Barion Pixel

GA313

 

 

Szellemtudományos szempontok a terápiához

 

9 előadás orvosok és orvostanhallgatók számára (második orvostanfolyam), 1921. ápr. 11–18., Dornach

 

Fejezetek:

1. – Dornach 1921. április 11.

[Az ember magasabb lénytagjai és az anyagi hatások a fizikai testre megbetegedéskor illetve gyógyuláskor. Az anyagok mint folyamatok eredményei. Az emberen kívüli és az emberen belüli folyamatok kölcsönhatása. A négy lénytag a fejorganizációjában, a ritmikus organizációban és a végtagemberben. Kovahatás, kovaképződés- és mészképződés folyamatok és ezek legyőzése az emberi szervezet létrejöttekor.]

Remélem, hogy mostani kiegészítő kurzusunk az előző évben elhangzottakhoz [1] valódi kiegészítésül szolgál majd. Különösen észrevehető lesz ez a kurzus vége felé, amikor az elmondottak majd számos terápiái kilátásban kristályosodnak ki. Magam igyekezni fogok a dolgokat a beteg, a gyógyulásra vágyó ember szemszögéből leírni. Mivel a dolgokat más oldalról vizsgáljuk, mint szokásos, így más eredményekre is jutunk majd, ezenkívül az anyag lényeges kibővítésével is kell számolnunk. Ezúttal szeretném Önöknek bemutatni, amit antropozófusként mindannyian ismernek; hogyan viselkednek az ember lénytagjai, fizikai teste, éterteste stb. a megbetegedés, illetve a gyógyulás folyamán. Az első medicina kurzuson arra kellett szorítkoznom, hogy bemutassam az ember bensőjének megnyilvánulásait, most megpróbálkozom annak bemutatásával, hogyan befolyásolhatók az ember lénytagjai azokkal az anyagokkal, melyeket gyógyszereknek nevezünk. Továbbá mi az, ami gyógyszerként hat, és az hogyan befolyásolja az emberi szervezetet. E ponton mindjárt egy feltételt kell szabnom.

[1] Rudolf Steiner: Szellemtudomány és orvoslás. Első medicina kurzus (GA 312)

Legutóbb, amikor ugyanerről a témáról volt szó, anyagokról vagy legalábbis főként fizikai gyógyszerekről beszéltünk. Ha az ember magasabb lénytagjairól, az emberi természet érzékfeletti tagjáról van szó, akkor nem beszélhetünk ugyanezen módon „anyagokról”. Bár így említjük majd őket, hogy lerövidített módon beszélhessünk róluk, de egy alapvető ténnyel kell tisztában lennünk az egész diszkusszió folyamán. Tudnunk kell ugyanis, hogy nem szabad az anyagokból olyan módon kiindulnunk, ahogyan a tudomány ezt teszi, amikor az emberről és környezetéről beszél. Különösen így van ez, ha az ember egészséges illetve beteg állapotának megértéséről van szó. Amiből ki kell indulnunk, az sohasem egyszerűen anyag, hanem folyamat, nincsen „készen”, hanem történésben találtatik. Ha tehát anyagról beszélünk, akkor azt nem úgy kell anyagként értelmeznünk, ahogyan érzékeink előtt megjelenik, hanem mint egy nyugalomba jutott folyamat eredményét.

Ha például kovás föld van előttünk, akkor azt anyagként kezeljük. A lényeget azonban nem fogtuk meg az ún. testi megjelenéssel. Lelki szemeink előtt meg kell jelenjen a folyamat, mely az egész világban jelen van, és melynek eredményeképpen ezen anyag nyugalomba jutott, kikristályosodott, bizonyos értelemben egyensúlyban van. Lényeges továbbá az, hogy az emberben, illetve az emberen kívül zajló folyamatok kölcsönhatásait szem előtt tartsuk, mert ezekkel a kölcsönhatásokkal az egészséges és a beteg ember is szakadatlanul kapcsolatban van.

Tulajdonképpeni anyagunkat csak holnap kezdhetjük majd meg, mert ma még szeretném Önöknek megmutatni hová vezetnek el bennünket e kölcsönhatások. Ehhez arra van szükségünk, hogy az embert az antropozófiai szellemtudomány értelmében „fogjuk fel”. Sematikusan fejezem majd ki magamat, amennyiben az ember hármas tagozódásáról beszélek. Mint tudjuk, megkülönböztetjük az idegi-érzéki embert, mely főleg a fejben koncentrálódik, de az egész emberben jelen van. A fej a leginkább idegi-érzéki, de a „fej” az egész emberben jelen van.

Aztán itt van a ritmikus ember, mely mindazt átfogja, ami a légzéssel és a cirkulációval összefüggő. A ritmikus embert mégis kéttagúnak kell képzelnünk, mert vannak részei melyek inkább a légzés felé, és megint más részei, melyek meg inkább a cirkulációs rendszer felé tendálnak. Végül ebbe a cirkulációs rendszerbe tagozódik bele mindaz, amit végtag- és anyagcsereembernek tekintünk.

Ha tehát az ember fejét tanulmányozzuk, akkor az emberi szervezetnek azt a részét vesszük szemügyre, mely a leginkább idegi-érzéki. Az emberi fej szervezete lényegesen különbözik az ember többi tagozatától, beleértve a magasabb tagozatok viszonylatát is. Ha ugyanis az emberi fejet szellemtudományi szempontból vesszük vizsgálat alá, akkor az az asztráltest és az étertest lenyomatának tekinthető, majdhogynem kiválasztódása ezeknek. A fizikai test másképpen van jelen a fejben, mint az Én, az asztrális és az étertest lenyomata. Az emberi fej, ahogyan az embrióban látjuk, nem a szülők organizmusából kerül kialakításra, hanem arra kozmikus erők hatnak. Arra, amit éterinek nevezünk, arra még hatnak a szülői organizmusok, de már abban is ott van a kozmikus hatás a születés előtti időkből, a „koncepció előtti” lelki-szellemiből. Az asztrálisban és az Én-szerűben is érvényre jutnak a „koncepció előtti”, a szellemi világban szerzett élmények. Mindezek formálják az ember fejét.

Az Én létrehozza lenyomatát az ember fején, az asztrál is megteremti a maga fizikai lenyomatát, az éteri is; csak a fizikai nem, mely itt a Földön elsődleges-hatóként jön létre, ez nem lenyomat a fejben, hanem egy „primer-ható”. Ha tehát sematikusan rajzolok, azt mondhatom, hogy az emberi fejképzés az Én lenyomata. Az Én szerveződik ott belül, éspedig főként az által hogy a fej melegviszonyait differenciálja. Ott belül differenciál az asztráltest is, mely főleg a fej légies-gázos folyamatait hatja át (lásd az ábrát).

Az étertest is meghagyja lenyomatát, végül marad az, ami a fej számára a fizikai test, mely fizikai folyamatként működik. (Lásd az ábra satírozott részét!) Olyan ez a fizikai rész, mint a csontos hátsó koponya, de ez a fizikai része a fejnek szétterjed az egész fejre, csak a sematikus ábrázolás miatt került a satírozott részre. Az emberi fej képződésében ez a fizikai folyamat egy igazán elsődleges fizikai folyamat, mely nem lenyomata, vagy kifejeződése valami másnak, hanem csakis sajátmagának megtestesítője.

Nos, ebben a fizikai fej-folyamatban egy dualitás működik, azaz két folyamat együttműködéséről van szó. E két folyamat együttműködése azonban csak akkor érthető meg, ha szellemtudományos pillantással szemléljük őket párhuzamosan azon eseményekkel, melyek kinn az univerzumban zajlanak, Ha az univerzum őshegységében a palaképződés folyamatát vizsgáljuk, akkor a kovaföld palává történő átalakulását követjük. Nos, ekkor kapjuk meg azokat az erőket, melyek itt benn a tejben működnek. Mindez egy rendkívül fontos összefüggés az ember és környezete között. Az emberi fejben ugyanaz a folyamat zajlik, mint künn az ásványvilágban. Manapság csaknem minden geológus számára világos, hogy a palaképződés a kovaföld „élettelenné tétele”, melyben a szilícium játszik szerepet. A palaképződésben egyfajta ásványivá vált növényvilágot kell látnunk. Ha ebben az ásványivá vált növényvilágban megpróbáljuk „elcsípni” az élettelenné-tétel eseményét (mely a Föld palaképződésével azonos), akkor megragadjuk az emberi fejben zajló folyamat poláris ellentétét. Ha pedig az ezzel duálisan együttműködő folyamatot keressük, akkor megint csak kinn kell keresgélnünk. Ott kell kutakodnunk, ahol például mészkőhegyek képződnek. Manapság nyílt titok a tudomány számára, hogy a mészkőhegyek létrejötte az „állatiatlanná tétel folyamatán nyugszanak (mely az „állativá válás” folyamatának ellentéte). Nos, ennek poláris ellentéte képezi a duális pár hiányzó oldalát az ember fejében. Ha tehát a szilíciumot és a meszet, melyek nyugalomba jutott folyamatok, az emberi fej képződésében részeseknek tekintjük, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy itt az ember fejképződésébe olyasmik játszanak bele, melyek a kinti természetben rendkívül jelentős szerepet kapnak. Már most tájékozódhatunk a kovaföld szilíciumán keresztül a fizikai-fejben végbemenő eseményeket illetően; ha ugyanis a szilíciumról beszélünk, ekkor arról tudjuk, hogy egy nyugalomba jutott folyamattal van dolgunk. Ugyanez a helyzet a mésszel (kalcium) is, ez is egy nyugalomba jutott folyamat eredménye. Ezek a folyamatok az emberi fejben olyan egyéb folyamatokkal kerülnek összefüggésbe, melyeket a Földön nem találunk meg, melyek csak lenyomatként vannak jelen, amennyiben a fej az étertest, az asztráltest, és az Én lenyomatai. Ez utóbbi folyamatok számunkra nyugalomba jutottak, nem Földi folyamatok, csak a fej fizikai folyamatai zajlanak Földi folyamatokként.

Hogy egyfajta áttekintést kapjunk, az emberi szervezet második tagjára térünk át (nevezzük ezt egyszerűen a mell-tagozatnak). Ez a tagozat lényegében átfogja a ritmikus embert, és ezt mindjárt sematikusan felosztjuk a légzés-ritmusát átfogó, és a cirkuláció ritmusát átfogó részekre.

Ha most a légzés ritmusának szervezetét megvizsgáljuk (lásd a rajzot), akkor azt találjuk, hogy az az Én és az asztráltest lenyomata. Ahogyan tehát a fej az Én, az asztrális és az éteri lenyomata, az itt látható légzési ritmus az Én és az asztrál lenyomata, és rendelkezik egy elsődlegesen sajátmagért ható résszel (lásd a satírozott részt), melyben a fizikai és az étertest működnek együtt. (Az emberi fejben elsődlegesen sajátmagáért csak a fizikai test hatékony, ott az étertest is lenyomat!) A légzésritmus rendszerében elsődlegesen tehát a fizikai és az étertest hatékony, az Én és az asztráltest pedig lenyomatok. Mindez lényegében a cirkulációs rendszerben is így van, de gyengébben, mivel az anyagcsere-szervezete „beletolódik” a cirkulációs rendszerbe. Végül a végtagrendszer, mindazon részével, ami benne anyagcsere „belenyúlik” a cirkuláció rendszerébe, kivéve a „cirkulációját”, vagyis a mozgást, mely az Én lenyomata, és abban együttműködnek a fizikai-, az éteri-, és az asztráltest primer hatékonyként. (lásd az ábrát.)

Ha tehát a mell-embert szemléljük, akkor benne lenyomatként csak az Én-t és az asztráltestet találjuk. Ugyanakkor egy hatékony elsődleges organizációt találunk itt, mely nem csak a fizikaira támaszkodik, hanem az éterivel átjárt fizikaira. Mindez inkább igaz a légzés ritmus-szervezetére, a cirkulációba már „belejátszik” az anyagcsere rendszere.

Most látjuk tehát, mennyire különböző tagozatok működnek együtt az emberben. Ezen különböző fizikai tagozatokba, melyeket a fej-rendszerének, a mell-rendszerének, a végtagok-rendszerének nevezünk, különböző módon épülnek bele azok a tagozatok, melyeket a szellemtudományban fizikai testnek, étertestnek, asztráltestnek és Én-nek nevezünk. Az ember feje, ahogyan folyamatként megjelenik tulajdonképpen egy fizikai test, mivel mindaz, ami nem fizikai test, az lenyomata az Én-nek, az asztráltestnek és az étertestnek. Mindaz, amit Középső embernek nevezünk, az az étertest és a fizikai test együttműködése. Ami nem a fizikai és étertest, az lenyomata az Én-nek és az asztrálnak. Végül a végtag-anyagcsere emberben az utóbbi kettő „csúszik egybe”, itt a fizikai test az étertest és az asztráltest működnek együtt elsődlegesen, miközben az Én képez lenyomatot (lásd az ábrát fenn).

Na most arról van szó, hogy a fej fizikai organizációjának a kovafölddel nyugalomba jutott folyamatának „párhuzamosát” kellene megtalálnunk a Középső emberben. Az a sajátos helyzet áll elő, hogy itt „középen” a kovaföld-képzésének folyamata sokkal erőteljesebben, kiterjedtebben hatékony. A tejben úgymond „finomabban” működik. A Középső emberben erőteljesebb, kiterjedtebb, bizonyos értelemben differenciáltabb. És a legerősebben a végtag-anyagcsere emberben hat. Ha tehát a kovaföldhöz kötött folyamatot szemléljük, azt kell mondanunk: ott hat a legerősebben, ahol leginkább kell az Én segítségére sietnie. Mivelhogy az Én egyedül rendelkezik lenyomattal az anyagcsere-emberben. Itt kell a leginkább működnie a kovaföld előállítását végző folyamatnak. Ahol mindössze az asztráltestnek kell segítenie, ott ez a folyamat gyengébben működik, ahol pedig csak az étertestnek kell „segítenie” (nevezetesen a fejben), ott a leggyengébb.

Fordított értelemben azt is mondhatnék: mindaz, amivel ezt a folyamatot kapcsolatba hoztuk (amelyikben a kovaföld nyugalomba jut), az emberi fejben a leginkább anyagszerűen hat, a dinamikusra erőként alig képes hatni. Ahol azonban erőként gyenge hatású, annál inkább erősödik ott, ahol az anyag nyugalomba jut. Fogjuk fel tehát a kovaföldet anyagként, és akkor azt mondhatjuk: hatékonysága a legerősebb a fejben. Ha viszont folyamatként fogjuk fel, azt kell mondjuk: bizony a fejben a legkisebb a hatása. Ahol tehát a legerősebb anyaghatás van, ott van a leggyengébb dinamikus hatás. A Középső emberben a kovaföldre vonatkoztatva az anyag- és erőhatások körülbelül egyensúlyban vannak. A végtag-anyagcsereemberben pedig az erőhatás kerekedik felül, itt az anyagi hatás a legkisebb.

Ha az emberi fejet szellemtudományosán kívánjuk tanulmányozni, akkor a Föld képződésében a mészképző- és a kovaföldképző (vagy kovasavképző) folyamatokat kell szemügyre vennünk. Minderre majd későbben kerítünk sort. Most arról beszéljünk, mely kevésbé periférikusán található az emberben, mégpedig a ritmikus légzési rendszer. Ez a rendszer elsősorban a fizikai és az éteri összjátékát mutatja, melybe az Én és az asztrális lenyomata szövődik bele. Ha ehhez egy karakterisztikus folyamatot keresünk, akkor ilyet a természetben nem találunk, magunknak kell azt előállítanunk. Ha növényi anyagokat égetünk el, akkor növényi hamut kapunk. Ez olyasmi, ami folyamatként képezi le a benne lejátszódót… a hamu létrehozatala, és a hamu nyugalomba jutása… ami ebben a tűzfolyamatban és hamuképződésben lejátszódik, az hasonló módon rokon a légzési folyamattal, mint ahogyan a kovaföld folyamata rokon azzal, ami a fejben fizikailag lejátszódik. Ha most a hamuképző folyamat korrelátumát keressük a légzésritmus folyamatában, akkor azt csak a másik pólusból kiindulva találjuk meg.

Ha ezt megpróbálom lerajzolni (lásd az ábrát), akkor itt van a légzésritmus-folyamat, a keringésritmus-folyamat: a légzésritmus-folyamatában a növényi hamu az, mely a folyamat hatékonyságát jellemzi. Ezt a növényi-hamus folyamatot kerülő úton hatékonnyá kell tennünk az anyagcsere segítségével a másik pólusban, a cirkuláció-ritmusorganizációjában. Ezt a növényi hamut – illetve ennek erőit – kell a cirkuláció ritmusába bejuttatnunk, hogy a poláris ellenhatását váltsa ki a légzésritmus folyamatában.

Az emberi szervezet megértésében ezen összefüggések felismerése rendkívül fontos. Láthatjuk, hogy a kovaföld képzőfolyamata az egész emberrel összefügg. A növényi hamuvá-válás folyamata a Középső ember esetében szintén jelentős; mivel a légzést és a cirkuláció ritmusát választja ketté: Ha a légzésritmust vesszük szemügyre, akkor ezeknek a szerveknek a felépítése lényegében egyetlen processzustól függ, az elégetett növényi után visszamaradó hamu processzusától. A légzés ritmusának folyamata egy szakadatlan harc a növényi hamu képződése ellen, Ez azonban egy olyan harc, mely nem zajlik anélkül, hogy ennek ellentéte ne hatolna be a szervezetbe. Az ember a Földön kell éljen, ahol kovaföld-folyamat és mészföld-folyamat zajlik. Nem lennénk emberek, ha ezek a folyamatok bennünket elárasztanának. Azáltal válunk emberré, hogy polárisán egymásnak feszülő folyamatokat hordozunk magunkban. A kovaföld folyamata ellen magunkban hordozzuk az ellene ható pólust, és ugyanígy van ez a mészföld folyamata esetében is. E pólusokat hordozzuk magunkban a fejképződésben, és az emberben lefelé haladva fokozatokban… a légzés ritmusában hordozzuk a növényi hamuvá-válás elleni pólust. Nincsen ez másképpen, mint ahogyan a nyomás ellennyomást hoz létre. Ha a kovaföld képzőfolyamatát a szervezetben intenzívebbé teszem, akkor módosítom az ellenhatást is. Ugyanígy van ez a növényi hamuvá válás folyamatával is. A kérdés csak az, hogyan tudjuk ezeket a hatásokat és ellenhatásokat uralmunk alá vonni? A fontos az, hogy felismerjük, hogy mely folyamatok zajlanak az emberi szervezeten belül (de egészen fel az Én-ig), és melyek vannak kívül az emberi szervezeten. E folyamatok ugyanis nagyon differenciáltak kívül és belül, ha polárisán is feszülnek egymás ellen. És abban a pillanatban, ha valami, ami természete szerint a bőrömön kívül kellene, hogy legyen, mégis belül van, vagy abban a pillanatban, amikor egy csendes testérzet kívülről befelé hat, bár tulajdonképpen ez nem lehetne egy kívülről befelé jövő hatás, mégis létrejön egy belső ellenhatás, ebben a pillanatban az a feladatom, hogy ezzel a belső ellenhatással valamit előidézzek. Például: ha azt konstatálom, hogy az emberben a normális kovaföld-ellenhatás helyett egy vonzalom alakul ki ehhez a folyamathoz, akkor azt kívülről úgy vagyok képes szabályozni, ha olyan anyagokat vezetek be, melyek ellenkező hatást fejtenek ki.

Ha ezt elégszer átgondoljuk, fokozatosan kapunk egy érzést ahhoz, hogy az ember és környezete közötti kölcsönhatást „átlássuk”. Ha megértik, hogyan segít az Én-nek az, ami a kovaföldképző folyamatban található, amikor az Én hatni kíván a végtagokon és az anyagcserén keresztül, továbbá tudják, hogy a kovaföld képzőfolyamatának anyaga a legerőteljesebb hatóanyag az emberi fejben, akkor azt mondhatják: nos az, ami legyengített intenzitású erőhatásként az emberi fő számára segítség, abból látható hogyan hat az Én fokozataiban az emberben.

Amennyiben az Én viszonyát az ember végtaganyagcseréjéhez szemügyre vesszük, akkor úgy találjuk, hogy ebben a viszonyban van az emberi egoizmus eredete. Az emberi egoizmus rendszeréhez hozzátartozik a szexuális rendszer is. Az Én éppen a szexuális rendszeren keresztül hat kerülő úton az emberi lényre, teszi azt önössé.

Ha ezt megértik, azt mondják majd: de akkor ellentmondásnak kell lennie aközött, ahogyan az Én a kovaföld segítségével hat a végtagrendszerre, és aközött, ahogyan ez az Én az emberi fejből hat a kovaföld segítségével. Ott ugyanis egoizmusmentesen hat. Ha mindezt szellemtudományosán vizsgáljuk meg, akkor azt kell, hogy mondjuk: itt egy differenciált hatásról van szó.

Amennyiben ezt a figyelemreméltó hatást sematikusan kellene ábrázolnom, akkor azt kellene mondanom: az Én (mint valódi szervezőelem) a végtagrendszerből kiindulva az embert összefogóan, az emberben lévő „folyadékokat” egy osztatlan egységbe kötve hat (piros). Mindaz pedig, ami ebben a folyamatban „erőként” van jelen (lásd az ábrát: sárga), az differenciálóan, széjjelszóróan hat. Mindez az emberre nézve azt jelenti, hogy a fejben szervileg jelenlévő erők hatásukban az egyes szervekre különböző hatásúak. Serkentve lesznek tehát a tulajdonképpeni fejben zajló kovaföld folyamaton keresztül, hagy normális hatásukat kifejtsék. Egy olyan folyamat előtt állunk, mely ha lentről felfelé hat, akkor mindent „összekavar” az emberben, ha pedig fentről lefelé hat, akkor mindent plasztikussá tesz, uralja a szervezést, és az egyes szerveket helyesen stimulálja.

Ha megfelelő szemléletmódra teszünk szert az egyrészről „összeterelő”, másrészről a „széjjelszóró”, vagyis az egyes szerveket differenciáló, szemben az azokat szintetizáló erők hatásmódjáról, illetve legfőképpen az egyes embernél szabálytalanságokat mutató erőviszonyokról, akkor fokozatosan megtanuljuk kezelni betegeinket. Ennek részleteit a következő előadásokban meglátják majd, arra azonban ügyelnünk kell, hogy a vizsgálatok ebben az irányban rendkívül óvatosan végzendők. Nézzük csak, mit csinál „a tudomány”, ha az emberi szervezetet vizsgálja?

Azt mondja például: az emberi szervezetben kovaföldet találunk, az emberi szervezetben fluort találunk, magnéziumot, kalciumot. A tudomány azt mondja a kovaföldről, hogy az az ember hajában található, benne van a vérében és a vizeletében is. Nos, vegyük most ezt a két dolgot: a kovaföldet a hajban és a vizeletben.

A materialista tudomány számára nem létezik más, mint az hogy a hajban kovát talál vizsgálatai során, és ugyanez történik a vizelet esetében is. Csakhogy a lényeg nem az, hogy valahol egyfajta anyag találtatik. Nem az a fontos, hogy a hajban kovát találunk, hanem az hogy a kova „onnan tevékeny”. A hajunkat ugyanis nem véletlenül birtokoljuk, onnan erők indulnak ki a szervezet irányába. A vizeletben lévő kova azt jelzi, hogy ott feleslegként van jelen, valami ugyanis amire már nincsen szükség, az kiválasztásra kerül. Teljesen mindegy, hogy benne van a vizeletben, ott nem fejt ki semmiféle hatást, a felesleg kerül csak kiválasztásra.

Ugyanígy van ez a többi fémekkel is. Ha a fogakban nem lenne magnézium, akkor a fogak nem léteznének, mivel a fogak felépítése számára a magnézium-folyamatban lévő erők eminens fontosságúak. A materialista tudomány azt is mondja, hogy a tejben is van magnézium. Csakhogy a tejben a magnéziumnak nincsen semmi jelentősége. A tej elég hatékony ahhoz, hogy magnéziumot válasszon ki feleslegesként. Akárhogyan is analizáljuk, a tejképző folyamatban a magnéziumnak csak annyi szerep jut, hogy feleslegesként kiválasztódik. Sajátos ellentmondást tapasztalhatunk meg ily módon a fogképző- és a tejképző folyamat között, előbbiben a magnézium lényeges, ahhoz dinamikusan hozzátartozó. A tejképző folyamatban a magnézium az ötödik kerék szerepét játssza, tehát kiválasztódik. Hasonlóan van ez a fluorral is, mely a fogak zománcában igen lényeges, nélküle az egész fog-evolúciós folyamat érthetetlen lenne. A fluor a vizeletben is benne van, anélkül hogy ott szerepet játszana.

Annak puszta fizikai vizsgálata tehát, hogy valami valahol található, nem döntő a lényeget illetően. Tudnunk kel!, hogy ott, ahol feltaláljuk az illető anyagot aktívként van-e jelen, vagy azért mert ott éppen „kihajításra került”. Ez a döntő Uraim! Azon kívül az a döntő, hogy az ilyen fogalmakat elsajátítsuk, mert különben nem fogjuk megérteni az ember (vagy más szerves lény) beteg vagy egészséges állapotait. Mindenképpen szorítóban vagyunk, mert manapság az általános képzettség meglehetősen gyatra, már ami a finomabb fogalmak használatát illeti. Amennyiben tehát absztrahálnunk kell valamelyest, akkor gyakorta félreértenek bennünket. A materializmus elleni fellépésünkben bizony megértés nélkül maradunk. Ha „lejjebb szállunk” a jellemzőbe oda, amit minden tudósnak ismernie kell, akkor éppen a szellemtudomány van abban a helyzetben, hogy képes valaminek a jelenlétét a fizikai-kémiai vizsgálatokon túlmenően interpretálni, elkerülve ezzel a tévedések végtelen sorozatát.

Mindezt bevezetőül szántam, holnap folytatjuk ezt a témát.

2. – Dornach, 1921. április 12.

[Az Én hatása a fejben (meleg-differenciálás) és a végtaganyagcserében. A négy éterfajta és viszonyuk ez emberi szervezethez, valamint egymáshoz. A betegség lényisége. Egészségessé és beteggé tevő folyamatok. A fej fizikai folyamatai és ezek jelentősége a szervezet számára. A halál az egész élet folyamán, és az Én-tudat. Az Én és a fizikai folyamat. A halál lényisége. Az asztráltest és viszonya a betegséghez, az étertest viszonya az egészséghez, a fizikai test viszonya a táplálkozáshoz, n és halál. A magasabb lénytagok és a betegség. Foszfor és kén, arzén, antimon. A kémiai test viszonya az ember szervi folyamataihoz.]

Amint tegnap már említettem, az embert összefüggéseiben érzékfeletti lényiségként kívánjuk szemlélni ahhoz, hogy mindebből a patológia és a terápia számára vonjunk le következtetéseket. A fizikai testet tegnap úgy jellemeztük, hogy annak tulajdonképpeni fizikai hatása az emberben lényegében csak a fejben zajlik. Ahhoz, hogy ezt a fizikai testet helyesen szemléljük, meg kell értenünk az éteri testet is. Egy „leválasztódott” hatása a fizikai testnek csak a fejben van, az emberi szervezet egyéb részeiben a fizikai test inkább egyfajta differenciálatlan együtthatásban van a magasabb, az érzékfeletti lénytagokkal. Emiatt a fejben az érzékfelettiek csak gondolkodásban, érzésben, akaratban képesek funkcionálni, mivel ezek a tejben csak lenyomatként vannak jelen, vagyis az éteri- az asztrális- és az Én-lenyomatokként. Bizonyos értelemben tehát az érzékfeletti tagozatok képeiként vannak ott jelen lenyomatként. Csak a fizikai, testnek nincsen még lenyomata ott: nos, ezt teremti majd meg az élet folyamán. De azt kell mondjuk, hogy a fizikai testnek tisztán fizikai hatása van a fejben. Az emberi szervezet más tagozatában nincsen ilyen tiszta fizikai hatás.

Tegnap voltak olyanok, akik nem értették meg, amikor azt mondtam: „az Én teremt magának egy lenyomatot”. Ez egy olyan mondat, melyet csak akkor értünk meg, ha nem a szokásos értelemben fogjuk fel. Amikor az Én a végtag-anyagcsereemberben egy lenyomatot képez, azt nem lehet egyszerű vizsgálattal megállapítani, ez nem egy gipszlenyomat, hanem egy nagyon is mozgékony valami. Jobban ráérzünk erre, ha „menetközben” vizsgáljuk, mint állás közben. Az Én által képezett lenyomat ugyanis egy erőrendszerben keletkezik, melyet akkor tapasztalunk meg a leginkább, ha „megyünk”, azaz az erők összefüggésében. A lenyomat tehát semmiképpen sem gipsz-szerű, hanem egy erőrendszerben lévő. Persze így van ez az emberi fejben is, csak egy másfajta erőrendszerben.

