Barion Pixel

GA316

A gyógyítás művészetének elmélyítése

Előadások orvosok és orvostanhallgatók számára
8 előadás, 1924. jan. 2-9., és 5 előadás, ápr. 21-25., Dornach

Impresszum

Tartalom

– Dornach, 1924. január 2.

[A körvonalazottan elképzelt emberkép illúziója. A fizikailag körvonalazott ember. A folyadékember, amelybe az ember éterteste avatkozik be; a levegőember, amelybe az asztráltest hat; a hőember, amely áthatja az emberi szervezetet. Rá az én hat, míg a többi szervezetre a hőember, az én tehát közvetetten hat. Ezzel valóban megérthetjük a lélek és a test viszonyát, mivel a lelki történések a hőéterre, és ezen keresztül a szervekben hatnak. A megbetegedés lehetősége az emberi szervezetben rejlik. A gyógyítás lehetősége a természetes folyamatokban van, amelyek átvehetik az ember folyamatait: étertest, asztráltest, én. A lény magasabb tagjainak felhívása a gyógyításra. A természettudományban más szemléletet kell bevezetni, az eleven kozmosznak megfelelően. A hangyasav és a fügeérlelés, illetve méztermelés példája. Szükség van a természet iránti érzék kifejlesztésére a mikroszkópozásnál is. Figyelembe kell venni a nem viszonylagos méretarányokat. Pillantás a méhkas valódi természetére.]

Legelsőként arról szeretnék beszélni Önöknek, ami az orvosi tanulmányokra vonatkozik. Hiszen az orvosi tanulmányokat ma úgy végzik, hogy azok a természettudományos világnézetre épülnek, jobban mondva olyan természettudományos értelmezésre, amely nem vezet el az emberhez, amely ma egyáltalán nem alkalmas, hogy bármit is mondjon az emberről. És a fiatal orvosok tulajdonképpen így közelednek a beteghez, és anélkül jutnak el a beteghez, hogy bármilyen valódi elképzelésük lehetne az egészséges emberről. Mert látják, ha azzal az elképzeléssel tanulják először az anatómiát, a fiziológiát, hogy az emberi szervezetben a szilárd körvonalakkal megjelenő szervek és szervrendszerek a lényegesek, mint a csontrendszer, az izomzat, és ha hozzászoktak, hogy ezeket a rendszereket olyan szilárd körvonalakkal lássák, mint ahogyan általában azokat ábrázolják, akkor ezzel az ember egészen téves szemléletéhez jutnak. Mert az, amit az ember ilyen módon lerajzol, és így ábrázolva is képzel el, amihez a megismerésének tartalmaként jut, az valójában állandó létesülési folyamatban van, folyamatosan felépül és leépül, folyamatosan létesül, folyamatosan keletkezik és elmúlik. És ha szemügyre vesszük ezt a keletkezést és elmúlást, nyomban kiderül, hogy az emberi szervezet vonatkozásában az élesen körülrajzoltról át kell térnünk a folyékonyra, a nem körvonalazottra, hogy az embert, hogy úgy mondjam, egy áramlat eredményeként kell elképzelnünk, amely bizonyos pontokon elidőz; ahhoz tehát, ami mindazonáltal az ember legcsekélyebb része, hozzá kell tegyük a folyadékembert: ha szabad így kifejeznem magam, azt az embert, amelyik már nem tartozik azoknak a törvényeknek a hatálya alá, amelyek alá az élesen körvonalazott testek tartoznak. Ma az anatómiaifiziológiai elképzelések alapján az a szokásos elképzelés alakul ki, hogy ha folyadékot veszünk fel, hogy a szomjunkat oltsuk, és azután ugyanabból a folyadékból egyre többet veszünk fel, akkor ez a folyadék, mondjuk, miután az ember megivott egy pohár vizet, negyedik, ötödik pohár vízként ugyanazon a folyamaton megy keresztül a szervezetben, mint amelyiken az első. De ez nem igaz. Az első pohár víz bonyolult folyamaton megy át, amíg csillapítja a szomjat, a második pohár víz, ha már nem olyan nagy a szomjúság, e nélkül a folyamat nélkül sokkal gyorsabban megy át a szervezeten, mint az első. Egyáltalán nem járja be azokat a bonyolult utakat, mint amelyeket az első járt be, és a második pohár víznél sokkal inkább a folyadékemberben való egyfajta egyszerű továbbáramlással van dolgunk, hogy most csak elnagyoltan fejezzem ki magam.

És így azt kell mondanunk, hogy a valódi ember-megismerésnek először az élesen körülrajzolt szervekkel kell számolnia, de azután azzal is, ami a szervezetben áramlásban van. Persze utalnak erre is, ami áramlásban van, de úgy utalnak rá, hogy a mozgásban levő nedvek, egyáltalán a folyékony konfiguráció az emberi szervezetben csak a dinamika vagy a mechanika törvényei szerint érthető meg. Nem igaz, hogy ez így van, ugyanis abban a pillanatban, hogy a folyadékembert vizsgáljuk, a folyadékemberbe az ember éterteste avatkozik bele.

Csupán az ember fizikai teste az, ami az atlaszokban, anatómiai könyvekben látható anatómiai rajzokra vonatkozik. Itt azonban el fognak tekinteni attól, ami a folyadékáramlás az emberi szervezetben. Az emberi szervezetben a folyadékáramlás nem függ a földi erőktől; földi erők is hatnak rá, de lényegében nem függ a földi erőktől, sokkal inkább azoktól a bolygóerőktől, amelyekről az előadásban beszéltem1. Így azt kell mondanunk, mindaddig, amíg pontosan körvonalazott szervekkel és szervrendszerekkel van dolgunk, csakis a Föld erői vannak figyelembe véve. Abban a pillanatban, hogy azzal van dolgunk, ami kering, legyen ez a tápnedv vagy a már vérben átalakult tápnedv keringése, irányító erőkként nem a földi, hanem a bolygóerőkkel van dolgunk. E dologra még részletesebben visszatérünk. Most csak az alapelvről van szó.

Így a szilárd embert lényegében a fizikai testhez, a folyadékembert az étertesthez rendeltük hozzá. Az emberi szervezetben részt vesz a levegőszerű is, a gázjellegű, mégpedig jóval inkább, mint azt sokan gondolják. Ha a gázszerű alakító, éltető módon jelen van a szervezetünkben, akkor ez teljesen az asztráltesttől függ, úgy hogy például az ember légzését a maga fizikai megnyilvánulásában az asztráltest tevékenységeként kell értelmezni.

És hogy éppen a negyedik embernél, a hőembernél – tehát a fizikai emberről beszélek, aki a fizikai testhez van rendelve, a folyadékemberről, aki az étertesthez van rendelve, a gázszerű emberről, azaz minden gáz- vagy levegőszerű tevékenységről, amely az asztráltesthez van rendelve -, a hőember vonatkozásában egy pillanatig sem kétséges, hogy abban a térben, amit az ember fizikailag elfoglal, sőt még azon kívül is, differenciált hő van. Ha a fül mögött mérik meg vagy a hónaljban, egészen differenciált hőszervezetet találnak. A hőfokok mindenütt különbözőek. Éppen úgy, ahogy azt mondhatják, a máj az emberben egy bizonyos helyen van, úgy arról is beszélhetnek, hogy a bél-szervek egy teljesen pontosan meghatározott helyen vannak; mindkettőnek egészen különböző a hőmérséklete. A máj hőmérséklete teljesen más, mivel a májnak egészen különleges hőszervezete van. Ez a hőszervezet eredetileg az én-szervezethez tartozik. De tulajdonképpen csak most van lehetőségük elképzelni az embert, amennyiben is szilárdként, folyékonyként, gázneműként és hőszerűként magában hordja az egyébként a Földön található anyagokat. A hőszerű irányítása az én-szervezetből történik. Nos azonban, ha valaminek van egy bizonyos hőállapota, akkor ez a hőállapot arra hat, amit az illető hő áthat, és itt jutunk el az én-szervezet valódi állapotához. Az, amit egyébként az én-szervezet az emberi szervezetben tesz, a hőszervezet kerülőútjain történik. Tegyük fel tehát, hogy járok, egyszerűen csak járok. Amikor járok, az én-szervezetemből beavatkozom a szervezetem hő-szervezetébe. Amit ilyenkor a hő olyan mértékben tesz, mint amilyen mértékben a lábamat kitöltik a láb szilárd részeit kitöltő folyadékok, közvetetten ugyan az én-szervezet következménye, de az én-szervezet közvetlenül csak a hő-szervezetbe avatkozik be. Az egész szervezetben, a szilárdban, a folyékonyban, a gázneműben és a hő-szervezetben mindenütt láthatjuk tehát az én-szervezet beavatkozását, de csakis a hő-szervezet kerülőútján keresztül. Az asztráltest beavatkozását is láthatjuk az egész szervezetben, de az asztrál- test közvetlenül csak levegő-szervezetünkbe avatkozik bele és így tovább. A többit már elképzelhetik.

Nos, látják, ezen az úton még valami egészen másra is lehetőség nyílik. Ha elfogadják, amit ma a fiziológia és az anatómia nyújt Önöknek, amit ott olyan szépen lerajzolnak, és a teljes embernek tartják, ha ezt elfogadják, akkor soha nem lesz lehetőségük, hogy ettől az embertől, aki a valóságban nem is létezhet, eljussanak a lélekhez vagy akár a szellemhez. Hol a csudában volna bármi köze is a lelkiekhez vagy szellemiekhez ennek az embernek, melyet a mai fiziológia vagy anatómia ábrázol? Ezért is keletkezett mindenféle, látszólag jól kigondolt elmélet a szellemi-lelkiek és a test kölcsönös viszonyáról. A legszellemesebb, mert a leghülyébb – ez korunkban legtöbbször együtt jár – a pszichofizikai paralellizmus. Azt mondja, a kettő egyidejűleg történik, és egymással párhuzamosan folyik, egyáltalán nem keres hidat. De abban a pillanatban, hogy felemelkednek a szervezett hő-differenciálódáshoz, és a szervezett hő-differenciálódásban az én-szervezet beavatkozását látják, rájönnek: Igen, a hőéterben rögtön elképzelhető, hogy az én-szervezet beavatkozik, mégpedig a hő-szervezet kerülőútján az egész emberbe, egészen az élesen körvonalazott fizikai szervezetig. – A fizikai és lelki ember közötti hidat csak azért nem tudták megtalálni, mert nem vették tekintetbe az emberi szervezet ezen egymásutániságát, amelybe a szellemi-lelki szervezet megint csak beavatkozik. Valójában úgy van ez, hogy ha például félnek, ez az egyszerű lelki tényállás először a hő-természetükre képes hatni. Természetesen nem tudják elgondolni, hogy a félelem átélésének lelki tényállása a tagjaik reszketését okozza, ez elgondolhatatlan, és ezért kell olyasmit kitalálniuk, mint a pszichofizikai paralellizmus. De azt el tudják gondolni, hogy a félelem által megérintődik a hőéterben lehorgonyzott lelki szervezet, és hogy a félelem a hőállapot megfelelő változásában éli ki magát. Ezzel a hő-szervezet áttevődik a levegő légzésére, a folyékony és le, egészen a szilárd emberbe. Csak ilyen módon van lehetőség, hogy hidat verjenek a fizikaitól a lelkiekhez.

Anélkül, hogy belátnák ezt az emberről, sohasem lesznek képesek eljutni az egészséges embertől, az egészséges emberbe való bepillantástól, a beteg emberbe való bepillantáshoz. Mert vegyük az emberi szervezet valamelyik részét, mondjuk, a májat vagy a vesét, amelyek az úgynevezett normális szervezetnél úgy kapnak impulzusokat az én-szervezettől, hogy az én-szervezet ezen impulzusai először a hő-szervezetbe avatkoznak be, majd lemennek az élesen körülrajzolt májig vagy az élesen körülrajzolt veséig és így tovább. Ha ezt megfigyeljük, akkor természetesen fennáll a lehetősége, hogy az én-szervezetnek ez a hő-szervezet kerülőútján keresztüli szokásos beavatkozása intenzívebbé válik, eltér a szokásostól, hogy tehát az én-szervezet erősebb hatást gyakorol a hő-szervezeten keresztül a májra vagy a vesére, ahogyan nem kellene hatnia, és az emberi szervezet berendezkedésében, amelynek meg kell lennie, hogy hathasson benne az én-szervezet, akkor, ha ez a berendezkedés rossznak vagy felőlem akár diszlokáltnak látszik, fennáll a lehetőség, hogy ez az emberi szervezet megbetegszik. Ha ugyanis úgy képzelik el az emberi szervezetet, ahogyan a mai anatómia vagy fiziológia ábrázolja, nem betegedhet meg. Mert honnan is jönne a beteges állapot? A szervezetben valahogy meg kell lennie a lehetőségnek, hogy betegség keletkezzen. Nos, az én-szervezetnek például egy bizonyos módon, erősen kell hatnia a szívre, azaz a hő-szervezet kerülőútján keresztül hatnia a szívre. Ha valamilyen körülmények folytán megtörténik – a külső világban is megtehetik, hogy a hőállapotot nem kívánatos és diszharmonikus módon más helyre irányítják -, hogy az, aminek a hő-szervezet kerülőútján keresztül a szívre kell hatnia, a vesében vagy a májban hat, akkor az történik a szervezetben, aminek történnie kell. Csak éppen eltolódott, és megvan a megbetegedés lehetősége.

Csak akkor jutnak a betegség lehetőségének megértéséhez, ha ilyesmit figyelembe vesznek, különben nem. Azt kell mondaniuk: Minden, ami az emberi szervezetben történik, természeti folyamat. – De a betegség is természeti folyamat. Hol végződik az egészséges folyamat? Hol kezdődik a beteges folyamat, hogyan megy át az egészséges folyamat betegesbe? Ezek a dolgok teljességgel megválaszolhatatlanok, ha megmaradunk a szokásos fiziológiánál és anatómiánál. Csak akkor lesz elképzelésük a betegség lehetőségéről, ha tudják, hogy ami beteg a májban, az egészséges a szívben, az egész embert tekintve ott kell lennie. Mert ha az emberi szervezet nem tudná az én-szervezetből, mondjuk, a hő-szervezetet létrehozni, amelynek a szív környékén van a helye, akkor ez az emberi szervezet nem lenne képes például gondolkodni, érezni. Ha azonban beavatkozik a máj- vagy a veseszervezetbe, akkor innen ki kell űzni, tehát úgymond visszaszorítani az eredeti határai közé. És látják, kedves barátaim, a természetben kint, erre megvannak a szubsztanciák és a szubsztanciális tevékenységek, amelyek szervről- szervre képesek egyszerűen átvenni az étertest tevékenységét, az asztráltest tevékenységét, az én-szervezet tevékenységét. Tehát mondjuk, az én-szervezet helytelen módon avatkozik be a vesébe – mindez ma csak bevezetésként szolgál, a következő napokban szakszerűbben is megtárgyaljuk ezeket a dolgokat -, tegyük fel, a vese én-szervezet túl intenzíven avatkozik be, az Equisetum arvense bizonyos adagolásával lehetőséget adunk a vesének, hogy azt tegye, amit ebben az abnormális, beteg állapotban különben az én-szervezet tesz. Itt van tehát ez, hogy beteg állapotban az én-szervezet beavatkozik a veseszervezetbe, de úgy, ahogyan csak a szívbe kell beavatkoznia, nem ahogyan a vesébe kell beavatkoznia. Olyan tevékenység folyik a vesében, amely nem odavaló, ami azáltal keletkezik, hogy az én-szervezet túl intenzív tevékenységet visz bele. Ezt csak úgy lehet kiemelni onnan, ha mesterségesen viszünk a vesébe olyan tevékenységet, ami megegyezik az én-szervezetnek ezzel a tevékenységével. Ezt vihetik be a vesébe, ha sikerül az Equisetum arvenset a maga funkciójában, a maga tevékenységében, a megfelelő módon a vesébe juttatni. A vesének nagy az affinitása az Equisetum arvenséhez. A tevékenység ugyanabban a pillanatban a vesére irányul, és az én-szervezetet kiemeljük onnan. Ha a beteg szerv beteg azonban a tevékenységét másképpen tudja folytatni, és az olyasmit, mint az én-szervezetet visszaadjuk a saját feladatának, akkor ez az én-szervezet immár gyógyítóan működik. Gyógyító tevékenységre hívhatják fel az ember úgynevezett magasabb részeit, ha kiűzik őket a beteg szervből, és a feladatukba illesztik őket. Akkor ez a rész reaktív erővel hat, amely a beteg szervre ténylegesen gyógyítóan hatva lép fel. Ha azonban be akarnak hatolni ezekbe a létező erőkbe, ha meg akarják ismerni az emberi szervezetet a kozmosz berendezkedéséhez, és az embert a Földön körülvevő három természeti birodalom berendezkedéséhez fűződő kapcsolatával, akkor másmilyen természettudományra van szükség, mint az, amit ma gyakran űznek.

Szeretnék bemutatni egy példát. Mindnyájan ismerik a hangyabolyt. Tudják, hogy a hangyákból hangyasavat lehet kinyerni. Ma úgy beszélnek a hangyasavról, ahogy egy vegyész, felőlem akár egy gyógyszervegyész beszélhet, de nem tudják a következőket. Nem tudják például, hogy ha egy erdőben egyetlen hangya sem végez munkát, borzasztó károsodást jelent az, ami a gyöktörzsben satöbbiben és egyáltalán elkorhad. Borzasztóan károsítja a Föld fejlődését. A Földet úgymond az elkorhadt szerves maradványok teszik tönkre. De képzeljék el – most csak bevezetésképpen, vázlatosan elmondva -, hogy az a fa, amelyben már nincs vegetáció, amely, mondhatni, egyfajta ásványi állapotba ment át, elporlad, elkorhad. Azzal, hogy a hangyák dolgoznak, az erdő területén mindig rendkívül magas potenciában hangyasav van a talajban és a levegőben. Ez a hangyasav, áthatja az elkorhadt dolgokat, és az, ami a hangyasav tevékenysége és az elkorhadt dolgok közötti összefüggésből keletkezik, megmenti a továbbfejlődést, mert a por nem száll el a világmindenségbe, hanem anyagot adhat le a Föld továbbfejlődéséhez. Így tehát, azok az anyagok, amelyek látszólag csupán a rovarok vagy más állatok kiválasztott anyagai, ha helyesen ismerjük fel a funkciójukat, ténylegesen a Föld továbbfejlődésének megmentői.

Látják, a szubsztanciák olyan vizsgálata, ahogy ma a vegyész végzi, soha nem vezet oda, hogy megismerjék a szubsztanciák világfeladatát. De a szubsztanciák világfeladatának megismerése nélkül lehetetlen azoknak a szubsztanciáknak a feladatát megismerni, amelyek bejutnak az emberi bensőbe. Ami a hangyasavval kint, a természetben egészen észrevétlenül történik, az történik folyamatosan a hangyasavval az emberi szervezetben. Így már egy másik előadásban hangsúlyozhattam2: az emberi szervezet rá van utalva arra, hogy mindig bizonyos mennyiségű hangyasav legyen benne, mivel a hangyasav állítja újra elő az öregedési folyamatban egyébként elpusztuló anyagokat. Nos, arról lehet szó, hogy bizonyos esetekben megállapítsuk, az ember szervezetében túl kevés hangyasav van. Azt kell tudni, hogy a különböző szervekben különböző mennyiségű hangyasav van. Nos tehát, arról van szó, hogy kiderítsük, az ember egyik szervében túl kevés a hangyasav. Azután az a fontos, hogy ellássuk a szervezetet ezzel a hangyasavval. Lesznek olyan esetek, amikor a hangyasavval való ellátás semmit sem használ, más esetekben nagyon is sokat használ. Van olyan eset, hogy a szervezet közvetlenül védekezik a hangyasavval való közvetlen ellátás ellen, de ha megnöveljük az oxálsav-tartalmát, nagyon hajlani fog rá, hogy az oxálsavból maga állítson elő hangyasavat. Azokban az esetekben, ahol hangyasavval nem jutunk előre, gyakran szükséges egy oxálsav-kúra beállítása, mert az oxál- savból az emberi szervezetben hangyasav lesz. Ez csak utalás arra, hogy mennyire nem elég a pontosan körvonalazott szerveket megismerni, hanem fontos a nedv- és folyadék-folyamat ismerete is, mégpedig úgy kint a kozmoszban, mint az emberi szervezeten belül, mégpedig minden részletében.

Látják, vannak bizonyos folyamatok kint a természetben, amelyeket az ember idéz elő: ezeket meg lehet figyelni, ám a természettudományos magyarázattal nem lehet megismerni teljes jelentőségüket.

Egy nagyon egyszerű jelenséget szeretnék bemutatni Önöknek. A déli területeken vannak fügefák. Vannak olyan fügefák, amelyek mindenekelőtt vadfügét teremnek, és olyan fügefák, amelyeken a különösen kedvelt, édes füge terem. Az emberek elég körmönfontak az édes füge létrehozásában. A következőt teszik: egy bizonyos darázsfajtát rábírnak, hogy a petéit egy fügébe rakja le, egy szokásosan termett fügébe. Így a darázscsírából darázskukac lesz, amely bebábozódik. Ezt a folyamatot szakítják meg az emberek, és a fiatal darázsfajtát rábírják, hogy másodszor is lerakja a petéit. Ezen a módon, hogy másodszor is peték lerakása történik az ugyanabban az évben létrejött darázsgeneráció által, jelentős édesség keletkezik a fügében. Délen úgy csinálják az emberek, hogy először fogják a már majdnem érett fügéket, és két fügét hánccsal összekötnek, és az ágra akasztják. A fügét megszúratják a darázzsal, és attól, hogy már levágták, a gyümölcs érése nagyon felgyorsul. Így az első darázsgeneráció is nagyon gyorsan kifejlődik, átmegy a másik fügébe, ami nincs leszedve, és megédesíti azt.

Ez a folyamat nagyon fontos, kedves barátaim, mert magán a természeten belül, a folyamatos füge-szubsztanciában összesűrítve ugyanaz megy végbe, mint elnyújtva, amikor a darázs, vagy felőlem akár a méh, kiszedi a virágból a nektárt, behordja a méhkasba, és mézet állít elő. Az, ami a méheknél elnyújtva megy végbe a virágokból felszívott nektártól a méz előállításáig a méhkasban, az a fügében magában játszódik le. Amikor a déli emberek ezt a folyamatot előidézik, akkor a fiatal darázsgenerációval megszúratott fügében méztermelő folyamatot indítanak el. Ebbe a fügébe, amit a fiatal generáció megszúr, méztermelő folyamat kerül bele. Itt két természeti folyamat átalakulását látják, amelyek közül az egyik elnyújtva zajlik le, amikor a méhek a távoli virágból hordják a nektárt, és abból a méhkasban mézet állítanak elő. A másik ugyanazon a fán játszódik le, ahova a két fügét felakasztották, amelyek gyorsabban érnek, gyorsabban keletkezik a darázsgeneráció, és megszúr egy másik fügét. Mivel a többi fügét megszúrják, mindenütt édes füge jelenik meg. Tulajdonképpen az ilyen folyamatokat kellene tanulmányozni, mert ezek a szóba jövő természeti folyamatok. Az emberben olyan folyamatok zajlanak le, amelyekről a mai fiziológiának és anatómiának egyszerűen fogalma sincs, mert nem terjesztik ki a vizsgálataikat az olyan természeti folyamatokra, mint amilyeneket most leírtam. Fontos, hogy éppen a finomabb folyamatokat figyeljük meg a természetben, akkor juthatunk az ember valódi megismeréséhez.

De mindehhez a természet iránti valódi belső érzék tartozik, képesnek kell lenni együtt látni a hőt, a levegőáramlatokat, a levegő felmelegedését, a levegő lehűlését, a napsugarak szerepét a levegő felmelegedésében és a levegő lehűlésében, a légköri vízpárát, a reggeli harmat csodálatos játékát minden növényen, a csodálatos folyamatokat, amelyek mondjuk, egy gubacsban zajlanak le, amely ugye egy darázsszúrás és egy petelerakás útján keletkezik. Mindezt azonban makroszkopikus3 pillantással kell tudni vizsgálni. Ehhez kell a természet iránti érzék. És egész biztosan nincs meg a természet iránti érzék, ha mindent a mikroszkópiában nyert preparátumok bezártságától tesznek függővé, ahogy ez a mai vizsgálatoknál történik. Akkor egyszerűen kiveszik a dolgot a természetből. Látják, ez egy borzasztó illúzió. Mit akarnak tulajdonképpen a mikroszkópos vizsgálatokkal? Azt akarják látni, amit a szokásos szemmel nem lehet. Azt gondolják, hogy amikor a tárgyat óriásira nagyítják, ugyanolyan a hatása, mint a legkisebben. De egészen hamis tárgyat néznek, egy valótlan tárgyat néznek. A mikroszkópiának csak akkor van értelme, ha van annyi érzékük a természet iránt, hogy miután a mikroszkópban megfigyelték a tárgyat, képesek belsőleg megváltoztatni a megfelelő legapróbb részletig. Akkor egészen más lesz a dolog; akkor valami egészen mást látnak. Ha egy dolgot felnagyítva látnak, akkor képesnek kell lenniük azt önmagukban, egyszerűen saját bensőségességük által újra lekicsinyíteni. Ezt általában nem teszik meg. Többnyire fogalmuk sincs arról, hogy a természeti tárgyak nagyságviszonya egyáltalán nem viszonylagos. A relativitáselmélet valami nagyon szép és nagy dolog, a legtöbb területen kikezdhetetlen. Na, de az emberi szervezet! Három éve részvettem egy professzori vitán. Az emberek egy kicsit sem értették, amikor azt mondtam nekik, hogy az emberi szervezet nem lehet például kétszer akkora, mint amilyen, nem létezhetne; a nagysága nem viszonylagos, hanem a kozmosz által abszolút meghatározott. És normális feletti méretnél, mint egy óriásnál, vagy normális alattinál, mint egy törpénél, már beteg állapotokba kerülünk bele. És így azt kell mondani, ha valamit a mikroszkópban látunk, akkor először hazugságot látunk, és képesnek kell lennünk ezt lekicsinyíteni a valóságra. De csak akkor tudjuk a valóságra redukálni, ha megvan az érzékünk az iránt, ami kint, a természetben történik.

Fontos, hogy pillantást vessünk olyasvalamire, mint a méhkas, és megtanuljuk, hogy az egyes méh buta. Vannak ösztönei, de buta; azonban az egész méhkas rendkívül bölcs. Látják, megint nagyon érdekes megbeszélés volt fent, a munkásokkal, akiknek normális időkben hetente két előadást tartok. A méhek birodalmát beszéltük meg4, és felmerült egy nagyon érdekes kérdés. A méhész nagyon jól ismeri ennek a jelentőségét. Ha a méhraj szereti a méhészt, és az megbetegszik vagy meghal, akkor az egész méhraj ténylegesen megzavarodik. Ez így van. Az egyikük, aki igazán a jelenlegi nézet szerint gondolkodott, azt mondta: De a méh nem lát olyan jól, egyáltalán nincs elképzelése a méhészről, hogyan keletkezhet akkor az összetartozás érzete? És még tovább menve. Tegyük fel, a méhész idén ellát egy méhkast, a következő évben pedig egy teljesen más méhraj van benne, teljesen kicserélődött, a méhkirálynőt kivéve csupa fiatal méh van benne. Hogyan keletkezzen akkor az összetartozás érzete? – A következőket válaszoltam: Aki ismeri az emberi szervezetet, az tudja, hogy az emberi szervezet bizonyos időszakonként minden anyagát kicseréli. Tegyük fel, valaki megismert ma egy embert, aki Amerikába megy, és tíz év múlva visszajön. Egészen más embert fog látni, mint akit tíz éve megismert. Minden anyaga ki van cserélve, egészen más ösz- szeállítást talál. Itt ugyanaz van, mint a méhkasnál, ahol kicserélték a méheket, de megmarad a méhkas és a méhész közötti összetartozás. Ez az összetartozás azon alapul, hogy hatalmas bölcsesség él a méhkasban, nem csak egyes méhek ezen kupacát jelenti, hanem a méhkasnak tényleg valódi, saját lelke van.

Ez az, amit az embernek be kell fogadnia a természet iránti érzékébe, azt a szemléletet, hogy a méhkasnak lelke van. Így másba is át tudjuk vinni az ilyen szemléletet, amit a természet iránti igazi, valódi érzék hordoz. És csak ilyen megismeréssel, amit a természet iránti érzék hordoz, amely nem csak mikroszkópozni, hanem makroszkópozni is képes, ha szabad ezt a kifejezést használnom, jutunk el az egészséges és a beteg emberhez. Ezt fogjuk tenni az elkövetkező napokban, különösen arra való tekintettel, amit az orvosi tanulmányok és az orvostudomány erkölcsének neveznék. Ezt tesszük a következő napokban.

– Dornach, 1924. január 3.

[A lény részeinek jellege. Az én és a földi alak. Az én és a halál. A fizikai szervezet és a táplálkozás. Az étertest és az asztráltest közötti viszony és a betegségre való hajlam. A tudatos lelki élet előfeltétele. Az érzés lényege. A betegség keletkezése. Gyulladás és burjánzás. Betegség és lelki élet. A máj mint a külső világ szubsztanciáinak érzékszerve. A szív a belső világ érzékszerve. A szervek lényszerű egységet képeznek. A táplálék megítélése az emberi szervezettel való kozmikus összefüggés alapján.]

Gondoljunk arra, hogy kihasználjuk a nyolc órát, így valamivel lassabban haladhatok, mint akkor lehetne, ha sietnünk kellene. Ez kétségtelenül a dolog javára fog válni.

Nos, úgy szeretném a tegnapi anyagunkat folytatni, hogy az egyes emberi tagok sajátosságairól beszélek Önöknek. Tudják, tegnap felhívtam a figyelmet rá: az egész embert csak úgy vizsgálhatjuk, hogy megkülönböztetjük benne a fizikai testet, ezt a fizikai testet azonban közvetlen összefüggésbe hozzuk mindazzal, ami az emberben éles körvonalakban képzelhető el. Akkor megvan az, amit folyadékszervezetnek neveznék. Ezt a folyadékszervezetet átitatják, áthatják az étertest erői, amelyek azonban valamilyen eredeti alkotórészként kapcsolódnak össze a fizikai testtel. Nos ezt a folyadékembert áthatják az éteri erők. Ezek perifériásan ható erők, a mindenhonnan ható erők5. Azután itt van az asztráltest, amit úgy kell szemlélni, hogy egy térbeli szemléletmóddal nem juthatunk semmire, hogy tisztában kell lennünk vele: az asztráltestet tisztán minőségi módon kell szemlélnünk, itt a mennyiségi szemlélet semmit sem nyújt. Valóban úgy kell elképzelnünk, mint ami olyan világban helyezkedik el, ami nem az a térbeli világ, amit egyelőre ismerünk, hanem ezen a térbeli világon kívül van.

És az én-szervezettel kapcsolatban aztán végképp ezt kell gondoljuk. Nos, a dolog úgy világítható meg a legkönnyebben, ha mindjárt az én-szervezetből indulunk ki. Mert mit jelenít meg ez az én-szervezet? Ez az én-szervezet a fizikai világban észlelhető, a fizikai test alakításában. A fizikai világban természetesen csak a fizikai test belső és külső alakításában lehet észlelni. De ha az ember fizikai testét szemléljük, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ahogyan fizikai testként a fizikai világban áll, semmi közös nincs benne azokkal az erőkkel, amelyek a fizikai világban hatnak. Hisz abban a pillanatban, hogy az ember átlép a halál kapuján, tehát az én-szervezet elhagyja a fizikai testet, a fizikai test számára érvényesül az a tény, hogy elkezdenek felette a külső világ erői érvényesülni, ami viszont azt jelenti, hogy elpusztul, nem pedig felépül. Ha meggondolják, hogy a külső természetben levő erők elpusztítják a fizikai testet, akkor feltétlenül belátják: felépítésében semmiképp sem a fizikai világ erői uralják. Ha tehát az én-szervezet alakítja ki, formálja a fizikai testet, akkor ez azt jelenti, hogy kiszakítja azokból az erőkből, amelyek egyébként az ember földi környezetében találhatók.

Ez más szavakkal azt jelenti: az én-szervezet valami egészen más, mint amit a fizikai világban találunk. Nos, ez az énszervezet kétségtelenül rokona, valóban rokona a halálnak. Ez azt jelenti, hogy az, ami a halállal egyszerre bekövetkezik, az a földi élet alatt az én-szervezet által szakadatlanul, folyamatosan történik. Az ember tulajdonképpen folyton meghal, csak ez a meghalás kiegyenlítődik. Hogy képet alkothassunk a dologról, képzeljék el a Pénelopé-probléma fordítottját. Gondolják el, hogy mindennap az a dolguk, hogy a házuk közelében levő földkupacot eltüntessék, és éjszaka, amikor nincsenek ott, valaki visszalapátolja, és mindaddig, amíg a földkupacot oda lehet lapátolni, Önöknek el kell azt lapátolniuk. Csakhogy, ha annak tevékenysége következtében, aki odalapátolja, ez a földkupac egyre kisebb és kisebb lesz, és végül egyáltalán nincs már ott, akkor nincs többé tennivalójuk vele. Nagyjából ilyen az én-szervezet kapcsolata a fizikai testtel. Gondoljanak arra, hogy amikor a fizikai testet táplálják, akkor a földi környezetből visznek be szubsztanciákat. Ezeknek a szubsztanciáknak, amelyeket bevisznek, megvannak a belső erői, megvan a belső erőkonfigurációjuk. Ha a táplálék kísérőanyagaként például konyhasót vesznek fel, akkor ez a konyhasó, mivel kívülről jön be, eleinte belsőleg igazán ugyanarra a tevékenységre törekszik, mint amit kint konyhasóként végez. Önök mindazonáltal már a szájukban elkezdik megfosztani ezektől a tulajdonságaitól, és azután egyre inkább elveszik tőle, így végül, ha az én-szervezet kielégítően működik, semmi sem marad Önökben a konyhasóból, abból, ami kint volt. A konyhasó valami teljesen mássá vált. Az én-szervezetük tevékenysége éppen abban áll, hogy átformálja azt a táplálékot, amit felvesznek. Ha nincs lehetőségük arra, hogy a fizikai testükbe táplálékot vegyenek fel, akkor az énnek nincs több feladata, ahogy Önöknek sincs több feladata, ha már senki sem lapátolja oda a földkupacot. Akkor a táplálékfelvételre való képtelenség miatt az én számára lehetetlen lesz, hogy a hőviszonyok által hasson a fizikai testben. Azt mondhatjuk, hogy a halált ugyanaz okozza, ami miatt lehetetlen a külső szubsztanciákat úgy átalakítani, hogy semmi se maradjon abból, ami az ilyen külső szubsztanciákban van, hanem teljesen az én-szervezet szolgálatában álljanak.

Mit is tesz az én-szervezet a fizikai testtel? Folyamatosan pusztítja, ugyanazt teszi, mint a halál, csak ezt mindig kiegyenlíti az, hogy a fizikai test képes külső szubsztanciákat táplálékként felvenni, így poláris ellentét van az én-szervezet és a táplálkozás között. Az én-szervezet az ember számára azonban pontosan ugyanazt jelenti, csak folyamatos tevékenységként, amit a halál jelent egyszerre, bizonyos fokig összefoglalóan. Az én-szervezetük által állandóan meghalnak; azaz a fizikai testüket befelé pusztítják el, míg ha átmennek a halálon, a külső természet kívülről pusztítja el a fizikai testüket. A fizikai test két irányból pusztítható el, és az én-szervezet egyszerűen a befelé ható pusztító erők összege. Azt mondhatjuk, az én-szervezet feladata, hogy halált okozzon – később még látni fogjuk, miért -, de egyelőre valóban úgy tűnik, mintha semmi más feladata nem lenne, mint hogy folyamatosan halált okozzon az emberi lényben, amit mindig csak az akadályoz meg, hogy újabb utánpótlás történik, és ez a halált okozó tevékenység mindig csak elkezdődik.

Így tehát: az én-szervezet tulajdonképpen minőségileg azonos a halállal, és a fizikai szervezet tulajdonképpen azonos a táplálkozással. Ezt most csak felvázoljuk, azután részletesebben is megbeszéljük.

én-szervezet = halál
fizikai szervezet = táplálkozás

Ez a két folyamat, amely az emberben polárisan hat, az étertest és az asztráltest között van. Az én-szervezet és a fizikai szervezet között van az asztráltest és az étertest. Látják, az asztráltest közvetlenül csak az emberi szervezet levegőszerű részében hat, onnan az étertesten keresztül, kerülő úton hat a folyadékszervezetre és a táplálkozási vagy fizikai szervezetre. Minden egyes emberi szervben benne van az éter- és asztrál-szervezet együttműködése. Ha az éter-szervezet működését valamilyen szerven figyeljük meg, akkor tehát az éter-szervezet működése úgy mutatkozik meg, hogy a szerv sarjadó, bimbózó életet kap ettől az éter-szervezettől. Minden, ami az egyes szervben vagy szervezetben életerőként van jelen, az éter-szervezettől származik.

Ha az asztrál-szervezetet vizsgáljuk, az minden pillanatban olyan, hogy ez az asztrál-szervezet folyamatosan arra irányul, hogy a növekedést, a sarjadó, bimbózó életet megbénítsa, ne megölje, hanem megbénítsa. Az én-szervezet arra törekszik, hogy a szervezetet és az egyes szerveket folyamatosan megölje, és ezzel azt kell szembeállítani, ami a kívülről felvett táplálkozási szubsztanciaként, ingerként tulajdonképpen folyamatosan élteti a szerveket, ami különösen élénk az ember gyermek- és ifjúkorában.

Az éter-impulzusokkal szemben áll az asztráltest tevékenysége, ami tulajdonképpen folyamatosan megbénítja az étertevékenységet. Tegyük fel, hogy a szervezetükben csak étertevékenység folyna, sarjadó, bimbózó élet: soha nem lehetne lelki életük, soha nem tudnák kialakítani a tudatukat. Növényi létben kellene vegetálniuk. Minden nőne, bimbózna, sarjadna, de a puszta növekedésben, bimbózásban, sarjadásban nem fejlődik ki a tudat. Ahhoz, hogy a tudat kialakuljon, meg kell bénítani az éteri, bimbózó és sarjadó életet. És ezzel már a normális emberi életben, a megbénított szervben tulajdonképpen megvan a betegség folyamatos kezdete. Nem tudják ma- gukban6 kialakítani a tudatot anélkül, hogy folyamatosan ki ne alakítanák magukban a betegségre való hajlamot. Mert ha csak egészségesek akarnának lenni, megtehetnék, de akkor vegetálniuk kellene. Ha lelki életet akarnak kialakítani, ha tudatosak akarnak lenni, akkor először a vegetálásra van szükségük, aztán ezt meg kell bénítani. És az éter- és asztrál-szervezet, bár nem olyan erősen, mint a fizikai szervezet és az én-szervezet, de gyengébb értelemben így áll polárisan egymással szemben, ahol az asztrál-szervezetnek azt kell folyamatosan megbénítania, amit az éter-szervezet tesz. Ezért amit az asztrál-szervezet nap mint nap tesz, valóban folyamatosan a betegségre irányul. Amit az éter-szervezet tesz, az a duzzadó egészség. Ezért éppen úgy, ahogy elvontan mondhatjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és én-szervezetből áll, azt is mondhatják, az ember táplálkozási folyamatokból, sarjadó, bimbózó gyógyulási folyamatokból, folyamatosan ható betegségi folyamatokból, és abból áll, ami folyamatos megölés, ami újra meg újra megszakad, míg az ölési folyamatok úgymond összegződnek, bizonyos fokig az integráljuk képződik, és beáll a halál.

Vegyük ezt az asztrál-szervezetet, amely folyamatosan arra irányul, hogy az emberben egy szervet vagy az egész embert megbetegítse. Igen, csak valóban egészséges önvizsgálatot kell tartaniuk, hogy rájöjjenek, a dolog úgy áll, semmilyen érzés sem keletkezhetne Önökben, ha nem lenne meg ez az asztrál- szervezet. Képzeljék csak el: van az éter-szervezet, ez alakítja ki az életet; az asztrál-szervezet megbénítja. Nos, az éber életben – az alvásról még majd beszélek – az éter- és az asztráltest között egy labilis egyensúlyban folyamatos ide-oda mozgásnak kell lennie. Ez által érez az ember. Semmit sem érezne, ha nem lenne ez az ide-oda mozgás. De képzeljék el, hogy az éteri tevékenység nem veri rögtön vissza az asztrális tevékenységet. Ha visszaveri, ha tehát az éteri tevékenység mindjárt in statu nascendi visszaveti az asztrálisat, létrejön a normális érzés. Látni fogjuk a fizikai szervezetben, hogy ez hogyan kapcsolódik a mirigyek tevékenységéhez. Ha azonban az asztrál-szervezet erősebbé válik, és így a szerv éteri tevékenysége nem tud eléggé visszahatni, akkor az asztrális tevékenység túl erősen ragadja meg a szervet, és ahelyett, hogy ide-oda lendülne, a szerv deformálódik, és egyszerűen azzal, hogy az asztráltest nagyobb mértékben bénít, mint amennyire bénítania szabad, azaz mint ami in statu nascendi kiegyenlítődik, az asztráltestben van a betegség oka. A betegség pedig valóban úgy függ össze az érzéssel, hogy azt mondhatjuk: az ember érzelmi élete egyszerűen a betegségfolyamatok lelki tükröződése. Ha ebben az időszakban megtörténik az ide-oda lengés, akkor az érzelmi élet alapja mindig ugyanaz, a kezdődő, az in statu nascendi, a keletkezés pillanatában levő folyamat, amely az asztrál-szervezet elhatalmasodása esetén betegségi folyamatot jelent. Azonban az asztralitás is lecsökkenhet, az éteriség elhatalmasodhat, akkor burjánzás keletkezhet, tehát egy betegség a másik irányba. Ha a gyulladásos állapotok előidézőjében az asztralitás elharapózását látják, akkor az éteriség elharapózását a burjánzások fellépésében látják. És azt kell mondaniuk, hogy az egészen normális érzelmi életben folyamatos, labilis egyensúly áll fenn a burjánzások és a gyulladásos folyamatok között. Az ember normális életének szüksége van arra a lehetőségre, hogy beteg legyen. Csak éppen folyamatos kiegyenlítődésnek kell végbemennie. Látják, ez lehetővé teszi, hogy az ember érzelmi életében rendkívül sokat meglássunk, képesek legyünk helyesen meglátni abból, amit a betegségfolyamatok jelentenek. Ha megfigyelhetjük az ilyen dolgokat, akkor abból, hogy az érzelmi élet nem rendjén működik, jóval azelőtt konstatálhatjuk a közelgő betegséget, hogy fizikailag diagnosztizálható lenne. A betegség csak az ember érzelmi életének abnormis állapota.

Az érzelmi élet a lélekben marad, mivel az éteriben folyamatos a kiegyenlítődés. Amint nincs meg többé a kiegyenlítődés, az érzelmi élet lehatol a fizikai testbe, összekapcsolódik a testtel, tehát amint az érzelmi élet belövel a szervbe, megjelenik a betegség. Ha tehát az ember normális esetben meg tudja tartani az érzést a lelkében, akkor egészséges; ha nem tudja, az érzés valahol lejut a szervekbe, így betegség keletkezik.

Ezt azért mondom el bevezetésképpen, mert ebből láthatják, mennyire fontos, hogy az orvosnak tényleg finom érzéke legyen az ember lelki életéhez is. És alapjában véve egyáltalán nem lehet kifejleszteni a diagnosztikai érzéket, ha nincs meg a finom érzék az ember lelki életéhez. A részletekről még beszélni fogunk, akkor ez még világosabb lesz.

De mi a helyzet akkor, ha az én-szervezetet és a fizikai szervezetet vizsgáljuk? Tekintsük először a táplálkozási folyamatot. Ez a táplálkozási folyamat állandóan megsemmisíti a külvilág szubsztanciáit. Az asztrális szervezet azt bénítja meg, amivé az ember az éter-szervezete által a maga bensőjében válik, ez az asztrális és az éter-szervezet közötti belső egyensúly létrehozása. Egyensúly jön létre az én és a fizikai szervezet között, a külvilág és a belső világ között. Így azt mondhatjuk: A só, ahogyan ismerjük, a külvilág. Ha a sót megragadja a táplálkozás és az én-szervezet, akkor az én-szervezetnek képesnek kell lennie arra, hogy semmit se hagyjon meg abból, ami a só kint, hanem mindent átalakítson. Ha meghagy valamit, akkor az az emberi szervezetben idegen testet jelent. De ezt az idegen testet az emberi szervezetben nem pusztán úgy kell felfogniuk, mintha ez élesen körvonalazott idegen test lenne, ez a legritkábban fordul elő. Hanem ilyen idegen test lehet a külső hő is. Semmilyen hő sem lehet a szervezetükben, amit nem dolgoznak meg saját maguk az én-szervezetük által. Gondolják el, van az ember, és azt kell tapasztalniuk az emberben, hogy valahol megragadja egy külső hőállapot, amit nem ő maga alakított ki, mint ahogy egy darab fát ragad meg egy külső hőállapot. A külső hőállapot az ember számára nem csak inger, hogy reakcióként, hatásként saját hőt állítson elő, hanem a külső hő – vagy hideg – közvetlenül eléri az embert. És ezt a külső hideget vagy hőt is idegen testnek látják magukban. Így azt mondhatjuk: a betegség és az egészség közötti belső egyensúlyt az asztrális és az éteri szervezet hozza létre, az ember és a világ közötti egyensúlyt pedig a fizikai test és az én-szervezet közötti poláris ellentét. Arról van szó, hogy valóban elsajátítsák a helyes szemléletet az emberi szervezet e négy tagjának működéséről. Hiszen látják, hogy a külső fizikai szervezetből egyáltalán nem lehet felismerni a betegséget. Az, ami betegség, egészen az érzékfelettiekben játszódik le. Ha egyáltalán el akarunk jutni a betegséghez, akkor kell hogy legyen fogalmunk az asztrális szervezetről. És ezt egy másik tényállás alapján is be fogják látni, amikor ma, bevezetésképpen megismerkedünk még ilyen triviális fogalmakkal. Az egyik szervben fájdalom jelentkezik. Igen, ha az asztráltest túl erős, a szerv deformálódik, és fájdalom jelentkezik. Ha a szerv az asztráltest befolyását rögtön, in statu nascendi kiegyenlíti, akkor jelentkezik az érzet. De a fájdalom alapjában véve érzet, csak a deformációból eredő, fokozott érzet, így megértjük, a betegséget miért kíséri fájdalom. Különben nagyon könnyen arra a kérdésre juthatunk, hogy egyáltalán miért lép fel fájdalom a betegség jelenségeinél? Nagyon könnyen megérthetjük, miért jelentkezik a fájdalom, ha tudjuk, hogy ez a betegség csak az olyan erősen fellépő érzetben jelentkezik, melyben ez az érzelmi élet deformálóan hat a szervre. Belátják majd, hogy valójában minden érzelmi jelenség az ember lelki életének beható vizsgálata alapján ítélhető meg. Nos, ezeket a dolgokat csakis akkor láthatjuk a helyes megvilágításban, ha azt mondjuk: Az emberben természetesen különbözőképpen jelentkezik, ha az asztráltest túlburjánzó tevékenysége valahogy megragadja az egyik vagy másik szervet. – Tegyük fel például, hogy egy bizonyos esetben, mondjuk, a májat ragadja meg az asztráltest. A máj egészen másképpen viselkedik, mint a többi szerv. Az aszt- ráltest nagymértékben deformálhatja, anélkül, hogy fájdalmat okozna, anélkül, hogy fájdalom lépne fel közvetlenül a májban, mint szervben. A májbetegségek azért olyan rejtettek, olyan lappangóak, mert nem jelzi őket fájdalom. Ez abból adódik, hogy a máj az a szerv, amelyik az emberi szervezetben felépítése folytán egyfajta kihagyott (enklávét) alkot. A májban olyan folyamatok játszódnak le, amelyek az emberi szervezetben előforduló minden folyamat közül a legjobban hasonlítanak a külvilág folyamataihoz, így az ember a májban a legkevésbé emberi. A májban megszűnik embernek lenni. Külvilág lesz, a bensőjében van egy darab a külvilágból. Ez nagyon érdekes. Van a külvilág (lásd a rajzot), van az ember, és az emberben megint valami, ami olyan, mint egy darabka külvilág. Bizonyos fokig olyan ez, mintha az emberi szervezetbe egyfajta lyuk lenne beleütve. És ahogy nem fájna, ha az asztráltest benyomódna ebbe a kendőbe, éppoly kevéssé fájna, ha az asztráltest a májba nyomódik be. Az asztráltest képes pusztítani, de nem tud fájni, ha a májat vesszük figyelembe, mert a máj az a szerv, ami ki van hagyva, ahol, mint egyfajta kihagyott részben (enklávéban) egy darab külvilág jelenik meg az emberi szervezetben.

Ha nem foglalkozunk ilyen dolgokkal, soha nem értjük meg az emberi szervezetet. A szokásos fiziológiai és anatómiai irodalomban a legsokrétűbb adatokat találhatják a májról. Ezeket akkor fogják megérteni, ha tudják, hogy az ember bensőjében a máj az, ami ennek az embernek a leginkább idegen. És miért a leginkább idegen a máj az ember bensőjében? Ha megvizsgálják az emberi szemet – vagy bármelyik érzékszervet7 -, az olyan, mint a külvilágból az ember bensője felé húzódó lyuk. A szemben olyan folyamatok léteznek, amelyeket a fizika segítségével majdnem felfoghatunk. Az embert a szem esetében könnyen figyelhetjük meg pusztán fizikusként. Ugye, felrajzolnak egy képet, rajzolnak egy pár vonalat, ami tulajdonképpen borzasztó badarság, és ami ábrázolhatja a közönséges lencse fénytörését és képalkotását. Ugyanilyen rajzot készítenek az emberek a szemről. Felrajzolnak valamilyen fénysugarat, ami áthalad egy lencsén, megtörik, a szemben, a háttérben keletkezik egy kép és így tovább. Az emberek a szemmel kapcsolatban teljesen fizikusok lettek, és végül Helmholtz óta a fül is majdnem zongora lett8. Az érzékszervekkel kapcsolatosan tehát meglehetősen széles körben elterjedt a természetre külsőleg alkalmazható szemlélet. Itt valami kívülről folytatódik befelé. A külső világ egy darabja folytatódik a bensőben. Ez még fejlődéstörténetileg is igazolt. Bizonyos alacsonyabb állatoknál látják, hogy a szem benyomódás és kitöltés útján, kívülről alakult ki. Így a szem bizonyos fokig a szervezetbe beleképződött, nem abból nőtt ki. Így az érzékszervekben a külvilág egy darabja van a szervezetben. De ezek kifelé nyitottak, a külvilág az érzékszerveknél öbölszerűen lép be a szervezetbe. Nos, a máj elsősorban olyan, hogy minden oldalon zárt, de olyan, mint egy érzékszerv, olyan érzékszerv, amelyik tudat alatt nagyon érzékeny az egyes, magunkba felvett szubsztanciák tápértékére. És azt kell mondanunk, hogy csak akkor értjük meg, hogy mi játszódik le az emésztésben, a táplálkozásban, ha a májnak nem csak azokat a fizikai folyamatokat tulajdonítjuk, amelyeket ma leginkább tulajdonítanak neki. Ezek csak szellemi-lelki kifejeződését jelentik. A májat a táplálkozási folyamatok belső érzékszervének kell tekintenünk. És gondolják csak meg, hogy így sokkal közelebb áll a földi szubsztanciákhoz, mint a szokványos érzékszerveink. A szemünkkel elsősorban az éter hatásának vagyunk kitéve, a fülünkkel a levegőének, a máj közvetlenül a külvilág anyagi minőségeinek van kitéve, és ezeket az anyagi minőségeket kell észlelnie.

Egy másik érzékszerv a szív. De amíg a máj az érzékelő-képességével az emberbe bejutó külső szubsztanciáknak van kitéve, addig a szív olyan érzékszerv, amely az ember egész bensőjét érzékeli. Ahogy néhány, korábban adott leírásomból talán már látták, képtelenség, hogy a szív egyfajta pumpa9, amely a vért mozgatja az erekben. A vér mozgatását az én és az asztráltest végzi. És a szívben kizárólag egy érzékszerv van, amely a keringést észleli, mégpedig a keringést az alsóból a felső emberbe.

