemi világ hatására felébredt benne az a vágy, hogy amikor elközelgett a születésének ideje, leszálljon a fizikai világba, és magára öltsön egy testet, azért, hogy a fizikai világban keresse azt, amit nem találhatott meg a szellemi világban.

Az élet rendkívüli elmélyültségét eredményezi, amikor egy ilyen nézőpontra teszünk szert, de most már érző módon, átélve. Ahogy az egoista szemléletmód állandóan arra ösztökéli az embert, hogy egyre absztraktabb legyen, megrekedjen a teóriák szintjén, hajlamos legyen a fej gondolkodásra, úgy a másik, a nem-egoista szemléletmód egyre fokozottabban arra ösztönzi, hogy a világot szeretettel megismerje, és a szeretet által ragadja meg. Azoknak az elemeknek az egyike tehát, amelyeket majd a tanárképzés részévé kell tennünk, hogy vegyük figyelembe a születés előtti embert, tehát hogy az élet viszonylatában ne csak a halál rejtélyét érzékeljük, hanem a születés rejtélyét is.

Ehhez azonban meg kell tanulnunk felemelni az antropológiát az antropozófiához, valóban elsajátítva egy érzéket azok iránt a formák iránt, amelyek a hármasan tagolt embert fejezik ki. A múltkor már említettem: az ember feje, az, ami főképpen fej, vajon nem gömbalakú-e egy egészen másik formában, és felhelyezve az organizmusunk egyéb részeire? (Ld. az ábrát.) És ugyancsak, amikor a mellkas-embert nézzük, hogyan jelenik meg előttünk? Tulajdonképpen úgy jelenik meg, hogy vehetnénk a fej egy darabját, csak megnagyobbítva, ahol itt van a hátgerinc. (Ld. az ábrát.) Ahogy a fej a maga középpontját magában hordja, a mellkas-emberben a középpont jóval távolabbra helyeződik. És ha ezt most elképzeljük, mint egy nagy fejet, akkor ez a nagy fej úgyszólván egy hátán fekvő emberhez tartozna. Úgyhogy, ha a gerincoszlopot egy nem teljes fejnek vesszük, akkor kapunk egy vízszintesen fekvő embert, és egy függőlegesen álló embert.

Még bonyolultabb, és egyáltalán nem is lehet síkban lerajzolni, ha az anyagcsere-embert vesszük szemügyre. A formai szemlélet számára, a plasztikus-szemléletes forma vizsgálata szempontjából tehát az emberi természet három része teljesen különbözőnek mutatkozik. A fej – teljesség, a mellkas-ember nem teljesség, hanem egy töredék; és még inkább az az anyagcsere-ember.

Mármost minek köszönhetően ilyen lezárt magában az emberi fej? Azáltal, hogy az ember részei közül az emberi fej illeszkedik bele a legjobban a fizikai világba. Bármennyire is különösnek tűnhet önöknek, mivel megszokták, hogy a fejet az ember legnemesebb részének tekintsék, mégis éppannyira igaz az is, hogy ez az emberi fej idomult a leginkább a fizikai léthez. A fej fejezi ki a leginkább a fizikai létet. Így azt mondhatjuk: ha a fizikai testet a fődologban akarjuk jellemezni, akkor a fej alapján kell rátekintenünk. Az ember a fejet illetően a leginkább fizikai test. A mellkasi szervek, a ritmikus szervek vonatkozásában az ember a leginkább étertest. Az anyagcsere szervei tekintetében pedig az ember a leginkább asztráltest. Az én általában még semmi világosat nem fejez ki a fizikai világban.

Ezzel eljutottunk egy nézőponthoz, amit rendkívül fontos figyelembe vennünk. Erre a nézőpontra úgy készíthetik elő magukat, hogy azt mondják: ránézek az emberi fejre – amit az előbb dőlt vonalakkal jelöltem a korábbi ábrán -, úgy előttem van a legfontosabb dolog a fizikai testről is. A fej a leginkább azt juttatja kifejezésre, ami nyilvánvaló az emberben. A mellkas-emberben főként az étertest a tevékeny. A fejben a legkevésbé tevékeny az étertest, sokkal inkább a mellkasi részben tevékenykedik. Ezért az ember mellkasi része fizikailag tekintve tökéletlenebb, mint a fej. Fizikai értelemben tökéletlenebb. És még tökéletlenebb az anyagcsere-ember, itt az étertest megint csak igen kevéssé tevékeny, és az asztráltest az, ami a leginkább tevékeny benne. Ahogy pedig gyakran hangsúlyoztam már: az én még csak csecsemő, még alig van fizikai megfelelője.

Látjuk tehát, hogy az embert leírhatjuk úgy is, hogy azt mondjuk: az embernek fizikai teste van; ha meg akarjuk válaszolni azt a kérdést, hogy mi a leghasonlóbb az ember fizikai testéhez, a válasz ez lesz: a fej. Az embernek éterteste van. Mi hasonlít a legjobban az étertesthez? A mellkasi rész. Az embernek asztrálteste van. Mi hasonlít a leginkább az asztráltesthez? Az anyagcsere-ember. Az én számára pedig alig utalhatunk valamire a fizikai emberben. Így lesz az ember mindhárom része, a fej, azaz az idegi-érzékszervi ember, azután a mellkas-ember, azaz a ritmikus ember, végül az anyagcsere-ember a tükröződése valami mögötte állónak. A fej a fizikai test tükröződése, a mellkas az étertest tükröződése, az anyagcsere pedig az asztráltest tükröződése. Ezt meg kell értenünk, és nem úgy kell néznünk az embert, ahogy ma teszik, amikor vizsgálják a holttestet a klinikán, megnéznek egy darab szövetet vagy mást, nem foglalkozva azzal, hogy a mellkasban vagy a fejben van-e. Fel kell fognunk ugyanis azt, hogy a fej-, a mellkas- és az anyagcsere-ember más és más vonatkozásban áll a kozmosszal, és más és más mögöttük állót fejeznek ki képletesen. Ez a mai puszta antropológiai tárgyalásmódot tovább tágítja számunkra az antropozófiai nézőpont felé. Tisztán fizikailag tekintve a mellkasi organizmus és a fej-organizmus egyenértékű. Amikor a tüdőt vagy az agyat boncolják, fizikailag tekintve végül is az egyik éppolyan anyag, mint a másik. Szellemileg tekintve viszont a legkevésbé sem ez a helyzet. Szellemileg ez úgy van, hogy amikor az agyat boncoljuk, akkor valóban elég világosan előttünk van az, amit boncolunk. Ha viszont a mellkast, például a tüdőt boncoljuk, akkor már sokkal homályosabb számunkra az, amit boncolunk, mert benne rendkívül fontos szerepet játszik az étertest, amikor az ember alszik.

A most kifejtett dolognak van valamilyen szellemi vonatkozása is. Aki már valamennyire előrehaladt a meditációban az olyan gyakorlatok révén, amelyeket megtalálnak az antropozófiai irodalmunkban, az fokozatosan eljut oda, hogy az embert tényleg hármasan tagolja. Erről a hármas tagoltságról beszélek egy bizonyos nézőpontból a Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? című könyvemnek abban a fejezetében, ahol a Küszöb őréről van szó. De erős koncentrációval az ember önmagán is megvizsgálhatja a hármas tagoltságot, hogy az ember valóban fej-emberre, mellkasemberre és anyagcsere-emberre oszlik. Akkor észrevesszük, hogy a fej tulajdonképpen mi által fej. Ha belső koncentrációval a fejet toldalékaival együtt kiemeljük az egyéb emberi organizmusból, és azután, mint puszta fej van előttünk az emberi természet más részeinek befolyása nélkül, akkor ez a fej halottá válik, többé már nem él. Szellemi látással lehetetlen a fejet elkülöníteni az emberi organizmus egyéb részeitől anélkül, hogy ne halottként látnánk. A mellkas-embernél azonban megtehetjük ezt: az élő marad. És ha az asztráltestet magában nézzük meg oly módon, hogy elkülönítjük az anyagcsere-embert, akkor az asztrális ember tovatűnik előlünk, nem marad meg a helyén, hanem követi a kozmikus mozgásokat, mert asztralitást hordoz magában.

Most pedig gondolják el, hogy ott állnak egy gyermek előtt, olyan ismeretekkel néznek rá elfogulatlanul és értelmesen, amelyekről most beszéltem. Akkor rápillantanak az emberi fejre: ez a halált hordozza magában. Azután rápillantanak arra, ami a fejet befolyásolja a mellkasból: itt minden élettel teli. Most megnézik azt, amikor a gyermek szaladni kezd, és megállapítják: tulajdonképpen az asztráltest az, ami ekkor a futásban tevékeny. Így az emberi lény belsőleg átláthatóvá vált önök előtt. A fej – magában holttest. A magát kibontakoztató élet leállna az emberben, ha az ember teljesen mozdulatlan lenne. De abban a pillanatban, amikor valaki futni kezd, rögtön észrevehetjük: valójában az asztráltest az, ami fut. És képes is futni, mert ez az asztráltest a futáskor, a mozgáskor anyagokat használ el: működik az anyagcsere egy bizonyos módon.

Ám hogyan figyelhetjük meg az ént? Tulajdonképpen most már mindent kimerítettünk. Ha nyomon követtük a fejholttestet, a mellkas-ember életteliségét, és a futást, mi marad akkor még, hogy az ént külsőleg is szemügyre vegyük? Azt mondtam önöknek, alig van valami, ami az énnek a fizikaiban megfelel. Az én csakis abban figyelhető meg, ha az embert növekedő fejlődésében nézzük. Egy évesen egészen kicsi, kétévesen már nagyobb, és így tovább. Amikor az embert egyre nagyobbnak és nagyobbnak látják, amikor egybeillesztik mindazt, ami az egymásra következő időkben történt vele, csak akkor tapasztalhatják az ént fizikailag. Közvetlenül sohasem láthatják az ént az emberben, hanem csakis azáltal figyelhetik meg, hogy az embert fejlődésében követik nyomon. Ha az emberek nem adnák át magukat illúzióknak, hanem a valóságot keresnék, akkor tisztában lennének azzal, hogy egy emberben – akivel egyszerűen csak összetalálkoznak – fizikailag egyáltalán nem érzékelhető az én minden további nélkül, hanem az én igazából csak úgy észlelhető, ha az embert különböző életkorokban figyeljük meg. Amikor valakit később, húsz év múlva ismét viszontlátnak, akkor nagyon erősen érzékelhetik az énjét abban a változásban, ami történt vele, különösen, ha húsz évvel ezelőtt gyermekként látták.

Arra kérem önöket, hogy amit mondtam, azt ne pusztán elméletként fogják fel, hanem leheljenek életet a képzeteikbe, és gondolják végig, amikor így nézik az embert: fej – holttest; mellkas – életteliség; futás – asztráltest; és növekedés az én által. Ekkor az egész ember, aki korábban, mint egyfajta viaszbábu állt önök előtt élettel telítődik.

Mert végül is a fizikai szemünkkel, és az értelmünkkel is, rendszerint mit látunk az emberből? Egy viaszbábut! És ez csak akkor kel életre, ha hozzáillesztjük mindazt, amiről az imént beszéltem.

Ennek megértéséhez mindenesetre szükségünk van arra, hogy szemléletünket áthassuk azzal, amit a szellemtudomány belejuttathat az érzéseinkbe, az érzületünkbe, az ember egész világhoz való viszonyába. Egy futó gyermek már az asztráltestet tükrözi önök számára. Ami a futás egyes mozdulataiban jelenik meg – hiszen minden gyerek másképp fut -, az a különböző asztráltestek felépítéséből származik. És ami a növekedésben, a változásban jut kifejezésre, az az énből mutat meg valamit számunkra.