Tegnap már utaltam arra, hogy az Én a fej meleg-viszonylataiban képez lenyomatot. Ez az Én lenyomat is egy erőrendszerben létrejött lenyomat, mégpedig a melegerők-rendszerében lévő. Az Én tehát egészen különböző módon teremti meg lenyomatát. Ahol az emberi szervezetben szabad marad másféle együtthatásoktól, ott egy tiszta, mondhatnék mechanikus erőlenyomatot képez. Egy egyensúlyi- és dinamikus erőlenyomatról van szó, melyet az Én a végtag-anyagcsere emberben teremt. Nos, mindezt feltétlenül szem előtt kell tartanunk, mert az ember tényleg egészen más, ha áll, más, ha megy és megint más, ha például úszik. Mindezt igen ritkán tartjuk szem előtt. A mai tudomány sem különbözik ebben az átlagtól. Azt olvasom az irodalomban, hogy a be- és kilélegzett nitrogén mennyisége alig különböznek egymástól, ezt a megállapítást mindenütt olvashatják. De kérem, ez egyáltalán nem igaz. A számadatok azt bizonyítják, hogy nem igaz, hogy a kilélegzett nitrogén mennyisége nagyobb lenne, mint a belélegzetté. Mivel a materializmus mindezzel semmit sem képes kezdeni, egyszerűen törli az egészet. Hasonló példákkal tele van az egész tudományos élet. A dologra későbben visszatérek majd…

Most azonban azzal szeretnék foglalkozni, hogy mi van az étertesttel az emberben. Persze csaknem természetes, hogy a fizikai tudomány részéről az étertest nem kerül teljes differenciáltságában vizsgálat alá. Ha képesek is lennének az étertest létezéséről meggyőződni, akkor is csak azt mondanák: gyomor, szív, máj… ezek mind ugyanazok, az egész „egybefolyik”. Tehát ha az étertestről van szó, akkor azt amolyan ködfelhőnek tekintik. A dolgot egyszerűen tanulmányozni kell, és mi most ezt tesszük majd. Ha az éterit szemléljük, annak az ember éterteste is része, annak különleges „váladéka”. Ha tehát az éterit általában szemléljük, akkor azt, mint Önök a szellemtudományi irodalomból tudják, négy éterfajtából tevődik össze. Ezek pedig; a meleg-éter, a fény-éter, a kémiai-éter és az életéter. A fény-éter egy olyan szó, melyet a látók szemszögéből hoztak létre. Mindaz, ami a fénnyel összefügg, az a látók számára az éteri legkitűnőbb hatása. Ebben persze más hatások is benne foglaltatnak, melyeket azonban figyelmen kívül hagyunk, tekintve, hogy a legtöbben látnak (nem vakok). Ha az emberiség nagyobb része vak lenne, akkor ennek az éternek más nevet kellene adnunk, mert a többi entitás ebben az esetben erőteljesebben kerülne előtérbe (mint ahogyan a vakoknál így is van).

A harmadik éterfajta a kémiai-éter, mely különösen hat a spektrum vegyi részében. Persze ha kémiai-éterről beszélünk, akkor nem a vegyi szintézis erőire kell gondolnunk, hanem az azoknak polárisán ellentetteire. Az éteri erők a fizikai anyagokban ható erőknek mindig polárisán ellentettek. Ha tehát egy vegyi szintézis jön létre, akkor abban az éteri erők analizálva hatnak, vagyis mindenütt benne vannak a szintetizáló erőkben. Ha tehát egy vegyi analízist folytatunk le, akkor a szellemtudományos megfigyelő számára a dolog a következőképpen néz ki: végrehajtunk egy kémiai analízist – most sematikusan rajzolom -, ez azt jelenti, hogy vegyileg elbomlasztunk egy szubsztanciát. Ekkor egy étertest marad vissza, valahogy úgy, amikor egy ember meghal, akkor visszamarad a lelki-szellemi.

Ha valaki szellemi szemmel hajt végre egy vegyi analízist, annak számára (miután az anyagokat egymástól elválasztotta), megjelenik egy sokkal sűrűbb alakzat, egy „szellem”, a kémiai anyag szelleme. Mindezt csak azért mondom el, hogy Önöket rávezessem arra, hogy a kémiai éteri erők alatt nem a szintetizáló és analizáló erőket kell érteniük, hanem azok polárisán ellentett oldalát. Végül egy különleges éterfajtának tekinthető az élet-éter, mely az egész szervi lényiség éltető eleme.

élet-éter
kémiai-éter
—————–
fény-éter
hő-éter

Nos, az éter egy az egész univerzumban jelenlévő entitás, és mint olyan fizikailag közvetlenül nem érzékelhető. Ebben a vonatkozásban a tudomány valamivel őszintébbé vált, mert be kellett lássa, hogy az éter-elméleteket nem lehetséges puszta fizikai szemlélettel megalkotni. Miután ezekből számtalant hozott létre, relativizálta elképzeléseit olyannyira, hogy ma azt mondja: az éteri egyáltalán nem létezik, a világot a nélkül kell magyarázni. Ez azt jelenti, hogy őszintévé vált és Einsteinnel belátta, hogy a fizikai szemléletmóddal sem az éterihez nem jutunk el, sem pedig egy „másfajta” szemléletmódhoz. Miután az éteri a szemléletmódjuk számára elveszett; egyszerűen „kikapcsolták”. Arról van itt szó, hogy az érzékfeletti, mely a fizikai-érzékiben lenyomatot képezett, a szóban forgó érzékfeletti számára „átjárhatóvá” válik. Az általános éteri az emberi fej „vizes tagozatában” képez lenyomatot. Amit mi az agy vizes tartalmának tekintünk, az nem egyszerű „differenciálatlan” víz, hanem belsőleg át van szerveződve éppen úgy, mint a szilárd tagozatok is. Az ember sajátos szemléletmódja’ olyan, hogy azt látja magából, amit felrajzol. Ha a májat, vagy a gyomrot felrajzoljuk, akkor ez a rajz csak sziluettje a valóságnak, mert sem a folyékony, sem a légiesen beleszövött részeket nem tüntetjük fel, hanem mindig csak a „szilárd” részeket. Ez pedig az embernek együttvéve talán csak 10 százalékát teszi ki. Valójában az ember egy víz- és meleg szervezet is, ha fizikailag szemléljük. A víz (a folyékony) benne éppen úgy át van szervezve, mint a szilárd. Ha anatómiai, vagy fiziológiai rajzokat készítünk az emberről, akkor ezeket a „részeket” sohasem ábrázoljuk. Az emberben lévő folyékony is természetesen szubsztanciális, mely szakadatlan feloldódásban ül. megújulásban van. Alakzatában úgymond csak egy pillanatra fogható meg, pedig van alakzata. Az emberi fej folyékony részében találjuk az éteri lenyomatát. Ha mindezt sematikusan kívánnám lerajzolni, akkor a fizikai hatást (mely különösen a hátsó-fejben pregnáns), kellene sraffozva rajzolnom.

A maradékot, mely a folyékony rész, sárgára rajzolom, ez úgy van szervezve, ahogyan az éteri áthatás létrehozza. Csak ami ily módon, lenyomatként szerveződik, az válik „átjárhatóvá”. A szem Goethe szerint a fény teremtménye, ezért járható át a fény által. Mindez nemcsak egy kép, hanem a mélységes valóság; a szem a fény teremtménye… Embriológiailag követhető, hogy a szem kívülről befelé szerveződik; éspedig azért, mert a fény szervezi, mely számára aztán átjárható lesz. Az emberi fej „vizes szervezete” átjárhatóvá válik az éteri számára, mivel annak lenyomata. Úgy is mondhatjuk, hogy az éteri itt képes a fejen áthatolni (lásd az ábrán a piros nyilat), anélkül hogy bármi is feltartaná, vagy áthaladásában valami zavarná, és ez által képes az emberi szervezet többi részébe is bejutni. Mindezt szellemtudományilag is megfigyelhetjük, ehhez mindössze egyetlen módosítást kell hozzátennünk. Nevezetesen azt, hogy az emberi fej a meleg- és a fény éter számára átjárható, ezek képesek az emberi fejre kívülről a leírt módon hatni. Az emberi fejre a meleg-éter nem a direkt hősugárzás formájában hat, hanem a klimatikus viszonyokon keresztül.

A meleg-éter hatását tehát nem abban kell látnunk, hogy izzadunk vagy sem, hanem abban hogy egyenlítői, mérsékeltövi stb. zónában tartózkodunk-e. A meleg-éterrel való összefüggések tehát lényegesen bonyolultabbak, mint egy kívülről történő melegsugárzás. Hasonlóan kell gondolkodnunk akkor, ha a fény-éter fiziológiáját vesszük szemügyre. A fény-éter hatása egészen más az emberre mint az egyszerű fényhatás. Az éteri fény áthatol az emberi fejen és az egész embert szervezi át. Közelítően igaz továbbá, hogy az emberi fej valamelyest áteresztő a kémiai- és az élet-éter számára. Ezt egyenlőre elhanyagolhatjuk a most következő ábrázolás érdekében. Az, amit kémiai-illetve élet-éternek nevezünk, azt a fej szervezete elutasítja, kizárja magából, de ezek mégis átmennek az emberi szervezeten, Azáltal, hogy az ember a Földön él, bensőleg eltöltetik a kémiai- és élet-éterrel. Az egészet úgy is kifejezhetnénk, hogy a meleg- és a fényéter minden oldalról sugároznak (lásd a rajzot itt, nyilak fentről).

A kémiai- és az élet-éter pedig az anyagcsere-végtagrendszeren keresztül sugároz felfelé, szembe az előbbiekkel (nyilak alulról). Az emberi fej, szinte félelmetesen van arra szerveződve, hogy az élet- és kémiai éternek csak legfeljebb nyomait engedje át, ezzel szemben az anyagcsere-végtag szervezet kimondottan szívja ezeket felfelé a Föld elemeiből. A két éterfajta az emberben találkozik egymással, és az ember úgy van, szervezve, hogy organizmusa e kettőt egymástól elkülöníti. A kémiai- és élet-éter alulról áramolnak felfelé, a másik oldalról pedig a meleg- és fény-éter áramlik lefelé. Az emberi szervezet jellemzője az, hogy az Alsó szervezetbe organikusan nem kerül felvételre mindaz, ami a Felsőből besugároz. Ehhez hasonlóan nem szabad valaminek az Alsóból a Felsőbe beáramolnia. A beáramló fényes meleg-éter, és az alulról érkező kémiai- és élet-éter az emberben a szervezet által együttműködésre kényszerülnek, mely együttműködést feltétlenül fenn kell tartani ahhoz, hogy az ember normális organizációja működőképes maradjon. Megértjük ezt az együttműködést akkor, ha egy alultáplált embert megvizsgálunk. Egy egyértelműen alultáplált ember szemléletében jelentős szerepet játszik az imagináció, ez az imaginatív benyomás a beteg ember látványával rendkívül szorosan függ össze. Nos, ha egy alultáplált ember áll előttünk, akkor látjuk anyagcsere-szervezetét, azaz azt, ami az anyagcserében történik, ott az éter fogva van tartva. Az alultáplált ember gyomra és mája visszafogják a kémiai- és élet-étert, magukhoz kötik azokat. így az alultáplált emberben a kémiai- és élet-éter felfelé történő áramlása hiányos. Ennek az a következménye, hogy a meleg- és fény-éter felülről nyomás gyakorol. A következmény az, hogy az egész szervezet hasonló állapotba kerül, mint amilyet a meleg- és fény-éter a fejben kiváltottak. Az ember csaknem teljesen „fej lesz” azáltal, hogy alultáplált. Most meg lehet figyelni egy embert, aki az alultápláltság ellentéte miatt szenved. Megkérdezhetnék tőlem; mi az ellentéte az alultápláltságnak? Nos, a szellemtudós számára az alultápláltság ellentéte például az, amit agylágyulásnak nevezünk. Mint ahogyan az alultápláltat áthatja mindaz, amit csak a fejében kellene „hordania”, aminek csak a Felső szervezetet szabadna áthatnia. Ellentétét az hatja át, amit a hasában kellene „hordjon”. Ez „megy fel” a fejébe és okoz nála agylágyulást. A szervezet hevesen feldolgoz valamit, amit az emésztésben kellene csak jelentkezzen. Ez a folyamat egészen a fejig felhatol, aminek az a következménye, hogy az érintett sokat eszik, a bél a fejben van. Ezeket a dolgokat világosan meg lehet figyelni a praxisban összes következményeikkel együtt. Éppen ez a jelentős az egészben, az ugyanis hogy ezekről a folyamatokról következményeiket illetően alkossunk képet. Mert mi is történik ezekkel a különben teljesen normális folyamatokkal, mint amilyen az evés, az emésztés stb. ha a szervezet számára normálisnak mondható célokon túllőnek? Ekkor az alultáplált esetében az alul létrejövő, a két éterfajta közötti abnormális együttműködés következtében (de éppen így a túltáplált esetében is), az éterfajták nem tudnak úgy együttműködni, ahogyan az emberi szervezetben együttműködniük kellene. A következmény az, hogy a kívülről ható éter a bensőben felfelé törekvő éterrel hibásan működik együtt: minden éter, mely kívülről hatásos és a határon nem képes megállani, ehelyett az egész szervezetet áthatja, az emberi organizmusra méregként hat, megmérgezi azt. Azt is, mondhatnánk, hogy ha egy éter a megfelelő helyen nem kerül megállításra, akkor az az emberi szervezet számára méreg. És megállítani csak egymást tudják.

Ha most a „belső éterre” tekintünk, melynek túlzott hatás az embert fellágyítja, az ellenkezőjének mérgező hatása pedig abban áll, hogy az embert bizonyos értelemben éterien megmerevíti, belátjuk az egymással szembeni kiegyenlítő hatásokat. Tehát két poláris hatás áll fenn, az egyik a fellágyító, a másik a mérgező, merevítő hatás. Ha mármost az egész embert szemléljük, akkor megkérdezhetnők: mi az ember tulajdonképpen? Nos, amennyiben egy fizikai emberről van szó, akkor az a két étertípust helyes módon választja széjjel egymástól, de ugyanakkor azokat helyesen hagyja együttműködni. Az egész emberi szervezet arra van berendezve, hogy ezt a két éterfajtát helyes módon legyen képes együttműködésre bírni.

Lassan-lassan közeledünk már ahhoz, amit mondtam: az ember teljesen át van szerveződve. A folyékonyra, a légiesre és a melegre nézve mindez kézzel fogható. Ami az étert illeti ott a dolog differenciáltabb, és ez a differenciáltság még fluktuál is. Egy szakadatlan történés, egy szakadatlan együttműködés az egyik oldalon a fény- és meleg éter, mely felülről lefelé és a perifériák felé nyomakszik, a másik oldalon pedig az élet- és kémiai éter, amelyik lentről felfelé és centrifugálisan kifelé tör. Ezáltal jön létre az ember éteri képe, mely tulajdonképpen a gerinc kialakulása, mely a két éterfajta összeütközéséből képződik.

Fontos, hogy az ilyen alig észrevehető folyamatokból, mint amilyen az alul- és túltápláltság, az ember egészségére illetve betegségére nézve képet alkossunk. A túltápláltság nem azt jelenti, hogy valaki megtömi a hasát, mert ha jó emésztése van, akkor nem válik azzá, mintha egy beteges emésztéssel rendelkezik, és emiatt az képtelen az élelmet feldolgozni.

Még egy dolgot kell tisztáznunk, nevezetesen azt, hogy ha nem lennénk betegek, akkor nem is lennénk emberek. A betegség ugyanis olyan folyamatok túltengése, melyeket nagyon is igényelünk. Az egészségesség nem más, mint a beteggé tevő és a gyógyító folyamatok egyensúlya. Az ember ugyanis nemcsak akkor van veszélyben, ha a betegítő folyamatok jelentkeznek, hanem akkor is, ha a gyógyító folyamatok céljukon túllőnek. Ezért fontos, hogy a gyógy-folyamatok bevezetésekor ne legyünk túlzottan intenzívek, mert bár így a betegséget elűzzük, de a nullapont elérésekor átlendülünk a másik irányba.

Ha a régiek instinktív (ösztönös) terápiáját megfigyeljük, akkor feltűnik nekünk, hogy az öreg kultúrákban csodálatos meglátások uralkodtak, melyeket tudatosan, racionálisan nem is tehetett átlátni. Ezek azonban igenis léteztek, és még ma is megfigyelhetőek a bennszülött vad népek gyógyászatában. Megemlíthetem itt még a Pithecantrophus Erectus esetét, melynél csontgyógyászati jeleket találtak. A mai orvostudomány (Haeckel, Virchov, Dubois) hatalmas vitában van afelől, hogy ki is vezette be itt a gyógyítást, hiszen a Pithecantrophus még nem is számit embernek. Igaz ugyan, hogy az ember képes egy majmot meggyógyítani, de ez nem téma a vitában. Mások meg azt állítják, hogy igenis felléphetnek természetes gyógyulások, melyek éppen úgy néznek ki, mintha gyógyítás történt volna.

Ezzel csak arra akartam utalni, milyen ködös fogalmak uralkodnak manapság e témakörben. A primitív emberiség történetében mindenesetre számtalanszor találkozunk az instinktív terápiával. Ez az instinktív terápia megalkotott egy igen fontos mondást: sohasem szabad egy megbízhatatlan ember számára elmondani a gyógyítás művészetét, mert akkor vele ezzel egyidőben a beteggé tétel művészetét is közölni kellene. Ez a mondás az ősmedicináé, melyet morálisan igen szigorúan be is tartottak, és ez egyben a magyarázata annak, hogy bizonyos dolgokat szigorú titoktartás övezett.

Arról van tehát szó, hogy a beteggé tevő folyamatokból annyira van szükségünk amennyi az egészséges emberben feltétlenül szükséges. Ha ugyanis nem lennénk betegek, akkor nem tudnánk sem gondolkodni, sem érezni. Mindaz, ami lelkileg a gondolkodásban és az érzésben megnyilvánul, nem más, mint egy erőrendszer, mely ha mértékén túllő, akkor beteggé tesz. A másik pedig az, hagy egy valódi fizikai folyamat csak az ember fejének egy részében megy végbe. Ez a fizikai folyamat az ember Én-élményének szükségszerű kísérőjelensége. Ha ezt a folyamatot megzavarja valami, például egy vitál-folyamat túlburjánzik, akkor az Én is lebénul a tudatban. Az embernek minden magánkívül-léte olyan esetben, amikor gyengeelméjűség, vagy ehhez hasonló lép fel, akkor ez a megzavart tisztán fizikai folyamat következménye. Az természetes, hogy más szervi okok is létrehozhatnak ilyesmit.

Az a tisztán fizikai folyamat, mely az emberi fej által kerül beindításra, és onnan sugárzik keresztül az egész szervezeten, nos ez a folyamat a halál beálltakor széjjelömlik az organizmuson. Az emberi fejben centrálisán zajló folyamat mindig jelen van; de a szervezet egyéb vitalizáló folyamatai bénítják azt. Az ember tényleg szakadatlanul hordozza magában azokat az erőket, melyek majd halálát okozzák. Nem lenne Én-je, ha nem hordozná magában azokat. A fizikai értelemben Földön élő ember halhatatlanná válhatna, ha lemondana az Én-tudatáról. Figyelmébe ajánlom ezt azoknak, akik disszertációt kívánnak írni a fiatalító kúrákról, melyek az ember lelki-szellemi állapotára vannak befolyással. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ellene vagyok az ilyesféle fiatalító kúráknak, hiszen érthető, ha valaki öreg korában pár évvel meg kívánja hosszabbítani életét, akkor ezért némi „gyengeelméjűséget” kap cserébe. De azok számára, akik a betegség- és gyógy-folyamatot szakszerűen kívánják megközelíteni, rendkívül fontos felismerések ezek. Amilyen mértékben vagyunk képesek az emberi szervezet ezen „finomságaiba behatolni, annyira leszünk majd képesek a betegségi folyamatok fellépésénél (melyek a finomságok eldurvulásai) megfelelően reagálni.

Meg kell azonban mondani, hogy ez ellen a fizikai folyamat ellen, mely az emberi fejből árad, az Én addig küzd, amíg ez a folyamat nem lesz túlságosan erős. Ebben a folyamatban foglaltatik benne az ember halála. Ha ez a folyamat hipertrofál, azaz az Én képtelen felette uralkodni, akkor az Én kénytelen elválni a fizikai testtől, ami természetesen akkor is bekövetezhet, ha a test valamelyik részén mértéken felüli fizikai hatás lép fel, vagyis ha valaki baleset következtében halálozik el fiatalon. Azt lehetne tehát mondani összefoglalóan, hogy az amit emberi Én-nek nevezünk, az bensőséges összefüggésben áll a halállal:

Én = halál

Az Én-ről akkor alkothatnak a leginkább képet, ha a halált tanulmányozzák, persze nem az általános módon, amikor az ember halálát egy gép széjjelrombolásával teszik egyenlővé, amikor csak annyit állapítanak meg, hogy valami megszűnt. így nem lehet a reális folyamatot elképzelni. Az élet megszűnése nem halál, hanem az ember számára olyan, mint amit az előbb kifejtettem. Az állat számára a halál valami egészen más. Az állatoknál, ahol az Én nincsen jelen, csak az asztráltestük létezik, náluk a halált az asztráltest hatása okozza.

Mindaz, ami a halált hozó erők legyengült hatása a normális szervezetben, azt betegségnek nevezzük. Ahogyan a halál az Én-nel tagozódik egybe ugyanúgy tagozódik össze az emberben a betegség az asztráltesttel:

asztráltest = betegség

Ami a betegségfolyamatokkal függ össze, az az asztráltestben lakozik. Mindaz pedig, amit az asztráltest „elkövet”, az belenyomódik az étertestbe. így jelenik meg a betegség lenyomata az étertestben, de az étertestnek semmi közvetlen dolga sincsen a betegséggel. Korábban leírtam az Önök számára a két éterfajta szabálytalan egymásba-áramlását, egymásra hatásaikat lenyomataikban. Mindaz azonban, ami ott szabálytalanul zajlik, az az asztráltest hatása, mely az étertestben tükröződik. Ha mindezt közelebbről megvizsgáljuk, akkor „belemegyünk” az asztráltestbe. És itt találkozunk valamivel, ami a betegségnek polárisán ellene dolgozik, és ez nem más, mint az egészség:

étertest = egészség

Az egészséget most nem kívánjuk definiálni, de az analógiából már Önök is láthatják azt, ami a szellemkutatás számára egyre világosabbá válik, nevezetesen azt, hogy az egészség az étertesthez, a betegség az asztráltesthez, a halál pedig az Én-hez rendelhető. A gyógyítás pedig annyit jelent, hogy az étertestben ellenhatásokat kell képeznünk az asztrálból kiinduló betegségek ellen. Az étertestből úgy kell hatni, hogy az asztráltestből kiinduló betegségfolyamat erőit lebénítsuk.

Van még egy negyedik dolog is. Ez pedig bizonyos értelemben polárisán viszonyul a halálhoz. Először persze el kell mondanom, hogy a halál egészen konkrétan akkor következik be, amikor az egész belső szervezet úgy ment át a fizikaiba, hogy semmiféle táplálkozási folyamat nem képes már létrejönni. Ez az öregségi halál esete. Az öregségi halál azt jelenti, hogy a szervezet már nem képes az anyagok felvételére. Ezt a jelenséget azért nem tudjuk gyakran megfigyelni, mert az ember általában más oknál fogva már előtte meghal. A halál azonban ténylegesen a táplálkozás megszűnésének következménye, a test képtelen azt már véghezvinni, mivel túlságosan fizikaivá vált. Így tehát a halál poláris ellentéte a táplálkozás, a fizikai test táplálkozása:

fizikai test = táplálkozás

A dolgok persze visszahatnak. A táplálkozás, mely a fizikai testben játszódik le, visszahat az étertestre, „egészségesebbé” téve azt. Ez viszont tovább hat az asztrál irányában úgy, hogy az abból kiindulót „visszaveti”.

Ha mindezt az életben megfigyeljük, akkor a szellemtudomány számára már régebben ismert „vonalat” húzhatják meg:

Én = halál
asztráltest = betegség
———————————-
étertest = egészség
fizikai test = táplálkozás

Mert legalábbis a fej- és a légzés szervezete számára az Én és az asztráltest alváskor teljes mértékben elválik a fizikai- és az étertesttől. Az anyagcsere- és keringési embernél nem történik meg ez az elválás, ott együtt maradnak a lénytagok! Ha azt mondjuk, hogy az Én és az asztrál „kimennek”, az nem teljesen helyes. Úgy mondanám helyesen, hogy alváskor a fej szervezetéből az Én és az asztráltest „kimennek” a fizikai- és az étertestből, ugyanakkor az anyagcsere- és cirkuláció szervezetében annál inkább áthatják azokat. Lényegében egy súlyáthelyeződés jön létre, hasonlóan a nappal és az éj váltakozásához. Mert az nem úgy van, hogy az egész Földön egyidejűleg van nappal, illetve éjszaka, hanem egy állandó súlyáthelyeződés. Éppen így van ez az emberi alvással és ébrenléttel. Az ébrenlét során a fej- és a légzés organizációjában a négy lénytag szoros kapcsolatban vannak egymással, alváskor pedig a kapcsolat igen erős az Én és az asztrál, valamint a fizikai- és étertest között. Ez a súlyáthelyeződés egy ritmikus folyamat az alvás és ébrenlét ritmusa szerint.

Akkor viszont azt mondhatnánk, hogy alváskor az ember felső szervezete számára az a helyzet áll elő, hogy az asztrális és az Én belőle „kimennek”. Most képzeljük el, hogy páciensnél a fej- és talán a légzés szervezetét is az asztráltest és az Én túlságosan erősen „ragadják meg”, ami azt jelenti, hogy az asztrál betegítő erői fenyegetnek. Ekkor úgy védekezhetünk, hogy a fej organizációjából az asztrált „kihajtjuk”, a lénytagokat egymástól leválasztjuk, hogy normális helyzet álljon elő. Ezt pedig úgy érjük el, hagy csekély mennyiségű foszfor- és kén adagokat adunk be, melyeknek az a hatása hogy a fizikai- és étertestbe túlzottan erősen „befészkelő” asztráltestet onnan kihajtják. A kén inkább az asztráltestet, a foszfor pedig az Én-t „hajtja ki”. Az ilyesmi nagyon jól megfigyelhető egy beteges állapot fellépésekor, melyre jellemző, hogy a pácienst alváskényszer gyötri, állandóan aludna. Ha tehát ilyesmit diagnosztizálunk, azaz ha a beteg állandóan egy „révült állapot” felé űzetik, akkor célszerű a foszfor és a kén alkalmazása.

Ha most egy másik betegségi állapottal van dolgunk, mely abban áll, hogy az asztráltest és az Én túlságosan kevéssé ragadják meg a fizikai testet az anyagcsere- és cirkuláció rendszerében, akkor azt kell mondjuk nekik: „Uraim, kérem, fáradjanak be!”, Önöknek aktívvá kellene válnia. Nos, ekkor nem túlságosan hígított arzénhatás szükségeltetik, ez aztán majd „behúzza” az asztrált a fizikai szervezetbe. Ezzel arra utalok, hogyha az asztrál belsőleg nagyon aktívvá válik, erősen megragadja a fizikai testet, akkor ugyebár kénnel illetve foszforral dolgozunk, de ha ez nem hat eléggé, mert az étertest „túlnyomó erejű”, akkor majd az arzén segít. Tehát a foszfor-kén és az arzén hatásában poláris ellentétekkel van dolgunk. Abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy azt kell, hogy mondjuk: az egyik, vagy a másik pólus szabályozásával nem érünk sokat, mivel egy szabálytalanság az ember egyik részében ellenhatást vált ki annak másik részében, mely ellenkező irányú szabálytalanságra vezet ott. Ez a két szabálytalanság összhatásában, nos ez a legizgalmasabb dolog (klinikai értelemben). Két dolog cseng össze, melyek nem képesek összhangba kerülni, egy túlságosan gyenge hatás felül, és egy túlzottan erős alul, vagy éppen fordítva, a dolgok nemcsak polárisán vannak egymással ellentétben, hanem intenzitásukban is. Éppen ez a legkomplikáltabb az emberi lényben, ez az egymásba fonódás.

3. – Dornach, 1921. április 13.

[Az Én hatása a fejben (meleg-differenciálás) és a végtaganyagcserében. A négy éterfajta és viszonyuk ez emberi szervezethez, valamint egymáshoz. A betegség lényisége. Egészségessé és beteggé tevő folyamatok. A fej fizikai folyamatai és ezek jelentősége a szervezet számára. A halál az egész élet folyamán, és az Én-tudat. Az Én és a fizikai folyamat. A halál lényisége. Az asztráltest és viszonya a betegséghez, az étertest viszonya az egészséghez, a fizikai test viszonya a táplálkozáshoz, n és halál. A magasabb lénytagok és a betegség. Foszfor és kén, arzén, antimon. A kémiai test viszonya az ember szervi folyamataihoz.]

A betegség tanulmányozásának alapköveként azok a megbetegedések kellenének, hogy szolgáljanak, melyekben az asztráltest helytelen behatása nyilvánul meg. Ezek a betegségek véleményem szerint elsősorban a mellkas által közrefogott területen figyelhetők meg. Ez a terület a betegség tanulmányozásának legfontosabbja, de a gyógyítás számára ugyanakkor a legnehezebb is. Ez a terület az emberi szervezetben a gyógyítás számára különösen nehéz, mint ahogyan ezt Dr. Scheidegger is aláhúzta előadásában a hallgatóság előtt. Ez a szituáció vezetett arra, hogy az újabb-kori medicina inkább a patológia felé fordult, a terápiában pedig egyfajta nihilizmus vált érezhetővé.