Igen, látják, a májnak az emésztési folyamatban úgymond látnia kell, mennyit ér az emberben, mondjuk, valamilyen szénhidrát. A szívnek látnia kell, hogyan működik az emberben az asztráltest és az én. A szív tehát teljesen szellemi érzékszerv, a máj teljesen anyagi érzékszerv. És így kell különbséget tennünk. El kell érnünk a szervek minőségi megismerését. Hogyan jár el ma az orvostudomány alapját képező természettudomány? Nagyon közömbösen vesznek szövetet a szervezet valamelyik részéből, mondjuk a szívből vagy a májból. Ennek a szövetnek a külső, fizikai szerkezetét és természetét vizsgálják. De ezzel semmit sem mondtak ki az illető szervről az emberi szervezetben. Van egy kés itt, meg egy kés ott, és megvizsgálom őket. Ez egy kés, az is egy kés. Ha a formájuk szerint vizsgálom, aszerint vizsgálom, hogy egy kés hogyan néz ki, hogy hátul pereme van, elöl éle, ami egy nyélbe van dugva és így tovább, akkor csak arra jutok: ez is egy kés, az is egy kés. El kell hagynom az ilyenfajta vizsgálatot, tudnom kell az egészre vonatkoztatni, és akkor megtalálom a különbséget egy étkezőkés és egy borotvakés között. Külsőleg szemlélve a borotvakés is lehet étkezőkés. Tehát pusztán a külső alakja alapján nem ismerhetem fel, hogy borotvakésről vagy étkezőkésről van-e szó, hanem minden dolgot teljes összefüggésben kell szemlélni. Egy szerv szerkezetének és természetének puszta vizsgálata nem nyújt semmit. Először is az ember egészen másfajta vizsgálatát kell alapul venni, mint azt, ami a kémiából ered, és csak a vegyi affinitást, a vegyi erőket vizsgálja.

Ebben a vonatkozásban az emberek naivitása ma egyenesen borzasztó. Egy bizonyos élettani intézetben olyan kísérleteket végeztek, hogy hogyan lehet egereket tejjel táplálni. Nagyon jól táplálhatók. Kitűnően fejlődnek. Kövérek és hájasak lesznek. Igen, és hogy bebizonyítsák, hogy a tejben az alkotórészein kívül még valami más is van, fogták az alkotórészeit, és beadták az egereknek. Elvégezték ezeket a kísérleteket. Az egerek három-négy nap alatt megdöglöttek, nem tudták életben tartani őket. Mit tettek az emberek? Azt mondták: A tej tehát nem csak azokból az alkotórészekből áll, amelyeket ismerünk, hanem van még egy anyaga, a vitamin. – Konstatálniuk kellett még egy finom anyagot, a vitamint. Feltaláltak egy ilyen anyagot. De nem ez a fontos, hanem az, hogy ha megvannak a tej alkotórészei, akkor az olyan, mintha valaki azt mondaná: Itt van egy óra lánccal, és most megismerem az aranyat, az ezüstöt, a többi fémet, ami az órában van, az üveget és így tovább. Igen, üveg, arany, ezüst, a többi fém: ebből még nincs óra. Az óra abban rejlik, amit ebből a műszerész gondolata készít. És abban az esetben, amikor a tejet és az alkotórészeit vizsgálom, a műszerész gondolata az, hogy az alkotórészek a földi minőségeket tartalmazzák, azokat a minőségeket, amelyeket az egyes alkotórészek a Földtől kaptak. Ezen alkotórészek mellett egy bizonyos időpontig még jelen vannak az étertestből származó perifériális erők.

El kell szánni magunkat, hogy ezeket a dolgokat több mint létezőnek fogadjuk el. Nem azért találnak fel valamit, mert az rejtett, hanem az olyan dolgok, mint a vitamin, olyan találmányok, amelyek által egyszerűen konstatálni lehet azt, ami létezik. Egészen más szemléletmódnak kell elterjednie.

Ha túl sok burgonyát esznek, és megállapítják a szénhidrát mennyiségét; az semmit sem segít, azzal nem érik el, hogy konstatálják a burgonya hatását az emberi szervezetben. Az egyéb szénhidrátok, amelyek például a levelekben, nem a gyöktörzsben vannak, vagy felőlem akár a gyümölcsökben, még az emésztőrendszerben feldolgozásra kerülnek. A burgonya valami rendkívül figyelemreméltó. Az erőivel annyira behatol az emberi szervezetbe, hogy az, ami például a babbal még az emésztőrendszerben történik, a burgonyánál tulajdonképpen csak az agyban történik meg. Az agyban is folyamatosan zajlanak táplálkozási folyamatok. Azért jelzem ezeket a dolgokat, hogy később részletezzem. Tehát az, aki túl sok burgonyát eszik, adott esetben túl sokat vár el az agyától. Az agyba helyez olyan folyamatokat, amelyeknek az agy alatt kellene megtörténniük. Ebből az a lehetőség adódik, hogy az orvostudományból a higiéniánk, egyáltalán az egész társadalmi élet hozzájusson valamihez, amikor ilyen módon tanuljuk meg, hogy az emberek kapcsolatát a környező anyaggal ne a vegyi természet, hanem a világ-összefüggés alapján ismerjük meg.

Alapvető különbség, hogy egy szubsztancia a levélben vagy a gyöktörzsben jelenik-e meg. Sokkal fontosabb azt tudni, hogy a növény mely részéből származik, mint azt, hogy szénhidrátot tartalmaz. A gyöktörzsek inkább az ember fej-szervezetéhez, a virág- és levélszervezetek inkább az alsó emberhez kapcsolódnak. És tulajdonképpen a vegyi összetétele egyáltalán nem mérvadó. Egészen más dolgok alapján kell megismerni az ember kapcsolatát a környezetével, ha valóban el akarjuk dönteni, mi az, ami gyógyít és megbetegít, tehát mi tesz beteggé, és mi a gyógyszer. Ha valaki az elvont kémia ismertetőjeleire ügyel, az olyasmi, ami tulajdonképpen minden emberi megismerést fokozatosan aláásott, mert azzal, hogy valamit a vegyi tulajdonságai alapján ismer, azáltal nem tudja, hogy tulajdonképpen milyen is az ember kapcsolata a környező világgal.

Vegyünk egy másik példát: a pusztán a kémiából átvett szemléletmód azt mutatja, hogy a levegőben szükség van oxigénre, de nitrogénre nem ugyanolyan mértékben. És abból, amit az emberek ma az oxigénről és a nitrogénről gondolnak, azt hihetnénk, hogy a légzés szempontjából nem olyan fontos, hogy valamely levegőben túl kevés a nitrogén, ha elég oxigén van benne. De világossá válik, hogy ha a levegőben kevés a nitrogén, akkor az ember nitrogént ad le10, hogy pótolja az őt körülvevő levegőben.

Az ember rá van utalva, hogy a saját nitrogéntartalma és az őt körülvevő levegő nitrogéntartalma között, a légzéstől teljesen eltekintve, bizonyos arány álljon fent.

Mindezek a dolgok rendkívül fontosak az ember megismeréséhez. De mindezek a dolgok, bár egyik-másik ember kutathatja vagy megismerheti őket, terméketlenek maradnak a mai tudományos világ számára, ha nincsenek meg az ember egész környezetébe való beillesztésének alapjai. Ezt fogjuk tenni a vizsgálódásaink során, hogy ezzel fényt derítsünk mind az egészséges, mind a beteg emberre.

én-szervezet = halál
asztrál-szervezet = betegség
éter-szervezet = egészség
fizikai szervezet = táplálkozás

– Dornach, 1924. január 4.

[Az egyes szervrendszerekben kiegyenlítődnek a földi és a periférikus anyagok erői. A fej vizsgálata ebből a szempontból, súlytalansága és statikus nyugalmi állapota. Kozmikus és földi erők a koponyában és a csontváz többi részében, a szén- és foszforsavas mész fontossága. A szubsztanciák mint kozmikus képzési folyamatok és a kozmikus lény viselkedése velük szemben. Az ólom-folyamatot meghaladó erők speciális vizsgálata. A magnézium-folyamat jelentősége, a ritmikus szakaszok, amelyekben más értelme van a folyamatnak. Az antimon és a szén-folyamat átalakulásainak tanulmányozása időrendben, a kozmikus és éteri kialakulás folyamata szerint.]

Közlöm Önökkel, hogy holnaptól úgy csináljuk a dolgot, hogy meggondolják, milyen kérdéseket tennének fel szívesen, azután ideadják vagy felírják nekem ezeket a kérdéseket, hogy minden Önöktől eredő kívánságot figyelembe vehessek az előadásokon, szóba kerüljön minden, amit szeretnének.

Nos, ma szeretnék még valamit elmondani Önöknek, ami közvetlenül kapcsolódik a tegnapi és tegnapelőtti vizsgálódásainkhoz magáról az emberről és kapcsolatáról a világhoz. Itt, az ember antropozófiai megfigyelése során ne hagyjuk zavartatni magunkat azoktól, akiknek a mai tudomány alapján van mindenféle nézetük az emberről, akiknek tulajdonképpen nincs is nézetük az emberről, és semmit sem ér, ha megpróbálunk a lehető legkevésbé eltérni a mai általános dolgoktól. Mert amiről szó van, az az, hogy az igazság a nagy és fontos tényekben egészen lényegesen eltér a ma szokásostól. És ezért annak, aki ma az igazságra törekszik, bátornak kell lennie, hogy jónéhány olyan dolgot lásson be, amit a jelenlegi tudomány egyenesen rendkívül abszurdnak tart. Ha valóban gyógyítani akarnak, azaz úgymond azok közé akarnak keveredni, akik ma a külső világból gyógyítanak, akkor mégis szükséges, hogy – nem itt, hanem egyébként – olyan módon, amit még elmondok, foglalkozzanak ezzel, a ma külsődleges tudománnyal. Különben az igazság birtokában meglehetősen kábultan járkálhatnak a mai tévedések közepette.

Ma úgy veszik azt, amiről szó van, mintha az embernek csak a Földön meglevő hetven-nyolcvan anyaggal11 lenne dolga, bizonyos erőkkel, amelyek ezek között az anyagok között hatnak, húzó- és taszítóerőkkel és így tovább, olyan erőkkel, amelyek bizonyos egyenértékű számok, atomsúly-számok stb. által hatnak. Ezzel bizonyos, úgynevezett természeti törvényekhez jutnak, amelyekkel áttekintést próbálnak nyerni afölött, hogy az anyagok hogyan alakulnak ki12, hogyan válnak természeti törvényekké, és aztán fantomképet alkotnak arról, hogy milyen is az ember, aki különböző erőkből alakult ki, amelyek eredetét az anyagokban keresik és így tovább. De ez nem így van. Az ember sem az egész alakjában, sem a táplálkozási és növekedési folyamatait fenntartó erőkben egyáltalán nem pusztán a földi anyagokból kiinduló hatások alatt áll. Már az étertest vizsgálatakor láttuk, hogy ez nagyon is olyan erők befolyása alatt van, amelyek a perifériáról, a kozmoszból áramlanak be. Ha csak ezt a kétfajta erőt vizsgálják meg, a Föld anyagaiból eredő erőket és a perifériáról eredő erőket, már elfogadták, hogy minden szerv számára szükséges ennek a kétfajta erőnek a kiegyenlítése, az egyensúlya, a harmonizálása. Az egyes emberi szervrendszerek valóban jelentősen különböznek egymástól abban, ahogyan ezt az egyensúlyt létrehozzák.

És vizsgáljuk meg ebből a szempontból az emberi főt, az emberi fejet. Először is arra kell felhívni a figyelmet – azokban az előadásokban, ahol ilyesmi szóba került, már többször felhívtam erre a figyelmet -, hogy a nehézségi erő, a súly, amit figyelembe kell venni minden földi testnél, figyelembe kell venni az összefüggését, hogy az emberi agy súlya tulajdonképpen nagyrészt kiküszöbölődik, ugyanis az élesen körvonalazott agy az agyvízben úszik. Így azt mondhatjuk: az agyvízben, amely tulajdonképpen a gerincvelő-csatornában cirkulál lefelé, ebben az agyvízben úszik az agy. Ha megmérjük az agyat, a súlya 1300-1500 gramm. De az emberben nem nyom ennyit, legfeljebb 20 grammot. Miért van ez? Mert az agyvízben úszik, és az archimédeszi törvények szerint minden test annyit veszít a súlyából, mint amennyi az általa kiszorított folyadék súlya. A folyadékban az agyra felhajtóerő hat, így a súlyából tulajdonképpen csak 20-25 gramm marad. Ezzel fejt ki nyomást lefelé. Ha a teljes súlyával fejtene ki nyomást lefelé, akkor az agy alatt nem lehetne érrendszer. Mindent összenyomna. Így azt mondhatjuk: tényleg úgy van, hogy megfosztották a súlyától, mint földi tulajdonságától. Az agyunkkal nem a súly földi tulajdonságával élünk, hanem azzal, ami a Földtől el akar távolítani, a felhajtóerővel, ami a földi nehézkedéssel ellentétesen hat. Legfeljebb 20 grammal van az agy a földi súlynak alávetve. A fejünket tekintve csak nagyon csekély erővel vonz a Föld.

Ez az egyik dolog. Ebből láthatjuk, hogy az emberi szervezet nagymértékben eltünteti az agy földszerűségét. Az emberi szervezet berendezkedése olyan, hogy a földi erők egyszerűen eltűnnek. De ez még nagyobb mértékben is fennáll. A felhajtóerőt jól ismeri az emberiség az archimédeszi elvből, pedig a műszaki életben nem mindig veszik figyelembe. Különben nem történnének olyan dolgok, mint az olaszországi víztározó elsivatagosodása13, ahol egyszerűen műszaki hibát követtek el, mert nem ismerték fel az archimédeszi elvet a maga teljességében. Nem tudom, hogy vajon belátja-e ezt az emberiség, de a feljegyzett leírásokból nagyon egyértelműen kivehető. Az emberek azokat a törvényszerűségeket tekintik igaznak, amelyek éppen megfelelnek. Azokat a törvényszerűségeket, melyek éppen nem felelnek meg, figyelmen kívül hagyják.

Nos, nem csupán az érvényes az emberi fejre, hogy az emberi fej egész belső kialakítása, a súly eltűnik, hanem még más is van az emberi légzési folyamat különleges kialakítása folytán, bizonyos, a belégzés és a kilégzés között lejátszódó statikus viszonyok által. Az a helyzet, hogy a lélegzetvétel, ami úgy történik, hogy belélegzünk, bizonyos módon megszakad, amikor belélegzünk, és hogy a kilégzéskor bekövetkező ellenlökés hasonlóképpen történik. A kettő hasonlóan viselkedik, mint a nehézkedés és a felhajtóerő. Így az a különös, hogy amikor megyünk, valójában a fejünk statikus viszonyait tekintve, a fejünket, az agyunkat nyugalomban hagyjuk. Ahogy a víz felhajtóerejével nem hagyjuk, hogy súlyos legyen, ugyanaz vonatkozik a belső viszonyaira, amikor megyünk. És ez nem csak a járásra érvényes, hanem különös módon főleg arra a mozgásra is, amit a Földdel együtt hajtunk végre. Ezt csak a testünk többi részével hajtjuk végre, az agyunkkal nem; az agyunk számára folytonosan megszűntetjük. Így az agynál az 1500 gramm súlyból mindig csak 20 gramm marad meg. Ezenkívül az a helyzet, hogy ha az agyunkat ugyanolyan gyorsan mozgatjuk, mint a testünk többi részét, akkor valójában nyugalomban marad. Nehezebb elképzelniük, hogy valami, ami látszólag mozgásban van, a valóságban nyugalomban van, mint ahogy el tudják képzelni, hogy valami, amire a nehézkedési erő hat, tulajdonképpen nem nehéz. De ez mégis így van. Az ember belső szervezete számára a fej olyan, mintha folyamatosan nyugalomban lenne, minden erő kölcsönösen kiegyenlítődik, csak lefelé létezik egy 20:1500 arányú nehézkedési erő, és előre egy egészen csekély mozgatóerő hat. De a mozgás nagy része kiegyenlítődik. Így azt mondhatjuk, az emberi fej – a belső átélését tekintve – a szervezetben olyan, mint az ember, aki az autóban nyugodtan ül, egyáltalán nem mozog; az autó mozog, és az ember mégis előrehalad. Az emberi fej úgy éli meg, ahogyan akkor élné meg, ha nem lenne súlya. Megszünteti a mozgékonyságát, amikor az ember mozog, és amikor a Föld mozog az emberrel.

A fej emberi szerve tehát valami egészen különleges, amikor kizárja, száműzi magát mindabból, ami a Földön történik. A Föld csak kevéssé vesz részt a fej bármilyen tevékenységében. Ezzel szemben ez az egész emberi fej a kozmosz másolata. Ami az emberi fej, a kozmosz másolata, valóban a kozmosz képmása, a lényében ténylegesen semmi dolga sincs a Föld erőivel. A belső agyképződés tehát a kozmosz erőit utánozza, és olyan a belső agykialakításunk, hogy a formájára nem valami földi a magyarázat, hanem a kozmosz alapján kell magyaráznunk. A Föld csak annyiban hat, amikor – most csak nagyjából fogalmazom meg, de meg fognak érteni – lefelé áttöri a kozmikus képződést, és beilleszti az emberbe mindazt, ami csak a Föld felé irányul. Ezt nagyon könnyen megfigyelhetik egy csontvázon. Ha leveszik az emberről a koponyát, akkor elveszik azt, ami kozmikus másolat, és egyelőre az marad, ami már csak félig kozmikus, a bordák elrendeződése, de az már földi befolyás alatt áll. Ha a csontvázon megnézik különösen a láb csöves csontjait, a kar csöves csontjait: ezek tisztán földi képződmények. Nézzék meg a csontvázon a gerincvelő-csigolyákat, a durva gerinccsigolyákat, amelyeken a bordák ülnek. Be kell látniuk, hogy ez a kozmosz és a Föld közötti egyensúlyi állapotból keletkezett. És nézzék meg a fejet, ahol a kozmosz egy földi dolgot megfosztott a lehetőségtől, hogy saját magát alakítsa ki, a koponyatető formája is olyan, hogy ez a forma a kozmosz másolata. Így kell valójában tanulmányozni az emberi formákat.

Ha így tanulmányozzák az emberi formákat, és azonkívül tudják, hogy belső átéléséhez a fej éppen lágyrészeinek képzését, folyadékainak képzését tekintve tulajdonképpen a kozmoszt képzi le, akkor azt kell mondaniuk, hogy a mai leírásokban megjelenő anatómia és fiziológia tulajdonképpen mind olyasmi, amiről nem beszélhetünk valóságként, mert ezek nincsenek tudatában annak, hogy olyasmiről van szó, ami kozmikus befolyás alatt áll.

Azt mondtam, vannak olyan erők, amelyek a perifériáról hatnak, mintha minden oldalról érnék az emberi fejet. De nagy különbség, hogy amikor ezek az erők érkeznek, akkor a Hold tartja fel, vagy a Nap tartja fel, vagy a Szaturnusz tartja fel ezeket. Ezeket a periférikus erőket módosítja, hogy vannak bizonyos csillagok. Tehát nem mindegy, milyen irányból érkeznek ezek az erők. A hatásukat lényegesen módosítja az a hely, ahol valamilyen csillagképet látunk. A nagyon régi időkben ez a gondolat, ma már csak dilettáns módon, az ősi asztronómia alapját képezte. Manapság a meglévő tényekből senki sem jut el az elképzelésig, hogy milyenek is a dolgok a valóságban. Amit mondtam, nagyon fontos ahhoz, hogy belássuk, tulajdonképpen milyen képződmény az ember. Mert abban, hogy az ember a fejében egészen a kozmoszhoz tartozik, hogy abban, amit a lábában a csöves csontok jelentenek, csak a Földhöz tartozik, egészen a szubsztanciákig menően egyben az is kifejeződik, ami a képzőerőkben rejlik. Vegyük az emberi csontrendszert: tudják, hogy abban az van, ami azután szénsavas mészként jelenik meg. De van még foszforsavas mész is, mindkettő nagyon fontos a csontfelépítéshez. A szénsavas mésszel kapja meg a csont azt a tulajdonságát, hogy a Földhöz tartozik. Ha a csont szubsztanciáját egyáltalán nem hatná át a szénsavas mész, a Föld nem jutna el a csonthoz. A szénsavas mész adja a Föld számára a szubsztanciális támadáspontot, hogy a saját képzőerői szerint alakítsa a csontot. A foszforsavas mész képzi a kozmosz támadási pontját a csont alakításához. Ha tehát van egy olyan csöves csontunk, mint az emberi combcsont, akkor ennek a combcsontnak nem lehetne meg a kiterjedése fentről lefelé, ha ezt nem közvetítené a szénsavas mész. De nem lenne meg a combnyak, ha ezt nem közvetítené a foszforsavas mész. Ezen mit sem változtat az a tény, melyet az anatómusok ellenvetésként hoznak, hogy a csöves csontban és a combnyakban lényegében nem különbözik a foszforsavas és a szénsavas mész mennyisége. Először is, finomabb vizsgálat esetén ez nem teljesen igaz, különbözőek, de ezeknél a dolgoknál még valami számba jön. Az egész emberi szervezet arra szolgál, hogy felépítő és leépítő folyamatai legyenek. Olyan folyamatai, amelyekből valami felépül, és olyan folyamatai, amelyekben az, ami a felépüléshez nem használható, kiválasztódik. Az ilyen felépítő és leépítő erők közötti egyik legnagyobb, magukban a szubsztanciákban meglevő különbséget például a fluornál állapíthatják meg. A hétköznapi anatómus azt mondaná: a fluornak szerepe van a fogak felépítésében, megtalálható a vizeletben is, tehát fluor van itt is, ott is. Nem erről van szó. A fluor a fogak felépítésében pozitív szerepet játszik; fluor nélkül nem alakulhatnának ki a fogak. A vizeletben az a fluor található, ami kioldódott, aminek le kell épülnie. Fontos, hogy különbséget tegyenek, hogy valami az egyik helyen kiválasztódik, és azért képződik, vagy abszolút szükséges a felépítéshez. És így van ez. Ha van egy olyan darab csont, ami lényegében a kozmoszból képződött, akkor a foszforsavas mész a felépítő. Egy másik csontrészben a foszforsavas mész kiválasztott anyagként található. És fordítva: a csöves csontnál a szénsavas mész felépítő, és üledékként aszerint a rész szerint választódik ki, amelyik a kozmoszból képződött. Azt kell mondanunk, sohasem az a fontos, jelen van-e valamilyen anyag, hanem az a fontos, milyen utat tesznek meg ezek az anyagok, mi a jelentőségük a szervezet valamely helyén.

Egyszer úgy próbáltam meg a barátainknak szemléltetni ezeket a dolgokat, hogy azt mondtam: Tegyük fel, reggel kilenckor sétálni megyek, és látok két embert, amint nyugodtan üldögélnek egy padon. Délután háromkor ismét arra megyek. Az emberek ismét nyugodtan ülnek ott. Ha ezt a két tényt konstatálom, semmit sem tettem, mert úgy lehet: az egyik ember vihetett magával vajas kenyeret, és kilenctől háromig ülve maradt, a másik elment, megtett valamilyen utat, és csak három előtt ült vissza. Az egyik kipihent, a másik borzasztó fáradt. A belső felépítésük lényegesen eltér egymástól. Ezek után nem az lesz a fontos, hogy az egyik vagy a másik ember ott van-e, hanem az: mit csinált, milyen utat tett meg a létben, hogy eljusson erre a helyre. – És így az ember megértése szempontjából alapjában véve mindegy, hogy egy szervben milyen anyag van. Azt kell tudni, hogy került oda, felépítő vagy kiválasztott anyagként van-e ott, akkor lehet csak megérteni az embert. Ha ezt a folyamatot nem tudjuk helyesen szemügyre venni, soha nem találjuk meg az átmenetet az emberi szervezet számára szükséges anyag minőségétől a gyógyszerhez. Csak majd ha erre képesek vagyunk, akkor jövünk rá, hogy az anyagok eloszlása a kozmoszban ténylegesen egészen más, mint általában hisszük.

Van egy feltűnő tény, amire csak öt vagy hat évszázada nem gondolnak, hogy úgy vélik, az emberi szervezetben bizonyos analitikus folyamatokkal ki lehet mutatni a vasat. Ezek a folyamatok olyanok, hogy azt mondhatjuk: az emberi szervezetben, a vérben vas van. De hiába próbálnánk meg ólmot kimutatni az emberben, ha a szervezet normális. Nos, az ólmot tulajdonképpen csak ólomércként ismerjük, valamint ott, ahol durva darabokban fordul elő. De minden fém, ami durva darabokban található Földünk szubsztanciájában, egykor, ősalakjában a Szaturnuszon, a Napon és így tovább, egészen illékony, sőt hőéteri állapotban, mint oldott, illékony, hőéteri állapot volt meg. Nos az ember, természetesen más formában, lényében már az ősi Szaturnuszon létezett. Végigcsinálta mindazokat a folyamatokat, amelyek során például a vas egészen illékony, finom eloszlású, hőéteri állapotból olyanná vált, mint amilyen ma. Végigcsinálta, ahogy a világ kialakult és így tovább. A sajátságos az, hogy az ember a vassal, a magnéziummal szemben úgy viselkedett, hogy ezeket az anyagokat felvette a saját képződésébe. Az ólmot meghaladta. A magnéziummal szemben tehát úgy viselkedett, hogy a magnézium-folyamatot összekapcsolta a saját folyamatával. Az ólommal szemben úgy viselkedett, hogy elmenekült az ólom-folyamattól, kiválasztotta magából, így a magnéziumra vonatkozóan azt látjuk, hogy az emberben ugyanazok az erők működnek, mint amelyek a magnéziumban kint. Az embernek belsőleg meg kell haladnia ezeket. De az ember az ólomfolyamatot meghaladta, mielőtt lezárta volna magát a bőrével, amikor még átalakuló képződmény volt, amely egy volt a kozmosszal. Így még ma is benne van ez a győzelem, az ólomfolyamat kiválasztása. Benne vannak a magnézium felépítő erői, benne vannak az ólomfolyamatot kiválasztó erők.

Tulajdonképpen mit is jelent ez? Csak azt kell tanulmányozniuk, mi lesz az emberi szervezettel, ha ólommérgezése van. Törékeny, szklerotikus lesz. Ezért azt mondhatjuk: az emberi szervezet nem viseli el az ólmot. Ha ólommérgezés lép fel, akkor tehát az ólom benne van az emberi szervezetben. A szervezet mindazonáltal elkezdi leküzdeni az ólomszubsztanciában levő folyamatot – a szubsztanciák mindig folyamatok. Az ólom a szerves folyamatban terjed szét; a szervezet összeszedi magát, megpróbálja kiűzni az ólmot. Ha képes erre, meggyógyul. Ha az ólom az erősebb, nem gyógyul meg. Az emberi szervezetben fellép az ólommérgezésnél ismert bomlási folyamat, mert az emberi szervezet csak az ólomfolyamatot meghaladó folyamatokat viseli el. Nem lehetnek benne az ólomszubsztanciát képző erők.

Ha utánanézünk, hogy mit nyer az ember azzal, hogy nem viseli el magában az ólmot, a következőkre jutunk. Látják, az ember először is érzékelő lény. Érzékeli a körülötte levő dolgokat, és aztán elgondolkozik e dolgokról. Mindkettőre szüksége van. Észlelnie kell a dolgokat, hogy kapcsolatba léphessen a világgal. Gondolkodnia is kell, vissza kell fognia az érzékelését, és a visszafogás által kialakítania az önállóságát. Ha csak érzékelnénk, feloldódnánk a külső szemlélődésben. Azonban csak azzal válunk személyiséggé, individualitássá, hogy eltávolodunk a dolgoktól, elgondolkozunk rajtuk. Így nem oldódunk fel a dolgokban. És ha tanulmányozzuk az étertestet, találunk benne egy központot, mely az ólomerőket elhárítja. Ez a központ nagyjából ott található, ahol a haj forgót képez. Itt sugároznak ki az ólmot meghaladó erők. Mindenhonnan besugároznak a szervezetbe, hogy az ólomképző erők be ne juthassanak a szervezetbe. Az ólmot meghaladó erőknek, amelyeket a test alakított ki, az a nagy jelentősége, hogy ezek teszik azt, hogy amikor erre a krétára ránézek, nem tart fogva a kréta egyszerű szemlélése. Különben azonosítanám magam a szemlélt dologgal. Önállóvá válok, megbénítom a megfigyelést, de ezt ugyanazokkal az erőkkel teszem, mint amelyek az ólmot meghaladják. Így az ember ezeknek az ólmot meghaladó erőknek köszönheti, hogy belsőleg zárt személyiség lehet. Az ólmot meghaladó erőknek köszönheti az ember, hogy el tud különülni a világtól.

Úgy van ez, hogy ha figyelembe veszünk egy bizonyos összefüggést, amit mindjárt megemlítek, akkor igencsak feltűnhetnek ezek az emberben levő erők, és a meglétük, amelyeknek nem csak fizikai-éteri jelentőségük van, hanem lelki-erkölcsi is. Amit mondani akarok: az ember felvesz magába bizonyos fémtesteket, amelyeket összekapcsol a saját testi szervezetével, más fémtesteket pedig meghalad; ezek csak elhárító, meghaladó folyamatokként vannak meg benne. Nos, miből ered ez, hogy hosszú fejlődése alatt, a Szaturnusz-korszaktól, a Napkorszaktól és így tovább, az ember bizonyos, kint keletkezett szubsztanciákat kiválasztott magából, másokat csak felvett? Ebben a kiválasztásban rejlik egyidejűleg az, hogy az ember fel tud venni magába bizonyos önálló erkölcsi erőket. Úgy van ez, hogy ha az ember például hajlamos lenne arra, hogy ólomképző erői legyenek, akkor azt gondolhatnánk, hogy az ember mostani szervezetének ugyan nincs most szüksége ólomra, de ha lennének ólomképző erői, ha ugyanúgy lenne benne az ólom, mint most a vas, akkor az embernek – az ólomnál így van ez – félig morális tulajdonságai lennének az ólom miatt, akkor az embernek, ma betegesnek neveznénk, beteges affinitása lenne a világ külső tisztátalanságaihoz. Az ember szívesen keresne erős szagú, büdös anyagokat, és ezeket szaglászná, hogy feloldódjon bennük. És ha van olyan gyerek, akin megfigyelhető, ahogyan előfordul a gyerekeknél, hogy ilyen perverz tulajdonsága van – vannak olyan gyerekek, akik szívesen keresnek meg mindenféle büdös dolgot, például petróleumot szagolgatnak -, akkor ennek mindig az az oka, hogy nincs meg a vér ólmot elutasító tulajdonsága. Ilyenkor klinikai vagy akár gyógyszeres úton kell megpróbálni előhívni az ólomnak ellenálló erőt. Vannak olyan kezelési módok, amelyekkel lehetséges előhívni az ólomnak ellenálló erőt; ezekről még beszélni fogunk.

Maradjunk annál az anyagnál, amelyik szerepet játszik az emberi szervezetben, a magnéziumnál. Itt különösen érdekes dolgot tanulmányozhatunk. Pedagógiai téren ismételten felhívtam a figyelmet arra, hogy a fogváltásig tartó első életszakaszt élesen el kell különítenünk az összes utána következőtől. Aztán a következő szakasz az, amely a nemi érettségig tart. Nos, a dolog úgy áll: ahogy a fluor szükséges a fogképződéshez, úgy a magnéziumra is szükség van. De a fogképződés nem csak a szájban, a felső és alsó állkapocsban történik, hanem az egész szervezet részt vesz benne, a magnézium-folyamat az egész emberi szervezetben játszódik le. És a fogváltásig ez a legeslegfontosabb az embernek. Utána, a fogváltás után nincs akkora jelentősége a magnéziumnak, mint korábban, mert az emberben levő magnéziumerők megkeményítik a szervezetét. Magába zárják a szervezetét, és azt mondhatnám, az emberi szervezet konszolidációjának a befejezése, az erőknek és anyagoknak ez a magába tagozása befejeződik a fogváltással, amikor megkapja második fogait. Addig azonban a magnézium felhasználása a legnagyobb jelentőségű az emberi szervezet számára.

Nos, az emberi szervezet időbeli fejlődését tekintve egy egészet alkot. Magnéziumot kell kialakítania magában, meg kell lennie benne. Nem lennének meg a konszolidációhoz szükséges erők, ha nem lennének benne ezek a magnézium-folyamatok. Azonban nem hagyhatja abba ezen magnézium-erők képzését. Ez fogváltás után ugyanúgy történik, mint a fogváltás előtt.

Ezeket fel kell dolgozni a szervezetben, és így a fogváltás után az lesz a fontos, hogy meghaladja, kiválassza a magnéziumot. Különösen az emberi tejelválasztásba húzódik bele, különösen a tejjel választódik ki. Mivel a tejelválasztás összefügg a nemi érettséggel, egy sajátságosan összefüggő folyamatot, egy periodikus folyamatot látnak. Vegyük a magnéziumot: a fogváltásig, úgymond az emberi szervezet fogyasztja, utána a fogváltástól a nemi érettségig kiválasztja, és a tejerőket létrehozó erők között a magnézium éppenséggel kiválasztó. Ezután, a huszadik életévig, következik egy visszacsapás. Azután a magnéziumerő az izmok finomabb konszolidációjában kerül felhasználásra. A szubsztanciák tulajdonképpen csak folyamatok összességei, az ólom csak látszólag ilyen durva, szürke kinézetű szubsztancia. Badarság azt mondani, hogy egy darab durva szubsztancia, mert az ólom az a folyamat, mely az ólom kiterjedésének kiszabott határai között zajlik le; folyamatként létezik minden! Mondhatjuk, ugye, hogy az emberben a szubsztanciális folyamatok nem csak olyanok, hogy bizonyos szubsztanciális folyamatok feldolgozhatók az emberben, mások pedig elháríthatók, mint az ólomfolyamat, amelyre soha nincs szükségünk, hanem vannak mások, mint a magnézium-folyamat, ami olyan, hogy ritmikusan váltakozik, és életünkben ténylegesen ritmikus szakaszokban a magnézium-erőket felhasználó, azután kiválasztó folyamatokat alakítunk ki.

Ez mutatja meg Önöknek, hogy tulajdonképpen semmire sem jutunk, ha pusztán elemzünk, és azt mondjuk, hogy az emberi szervezetben magnézium van. Ezzel semmit sem mondtunk, hiszen a tizenkettedik életévben egészen más jelentősége van ezeknek a szubsztanciáknak, mint az ötödikben vagy a negyedikben. És csak akkor ismerjük meg az embert, ha tudjuk, hogy mi a jelentősége bizonyos szubsztanciális folyamatoknak, tehát szubsztanciáknak az emberi szervezetben. Ha azt akarjuk megtudni, hogy a kint, a természetben található szubsztanciák hogyan hathatnak tovább az emberi szervezetben, akkor a szubsztanciák pusztán vegyi természetének tanulmányozása valóban a legkevésbé sem fontos. Olyasmit kell tanulmányozni, amivel ma alig foglalkoznak. Ha a XIII. vagy a XIV. századig megfigyeljük a szubsztanciákról szóló tanulmányokat, akkor ott csak a mai kémia alapgondolatait találjuk meg. Ezeket az alapgondolatokat az akkori, számunkra gyakran balgának tűnő alkímiai folyamatok tartalmazzák. De van bennük még valami. Volt akkoriban valami, ami egyáltalán nem folytatódott, valami, amit ma szignatúratannak nevezhetnénk, amit különösen a növényeknél alkalmaztak, de ásványoknál is, és ez nem fejlődött tovább.

Vegyünk egy olyan anyagot, mint az antimon, az antimonit: ennek az antimonércnek az a különlegessége, hogy az ismert tűszerű alakot, ezt a hajszálformájú alakot veszi fel.

Ha egy bizonyos kohászati módon kezelik, akkor megkapják az antimon-tükröt, mégpedig akkor, amikor az elillanó antimon egy hideg felületen lecsapódik. Az antimonitban mindenütt megvan a hajlam, hogy olyan formákat képezzen, amelyek tulajdonképpen nagyon egyértelműen az étertest formáiként jelennek meg. Ami ilyenkor képződik, nagyon hasonlít bizonyos egyszerű növények formáira, amelyek az étertesthez illeszkednek. Ha megfigyeljük az antimon-szubsztanciát, mindjárt az az érzésünk, hogy ez az antimon nagyon fogékony az éteri erőkre. Beleilleszkedik az éteri erőkbe. Ezt bárki megállapíthatja azzal, hogy elektrolitikusan kezeli az antimont, bizonyos körülmények között a katódhoz vezeti: egy sor robbanás történik, melyek átvezetnek az antimon éteri erőkkel való kapcsolataiba. Ez egy feltűnő eset, de ezekhez a dolgokhoz egykor nagyon erős felfogóképessége volt az embernek, ma már egyáltalán nem rendelkeznek ezzel a felfogóképességgel; már egyáltalán nem becsülik az olyan szemléletmódokat, mint amilyenekről beszéltem. Ezért jutottunk oda, hogy tanácstalanul állunk a lényeges észlelések előtt. Látják, van a gyémánt, a grafit, az antracit és a kőszén: mind szén, mégis annyira különböző. Miért van ez így? Ha az emberek tényleg képesek lennének felfogni azt, ami nem pusztán vegyi összetétel, hanem azt, ami az ősi értelemben vett szignatúra, akkor elkezdenék megérteni a kőszén és a grafit közötti különbséget. A kőszén a Föld-folyamat alatt keletkezett. A grafit a Hold-folyamat, a Földet megelőző planetáris folyamat során, és a gyémánt a Nap-folyamat alatt. És ha kozmikusan vizsgálják a dolgokat, bepillantást nyernek abba is, hogy megint nem a szubsztancia a fontos, hanem arról van szó, hogy egy szubsztancia milyen körülmények között és időben15 vett fel egy bizonyos, tehát szilárd formát. Nos, ha azonban a szubsztanciális, a fizikai valóságot az idő befolyásolja, akkor ugye az időnek is van bizonyos jelentősége. Mert gondolják meg, ha elfogadják, amit mondtam, akkor azt mondhatják, a kőszén gyerek, még nem nagyon idős; a grafit ifjú, már idősebb; a gyémánt, ha nem is aggastyán, de legalábbis erősen férfias. Ha van valamilyen feladat, ami érett kort kíván meg, akkor nem egy gyerekre bízzák, az életkor a fontos. Így beláthatják, hogy akárhol is van jelen a szén, egyszerűen a kozmikus kora miatt más a feladata, mint a grafitnak, ami érettebb korú. Ezért szükséges, hogy betekintsünk a kozmikus folyamatokba, ha meg akarjuk ismerni az emberek kapcsolatát mindazzal, ami kint, a kozmoszban van. Ha az antimon különösen érzékeny az emberi étertestre, és gyógyszerként antimont visznek be az emberi szervezetbe, és meg akarják ismerni, hogy mit serkent az emberi étertestben, akkor meg kell ismerniük, hogy az emberen kívül milyen kapcsolata van már. Ha meg akarják érteni, hogy mi is legyen az emberben valamilyen gyógyszer, akkor mindenképp meg kell ismerniük a természet finom folyamatait.

– Dornach, 1924. január 5.

[Az exoterikus tudás és megszerzésének módja, mint a tanfolyam ezoterikus részének alapja. Az ember kialakulása: az étertest és viszonya az öröklésből keletkező csírához, viszonya az asztráltesthez közvetlenül a születés utáni időszakban: a tudásra való képesség. A belső iskolázás és elmélyülés fontossága a gyógyítani akaró orvos számára. A lelki erők ápolása a tudás ritmikus ismétlésével. Az ilyen tudás bemutatása a növények átélésének példáján, az exoterikus és az ezoterikus tudás valódi összefüggése.]

Nos, kedves barátaim, az elmúlt órák alatt megpróbáltuk felvázolni az olyan fajta megismerést, amit egy orvosnak alapvetően el kell sajátítania, olyan megismerést, amit az idő rövidsége miatt nagy vonalakban csak így lehetett felvázolni. De láthatták, hogy ha ezt a vázlatot részletesen ki akarnánk fejteni, ahhoz nagyon sok idő kellene. Ez az idő az orvosi tanulmányok során természetesen rendelkezésre állna.

A valódi orvosi tanulmányokat úgy kellene összeállítani, hogy az első tanfolyam, amely legalább egy évig, de lehetőség szerint még hosszabb ideig tartana, amire a hallgatóknak szüksége van, s melynek során ezeket az ismereteket, mint az orvosi gondolkodásmód alapjait sajátítanák el. Nem tudok többet nyújtani, mint egyfajta jellemzést arról, hogy milyen legyen majd. És ezért szeretném, ha elgondolkoznának azon, amit eddig három órában egyfajta szénrajzként felvázoltam arról, hogy mit kell egy orvosnak elsajátítania. Ezt az orvosi tudás exoterikus részének nevezném. Az orvosi tanulmányokban ezután kellene következnie az orvosi tudás ezoterikus részének, amelyről most fogunk beszélni. Ennek az ezoterikus résznek az exoterikus rész alapjaira kell épülnie. De nem szabad elzárkózniuk attól, hogy az orvosi tanulmányok során először az exoterikus részt elsajátítsák annyira, amennyire azt egyáltalán tudni lehet. Manapság ez nehéz. De ahogy a következő órákban látni fogjuk, éppen ebben az irányban nagyon sokat segíthet a dornachi főiskolánk orvosi szekciójának felállítása. És ma már megvan a lehetőség, hogy az, amire egy rövid vázlatban utaltam, kiépüljön az írásaimban és ciklusaimban megtalálható részletekből. Ez mostanáig csak nagyon csekély mértékben történt meg, és csak akkor fog az antropozófiai orvostudomány értelmében továbbfejlődni, ha ez a munka, amit Wegman doktornő segítségével készítek elő16, a közeljövőben nyilvánosságra kerül. Akkor látható lesz, hogyan ösztönzi az antropozófia az orvostudományt, és egyáltalán az orvosi tanulmányokat.

De tisztában kell lenniük azzal, hogy az orvosi tanulmányok egészen sajátságosak, egészen különleges előfeltételei vannak, olyan tanulmányok, amelyeknél egyáltalán nem lehet figyelmen kívül hagyni a szellemtudomány eredményeit. Nem létezhet orvostudomány anélkül, hogy a szellemtudomány eredményei meg ne lennének benne. Az ezen a területen látható kaotikus állapotok abból erednek, hogy egy olyan tanulmányi és egy olyan megismerési irány a mérvadó, amelyek egyáltalán nem alkalmasak az orvosi tudás számára. A dolgok úgy állnak ma, hogy olyan természetismerettel rendelkezünk – a teológiában is -, amely kizárólag műszaki céloknak felel meg, de semmilyen módon nem az emberre vonatkozó megismerési céloknak. Nem alkalmas arra, hogy ismereteket nyújtson az emberről. Mert látják, a valódi orvosi tudás valami sajátságosat is megkövetel, és ez világossá válik majd az Önök számára, ha arról beszélek, hogyan is keletkezik tulajdonképpen az ember.

Már tegnap exoterikusan felhívtam erre a figyelmet, és ma, valamint a következő órákban meg akarom találni az átmenetet az ezoterikushoz: a külső szubsztanciák tulajdonképpen folyamatok. A só csak folyamatok lecsapódása, a magnézium-folyamatok, vas-folyamatok olyan folyamatok, amelyek kint vannak a természetben. Az ólom-folyamatok, higany-folyamatok olyan folyamatok, amelyek kint, a természetben vannak, és amelyeket az ember nem hordhat magában. Ám csak látszólagos, hogy az ember nem hordja magában ezeket. Hogyan keletkezik az ember? A fizikai kezdeménye a megtermékenyítéssel keletkezik, ennek a fizikai kezdeménynek egyesülnie kell az ember étertestével. Az ember éterteste azonban nem a megtermékenyítéssel jön létre, hanem az étertest akörül képződik, ami később az én-szervezet és asztrális szervezet lesz, a szellemi-lelki körül, ami lejön a szellemi világokból, ami ott volt a Föld előtti életben. Az ember tulajdonképpeni magjánál tehát a szellemi-lelkivel van dolgunk, ami már jóval azelőtt megvan, hogy megtörténik a megtermékenyítés, először a korábbi inkarnációkból, másodszor a halál és az új születés közötti időből. Az embernek ez a szellemi-lelki magja először az étertesthez kapcsolódik, még azelőtt, hogy összefüggésbe kerülne azzal, ami a megtermékenyítéssel fizikai csírasejtként keletkezik. És az, ami egyesül azzal, ami a fizikai embrióban van, az én, az asztrá- lis szervezet, az éteri szervezet, ez a hármasság egyesül azzal, ami létrejön a fizikai megtermékenyítés által. Az étertestre úgy kell tekinteniük, mint ami a kozmoszból képződik ide. Nos ez az étertest, amely a kozmoszból képződik ide, abban a pillanatban, amikor először egyesül a fizikai szervezettel, magában hordozza azokat az erőket, amelyek aztán a fizikai szervezetre nem érvényesek, az ólomerőket, az ónerőket. Az ember csak látszólag nem mikrokozmosz azáltal, hogy bizonyos anyagokat nem fog tartalmazni. Azok a szubsztanciák, amelyek nincsenek meg az ember fizikai testében, az étertest felépítésében a legfontosabbak, így az étertestben ténylegesen még a fizikai testtel való egyesülés előtt zajlanak az ólom-, ón-, higany-folyamatok és így tovább.

Nos, az étertest egyesül a fizikai testtel. Természetesen a többi részek is. És kismértékben az embrionális időszak alatt, de a legnagyobb mértékben akkor, amikor fellép a légzés, tehát a születéskor, amikor a valódi külső légzés17 lép fel, a következő történik: akkor az étertest minden ereje, ami nem a fizikai testben megkötött anyagokból származott, átmegy az asztráltestbe, és az étertest azokat az erőformákat veszi fel, melyeket a fizikai test dolgoz fel magában. Az étertest tehát nagyon jelentős átalakuláson megy keresztül, azon az átalakuláson, hogy felveszi a fizikai test tartalmát, alkatát, és saját alkatát, az ember környezetével való rokonságát pedig leadja az asztráltestnek. Az asztráltest így belsőséges rokonságba kerül azzal, amit az ember tudhat. És abban a pillanatban, kedves barátaim, hogy elkezdik befogadni a nem csak elméleti, hanem a valódi, belsőleg feldolgozott orvosi tudást, abban pillanatban életre keltik magukban azokat a tartalmakat, melyek már megvannak az asztráltestben, csak tudattalanok maradnak, és amelyek a környezettel való kapcsolatokat jelentik.

Szeretnék egy különleges esettel foglalkozni. Vegyünk például egy olyan környéket, mely komor hangulatú, mégpedig azért, mert az alapja a Föld mai felépítése szerint gneisztartalmú, a gneiszben csillám van, az a csillám, amit ásványként ismernek. A csillám először is nagyon erősen befolyásolja az illető fizikai helyi alkatát, mellyel az ember egy bizonyos környéken rendelkezik. Az ember másmilyen lesz a fizikai testében, ha olyan helyen született, ahol sok csillám van. Itt a csillám a talajból, a földből hat a fizikai testre. Nos, azt fogják látni, hogy éppen az olyan területeken, ahol sok a csillám, sok rododendron nő. Ez a növény gyakran lelhető fel az Alpokban és Szibériában és így tovább. A rododendron-szubsztancia az, ami belsőleg rokon az étertesttel, mielőtt az az ilyen területeken beköltözik a fizikai testbe. Az étertest ezt a rokonságát a rododendronnal leadja az asztráltestnek. És ha most ilyen területeken betegségek jelentkeznek, amelyek éppen a csillámnak a talajvízen keresztül túlsúlyban levő hatására lépnek fel, akkor az étertest leadta az asztráltestnek azt, amit a rododendrontól kapott. Ez csak kint található meg, a rododendron-növényben. Innen lehet tudni, hogy a rododendron-növényben van egy nedv, ami az ilyen betegségeket gyógyítja. Ettől függ, hogy az olyan területeken, ahol specifikus betegségek lépnek fel, a gyógyszer sok dologban, de nem mindegyikben, specifikus gyógyszerként található.

Nos, gondolják csak meg, minden éjszaka, amikor alszanak, ha orvosok, az asztráltestükben lemerülnek abba a környezetbe, amely az étertesttel volt rokon, és amely most az asztráltesttel rokon. Ha most orvosi tudást szereznek, tudják, hogy melyek a gyógyító erők az ember környezetében, akkor az alvásban folyamatosan átélik a gyógyító erőt. Az alvásban folyamatosan átélik annak megerősítését, amit kint dialektika által tanulhatnak meg. És ezzel számolni kell az orvosi tanulmányok során, mert az orvoslás külső, dialektikus tanulása nem segít, soha sem segít. Disszociáció, rendetlenség kerül bele, ha a szükséges megerősítés nem történhet meg minden alkalommal alvásban, az asztráltesten és a környezeten belül. Ha ugyanis az orvostudományt nem úgy sajátítja el az illető, hogy asztrálteste a környezettel folytatott beszélgetésben az orvosnak Igen-t mondhat arra, amit tanult, akkor ez éppen olyan, mintha olyasmit hallgatna, amit nem ért, ami csak félrevezeti. Így az orvosi tudás belsőleg ténylegesen összefügg azzal, ami az embert életében bevezeti az alvó állapotba. És látják, valóban az a helyzet, hogy pontosan az ilyen dolgokból kell kinőnie annak a meggyőződésnek, hogy az orvosi tudást az egész embernek, mégpedig az élő, érző embernek kell elsajátítania. Mert az ilyen éjszakai kapcsolatból a gyógyító alkotóelemekkel még valami más is keletkezik, ami a dialektikával soha nem érhető el: a vágy a valódi segítségnyújtásra. Az orvos vágya nélkül, érzése, empátiája nélkül az iránt az ember iránt, akit meg kell gyógyítania, személyes a segítségnyújtásra való késztetés nélkül tulajdonképpen alapvetően nincs gyógyítás.

Látják, most el kell mondanom valamit, ami talán különösen és paradox módon érinti Önöket, de mivel meg akarják tanulni azt, ami ma még hiányzik, és aminek el kell jönnie, ezt is el kell mondanom, mert Dornachban ezoterikus impulzusok alapján dolgozunk. Látják, gyakran mondták nekem, hogy eljöhet az az idő, amikor az általunk előállított szereket – paradoxnak tűnhet, de néhány dolgot el kell fogadniuk paradoxként -, hogy a szereket, amelyeket előállítunk, gondosan védeni kell, nehogy utánozhassák. Egyszer azt válaszoltam erre, hogy egyáltalán nem aggódom annyira az utánzás miatt, ha sikerül valóban ezoterikus impulzusokat bevinni a mozgalmunkba. Akkor be fogják látni, hogy az ezoterikus alapokon készített szereknél nem mindegy, hogy a szer itt készül-e, mindazzal, ami az ezotériában él, ami belekerül, vagy egy tetszés szerinti gyárban utánozzák. Ez paradoxnak tűnhet, de így van. Éppen az szükséges – sokkal inkább, mint az, ami külső dolgokkal, külső üzleti fogásokkal érhető el -, hogy kialakuljon egy bizonyos hangulat, ami valóban arra irányul: itt valami olyan húzódik meg mögötte, ami a dolgokat a szellemiek alapján teszi gyógyítóvá. Ez nem babona, ez olyasmi, amint még látni fogják, ami szigorúan szellemtudományosan megalapozható. Az értelmes emberek ezért rájönnek, hogy az itt előállítandó szerekkel megtettük az első lépéseket afelé, amit tulajdonképpen tenni kell.

Az olyan ellenvetések, melyeket már felhoztak, abból származhatnak, hogy az embereknek ma fogalmuk sincs arról, hogy éppen az orvoslásban sokkal komolyabban kell venni az ezotérikus, a szellemi életet. Ha elsősorban ezt egyszer megértik, akkor látják, hogy a főiskola, az orvosi tanulmányok központja itteni felállításának szükségszerűsége mennyire valós, és nem csupán formális, mint ahogyan az egyébként történik. Nos, azt is meg fogják érteni, hogy az első exoterikus orvosi tanfolyam után egy másodiknak is kell következnie, ami a legkiválóbb értelemben véve ezoterikusan közelíti meg az embert, mely az orvosi tudást a létrejövő emberi érzületbe, orvosi érzületbe ágyazza be.