Látják, itt a karma már nagyon erősen hat az ember lényére. Vegyünk egy olyan példát, ami már távol esik a jelenkortól: Johann Gottlieb Fichtét. Fichtét már több oldalról jellemeztem. Egyszer leírtam, mint nagy filozófust, egyszer mint „bolsevistát” mutattam be, és így tovább. De most egy másik nézőpontból tekintsünk rá. Fichtét úgy is leírtam, mint aki teljesen a „bolsevisták” közé lenne sorolható. Most egy másik oldalról vizsgáljuk meg. Képzeljék el, hogy állnak az utcán és Fichte halad el maguk mellett. Utánanéznek: nem túl magas ember, zömök. Miről árulkodik az, ahogyan felnőtt? Az akadályozott növekedésről. Súlyosan teszi le a lábait, különösen erősen a sarkakat, amikor az ember utánanéz és látja, ahogy elmegy. Az egész Fichte-én benne van ebben. Amivé férfiként lesz valaki, még annak bármiféle árnyalata sem rejtheti el azt, hogy ne lássuk meg ezt az akadályozott növekedést, mivelhogy gyerekkorában éhezett: zömök, a test vissza van fogva, a sarkait súlyosan odacsapja. Az ember szinte hallotta a beszédjét is, amikor őt így hátulról megfigyelte.

Látjuk, hogy az élet külsőségeibe is belejátszik a szellemi elem. De ezt az emberek nem fogják észrevenni, ha nem vesznek fel valami mást az érzületükbe, mint ami ma még a lelki beállítottságukat jellemzi. A mai emberek számára az embertársaikba való ilyen bepillantás ebből a szempontból igen durva indiszkréciónak számít. Az emberek nem nagyon szeretnék, hogy ez elterjedjen, mert napjainkban többnyire olyanok a materializmus következtében – ami mindjobban elhatalmasodott -, hogy csakis amiatt nem bontják fel azt a levelet, ami nem az övék, mert meg van tiltva nekik, különben ugyanis megtennék. Az ilyenfajta emberi érzület nem óhajtja, hogy az emberek megváltozzanak. Mégis, a XV század közepe óta a Földet betölti valami, amit az emberek a földi létben más módon nem sajátíthatnak el, mint azáltal, hogy az ember az emberhez egészen a fizikaiság szintjéig is már szellemileg viszonyuljon. Minél inkább belenövünk a jövőbe, annál inkább meg kell tanulnunk, hogy mindazt, ami fizikailag körülvesz bennünket, szellemileg is megragadjuk. És ezt a tanár pedagógiai tevékenykedésével kell kezdenünk, aki a felnövekvő gyermekkel foglalkozik. Fiziognómiai pedagógia: a nevelésen keresztül az ember e legnagyobb rejtélyét akard megfejteni minden egyes emberben!

Érezhető tehát, hogy mennyire erőteljes korunkban az, amit az emberiség megpróbáltatásának neveztem. Amit kifejtettem, azzal tulajdonképpen azt akartam mondani: egyre inkább individualizálódnunk kell, minden embert úgy kell tekintenünk, mint egy önmagában álló lényt. Ez nagy ideálként lebegjen előttünk: senki sem azonos a másik emberrel, mindenki egy önmagában álló lény. Ha a Föld elérkezne végpontjához anélkül, hogy mi emberek elsajátítottuk volna azt, hogy elismerjük minden egyes emberről, hogy önmagában álló lény, akkor az emberiség nem érné el a célját itt a Földön. De milyen messze vagyunk ma még attól a gondolkodásmódtól, amely e cél felé törekszik! Manapság nivelláljuk az embereket. Úgy nézünk az emberekre, hogy egyáltalán nem az individuális tulajdonságaikat vesszük tekintetbe.

Hermann Bahr, akiről gyakran beszéltem már, egyszer Berlinben jelét adta, hogy a kor kultúrája mennyire nem törekszik az individuális megkülönböztetésre. Amikor Bahr az 1890-es években egy ideig Berlinben élt és részt vett a berlini társasági életben, akkor minden este ott ült mellette egy-egy hölgy a jobb és bal oldalán. De amikor a következő este ismét két hölgy között ült, legfeljebb csak a meghívó kártyájukból tudta meg, hogy ezek más hölgyek. Nem nézte meg őket elég figyelmesen, mert alapjában véve a tegnapi hölgyek és a mai hölgyek teljesen ugyanolyannak tűntek számára. Amit belőlük látott, az teljesen ugyanaz volt. Így a társadalmi, főként a gazdasági kultúra az emberekből külsőleg is azonos lényeket hoz létre, nem engedi az individualitásukat kibontakozni. És így törekszik az ember a jelenkorban a nivellálásra, miközben az emberiség legbelsőbb céljának éppen annak kellene lennie, hogy az individualizálódásra törekedjen! Korunkban többnyire elkendőzzük az individualitást. Ezért a legszükségesebb számunkra, hogy végre rátaláljunk az individualitásra minden egyes emberben.

Az ember oktatásában kell megkezdenünk azt, hogy belső lelki pillantásunkat teljesen ráirányítsuk az individualitásra. A tanárképzésnek abból a felfogásból kell kiindulnia, hogy az emberekben az individuálisat fedezzük fel. Ez csak úgy lehetséges, ha az emberről való képzetünket olyannyira élettel telítjük, ahogy azt leírtam, és ha ténylegesen tudatosítjuk magunkban például azt, hogy nem egy mechanizmus, hanem az asztráltest az, ami mozgatja, és ami a fizikai testet magával vonja. Ami így a lelkükben keletkezhet belsőleg életteli és mozgékony képként az emberről, azt hasonlítsák össze azzal, amit ma a szokásos tudomány nyújt számunkra, ami bizony csak egy homonkulusz, nem több mint egy homonkulusz! A tudomány semmit sem mond az emberről, csak valami homonkuluszról prédikál. De nekünk mindenekelőtt a valódi embert kell bevonnunk a pedagógiába. Mert az teljesen kiszorult a pedagógiából.

A nevelés kérdése tehát a tanárképzés kérdése, és ameddig az előbbit nem így értjük, addig messze vagyunk attól, hogy a nevelésben valami hasznos történjen. Magasabb nézőpontból tekintve minden összefügg egymással, ha az egyik dolgot valóban a másikhoz tudjuk kapcsolni. Ma az emberek az emberi tevékenységeket, a belső tevékenységeket is legszívesebben úgy alakítanák ki, ahogy a fiókok vannak egymás mellett. Tanul az ember antropológiát, azután vallást – de ezeknek nem sok közük van egymáshoz. Csakhogy, mint láttuk, mindaz, amit az emberben találunk, valójában összefügg a halhatatlanság kérdésével, az emberi természet örök lényének kérdésével is. Ezért az emberi természet örök lényének kérdését összekapcsoltuk az ember közvetlen szemlélésével. A lelki átélés e mozgékonyságának különösen a pedagógiába kellene behatolnia. Akkor majd egészen másféle belső képességek fejlődnek ki, mint amiket ma alakítanak ki a tanárképzés intézményei által. Ennek különösen nagy fontossága lenne.

A mai vizsgálódással érzékeltetni akartam azt, hogy a szellemtudománynak valójában mindent át kell hatnia, és hogy a szellemtudomány nélkül korunk nagy társadalmi problémái nem oldhatók meg.

– Dornach, 1919. augusztus 16.

[Az intellektus változása a történelmi korok során. A mi időnktől kezdődően az egyoldalúan használt intellektusban kialakul a hajlam a tévedés, az illúzió és a gonoszság iránt. Ezt csak a Krisztus-impulzus képes ellensúlyozni. A Golgotai Misztérium alapvető jelentősége az emberiség fejlődésében. Krisztus a Golgotai Misztériummal belépett az emberiség fejlődésébe és összekapcsolódott vele. Az ember a Krisztus-impulzust úgy találja meg, amikor saját bensejében újjászületik, átalakul. Az általános istenfogalom és a Krisztus-fogalom különbsége. Hogy az intellektus ne süllyedjen illúziókba és tévedésbe, és ne váljon gonosszá: ezoterikus-keresztény értelemben ez a megváltás magasabb fogalma.]

A most folytatott vizsgálódások során egyre jobban behatolunk a kortörténetbe abban az értelemben, ahogy a kozmikus erők beilleszkednek a jelenkor fejlődésáramlatába, és ahogy azok emberi életünk alapjait alakítják. A szellemi fejtegetésekből láthatták, hogy mind szükségesebbé válik, hogy a merev, absztrakt fogalmakat, amelyekhez már hozzászokott korunk embere, folyékony, mozgékony, eleven fogalmakká változtassuk, ha az életben, mint emberiség tovább akarunk haladni. Különös fényt vet minden ebben a vonatkozásban tekintetbe jövő körülményre annak tárgyalása, amit az emberi lelki erők között intelligenciának nevezünk. Hiszen tudják hogy, a jelenkor embere módfelett büszke az intelligenciájára. Úgy tekinti az intelligenciáját, mint amit egy különösen kiemelkedő dologként vívott ki magának az idők folyamán.

Ha a jelenkor embere visszanéz a korábbi korszakokra, amikor az emberek sok mindent képszerűen képzeltek el – így azt, amit a mai kor embere most helyesen az intelligenciája, a tudománya segítségével akar megismerni, a korábbi fejlődési korszakokban a mítoszok, a legendák és effélék révén kíséreltek meg megfogalmazni -, akkor a jelenkor embere bizonyára gyerekesnek nevezi ezt az ősi szellemi és lelki állapotot. Visszapillant a fejlődés gyermeki fokára és rendkívül büszke arra, hogy ő mennyivel tovább jutott, különösen az intelligencia kiművelésében. Szenteljük tehát a mai fejtegetéseket éppen az emberi intelligencia jellegzetességeinek, vegyük szemügyre azokat a lelki erőket, amelyekre korunk embere módfelett büszke. Amikor ma az intelligenciáról beszélnek, akkor egy olyan lelki erőre gondolnak, amelyet meghatározott módon képzelnek el, és úgy vélik, hogy az csak olyan lehet és olyannak is kell lennie, amilyennek már megszokták, hogy elképzelik.

Nos, a régebbi fejlődési korszakok embereinek is volt intelligenciájuk, még ha más jellegű intelligencia is, ha pedig az úgynevezett intelligencia jelentését tisztázni akarjuk korunk embere számára, akkor fel kell vetnünk a kérdést: milyen a korábbi fejlődési korszakok emberének intelligenciája, és miképpen változott meg fokozatosan ez az intelligencia a régmúlt időktől kezdve egészen a mi korunkig?

Most nem akarok tovább visszamenni, csak addig az időig, amit az Atlantisz utáni harmadik korszaknak szoktunk nevezni, az egyiptomi-káldeus korig, amire azután a görög-latin korszak következett, és ezt követően jött a mi korunk. Vizsgáljuk meg az intelligencia sajátosságát az ősi egyiptomiaknál és káldeusoknál, a görögöknél és rómaiaknál, majd pedig nézzük meg annak az intelligenciának konkrét mibenlétét, amely az Atlantisz utáni 5. korszak emberének sajátja. Látják mindebből, hogy abból indulok ki: nem helyes – és valóban nem az -, ha úgy véljük, hogy az intelligencia egyszerűen intelligencia, vagyis csak egy dolog lehetséges; akiben megvan a mi intelligenciánk, az intelligens, akiben nincs meg, az nem intelligens. – Ez tévedés. Az intelligencia metamorfózisokon megy keresztül, az intelligencia változik. Másmilyen volt az egyiptomi-káldeus időben, mint amilyen nálunk. Az egyiptomi- káldeus kor más jellegű intelligenciáját a legjobban úgy érzékeltethetjük, ha azt mondjuk: a régi egyiptomi és káldeus ember az intelligenciáján keresztül ösztönösen érezte a saját emberi lényének rokonságát az egész kozmosszal, és felfogta, értette ezt a rokonságot.