Az emberi vér- és cirkulációs-régiónak betegségei nagyban különböznek a fej szervezetének betegségeitől, az érzéki-idegi rendszerétől, de az anyagcsere megbetegedéseitől is, habár mindegyikkel bensőséges összefüggésben vannak. A dolog úgy áll, hogy a fej szervezetét azért kell különleges módon kezelni, mert amint láttuk áteresztő az éteri, az asztrális és az Én-lény számára. A mellkas szervei nem eresztik át az éterit, csak az asztrált és az Én-t. A mellkas szerveiben a fizikai- és az étertest bensőségesen működnek együtt. Ez nem egy a fizikai folyamatok együttese, hanem az éteri és a fizikai együtthatása. Ami a mellkasban történik, az alapjában véve egy „növényivé válás”. Ez a növényivé válás azonban erőteljes módosulást szenved minden az emberi szervezetben ezzel összefüggő esemény által. A mellkas növényi folyamata kölcsönhatásba lép mindennel, mely az asztrálisból illetve az Én-ből érkezik, erre különösen kell ügyelnünk

Nos, tegnap már említettem, hogy az asztrális eredendően betegítő az emberben, tehát az emberi mellkas régiójában szakadatlanul jelen van az indíték arra, hogy a tulajdonképpeni „betegítő” beavatkozzék. A betegítő és egészségessé tevő erők egyensúlya jellemzi a mellkas régióját. A normális emberi állapot csak úgy jöhet létre, hogy ide-oda ingázik, tehát az egészségessé tevő erők szakadatlanul paralizálják a betegítő erőket és viszont. Mert az egészségessé tevő erők, ha hatásuk meghaladja a mértéket, akkor burjánzásra vezetnek, ezt pedig az asztrális betegítő erői képesek megfékezni. E tényállás az emberi mellkas szempontjából azért fontos, mert az egésznek az eredménye maga a ritmus. Ez az eredményritmus egyrészről befolyásoltatik attól, ami fejben végbemegy, másrészről pedig attól, ami az emésztésben zajlik. Ennek az a következménye, hogy az egyensúly oka a mellkason kívül van, tehát azt mondhatjuk: az emberi mellkasban alapjában véve csak a hatások vannak jelen, az okokat másutt kell keresnünk! Nos, ez az oka annak, hogy a dolgok szemléletes felfogásmódja eltávolodott a lényegtől, melyet főleg a bécsi medicina iskola példázza a leginkább. Ott ugyanis egyszerűen azt mondták: „maradjunk a patológiánál, a terápiával úgysem megyünk semmire.” Ez a modern medicinában arra vezetett, hogy a terápiát egyszerűen „leírták”.

Az emberi mellkas betegségei az utóbbi időben különösen jellemzőekké váltak, melynek az lett a következménye, hogy a tudományos közök megpróbálták a figyelmet a valóságról elterelni, és egy misztikus fogalmat vezettek be. Ez a fogalom egyáltalán nem kellene, hogy misztikus legyek, de a mai materializmus számára mégis az. Manapság az efféle betegségek esetében úgynevezett „népbetegségekről” beszélnek, ami nem más, mint egy zsák, amibe beleteszünk mindent, amit nem akarunk felismerni, vagy az orvosi művészet számára ködös marad. Egyik ismert orvosunk Bécsben azzal érvelt, amidőn a birodalmi tanácsba szeretett volna bejutni, hogy egyre több páciens keresi fel őt, akiknek jobb ruházatot, jobb lakást, stb. kellene „felírnia”. Tehát, ha tenni akar valamit a gyógyítás érdekében, akkor a szociális küzdelembe kellene magát belevetnie. Ebből láthatják Uraim, hogyan „tolódik el” valami teljesen hamis irányba. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a szociális ténykedés felesleges lenne.

A mellkasban zajló betegségfolyamat az asztrális és az éteri egymásra-hatásából következik, csakis ebből a szemszögből vizsgálható. Ehhez nem kell az érzékfelettibe emelkedni, elég, ha meghallgatják a következőket. A légzés folyamata a belső és a külső világ között zajlik le. Egy olyan folyamatról van szó, melyet lehetetlen felismerni az asztrális megértése nélkül. Az oxigén és a széndioxid különleges kölcsönhatása, szakadatlan játék az asztrális és az éteri között Vegyék figyelembe ugyanakkor Uraim, hogy az ember normális viszonyok között életének egyharmadát úgy tölti el, hogy asztrálisának nagyobb része elhagyja az étertestet, mégpedig alvás közben. Az asztrális jelentősen belejátszik az ember egészségi viszonyaiba, és ezt alvás közben is teszi. Csakhogy ekkor nem a fejből kiindulva, hanem a szervezet egyéb részeiből hat. Az asztrális által alvás közben kibontakoztatott „játék” vissza kell, hogy legyen szorítva akkor is, ha a fej által áteresztett asztrális alvás közben az emberen kívül marad.

Most láthatják, hogy az éteri és az asztrális „kölcsönhatásainak” felismerése az emberi mellkas egészség- és betegség viszonyaiban egy újabb ritmusra utal, éspedig az ébrenlét- és az alvás ritmusára. A tulajdonképpeni alvás, mint ahogyan későbben meglátjuk majd, erőteljesen összefügg az anyagcsere-folyamattal, a mellkas szerveire ugyanakkor nincsen különösebb hatással. Szeretnék utalni Dr. Scheidegger előadására, melyben utalt egyes tünetkomplexumokra, illetve arra a problémára, hogy milyen nehéz az egyes tüneteket megfelelően „csokorba kötni”. Hogy egy példát mondjak, azonnali nehézségekre vezet, ha a felső emberben lejátszódó események szimptómái közé, egy az Alsó emberből származó tünet keveredik. Például az anyagcseréből felnyomakszik egy tünet a felső emberbe, és ezzel az egész betegségkép megítélését meghamisítja. Mert feladatunk az lenne, hogy a tünetkomplexumból csakis a felső emberre vonatkozókat fogjuk.

Igaz az, hogy kifejleszthető egy érzés a tünetkomplexum egyes elemeinek összefogó meglátására. A másik oldalon elmondható, hogy bár a természet segít nekünk ezen a területen, ennek a segítségnek a hasznosítását azonban rendkívülien megnehezíti. A természet ugyanis a tünetkomplexumokat összefoglalja, tulajdonképpen ugyanazt teszi, amit mi, amikor egy képet alkotunk az egyes szimptómákból. Csakhogy ennek az összevont tünetkomplexumnak a megfigyelése igen nehéz. A természet ugyanis a tünetkomplexum egyes aktusait az „elalvás és ébredés” állapotába sűríti bele. Ami az elalvás és az ébredés állapotában történik valóban zseniális összefoglalója annak, ami éppen fontos, ami számit. Persze az orvos nagyon ritkán kerül abba a helyzetbe, hagy a dolgokat ilyenkor tanulmányozza, többnyire közlésekre kell, hogy hagyatkozzon, melyek pontatlansága ismeretes. Ha az elalvás, vagy az ébredés zavarairól van szó, akkor persze erről mesél a páciens. Éspedig úgy, ahogyan ezek az emlékek tudatába magukat befészkelték. Nem kell mondani, hogy ilyenkor a helyes megítélés bázisa kissé zavaros. Képesnek kell lennünk ugyanis arra, hogy „átlássunk” mindazon, amit a beteg mesélget. Ebben a helyzetben a leginkább az segít majd Önöknek, hogyha tapasztalatra tesznek szert az éteri és az asztrális összefüggéseinek megfigyelésében, ha megfigyelik például hogyan hat az aggodalom, vagy a féltés a betegre. Ebben az esetben persze nem elég csak az utóbbi idő aggodalmait megfigyelni, hanem olyanokat is, melyek lényegesen korábbra datálódnak. El kell ugyanis telnie egy bizonyos időnek ahhoz, hogy a gondok, az-aggodalmak egy emberre úgy hassanak, hogy azoknak szervi lenyomata is van. A tünetek tehát későbben jelentkeznek a szervi anomáliákban, vagy a ritmikus hatásokban. Elmehetnek egészen a ritmikus szervezet rendszertelenségéig, és aztán következik az anyagcserére való átterjedés. Mindezt alapvető tényként kell elfogadnunk.

Az ideges gondolkodás, amikor „az egyik gondolat a másikra lép rá”, vagy éppen egymást átugorják, nos talán értik mire gondolok: ez az állapot egy idő után utóhatást vált ki az emberi szervezetben, mégpedig annak ritmikus rendszerében. A lelki eseményeket nem szabad szem élői tévesztenünk, ha az emberi ritmus-szervezet abnormitásait, vagyis a mellkas szerveinek problémáit meg akarjuk érteni. Ebbe a szervezetbe természetesen bele kell, hogy vonjuk azt, ami bizonyos értelemben az emberi organizmus perifériáját képezi: a táplálkozás- és- az ürítés ritmusát. Ha mindezeket összefogjuk, akkor kapjuk meg a teljes ritmikus rendszert. A másik oldalon persze megjelenik valami különlegesen fontos dolog. Az anyagcsere, az emberi lény másik pólusa visszahat a ritmikus rendszerre, mégpedig igen sajátosan. Ehhez meg kell értenünk a következőket: az éhség és a szomjúság olyan dolgok, melyeket az emberi asztrál nyilvánít ki. Az átlagos ember az éhséget és a szomjúságot asztrális jelenségként éli meg, mielőtt az a tudatot elérné. Amit nem asztrálisként élünk meg, az éteri ugyanis, oly mélyen van a tudatalattiban, hogy arról semmit sem tudunk. Az éhség és a szomjúság tehát asztrális élmények, de alvás közben megszűnnek annak lenni, habár az alváskor ható asztráltesttel együtt maradnak, vagyis a lentről felfelé hatóval. Az ebből az irányból ható éhség és szomjúság az ember ritmikus rendszerére hat, rendszertelenné, beteggé téve azt. Persze mindez nem arra az éhségre és szomjúságra vonatkozik, melyet az érintett napon szenvedtünk el, és amivel „aludni tértünk”. Hiba lenne azt hinni, hogyha az ember éhesen fékszik le (akár hosszabb időn keresztül is), akkor ez problémákat okozna. A gondot az okozza, ha az éhség szokássá válik, és azáltal jön létre, hogy az anyagcsere-rendszere nincsen rendben, melynek következtében a szervezet többi részei nem kapnak megfelelően táplálékot. Más szóval az éhség és a szomjúság effajta hatásai nagyon is képesek arra, hogy a légzés- és cirkuláció rendszerében rendellenességeket okozzanak.

Ha el is tekintünk az emberi mellkas szerveit érő ilyen hatásoktól, akkor még mindig itt van harmadikként az, ami a légzésen keresztül külvilágként hat az emberre. Azzal a figyelemreméltó tényállással állunk szemben, hogy mindaz, ami az emberi mellkasban található, az részben a hasüreg felé folytatódik ritmusában. Továbbá itt hat a felső ember és a külvilág is. Ennek a traktusnak a vizsgálatánál meg kell, hogy állapítsuk, itt olyan hatások játszódnak le, melyeknek eredete másutt van, tehát azok megszüntetése is másutt keresendő.

Ebből a régióból kell természetesen kiindulnunk, hogy más területeken legyünk eredményesek.

A legfeltűnőbb az, hogy az okok e régióban lényegében az emberen kívül találhatóak, mivel az oxigén és a széndioxid kölcsönhatásában játszódnak le, az asztrális befolyása úgymond ebben a traktusban az emberen kívül található. Meg kell hát keresnünk ennek a traktusnak a megfelelő összefüggéseit a külvilággal. A szellemtudományi kutatás szemszögéből a következők derülnek ki: a Föld is rendelkezik egy kölcsönhatással a felszíne feletti, és a felszíne alatti események között. A szokványos tudomány számára egyelőre láthatatlan folyamat zajlik a Föld és környezete között. Ez a folyamat rendkívül érdekes dolgokat mond el nekünk, csak észre kell vennünk őket. Különösen az által tanulmányozhatóak ezek a dolgok, ha a Földi lét azon területeit hasonlítjuk össze, ahol a földies és a földönkívüli folyamat bensőségesen fonódik egymásba. Ez a régió a trópusok világa. Itt találjuk a legbensőségesebb kapcsolatot a földönkívüli, a levegő, a fény és a meleg, valamint az között, ami maga a Föld.

Ha összehasonlító módon szeretném magamat kifejezni, akkor úgy mondanám, hogy a Föld a trópusi zónában szívja magába a legtöbbet a földönkívüliből és ebből a magába-szívottból „ereszti ki” azt, ami vegetációként jelenik meg. És ez bizony eléggé látványos! Ahol pedig a Föld poláris, ott kevesebbet szív magába a földönkívüliből, mintegy visszavetve az. Úgy is mondhatnám, hogy a trópusokon fénylik a legkevésbé a Föld kívülről nézve, mert ott sugároz vissza a legkevésbé, ott szívja magába a legtöbbet. A Föld a pólusokon csillog a leginkább, mert ott sugározza vissza a legtöbbet az űrbe, ott a legfényesebb.

Mindez hallatlanul fontos tény, mivel ezen keresztül pillanthatunk be a földönkívüli asztrális és a földi éterinek a trópusokon észlelhető különlegesen erős bensőségességébe. Eközben az asztrális a pólusok felé közeledve egyre inkább visszavetésre kerül. Ez a fajta szemlélődés azonban igen gyümölcsözőnek bizonyul, mivel a következők derülnek ki. Tegyük fel, hogy egy beteget olyan viszonyok közé helyezünk, ahol a fény túlzottan hat, körülfogja őt. Azt is mondhatnánk, hogy erősen a földönkívüli hatásainak tesszük ki, mert a napfényben benne van mindaz, amit a Föld nem használ fel, hanem visszaveti azt. Tehát ebbe a „földönkívüli hatás régióba” helyezzük bele a beteget. Ezzel kiváló módon hatunk ritmikus organizációjára, mégpedig úgy hogy szabálytalan anyagcseréje a fénynek kitéve magától rendbe jön, mert a fény ritmusa rendbe hozza azt.

Ez az összefüggés vezet bennünket a nap- és fénykúrák hatásának megértéséhez. Ha úgy véljük, hogy valaki különösen csekély védekezőképességet mutat a parazitákkal szemben általában, akkor annak számára egy ilyen kúra igen ajánlatos. Nem kell a baciluselmélet hívének lennie valakinek ahhoz, hogy belássa: a paraziták jelenlétének, elszaporodásának mélyebb okai vannak. A bacilusok nem a valódi betegségokozók, hanem csak jelzői a páciensben ható betegségokozónak. A baciluskutatás emiatt fontos, mint felismerési alap. A betegség szervi okai az emberben találhatóak, melyek leküzdésében segítenek a Kozmoszból a Földre áradó, de attól nem felvett, visszavert, „túlmennyiségű” nap- és fényhatások. Ahol a Föld nem burjánzó vegetációjával tűnik ki, hanem ahol elkezd „fényleni” reflexiója miatt, ott vannak az igazán jó kúrahelyek.

Különösen kedvezően hat ebben az értelemben a következő. Ha találunk egy pácienst, akinek rendszertelenül működő cirkulációs rendszere következtében különösen erős a parazita behatása, akkor őt a megszokott tartózkodási helyénél magasabbra visszük a tengerszinthez mérve. Természetesen figyelembe kell vennünk az összes egyéb körülményt is, mert a magaslati kúráknak káros hatásai is lehetnek. Az általunk mesterségesen megválasztott hatások közé tartozik ez is, csakúgy, mint az élelmezésben alkalmazott főzési szokások megváltoztatása. Bizonyos gyümölcsöket nyers állapotukból enyhe párolással, vagy egy étel elégetésekor nyert hamujával a földi termékeket egy a kozmoszból érkező hatásaival dolgozó folyamatnak vetjük alá. Így az eredmény földönkívüli hatásokat tartalmaz majd. Az ilyenfajta élelmezés, tehát a főzés, vagy akár az elégetés is hasonló hatást fejt ki, mint a fokozott napfény, vagy a magaslati kúra. Egyrészről tehát meg kell változtatnunk a páciens helyzetét azáltal, hogy bizonyos vonatkozásokat megváltoztatunk például egy diétával. Másrészről pedig valamiféle gyógyszert kell számára adagolnunk. Ha egy rendszertelenül működő ritmikus rendszerrel van dolgunk, arra kell figyelmünket irányítanunk, hogy olyasmit adjunk a betegnek, ami vegetábilis elégetéséből ered. Ezzel „túlkínáljuk” a szokványos vegetábilis folyamatot, folytatjuk földönkívüli segítségével, melyet az elégetés ad.

Különös jelentősége van még a következőknek. A földi folyamatok, vagy azok összegzése elektromosság, vagy mágnesesség formájában játszódik le. Az elektromosság és mágnesesség hatásainak vizsgálata az egészséges és a beteg ember számára rendkívül fontos lenne, mert manapság még csak tapogatódzunk ebben a témában. Nézzék meg a következő rajzot:

Itt van a Föld belseje alul, felül pedig a környezete. Mindaz, ami elektromossággal vagy mágnesességgel függ össze, bensőséges kapcsolatban magával a Földdel. A morzetelegráf árama is földvezetéken keresztül záródik, ebből látjuk, hogy a Föld vezetőképeséggel rendelkezik. A dolog azonban úgy áll, hogy a Föld az elektromosságot és a mágnesességet (melyek földönkívüliek) felveszi (kék), de azok hatásait, az elektromos- és mágneses hatásokat visszatartja (piros).

Ha egy darab vasat mágnesessé teszünk, akkor ez a Földdel szemben azt jelenti, hogy ezt a mágnest egy tolvajjá tettük. Reá ruháztuk azt a képességet, ahogyan a Föld a mágnesességet világűrből átvenné, de a mágnese ellopja tőle azt és megtartja magának (persze csak egy kis részt). Megvan a belső ereje ahhoz, hogy amit a Föld szívesen magához venne, azt magában megtartja. Minden elektromos és mágneses mező, melyet az ember saját használatára hozott létre, azt ellopta a Földtől, a földönkívüli a Föld felett tartva. Pedig a Föld szeretné ezt a földönkívülit megkapni, hogy az belülről hathasson kifelé. Mi azonban nem hagyjuk, hogy onnan bentről hathasson kifelé, hanem megtartjuk a felszín felett. Ezért kell az elektromos és mágneses mezőkben keresnünk az emberi ritmusok hiányosságainak gyógyítási eszközét. Ki kellene fejlesztenünk egy terápiát, mely arra szolgálna, hogy például erős aritmia esetén kisebb, vagy nagyobb távolságban erős mágnest helyeznénk el a pácienstől. A távolságot persze előbb ki kellene kísérletezni. Mindazt, amit Önöknek itt elmondok még nem lehet alkalmazni, szeretném azonban felhívni figyelmüket erre a terápiái lehetőségre.

Moriz Benedikt professzor érdekes kísérleteteket végzett sötétkamrában az emberi aura kisugárzásait illetően. Minderről magam is írtam korábban a „Teozófia” című könyvemben. Nos, ezek olyan kisugárzások, melyeket érzékfeletti, látnoki szemmel látni lehet. Benedikt olyan személyeket vizsgált a sötétkamrában, akik érzékenyen reagáltak a vízkereső vessző mozgására. Olyan személyeket tehát, akiknél a vessző különlegesen erős kilengéseket mutatott. Benedikt leírja, hogy ezeknél a személyeknél az aura kisugárzásai egészen mások, mint a normálisoknál, nevezetesen aszimmetriáról beszél a jobboldal és a baloldal között. A fejsugárzásuk is egészen más.

Arról van tehát szó, hogy már megkezdődött az ember kisugárzásainak fizikai demonstrációja, ha még szkeptikus fogadtatása is van az efféle közleményeknek. Mindig világosnak kell lennie előttünk annak, hogy itt a legalsó, a fizikai szervezettel összefüggő kisugárzásokról van szó. Ezzel még nem léptünk be az érzékfelettiekbe, de itt van a kezdete a terápiái eredmény létrejöttének. Meg kellene vizsgálni, milyen tényállás jön létre, ha egy páciensnél mondjuk kezdődő tuberkulózis esetén egy erős mágnest helyezünk a hátára, vagyis az illetőt átsugározzuk egy mágneses mezővel. Ezt még fokozhatjuk azzal, hogy a mágnest alulról felfelé, majd felülről lefelé mozgatjuk, miáltal az egész mellkas szervezete besugárzásra kerül. Egy fénymező alkalmazása egyidejűleg felesleges, azzal csak zavart okoznánk. A pácienst nyugodtan beültethetnénk egy sötétkamrába és megfigyelhetnénk az ujjak kisugárzását, melyek teljesen nyilvánvalóan megjelennének. Ha mindezt végrehajtjuk és megfigyeljük az ujjak végén megjelenő finom kúpszerű kisugárzásokat, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a mágneses mező átvilágította a pácienst. Ily módon elmondhatjuk, hogy a mágneses mező segítségével rendkívül kedvező eredményeket érhetünk el a tuberkulózis tünetei esetén.

Ezek olyan dolgok, melyek azt mutatják, hogy a helyzet ebben a régióban következményekből, hatásokból áll, azaz ha gyógyítani akarunk, akkor a környezethez keli fordulnunk, olyasmit kell alkalmaznunk, ami az ember környezetéhez tartozik, például fényt, a magaslatok klimatikus befolyását, vagy éppen a mágneses mező jöhet számításba. Éppen így van ez az elektromos mezővel is, csak figyelembe kell venni ennek az alkalmazásnak a sajátosságait. Mert ugyebár az elektromosság egyik pólusának a szervezetre történő rákötése áramot folyat át az emberen. Megint más a helyzet, ha a pácienst egy elektromos mezőbe ültetjük be anélkül, hogy rajta áram folyna keresztül. Kísérleteket kell tehát végrehajtanunk, melyeknek eredménye rendkívül jelentős lehet. Végül is azonban az a legkedvezőbb eljárás, mely az anyagcsere rendszerének befolyásolásán keresztül éri el a ritmikusrendszerre gyakorolt hatást. A sötétkamrában láthatóvá vállnak a már előbb leírt kúpszerű kisugárzások az ujjak hegyénél, és ez azt jelenti, hogy gyógyítóan avatkoztunk be, még azoknál a pácienseknél is, akiknek rendezett emésztésük van, és ennek ellenére a tuberkulózis tüneteit mutatják.

Ma eddig a környezetre való utalással foglalkoztunk. Felhívtam a figyelmet a természetnek az alvásban és az ébredésben történő összefoglalására. Holnap e pontnál folytatom, hogy ennek diagnosztikai fontosságát aláhúzzam majd. Az ébredés és elalvás pillanatának megfigyelése tünetkomplexumaink számára döntő jelentőségű, mivel fontos utalásokat tartalmaz a krónikus és akut betegségek kezelésénél.

4. – Dornach, 1921. április 13.

[Az asztráltest és a mell-szervezete. Fizikai test és étertest. Növénnyé-válás. Az egészségessé és beteggé tevő erők közötti ritmikus kiegyenlítő-folyamat. A légzés. Szén és oxigén. Elalvás és ébredés. A lelki élet jelentősége a ritmikus folyamatokat illetően. A mell organizációjának folyamatai, mint a Felső- és Alsó ember valamint a külvilág folyamatainak eredménye. A fény- és magaslati kúrák mibenléte. A táplálkozásról. Az elektromosság és mágnesesség alkalmazhatósága a terápiában.]

Tegnap azzal fejeztem be, hogy bizonyos tünetkomplexumok összefoglalóan jelentkeznek az elalvás és az ébredés állapotában. Mindenekelőtt rendkívül fontos azon tünetek megfigyelése, melyek az elalvás folyamatában foglalódnak össze, és ehhez a következőket kell elmondanom: az elalvási nehézségek arra mutatnak, hogy az asztráltest „ragaszkodik” a fizikai és étertesthez (ehhez különösen!), ezekkel tehát erősen össze van kötve. Az asztráltestnek ez a ragaszkodása a szellemkutató számára azáltal válnak „láthatóvá”, hogy a fizikai szervek ugyanúgy funkcionálnak tovább, mint az ébrenlét állapotában, holott az elalvásnak kellene bekövetkeznie, amikor is a normális ember egyfajta „bénulást” tapasztal.

Már tegnap is említettem, hogy a tökéletlen elalvásról nem lehet rendesen oktatni, ehhez arra volna szükség, hogy összefoglaló pillantásunk legyen azokról a kísérő jelenségekről melyek az ébrenlét állapotát jellemzik. Azt kell, hogy mondjam, hogy mindaz ami a szervezet akaratlan funkciójára mutat, az mind kísérőjelensége a tökéletlen elalvásnak. Tehát az ajkak minden akaratlan rándulása, a szemhéjak szándékolatlan mozgása, az ujjak erőteljes mozgatása, tehát mindaz ami egy páciensnél nem egy belső folyamat kifejezője, minden rángásszerű az ébrenlét állapotában, kifejezője a tökéletlen elalvásnak. Az ilyesmi persze csak akkor követhető, ha eléggé pregnánsan nyilvánul meg kifelé, Amennyiben a belső szervek felé nyilvánul meg a „rángás”, akkor egy megfelelő látást kell kifejlesztenünk e célra, amennyiben bizonyos jelenségeket összefüggésbe hozunk egymással. Elmondom, hogy például a chlorose-ban (sápkórban) szenvedőknél bizonyos zajt lehet hallani a nyaki ütőerek mentén. Korábban ezt a zajt „apáca-zajnak” nevezték, és ez mindenkinél észrevehető, aki a fejét erősen balra, vagy jobbra fordítja. Ezzel ugyanis az asztrális erős kibontakozását érjük el, mely egyébként mindig akkor áll elő, ha egy akaratlagosan kivitelezett mozdulat akaratlanul kerül végrehajtásra. Az asztralitás tehát erősen igénybe lesz véve egy, különben az Én által akaratlagos mozdulatnak akaratlan kivitelezése esetén, tehát a „rángásoknál” is.

Nos, el kell mondanom, hogy a tökéletlen elalvás esetében mindig jelen van egy ilyen önkéntelen szabálytalanság, mely távol áll attól, amit tegnap példaként a mágneses, illetve az elektromos mezőnél említettem. A tökéletlen elalvás esetében gyógyítanunk kell, mégpedig azokkal az eszközökkel, melyek a vegetábilisat váltják ki, tehát főzéssel, odaégetéssel, stb. Ha tökéletlen elalvást állapítunk meg, ott a mellkas betegségéről van szó, ahol mindazon folyamatok játszanak nagy szerepet, melyekben a gyógyszer kinyerése főzéssel (pl. gyökerekből), vagy elhamvasztással történik. Ennek az az oka, hogy az asztrális test rendszertelen kötésben van az emberi szervekkel. Mindaz, ami a gyökérfőzésnél, vagy a növényi hamu előállításánál erőként jelen van, az nagy szerepet játszik ebben az esetben. Ezzel szemben a tegnap elmondottak a tökéletlen ébredés esetén játszanak jelentős szerepet.

A tökéletlen ébredés arra utal, hogy az asztrális „túlságosan kevéssé ragadja meg” a szerveket. Amennyiben a mellkas betegségeiről van szó, akkor ez a túlságosan gyenge megragadás valami egészen mást jelent, mint amikor az egész szervezet megbetegedéséről van szó. Az utóbbi esetben ugyanis meg kell kísérelni az egész asztráltest „bevitelét”. Ékkor olyan erők lépnek működésbe, amit korábban az arzénhatásoknál említettem. Ez a módszer azonban csak akkor hatásos, ha az Én-nel átjárt asztráltestet kívánjuk kezelni, miközben az asztráltest egyedüli kezelésére a tegnap említett módszereket kell alkalmazni. A tökéletlen ébredés ébrenléti kísérőjelenségeként olyasmik lépnek fel, mint amilyen a kábaság, a hajlam arra hogy a tudatot zavarosan tartsuk. Ezek lényegében pszichés tünetek. Azon személyek számára, akik a mellkas szervezetének valamilyen hiányát szenvedik, és egyidejűleg ilyen pszichés kísérő tüneteket mutatnak fel, a mágneses és elektromos mezők gyógyhatásai ajánlottak. Arra kérdésre pedig, melyet tegnap Önök feltettek nekem, éspedig hogy az egyenáram avagy a váltakozó áram kerüljön-e alkalmazásra, a következőket szeretném elmondani: ha gyengébb személyekről van szó, akiknél nyilvánvaló, hogy problémáik táplálkozási gondokból erednek, tehát a zavarok a Középső ember alsó részéből erednek, azoknál váltakozó áram alkalmazandó. Ha azonban nyilvánvaló, hogy a zavarok a felső emberből indulnak ki, akkor egyenáram javallott. Meg kell jegyeznem, hogy a különbség nem nagy, tehát ha az egyik esetben a másikat alkalmazzuk, azzal nem követünk el nagy hibát.

Az emberi megbetegedéseknek ezen a területén, mint már említettük, fontos szerepet játszik a diéta, mert ennek alkalmazásával, hogy úgy mondjam a hatások egyfajta szubtilis átmenete áll fenn, mely inkább dinamikus jelleggel bír. Miután kívülről kerülnek az emberbe, a szervezet által feldolgozott, általa megváltoztatott növényi anyagok jönnek létre. Mivel azonban olyan régióban vagyunk, ahol minden a ritmuson nyugszik, rá kell mutatnunk valamire, mégpedig arra, hogy az ilyenfajta kezelésnek mindenfajta fanatizmust nélkülöznie kell. Itt van például a nyerskoszt fanatizmusa, mint diétás előírás. Meg kell gondolniuk, hogy a nyerskoszt, tehát a teljesen főtlen a növényben (a gyökér felé menő rész) egy meghatározott hatással van az emberi szervezetre. Ez a hatás pedig az emberi légzéssel szembenálló befolyás. Bár az emberi szervezet nem olyan egyszerűen rombolható szét, a nyerskoszt fanatizmusa idővel rombolóan hat, ami például felszínes (rövid) légzésben vagy ehhez hasonlóakban nyilvánulhat meg.