Ösztönösen persze egyes személyiségek mindig is keresték ezt az érzületet. És a XIX. század utolsó harmadában, amikor tulajdonképpen éppen az hiányzott, ami létrehozhatta volna az orvosi érzületet, akkor valóban csak szórványosan lehetett látni, hogy ez az orvosi érzület létrejön egyes személyiségeknél; akiket aztán különcnek tartottak. Alapjában véve a bécsi orvosi iskola18, amellyel tulajdonképpen felnőttem, azáltal lett olyan nagyhírű, hogy ez a bécsi iskola lényegében a gyógyítás azon részében gyökerezik, melynél legkevésbé a terápia a fontos, nevezetesen a tüdőgyulladásnál a legkevésbé a központi megbetegedésért, a terápiáért lehet tenni. Ezért merült fel, amiről még hallhattak, az úgynevezett nihilizmus. A legjelentősebb bécsi orvosok egészen tudatosan képviselték az orvosi nihilizmust, vagyis az volt az álláspontjuk: semmilyen szer sem gyógyít! Bizony értelemben Virchow19 is ezen az állásponton volt. Az volt az álláspontja: száz úgynevezett gyógyult ötven százalékáról feltételezhető, hogy teljesen mindegy lett volna, beadták-e nekik a szert, anélkül is egészségessé váltak volna. És harminc százalékról elmondható, hogy a szer kifejezetten ártalmas volt. A maradéknál néha a véletlen okozta, hogy éppen a kikeresett, kiválasztott szerek segítettek. – Ezt nem én mondom, hanem Virchow, a múlt század nagy orvosa mondta. Ma is ismerek olyan illusztris személyiségeket, akik szigorúan ezt a nézetet képviselik, annak ellenére, hogy talán éppen a terápiát képviselik. Ebben éppen hogy nincs orvosi érzület, ám az nem is olyasmi, amiről puszta formalitásként beszélhetünk. A valóságban kell kialakítani, és ehhez az az emberség szükséges, amelyről az exoterikusan felépülő második tanfolyam szól. Ehhez az az emberség szükséges, amely degenerált módon ugyan, de úgy hat, ahogy mondhatnám, elragadó nagyszerűségében megvolt egy olyan személyiségnél, mint Paracelsus. Egynémely pontban bizonyosan sok mindent fel lehet hozni ellene. De nagyszerűen megvolt benne ez az orvosi érzület. Mindig tudta, hogy ha olyan környékre érkezett, ahol a vörösfekü előtört, földként bukott elő, ott egy sor betegség egyszerűen abból ered – mégpedig a vér megbetegedéséből származó betegségek -, hogy a talaj vörösfeküt tartalmaz. A betegségi folyamat kialakulása nagyon jellegzetes. Ha az ember olyan területre kerül, ahol sok a vörösfekü, azt találja, hogy az ott letelepedett emberek hozzászoktak a vörösfekühöz, és a temperamentumuk szerint bizonyos sajátosságokat mutatnak. Azt találjuk, hogy a lépük nagyon élénk tevékenységet folytat. És ha valaki idegenként kerül ilyen területre, kevés jóindulatot tapasztal, az emberek borzasztóan önfejűek, csökönyösen ragaszkodnak az igazukhoz, egysíkúak, butának tartják azt, aki bolondságnak tart néhány dolgot, amit tesznek. Igen, ez így van, a vörösfeküben ehhez szoknak hozzá az emberek. De ha idegen érkezik, aki üzletet akar ott nyitni, az nem viseli el a vörösfeküt, mégpedig a vizet. Bizonyos betegségi tünetek jelentkeznek nála. Paracelsus azt mondja, hogy az ilyen betegségek, amelyek ott keletkeztek, átterjednek a tősgyökeres ottaniakra is. Ezt mondta Paracelsus: itt biztosan az étertest területén van valami; ezt archeusnak nevezte. Valaminek történnie kellett az archeusszal, mielőtt belépett az embrióba. Nos, azt találjuk, hogy az ilyen területeken csodálatosan nő az aranyeső. Az aranyesőben, a virágaiban, a leveleiben, bizonyos körülmények között a gyökerében is, könnyen megtalálható egy nedv, mely az ember alkatától függően nagyon jó gyógyszer lehet.

Arról van szó, hogy ezáltal az orvosi érzület által egészen másként tekintünk a természetre. És így – még fiatal koromban – ismertem meg egy orvost. Ezt az orvost gyakran lehetett látni réteken, mezőkön, földeken, ott volt kapcsolatban a növényekkel, virágokkal, rovarokkal és így tovább. Azon a környéken, ahol nagy igények nélkül orvosként működött, élt három vagy négy korifeus. Azt mondhatjuk, ennek a mezei virágokat annyira szerető, igények nélküli orvosnak a tevékenysége a betegei számára összehasonlíthatatlanul termékenyebb volt, mint az állami körorvosé vagy azon más korifeusoké. Mert ezek az iskolában kapták a tudásukat, és abból, ami még az iskolához kapcsolódott. Ő azonban a gyógyszerekről való tudását tényleg közvetlenül a természettel való érintkezésből vette, ami azonban csak akkor vezet orvosi tudáshoz, ha valaki képes részleteiben szeretni a természetet. Aki mikroszkóp alá teszi, az nem szereti. Szeretni kell, képesnek kell lenni makroszkópozni. Látják, ebből az a tanulság, hogy mennyire szükség van az orvosi tudáshoz az asztráltest tudatos életének alkalmazására, igazi alkalmazására. Nos, egyáltalán nem szeretném Önöknek a régi, porosodó orvosi irodalmat felújítani, hanem azt szeretném mondani, ami a jelen közvetlen megfigyeléséből adódik. Mivel a mai nyelvezetben, és az orvosi terminológiában nincsenek meg a helyes kifejezések, egyszerűen olyan terminológiához kell nyúlnunk, ami ránk maradt. Különben új terminológiát kellene kitalálni. A nézeteink elterjesztéséhez talán jobb lenne kitalálni egyet. De talán évekig kellene dolgoznunk egy ilyen terminológián. És mivel Önök már hallani szeretnék, néhány változtatással a régi kifejezéseket fogom használni.

Most jó lesz, ha először is bepillantunk a növényvilágba, nem annyira azért, mert a növényi gyógyszereket általános gyógyszerként szeretném ajánlani, hanem mert sokat lehet tanulni belőle, és rengeteget nyerni, mindenekelőtt az ezoterikus elmélyüléshez. Nos, az orvosi leírások számára alapvető fontosságú, hogy itt háromféle dolgot vegyünk figyelembe. De ne úgy szemléljük, ahogyan ma a szokásos tudásunkat és képességünket szemléljük, hanem tulajdonképpen másképp.

Ha egy diák megtanult valamit, akkor tudja, és akkor azt gondolja: ez jó, ezt tudom és alkalmazni tudom. – Egy olyan ember azonban, aki vallásosan hívő ember, megtanulja a Mi- atyánkot, tudja is, de nem gondolja, hogy az elég, hogy tudja, hanem minden nap elimádkozza; minden nap elimádkozza, amit tud. Amit tud, minden nap átengedi a lelkén. Ez a dolog egészen másféle felfogása, egészen másféle. Vagy vegyünk egy beavatottat. Róla egészen biztosan azt feltételezik, hogy ismeri az okkult tudás elemeit. Egyáltalán nem fontos neki, hogy tudja ezeket, hogy egyszer befogadta, hanem sokkal fontosabb a számára, hogy időről-időre hittel engedi át a lelkén az első és az utána következő elemeket, hogy lelkében mindig új lendítőerőket kapjon. A vallásos beállítottságú embernek egészen más tapasztalatai vannak, mint annak, aki csak lát valamit a természetben, amit a fizikai világban befogad. Ha élő, nem pedig holt tudást akarunk szerezni, akkor újra meg újra meg kell találni magunkat a természet ritmusában. A tudást, a tudás tevékenységét ritmikusan meg kell ismételni. Úgy értem, ha arról van szó, hogy az orvosi tudás alapja az orvosi érzület legyen. Terápiás vonatkozásban különösen fontos, hogy az orvosi tudást az ember és környezete természetéből szerezzük meg. Rendkívül fontos, hogy észrevegyék, hogyan keltik életre újra meg újra a növényt a lelkükben.

A növényben három dolognak van különleges jelentősége. Az egyik – ez a különleges növényeknél egészen különlegesen jelentkezik – a növény illatozó része, ami a növényben ható olajokkal függ össze. A növény illatozó része az, amely a növényben vonzza azokat az elemi lényeket, melyek bele akarnak ereszkedni a növényekbe. És mivel az illatozás tevékenységének – nem a szubsztanciának – az alapja az ásványvilágban a legkoncentráltabban a kénben van meg, a növények illatának ezt a hatását, a növény szellemi kivonatát, ami egyfajta vágyat kelt az elemi lényekben, amelyek az illattal ereszkednek le, ezt az ősi gyógyászat szerint a növény szulfurosságának (kén-jellegűségének) nevezhetjük. Azt mondhatjuk, hogy már azáltal, hogy a növények szulfurosságára tekintünk, helyes szemléletre jutunk a növények illatát illetően, amennyiben megértjük, hogy amikor a növény illatozik, egy szellemi fent és lent játszódik le. Ez az első dolog.

A második, amit el kell sajátítani, a belső érzékenység az iránt, ami a levélben fejlődik ki. Nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy kapcsolatba hozzuk a virágokat a növények illatával, a leveleket a növények alakjával. A levelek nagyon sokfélék: fű- résszerűek, puhák, hegyesek, tompák, tagoltak és így tovább. Finom érzéket kell ugye kifejleszteni a növény levelei iránt, hisz általuk éltetik magukat azok a szellemi lények, amelyek az illattal ereszkedtek le. És a kozmosz perifériájáról ebben sugárzik be mindenhova a cseppforma kialakítására irányuló törekvés. Látják, van itt valami, amivel csodálatos érzést kaphatnak arról, ami a levelekben, az alakot szeretőn benne van a kozmoszból: ha egyszerűen megtanulják, hogy szeretettel nézzék a leveleket, amikor a növényeket reggel csillogó harmatcseppek borítják. Mert ezek a harmatcseppek, a maguk lényszerűségében egyszerűen a periféria, a kozmosz törekvését tükrözik, hogy a növényvilágban gömbalakot, cseppformát hozzon létre. A csepp az, ami teljes mértékben a növény leveleinek alapjául szolgál. És ha szellemileg csak a periféria, a kozmosz tevékenykedne a növényben, akkor a növény mindig ilyen gömbalakot képezne. Látják, hogy a növényeknél különösen akkor jelentkezik a gömbforma, ha a kozmosz kerekedik felül, számos bogyó képződésénél és így tovább, és számos levél képződésénél is, de ezt a cseppképződést a földi erők rögtön felhasználják. A cseppet a legkülönbözőbb irányokba kinyújtják, és nagyon sokféle forma keletkezik. A cseppformára való törekvés ásványian koncentráltan található meg a higanyban. Ezért ezt a cseppformára való törekvést az ősi orvoslásban merkuriálisnak nevezték. Az ősi orvoslásban a merkúr nem higany volt, hanem a cseppre való törekvés, a dinamikus törekvés a cseppre. Mindenütt merkúri hatást látunk, ahol megvan a cseppre való törekvés. A higany az a fém, amely a Földön cseppformájú, mert megvannak hozzá a feltételek. A higany a Földön ugyanolyan formájú, mint az ezüst a Holdon, ahol szintén cseppformájúnak kellene lennie. Az a lényeg, hogy az ősi orvoslás minden cseppformájút merkúrnak nevezett. Az ősi orvos számára minden fém is merkúr volt. Azt kell figyelembe venni, hogy az ősi orvoslás a mozgásban, az elevenségben élt. Ismét el kell jutnunk ehhez a mozgáshoz, ehhez az elevenséghez. Akkor szert kell tenniük arra az érzékre, hogy úgy törekedjenek erre a mozgásra, elevenségre, hogy ezt mondják: amikor reggel a mezőn járok, és látom a leveleken a harmat ezüstcseppjeit, akkor ezekben az ezüst harmatcseppekben az nyílik meg előttem, ami magukban a levelekben szellemileg él: a törekvés a kozmikus gömbformára. – De ezt érezni kell ahhoz, hogy megértsék a növényt. Meg kell tanulniuk azonban, hogy ebben a gömbformájában értsék meg. Ha azután megtanulják a növényt úgy megérteni, hogy kapcsolatba kerülnek a törekvésével a cseppformára, és azután az illaton keresztül felfelé, akkor lassanként eljutnak mindannak a finom megértéséhez, ami az emberben centrifugálisan hat. Centrifugális erők hatnak, ahol az ember levághatja a körmeit. Újra kinő: ezek olyan centrifugális erők, amelyek áthatolnak az emberen. Az emberen az első hét életévben állandóan centrifugálisan átáramlanak azok az erők, melyek aztán a második fogakkal lezárulnak. Leginkább az izzadságképződésben fejeződnek ki. Az, ami a növények illatában felfelé törekszik, és ott a természeti szellemeket vonzza, az él az izzadságszagban is, amely centrifugális irányú. Így erre kell vessék a pillantásukat, ha keresni akarják a növényszerűséget az emberben, és megsejtik ott, ahol erősen kifelé törekszik. Így jutnak el annak a mély, bensőséges megértéséhez, ami kint van, és ami az emberben van. Mert látják, azáltal, hogy az étertest leadja sajátosságait az asztráltestnek, az egész dolog megfordul. Az étertest felfelé szeretné kifejteni azt, amit a környezetből vesz. Amikor ezt leadja az asztráltestnek, akkor ez centrifugálisan kifelé [lefelé?][1] fejlődik, így az ember ebben az irányban ténylegesen magában hordja a növényivé válót.

Nézzék meg, hogyan merül gyökerével a talajba a növény, a legtágabb értelemben véve a gyökere által bensőséges kapcsolatba kerül a talaj sóival. Itt olyan folyamat zajlik, amely pont ellentétes az érzékelési folyamatok kísérőjelenségével, amelyek só-folyamatok. Vegyük a konyhasót, amely oldatban sós ízű, és gondoljanak ennek a folyamatnak a poláris ellentétére, vagyis hogy az oldódás megszűnik, agglomeráció történik, és a szag és az íz látenssé válik. Akkor megvan a talaj és a növényi gyökér között lejátszódó folyamat. Ezt nevezik az ősi orvoslásban só-folyamatnak. Az ősi medicina nem azt nevezte sónak, amit ma így hívnak, tehát a szénsavas sót és így tovább, azt nevezték sónak, ami a növényeknél és a lefelé hegyesedő gyökérnél kapcsolatot teremt a föld szubsztanciáival. Ez a só.

Ha állandó figyelmüket ritmikusan a természetnek ezekre a csodálatos titkaira irányítják, akkor gyakorlatilag elevenné teszik az orvosi tudásukat. Azaz ha így próbálják feléleszteni az orvosi tudásukat, akkor úgy kezdik látni a természetet és az embert, hogy a gyógyítás a segítségnyújtás erős impulzusából fog fakadni, amiről az előbb beszéltem. Valójában egészen konkrétan is csak egy ilyen alapból fakadhat. Ezt konkrétan szorgalmas, igyekvő, serény, exoterikus tanulással kell serkenteni, különben csak zavaros dolgokat fog csinálni az ember. Ám mégis szükséges, hogy tudjuk, ebben az ember természeti környezetébe való ritmikus elmélyülésben van az orvosi tudás valódi alapja, nem az elméleti orvosi tanulmányokban, hanem abban, amit most próbáltam leírni, és amivel ritmikusan élhetnek.

Amit most felírok a táblára, nem azért van, hogy tudják, hanem hogy az orvosi érzéküket újra meg újra felélessze Önökben. Valahogy így van:

Ti gyógyító szellemek
Összefonódtok
Az éterillat
Kén-áldásával;

Feléledtek
Merkúr feltörekvésében
A növekvő
A létesülő
Harmatcseppjében.

Megálltok
A Föld sójában
Mely a gyökeret
A talajban táplálja. –

Bizonyos fokig ez az, amit a lélek maga köré tekintve elsajátít, felébresztve a belső érzékeket arra, ami körülveszi. Az ember akkor így válaszolhat:

Össze akarom kapcsolni
Lelki tudásom
A virágillat tüzével;

Fel akarom ébreszteni
Lelki életem
A levél-hajnal csillogó cseppjein;

Meg akarom erősíteni
Lelki jelenlétem
A sókat megszilárdító által
Melyekkel a Föld
Gondosan ápolja a gyökeret. –

Nos, kedves barátaim, ami elsajátítható azzal, hogy ezt, a hívő emberek imádságához hasonlóan, újra és újra felelevenítik magunkban, az éleszti fel majd lelkükben azokat az erőket, melyek orvosilag hatni képesek. Mert a szokásos erők, amelyeket ma az iskolában igénybe vesznek, nem tudják felébreszteni az orvosi tudást. Ezt a lélekből kell kiemelni. Ezért a folytatni kívánt ezoterikus vizsgálódások elejére mindig a következőket helyezem: Miképp kell gondolkodni ahhoz, hogy először feléledjenek a lélek erői, hogy a lélekben felélénküljön az, ami képes elvezetni az orvosi tudáshoz.



[1]    Az eredeti gyorsírásos jegyzetet bizonyára nem tudták „feloldani”. – a lektor megj.

 

– Dornach, 1924. január 6.

[A változásról, amelynek be kell következnie az antropozófiai mozgalom egész felfogásában: ,,Az ezoterikus út vagy nehéz vagy semmilyen.” A kozmikus erők további ábrázolása a növény lényének az emberi szervezethez, különösen a fejhez való viszonyán keresztül. E tudás megélésének szükségessége. Ennek kapcsolata a belső morális impulzusokkal. A meditációs folyamatok ábrázolása. Az orvosi tanulmányok elmélyítésére irányuló akarat, ahogy az eddig két területen volt meg: az általános antropozófiáén, és az euritmiáén és beszédművészetén. Az orvosi szekció felállítása.]

A tegnap elmondottak után tanulmányoztam a kérdéseiket. Ezek a kérdések természetesen mind olyanok, hogy összefüggenek a tegnap megbeszéltekkel. Nos, a feltett kérdések közül, mondhatnám, az első kategóriába tartozókat mind egyfajta szívbéli aggodalomból tették fel. Egyes kérdéseket az előadások során válaszolok meg. Más kérdéseket, amelyek alapjában véve, többé-kevésbé mind egyformák, nem lehet elméletileg megválaszolni, hanem csak azzal, ami ennek a tanfolyamnak az eredményeként jöhet létre. Mert ezek a kérdések tulajdonképpen mind arra vonatkoznak, hogy tanfolyamunk kedves résztvevői Dornachhoz csatlakozva hogyan találják majd meg orvosi útjukat. És ezekről a kérdésekről ma beszélni fogunk, mondhatnám belehelyezzük abba, amit tegnap ezoterikusan elmondtam, és abba, amit holnap fogok ezoterikusan elmondani az impulzus valódi továbbéléséről, amit ilyen kevés előadásban természetesen csak szűkösen tehetek. Mindenekelőtt a valódi továbbélés kell majd az alapja legyen annak, amit ezoterikusan holnap megbeszélhetünk.

Először általában szeretnék elmondani néhány, a tegnapiakhoz kapcsolódó dolgot. Az kevés, kedves barátaim, ha valaki az embert általában az érzéki-fizikaitól a szellemi világ felé irányítja, vagy saját maga fordul az érzéki-fizikaitól a szellemi világ felé. Az általános utalás a szellemiekre természetesen minden életterületen – és azt kell mondani, hogy az orvosi területen, és az útját kereső orvosnál manapság a legerősebben -, ez az általános utalás a szellemre, azáltal is, ami a lélekben él, egy legbensőbb igényt elégíti ki. De ez az igény sok tekintetben olyan, hogy először valóban önmagában kell nagyobb határozottsághoz jutnia, nagyobb belső világossághoz, sőt, ami talán a legfőbb, nagyobb belső erőhöz, mint amivel szokványosan fellép. De meg kell határozni az utat. Ehhez az úthoz kezdetben akár megadhatom az impulzust, de utána Nektek kell elindítanotok az igazi, Dornachhal összefüggő, további törekvést.

Azoknak, akik ezt a feladatot tűzik maguk elé – és a kérdésekből látszik, hogy ezt a feladatot nagyon intenzíven vállalják -, tudniuk kell20: az általános törekvés a szellemiek iránt nem elég. Az a fontos, hogy ez, a szellemiekre való törekvés egészen konkrétan jelentkezzen az élet egyes területein. És ezért az szükséges, hogy beleéljük magunkat az egész világlénnyel, többé-kevésbé a külső kozmosz egész lényével közös életbe. Az ember ma nem éli át a kozmoszt, és mert a kozmoszt nem éli át, a szellemet sem éli át. Mert a szellemhez csak a kozmoszon keresztül vezet az út.

Ha valamilyen orvosi tudást először az alakja, a létesülése, a külső megjelenése szerint tekintünk, akkor az tulajdonképpen nem nyújt szellemi ismeretet a létről. Csak ha eljutunk oda, hogy képesek vagyunk a dolgokat, a lényeket az egész kozmikus összefüggésbe helyezni, akkor leszünk abban a helyzetben, hogy meglássuk a természet fátyla mögött álló szellemi erőket.

Nos, úgy áll a dolog, hogy a nehézségeket, melyek a szellemi élet folytatásakor felléphetnek, az antropozófiai mozgalomban több mint húsz éve pontosan tanulmányozhattuk, pontosan megtapasztalhattuk. És először talán triviálisnak látszik, ha néhány szóban elmondjuk, miben álltak ezek a nehézségek. Egyszerűen abban álltak, hogy azok, akik eleinte ezotériára törekedtek valamilyen területen, ugyanakkor ezt túl könnyedén akarták venni, túl kényelmesen akarták csinálni. Az ezoterikus út vagy nehéz vagy semmilyen. És kényelmes úton nem lehet ezoterikus fejlődést elérni. Azt a gyakran elhangzó, általános megjegyzést, hogy a nehézségek legyőzéséhez az a fontos, hogy az ember először önmagán jusson túl, teljesen komolyan, mondhatnám, szentül komolyan kell venni. És a mostani időponttól, attól az időponttól, aminek kiindulópontja a dornachi Karácsonyi ülésünk, ettől az időtől kezdve az egész antropozófiai mozgalmunk felfogásában, az egyes területeken is egyfajta fordulatnak kell bekövetkeznie. És amikor az orvosi utat keresitek, akkor kezdettől fogva belsőleg úgy kell bekapcsolódnotok ebbe a fordulatba, hogy az ezoterikus útnál szó sincs ráadásról, hanem csakis arról, hogy az ezoterikus impulzusokkal az életút egészen kiteljesedik. Mindent, amit ezért meg lehet tenni, az előadások alatt kell megtenni. De, ahogy a mai magyarázat végén el fogom mondani, még valaminek kell követnie ezt.

Vessünk még egyszer pillantást az egyik részletre, mert ha nincs meg az akaratotok, kedves barátaim, hogy a szellemi vizsgálódások során valóban belemenjetek a részletekbe, akkor nem lesztek képesek megtalálni a szellemhez vezető utat. Nem szabad azt hinni, hogy tényleg meg lehet találni a szellemet álmodozóként vagy olyan emberként, aki átadja magát mindenféle homályos inspirációknak és hasonlóknak. A szellemért ma valóságosan meg kell küzdeni, a legkomolyabb belső törekvéssel. És csak a szellemi világból adódó összefüggésekből lehet elérni ezt.

És akkor pillantsunk először egy részletre. Mondtam már, hogy a növényvilágtól sokat tanulhatunk. Most azonban vizsgáljunk meg egy ilyen növényt. Az ember ma egyszerűen úgy észleli, hogy megvizsgálja a gyökeret, megvizsgálja a törzset, azután a leveleket, majd a virágot, középen a termőt, a porzókat és a magot. A mag a magházban fejlődik, és azt, amit a növényen látnak, nagyjából úgy írják le, mint ahogy egy fotelt, ha a fotel leírásához még hozzáfűzik, hogy néha rá is szoktak ülni. Körülbelül így írják le a növényt. Leírják, hogyan ülnek a gyökerek a talajban, hogyan szívnak fel fizikai erőt, vegyi erőt és anyagokat, a nedvek hogyan szállnak fel a kapillárisokon vagy hasonlókon, és ha az ember a levelek spirális elrendeződéséről beszél, azt tévedésnek, eltévelyedésnek tartják, mindenesetre nem tudják, hogy ez valahogy összefügg a kozmosszal, aztán leírják a virágokat, és legfeljebb egy erőre gondolnak, amikor meg akarják ismerni a színüket és a szubsztanciájukat vagy a megtermékenyítést. Mindezt úgy írják le, mint azt, hogy egy ember leül a székre, semmilyen más szellemiségből, egészen külsődlegesen írják le.

Nos, amit itt meg kell érteni, annak a lényege semmiképpen sem érthető meg ilyen módon, hanem tisztában kell lenni azzal, hogy ha az ember egy ilyen növényt vizsgál, akkor csodálatos titokra utal az, hogy a gyökerei a földbe ereszkednek; ismét másik titokra utal a törzs a levelekkel, és másik titokra az, ami fent a virágban történik.

Látjátok, kedves barátaim, megfigyeljük a gyökeret, amint a talajba ereszkedik, ez bizonyos fokig a növényi lét megszűnése a talajban, a szilárd talajban. De ez a gyökér semmit sem kaphatna a talajból, ha előbb ez a talaj nem szenvedné el a kozmikus környezet befolyását. A kozmikus környezet, mégpedig nem csupán a napmeleg és a napfény befolyásolja a Földet, a felszínétől egy darabig befelé, hanem az is, ami a Földünkhöz tartozó bolygórendszer többi részéből indult ki. És a Föld szubsztanciáiban ilyen módon gerjesztett erők teszik lehetővé, hogy a gyökér a földben legyen.

Nos, körülnézhetünk, hogy hol találjuk meg ezeket az erőket. Nos, ugyanazokat az erőket, amelyek a növényi gyökereket körülveszik, megtaláljuk az emberi fejben, de itt egészen másként, mint a talajban, a növényi gyökerek körül. És ha megmaradunk annál, amit ma a természettudomány adhat, akkor nem igazodunk el az itt meglevő dolgok szemlélésében. És erről sokan közületek úgy beszéltek a kérdéseikben, mint zűrzavarról, amit a mai természettudomány okozott a lelkükben. Arra van szükség, hogy ismét beleéljük magunkat a külső szubsztanciális közegekbe, hogy ismét beleéljük magunkat abba, amit egykor földszerűnek, folyadék-vízszerűnek, levegőszerűnek, tüzesnek neveztek. Mert ha mindig csak kémiai értelemben beszéltek a hidrogénről, oxigénről, szénről, nitrogénről, kénről, foszforról, akkor ezek a dolgok mindig valami külsődlegesek maradnak a számotokra. Akkor soha nem tudtok másképpen gondolni ezekre, mint hogy itt álltok emberként, és valahol kint van az oxigén, a nitrogén. A mai fiziológia vagy kémia szerint valami egészen közvetetten fogjátok fel az oxigént, a nitrogént. A fiziológiában azt tanuljátok, hogy nitrogén van az emberi szervezetben, de nem élitek meg benne. Az a fontos, hogy abból induljunk ki, amit meg lehet élni. És ha valaki a világ kialakításának szolgálatába akar állni, akkor annak, amit meg lehet élni, mélyen össze kell kapcsolódnia az ember egész lényével. És ezt teszi az, aki gyógyítani akar.

Nos, van egy ősi elem, ami úgy van jelen, hogy minden ember tudhatja: megéli ezt az elemet. Ilyen például a hő, a hő mint természeti minőség. Az ember megéli, van akinek melege van, van aki fázik. A hőre nem olyan külsődlegesen tekintünk, mint az oxigénre, mint a nitrogénre. Az ősi természetszemlélet sajátossága, hogy élményszerűen azt vette alapul, amiben benne lehetünk, nem azt, amin kívül kell állnunk. Nos, maradjunk először a hő, a tűz eleménél, mert ez az, ahol a megélés a legkézzelfoghatóbb, ha szabad ilyen paradox kifejezéssel élnem. Tudjuk, hogy a hőt emberként éljük meg. Nos, ami a növényi gyökérnek a föld, a földszerű, az az emberi fejnek a hő. És ha most eltekintenek a szilárdnak megjelenő földtől – ha itt a föld (lerajzolja) -, maga a földszerű, a folyékony, a levegőszerű, ami benne van, és arra gondolnak, hogy csak a hő marad, így hőből van a talaj – ezt el tudják képzelni -, és itt van a lent és itt a fent, és fogják az egészet (lásd II. rajzot), és megfordítják, úgy, hogy itt van a lent és itt a fent (I.). Így valódi poláris ellentétet kapnak. Elképzelhetik először, hogy itt van a lent és itt van a fent (II.), és itt a hő szabaddá válik egészen a földszerűig, hogy a növény gyökere itt bent van. De ha a hő magában van bent (I.), a levegőszerű, a folyékony, a földszerű nincs ott, és fordítva, itt (II.) van a talaj, amelyből eltűnt a hő, és ha a gyökérszerű és a növényszerű itt (II.) van, akkor itt (I.) az van, ami magából az emberi fejből indul ki.

És mit is jelent ezt? Kedves barátaim, ez azt jelenti, hogy azt mondhatják, megfigyelem a növény gyökerét, ami a földi talajban van, megfigyelem az emberi fejet, ami a hő-talajban van, csak a talaj fordított. Ez azért van, mert ami itt (I. fent) történik, négy fokozattal alacsonyabb, mint ez (II.). Ha földi történésnek nevezik azt, ami a növény gyökerével történik, akkor azt, ami ma még az emberi fejjel történik, mégpedig a hő következtében, szaturnuszi történésnek kell nevezniük. Közöttük van a Nap- és a Hold-történés. És ha most eltekintenek mindentől, ami később húzódott be az emberi fejbe, a földszerűtől, a folyékonytól, a levegőszerűtől, és csupán az emberi fejben ható hőre gondolnak, amely a szervezet többi részének hő-differenciálásáról gondoskodik, ha csak a fejben levő hő-szervezetre gondolnak, akkor ma az emberi fejben megláttak egy kis Szaturnuszt.

Az emberi fejben jelenleg az ősi Szaturnusz-szervezet van. És ha megértik az összefüggést, akkor azt mondják: egykor, számtalan évvel ezelőtt, volt a kozmoszban egy képződmény, amely előrevetítette mindazt, ami ma hőszerű az emberi fejben. És a növény gyökere a földszerűben ma annak a képe, ami ott zajlott.

Van itt egy összefüggés. Az emberi fejben levő hő-szervezetben az ősi Szaturnuszt látják. De hogyha helyesen látják, akkor nem pusztán elméleti eszmékkel kell összekapcsolniuk, hanem belső morális impulzusokkal. Úgy kell tudni az emberi fejre tekinteni, hogy azt mondjuk: milyen megragadó, hogy az emberi fejet figyeljük, és mintha a kozmosz ősrégi létesülésének, a Szaturnusz korának élő, megtestesült emlékezetét látnánk! – Hassák át magukat egyszer ezzel az érzéssel: egyrészt egy bizonyos kort elért ember vagyok, előttem áll a gyermekkorom, felmerülnek a gyermekkori emlékek. – Ez már egy olyan belső élményt nyújt, mely előtt morális erővel állhatunk. És terjesszék ki ezt az érzést, ezt az érzületet egészen addig, míg azt nem mondják, emberként léteztem az ősi szaturnuszi korban; ha a jelenben helyesen értem meg a fejemet, akkor az olyan, mint a kozmosz eredeti létesülésének élő emlékezete. És azt mondanám: végtelenül sokféleképpen jelenik meg az, ami a gyermekkori emlékekből képződhet, ha az ember a gyermekkori emlékekkel, az élő emberi fejjel visszajut egészen az ősi szaturnuszi korig, vissza bele. Minden ilyen megismerésnek csak akkor van értéke, ha közvetlenül belemerül a morális lelki állapotba, ha belsőleg megborzongat, hogy ilyen módon, az emberi tevékenység által merülünk bele a kozmosz érzetébe. És a meditálás, különösen az orvosé, nem abban áll, hogy mindenféle gondolaton tépelődik, hanem a meditálás azt jelenti, hogy ilyen összefüggéseket állít a lelke elé, és ezekben az összefüggésekben az ember differenciált belső érzéseket, velük kapcsolatban mindenféle lehetséges belső megrázkódtatást élhet át.

Képzeljék el, látok egy embert, akivel talán negyven éve nem találkoztam. Amikor abban az alakban látom, ahogyan most jelenik meg előttem, akkor a lelkemmel a gyermekkorára pillantok; gyerekként látom magam előtt, és ez bizonyos belső megrázkódtatást okoz. Ma a növények gyökérzetére fordítom a tekintetemet, és amikor a növények gyökérzetére pillantok, elnyerem azt a képességet, hogy a növényeknek ezt a gyökérzetét az emberi fejre vonatkoztassam, és az emberi fej vezet vissza az ősi szaturnuszi korba. A meditálásnak be kell hatolnia az egész lelki emberbe, ösztönöznie kell a mély, belső életet.

Ezzel megadhatunk egy irányt: miután egyfajta exoterikus tanfolyammal leraktuk az alapokat, az ezotériában az egész emberrel összefüggésben tulajdonképpen mindennek a teljes kozmosz érzésszerű átélésévé kell válnia. Mert éppen úgy, ahogy az emberi fej és a növényi gyökerek növekedése összefüggésének megfigyelése a szaturnuszi létet jeleníti meg előttetek, a Nap-létet az emberi szív és a növényi szár és levél fejlődése összefüggésének megfigyelése jelenítheti meg. És a növény szárának és levelének fejlődése megint az ősi Nap-lét élővé vált emlékezete.

És ha felérünk a virághoz, amelyben a növénynél a mag termelődik, akkor ahhoz jutottunk, ami az ember anyagcsererendszerével, végtagrendszerével van összefüggésben. És ha a virágban lejátszódó dolgok és az emberi anyagcsere- vagy végtagrendszer összefüggését figyeljük meg, akkor ezzel mintegy a Hold-kor emlékezete jelenik meg. És ha befogadjátok ezt az érzetélményt, kedves barátaim, ha ezeket az összefüggéseket valóban a legmélyebb meditációban, belsőleg érzitek, akkor még sokkal többet is átélhettek.

Akkor valami nagyon figyelemreméltó dolog jelenik meg a lelketekben, ha lelketek érzeteinek ezen elmélyülésével fordultok a növény gyökere felé, akkor úgy kezditek érezni, mintha egyetlen növényi gyökér se lenne nyugalomban. Minden növényi gyökérrel szemben az lesz az érzésetek, hogy mozgásban van. Megismeritek ezt a mozgást; mindezt csak felvázolni tudom, most csak utalni tudok az impulzusra, arra, hogy a belső átélésnek hogyan kell felépülnie, a természetismeretnek hogyan kell bölcsességgé válnia. Át fogjátok élni a növényi gyökereknek ezt a mozgását. Ha így figyelitek meg, úgy érzitek magatokat, mintha a növény gyökerével átszelnétek a kozmikus teret. Ezzel az átéléssel, amikor bizonyos fokig beszálltatok a kozmoszon áthaladó kocsiba, és a növényi gyökér sebességével utaztok vele, az lesz a tapasztalatotok, hogy átélitek az egész bolygórendszerünk világűrbeli mozgását. És ha végigmentek a levél növekedésén, és úgy élitek át, ahogy most írtam le, akkor megint azt élitek át, hogy vele együtt mozogtok. És ez a valódi mozgás, a Föld belsőleg átélt mozgása.

A bolygórendszer mozgása: a gyökér.
A törzs és a levél kapcsolatának mozgása: a Föld mozgása.

Ami a kopernikuszi rendszerben a Föld Nap körüli keringéséből ered, az mind csak szerkesztve van. A Föld valódi mozgását azáltal lehet észlelni, ha elmélyülünk a törzs és a levelek kapcsolódásában. A törzzsel és a levéllel a Földdel a Nap szerint mozogtok, így a Föld úgy néz ki, mint ahogy a kopernikuszi rendszer leírja. De a valóságban ez sokkal összetettebb mozgás. Ha a pillantásotokat felfelé irányítjátok, arra, ami a virágban – ahol köröskörül a portokok és a termő vannak – történik, ha ezt átélitek, akkor átélitek a Holdnak a Föld körül végzett mozgását, abban, ami a virágban lejátszódik: ez a Hold mozgásának átélése, mely már elszakadt a Földtől. A Földet körülvevő egész bolygórendszer átélése megtörténik a növényben, a gyökérben; a Föld mozgásának átélése a törzsben és a levelekben történik. A Hold mozgása, ami tehát már elkülönült, kivált, az a növény magképzésében élhető át.

Azért mondom ezt el Önöknek, kedves barátaim, hogy először is megtanulják belátni azt, amire ma a szokásos tudomány egyáltalán nincs tekintettel, mert ezeket a dolgokat nem tartják sem tudhatónak, sem tudásra érdemesnek. De ezeket tudni kell, különben semmit sem tudunk. És még egy oka van, hogy elmondom. Nem hiszem, hogy bárkit is megrázhat az, amit a növényekről megtanulhat. Mindegy lesz neki. Úgy fogadja be, mint olyasmit, ami közömbös marad. Semmit sem él át. Ha azonban a második orvosi tanfolyam során, amit már átélhetnek, ha akkor a bolygók mozgását, a Föld mozgását, a Hold mozgását a növényekben – az ásványokban némileg másképpen, szintén megmutatkozik -, és ugyanakkor az emberekben megismerik, akkor Önöknek nem lesz mindegy.

Igen, kedves barátaim, ma az előtt a szükségszerűség előtt állunk, hogy az ilyen dolgokba bevigyük a megismerésünk munkáját, és a szívünk érzi, hogy a megismerés útjának erre kell vezetnie. De az, amit a szívnek ma nyújtanak, az akadémikus, semmi sincs benne a realitásokból, az ember azt gondolja, hogy abban vannak a realitások, amiket kis darabokban meg lehet ragadni. Tulajdonképpen mit tesz ma a tudomány? A tudomány a következőt teszi: látják, nekem mindig olyannak tűnik, mintha valaki elutazna Drezdába, megnézné a Sixtusi Madonnát, és akkor odalépne hozzá egy természettudós, és így szólna: Ugyan, a Sixtusi Madonna csak csupa külső benyomás. – És elkezdené kiszedni a keretből a Madonnát, és egyre kisebb részekre feldarabolni, aztán egy halom darabka maradna, amik egyre kisebbek lesznek, míg végül atomi alakulatok adódnak. Akkor azt mondaná: Így, ez a Madonna igazi megismerése. – Ez nem igaz, ha a Madonna igazi megismerését ki akarjuk vívni, akkor azzal, amit a vallás kínál, először is bele kell helyezkednünk a vallásos ember szándékaiba, azután abba, ami Raffaello szelleméből bekerült a Madonnába, és még másba is, de az már a következő lesz. És így meg kell próbálni belehelyezkedni a fizikai világ mögött levő istenek, isteni-szellemi lények szándékaiba. Ezt majd a második tanfolyamon kell megértetni az emberekkel. És csak így lehet megértetni az emberekkel a realitásokat.

Nos, ha ösztönzésnek veszitek azt, amiről most beszéltem, akkor megértitek azt, a mondhatnám kétféle meditatív elmélyülést, amiről tegnap elmondtam, hogy felébreszti Bennetek az orvosi megismerési erőt. És ez a meditáció úgy történhet, hogy először egyszerűen belemerültök21 a tűz, a melegítő tűz külső jelenségébe, és belső komolysággal valóban tudomásul veszitek: a tűznek ez a külső jelensége külső maja, látszat, illúzió. A tűz mögött valami egészen más rejlik. A tűz mögött ható akarat rejlik, ható akarat.

Megkérdezhetitek: De hogyan ismerem fel, hogy a tűz mögött ható akarat rejlik? – Mindig is úgy volt, hogy a különböző irányú ezoterikus iskolákban, és abban, ami ezekből az irányokból jön, magára a tanítványra kell építeni. Ha azt, amit ma elmondtam, egyszerűen beengeditek a lelketekbe, akkor belsőleg ugyanúgy, ahogy egy emberi arc, egy emberi alak láttán világos, hogy abban szellem és lélek van, ugyanúgy világossá válik, hogy mindenütt, ahol tűz van, ható akarat van. Ahol tüzet találtok, a legkisebb gyufánál is, ható akarat van. Ahol tűz van, ott kezdettől fogva ható akarat van. És a természet más szubsztanciáiba behatolva el kell jutnotok odáig, hogy számotokra az égő gyufa ne csak olyan külső jelenség legyen, amilyennek ma leírjuk, hanem ható akarat legyen. Mert ha a lelketeket így bizonyos fokig át tudjátok alakítani, igazán átalakítani, akkor látni fogjátok, hogy a lelketek egészen másképpen tud érezni, egészen másképpen tud viszonyulni a környezethez, amelyben vagytok. Akkor nem csak olyan élmény jelentkezik, mint amelyet a valóságban való átéléssel ér el valaki. A saját ható akaratotokat érzitek összekapcsolódni azzal, ami a tűz. A saját emberi mivoltotokban fogjátok beleélni magatokat a világba, és sokkal finomabban fogjátok tudni érzékelni a tüzet, mint korábban, mert felmerül a rokonság a saját ható akaratotokkal. Ahol tűz van, ott érzitek ezt a rokonságot. Meg kell tanulnotok: benne vagyok ebben a tűzben, mert ez ható akarat, ez hozzám tartozik, ugyanúgy, mint az ujjam.

A levegőt csak akkor fogjátok átélni a lényetekben, ha bátorságként élitek át. Mindenütt, ahol szél kerekedik, a természetben fújó szelet bátorságként fogjátok érezni a lelketekben. Tehát, amit a külső természetben levegőnek láttok, az a bátorság. A bátorság levegő. Ezt éljétek meg a lelketekben.

A víz az érzet külső megjelenése. Ahol érzet merül fel, ott belsőleg ugyanaz tevékeny, mint ott, ahol külsőleg a víz jelenik meg. A víz az érzet. És ahol föld van, szilárd föld, a szilárdság ugyanaz, mint a gondolat. A gondolatban ugye megfagy az élet. a ezt a négy gondolatot meditatívan fel tudjátok fogni, akkor megtanultok így gondolkodni22: a tűz a ható akarat, a tűz külső jelenségét a ható akarat megnyilvánulásának fogjátok fel, a tűz úgy jelenik meg előttetek, hogy ugyanúgy a ható akaratot látjátok benne, ahogy egy emberi alakban látjátok a szellemet és a lelket, érezni tudjátok, hogy a tűznek ez a külső alakja maja, a fújó szélben, a felhőkben érezni tudjátok, hogy ezekben a jelenségekben a bátorság nyilatkozik meg, a víz úgy jelenik meg előttetek, hogy az a világban mindenütt megjelenő érzet, a föld úgy jelenik meg előttetek, hogy a földben mindenütt olyasmit láttok, ami azonos a gondolataitokkal, és akkor megtaláljátok az utat, hogy önmagatokban is felismerjétek, amiről a nyolc napban beszélhetünk, hogy a Bennetek Föld-képződésként fellépő szerves folyamat, amely a fejből kiindulva lefelé terjed, hogy ez a szerves folyamat állandó Föld-képződés, a Föld-képződés szubsztanciájának a kapcsolata, ami nehéz, és hogy ez a gondolat lényege.

Ha áttérünk a légzés lényegére, akkor érzitek, hogy a légzésben az ember levegőszerűsége a keringés áramlásában van, akkor mindazt, ami az emberben aktivitás, ami az embert a külső világba vezeti, hogy megjelenjen a külső világban, azt felismeritek a levegőszerűségben, az ember levegőszerűségének akciójában. A természet néhány jelenségéből megtanuljátok majd keresni azt, ami a levegővel magában az emberben történik.

És fel fogjátok ismerni, hogy mindaz, ami a vízszerűben játszódik, ami az ember víz-szervezete, az ember folyadékszervezete a maga belső mozgékonyságával az, amiben az érzet él, az az érzet, amely centrifugálisan-centripetálisan halad. Azt, ami a levegő mozgása, akkor ismeritek fel, ha úgymond félkörben mozogtok, fentről lefelé mozgással. Felismeritek majd, hogy az, ami a folyadékban él, az emberben centrifugális és centripetális mozgásként rejlik, és megpróbál mindenütt egyensúlyt tartani. Ha megfigyelitek, mit tesz kint a természet, megtanultok eljutni ahhoz az átmenethez, ami ezekkel az elemekkel az emberben történik. De ennek az az alapfeltétele, hogy ne maradjunk meg a szokványos megfigyelésnél, mert minden szokványos megfigyelés bennünket is kiszárít, szilárddá tesz, elveszítjük benne a mozgékonyságot.

Sok mindent felvázoltam nektek ma, de mindenütt kimaradtak összekötő láncszemek. De nem mondhatok el minden részletet, az túl sokáig tartana. Csak ösztönzést adhatok nektek. Ebből megtudhatjátok, hogy a tanulmányokat egészen más módon kell folytatni. Nos gondoskodjatok arról, hogy az ösztönzésem valóban gyümölcsöző lehessen. Ehhez az kell, hogy a kérdések nagy részét, amit nehéz szívvel tettetek fel, és amit nehéz szívvel olvastam, mert annyira mélyen utalnak arra, amire korunkban szükség van, hogy a kérdések egy részét úgy válaszoljátok meg, hogy folyamatos kapcsolatban maradtok a Goetheanummal. Így bárhol is folytatjátok az orvosi tanulmányaitokat, azok folyamatos megtermékenyítését élhetitek meg. Ehhez természetesen az szükséges, hogy valóban érezzétek, komolyan kell törekedni és tanulni. Komolyan kell dolgozni. És annak a másik érzésnek is meg kell lennie, és nagyon őszintén saját magatokból kell kiindulnia, ehhez vagy el tudjátok határozni magatokat, vagy nem, éreznetek kell: a jövőben Dornachból kell kiindulnia az orvosi tanulmányok megtermékenyítésének. És Dornachban az orvosi tanulmányok megtermékenyítését úgy fogjuk végezni, ahogyan annak ma lennie kell, hogy az ember az orvostudományban valóban azt az utat kell, hogy válassza, amelyen járnia kell.

Akkor az egyik oldalon a karma kérdése áll majd. Hiszen természetes, hogy mindenkinek, aki gyógyítani akar, bensőséges viszonyban kell lennie a karmával a világban. Erről még beszélek a következő órákban. Nem lehet a karma ellenében gyógyítani. De a karma nem olyasmi, hogy triviálisan azt mondhatnánk: ha valaki beteg, akkor maradjon beteg, ez a karmája, és ha meggyógyul, a karma gyógyítja meg. – Így nem lehet ítélkezni. Az a kérdés, hogy a karma hogyan működik az emberben, valóban alapos kozmikus elmélyülést igényel. Ezekkel a dolgokkal Dornachból látjuk el azokat, akik keresik.

Mondtam már, hogy a jövőben az impulzusok valóban ezoterikus forrásból jönnek. Mert nagyon is szükséges, hogy figyelembe vegyük azokat a dolgokat, amelyek egyszerűen realitásként vannak jelen, és amelyekkel igencsak számoltunk a Karácsonyi ülésen, az Általános Antropozófiai Társaság megalapításakor. És az orvostudomány területén ez a következő: arról van szó, ugye, hogy a gyógyszerekre vonatkozóan még a tegnap elmondottaknál mélyebb értelemben sem félek attól, hogy mások lemásolják. Bárcsak a jövőben23 jól megértenék, hogy az orvosi ezoterikus tanulmányokat még mélyebb értelemben Dornachhal összefüggésben kellene folytatni. Ehhez szükséges lesz, hogy a jövőben az orvosi tanulmányokat ugyanúgy folytassák, mint a dornachi szellemi élet más ágait. Látjátok, az Antropozófiai Társaság életében mindig úgy volt, hogy azok, akik az Antropozófiai Társaságban akartak ezoterikussá válni, nem ügyeltek elég alaposan az ezoterikus élet feltételeire, egyszerűen az ezoterikus élet belső feltételeire. És így az antropozófiai mozgalomban az évek során csak két területen tudtuk elérni azt, ami szükséges: az általános antropozófia területén, és az euritmia és a beszédművészet területén. De annak, ami ezeken a területeken belső tevékenységként, önálló belső tevékenységként kialakult, valóban ki kell alakulnia a többi, most létrehozandó szekcióban. És ehhez az kell, hogy valóban bizalommal vessék alá magukat az innen kialakított feltételeknek. Ezekhez a feltételekhez tartozik, hogy az orvosi területhez tartozó dolgokat először én látom el, Wegman doktornővel közösen, aki az egész antropozófiai mozgalom folyamán készült fel az orvoslásra, és úgy áll ebben az orvosi áramlatban, hogy velem együtt neki kell vezetnie ezt. És így csak az találhatja meg az utat Dornachból, aki bizalommal csatlakozik Wegman doktornőhöz. Ezért a következőkben azt az intézkedést kell hozni, hogy azok, akik a jövőben állandó kapcsolatban akarnak maradni az orvostudományt újra megelevenítő szekcióval, – még később megbeszélendő formában – igényükkel teljes, maradéktalan bizalommal fordulnak Wegman doktornőhöz. Időközönként, talán hónapról hónapra körlevélben válaszoljuk meg azok kérdéseit, akik ennek a tanfolyamnak a végére, mondhatni általa, a dornachi Goetheanum tanítványaivá váltak. Így lesz ebben a szekcióban, és a többiben is. Ezek a körlevelek olyan kérdésekre fognak válaszolni, amit egyes emberek tesznek fel, és mindazok megkapják a választ, akik a megfelelő szekció tagjai. De belső bizalom nélkül nem fog menni. Mert ezzel egy valódi kapcsolat fog kialakulni, és minden emberi orvosi igényetek kielégül a közeljövőben. A dolgot először így kell kialakítani, hogy amíg továbbléphetünk más intézkedésekhez, ilyen módon legyen megteremtve a kapcsolat.

Az ezoterikus életben eddig történt nagy hiba az, hogy az emberek túlzott szerénytelenséggel azt gondolták, hogy mindig tőlem kell megkapják ezoterikus gyakorlataikat. Mindenki velem akar dolgozni, másokkal nem. Eddig ezen bukott meg az ezotéria! A megfelelő személyek csak belső okkult alapokból adhatják tovább azt, ami az ezotéria forrásában él. Az ezotériához hozzátartozik, hogy először a sors által meghatározott személyek adják tovább. Ezt a szerénytelen emberek elutasították. Ha nem ez történik, akkor természetesen az újonnan alapított Antropozófiai Társasággal sem jutunk előre. Meg kell történnie.

Ez az, amit egyelőre felvázoltam. Még több magyarázatot fogok adni arról, hogy milyennek kell lennie a tovább működő ezotériának. Ezt csak elétek akartam tárni, és holnap folytatni az ezoterikus vizsgálódást. Akkor tényleg szeretném megválaszolni a legtöbb feltett kérdést, amelyek mindig arra vonatkoznak: hogyan találok Dornachból kiinduló oktatást? – Megtalálhatjátok, de bizalommal kell lennetek. Ez nem tekintélytisztelet, hanem egy alapra, egy értelmes alapra történő építés, olyan feltételek elfogadása, amelyeket a sors egyszer teremtett. Nos, ennyit mára, holnap folytatjuk. Az egyes kérdésekkel majd még foglalkozom, amennyiben a választ ilyen módon kell befogadni.

tűz:
levegő: 
víz:
föld:
ható akarat
bátorság
érzés
gondolat

– Dornach, 1924. január 7.

[Megismerés a gondolatok útján: csontrendszer; imagináció útján: folyadékember-izomrendszer. Megismerés az inspiráció útján: belső szervek. Megismerés az intuíció útján: hőember, illetve a szervek tevékenysége. A hő két fajtája. Levegő- és fényállapot. A fény átalakulása. A víz kapcsolata a kemizmussal. Földszerűség és élet. Az orvosi tudás gondolatai és a terápiás elem.]

Olyan okokból, amiket most nem akarok részletezni, az ezoterikusabb órát, amit ma akartam tartani, a tanfolyam végén fogom megtartani.

Ma valami másról szeretnék beszélni Önöknek. Ha visszaemlékeznek arra, amit tegnap mondtam, talán kicsit csodálkozhatnak azon, hogy ha el akarnak jutni a realitásokhoz, akkor a szilárd, földszerű gondolatszerűségek mögé kell látni, például a levegőszerű bátorság mögé kell látni. Nos, tényleg van bizonyos, mondhatnám orvosi-történelmi jelentősége annak, hogy kellő figyelmet fordítsunk arra, hogyan kell összekapcsolni a gondolatszerűséget a szilárddal, a földszerűvel, tehát azzal, ami az észlelésünkben körvonalazottan jelenik meg. Mert ezzel közvetlenül oda jutunk, hogy azt mondhatjuk magunknak: a gondolatot nem lehet összekapcsolni a folyékonnyal, tehát azzal is, ami a nedvkeringéssel vagy más keringéssel megvan az emberi szervezetben, nem lehet a gondolatot kötni, nem lehet a gondolatot a mögöttes erőként látni. Éppoly kevéssé lehet a levegőszerűben, éppoly kevéssé a hőszerűben. Azt már láttuk, hogy mit tartsunk a kozmoszban levő levegő- és vízszerűségről. Ám az emberben mindazonáltal minden speciális módon van jelen. Az emberben valóban csak az kerülhet be a gondolatokba, ami körvonalazódva jelenik meg, ami tehát még akkor is ha lágy, durván vagy triviálisan megfogalmazva, a körvonalazottsága miatt mégis szilárd jellegű. És hogy a folyékony, melyről már szó volt úgy, hogy ha egyszerűen a szokásos fizikai sík van előttünk, és meg akarjuk ragadni a mögötte levő szellemit, akkor először is azzal kell tisztában lenni, hogy a folyékony mögött az érzésjellegűt kell látni.