Amiről intelligenciája segítségével a mai ember gondolkodni szokott, arról alig, vagy egyáltalán nem gondolkodtak az egyiptomi-káldeus emberek. Mert ők nem rendelkeztek az intelligenciának ezzel a formájával. Amikor gondolkodtak, amikor az intelligenciájukat mozgásba hozták, akkor ebben az intelligenciában a kozmosszal való összefüggésüket élték meg. Az ősi egyiptomi, az ősi káldeus ember tudta, hogy ezzel vagy azzal az állatövi képpel áll kapcsolatban, tudta, milyen befolyása van a lelki és testi természetére a Holdnak, a Napnak és a többi bolygónak. Tudta, hogy emberi lényére milyen kihatással van az évszakok egymásutánja. Mindezt az intelligenciája segítségével értette meg. A kozmosszal való rokonságáról egy teljesen belső képet kapott az intelligenciáján keresztül.

Ez az intelligencia átalakult, amikor az emberiség egyiptomi-káldeus korszaka véget ért a kereszténység megalapítása előtti VIII. században. Az intelligencia fokról fokra valami teljesen más lett, mint amilyen az egyiptomi-káldeus időkben volt. Az intelligenciába már nem jutott bele olyan tökéletesen a kozmosszal való összefüggés átélése, mint a Krisztus előtti VIII. századot megelőzően. Az emberek még tudtak a kozmosszal való kapcsolatukról, de már csak egyfajta utórezgés módján, egyfajta emlékezésként arra, amit korábban ebben a vonatkozásban tudtak. Ehelyett a görög intelligenciában most másvalami jelent meg: az ember gondolkodása önmagáról. De már kevésbé arról, hogy milyen a kozmosszal való kapcsolata, hanem inkább eltekintve a kozmosztól, saját magáról, mint földi lényről. A görög embernek viszont – éppen amikor az intelligenciáját használta – volt egy világos érzése, egy világos sejtelme arról, hogy a földi világból ezzel az intelligenciával csak azt fogja fel, ami a halálnak van alávetve.

Ez az érzés megint csak eltűnt az intelligencia alakulása során a XV. század közepétől kezdődően, az Atlantisz utáni ötödik korszakban. A görög ember tudta: ha meg akarja érteni az érzékfelettit, akkor a szellemi látás felé kell fordulnia, amely többé-kevésbé atavisztikusan még létezett a Krisztus előtti időkben. Mert a gondolkodás révén, az intelligencia révén csak azokat a törvényszerűségeket, csak azokat a szabályokat ismerheti meg, amelyek annak szolgálnak alapul, ami a Földön a halálnak van alávetve, ami elpusztul. Ha az élőt akarom megérteni, akkor szemlélnem kell – így mondták a Platón- tanítványok. Amikor pedig csak gondolkodom, akkor pusztán a halottat, a halott létet fogom fel.

A görög titkos iskoláknak erről az összefüggésről valami egészen határozott elképzelésük volt. Körülbelül a következőt mondták erről a görög misztériumiskolákban, így beszéltek a tanítványokhoz:

Minden dolog szellemi. A látszólag anyagi dolgoknak is megvannak a szellemi előzményei, szellemi törvényszerűségek képezik az alapjukat. Ami előttetek, földi-materiális dologként jelenik meg, azt lényegében véve szellemi törvények is irányítják. De vannak olyan szellemi törvények, amelyekhez ti annyiban tartoztok hozzá, hogy testileg léteztek. Minthogy testileg léteztek és átlépitek a halál kapuját, a testetek a Föld fizikai és materiális erőinek, és anyagainak hatalma alá kerül. A Föld e materiális erői és anyagai azonban csak látszólag materiálisak. Ezek is szellemiek, de olyan szellemiség hatja át őket, amely nektek halálként jelenik meg. Amikor az intelligenciátokkal fogtok fel valamilyen törvényt, azok csak a halott lét törvényei. Ezek annak törvényei, amit a sírokban találtok, amelyek a holttestekben működnek. Sok görög misztériumtanítvány vallotta, hogy az ember intelligenciája csak azt ragadhatja meg, ami a sírokban történik, ami a holttesteket zárja magába. Ha tudni akarjátok – szólt a misztériumtanító a tanítványokhoz -, hogy milyen szellemiségben éltek akkor, amikor itt a földön éltek, vagy amikor a lelketekkel testetlenül a halál és az újabb születés között éltek, akkor a szemléletszerűt kell elvként elfogadnotok. Ha ezt nem teszitek, ha az intelligenciátokkal alakítotok ki fogalmakat és eszméket, akkor csak azt ragadjátok meg, ami a szellem az anyagban, amiből a testetek épül fel.

Amíg az egyiptomi-káldeus ember a maga intelligenciájával érezte és érzékelte rokonságát az egész kozmosszal, addig a görög ember az intelligenciájával azt észlelte, ami a temetőkben uralkodik. Mi is csak azt ragadjuk meg az intelligenciánkkal, ami a temetőkben zajlik, csak ennek nem vagyunk tudatában. Bemegyünk a boncterembe – mármint azok, akiknek ezt meg kell tanulniuk -, tanulmányozzuk a holttestet, és az ember törvényszerűségének a holttest törvényszerűségét tartjuk, amit az intelligenciánkkal fogunk fel. De ez csak a sír törvényszerűsége! Amiket az intelligenciánkkal észlelünk, azok a sír törvényei.

A XV. század közepétől azután ismét megváltozik az emberi intelligencia, elérkezünk az intelligencia újabb változásának, átalakulásának kezdetéhez. A mi intelligenciánk bizonyos utat jár be. Ma még nagyon erősen benne vagyunk az intelligencia olyanfajta fejlődésében, amilyen az a görögöknél volt. Az intelligenciánkkal azt fogjuk fel, ami a halálnak van alávetve. De az intelligenciának ez a fajtája, amely a halottszerűt ragadja meg, változóban van. Az elkövetkező évszázadokban, évezredekben ez az intelligencia másmilyen lesz, nagyon- nagyon másféle. Intelligenciánkban ma már megjelent egy bizonyos természet. Mi mint emberiség az intelligencia olyan fejlődését fogjuk tapasztalni, amelyben az intelligenciának az a hajlama alakul ki, hogy csak a hamisat, a tévedést, az illuzórikusat ragadja meg, és csak gonoszat gondoljon ki.

Bizonyos kor óta ezt tudták a misztériumtanítványok és főként tudták a beavatottak, hogy az emberi intelligencia fejlődése a gonosz irányába tart, és hogy egyre inkább lehetetlen lesz a puszta intelligenciával a jót megismerni. Az emberiség ma ebben az irányban halad. Azt mondhatjuk: ha az emberek megerőltetik az intelligenciájukat és nem a magában teljesen vad ösztöneikre hallgatnak, még megláthatnak valamit a jónak a fényéből. De az emberi intelligenciában fokról fokra elhatalmasodik az a természet, hogy gonoszat gondoljon ki: a gonoszat becsempéssze a morálisba, és a gonoszat, azaz a tévedést becsempéssze a megismerésbe.

Ez volt az okok egyike, amiért a beavatottak az aggódás fér- fiainak nevezték magukat. Mert ha az emberiség fejlődésének erre az egyoldalúvá válására tekintettek, amiről most beszéltem, az valóban aggodalmat váltott ki belőlük: aggodalmat éppen az intelligencia fejlődésével kapcsolatban. Végül is egyáltalán nem véletlen, hogy az intelligencia a mai emberbe olyan sok büszkeséget és önhittséget csepegtet. Ez, mondhatnám, az ízelítő az intelligencia gonosszá válásából az Atlantisz utáni 5. korszakban, amelynek kezdetén állunk. Ha az ember semmi mást nem fejlesztene ki magában csak az intelligenciáját, az intellektusát, akkor a Földön egy gonosz lény válna belőle. Ha az emberiség jövőjére gondolunk, és ezt a jövőt ígéretesnek akarjuk elképzelni, akkor nem szabad csak az intelligencia egyoldalú kifejlesztésével számolnunk. Ez az intelligencia az egyiptomi-káldeus korban még valami jó volt, majd olyanná vált, ami a halál erőivel került rokonságba. Ez az intelligencia végül össze fog fonódni a tévedés, az illúzió és a gonoszság erőivel.

Ez olyan valami, amivel kapcsolatban az emberiség nem áltathatja magát. Az emberiségnek elfogulatlanul számításba kellene vennie, hogy megoltalmazza magát az intelligencia egyoldalú fejlődésével szemben. Nem ok nélkül éppen az antropozófiai irányultságú szellemtudomány révén másvalamihez jutunk el, annak elsajátításához, ami egy megújított látás révén szerezhető meg a szellemi világból, és ami nem ragadható meg az intelligenciával, hanem csakis úgy, ha az ember megismeri azt, amit a beavatás tudománya hoz a szellemi világból ennek a látásnak a segítségével.

De valami objektív eseményre szükség volt ehhez! És itt jutunk el éppen a keresztény-ezoterikus fejlődés egy mélységes titkához. Ha a Föld-fejlődés folyamán nem történt volna meg a Golgotai Misztérium, akkor elkerülhetetlen lett volna, hogy az emberek az intelligenciájuk következtében fokról fokra gonosszá váljanak, és a tévedés foglyai legyenek. Mint tudjuk, a Golgotai Misztériummal nemcsak egy tan, egy elmélet, egy világszemlélet, egy vallás lépett be az emberiség fejlődésébe, hanem a Golgotai Misztériummal egyfajta valóság került bele a fejlődésbe. Az ember názáreti Jézusban egy földönkívüli lény, Krisztus lakozott. Azáltal, hogy Krisztus a názáreti Jézusban élt, majd a názáreti Jézus meghalt: a Krisztus-lény belépett a földi fejlődésbe, és benne is van. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez egy objektív tény, ez egy valóság, aminek nincs köze ahhoz, hogy mi szubjektíve miről tudunk, vagy mit észlelünk. Ezt persze meg kell ismernünk a megismerés kedvéért, fel kell vennünk az erkölcsi elveink közé az erkölcs kedvéért. De Krisztus ettől függetlenül belehatolt az emberiségfejlődésbe, azóta benne van – ez az amit az ember „feltámadásnak” nevez -, és legelsősorban a saját lelki erőinkben van benne. Ezt a tényt egyszer gondoljuk át a maga teljes mélységében.

Pillantsunk arra a különbségre az emberben, hogy milyen volt a Golgotai Misztérium előtt, és milyen lett a Golgotai Misztérium után. Itt nyilván ugyanazokról az emberekről van szó, hiszen a lelkek ismételten lejönnek a földi életbe. Ha azonban az emberre, mint földi emberre tekintünk, figyelembe kell vennünk azt a különbséget, amilyen az ember a Golgotai Misztérium előtt volt, és amilyen azt követően lett.