Most jöhet valaki, és azt mondhatja: igen ám, de én kitűnő eredményeket értem el egy gyümölcskúrával. Erre csak azt mondhatom, hogy a gyümölcsök nem gyökerek, a gyümölcsöket a napfény erőteljesen „megdolgozza”, itt már egy földönkívüli folyamat megy végbe, ezzel már igen közel kerülünk a főzéshez. Ha tehát a páciens gyümölcsöt eszik, azzal sokkal kevésbé ártunk neki, mint a gyökerekkel. Nem szabad tehát egyik irányban sem fanatikussá válni, hanem mindegyiket individualizálnunk kell. Vannak esetek, amikor azt kell, hogy mondjuk: a páciensnél látható, hogy mellkasi zavarainak eredete a cirkulációban van, és bizonyíthatóan nem a légzési ritmusban. Ekkor kénytelen vagyok afelé fordulni, ami az emésztési funkcióból játszik bele a cirkulációsba. Annak, ami itt „hiányzik” segíteni tudok a nyers gyümölcs diétájával, tehát ebben az esetben a nyersgyümölcs terápiája individuálisan helyes. Ha azonban egy másik páciensem a mellkasi problémái a légzésben eredeznek, akkor egy ilyen kezelés semmit sem ér, inkább károkat okozhat.

Azokon az általános előadásokon, ahol a nyelvtudományokról beszéltem, említettem azokat a sajátos folyamatokat, melyek a szervezetből kifelé „sülnek ki” a nemi érettség idején. Ugyanezek a folyamatok befelé „sülnek ki” a születés és a fogváltás között, amikor az ember beszélni tanul. Az asztráltest, az étertest és a fizikai test közötti változások az emberi szervezetben összefüggenek a beszélni tanulással. Ezek olyan folyamatok a gyermeknél, melyeket okvetlenül figyelemmel kellene kísérni. Amikor a gyermek beszélni tanul, az mindig a szervezet párhuzamos változásaival jár együtt. A változásokat a születéstől fogva kellene előrehaladtukban tanulmányozni, a fogváltástól pedig visszafelé tekintve a beszédtanulás irányában. Van azonban egy jelentős változás, mely most már befelé fordul, és mely nem olyan külsőlegesen mutatkozik meg, mint a második fogak jövetele, vagy a beszéd tanulása – ezeket mindenki pontosan megfigyelheti kívülről.

Az emberi szervezetben lakó Én valami egészen különlegeset tesz. Mindaz, ami az emberben fizikai, éteri és az asztrális is mely csak az oxigénen keresztül áll az ember és külvilága között kölcsönhatásban, ezek mind részei az ember lényiségének, erőteljesen kötődnek az emberi bensőhöz. Alváskor az emberi szervezetből csak az asztrálist viszi magával az Én. Az asztrális erős affinitással rendelkezik a fizikai irányában és az éteri felé. Az Én esetében ez egészen másképpen van. Nos, az Én-nek ebben a viszonyában a külvilághoz, találjuk meg a mélységes különbséget az állat és az ember között. A táplálék felvételekor anyagokat veszünk magunkhoz, melyek a külvilág anyagai. Ezeket az ember belsejében át kell alakítanunk. Mi az, ami az alapvető változásokat az idegen szubsztanciákban az emberi szervezetben végrehajtja? Ki az, aki erre képes?

Nos, erre az emberi Én képes. Az Én az egyetlen, melynek hatalmában áll érzékelőit a külső szubsztanciák erőinek legmélyére lebocsátani. Ha bennünk idegen szubsztancia van, akkor annak erőit le kell bontania ahhoz, hogy azok az emberi szervezetbe beépülhessenek. Az étertest és az asztráltest nem rendelkeznek azzal az erővel, hogy a szubsztanciák legbelsejébe hatoljanak, inkább csak „körüljárják” azokat. Egyedül az Én képes az idegen szubsztanciába való behatolásra, ha tehát egy tápszubsztancia kerül az emberbe, akkor az saját tápszubsztanciájaként van jelen az emberben. Az Én az egész emberi szervezetet áthatja és így a tápszubsztanciába is behatol. Kölcsönhatás jön létre közöttük, a külvilág kémiája és fizikája összecsap az ember anti-kémiájával és anti-fizikájával, ez itta lényeg Uraim!

A gyermek esetében a fogváltásig mindez a fejből kerül szabályozásra, onnan jön az anyagok szubsztancialitásába történő beavatkozás. A gyermek úgy születik, hogy számára az embrionális fejlődés során megadatik ez a „kerülő út” az anyagok belülről történő feldolgozására. A fogváltás és a nemi érettség ideje között azonban az Alsó emberből ható Én-nek találkoznia kell a felső emberben ható Én-nel (9-10 éves korban kulminál mindez). A gyermeknél mindig a felső emberben ható Én dolgozik az anyagok feldolgozásában, mikor is persze az Én szerszámaira, eszközeire gondolok. Az Én végül is valami egységes, de eszközei, a polaritása, tehát az Alsó és a Felső, a már említett módon kerülnek egymással helyes viszonyba. Az Én úgy lép be a szervezetbe, hogy a nyelv tanulásakor az asztrális oda be kell, hogy avatkozzék. Mindezek a tünetek éppen azoknál a 9-10 évestől 12-13 éves korú gyerekeknél jelentkeznek, melyek az elemi iskolásra jellemzőek. Szemléljük most a dolgokat erről az oldalról, akkor ezt az időszakot az emberi szervezet „keresésének” külső megnyilvánulásaiban éljük meg. Ez a keresés abban nyilvánul meg, hogy összhangot keres az emberi szervezetbe felvett anyagok és a belső emberi szervezet között. Gondoljanak arra, hogy amikor a fej „nem akar”, a belső erők nem képesek bizonyos anyagok felvételére, akkor ebben a korban (úgy 9-12 évesen) gyermekkori fejfájások lépnek fel. Figyeljék meg a kísérőjelenségeket ebben a korban: az anyagcsere zavarait, a gyomorsavképződést és meglátják, hogy a gyermek folyamatosan szenved az Én felső és alsó részeinek diszharmóniája miatt. Ha komolyan oda figyelnek, rájönnek majd, hogy mindez egyszerűen eltűnik a nemi érettség után, amikor is az asztráltest mindazt kiegyenlíti, amit az Én „nem tudott”. A dolgok „lecsengenek” a 14-15 éves és 20-21 éves kor között. Az a gyermek, aki a fogváltás és a nemi érettség között oly beteges volt, utóbb hallatlanul egészségessé lesz. Mindez rettentően tanulságos, és feltétlenül megfigyelendő Önök már bizonyára többször megfigyelték, hogy a beteges gyermekeknél, akik emésztési zavarokkal, rendszertelen emésztéssel küszködnek a fogváltás és a nemi érettség ideje között, azok gondos kezelés után későbben nagy egészségesekké váltak. Különleges jelentőségű ezeknél a kezeléseknél, hogy a diéta előírásait feltétlenül szem előtt tartsuk. Nagyszerű eredményeket érhetünk el azokkal a szülőkkel illetve nevelőkkel, akik nem tömik a gyermeket szakadatlanul mindenféle táplálékkal, nem nógatják őt állandóan evésre. Arra kellene inkább törekedni, hogy megállapítsuk, mit emészt a gyerek jól, és főleg a kis porciókra való áttérés a javallott, gyakoribb étkezéssel. Mindezzel a gyermeknek igen jót teszünk, a túltáplálás viszont egyértelműen hamis felfogás. Ha az ilyen gyerekeknél gondoskodunk arról is, hogy iskolai feladataikat is „elaprózzák”, akkor ezzel a kis porciókban adagolt étel emésztési feladataihoz is nagymértékben alkalmazkodunk. Nem is gondolják, milyen jelentősége van ezeknek a kis „bűnözéseknek”, és ha sikerül a gyermeket mindezektől távol tartani, akkor ezzel későbbi életében távol tartjuk őt egy sereg betegségi diszpozíciótól.

Nos, a szülők gyakorta panaszkodnak arra, hogy mi a Waldorf-iskolában a házi feladatokkal igen takarékosan bánunk, pedig erre igazán megvan az okunk. Egy valósághű pedagógia nemcsak az absztrakt alapokkal foglalkozik, hanem szemmel tartja az ember fejlődéséhez figyelembeveendőket, és ehhez elsősorban az tartozik, hogy a gyereket ne házi feladatokkal gyötörjük. A házi feladatok ugyanis igen gyakran válnak okozóivá a rossz emésztésnek. Mindezen dolgok persze sokkal később jelentkeznek az élet folyamán, az összefüggéseket csak az érzékfeletti ítélőképesség képes létrehozni a korábbi életfázisok és a későbbi események között.

Az Én bekapcsolódása az emberi szervezetbe alulról, nos ez a veszély minden ember számára fennáll, de különösen a mai idők úgynevezett kultúrembere számára, amikor ők gyermekek. És az oka annak, hogy ezt figyelembe vegyük, hacsak az illető nem kimondottan robosztus, mondhatnám „parasztvérű” igen nagy a különbség e tekintetben a parasztvérűek és a többi földi népesség között. Utóbbiak hajlamosak arra a veszélyre, mely: az Én tökéletlen bekapcsolódása következtében lépnek fel. A légzésrendszerből és a fej rendszeréből kiinduló egyensúlyproblémákra a női nem különösen érzékeny. A férfiak mellkasi szervezetük tekintetében, ha nem is stabilabbak, de robosztusabbak, vagyis kevéssé érzékenyek. Bár ugyanazok a károk következnek be, náluk ezek megnyilvánulása gyengébb. Az Én helyes bekapcsolódása esetén az ember egészségessé válik, ha a bekapcsolódás nem megfelelő, akkor viszont sápkór következik be. A sápkór, bár későbben jelentkezik, direkt folytatása mindannak, ami a hetedik életévet követően abnormálisán folyik le.

Itt utalnom kell valamire, melynek megkülönbözetése rendkívül fontos. Ha a cirkuláció rendszerét vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ez mozgások összessége. Ezen mozgásokból azonban ki kell vennünk azt a mozgást mely az előbbiekkel bensőséges összefonódásban van, tehát bizonyos értelemben „beletolódik” a keringésbe. Ez pedig az anyagcsere. A keringés rendszerében adott egyfajta kiegyenlítődés az emésztés rendszerével szemben. Eközben a légzés rendszerében létezik egy kiegyenlítődés a ritmikus rendszer és az idegi-érzéki rendszer között. Ha tehát a Középső embert, ezt a mellkas-embert szemügyre vesszük, akkor meg kell állapítsuk hogy az két irányba, polárisán szerveződik. A légzésen át a fej irányába, a cirkuláción keresztül pedig az anyagcsere-végtag rendszer felé szerveződik. Mindaz, ami az anyagcserében, vagy az ezzel szorosan összefüggő (mint az ember mozgékonysága – mely rendkívül fontos az első emelkedő életfázisban) elemekben található, az anyagcsere-erőként „csúszik át” a keringési erőkbe. Ebben az átcsúszásban az Én anyagcserében található erői működnek, azok az erők, melyek az anyagok felvételében, azok belső erőibe történő beavatkozásával függenek össze. Mindez „felvándorol” a keringésen és a légzésen keresztül egészen a fej rendszeréig, és persze a fogváltás és nemi érés ideje között „rendesen” kellene, hogy szerveződjék. A folyamat azonban igen komplikált, melyet úgy szeretnénk tanulmányozni, hogy befolyásolhatóságát is „elkapjuk”. Ezzel azt akarom mondani, hogy a külső emésztési traktusban, ahol az anyagok a külsőhöz még nagyon hasonlóan vannak jelen, a belső erők még alig „ragadták meg” azokat. Mert mi is tulajdonképpen az első „megragadása” a külső anyagoknak? Mit csinál az Én, amikor először megragadja azokat?

A külső anyagoknak az Én által történő első megragadása az ízlelésben történik. Ez a belső erők első megragadása a külső anyagok irányába. Az ízlelés az úton tovább folytatódik, a belső emésztési szerv, mely a bélfal túloldalán van, és a vérbe történő átvezetést végzi, az még mindig egy gyengülő ízlelési szerv. Mindez felvezet a fej szervezetébe, ahol is az ízlelés megbénításra kerül, ebben áll ugyanis a fej szerepe az ízlelési illetően, azaz ellene fordulni az ízlelésnek. Ennek a folyamatnak helyesen kell lefutnia, akkor ugyanis az Én sokkal erőteljesebben avatkozik bele az anyagok erőibe, jobban megragadja azokat, mintha csak egy úgynevezett külsőleges, szubjektív ízlelésről lenne szó.

Mindaz, ami a külső emésztési traktusban zajlik, erőteljesen befolyásoltatik az ásványi sók által. Az ásványi sók gyógyanyagokként képesek minden egyes szakaszt harmonizálni. Gyógyanyag, de mi is ez a gyógyanyag?

Nos, nem gyógyanyag az, amit a szervezet egészséges állapotában meg tud emészteni. A gyógyanyag ott kezdődik, amikor a szervezetnek olyasmit adunk be, melyet egészséges állapotában nem tud megemészteni, melyet azonban az abnormális állapotban lévő szervezet meg képes emészteni. A gyógyítás tulajdonképpen egy meghosszabbított emésztés, mely azonban fokozatosan az emberi szervezet belsejébe kerül áthelyezésre.

A sápkór kísérő tünetei a következők: fáradékonyság, ernyedtség, tökéletlen elalvási és ébredési készség. Ha ezek a tünetek lépnek fel egy gyermeknél a már említett életkorban, akkor a külső emésztés traktusával kell kezdenünk valamit. Valamelyes ásványit kell alkalmaznunk, de nem tisztán ásványit, és a hatást megfigyelnünk. Például azt tapasztaljuk majd, hogy olyan tünetek lépnek fel, melyek az Én-nek a külső anyagokból érő hatásait jelzik, mondjuk a szénsavas vas hatásait. A szénsavas vas olyasmi, ami alátámasztó hatású az Én bénító beavatkozó hatásával szemben. Ha most egy fokozattal továbbmegyünk, és azt látjuk, hogy az Én elégtelenül avatkozik be a cirkuláció szervezetébe, akkor ezt a hiányosságot például Ferrum Muriaticum segítségével támogathatjuk, mely már egy tisztán ásványi gyógyszer.

Térjünk most át egy fokozattal még magasabbra, és nézzük, mi történik a légzés szervezetében. Azt állapítjuk meg majd, hogy az Én támogatására egy igen hatásos szert nyerünk a növényi savakban. Menjünk most tovább fel a fej rendszeréhez, a tiszta fémeken keresztül, melyek természetesen csak ott alkalmazhatók, ahol külsőleg nem tisztán fémek, mert így nincsen vonatkozásuk az emberi szervezettel, hanem csak annak legfinomabb erőivel. Ezért mondtam az első kurzuson, hogy az emberi szervezet allopatikus vonalon nem tud mit kezdeni a fémekkel, hanem homeopatizálja, széjjelforgácsolja azokat magának, amennyiben az emésztés rendszeréből a fej rendszerébe viszi át azokat. Ezt a folyamatot persze alátámaszthatjuk hatványozás segítségével. Későbben meglátják majd egy másik oldalról, hogy a hatványozás mennyire fontos dolog. Arról van ugyanis szó, hogy elképzeljük a hiány centrumát. Minél mélyebben van a hiány centruma, azaz minél messzebb fekszik a fej organizációjától, annál alacsonyabbnak kell lennie a hatványozásnak (sűrűbb szötty). Fordítva, ha a fej szervezetéhez közel esik, akkor magasabb hatványok alkalmazása (hígabb) ajánlatos.

Ha a szempontokat az Én „a külső világ megragadása” címszó alatt szemléljük, akkor képesek leszünk a szimptomatikus jelenségeket sikeresen kezelni. Már utaltam arra, hogy az emberi testet nem lehet vonalakkal leírni, lerajzolni, mert az annak csak a szilárd része. Az emberi szervezet lényegében szervezett folyadékból szervezett levegőből és szervezett melegből is áll. Ezekbe a különböző halmazállapotú tagozatokba is az Én-nek kell beleavatkoznia. Különlegesen fontos és ugyanakkor rendkívül szubtilis az Én beavatkozása a test meleg-viszonyaiba.

Amikor az ember megszületik, akkor megjelenik képmása. Azt mondtam korábban, hogy az Én képmása a fejben található. Ez a képmás a fejből hatva úgy nyilvánul meg a gyermeki korban, hogy onnan az egész szervezetre „átmelegítően” hat. Énnek az „átmelegítés”-nek a görbéje eső jellegű, ami azt jelenti, hogy a legerősebb a születéskor, és későbben csökkenő jellegű. Az ember későbbi életkorában arra szorul, hogy ezt a meleg-görbét bizonyos szinten tartsa az Én-nek alulról érkező, meleg-viszonyokra gyakorolt beavatkozása segítségével. Későbben tehát az eső jellegű görbével szembe kell állítanunk egy másik, emelkedő jellegű görbét. Ez az emelkedő jellegű görbe lényegében a táplálék szubsztanciális erőinek megragadásából, és ezeknek a cirkulációba, a légzésbe és végül a fejbe való átvezetéséből adódnak.

Most tegyük fel, hogy a leírtak nem működnek helyesen. A táplálék szubsztanciális külvilági erőinek átvezetése az emberi szervezetbe tehát tökéletlenül megy végbe. Vegyük úgy, hogy az egész gyenge, nem képződnek megfelelő intenzitású folyamatok, azaz az Én útján nem vezetünk a szervezethez megfelelő mennyiségű meleget. A fej, mely az eső jellegű görbét produkálja, hűteni kezdi a testet, mely először a perifériákon lép fel. Figyeljék csak meg azokat a személyeket, akiknek a már említett, bizonyos ernyedtségi állapota fellép. Mindez a kéz és a láb „fagyosságának” állapotából indul ki. Szinte kézzelfogható a dolog, ahogyan az Én képmása felülről lefelé vonul és semmi sem áll vele szemben a lent aktívan ható Én részéről, azon Én részéről, melynek ki kell fejlődnie, és amely a meleget elviszi egészen a periféria legkülső részeibe is. Ez az a képszerű látásmód, melyet Önöknek közvetíteni szeretnék, és amely tapinthatóan közvetíti a „néző” számára az Alsó és a Felső különböző erőinek érzékelését. A fagyos kezek és lábak közvetítik a képeket ahhoz, hogy megértsék, mi megy végbe a szervezetben. Megtanuljuk a tüneteket úgy értékelni, hogy az egész ember szimptómái válnak láthatóvá. A képek arra utalnak, hogy az Én nem képes életkora előrehaladtával megfelelően beavatkozni. Ha ezeket a jeleket megértjük, akkor a szellemtudományi összefüggések válnak előttünk világossá: megértjük az emberi szervezetet. Ha nem megyünk bele ebbe a szemléletmódba, akkor hamarosan elveszítjük ezt a képességet, az átlátás képességét, és elveszünk a részletekben. Ha ellenben belemegyünk a szellemtudomány által felkínáltakba, akkor szinte „belenövünk” az emberi szervezet összefüggéseinek meglátásába.

A szellemtudomány szakadatlanul hangoztatja, hogy az ember „felegyenesedési erejében van valami, ami az Én felfelé való törekvésével, fejlődésével kapcsolatos. Ezt a valamit támogatja egy „fentről lefelé áramló dolog”. Amikor a fogváltás lezajlott, akkor ez a felegyenesítő erő teljesítette feladatát, elért egy végpontot, és a bensőbe tér, ahol a fentről lefelé és a lentről felfelé ható erők között kell kiegyenlítést teremtenie. Ebben az életkorban találkoznak tehát azok az erők, melyek fentről illetve lentről érkeznek. Most gondoljanak a chlorose-ra hajlamos egyénekre, akik „nagyon fáradtak”. Többnyire nem akkor lesznek fáradtak, ha a horizontálisban mozognak, hanem akkor, ha a lépcsőn másznak felfelé, a sápkórosok éppen ilyenkor panaszkodnak a leginkább. Amint láthatják, a tünetekben rejlenek a lét megnyilvánulásai, ezekben „fogható meg” a szellemi, ami az ember mögött áll. Mindezt odáig fejleszthetjük, hogy úgy mondjam diagnosztizáló patológiát nyerünk, tehát egyszerűen „leolvassuk” az abnormális tüneteket. De erről majd holnap.

5. – Dornach, 1921. április 14.

[Elalvás és ébredés. Nyerskoszt. Az emberi individuum fejlődésének fokozatai. Az Én és a táplálékfelvétel. Az Én-tevékenységének polaritásbeli fejlődése a gyermekkorban. Az ez irányú fejlődési zavarok következtében létrejövő emésztési gondok kezelése; a leányok és a fiúk közötti különbség. Az Én az emésztésben és viszonya az ízlelés folyamatához. Az Én-fejlődés egyenetlenségeinek kezelése. Az Én a meleg-viszonylatokban, és bipoláris megnyilvánulásai. Az Én hatásossága a táplálékfelvételben, az anyagcserében, a gyermekkorban. Az Én és a-meleg.]

Ma arról lesz szó, hogyan leszünk képesek szemlélődésünket úgy „csúcsra hozni”, hogy a gyógymódot meglássuk, és e meglátást ki is tudjuk terjeszteni. Mindéhhez arra van szükségünk, hogy a gyógymódot illetően megfelelő előkészítést kapjunk. Az előkésztés során ma megtárgyalunk néhány dolgot az emberi lény komplett szövedékét illetően, mely az Én, az asztráltest, az étertest és fizikai test együttese. Már említettem, hogy az arzén hatása az asztráltestet és persze az Én-t is úgymond jobban „beleviszi” a szervekbe, mint az illető esetében szokványos. Nos, azáltal hogy az asztráltestet jobban belevisszük a szervekbe, azzal növeljük a szervek ásványi folyamatát. Ha tehát azt látjuk, hogy a szervek „túlságosan vitalizálnak”, túl erőteljes életerőt fejlesztenek ki magukban (bizonyos értelemben éterien burjánzanak), akkor gyógyszerünk az arzén lesz.

Persze megtehetjük azt is, hogy mindazt, ami az emberben belsőleg játszódik le, azt egy külső folyamattal jelöljük, mely az emberi folyamattal rokonságban állónak tekinthető. Ha tehát az asztráltestnek az étertesthez (és ezzel a fizikai testhez) való affinitását szeretnők kifejezni, akkor azt „arzénosodásnak” nevezhetjük. Az emberben szakadatlanul folyik egyfajta arzénosodás, mely az ébredés időszakában a legintenzívebb. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami a fémekben található, az az emberi szervezetben erőrendszerként lelhető fel. Az emberi szervezetben rokonság van a földi-kozmikus környezettel szemben, mely az emberi folyamatokat hasonlóvá teszi a természetben zajlókhoz, ezek pedig végkifejletüket a fémekben lelik. Ha tehát az emberi szervezetben zajló arzénosodásról beszélünk, akkor ez nem azt jelenti, hogy ott az arzén hat, hanem azt hogy az emberben zajló hasonló ahhoz, ahogyan az arzén a természetben hat. így nyerünk bepillantási lehetőséget arra, hogyan segítsünk az egyes esetekben. Ha tehát az arzénosodást (azt is mondhatnánk asztralizálást), megfigyelik, észreveszik, hogy annak a gyomortájat melegítő hatása van, bizonyos táplálkozási folyamatokat és az emésztést megkönnyíti. Mindez bizonyos értelemben gondot is okozhat, mivel a megkönnyebbülést megnehezítő reakciók követhetik; mindez az ember ásványosodásával függ össze.

Ezeket a dolgokat alaposan ki kellene vizsgálni, itt csak az irányokról tudok beszélni. Itt van például egy jelenség, mely abban áll, hogy azoknál, akik erősen arzenizálódnak, tehát az asztrál erőteljesen vesz részt szervi-fizikai folyamataikban, azoknak a holtteste nehezebben indul oszlásnak, mint akiknél az asztráltest gyengébben kötődik a szervekhez. Extrém formában figyelhető meg mindez az arzénnal mérgezetteknél, ahol a holttest mumifikálódási hajlama lép fel. Az tehát a kérdés, hogy mit tegyünk azokkal, akiknél az arzénosodás illetve az asztralizálódás folyamata túlságosan erős, ha tehát az illető már úgymond „élve mumifikálódik”. Az ilyesmit, látják egy pillanat alatt fel lehet mérni, egyszerűen látni lehet. Nos, hogy radikálisan fejezzem ki magamat ebben az esetben az illetőt tegyük egy időre foggá. Ez azt jelenti, hogy próbáljunk meg a szervezet teljes körű figyelembevétele mellett, abba a magnézium sugárzó erejét bevinni. Ez a Römer professzor által már leírt sugárzó magnézium-erő az egész szervezetben előállítja a megfelelő arányokat az asztráltest és az Én között az egyik oldalon, valamint az étertest és a fizikai test között a másik oldalon. Most vegyük a másik esetet, amikor a páciens asztrálteste és Én-je csekély hajlamot mutat a szervek áthatására, melyek ha a fizikai és éteri ellátásuk biztosított, magukra maradnak.

Ebben az állapotban nem jön létre az a kölcsönhatás, amely táplálkozáskor az ember és környezete között kellene lezajlani a helyes összhang érdekében. A belső folyamatok erőteljesen fejlesztik vitális erőiket, miközben nem kapnak kívülről befolyást, a tápanyagokat nem hatják át az Én-erői. Az asztráltest is kénytelen eltávolodni az éteritől, emiatt az éteriben és a fizikaiban azok tevékenységének burjánzása következik be. Ez először diarrhoe-ban nyilvánul meg, a székletben vér jelenik meg, sőt a bélfalról szervi szövet szakad le, mely a székletben ürül ki. A széklet „húsvíz”-szerű folyadékot tartalmaz, mely egyértelműen utal az asztrálerők által nem korlátozott vitális erők burjánzására. Végül fehérje is bekerül az exkrementbe, anélkül hogy helyesen kerülne feldolgozásra. Mindez annak a következménye, hogy az Én és az asztráltest nincsenek megfelelően benne az éteri és a fizikai folyamatokban, ideges székelési kényszer jelentkezik, ez az, ami az ilyen eseteket a leginkább jellemzi. Minél tovább mennek a dolgok leírásában, a szokványos diarrhoe-állapotától a vérhas felé közeledve a betegségképben, annál inkább kell azt mondaniuk, hogy ezek a tünetek az arzénosodás vagy asztralizáció ellenképei. És ha megkérdezik maguktól, hogyan tudnak e kórkép ellen valamit tenni, akkor ellenszerként azt a hatást kell alkalmaznunk, ami az arzéntól ered. Biztos vagyok benne, az ilyen esetekben rendkívül fontos tudnunk, hogy alapjában véve minden ellen, ami az emberben zajlik, a külvilágban megfelelő folyamatok léteznek. Ha a mai iskolarendszerből érkezők számára megbotránkozatóan hangzik is, szeretnék olyan kifejezéseket használni melyek a szellemtudomány számára komoly értelemmel bírnak, és ha komolyan veszi őket valaki, akkor segítenek bevezetni bennünket a „dolgokba”.

Amit az emberben az arzénosodásnál megfigyelhetünk, az egyfajta „darabossá válás”, a fizikai szervezet mumifikálódása, és ez azonos a Föld sziklásodásának folyamatával. Ahol a Föld sziklaképződésben van, ott bizonyos értelemben „arzénosan megmérgezett” állapotban van. Most képzeljék el, hogy a külső asztralitás, mely a virágok kifejlődését végzi, egyáltalán a növények „kihajtását” serkenti a földből. Szóval, ha ennek az asztralitásnak sikerül behatolnia a talajba, és találkoznia a vízzel, akkor a Föld „vérhast kap” (ezeken a vidékeken legalábbis). Ha tehát a külső kozmikus asztralitás képes a talajvízre hatni, akkor ott a Föld vérhast kap. Amiről most beszélek, annak reális háttere van, melyet figyelembe kellene venniük. A folyamat ugyanis felvilágosít bennünket a földalatti dolgok összefüggéseiben, mint amilyen a vérhas is. Mindez persze alaposan tanulmányozandó lenne, hogy például megmagyarázhassuk a földalatti vizeknek az emberre gyakorolt hatásait. A lényeg az, hogy az asztrális a dologban nagyon is aktív, és emiatt a gyógyításnál a közepes hatványok és dózisok alkalmazása szükségeltetik. Az asztráltest hatásosságában ugyanis az emberi szervezet középső tagozatára van utalva. Igen fontos felvilágosítást adnom az emberi szervezet bizonyos intimitásairól, melyek diftériaszerűen jelentkeznek. A diftériaszerű tüneteket feltétlenül tanulmányozni kell a gyógymódok szempontjából.

A mai materialisztikus felfogás szerint ugyanis a diftériát lehetőleg lokálisan kellene, hogy kezeljük. Nos, a diftéria (és vele rokon betegségek) létrejöttekor jelentős az emberi szervezet négy szellemtudományi tagozata kölcsönhatásainak ismerete. Más összefüggésben említettem már, hogy a gyermek „beszélni tanulása” mindenféle szervi folyamat kíséretében zajlik. Miközben a gyermek beszélni tanul, légzésrendszerében valami különleges dolog történik, melynek polárisa a cirkulációban zajlik, ez pedig ugyanakkor felveszi magába az emésztés folyamatait. Egy más összefüggésben rámutattam már arra, hogy ami a nemi éréskor az emberben a külvilággal kölcsönhatásban jelentkezik, az belsőleg játszódik le a beszéd tanulásakor. Az aszráltest „nyomakodása” a nemi éréskor kifelé és lentről felfelé nyilvánul meg. Ekkor tehát egy asztralizációs folyamattal van dolgunk, melyről világosan fogjuk látni (lásd az ábrát, zöld), ha ez itt a légzés és a cirkuláció határa, itt egy kölcsönhatás jön létre az alulról felfelé szálló asztralizáció (sárga), és a szervek között, melyek felülről szembekerülnek az asztralizáló erőkkel (piros), és hatásukban a nyelvi készséget erősítik. Ami bennünket érdekel, hogy eközben mi történik alul, mivel ami lenn történik annak az a törekvése, hogy feljöjjek. Az egész folyamat egy alulról felfelé szálló történés. Ha ez a felfelé szálló asztralitás túlságosan erős, akkor a gyermek diftériás tüneteket mutat. Ily módon jönnek tehát létre a diftériás tünetek, ezt az összefüggést nem tudom eléggé figyelmükbe ajánlani.