Így az emberi szervezetben az érzésjellegűt még különlegesebbnek kell tekinteni. Mert ha az érzésjellegűről beszélünk, akkor a szokásos életben az emberben lelki-testi alkata által meglevő szubjektív érzés hat. De az emberben az érzés nem csak az, amit közvetlenül átél, hanem az érzés az emberben építő. És amikor az egyetemes kozmikus folyadék alkotásaként a folyadéktest lényegeként már benne van az érzésjellegű, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt, ami a folyadéktestben hat, ezt az éteri impulzust is meg kell ragadni a megismeréssel, de nem lehet a megismeréssel úgy megragadni, ahogy bármilyen, emberen kívüli dolgot ragadunk meg, mert magában az emberi szervezetben minden, ami szubsztanciaként vagy folyamatként jelenik meg, másmilyen lesz, mint az ember környezetében. És így arról van szó, hogy felismerjük, abban a pillanatban, amikor a folyadékszervezet kezdődik, amikor az emberi szervezet folyékony keringésben levő részével van dolgunk, még ha ennek a keringésnek az útjába keringési szervek vagy valami más be is kapcsolódik – az emberen kívüli fizikai világra érvényes megismerési erők többé nem alkalmasak a dolog megismerésére.

Látják, ezért történt, hogy az orvostudomány elvesztette az emberi szervezet utolsó tagját, a folyadékembert. Éppenséggel azt mondhatjuk, hogy a XIX. század negyvenes éveinek közepéig az orvostudománynak legalább volt valami fogalma a folyadékemberről. A humorokról, a nedvkeringésről, a nedvek keveredéséről és diszkráziájáról[1] beszéltek. A XIX. században mindez természetesen csak hagyomány volt. De ez a tradíció visszavezetett azokba a XVI., XV. század előtti időkbe, amikor ez nem csupán hagyomány, hanem ismeret volt, olyan ismeret, amilyet ma az antropozófiában vívunk ki, és az imaginációban érjünk újra el. Az akkori kornak illuzionisztikus jellege volt, de az imaginációk ösztönösek voltak. És tudták: az emberi szervezetet nem lehet pusztán érzékszervi vizsgálattal és elgondolkodás által megismerni – a gondolatok és az érzékszervi vizsgálódás csak a szervezet szilárdan körvonalazott részeit eredményezik -, imaginációval kell megismerni mindent, ami a nedvkeringésben, a folyadékemberben van. Így nem csoda, hogy feledésbe merült ez a szemlélet a folyadékemberről, hiszen elveszett az ősi ösztönös imagináció. Ez a szemlélet csak akkor jelenik meg ismét, ha majd teljes tudatossággal újra elsajátítjuk az imaginációkat. Ez azt fogja magában foglalni, amiről beszéltünk, és amire a megismerésnek irányulnia kell.

Látják, amint a csontváz az emberi szervezet teljességéből épül fel, mondhatnám, amint az ember a csontvázba – nem jó kifejezést fogok használni, de meg fogják érteni -, amennyiben az ember a csontvázba belekristályosodott, kozmikus gondolatok szőtték. És a szigorúan körülhatárolt szervek is csak annyiban szigorúan körülhatároltak, amennyiben – a tulajdonképpeni erőiket mindjárt megismerjük – ugyanazoknak az erőknek vannak alávetve, mint amelyeknek a csont növekedése van alávetve. Így azt mondhatjuk: fizikai értelemben csak a csontszerkezet gondolatszerű, és a többi, szilárdan körülhatárolt szerv gondolatszerűen épül fel az éteriből. De amennyiben szilárd körvonalaik vannak, gondolatszerűen épülnek fel, és az, amit ma a fiziológiából és a patológiából tudunk az emberi szervezet alakszerűségéről, az a gondolatnak van alávetve. De ez csak az emberi szervezet egyik tagja, és ha nem jutunk fel az imaginációhoz, ki kell zuhannia az emberi szervezetből. Az imagináció aztán felvezet a folyadékemberhez, és ahhoz, ahogyan az izom képződik a folyadékból, és az ember az izomba hatol. A szilárdnak látszó izmoknak, amelyek csak szilárdnak tűnnek, és a vérnek ezen sajátságos összeillesztésénél a csontszerűből már a vérszerűbe jutunk, ahol az ember megismeréséhez már az imaginációt kell alkalmazni. Így tehát azt mondhatjuk: a gondolat, amit természetesen az érzékszervi megfigyelés támogat, tulajdonképpen csak a csontrendszerig jut el, és minden egyéb, amit a gondolatok által a csontrendszeren kívül az emberről elmondhatunk, az fantázia. A gondolkodástól fel kell emelkedni az imaginációhoz. És ha felemelkedünk az imaginációhoz, akkor eljutunk a folyadékemberhez, és ahhoz, ahogyan a folyadékember tulajdonképpen beleárad az izomrendszerbe. És csak az imagináció képes az izmokat a maguk lényszerűségében felfogni. Miért?

Igen, látják, ha a gondolatokat használják, akkor alkalmazniuk kell azokat a törvényszerűségeket is, amelyekre a gondolat jut, ez a mechanikus törvényszerűség. A statikát és a dinamikát kell alkalmazniuk. Ezt csak a csontrendszernél tehetik meg. De alkalmazzák csak egyszer a statikát és a dinamikát az izomrendszernél, próbálják meg valamiféle statika alapján kiszámítani, miért képesek elharapni egy cseresznyemagot vagy akár egy barackmagot. Próbálják meg kiszámítani. Próbáljanak meg kísérletet végezni, hogy amikor bizonyos súllyal nyomják a cseresznyemagot, mekkora súlynyomás szükséges ennek a cseresznyemagnak az összetöréséhez. Szétharapják, és talán nem mindegyikünk, de vannak néhányan, akik a barackmagot is képesek szétharapni. Számítsák ki, hogy a mechanikai törvények alapján kijön-e, hogy az izom képes a cseresznyemag szétharapására. Nem tudják. Abban a pillanatban, hogy az izmokról van szó, a mechanika értelmetlen lesz, és olyan megismerésre kell tudni áttérni, amely a mechanikai törvényeket is maga mögött hagyja, amelyik tehát az egész izomképet imaginációval fogja fel, amelyben egyáltalán nincs szerepe a szokásos súlynak. Mert abban a pillanatban, hogy a folyékonyba jutnak, csupa felhajtóerővel van dolguk, és azokat a dolgokat, amelyeket az étertestükkel végeznek, egyáltalán nem a súlyviszonyokkal végzik, hanem azzal, ami a súlyviszonyokat nagyrészt legyőzi. Így már ebből is megérthetik: abban a pillanatban, hogy az izomrendszerrel van dolgunk, egészen más megismerési módot kell alkalmazni, és ez az imagináció. Így tehát azt mondhatjuk – csak bemutatásképpen, mindenütt vannak átmenetek -, hogy az izomrendszer az imaginációval érthető meg. És senki sem érti meg az izomrendszert, aki nem a csontrendszertől eltérően létrejött képként fogja fel, mely utóbbi bizonyos fokig a vér megalvadásával képződött. Természetesen ugyanilyen ügyetlen kifejezés, ha azt mondom: a csontrendszerbe kristályosodik, de összehasonlításképp mégis megfelel. Gondolják csak meg, ha az emelő törvényét alkalmazzák valamelyik csontjukra, mondjuk, a singcsontra vagy az orsócsontra vagy a felkarra: igen, ezt a csontok nyugodtan elviselik. De figyeljék meg, hogy míg az emelő és más mechanikai törvényekkel egész jól megérthetik azt, ami az orsócsonttal vagy a felkarral történik, gondolják meg, hogy azt is meg tudják-e érteni, ami valamelyik izommal történik. Ilyenkor a képek lágy szerkezetet kell öltsenek, át kell alakulniuk. Éppen az az imagináció lényege, hogy mindenütt képes engedni, és azt foglalja magában, amit átalakulása által a szubsztanciája jelent. Ez az izom sajátja, az izom az átalakulásában él. A csontok nyugodtan elviselik a mechanikai törvényeket, az izmok nem. Ugyanolyan mozgékonyak, mint azok az átalakuló képek – képek, és nem gondolatok -, amelyek az imaginációnkban vannak, hogy követhessük őket a belső mozgékonyságban. És látják, ezzel a szilárd embernél a csontrendszerben, a szilárd, földszerű embernél vagyunk. Az izmokban a folyékony, vízszerű embernél.

Ha most az imaginációtól felemelkedünk az inspirációhoz, akkor már a levegőszerű emberhez jutunk, ahhoz, ami az emberben levegőszerű. És amikor elérünk az inspirációhoz, akkor egy olyan felfogásmódhoz jutunk, amely nagyon hasonló a zenei hangok, harmóniák, melódiák hallásához, nagyon hasonlít a zenei halláshoz. Az inspirációnak már semmi köze a fogalomszerűséghez, hanem olyasmihez, ami felfogásában is zenei jellegű. A zenét nem kell mindig hallani, mivel szellemi, érezni is lehet. De alapjában véve minden inspirációban van valami muzikális. Nos, itt az a sajátságos, hogy az emberi belső szervek formája, azoké a szerveké, amelyek tulajdonképpen az élet során a létesülő szervezetet ellátják a táplálkozásban, a légzésben és így tovább, tehát azok a szervek, amelyek ezek alapjául szolgálnak, hogy mindezen szervek formája nem magyarázható meg valamilyen mechanikai törvény alapján. De még csak imaginatívan sem magyarázhatók. Képtelenség, nonszensz, ha a tüdő, a máj formáját csak az elhelyezkedési viszonyok alapján, a sejtek elhelyezkedése alapján, vagy a súlyviszonyok alapján akarnák magyarázni. Próbáljanak meg utánanézni, hogy sikerült-e már valakinek a máj vagy a tüdő formáját formaként megmagyarázni. Senkinek sem sikerült. Mert azok a szervek, amelyek a földi lét során ellátják a létesülő életet, kezdeményként mindazonáltal már nagyon korán megvannak, akkor is, ha még nagyon erősen átalakult formában. Mind a levegőszerű alakító erőiből származnak. A mai tudományos ember azt mondja: a levegő oxigén, nitrogén, még néhány más dolog is van benne, és így többé-kevésbé egyenletes – csak a szélben megnyilvánuló – belső mechanikus mozgás által differenciált, légnemű szubsztancia. De olyan levegő, ahogy azt a fizikus manapság leírja, nem létezik. Hanem csak a Földünket körülvevő konkrét levegő létezik. Azonban, kedves barátaim, a Földünket körülvevő levegőt mindenütt áthatják alakító erők. Ezeket az alakító erőket a levegő fizikai anyagával belélegezzük. Ha a szerveink készek, ha kész tüdőnk van, akkor az történik, hogy a levegő anyagával belélegzett alakító erők úgymond egybeesnek a tüdő formájával, hogy akkor, amikor megszületünk, már nincs nagy jelentőségük, csak a növekedéshez. De az embrionális időszak alatt, a külső levegőtől való fizikai elválasztottság alatt, a levegő alakító erői először az anya testén keresztül hatnak. Ezek építik fel a tüdőt, mint ahogy az ember minden szerve abból építtetik fel, kivéve az izmokat és a csontokat. Minden belső szerv, amely a létesülő életet fenntartja, a levegő alakító erői által épül fel. Ami történik, azt durva hasonlattal élve, a Chladni-féle rezgő formák keletkezéséhez hasonlíthatjuk. Olyan lemezekhez tehát, amelyeket porral szórnak be, egy ponthoz rögzítik, a hegedűvonót bizonyos módon végighúzzák rajta, és akkor a vonótól függően ez a por bizonyos formákba rendeződik. Ilyenkor a levegőből előhívott alakító erők által keletkeznek a por-alakzatok. Így képződnek az ember belső szervei a levegő egyetemes alkotó erőiből. A levegő alkotó erőiből alakulnak ki. A tüdő ténylegesen a légzési erőkből képződik, de ugyanígy a többi szerv is. Csak a többi szerv többé-kevésbé kerülő úton, míg a tüdő közvetlenül képződik. De ezt, ami itt látható, hogy az ember szervei a levegőben kialakuló rezgésekből képződnek, csak inspirációval lehet felfogni. Az, ami a levegőszerűből alakul ki, a kialakított forma, a felfogásban ugyanolyan, mint a zene, ahogyan a rezgőábrák alapja is a zene.

Annyi minden alapjában elhibázott a mai fiziológiánkban, hogy néha már kínos megmondani az igazat, ha az annyira groteszkül eltér attól, amit állítanak. Amikor az ember hall, akkor minden szerve együtt rezeg a levegővel, nem csak a belső hallószervek. Az egész ember rezeg, még ha halkan is, és a fül nem azért hallószerv, mert rezeg, hanem mert a belső szervezetével eljuttatja a tudathoz azt, ami a szervezet többi részében van. Nagy, de ugyanakkor finom különbség is, hogy azt mondjuk, az ember a fülével hall, vagy hogy az ember a hallottakat a fülével juttatja el a tudatába. Ugyanis az ember a hangból épül fel, még ha nem is a hallott hangból, így azt kell mondanunk: az inspiráció megragadja az ember belső szerveit. Az ember belső szerveinek, a levegőszerű embernek a szervezetét inspirációval kell megismerni. Látják, egyáltalán nem csoda, hogy már a sötét középkorban elfelejtették az emberi szervek megértését, mert elveszett az inspiráció, mert az inspiráció, az egyetlen út, amin keresztül meg lehet érteni a belső szerveket; különben csak le lehet rajzolni a holttest alapján, megérteni nem.

Nos, látják, hogy az egész emberi szervezet tulajdonképpen a fizikai világ hátterében él. Ha oly módon beszélünk, ahogyan én tettem A magasabb világok megismerésének útja24 című könyvemben, akkor az embereknek mindig az az elképzelése: itt van a fizikai világ, és mögötte fokozatosan a szellemi világ. A legközelebbi szellemi világba imaginációval lehet eljutni, a következőbe inspirációval, egy továbbiba intuícióval. De az embereknek semmi elképzelésük nincs arról, hogy mindabból, ami az emberben van, csak a csontrendszert építik fel elemi lények, míg az izomrendszert egy magasabb hierarchia szellemi lényei építik fel. Ezt kell most felismerni. Ha meg akarjuk érteni az izomrendszert, az imaginációval kell tudni eljutni ezekhez a lényekhez. Ugyanígy inspirációval kell eljutni a még magasabb szellemi lényekhez, ha a belső szerveket akarjuk megérteni. Azzal, hogy felállítanak egy csontvázat, úgy néznek ki, mintha a formákhoz igazodnának. Egy csontváz azonban belső kialakulása szerint csakis inspiratív úton fedezhető fel.

Amit mondani akarok, azt így kell érteniük: a mai természettudós, természetkutató ugye a növényt úgy vizsgálja, hogy ami megmutatkozik neki, amit szubsztanciális szinten el tud érni, azt analizálja, a mai szokásos módszerekkel vizsgálja meg. De látják, ez egyáltalán nem a növény. A növény úgy épül fel, ahogy tegnap elmondtam. A kozmoszból épül fel, és csak a gyökér épül fel földi erőkből. A növény egész formája szellemi valóság, érzékfeletti valóság; csakhogy az érzékfelettit anyag tölti ki. És az, aki a növénynél csak ezt az anyagot vizsgálja, olyan, mint az az ember, aki valamilyen nedves írást porral fedett be, majd azt hiszi, hogy a por maga az íráson a lényeg. A növények vizsgálatánál ma úgy járnak el, mint az, aki a még túl nedves írást porral fedi le. A por mindenütt ott van, azt lekaparja, és azt mondja: megvizsgálom a port, a porból olvasom ki azt, ami le van írva. – Nagyjából így akarnak megmagyarázni egy gyökeret, közben az a valóságban szellemi lény, aminek a terét fizikai szubsztancia tölti ki. És az emberi szervrendszerek is ugyanígy fizikai szubsztanciával vannak kitöltve. A valóságban csak a csontrendszer fizikai, az izomrendszer éteri, a szervrendszer asztrális.

És ha felemelkedünk a valódi intuícióhoz, akkor eljutunk a hőemberhez, ahhoz a szervezethez, amely belsőleg differenciált hő-tér. Azt mondtam, hogy az ember a hőben valóban megéli magát, hogy a hő nem úgy jelenik meg, mint ahogy a szén, a nitrogén, hanem a hő jelen van, a hő benne van az emberben, és az ember benne van a hőben, amennyiben hőt tapasztal meg. A hő az, amit a legintenzívebben átélünk. Ezért a mai ember nem tagadhatja, hogy átéli a hőt, miközben fogalma sincs arról, hogy átéli a levegőt, vizet, földet. Fogalma sincs róla, mert abból nőtt ki. De a hő átélése az intuíció közvetlen alkalmazása az emberi szervezetre, csakhogy most nem csak durván kell átélni a hőt, ahogy a mindennapokban van rá szükségünk, hanem a hő differenciálódásában, mely maguknak a szerveknek a formájában nagyon finoman kidifferenciálódott. Ha intuícióval sikerül ezt a hőszervezetet az egész testen keresztül megfigyelni, akkor ezzel a megismeréssel nem is a belső szervek megismeréséhez jutunk el, hanem a belső szervek tevékenységének megismeréséhez. A belső szervek egész tevékenységét a hőéterben levő szervezet megértésével kell felfogni. Minden más alkalmatlan a szervek tevékenységének megértetésére. A hő-éter tevékenységének szemléletét, intuitív szemléletét, tehát a hőembert kell az intuíció által megismerni. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy nem elég, ha csak úgy gondoljuk, hogy itt a fizikai világ, elsajátítjuk az imaginációt, inspirációt, intuíciót, hogy eljussunk a többi világba. A többi világ itt van. Itt az éteri világ, mivel az embernek izomrendszere van, itt az asztrális világ, mivel az embernek szervrendszere van, és itt a devaháni világ, a szellemi világ, mivel jelen van a hőember. A szellem folyamatosan közöttünk jár. Itt van. Az ember is szellem, csak ez a szellem fizikai szubsztanciával van megtöltve. Ezért ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy az ember fizikai lény. Sőt, az ember önmagában olyan szellem, amely a hőszervezetével felér az elérhető legmagasabb világba. Ezért olyan nevetséges, amikor nyolc-tíz spiritiszta az asztal körül ülve szellemeket idéz, amelyek sokkal alárendeltebbek, mint az a nyolc-tíz, aki az asztal körül ül, csak fogalma sincs róla, hogy szellem. Ez az, kedves barátaim, amit az embernek mélyen, nagyon mélyen a lelkébe kell vésnie, akkor felemelkedhet.

gondolat:
imagináció: 
inspiráció:
intuíció:
csontrendszer
izomrendszer
belső szervek
belső szervek tevékenysége 
= szilárd, földszerű ember
= vízszerű, folyadékember
= levegőszerű ember
= hőember

Nézzék: ha az egész emberi szervezeten belüli tevékenységet, ezt a hőéterben lejátszódó csodálatos tevékenységet, az intuíció segítségével szervről-szervre megértik, akkor tulajdonképpen kétféle hőhöz jutnak. A hőéter ugyanis egy egészen különleges elem. Ha van egy olyan folyamat, amely a hőéterben változást idéz elő, akkor mindig keletkezik ellenhatás is. A hő-áramlatok tulajdonképpen mindig olyanok, hogy egymással szemben áramlanak, akció és reakció. A hőéter önmagában differenciált. Mindig van egy durvább éteri szubsztancia, mellyel szemben egy finomabb éteri szubsztancia áll. De csakis ezáltal lehetséges, hogy olyan jelenségek lépjenek fel, amelyeket először egy durvább jelenség által érthetünk meg. Gondolják el, hogy egy fűtött szobában vannak, ami jó meleg; ez kellemes. Aztán még jobban befűtenek, annyira, hogy már nem bírják. Ez nem csupán fizikai állapot, ez lelki állapot is. Az egyik hőt, a finomabb hőt különösen a lélek éli meg. A hőt tulajdonképpen mindig kétszeresen éljük át: a lelkileg átélt hőt, és azt a hőt, amelyben élünk, amely a lelkünkön kívül van; a hőszervezetünkben levő hőt, és a kívül levő hőt25. Azt mondhatjuk, hogy van egy fizikai hő és egy lelki hő.

Térjünk át azonban a belső szervekhez, a levegőszerű emberhez, mely inspirációval ismerhető meg, itt láthatjuk először is a levegőszerűt fő alakjában. Ám ebben a levegőszerűben – nem úgy, mint a hőben, melyben magában még a finomabb hő hat -, a légnemű alakításában a fény hat, így azt mondhatják: a hő a hőben világos az intuíció számára, a hő akkor is hő marad, ha a saját elemében differenciálódik. De a levegőnél nem így van. A valódi levegő nem a fizikusok fantasztikus levegője, ami bőrként veszi körül a Földünket; ez nem létezik. A valódi levegő nem képzelhető el valamilyen fényállapot nélkül – hiszen a sötétség is egy fényállapot. Így a levegő és a fény összetartozó differenciálódás, tehát minden levegő-szervezetben a fény is részt vesz szervezőként. Most még mélyebbre jutnak a lelkiekbe. Nem csak külső fény van, hanem átalakult belső fény is, ami áthatja az egész embert, benne él. A levegővel él benne a fény.

És ugyanígy a vízzel, a folyékony elemmel a kemizmus él Önökben. Itt a kémiai erők élnek. A fizikai vízként elképzelt víz, vagyis a fizikusok szerinti víz fantazmagória. Abban a pillanatban, hogy a víz szervezőként jelenik meg valahol, a kemizmussal együtt jelentkezik. Az emberben a folyadékot kemizmus nélkül elképzelni ugyanolyan, mint az emberi szervezetet fej nélkül elképzelni. Akár le is lehet rajzolni, akár minden lelkiséget ki lehet törölni belőle, de akkor az már nem a valóság. Vágják le a testükről a fejüket, és nem tud élni; többé nem szervezet. Az emberben a folyadék ugyanígy nem a fizikus által fantasztikusan ábrázolt víz, hanem amint a szervezet a fejjel együtt teljes szervezetet képez, úgy kapcsolódik ehhez a folyadékhoz mindenütt a kemizmus. És az emberi szervezetben a szilárd vagy földszerű csak in statu nascendi van meg. Ahogyan a víz is csak így van meg az emberben; rögtön átalakul.

A földszerű csak úgy van jelen az emberben, hogy ugyanakkor az élethez kapcsolódik.

  földszerű
  víz
  levegő
  hő
  élet
  kemizmus
  fény
  hő
  fizikai test     étertest  

És látják, most húzzanak itt egy – függőleges – vonalat, akkor itt a fizikai test, és itt a hozzátartozó étertest. De ez a kettő egy egész, tulajdonképpen egyek, két oldalról nézve. Vannak az éteri állapotok: hő, fény, kemizmus, élet, és vannak fizikai állapotok: hő, levegő, víz, föld. Nos, ha elvontan ábrázoltuk az éteri állapotokat, akkor a folyékonyból, szilárdból stb.-ből kiindulva először a hőétert látnánk mint legalacsonyabb étert; a legmagasabb éter az élet-éter volt. Ha azonban az embert ábrázoljuk, akkor úgy kell eljárnunk, hogy a hőember intuíciója ismeri meg a szervek belső tevékenységét. Amikor leszállunk a legdurvábba, a fizikai szervezetben levő hőből a földszerűbe, akkor az étertestben a hőből az életbe emelkedünk fel. Mit jelent ez? Gondolják csak meg, mi van ebben: az ember tulajdonképpen megfordítja az emberi minőségeket. A hőétert csak a hőszervezetre, a fény-étert a levegőszervezetre, a kémiai étert a folyadékszervezetre, az élet-étert a szilárd szervezetére alkalmazza. Ha ezt valóban felfogják, akkor képesek lesznek arra, hogy ne a szokásos módon gondolkodjanak. Ha meg akarnak maradni a szokásos gondolkodásnál, akkor tulajdonképpen csak a csontembert, a föld-embert tudják felfogni. A szokásos gondolkodástól el kell jutniuk a világ olyan felfogásához, amely bensőjükben valóban megragadja Önöket, ahogyan már egyszer elmondtam.

És látják, kedves barátaim, ezzel függ össze, hogy az orvosi tudásnak végső fokon van egy bizonyos sajátossága. Az ősi misztériumokban, ahol ugye bizonyos belátásuk volt az ember kezelésébe, az orvosi tudás a misztériumok kiemelkedő része volt. Egyáltalán, az orvosokat a misztériumokban képezték, és nem pusztán orvosok voltak, hanem ugyanakkor bölcsek is, akik ellátták a vallásos kultuszokat. Aránylag természetes volt, hogy az orvos a tudását, ahogy egyáltalán a misztériumi tudást bizonyos értelemben titkosította, titokban tartotta. Mert, látják, ha az ember tudni akar valamit, akkor ezt a tudást gondolatokba kell öltöztetnie, különben a bizonytalanságban lebegne. Tehát az imaginációban is gondolatokba kell öltöztetni a képi tudást, a szellemileg hallottakat, mind az intuitívan látott tudást. Nos, a gondolatok olyanok, mint a mai antropozófia gondolatai, így az emberek azt mondják, rossz stílusban fejezzük ki magunkat. – Ez világos volt az emberek számára: az orvosi tudást gondolatokká kell alakítani. Azzal, hogy az orvosi tudást gondolatokká alakítjuk, ha terápiás tudássá válik, valamit elveszünk a hatékonyságából. Ezzel olyasmit érintek, ami mély dolgokkal függ össze. Nem tagadható, hogy a gyógyszerekről való tudás bizonyos értelemben elveszi a gyógyszerek erejét. A komoly orvosnak saját maga számára többé-kevésbé le kell mondania a pacienseinél alkalmazott szerek hatásosságáról, és saját maga számára a gyógyítás más fajtáit kell megfigyelnie. Kérem, gondolják meg, hogy mit jelent ez a mondat, és rájönnek, hogy az orvosnak még az eddig elmondottaknál is mélyebb értelemben kell a segítségnyújtás személyes hangulatát kialakítania. Azoknál a dolgoknál, amelyeket a pacienseinél alkalmaz, saját maga számára kell lemondani a gyógyító erőről. Ha a gyógyszerek hatékonyságát durván, csak a vegyi erőknek tulajdonítjuk, ha azt gondoljuk, hogy a gyógyszerek úgy működnek, mint a gőz a mozdonyban, akkor nem tartozunk az ilyen szellemi törvények hatálya alá. Ha azonban látjuk, hogyan nyúlik bele az ember a szellemi világba, egy pillanatra sem kételkedünk abban, hogy szellemi törvényeken alapul az, ami a különböző orvosságokban kimondottan az emberre vonatkozik. Ha felfogjuk az orvoslás tulajdonképpeni sajátosságát, akkor ez az önzetlenségre nevelés legcsodálatosabb eszköze lesz. Ezért bizonyos értelemben durva, kolosszálisan durva félreértés, hogy ma azt követelik meg, hogy az egész terápiát úgy tanítsák, mint a mechanikát vagy ilyesmit. Végül is a mechanikát is lehet az emberre alkalmazni, de akkor az egész emberiségre érvényes. Az orvosnál minden individuális, és ha tényleg mélyreható tudással rendelkezik valamilyen gyógyszerről, akkor nagymértékben szükséges, hogy önmagára nézve az orvos lemondjon e szerrel való gyógyításáról. Ez az önzetlenségre való nevelés. Még rá fogok mutatni, hogyan segíthet magán mégis az orvos. De meg kell jelennie a szívükben annak, ami ezeknek a tényeknek az alapja; ha komolyan veszik ezeket a dolgokat, amelyeket ma, legutóbb elmondtam, akkor egyszerűen a kozmikus törvények alapján válik szükségessé, hogy az orvostudományban az egoizmus helyett az altruizmust vezessék be. Már benne van a témában; és az altruizmus, az önzetlenség az orvoslás alapeleme. Az orvosi morál nem csak valami kitalált dolog, hanem az ég legsajátabb törvényeiből fakad, olyan törvényekből, amelyeket a kozmosz alakított ki, hogy törvényszerűségéből gyógyszereket formáljon.

Minél igazabb egy ilyen közlés, annál jobban hozzájárulhat a gyógyszerek tulajdonképpeni alapelvének megértéséhez.


[1]     Diszkrázia (régies): a test nedveinek kóros állapota, „hibás keveréke”. – a lektor megj.

– Dornach, 1924. január 8.

[A gyógymagnetizmusra vonatkozó kérdés megválaszolása. A szív és az uterus viszonyára vonatkozó kérdés megválaszolása. A drágakövek egyes szervekre gyakorolt befolyásáról szóló kérdés megválaszolása. Válasz arra a kérdésre, hogy mi a posztmortális bomlási folyamatok jelentősége az elhunyt szempontjából. Kérdés megválaszolása, hogy mi a boncolás jelentősége bizonyos idővel a halál után. Az orvos gyógyító ereje szempontjából a közösség fontosságára vonatkozó kérdés megválaszolása. Szemdiagnosztikára, grafológiára és egyebekre vonatkozó kérdés megválaszolása. A gyógyításról és a gyógyszerismeretről. A szabadság filozófiája c. könyv lényegéről és annak jelentőségéről az emberi lény számára. Az imaginálás és az izomrendszer, az inspirálás és a belső szervek. A szellemnek megfelelő orvosláshoz Rudolf Steiner szerint szükséges tanulmányi út felvázolása. A betegség lényének felvázolása a gyógyítani akaró orvos számára.]

A mai óránk első részét azoknak a kérdéseknek a megválaszolására használjuk, amelyek nem tartoznak abba az általános kérdésbe, amit már elmondtam, és amit még el fogok mondani. Majd áttérünk a tegnapiak folytatására, hogy azután holnap ezoterikusan fejezzük be.

A legtöbb kérdés tulajdonképpen olyan, hogy beleillik abba, amit egyáltalán mondani akarok Önöknek. Csak egyes kérdések kívánnak különleges választ, és akkor úgy csináljuk, hogy ezt különösebb rendszer nélkül intézzük el.

Kérdés: Vannak-e bizonyos gyakorlatok a bennünk levő mágneses gyógyerők fokozására, és melyek ezek?

Nos, ehhez szükséges, hogy néhány szóval beszéljünk a mágneses gyógyerőkről általában. A mágneses gyógyerők olyan erők, amelyek lényegében az egyik ember éterteste és a másik ember éterteste között hatnak. Azt kell elképzelniük, hogy a gyógymagnetizmus a következőkön alapul. Tegyük fel, valaki erős természetű, azaz lehetősége van arra, hogy erősen kifejlessze az akaratát, és bizonyos feltételek alapján útmutatást kaphat. Mondjuk, ha például valamiben szenved, azt mondhatom neki: minden délelőtt tizenegy órakor gondolj a Napra, és először képzeld el, hogy a Nap a bőrödet melegíti, azután a bőröd melege átmegy a felkarodra, az alkarodra, a kezedre, így a valódi erődet fokozod, és azután, ha a valódi erőd nagyobb lett, megpróbálod egészen világosan elképzelni azt, amit a betegségi állapotod miatt érzel, hogy azután az akaratod erejével megszüntesd. – Lehetséges – mondom, lehetséges, de nem feltétlenül, mert ezek a dolgok mindig kissé problematikusak -, hogy ez az eljárás segít, ha a betegség nem valamilyen különleges szervi károsodáshoz kapcsolódik, amely szervi károsodás kiterjedhet az elemi test mind a négy tagjára, a szilárdra, a folyékonyra, a gázszerűre és a hőszerűre. Akkor a következő történt: akkor az érintett, azzal, hogy ezt az útmutatást adtam neki, serkentést kapott az asztráltestéhez. Az útmutatásom, a Nap, a hő elképzelése a fejében és így tovább, amit végrehajtott, ami az erősíthető akaratát valamennyire megerősítette, az asztráltestére hatott; az asztráltest az étertestére hatott, és az étertest gyógyítóan hatott a fizikai testére, és képes volt annak nem mélyebb fizikai jellegű károsodását kiegyenlíteni, megbénítani. Nem szabad azt mondani, hogy az ilyen gyógyulás csak akkor fordulhat elő, amikor a mai orvostudomány szerinti funkcionális zavarokról van szó, szemben a szervi zavarokkal, ahol a szerv valódi zavaráról van szó. Ez a különbségtétel nagyon pontatlan. Egyáltalán nem lehet megmondani, hol végződnek a funkcionális károsodások, és hol kezdődnek a szerviek. A funkcionális károsodások mindig kis szervi károsodások is, csak ezeket a mai fiziológia és patológia durva eszközeivel nem lehet bizonyítani. Látják, ilyen esetben nem a mágneses gyógyerőket kell alkalmazni, hanem a páciens öngyógyítására építünk. Mindenképpen ez a jobb megoldás, ha alkalmazható. Ezzel erősítjük a páciens akaratát, azáltal, hogy egészségessé tesszük, erősebbé tesszük az akaratát.

A következőt is tehetjük: az illető akaratának megerőltetése nélkül, a saját asztráltestünkből úgy befolyásoljuk a saját étertestünket, hogy ez a saját étertestünk úgy hasson a páciens étertestére, ahogyan korábban az asztráltest hatott. A gyógymagnetizmus ebben áll; a gyógymagnetizőr ezt nem tudatosan teszi, a saját étertestét az asztráltestéből befolyásolja. Az ilyenkor kialakított erőket ösztönösen úgy tudja irányítani, hogy amikor átviszi ezeket az erőket a páciensre, akkor azok annak erőit fokozzák. Tisztában kell lenni azzal, hogy ha gyógyításról van szó, a magnetizőrnek mindent fel kell használnia, ami gyógyuláshoz vezethet. Ha olyan pácienssel van dolgunk, aki egyszerűen gyenge, akinek az akaratától semmi sem várható el, akkor lehet mágneses gyógyerőket is alkalmazni. De nyomatékosan megjegyzem, hogy a mágneses gyógyerők valóban meglehetősen problematikusak, amelyeket bizonyos esetekben nem lehet egészen ugyanúgy alkalmazni, mint más esetekben. Ez az ösztönös képesség, amit leírtam, amikor valaki a saját asztráltestét úgy aktivizálja, hogy ezzel az étertestét befolyásolja, hogy megtalálja az utat a páciens étertestéhez, ez az ösztönös képesség ugyanis individuális. Vannak emberek, akikben nagyon erősen megvan, vannak, akikben gyengén van meg, és vannak, akikben egyáltalán nincs meg. Így tehát vannak, akik a saját adottságaiknak köszönhetően gyógymagnetizőrök. De a lényeg az, hogy ez a képesség általában időben korlátozott. Az ilyen képességű gyógymagnetizőrök magnetizmusáról ezt mondják: amikor elkezdik használni, nagyon jól működik; egy idő után alábbhagy, és azután, amikor a képesség csökken, de még úgy tesznek, mintha még a birtokában lennének, az ilyen gyógymagnetizőröknél sarlatánság lesz belőle. Ez a kétséges minden alkalommal, amikor a gyógymágnesezést foglalkozássá teszik. Tulajdonképpen a gyógyításnak ez a fajtája alapvetően mégsem válhat foglalkozássá. Ezt lehet erről elmondani. A mágneses gyógyítási folyamat ugyanis csak akkor hatásos – ha valaki egyáltalán képes rá -, ha valóban őszintén, és a pácienssel való őszinte együttérzéssel gyakorolják, amely egészen a saját szervezetükbe hat. Ha valóban a páciens iránti őszinte szeretettel végzik a gyógymágnesezést, akkor nem végezhetik foglalkozásként. Ha megvan a valódi szeretet, akkor minden esetben valami jóra vezet, hacsak nem lép fel károsodás más oldalról. Ez csak akkor kivitelezhető, ha a karma arra terel, hogy egy emberrel találkozzunk, akin szeretetteljesen segíteni tudunk. Ennek külső jele lehet a kézrátétel vagy simogatás, akkor az hat, hogy az asztráltest átviszi az erejét az étertestre, ami a másik ember étertestére hat.

Másrészt el kell mondani, hogy mi történik egy ilyen dolognál. Az a helyzet, hogy a gyógyítás mindig az asztráltestből indul ki, vagy a saját asztráltestből vagy végső soron a magnetizőr asztráltestéből. A gyógyszeres terápia fordított folyamaton alapul. A gyógyszeres terápiánál sem tesznek mást, mint szubsztanciákat visznek be a fizikai testbe, amelyek aztán részben a fizikai test belső erőinek, részben a ritmusának megfelelően úgy hatnak, hogy a páciens étertestét befolyásolják. A gyógyulás mindig az étertestből indul ki. Az, hogy egyszer az étertestet az asztráltestből befolyásolják, ez a fizikai gyógyítás, amihez a gyógymagnetizmus tartozik, de van benne valami problematikus, vagy csupán, mondhatnám, valami humanitárius, valami szociális, valami, ami magába foglalja az emberek közötti kapcsolatokat. Vagy éppenséggel a racionális terápiát használják, amelynek a gyógyszeres beavatkozásokból kell kiindulnia; ezek a fizikai testből az étertestbe szállnak le. De a gyógyulásnak mindig az étertestből kell kiindulnia. Csupán fantázia, hogy ha a fizikai test megbetegszik, bármilyen módon meggyógyulhat. A fizikai testben van a betegség oka, a gyógyulás okának mindig az étertestből kell jönnie.

Kérdés: Milyen kapcsolat van a szív és a női uterus és annak helyzete, valamint a lelki élmények, a fájdalom és öröm között?

Ezek közvetlenül egymáshoz tartozó élmények. Először is, a szív és az uterus, még ha nincsenek is közvetlen fizikai érintkezésben, két olyan szerv, amely úgy tartozik össze, mint a Nap és a Hold. A Nap és a Hold úgy tartozik össze, hogy mindkettő ugyanazt a fényt veti bármire; egyszer a Nap közvetlenül világít meg egy tárgyat, másszor olyan kerülő úton, amikor a fény először a Holdra jut el, és onnan verődik vissza. A szív szervének közvetlen, direkt impulzusai vannak az emberi szervezet számára. Ez a normál emberi szervezetben végbemenő vérkeringés észlelőszerve. A női uterus úgy alakult ki, hogy a megtermékenyítés után létrejövő keringés észlelőszerve legyen. Ezért van jelen, ez úgy van, ahogy a Hold tükrözi a Nap fényét, a női uterus úgy veri vissza a szív vérkeringésbeli észlelését. Visszasugározza. Mindig összetartoznak, mint a Nap és a Hold, mivel az észleléseik olyanok, mint a közvetlen és a visszavert behatás. Ha van egy ember, annak szív-erőre van szüksége, amikor keletkezik, a női uterusból érkező visszavert szív-erőre van szüksége.

Nos, ezek a szervek néhány másikkal együtt – a tüdő inkább az éteri-fizikai testhez vezet át -, ezek a szervek, a szív és a női uterus, nem mások, mint az ember szellemileg szemlélt lelkének fizikai megjelenései. Ezt talán a következőképpen mondhatom el: képzeljék el, hogy kialakítják az imaginatív megismerést. Ha ezt kialakítják, akkor egy emberre nézve, egy ember szívére és uterusára tekintve valóban a Nap és Hold képét látják. Ez tényleg annak a szellemi megfelelője, amit az ember a lelkében átél, így a szívben és az uterusban történő dolgok valóban megfelelnek egymásnak. Ezek azonban félig tudattalanul történnek a lélekben, mert különben a gondolatok befolyásolják a lelkieket. És így egy finom folyamat elfedésre kerül: a szív és az uterus bensőséges kapcsolata. De aki valamennyire képes megfigyelni, az megfigyelheti, hogy milyen rengeteg minden függ attól, hogy a szív tevékenységének félig tudattalanul, vagy mondhatnám, félig tudatosan, a fizikai környezet hatása alatt kell kialakulnia. Látják, aki úgy éli az életét, hogy folyamosan sokkot él meg, mondjuk a foglalkozása miatt, annak tudatalattijában már a szív-tevékenység egészen pontos képmása keletkezik; és ez tükröződik az uterusban. Láthatjuk, hogyan történik ez, hogyan megy át az embrió felépítésébe.

Nos, van itt egy kérdés, amit nehéz megválaszolni, mert vagy felületesen kell megválaszolni, tehát csak valamit mondani, vagy pedig alaposan részletezni kell:

Hogyan hat az egyes szervekre a gyöngy és a drágakövek viselése?

Hat rájuk, de úgy, hogy a hatást csak akkor lehet megítélni, ha betekintünk a szellemi világokba, és csak individuálisan lehet megítélni. Mondhatjuk például: a zafír egy bizonyos vérmérsékletre hat, a kolerikusra, de tulajdonképpen mindig csak az egyedi esetekben. A hatások megvannak ugyan, de ha teljesen meg akarnánk válaszolni a kérdést, még jobban a dolgok mélyére kellene hatolni, mint ahogy itt ma lehetséges.

Azt a kérdést, hogy egyes betegségekkel szemben betekintést lehet-e nyerni a karmába, csak az órán elhangzottakkal tudom megválaszolni. Néhány dolog már kiderül az elmondottakból, néhány még következni fog abban, amit el szándékozom mondani.

Nos, van itt egy sor kérdés, és vannak még az általános kérdések, amelyekre választ adnak az ezoterikus megjegyzéseim. De van itt egy:

Van-e párhuzam a posztmortális bomlási folyamatok mértéke és időtartama, valamint az illető individualitás szellemi világbeli sorsa között?

Ami minket, embereket illet, tulajdonképpen nincs jelentős kapcsolat. Persze, a bomlási folyamat nem pusztán fizikai folyamat, mint amilyennek a kémiában általában tekintik. Mély szellemi dolgok kapcsolódnak hozzá. Ezt érezték az ősi ösztönös megismerésben. Azt mondják, ami egy dolog legbenső magja, a lénye, és a „ver” előtag[1] mindig a valami felé irányuló mozgást jelenti. Ha például azt mondják: „zucken”, az mozgás, ha azt mondják: „verzücken”[2], az a Zucken felé irányuló mozgás. Ha azt mondják: verwesen, az a Wesen*** felé irányuló mozgás, feloldódás a Wesen-ben. Az ember nem zárt lény, az emberben szellemi lények alkotnak. Vannak bizonyos lények a fizikai, az éter-, az asztráltestben, csak az én-szervezetben vagyunk szabadok. Ezek, a fizikai, az éter- és asztráltesttel összekapcsolódott lények azzal kapcsolódnak össze, ami a fizikai testben a halál után történik. Ezzel bensőségesen összefügg a bomlás vagy hamvasztás kérdése. De ezek a dolgok bensőségesen kapcsolódnak az emberi karmához. Csak azt mondhatjuk, hogy az ember, mint olyan – az individuális ember – számára tulajdonképp nem feltétlenül fontos ez a kérdés.

Kérdés: A halál után bizonyos idővel van-e a boncolásnak befolyása az elhunyt sorsára?

Egyáltalán nincs befolyása az elhunyt sorsára.

A legtöbb kérdés olyan, hogy az általános előadások választ adnak rájuk. Igen, van még egy, valamelyest fontos kérdés.

Kérdés: Kérem, az orvos gyógyító képessége tisztán személyes természetű-e, vagy közösségi összefüggésektől függ, azaz nem az orvos és a páciens közötti közösségi összefüggésektől, hanem orvosok közösségétől? Meggondolandó-e, hogy az egyes orvosoknak ilyen közösségek adjanak erőt, ami maguktól nem lenne meg bennük, mint a papi közösségek esetében?

Ez így van, csak éppen minden emberi közösség esetében ez a helyzet. Minden emberi közösségnél az van, hogy a közösségből erő áramlik az emberhez, csak a közösségnek valódi közösségnek kell lennie. Érezni kell, érzékelni és átélni. És az, amit elmondtam Önöknek, és holnap még világosabban ábrázolni fogom, tulajdonképpen úgy van, hogy Önökből velünk együtt közösség képződhet, még akkor is, ha ez kezdetben csak levelező közösség tud lenni. Igen, úgy egyesítse Önöket, hogy ha egyedül vannak, érezzék, ebből a közösségből nem csak intellektuális, hanem szellemi úton is áramlik az erő.

Egy szűkebb kör érdeklődésére tart számot ez a kérdés:

Az orvosi látás iskolázása. Van-e értelme az íriszdiagnosztikának, grafológiának, tenyérjóslásnak?

Nos, ideális esetben az, aki képes megfigyelni az összefüggéseket, rendkívül sokat láthat meg, például egy Önök által levágott körömdarabból az ember teljes állapotára vonatkozóan. Ez nagyon is lehetséges. Ugyanúgy, ahogyan egy ember hajából rendkívül sokat láthatnak, csak arra kell gondolniuk, mennyire individuális, mennyire különböző például az emberek haja. Csak gondolják meg, hogy az emberek mennyire, mondhatnám, inkább durván különböznek a hajukra vonatkozóan. Van közöttük szőke, és van közöttük fekete. Honnan származik ez? Akik feketék, azok haja egy a hajban lejátszódó vas-folyamatból kapta a feketeséget; akik szőkék, azok haja a szőkeséget egy a hajban lejátszódó kén-folyamatból kapta, egy olyan kén-folyamattól, amely különösen erős a vörös hajú embereknél. És meg kell jegyezni, hogy a dolgok rendkívül figyelemreméltóak. Tényleg megismertem olyan embereket, akiknél azt lehetett mondani: jelent valamit, hogy a szikrázó vörös hajukkal tüzesek voltak. Ilyenkor rendkívül erős, valódi kén-folyamat játszódik le. Ugyanakkor a fekete hajban viszonylag erős vas-folyamat van. Nos, gondoljanak csak arra, hogy ez az egész emberi szervezet következménye. Egyik esetben az ember folyamatosan előállít valamit, ami intenzíven égő anyag, kén, úgy, hogy áthatja vele a haját, máskor kiválaszt valamit, ami vas, ami tulajdonképpen egyáltalán nem ég, hanem valami más. Ezáltal egy mélyreható különbség nyilvánul meg a kétféle ember egész szervezetét illetően. Nos, ami nagy általánosságban érvényes, az minden ember hajára vonatkozóan egyéni eset, így hajának természetéből az egész embert megismerhetik. Akkor hogyne lehetne megismerni az embert az írisze természetéből? Ám figyelembe kell venniük, hogy ezekhez a dolgokhoz a legmagasabb megismerés szükséges, nem az a bárgyú ismeret, mellyel a diagnoszták az íriszről rendelkeznek. Az természetesen dilettantizmus. Az ilyen, valós alapokon nyugvó dolgokról az út csak a végén vezet igazi ismerethez, mint ahogy az asztrológiához is csak a szellemi megismerés útjának vége vezet el, míg előtte borzasztóan dilettáns. Ugyanez a helyzet a tenyérjóslással és a grafológiával is.

A grafológiához valódi inspiráció szükséges. Az ember egészen egyedi módon ír; erről legfeljebb egy útmutatást lehet adni. De ezek az útmutatások aztán rendkívül elnagyoltak. Tehát itt is úgy van, ahogy mondtam. Inspiráció kell ahhoz, hogy a grafológiából lehessen következtetni valamire az embernél. A grafológiánál az a sajátságos, hogy az ember kézírásából ma azt az állapotát kapjuk meg, amilyen körülbelül hét évvel korábban volt. Ez még hozzájön, így annak, aki az ember jelenére akar következtetni, ismét kerülőutat kell megtegyen, végig kell mennie az egész fejlődésen. Eljut a hét évvel korábbi belső állapothoz, aztán, ha képes látni, megteheti az utat azzal, amit hét évvel korábban észlel, és akkor sokkal alaposabb ismerethez jut, mint amivel egyébként rendelkezik. Tehát ezzel is lehet valamit kezdeni.

A hajhoz és az íriszhez hasonló a helyzet akkor is, ha valaki a tenyérjóslást veszi szemügyre, de itt is inspirációra van szükség, nem pedig a szokásos, felületes szabályokra. Ismét képesség, egészen különleges képesség kell, amellyel egyes emberek rendelkeznek, hogy vizsgálhassák a kéz vonalait; ezek bensőséges összefüggésben állnak az emberi fejlődéssel. Hasonlítsák csak össze a saját kezüket, milyenek a vonalak a bal és a jobb kezükön. Az életben ugye, ez nagyjából abban mutatkozik meg, hogy az ember a jobb kezével ír, a ballal nem. Van egy különbség. A kéz vonalaira vonatkozóan az a helyzet, hogy aki erre inspirált, az a bal kézen az ember egész karmáját látja. A jobb kézen a személyes rátermettség látható, amelyet az ember ebben az életben sajátított el. A sorsa teremtette ezt a földi életet, és a rátermettsége vezeti a jövőbe. Mindezeknek a dolgoknak megvan az alapja, de nagyon veszélyes ezeket a nyilvánosság előtt képviselni, mert olyan területre lépünk, ahol a komolyság és a sarlatánság a legnagyobb mértékben határos. A vizsgálataink során néhány természetszerű összefüggés még ki fog derülni.

Látják, kedves barátaim, ahogyan a tegnapi óra végén elmondtam, az orvosi létnél, már csak a világfolyamatok természetéből fakadóan is, valóban mélyreható morális lelki állapotokról van szó. Megmutattam Önöknek, hogy a valódi tudás egy gyógyszerről a tudással rendelkező számára elveszi magának a gyógyszernek az erejét, hogy éppen a gyógyszerekről való tudásban tehát olyasmi van, amivel az érintett kizárja magát abból, hogy ezzel a szerrel gyógyuljon. Nos, a pusztán kémiai tudás ezt nem zárja ki, az ugyanis nem tudás. De a valódi tudás kizárja.

Aztán gondolják meg a következőket. Az ember izomrendszere imaginációval fogható meg, megismeréssel megragadva, ahogy tegnap elmondtam, imaginációval. Amikor áttérünk a képszerű imaginatív megismerésre, megtudjuk, mi hat az izomban. Ha azonban azt akarjuk tudni, mi hathat gyógyítóan egy izomjellegű szervben, akkor a terápiás megismerésnek is imaginatívnak kell lennie. Egy belső szervről szerzett igazi ismeretek inspiratívak, csak ezek a valódi ismeretek, nem a kémiai ismeretek. De tegyük csak fel, tudják, hogy valamilyen gyógyszer valamilyen módon hat az emberi izomrendszerre, akkor ez a tudásuk imaginatív. Igen, de az imaginatív tudás nem olyan, mint ahogy a tudást ma szokták elképzelni. Az a tudás, amit ma szoktak elképzelni, ugyanis nem nagyon mélyen hatol az emberbe, tulajdonképpen csak a fejben van, míg az imaginatív tudás ugyanakkor megragadja az ember izomrendszerét. A terápiás imaginatív tudás is olyan, kedves barátaim, hogy ezt a tudást az izmaikban érzik. Ezeket a dolgokat komolyan kell venniük.

Hogy egészen érthető legyek, szeretnék valami látszólag furcsát elmondani erről a dologról. De itt az igazság paradox. A szabadság filozófiája26 című könyvemből keveset értettek meg, mert az emberek nem értették, hogyan olvassák. Úgy olvasták, ahogy más könyveket olvasnak, de A szabadság filozófiáját nem olyannak szántam, mint más könyveket. A szabadság filozófiája első megközelítésben a gondolatokban él, de helyesen megélt gondolatokban. A meg nem élt gondolatokat, az elvont, logikus gondolatokat, mint amilyenekkel ma általában a tudományban élnek, azokat az agyban élik meg. Az olyan gondolatokat, mint amilyeneket A szabadság filozófiájában mondtam ki – most jön a paradoxon -, egész emberként a csontrendszerben élik át. Igazán egész emberként a csontrendszerben. És még paradoxabb- ként szeretném elmondani – ez természetesen megtörtént, csak Önök nem figyeltek rá, mert nem hozták ezzel összefüggésbe -: ha az emberek megértették A szabadság filozófiáját, akkor az olvasás alatt többször, és különösen, amikor befejezték, csontvázakról álmodtak. Ez morálisan A szabadság filozófiájának a világ szabadságához fűződő teljes viszonyulásával függ össze. A szabadság már abban áll, hogy az ember a csontokból kiindulva mozgatja izmait a külső világban. Aki nem szabad, az a hajlamait és az ösztöneit követi. Aki szabad, a világ követelményeihez és igényeihez igazodik, amelyeket először is szeretnie kell. Kapcsolatba kell kerülnie ezzel a világgal. Ez a csontrendszer imaginációjában fejeződik ki. Belsőleg éppen a csontrendszer éli meg az átélt gondolatokat. Az átélt gondolatokat az ember tehát a csontrendszerrel, egész emberként, főként az egész, tulajdonképpen szilárd földi emberként éli át. Voltak olyanok, akik képeket akartak festeni a könyveim alapján; mindenfélét mutattak nekem. A szabadság filozófiájának gondolatait kép formájában akarták bemutatni. Ha ezek tartalmát így meg akarják festeni, drámai jeleneteket kell bemutatni, amelyekben emberi csontvázak szerepelnek. Éppúgy, ahogy a szabadság maga olyasmi, ahol minden pusztán ösztönöset le kell vetni, így az, amit az ember a szabadság gondolatai által átél, olyasmi, ahol a húsától és vérétől kell megszabadulnia. Csontvázzá kell válnia, földszerűvé kell válnia, a gondolatoknak valóban földszerűvé kell válniuk. Ez már azt jelenti, hogy az embernek saját magát kell kidolgoznia.