Ha csak egy általános istenfogalomhoz jutunk el, úgy ez az általános istenfogalom nem a Krisztus-fogalom. Az általános istenfogalmat úgy kaphatja meg az ember, ha a természetet ragadja meg a maga jelenségeiben, ha az emberi fizikai lényt ismeri meg, amennyiben azt külsőleg nézi. A Krisztus-fogalom ellenben olyan, hogy az ember csakis úgy juthat közel hozzá, ha földi élete során felfedez valamit – saját magában! Az általános istenfogalmat megtalálhatjuk úgy, hogy egyszerűen azt mondjuk: az ember létrejött a világ erőiből. A Krisztusfogalmat viszont az embernek saját magában kell megtalálnia! Feltéve persze, ha tovább jut annál, mint ameddig a természet engedi eljutni.

Ha valaki nem találja meg az Isten fogalmát itt a világban, akkor ez egyfajta betegség. Egy egészséges ember sohasem valóban ateista. Az embernek testileg vagy lelkileg valamilyen módon beteggé kell válnia. Ez a betegség gyakran azon keresztül nyilvánul meg, hogy az ember ateista. Krisztust nem ismerni viszont nem betegség, hanem boldogtalanság, az élet egyfajta mulasztása.

Azáltal, hogy töprengünk a természetből, a természet erőiből való születésen, eljuthatunk az istenfogalomhoz, ha e születést egészséges lélekkel követni tudjuk. Azáltal viszont, hogy az ember az élet folyamán átél magában valamilyen újjászületést: a Krisztus-fogalomhoz juthat el. A „születés” Istenhez vezet, az „újjászületés” Krisztushoz. Egy ilyen újjászületést – ami által Krisztus mint lény az emberben megtalálható lesz – a Golgotai Misztérium előtt az ember nem tudott volna végrehajtani. És ez az a különbség, amire utaltam az imént: mivel Krisztus a maga lényével még nem ereszkedett le az emberek közé, a Golgotai Misztérium előtt az ember nem volt képes erre az újjászületésre, nem tudta felismerni, hogy benne Krisztus él. Erre csak a Golgotai Misztérium után van módja az embernek. Krisztus szikráját saját bensejében találhatja meg, ha ez irányban erőfeszítéseket tesz az élete során.

Ebben az újjászületésben, abban, hogy a Krisztus-szikrát megtaláljuk önmagunkban, ebben az őszinte és jóakaratú megnyilatkozásban: „nem én, hanem Krisztus énbennem”, rejlik a lehetősége annak, hogy az intellektus ne ringassa magát illúziókba, és ne váljon gonosszá. Ezoterikus-keresztény értelemben ez a megváltás magasabb fogalma!

Nekünk az intelligenciánkat ki kell fejlesztenünk, mert nem nélkülözhetjük. De miközben arra törekszünk, hogy kifejlesszük, annak kísértésébe esünk, hogy a tévedés és a gonosz martalékává váljunk. Csak úgy kerülhetjük el azt a kísértést, hogy tévedésbe essünk és gonosszá váljunk, ha magunkba fogadjuk és átérezzük azt, amit a Golgotai Misztérium az emberiség fejlődésébe belehozott.

Már mód van arra, hogy az ember a Krisztus-tudatban, Krisztussal való egységében megtalálja a lehetőséget, hogy a gonosztól, a tévedéstől megmeneküljön. Az egyiptomi-káldeus embernek nem volt szüksége a Krisztusban való újjászületésre, mert ő még érezte a kozmosszal való rokonságát a természetes intelligenciáján keresztül. A görög ember alapjában véve a halál komolyságával találkozott, mert ő már átadta magát az intelligenciájának. Most az emberiség egy olyan korszak kezdetén él, amikor az intelligencia gonosszá válna, ha az emberi lény lelkisége nem hatná át magát a Krisztus-erővel. Értsük meg, hogy ez egy nagyon komoly dolog. Annyit jelent, hogy észre kell vennünk bizonyos dolgokat, amelyek korunkban nyilvánulnak meg, annyit jelent, hogy gondolkodnunk kell azon, hogy a mi időnkben az embereket hatalmába keríti a gonoszságra való hajlam, éppen azért, mert intelligenciájuk magasabb kifejlesztésére nyílik alkalmuk. Természetesen teljesen hibás spekuláció lenne azt hinni, hogy akkor az intelligenciát el kellene nyomnunk. Az intelligenciát nem szabad elnyomnunk, elfojtanunk, de akik a jövőbe belelátnak, tudják, hogy bizonyos bátorság kell ahhoz, hogy az intelligenciának átadjuk magunkat, mert az intelligencia hozza a kísértést a gonoszság és a tévedés iránt, és tudják, hogy egyedül az intelligenciának a Krisztus-princípiummal való áthatásában találhatjuk meg annak lehetőségét, hogy ezt az intelligenciát átalakítsuk. Teljességgel ahrimáni lenne az ember intelligenciája, ha a Krisztus-princípium nem hatná át az emberek lelkét.

Tudják, hogy milyen sok olyan esemény van az emberiség fejlődésében, ami feltűnő, különösen a jelenkorban, és ami az értők számára már azt jelzi, hogy a dolgok abba az irányba fordulnak, amit az imént jellemeztem. Csak gondoljunk arra, hogy ma már mit hoz az embereknek a harmadik a fejlődési fokozatok közül, amelyek az emberiség materializmusa által fenyegetnek. Ha megfontolják, hogy a mai kulturális fejlődés mennyi kegyetlenséggel van átszőve, amelyek alig hasonlíthatók össze a barbár korok kegyetlenségeivel, akkor nemigen kételkedhetnek abban, hogy az intelligencia hanyatlásának kezdete határozottan megfigyelhető. Felszínes módon nem kellene korunk úgynevezett kultúrjelenségeit hangoztatni, mert valóban semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy a jelenkor embereinek, ha egy egészséges fejlődésnek akarnak elébe menni, össze kell szedniük magukat, hogy a Krisztus-impulzust valóban megragadják. Ma már két dolgot is világosan észre kell vennünk: egyrészt, hogy az emberek mennyire intelligensek, miközben kifejezett hajlamuk van a gonoszságra; másfelől látható az is, hogy a gonoszságra való hajlamot milyen sokan csak azáltal nyomják el öntudatlanul magukban – és nem legyőzik -, hogy az intelligenciájukat aludni hagyják. A lélek elalvása, illetve az ébren levő lélek erős hajlama a gonoszságra és vonzalma a tévedés iránt: ezekre feltétlenül fel kell figyelnünk a jelenkorban.

Emlékezzenek arra, hogy utolsó elutazásom előtt az egyik este arról beszéltem, hogy a gyermekek öt, hat, hét, nyolc éve másképpen születnek meg, egyfajta melankolikus hangulattal a tekintetükben, amit világosan észrevesz az, akinek van szeme erre. És azt mondtam: ez onnan származik, hogy ma a lelkek nem szívesen ereszkednek alá ebbe a materializmussal átitatott világba. Úgy fogalmazhatnék, hogy a lelkekben a születésük előtt kialakul bizonyos félelem és aggodalom, hogy belépjenek a világba, amelyben az intelligenciának megvan a hajlama, a vonzódása a gonoszság iránt, és hanyatlásnak indult.

Ez is olyasmi, amiről tudniuk kell azoknak az embereknek, akik az emberiség jövőjének nevelői és tanítói lesznek. A gyerekek ma mások, mint évtizedekkel ezelőtt. Már a külsőleges vizsgálódásban is ezt egyértelműen láthatjuk. Másképp kell nevelni és másképp kell tanítani őket, mint egy-két évtizede. Tulajdonképpen olyan tudattal kell nevelnünk őket, hogy minden egyes gyermeket megmentsünk, vagyis hogy minden gyermeknek segítségére legyünk abban, hogy az élet folyamán a Krisztus-impulzust megtalálja magában, vagyis egy újjászületést hajtson végre saját magában.

Ha ezeket a dolgokat egyszerűen csak elméletileg ismerjük, akkor semmivé foszlanak ott is, ahol szükségünk van rájuk például mint tanároknak, mint nevelőknek. Csak akkor tudunk velük mit kezdeni, csak akkor építhetjük be a nevelésbe, a tanításba mindezt, ha az ember lelkébe mélyen belenyomódnak. Különösképpen a tanárság részéről kell igényelnünk azt, hogy a lelkükben erősen átérezzék azt az emberiség iránti aggodalmat, amit az intellektus kísértése hoz magával. A büszkeség, amit a mai emberiség az intellektusa iránt érez, súlyosan megbosszulhatja magát az emberiségen, ha nem szorul vissza annak segítségével, amiről az előzőekben beszéltem, vagyis ha nem épül le egy erős, energikus felismerés hatására: a legjobb bennem, mint emberben, ebben és a következő inkarnációkban az, amit magamban, mint Krisztusimpulzust találok meg.

Világosan tudatában kell lennünk annak, hogy a Krisztusimpulzust nem szabad valamilyen vallási közösség dogmatikájának tekintenünk. A vallási közösségek a XV század közepe óta a maguk fejlődésével ahhoz járultak hozzá, hogy az emberiséget a Krisztus-impulzustól inkább eltávolítsák, mintsem közelebb vigyék. A vallási közösségek az embereknek mindenfélét előírnak, de amikor ezt vagy azt előírják nekik, nem a Krisztus-impulzust hozzák közelebb hozzájuk. Nagyon fontos átéreznünk, hogy mindaz, ami a Golgotai Misztérium iránt megnyithatja és kinyilváníthatja magát az embernek a saját bensejében, összefügg azzal, amit a Golgotai Misztérium a Föld számára jelent. Ha felfogjuk azt, hogy a Golgotai Misztériumnak mekkora jelentősége van a Föld számára, akkor megfogalmazhatjuk a következőt: a Földfejlődés értelmetlen maradna, ha intelligenciájuknak köszönhetően az emberek a gonoszság és a tévedés csapdájába esnének. Ha így átérezzük a Golgotai Misztériumnak ezt a jelentőségét, akkor megértjük, hogy maga a Föld-fejlődés értelmetlen a Golgotai Misztérium nélkül.

Mindezt erősen, nagyon mélyen magunkba kell fogadnunk, ha ma és a jövőben tenni akarunk valamit az ügyben, hogy az embereket neveljük és tanítsuk. Ezeknek a nagy nézőpontoknak be kell tölteniük bennünket. De önök tudják azt is, hogy a jelenkor emberei mennyire távol állnak attól, hogy ezeket a nézőpontokat befogadják magukba. Ezért semmi sem szükségesebb, minthogy újra és újra ne csak utaljunk a szellemtudományos tanok fontosságára, hanem rámutassunk arra a komolyságra is, amelynek meg kell gyökereznie a lelkünkben, mégpedig annak következtében, hogy az emberiség fejlődésének tényeit a szellemtudomány segítségével megismerjük. Mert nem egyedül a tudásunkat, hanem az egész életünket kell megérintenie egy impulzusnak, amikor a szellemtudománnyal foglalkozunk. E komolyság átérzése nélkül az ember nem lehet a szellemtudomány valódi képviselője.

És kérem önöket, hogy a szellemtudományos írások e sajátos megállapítását különösen fontolják meg: az emberi intelligencia, ha átadjuk magunkat neki, az ahrimáni út irányába tart, és csak az igazi Krisztus-impulzus felvételével válhat az intelligencia valóban hasznossá a jó oldalon. Hiszem, hogy aki ennek az igazságnak a teljes komolyságát magába fogadja, az éppen ilyen komolysággal fog viszonyulni a jelenkorban fellépő különböző világszemléletekhez és világszemléleti áramlatokhoz is. Mert itt sok, nagyon sok tennivaló van.