Most azonban vizsgáljuk meg a Föld külső folyamatát, mely az imént vázolt folyamattal rokonlelkű. Nézzék meg a következő rajzot:

Ez itt a Föld felszíne. Egy növény, mely hogy úgy mondjam „rendesen viselkedik” a Kozmosszal szemben úgy jön létre, hogy a gyökérképződésben a Földnek van szerepe, aztán felfelé a Föld hatása egyre gyengül, a kozmikus pedig egyre erősödik, hogy kibontakozását a virágban érje el (piros). Ami a virágban kibontakozik, az a növény asztralizálódása, mely azután gyümölcsképződéshez vezet.

Ha a világfolyamatban történik mindez (lásd a rajzot), akkor csak a talajvízbe tud „belehúzódni”, és akkor, ahogyan már látták, ilyenkor a Föld vérhasával van dolgunk. Ha növény, ahogyan már mondtam „rendesen viselkedik”, akkor egy darabkát mindig a Föld felszíne fölé visz, oda ahol a virág képződik (lásd a rajzot, piros).

Így jönnek létre a gombák is, ez képződésük magyarázata. Azt gondolhatják magukban: ha egy ilyen sajátos asztralizáció hozza létre a gombát, akkor ugyanez a folyamat kell, hogy létrejöjjék lentről felfelé a fej irányába, mint ahogyan a diftériánál láttuk. És innen ered a gombaképződésre való hajlam is a diftéria esetében, ezt tartsák feltétien szem előtt.

Az emberben egy okkult folyamat játszódik, minden külső tünet arra utat, hogy belül rendszertelen asztrális áramlatok uralkodnak. Egy pofon a patológiának, mely csak a külső tünetekkel szeretne foglalkozni, miközben a belső „torlódások” kívülről egyszerűen észrevehetetlenek. Persze egyfajta szkepszis elfogadható a leírtakkal szemben, de csak addig, amíg a szemlélő az elbeszéltekben el nem mélyed kissé. Valóban az a helyzet, hogy a fertőzésveszély a diftériánál komoly. De vajon miért komoly? Azért, mert a diftéria tünetei feltétlen összefüggésben állnak a beszédtanulással, ezért lépnek fel elsősorban a 2-4 éves gyermekeknél, később aztán a hajlam visszaesik. Hozzá kell tennem, hogy az emberi szervezetben normálisan zajló folyamat abnormálisán is felléphet. A diftéria folyamata például, mely tipikusan gyermekkori, felléphet más életkorban, ha módosításokkal, vagy akár metamorfózisában is. Ha a diftéria később lép fel, akkor valamiféle infantilis hat az emberben. És ha már erről beszélünk, akkor elmondom, hogy az infantilis alapkaraktere az emberben az utánzás. Ez pedig „keresett” dolog az életben. A másik oldalon a szervezet utánzóvá válik, ha diftérikus lesz. Érezhetővé válik benne egy hajlam ebben az irányban. Ha szellemtudományilag vizsgáljuk a dolgot, akkor úgy találjuk, hogy az Én a diftériával való fertőzésben egyfajta szerepet játszik. Ezért van az, hogy a gombaszerű, a parazita jellegű a diftériánál „fertőzőbbnek tűnik” mint más betegségeknél, ugyanis az emberi szervezet utánzási ösztönével a bajt még inkább elősegíti. Amikor (durván szólva) észreveszi a diftéria-mérget, akkor fogadó készen utánozva fogadja azt. Emiatt fontos egy pszichikai utalás a diftéria kitörésének állapotában, vagyis egy lelki „jó tanács” feltétlenül kedvező hatású.

Egyedül ezzel persze nem érünk el sokat a szervezetbe behatoló folyamatokkal szemben, meg kell tehát keresnünk azt a specifikumot, mely a betegséggel szemben hatni képes. Keresésünket a közepes hatványozású cinóberben találhatjuk meg, a cinóber képes ellene hatni a fent leírtaknak. Már külső megjelenésében is megmutatja ellenhatását. Persze az ilyesmit csak belső látnoki képességgel vagyunk képesek meglátni. A cinóber vöröse mégis mindenkinek elárulja, hogy a gombásodás ellentétét hordozza magában. Mert a gomba az elszíntelenedést viseli magán, ami színtelen ugyanis, az lehet gombás is. Ha a gombássá válásban egy a földfelszín túlzott asztralitása játszik szerepet, akkor a cinóberben ennek az asztralitásnak az ellenhatása található, innen jön a vörössége. Mindenütt, ahol a természeti folyamatokban a vörösség jelentkezik, ott az asztralitás ellentéte van jelen. Amidőn a rózsa vöröslik, megpróbál védekezni az asztralitás ellen.

Ezek a patológiai-terápiás régiói a szemlélődésnek, melyek egymással igenis kapcsolatban állnak. Bevezetik a szemlélőt egy világba, ahol láthatóvá válnak az Én és az asztráltest, valamint a többi szervek egymáshoz való viszonya. Ilyen módon lassanként áttekintést nyerünk az egész emberi test felett. Mert azt „át lehet látni”, ha szemlélődésünkhöz még valamit hozzáveszünk.

Az emberi Én sajátossága, hogy spirituálisán, pszichésen, szervileg és ásványilag szemlélve is a foszfor hordozója. A foszfor hordozójának szerepét az Én úgy látja el, hogy e tekintetben egészen az emberi szerves perifériáig elmegy. Az egész emberi test „átfoszforizálása” az Én feladata. Az emberi szervezet szervi határainak legkülsejéig történő foszforhordozás – hogy úgy mondjam – művészi kivitelezése abban áll, hogy a foszfort az Én csak úgy képes hordozni, ha az más anyagokkal van vegyi kötésben. Az Én tehát meg kell, hogy akadályozza a foszfor vegyileg értendő szabaddá válását. Ha ugyanis a foszfor szabaddá válna, akkor egy intenzív hatást váltana ki az emberi szervezetből, egy különleges folyamat lenne ennek következménye. A korábbi előadásokban elmondtam Önöknek, hogy amikor az ember belép ebbe a világba, azaz megtestesül mindaz, ami benne előtte szellemileg-lelkileg volt jelen, akkor először létrejönnek az éteri test, az asztráltest és az Én lenyomatai. Ugyanakkor azt is elmondtam Önöknek, hogy mind az ami az Én lenyomata, az tulajdonképpen a dinamikus rendszerekben, a mozgásrendszerekben nyugszik, melyek egyensúlyba kerülnek. Ez valami különleges dolog, melyet jelenlegi szemléletünkben figyelembe kell vennünk. Amennyiben az Én az egyensúly helyreállításán munkálkodik olyan rendszerekben, melyekben egyensúlyzavarok vannak, akkor ehhez a tevékenységéhez feltétlenül igényli a foszfort, ténykedése valóban a foszfor segítségével történik. Az Én foszforizálása nem merül ki az emberi dinamika statikussá tételében, a foszfor többre képes, mint a dinamikusnak statikussá tétele. Már említettem, hogy az embert folyadékszerűnek, légiesnek és meleglénynek kell tekintenünk. Ha arra gondolnak, hogy a folyadékemberben, melyben az Én lenyomata, és az asztrál lenyomata az étertestben jelenik meg, ebben az étertestben egy szakadatlanul zajló dinamikus átmenet létezik az egyensúlytalanság és az egyensúly között.

Mindez hallatlanul finom hatásokon keresztül jut érvényre, melyek úgy kerülnek szabályozásra, hogy az egész szervezet belső mozgásával összefüggő, szabadon lebegő „golyócskák” vannak az emberi testben. Ezek a golyócskák a vértestecskék. A vértestecskéken keresztül „üt át” az Én tevékenysége, mégpedig azok mozgásán keresztül. Ennek eredménye például belejátszik a melegmozgékonyságba. A vértestecskéknek már a formája is azt mutatja, hogy golyószerűségükkel alkalmasak mozgások egyensúlyba hozására. Az, amit az Én tesz, amikor beleavatkozik az emberi szervezet mozgékonyságába, mindaz a vértestecskékkel határos. Ez az a pont, ahol az emberi szervezet és az Én a legbensőbb módon van kölcsönhatásban. Itt zajlik az a „rejtett harc” is mely az ember szakadatlan foszforizálását eredményezi az alakító vérfolyamatban. Ha ugyanis a foszfor szabadon kerül az emberbe, akkor a vértestecskéket széjjelrombolja. Éppen ez az, ami számukra képszerűén mutatja az Én sajátságos kölcsönhatását, mely szellemi, melynél szellemibbet el sem lehet képzelni, s mely ugyanakkor szakadatlan kölcsönhatásban áll a vértestecskéken keresztül a fizikaival. Ilyen tekintetben a vér egy különleges „zaft”, nemcsak Goethe, hanem egy régi mondás is azt mondja, hogy különleges zafttal van dolgunk. Mert ott lép az ember külső fizikai oldala kölcsönhatásba a szellemivel, melyet magában hordoz, és ahol a legrombolóbb események lépnek fel, ha az Én ebbe a kölcsönhatásba helytelen módon lép fel. Egy ilyen helytelen kölcsönhatás eredményeképpen sok minden roncsolódhat: hámszövet-bomlás, zsírosodási tünetek egészen az izomszövet belsejéig (különösen a harántcsíkos izomzaté, melyben az Én különösen hatékony), a vértestecskék feloldódása stb. Egészen a csontok belsejéig hatolhat el a szétesési folyamat, ha a foszforhatások nincsenek rendben!

6. – Dornach, 1921. április 16.

[Az orvosi belátás módszerérői. A fehérje lényisége. A táplálkozás és a légzés viszonya. Az étertest jelenléte a folyékonyban, az asztrális a légzésben, az Én a melegben. Táplálék-fehérje és szervi-fehérje. Az uterus és a szív. A szívtevékenység viszonya a zsír- és szénhidrát-anyagcseréhez. A tüdővész. A Merkúr folyamat. A gyógyszerkészítés szempontjai.]

Tegnap azzal fejeztem be, hogy rá szeretnénk térni a szemléletünkből fakadó gyógyszerek lényiségének elmagyarázására. Csakhogy ehhez most még szeretnék egy megjegyzést hozzáfűzni, mely Önöket módszertani kapcsolatok felfedezésére ösztönözheti. Egy betegségkép imaginatív megfigyelésénél a tünetkomplexumon keresztül közvetlen, intuitív tudomást szerezhetünk a gyógyszerről. Ha utána megpróbálunk racionálisan utánagondolni a dolognak, akkor úgy vélhetjük, hogy a gyógyszer, melyet az imént „találtunk”, mégsem alkalmas. Ez a tünemény egy hétköznapi esemény, mely nemcsak a terápiában fordul elő. Ha azonban a dolgot tovább követjük, akkor kiderül, hogy az intuíció mégis helyes volt. Az imaginatív vizsgálaton nyugvó intuíció mindig helyes, feltételezve persze a megfelelő felismerő erők meglétét, Az ennek alapján hozott ítéletnek azonban, hogy úgy mondjam, fel kell szárnyalnia ahhoz, ahogyan felismerésünk létrejött. Tisztában kell lennünk az emberi szervezet komplikáltságával, melynek ésszerű áttekintése a legnagyobb nehézségekkel jár, különösen akkor, ha azt a külvilággal való kapcsolatában kívánjuk megérteni. Ilyesmivel találkozunk akkor, ha a nitrogén szerepét, funkcióját keressük az emberi szervezetben. A nitrogén foglalja el a legnagyobb részt mind a be-, mind a kilélegezett levegőben. A kettő közötti különbséggel a materialisztikus gondolkodásmód nem is igen foglalkozik, a nitrogén funkciója alapjában véve érdektelen számára. Számunkra azonban fontos összefüggések válnak világossá a következő gondolatmenetben.

Mint tudják, különböző táplálkozási elméletek léteznek, melyek a táplálkozás mibenlétét illetően a fehérje szerepévei kapcsolatban egymással homlokegyenest ellenkező ellentétben állnak. Milyen szerepet is játszik a táplálékkal felvett fehérje az emberi szervezetben? E kérdés megválaszolásában a kutatók egy része azon az állásponton van, hogy az emberi szervek fehérjetartalma konstans, a felvett fehérje gyors széjjelesésre van ítélve, szerepe a szervek felépítésében csekély. A másik csoport úgy véli (manapság elavultnak tekintett módon), hogy az ember fehérjetestecskéi szakadatlan leépülésben vannak, és a felvett táplálékból kerülnek pótlásra. E két szembenálló elmélet a legsokoldalúbban van jelen a tudományos életben, de egyik oldal sem találja el a valóságot, mert ítéletükben csak a fehérjét állítják szembe önmagával, ahelyett hogy az emberi szervezet egészét vizsgálnák meg.

Az emberi szervezetben ellenpólust találunk a fejképzés (tehát az idegi-érzékszervképzés), és a végtagrendszerből kiinduló képzés között. Ez egy az emberi természetben lévő diametrális ellentét, melyet nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az ember felépítési fokozatait (melyek terápiái szempontból hallatlanul fontosak) e nélkül lehetetlen megérteni. Lehetetlen például megérteni, hogyan viszonyul a tüdő az egész emberi szervezethez. Mert itt van először a fej szervezete, melyben bizonyos erők uralkodnak. Aztán itt van a mellkas, ebben nyugszik ugyebár a tüdő. A tüdő egy szerv, amely mint az egész szervezet, különböző intenzitású erőkkel van átitatva, egyebek között a fejképző erőkkel is, ha kevésbé intenzíven is. Ha mármost tovább kutakodunk az irányban, hogyan hatnak az Én és az asztráltest a szervek plasztikus képzésében és leépítésében, akkor paradox eredményre jutunk: a tüdőképzés nem más, mint egy gyengébb fejképzés, annak egy metamorfózisa, mely alacsonyabb fokon maradt vissza, miközben a fejképzése továbbhaladt útján. A tüdő tehát a fejképzés visszamaradott metamorfózisa és, éppen emiatt alkalmas arra, hogy lélegezzék. Ha azonban ezek a tüdőben visszamaradott erők előretörnek, akkor a tüdő egyre inkább fejjé válik.

Ennek az a következménye, hogy az egyre fejszerűbbé váló tüdő gondolati erőket vesz fel (a gondolkodás szervi erőit), hogy gondolkodó szervvé váljék. így jön létre a tüdővész az emberben. Az egész ember szempontjából ez a tüdővész értelmezése. Úgy értelmezhetjük az egészet, hogy a vészrehajló tüdőben a légzés gondolkodóvá kíván válni. A fejben ugyanis a légzés átalakult. A gondolkodás minden funkciója egészen az észleletek felfogásáig nem más, mint továbbfejlesztett, átalakított légzés. A fej nem más, mint egy előrehaladott, a tüdőmértékből továbblépett légzőszerv, mely csak a „légzés” képességét tartotta meg. A levegő felvétele helyett az éteri erők érzékek által történő felvételét végzi. Az érzéki észlelés nem egyéb, mint kifinomodott, az éteribe áthelyeződött légzési folyamat. A fej lélegzik, a tüdő lélegzik, de van még egy harmadik alacsonyabb metamorfózisban leledző szerve is az embernek. Ez pedig a máj. A máj egy befejezetlen fej folyamat, egy be nem végződött tüdő, mely szintén lélegzik. Benne túlnyomóan van jelen az érzékelés metamorfózisának polárisa, a táplálék felvétele, ill. annak feldolgozása. A tüdő- és májképzés középen áll a gyomorképzés és az agy-, fejképzés között. Ha ezen fejtegetéseket átgondolják, akkor arra a véleményre jutnak, miszerint az emberi szervek bizonyos értelemben légzőszervek. Azok az emberi szervek, melyek alakzata olyan, mint az agy, a tüdő, a máj, azok egyben légzőszervek is. Ez azt jelenti, hogy az a törekvésük, hogy lélegezzenek. Kifelé szénsavat adnak le, mely a légzés lényege.

Oxigént vesznek fel, és szénsavat adnak le, mely nemcsak a tüdőre, hanem az egész szervezetre vonatkozik. Ez lényegében az asztráltest tevékenysége, melyben az szimpátiát és antipátiát bontakoztat ki. A szimpátia megfelel a belégzésnek, az antipátia pedig a kilégzés asztráltesti erőit képviseli. Ha elolvassák „Teozófia” című írásomat, akkor az asztráltestet az antipátia és szimpátia által átjárt lényként ismerik meg. Az asztráltest az emberben összlégzésként szimpátiában és antipátiában van jelen, ez a belső tevékenysége.

Most érkezem el ahhoz a végső ponthoz, amikor szemlélődéseinkből levezetem az emberben lévő fehérjetestecskék légzésben való megnyilvánulását. Persze csak akkor, ha ezek egy a fentiekben leírt szervben található fehérjetestek. Minden azonban ami kifelé megnyilvánul, az hat befelé is. Sematikusan ezt a következőképpen rajzolhatnám: ha a testben fehérjetartalmú szervet vizsgálunk, mely a lélegző szervekhez tartozik, akkor ez egy légzési tevékenységben nyilvánul meg (lásd az ábrát, piros).

Amennyiben ez kifelé lélegez, akkor befelé megvalósítja poláris tevékenységét, a szellem-felszabadítót, a lelkieket boldogítót. Ha tehát Önök kifelé lélegeznek, akkor befelé egyfajta szellemi-lelki tevékenységet hoznak létre, melynek nincsen szüksége térre, inkább azt mondanám, hogy az a térbe szakadatlanul „beletűnik” a háromdimenziós térből megszakítás nélkül kifut. Ez a tevékenység azonban megnyilvánul befelé, és ez végül is az emberi fehérje előnyös tulajdonsága ez a befelé történő megnyilvánulás. A fejben a belül funkcionáló kívülről kerül bevezetésre az érzékek által. Emiatt a fejszervek a legkevésbé szellemtartalmú szervek. A szellemit ugyanis kívülről veszik fel az érzékek munkája nyomán. A fej a „legszellemietlenebb” szerve az embernek.

Az ember szellemisége – annak a testben való kifejlesztése – a tüdő rendszerében kezdődik meg. Kívülről munkálkodik befelé a légzéssel szemben. A legszellemibb szervek pedig azok, melyek a máj rendszeréhez tartoznak, ezek azok a szervek, amelyek a legtöbb szellemiességet fejlesztik befelé. Ez a magyarázata annak, hogy miért válnak a „fej-emberek” materialistává. Azért, mert a fej csak külső szellemiség feldolgozására képes, melynek következtében tulajdonosa azt hiszi, hogy mindent lehetséges kívülről felvennünk, ami szellemileg kifejleszthető. Emiatt válik egy igazi intellektus materialistává. Minél inkább (fej-) gondolkodó valaki, annál inkább hajlamos anyagszemléletűvé válni. Ezzel szemben, ha az ember (a teljes ember) eljut a felismerésig, azaz tudatot fejleszt ki magában a „visszafelé gondolkodó” szervekről, akkor megszűnik az anyagelvűség, a tudat elnyeri jogosságát.

A lélegzésben megnyilvánuló tevékenység kifelé a szén kiválasztásában jelenik meg, mégpedig szénsav formájában. A befelé megnyilvánuló tevékenység, az átszellemiesülés a nitrogénhez kötődik. Az elhasználódott nitrogén felhasználása után az átszellemiesüléshez kerül kiválasztásra. A nitrogén kiválasztásának mértéke mutatja meg az emberi szervek belső munkáját a szellemiség irányában. Ebből megérthetik, hogy aki az effajta szellemiségben nem hisz, annak számára az emberi szervezet nitrogénfelvétele tisztázatlan marad. Csak amikor megismerkedünk a fehérjeképzéssel, annak kifelé és befelé megnyilvánuló tevékenységeivel, akkor válik világossá milyen szerepet is játszik a táplálkozás. Ha ezt a folyamatot, mely lényegében egy lélegzési folyamat, poláris ellentéteivel együtt veszik szemügyre, akkor a következőket mondják majd: ami táplálkozás és emésztés, az mindig határos a légzés folyamatával. Mindenütt „szembejön” a táplálkozással (emésztéssel) a légzés átszellemiesítő folyamata. Ebben az átszellemiesítő folyamatban, azaz a légzés másik oldalában található az alakító, tehát az a plasztikus erő mely a fehérjeképződésben található. Ez alakítja az embert.

Mindebből a következőket olvashatjuk ki: ami itt hat, az az asztráltest és az étertest kölcsönhatására utal. Az asztrál hat a légzésben a szimpátián és antipátián keresztül; az étertest pedig úgy hat, hogy a szimpatikusra és az antipatikusra való hatásában „beleütközik” az asztráltestbe. Az étertest hatásaival szakadatlanul a légzésbe ütközik az emberi szervezetben. Az éteri hatások fő beavatkozási területe az ember folyékony részeiben található. Az ember legalább harmadrészben vízből áll. Ebben a víz-szervezetben, ahol az éteri különösen tevékeny, nos itt nyilvánulnak meg erői fizikai módon. A légi-szervezetben, mely egy másik szervezet, ebben a légzés erői nyilvánulnak meg. Mindazt tehát, ami az asztrál és az éteri között megnyilvánul úgy is felfoghatjuk, mint a légies és a víz erői közötti kölcsönhatást. A víz- és a légies erők közötti kölcsönhatás az emberi szervezetben szakadatlanul zajlik. Természetesen egyik oldal sem nyomja el a másikat, emiatt lélegez be az ember vízgőzt nyomokban. Ilyenkor az éteri „átüt” a légzés oldalára. Ugyanígy üt át a tulajdonképpeni emésztési- és táplálkozási szervezet a légzés tevékenységébe. Ha Önök szintén fehérjéből épülnek fel, akkor lélegzők. Tehát az egyik mindig átüt a másikba, és emiatt a helyzet mindig olyan, hogy a vizsgáit szervben vagy az egyik, vagy a másik tevékenység domináns. Sohasem olyan a helyzet, hogy azt egyoldalú módon írhatnánk le. Ha egy szervről azt állítjuk, hogy kizárólagosan légzőszerv (mondjuk a tüdő), akkor állításunk valótlan. Ha csak csekély mértékben is, de jelen van benne a másik tevékenység is. A táplálkozás kiváltképpen egy olyan tevékenységen keresztül zajlik, mely az éteri-folyékonyban és a fizikai-szilárdban történik. A táplálkozási- és emésztő folyamat lényege tehát az éteri-folyékonyban és a fizikai-szilárdban zajlik, a légzés lényege az asztrális-légiesben, az Én-tevékenységének lényege (a tulajdonképpeni szellemi tevékenység) pedig a meleg-viszonyokban tükröződik. A szellemi tevékenység a fizikai szervezetben az Én együttműködése a melegviszonyokkal, minden olyan szervezettel, ahol a fizikaiba a meleg behatolni képes. Az Én mindig a meleggel operái, mindig a meleg oldaláról hat. Ha egy beteget ágyba dugunk, betakarjuk, akkor ez nem jelent mást, mint azt hogy az Én-re apellálunk „szolgálja ki magát” a felkínált meleggel.

Mindez persze éles megvilágításban helyezi az ember táplálkozását. Ez ugyanis kölcsönhatásban áll a szövetfolyadékkal, vagyis a folyékonnyal, melyben a táplálkozás és a kiválasztás nagyrészt lejátszódik. További kapcsolat áll fenn a viszonylag stabil (csak a növekedés periódusában labilis), és legfeljebb az élet második felében leépülő emberi fehérjeorganizmussal. A szövetfolyadékban a tápanyagban található fehérjének szakadatlan felvétele és leépítése folyik. Ebben a tevékenységben rejlenek azok a „rajtaütések”, melyek a stabilan fennálló fehérjeképzést jelentik; a belső emberi fehérjeszervekről van szó. Ezek stabilak szeretnének maradni, mégpedig azért mert befelé szellemi-lelki felszabadító tevékenységet óhajtanak kifejteni. A fehérje hevesen zajló felvétele és leépítése közötti kölcsönhatása között (mely rendkívülien mozgékony), valamint az emberi bensőben a nyugalom felé törekvő fehérje között jön létre a tulajdonképpeni táplálkozási folyamat hatása. Részben babonaság, részben azonban igaz az a mondás, miszerint az ember a felvett tápanyagokból épül fel. Babonaság, mivel a felépítő erők, melyek az embert emberré teszik, az őt felépítő fehérjében „benne vannak”. Másrészről az ember a másik póluson egy olyan tevékenységet bontakoztat ki, amely szakadatlanul rohamozza a saját fehérjealakzatának stabilitását. Azt mondhatjuk, hogy helytelen az az állítás, miszerint az emberi életet csakis a tápanyagok bevezetése tartaná fenn. Másrészről helyes az az állítás, miszerint az emberi életet a szövetfolyadékban fennálló élő erőjáték tartja fenn. Ha tehát olyan ételeket kreálunk, melyek erre a szövetfolyadékban zajló tevékenységre serkentően, hatnak, akkor nemcsak a tápanyag bevezetésével támogatják az életet, hanem-a saját fehérjetestecskék stabil erőit is erősítik. Egy ilyenfajta táplálék olyan folyamatot valósít meg, mely elősegíti az életben tartás minden komponensét. A folyamatra kell tehát ügyelnünk. Lehetséges például, hogy egy felnőtt esetében azok az anyagok, melyek egy gyermeknél jól funkcionálnak, csődöt mondanak, mivel a gyermek a plasztikus növekedés fázisában van. Ilyenkor olyan anyagokra van szüksége, melyek elősegítik a fehérje befelé történő haladását, hogy az ott beépülhessen. A felnőtt embernél nem erre van szükség, számára fontosabb, hogy nyugalomra törekvő erőit a szövetfolyadékban „éppen csak ellássa”, ehhez igényel tehát megfelelő serkentőanyagokat. Az embernek vannak szervei, melyek távolabb esnek a szövetfolyadékban zajlótól, melyek ettől a tevékenységtől „hátrébb” helyezkednek el. A szövetfolyadékban zajló tevékenységhez a tüdő által körülölelt szív áll a legközelebb, azt mondhatnám e tevékenység produktuma. Az ember szíve a szövetfolyadék tevékenységéből jön létre, melynek működése nem más, mint a szövetfolyadék tevékenységének reflexiója.

A szív nem pumpa (ezt már elmondtam egypárszor), hanem egy „leolvasószerv”, melyben a szövetfolyadék működése tükröződik. A szívet a vér cirkulációja működteti, nem pedig a szív hozza létre az áramlást. A szívnek éppen annyira nincsen köze ahhoz, hogy mi történik a cirkulációban, mint a hőmérőnek a létrejövő hőmérsékleti viszonyokhoz. A hőmérő a meleg illetve hideg érzékelésének „leolvasó apparátusa”, a szív pedig ugyanezt teszi az emberi cirkuláció (illetve az anyagcseréből oda bekerülő) értékeivel. Ha az embert valamennyire meg szeretnénk „érteni”, akkor az elmondottakat aranyszabályként kellene szem előtt tartanunk. Hogy a szív egy pumpa lenne, mely a vért az erekbe préseli, nos ez olyan hitre vezet, mely a mai természettudományok sajátja. Aki ezt a babonaságot követi, és abban konzekvensen halad előre, a végén így szólhat: vajon miért lett melegebb a szobában? Hát azért, mert a hőmérő higanyszála feljebb ment!

Láthatják hová vezet, ha szemléletünkben az emberi lény legjelentősebb részét, nevezetesen a szellemi-lelkit nem vesszük figyelembe! Hogy hová jutunk, ha a mozgékonyát, a dinamikusát figyelmen kívül hagyjuk és csak az anyaggal kapcsolatos erőkre koncentrálunk. Az ilyen szemléletmód a szívre az erőket próbálja rábizonyítani ahelyett, hogy az erők játékát venné figyelembe.

Elmondhatjuk tehát a következőket: a szív tevékenységében (és a szívben, mint szervben) találjuk meg annak legfejlettebb organizációját, melyet a légzéssel és a szellemi felszabadítással az emberben elképzelhetünk. Azt találjuk ott, amit poláris metamorfózisnak nevezhetünk, ellentétben a pusztán átalakítottal. Ha a fejet, a tüdőt vagy a májat szemléljük, akkor azokban a metamorfikus átalakulás különböző fokozatait láthatjuk. Amikor a szívet vesszük szemügyre a tüdő viszonylatában, akkor poláris metamorfózisról kell beszélnünk. Arról van ugyanis szó, hogy a szív alakzatában a tüdő poláris ellentettje. Minden további szerv, mely többnyire elől helyezkedik el (ide tartozik például az uterus (méh)), ezek a szív alakzatának fokozatos átalakulásai. (Az imént a női uterus-ról beszéltem, merthogy egy férfi uterus is létezik, mely azonban a férfinél csak étertesti alakban van jelen: az uterus nem más, mint egy átalakított szív.)

Mindezen szemléletmód segít bennünket abban, hogy az ember megértéséhez közelebb jussunk.

A szív mozgásának nyugalomba jutó tevékenységébe az embernél más tevékenységek is beavatkoznak, nevezetesen a zsírok és szénhidrátok. Természetesen mindez az egész emberi testre kiterjed, mivel az egész test egy lélegző és szellemképző lény. Ez azt jelenti, hogy a másik oldalon egy anyagokat elraktározó és bizonyos erőrendszereket funkcionálisan kialakító lény, mely az elégetést célozza meg.