Azért említem ezt meg, hogy lássák, már a szokásos gondolatoknál is fellép valami, ami az egész embert megragadja. Ha a gondolatoktól átmegyünk az imaginációba, akkor azt az ember az izomrendszerben éli át. Az inspirációt belsőleg, a saját szerveivel éli át az ember. Ahol inspirációról van szó, nem szabad megfeledkezni a mondásról: „naturalia non sunt turpia”27. Mert bizonyos körülmények között a legcsodálatosabb inspirációkat a vesével vagy más, alacsonyabb szervekkel élik át. Tehát ami magasabb megismerés, valóban az egész embert igénybe veszi; és nem lesz élménye az imaginációkról és inspirációkról annak, aki nem tudja, hogy a képalkotás ugyanolyan munka, mint bármely fizikai munka, mivel megfeszíti az izmokat, és így a valódi képalkotás olyan, mint a valódi fizikai munkavégzés. Ezért kölcsönös összefüggés is van a fizikai munka és a képalkotás között. Például, ha szabad valami személyeset megemlítenem: az képalkotásban borzasztó sokat segített, hogy kisfiúként fát aprítottam, burgonyát szedtem, földet ástam, fűrészeltem és hasonlók. Nos, nem dicsekedni akarok ezzel, de az, hogy ilyen dolgokat csináltam, megkönnyíti az izmokba történő újra felhozatalát, egy erőfeszítést, hogy könnyebb legyen az imaginálás, éppen úgy, mint amikor már valami máshoz hozzá vannak szokva. Így van ez, ha az izmaikat már fiatal korban megerőltették, ha később imaginálni akarnak. De látják, nem segít az olyan mozgás, amely nem munka. A játék tulajdonképpen nem segít az imagináláshoz semmit. Ezzel nem a játszás ellen beszélek, nézzék csak meg a pedagógiai munkáimat, akkor látják, hogy semmi kifogásom a játék ellen, de az imaginálás a nyugalomban levő izomnak – hiszen természetesen nyugalomban kell történnie – hasonló élményt jelent, mint a valódi fizikai munka.

Ha tehát az orvos útjára lépve velünk együtt megismerik ezeket a mindazonáltal figyelemreméltó dolgokat, akkor meglátják, hogy ezeknek a terápiás dolgoknak a megismerése hogyan hatol be az izomrendszerükbe, és ez olyasmi lesz, aminek jelentősége van a karmájukban. Vegyük például azt az esetet, hogy megismerik – most teljesen ideális esetet akarok felállítani – mondjuk, a fekete himlő valódi terápiáját. A fekete himlő nagyon erős inspirációt hív elő, sőt intuícióval, és amit ilyen módon tényleg tudnak, ha ezen a területen valódi terapeuták, kedves barátaim, az erősebben hat Önökre, mint az oltás. Más értelemben sokkal erősebben hat, és a himlő terápiájának tanulmányozásában orvosként saját magukban előre elvégeznek egyfajta gyógyítást, profilaktikusan, és ha megértik az összefüggést, ezzel alkalmassá teszik magukat arra, hogy félelem nélkül, teljes szeretettel menjenek a himlőbetegek közé. De mindezeknek a dolgoknak megvan a fordítottja, a fonákja is. Mert, látják, amit az ember a gyógyszerekről való tudásként szerez, ha valóban imaginatív vagy inspirált tudás – és nem kell, hogy saját imagináció legyen, hanem csak valaki másé, és ahogy többször elmondtam, erre mindenki képes -, az valódi gyógyszer, abban van gyógyító erő. Ha van eszméjük egy gyógyszerről, az hat, de csak addig, amíg Önök nem félnek. A félelem ugyanis a szeretet ellentétes pólusa. Ha félve lépnek be a betegszobába, akkor az egész terápia, amit felállítottak, nem segít. Ha szeretettel lépnek be, el tudnak tekinteni saját maguktól, ha egész lelkükkel azok felé tudnak fordulni, akiket meg kell gyógyítaniuk, ha szeretetben tudnak élni az imaginatív, inspirált tudásukban, látják, akkor nem egyszerűen olyan személyes minőségként, nem olyan félelmet hordozó megismerő személyiségként, hanem a szere- tetet hordozó megismerő személyiségként fognak belehelyezkedni a gyógyítási folyamatba. Így az orvoslás nem csak kívülről kerül be a morálisba, hanem belülről is.

És így épp az orvostudomány területén nagyon is az a helyzet, ami minden olyan területre érvényes, ahol szellemi megismerésről van szó: ki kell bontakoztatni a bátorságot. Tudják, a bátorság az, ami mindenütt körülvesz minket. A levegő illúzió, a bátorság az, ami minket mindenütt körülvesz. Ha élni akarunk abban a világban, amelyben lélegzünk, bátorságra van szükségünk. Ha bármilyen módon gyávák vagyunk, nem a világgal élünk, kizárjuk magunkat; csak látszólag lélegzünk. Amire az orvosi tanulmányokhoz legfőképpen szükségük van, az a bátorság, bátorság a gyógyításhoz. Tényleg úgy van, hogy ha egy betegséggel szemben megvan a bátorság a gyógyításhoz, akkor az már a helyes irány, az esetek kilencven százalékában a helyes irányba vezet. Az a helyzet ugyanis, hogy ezek a morális minőségek a legbensőségesebben kapcsolódnak a gyógyítás folyamatához. Ezért az orvostanhallgatók első tanfolyamának annak kellene lennie, amit az első három órán magyaráztam el: az alapok megteremtése többé-kevésbé a természet és az ember megismerése által, a kozmosz és az ember megismerésével. Azután a második tananyag: ezoterikus elmélyülés az orvoslás erőinek működésében, úgy tekinteni az orvoslást, ahogy a negyedik órán tettem, és holnap el fogom mondani. Azután egy utolsó tanfolyamnak kell következnie, aminek lényegében arra kell irányulnia, hogy a terápiát a helyes orvosi morális képességek fejlődésével összefüggésben szemléljük. Hiszen az egyiknek kell a másikat hordoznia. És ha az orvosi tanfolyam utolsó részében van egy ilyen morális minőség, akkor az orvos számára a betegségek valóban annak az ellentétévé válnak, amit a páciensek számára jelentenek. A betegségek olyasmivé válnak, amit az orvos szeret, de nem azért, hogy gondozza és ápolja, hogy a beteg minél tovább beteg maradjon, hanem amit azért szeret, mert a betegség csak akkor éri el értelmét, ha meggyógyították. Mit jelent ez?

Látják, kedves barátaim, egészségesnek lenni azt jelenti, hogy a szellemi minőségeket, az úgynevezett normális szellemi-lelki minőségeket hordozzuk magunkban. De betegnek lenni, valamilyen betegséget megkapni azt jelenti, hogy ténylegesen valamely szellemi minőség befolyása alá kerülni. Természetesen tudom, hogy ha korunkban egy okos ember hallja ezt, amit most mondok, így szól: Aha, most jön a régi tan a megszállottságról. – Nos, igen, csak még az a kérdés, hogy a megszállottságról szóló ősi tan a rosszabb-e vagy az új, hogy a szellemek szállják-e meg az embert vagy a bacilusok. Ez olyasmi, amit az értéke alapján előbb meg kell vizsgálni. A modern orvosok az orvosi tanaikban mindig hitet tesznek a megszállottság mellett, csak az ő értelmezésükhöz jobban illik a materialista megszállottság tanítása. De az a helyzet, hogy ha valakiben betegség van, akkor olyan szellemi minőség van benne, ami az ember mindennapi élete során nincs meg. De ez szellemi minőség.

Megint ki kell mondanom egy paradoxont. Tegyük fel, meg akarják ismerni az összefüggést – egészen valós tényről beszélek -, ami az állatövben van: Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak. Nos, hatalmas különbség van a (fenti) hét csillagkép és a (lenti) öt csillagkép között. Ha feljutnak az imaginációhoz, akkor a kozmoszban ehhez a hét csillagképhez férfiúiként megjelenő lényt kapnak, ehhez az öt csillagképhez pedig nőiként megjelenő lényt. Így az imaginatív szemléletben az állatövön ténylegesen férfiúi-női vonul végig, zárt kígyóformában. Igen, ezt az imaginációt senki emberfia nem kaphatja meg, ha nem járja végig a következőket. Gondoljanak a himlőbetegségre, a fizikai test tüneteivel jelentkezik. De gondolják el, hogy az ember képes lenne a következőre. Képzeljenek el egy himlőbeteget, akinek az asztráltestében és az én-szervezetében megvolna az ereje ahhoz, hogy az egész himlőbetegséget kivonja, és azt csak az asztráltestében és az énjében élje meg, így ekkor a fizikai és éterteste egészséges lenne. Tegyük fel, hogy ez így van. Amit itt ábrázoltam, nem lehetséges, de ha meg akarják élni ezt az imaginációt, akkor anélkül, hogy a fizikai testük és az étertestük megkapná a himlőt át kell menniük azon, amit a himlőről elméletileg elmondtam. A himlőt az asztráltestükben és az én-szervezetükben kell átélniük, a fizikai és az étertestük nélkül. Azaz szellemileg kell átélniük a fizikai betegség szellemi megfelelőjét. A himlő, kedves barátaim, annak az állapotnak a fizikai képe, amelybe az én-szervezet és az asztráltest kerül, amikor ilyen imaginációjuk van. Most beláthatják, hogy a himlőnél az emberben egyszerűen ugyanaz a hatás érvényesül, mint amelyből a szellemi megismerésben az ég imaginációja keletkezik.

Itt azonban látják, milyen szoros kapcsolatban van a betegség a szellemi élettel, nem a fizikai testtel, hanem a szellemi élettel van szoros rokonságban a betegség. A betegség a szellemi élet fizikai imaginációja. És mivel a fizikai imagináció helytelenül van jelen, mivel nem szabad bizonyos szellemi folyamatokat utánoznia, ezért ami a szellemi világban bizonyos körülmények között a legmagasabb, az a fizikai szervezetben adott esetben betegség.

A betegséget tehát úgy kell felfogni, hogy azt mondjuk: ha bizonyos dolgok által, amelyeket holnap fogunk belátni, nem lehetne bizonyos szellemi lényeket lehozni oda, ahol semmi keresnivalójuk, akkor ezek a lények a szellemi világban sem lennének jelen. – Ezzel azonban megmutatkozik, milyen szoros rokonság van a valódi szellemi megismerés és a betegség között. A szellemiség megismerésével az ember tulajdonképpen már megismeri a betegséget. Nem is lehet másként: ha az embernek ilyen égi imaginációja van, akkor tudja mi a himlő, mert az csak annak a fizikai vetülete, amit szellemileg átélünk. Alapvetően ez a helyzet minden betegségről való tudással. Azt mondhatnánk: ha az ég – vagy akár a pokol, természetesen – túl erősen ragadja meg az embert, akkor beteg lesz, ha csak a lelkét és a szellemét ragadja meg, akkor bölcs vagy okos vagy egy látó lesz.

Ezek olyan dolgok, kedves barátaim, amelyeket egyszer lelkileg meg kell emésszenek. Akkor látni fogják, hogy mi az antropozófia orvoslással kapcsolatos feladata, mivel az antropozófia azt mutatja meg, hogy mik a betegségek, a démoni képmások igazi isteni ősképei. Azonban éppen ez vezeti be Önöket egyre mélyebben abba a megismerésbe, ami az antropozófia talaján keresendő, amire ma az orvosi tanulmányok egyfajta reformjaként szükség van.



[1]    Az elbomlás németül Verwesung – a ford.

[2] zucken = rándulni, rezzenni; verzücken = elragadni, elbájolni

– Dornach, 1924. január 9.

[Az orvos igazodjon a karmához: a karmikus akarat és a gyógyító akarat. Bevezetés a karmikus erők eredményének tekintett emberi szervezet gyógyításhoz vezető szemléletébe a Szaturnusz- és Hold-erők példáján. Útmutatások a meditatív elmélyüléshez.]

Természetesen csak töredékesen lehet bemutatni néhány dolgot, aminek az idők során, ilyen vagy olyan módon részletesen el kell jutnia Önökhöz, ha az, ami itt Önökkel történt, megfelelően folytatódik a Goetheanum orvosi mozgalmával fennálló kapcsolatukban.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a karma ellenében természetesen nem lehet gyógyítani. Az orvos érzületében lényegében benne kell lennie, hogy a karma ellenében nem lehet gyógyítani. Az orvos érzületének már a gyógyítani akarás legelső kérdésénél két irányba kell mennie. Az egyik a legyőzhetetlen karmikus akarat. Erre a karmikus akaratra elsősorban magának az orvosnak van szüksége. Hiszen látták, kedves barátaim, hogy amit a pácienseinél alkalmaz, az saját maga számára bizonyos módon elveszíti a hatását. A maga számára viszont bizonyosan átalakítható a hatása. De Önöknek egyelőre elég, amit erről elmondtam. Az egészségét és betegségét illetően természetesen az orvos is alávetve marad a karmának. De éppen akkor, ha megvan az az érzület, amiről beszéltem, ha a terápiás tudás olyan mélyre hatol az emberi lélekbe, ahogy elmondtam, akkor azt mondhatjuk, hogy a karma-tudat egyre inkább a karma tiszta megnyilatkozásává válik. A karmának megvan a maga két oldala. Először úgy kell tekintenetek a karmát, hogy jelen sorsotokat az egymás után következő földi életek közül a közvetlenül megelőzőre vonatkoztatjátok. Ekkor a karma azt fejezi ki, amit a korábbi földi életek adtak. De közvetlenül erről van szó: az ötödik, hatodik következő földi életben is kell majd gondolnotok a karmára, a mostani földi élet után következő ötödik, hatodik földi életben. Akkor az, ami most történik, esemény lesz, akkor kapjátok meg végül az eredményt. Ha ezt a gondolatot helyesen viszitek végig, világos lesz számotokra, hogy a karma egy létesülő dolog is, hogy az, ami most történik, valamit hozzátesz a karmához. Azt mondhatjuk, hogy a karmát bizonyos módon a tetteink fordítják erre vagy arra. Aki megérti a karmát, soha nem válhat fatalistává.

Az egyik irány a karma szerint irányul. Ez szilárdságot és biztonságot ad az életben, egy biztos támpontot ad. A másik irány azonban, hogy a gyógyítani akarásnak feltétlenül meg kell lennie. Ez az akarat soha sem szabad, hogy csorbát szenvedjen. Mindaddig maradéktalanul ki kell fejtse gyógyító hatását, hogy azt mondhassuk: mindent megteszünk, még akkor is, ha az a véleményünk, hogy a beteg gyógyíthatatlan. – Ezt a véleményt el kell nyomnotok, mindent meg kell tennetek a gyógyulása érdekében. Erre csak töredékesen utalok.

Ma a legfontosabb, hogy ezoterikusan tovább vizsgáljuk azt, ami úgy hathat, hogy feltámasztja az orvosi tanulmányokhoz szükséges lelki erőket. És itt arra kell gondolnotok, hogy az orvos számára az ezotéria tartalma is valóban speciális tevékenységet, különleges formát kell, hogy öltsön. Az orvos egyszerűen nem fog megmaradni annál, hogy úgy vizsgálja a dolgokat, ahogy a mindennapi életben szokták vizsgálni. És ma ezt teszik a szokásos tudomány területén is. A tudomány nem szólítja meg azokat a különleges lelki erőket, amelyek a hétköznapi életben nincsenek meg az emberben, hanem ellenkezőleg, különös súlyt fektet arra, nehogy megszólítson ilyen erőket. De az általános szemlélettel nem jutunk el ahhoz, hogy a világ valamely szubsztanciája vagy folyamata megnyilvánítsa a gyógyító erőket. A dolgok csak akkor tárják fel a gyógyító erőket, ha bizonyos felébresztett lelki erőkkel fordulunk feléjük. Rajtatok múlik, hogy lépésről-lépésre felébresszétek ezeket a lelki erőket, hogy a dolgok a maguk módján elmondják Nektek, hogyan tudnak segíteni az embereknek rajtatok át, orvosi tevékenységeteken keresztül. De itt az a fontos, hogy még sokkal jobban elmélyítsétek a lelketekben azt, amit ezekben a napokban elmondtam az orvosi érzületről.

Először úgy szeretnék felvázolni egy egyszerű vizsgálódást, ahogy azt tulajdonképpen az orvosi tanulmányok során végezni kellene. A dolog itt töredékes, de ha majd lesz rá idő, nem töredékes lesz, hanem magától értetődően fejlődik ki az orvostanhallgató lelkében.

Nézzétek meg egyszer, mi nyilvánul meg nektek a csontos koponyatető formájában. Ezt a csontos koponyatetőt sematikusan felrajzolhatjuk magunknak ide. Arra nézzetek, hogy mi mutatkozik meg a csontos koponyatető formájában, és állítsátok szembe azzal, ami akkor mutatkozik meg, ha egy csöves csontot, akarom mondani a combcsontot – sematikusan mutatom meg – veszitek szemügyre. Nos, ezek a dolgok nem csak magukban vannak, hanem a csontos koponyatetőt a legkülönbözőbb fizikai erők járják körül.

Ugyanígy a csöves csontot is a legkülönbözőbb erők járják körül; de ha megnézitek ezt a csöves csontot, soha nem fedi fel a lényét, csak ha az egész világmindenséggel összefüggésben figyelitek meg. Gondoljátok el: itt a csöves csont; az erői hosszában mennek végig, és amikor az ember az elérendő földi helyzetébe kerül, tulajdonképpen akkor haladnak a Föld középpontja felé. De nem ez a fontos benne. A lényege az, hogy ezeket az erőket a Föld középpontja és a Hold közötti kapcsolatba sorolja be. Az tehát, ami úgy helyezkedik el, mint a comb vagy a felkar csöves csontja, valamint a megfelelő helyzetben levő izom, tulajdonképpen besorolódik, betagozódik a Földet a Holddal összekötő erőkbe. És ezt így képzelhetitek el: itt van a Föld, a Földről erők lobognak fel a Hold felé, és ezekben az erőkben minden benne van, ami megvan, mondjuk, a comb helyzetében, amikor az ember áll vagy jár. Ezzel szemben minden, ami abban a helyzetben van, mint a koponyatető, a Szaturnusz mozgásához tartozik.

Ebben a Szaturnusz forgási erői hatnak. Így azt mondhatjuk: az embert alulról felfelé a Föld és Hold kapcsolata alakítja ki, és az zárja le, ami a Szaturnusz forgási erejében van, de a kétfajta erő egymással ellentétes. Ha az első erőket nézitek, amelyek a Föld és a Hold közötti kapcsolatban vannak, akkor ezekben az erőkben benne van mindaz, ami az ember plasztikus formáját adja meg, ami az embert plasztikusan felépíti. Azt mondhatnánk, hogy ezekben az erőkben egy titkos szobrász van, aki plasztikusan felépíti az embert, míg a többi erőben, amelyek így haladnak, a folyamatos leépülés van. Ez folyamatosan szétporlasztja az embert plasztikusan felépítő anyagot. Ha tehát levágjátok a körmötöket, az ollóval a Szaturnusz-erőkben vagytok. Ha esztek, akkor a komponens – a Földtől távolodó irány adja meg ezt a komponenst – a Hold irányában van. Minden Hold felé irányuló erő építő. Minden Szaturnusz felé irányuló erő szétporlasztja az embert, és ebben a szétporlasztás és plasztikus felépítés közötti kölcsönhatásban van benne az ember lelke, az ember szelleme. Ebben nyilvánulnak meg.

Nos, az, ami kívül van és az, ami az emberben van meg, ami az étertesttel kapcsolódik össze, össze van kötve ezekkel a periférikus erőkkel. Bizonyos vonatkozásban a felépítő erőkkel kapcsolódik össze az ezüst; így ha azt veszitek észre, hogy egy emberben a leépítő erők túlsúlyban vannak a felépítő erőkkel szemben, ezt a jelenséget általában valamilyen ezüstből származó orvossággal korrigálhatjátok. Ha azonban azt észlelitek, hogy az építőerők burjánzanak, hogy az embert az alakjában összetartják, úgymond megakadályozzák a szétporladást, akkor mindig azt látjuk, hogy olyan eszközökhöz fordulunk, amelyek a Szaturnuszból származnak, olyan eszközökhöz, amelyek az ólomból származnak. Így ha megismerjük az ember felépítését, elnyerjük a szemléletet, hogy hogyan viszonyuljunk hozzá.

Nos, az a fontos, hogy elmélyüljetek egy ilyen szemléletmódba. Látjátok, kedves barátaim, a valódi világ, a szellem világa tulajdonképpen olyan, hogy joggal mondták mindig róla, egy küszöbön túl van, az ember pedig egy küszöb innenső oldalán áll. Ahhoz, hogy az ember valódi megismeréshez, valódi bepillantáshoz jusson a világ felépítésébe, át kell lépnie ezt a küszöböt. Általában veszélyes dolog ezt a küszöböt minden további nélkül átlépni. Mert ha az ember gondolatokkal hatja át a szokásos érzékszervi szemléletét, és magával viszi a szellemi világba, a küszöbön túlra, akkor azzal, hogy a dolgokat a küszöbön túl is úgy ítéli meg, mint ahogy itt tekint rájuk, káprázat, igazi káprázat kerül a szellemi látása elé. Ezért van a küszöbnél az a szellemi lény, amelyiktől megtanulhatjuk, hogy a küszöböt átlépve egészen más fogalmakra van szükségünk, hogy a káprázattól megbénulunk az élet számára, ha a szokásos, a fizikai világból származó fogalmakkal jövünk át a szellemi világba. A küszöbnek ez az őre tulajdonképpen figyelmeztet arra, hogy előbb szert kell tennünk azokra az elképzelésekre, amelyekre a szellemi világban szükségünk van. Általában nem hiszik el, hogy azok a fogalmak, amelyek a szellemi világban alkalmasak valamire, nagyon különböznek az itteniektől, a fizikai világbeliektől. A fizikai világban például a rész mindig kisebb, mint az egész. Ez axiómának számít. A szellemi világban nem így van. Ott a rész mindig nagyobb, mint az egész. Ez megtanulható például az embernél. Ha feltételezzük, hogy az ember rendelkezik egy erővel, amikor például ásványi anyagból felépíti a testét, majd az erők összefüggését, mellyel egy része rendelkezik, akkor az, ami a szerveket alakítja, tehát az ember egy része, a kozmoszhoz képest lényegesen nagyobb, mint az egész ember. Nem tudjátok minden további nélkül elképzelni azt az állítást, hogy a rész nagyobb, mint az egész, mert a fizikai világot szoktátok meg, de a szellemi világban ez nagyon is így van. Ezért el kell jutni annak a lehetőségnek a belátásához, hogy a szellemi világban a rész nagyobb lehet, mint az egész. Sem a mechanikánk, sem a fizikánk nem érvényes a szellemi világra, hanem éppen az ellenkezőjére. Itt, a fizikai világban két pont között az egyenes a legrövidebb út. A szellemi világban a leghosszabb, mert egyenes irányban haladva kell a legtöbb akadályt legyőzni. Minden más irány rövidebb, mint az egyenes irány. Nagyon is tisztában kell lenni azzal, hogy ha valaki a szellemi világba akar jutni, akkor ahhoz, hogy a szellemi világba lépve ne zavarodjon össze, a fizikai világban megszokottakkal ellentétes fogalmakra van szüksége. Ehhez bátorság szükséges. Bátorság kell a küszöb átlépéséhez, éppenséggel a szakadékon való átkeléshez. Ha valaki végigcsinálja ezt, átkel a szellemi világba, elhalad a küszöb őre mellett, és megérkezik odaátra, ha lélekben és szellemben, valamint az asztráltestében és az énjében tudatosan átmegy ezen, akkor minden rendben. De ha nem tisztán csinálja végig az énjében és az asztráltestében, akkor káprázat keletkezik, és ha ez a káprázat visszahat az emberre, abból betegség lesz. És amikor az embernek valamilyen betegsége van, tulajdonképpen mindig a küszöb őre van benne, csak egyfajta démoni képmásban.

Megint a démonira térek ki, amelyekről már beszélnem kellett. És mire alapul ez? Arra alapul, hogy ha a szokásos szemlélettel tekintünk az emberre, akkor minden összezavarodik. Az egyik oldalon van az ember énje és asztrálteste, a másik oldalon az étertest és a fizikai test; és minden össze-vissza kavarogva hat, ha így tekintünk az emberre. És mindenekelőtt az a fontos, hogy tanuljunk meg különbséget tenni az emberben levő lelki és testi dolgok között. Ha a lélek a testben van, és ránéznek az emberre, a lélek nem annak látszik, mint ami a valóságban. A lélek a valóságban, ténylegesen fény. És egyre inkább rá kell jönnötök, hogy ha az emberi lelket a testtől elkülönítve szemléljük, akkor az fény. Azok között a dolgok között, amelyek elemekként, éteri elemekként körülveszik, a fényhez tartozik. Az emberi lélek mindazonáltal a fény birodalmához tartozik. Akkor látjuk helyesen, ha a fényen belül nézzük.

A test ezzel szemben a nehézséghez tartozik. Elmagyaráztam, hogyan győzi le a nehézkedést az agy, igen sokkalta könnyebb lesz annál, mint amit kívül élünk meg. De a fizikai test a maga alakjában, amit a lénye szerint észlelünk, a nehézséghez tartozik. Ha a lényének megfelelően akarjátok tekinteni az embert, akkor ahogyan a vízből vegyi analízissel hidrogénhez és oxigénhez juttok, ugyanúgy kell felosztanotok az embert lélekre a világítóerejével, és testre a nehézség hatalmával.

Ez a két lény, a lélek a világítóerejével, a test a nehézségi hatalmával zavarba ejtően egymásba hatolnak, ha a szokásos szemlélettel vizsgálják. Mivel ilyen zavarba ejtően egymásba hatolnak, nem látható a testen, sőt egyáltalán nem látható az emberen, hogy miben áll a betegség lényege. Ha úgy alakítjátok a lelketeket, hogy úgy nézze az embert, hogy a betegség lényege feltárulhat, és ha ezzel rájöttök arra, hogyan tárható fel a betegség lényege, akkor az ólomra pillantva, az ezüstre pillantva fokozatosan az is kiderül számotokra, hogy milyen gyógyító erők vannak ezekben. De borzasztó komolyan kell vennetek az orvosi életet, és a lelketekben tényleg olyan erősen kell kialakítanotok a meditatív életet, hogy ezzel a meditatív élettel tanuljatok meg másképpen látni, a világot másképpen felfogni. És ez az, amiért szeretném ma azt nyújtani Nektek, ami helyesen meditálva, a másik dologhoz hozzákapcsolva, kedves barátaim, elvezet oda, hogy olyan kapcsolatba kerüljetek a speciális szubsztanciákkal, amilyenben ezek a szubsztanciák az egészséges és a beteg emberrel maguk is vannak. Csak annyit kell tennetek, hogy a szavakat, amelyeket most felírok a táblára, lelketekben úgy tekintitek ébresztőnek, hogy nem az a valóság, amit a mindennapi életben láttok az emberből, hanem azt akkor látjátok meg, ha a lelketeket felélénkítitek e szavak tartalmával; akkor látjátok meg az emberi lény valóságát az egyiktől a másikhoz fűződő viszonyában.

Eddig úgy beszéltem, hogy az embert általában, a kozmosszal való kapcsolatában értsétek meg. Ma azt szeretném a lelketekbe írni, ami képessé tesz benneteket arra, hogy egy darabka aranyat magatokhoz véve, ezt az aranyat meditatívan vizsgáljátok. Vékony lemezzé kovácsolom, és ha így keresztülnézek rajta, zöldes színt kapok. Zöldesen néz ki. Mivel ilyen zöldesen néz ki, nemcsak egy zavaros hasonlattal élve, hanem ha tényleg mélyebb lelki erőkkel közelítek e felé az aranylemezke felé, akkor ugyanazt a belső élményt kelti, mint amit a zöld mező, a Föld zöld növénytakarója. De azzal, hogy a lelki erőimmel elmélyülök a kis áttetsző aranylemezkében, feléled az ellentétes lelki erő is, és ahogy itt van a zöldesen fénylő aranylemezke, és mindenfelé felnézve, mindenhova szétnézve, onnan elnézve egy egész, önmagában csillogó világ benyomását kapom – nem csak az élettanász fizikus szerinti kontraszthatást, hanem mindebben a kontraszthatásban egy egész világ van -, egy egész, önmagában csillogó világ benyomását kapom, ami matt-vöröses, kékes-vöröses fényben csillan fel körülöttem mindenütt. És ebben a pillanatban tudom: az oly kis darabka aranyban benne van az egész világ. És ez a kezemben tartott kis darabka zöldesen csillogó arany tulajdonképpen egy egész szféra. Ebbe a kis atomi darabkába van belesűrítve: minden darabka arany egy egész szféra, egy szférának, egy egész szférának a csomópontja, így bizonyos fokig megtanulok egy szféra kékes-vörösében, kékeslilájában élni. És ha majd megismeritek az arany más tulajdonságait, akkor ezek a más tulajdonságok élő kapcsolatban lesznek azzal, amihez így egyfajta lelki látással juttok hozzá. Alapos, alapvető, fundamentális módon fogjátok átélni például az aranynak azt az általatok is ismert tulajdonságát, hogy semmilyen kapcsolatot nem tűr az oxigénnel. Mert az mondjátok: az ember azért él, mert oxigénhez jut, mert folyamatosan feldolgozza az oxigént.

–   Az étertestben – láttátok – minden másképpen van; azzal rokon, ami nem a fizikai testben gyökerezik. Az arany úgy rokon az étertesttel, hogy nem viseli el magában az oxigént. Így az arany éppen ezzel a tulajdonságával gyógyítóan hat az étertestben mindarra, amit például az oxigén a fizikai testben okozhat. Ezért az arany bizonyos fokig gyógyszer, ami az ember központjából képes igazán hatni. Ezzel a matt kék-vörös színben fénylő benyomással a mondás belső igazságát kapjátok meg: az arany Nap. Teljesen Nap. – Nos, itt van ez az egy csomópont, ami egyszerűen megmutatja, hogy a kozmoszban az arany a Nap. És hogy az arany-Nap az étertesttel rokon.

Látjátok, ilyen vizsgálatokkal juthattok el egy szubsztanciának azon tulajdonságaihoz, melyekre a terápiához szükség van. De csak akkor juthattok el oda, ha komolyan akarjátok venni, nem csak külső szavakként, hanem a lélek folyamatos belső felhívásaként:

Lásd lelkedben
          A világítóerőt
Érezd testedben
          A nehézség hatalmát

Ez valóban gyakorlattá kell váljon. Úgy kell tudnotok gyakorolni, mintha a lelketek azzá válna, ami valóban a messzeségbe áramlik, áramló fény, a világítóerő, és mintha testetek azzá tudna válni, ami saját nehézség iránti vágyával összekapcsolódik a Föld belsejével. Ezt a hatalmas ellentétet valóban belsőleg kell átélnetek, akkor elválasztjátok a lelket és a testet, a lelket és a fizikaiságot, amelyeknek el kell válniuk. Akkor folytatódik:

A világítóerőben
          A szellem-én sugárzik

Csak így értitek meg az egészet. Mert az emberi én belső élményként oldódik fel a lélekben. Ezért kell megértenetek azt a képet is, hogy a kozmoszba kisugárzó lélekben, világító lélekben sugarasan növekszik az én.

A másik, amit hozzá kell tennetek:

A nehézség hatalmában
          Az isteni szellem ereje hat.

A korábbi időkben azt mondták, kedves barátaim, hogy az ember, az emberi test az istenség temploma, és erről valóban nem mint triviális képről, hanem mint olyasmiről beszéltek, ami mélyen megfelel a valóságnak. És ahogy igaz, hogy ha a lélek tudatos, akkor benne az én az uralkodó, úgy igaz az is, hogy a testben az istenség uralkodik. Nem tekinthetitek a testeteket a sajátotoknak, mert a test nem az emberé, a test istené. Így van ez: az emberi test az isteni erőkből növekszik. De csak a benne található lélek az emberé. Így a testi eszközeitekben valóban isten templomát kell látnotok.

És rendkívül fontos tudni:

A világítóerőben – a lélekében –
          A szellem-én sugárzik
A nehézség hatalmában
          Az isteni szellem ereje hat

– éppen úgy benne van az ereje az emberi testben, mint ahogyan az éné az emberi lélekben.

De most jön, ami fontos:

A világítóerő
          Mégsem
Ragadhatja meg
          A nehézség hatalmát

Minden további nélkül világossá válik számotokra, hogy amikor az ember alszik, elválasztja egymástól a lelkét és a fizikai testét. Elválasztja őket egymástól. Akkor a lélek nem ragadja meg a testet. Azonban amikor az ember éber, akkor is úgy kell lennie, hogy az én és az asztráltest alámerül ugyan a fizikai és az étertestbe, a világítóerő és a nehézség hatalma mégis belsőleg elkülönül, belsőleg elszakad. Nem lehet, hogy a világítóerőből és a nehézség hatalmából kémiailag egy alkotórész képződjön; belsőleg el kell válniuk. Nem vegyülhetnek egymással mechanikusan sem, ám még csak nem is kapcsolódhatnak össze belsőleg. Ugyanabban a térben egymás mellett kell hatniuk, a test nehézségi hatalmának lefelé, a lélek világítóerejének felfelé. Ezért fontos a következő mondat:

Ám a világítóerő
          Mégsem
Ragadhatja meg
          A nehézség hatalmát
És a nehézség hatalma
          Sem
Hathatja át
          A világosság erejét

Ez csupán az ellentét. A valóságban tehát, kedves barátaim, meg kell lennie az emberben, elválasztva kell meglennie annak, ami folyamatosan összekever. Ha külsőleg, az érzékszervi megismeréssel szemlélik az embert, akkor minden össze-vissza van. És ha az ember az lenne, aminek a szokásos szemlélet látja, akkor mindig beteg lenne. Az ember egészséges lehet, de a róla szóló szemléletünk, érzékszervi szemléletünk mindig a betegség. Mindig betegnek látjuk az embert, de ez természetesen maja, illúzió. Mert valódi lényében az ember nem lehet olyan, mint amilyennek látják. A valódi lényében nem keveredhet ösz- sze világítóereje és nehézségének hatalma. Belül el kell válniuk egymástól. Nem lehet tehát úgy, mint a víznél, ahol a hidrogén és az oxigén vegyi kapcsolatba lépnek egymással, és önmagukban tulajdonképpen eltűnnek. A pusztán fizikai szemlélet ezt okozza az embernél; ebből olyan ostobaság keletkezett, ami vegyi elképzeléseket tartalmaz, és úgy tekint az emberre, mintha az a világítóerőnek és a nehézség hatalmának kapcsolata lenne.

Ezek külön vannak, és külön kell maradniuk. Mintha a víz olyan lenne, hogy a hidrogén és az oxigén mindig külön maradna benne, annak ellenére, hogy egymásban vannak.

Mert ha a világítóerő megragadja
          A nehézség hatalmát

– a világítóerő tehát valóban behatol a nehézség hatalmába –

Mert ha a világítóerő megragadja
          A nehézség hatalmát
És a nehézség hatalma behatol
          A világítóerőbe
Akkor a világok tévelyében
          Lélek és test
Romlásban fűződnek egymásba.

– a romlás a betegség.

Ahogy mondtam, az ilyesmit egészen komolyan kell vennetek, de annyira komolyan, hogy a testeteket alakítsa, hogy az embert valóban a világítóerő és a nehézség hatalma szerint tudjátok látni, és hogy az legyen az érzésetek: ha ezek megragadják egymást, akkor ellenségek. A betegségben megragadják egymást. És ha a világítóerő megragadja a nehézség hatalmát, akkor testi betegségek keletkeznek; ha a nehézség hatalma hatol be a világítóerőbe, akkor keletkeznek az úgynevezett lelki betegségek. Mert gondoljátok csak meg, mi ez. Gondoljátok meg, hogy a testben isten szelleme él. Ha a világítóerő megragadja a nehézség hatalmát, akkor az ember jogtalanul bitorolja istent, a benne levő istent.

Nos, a szükséges morális impulzussal gondolkoztok ezekről a dolgokról, érzékelitek, átérzitek őket, és aztán azzal, amit éreztetek, akarjátok őket, akkor lassanként megtanuljátok a világ dolgait és folyamatait valóban úgy szemlélni, hogy rájöttök, ha a világítóerő megragadta a nehézség hatalmát, hogyan lehet a világítóerőt eltávolítani a nehézség hatalmától olyasmivel, ami az asztráltest felől valamilyen külső szubsztanciával vagy az emberben lezajló folyamattal támogatja az étertestet.

Látjátok, ha a lelketekben valóban átéreztek ilyesmit, akkor képesek lesztek meglátni a gyógyeuritmiában azt, ami gyógyít. Mert a gyógyeuritmiában alapjában véve az gyógyít, ami, mondhatnám, a gyógyításban rendkívüli módon a kozmikus erőkkel számol. Ha mássalhangzókkal végeztek gyógyeuritmiai gyakorlatokat, akkor benne vagytok a Hold-erőkben. Ha magán- hangzós gyógyeuritmiai erőket fejlesztetek ki, akkor a Szaturnusz-erőkben vagytok. És a gyógyeuritmizálás alatt az erőnek ezzel a két fajtájával az ember közvetlenül a kozmoszba érez bele. És például ez történik: tegyük fel, hogy megállapítjuk – hiszen a gyógyításban természetesen a terápia a fontos, de teljesen használható diagnózis nélkül nincs terápia -, tegyük fel, megállapíthattuk, hogy az embernél túl erős a formáló erő, tehát mondjuk a sók vagy szénhidrátok alakítását hordozza magában, amit nem tud legyőzni; túl sok a formáló erő benne. Ha valóban a szervezetre gyakorolt finomabb hatásokat figyelitek – a tünetek jelentkezhetnek csak enyhe tünetekként -, akkor a megformáltak ellen ható magánhangzós gyógyeuritmia rendkívül kedvezően képes hatni. Vagy tegyük fel, hogy egy kisgyerek enyhe dadogási hajlamot mutat. Ugye, bizonyosan nem akarok dilettáns módon arról beszélni, hogy a dadogás ez vagy az, természetesen a legkülönfélébb károsodások lehetnek. De ezek a károsodások minden körülmények között úgy hatnak a dadogásnál, hogy valamilyen formáló erő van túlsúlyban, éppen ezért a dadogásnál magánhangzós gyógyeuritmiai gyakorlatokat végzünk, mégpedig pontosan abban a formában, abban a sorrendben alkalmazzuk, ahogy ezek alapján a magánhangzók az emberben természetesen, mondhatnám a megfelelő sorrendben nyilatkoznak meg. Így, ha megvan a szükséges kitartás és szeretet, a dadogásra hajlamos gyerekeknél rendkívül sokat lehet elérni a gyógyeuritmiával, egyszerűen az A, E, I, O, U magánhangzók sorával.

Ha mindezt meggondoljátok, kedves barátaim, akkor azt mondhatjátok, annak kell fontosnak lennie a számotokra, hogy a néhány napja és a most megadott ezoterikus alapokat az orvosi tanulmányok egyfajta moráljának tekintsétek. Morál alatt az elkötelezettség érzését értem, az elkötelezettségnek azt az érzését, hogy az ilyen meditatív erőkkel a lelketeket folyamatosan olyan hangulatba hozzátok, ami ahhoz szükséges, hogy helyes módon viszonyuljatok a világhoz. Ha egy évig adhatnék elő Nektek, akkor ugye nagyon sokat mondhatnék az olyan részletekről, amelyek konkrétan felkészíthetnek Benneteket a praxisra. De mivel ezeken az előadásokon mindent bizonyos fokig csak útnak tudunk indítani, kedves barátaim, először különösen fontos, mondhatnám az orvosi erők emberi lényben történő kifejlődéséről beszélni, ilyen orvosi útmutatásokat adni Nektek. Mert ha ezekkel az ezoterikus figyelmeztetésekkel közelítitek meg az orvosi tanulmányaitokat: meglátjátok, hogy más lesz. Az is meglehet, hogy nehezebb lesz. Ha egy mai, tompa gondolkodású ember – az emberek gondolkodását ma már az általános iskola eltompítja, a gimnáziumi képzés még inkább, utána kerülnek a főiskolára -, ha egy ilyen tompa gondolkodású ember eljut az orvosi tanulmányokig, az első és a második évben bizonyos belső csökönyösséggel leküzdi a dolgokat, ha esetleg valamilyen szociális háttérből eredő morális ostort érez maga mögött. De gyógyító, orvos nem lesz belőle. Olyanná válik, akit a társadalom kinevez annak, aki mímeli az orvosi létet, de nem válik orvossá. Nos, természetesen kifinomult lelki erőhöz juttok azzal, hogy ezeket a dolgokat engeditek hatni a lelki erőtökre. És az a mód, ahogyan ma a pszichológia és fiziológia, és a patológia tudománya – amin az orvostudomány alapul, – Rátok hat, néha fájni fog. Valóban olyan lesz, mintha kenyér helyett néha követ adnának nektek. De aztán ezekből a kövekből, amelyek itt vannak, mégis kinyerhettek valamit. És amit ilyenkor kaptok, bizonyos fokig mégis célravezető lehet. Nem könnyű úton, de mégis tanulhattok valamit. És ennek így kell lennie, a világ a maga materializmusával egyelőre hatalmas, és először valahogy bele kell helyezkednünk. Abból a helyzetből kiindulva kell dolgoznunk, amelybe kerülünk, amikor belehelyezkedünk.

És így olyan orvossá kell válnotok, amilyet a világ megkíván, és az orvosi tanulmányaitokat át kell hatnotok azzal, amit innen kaphattok. Ezért még egyszer szeretném elmondani: alkalmatok lesz arra, kedves barátaim, hogy itt a megfelelő módon fogjatok össze és csatlakozzatok úgy, ahogy elmondtam Nektek. Teljes bizalommal kell lennetek az iránt, ahogyan a Goetheanum orvosi szekcióját Wegman doktornővel együtt irányítom. Ahogyan ezt az orvostudományt itt kutathatjuk, megmutathatja Nektek – elnézést a paradox kifejezésért -, hogyan lehet azt az emberi életben valóban átélni. Befogadhatjátok ezt, és ezért, amikor kint vagytok a világban, amikor ez vagy az felmerül, írjátok meg a kívánságotokat, a szívetek vágyát. És amit írtok, arra a választ mindenki számára közzétesszük a havonkénti körlevélben. Először csak így tudjuk a külső orvosi tanulmányokat áthatni azzal, ami ma éppenséggel adható.

Mert látjátok, alapjában véve még rendkívül kevés ember – tulajdonképpen csak fiatal emberek lehetnek -, még kevés ember verhet hidat a dornachi szellemi szándék és a külső világ materialista hatalma között. Egyelőre csak kevés ilyen ember lehet, és tulajdonképpen csak olyan emberek, akik benne állnak a tanulmányaikban. Miért? Ha igaz lenne, amit a legkülönbözőbb területeken hallani lehet Dornachról, akkor ugye egy bolondság lenne. Amikor egyszer a terápia egy különleges fejezetéről adtam elő, az egész fakultásról jöttek a diákok, és ott volt egy professzor, egy igazi professzor is. Igen, látják, kedves barátaim, észrevettem azon az emberen, aki bejött az előadásra, hogy azt akarta igazolva látni, amit gondolt, hogy valami teljesen szokásos locsogás lesz, ahogy az orvostudomány dilettánsai adnak elő. És akkor tényleg tanulmányozhattam a metamorfózist, amint egyrészt belsőleg egyre inkább vonakodott, másrészt azonban meglepetést élt át. El kellett ugyanis hinnie, hogy ez nem locsogás, de természetesen nem helyeselhette, hiszen ez teljesen ellentmondott mindannak, amit évtizedek óta igaznak és helyesnek tekintett. A legtöbb, ami elvárható volt ettől az úrtól – utána beszéltem vele, és akkor kiderült -, hogy azt mondja: Ettől inkább távol tartom magam! – Nem kellett volna ugye távol tartania magát ettől, ha azt látta volna, hogy ez badarság. Akkor a szokásos módon könnyen belém rúghatott volna. Azt is hitte, hogy könnyen meg fogja tudni tenni, de nem tudta, így a legtöbb, ami egy professzortól elvárható, hogy azt mondja: Ettől inkább távol tartom magam! – Semmi más nem várható el. De a fiatal embereknek egészen másképpen kell viszonyulniuk ehhez. Nekik még nincs előéletük. Ők ténylegesen befogadhatják a dolgokat az emberiség javára. És ha ez megtörténik, kedves barátaim, akkor eljutunk oda, hogy a Goetheanum szellemisége lassanként – talán hamarabb, mint gondolnánk – bekerül az orvostudományba.

De először természetesen a legnagyobb komolysággal kell folytatódnia annak – amint Wegman doktornő mondta -, amivel felkerestétek, hogy valóban a legteljesebb bizalommal lépjetek kapcsolatba azzal, ami a valódi orvosi tanulmány kellene, hogy legyen, aminek bele kell kerülnie a mai általános materialista orvoslásba. Sokat tehettek magatokért, de sokat tehettek a világért és a beteg emberiségért is, ha azt, amit most hallottatok, nem valami átmenetinek tekintitek, hanem kiindulópontnak ahhoz, amit olyan különösen jól elkezdtetek.

Kedves barátaim, ebben a szellemben maradjunk együtt, úgy egyesüljünk, hogy itt, Dornachban, a Goetheanumot tekintitek középpontnak, és tényleg ehhez a középponthoz igazodtok, így ez a középpont rajtatok keresztül képes hatni a világra. Ezt szeretném egyfajta intelemként útravalóul adni Nektek, akkor minden jó lesz, akkor még sok minden hozzákapcsolódhat ahhoz, amit itt megbeszéltünk, és amit átéltünk, amiről olyan szép érzésbeli ideált hordozhattok, ami viszont igazán életformáló lehet.

Nos, kedves barátaim, ehhez tartsuk magunkat.

Lásd lelkedben
          A világítóerőt
Érezd testedben
          A nehézség hatalmát
A világítóerőben
          A szellem-én sugárzik
A nehézség hatalmában
          Az isteni szellem ereje hat.
Ám a világítóerő
          Mégsem
Ragadhatja meg
          A nehézség hatalmát
És a nehézség hatalma
          Sem
Hathatja át
          A világítóerőt
Mert ha a világítóerő megragadja
          A nehézség hatalmát
És a nehézség hatalma behatol
          A világítóerőbe
Akkor a világok tévelyében
          Lélek és test
Romlásban fűződnek egymásba. –

– Dornach, 1924. április 21.

[Az orvos ezoterikus iskolázási útját követve adódó nehézségekkel kapcsolatban felkéri a hallgatókat, hogy kérdezzenek. Válaszok. A keleti ezoterikus út emancipációja a külső kozmosztól. Útmutatás a meditáláshoz és annak lényege. Az in- karnációs folyamat ismertetése, a földi életre alkalmas emberi test keletkezése. Az öröklési áramlat eredete és az azzal való ellentét. A skarlát és a kanyaró lényege. A gyermekkori táplálkozás és az anyatej jelentősége. Az orvosi megismerés közvetlen szemlélete, ennek bemutatása példákon. A földi érettség elérése. A hétéves időszakok mint új hatások, nem mint művi ismeretek. A kozmikus képzőerők behatása. Meditáció a növények lényegéről.]

Azon az összejövetelen, amit a karácsonyi tanfolyam után itt tartottunk, úgymond befogadtuk azt, ami az orvostudományt ezoterikusan elmélyítheti. És megpróbáltunk lehetőleg mélyen belépni az orvostudomány ezoterikus részébe, természetesen oly módon, ahogyan ez egy ilyen rövid összejövetel során lehetséges, úgy, ahogy az a fiatalabb orvoslás felé törekvők számára ma megfelelőnek tűnik. Egyes spruchok formájában azt is magunkba fogadtuk további feldolgozásra, ami előhívhatja az orvosi érzületet, és hangsúlyoztuk, mekkora szükség van az orvosi érzületre. Nos, úgy képzelem, kedves barátaim, hogy az eltelt idő alatt belsőleg feldolgoztátok ezeket a dolgokat. Ezt a munkát természetesen nem úgy képzelem el, hogy az ember ül, és elméletileg feldolgozza ezeket a dolgokat, hanem hogy időnként, amikor megvan rá a belső igény, hagyja, hogy a dolgok hassanak a lelkére, és hagyja, hogy a lelke tovább fejlődjön. Nos, annak módja által, ahogy ezekkel a dolgokkal annak idején találkoztunk, egy egészen bizonyos ténynek ki kellett derülnie, amely úgy gondolom, fontos a mostani összejövetel szempontjából. Az akkor adott ezoterikus dolgok erős összesűrítettsége miatt egyiküknél-másikuknál többé-kevésbé jelentkeznie kellett az igénynek, hogy rátekintsen bizonyos belső nehézségekre. Az ezoterikusan kapott dolgok nem mindig azért vannak, hogy megkönnyítsék az életünket, hanem bizonyos módon éppen ellenkező a helyzet. Azért is vannak, hogy megnehezítsék az életünket, hogy nehézséget okozzanak abban, ahogy a világot felfogjuk, a világot érzékeljük, az embert érzékeljük, azáltal, hogy akkor, amikor ezekre a nehézségekre felfigyelünk, a civilizációnkon belül ma olyan gyakran bejárt fejlődési úttal ellentétes utat járunk be, azaz a felületes fejlődési úttal ellentéteset. Csak akkor lehet elmélyülni a lélekben, ha figyelünk a külvilág és az ember közötti nehézségekre, és ezért úgy gondolom, ez alkalommal az lesz a legjobb út, amit bejárhatunk, ha ráhangolódtok ezekre a belső nehézségre, kérdések formájában szóba hozzátok, és azután megbeszélésünk tárgyává tesszük azt, ami tulajdonképpen elősegíti ügyünk további fejlődését. Azt kérem először is, hogy saját köreitekből mondjátok el, milyen belső vagy külső nehézségek adódtak. A gyakorló orvosoknál bizonyára adódtak nehézségek, a hallgatóknál bizonyára adódtak nehézségek. Sokan vannak közöttünk, akik most tanulmányaik befejezése előtt állnak, akiknél bizonyára egészen különleges nehézségek merültek fel. Ezt megoldjuk majd, hisz megkereshető a megoldás. Mindenki megkapta az első körlevelet29 is, és láthatta, hogy bizonyos kérdésekkel kapcsolatban mégis nagyon sok mondanivaló van. Azt szeretném kérdezni, valahogy felmerül-e még ilyen kérdés, lehet határozott vagy határozatlan, a kérdéssel akkor előrébb jutunk. Ha ilyen kérdések felmerülnek, azokkal ebből az előadás-jellegből jobban belekerülünk a megélhetőbe.

Egy hallgató az év körforgásáról, a léleknaptárról, a csillagok bizonyos együttállásáról kérdez.

Ez nem szükséges. A csillagok konstellációjának megfigyelésére gondol? Igen. Nos, ha a csillagok megfigyelhető együttállása bekerülhet a tudatunkba, az ugye segítség. De ha jól értettem, arra gondol, hogyan alakul megfelelően a dolog, ha hagyjuk a lelkünkre hatni azt, amit mintaként megkaptunk. Ez a saját mantrikus erejével hat, és a csillagok külső világában való eligazodás mindenképpen támogatás lehet, azonban meg kell gondolnia a következőt. Vegyük, ugye, az emberi-kozmikus összefüggés legszembeszökőbb példáját, amely ma még megfigyelhető. Ez a menzeszek lefolyása. Úgy folynak le, hogy világosan mutatják, kozmikusan meghatározottak, de nem a jelenlegi korban, hanem egy sokkal korábbi kozmikus fejlődési szakasztól függenek, amelyben a Föld is részt vett. Azután az idők során önmagukban lezáródtak, emancipálódtak a külső kozmosztól, így most nem áll fenn közvetlen függőség. Így most nem mondhatjuk: a holdfázis = menzesz. Ezt nem mondhatjuk. Azt ellenben mondhatjuk: egykor volt egy pont, amikor az egyik azonos volt a másikkal, majd elváltak. Vannak magukban a holdfázisok és vannak magukban a menzeszek.