Így például Európa különféle keleti vidékeiről érkezők mesélik mostanában különös ijedelmüket egy ténnyel kapcsolatban, ami nem éppen az előrehaladást mutatja egy jellegzetes civilizáció útján. Amire gondolok, az az úgynevezett „puskás nők” megjelenése. Ők egy különös csoportját alkotják a kelet-európai embereknek; kelet-európai nők, akiket a jelenlegi forradalmi mozgalmakban alkalmaznak, ahol azokat, akik nem az éppen kormányzó párthoz tartoznak, mindig börtönbe vagy fogházba vetik, vagy egy idő múlva megölik – itt tehát mindig életveszély van. Kelet egyes tájain kiszemelnek erre főleg fiatal nőket, akiket felszerelnek háborúból megmaradt puskákkal, és akiknek az a munkájuk, hogy lelőjenek embereket, akik ellenségei a felülről irányító kormányzatnak. Ezek a „puskás nők” lopott ruhákba öltözködnek, felcicomázzák magukat, és abban lelik örömüket, hogy puskát ragadnak, és embereket lepuffantanak, miközben a mai emberiességgel összeegyeztethetőnek találják az azzal való kérkedésüket, hogy lassanként elsajátítottak egy kifinomult érzéket az iránt is, ahogy a vér előspriccel a fiatal emberekből, és ahogy kicsordul az idősebb emberekből. Nemde, jelenlegi civilizációnknak már egészen különös formáihoz érkeztünk el! És a „puskás nők” intézménye csakugyan a jelenkor vívmánya.

Utalnunk kell az ilyen jelenségekre, hogy korunk komolyságának másik oldalát, az érem másik felét is megmutassuk. Úgynevezett haladó kultúránk efféle borzasztó kinövéseit bizonyára nem kell ismerni ahhoz, hogy valóban átérezzük azt a komolyságot, aminek át kell adnunk magunkat a jelenben. Magának az emberiség fejlődésének megismeréséből kell e komolyságnak fakadnia. Azt kívánhatnánk, hogy az az elalvás, ami fokozatosan hatalmába kerítette a jelenkor emberiségét, felébredésbe merüljön. Ez a legméltóbb felébredés csak a feladat komolyságának belátása lehet, azé a feladaté, ami a jelenkor embereire hárul, illetve az, ha rámutatunk az egyoldalúan önmagára hagyatkozó, az ahrimáni elem felé sodródó intellektus veszélyeire. Ez az impulzus hasson át bennünket ezzel a komolysággal.

– Dornach, 1919. augusztus 17.

[Az ember fizikai teste másmilyen volt az egyiptomi-káldeus korban, mint napjainkban. A jelenlegi megismerés csak az élettelent képes igazán megragadni, a feladat az, hogy az élőszerűhöz emelkedjen fel. Az egoizmus legyőzése, mint korunk követelménye. A világ nagy kérdései és az emberiség sorsa iránti érdeklődés nélkül az emberek nem fogják tudni megoldani társadalmi problémáikat. A hagyományos vallás istenhite. Csakis a belső, tevékeny lelki élet munkája révén vehetjük fel magunkba az istenit, a Krisztus-impulzust.]

Ha tegnap azt fejtettem ki, hogy az emberi intellektusnak, az emberi intelligenciának milyen lesz az útja a jövőben, úgy ez a fejtegetés egészen meghatározott tényeken alapul, amelyeket szellemtudományos megismeréssel hozhatunk napvilágra, és amelyek közül ma szeretnék még néhányat megemlíteni. Önöknek, úgyszólván gyakorlatilag, tudatában kell lenniük annak, hogy ha előttük áll egy ember, akkor ez az ember teljesen ugyanaz a lény, akiről az antropozófiai szellemtudományban beszélünk. Vagyis – önök ismerik ezeket a dolgokat „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyvemből – annak kell mindig tudatában lenniük, hogy az ember négyes tagolódású lény. Előttünk van az én, az úgynevezett asztráltest, az étertest és a fizikai test. Hogy mindenkor az emberi lénynek ezzel a négy részével van dolgunk, amikor az ember előttünk áll, ennek a körülménynek köszönhető, hogy a szokásos mai emberi szemléletben az emberek tulajdonképpen nem tudják, hogy mi is áll előttük. Mert tényleg nem tudják. Azt gondolják: ami előttünk áll, az a fizikai test. Csakhogy, ami abban fizikai, azt a szokásos szemekkel nem is ilyennek látnák, ha valóban puszta fizikai testként állna előttük. Ami fizikai testként előttünk van, azt a szokásos szemekkel csak azért látjuk olyannak, amilyennek, mert áthatja az étertest, asztráltest és az én. Ami fizikai test bennünk – ha mégoly különösen is hangzik – bármilyen sokáig is élünk a születés és a halál között: az egy holttest. Tulajdonképpen ahogy egy emberi holttest van előttünk, valójában úgy van előttük az ember fizikai teste is. Ha ránéznek egy holttestre, akkor a fizikai embert látják úgy, amikor azt már nem hatja át az étertest, az asztráltest és az én. Ezek elhagyták őt, és most megmutatja a maga igazi mivoltát. Ezért önmagukat nem helyesen képzelik el, ha amit az ember fizikai testeként látnak, arról hiszik, hogy azt hordozzák magukkal a térben. Sokkal helyesebben képzelnék, ha magukat úgy tekintenék, mint holttestet, és úgy fognák fel, hogy az önök énje, asztrálteste, éterteste hordozza a térben ezt a holttestet.

Korunk számára e tudat az emberi lény igazi természetéről egyre fontosabb lesz. Mert amit ma és már régtől fogva megfigyelhetünk az emberiség jelenlegi fejlődési szakaszában, az nem mindig volt így. Természetesen mindaz, amit most elmondok, nem állapítható meg a külső fizikai tudománnyal, de a szellemtudományos megismerés éppen ezeket a tényeket nyújtja. Ha a Krisztus előtti VIII. századot megelőző időbe megyünk vissza – amivel, mint tudják, az Atlantisz utáni negyedik időszak kezdődik -, akkor eljutunk, mint szintén tudják, az egyiptomi-káldeus korszakba. Ekkor az emberi testek más jellegűek voltak, mint amilyenek manapság. Azok az emberi testek, amelyeket a múzeumokban, mint múmiát mutogatnak nekünk, a maguk finom felépítésében valóban nem olyan természetűek voltak, mint a mai emberi test. Sokkal jobban átjárta őket a növényiség, nem voltak annyira teljesen holttestszerűek, mint ahogyan a mai emberi test holttestszerű. A fizikai test bizonyos fokig hasonlított a növényi természethez, míg az ember mai fizikai teste – már a görög-latin korszak óta – az ásványi világhoz hasonlít inkább. De ha ma valamilyen kozmikus csoda folytán megkapnánk azokat a testeket, amelyekkel az egyiptomi-káldeus népesség rendelkezett, akkor mindannyian megbetegednénk. Ez számunkra betegséget jelentene. Burjánzó szöveteket hordoznánk a testünkben. Ma néhány betegség egyszerűen abból áll, hogy az emberi test atavisztikus módon részben visszamegy olyan állapotokba, amelyek az egyiptomi-káldeus kor folyamán voltak normálisak. Előfordulnak ma az emberi test fekélyes képződményei, amelyek egyszerűen abból származnak, hogy ennél vagy annál az embernél a test egy darabjának az a hajlama, hogy olyanná váljon, mint amilyen az egész test volt az egyiptomi-káldeus emberek esetében.

Amit most mondtam, az alapvetően összefügg az emberiség fejlődésével. Mi mint jelenlegi emberek tehát egy holttestet hordozunk magunkban. Az egyiptomi még nem; az egyiptomi valami növényszerűt hordozott magában. De éppen ennek volt az a következménye, hogy megismerése is más fajtájú volt, mint a mi megismerésünk, az intelligenciája másképpen működött, mint ahogyan a mi intelligenciánk működik! Gondoljanak bele most egészen pontosan: az ember tulajdonképpen mit ismer meg azzal, amit ma tudományának nevez, és amire olyannyira büszke? Csak a halottat! A tudományban mindig hangsúlyozzák: az életet a szokásos intellektussal nem tudják megragadni. Egyik-másik kutató ugyan hisz abban, hogy ha kémiailag egyre tovább jutnak a kísérletezésben, akkor be fog következni az a helyzet, hogy az atomok, molekulák és ezek kölcsönös erőinek bonyolult kombinációi segítségével az élet kölcsönhatásait megismeri az ember. De ez a helyzet sohasem fog bekövetkezni! Kémiai-fizikai úton csak az holt ásványisá- got fogjuk megragadni, azaz, csak annyit fogunk megismerni az élőből, amennyi az élőben ma holttest.

De ami az emberben intelligens és megismer, az mégis ez a fizikai test, vagyis a holttest! Mit csinál tulajdonképpen ez a holttest, amit magunkban hordozunk? A legmesszebbre jut a matematikai, geometriai megismerésben. Itt minden átlátható. De annál rejtélyesebb lesz számunkra minden, minél messzebbre távolodunk a matematikai-geometriai jellegtől. Ez abból ered, hogy ma számunkra a tényleges megismerő az emberi „holttest”, és hogy a halottszerű csak a halottszerűt tudja megismerni. Hogy mi az étertest, az asztráltest, az én, azt ma az emberben semmi nem ismeri meg, ez úgyszólván a sötétben marad. Ha az étertest ugyanúgy megismerhetne, ahogy a fizikai test a halottszerűt ismeri meg, akkor az étertest mindenekelőtt a növényvilág élőszerűségét ismerné meg. Az volt azonban a sajátságos, hogy az egyiptomiak a maguk eleven növényi testében egészen más módon ismerték meg a növényi világot, mint a mai ember. Néhány ösztönösen szerzett mai ismeret a növényvilágról még visszavezethető arra az egyiptomi tudásra, amit egy ösztönös megismerő tudat alapján az egyiptomi kultúra elsajátított. Ami ma az orvostudomány számára ismert a botanikában, az sokféleképpen még a régi egyiptomi bölcsesség hagyományain alapul. Ezért fordul elő olyan gyakran a laikusoknál dilettáns módon az a nézet, hogy előszeretettel hivatkoznak valami egyiptomira, amikor ma már nem is túlságosan értékes ismeretet akarnak közvetíteni az embereknek. Hiszen tudják, hogy néhány, egyáltalán nem helyes alapokon álló úgynevezett páholy „egyiptomi páholynak” nevezi magát.

De ez csak onnan ered, hogy ezekben a körökben még élnek hagyományok arról a bölcsességről, amihez az egyiptomi testen keresztül lehetett hozzájutni. Azt mondhatjuk: azzal, hogy az ember fokozatosan belépett a görög-latin korba, elhalt az élő emberi növénytest, mert a görögségben már elsorvadt az élő növénytest, vagy legalábbis fokozatosan sorvadt. Mi már egy nagyon erősen halott testet hordozunk magunkban, és ez a halott-lét különösen az emberi fejre igaz, amiként egy másik nézőpontból már kifejtettem önöknek, hogy a beavatottak tudománya az emberi fejet általában holttestnek, halottnak, folyamatosan elhalónak észleli. Egyre inkább tudatosodni fog az emberiségben, hogy tulajdonképpen csak holttesttel ismer meg, ezért pusztán a halottszerűt ismeri meg.

De minél jobban előrehaladunk a jövőbe, annál erősebben fog megjelenni az a vágy, hogy ismét az élőt ismerjük meg. Csakhogy az élőt nem a szokásos intelligenciával, intellektussal fogjuk megismerni, amely a holttesthez kötődik. Ez sokféleképpen szükséges lesz ahhoz, hogy az ember, aki elveszítette annak lehetőségét, hogy élő módon hatoljon be a világba, ismét ilyen módon közelítsen a világhoz.