Ezek a gondolatok megint csak elvezetnek bennünket a korábban már tárgyalt tüdővész problematikájához. A különböző befolyások úgy hatnak az emberre, hogy őt a földönkívülitől elterelik, azaz a földi dolgok felé viszik, például rossz lakásokban kell életét tengetnie stb. Minden a tüdővész tárgyalásánál felmerült szempont abban összegezhető, hogy az ember a Nap és a világűr oldaláról a Föld felé van irányítva. Elveszti minden örömét mindabban, ami a kozmoszból érkezhetne hozzá, az érzékszervi észlelet ebben az irányban lebénul nála, lelke és hangulata emiatt nem szabadulhat fel érzékeiben. így aztán odáig jut, hogy tüdeje törekvésében gondolkodó szervvé kíván válni, fejjé szeretne lenni. És tényleg formájában mutatja is, mennyire szeretne fejjé válni, ahogyan annak formáját felveszi. Látni lehet azokat a fejre emlékeztető megcsontosodásokat, melyek a betegség folyamán jelentkező megkeményedésében jelentkeznek. És ha ellene kívánunk tenni, mit tehetünk?

Nos, ha a tüdő fejjé válása ellen kell tennünk, akkor meg kell gondolnunk, hogy ebben az esetben az asztrális erők tevékenységének lankadtságáról van szó. Ugyanakkor az Én tevékenysége szárnyal, túlszárnyalja az asztrálét. Hát kérem, ezt el kell kerülnünk. Mindaz, ami az Én tevékenységét serkenti, az éppen az érzékszervi észlelés kívülről. Ami viszont az érzékszervi észlelés kívülről, az az emberi szervezetben só-lerakódásokban jelentkezik. Ezek szabályozása nem működik helyesen azoknál, akik hajlamot mutatnak a tüdővészre. Emiatt erről az oldalról kell segítenünk, és megpróbálnunk erőteljes só-bedörzsölésekkel ellene hatni annak, amit a tüdő nem nagyon szeret. A kívülről applikált só-bedörzsölések ellene hatnak ugyanis a belülről képződő elkeményedési folyamatoknak.

Egy ilyen kívülről érkező sófolyamat olyan tevékenység, melynél a szervezet belsejét hajlamossá kell tenni a befelé haladni kívánó felvételére. Erős sófürdőket alkalmazhatunk például, de a szervezet fogadókészségét is ki kell alakítanunk. A szervezet serkentése belülről egy, a belső szervezőkészség egyensúlyát elősegítő merkuriális tényezővel érhető el. Kis dózisú, tehát homeopatizált higany lesz ebben a segítségünkre. Merkúr e tekintetben fontos gyógyszer, egy fontos szabályozó eszközünk. A legfontosabb ilyenkor a megfelelő dózis, azaz a hatványozás mértékének megválasztása. Ehhez a következő összefoglalást adnám Önöknek: ami bennünk a leghasonlóbb a külső természetben találhatóhoz, az anyagcsere-végtagrendszerünk. Ha ennek van baja, akkor alacsony hatványokat kell alkalmaznunk. Amikor a Középső emberhez közeledünk, akkor a közepes hatványok lépnek előtérbe. Ha pedig a fejből kell hatást elérnünk, azaz a szellemiség központjával van dolgunk, akkor a magasabb hatványokat kell alkalmazzuk.

A mostani esetünkben a tüdőtevékenységgel van dolgunk, mely a Középső emberhez tartozik, tehát a higanydózisnak közepesnek kell lennie. A fej szervezetére ható, és onnan az egész szervezetet elérő befolyáshoz a legmagasabb hatványokat (tehát a leghígabbat) kell alkalmazni. Ebben a régióban a szilícium vegyületei a leghatásosabbak, mivel azok mindig a periféria és a fej irányában rezegnek. Ugyanakkor a kalcium vegyületeknél a legtalálóbb a kisebb hatványok (tehát a sűrűbb) dózisok alkalmazása. Röviden szólva tehát a hatványozás szempontjából döntő, hogy hol kívánunk beavatkozni, a végtag- anyagcsere szervezetében, a Középső ritmikus szervezetben, vagy a fej szervezetében. Ehhez hozzá kell tennem, hogy a fej szervezetéből érkező erők az egész szervezetet érintik majd. A következő példán keresztül nyerünk ebbe betekintést:

Tegyük fel, hogy betegünknek lábbetegsége van, mely azonban egy álcázott fejbetegség. Ebben az esetben persze hogy nem a végtagrendszer irányából kezdünk gyógyítani, mivel a dolog a fejből ered. Ehhez persze magasabb hatványok tartoznak, de miből? Nos, abból amivel az anyagcserét kívánnánk alacsony hatványok segítségével gyógyítani. Ilyen módon kell a dolgokat arányaiban felmérnünk, pontosan megfigyelnünk, és eredményeinket finomítanunk. Magam csak az irányokat tudom Önöknek megadni.

Arról van szó, hogy csak az képes a gyógyítás részleteiről beszámolni, aki mindent képes emlékezetében megőrizni. Minden tapasztalat tanítás számunkra, mely gyümölcseit a következő esetben hozza majd meg. Ha az elmondottakat figyelembe veszik, akkor most már nem tűnik az Önök számára olyan rejtélyesnek, hogy például vannak betegségek, melyeknél az agy és a máj egyszerre okoznak gondot, hiszen a máj az agy metamorfózisa. Ha tehát májelváltozások, és egyidejűleg az agyi-gangliák degenerációja lép fel, akkor tudjuk, hogy irányát illetően ugyanarról a dologról van szó, és ez egy olyan betegségforma, mely felfokozott formája a tüdővésznek. Tehát a tüdővész metamorfózisával van dolgunk, ebben az esetben pedig a higany durvább dózisai szükségesek belülről. Kívülről pedig nem maradunk meg a só-bedörzsöléseknél, a fürdőknél nem elegendő a szokványos főzősóoldat, hanem áttérünk a mészsókra. Erről ennyit mondhatok.

Most láthatják a tévedések forrásának lehetőségeit, és azt is hogyan jutunk helyes eredményre, ha az emberi szervezetet belülről vesszük szemügyre. Képzeljék el, hogy jön valaki és azt mondja Önöknek: ez itt egy betegség melyet higannyal fogok kikúrálni. És csakugyan elér valamilyen eredményt. Bár a betegség nem függ össze a luesszel, vagy a szifilisszel, de ez az orvos beképzeli magának; ha a higany gyógyít, akkor az a luesz- illetve a szifilisz folyamataival kell összefüggjön. Csakhogy ez nem így van. Most majd megértik azt, amit a tavalyi előadásokon (első medicina kurzus) mondtam a „szellemi betegségekről”. Amikor pár napja az agylágyulásról beszéltem, akkor a paralitikus betegségekre gondoltam, de ha az ember paralízisről beszél, az nem eléggé szemléletes, mert mindig az az érzésünk, hogy külső tüneti jegyekről van szó. Felmerül tehát a kérdés: tavaly azt mondtam, hogy a pszichikai betegségek valódi oka a szervek deformációjában keresendő, és ez valóban így is van. Ha a pszichikai tüneteket vesszük szemügyre, akkor azokkal semmire sem jutunk. Hasonló pszichikai tünetek ugyanis egészen más betegség okokra is visszavezethetők. Amikor egy pszichikai betegség esetén a szervek deformációja után kutatunk, és találunk egy szervet mely nem funkcionál helyesen, akkor megint csak azt kell kérdezzük: miért nem funkcionál ez helyesen? Mert a stabil fehérjeképzés erői (nem a variábilisoké) károsodtak. Valami tehát a betegben szakadatlanul törekszik arra, hogy a szervet eredeti felépítésében szétrombolja, ezért felesleges a szövetfolyadékban zajlót (mely a másik pólusán az anyagcserét képviseli) megfigyelni. Azzal, ami az anyagcserét képviseli a szervezetben, azzal nem lesz itt baj, ha e tünetekből indulunk ki. Ezzel szemben igen fontos lenne a szellemi betegség felismerését a kiválasztódásban keresni, ott mindig találunk megfelelő kiindulópontot. A szellemi betegek kiválasztódásaiban való kutakodás igen ajánlatos. Mint már tavaly is elmondtam, a szellemi betegség bizonyos formái esetén beteges szenvedéllyel van dolgunk, mely imaginációk és inspirációk képzésében nyilvánul meg, mely nem más, mint a szellemi szabaddá válása a bensőben. Ha pedig szenvedély áll fenn, akkor ez az illető szerv károsodásának következménye. Amennyiben a szerv nem beteges, tehát normálisan kiképződött, akkor imaginációkat képez, melyek tudat alatt maradnak. Ha a szerv megkárosodik, akkor nem képez imaginációkat. Egyrészről tehát a szerv károsodott és ezáltal létrejön a vágy arra, hogy imagináció képződjön, a másik oldalon az imagináció észrevétlen marad a szerv által, és (egyebek között) hallucinációként jelentkezik.

A következőket mondhatjuk tehát: ha egy szervvel van dolgunk, valamint az ennek belsejében képződött imaginációkkal (lásd a rajzot alul, piros), melyek az emberi szervezet többi részébe sugároznak ki (lásd a rajzon a világosat), és ott kerülnek felvételre, akkor egy olyan deformált szervvel van dolgunk, mely imaginációját nem képes saját terében kibontakoztatni. Ennek következtében az egyik oldalán (mely abnormális), öntudatot kényszerít magára, tehát hallucinációk és víziók lépnek fel. Másrészről a szerv „kész van” (beteg), és emiatt törekszik valódi imaginációkra. Ha az ilyesmit belülről képesek vagyunk átlátni, akkor mindez magától érthetővé válik.

Az egyes kérdések megválaszolása után gyógyszereink elmagyarázása következik, előbb azonban hallgassuk meg Dr. Scheidegger előadását.

7. – Dornach, 1921. április 17.

[A világ átfogó antropozófiai felismerése, mint a terápiái ítélet alapja. A növény viszonya az emberi szervezethez: a gyökér-erő a terápia viszonylatában, encián, szekfűgyök, nőszirom. A gyom: majoránna. A szirom: bodza. A mag: kömény. Az anyagcsere érzéki folyamatának metamorfózisa és az ebből következő terápiái szemlélet. Fémterápiai alapvetés. Az ezüst és az ólom polaritása.]

Most, amidőn a gyógyszertan felé fordulunk, szeretném elmondani, hogyan képződnek bennem az érzetek akkor, ha egy szerrel kapcsolatban a gyógyszer lehetséges alkalmazása számomra felmerül. Szeretnék tehát egyfajta szemléletmódot közvetíteni egy bizonyos szubsztancia lelkiekben történő színjátékáról, ha ennek a szubsztanciának gyógyértéke volna. Úgy szeretném tehát kezdeni mai megbeszélésünket, hogy próbamérlegeléseket hajtanánk végre abban a témában, hogyan jutunk arra a gondolatra, hogy egy szer gyógyszer lehet. Előjáróban megjegyezném, hogy ehhez az alapokat az antropozófiai ember-elmélet ismerete szolgáltatja. A gyógyszer létrejöttének helyes interpretációja ugyanis a mérlegelés antropozófiai szemléletén keresztül jön létre. Az elmúlt előadásokon hallottak jói felhasználhatók lesznek mérlegeléseink során.

Induljunk ki abból, hogy a növényen jól tanulmányozható az ember és környezetének kölcsönhatása. A növényi folyamatok ismerete jó bepillantást enged (az ásványi folyamatok ismeretével együtt) az ember bensőjének tanulmányozására. Ha valaki egy ilyesfajta mérlegelésbe kezd, akkor számára világosnak kell lennie, hogy a növényképződés folyamatában, a gyökér, a levelek, a virágok, a magvak kialakulásában valami olyan dolog történik, melyet a Kozmoszból érkező erők alakítanak. Ezt a folyamatot nem tudjuk egy szintetikus folyamattal leírni sem, nemhogy helyettesíteni. Példának okáért a következőkkel kell tisztában lennünk: ha egy növény gyökerével van dolgunk, akkor egy olyan folyamatról van szó, mely a Föld felületének erőihez kötődik. Az ember ugyanakkor szellemi-lelki értelemben olyan lény, mely „növényszerűen” felülről lefelé növekszik. Feje tartalmazza tehát azon erőket, melyek a Föld erőivel kölcsönhatásban állnak. Mind az, ami a növény gyökereiben történik mélységesen rokon azzal, ami az ember fejében végbemegy. Mindig gondoljunk erre a rokonságra.

Most azonban szeretnénk végre egy mérlegelést végrehajtani, érzem már szinte égnek a vágytól. Nos, vegyük példaként az encián (Gentiana Lutea) gyökerét, és mondjuk azt, hogy az encián egy olyan növény, mely önmagát kifelé elsősorban virágjaiban fejezi ki. A gyökerekben tehát olyan erőket lelünk, melyek erőteljesen vonzódnak a „virágosság” irányába. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy a gyökerek erői gyengék. Az encián sokat ad magából a virágjába, a virág formája mégis azt mutatja, hogy a gyökérszerű még mindig erőteljesen jelen van. Nem számolhatunk tehát azzal, hogy az encián erőteljes hatást fejt ki az emberi fej-szervezetéből kiindulóra, azaz a fizikai külsőre, ehelyett olyasmire számíthatunk, hogy előszeretettel a fejből kiinduló légzés támogatására hat majd. És mivel a szervezetben minden polárisán hat, elképzelhetünk egy az emésztés szerveire történő „légzéserősítő” hatást, amennyiben az encián gyökerét alkalmazzuk. Serkentjük tehát a gyomor és a belek „légzéstevékenységét”, de ugyanakkor meg kell gondolnunk azt, amit már korábbi előadásainkban megbeszéltünk. Arról van szó ugyanis, hogy a légzés tevékenységének serkentéséhez a növényi szubsztanciát további feldolgozásnak kell alávetnünk. Ez a gyökerek megfőzését jelenti, csak így alkalmazhatjuk azokat. Valahogy így lehet az egészet körbejárni…

Most először menjünk bele a külsőségekbe. Azt mondják, hogy az encián gyökere kesernyés, erőteljes szaga van, tehát itt valami asztrális hat kérem. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az asztrális lényiség hat az ember emésztésére. Másrészről az encián gyökere cukortartalmú. Emlékeznek még korábbi előadásaimból arra, hogy a cukor feldolgozása az emberi szervezetben az Én-tevékenységet serkenti? Mindezt tanulmányozhatják azon népek példáján, melyek csekély Én-tevékenységgel rendelkeznek, ilyenek a kelet-európai népek az oroszok, akiknél az Én háttérbe szorul az évi alacsony cukorfogyasztás következtében. Ugyanakkor az angoloknál az Én rendkívül hevesen tevékeny a magas cukorfogyasztás következtében, mindez statisztikai adatokon nyugvó állítás.

Azután, kérem, az encián gyökere zsíros olajokban gazdag. A zsíros olaj, ha az emésztésbe kerül, erőteljesen hat az alsó légzésre. A zsíros olaj ugyanis erősíti a gyomor- és a bél-szervek mozgékonyságát. Mindebből láthatják, hogy szinte formálisan leírható mi történik majd az emberi szervezetben. Rögtön észrevesszük, hogy ha az asztrális tevékenységet serkentjük, akkor a gyomor- és a bél „légző tevékenysége” beindul. Elmondhatjuk tehát, hogy a bél heves tevékenységbe kezd, és a gyomor megerősödik. A dolog úgy néz ki, hogy az asztráltest megerősödött. Az egész úgy hat, hogy az ásványi folyamatok, melyek a szerveket stabilizálják, megerősödnek. Ez nem más, mint az Én csendes befolyása a cukron keresztül.

A következőket mondhatnám tehát: ha főtt encián gyökeret alkalmazunk, akkor ezzel az asztráltestet heves tevékenységre serkentjük, a gyökér cukortartalma pedig az Én pótlólagos segítségét váltja ki. Az Én segítségében viszont veszély is mutatkozik, mivel ha az Én alul korbácsként segít, akkor poláris válaszként a fejben megjelenik a fejfájás, persze csak „mellékhatásként”.

Lényegében tehát serkentett bélaktivitást érünk el, ha a betegségi tünetetek étvágytalanságot (dyspepsia) vagy egyéb altesti „akadozásokat” mutatnak. A gyomor és a bél tevékenysége, egyáltalán az anyagcsere kerül serkentésre, melynek következtében a reumatizmus és köszvény tendenciái is csökkennek. Ezen kívül az encián gyökere, ha nem is erőteljesen, de lázfékezően hat. A lanyha béltevékenység ugyanis a felső emberre hat, melyből válaszként lázreakció váltódik ki. Ha tehát az Alsó embert erősítjük, ellensúlyt képezünk a felső emberhez, s ezzel lázelleneset alkalmaztunk.

Így néz ki tehát egy mérlegelés, melyet fel kell állítanunk ahhoz, hogy a külvilágnak az ember belsejére gyakorolt konkrét viszonyai világossá váljanak előttünk. Nagyon is helyes arra utalni, hogy az embert kívülről áramlatok érik. Ebben a tekintetben Reichenbach kitűnő előmunkálatokat végzett. Ha azonban csak „áramlatokról” beszélünk, akkor elég nehéz elképzelnünk a konkrét dolgokat. Ha a növényvilág gyökereiről beszélünk, illetve azok hatásairól az emberben, akkor az absztrakt áramlásokból már megfogható dolgok lesznek. Pontosan erről van szó a szellemtudományok esetében, mely az igazán konkrét, dologszerű folyamatok kimunkálására törekszik.

Nézzünk most meg egy rendkívül tanulságos növényt, mégpedig a gyömbért (Geum Urbanum), és vegyük ennek is a gyökerét, és főzzük is meg. Ha most a gyömbérről készítünk egy mérlegelést, akkor emlékezzünk vissza az encián gyökerénél mondottakra. Megint csak a fej erőivel kerülünk kölcsönhatásba, mivel ismét egy gyökérről van szó. A gyömbér fanyar ízű, rendkívül fanyar. Éteri olajai a szervezet olyan részeire hatnak, melyek nincsenek messze a béltől, de nem a bélben találhatók, mint az enciángyökér esetében. Valószínűleg a gyomor, vagy a nyelőcső tájékán sejtjük ezeket a régiókat. Azután észre kell, hogy vegyük a gyömbér keményítőtartalmát, melyek nyilván azon erőkre lesznek hatással, melyek intenzívebb módon dolgoznak fel, mint a cukor feldolgozása esetén (ahol előbb a keményítőt kell lebontani). Láthatják, hogy a dolgokat folyamatukban kell követnünk. Aztán a gyömbérben (persze mindig a gyökeréről van szó), csersav is található, melyet a gyógyhatás vizsgálatánál mindig figyelembe kell venni. A csersav jelenléte azt mutatja, hogy a keményítő még a fizikaiban hatva fordul elő. Az ellen hat, mely a csersav képében áll szemben vele. A gyömbérnél tehát az összhatást inkább az Én tevékenysége alá rendelném, mint az asztráltesté alá. Másképpen fogalmazva a gyömbér esetében az Én tevékenységének serkentését látjuk, mégpedig az Alsó ember szervezetében. Tehát a fej serkentésének poláris ellentéte áll előttünk, az ő hatásán keresztül.

Ami itt lezajlik, arra azt mondhatnám: a külső emésztés, a szubsztanciáknak még a valódi emésztés előtt történő megragadása, mielőtt még azok a béltevékenységbe torkollanának. Úgy is mondhatnám, hogy a bél idegi-érzéki apparátusa kerül serkentésre az Én elősegítésével.

No és mi lesz a következmény?

Először is a gyömbér gyökerében erőteljes lázellenesség mutatkozik. A második hatás abban áll, hogy az inkább elől található emésztéssel az inkább hátul lévőre (ami a tulajdonképpeni béltevékenység) vagyunk befolyással, ugyanis arra kevesebbet bízunk rá. Például hasmenést tudunk ezzel kezelni, a bél nyálkafolyásait, azaz olyan régiókat melyek a hátsó emésztés tevékenységét végzik. Újra láthatják, hogyan vagyunk képesek a külső erők átvilágítására az ember belsejére való hatásukat illetően.

Folytassuk a gyökerek szemléletét, és vegyük most szemügyre a nőszirmot (Iris Germanica). Főzzük meg ennek a gyökerét is. A nőszirom már látványával is elárulja, hogy az Én-re hat. Undorító szaga és a keserű íz azonnal elmondja, hogy itt az Én erőteljes fizikai kölcsönhatásba lép a külvilággal. A nőszirom gyökerében csersav van, mely ezt a fizikai tevékenységet erőteljesen serkenti. És megint itt van a keményítő, mely az Én tevékenységére hat. Végül van még valami a nőszirom gyökerében, melyen keresztül fizikai hatása mindenütt jelentkezik, ahová csak eljut: a gyanta. Mindezek következménye az, hagy az Én heves tevékenységbe kezd, melyet elsősorban a purgáló urintevékenységen keresztül veszünk észre. Ha tehát például vízkórsággal van dolgunk, akkor a nőszirom gyökerének főzete lesz a mi fegyverünk. Látják ilyenfajta mérlegeléseket kell végeznünk e témában.

Szálljunk most kissé feljebb a növényben általában, és vegyünk egy jellemző példányt, mondjuk a majorannát (Majorana Hortensis). Legyen azonban világos, ha a szárba szállunk felfelé, akkor ott olyan jelenségekkel számolhatunk, melyek természetesen zajlanak, nem úgy mint a gyökérben. Ezzel azt akarom mondani, hogy a szárat nem kell feltétlenül megfőznünk. A szár esetében a finom erők kivonatolására elegendő, ha azt leforrázzuk. A szár szükséges erői már egy forrázás alkalmával átmennek az így nyert folyadékba. Ezt érzékekkel is felfoghatjuk, ha az ilyen forrázás izét (melyet felmelegítő íznek nevezhetünk) megvizsgáljuk. Ez az íz valahogyan kesernyés, de ugyanakkor érezzük az aromatizáló illatot is, az éteri olajok illatát. Ehhez járul még valami, ami fizikai hatását nem túlzottan korán árulja el. Csak akkor, ha a gyomron keresztül a belekbe jut. Ezek pedig a szárban lévő sók, melyek különösen erőteljesek a majoránna esetében. A szár forrázásából keletkező tea különösen a belső szervek légzési tevékenységére hat. Ez kifelé abban nyilvánul meg, hogy izzadás lép fel. Ez az izzadás reakciójában erősítőleg hat a belső szervek felé. így segíthetünk a katarrhális meghűléseken, de a másik oldalon segíthet a méh gyengesége esetén is.

Mindez sokkal világosabbá válik majd, ha a virág hatásaira térünk át. A virág hatásai megmutatkoznak abban, ahogyan a növény külsejét felénk megnyilvánítja, gondoljanak az orgona vagy a bodza apró virágaira. Itt a növénynek azon erői törnek elő, melyek a Föld környezetével, a kozmikus áramlásokkal közvetlen kapcsolatban vannak. A leginkább az éteri olajokon keresztül győződhetünk meg erről, például a bodza esetén. Itt valójában még többről van szó, mert a bodza virágai ként is tartalmaznak. Ebben az ásványit láthatjuk, mely számunkra különösen hatásosan bizonyítja a légzés serkentésének tényét, de a másik oldalon is hatnak, nevezetesen az emésztés szerveinél is. A bodza virágának forrázása esetén az emberi szervezet éteri tevékenységét serkentjük, és ezen a kerülő úton át érjük el az asztráltestet, mely a légzést jelenti a Felső-hátsó szervekben. A fej szervezete, és a tulajdonképpeni légzőszervek ekkor alig kerülnek befolyás alá. Persze itt is létrejönnek reakciók, melyek kiválasztódásokra, izzadmányokra vezetnek. Nos, végül is a légzés szervei kapnak serkentést, de ezen keresztül létrejön egyfajta vérhatás is, a vér cirkulációjának „beindulása”. A leírtak jól megfigyelhetők egy katarrhális meghűlés esetén tapasztaltak esetében, amikor a bodzatea remek hatást ér el rekedtség, köhögés ellenében. Ehhez polárisán remekül hat a reumatikus problémák esetén is.

Nézzék, Uraim, itt arról van szó, hogy egy szer hatékonyságából azt olvassuk le, ami abban gyógyerőt tartalmazhat. Most gondolják meg, hogy szükségessé válik egy hatás kiváltása a fej organizációjára. Mi is az, ami a fej organizációjától függ?

A fej organizációjától függ annak poláris ellenoldala, az emésztés, és annak is durvább oldala, az az oldal, amely okává válik oly sok súlyos betegségnek. Világosan kell tehát látnunk, hogy a fejjel tudjuk az emésztés durvább oldalát befolyásolni. Ha tehát valamit a szervezetbe juttatunk az emésztés javításának céljával, akkor olyasmit adagoljunk, mely a fejbe bizonyos mértékben kisugároz. Ezzel tényleg a fejből érkező hatást érünk el. Mindez a leginkább a magvak alkalmazása esetén figyelhető meg. A magvak természetüktől fogva alkalmasak a durvább emésztés befolyásolására. Amikor a durvább emésztésre hatnak, akkor valójában a fejben okoznak reakciókat. Nagyon nehéz azonban az emésztés hatását egészen a fejig eljuttatni.

Ha a magvaknál maradunk, akkor egy speciális főzetet kell készítenünk, amennyiben a páciens ezt jól viseli. A legjobban figyelhetők meg az elmondottak a kömény főzetének tanulmányozásakor. A főzet éteri olajai elsősorban az Én-re hatnak, viasz és a gyanták a fizikaiban fejtenek ki erős hatásokat. A főzetben nyálkacukor is található.

Ha mindazt, amit a napokban tárgyaltunk összeszedjük, megállapíthatjuk, hogy ezek a szerek különlegesen erősítőén hatnak az Én-tevékenységére. Egy formális hatásról van szó, mely az emésztési szervekben található gyenge érzéki-idegi tevékenységre hat. Az Alsó emberben egy főzet a külső érzéki észlelet tudatalatti metamorfózisaként hat Serkentést kapunk arra, hogy emésztőrendszerünkkel észleljük azt, ami ott folyamatként zajlik. Ez az eszköz kitűnően használható beöntéseknél. Ott úgy teszünk, mintha egy folyamatot hívnánk életre, mely az érzéki-idegi tevékenységre kell hasson. A finom erők kívülről történő bevezetése a köménymagokban, az emésztőszervek tudatalatti észlelésé váltja ki. Ennek következtében a letargikus szövetfolyadék különösen felserken, mivel egyfajta érzéki-idegi erősítő folyamat áll elő, így az észlelési készség mélyen az emberi bensőbe helyeződik be. Az ember észlelővé válik saját emésztőszerveiben, és ez hat ellene pólusként egy szervi tevékenységnek, mely belső, erupciószerű megnyilvánulás. Azáltal, hogy ezt a belső szervi tevékenységet észlelni tudjuk, ez arra bénítóan hat, tehát egészségessé tesz bennünket, így ha gyomorgörcsök, kólikus vagy puffadásos állapotok lépnek fel, ezzel az eszközzel igen eredményesen tudunk védekezni.

Van még egy folyamat, melynek megfigyelése rendkívül érdekes. Képzeljék el, hogy mi is az alapjában véve, mely tudatalatti tevékenységgé fejlődik! Ez a tudatalatti tevékenység nagyon is hasonló a külső észlelőképesség tevékenységéhez. Gondoljanak arra, hogy az észlelés és a reflextevékenység egymással összefüggésben állnak. Bizonyos észleletek, ha tudat alatt lépnek fel, azonnali védekező mozdulatokat idéznek elő nálunk. Figyeljék meg az észleleti tevékenység és a védekezés együttműködését, és vigyék ezt át a szövetfolyadék belső tevékenységére! Ha mondjuk a levegőben úsznak, akkor véghezviszik a külső észlelés tevékenységét.

Ha mindezt sematikusan megrajzolom, akkor a világos (hell) rész a levegő, fény által átjárva. Pirossal (rot) jelöltem a külső észleletet, a nyíl irányában, és vele szemben a belső reakció (kék, blau) nyilát látják. Minden érzékszervben együttműködés játszódik le a külső akció és a belső reakció között. Ha egy külső absztrakt képet szeretnénk kreálni, akkor nem úgy kell ezt látnunk, ahogyan az újabb kori materialisztikus szemléletmód teszi, mely szerint itt egy centrifugális és centripetális idegtevékenységre kerül sor. Ez a leírás nem bölcsebb annál, mint amikor egy labda összenyomásakor az eredeti alakot egy az összenyomó erővel ellentétes erő állítja helyre. Az sem túl bölcs, amikor motorikus idegekről beszélünk és a labda rugalmasságának magyarázatára annak belsejébe egyfajta központot helyezünk, mely kifelé „nyom” amikor „be-nyomás” éri. Lényegében itt az eredeti alak helyreállítása történik, melyhez semmiféle különös ideg nem szükséges, mivel az egész, a hatás és az ellenhatás is, be vannak ágyazva az asztralitásba és az Én lényiségébe.

Az egész folyamatot úgy kell elképzelniük, hogy az kerülő úton, a szövetfolyadék éteri tevékenységén keresztül zajlik (lásd a rajzot, sárga).

Egy érzéki folyamat persze normális körülmények között nem a szövetfolyadékban zajlik, de bizonyos körülmények között előfordulhat ilyesmi.