Ez az egyik felosztás. Van a másik, ami nem a nagyobb holdfázisokhoz igazodik, hanem a napi holdfázisokhoz. Az apály és a dagály azonos volt azzal, ami a Hold miatt történik. Ez is elkülönült. A Hold a maga útját járja, az apály és a dagály maguk zajlanak. Ezek a dolgok is meghatározóak a mantrikus hatás számára. A mantrikus hatás nagyon is úgy jelenik meg, hogy az, ami az emberben történik, egykor azonos volt a kozmosz folyamatával, csak éppen szétváltak, ezért először kellően tájékozódni kell. Ha kívülről akarjuk megkapni ezt a támogatást, először azt kell mondanunk: a kozmoszban fel van írva, hogy minek kell a bensőnkben történnie. – De ha erre ráhangolódunk, belsőleg függetlenné kell válnunk, és képesnek lennünk ugyanazt a folyamatot belsőleg, önmagunkban, a kozmikus folyamat alól felszabadulva átélni. Ezért nem feltétlenül szükséges, hogy a mantra hatásánál figyelemmel legyünk a csillagok együttállására. Ugyanúgy, ahogy fel sem merül, hogy a menzeszt a Hold külső állása szerint lehetne szabályozni, mert természetszerűvé vált. Ma már ugyanígy az a helyzet, hogy az egész belső, mantráktól függő folyamatunknak a külső kozmosz alól felszabadulva kell zajlania. Ez az, amit más területekkel kapcsolatban már gyakran el kellett magyaráznom, mint a keleti és nyugati ezotéria közötti különbséget. A keleti teljesen ezt az álláspontot képviseli: az ember a kozmoszból született, vissza kell térnie oda, csatlakoznia kell hozzá. Vegyük a Buddha-testtartást. Ez korábbi viszonyokba való visszatérés. Az egész Buddha-testtartásból ez ered, a lábak egymásra rakásával, a végtagok kizárásával. A karok helyzete is olyan, hogy a Földdel való egész kapcsolatot megbénítja. Ami függetlenedik a kozmosztól, az megbénul: látjuk, hogy az ember ismét betagozódik a kozmoszba. Visszatér oda. És tulajdonképpen ilyen az egész keleti ezotéria. Visszafelé haladást jelent.

A mi nyugati ezotériánk csak előrehaladás lehet, egyre inkább önmagunk emancipálása. Ezért nem olyan kényelmes belsőleg, különösen akkor nem, ha bizonyos területeken alkalmazni kell, akkor belsőleg nem kényelmes. Természetesen, ha bizonyos patologikus esettel találkoznak, és a csillagok együttállását megnézve azt látják, hogy az eset kimondottan akkor következett be, amikor mondjuk, a Szaturnusz a Holddal szemben áll, akkor ennek természetesen határozott jelentése van. Mert ha most a Szaturnusz-Holddal kezdenek gyógyítani, azaz földi nyelven: ólom-ezüsttel – ugye, Szaturnusz = ólom, Hold = ezüst -, és azt mondják maguknak: az ólmot kozmikusan alkalmazom, ahogyan a földben kozmikussá vált, az ezüstöt földi módon alkalmazom, amikor megkísérlem porítani, megkísérlem feloldani, tehát földivé alakítom, és ezzel ugyanazt a konstellációt hozom létre, mint amit az égben a Holddal való szembenállás fejez ki: akkor tudnak a kozmikus erők szerint gyógyítani. Ugyanakkor azonban olyan helyzetbe hozzák az embert, ami korábbi emberi fejlődési szakaszokba veti vissza. Amikor egyszerűen közvetlenül a földi adottságból, az embernek az ólommal, az ezüsttel való összefüggéséből indulnak ki, akkor benne állnak abban, ami az emberben emancipálódik, és nem a múltba, hanem a jövőbe tekintenek. Ebben az esetben valami nagyon hasonlót tesznek, azonban ehhez belülről jutnak hozzá azzal, hogy megismerik az ólom és az ezüst természetét, hogy tudják, az ólom szubsztanciálisan hat, az ezüst pedig azzal, amivé akkor válik, ha szétzúzzák, feloldják, azaz atomokra bontják. Ezt azonban a már emancipálódott emberi természettel hasonlítják össze, nem a kozmosszal. Ilyen módon kell megtalálni a megfelelő beállítottságot; ezért segíthet, ha elgondolkozunk a csillagok valódi konstellációin, de eleinte minden erőnkre szükség lesz ahhoz, hogy engedjük hatni annak a saját belső lelki ösztönzését, amit mantrikus mondásokként kaptunk, és mindent inkább a bensőnkből kiindulva keressünk.

Egy résztvevő: Mit kell tennem az énemből kiindulva, amikor meditálok?

Úgy érti, az énből kiindulva. Nos, a meditáció, ugye, a következőkből áll: modern emberként minden mondatról azt érzi, meg kell értenie. A jelenlegi inkarnációban ez az én kifejezett tevékenysége. Minden, amit intellektuálisan tesz, az én kifejezett tevékenysége. Az intellektus [az uralkodó] a jelenlegi in- karnációban, minden egyéb legfeljebb álomszerűen hat felfelé, mert az én elfedi. Ezzel szemben a meditálás azt jelenti, hogy kikapcsolja ezt az intellektuális törekvést, és a meditáció tartalmát úgy veszi, ahogyan van, tisztán, mondhatnám, első lépésben szó szerint. Így, ha intellektuálisan közelíti meg a meditáció tartalmát, mozgásba hozza az énjét, mielőtt befogadná azt, hiszen amikor elgondolkozik a meditáció tartalmán, az Önön kívül van. Ha engedi megjelenni a tudatában a meditáció tartalmát, egyszerűen úgy, ahogy van, egyáltalán nem gondolkozik rajta, hanem engedi a tudatában megjelenni, akkor az én nem a jelenlegi inkarnációból dolgozik Önben, hanem a múltbeliből. Szünetelteti az intellektusát; egyszerűen belehelyezkedik a szavak tartalmába, amit belsőleg, nem pedig kívülről, a szavak tartalmaként hall, ebbe helyezkedik bele, és amikor belehelyezkedik ebbe, akkor a meditáció tartalmában az Ön belső emberi lénye dolgozik, amely pedig nem azonos a jelenlegi inkarnációjával. Ezzel azonban a meditáció olyasmivé válik, amit nem megértenie kell, hanem valósan hat Önben, és olyan valósan dolgozik Önben, hogy végül azt veszi észre, most átéltem valamit, amit korábban nem tudtam átélni. Vegyük egy egyszerű meditáció tartalmát, amit gyakran megadtam: „A bölcsesség a fényben él.” Nos, ha elgondolkozunk ezen, ugye, borzasztó sok okosságra, de ugyanannyi borzasztó balgaságra is juthatunk. Azért van, hogy belsőleg halljuk meg: „A bölcsesség a fényben él.” Ha így, belsőleg hallja, akkor az figyel Önben, ami nem a mostani inkarnációból van jelen, hanem az, amit a korábbi földi életekből hozott magával. És ez gondolkodik és érez, és egy idő után felviláglik Önben valami, amiről korábban nem tudott, amire az intellektusából kiindulva nem is gondolhat. Belsőleg sokkal előrébb tart, mint az értelme. Abban a jelenlevőnek csak egy kis részlete van meg.

Azokat a dolgokat, amelyek egyébként adottak az antropozófiában, nagyon konkrétan, nagyon tárgyilagosan kell vennie. Gondolja meg a következőt. A fogváltással az ember tulajdonképpen az egész fizikai testét megújítja. Ezt a tényt alapvető tényként kell kezelni. Az, hogy az ember megkapja a maradandó fogait, csak a legkülsődlegesebb tünet, csak egy darabkája annak, ami történik. Ahogy az úgynevezett tejfogak kicserélődnek, az egész emberi szervezet kicserélődik, így a fogváltás után a fizikai szubsztanciája szerint az ember egészen új ahhoz képest, ami a születésekor volt. A mai szemlélet, ami mindent összezavar, azt gondolja, hogy az ember megszületik, egy metamorfózissal átmegy a fogváltáson, aztán tovább fejlődik.

Nem így van. A dolog így áll: amikor az ember fizikailag világra jön, olyan teste van, beleértve a tejfogakat is, amely az öröklési fejlődés eredménye. Olyan testet kapott, mely annak az eredménye, ami a felmenők egész sorában rejlik. Ha számokkal akarjuk kifejezni, innen származik az első hét év fizikai teste. A hetediktől a tizennegyedik évéig is van az embernek teste, amely azonban nem az első átalakulásából keletkezett: ott az hatott, amit az ember magával hozott a Földre. Nos, így kell elképzelniük a dolgot. Az embernek megvolt a teste. Ez a teste, mellyel az öröklési vonalból rendelkezik, egy modell, mintaként kapta. Most felveszi a földi szubsztanciát ebbe a testbe. Ezt a földi szubsztanciát, amit az ember az első hét életévében felvesz a testébe, egészen más formává dolgozná fel, ha csak azok szerint az erők szerint dolgozna, amelyeket a földit megelőző létéből hozott magával. Egészen más alakot adna a lényének. Amikor megszületik, nem azzal a céllal jön, hogy olyan embert alakítson ki, szemmel, füllel, orral, mint az, amelyik a Földön áll. Azzal a céllal jön, hogy úgy alakítsa az embert, hogy alapjában véve a születés előtti lénye által a fejből kiindulva a legkevesebbet alakítson ki. Éppen a többi részre fordítja a legnagyobb gondot. Az asztrális szervezetben és az én-szervezetben kerül kialakításra az, ami az embrionális életben csökevényes. Így a fizikai embrióról azt mondhatjuk: ez a fizikaiság az embrióban csodálatos képződmény ugyan, de a születés előtti embernek alig van része benne. Ezzel szemben az embernek, a születés előtti embernek a legnagyobb része mindabban van, ami körülötte van. A születés előtti ember abban él, abban, ami a fizikaiban tulajdonképpen leépül, és leépültként mint chorion, amnion[1] és és így tovább, eltávozik. Abban él a születés előtti ember. Nos, sematikusan úgy tudják ezt elképzelni, hogy először a kozmosz kerül utánzásra. Amikor az ember leszáll a születés előttiből a földi létbe, akkor tulajdonképpen ezt akarja tenni. Miért nem teszi ezt? Mert adott egy modell. És az első hét életévében a felvett szubsztanciákkal e szerint a modell szerint dolgozza át a születés előttit. Tulajdonképpen egy inkább gömbölyűt szeretne kialakítani, és egy gömbszerűen szervezett embert létrehozni: ezt dolgozza át a modell szerint. És a születés előtti így dolgozza ki ezt a második fizikai embert, aki aztán a hetediktől a tizennegyedik évig van jelen, de először azáltal, hogy az öröklési erőkből származó modellhez tartja magát.

Nos, látják, valóban különböző erő-entitásból kettő is van az emberben. Hogyan érthetik meg ezeket az erő-entitásokat? Most az orvos pillantásával és érzületével vegyék kézbe A szellemtudomány körvonalait30, és nyissák ki ott, ahol a Föld-fejlődésről van szó, ahol először a Szaturnusz-fejlődést láttuk, majd a Nap-fejlődést, aztán a Hold-fejlődést, Föld-fejlődést és így tovább. Ha ott követik ennek a fejlődésnek a leírását, azt kell mondaniuk: a Napig minden egy; a Nap a Hold és a Föld egyek, együtt vannak egyben. Csak itt történik a Föld és a Nap szétválása, a Föld és a Hold szétválása. Így tehát az ember ennek a fejlődésnek a közepéig a kozmoszban él. A Napban, a Holdban, valamint a Földben él. A Nap különválása után aztán a Napon kívül él, a Hold különválása után a Holdon kívül. A Nap különválásáig tehát az emberi természetre a kozmikus erők hatottak, azok is, amelyek ma a Földön kívül vannak, a Holdban, a Napban. Ezek hatottak az emberben, mert az ember ahhoz a világhoz tartozott, amelyben még benne volt a Nap és a Hold. Az ember következő fejlődése ezután úgy történt, hogy a Nap és a Hold kívül van.

A helyzet azonban ez: tegyük fel, van egy olyan fejlődés, amely magában foglalja mindazt, ami ma földi, és azt is, ami Nap- és Holdjellegű; később a Földön-kívüli emancipálódik a földitől. Ami földi, az tovább haladt a saját vonalában; kiszáradt, megkeményedett, fizikaivá vált, és ez található ma az öröklési áramlatban, durvává vált az öröklési áramlatban. Amit a Naptól és a Holdtól való elválás után fogadott be, abban az található, ami a kozmikus erők behatásának köszönhető. Ez a helyzet. Így az Önök második emberének kidolgozásához olyan modellt kapnak, ami tulajdonképpen egy ősi művészit jelent, amit az apjuk és anyjuk ad Önöknek, ami akkor keletkezhetett, amikor a Nap és a Hold még összekapcsolódott a Földdel. Akkor alakultak ki azok az erők, amelyek tulajdonképpen megadják az ember földi konfigurációját. Könnyen megérthetik, hogy ez az emberi konfiguráció földi, mert: tekintsenek el a Földön lévő emberi lénytől. Mihez kezdenének akkor vele? Nagyon szerencsétlenek lennének, ha a haláluk után szükségük lenne olyasmire, mint a láb. A lábaknak csak akkor van értelme, ha a Föld vonzóereje keresztülhalad rajtuk, ha belevisszük a lábainkat a Föld vonzóerejébe, a lábaknak csak a Föld miatt van jelentősége, éppígy a karoknak és a kezeknek is. A szervezetnek van tehát egy egész része, ami úgy alakult ki, hogy csak akkor van értelme, ha földi emberek vagyunk. Amilyenek földi emberként vagyunk, annak semmi értelme a kozmoszban. Ezért amikor szellemi-lelki lényként érkezünk a Földre, egészen más szervezetet akarunk kialakítani. Olyasmit akarunk kialakítani, ami körülvesz, és ebben a körül- vevőben mindenféle konfigurációt akarunk létrehozni, de nem azt az embert akarjuk, amelyikkel a kozmoszban semmit sem lehetne kezdeni. Ezt modellként kapjuk, és a második embert e szerint a modell szerint alakítjuk ki.

Ezért az ember életének ebben az első szakaszában folyamatosan harcol az, ami az előző életből jön, és az, ami az öröklési fejlődésből származik. Ezek harcolnak egymással. Ennek a harcnak a kifejeződései a gyermekbetegségek. És gondolják csak meg, a gyermekkor első szakaszában mennyire bensőséges kapcsolatban van az ember egész belső lelki-szellemi léte a fizikai szervezettel. Amikor a maradó fogak kinőnek, látják, hogy a maradó fog a tejfogat még hogyan löki ki, ahogy ezek egymással gazdálkodnak, úgy gazdálkodik az egész második ember az elsővel. Csak a második emberben van benne a földfeletti ember, az elsőben még egy idegenszerű földi modell van. Ezek egymásba hatnak. És ha az egymásba-munkálódást megfelelő módon vizsgálják, akkor egyszer csak azt látják, hogy ha egy időre túlsúlyba kerül a belső ember, aki a Föld előtti létben szellemi-lelkiként létezett, és igen erősen bele kell dolgozza magát a fizikaiba, erősen kell igazodjon a modellhez, és aztán hogyan sérti meg e modellt, amikor mindenbe beleütközik, és azt mondja: ilyen formát akarok megkapni. Ekkor a harc skarlátként jelenik meg. Ha a belső ember olyan zsenge, hogy folyamatosan meghátrál, és a felvett szubsztanciákat inkább a saját alakjára akarja formálni, és legyőzi a modellt, akkor a harc kanyaróként mutatkozik meg. És a gyermekbetegségekben így fejeződik ki az egymás elleni küzdelem. És a később jelentkező dolgokat is csak akkor értjük meg helyesen, ha ezeket megfelelően vesszük figyelembe.

Egy materialista természetesen borzasztó könnyen mondhatja: ugyan, milyen butaság mindez. Hiszen látni, hogy a gyerekek nem csak a fogváltásig hasonlítanak a szüleikre és az elődeikre, hanem még később is. Ez badarság. Az egyik gyengébb, inkább az öröklési erőkhöz igazodik, hasonlóbbá teszi a második ember mivoltát a modellhez, és akkor természetesen úgy néz ki; de ezt maga csinálta azáltal, hogy inkább a modellhez alkalmazkodik. Ezzel szemben vannak olyan emberek, akik a fogváltás után nagyon kevéssé hasonlítanak arra, amik korábban voltak. Ilyenkor a születés előtti szellemi-lelki életből származó az erős, és kevésbé igazodnak a modellhez. Így az a fontos, hogy ezeket a dolgokat egyszerűen a megfelelő összefüggésben lássuk. Azért kerül ez szóba, mert mindent, amit be kell fogadni, először a gyermeknek úgy kell felvennie, belül feldolgoznia, hogy az én és az asztráltest bensőséges kapcsolatba lépnek az élelmiszerekkel. Később ennek már egyáltalán nem kell így lennie. Az ember soha többet nem kerül olyan helyzetbe, hogy egy modell szerint annyira erősen alakítson ki valami önállót, mint az első hét életévében. Ilyenkor mindent, amit befogad, mind az énjében, mind az asztráltestében úgy kell feldolgoznia, hogy a modellt utánozhassa. Így ennek eleget kell tenni, és a világ úgy rendezkedett be, hogy a tej lehetőleg közel kerülhessen az éterképzéshez. Olyan szubsztancialitás ez, amely tulajdonképpen még rendelkezik étertesttel, és mivel a szubsztancia, amikor a gyermek felveszi, még szervező- en hat felfelé az éteriig, ott az asztráltest rögtön feltartóztatja a tejet, létrejöhet a belső érintkezés a felvett és az asztralitás, valamint az én-szervezet között. Ezért a gyermeknél egészen belső, bensőséges kapcsolat van a külső élelmiszerek és a belső szellemi-lelki szervezet között. És látják, orvosként most el kell jutniuk odáig, hogy feldolgozzák ezt az furcsaságot, amit most elmondtam. Ahogy a gyermek szopik, annak egész módján látszik, ahogy az asztrálteste és az énje feltartóztatja a tejet. Az valóban látható. Meditáljanak egyrészt a mantrákkal úgy, hogy hagyják hatni magukra a mantrát, hogy egyrészt felszabadítsák lelki erőiket; másrészt meditáljanak egyszerűen a gyermekről. Képzeljék el, hogy az, ami szellemileg-lelkileg lejön, először a modell eltávolításával nekilát a fizikai élelmiszernek, majd az, ami a szellemi-lelkiek és az élelmiszerek között zajlik, a modell formáihoz igazodik. Ha ezt jól elképzelik, akkor a szellemi-lelki túl erős működése az Önök számára a skarlát képződésében sűrűsödik össze. A szellemi-lelkiek túl gyenge működése, ami visszariad a modelltől, az Önök számára a kanyaró képződésében sűrűsödik össze. Ha ezt meditatívan képzelik el, azzal a szokásos meditációt átvezetik az orvosi meditációba. A legszörnyűbb, hogy az emberek ma mindent az értelmükkel akarnak felfogni. Az orvoslásban egyáltalán semmit sem lehet az értelemmel felfogni. Az értelemmel legfeljebb az ásványok betegségeit lehetne felfogni, de azokat ugye nem gyógyítjuk. Mindent, ami orvosi, a közvetlen szemlélettel kell megragadni, és ehhez ezt előbb ki kell alakítani.

Egy felnőttnél nem veszik észre. Az emésztőcsatorna átveszi a táplálékot – ez egy belsőleg közvetített folyamat -, addig a gyermeknél az asztráltest és az én veszi át a táplálékot; nála még befejezetlen emberformákat kell a modellhez igazítani, a modell szerint kialakítani. Ha a gyermekről meditálnak, hatalmas átalakulás lejátszódását látják. Látják, ahogy bizonyos értelemben felviláglik a szellemi-lelki, és belesötétíti, beleárnyékolja azt, ami táplálékként bekerül, látják, ahogyan fényből és sötétségből, szinte színesen képződik a második ember. Ténylegesen látják, hogy a születés előtti lét világosságként van az emberben, a felvett külső táplálék pedig elsötétülésként. A gyermekben a születés előtti létből jövő világosság ráborul a sötétségre, a tej sötétségként jut be: ezek alakítják ki egymással a legkülönbözőbb színeket. Ami a fizikaiban fehér, az a szellemiben fekete. Mindig minden ellentétes. Ezzel olyan lehetőséghez jutnak, hogy az énjüket egészen másként használják, mint ahogy egyébként az életben működik. Milyen gyenge legénykeként ténykedünk azzal, amit a szokásos intellektuális gondolkodásban végzünk! Az ember legnagyobb gyengesége az intellektuális tevékenység. Csak fogalmat fogalomra halmoz. Ha a gyereket azonban úgy szemlélik, ahogy most elmondtam, akkor úgy meditálnak, hogy abban teljesen részt vesz az én-szervezetük is. Ez az, amire a továbbiakban a pedagógiánkban is ügyelni kell. Az olyan iskolában, mint a Waldorf Iskola, hét és tizennégy év közötti gyerekek vannak: ekkor változás történik, az ember kialakította a második emberlényét. Van előttem egy gyerek, akit a levetett modell szerint a születés előtti létből modelleztek ide, és természetesen a gyerekben most öröklési erők maradtak. Beilleszkednek a modellbe, a modell imitációjába. A gyermek most túlságosan nem-földi. Mert most a földön kívüli erők különösen erősen dolgoztak a gyermeken, most tulajdonképpen a legnagyobb ellenkező oldali kilengést látjuk. Korábban ez külsőleg is látszott az emberen, egészen az öröklődés terméke volt, most tulajdonképpen egészen belülről keletkezett az, ami külsőleg látható. Most a külső világot kell meghódítani. Az, ami eddig tekintet nélkül a földi világra, csak a saját emberi modellt figyelembe véve dolgozott, a külvilághoz kell igazodjon. Most az a fontos, hogy hét és tizennégy éves kor között az asztráltest és az én-szervezet úgy kell dolgozzon, hogy ez a Föld feletti lény ismét a külső földi viszonyokhoz illeszkedjen. Ez a nemi érettséggel fejeződik be. Akkor az ember teljesen benne áll a földi viszonyokba, az emberbe betagozódik a földszerű, és így a hetedik és a tizennegyedik év között, a második ember keletkezésekor tulajdonképpen az a legfontosabb, amit a születés előtti létből magával hoz, így a saját karmája csak a nemi érettség után kezd hatni. Ekkor a földi erők hatnak rá. Ez a nemi érettséggel fejeződik be, és most majd a harmadik ember képződik ki.

A második ember szubsztanciálisan levetésre kerül, és kialakul a harmadik ember. Ez nem jut el a formáig, csak az életig jut el. Ha eljutna a formáig, akkor harmadik fogakat is kapnánk, mert az ember most a külső viszonyokhoz igazodik. A külsődleges viszonyokon múlik, hogy az ember ismét az emberen kívüli hatásokat veszi fel. Amikor a modellt követte, akkor teljesen az emberhez igazodott. Amíg a modellt követi az ember, addig valami öröklötthöz igazodik. De ebben tulajdonképpen az van, ami elszáradt. A Naptól való elválás óta, tulajdonképpen létezésének gyökerétől elszakadva elszáradt, elsivárosodott. Ezért az öröklési erőkben van a legtöbb kóros erő, így a modellhez alkalmazkodva az ember valójában rendkívül sok belső betegségi okot vesz fel. A nemi érettség utáni időben azonban keveset vesz fel, mert a külvilághoz igazodik, az éghajlathoz és így tovább, minden, ami a külső levegőben van, kevésbé káros. Az ember a hetedik és tizennegyedik éve között egészséges, utána megint az az idő kezdődik, amikor sebezhető. Mindezekre a viszonyokra úgy kell tekinteni, hogy közben észben tartjuk az ember képét. Ha az ember képét észben tartják, akkor helyesen is meditálnak. Akkor azt, amit tanulhatnak, egyesíthetik azzal, amit meditálnak. Akkor a tanultak nem elméletté, hanem gyakorlattá válnak, mert felfedik azt az erőt, ami ezt láthatóvá teszi Önöknek. Ez az, amire ma oly nagy szükség van. Semmire sem lehet jutni az orvoslásban, ha mindig azt hisszük, hogy a fejlődésben egy ilyen egyenes vonalú folyamat van. Az ember szétszaggatott fejlődési áramlatokból van összeállítva, amelyek hétévente zajlanak le, és mindig egy későbbi kapcsolódik hozzá egy korábbihoz; nem egy egyoldalú folytatásról van szó, hanem mindig más viszonyok avatkoznak bele. A fejlődés ilyen valódi folytatása, ahol mindig csak a korábbi a későbbinek az oka, csupán az ásványvilágban található meg, kevésbé a növényvilágban, a legkevésbé az ember világában.

Kezdjék helyesen elképzelni a növényeket. Mit tesz a mai ember, amikor helyesen képzeli el a növényeket? Van a talaj. Most elképzeli az ember, hogy elvetik a magot, és kinő a növény. Naivan csak így képzeli: na, igen, a hidrogén nagyon egyszerű molekula, csak két atomból áll. Mindenfélét fantáziál össze-vissza.

Az alkohol már bonyolultabb molekula. A szén hidrogénnel és oxigénnel kapcsolódik össze, ez valami bonyolultabb dolog. Nos, a legbonyolultabb szubsztanciák tehát a legbonyolultabb molekulákkal járnak. Volt idő a nyolcvanas, kilencvenes években, amikor a disszertációk bonyolult, két-háromsoros címmel készültek. A molekula itt borzasztó bonyolult. Most még komplikáltabb lesz. Aztán mag lesz, egészen bonyolult kapcsolat. Aztán a magból kinő a növény. – Ez badarság. A magképződés azon alapul, hogy a magban a földi anyag mindenféle struktúrából kiszakad, és káoszba megy át, zűrzavaros lesz, már nem tartalmazza az anyag semmilyen erejét. Ami a kozmoszból hat, akkor tud egészen érvényesülni, ha nincs földi struktúra. Késznek mutatkozik arra, hogy a kozmikust, a kozmikus struktúrát icipiciben lemásolja, így a magképződésben a semmi érvényesül a földivel szemben, és e semmibe belehat a kozmosz. Látják, Lili Kolisko egy érdekes dolgot mesélhetne erről, ami valóban igazolja ezt. A lépfunkció vizsgálatánál31 nyulakat kellett használnunk, és a lépüket eltávolítani. A nyulak ennek ellenére egészen jól voltak. Nem is a műtétbe haltak bele, hanem hosszabb idő után egy megfázásba. Mindazonáltal megfigyelhető volt, hogy érzik magukat a nyulak lép nélkül. Amikor az egyik nyúl elpusztult, meg lehetett nézni, mi történt a léppel. És lásd, a lép helyén valódi gömbölyű szövetet találtunk. Mi történt? A fizikai lépet kimetszettük a nyúlból; ezzel a földi-szubsztanciálist káoszba taszítottuk, hozzáférhetővé tettük a kozmikus erők számára, és olyasmi keletkezett, ami a magképződéshez hasonló. Olyasmi keletkezett, ami a legprimitívebben hasonlít a magképződésre: a kozmosz képmása. Ezzel az egészen ártatlan viviszekcióval valami nagyon fontosat bizonyítottunk, mert ez a szellemtudományos megfigyelés eredménye.

Vegyünk egy kvarckristályt. Nos, ez földi dolog. Miért földi dolog? A kvarckristály a formáját pedánsan megtartó dolog. A kvarc a formáját a belső ereje által kapja; és ha kalapáccsal szétverik, az egyes részek még mindig hatszögű prizma, zárt, mégis hatszögű gúla alakúak akarnak lenni. Megvan ez a tendencia. Ezt a tendenciát a kvarcból éppoly kevéssé lehet eltávolítani, mint sok pedáns emberből a pedantériát. Egy pedáns embert akár atomjaira szedhetnek, akkor is pedáns marad. A kvarc nem engedi eljutni magát odáig, hogy a kozmosz bármit is kezdhetne az erőivel. Ezért nem él. Ha annyira porítanánk a kvarcot, hogy a részeiben már nem lenne meg a tendencia, hogy a része a saját erőihez igazodjon, akkor valami élő-kozmikus nőne ki a kvarcból. Ez történik a magképződésnél. Annyira kiűzetik belőle az anyag, hogy a kozmosz az éteri erőivel beléphet. A világot folyamatos káoszba kerülésnek és káoszból való kikerülésnek kell tekinteni. Ami a kvarcban van, egykor az is a kozmoszból eredt, de megmaradt, arimáni lett. Nem teszi már ki magát a kozmikus erőknek. Amint valami élőbe kerül, újra meg újra át kell menjen a káoszon.

Így megint kapnak egy támpontot az orvosi meditációhoz. Olyan támpontot kapnak, hogy elképzelik a kialakult növényt, ahogy levélről-levélre nő és így tovább. Most eljut a gyümölcsben a magképződéshez, ekkor képzeljék el, miközben egyébként világosan elképzelik a magvas növényeket, hogy egészen sötét lesz. Aztán megint jön a világosság, amikor újra kívülről megragadják. Így imaginatív képet alkothatnak a növényi életből; ha tudatában vannak: Ez a növény – akkor ez imaginatív- meditatív. Nem szabad intellektuálisnak lenniük, hanem a konkrét elképzelésben kell maradniuk. Az intellektus csak arra szolgál, hogy gondolatilag ábrázoljuk, amit tudunk.

Mondjuk, felírhatják ezt a szót: gyermekember. – Nos, ez egy szemléletet tükröz. Jó. Ha eszükbe jut a „gyermekember” szó, az egy gyermekemberre emlékezteti Önöket. De ha most fogják magukat, és azt mondják: Az Í tetszik, ezt az elejére teszem, a M tetszik, azt ideteszem, a S tetszik és így tovább -, akkor a szót összerakhatják másképpen, de nem fog kijönni semmi más, amivel kezdhetnének valamit. De az emberek folyamatosan ezt teszik a fogalmakkal. A fogalom csak a szemlélet szellemi szava. Az emberek a fogalmakat szétszedik és összerakják, és a gondolkodásban gondolkoznak. Akkor is ezt teszik az emberek, amikor külsőleg megfigyelnek valamit. A megfigyelésre ráhúzzák a gondolkodást, és az ember így ma a valóságon kívül él. Ezt meg lehet tenni a geometriával és az aritmetikával, amíg az ember olyan tudománnyal dolgozik, ami a valóságon kívül áll. De ha az orvoslást akarjuk művelni, nem lehet a valóságon kívül állni, különben az orvosi tevékenység is a valóságon kívül áll.



[1]   chorion: külső magzatburok, amnion: belső magzatburok – a lektor megjegyzése

 

– Dornach, 1924. április 22.

[A helyes ineditálásról és az orvosi hivatásról. A betegség megismerése mint a gyógyítás megismerése. Ismeretek a gyógyításról és gyógyító akarat. Az éteriség megismerése a szobrászat alapján. Az asztralitás megismerése a zene alapján. Az új, antropozófiai irányultságú orvosok úttörő munkája az új orvosi tanulmányok területén. A betegség elsődleges kiváltó okának vizsgálata a páciens életútjában. Meditáció.]

Ma azt szeretném, ha valóban kimondanák azt, ami a barátok lelkében él, hogy erre irányulhasson a beszélgetésünk.

Egy hallgató: Az egyik kérdés, amit mindannyian a szívünkön viselünk, az, hogy az összes meditációnk között hogyan igazodjunk el. Mikor kell csinálni, kell-e megfelelő ritmust belevinni, hogyan csináljuk? Úgy tegyünk-e, hogy amit Karácsonyra kaptunk, azt mindnyájan ugyanabban az időben csináljuk? Eddig úgy tűnik, hogy a legtöbbünk legalábbis úgyszólván nyomasztónak érzi az egész meditációról szóló anyagot, és még nem tud helyesen élni vele.

Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban ugyebár valóban az a fontos, hogy ne legyenek ily módon szigorú utasítások, mert ez túl erős beavatkozás lenne az emberi szabadságba. Ha helyesen látjuk a dolgokat, akkor nemigen jöhet ki belőlük az, hogy nyomasztják a lelket. Az itt Karácsonyra kapott meditációkat tulajdonképpen mindig is úgy adtam, hogy hozzájuk megmondtam Önöknek, milyen irányba mozdítják a lelküket. Ezt minden olyan meditációhoz megmondtam, mint amilyenek ezek. Ezek olyan meditációk, mint amelyek most az első Klasse-ban is átadásra kerülnek. Mindezek a meditációk mások, mint amikor valaki jön, és egy személyesen ható meditációt szeretne kapni. Ha valaki személyesen ható meditációt szeretne, akkor az értésére kell adni, hogy az adott meditációt reggel vagy este kell-e végeznie, hogyan kell egyébként is viselkednie e meditáció szellemében és hasonlók. Ezek olyan meditációk, amelyeknek az egyén képességei és karmája szerint kell beavatkozniuk ezoterikus életébe. Aztán maguktól vezetnek oda, hogy az egyes ember nem marad egyedül, hanem kifejleszti magában a vágyat, hogy felismerje azokat, akik hasonlóra törekszenek. Az ilyen meditációt személyes meditációnak kell tekintenünk. Mindazt, amit egyébként kapnak – eddig nem fordult elő, de ha esetleg nem mondanám, jó lenne, ha az ilyen meditációt egy bizonyos időpontban, vagy különleges körülmények között, vagy különleges kísérőjelenségekkel végeznék -, mindazokat a meditációkat, amelyeket adok, mint az ezoterikus útmutatás karácsonyi meditációját, úgy adom, hogy az ember egészen pontosan szem előtt tartja, milyen hatást kíván elérni a meditációval. És akkor az a fontos, hogy az ember az életkörülményeit, tehát a különleges helyzeteket az életében arra használja, hogy így meditáljon. Ugye akkor meditál ilyeneket az ember, ha megvan hozzá az ihlete. Minél gyakrabban, annál jobb. Mindig meglesz a megfelelő hatásuk. Az ilyen meditációknál éppen az a fontos, hogy a személyes fejlődésre törekedjünk. Ami a szellem számára belőle adódik, azzal aztán az ember az összekapcsolódást keresse, és meg is találja. Így tulajdonképpen a legnyomasztóbb az kellene legyen, ha egész bizonyos módon rendszabályokat hoznánk, hogy ahogy Ön is mondja, akár egyénileg vagy egész csoportban egyidejűleg végeztetnénk ezeket a meditációkat. Mindez oda is vezet, hogy a meditáció elveszít valamit, amivel tulajdonképpen rendelkeznie kell. Látják, minden meditáció csorbát szenved, ha az ember abból indul ki, hogy kötelességből végzi. Ezt nagyon pontosan látniuk kell. Minden meditáció csorbát szenved, ha az ember abból indul ki, hogy kötelességből végzi. Ezért a személyes meditációknál mindazonáltal szükséges, hogy a személyes meditáció lassanként olyasvalamivé alakuljon át az emberben, amit lelkileg egyfajta szomjú- hozásként él meg a meditációra. És tulajdonképpen azok az emberek végzik a reggeli és esti meditációt a leghelyesebben, akik azért meditálnak, mert szomjúhozzák a meditációt, mint ahogy az ember eszik, ha éhes. Akkor helyes érzés a meditáció, ha olyanná válik, hogy nem létezhet nélküle az ember, hogy a lelkével kapcsolatban úgy érzi, mintha hozzátartozna a lélek egész életéhez.

A többi meditációnál arról lesz szó, hogy az ember tényleg akarjon, belsőleg akarjon orvossá válni, hogy azt mondja magának: ez az út; és mostantól olyan gyakran fogok bele a meditálásba, amilyen gyakran csak tudok. Tudatában vagyok, hogy ha valamilyen a meditációt végzek, annak megvan a célja. -Tehát mindig az ember szabad akaratú bensőjéből kell meglennie a késztetésnek az ilyen meditációra, az ilyen meditáció elvégzésére. És tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy hogyan érezheti magát nyomás alatt az ember. Mert miért lenne egyidejűleg nyomasztó az, amire szomjúhozik az ember? Akkor egyfajta kötelességszerű dologba menne át, és tulajdonképpen sohase legyen az, soha se legyen kötelességszerű dolog. Éppen akkor, amikor arról van szó, hogy valaki orvossá váljon, a szó legmélyebb értelmében meg kell gondolni: az orvossá válást nem úgy kell felfogni, ahogyan ma teszik, hogy egy szakmát kapunk. Hanem belső elhivatottsággal, a gyógyítás iránti belső odaadással és így tovább kell orvossá válni. És ha az ember általában érzi ezt a belső késztetést a gyógyításra, akkor fogja útján vezetni ez a meditáció, és eljuttatni a célhoz. Talán kevés szakmánál annyira káros, ha a szakmát külső kötelezettségként fogják fel, mint éppen az orvosi hivatásnál. Különösen az orvos hivatásához tartozik hozzá az emberiség iránti szeretet, és hogy valóban magától értetődően találjon bele az illető az orvosi létbe. Nos, ha már a mai orvostudománynál, a mai orvosi tanulmányoknál a valódi gyógyításhoz nem jelent túl nagy előnyt, ha emberekből azért válik orvos, mert valamivé válniuk kell, és mert valamilyen összefüggésben kívánatosnak tűnik a számukra, hogy orvosokká váljanak, ha ez nem különösen kívánatos, akkor még kevésbé kívánatos, hogy valaki mesterségesen, meditálás útján akarjon orvossá válni, amikor nem érzi azt a szomjúhozást, amiről beszéltem. Mert ha a szándék helyes, akkor az ősi eszközök, az ezoterikus eszközök segítik az előrejutást; sokkal inkább segítik, mint a bármilyen külső döntés, míg ha nem a megfelelő lelki hangulatból csíráznak ki, akkor sokkal többet ártanak, mint a külső életkörülmények. Azt azonban, amit itt lelki hangulatnak nevezek, szintén a helyes értelemben kell felfogniuk. Az emberi életben általában nem nagyon veszik komolyan azt, amit karmának nevezünk. Az embernek természetesen belső elhivatottságot, mondhatjuk, eleve kijelöltet kell kapnia azzal, hogy a karmája egy bizonyos helyre állította, és ilyenkor tisztában kell lenni azzal: egy kötelességet követni káros; a karmát követni azonban nagyon is az emberi fejlődés irányába mutat. Mindnyájukat a karmájuk állította az orvosi tevékenységbe; csak elég mélyen kell magukba nézniük, és meg fogják találni, hogy valóban érzik a szomjat. És megtalálják azokat a pillanatokat, azokat az órákat, amikor így akarnak meditálni.

Látják, ha egy ilyen komoly hivatást komolyan vesznek, akkor éppen az nem történhet meg, ami a Karácsonyi ülés óta többször előfordult. Ez nem közvetlenül az orvoslásra vagy a gyógyításra vonatkozik, hanem nagyon kifejezetten az általános emberire, amennyiben az az általános antropozófiai mozgalomban él, így az Önök számára is fontos. Máshol is meg fogom említeni, de mivel Önökre különösen intenzíven érvényes, itt is el akarom mondani. A Karácsonyi ülésen elhangzott32, hogy egy új vonulatnak kell megjelennie az antropozófiai mozgalomban, melynek belülről kell hatnia. Nos, ebből egyesek különös következtetést vontak le. Vannak emberek, akiknek az antropozófiai mozgalomban megvan a helyük, megvan a hivataluk. És vannak olyanok, akiknek megvan a hivataluk, és ezt írják: Igen, most új vonulat – ezt teljesen értem – kerül az antropozófiai mozgalomba. Teljesen átadom magam ennek az új vonulatnak, nem kívánok a régi hivatalomban maradni, és rendelkezésre állok. – Ez sohasem vezethet valamihez. Csak az vezethet valamihez, ha az illető tudja, hogy azon a helyen, ahol a valóságban áll, kell végbevigye emberi kibontakozását, azoknak az erőknek a tekintetében is, amelyeket alkalmaz. És ez természetesen Önökre különösen vonatkozik, akik megkezdték az orvosi hivatást. Egy karmának kell tekinteniük, és tisztában kell lenniük azzal, hogy a jövőben óriási nagy hatásuk lesz. Másodszor azonban azzal is, hogy a szomjúság, amiről beszéltem, mindig megtalálható lesz az emberi lélekben, hogy a meditáció útján közeledjen a tulajdonképpeni készenlétre, hogy orvossá váljon.

Ezt akartam elmondani a meditációk alkalmazásáról. Úgy hasson, hogy az egyik felvilágosítja és támogatja a másikat, a másik megvilágítja az egyiket. Nagyon is megtörténhet: az egyik meditáció, melyet végeztek, erősen hatott; most egy másik meditációt kell végezzenek, hogy ez a hatás még erősebben megvilágítsa Önöket. Az egyik meditációt egyszer-kétszer végzik, a másikat tizenkétszer. Ez olyasmi, ami akkor történik, ha valóban megszívlelik, ami meditációként adott, belsőleg átélik, és azt is megszívlelik, ami a meditáció céljaként elhangzott. Ki kell használnunk ezt az alkalmat arra, hogy kiépítsünk néhány dolgot, amit Karácsonykor érintettünk.

Ugyanaz a hallgató: Én sem úgy gondoltam, hogy meghatározott időpontokban kellene végezni; azonban bizonyos nyomást éreztem, mert kötelességnek tekintettem, hogy így meditáljak, és néha nem volt meg a kellő frissességem, hogy szükségletnek érezzem. És ez talán azért van, legalábbis nálam, mert eddig nem olyan volt a beállítottságom, amilyennek az orvosnak kell lennie, azaz nem volt meg bennem a gyógyítani akarás. Azt hiszem, jó néhányan így voltunk ezzel. Az ember nem azért lett orvos, legalábbis néhányunk, hogy gyógyítson, hanem mert nagyon érdekelte az ember megismerése – a kóros állapotok és a normális állapotok -, hogy tulajdonképpen egészen a megismerés felől közelítsen az orvosláshoz. Karácsonyig teljesen idegen volt számomra a gyógyítani akarás, és a mostani munkámmal először nem voltam boldog, mert sok dolgom volt, és kezdetben túl fáradt voltam a meditáláshoz. Nos, ezen a munkán keresztül közelebb kerültem a páciensekhez, így most van fogalmam a gyógyítani akarásról; és azt hiszem, most jobban fogok tudni meditálni, mert valódi szükségletből ered, és akkor a meditációt valóban a célhoz vezető útnak tekintem. Éppen az emberiség sorsa iránti odaadás, az együttérzés, amit orvosként mindenki iránt érzünk és a gyógyítani akarás volt az, ami eddig sokunknak nehézséget okozott, mert a tanulmányaink alatt nem utaltak ezekre, sokkal inkább a megismerés oldaláról jutunk el az orvosláshoz.

Itt a következőket kell meggondolnia, ha orvosi területen szétválasztja ezt a két dolgot: a megismerési oldalt és a gyógyítani akarást, akkor alapjában véve ellentmondásba kerül a realitással, a valósággal. Fontos tisztában lenni azzal, hogy mi van ezen a területen. Látják, az ember megismerésének szükségességéről az emberi működés legkülönbözőbb területein kell beszélni. A pedagógiában például nagyon fontos az ember megismerésének kiindulópontjáról beszélni. Ez történik nálunk is. Ha a valóságot figyelembe vesszük, akkor más területeken is fontos beszélni az ember megismeréséről. Mindenkinek szüksége lenne az ember megismerésére, aki puszta napszámosnál több akar lenni. Mindenkinek szüksége van az ember megismerésére. Az, hogy a különböző területeken nem törekednek az ember ilyetén megismerésére, az annak a tévedésnek a következménye, amibe a modern civilizáció esett. Látják, bizonyos értelemben akkor is az ember megismerését keresik, ha az nem jöhet létre, mert ma valójában csak az antropozófia útján érhető el. Keresik a teológusok, úgy értem, a külső teológusok. A külső pedagógusok is keresik. A legkülönbözőbb emberek keresik ezt a megismerést. Csak a jogászok nem keresik, mert a jogtudomány ma olyasmi, amiről semmiképpen sem mondható el, hogy olyasmi lenne, ami egyáltalán valóban beavatkozik a világba.

Nos, látják, fontos, hogy az élet különböző területein némileg specializálódjon az ember megismerése. Az orvosnak az ember másmilyen megismerésére van szüksége, mint a pedagógusnak; csak egy kicsit másmilyenre. Szükséges lenne, hogy amennyire csak lehetséges, a pedagógiát átjárja az orvostudomány, az orvostudományt pedig a pedagógia járja át, amennyire csak lehetséges. Ki kellene alakítani ezeket a szálakat, az ember megismerésén alapuló tevékenységek közötti átjárást. Ha most konkrétan vizsgáljuk az ember megismerését, akkor a következő kérdést kell feltennünk: Látják, Önök azt mondják: az ember kóros állapotainak felismerése. – Ez egy előítélet, mely a materializmusból származik. Ez már egy materialista előítélet. Mert mit jelent egy ember kóros állapotainak konkrét felismerése? Hogyan ismerek fel egy, mondjuk a májban, a lépben, a tüdőben, a szívben lokalizált betegséget? Hogyan ismerem fel? Úgy, ha tudom, melyik gyógyító folyamaton alapulhatna a kóros folyamat legyőzése. Valójában a kóros folyamat a kérdés, és ha csak a kóros állapotokat akarjuk megismerni, akkor nem jutunk tovább a kérdésnél. A válasz maga a gyógyulási folyamat. Semmit sem tudunk egy betegségfolyamatról, ha nem tudjuk, hogyan lehet meggyógyítani. A megismerés abban a tudásban áll, hogy a kóros folyamatot hogyan lehet eltávolítani, így gyógyítani akarás nélkül egyáltalán nem létezhetnek orvosi tanulmányok. A kóros állapotok megismerése: az semmit sem jelent. Ha állítólag az ember megismerése céljából úgy művelnék a patológiát, hogy nem váltanak azonnal a patológiáról terápiára, akkor így írnának le egy beteg szervet is. De az ilyen leírás semmire sem jó, semmit sem ér. Mert a puszta leírásnak, az elvont megismerésnek, annak, amit ma természettudománynak tartanak, teljesen mindegy, hogy egészséges vagy beteg májról van-e szó. Természettudományosan egyáltalán nem különböztethető meg, milyen az egészséges és milyen a beteg máj, legfeljebb azon körülmény által, hogy az egészséges gyakrabban fordul elő, mint a beteg. Ez azonban külső körülmény. Ha meg akarják ismerni a beteg májat, arra kell válaszolniuk, hogy mi gyógyíthatja meg a beteg májat. És akkor látják, a következőkről van szó.

Min alapul a gyógyítás? Hogy tudom, milyen szubsztanciákat, milyen erőket kell alkalmaznom az embernél, hogy a kóros folyamat egészséges folyamattá változzon. Ezzel olyan ismeret átadása történik, hogy például tudom, mondjuk, a zsurló az emberben, az emberi szervezetben átveszi a vese tevékenységét. Ha tehát az asztráltest nem látja el kellőképpen a vese tevékenységét, akkor a zsurlóval gondoskodom erről. Az asztráltes- tet mezei zsurlóval (Equisetum arvense) támogatom. Ám ezzel először csak arra kaptunk választ, hogy tulajdonképpen miről is van itt szó. Ugyanaz a külső folyamat, mely a zsurlóhoz vezet, az emberi vesében is végbemegy, és a zsurló-folyamatot az emberi vesével összefüggésben kell szemléljem: ekkor azonban már a gyógyítás talaján állok. Ezért tehát soha sem lehet az a fontos, hogy pusztán elvontan műveljük a patológiát, leírjuk a kóros állapotokat, mert a valóságban ez semmi. Az embernek tulajdonképp csakis úgy kell tekintenie a kóros állapotot, hogy tudja, így és így hat egy gyógyító szer. A megismeréssel kapcsolatos érzésünknek mindenütt, az élet minden területén a realitás felé kell törekedjen, nem pedig a formális felfogásra. Így volt ez ugyanis, amikor a tudás mindenütt misztériumi tudás volt. Aki csak a puszta megismerést kereste, az elől vissza kellett tartani a tudást, és csak azoknak adatott meg, akikben megvolt az akarat, hogy ezt a tudást átvigyék a valóságba.

Nos, megfelel ez a válasz a kérdésére?

Ugyanaz a hallgató: Talán egy kissé túlozva fejeztem ki magam, amikor csak az egészségről és betegségről beszéltem. Tulajdonképpen még azt is a megismeréshez tartozónak számítom, hogy az embereket hogyan kell gyógyítani. Valami másra gondoltam. Arra, hogy tudhatjuk ugyan, hogyan lehet az embert gyógyítani, mégis hiányozhat az akarat, hogy meggyógyítsuk. Mindeddig nem volt meg bennem a belső impulzus, hogy csak azért ismerjem meg az embert, azért tudjam meg, hogyan kell gyógyítani, hogy embereket gyógyítsak. Nem volt meg bennem ez az impulzus, hogy az egész munkámat, a tanulmányaimat és minden megszerzett tudásomat engedjem belsőleg átitatni attól, hogy: képesnek kell lennem az emberek gyógyítására.

Ez a megismerés hipertrófiája.

Ugyanaz a hallgató: De nálam ez így van, ez olyan tény, amit el akartam mondani, mivel hogy létezik, és talán nagyon sajátságosnak tűnik –

Látja, még szerencse, hogy – az Ön számára borzasztó triviálisnak és egyszerűnek fog tűnni – még szerencse, hogy az órák nem csinálhatnak így, különben olyan órák készülnének, amelyek az óraművesség legjobbja szerint fel lennének húzva, mégsem akarnának járni. Azzal, hogy az ember az akaratát egyik vagy másik irányban hagyja túltengeni, kialakíthat ezt vagy azt, akkor azonban az olyasmi, ami nem tekinthető az emberi természet egészséges fejlődésének. A gyógyításról szóló tudás tulajdonképpen egyáltalán nem is lehetne meg a gyógyítani akarás nélkül, és Önnek ma igazából valami egészen másról kellene beszélnie. Nem erről kellene beszélnie, hanem azt kellene mondania: Igen, először rövid ideig orvostudományt tanultam, és most féktelen akarat van bennem a gyógyításra. Vissza kell tartanom magam, hogy ez a tudásból jövő akarat ki ne törjön, és nehogy elkezdjek minden egészséges embert gyógyítani. – Nem viccből mondom ezt. A visszafogottság hangjának kellene megszólalnia. Nem is szabadna azt mondani: A gyógyítás tudására törekedtem, de nem a gyógyítani akarásra. – Hiszen az olyan tudás, ami ugye valós, egyáltalán nem válhat el az akarattól, az teljesen lehetetlen.

Egy másik hallgató: Azt hiszem, amit X kisasszony mondott, sokkal inkább valamilyen állapot, amit éppen az egyetemeken folytatott tanulmányok által alakítanak ki. Nekem ez eredménynek tűnik, a tíz-tizenkét szemeszteren keresztül folytatott tanulmányok végeredményének. Az orvostudomány beállítottsága tényleg a megismerésre irányul, anélkül, hogy átvezetne a terápiához. Előadótermekben tanulnak, a klinikai szemesztereken, az előadásokon egész idő alatt csak a diagnózisról hallanak valamit, és egészen a végén, amikor már kigurították a betegágyat, és a professzor nem tudja, mit tegyen az új páciens megérkezéséig, akkor odavet egy pár szót a terápiáról, amivel nem lehet mit kezdeni. Ennek egyszer egy egyetemi magántanár is hangot adott. Egy nőgyógyászati kurzuson történt, és a főorvos a praktizáló orvos tevékenységéről beszélt: „Nem tűnt fel Önöknek, uraim, hogy alapjában véve milyen keveset beszélnek a terápiáról? Akkor fogják érzékelni, ha praktizálni kezdenek. Nálam így történt: A fejem tele volt tudással, és csak akkor jutott eszembe, hogy erről soha sem hallottam…" Elmondta azt is, hogy csak öt percig van szó a terápiáról, és negyvenig a diagnózisról. És egyetlen orvosnak sem tűnt fel, hogy tanulmányaik alatt semmit sem hallottak a terápiáról. Ez egy kérdést is felvet bennem, mivel számomra, fiatal ember számára, aki a tudományos orvoslásban valami mást kerestem, a mai tudománynak ez az alapvető hozzáállása konfliktusokat eredményez. Ez a mindenütt kifejeződő, egészen felületes beállítottság a diagnózisnál gyakran olyan dolgokat okoz, amelyek az ember lelkének ellenszenvesek, és hihetetlennek tűnnek. Egy példával szeretném ezt megvilágítani. Egyszer egy női páciens jött hozzám, és megkérdezte, hogy nem tudnék-e segíteni rajta. Visszatérő homloküreg-gyulladásban szenvedett, és többször felkeresett egy specialistát. Az orra felől megnyitották és így tovább. És azt mondta, nem bírja tovább, úgy érzi, túlságosan fizikailag értelmezik, és nem tudja tovább csinálni, vajon nem tudnék-e máshogy segíteni rajta. Mindenki találkozik ezzel a beállítottsággal, amit a páciens olyan finoman érzett, ami csak a felszínen akar tapogatózni és keresgélni, amivel semmire sem lehet jutni. Ez olyan beállítottság, amit csak cinizmusnak nevezhetünk. Ami ebből adódik, az is csak olyasmi, ami csupán a felszínen maradhat, és nem vezet a valósághoz, és így gyakran kérdeztem magamtól: tényleg jó, vagy egyáltalán szükséges, hogy ennyire elfogadjuk ezeket a módszereket, ahogy ezeket tanítják, ahogy a tanulmányok során el kell végeznünk, amelyek a nőgyógyászati vizsgálatoknál csak szörnyűségekké fokozódnak, és semmilyen arányban sem állnak azzal, amit hoznak. Szükség van-e arra, hogy mindezeket a módszereket végigcsináljuk? Az az érzésem, mintha azzal, hogy mindezt végigcsináljuk, elnyomnánk az emberben meglevő gyógyító ösztönöket. Szeretném elmesélni, amit egy idős kollégám mondott. Nem egy orvosról beszélt, hanem egy népi gyógyászról a bajor hegyekben. Nagy könnyedséggel végzett mindenféle ortopédiai dolgot, így híres lett. A művészete egy müncheni ortopédus tudomására jutott, aki felkereste, és mondta neki, hogy egyszer menjen el hozzá a klinikára. Ez az ember megnézte a klinikai berendezéseket, a professzor azt mondta, mutassa meg neki, hogyan csinálja. A népi gyógyász körülnézett, és attól kezdve nem tudott gyógyítani. – Használjuk-e azokat a módszereket, tudományos módszereket, amelyeket a tudományos orvoslástól kapunk, vagy lehetőleg ne használjuk?