Ma már tudnunk kell arról, hogy az ember tulajdonképpen mennyi mindent elveszített. De amikor az ember átjött az atlantiszi korból az Atlantisz utáni korba, akkor néhány dologra még nem volt képes, amire ma képes. Minden egyes személy, ha önmagára tekint, gyermekkorának bizonyos idejétől kezdve képes arra, hogy önmagát énnek mondja. Önök ezt az ént teljesen megszokottan mondják ki. Az emberiség fejlődésében nem mindig mondták ki az ént ilyen megszokottan. Az emberiség fejlődésének voltak régebbi korszakai – jóllehet részben már elhamvadtak az egyiptomi kor idejére -, amikor annak számára, ami az ént fejezte ki, egy nevet használtak, amit ha kimondtak, az ember teljesen megbénult. Ezért kerülték, hogy ezt a nevet kimondják. Ha rögtön az atlantiszi katasztrófa utáni első népességgel megtörtént volna az, hogy az én náluk használt és csak a beavatottak számára ismert nevét kimondják előttük, akkor az egész gyülekezet megbénult volna, összerogyott volna, annyira erős hatása volt annak a névnek, amit az énre használtak. E tény utócsengése még létezett a régi héber időkben is, ahol Isten „kimondhatatlan nevéről” beszélnek a lélek számára, amit csak a beavatottaknak volt szabad kimondaniuk, vagy pedig euritmizálták a közösség előtt. Isten „kimondhatatlan nevének” eredete azonban abban van, amire az imént utaltam önöknek. De ez fokozatosan egyre inkább megszűnt. Visszahúzódtak a mélyebb hatások, amelyek efféle dolgokból fakadtak.

Az Atlantisz utáni első korszakban: mély hatás az énből; az Atlantisz utáni második korszakban: mély hatás az asztráltest- ből; az Atlantisz utáni harmadik korszakban: mély hatás az étertestből, de ez már elviselhető hatás, olyan hatás, ami – mint tegnap kifejtettem – az embert összefüggésbe hozta, rokonságba hozta a kozmosszal. Most képesek vagyunk az ént kimondani, képesek vagyunk minden lehetségeset kimondani, mivel a dolgok többé már nem úgy hatnak ránk; és azért nem, mert amit a világról felfogunk, azt a „holttestünkkel” fogjuk fel. Azaz, a világból a halottat, az ásványit ragadjuk meg. De ismét el kell szánnunk magunkat arra, hogy visszatérjünk azokba a régiókba, amelyekben az élőt ismerjük meg. És miközben a görög-latin korszak a Krisztus előtti VIII. századtól a Krisztus utáni XV század közepéig kiváltképpen arra irányult, hogy egyre inkább halott megismerést hozzon létre a „holttest” számára, most az intelligencia nálunk arra az útra tért, amiről tegnap beszéltem. Ezért kell ellenszegülnünk a puszta intelligenciának. Az intelligenciához másképp kell kapcsolódnunk.

És itt az a jellegzetes, hogy az utat valóban vissza kell fordítanunk: most, az Atlantisz utáni ötödik korszakban bizonyos vonatkozásban a növényit ismerjük meg, a hatodikban az állatit, és majd csak a hetedikben a valódi emberit. Az emberiség feladata tehát az lesz, hogy lépjen túl a puszta ásványiság megismerésén és a növényit ismerje meg.

És most, miután ezt egy mélyebb összefüggés alapján beláttuk, gondoljuk meg, kire volt jellemző e növénymegismerés keresése? – Goethére. Mert amikor a halottszerűre irányuló külső tudománnyal szemben a növény élőszerűsége, metamorfózisa, alakulása felé fordult, akkor ő az Atlantisz utáni ötödik korszak embereként lépett fel e korszak legelső kezdeteiben. Ha elolvassák Goethe kis értekezését 1790-ből, a Kísérlet a növények metamorfózisának megmagyarázására címűt, akkor ebben az értekezésben éppen azt találják, hogy Goethe fokozatosan kísérletet tesz arra, hogy a növényt alakulásában fogja fel, ne mint halottat, lezártat, hanem úgy, ahogy levélről levélre kialakul. Itt annak a megismerésnek születését látjuk, amire ebben az Atlantisz utáni ötödik korszakban kell rátalálnunk.

A goetheánizmusban tehát megtalálható az alaphangja annak, amit az Atlantisz utáni ötödik korszakban kell keresnünk. Bizonyos fokig a tudománynak a goethei értelemben fel kell ébrednie, hogy a halottól az élőhöz forduljon. Ezen ugyanazt értem, mint amikor újra és újra azt mondom, hogy magunk mögött kell hagynunk a halott, absztrakt fogalmakat, és eleven, konkrét fogalmakat kell elsajátítanunk. Amiről tegnapelőtt és tegnap beszéltem, az alapjában véve az utat mutatja ezek felé az eleven, konkrét fogalmak felé.

Mármost ilyen fogalmakhoz, ilyen képzetekhez nem tudunk eljutni, ha nem vagyunk hajlandók a világszemléletünket, az életfelfogásunkat, mint egységet kialakítani. Ma kultúránk sajátos berendezkedése rákényszerít arra, hogy bizonyos értelemben szervetlenül egymás mellett engedjük haladni világszemléletünk különböző oldalait. Gondoljanak arra, gyakran mennyire szervetlenül egymás mellett fut egy ember vallási világszemlélete és a természettudományos világszemlélet. Néhány embernél mind a kettő megvan, de nem épít semmilyen hidat közöttük. Sőt, bizonyos undoruk van attól, félnek attól, hogy hidat teremtsen közöttük. De már világossá kell tennünk, hogy ez így nem maradhat.

Felhívtam a figyelmüket valamire e mostani itt tartózkodásom során, arra, hogy az ember manapság tulajdonképpen egoistán alakítja ki világszemléletét. Utaltam önöknek arra a tényre, hogy az embert ma kiváltképpen a lélek halál utáni élete érdekli. De tiszta egoizmusból érdekli őt a lélek halál utáni élete. Mondtam önöknek, hogy át kell térnünk a lélek születés előtti élete iránti érdeklődésre, amennyiben az folytatása az életnek a születés vagy fogamzás előtt. Ha a gyermek fejlődését ugyanilyen érdeklődéssel, ugyanilyen vonzódással, ugyanilyen hajlandósággal néznénk, ahogy belenövekszik a világba, mint a születés előtti szellemi-lelki létezés folytatásába, akkor a világmegismerésünk sokkal kevésbé öltene egoista jelleget, mint ami ma jellemzi.

De világszemléletünknek ez az egoista jellege összefügg más dolgokkal. És itt olyan ponthoz érkezem, ahol a jelenkor emberének egyre világosabban kell látnia a valóságos helyzetet, amely alapul szolgál. A korunkig tartó korszakban mindenekelőtt az egoista oldal fejlődött ki az emberben. Az egó hatotta át a világszemléletet, az egó hatotta át az akaratot. Ezzel kapcsolatban ne áltassuk magunkat. És mindenekelőtt egoistává lett a vallásos hit is. Hogy a vallásos hit egoistává vált, már a külsőségeken is felismerhető. Gondoljunk csak arra, hogy a mai igehirdetőket arra tanítják, hogy számoljanak az ember egoizmusával. Minél inkább figyelembe veszik az ember egoizmusát, és mindenfélét ígérgetnek az embereknek a lélek halál utáni életével kapcsolatban, annál inkább elérik céljukat. A mai emberiségben sok érdeklődés egyéb dolgok iránt alapjában véve alig létezik. És kevéssé érdeklődnek az emberek az iránt a szellemi szövődés és élet iránt, amely olyan csodálatos módon ad hírt magáról a születés, illetve a fogamzás után a lélekben, amely előzőleg a szellemi világban tartózkodott.

Ennek következménye az a mód, ahogyan ma az ember az egyes vallási elképzelésekben általában az isteniről gondolkodik. Hogy mi egy Istent, mint legmagasabbat elképzelünk, ez még nem jelent semmi különösebbet. Ebben a tekintetben jó lenne, ha minden tévedést teljesen elkerülnénk. A legtöbb ember, aki ma „istent” mond, mire gondol tulajdonképpen? Erről is már egyszer beszéltem itt. Milyen jellegű lény az, akire gondolnak, amikor istenről beszélnek? Az egy angelos, egy angyal, az ő saját angyaluk, akit „istennek” neveznek! Semmi egyéb! Az emberek még teljesen úgy vélik, hogy egy oltalmazó szellem kíséri életüket, akire ők felnézhetnek, és azt nevezik az istenüknek. Ha nem is angyalt mondanak, ha istennek is hívják, ilyenkor csupán az angyalra gondolnak. És alapjában véve a vallási hitekben megjelenő egoizmus az, hogy az isten-eszmével az ember nem emelkedik az angyal fölé. Ennek oka az érdeklődés leszűkülése, amit az egoizmus váltott ki. Az érdeklődés e leszűkülését teljesen világosan látjuk ma közéletükben.

Miről kérdeznek ma sokat az emberek? Kérdeznek ma valamit az emberiség általános sorsáról? Bizonyos értelemben nagyon szomorú dolog az emberiség általános sorsáról beszélni az embereknek. Nincs is semmilyen fogalmuk arról, hogy ez ebben a vonatkozásban már viszonylag rövid idő óta megváltozott. Ma már így kell szólnunk az emberekhez: azt a fegyveres háborút, ami az utóbbi négy-öt évben a földet beborította, követni fogja egy még hatalmasabb szellemi harc, ami majd végigsöpör a földön, egy olyan harc, ami ebben a formájában korábban nem létezett, és ami abból ered, hogy a Nyugat majának, vagy ideológiának nevezi azt, amit a Kelet valóságnak nevez, és hogy a Kelet valóságnak nevezi azt, amit a Nyugat ideológiának nevez. Ma az emberiséget figyelmeztetnünk kell erre a súlyos dologra, mert nem is tud arról, hogy ha csak száz évvel ezelőtt is valami hasonlót mondtak volna neki, akkor ez száz évvel ezelőtt a lelkeket annyira hatalmába kerítette volna, hogy nem tudtak volna ismét elszakadni tőle!