Azután létrejön egy összehúzódási tendencia, melyet itt az észlelés akciójaként jelöltem. Ez a folyamat (piros) bizonyos értelemben megrohamozza a kifelé irányuló erőket (lila) a szövetfolyadékban. Az persze szeretne érvényesülni, tehát ellenáll. Tehát egy érzéki folyamat, ül. az érzéki folyamat metamorfózisa „belecsúszik” a szövetfolyadékba. Most keresgélnünk kell a normális életben valami hasonló után, ahol egy érzéki folyamat metamorfózisa, vagyis egy „besűrűsödött” érzéki folyamat jön létre a szövetfolyadékban. S találunk is ilyet, mégpedig az anya tejkiválasztásában. Ez ugyanis tényleg egy „befelé vitt”, megsűrűsödött metamorfózisa a külső érzéki folyamatnak. Most tegyük fel, hogy a dolog hiányosan működik, és mi szeretnénk ezt a szövetfolyadékba „bevitt” megsűrűsödött érzéki folyamatot megerősíteni. Na, kérem, a kömény főzetében (a szoptatós levesben), pontosan olyan folyamatot váltunk ki, mely a tej kiválasztást fokozza.

A példákban leírtak fokozzák a képességet arra, hogy az emberi szervezet és a külvilág együttműködését felismerjük. Figyeljék csak meg a következőket: a kömény főzetében gyanta és viasz található, melyek konzisztenciájukban erőteljes fizikai hatásokat idéznek elő. A gyanta és a viasz rend-kívül hasonlóvá válik (csak befelé megsűrűsödve) ahhoz, ami az érzékekre kívülről benyomást tesz. Másrészről a magban éteri olajok és nyálka-cukor is van. Ezek az Én reaktivitását serkentik. Minden együtt van, ami egy érzéki folyamatban benne kell, hogy legyen: a hatás kívülről, és az Én reakciója belül. Most átalakítjuk ezt az érzéki folyamatot azáltal, hogy nem érzéki benyomást szerzünk, hanem ezt a kölcsönhatást a szövetfolyadék erőrendszerének belsejébe helyezzük át, és akkor elértük, hogy egy belső érzéki folyamatot hívtunk életre, mint amilyen a tej kiválasztódásának folyamata. Ezzel az egész organizációt áttekinthetjük.

Ilyen szemléletmódra van szükségünk, ha a külsőben találhatót anyaghatásaiban az emberi bensőben fel akarjuk ismerni. Tegyük most fel, hogy ásványi-fémes gyógyszerrel próbálkozunk. Amit a növényi gyógyszereknél megtanultunk, az viszonylag könnyen áttekinthető. Az ásványival azonban több történt, ebben folytatódott a növényi folyamat. Ami itt történt azt úgy nevezhetnénk, hogy az ásványiasodás és az átnövényesiedés erői ásványi erőkké formálódtak át. A gyógyfolyamat tehát az ásványi erők átformálódásán nyugszik. Képzeljék el, hogy berendezünk egy kórházat, melyet termőföld vesz körül. A termőföldet trágyázzuk meg különféle ásványival, és vessünk bele mindenféle növényt. Ha most a növény gyökerét, szárát, virágát használjuk fel, akkor az ásványi trágya helyének ismeretében, az ott termett növényben kezünkben tartjuk a „folyamatot”, a növény az ásványt gyógyszerré alakította át. Mindezt „fokozhatjuk” azzal, hogy az így termésként nyert növényeket használjuk fel újra trágyaként. Ezzel a nyert gyógyszert „élesebbé” tehetjük. Stuttgarti intézetünkben, szándékunkban áll ilyen kísérleteket végezni. Végeredményben olyan szert kapuk, mely a fizikai bedörzsölést lényegesen hatékonyabbá teszi, mivel abban a természet ható erői tevékenyek.

Feltehetjük a kérdést: mi hat az ásványi-fémes szerben? Hát a sók hatnak az emberi bensőre. A periférikus tevékenység éppen a legkonzisztensebb ásványi-fémes szubsztanciák által befolyásoltatik. Most állítsunk fel egy mérlegelést, de a szellemtudomány megfontolásai alapján, mert különben gondolataink széjjelforgácsolódnak a legkülönbözőbb irányokba. A szellemtudományos megfontolások adják meg gondolataink helyes irányát. Tudjuk, hogy egy fémet az emberi szervezet nagyon nehezen képes megragadni, ahhoz az Én tevékenységét kell felserkenteni. Az Én az, mely bizonyos értelemben „belenyúl” a szubsztanciába, annak erőit a maga céljai szerint átrendezve. Az Én tevékenységét az asztráltesttel tudjuk megerősíteni. Ha egy fémet (vagy más ásványit) alkalmazunk, akkor tudnunk keli, hogy az Én- és az asztráltest tevékenysége kerül serkentésre, melyek egymással kölcsönhatásban végzik majd munkájukat. A serkentést a következőképpen hajthatjuk végre: készítünk egy fém-kenőcsöt, melyet felkenünk, mondjuk egy bőrkiütésre. Ezzel ott az Én perifériális tevékenységét serkentjük. Ez az Én tevékenység reakciót vált ki a szervezet belsőbb részeiben, éspedig ott egy szerv idegi-érzéki tevékenységén keresztül, mely kiélezett légző tevékenységet kiváltva megy át az asztrálisba. Énnek eredményeképpen kapjuk meg a bensőből azokat az erőhatásokat, melyek a bőrkiütés ellen lépnek majd fel.

Nos, ebben a tekintetben az összes fémeket, illetve ásványi szubsztanciát tanulmányozni kellene. Az ólomról például tudjuk, hogy rendkívül erős módon hat az idegi-érzéki tevékenységre, illetve a belső légzési tevékenységre, de arra a belső légzési tevékenységre is, mely például a külső perifériális szervekben játszódik le. Ha tehát ólmot alkalmazunk nagy hatásokat érhetünk el kenőcsös formában, de orálisan is. Természetesen világosan kell látnunk, hogy ha beadjuk, akkor az emésztés szerveit serkentjük, melyek a felső emberben reakciókra vezetnek. Ha a felső emberen óvatosan elkészített ólomkenőcsöt alkalmazunk, akkor direkt hatunk a Felső organizációra. Ha olyan páciensünk van, aki valamilyen formában a fej gyengesége miatt szenved, tehát a felső ember nem fejleszt megfelelő idegi-érzéki tevékenységet, és emellett légzése sem megfelelő, egy ilyen ólomkúrával sokat érhetünk el. Csak arra ügyeljünk, hogy ne mérgezzük meg a beteget.

Van itt azonban egy nagy ellentmondás! Minden, ami inkább az ezüst irányába megy, az fémesen értelmezve polárisa az ólom irányába menőnek. Ebben a tekintetben rendkívül szegényesek az ásványi rendszereink. Egy természetszerű ásványi rendszer figyelembe kellene, hogy vegye a fémek ilyen jellegű rokonságát. Akkor látnánk ugyanis, hogy egy ilyen rendszerben pólusok találhatók pl. az egyik oldalon az ólom és kötései, a másik póluson pedig az ezüst, középen meg az arany. A többi fém pedig ekörül lenne megfelelően elrendezve. Az ólom és az ezüst egymás polárisai, mert az ezüst közvetlenül hat az anyagcsere-végtag rendszerére, mégpedig meglehetősen periférikusán, arra, ami a végtag-anyagcsere szervezetéhez mérve „kívül” van. Az ólom pedig a fej szervezetétől „kifelé” elhelyezkedőkre hat. Az ezüst tehát az idegi-érzéki tevékenységre hat az anyagcsere-végtagrendszerben és onnan serkenti azt a tevékenységet, mely az egész testet áthatja. Serkenti a légzést mindenütt, amiről azt mondtam tegnap, hogy a központi szívszerv metamorfózisa.

Mindennek ellene hat az, ami az ólomból indul ki. Ez a fej idegi-érzéki tevékenységére hat, a légzés tevékenységére. Serkentően hat mindenre, ami éppenhogy a „másik metamorfózisban” található, a fej alakításában, a tüdő alakításában, a máj alakításában, tehát azokban a szervekben, melyek az ember más organizációját körülzárják. Mint ahogyan a tüdő körülzárja a szívet, jelezve ezzel azt az ősi alakzatot mellyel az ember keringési lényegét látnunk kell. A tüdő körülzárja a szívet, a légzés szerve átöleli a keringés szervét. Ha az egész embert tekintjük meg agyképződményét illetően, vagy tüdőképződményét, májképződményét illetően, tehát a Felső-Hátsó embert szemléljük, akkor találunk még egy további „légzést”, mely átfogja az összes keringési edényt a szívvel egyetemben. Ami aztán az emésztés szervezete és a szexuális szervezet is, azt ezen a módon fogja össze a Felső és Hátsó ember. Ha mindezt átfogóan „érezzük”, a különböző tagozatok együttlétét, ahogyan egymáson, egymás körül elrendeződnek, akkor képesek leszünk az ember összes folyamatait megérteni és uralni.

Holnap áttérünk speciális megbeszélésünkre, melyen saját gyógyszereinkről lesz majd szó.

8. – Dornach, 1921. április 18.

[A fémterápiáról. A méreg fogalma. A homeopatikus szabályok átformálása. Sófolyamat, fémfolyamat, a fémek sugárhatása. Ólom, magnézium, ón, vas, réz, arany, higany, ezüst. Kérdések megválaszolása: az asztmakezelés. A rokoni fehérje kezelésről. Meghűlés. A csontok és izmok összefüggése. Az ízlelő-képesség vizsgálata. Morbus Basedow.]

Ma igen színes a mondandóm, mely lényegében a mi gyógyszerünk körül forog. Szeretném az ember és az ásványi kölcsönhatásait úgy tárgyalni, ahogyan korábban a növények világával foglalkoztam az emberrel kapcsolatos folyamataikat illetően. A dolgok az ásványok esetében komplikáltabbak a növényekhez mérve, mivel a növény és az ember bizonyos értelemben „lezárt” lényiségek. Ezen kívül olyasmivel van dolgunk, ahol az egyik a másikba közvetlen módon „megy át”, és emiatt a megkülönböztetés igen nehéz. Gyógyszerünk előállításánál nem csupán annyiról van szó, hogy valamilyen anyagot használjunk fel, hanem a növényben zajló folyamatot kell „megfognunk” egy másik folyamatban. Egy gyógyszer hatása abban áll, hogy amit az egyik oldalon kiemelünk, azt a másik oldalon le kell fékezzük. Példaként említhetném az ólom mézzel történő felhasználását. A méz az ólom hatását bizonyos értelemben korlátozza, fékezi. Tudjuk, hogy az ólom erőteljesen hat az Én-ből kiinduló képzőfolyamatokra, melyek az emberben zajlanak.

Azt mondtuk, hogy az ember fejképzéséből egy fizikai hatékonyság indul ki, és csak aztán az éteri-, az asztrális- és Én-lenyomat. (Azt is említettem, hogy az Én lényegében a mozgás rendszerében képződik.) Nos, az ólomhatás erre az Én-lenyomatra valamint az asztrál lenyomatra fejti ki hatását. Az ólom hatásában rejtett természeti erővel van dolgunk, az okkult megfigyelés számára egy ólomhatás rendkívül nagy jelentőséggel bír. Az emberi lény számára az ólomhatások nagyon fontosak, mégpedig még azelőtt, hogy leszállana a fizikai életbe. Az ólomnak nemcsak ismert hatásai vannak, hanem igen jelentősek polárisán ellentétei is. Ezek a polárisán ellentett hatások a kozmoszból sugároznak befelé, miközben az ismert ólomhatások a Földről sugároznak kifelé.

Sematikusan az elmondottakat a rajzon szemléltettem. A pirossal jelölt polárisán ellentett sugárzás minden irányból éri a Földet, nincsen centruma, a perifériákról egyenletesen sugárzó erőkről van tehát szó. Ezek a perifériális erők rendkívül szoros kapcsolatban vannak az ember szellemi-lelki képződésével, és sávjuk teljesen elhagyatott kell, hogy legyen, amikor az ember megkezdi leszállását a földi síkra. Emiatt hívatik elő a földi szféra ólomja ellentett erőivel együtt, melyek a mérgező erőket képviselik: mindez univerzális titok, amelyre nem tudunk eléggé ügyelni, jelentősége hallatlan nagy!

Az ember szellemi-lelki lénye térbeli összefüggésben áll azzal, ami az emberi „térben”, az emberi szervezetben méreg! Olyannyira titokzatos ez, hogy hovatovább elő kell vennünk a méreg fogalmának valódi jelentését. Arról van ugyanis szó, hogy az emberi természet Én-lenyomatának erőit érő serkentő, nógató, sőt felkorbácsoló erők jelennek meg. Az ólommérgezéskor megjelenő afelé tendál, hogy az ember alakzatát rombolja széjjel, hogy azt „elembertelenítse”. Minden tünet arra mutat, hogy a beteg testileg semmivé válik (előtte persze meghal), a hangja megszűnik, eszméletét veszti, elkábul. Mindez azt jelzi, hogy veleszületett képzőerői alapjaiban rombolódnak szét.

Közbevetném, hogy hitem szerint az allopátok és homeopátok között zajló, véget nem érő vita akkor dől majd el, ha az ember tagozódása a szellemtudomány értelmében színpadra lép. A homeopátia princípiumaiban nem kételkedhetünk a gazdag tapasztalati anyag figyelembevételével. El kell ismernünk, hogy az emberi szervezetre egy anyag nagy mennyiségben káros hatású, kis mennyiségben gyógyító lehet. Ez a megfogalmazás azonban nem elég precíz, szellemtudományilag pontosabbá tehetjük ezt a következő formában: mindaz, ami nagy mennyiségben az Alsó emberben betegítő hatású, az a felső ember által közvetítve kis mennyiségben gyógyító, és viszont. A homeopatikus szabály ilyen jellegű átformálása dönti majd el a fenti vitát.

Ha most közbevetésem után visszatérek a mi gyógyszerünkhöz, ahol az ólom és a méz összedolgozásával szeretnénk valamit elérni, akkor láthatják hogyan hatunk alulról erős hígítással az ólommal szemben, az ember alakzatát széjjelrombolóval szemben. Most azonban előbb próbáljuk meg az ember Én-alakító erőit felépíteni. Ekkor az Én-tevékenységét a fizikai szervezetbe kell áthelyeznünk, és az embert azáltal tesszük egészségessé, ha az egyik oldalon testileg lesz egészséges, a másik oldalon viszont lelkileg gyenge mindabban, melyben ami alulról kellene hassék, vagyis szervileg is hatnia kellene. Ez a „gyengévé tétel” addig mehet el, hogy az embert visszavisszük az emberképzéshez. Bizonyos betegségfolyamatok esetén ugyanis a képzőfolyamatok hiánya az ólomhatás alkalmazását javallja, mivel ez a pácienst képzőfolyamatainak fejlesztésére ösztönzi úgy, hogy az Én-ből és az asztráltestből kiinduló erőket aláaknázzuk. Úgy is mondhatnánk, hogy azt kúráljuk, amit az ember hiányosan szerzett meg, amikor belépett a fizikai életbe, de legyengítjük abban az értelemben, ami érte szervileg kellene, hogy dolgozzék. Az Én-ből kisugárzó erőknek szolgál segítségére az, ami a méz hatásában jelentkezik. Amint látják egy gyógyszer létrejöttéhez egyszerűen szükség van arra, hogy az emberben zajlót képesek legyünk átlátni.

Ha azonban az ásványinak az emberben történő hatásait meg akarjuk érteni, akkor feltétlenül szükség van az ásványinak a földben zajló általános hatásainak ismeretére. Meg kell értenünk, mit jelentenek a Föld történetében a sók. A sók a Föld fejlődésében tulajdonképpen azt jelentik, amit a Föld létrehoz. Amennyiben a Föld sókat fejleszt, annyiban építi fel önmagát. Ha a sókról a savakra térünk át, tehát a Föld régióiban a folyékony, nedves talajban a savasat vizsgáljuk, akkor abban az emberben zajló belső emésztési folyamat poláris ellentétét (a gyomor után történőket) találjuk.

Amennyiben ezeket a folyamatokat a földdé-válásban szemléljük a sók és a savak szemszögéből, azaz egyfajta vegyi szemlélődést végzünk, akkor a következőket mondhatjuk: a lúgos, a savas és a sós folyamatok olyanok, hogy lefedik a Föld-képzőfolyamatát. Ez a folyamat lényegében egy negatív elektromos folyamat. Ez pontosabban azt jelenti, ha e folyamat külső térbeliségét szeretnénk kifejezni, hogy a folyamatnak a szellemiből a fizikaiba történő kilengése, a lúgosból a savakon keresztül halad a sók felé. Ezzel csak a hatás irányát kívánom leírni (lásd a rajzot, piros nyíl), de ezzel végül is egy lerakódási folyamatot jellemzünk sematikusan.

Ha most a folyamatot úgy írjuk le, hogy a sókból kiindulva a savakon át érkezünk a lúgoshoz, vagyis a folyamatot fordítottan szemléljük, akkor a „lerakódási vonalakat” el kellene távolítanunk. Ellentétes irányú sugarak jönnek így létre, melyek kifelé sugároznak (lásd a rajz jobb oldalán). Itt egy pozitív elektromos folyamattal van dolgunk. Ha a dolgokat jobban megnézik, látják, hogy itt a természet maga rajzolja ezt a sémát. Nézzék meg egyszer maguknak az anódokat és a katódokat, és máris látják a természet rajzoló kezét.

Most térjünk át a tulajdonképpeni fémfolyamatokhoz, magukhoz a fémekhez. A fémek a Földön széjjelesőben vannak, nem konszolidálódnak, nem konzerválódnak, hanem éppen ellenkezőleg a széjjelforgácsolódás folyamatában vannak. Ennek az a következménye, hogy egy (a szemlélő számára nem érzékelhető) sugárzást fejtenek ki. E sugárzás különös jelentőségű a fémek gyógyhatásait illetően. Érdekes az egyes fémeket sugárzásuk szerint megfigyelni, és a megfigyelteket táblázatba foglalni. A megfigyelésnél mindent össze kell vetnünk, az értékek csak akkor érvényesek, ha az érzékeltekhez megfelelő interpretáció kapcsolódik. Gondolkodásukat szeretném megfelelő irányban terelni egy ilyesfajta táblázat létrehozásához.

Nézzük meg a fémeket, vagy úgy is mondhatnám, hogy a fémességet, melyet az imént Önöknek egy sugárzással jellemeztem. Ez a sugárzás különböző formákban van jelen az egyes fémeknél. Azt mondhatnám, hogy e sugárzás a fémek földi széjjelrombolásának a kozmoszba történő közvetítése. Mindez különösen az ólomhatásban van jelen. Az ólomhatáson keresztül kerülnek az emberi szervezetbe beépítésre azok az erők, melyek őt ki szeretnék repíteni a világűrbe. Ez egy sugárzó hatás, ehhez hasonlóak lépnek fel más fémeknél is, példaként a magnéziumnál. Fontos megjegyezni, hogy a magnézium esetében ennek a fogakra nézve igen nagy a jelentősége. Ez olyan fémhatás, melyet az emberi szervezetben megtalálhatunk. Hozzá kell tennem, hogy e fémhatás metamorfózisra képes, amit úgy fejezhetnék ki, hogy a sugárzás csak az irányt adja meg, ami valójában történik az oszcilláció, vagyis egy rezgés.

Nos, az ilyen hatásokat kell megfigyelnünk az egészséges és a beteg emberen. Az egészséges embernél a rezgések a születés előtti, az egzisztencia előtti lét kisugárzásaiként vannak jelen az érzékszervekben Ezek azonban mindig jelen vannak. Amit az érzékszerv kisugároz azok alapjában véve ólom-utánhatások, az ólom hiányában. Az egész szervezetben, minden érzéki tevékenységnél megtaláljuk ezeket a kisugárzásokat Az idegi tevékenység, tehát az idegek funkcionalitása lényegében egy legyengült érzéki tevékenység, vagyis egy gyengébb sugárzás.

Mindebből láthatják, mi az oka annak, hogy „A lélek rejtélyei” (GA 21) című könyvemben azt kellett leírnom, hogy a tulajdonképpeni idegi-érzéki tevékenység igen nehezen magyarázható. Mindazt, amit most megbeszélünk, azt előzetesen kellett volna a könyvben tárgyalnom, leírnom.

Ha ezzel az ingázó, oszcilláló jelenséggel van dolgunk, ha tehát a sugárzás csak irányában meghatározott, akkor megvan az a funkció mely az emberi szervezet minden „légzésének” alapja, melytől valamennyi ritmikus tevékenység függ. A ritmikus tevékenység tehát egy ingázóvá váló mozgáson nyugszik, nem pedig a sugárzó konszolidálódott mozgásán. A fémek környezetében találunk ilyen mozgást, elsősorban az ón esetében. Ezen nyugszik az ón magas hatványaiban megnyilvánuló, az ember ritmikus rendszerére gyakorolt gyógyhatása. Ez a sugárzó és ingázó mozgás rendelkezik még egy harmadik modifikációval is, melynek különösen nagy jelentősége van.

Ez a harmadik modifikáció tartja látensen az irányt és az ingázást. Golyók szakadatlan képzéséből és megszűnéséből áll, melyek a sugárzás irányában jönnek létre, illetve szűnnek meg. Ezen erőkön nyugszik mindaz, ami az ember anyagcseréjében hat. A fémek közül pedig a vas az, mely ezeket az erőket különösen fejleszti. A sugárzó hatás harmadik metamorfózisaként a vas ezért hat az anyagcserehatás ellenében a vérben. Amennyiben az első metamorfózissal van dolgunk, akkor annak hatása elsősorban az Én-t érintő szerviekre észlelhető. Ha a második metamorfózisról van szó, akkor annak hatása szerviekben az asztráltest régióit érinti, a harmadik metamorfózis pedig az étertesttel kapcsolatos szervi hatásokra hat.

De menjünk most tovább. Mindazt, ami folyamatos golyósugárzásként létrejön, a felső emberből az Alsóba irányul, és itt folyamatos fogadtatásban kell, hogy részesüljön. Az egész ugyanis csak az éteriig jut el! De kérem, a fizikainak is fogadnia kell azt egy polárisán ható ellenerővel, másképpen a golyóképződést fogadnia kell a „golyóburkoló”-nak.

Nos, lehet, hogy a burkoló és a golyóképző egymással körülbelül egyensúlyt tartanak. Ez a normális esetben azáltal jön létre, hogy a felső emberből érkező, az Alsó hatásaival egyensúlyba kerül. Az egyensúly a szív torlódásában alakul ki. Ha az egyensúly problémákkal küzd, akkor a kiegyenlítő fémünk az arany lesz (Aurum). Az arany hozza megint létre az egyensúlyt a „beburkoló” és a Közép között.

Az aranyat az embernél akkor kell alkalmazni, ha cirkulációs és légzési zavarokat tapasztalunk, melyekre semmiféle magyarázatot nem találunk sem szervi szempontból, sem pedig a „másik organizmusból nem jöhet az ok. Ha ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a „másik organizmus” az okozó, akkor azt kell mondjuk: itt nem jön létre elég a „beburkoló” folyamattal szemben (a többnyire éteri-szellemi folyamattal). Ha ebben a bélfalon túli tevékenységbe kívánunk beavatkozni (a „beburkoló” folyamatról van szó) azt serkenteni kívánjuk, akkor rezet kell adagolnunk. A réz adagolásának szükségessége az alultápláltság esetén ajánlatos, amikor is melléktünetként cirkulációs problémák merülnek fel. Összefoglalva, ha a cirkulációs problémákat nem az alultápláltság következményeként kell beazonosítanunk, akkor az arany, ha pedig a cirkulációs bajok az alultápláltság következményei, akkor a réz a megoldás.

Persze a sugárzás más folyamataira is kell, hogy legyenek ellenfolyamatok, azaz anyagi ellenfolyamatok az éteri-szellemi folyamatok számára. Ha az oszcillációt kiváltó belső folyamat, abnormálissá válik, akkor a feldolgozás után a bél által felvettek kifelé „nyilvánulnak meg”. A szexualitásban jelentkező jelenség egyfajta sugárzás, mely az emberből indul ki és a 76. oldalon látható ábra szerint, azt mondhatnám a merkuriálishoz hasonló módon nyilvánul meg. Mindez látható a régi szimbólumok létrejöttében. Ami itt hatni kíván, annak ellene kell állnunk, ha nem kívánjuk elfajzását. Az anyagi képzőerőknek ellene kell állnunk, és a korlátok között tartás lényegében a Merkúr erőiben található. Egy olyan területre mutatok most rá, melyet már a korábbi kurzuson érintettem. Ha a most leírtakat az akkor elhangzottakkal összekötik, akkor a komplett folyamat áll Önök előtt. Ez pedig olyasvalami, ami az asztrálisba „játszik bele”, a létrejövő ingamozgás és annak ellenképei.

Nos, a tulajdonképpeni sugárzási folyamat az emberi szervezetben a legkülönbözőbb módon van jelen. Jelen van abban, ahogyan a bőr kifelé sugároz, benne van abban a folyamatban, mely a vizelet kiválasztást előidézi, tehát minden kiürítő folyamatban. Az embrió-folyamatban, amikor a gasztrula képződése a külsőből a belső felé fordul, akkor is ezzel a sugárzási folyamattal van dolgunk. Általában a polárisról beszélünk, ha valami a másik irányba nyilatkozik meg, itt azonban olyasmivel van dolgunk, mely a másik irányban nyilvánul meg, mégis azonos. Persze legyünk óvatosak, mert a világon semmit sem szabad sematizálni. Ha teóriákból indulunk ki, akkor egészen biztosan tévedést produkálunk. Ha tehát valaki azt állítja: a világban a polaritás hat, és erre sémát kreál, akkor előbb utóbb (ahogyan a tények során keresztül vándorol), anélkül hogy észrevenné, elérkezik egy pontra, ahol a sémája már nem érvényes. Ha ezt a tirannuszt egyszer megfoghatnánk, most a teóriák képzésének szörnyetegére gondolok. Mert ugyebár teóriákra van szükségünk ahhoz, hogy a tünemények területét valahogyan átfoghassuk. De ugyanakkor meg kellene lennie a bátorságunknak arra is, hogy esetenként elhagyjuk az elmélet vonalát, ha úgy tűnik nekünk, hogy az már nem érvényes. Mindezt a természettudományok területén is követni kellene. Ha például evolúciós elméletet követünk, akkor azt úgy kellene tennünk, hogy időnként elhagyjuk, módosítjuk, aztán megint visszatérünk hozzá. Ha az embert szeretnénk megérteni, akkor ahhoz kell magunkat tartani, amit az antropozófia mond. De ez sem tarthatja magát minden esetben, bizonyos pontokat elérve ki kell lépnünk belőle, és például az antropológiában kell utunkat keresnünk. Elhagyjuk tehát az antropozófia szellemi-lelki területét és áttérünk az érzéki-külső tünemények világába. Ezt az utat követhetik nálam is korábbi írásaimban, amidőn az egyiket a másikkal próbáltam meg „átfogni”. A balgák természetesen az ellentmondásokat látják mindezekben és ebből konstruálják meg ellenérveiket. A német újságok pedig aggódnak azon embertársainkért, akiknek nincsen véleményük semmiről, akik egy gyatra verekedést többre tartanak, mint egy antropozófiai disputát… no de nem kívánok ebbe belemenni.

Ott hagytuk el, hogy amit az ember szemügyre vesz, pl. egy sugárzást, azt le lehet írni. Mármost ennek a sugárzásnak kellene ellene hatni, mégpedig úgy hogy mindent igénybe veszünk, ami például az ezüst sugárzásában hat eredeti sugárzásunk ellen. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ezüstöt kenőcs formájában kell alkalmaznunk ahhoz, hogy például egy a bőrön kiütés formájában megjelenő belső sugárzás ellen felléphessünk. Injekcióban kell bejuttatnunk ezzel szemben akkor, ha egy a kiválasztással kapcsolatos tevékenységről, van szó. A kezelés módja éppen olyan fontos, mint a gyógyszer ismerete.

Az Önök által a kurzus menete során feltett kérdések közül szeretnék egy jellemző kérdést kiemelni, melyről azt gondolom, hogy a realitás talaján áll. Valaki azt kérdezte, hogy mi a véleményem arról a népies hitről, miszerint azok a nők, akik a havi ciklusukban vannak, a környezetükben lévő virágokra hervasztó hatással lennének. Ha tehát környezetük virágait megfogják, akkor azok hervadásnak indulnak. Nos, csak annyira van szükségünk ennek megítélésében, amit itt ezen a kurzuson már valamennyien megismertek az ember lényét illetően. Gondolják csak meg; ami a virágban hat, azt virágzásra készteti, az a Földön alulról felfelé törekszik. Ami az emberben ezt a virágerőt követi, az pedig fentről lefelé. Ez nem más, mint egy kozmológiai-szervi polaritás. El tudják hát képzelni, hogy mindaz, ami a növényben felfelé törekszik, az az emberben zajlóval ellentétes (lásd az ábrát).

A kettő között egyensúlynak kell uralkodnia, ez az eset a normális embernél. Amikor azok az erők, melyek fentről lefelé hatnak felerősödnek (ez az eset a havi ciklus ideje alatt), akkor az emberben a virágzó erőkkel szembenálló erők erősödnek meg. Lám milyen egyszerű „átlátni” ezen a problémán, ha a szellemtudomány szemléletmódját alkalmazzuk. A régi instiktív népi szemléletben mindez hosszú idő alatt alakult ki.

Egy másik kérdés, melyet Önök feltettek, a következőképpen hangzik: ha asztmával van dolgunk, mely görcsölődésen keresztül jön létre, és jellemző tünete hogy alul vértolulás, felül pedig vérhiány van, akkor mit tehetünk? Miről van szó egy ilyen asztma esetében? Nos, egy ilyen asztma esetén arról van szó, hogy az érzéki-idegi folyamat „lecsúszott” a légzési folyamatba. A légzési folyamatban egy „túlreakció” következik be, mert az érzéki folyamat „belecsúszott”.