Erről az oldalról nézve rendkívül fontos a kérdés. Igaza van, és nem is akarok X kisasszony személyes tulajdonságairól beszélni, hanem csak a mai tanulmányokból szükségszerűen következő érzületet szeretném leírni. A természetnek megfelelő orvosi tanulmányokból egyáltalán nem arra jutnánk, hogy az embert a kóros állapotai szerint akarjuk ismerni, vagy, hogy a gyógyító folyamatokról anélkül akarunk tudni, hogy meglenne az akarat a gyógyításra. A természetnek megfelelő tanulmányokból egyáltalán nem ez derülne ki, ezt csak a mai orvosi tanulmányok beállítottsága eredményezi. El kell mondani egyfelől, hogy amit az orvostanhallgatónak a szemeszterek alatt tanulnia kell, annak legnagyobb részt semmi köze a gyógyításhoz, ezért alapjában véve csak lehetetlen dolgokkal terheli az emberi lelket. Látják, a mai orvosi tanulmányok körülbelül olyanok, mintha mondjuk, egy szobrászt arra akarnának rávenni, hogy mindenekelőtt elsőként a márvány és a fa természettudományos tulajdonságait ismerje meg. Tulajdonképpen semmi köze hozzá. Ennek és sok mindennek, ami a tankönyvekben áll vagy amit a klinikán tesznek, semmi köze az orvostudományhoz. Abban a pillanatban, hogy a fizikai jellemzésről, amit a hölgy érzett, amikor úgy találta, hogy túlságosan fizikailag értelmezik, abban a pillanatban, amikor áttérnek az étertestre, az orvosi könyvekben található legtöbb dolog elveszti a jelentőségét. Mert abban a pillanatban, hogy áttérnek az étertestre, egészen másképp viszonyulnak a szervekhez. Abban a pillanatban, hogy a fizikai testről áttérnek az étertestre, az intellektuális megismeréssel egyedül nem jutnak tovább. Sokkal többet tanulnak, ha némi szobrászkodást tanulnak, ha megtanulják a fogásokat, a térérzékelést, amire a szobrásznak van szüksége. Az asztráltest megismeréséhez sokkal többet tanulnak, ha tudják alkalmazni a zeneiséget. Borzasztó sokat tanulnak az emberi szervezet formájáról, arról, hogyan alakul ki ez a forma az asztráltestből. Amikor az ember működni kezd, tulajdonképpen úgy épül fel, mint a zenei skála. Az egyik irányban itt, hátul kezdődik a prím, átmegy a szekundba, az alkarban átmegy tercbe; ahol két terc van, ott az embernek is két csontja van, és így egészen más dolgokra jutnak, mint azok, amelyeket ma alkalmaznak az ember valódi megismerésére, és a leendő orvosnak egészen más tanmenetre lenne szüksége, mint a mai. A mai tanmenet úgy keletkezett, ahogy az X kisasszonynál kiderült, hogy a terápia nihilizmusba jutott. Nem csak a bécsi orvosi iskolából, hanem mindenhol belekerült valami nihilisztikus. És azt kell mondjam, hogy legalább a tudományos szakokat képviselő orvosok, professzorok és docensek között voltak komoly emberek, akik a rövidlátásuk miatt tudományosak. Legalább bizonyos komolyság volt jelen. De ha a gyógyszertan előadóit nézzük, eltűnik a komolyság. A docens maga sem hisz már abban, amit előad. Ahol a komolyságnak kellene kezdődnie a tanulmányokban, ahol a terápia kezdődik, ott megszűnik a komolyság. Honnan kellene érkeznie a gyógyítani akarásnak? Az orvos tanulmányaiból, amiről azt kell mondani, hogy az orvosi tanulmányok tulajdonképpen ahhoz hasonlóan következnek egymásra, mint ahogy a karácsonyi tanfolyam kapcsán vázoltam. És ez természetesen valami egészen más, mint amit ma művelnek, ami nem vezet a gyógyszerelés művészetéhez. A gyakorló orvosnak akkor kell jó néhány dolgot gyakran fáradságosan elsajátítania, amikor kikerült az egyetemről. Ez néha nem túl könnyű, mert a dolgok nem csak haszontalanok a számára, hanem gyakran károsak is. Nem láthatja a tulajdonképpeni kóros folyamatot, mert minden lehetséges dologgal tele van a feje, az emlékezete, és nem képes látni a tulajdonképpeni kóros folyamatot. Ez az egyik oldal.

Ám látják, a másik oldal azonban a következő: itt vannak Önök, egy csoport fiatal orvos. Nem csak szellemileg akarnak igazi orvossá válni, amit természetesen úgy lehetne elérni, hogy azt mondanánk: Hagyjátok az egész orvostanhallgatóságot, ma nem találtok olyan orvosi kart, ahol orvoslást tudtok tanulni. Gyertek ide, és tanuljátok meg, amit kell. – Ezt lehetne egészen radikálisan mondani. De mit tenne az ifjú orvos? A világ visz- szaküldené Önöket, mert nem ismerné el orvosnak. Nem marad más hátra, mint hogy a fiatal orvos végigcsinálja az egészet, hogy aztán meggyógyítsa az, ami a Goetheanumban az orvoslásról elsajátítható. De el kell jutniuk oda, hogy még ha ellenérzéssel is, elvégezzék a rendszeres, megfelelő tanulmányokat; másképp nem megy. Erre szükség van. Ez a másik oldal. Ha azután elég sokan vannak, akik megismerték a tanulmányokat, és arról, amit megismertek, tudják, hogy milyennek nem kellene lennie – a magnetizőrök, a laikus orvosok ugye szintén szidják az egyetemeket, de ez nem ér semmit -, az élményeik alapján jutnak a megismeréshez, és ők lesznek az igazi úttörők, hogy egy tisztességes orvosi tanulmány lehessen a világban. Erre kell Önöknek törekedniük, lehetőleg egy általános, nyilvános ítéletet kiváltani arról, ami jelenleg van.

Látják, alapjában véve ez a helyzet: ugye tudják, nem csupán Önök mondják azt, amit elmondtak. Sok orvos van, aki hasonlóan beszél, de éppen azoknak van szükségük még arra, amit itt kaphatnak, akik így beszélnek. Miért? Ha valaki értelmes ember és orvossá lesz, végigjárva az egyetemi tanulmányokat, akkor természetesen bírálhatja a mai orvostudományt. Kijárta és tudja, mire nem tett szert. De ez csak akkor hatásos, ha van mit kínálni helyette. Csak akkor válik hatásossá a dolog. Ez természetesen a másik oldal. Ezért ne úgy fogják fel azt, amit itt elmondok, mintha bármelyik ifjú orvost vissza akarnám tartani attól, hogy befejezze a tanulmányait. Bármennyire rossz is, ma még le kell nyelni a savanyú almát. Csak akkor jelentkezik lassú javulás, ha annak alapján beszélünk, aminek nem kellene lennie.

Látják, még elég sok tennivaló van ebben a vonatkozásban. Azt hiszem, egyszer már elmondtam: egyszer felkértek, hogy Zürichben orvosok egy csoportjának beszéljek az orvoslásról, és oda eljött egy nőgyógyász professzor is. Nos, láttam rajta, hogy azzal a belső véleménnyel érkezett: Na, hallgassuk meg ezt a zöldséget, hogy legalább szidhassuk, és elmondhassuk, hogy ott voltunk. Tényleg egészen vidáman, tréfás hangulatban jött el, hogy meghallgassa ezt a zöldséget. Aztán egyre furcsább lett, és furcsán figyelt. Nagyon kellemetlen volt, hogy ez nem is zöldség, hanem olyasmi volt, amiről nem mondhatni, hogy tiszta bolondság. Ez nagyon tetszett nekem. Megszólítottam: Professzor úr, különös benyomása volt, ugye. – Azt válaszolta: Nos, erről nem lehet beszélni, ez egészen más álláspont. – Az egy előrelépés, ha eljutunk addig, hogy az emberek egyáltalán azt gondolják: ez egy másik álláspont. Mi volt még az orvostudomány mellett, ami toronymagasan kiemelkedik abból, amit a laikus orvoslás elért? Tudom, hogy a laikusok fontos előrelépést tettek; de ez nem számít. A gőzgép vezérlését egy kisfiú találta fel, mert unatkozott. Attól, hogy ezt feltalálta, nem mondhatjuk róla, hogy gépgyártó lett volna. Annak, ami ma van, és ami főleg a tudományos orvoslást támadja, annak valójában nincs joga az orvoslást támadni, és olyasmiről beszélni, amit nem ismer. Először még el kell érni azt, hogy az antropozófiát az orvostudományban ne keverjék össze azzal, ami egyébként megvan. Már azzal is nagyon fontos előrelépést tennénk, ha eljutnánk oda, hogy komolyan veszik az ügyet azáltal, hogy az ezt képviselő emberek megmutatják, hogy komolyan veszik.

Ifjú barátaim, szeretném különösen a lelketekre kötni, hogy mindaz az ezotéria, amit befogadtok, abban csúcsosodjon ki, hogy a világban is tudjatok munkálkodni, hogy tényleg szakszerű gyógyítási akarat keletkezzen. Szó sem lehet arról, hogy valaki önzően bezárkózzon a szívbéli elefántcsonttornyába, hanem küzdeni kell az orvostudomány előrejutásáért, ahogy a pedagógusok küzdenek a pedagógia előrejutásáért.

Nem tudom részleteiben elmagyarázni, hogy a legtöbb dolog a mai orvosi tanulmányokban mennyire szükségtelen az egészséges és a beteg ember kölcsönös viszonyának megértéséhez, de ha elfogadják azt, amit a különböző tanfolyamok és ciklusok során nyújtottam, akkor majd rájönnek. Olyan ez, mintha a gyerek megszületésekor az ember azelőtt a kérdés előtt állna, hogyan kell táplálni, és azt kérdezné: Lehetséges-e a gyereket azelőtt táplálni, mielőtt megtanítjuk az élelmiszerek szemléletére? – Sok mindennel így van ez. Nem fizikailag, hanem szellemileg értem, hogy van intuíciójuk a folyamat felfogására. Ahelyett, hogy a szokásos értelemben vett diagnózisból indulnánk ki, néha a diagnózisnál is sokkal inkább arra van szükség, hogy visszamenjünk a legelső okhoz, ami a páciensnél valahol egy bizonyos időben nagyon messze a múltban lehet. Ma ugye, azt tanítják, arra vannak módszerek, hogyan kell a beteg vagy az egészséges szervezet állapotát felismerni abban a pillanatban, amikor a páciens eljön. De nincs meg az a gondolkodásmód, amivel rájönnénk, és azt mondhatnánk a páciensnek: Ötven éve ezt és ezt élted át, ez a megbetegedés legelső oka – ebben arra hagyatkozunk, amit a páciens mond, az kétségbe vonható. Éppen a legelső ok a kívülről érkező külső ok. Egy krisztiániai orvos megmutatott nekem egy hatvanéves embert. Mindenféle kiütése volt, amit könnyen lehetett diagnosztizálni. De semmi sem használt, amit alkalmaztak. Az orvos elhozta hozzám – a több százból egy példát említek -, és világos volt, hogy ha be akarunk avatkozni, mindenekelőtt azt kell tudni, honnan indul a történet. Nem volt nagyon nehéz. Nagyon hamar rájöttem, hogy ez az ember harminc vagy harmincöt évvel azelőtt egy erős mérgezési folyamaton esett át. Ez benne volt. Azt mondtam neki, emlékezzen vissza, mit csinált harmincöt éve. Azt felelte: Ezt még senki sem kérdezte tőlem! Az iskolában voltam. Az osztálytermünk mellett volt egy vegyi laboratórium, ott láttam egy folyadékkal teli üveget. Szomjas voltam, és ittam belőle. Akkor borzasztó mérgezést kaptam, mert sósav volt. – Ezt nagyon fontos tudni. Ez kiemel a pillanatnyi létből. Így némelykor fontos, mondjuk valamilyen hisztérikus idegállapotnál tudni, hogy az érintett személy átélte-e a majdnem vízbe- fúlás sokkját. Nagyon is bele kell menni ezekbe a dolgokba. Ám természetesen belemegyünk ezekbe, ha együtt érzünk azzal az emberrel, akit meg akarunk gyógyítani. Minden orvoslásnak az ember iránti együttérzésből kell kiindulnia. Ha nincs meg ez az együttérzés, akkor megfeledkezünk a legfontosabb dolgokról. Ez az, amit ebben az irányban vizsgálni kell.

Mi a tervük, mindnyájan eljönnek holnap is? Akkor holnap folytatjuk e szemléletmóddal. Anélkül, hogy most el lehetne magyarázni – de holnap majd előrebocsátok egy magyarázatot -, szeretnék további szemlélésre megadni néhány sort, amelyek a tegnap itt javasoltak szerint egyfajta központi meditációvá válhatnak. Ha egyre jobban ráirányítják a figyelmüket, akkor rá fognak jönni arra, mi az, ami a kozmoszból, a Föld környezetéből, a földi erőkből beépült az emberbe. Ha a szem alakjánál azt kérdezik: Hogyan alakult ki ez a kozmoszból? – a tüdőnél: Hogyan alakult ki ez a környezet erőiből, abból, ami planetárisan mozog a levegő és a víz elemeiben is? – hogyan keletkeztek az ember anyagcsere-szervei33 a Földdel összefüggésben? – Ha állandóan, mindenütt felteszik ezeket a kérdéseket, és a következő útmutatás szerint meditálnak, akkor megtanulnak belelátni az emberbe.

Lásd, mi kozmikusán illeszkedik:
Érzed az ember kialakítását.

ezt a Holddal összefüggésben –

Lásd, hogyan mozgat a levegő:

például a légzésben vagy a vérkeringésben –

Átéled az ember áthatását a lélekkel.

ezt a Nappal összefüggésben –

Lásd a földi változásokat:

különösen azt, ami a halált is hozza az embernek –

Felfogod az ember áthatását a szellemmel.

ezt a Szaturnusszal összefüggésben.

Lásd, mi kozmikusan illeszkedik:
Érzed az ember kialakítását.
Lásd, hogyan mozgat a levegő:
Átéled az ember áthatását a lélekkel.
Lásd a földi változásokat:
Felfogod az ember áthatását a szellemmel.   

 

– Dornach, 1924. április 23.

[Bevezetés a második előadásban adott meditációba: a forma kialakulása, az ember kialakulása kozmikus erőkből – a Hold. Az ember áthatása lélekkel: kozmikus Nap-hatás a környezetünkben. Az embert a Szaturnusz leépítő erői hatják át szellemmel. A fémek kozmikus erejének természete. A kozmoszból besugárzó morális erő. A szellemi valóságot újra meg újra meditatívan kell átélni. A századforduló körül született, szellemet kereső lelkek karmikus viszonyairól.]

Nos, kedves barátaim, szeretnék néhány szót előrebocsátani arról a versszakról, amit tegnap az óra végén felírtam a táblára. A következő szavakkal kezdődik:

Lásd, mi kozmikusan illeszkedik:  
Érzed az ember kialakítását

és arra utalok ezzel kapcsolatban, hogy a Hold jelét tettem mellé. Nos, ha az embert átfogóan meg akarjuk érteni, mégpedig azért akarjuk megérteni, hogy gyógykezelhessük, akkor valójában nagyon is tisztában kell lennünk azzal, hogy ne csak arra tekintsünk, ami az embert a Földdel összekapcsolja. Mert ez, ahogy az első órán látták, az ember valódi fejlődése szempontjából tulajdonképpen csak a legelső gyermekévek alatt, a fogváltásig számít. Utána már nem. Ezután azokat az erőket kell figyelembe venni, amelyek az embert tulajdonképpen szervezik, elszervezik a Földtől. Ehhez az éterteste van, és az étertest jelentősen különbözik a fizikai testtől. A fizikai test nehéz, az étertest nem nehéz. A fizikai test a Föld felé törekszik, az étertest minden irányba szét, a világűr távolába. Már akkor kimerítően vizsgálják a kozmoszt, ha az ember fizikai testét és étertestét szemlélik. A fizikai test bensőséges kapcsolatban van a Földdel, az étertest bensőséges kapcsolatban van mindazzal, ami a Föld körül érzékelhető tartományban van. Így minden, a fizikai testre ható erő olyan erőként fogható fel, ami az embert a Földhöz vonzza, és mindazok az erők, amelyek az étertestre hatnak, olyanok, amelyek az embert a Földtől elvonzzák. Ezek jelen vannak és hatnak az emberben, ezért az embert nem lehet úgy szemlélni, hogy azt mondjuk, felvesz valamilyen anyagot, ami először kívül volt, aztán meg belül van. Ez nem így van. Azzal, hogy az emberben hatnak ezek a centrifugális erők, azonnal besorolják a kozmosz egész birodalmába, az egész látható világegyetembe.

Aztán, ha az ember asztrális részéhez közelítenek, el kell képzelniük, hogy az tulajdonképpen a térnélküliségből származik; csak felveszi a térbeli hatás alakját.

És ha az énhez jutnak, akkor azt már egyáltalán nem lehet felvázolni. Ez se nem fentről, se nem lentről hat; egyáltalán nem olyan értelemben hat, hogy egy rajzot lehetne róla készíteni, csak az idő folyásán át, az idő folytonosságán át hat. Ami az ember én-szervezetéből indul ki, azt nem lehet kifejezni, hanem azzal kell tisztában lenni, hogy minden ponton valós; de nem hat sem besugárzón, sem kisugárzón, tisztán minőségileg hat.

Ha kitekintenek az éter világaiba, azt mondhatjuk: olyan ez, mintha az étertestünkkel mindig belevesznénk az éter világaiba; az asztrális mindig felénk sugároz, ami szintén nem térbeli, de úgy hat, mintha a világmindenség egészéből érkezne hozzánk. Nos látják, tegyük fel, a táplálkozással, mondjuk a növényi fehérjével van dolguk. A növényi fehérje először is nehéz, másodszor fehérjeként benne van a kozmosz felé való törekvés is. Ha növényi fehérjét visznek az emberi szervezetbe, akkor ezzel a növényi fehérjével a két másik erő is érkezik, azok az erők, amelyek minden oldalról hatnak, és azok az erők, amelyek az én-szervezet erőiként tulajdonképpen térnélkülien hatnak erre a fehérjére. Nos tegyük fel, mindaz ami így hathatna az emberre, bármilyen groteszkül is hangzik, csak kerekké, gömbölyűvé alakítaná a testét. Ezen – Földből kisugárzó és újra besugárzó – erők együttes hatásából létrejövő formát tulajdonképpen a madártojásban láthatják; ebben a formában látják ezeket az erőket megformálódva. Miből adódik, hogy a tojásból nem csak a tojásalak jön ki, hanem egy meghatározottan konfigurált alak? Tehát látják, ha csak az létezne, amit most felrajzoltam (rajzol), akkor a tojásképződés soha nem jutna tovább a tojásképződés befejeződésénél. A madár kész lenne, amikor megvan a tojás. A dolog azonban úgy áll, hogy a madár egészen meghatározott elrendezésű lény, és – amit most elmagyarázok a madárról, az az emberre is érvényes – azáltal lesz ilyen, hogy a Föld körül kering a Hold. A Hold körbe kering. Nos, ha csak a Hold keringene körbe, akkor még mindig nem keletkezne madár, hanem az történne, hogy a tojáshéj lágy lenne ugyan, leesne, mégis gömbölyű lény keletkezne, egy gömbölyű, lényegében fehérjéből álló lény keletkezne. De nem úgy van, hogy csakis és egyedül a Hold kering a Föld körül, hanem a térben a legkülönfélébb alakú csillagképek vannak, és a Hold mindig elhalad ezek előtt, ezzel módosítja az ezekből a csillagképekből érkező erőt. Gondoljanak arra, hogy a Hold elhalad a Fiastyúk előtt. A tojás úgy van kitéve a Fiastyúk besugárzásának eredőjeként létrejövő erőknek, hogy a Fiastyúknak ezt a besugárzását a Hold részben takarja, azaz módosítja. A Fiastyúkból tehát olyan erő áramlik be, amit a Hold módosít, ami létezik, aminek hatása van, és ha sematikusan ábrázolom, a tojásképződményből az egyik oldalon ebből képződik a madár feje. Tehát azt mondhatjuk, a madár fejképződése abból származik, hogy a kozmosz beleformálja a Hold, a bolygó és az állócsillagok együttműködésével, amelyek csak a Fiastyúkon belüli különleges elrendezésükkel hatnak. Nos, a Hold tovább halad, és mondjuk, a korábbi alakjával oppozícióban a Mérleggel szemben áll, akkor pedig a Mérleg erőit módosítja a Hold állása. Az erők között van egy másik összefüggés is, és a Hold ezen kívül időközben, mikor itt a Fiastyúk előtt telihold volt, itt a Mérlegnél újhold lett. A Mérleg csillagképpel összefüggésben a Hold másképpen hat, mint amikor a Fiastyúk felől hat, és a tojásra az a hatása, hogy a farok képződik. A többi dolog a kettő között van. Így, ha tanulmányozni akarják a madár alakját, azt kell tanulmányozniuk, hogyan halad el a Hold az előtt, ami kozmikusan el van osztva mindenütt a világűrben. Mit mondhat az ember vagy egyáltalán egy élőlény kialakulásáról az, aki megreked a csupán földi viszonyoknál? – Csak azt mondhatja: Igen, bizony a sasnak egy bizonyos alakja van, a keselyűnek egy bizonyos alakja van, a kengurunak egy bizonyos alakja van és így tovább. Miért ilyen az alakjuk? Ha megragadnak a földi dolgoknál, ahogy a tudomány teszi, valóban csak egyetlen választ találnak: az állat az elődeitől örökölte az alakját. Ezen gondolkodás keretében nincs más válasz: az állat az elődeitől örökölte az alakját. Egészen e séma szerint: a szegénység eredete a szegénység. De ezzel semmi sincs megmagyarázva. Mindig felfelé kell törekedniük. Az elődök megint az őseiktől kapták, és végül oda jutnak, amiből kiindultak. Ha meg akarjuk érteni a formálódásukat, a kozmikus erőkhöz, a csillagok konstellációjához kell eljutni.

Nos, amit elmondtam Önöknek, az még mindig nem minden. Ha csak így lenne, nagyon jól kialakított, csodálatosan szép lények keletkeznének, de tulajdonképpen mind medúzák lennének, ami az ember is volt az elmúlt földi korszakokban. Az atlantiszi időkben egyfajta medúza volt. Ez onnan ered, hogy csak azt tudta befogadni, ami anyagként, szubsztanciaként plasztikus-folyékony állapotban volt, amiből ki tudta kialakítani a fizikai testét. Hogy a káliumot, nátriumot és a többi anyagot beillesztette magába, az abból ered, hogy nem csak a Hold kering a Mérleg, a Kos, a Bika előtt, hanem bolygórendszerünk többi bolygója is előttük kering, és ezek belénk illesztik azt, amitől például valóban emberi alakot kapunk. A Holdba tehát például – leírtam a madarakat – egyidejűleg betagozódott az ember számára a fejképződésnél az is – csak a Holdat, a Napot és a Szaturnuszt rajzoltam le -, ami még a Merkúr konstellációjából indul ki a bolygók felé, és a Vénusz konstellációiból a bolygók felé. Ha ezek mind nem hatnának együtt a Hold konstellációival, akkor mindnyájan vízfejűnek születnénk. A szerves fémesség azzal testül belénk, hogy a Hold konstellációjával együtt hat a Merkúr és a Vénusz konstellációja. És ha másrészt a Hold konstellációjával nem hatnának együtt azok a bolygók, amelyek inkább a Szaturnusz felé irányulnak, és a Szaturnusz maga nem hatna együtt a Jupiterrel és a Marssal, akkor borzasztóan angolkórosak lennénk, nemcsak hogy ó-lábunk lenne, de olyan lábunk lenne, ami rugalmasan hajlana, a karunk medúzaalakú képződmény lenne. A Nap eredményezi e két oldal közötti ritmikus kiegyenlítődést.

A versszak két első sora tehát arra kell vezesse Önöket, hogy ráébredjenek, tulajdonképpen hogyan is alakul ki az ember a kozmoszból. És amíg az orvostudományunkba nem kerül bele az asztronómia, de abban az értelemben, ahogy most elmagyaráztam, addig nem jutunk előrébb. A legtöbb dolog, amit kimondanak, tulajdonképpen nem jelent semmi különöset. Zsonglőrködnek velük ugyebár, amikor az emberben megjelenő dolgokat vagy a külső földi viszonyoknak, vagy az öröklésnek tulajdonítják. De ha részleteiben megnézik, semmi se jön ki belőle, mert elfelejtik, hogy az ember kialakulását abból kell levezetni, ami a csillagos égbolt, de minőségileg tekintve, a belső lénye szerinti megismeréséből adódik. Az ember ezen alakításánál a Hold a legfontosabb. Mindenütt együtt kell hatnia, a többiek módosítják a hatását. Az ember alakításánál a Hold a legfontosabb.

A második rész így szól:

Lásd, hogyan mozgat a levegő:
Átéled az ember áthatását a lélekkel.  

Látják, minden, ami az emberi étertestben hat, formálja az embert. De az ember még a mai alakjában is csak élő automata lenne, ha csak az hatna, amit eddig elmondtam. De nem csupán ez hat rá, hanem a környezet is, az hat, ami sző és él a körülöttünk levő levegő elemében. És a levegő elemében benne sző az éter is, a világmindenség asztralitása is. És ahogyan az alakunkat, a külső, térbeli formánkat a Hold és vele együtt az ég hatására nyerjük el, úgy ebbe az alakba felvesszük a belső átlelkesülést azáltal, hogy a Nap ugyanúgy együtt hat az éggel, mint a kialakításnál a Hold. Így tehát azt mondhatjuk: ha a Nap úgy befolyásolja a kozmikus erőket, hogy az Oroszlán előtt áll, akkor – nagyon ügyeljenek arra, hogy most nem a saját erőkről van szó – elsősorban a légkörben hat arra, ami a légzésünkön keresztül, a vérkeringésünkön keresztül hat ránk, ami folyamatosan változik. Azáltal, hogy a Nap továbbhalad, megváltozik a levegő. Ez, a környezetben megnyilvánuló hatás átlelkesültség- gé bensőségesíti az alakot, és valóban azt mondhatjuk, hogy a Nap kozmoszbeli konstellációi hatnak a Föld környezetében levő levegőszerűre, és ez hozza meg nekünk az átlelkesülést. Ez tehát a második.

A harmadik így szól:

Lásd a földi változásokat:
Felfogod az ember áthatását a szellemmel.   

Ez alatt a változás alatt azt értjük, hogy az ember fizikai teste lassanként lesüllyed a tetembe. „Lásd, mi földileg változik, felfogod az ember átszellemülését.” De ezt a Szaturnusz okozza. Miért? Nos, látják, a Szaturnusz erői nem csak ott fent vannak, ahol a Szaturnusz áll. A térbeli viszonyok szerint a Szaturnusz messze van a Földtől, és tulajdonképpen nem túl sok külső hatása van. A külső hatása az emberre nem sok; a más csillagokkal való együttállása sem nagyon hat az emberre. De olyan erői vannak, amelyek borzasztó erősen beszívódnak a Földbe. A Szaturnusz erői borzasztó erősen beszívódnak a Földbe, és ha kifelé tekintünk, tulajdonképpen nem sok szaturnuszi erőt látunk. Ha azonban magára a Földre tekintünk, arra, ami a Föld belsejével szemben a felszínen van, akkor azt olyannak találjuk, mintha mondhatnám, egy csigát látnánk a talajon haladni. Itt van először is a csiga, elvonul, vándorol, utána kell nézzenek, de hátrahagyja a nyálát. Az ott van, az egész útját nyomon követhetik. Így van ez a Szaturnusszal. Körbevándorol, de mindenütt otthagyja a nyomát, ahol a Földre sugárzott. Ezek nagyon-nagyon egyértelmű nyomok. Ha a Föld fejlődésének korábbi időszakaiban ezek a nyomok nem maradtak volna meg Földben lakozó erőkként, akkor a Föld egész területén nem lenne ólom. Az ólom az ős-szubsztanciából, a Földben magában ható, a Földbe beszívódott Szaturnusz-erőkből keletkezik. Az ólomerők a régi időkben keletkeztek a Földben, amikor még más viszonyok uralkodtak. A Szaturnusz erői nagyon is tovább hatnak az emberben, és egészen más a hatásuk, mint a két másik erőé. Látják, ha nem lennének meg ezek a Szaturnusz-erők, az embernek nem lenne szelleme, csak olyan lény lenne, amelynek teste és lelke van. Ehhez tarthatják magukat, kedves barátaim. A világmindenségben valóban semmi sincs ok nélkül. Tegyék fel a kérdést: tulajdonképpen melyik korszakban is volt alkalma a Szaturnusznak, hogy a Földet minden oldalról átitassa lényének erejével? Harminc év alatt tette ezt, amennyi idő alatt a Napot, és ezzel a Földet körülkeringi. Ez a harminc év ugyanaz a harminc év, amennyi az ember megszületésétől addig az időpontig telik el, amikor életének bizonyos fejlődése lezárul. Ha az ember harminc évet élt a Földön, akkor éppen azon a ponton van – természetesen ez nem mindig esik éppen egybe a Szaturnusz felől az égből meghúzott vonallal -, amikor a Földön áll, amikor a Szaturnusz átitatta a Földet; amikor az ember harminc éves lesz, másodszorra itatja át ezt a helyet. És így függ össze a Szaturnusznak a Földre gyakorolt hatása az emberrel, és ez az, aminek hatása végül is, hogy olyan testünk van, ami leépül, ahogy azt mindig megtapasztaljuk. Az emberi szervezetben nem csak építő erők vannak, mert akkor eszméletlenek lennénk; a vitalitásunknak bizonyos módon csökkennie kell. Mindig meg kell lenniük a leépítő erőknek. A szervezetünk nem csak fejlődik, hanem vissza is fejlődik, és ebben a visszafejlődésben van helye a szellemi fejlődésnek, oda jut be. A szellemi fejlődés nem a vitalitásból ered, hanem amikor az visszafejlődik, akkor kerülhet be a szellemi fejlődés, képletesen szólva az üresen hagyott helyre. Ez azokból az erőkből ered, amelyek azáltal keletkeznek a Földben, hogy a Szaturnusz erői átitatták. Ezért kellet a harmadik spruchhoz a Szaturnusz jelét rajzolnom.

Nos, emberként azonban harmincévesen éppen ezek miatt a Szaturnusz-erők miatt öreg anyókák és öreg apókák lennénk. Harmincévesen mankóval kezdenénk járni. Ugye, Fichte egyszer úgy gondolta, hogy az embert csak a harmincadik életévéig ismerje el. Azt a kijelentést tette, hogy minden harmincévest agyon kéne ütni, mert már semmire sem jók a világ számára, csak gyenge korcsokká válnak. Elkerülhetetlenül bekövetkezne, amire Fichte gondolt, ha a Földben csak a Szaturnusz bontakoztathatná ki az erőit. Azonban a Szaturnusz-erőket is módosítják a Jupiter és a Mars erői. Ezek okozzák, hogy harmincéves korunkig nem annyira erősen épülünk le, hanem olyan mértékben, hogy valami túlmegy ezen, és valójában a Marsnak és a Jupiternek köszönhetjük, hogy harmincévesen nem vagyunk vének. Aki meg akarja érteni, hogy az ember negyvenöt évesen még ember lehet, annak ki kell tekintenie a kozmikus világmindenségbe. És így a Hold, a Nap, a Szaturnusz a hozzánk legközelebbi égitestek és a tőlünk a legtávolabb állók a bolygórendszerben. A mai felépítése szervetlen, mert fel a Jupiterig egy korábbi egységből származik, míg az Uránusz és a Neptunusz iderepült, és csak csatlakozott. Azt mondhatjuk erről, hogy a régiek nem fedezték fel az Uránuszt és a Neptunuszt, ezért a Szaturnuszt tartották a legkülső bolygónak. Még mindig jogos csak a Szaturnuszig felemelkedni. Az asztrológusok még tudatában vannak, hogy az Uránuszt és a Neptunuszt tulajdonképpen csak olyan emberi tulajdonságoknál használják, amelyek túlmennek a személyes tulajdonságokon, amikor az ember zseniálissá válik, vagy a személyesen túlra törekszik, amikor olyasmivel van dolgunk, aminek már nincs köze a személyes fejlődéséhez. Minden asztrológiai megközelítés így készül. Ezek csak akkor jönnek számításba, ha az ember zseniálissá válik, vagy az emberin túlra törekszik, mondjuk, ha a szervezete kitágul, vagy túl erősen szétesik. Ezek azok a bolygók, amelyek világjáróként viselkedtek, és később fogta be őket a Földünkhöz tartozó bolygórendszer. A hozzánk legközelebb álló égitest, a tőlünk legtávolabb álló égitest szabályozzák, hogy mi legyen az emberben: A Hold az alakot, a Szaturnusz a Földből az alak nélküli szellemit azáltal, hogy leépíti az alakot, befelé mindig feloldja, a Nap pedig a kettő közötti ritmust adja meg. Ezzel megkapták azt, amit tulajdonképpen tudniuk kell. Az ősrégi tapasztalatokból lehetett tudni, hogy ezek a harmadik résznek megfelelő erők: „Lásd, mi földileg változik, felfogod az ember átszellemülését.”, hogy ez ugyanaz az erőkomplexum, ami egykor az ólomképződésben fejeződött ki.

Így azt mondhatjuk: ami fizikai szervezetként széthasít minket, hogy a szellemnek legyen helye, annak az ólomban is jelentkeznie kell: ezek széthasító, lebontó erők, amelyek az ólmot is létrehozták. Vigyünk be ólmot az emberi szervezetbe, és hasadások keletkeznek. Ha szükség van a hasadásra, mert az ember túl kevéssé bont le, akkor valamilyen formában ólmot kell adnunk34. Ha a dolog fordítva van, hogy az ember nem tud úgy megformálódni, hogy bizonyos fokig szivacsos legyen, akkor az ősi tapasztalatnak kell érvényesülnie: a Holdból ősi időkben besugárzó erőnek kell hatnia, ahol csupán ásványi képződményekről volt szó, ami az ezüstszubsztancia, azaz ilyenkor a Hold erőkomplexuma hatásos. Így az ezüsterők azok, amelyek szivacsossá teszik a képződő alakot. Az ezüstszubsztancia támogatni tudja a Hold-erőt. Az egész bolygórendszer összefügg azokkal a szerekkel, amelyek kiváltképp számba jönnek gyógyszerként: Szaturnusz = ólom, Jupiter = ón, Mars = vas, Nap = arany, Vénusz = réz, Merkúr = higany és a Hold az ezüsttel. Ezeket a konkordanciákat[1] hihetetlenül felületesen kezelik, pedig az ősi misztériumok legprecízebb vizsgálatain alapulnak. Akkoriban a dolgokat tényleg sokkal jobban és konkrétabban próbálták ki. Mert ezek a megállapítások olyasmin alapulnak, amit nagyon jól kipróbáltak: egészen pontosan kipróbálták, milyen a Szaturnusz konstellációja, amikor valamely embernél beáll egész szervezetének önállótlan állapota, úgy hogy a széthasító erők túl kevéssé hatnak; a vitalitás, az összefüggés erői túl erősekké válnak, így szervi alkatában kábulttá válik; nem feltétlenül az érzékszervrendszere lesz kába. Azt látták nála, hogy ez a Szaturnusz különleges konstellációja után lép fel nála, a Szaturnusz tehát korábban erősen hatott az emberre. Ha azt látták, hogy az ember akkor került ilyen állapotba, amikor a Szaturnusz lement, amikor nem tudta kifejteni teljes erejét, akkor gyógyszerként ólmot alkalmaztak. Az utalások, melyeket ma még a dilettáns könyvekben erről megtalálhatunk, azon okból valóban igazak, mert nem tudták elrontani az embereket, mert nem tudják honnan származnak, különben spekulálni kezdenének róla, és akkor egész biztosan rossz adatokat kapnánk.

Azért maradnak helyesek, mert az emberek elvesztették azt a tudományt, amelyből származnak. A hagyomány útján maradnak fenn. Az emberek a gondolkodással nem tudják elrontani ezt az igazságot. Maga az, ami a Föld felől az emberre hat, valójában szaturnuszi hatás, amelyet a Föld csak megtart, beszív.

Gondolják csak meg, hogy ennek az egésznek milyen nagyszerű következménye van az emberi megismerésre nézve. A mai természettudományos szemlélettel szemlélt emberrel egyáltalán nem kapcsolható össze a morál; a morál valahol ott lebeg, fent az absztraktumban, ezért van az, hogy különösen a protestantizmusban, amely a leginkább elvesztette az összefüggését a szellemmel, a kozmosszal, minden moralitást egyszerűen kiszakítanak a világösszefüggésből. Csak a puszta hit marad. És hogyha a valóságot tekintik, akkor az ember olyan teremtmény, amelyet igencsak a kozmosz lát el és gondoz, és ezzel az asztralitásával egyben a morális erők is beléje sugároznak. Ezáltal lehetséges az emberre úgy gondolni, hogy valóban bensőséges kapcsolatban van a morális világgal. Ha a valódi orvoslást művelik, akkor visszajutnak ahhoz, ami az embert egyáltalán morális lénnyé teszi, olyan emberré, aki a morált valóban szervesen megélni képes, nem pusztán külső parancsként kell betartania.

Ezt akartam elmondani Önöknek, és útravalóként szántam, mert sok mindenben támaszuk lehet. A részletekhez természetesen hozzájuthatnak egészen máshonnan. De azt, hogy ezek a részletek hogyan viselkednek az emberi szervezetben, csak az ilyen magyarázatból tudhatják meg, ami most elhangzott. Tehát valamilyen orvosi vademecumban elolvashatják, hogy az ólomnak ilyen vagy olyan a hatása. De azt, hogy miért, csak akkor fogják tudni, ha itt befogadják ezeket a magyarázatokat. Mindezeknek a fejtegetéseknek az a sajátossága, hogy – mivel a szellemi világból merítem – sokkal kevésbé veszik igénybe a memóriát, mint az, amit az ember fizikailag vesz fel. Amit megtanul az ember – nos, ez már csak így van -, azzal valamennyire kénye-kedve szerint bánik; amit azonban egyébként tapasztal, ami magától vésődik be az emlékezetébe, az az, amit ilyen módon fogadnak be Önök. Ezen valami különöset fognak észrevenni: ha nem élik át meditatívan újra meg újra, nagyon hamar elfelejtik. A szellemi igazságoknak az a sajátossága, hogy nem válhatnak valódi gondolati igazságokká. A saját szervezetükben sem tudják megőrizni azt, amit egy hete ettek meg. A kérődző meg tudja őrizni, de csak rövid ideig. Ami egyébként csak az étertestben van meg emlékezetként, az a kérődzőknél a fizikai testben egy szerves utánzat, csökevény. A szellemi igazságokkal azonban az kell történjen, hogy az embernek újra meg újra át kell élnie őket, és szokássá kell válniuk, nem gondolatszerű- en, képszerűen kell megtartani őket, hanem szokássá kell válniuk. A meditálás értelme, átható értelme, hogy arra apellálunk, ami alapjában véve csak az első gyermekkorban van meg. Az ember akkor sem képszerűen emlékezik, ezért felejti el a kisgyermek, amit eleinte átélt. A szokásjellegű emlékezésben él. Ide kell visszatérnünk, ha fel akarjuk dolgozni magunkban a szellemi igazságokat, különben nagyon gyorsan elfelejtjük.

Mivel megvolt Önökben a vágy, hogy itt befogadják az ezotériát, arra kell építsünk, hogy meditatívan, belsőleg sajátítsák el, különben semmi hasznuk nem lesz a dolgokból. Akkor finom fogékonyságra tesznek majd szert, amely nem ösztönösen, hanem intuitívan vezeti el Önöket oda, hogy valami ahhoz hasonlót érezzenek, ami még elvontan megmaradt az úgynevezett szignatúratanban: azaz meglátni a növényben, a kőben azt, ahogyan hatni tudnak a szervezetben. Azt is elérik, hogy nem csak a fizikai testüket, hanem az étertestüket is tanítják, és hogy a szokásos gondolkodásból a fizikai környezet tartalmának kifinomult érzékelési képességéhez jutnak, és ahhoz a képességhez, hogy a világot olyan ember szemével szemléljék, aki az emberi szervezetből kapja a kérdéseket a beteg tüdőről, a beteg szívről, a válaszokat pedig a környezetből, a gyógyító növényektől, gyógyító ásványoktól és így tovább.

Kérdés: Doktor úr, sokunk számára az a fontos, hogy a helyzetről, amelyben alapjában véve vagyunk, tájékoztató jellegű, lehetőleg áttekintő, összefoglaló ismerethez jussunk. Az ember egészen a bensőjében érzi, hogy az antropozófiai igazságoknál valami radikálisról van szó, és hogy ezek megvalósulásától végtelen sok minden függ. A Karácsonyi ülés után kiküldött körlevélben feltűnt nekem, hogy az ott megadott meditáció általános pedagógiai irányultságú útmutatást tartalmaz. Hogyan valósulhatna meg az, amire olyan mély késztetést érzünk magunkban, és hogyan juthatunk a saját sorsunk és jövőbeli feladataink útmutató megismeréséhez? Érezzük, hogy csak akkor cselekedhetünk helyesen, ha megtanuljuk a karmánkat nagy összefüggésben megismerni, és egyben nagy bátorságra szert tenni ahhoz, hogy ne elkerülni akarjuk, hanem a megfelelő módon megvalósítani.

Nos, abból, amit elmondott, kihallani vélem, milyen irányultságúak az érzései. Csak ki kell egészítenie a kérdést, ha nem jól értettem. A kérdés, amit feltett, mindenesetre olyasmit érint, amit ma tulajdonképpen tudni kellene. Az utóbbi időben ugyebár sok szó esett a fiatal antropozófusok körében a Káli Yuga végéről, a fiatal emberek között többször, mint az idősek között. Ennek az az alapja, hogy a XIX. század végével már megkezdődött az emberiség egy új korszaka. Az emberek egyelőre tovább élnek. Ha van egy golyó, amit a kezükkel tovább tolnak, akkor gurul; de ha elveszik a kezüket, akkor tovább gurul. És egyelőre így gurul tovább az is, amit az emberek a XIX. század végéig átéltek, akkor is, ha az erők már nem állnak mögötte, sőt sokkal rosszabb alakokat ölt, mint a már elmúlt időkben. Emellett azonban, a régi idők folytatódása mellett, a világban titokban már tényleg egy ragyogó kor kezdődik. A világot egy ragyogó korszak világítja be, és az a helyzet, hogy a ragyogó korszak első sugarait az antropozófiának kell felfognia. Nos, látják, bizonyos összefüggésekről most sokkal radikálisabban fogalmazok, mint a Karácsonyi ülés előtt. Ezt a többi előadásomból is észre fogják venni. Akik ma este még itt tudnak maradni, látni fogják, hogy az előadásokban már érintek bizonyos emberi összefüggéseket. Arra azonban nincs módom, hogy e vizsgálódások során éppenséggel olyan dolgokhoz ereszkedjek le, amelyeket elsősorban a szenzációéhség miatt hallanának a legszívesebben. Ezekben a dolgokban, ugye, nagyon szigorú törvények figyelhetők meg, és tudom, hogy természetesen nem csupán a szenzációéhségből kell erednie egy bizonyos késztetésnek, mely jelen lehet, amit ki lehetne elégíteni, ha mindenkinek fel tudnám tárni a korábbi földi életeit. Ilyen messzire nem mehet a dolog. Ezzel szemben meg lehet adni bizonyos szempontokat, amelyek fontosak lehetnek.

Nos, látják, a dolog nagyon is úgy áll, hogy a mai általános emberi életben, ha szabad így kifejezni magam, két fajta ember van. Ez a két emberfajta onnan ered, hogy bizonyos időkben más volt a földi emberiség szellemi fejlődése, mint más korokban, amikor bizonyos fokig hullámszerű mozgás volt. A hullámok azonban nem csak egymás után, hanem egymás mellett is haladtak. Látják, egy bizonyos korban például a kereszténység napnyugati fejlődése felületessé, külsődlegessé vált. Abból, amit a kereszténység nyújtott az embereknek, nem jutottak tartalmakhoz. Erre egy reakció alakult ki a katároknál. Így olyan emberek éltek egymás mellett, akik nagyon is a külsőségekben éltek, és olyanok, akik erősen bensőségessé akartak válni. Valami hasonló történt, amikor Comenius hatására, és már korábban is egészen Magyarországig és Lengyelországig, megalakultak a morva testvériségek. Így a világban mindig együtt éltek olyan emberek, akik a lelkükben erősen törekedtek a szellemiségre, és olyan emberek, akiket egyszerűen a civilizációs karma kényszerített arra, hogy külsődlegessé váljanak. A korábbi karmikus állapotokkal függ össze, hogy az egyik ember az egyik, a másik a másik csoportba kerül. Nos, a mai emberiség számára nagyon fontos kérdés, hogy az ember a korábbi inkarnációjában az egyik vagy a másik, most leírt embercsoporthoz tartozott-e. Tegyük fel tehát, hogy ma születik egy olyan ember, aki egy teljesen külsődlegessé vált keresztény fejlődésben élt: akkor ezen egyiknek egészen más emberi konfigurációja van, mint annak az embernek, aki mondjuk, a cseh-morva testvériséghez tartozott. És miben áll a különbség? – Látják, a Káli Yuga végének lényegét csak akkor találjuk meg, ha belemegyünk a konkrét viszonyokba, különben történelmi kitaláció marad. 1899-ig tart a sötét korszak, utána kezdődik a világos. Ennek nem nagyon vannak tudatában. A konkrét szellemiség részleteibe kell belemenni. Azok az emberek, akik a Káli Yuga vége körül születtek, olyanok, hogy erős szellemi törekvés van bennük – emiatt nem kell szerénytelenné válniuk, és ezt csak az élő megismerésükbe kell befogadniuk -, ezek az emberek a legszélesebb értelemben olyanok, akik tulajdonképpen az eretnekek közül születtek, azok közül, akik bensőségessé akartak válni. A XIX-XX. század fordulója körül olyan emberek kerültek le, akik nem a külsődlegessé váló kereszténység általános áramlatában éltek, hanem a befelé forduló, bensőségessé váló szektákban éltek. Mi lett ennek a következménye?

Látják, ha valaki keresztülmegy a halál és az újabb születés közötti időszakon, akkor szellemi módon nagyon pontosan tudja tanulmányozni az emberi mindenséget, ahogyan itt a Földön tudjuk megismerni, tanulmányozni az emberen kívüli világot, a világmindenséget. Ez éppen olyan nagy és kiterjedt, hiszen az ember ugyanannyit tartalmaz, mint a kozmosz. Ezt az átalakított akaraterőinkkel tanulmányozzuk. Ekkor pontosan megismerjük az embert. Különbség van a két embercsoport között, amelyekről most beszéltem. Akik mindig külsődlegessé váltak, azok a halál és az újabb születés közötti átmenet során nem tudtak megfelelően bekerülni a szellemi világba. Ők a szellemi világban gondolat nélkül elmentek az ember különlegessége mellett, újra megszülettek; és különösen a XIX. század második harmadában született emberek voltak olyanok, akik a korábbi életükben ilyen külsődlegesek voltak. Ők aztán nem hozták magukkal az ember iránti érzéket a földi életbe. Úgy viselkedtek az emberrel szemben, hogy a testet evésre, ivásra, járásra, állásra, ülésre használták, de nem érdekelte őket, mert a halál és az újabb születés között nem fogadták be az iránta való érdeklődést. Ezek voltak azok az emberek, akik leginkább megelégedtek a materializmussal, mert nem vágytak az ember megismerésére. A materialista mindig csak az anyagot akarja megismerni, mégis ő ismeri a legkevésbé. Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: azok, akik itt ülnek, valódi, újjászületett eretneklelkek. Ezt nem kell saját érdemüknek tekinteniük. Eret- neklelkek, akik a halál és az újabb születés között nagyon erős késztetést éltek át, hogy mindenhol belebújjanak az emberbe, és így tudat alatt hatalmas nagy rejtéllyé tették maguknak az embert. Ez azután pontosan abban a vágyban jelentkezik, hogy az embert jobban megismerjék, mint ahogyan a materialista orvoslás lehetővé teszi, és így belsőleg már beigazolódik a karma, amiről Ön beszélt. Nem szabad könnyedén vennie a dolgokat, mert ha könnyedén venné, félreismerné saját magát. Nem jutna el oda, ahova tulajdonképpen szeretne eljutni, azért, mert átélt bizonyos élményeket a halál és az újabb születés között, és ami abból keletkezik, hogy a földi életben nem találjuk meg azt, amire évszázadokon keresztül törekedtünk, s ez nem csupán felületessé teszi az embert. Kikerültünk abból a korból, amikor azok, akik a halál és az újabb születés között igazságokat fogadtak be emberekről, büntetlenül felületessé válhatnak. Az ifjúság jelenleg egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy büntetlenül felületessé válhatna, mert belsőleg teszi tönkre magát egészen szervezetéig hatóan. Nem az a baj, hogy az emberek ma gondolatban materialisták, a monizmusról locsognak és így tovább, nem ez a baj, ezen könnyen túltehetnék magunkat. Amit az ember beszél, az nem nagyon fontos, de az, ami aztán visszakerül az ember érzelmi és akarati természetébe, az beleszövődik a szerveibe, és azok, akik nem mélyülnek el szellemileg, egyáltalán nem tudnak megfelelően aludni. Ez az, ami lényeges. Ha megmarad a mai ember egy ilyen elmélyülés nélkül, annak mi lesz a következménye? Az a következménye, hogy alig érkezik el az 1940-1950-es időszak, és az álmatlanság egyre nagyobb területekre kiterjedő járványát fogják megélni: Az ilyen emberek egyáltalán nem lesznek már képesek az emberi civilizációért tenni. Így nincs választásuk a karmájuk által, hogy figyelmen kívül hagyhatják-e a karmájukat, ahogy azt a Káli Yuga lejárta előtt és most még megtehették. A legnagyobb komolysággal kell szemügyre venniük azt, amit most elmondtam a karmájuk konfigurációjáról. A jellemzés természetesen általános marad, de az általános karma saját maguk számára is hasznosnak bizonyulhat, ha abba a helyzetbe hozzák magukat, hogy gyakrabban elgondolkoznak életük különleges körülményein. Ha elgondolkoznának az életük különleges körülményein, akkor többé-kevésbé képesekké válnának valami különöset találni. Az ifjúsági mozgalom túlságosan is elméleti, túl sokszor hallani onnan ugyanazokat az elméleteket. Ha itt megállnának, hogy valóban saját magukon figyeljék meg, milyen különleges élménye van ma az ifjúságnak, mi különbözteti meg valójában attól, amit a korábbi generáció élt át, akkor az ifjúsági mozgalom egy csapásra egészen más alakot öltene. A mi ifjúsági mozgalmunkkal arra törekszünk, hogy konkrét alakot öltsön, és ne ragadjon meg az absztrakciókban.

Egy orvos: A tegnapi megbeszélésen nem csak azt a kérdést tettük fel: hogyan lehetséges, hogy a sorsunk éppen Karácsonykor vezetett Dornachba, hanem azt is mondtuk, hogy a tudatunkkal egyáltalán nem tudjuk, miért jöttünk ide, és hogy lehetőséget kaptunk valami hatalmasnak a befogadására, amit azzal, amik vagyunk, egyáltalán nem tudunk felfogni, és nem érdemeltünk meg. Sokunk számára ebből a tényből vált élővé az az egészen meghatározott feladat, amely előtt állunk, és számunkra az a fontos, hogy készen álljunk ennek a karmának és ennek a nekünk szánt feladatnak a megkezdésére, ahogyan ez már a körlevélben épp megadott témában is leírásra került.