A legfeltűnőbb jelenség tehát az emberiségnek ez a megváltozása, ez a közömbössé válása a létezés sorsával kapcsolatban. Ez ma mindent visszaver az emberiségről. A legátfogóbb, leglényegbevágóbb, legintenzívebb tényeket úgy tekintik, mint valami szenzációt. Nem hatnak eléggé megrendítően. Ez abból ered, hogy az egyre erősebbé váló intellektuális egoizmus leszűkíti az emberek érdeklődését. Ezért vannak ma még az embereknek olyan jó demokráciáik, olyan jó parlamentjeik. Amikor összejönnek a parlamentekben, az emberiség sorsa nem járja át ezeket a parlamenteket, mert azokat, akiket többnyire megválasztanak a parlamentbe, nem tölti el az emberiség sorsa. Egoista érdekek érvényesülnek. Mindenkinek megvan a saját egoista érdeke. Külső sematikus hasonlóságok az érdekekben, amelyek gyakran a foglalkozás alapján keletkeznek, ezek szerint csoportosíthatók az emberek. És ha a csoportok eléggé nagyok, többséggé válnak. Akkor pedig nem járja át az emberi sors a parlamenteket vagy érdekképviseleteket, hanem csak az egoizmus járja át, megszorozva ennyi meg annyi személlyel. Mert ami az egoizmust illeti, csak ez él az emberekben, ezért maga a vallási hit is az egoizmus szférájába tolódott át. A vallásos hit a szükséges felfrissülést fogja tapasztalni, ha az emberek érdeklődése tovább lép, ha ez az érdeklődés úgy alakul, hogy az ember a saját személyes sorsa fölött újból feltekint az emberiség sorsára, és ha az ember ismét felfogja, nagyon jól megérti, amikor azt mondják neki: Nyugaton egy másik kultúra virágzik ki, mint Keleten, és a Középen ismét egy másik kultúra, mint a két póluson, Nyugaton és Keleten. És amikor azt mondják neki: Nyugaton az emberiség nagy céljait úgy keresik – ha már keresik -, hogy egy médiumhoz fordulnak, egyfajta transzba hozzák, ezáltal tudatosan bizonyos fokig földalatti kapcsolatba hozzák a szellemi világgal, és azután mediális úton nagy történelmi célokat hallanak tőlük. Ezt Európában mondhatjuk mégoly gyakran is az embereknek, nem fogják elhinni, hogy valóban léteznek társaságok az amerikai-angol országokban, amelyekben azon igyekeznek, hogy médiumitásra hajlamos embereket egyfajta transzba hozzanak, hogy azután ügyesen feltett kérdések által megtudják, mik az emberiség sorsának nagy céljai. És nem hiszik el, hogy a keleti ember ugyancsak tudomást szerez az emberiség sorsának nagy céljairól, de nem médiumi úton, hanem misztikus úton. Ez ma szinte kézzel fogható, mert mindenütt megvannak Rabindranath Tagore szép beszédei, amelyekben olvasható, hogy egy keleti ember az emberiség céljairól hogyan gondolkodik. Bár ezeket a beszédeket úgy olvassák, mint egy firkász cikkét, mert ma kevés különbséget tesznek egy firkász és a spiritualitás olyan nagysága között, mint Rabindranath Tagore. Nem tudatosítják, hogy úgyszólván különböző faji szubsztancialitások élnek egymás mellett. Ami viszont Közép-Európa számára érvényes, arról már évek óta beszélek a nyilvános előadásokban. De ezt nem értették meg úgy, ahogy kellett volna.

Ezzel csak utalni akarok arra, hogy az emberek tudatára ébredhetnek valaminek, ami túlnyúlik az egoista embersorson, ami már embercsoportok sorsával függ össze, mégpedig úgy, hogy konkrét módon áttekintjük a Földet. Ha lelki pillantásunkat felemeljük az embersorsok megragadásához és felfogásához a földi tér léptékeiben, ha intenzíven érdeklődünk a személyes sorson már túlnyúló dolgok iránt, akkor helyes úton vagyunk, hogy valami magasabb valóságot ragadjunk meg, mint a puszta angyal – tudniillik az arkangyalt ragadjuk meg. Egyáltalán nem jutunk olyan gondolatokhoz, amelyek az arkangyalt illetik, ha megmaradunk pusztán olyan régiókban, amelyek az egoista emberre vonatkoznak. Ha a hitszónokok csak az egoista ember régióján belül prédikálnak, akkor beszélhetnek mégoly sokat is az isteniről, csak az angyalról beszélnek. Mert hogy másképp nevezik, az csak egy tévedés, de a dolgot nem teszi azzá, aminek mondják. Csak ha elkezdünk érdeklődni az ember sorsa iránt a térben, akkor kezd a lélek arra hangolódni, hogy az arkangyalhoz emelkedjen fel.

És most térjünk át valami másra. Érezzük át magunkban azt, amit ezekben az előadásokban említettem az emberiség fejlődésének egymásra következő impulzusairól. Érezzük át, hogy vezető embereink nagy részét azokban az életkorukban művelik ki, amikor az emberi lelket bizonyos hajlíthatóság jellemzi, vagyis amikor gimnáziumba járnak. De a gimnáziumok nem jelenkorunk kultúrájából nőttek ki, hanem amilyenek most, még mindig a múlt görög-római, görög-latin kultúrájához kapcsolódnak. Ha ezek a görögök és latinok ugyanazt tették volna, mint mi, akkor egyiptomi-káldeus gimnáziumokat létesítenek maguknak! De nem ezt tették. Tananyagukat a közvetlen életből vették. Mi ezt a megelőző korszakból vesszük, és aszerint műveljük ki az embereket. Ennek pedig nagy jelentősége van az emberek számára, amit nem ismertek fel. Ha felismerték volna, akkor például a nőmozgalomban kijelentenék – amit nem tettek – a következőt: a férfivilágot, hogy kiműveljék az intelligencia sajátos használatára, elavult iskolákba küldik. Ezért az agyuk megkeményedik. A jó sorsnak köszönhetjük mi nők, hogy bennünket nem eresztettek be a gimnáziumokba. Mi az intelligenciánkat eredeti alapra akarjuk helyezni, meg akarjuk mutatni, hogy mit fejleszthet ki az ember a jelenkor számára, ha ifjúságában nem tompul el a görög-latin gimnáziumi képzés során.

De ilyen hangok nem voltak. Ellenkezőleg, az hallatszott: a férfiak részesültek a görög-latin gimnáziumi képzésben; hát mi is részesülünk. Gimnáziumba fogunk járni.

Ilyen kevés megértés van arra vonatkozóan, amire szükségünk lenne. Tudnunk kell, hogy korunkban nem a jelenkor számára nevelnek bennünket, hanem a görög-latin kultúra számára. Ez a kultúra ezért ott lappang az életünkben. Ezt éreznünk kell. Éreznünk kell, hogy korunkban a görög-latin kultúrából mi minden érvényesül éppen a vezető személyiségeknél, az úgynevezett értelmiségben. Ez egyike a nálunk megtalálható társadalmi rétegeknek. Tulajdonképpen ők határozzák meg egész szellemi műveltségünket. És nem olvashatunk el egy újságot anélkül, hogy abban ne a görög-latin műveltséget találnánk, mert valójában görög-latin formában fogalmazunk, még akkor is, ha a saját nyelvünkön írunk.

Jogi szemléletünkben, amint már említettem, a rómaiságban élünk, tehát ismét csak valami idejétmúltban. A jogban a rómaiság érvényesül. Olykor az országos jogok vitába keverednek a római joggal, de nem kerekednek felül. És ismét éreznünk kell, hogy amit az ember jognak és jogtalanságnak nevez a közéletben, abban elhamvadt korok élnek tovább.

Tulajdonképpen csak a gazdasági életben élünk a jelenkorban. Sokat mond az, hogy egyedül a gazdasági élet tartozik a jelenkorhoz. Ezért nagyon meg fog változni valami. Ha zárójelben szabad közbeszúrnom: néhány asszony természetes módon megszerzi a jelenkor fogalmait, – még ha csak a főzéshez is, azaz a gazdasághoz, és ezzel ők a jelenkor tulajdonképpeni lényei; a másik valami idejétmúlt, amit a jelenbe behozunk. És nem mondanám, hogy ezt különösen kívánatos dolognak kell feltüntetni; de az előbbi eset szintén nem a legkívánatosabb, amikor a jelenből visszamennénk elavult kultúrákba, mint a nők teszik. Így ha arra tekintünk, ami kultúrvilágunkban él, arra nem csak az hat, ami a térben működik, hanem hatnak a régi idők is. De ha elsajátítunk mindez iránt egy érzéket, akkor nem csak a múlt fog hatni, hanem már a jövő is. Igen, a mi dolgunk, hogy a jövő hatását befogadjuk! Mert ha a tudatban megbújva nem lenne ott mégiscsak minden emberben egyfajta lázadás a műveltség görög jellegével és a jog római jellegével szemben, és a jövő nem világítana ide, akkor nyomorúságos teremtések, tulajdonképpen igazán szánalmas lények lennénk!

Annak számára tehát, ami kultúránkban él, tekintetbe kell vennünk a tér mellett az időt is: azt, ami a kortörténetben régtől fogva, egyúttal a jövő felől is belenyúlik a jelenünkbe.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy amennyiben a jelenkor embereiként élünk, emberi lelkünkbe belejátszik a múlt és a jövő. Ahogyan európaiként bennünk van – mint már említettem – Amerika, Anglia, Ázsia, Kína, India, a Kelet és a Nyugat, ez a két pólus, úgy van bennünk Görögország, Róma – és a jövő. És amennyiben hajlandók vagyunk az utóbbit szemügyre venni, vagyis amennyiben tudatosítjuk, hogy benne él a lelkünkben az, ami elmúlt, de az alakuló és a keletkező is, akkor ismét egy másik hangoltság ébred a lelkünkben az egoizmuson túl található emberiségsors irányában, egy másik fajta hangoltság, mint amilyen a térszemléletmód szerinti. Ha pedig kialakítjuk ezt a lelki beállítottságot, akkor megteremtjük annak lehetőségét, hogy fogalmakat alkossunk magunknak már a korszellemek, az archék szférájáról is. Vagyis a hierarchiák sorában eljutunk a harmadik isteni szférába. Jó, ha az ember azon a módon, amit az imént említettem, mindenekelőtt ezt a három hierarchiát igyekszik fogalmakban, eszmékben bemutatni. Mert a formaszellemeket, amelyek utánuk következnek, végtelenül nehéz felfogni. De a jelenkori ember számára már elég, ha megkísérli, hogy az önzésen túllépve az önzetlenség e szférájába hatoljon el, ide újra és újra elhatoljon, és hogy azzal foglalkozzon, amit most írtam le. Ismét hangsúlyozom, hogy különösen a tanárképzésben kellene annak megtörténnie, amiről az imént beszéltem. A tanárt nem lenne szabad magára hagyni a tanításban és a nevelésben, úgy, hogy ne legyen fogalma az egoizmusról, amely csak a legközelebbi istenig jut el, vagyis az angyalig, és hogy ne legyen fogalma az önzetlen, sorsmeghatározó hatalmakról, amelyek a Föld felett a térben egymás mellett működnek, azaz az arkangyallényekről; illetve, hogy ne legyen fogalma arról, hogy kultúránkba belenyúlik a múlt és a jövő, a római jog, a görög szellemiség, de a jövő bizonytalan lázadása is, amely megmenthet bennünket.

Ám az emberiség jelenleg kevéssé hajlik arra, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. Egy ideje mindig újra és újra kiemelem az előadásokban, hogy hozzátartozik a társadalmi feladatokhoz az is, hogy képzési formáinkat a jelenből vegyük azt az időt illetően, amit ma az ember a gimnáziumban tölt, és úgy tegyünk, ahogy végül is maguk a görögök is tettek: hogy művelődési anyagukat a jelenből merítették.

Szimptomatikus jelentősége van annak, hogy ugyanazon a helyen, ahol erről a kérdésről újra és újra, mint fontos társadalmi kérdésről beszéltem, nem sokkal azt követően, legalábbis idő szerint, bár nem akarok oksági összefüggést konstruálni, de ez mindegy is, az illető hely minden újságjában cikkek tömege jelent meg, amelyekben a jelenkori gimnázium számára csináltak propagandát. Én előadásokat tartok, amelyekben a gimnáziumi képzést úgy jellemzem, ahogy most önöknek bemutattam, az újságokban pedig mindenütt megjelentek cikkek: hogy a németség ifjúsága gimnáziumi nevelésének köszönheti „a nemzeti tudat, a nemzeti erő megerősödését”, és így tovább, – néhány héttel a versailles-i béke előtt! Ezeket aláírták mindenféle ottani helyi nagyságok az iskolákból, a tanügyből. Tehát ez olyan dolog, hogy mindig visszapattan az, amit ma az emberiség fejlődésének valóban tényszerű alapjai szerint kell kifejtenünk. Ez az emberekről visszapattan. De mindez a lélek mélységét mégsem érinti!