Ennek most polárisán kell ellene hatnunk, a másik oldalról kell a dolgot megközelítenünk. Azzal, ami a természetből kívülről behatolt, szembe kell helyeznünk azokat az erőket, melyeknek iránya ellentétes. Ezt úgy érjük el, hogy a bőrön keresztül egy savfolyamatot vezetünk be, ami szénsav- vagy egyéb savas fürdők alkalmazását jelenti. Asztmás betegünk számára ez nagyon jót tesz majd.

További kérdés hangzott el a blenorrhoe esetében alkalmazott tej-injekciókkal. Összevethetik ezt mindazzal, amit a tejkiválasztással kapcsolatban elmondtam Önöknek. A tejkiválasztás sem más, mint egy „lecsúszott” érzéki folyamat. Itt egy folyamat folytatódik az injekcióban, mely a szervezetben már megkezdődött, tehát ha injektálják, hatni tudnak egy hasonló dolgokon nyugvó folyamat ellenében. Az egész dolog meglehetősen empirikusan jött létre, nevezetesen egyszerű próbálkozásokon keresztül. Rá kell éreznünk a folyamatok metamorfózisára, a metamorfózisok olvasata rendkívül fontos a dolgok valódi megítélésében.

Felmerült egy kérdés a megfázásokkal kapcsolatban is, vagyis mindennel kapcsolatban, amit így nevezünk. Hát kérem, ebben az esetben is az érzéki tevékenységnek a légzésbe történő „belecsúszásáról” van szó, a fellépő kiválasztódások csak reakciókként alakulnak ki. A szervezetben történik valami, ami az organizmus mélyén zajló idegi-érzéki- és az anyagcsere tevékenysége közötti szakadatlan kölcsönhatást a felszín felé mozdítja el. Az ilyesmit úgy tudjuk megfelelően kezelni, hogy pakolásokat és ehhez hasonlókat alkalmazunk kívülről, melyek segítségével az idegi-érzéki tevékenységet oda „toljuk”, ahonnan jött. A bebugyolálás nem más tehát, mint az idegi-érzékinek a szervezetbe történő „visszatuszkolása”. Arról is érkezett kérdés Önöktől, hogy hogyan viselkednek az izomerők a csonterőkkel szemben. Az izomerők és a csonterők úgy viszonyulnak egymáshoz, hogy az izmokban a mozgáshoz létrejövő erők a csonterőkben „halnak el”. A csontok ugyanis átváltozott izmok, persze nem genetikai, hanem idealizált értelemben. Az izmok és a csontok között (vagy éppen a csontok és a porcok között) nem lehet genetikai összefüggést találni. Bunge például rámutat arra, hogy milyen nehézségekkel keli megküzdeni egy ilyesfajta összefüggés tanulmányozásakor. Nem mondja el ugyanakkor, hogy ezek a nehézségek honnan származnak. Nos, onnan hogy ebben az esetben is egy metamorfózissal van dolgunk. Gondoljanak csak arra a fázisra, amikor az izomképződés még nem ment át a szervileg-láthatóba. (lásd az ábrát, piros).

Ugyanerről van szó a porcképződésnél is, ahol az izom-és csontképződés még differenciálatlanok (világos, hell). A differenciálatlanság állapotát a folyamatok egyidejű differenciálásakor polaritásában rendkívül nehéz „megfogni”. Egy külső genetikai metamorfózist csak akkor vagyunk képesek konstatálni, ha átmenetében (az egyikből a másikba) lényegében még nem a polaritás hat, hanem megmarad az irány. Ha a polaritás rögtön hatni kezd a differenciáláskor, akkor egy teljesen más kép áll elő, mely az előzőhöz egyáltalán nem hasonló. Volt még pár kérdés, melyek tárgyalása a következő órában történik majd. Van itt azonban egy kérdés, mely konfúz területre vezet, és melyet lehetőleg nem volna szabad analogizálni. Az ízletes, tehát az édes, keserű, savanyú, lúgos és sós spektrumáról van szó, és arról hogy lehetséges volna egy ízlelési spektrumot konstruálni, melyet persze rögtön követ a szaglás spektrumának megkonstruálásának lehetősége. Ezen dolgok esetén tényleg az a helyzet, hogy nagyon kevés objektív dologgal találkozunk, szemben a szem, vagy a fül által érzékeltek esetén. A szem és a fül esetében olyasmivel találkozunk, melyek az éteriben nyilvánulnak meg. Az ízletes és a szaglás pedig olyasmivel áll kapcsolatban mely anyagi folyamatokkal, anyagi hatásokkal függ össze. Utóbbi érzéki folyamatokban tehát a robosztusabbhoz tarthatjuk magunkat, mely végül az anyagcserében is kifejezésre jut. Van itt még egy kérdés, amelyre ki szeretnék térni, az összes többit majd a következő órában tárgyaljuk meg. Egy kérdésről van szó, melynek elvi jelentősége van: képes-e az ember arra, hogy jódot, kinint, arzént vagy más gyógyszert „produkáljon”, anélkül hogy bevenné azt? Nos nézzék, ez a kérdés az emberi szervezet mélységeibe vezet el bennünket. Az anyagokat ugyanis nem vagyunk képesek előállítani, de képesek vagyunk a megfelelő folyamatokat létrehozni. Példaként itt van az ólom esete, természetes hogy nem vagyunk képesek ólmot magunkban létrehozni, de igenis képesek vagyunk arra, hogy az ólomfolyamatot az éteriben előállítsuk, és azt a fizikai testbe kisugározzuk. Arról van tehát szó, hogy a fémesből kiinduló sugárzási folyamatot „fogjuk be” fém nélkül.

Ha persze valaki leragad az allopatikus gondolkodásmódnál, akkor mindezt sohasem fogja megérteni. De vegyük a következő példát: a fogképző folyamatban a magnézium sugárzó folyamatai játszanak szerepet. Ezek olyan erők, melyek az egész emberi szervezetre kiterjednek, mert a fogak az egész szervezet által „lökődnek ki” az emberből. Alkalmazzunk példaként egy magnéziumsót, mondjuk kénsavas magnéziumsót, mégpedig úgy hogy az allopatikustól eltekintve erős hígításban, magasan hatványozva adjuk be. És akkor kettős hatást érünk el. Egyrészt itt van a magnézium hatása mely alapjában véve megszűnik a fogakon túl, a normális embernél a magnézium erői a fogakon túl „megállnak”. Ahhoz, hogy tovább hassanak, szükség van egy impulzusra, hogy az egész embert áthassák. Ez azáltal válik lehetségessé, hogy egy sót, egy kénsavas sót használunk, mely a magnézium sugárzását a fej erőibe továbbítja, majd onnan azok megint visszasugároznak. És tényleg létrejön egy az éteriből kiinduló, az éteriben homeopatizáltan megmaradó folyamat, melyben már csak az erők vannak jelen, ahol az anyag már nincsen jelen, mindegy milyen anyagból indultunk ki. Önök tudják, hogy empirikus alapon használjuk a kénsavas magnéziumot, de ebben az esetben a kénsav csak feleannyira fontos. Itt a magnézium erőiről van szó. Az elmondottakhoz még annyit tennék hozzá: ahhoz hogy a hatásokat megértsük, a megfigyeltekből az egyes eseteket ki kell ragadni. De azután rögtön megint az egészet kell együtt látnunk. Az előadás során azt reméltem, hogy Önök képesek a dolgokat együttesen szemlélni. Ha nem, akkor most elmondom hogyan lehetséges ez. Megkérdeztek engem Morbus Basedow ügyében. Gondoljanak csak arra, amit az első euritmia órán elmondtam Önöknek! Arra utaltam, hogy a pajzsmirigy valami olyasmi, mint egy agyvelő, ami nem tudott kifejlődni. Ha tehát tudják, hogy a pajzsmirigy egy kifejletlen agyvelő, és ismerik azokat az erőket, melyek a Basedow-kór esetében arra hatnak, akkor rájönnek, hogy valami olyasmit kellene itt alkalmazni, mely az ember túlzottan fejjé válását megakadályozzák. Ekkor lassan feldereng számunkra, hogy ilyen esetekben egy ésszerű mozgás, egy harmonizáló mozgás rendkívül jótékony hatású lehet. Önök remek eredményeket érhetnek el egy kitörő Basedow-kór esetén, ha azt alkalmazzák, amit az euritmia órán megbeszéltünk. Ez kérem itt az összefüggés.

A dolgokat ezzel semmi esetre sem kívánom lezárni, inkább remélem, hogy alkalmunk lesz egyszer e témát folytatnunk.

9. – Dornach, 1921. április 18.

[Az euritmia összefüggése a kozmoszból alakított emberi lény terápiás elemeivel. A gyógyeuritmia.]

Amit ma az euritmiával kapcsolatban Önöknek el szeretnék mondani, azt együtt kell kezelniük mindazzal az ismeretanyaggal, mellyel ki-ki rendelkezik. Hogy ez pontosan hogyan történjék, az majd útközben adódik. De éppen akkor, ha egy ilyen szellemi-testi folyamatba pillantunk bele, mely az euritmia esetében zajlik, akkor kénytelenek vagyunk a mélyebb szellemi-fizikai összefüggésekre is utalni. Emiatt szeretném a következőkre felhívni figyelmüket.

Először figyeljük meg az emberen kívüli világfolyamatot, melyet általában csak részleteiben érzékelünk, anélkül hogy a belső tevékenységre ügyelnénk. Gondolják csak meg mit jelent valójában a Föld létrejötte: a bolygók szférájából hat egy képző-tendencia, ezen kívül hat még egy a bolygószférán kívüli hatóerő, mely szakadatlanul sugárzó, egyes erő-entitásokban nyilvánul meg; a Földre sugárzó kozmikus erő. Ezeket a kozmikus erőket ebben az Összefüggésben úgy foghatjuk fel, mint olyan erőket, melyek a Föld centruma felé irányulnak és létrehozzák mindazt, ami a Föld kívülről nézve. A Föld összes fémiségét tekintve azt kell, hogy mondjam, hogy az nem a belsejéből képződött, hanem a kozmoszból érkezett ide. A kozmosz erőit, melyek az éteriben hatnak, nem képzelhetjük el a bolygószférából érkezőnek, a bolygók inkább azért vannak jelen, hogy ezeket az erőket módosítsák. A kozmosz erői a valódi képzőerők, ezek hatnak kívülről a Főidre. Gondolják csak meg: képzőerők, ezek azok az erők, melyekkel szemben azon erők állnak melyek a képzőerőket felveszik és rögzítik. Ezek egy középpont körük gyülekeznek, mely körül a Föld képes majd létrejönni. „Rögzítő erőknek” nevezhetném ezeket, nézzék meg az ábrát.

Az emberben ezek az erők olyanként vannak jelen, melyek a szerveket képezik. Eközben a kozmikus képzőerők a szerveket a szellemi-éteri világból „csúsztatják át” a fizikai világba. Ez egy olyan folyamat, mely ellentétben van a magnézium, a fluor lekerekítő csúsztató erőivel, melyet úgy mondhatnám kézzel meg lehet fogni. Másrészről olyan folyamat ez, mely mindenütt jelen van. A fogaknál alulról felfelé hat lekerekítően, fellép elölről hátrafelé, hátulról előre, vagy felülről lefelé kerekítően is. A folyamatot megint csak akkor láthatják maguk előtt kézzelfoghatóan, ha elképzelik, ahogyan egy golyószerű előre kezd mozogni (lásd az ábrát).

Két folyamatot látunk itt, ez egyik az előremozgás tendenciája, a másik a golyóképződésé. E két folyamat között fekszik belül a kiválasztási folyamat mely közvetítő szerepet játszik a kiválasztás és a kiválasztás eredményét felvevő között, ami végül is a kiválasztási folyamat értelme. Végül is ez egy „felvétel”, mely egy befelé történő kiválasztáson nyugszik (reszorpció).

Egy ilyen kiválasztási folyamat kézzelfoghatóvá tehető, ha arra gondolunk hogy a másik oldalon az található, melyet a szén szakadatlanul kiválasztani kíván (lásd rajzon a narancs részt, orange), és mely a szénsavképzésébe kerül felvételre az „elől lévő” légzés során. E jelenség mögött folytatódik egy ilyesfajta kiválasztási folyamat. Ha pedig még lejjebb megyünk az anyagcsere-végtagrendszer folyamatába, akkor ott találjuk az igazi rögzítő folyamatot. Ez a rögzítő-folyamat azonban a másik irányban is jelen van. Ha a szemet figyeljük meg, kézzelfoghatóbb a dolog. A szem kívülről befelé képződik (gondoljanak az embriológiára), de rögzítésére belülről kerül sor. Miközben az emberbe szellemi-lelki módon hatolunk be, tehát a szellemi-lelki szervekhez közeledünk, akkor ezt a rögzítő folyamatot találjuk az észlelőszervekben.

Ez az a leszálló folyamat, mely egészen a szervképzésig vezet el (lásd a fenti ábrát és hozzá az alábbi sémát.)

képzőerők
intuíció
kiválasztási folyamat
inspiráció
rögzítés
imagináció
észlelési folyamat

A legalsó szinten találjuk az észlelet folyamatát, a megtárgyiasult észlelést. Ha ez tovább képződik, akkor az észlelet bezáródik a rögzítés előtt, és imaginációvá válik. Ha az imagináció továbbfejlődik, akkor a kiválasztó folyamat bezáródik és inspirációvá válik. S ha az inspiráció továbbfejlődik a kiválasztó folyamat ellenében, és tudatosan beleütközik a képzőfolyamatba, tehát „átlátja” a képződést akkor intuícióvá lesz. A lelki élet ezt a fokozatrendjét továbbfejleszthetjük a tárgyias észlelettől az imaginációig, az inspirációhoz és az intuícióhoz.

Ennek a lelkiekben fejlődő folyamatnak az alapja egy létfolyamat. Eddig a létfolyamat megfordításával volt tehát dolgunk. A létrejöttei állunk szemben, és onnan indulunk el a fordított irányban, a képzés a leszálló irányban történik. Mindaz, tehát amit észleletként és felismerési erőként imaginációkban, inspirációkban és intuíciókban hozunk létre, annak mindig vannak ellenhatásai a képzőerőkben, a kiválasztási folyamatokban és a rögzítő folyamatokban.

Az elmondottakból láthatják, hogy az emberi szervezetben a fordítottja igaz annak, mely a létrejövés, a megalkotás esetében volt. Meglátják majd, hogy amit az imaginációnál elérünk, azok ugyanazok az erők, melyek a saját tudatunk nélkül is jelen vannak a növekedési tünetekben, melyek a plasztikus növekedési jelenségek valódi okai. Amikor az inspiráció magasságába érünk, akkor azokat az erőket tapasztaljuk meg, melyek az ember lélegzésénél válnak inspiratívvá, ott hatnak plasztikusan alakítóvá. Ha pedig az intuíciót elérjük, akkor elérjük azt a hatót, mely plasztikus formáink között szubsztanciális bölcsességként működik a külvilágból érkezvén. Amint láthatják, az embert a kozmoszból látjuk teremtve, és ha most korábban nyert ismereteinket alkalmazzuk, akár az anatómia, akár a pszichológia területéről származzanak is azok, akkor így már kezdjük megérteni a szerveket és funkcióikat. Abban, ami az emberben plasztikusan hat, ami az emberben normális, mondhatnám azt „átplasztizálja”, a másik oldalon a konszonáns mozgásokban él. Ahogyan tegnap mondottam, tudattalan imaginációs erőként hatja át a szervezetet. Amint látják a konszonánssá tevő euritmiai erők a hiányos képzőerőket, a gyenge plasztizáló erőket ragadják meg, és a helyes arányokba segítik azokat.

Nézzünk meg tehát egy gyermeket, melynél a plasztika hiányos, vagy úgy is mondhatnánk, hogy burjánzik. Mit jelent az, hogy a plasztika burjánzik? Azt jelenti, hogy a plasztika centrifugálisan hat, ezzel naggyá teszi a fejet, és mivel a fej nagy, nem képes helyes imaginációs erőkkel megtelni. Ezeket kell pótlólagosan odavezetnünk, tehát konszonáló euritmiát alkalmazunk,

Van itt előttem egy kérdés Önöktől, mely így hangzik: Egy kétéves, egyébként egészséges fiúcskának nagy a feje, ami azonban még nem tekinthető vízfejnek. Nos, ez az eset éppen az euritmiai megoldás után kiált. Egy alapos morfológiai megfigyelés direkt utal az euritmiás kezelésre. Vagy egy másik eset: egy tizenkét éves fiú, akinek növekedése feltűnően visszamaradt anélkül, hogy bármilyen szervi okot találnánk. Ellenben gilisztái vannak, és bár intelligens, szellemileg hamar kimerül. Egy rendkívül érdekes tünetkomplexum, melynél minden arra mutat, hogy nincsen elegendő imaginatív erő jelen, a plasztikus szervi erők burjánzanak a hiányzó belső plasztikuslelki erők jelenléte híján. A lelki-plasztikus erők pusztítják el a parazitákat ugyanis. Vessük tehát alá őt konszonáló euritmiának, és ezzel a megfelelő ellenszerről gondoskodtunk páciensünknél. Az elmondott esetekből pontosan kiderül, hol vagyunk képesek a tünetekre euritmiával reagálni. Ha a tünetek bonyolultabbak, akkor is kitűnő eredményeket érhetünk el, amikor egy anyagi-terápia már nem képes javulást kiváltani.

A következő érdekes kérdést tették fel nekem: egy ötéves gyermek a páciensem, aki a forradalmi események során lőtt sebe következtében sok vért veszített; két évvel ezelőtt pedig az ízületek deformációja lépett fel. Olyan dolgok ezek, melyek később a felnőtt korban sápkórra és ehhez hasonlókra vezetnek. Hogyan lehetne terápiásán a tüneteket kezelni? Nos, itt vannak az ízületi deformációk. Ez már a plasztikus erők kifelé történő hatása, melyek nem képesek belül maradni, kifelé sugározva hagyják el az embert, ahelyett hogy belül hatnának rá. Ezek az erők eminens módon lesznek visszafordítva a konszonáló euritmia alkalmazásával. Itt ugyanis a hatékony, objektív módon ható imaginációt hívjuk életre, mely a deformációkat kiegyenlíti. A jövőben az emberiség fokozott módon lesz hajlamos deformációkra, mert a normális alakzatot létrehozó erők nem jönnek létre kényszermentesen. Az ember szabaddá válik; annyira szabaddá, hogy ez alakzatát illetően is megvalósul, de ezzel a szabadsággal élni kell tudnia. Meg kell tehát kezdje az imaginációk előállítását, melyek mindig a deformáció ellen hatnak.

Most nézzünk valami újat, eddig hiányos imaginációkról beszéltünk, de tegyük fel, hogy most hiányos objektív inspirációval van dolgunk, mely a ritmikus rendszer deformációjában nyilvánul meg. A ritmikus rendszer deformációja abban nyilvánul meg, hogy az objektív inspiráció, melynek befelé kellene hatnia, a ritmikus rendszerrel nem a helyes módon találkozik. Ebben az esetben a vokalizáló euritmia hoz megoldást. A vokalizáló euritmia a benső rendellenességeire hat, melynek nincsenek morfológiai elváltozásai, mint a már említett deformációk.

Korábban említettem, hogy az ízületek deformációja esetén a konszonáló euritmia terápiája kerül alkalmazásra, mely az imagináció serkentésével a belső légzést aktiválja. Ez azt jelenti, hogy a kívülről befelé haladó, a bélfalon túli szervek felé irányuló légzés erősödik, a tüdő, a vesék, a máj stb. részére. Ha konszonáló euritmiát alkalmazunk, akkor a hátsó fej, a tüdő, a vesék szikrázó, szikrákat szóró reakciókba kezdenek, ami szellemi-lelki reakciót jelent arra, ami kinn a konszonálóban történik. Ezekben a szervekben az egész ember tündöklő ténnyé válik, a kivitelezett mozgások belülről mindig újabb fényeket váltanak ki. Bizonyos konszonáló mozgásoknál létrejön a vese kiválasztó folyamatának fényképzése, egy képet látunk, mely megfelel a vese kiválasztó folyamatának. Mindez a konszonáló euritmia eredménye, mely áthat a tudatalatti imaginációba. Az egész folyamat, melyben ez a rész tündökölni kezd, ez ugyanaz a folyamat, melyet a réz folyamatánál láttunk. Ez az a pont, ahol egyeseknek problémái vannak, melyek meghatározott tünetekben nyilvánulnak meg.

Tegnap értesültem bizonyos betegségformákról, melyeket rendkívül érdekes festményeken keresztül ismerhettem meg. Azt kérdezték tőlem, hogy vajon ezek a festmények okkultak-e? Igen, bizonyos értelemben ezek a festmények okkultak, de ezekről a dolgokról rendkívül nehéz beszélnem. Ezek a dolgok ugyanis objektív-fixáit vesefények, egy objektív fixált vizelet-kiválasztási folyamat képei. Ha ez a beteges folyamat bizonyos embereknél beindul, azaz fénytüneménnyé válik, amikor a vizelet-kiválasztás „dadogni kezd”, tehát egy kiválasztási tevékenység betegsége jön létre, akkor a vesék elkezdenek tündökölni, a páciensnél egy befelé irányuló látnoki képesség jön létre, aminek nyomán elkezd vadul rajzolni, festeni. A festett színek szépek, külsőleges formális értelemben szép színeket látunk, amire azt lehet mondani: ó igen, valami szépet festettél, ez ugyanis nem más, mint a te eldugult vizelet-kiválasztásod. Biztosíthatom Önöket, hogy az eldugult vizeletkiválasztás vagy az elnyomott nemi vágyak mindig az anyagcsere rendellenességeibe torkollanak. A különösen misztikus természetű rajzok és festmények az ember számára, éppen csak elviselhető betegségeinek megjelenési formái.

Amint látják, az antropozófiai orientáltságú szellemtudomány nem misztikus, mint ahogyan azt sokan gondolják, mivel semmiféle illúziónak nem engedi át magát. Inkább azt mondanám, hogy kutatja a misztikusnak tűnő dolgokat, de egyesek ezt is rossznéven veszik tőle. Tőlem például rossznéven vették, amikor nyilvános előadásokon odáig merészkedtem, hogy Mechtild von Magdeburg poetikus verseit, vagy Szent Teréz festett képeit olyan folyamatok eredményének tekintettem, melyek a visszafojtott szexualitás következményei. Természetes, hogy az emberek számára kellemetlen egy Mechtild von Magdeburg, vagy egy Szent Teréz, akik erőteljes szexualitással rendelkeztek, melyet (mert számukra is túlzottan soknak bizonyult) elfojtottak. Ennek következtében bizonyos anyagcsere-cirkulációs folyamatok jöttek létre, melyek reakcióikban, költeményekben fixálódtak. Igen, a dolgok magasabb szempontból szemlélve igen mélyre hatolhatnak be a lét titkaiba, a gond csak az hogyan tudunk a magasabb szempontok színvonalára lendülni. Ehhez tudnunk kell egyet s mást azokról a sajátos folyamatokról, melyek tündökölni kezdenek a bensőben, ha kívülről euritmiát „adunk”, Ezek a belső folyamatok aztán fixálódnak egy megírott versben, konszonálódó vagy éppen vokalizáló módon. És e kettő kereszteződik egy harmadik eseménnyel, a külső mozgásokhoz társul a „néma belső beszéd”. Amennyiben ez a folyamat nem „izzadja ki magát” versekben, hanem kísérőjévé válik az euritmiai folyamatnak, akkor nem misztikus feljegyzésekről beszélünk, hanem egy az embert egészségessé tevő folyamatról. Ha tehát euritmizálunk, akkor mondogassuk a páciensnek: hallgass jól oda, tudatosítsd a hallottakat úgy, ahogyan téged elérnek, hagyd az erőket felszállani a külső képzőerőkhöz, a külső, objektív intuíciós erőkhöz. Ha hatni kívánunk arra, amit az emberben maradékként találunk a születés és a halál között „be nem fejezettre” (amit a materializmus öröklésnek nevez), mely azonban a mi felfogásunk szerint nagyrészt a pre-egzisztenciális létből ered (nevezhetjük ezt születési hibáknak, vagy defektusoknak is), akkor különösen fiatal korban az euritmia eszközéhez kell fordulnunk, és a pácienst fel kell szólítanunk: tedd magad előtt egészen világossá, amit kívülről hallasz! Ezáltal elűzzük azokat a tendenciákat, melyek belül fixálódni kívánnak, melyek misztikus jelekben, vagy misztikus költeményekben óhajtanak megnyilvánulni. A folyamat így éppen hogyan hozzákapcsolódik a külső költeményhez, a fordított folyamat áll elő. Az igazi misztikus pontosan tudja, hogy az ember éppen a szép abnormálisát reflektálja, azt, ami elgondolkodtató a szépben. Ezzel szemben, a külső világban megélt „szép” a bensőben egyáltalán nem jelenik meg nagyszerű képként, ellenkezőleg sematikussá válva jelenik meg, absztrakttá válik, mint ahogyan minden rajz absztrakt. És éppen ez az egészséges, ez az, amire szükségünk van.

Ha meggondoljuk, hogy pl. Mechtild von Magdeburg jó költeményei után euritmizált volna, akkor talán egész misztikus sorsától megkíméltetett volna. Ha egy ponthoz érünk, akkor persze állíthatjuk, hogy a Jó és a Rossz bizonyos értelemben megszűnnek. Ekkor jutunk el Nietzsche moráltalan „túl a Rossznak és a Jónak” szférájába, ahol nem mondhatjuk filiszteri módon a Magdeburgi Mechtildekre, hogy süketek és bénák voltak. Másrészről bizonyosak lehetünk abban, hogy az érzékfeletti világból gondoskodnak arról, hogy a bennünk burjánzó megfelelő összefüggésben marad az érzékfelettivel.

Van itt még pár dolog, amire talán marad időnk, vegyük tehát a következő kérdést: Lehetséges-e, hogy az euritmiai gyakorlatokat racionális légzéssel támogatjuk? Ez nem kell, hogy mindjárt Hatha-jóga gyakorlat legyek. Nos, a következőket fűzhetném ehhez a kérdéshez: A racionális légzésgyakorlatok és az euritmiai gyakorlatok összefüggését az emberi természet ismeretében kell megvizsgálnunk. Észrevesszük, hogy a vokalizáló euritmia következtében a légzés ritmusa megváltozik. Kényelmetlen helyzetbe kerülünk akkor, ha sablonos választ kell adnunk a fenti kérdésre, először próbáljuk meg megfigyelni a dolgokat. Az egyes individuális esetben meg kell figyelnünk a légzés ritmusának változását az euritmia hatására, és fel kell hívnunk a páciens figyelmét arra, hogy ezt a tendenciát tudatosan folytassa, kövesse. Ma ugyanis már nem vagyunk a régi keletiek helyzetében, akik (a fordított úton járva) az ember tudatát előírt légzésgyakorlatokkal kívánták befolyásolni. Az ilyesmi ugyanis a legtöbb esetben belső „sokkra” vezet, melyet mindenképpen el szeretnénk kerülni. Inkább azt kellene megfigyelnünk, amit az euritmia, nevezetesen a vokalizáló euritmia mutat a légzés folyamatára történő befolyásával. Ha ezt megfigyeltük, akkor a későbbiekben a légzésgyakorlatokkal növelhetjük az euritmia által kiváltottakat. Meglátják majd, hogy a légzésfolyamat igenis individuális, azaz páciensenként különbözően alakul.

Nos, tisztelt barátaim, ezek voltak azok a kérdések, melyek megválaszolhatóak voltak. Sajnos van néhány kérdés, melyekre idő hiányában nem tudok válaszolni.

A végén még szeretnék Önöknek kedves barátaim valamit elmondani. Arról van szó, hogy ha felfogásunk teret nyer majd, akkor rendkívüli ellenállással kell számolniuk a többi orvos részéről. Hallatlan meggyőződésre és átütő erőre lesz szükség, ha ezt az ellenállást meg akarják majd törni. A kurzus vége felé szeretnék még valamit mondani, mely az én helyzetemet világítja meg. Semmi módon nem szeretnék sem a medicina területén, sem a páciensekkel szemben a gyógy-folyamatokba beavatkozni, szerepemet mindössze a megbeszélésre, a tanácsadásra kívánom korlátozni. Mindezt már az első Medicina kurzus alkalmával is elmondtam. Sajnos az antropozófusok sem mentesek az egoizmustól, és így egyes esetekben szem elől téveszthetik mozgalmunk szentségét. Mozgalmunk szentsége abban áll, hogy nem az egyes személyes inspirációja, hanem az egész emberiség gyógyászatának jobbítása áll célként előttünk. A legtöbb esetben azt mondhatjuk az egyes eseményekre, hogy az, ami itt, vagy ott elhangzott az egy hazugság. A dolgok belső antropozófiai összefüggéseibe beavatottak alkothatnak ilyen biztos véleményt, de nem avatkozhatnak bele a gyógyászati folyamatokba, ez az orvos dolga. Szeretném remélni, hogy az általam (sajnos gyakran csak szegmentszerűen) elmondottak Önökben tovább erjednek majd a gyógyászat előnyére. Remélhetőleg lesz lehetőségünk a most már másodszor elkezdettet valamilyen formában tovább folytatni. Ezzel az óhajjal zárom szemlélődéseinket kedves barátaim. Nagy örömömre szolgált Önökkel együttműködnöm, és remélem sikerült ezzel a medicina tudományát valamelyest gazdagítanunk!