Ezen alapul viszont a hatás nehézsége is a társadalmi kérdésben. Mert azzal a felszínességgel, amivel ma rendszerint neki akarnak fogni a társadalmi kérdésnek, soha semmit sem fognak elérni. A társadalmi kérdés egy mélyen jelentőségteljes kérdés, amivel nem boldogulunk, ha nem akarunk belelátni az ember és a világ lényegének mélységeibe. Hogy ez így van, épp e körülménynél fogva vehetné észre az ember, mennyire szükségesek bizonyos megállapítások, amelyek éppen a társadalmi organizmus hármas tagozódására vonatkoznak.

De egy érzékre kell szert tennünk annak számára, ami korunkban szükségessé vált. Ám szellemi területen nehéz lesz ezt az érzéket megszereznünk; mert – azt hiszem ezt egyszer már itt is említettem – az oktatásügyben az állam által fokozatosan kisajátított szellemi képzés valóban elpárologtatta az emberből az aktivitást, a tevékeny törekvést, és az állami struktúra odaadó tagjává tette az embert. Úgy vélem ezt is mondtam itt: tulajdonképpen hogyan is él számtalan ember? A kivételeket természetesen mindig leszámítva. A hatodik életévig az ember akadálytalanul élhet, mivel ekkor az emberi természet még túl terhes az államnak. Az állam nem kívánja átadni magát azoknak a feladatoknak, amelyek ránk hárulnak az első gyermekévek idején; ekkor az állam még átengedi az embert az államon kívüli erőknek. Ezt követően azonban már igényt támaszt az emberre, arra neveli, hogy alkalmassá váljon az állami működés számára, hogy beleidomuljon a sablonokba, hogy megszűnjön ember lenni, és az állam pecsétjét ütik rá. Ekkor ő az államé lesz. Az állam felé fordul, mert erre tanították. És az állam nem csupán azalatt gondoskodik róla, amikor dolgozik, hanem a munka után nyugdíjat kap egészen a haláláig. Hiszen mekkora eszménye ma sokaknak a nyugdíjjogosult állás! Ehhez teszik hozzá azután a vallási tanok a halálon túli „nyugdíjaztatást”. A lélek „nyugdíjjogosult” lesz; anélkül, hogy azért bármit tennie kellene, megkapja az örök üdvösséget az egyház tevékenységének köszönhetően. Az egyház gondoskodik az örök üdvösségről! Mindenesetre kényelmetlen az embereknek ha azt hallják, hogy a boldogulás a szabad szellemi törekvésben rejlik, aminek függetlennek kell lennie az államtól, illetve azt, hogy az állam jogállam legyen. Sőt, a jogállamban nem is lesz nyugdíjjogosultság! Sokaknál ez az oka annak, hogy a jogállamot elutasítják. Ezt figyelhetjük meg úton-útfélen.

A legbensőségesebb szellemi élet, a vallási élet tekintetében pedig legalábbis a jövő világszemlélete az embertől azt igényli, hogy az ember megdolgozzon a saját halhatatlanságáért, vagyis a lelke tevékeny módon vegye fel magába az istenit, a Krisztus-impulzust.

Életemben sok-sok levelet kaptam, nagyon gyakran egyházi emberektől, akik azt mondták: az antropozófia, vagy ahogyan ők akkor éppen nevezték, alapjában véve szép dolog, de ellentmond annak az egyszerű, közismert keresztény hitvallásnak, hogy Krisztus a lelket megváltotta, és hogy az ember Krisztusban üdvözülhet, anélkül, hogy a lélek ezért bármit is tenne. „A Krisztus általi üdvözülés egyszerű hite”, ebből ők nem engedhetnek. Az emberek azt hiszik, hogy ha ilyesmiket mondanak, vagy írnak, akkor különösen jámborak. De valójában egoisták, alapvetően egoisták, akik semmit sem akarnak tenni a lelkükkel, és az isteninek engedik át az arról való gondoskodást, hogy a lelket szépen „nyugdíjazva” átvigye a halál kapuján.

Ez nem ilyen kényelmes abban a világszemléletben, amelyben meg kell találnunk a vallásosságot a jövő irányában. Ebben meg kell értenünk azt, hogy az isteni magunkban hordozásáért meg kell dolgoznunk a lélekben. Ekkor az ember nem adhatja át magát pusztán passzívan az egyháznak, amely megígéri, hogy átjuttatja a lelkeket – pénzért cserébe. Ez persze már nincs így, ami egykor megbotránkozást keltett, bár titokban ez még mindig szerepet játszik az üdvözülés esetében is. De ez az átmenet a belső, tevékeny léthez, ez a világra irányuló élet, amibe – tudniillik a világba – az embernek beletartozónak kell magát éreznie, ez olyan valami, amit az emberiség nem nélkülözhet, de amit még nem nagyon szeret.

Hogy elsajátítsunk egy érzéket aziránt, ami ezen a területen szükséges, olyan dolgokat kell a lelkünk elé idéznünk, amiket például ma említettem: az emberiségnek ezt az átalakulását a régi egyiptomiságból, ahol a testnek még növényszerűbb természete volt, ezért ha ilyesmi jelenik meg a jelenben, a test beteg lesz, részben fekélyesedéseket alakít ki stb.; illetve, hogy mi egy holttestet hordozunk, és tulajdonképpen ez az, ami megismer. E dolgokkal elsajátítunk egy érzéket, egy érzületet arra vonatkozóan, ami az emberiség számára szükséges, hogy valóban abban az irányban haladjon előre, ahogyan a társadalmi kérdést illetően jelenleg előre kell haladnia. Többé nem szabad megengednünk, hogy olyasmit, mint a társadalmi kérdés, végletesen leegyszerűsítve tárgyaljunk.

Látják, éppen az a rendkívüli nehézség a jelenkorban, amit észre kell vennünk, hogy az élet legfontosabb ügyeit az emberek néhány absztrakt tétellel szeretnék elintézni. Amennyiben A társadalmi kérdés lényege című könyvem többet tartalmaz, mint néhány absztrakt tételt, és az élet megfigyelésének eredményeit írja le, akkor az emberek azt mondják, hogy nem értik. Sőt, zavarosnak találják. De ez a jelenkor szerencsétlensége, hogy az emberek nem akarnak belemélyedni abba, amibe éppen hogy bele kellene mélyedniük. Mert hiszen az absztrakt tételek, amelyek teljesen átláthatóak, csak a halottszerűre vonatkoznak. A társadalminak azonban élőszerűnek kell lennie. Itt rugalmas szemléleteket, rugalmas tételeket, hajlékony formákat kell alkalmaznunk. Ezért, mint gyakran mondom, már arra van szükség, hogy ne csak azon gondolkodjunk, hogy egyes intézményeket megváltoztassunk, hanem hajlandóak legyünk arra, hogy gondolkodásunk és érzékelésünk legbelső alkatára vonatkozóan is valóban megváltoztassuk nézeteinket, és újratanuljuk a dolgokat.

Ez az, amit szeretnék önöknek ezekkel az előadásokkal hátrahagyni, mivel pár hétre ismét búcsút veszek, most, amikor antropozófiai és társadalmi mozgalmunk együttműködésének jegyében vagyunk együtt. Szeretném, ha valóban mindinkább megértésre találna az, hogy az antropozófiai irányultságú szellemtudománynak bele kell folynia az emberek lelkébe, ha társadalmi területen el akarunk érni valamit. Ezért az önök szívébe szeretnék helyezni valamit, amit különböző formákban már többször megismételtem: Valóban arról van szó, hogy amit az antropozófiai megismerésben elsajátíthatunk, azt igazi vezérfonalnak tekintsük a jelenkor tevékenységei és törekvései számára, és legyen bátorságunk mindezeket az antropozófiával átitatni. A legrosszabb az, hogy a jelenkor embereinek olyan kevés bátorságuk van ahhoz, hogy mindezt áthassák az antropozófiával, amire pedig nagy szükség lenne. Bizonyos fokig hagyják, hogy a legjobb akarati erőik elsorvadjanak, nem akarják megvalósítani azt, ami szükséges lenne.

Fogadják be bátran azokat az embereket, akik ezt az épületet (az első Goetheanumot – a ford.), szellemi törekvésünk reprezentálóját érdeklődéssel nézik, örüljenek mindenkinek, aki csak egy kis megértést tanúsít, menjenek elébe, de cseppet se féljenek attól, hogy megfelelő módon visszautasítsák azt, aki rosszakaratúan, vagy ami ma még gyakoribb, a dolog iránti értetlenséggel közeledik. Bátorság kell ahhoz, hogy ezeket a dolgokat keresztülvigyük. Tekintsük úgy magunkat, hogy itt vagyunk, mint egy olyan kis csapat, amelyet meghatároz az a sorsa, hogy tudja és közli azt a világgal, ami ma a világ számára a legszükségesebb. Nevessenek csak ki bennünket az emberek, mondják azt, hogy elbizakodottság ilyesmikben hinni – de ez mégis igaz. És ezt a „mégis igaz”-t komolysággal kimondani, úgy, hogy az egész lelket betöltse, ez éppen hogy belső bátorságot igényel, amivel rendelkeznünk kell. Ez kell, hogy áthasson bennünket az antropozófia szubsztanciájaként. Akkor meg fogjuk tenni azt, amit meg kell tennünk, mindenki a maga helyén. Ezt akartam ma még elmondani.

Úgyszólván már vágyódunk arra a napra, amely közelebb hozza azt a hatást – ez egyébként most nagyon megnehezült -, amit majd ez az épület gyakorol a világra. Végül is ez az épület az egyetlen, ami formájában kifejezésre juttatja az emberek mélyről fakadó sorsát. És örvendetes, hogy most már figyelmet szentelnek ennek az épületnek. De a társadalmi kérdést illetően szükséges még valami más is a további hasznos működés érdekében. Ez pedig az, hogy éppen az olyan valami által, mint ez az épület, ennek a mai egyéb építészeti formákhoz képest kifejezőbb formája segítségével hatni tudjunk az emberiség erőinek szellemi felemelésére, és hogy az emberek ismét megnyíljanak mindannak számára, amiről szeretnénk, hogy tudomást szerezzenek, és ezáltal ne csak az angyalszerűhöz emelkedjenek fel, hanem már az arkangyalszerűhöz is, és a korszellemszerűhöz is.

E szavakkal szeretnék búcsút venni önöktől pár hétre. Remélem, pár hét múlva folytathatjuk ezeket a vizsgálódásokat, és hogy ezalatt az idő alatt élénk tevékenység folyik az épületünk körül is. Mert, kedves barátaim, joggal hangsúlyozzák kint a világban mindenhol: munkakedvre, munkakészségre lenne szüksége az embereknek. De ezek nem jönnek létre, ha az emberek nincsenek tudatában a nagy céloknak. Úgy hiszem, hogy ha az emberek meggyőződnek arról, hogy a társadalmi organizmus hármas tagozódásával egy emberhez méltó léthez juthatnak el, akkor ismét elkezdenek dolgozni is. Máskülönben tovább fognak sztrájkolni. A mi időnkben az embereknek szükségük van egy olyanfajta ösztönzésre, amely a lelkük legmélyét ragadja meg. Ez azután kihat a fizikai munka területére is.

Éppen azzal adhatunk ösztönzést az emberiségnek, hogy szellemileg legyőzze azt, ami pusztán halottszerű korunkban, ha megmutatjuk, hogy a munkánk ebben az épületben termékeny lesz, és kisugárzik majd a világba. Gondoljuk hát végig ezeket, kedves barátaim, addig az időpontig, amikor itt ismét együtt beszélgethetünk.