Nos, úgy gondolom, komoly megbeszélést folytattunk, és ha engedi, hogy ez hasson a lelkére, akkor már ebből a túlságosan rövid együttlétből is magával vihet valamit.



[1]    Konkordancia (régies): összhang, megegyezés – a lektor megj.

– Dornach, 1924. április 24.

[A XIX. és XX század orvosi szemléletmódjának keletkezése karmikus összefüggéseikben vizsgálva. Kereszténység és arabizmus. Útmutatás a gyógyító meditációhoz: a Szaturnusz, a Nap, a Hold kozmikus hármasságának hatása az egészséges és a beteg emberben. Útmutatások a beteg karmikus viszonyainak észleléséhez: gyógyító akarat, az orvoslás áthatása Krisztussal úgy, hogy az emberben tudatosodik az emberben, a betegségben és egészségben megtalálható kozmosz. Engedni kell gondolkodni a szívet is: a Merkúr-bot. Az orvosnak a kor kultúrájában támogatnia kell a karma működését.]

Először is arra gondoltam, azzal folytatjuk, hogy abból, amit tegnap javasoltam, néhány dolgot egy másik oldalról kiegészítünk, és így talán megfelelően meg tudják fogalmazni a kérdéseket, amelyeket feltettek, és amelyekről Wegman doktornő beszélt nekem.

Látják, általános emberi sorshelyzetük révén belenőnek az orvoslásba, a gyógyítás hivatásába. Bizonyos áramlatot találnak itt, amely ma benne van a gyógyítás hivatásában, és amelybe úgy nőnek bele, hogy vele szemben teljes joggal éreznek lelki ellenállást. Nos, arra kell gondolniuk, hogy ennek gyakran objektív okai vannak, és ezeket észreveszik, ahogy egyre jobban megértik, hogy a mai orvosi áramlat bizonyos értelemben idegen testként van jelen abban, ami az európai, a napnyugati civilizációban egyáltalán benne él. Ezt akkor lehet teljes mértékben belátni, ha tudjuk, hogy a természettudomány, és sok minden az újabb kori szellemi fejlődés törekvésében úgy keletkezett, hogy szellemi életünk orvosi-természettudományos fejlődésének mértékadó személyiségei az arab-mohamedán kultúra újra megtestesült individualitásai voltak. Az utóbbi időkben sokat foglalkoztunk ezekkel a dolgokkal itt, a Goetheanumban35, és egyébként is kapcsolódnak ahhoz, ami most az antropozófiai mozgalmon keresztül végbemegy, de az orvosok számára is rendkívül nagy jelentőségűek. Különböző helyeken elmondtam már, mennyire szükséges, hogy pillantásunkat arra a szellemi helyre irányítsuk, amely ugyanakkor virágzott, amikor Európában, Nagy Károly alatt primitív módon uralkodott, úgymond, a szellemi élet. Odaát, Keleten virágzott a szellemi kultúra, amit Harun al Rasid36 tartott össze. Az akkori idők bölcsei közül sokan voltak az udvarában, közöttük számos orvos is. És észrevehetik, hogy amikor ilyesmit fejtegetünk, akkor érintjük azt a kort, amelyben a kereszténység évszázadokon át hatott. Nos, maga a kereszténység úgy jelent meg a világban, hogy csak lassan és fokozatosan lehet megérteni, és tulajdonképpen külső szemlélet, nem belső; nagyon érdekes, hogy a kereszténység mély oldalait az emberek eddig tulajdonképpen még nem hatották át. A kereszténység objektív tényként került a világba, és az emberi képességek, a felfogóképességek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy minden oldalra kibontakoztassák azt, ami tulajdonképpen a kereszténységben rejlik. Ezért olyan az objektív folyamat, hogy a tudatalattiban mindenütt él a kereszténység, de ezt a kereszténységet az ember három-négy évszázad alatt teljesen elrontotta. Az emberek azzal rontották el a kereszténységet, amit tudnak, ami az értelmükben, a tudatukban van. Ezenkívül most az egyetemeknek borzasztóan dilettáns intézményei vannak, melyeket az utóbbi időben alakítottak ki. Korábban hagyományosan négy fakultás volt: a filozófia, teológia, jog és orvostudomány. Ami még ehhez jött, az tulajdonképpen csak a legszélsőségesebb, legsötétebb félreértés alapján történt. Mert egy államtudományi fakultás, egy nemzetgazdasági (közgazdasági) fakultás olyan gondolatokból származik, amelyek már semmit sem tudtak arról, amiről szó volt. Az, amit nem értettek meg, és melynek megértése ma teljesen sötétségbe borult, hogy Krisztus először négy tanítványt küldött, hogy hirdesse a kereszténységet a világban: a teológus Mátét, a jogász Márkot, az orvos Lukácsot és a filozófus Jánost. Ebben a nagyon is mély összefüggésben gyökerezik az, aminek egykor majd meg kell jelennie. A dolgok csak csírájukban vannak meg, még ki kell virágozniuk és meghozniuk a gyümölcseiket. Mélyen a szellemi életben gyökerezik az, hogy az evangéliumok nem egyezhetnek meg szó szerint, mert az egyik a teológus szempontjából, a másik a filozófus szempontjából, a harmadik a jogász szempontjából, a negyedik az orvos szempontjából íródott. Ez olyasmi, amit nagyon is meg kell érteni; és a Lukács-evangéliumot valójában még egyáltalán nem tekintik a gyógyító akarat belső útmutatójának – nem értették meg a dolgot -, ezért történt, hogy a mai gondolkodásunkon belül tulajdonképpen egyáltalán nem a keresztény gyógyító akarat él, hanem a szellemi kultúrába az arabizmus által beépült gyógyító akarat, amely mintegy fogóval vette körbe a kereszténységet. Nagyon érdekes, ugye! A kereszténység, mely Ázsiában keletkezett, útra kel Európa felé, elterjed Európában. De nézzék csak meg Harun al Rasid udvarát, ahol élt az ősi orvoslás, ahol az embertani felfogásban az ősi misztérium élt; még megvolt ennek a hagyománya. Két ember élt ekkor; maga Harun al Rasid, aki megszervezte az egészet, ezt a hatalmas szellemi akadémiát, ami az ő hatása alatt fejlődik; és élt egy másik, aki a régebbi időkben beavatott volt; abban az időben a beavatás nem derült ki. Harun al Rasid Lord Baconként, Verulami Baconként37 tért vissza: ő nyugatról az arabizmusban gyökerező gondolkodásmóddal újította meg a természettudományos gondolkodást. Ez a lélek a következő utat tette meg a halál és az újabb születés közötti időben (lásd a rajzot pirossal).

Ha tanulmányoznák Sir Verulami Bacont, látnák, mi minden került be ezzel az orvostudományba, és nagyon csodálkoznának. Másrészt a másik ember, a beavatott Amos Comenius38 lelkében testesült meg. Látjuk, hogy életében Comenius a szellem felé törekedett, de mindezt intellektuális nézetek szerint tette. Így azt is látjuk, hogy az arabizmus visszatér egy másik személyiségben, Darwinban39, aki nem ugyanakkor élt, mint Harun al Rasid, azonban fontos szerepet játszott a Xeres de la Frontera-i csatában. És így mindenki, aki a természettudományban és különösen az orvostudományban hatott, annak az újra megtestesülése, ami ősi szemléletként, de a kereszténység kizárásával – nem a kereszténység továbbfejlődéseként, hanem a kereszténység kizárásával – így körülkerítve jutott Európába azzal, amit az arabizmus a kereszténységgel tett. És így éppen az orvostudomány él olyasmiként, ami a leginkább ilyen módon érkezett; míg a Lukács-evangéliumban rejlő orvostudományi impulzus még úgy van meg, hogy azt kell mondanunk, még befogadásra vár. Ehhez képesnek kell lenniük arra, hogy a legkomolyabban vegyék az olyan dolgokat, mint amilyeneket tegnap az ember kozmikus megértéséről, az ember kozmoszból kiinduló megértéséről elmondtam, és akkor érzik majd, hogy megfelelően helyezkedtek abba a feladatba, amit ma a karmájuk állít Önök elé. Mert látják, az a helyzet, hogy vegyük a nagyjából Harun al Rasid udvarában élt orvoslást. Abban egyrészt nagyon is a hippokratészi gondolkodásmód jó oldala élt. Talán vannak, akik olvasták az első orvosi kurzust40, melyet itt tartottam, láthatták, hogy abban alapvetően vitába szálltam azzal, hogy Hippokratész volt az utolsó, aki az ősi misztériumi orvoslás alapján gyógyított. Nos, a hippokratészi orvoslás ázsiai átültetésekor az bekerült az Ázsia észak-keleti részéből származó mongol gyógyítás erős áramlatába. Ott ebből sok minden beáramlott, ezzel szemben Európában nem csak a gondolkodásmódnak kellett fellázadnia, hanem magának az ember belső szervezetének is fel kell lázadnia. Ugyanis az ember belső szervezete nem illett ahhoz, ami ott mongol-tatár befolyásként került az orvosi gondolkodásba. Ez akkor derül ki, ha el tudunk jutni az embert érintő eredeti kozmikus gondolkodáshoz.

Nos, egyrészt emlékezhetnek a fejlődésnek a Szellemtudomány körvonalai című könyvemben található vizsgálatára, ahol a fejlődés áramlatát a Szaturnusz, a Nap, a Hold fejlődésén keresztül vezetem le, majd ezután következik a Föld fejlődése. Az ember tulajdonképpen átélte mindezeket a fejlődési stádiumokat; és abból, amit a minap már elmondtam, kiderülhet, hogy az emberben eleinte öröklési áramlat van meg, mely a modellben hat, valamint a korábbi földi életekből származó individuális áramlat. Ami az öröklésben hat, az a korábbi időkre vezethető vissza, azonban arimániként maradt meg, kiszáradt. Ez van tehát az öröklésben. A mai orvostudomány alapjában véve kizárólag ezzel foglalkozik, és sehol nem veszi figyelembe a másik oldalt, amely az ember második élete, a fogváltás és a nemi érettség között alakul ki, az ember életének abban a szakaszában tehát, amely statisztikailag a legegészségesebbnek tekinthető, mert ilyenkor képes a legkevésbé megbetegedni; ilyenkor ki van kapcsolva a megbetegedésre való képesség. Azt mondhatnánk: a mai orvostudomány a legkevésbé sem akar az egészséghez kapcsolódni, hanem legszívesebben a betegségben vájkál. Ez éles megfogalmazás, de így van. Az egészséggel való összekapcsolódáshoz azonban az szükséges, hogy a kozmosz ezen felfogását odáig vigyük, hogy az emberben az egész kozmoszt lássuk. Ehhez szükségesek azok a részletek, amelyek valóban képesek közvetíteni az ember kozmikus fejlődésének észlelését. Az emberben ugyanis még benne rejlik az ősi Szaturnusz-fejlődés, az ősi Nap-fejlődés, az ősi Hold-fejlődés. És csak akkor értjük meg, hogy tulajdonképpen mi is van a földi emberben, ha felfogjuk ezt a Föld-fejlődést megelőző három fejlődést. De ma annyiféle tudomány van: nincs tulajdonképpeni Szaturnusz-tudomány, tulajdonképpeni Nap-tudomány, tulajdonképpeni Hold-tudomány, mert az általános természeti életben már nem emlékszünk az ösztönös ősi bölcsességre. Nem jutunk tehát közelebb ahhoz, ami Hippokratésznál a legerősebben élt, mert az frázissá vált. Ennek ismét élővé kell válnia. Így hallják ugyan az ősi idők hangját, de egyáltalán nem figyelnek arra, amit mond, és a legkevésbé sem ügyelnek arra, hogy milyen csodálatos útmutatást ad, ahogy az orvoslásra képes hatni. Ez a következő:

Az isteni világhatalmak mérték, szám és súly szerint rendezték el az életet. Ezt megtalálják a Biblia szavaiban. De ki figyel ma ezekre a szavakra másként, minthogy általános frázisnak veszi, mintha egyszer lett volna a világnak egy ősi építőmestere, aki mérték, szám és súly szerint dolgozott. Az orvos számára azonban az a fontos, hogy az emberben valóban megtalálja a mértéket, a számot és a súlyt. Figyeljünk a Szaturnusz-lényre! Látják, az emberben benne van a Szaturnusz-fejlődés, de ezt természetesen nem találjuk meg a ténylegesen létező mai emberben, hiszen abban minden fejlődési fokozat szintetikusan egyesült, összekapcsolódott, így az egyes fokozatok eltűnnek a kapcsolatban, a harmóniában. A betegség azonban előhívja az egyik vagy a másik jelenséget a maga sajátos alakjában. És most be kell következnie annak, hogy valóban ne egyedül csak értelemmel fogják fel, amit a Szellemtudományban ismertettem, hanem az ott leírt módon: hogy mindenben érzik, hogy a Szaturnusz-fejlődés során átfogóan hat egy kozmikus hő; ha valaki a Szaturnusz-fejlődést tanulmányozza, mindenütt a hő-elemhez kell visszatérnie, a hő-elemhez kell jutnia. Az emberben hat a Szaturnusz, és ami leírásra került a Szaturnusz-fejlődésről, az is hat az emberben, de nem jelenik meg a földi emberben, ha ezeket a dolgokat magában harmonizálva, mindet egymásban tartalmazza. Ha az ember beteg, akkor azonban hat. Akkor az egyébként harmonikusan összekapcsolódó dolgok elválnak, akkor önmagában hat a Szaturnusz-elem, és lázként jelentkezik. Akkor lesz lázról szóló tudományunk, ha ezt a lázról szóló tudományt kozmikusan műveljük, ha részletesen meg tudjuk ismerni az ősi Szaturnusz működését az emberben, így ténylegesen meg kell érteni, hogy az emberben a láz jelenségében a kozmosz hat, azoknak a Szaturnusz-erőknek az útján, amelyeket szellemileg a Földbe szívódva találtunk meg. Ha mindenütt megtaláljuk a Szaturnusz-erőket, leginkább az ólom-erőkben, és egyébként a Föld felszínén mindenütt elosztva, akkor jutunk a láz belső megértéséhez, és abban azt kell látnunk, hogy az isteni-szellemi világrend a mérték szerint rendezi a világot. A láz mértékében az a mérték fejeződik ki, amely a világrendben él, amennyiben egyáltalán hő áramlik be a világrendbe, az a mérték, amely a többiben feloldódik, harmonizálja magát. De a mértéket mindenekelőtt a lázas jelenségekben kell látnunk. Ezért erősen hasson ránk:

Érezd a láz mértékében
A Szaturnusz szellem-adományát.

A lázban tulajdonképpen az ember szelleme jelenik meg, aki különben a többi elembe alámerülve él. Az ember szelleme egyoldalúvá válik, és így érvényesül a lázban. Az emberi természet legősibb alkotóeleme jelenik meg a lázban a lét felszínén.

Nos látják, a Szaturnusz-fejlődés után következik a Nap-fejlődés. Itt egyrészt a puszta hő-elem levegővé sűrűsödik, másrészt azonban fénnyé hígul. A fény és a levegő egymásba hatnak, összetartoznak. A levegő ritmusát a légzésben vesszük fel, és felvesszük a fényt; és a fény okkult értelemben nem pusztán az, ami a szemben hat, hanem a fény általános kifejeződése annak, ami a Nap által hat. A szem csupán a legkiválóbb képviselője annak, ami a Nap által hat. Ami a fényben hat, azt a középkorban szellemi tinktúrának nevezték. Nos, ha eljutunk a Nap-fejlődéshez, akkor a mai emberben is megvan a Napfejlődés, ha pedig megfelelő érzéssel helyezzük az ujjunkat az ember pulzusára, akkor nem úgy érezzük, mint ami most hat a Földön, hanem az ősi Nap-hatás utóhatásaként. Az érverés száma a bennünk élő régi Napfejlődést fejezi ki. Ezért így szól a második:

Érezd a pulzus számában
A Nap lélek-erejét.

Nem mindegy, kedves barátaim, hogy ebbe az irányba haladunk-e előre vagy sem. Egy ilyen dolgot lehet komolyan venni vagy nem komolyan venni. De hatalmas a különbség, ha magukat a lázmérő leolvasásának átadva tényleg ráhangolódnak – csupán belső gyakorlással el kell sajátítani -, milyen képet mutat az evolúció a Szaturnusz idején: akkor megjelenik Önök előtt az egész világ, mert minden a hő-áramlásban van, mint egy szellemi adomány, amelyben a hővel mindenbe beáramlik a szeretet, és a vallásos odaadásnak ebben a hangulatában megismerik, hogyan áramoltatja a világba a szeretetet a Szaturnusz-szerűség a hő segítségével, megismerik a melegítő, szerető világteremtés iránti hálás odaadásban. Ebből a hangulatból kiindulva abban a pillanatban megismerik, amikor a lázat mérik, megismerik azt, ami van, és akkor intuíciójuk támad arról, hogy mit kell tenniük.

Ugyanígy nem kellene kézműves, hentes módjára mérni a pulzust, mint ahogy gyakran teszik, hanem a pulzusnál ténylegesen el kellene tudni merülni a Nap-szerűből kiinduló világritmusban. Amikor a pulzust vizsgálják, tudni kellene érzékelni, hogy az ember benne áll a fényben és levegőben terjedő, a világot beragyogó világosságban. Akkor ismét az lesz, hogy az egész ember igénybe lesz véve gyógyító akaratában. A gyógyító akaratot nem belső parancsra lehet elérni, hanem csak a lélek odaadó magatartásával érhető el.

És ha továbbmennek, akkor eljutnak a többi tünet vizsgálatához, amelyek abban állnak, hogy mindenütt megvizsgálják, mennyire nem emberi alakot ölt, hanem a saját alakját veszi fel az, ami az emberben hat. Vegyék mondjuk a cukorvizelést, a diabéteszes állapotokat. Min alapulnak ezek? Azon, hogy a harmonizált emberben a cukor átemberiesített, hogy nem a saját erejével hat; hanem az ember a legbensőbb atomosságáig túl gyenge ahhoz, hogy áthassa a cukrot. Az ember az én-szervezetében a cukorerőket, az emberen kívüli erőket követi. Nézzék mindazokat az erőket, amelyek az embernél a cukros húgy- árban élik ki magukat, a vizelet maradékában jelennek meg, amelyek migrénnél és egyéb állapotoknál a testben rakódnak le. Nézzék mindazt, ami olyan anyagként jelentkezik a testben, ami a saját törvényeit követi, nem pedig az emberi törvényeket, és két kérdést vethetnek fel.

Először, miért lehetséges egyáltalán, hogy az emberi természetben létezhet ez a tendencia, hogy az anyag az emberen belül a saját tevékenységét fejtse ki? Ha nem ez lenne a helyzet, a Hold-fejlődés soha nem avatkozhatott volna be. Pontosan akkor avatkozik be, amikor az emberben levő anyag a saját feje után akar menni. Akkor a Hold-erők megragadják az anyagnak ezeket az erőit, és Hold-erőként létrehozzák az emberben a formát. Mindent áthatnak a Hold-erők, ami az emberben formaként jelentkezik. Ahogyan a Szaturnusz az ember melegítője, a Nap a ritmizálója, úgy a Hold az ember formálója. Látják, így van ez az egész emberben. Gondoljanak csak arra, amit mindig hangsúlyozni szoktam. Az agyunknak nincs saját súlya. Ha kiemeljük, mintegy 1500 gramm súlyú; a testben belül csak körülbelül 20 gramm, mivel Arkhimédész törvénye szerint minden test annyit veszít a súlyából, amennyit a kiszorított víztömeg súlya. Nos, mivel az agy az agyvízben úszik, annak egy részét kiszorítja, felhajtóerő hat rá, és csak körülbelül 20 grammal nyomja az alapzatát. Így van ez mindennel. Arról van szó, hogy a kozmoszban meg kell lenniük azoknak az erőknek, amelyek az embernél a magában hordott anyagok súlyát a szükséges mértékben elveszik. A súlyt szabályozni kell, és az anyag saját súlyában és annak szabályozásában rejlik a harmadik. Tehát ha azt vizsgálják, mi minden hat az anyagcserében, hogy valamilyen anyagszerűség a saját súlyának hatása alatt jelentkezik-e, vagy, hogy a súly beilleszkedik a kozmosz súlyába, az isteni-szellemi világ súly szerinti rendjét vizsgálják, akkor megkapják a harmadikat:

Érezd az anyag súlyában
A Hold forma-hatalmát.

Ennek a hangulatnak is át kell hatnia minket. Amikor reumáról, köszvényről, székrekedésről, cukorbetegségről, migrénről, mindazokról az állapotokról beszélünk, amelyek olyan lerakódásokkal függenek össze, amelyekben az anyag saját súlya jelenik meg, akkor képesnek kell lennünk érezni, hogy érzékeléseinkben megjelenik valami, amit a következő szavakkal fejezhetünk ki: a Föld súlya ragadta meg az embert. Sok minden rejlik ezekben a szavakban. Hassák át a vizsgálataikat az ilyen érzékelésekkel. Gondoljanak csak arra, hogy milyen elvontan, milyen rosszul végzik ma ezeknek a dolgoknak a vizsgálatát, mennyire gondolat nélkül, akkor rájönnek, mi hiányzik ma, mit öltek meg annak ellenére, hogy az arabizmus csodálatosan megőrizte az ősi bölcsességet, az ősi erényt, az ősi tudást, éppen azzal ölték meg, hogy megvolt a Hold, Nap, Szaturnusz hármassága, és ez rejtve, álarcban, Atya, Fiú, Szellemként jelent meg, és hogy ez a hármasság eltűnt, és hogy a mohamedán vallásban az arabizmus mindezt egyszerűen elutasította a következő szavakkal: az első tételre gondolok, amit Mohamed nem mondott ki, pedig igenis kimondta az őt inspiráló angyal, aki nem volt ugyan kiváló angyal, de nagyon bölcs volt: Ugyan már, minden hármasság! – Csak egy az Isten, kit Mohamednek hirdetnie kell. Erre utasítanak, hogy minden differenciálódást tűntessünk el a világból. Ezzel elsötétültek azok a dolgok, amelyeket tulajdonképpen tudnunk kellene, és az orvoslásunk tulajdonképpen arab-mohamedánná vált. Az európai emberek túl gyengévé váltak ahhoz, hogy megtalálják a helyes utat. Ma tudni kell ezeket a dolgokat, különben tönkremegy a földi emberiség. Így bizony azt kell, hogy mondják maguknak:

Érezd a láz mértékében
A Szaturnusz szellem-adományát.

Érezd a pulzus számában
A Nap lélek-erejét.

Érezd az anyag sólyában
A Hold forma-hatalmát.

Akkor gyógyító akaratodban látod
A földi ember gyógyulási szükségét is.

Látják, ha így tekintenek a világra, akkor ezeket a dolgokat valóban érző lelkülettel kell felfogni. Akkor megértik, hogy az ember földi élete során itt jelentkezik az a tendencia, hogy az előző földi életekből átjövő individualitás megragadja az öröklési áramlatból meglévő modellt. Már beszéltem Önöknek a modell szerint kialakított második emberi test és az első, modellszerű emberi test között folyó harcról. Ha tudjuk, hogy olyan emberrel állunk szemben, aki tulajdonképpen a felszín felé törekszik, akkor tudjuk, hogy ezen az emberen az dolgozik, ami a korábbi inkarnációkból származik. És valóban úgy van: az ezeket a dolgokat szívével, lelkével átható embernek van leginkább alkalma arra, hogy a betegben észlelje, vagy legalábbis sejtésszerűen érezze azt, ami a korábbi inkarnációkból származik. Mert mi is az alapja annak, ami a betegségben napvilágra kerül? Az egészséges embernél tulajdonképpen az a helyzet, hogy ott van a fejszervezet, ami a kialakításában tulajdonképpen már külsőleg is elválik a szervezet többi részétől. A fej egy csontburok, melybe be van zárva az agy. A fej folytatása is csontokba van zárva. Önmagában létezik, és aztán csatlakozik hozzá az emberhez tartozó másik rész. De az ember finomabb szervezetében van valami, ami ezt a két részt elhatárolja egymástól. Látják, a külső anatómiával, a külső fiziológiával nem olyan könnyű bizonyítani, de borzasztó sok minden figyelhető meg például a tápanyagok átalakulásában, ami abban áll, hogy ezek a tápanyagok nem azzal a belső szerkezetükkel hatolnak be a fej-szervezetbe, és még csak az ideg-szervezetbe sem, mint amilyenek. Van egy rögzített, éles határ, amit nem lehet átlépni. Ki nem lépheti át? Nos, látják, az emberiség fejlődésének kezdete óta az az erő hat a legerősebben a fej-szervezetben, ami a halál és az újabb születés közötti időben fennmaradt. A fejből indul ki a gyermeki individualitás ereje. De ez nem juthat le szűretlenül a testi szervezet többi részébe. Kell lennie egy szűrőnek, egy köztes rétegnek. Ez külsőleg nem látható, de megvan a szervezetben. Semmi sem kerül le szűretlenül. A korábbi inkarnációkból átkerülő erők nem ragadhatják meg közvetlenül a tüdőt mint a szervezet részét, a májat mint a szervezet részét; azok nem viselik ezt el. És ha azt kell mondani, hogy valakinek a májához teljesen szűretlenül jut el a korábbi földi életek ereje, akkor valami félelmetes történik az emberben. Az emberi individualitás a fej-szervezetben alakítja át a halál és az újabb születés közötti időben a tüdőben és a májban, a végtag-anyagcsere rendszerben, és részben a ritmikus rendszerben levő erőket. A végtaganyagcsere szervezet először kívülről csatlakozik újra. Az emberi individualitás, amely örök, csak akkor kerülhet bele ismét, amikor az ember áthaladt a halál kapuján, amikor lehullott róla fizikaiság-anyagiság, és csak a tüdő és máj erői haladtak át a halál kapuján, így a földi élet alatt károsodást okoz az emberben, ha az individualitás bejut bizonyos szervekbe, amelyekbe nem kellene bejutnia.

Ezért mondjuk bizonyos kóros állapotokat tapasztalva ilyen belső odaadással: ó, azért hat az individualitás a korábbi földi életből arra a szervre, amelyet most csak ez a földi élet befolyásolhatna, mert nincs megfelelő elválasztás. – Ezért látják a beteg emberben, hogy az individualitás áthat a korábbi földi életekből. Ez az individualitás, amely csak a moralitásban, a sorsszerűségben élhetné ki magát, amelynek meg kellene állnia annál, amit az ember tesz és tapasztal, és – főként földi részében – nem érinthetné az ember szervezetét, az részben az ember anyag- csere-végtagrendszerében, részben a ritmikus rendszerében, részben az érzékszervi-idegrendszerében hat, mivel megsérült a határ. Látják, az emberhez való hozzáállást az határozza meg, hogy tudjuk: a beteg tüdőben az ember individualitása működik. Ha megnézek egy tüdővészest, egészen konkrét együttérzés keletkezik bennem azért, mert korunk annyira materialista, a külső világban elvonja az embert attól, ahogyan a karmájának sorsszerűen kellene kiélnie magát, egész szellem nélküli életünkkel morálisan visszataszítja a saját fizikaiságába. Ahelyett, hogy a moralitásba kerülne át, korunk visszataszítja az individualitást; szervessé válik, megragadja a szerveket, mindenekelőtt a tüdőt ragadja meg, amely a maga részéről kifelé irányuló anyagcsere-végtagrendszer befelé irányuló része. A korábbi inkarnációkból ható individualitás közvetlenül ragadja meg a fizikaiságot. Ezek a dolgok nem azért fontosak, hogy elméleteket gyártsunk róluk, hanem hogy egész hangulatukkal bele tudjanak helyezkedni, és akkor létrejön a gyógyító akarat, és ami akkor megfelelően összekapcsolódik az ember gyógyulási szükségével. A mai materialista kultúránk szerint a gyógyító ember tulajdonképpen rendkívül élesen elkülönül a gyógyulást kereső embertől. Nem éri el, mert ahhoz többre van szükség, meg kell lennie az érzésnek az iránt, ami az emberben örökként él. És ebből az érzésből fejlődik ki a gyógyító és a gyógyítandó közötti megfelelő viszony, és akkor az ember megérti, hogy valóban individualizálni kell; mert minden embernek megvan a saját karmája. A gyógyító eljárásban individualizálni kell.

Látják, ezeknek a dolgoknak mindenekelőtt érzésként kellene hatniuk ránk. Attól lesznek ezoterikusak, hogy érzésként engedjük hatni őket; és az olyasmiben, mint a Lukács evangéliuma, benne van az egész hangulat, ami ahhoz kell, hogy az ember ebben az érzésben továbbjusson. Ezért van az, hogy a dolgok objektíven keletkeztek, négy fakultás keletkezett: egy Lukács-fakultás, egy Máté-fakultás, egy Márk-fakultás és egy János-fakul- tás, de ebből ma semmit sem érezni, mert az arabizmus különösen az orvoslásban él. Akkor következik el a Krisztussal való átitatódás, ha úgy veszik a dolgokat, hogy ismét eljutunk a kozmikushoz. Ehhez tudatában kell lenni annak, hogy orvosként milyen a kozmikus helyzetünk. Mindebből megláthatták, hogy a Holdban irányító erők mennyire erősen részt vesznek az ember kialakításában. Ha az emberi alakban a Hold irányító erői túl rendszertelenül hatnak, akkor arra kell tudni figyelni, azzal kell tudni tisztában lenni, hogy úgy lehet gyógyítani, ha az alakban élő darabka rendszertelenséget elhagyjuk; és ez akkor történik meg, ha úgy kezeljük a beteget, hogy abba a kozmikus tudat is beleszól. Akkor azonban, látják, a másiknak bizonyos fokig áttekinthetőnek kell lennie. El kell érni egy nézőpontot. Kívülről kell szemlélni valamit. A szemet, ugye, nem láthatják kívülről. Mindaz, amit kívülről láthatunk, ami itt működik, az az, ami a másik oldalon tiszta fogalmakat ad mindenről, de ezekbe a tiszta fogalmakba nem kerül be rögtön az absztrakció, hanem engedi a szívünket együtt gondolkodni. Nem zavarhatjuk ösz- sze a fogalmainkat, de a szívünket sem kell kizárni az absztrakt gondolkodásunkból. Azáltal kell embernek lennünk, hogy teljes emberek vagyunk, hogy a szívünk mindig velünk gondolkodik. Ezért arra kell törekednünk, hogy ne pusztán belegondoljunk a világba, elvontan belegondoljunk, és ma alapjában véve minden gondolkodás ilyen. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gondolkodásunkkal le kell merülnünk, mindenbe bele kell vinnünk a szívünket. Azt is ismernünk kell, ami a gondolatainkat bensőségesen körülfonja, újra meg kell tanulnunk a Merkúr-bot alkalmazását, és ezt nem lehet másként, mint hogy a Holdtól áttérünk a Merkúrra. Ez az, amire akkor az általános kulturális élettel kapcsolatban gondoltam azokban az előadásokban, amelyek Rafaelről is szóltak41, hiszen éppen Rafael a keresztény Merkúr. Ha áthatják magukat ezzel a tudattal, akkor jutnak a megfelelő érzésekhez arról, amiért tulajdonképpen dolgozniuk kell, ha fiatal emberekként ma az orvostudományba helyezkednek bele. A világban mindenütt annak az ellentéte tör elő, aminek a dolog természete szerint történnie kellene, és az orvoslás tekintetében az utóbbi időben egyenesen valami borzasztó lépett fel. Ez – nézzék el, hogy valami mindennapi dologhoz ereszkedem le, de itt mutatkozik meg, hogyan működik az ellentét -, ez az egészségügyi betegbiztosítás. Itt elsősorban az orvos van kikapcsolva. Van Németországban egy kifejezés, ami tanúsítja, hogy az orvosban kikapcsolják az emberit, ami bizonyítja, hogy azt gondolják: itt elvont dolgok működnek, nem pedig az ember. A valóságban az orvos gyógyít, nem az orvostudomány. De azt gondolják, hogy az orvostudomány olyasmi, ami az ember nélkül röpdös. Nem figyelnek az emberre; a karmát egyenesen arcul csapják. Mert a karma úgy hat, hogy nem vaktában helyez embereket egymás mellé, hanem ahol a szabad orvosválasztásban lehetőség nyílik rá, ténylegesen megjelenik a karmikus elem. De a betegbiztosító orvosainak tisztán arimáni intézményével a karmát teljesen kiiktatják, és az embert kiszolgáltatják a tisztán a karma ellen küzdő arimáni hatalmaknak. Ha még egyszer összejövünk, elmesélem Önöknek, az arimáni hatalmak mennyire azon vannak, hogy céljuk elérése érdekében az ember karmáját elpusztítsák. De ez közvetlenül benne van a betegbiztosításban és a nem szabad orvosválasztás intézményében, és ezzel csak az mutatkozik meg, ami ugye, a nyelvben is kifejeződött, amikor a „gyógyítóipar” kifejezést választották. Azt hiszem, még a betegbiztosításról szóló törvényben is szerepel. Így keletkezik a betegbiztosítás, az orvoslás „gyógyítóiparkénti” felfogásának hangulata. Így korunk magában hordozza, hogy tünetileg jelentkezik benne az a kultúrbetegség, ami ma számos más dologban is megjelenik, és ami bizonyítja, hogy éppen az orvosnak kell feltétlenül segítenie ennek a kultúrbetegségnek a gyógyításában. De ha ő maga kerül olyan helyzetbe, hogy a leginkább ki van téve ennek a kultúrbetegségnek, akkor az orvos teljesen megbénul. És gondoljanak arra, hogy a betegbiztosítók felállításában a legborzalmasabb tény rejlik. Természetesen megvan a jó oldaluk is, mint az, hogy ami a világban megjelenik, és az embereket megkísérti, félre akarja vezetni, csillogva jelenik meg, nem úgy hogy feltétlenül visszatetszést kelt. Az ördög mindig angyali alakot ölt, amikor megjelenik. Aki a víziójában az ördögöt ördögi alakban látja, biztos lehet abban, hogy az nem az ördög, mert az angyali alakban jelenik meg. Ha az orvos a kulturális betegség legerősebb impulzusának van kitéve, akkor alapjában véve a kultúránk is meg kell, hogy betegedjen. Ezért szükséges, hogy ügyeljenek arra, hova helyezi Önöket a karmájuk, hogy ne csak az orvoslásban, hanem a társadalmi szervezet beteg lényében is működjenek közre.

Nos, kérem, eszerint fogalmazzák meg a kérdéseiket. Holnap ismét találkozunk. Azt is hallottam, hogy szeretnék megvitatni, hogyan kapcsolódhatnak be az általános ifjúsági mozgalomba. Néhány dolgot, amit ma elmondtam, ki fogunk tudni egészíteni. De amit ma előadtam, azt azért akartam elmondani, mert úgy gondoltam, szükségük lehet rá, hogy tudják és feldolgozzák.

Érezd a láz mértékében
A Szaturnusz szellem-adományát.

Érezd a pulzus számában
A Nap lélek-erejét.

Érezd az anyag sólyában
A Hold forma-hatalmát.

Akkor gyógyító akaratodban látod
A földi ember gyógyulási szükségét is.

– Dornach, 1924. április 25.

[A lény részeinek felépítéséről és kölcsönös viszonyukról. A megbetegedés általános okai, bizonyos gyógyszerek hatásának megértése. A fizikai és szellemi betegségek különböző viszonyai, a vérmérsékletek. Iránymutató szabályok az imaginatív tudat elsajátítására szolgáló meditációhoz. Ugyanezek az inspiratív tudat elsajátításához. Érzés a tudásban, érzés a megismerésben. Az ifjúsági mozgalom konkretizálása az előbbiekre törekvő orvostudomány értelmében. Az öröklési erők csendes gyógyítása a nevelésben. Az orvos viszonya a pácienshez. Felhívás a Goetheanumhoz való bensőséges csatlakozásra, amely egy bizonyos központi feladatot tűzött ki maga elé.]

Eddigi vizsgálódásainkhoz kapcsolódóan ma szeretnék még néhány dolgot közölni Önökkel, majd pedig egy kicsit azzal az általános témával foglalkozni, amire az egyes feltett kérdések vonatkoznak. Most olyasmit szeretnék elmondani, amit akkor célszerű megvizsgálni, ha olyan ismeretek előzhették meg, mint amilyeneket az utóbbi napokban hoztunk fel. Ugyanis arra van szükség, hogy az általános érvényű igazságokat ne a vizsgálódások csúcsára állítsuk, hanem ha megéltünk egyet s mást, akkor először áttérjünk az általános érvényűre, mivel az általánosan érvényes így kapja meg a valós színezetét. És így most foglalkozzunk azzal, hogy az emberi természet négy tagja: a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én közül minden egyes tagnak megvan a maga különleges szerkezete. A fizikai testnek és az étertestnek térbeli-időbeli szerkezete van, az asztráltest- nek és az énnek tisztán szellemi struktúrája. A tisztán szellemi szerkezetet úgy lehet elképzelni, hogy azt mondjuk: a szellemi struktúra nem térbeli-időbeli. A tér és az idő ott eltűnik. – Ha azonban a dolgot így képszerűen képzelem el, akkor a szellemi struktúrát is szemléletessé tehetem, és úgy is elképzelhetem: ez történik az imaginatív tudatban. Nos, maradjanak azonban annál, hogy olyan fizikai-éteri szerkezettel van dolgunk, amely az egyik oldalon az alvó embernél teljesen elválik a szellemi-lelki struktúrától, a másik oldalon pedig szellemi-lelki szerkezettel rendelkezik.

Látják, ha megfigyeljük az alvó embert, akkor ennél az alvó embernél kimondottan fizikai-éteri struktúra van, amely elküldte magától az énjét és az asztráltestét, és a szellemi-lelki szerkezet ismét elvált a fizikai és étertesttől. Ezek nagyon különböznek egymástól. A fizikai-éteri struktúra olyan, hogy az egyes szervekbe differenciálódik, olyan szervezetként, amely az egyes szerveket mintegy kiűzte az élet centrumából. Az aszt- rális és én-struktúra sokkal inkább olyan, hogy kívülről befelé van űzve. Tehát inkább betüremkedéssel jönnek létre, így a lényeg itt a betüremkedés által üresen hagyott tér és az üresen hagyott idő is. Az a fontos, hogy a kettő, a fizikai-éteri és szellemi-lelki szerkezet alapvetően különbözik egymástól. Nos, ha olyan kifejezést használunk, ami nem egészen pontos, de jól szemlélteti a dolgot, akkor az éber állapotban a fizikai világban álló emberben, a szellemi-lelki – tehát az asztrális és az én-szervezet – bekapcsolódik a fizikai-éteri szervezetbe. Bizonyos fokig áthatják egymást. Tehát minden fizikai szervben, amelyet éterteste átvilágít és átmelegít, és mivel a kozmosz az étertesten keresztül hat, élettel is áthat, az éber embernél minden fizikai szervben fennáll az én-szervezet és az asztrális szervezet behatása. Nos, egyszerűen gondolják el a következőket: az én-szervezet és az asztrális szervezet ráerőlteti a maga struktúráját valamelyik szervre vagy szervrendszerre. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy valami, aminek fizikai és éteri szerkezetűnek kellene lennie, szellemi struktúrát kap, az asztrális és az én-szervezet képmása lesz. Alapjában véve ez a fizikai megbetegedések egészen általános oka. Általában az a fizikai megbetegedések oka, hogy az ember teste egy helyen vagy egészében túlságosan szellemivé válik. A beteg ember szakszerű, odaadó vizsgálata azért olyan hihetetlenül sokatmondó, mert a szellemi ember megismeréséhez az ősi időkben különösen figyelembe vették. Gondoljanak csak arra, hogy a régi időkben, amikor az emberi természettel kapcsolatban egészen másként éreztek, mint ma – a következőket nem azért mondom, mintha fel akarnám kelteni a vágyat, hogy ismét elővegyék, hogy ma is ez legyen a módszer -, de a régi időkben, amikor erőteljesebbek voltak az emberről alkotott nézetek, ezek olyan jelenségekben is kifejeződtek, mint ez: ha egy eretnek nézeteket valló ember lelki üdve miatt szükségesnek tartották, elégették. Elégették őket, az eretnekeket, legalábbis állítólag a lelkük üdvéért, hogy megszabaduljanak attól, ami a haláluk után szörnyű kínokat okozna. Ez korábban egyfajta látványosság volt, ami később brutálissá vált. Erőteljesebb nézetek uralkodtak az emberről, és így történt, hogy mondjuk például, bizonyos preparátumban Melissát adtak egy olyan embernek, akit egészségesnek lehetett tartani. Ha bizonyos módon adták be neki a Melissát, akkor leheletnyi álomszerűség vonult át a tudatán. Álmodozóbb lett, mint volt a Melissa beadása előtt, viszont lerakódtak a tudatába finom imaginációk. Ha például bizonyos módon hyoscyamusszal kezelték, akkor nagyon erős képessége lett az inspirációra. Az ilyen kísérletek eredménye a következő lett: úgy találták, hogy ha a plexus solaris-t hyoscyamusszal ingerlik, akkor a plexus solaris átszellemiesítetté válik. Úgy találták, hogy akkor az asztráltest és az én-szervezet valóban erősen hat a plexus solarisra, vagy észrevették, hogy a nagyagy egész vérellátása csekély mértékben erősebbé válik – de ennek hatása nagyon jelentős -, ha az embernek Melissa levét adták be, mivel az én-szervezet erősen hat a nagyagyon keresztül. És így próbálták ki az egész emberen, hogyan lehet szellemivé tenni, és hogyan látható az egyes szerveken, hogy szellemibbé tudtak válni. Az, hogy a fejünkkel gondolkozunk, előítélet. Egyáltalán nem igaz. Gondolkozunk a lábunkkal, a karunkkal; és ami a lábunkban és a karunkban történik, azt látja a fejünk, és felveszi a gondolatok képeibe. Már a karácsonyi tanfolyamon mondtam, hogy az ember soha nem ismerné meg a szögek törvényét, ha nem lépkedne. Soha nem ismerné meg a mechanika egyensúlyi törvényeit, ha nem a tudat alattiban körbevezető saját súlypontján keresztül ismerné meg. Amint lejutunk az asztráltesthez, ami a tudat alatt dolgozza fel mindezt, az embert, még ha a fizikai világban néha egészen balga is, rendkívül bölcsnek látjuk, mert mindaz, amit a járás, saját maga érzékelése kialakít a geometriában, mindaz, ha szabad ezt a paradoxont használnom, a tudat alattiban tudatosul, és aztán tekint rá az agy. Nos, látják, ha a szellemi-lelki szervezet túl erősen hat a fizikai-éteri szervezetre, akkor fizikai betegség keletkezik, és hajdanán egyszerűen a szellemet vizsgálták a fizikai szervekben, mert mindaz, amiről ily módon beszélhetünk, az fentről jövő adomány, azaz szellemi, szellemi-lelki. Meg kell azonban különböztetni attól az adománytól, amit az ember tisztán szellemi úton kapott fentről. Azt továbbra is adománynak nevezik. De nézzünk egy példát, a Belladonnát (nadragulyát).

Míg a növényeknél egyébként a fizikai és az éteri hat, a Belladonnánál kívülről nagyon erős a kozmikus-asztrális hatás, és mindenben, ahol a szellem – vagy az asztrális, vagy az, ami a kozmoszban az én-szervezetnek felel meg – hat a növényekre vagy az állatokra, nem szellemi adományok, hanem mérgek keletkeznek. De ezek mindazonáltal a szellem korrelátumai, mert a növényeknél és az állatoknál megfelelnek a növényszerűségen túlmenő kozmikus-asztralitásnak. Ha átvezetjük az asztralitást a Hyoscyamuson (beléndeken), egyszerűen azt vezetjük át az ember napfonatába, egyben az ember rekeszizmába is, ami a Föld hőköpenyében él, amivel a légkör lezárul. Ha azonban a Melissát (citromfüvet) vesszük, ami tulajdonképpen nem méreg, akkor megkapjuk a szellemnek ezt az enyhe hatását, ami csak a kábultságban mutatkozik meg. Azt mondhatnánk, a Melissánál a méreg keletkezése in statu nascendi van meg. Ebből láthatják a szabályt: a fizikai megbetegedés a fizikai szervezetnek vagy részeinek túl szellemivé válását jelenti. Nos, még valami jelentkezhet. Az, hogy mialatt az ember éber állapotban van, az asztráltestének vagy az én-szervezetének szellemi-lelki struktúrája túl erősen belehelyezkedik valamelyik fizikai szervbe, és nemhogy annak erőssége miatt a szellemi-lelki struktúrája ráerőltetné magát a fizikai szervezetre, hanem ellenkezőleg, a fizikai szervezet erőlteti rá a fizikai szerkezetet: így amikor az ember alszik, az asztrálteste és az énje a fizikai és étertestének utánzatává válik, így az asztráltestébe és az énjébe a fizikai struktúrát fogadja be. Látják, ez a különbség az emberben a rendellenességek megjelenésének két módja között, nagyon jelentős különbség van közöttük, a vizsgálatukban is. A beteg embernél a beteg szerv sajátságosan szellemivé válik. Világosabb lesz. Olyannak mutatkozik, mintha kívülről befelé, a felszíne felől ragadná meg a szellem. A beteg ember az okkult pillantás számára, mondhatnám, átlátszó, már jóval azelőtt, hogy akármilyen egyértelmű jeleket láthatnánk a bőrszínén vagy hasonlók, de ebbe az átlátszóságba belehatolnak a szellemi-lelkiek. Annál az embernél, akinél a másik eset áll fenn, hogy a szellemi-lelki szervezet veszi fel a fizikai-éteriség struktúráját, az alvó emberen lehet észrevenni, szellemi-lelkiségének jellegén: olyankor kísértetté válik, fizikai testének könnyű, szellős kísértetévé. Hasonló marad a fizikai testéhez. Ténylegesen a fizikai testének egy spektrumává válik. És a durva kísérletek, amiket a spiritiszták az úgynevezett manifesztációk alkalmával végeznek, mind azon alapulnak – valamilyen rejtett módon megtörténik az, amit mondok -, hogy a médiumoknál legyengítik a szellemi-lelkiséget. Ez közismert. Akkor a legyengített asztráltest és a legyengített én a sötétkamrában – ez így is van – a sötétkamrában akár a láthatóságig is felveheti a szervek formáit, így a manifesztációk valódiak ugyan, de elvetéltek. Nos, az összes úgynevezett elmebetegség azon alapul, hogy a szellemi-lelkiek, az asztráltest és az én-szervezet fizikai és éteri szerkezetet vesznek fel. Ezen alapul minden elmebetegség. Így azt mondhatjuk: a fizikai megbetegedések a fizikai szervezet vagy részeinek szellemivé válásán alapulnak; a szellemi betegségek azon, hogy az asztralitás vagy az én-szervezet vagy valamelyik részük fizikai vagy éteri értelemben ölt alakot. – Ez általános igazság, ami rendkívül iránymutató az emberi megismerés számára.

Ez megint olyasmi, ami azokra a kérdésekre is vonatkozik, amelyeket egyesek az orvostudomány és a pedagógia viszonyára vonatkozóan tettek fel. Mert a gyermeki testben minden fokozat megtalálható e két véglet között. Az egyik gyermeknél inkább az asztrális szervezet és én-szervezet hajlamos arra, hogy a fizikai testet és az étertestet szellemivé tegye, a másik gyermeknél inkább az a tendencia, hogy engedi, hogy a fizika- iság és az éteriség adja meg a formáját; és ezek között minden lehetséges fokozat megtalálható. Ez az alapszabály a temperamentumban is kifejeződik. Ha az az eset, hogy az asztráltest és az én-szervezet egészen vehemensen hajlamos – még nem úgy, mint az őrültnél, úgyhogy az ember még eligazodik -, de vehemensen hajlamos a fizikai vagy étertest formáinak felvételére, akkor a melankolikus temperamentumot látjuk. Amikor az asztráltest és az én-szervezet hajlamos saját struktúráját erősen rányomni a fizikai vagy az étertestre, akkor kolerikus temperamentummal van dolgunk; és a flegmatikus és szangvinikus vérmérséklet a kettő között van. A flegmatikusnál az a helyzet, hogy az asztráltest és az én-szervezet nem annyira vehemensen, de bizonyos értelemben hajlamos a fizikai, és különösen az étertest szerkezetét felvenni; a szangvinikusnál tulajdonképpen az asztráltest erősen befolyásolja az étertestben levő vitalitást. Így fejeződik ki ez a temperamentumokban is. És látjuk, hogy mi az orvos vezérfonala szélsőséges esetekben: felismerni, hogy hogyan kapcsolódik egymásba a lelki-szellemi a fizikai-éteribe az éber emberben, a pedagógusok számára is ez a latens állapotokra vonatkozó szabály. A pedagógia és az orvostudomány így tulajdonképpen egymásban folytatódó dolgok. Az a fontos, hogy a lehető legerősebben arra törekedjenek, kedves barátaim, hogy az ember szemléletében imaginációhoz jussanak. Nos, ehhez szeretnék még néhány fogódzót adni.

Egészen képszerűen ismerik, legalábbis ismerhetik, egészen képszerűen ismerik az ember alakját embrionális állapotban. Amennyire csak lehetséges, ma is van kialakult nézet arról, hogy milyen az embrionális állapot az első stádiumokban, hogyan alakul később, és ebből összefüggő képet alkothatnak az embrionális állapotban levő emberről. Összefüggő képet alkothatnak továbbá a gyermeki stádiumban levő emberről. Meg kell próbálniuk a lehető legintenzívebbé tenni az első és a második képet, úgy hogy a gondolkodásukkal érezzék, hogy valóban úgy tűnjön, mintha az embriót a gondolkodásukkal tapogatnák le, belsőleg követnék a formáit: akkor az embriót gondolatban ennyire felnagyítják (a kezével mutatja), akkorára, amekkora a gyermek, akit éppen olyan intenzíven láthatnak, figyelhetnek meg. És akkor az elképzelést, az embrió képét belsőleg átalakítva tolják be a gyermek képébe. Ekkor, ha tényleg így járnak el, a belső átélésükben néhány nehézségük lesz. Azt kell mondaniuk: ha veszem az embrió fejét, és felnagyítom a gyermeki állapotig, akkor nagyon nagy lesz. Akkor össze kell toljam. Azt is, ami az embriónál még vízszerű, folyékony, erősen a folyadékemberhez tartozó, belsőleg azt is kristályosítanom, koaguláltatnom kell, hogy feloldódjon az embrió agyába. Azután azonban a végtagok embrionális állapota következik, ezeket meg kell nyújtaniuk, formálniuk, belsőleg plasztikus tevékenységet kell folytatniuk, az embrió nem plasztikus végtagjait a gyermek végtagjaiba betolniuk. Rendkívül érdekes belső foglalatosság ez, amikor az embriót belső látásban a gyermekkorba tolják be.

Ezután tovább mehetnek. Vegyék a gyermeket és a felnőttet, és végezzék el ugyanezt a kísérletet. Ez nehezebb lesz: az embrió és a gyermek közötti különbségek nagyon nagyok, komoly belső tevékenységet kell kifejteniük, ha ezt elvégzik. Ha most azonban a gyermekkort hasonlítják össze az érett ember felnőtt állapotával, akkor a különbségek nem lesznek olyan nagyok, némi nehézséget fog okozni az egyiket a másikhoz illeszteni. De ha ezt létrehozzák, ha képesek megtenni, akkor valóban megszületik Önökben az emberi étertest imaginációja; viszonylag gyorsan megszületik az emberi étertest imaginációja. Fogadják meg:

Told az első kort

– az embrionális időszak –

A gyermek korába
És a gyermek korát42
Az ifjúság idejébe.
A fizikai lény mögött
Sűrítve jelenik meg
Az ember éteri léte –

– a fizikai test a maga szerkezetében.

Ezzel van egy iránymutató szabályuk, amit éppúgy használhatnak, mint a többit, amit tegnap és az első órán elmondtam. Csak mindenütt tisztában kell lenniük azzal, hogy az imaginatív tudat elsajátítása sok fáradságba kerül. Nem lehet elővarázsolni, intenzív munkával kell megszerezni.

Nos, még tovább mehetnek. Most megpróbálhatnak elképzelni egy aggastyánt, egy szklerotikus aggot. Az aggastyánok bizonyos fokig szklerotikusak. És ha ilyenkor az az érzésük, hogy ezt a szklerotikus aggot is letapogatják, akkor ebben a szellemi tapintásban a szklerózis azt a benyomást kelti, hogy az aggastyán tulajdonképpen kiüregelt. Tehát amikor a szklerotizált aggot szellemileg letapogatják, nem az lesz a benyomásuk, hogy mintha sűrűbb lenne, keményebb lenne, hanem ellenkezőleg, hogy egyáltalán nem keményebb, hogy tulajdonképpen szív. A szellemi letapogatásban az lesz az érzésük, mintha a fizikai világban egy ideig tajtékon mozgatnák a benyálazott ujjukat. Ugye tudják, hogy ha agyagon vagy tajtékon húzzák végig a benedvesített ujjukat, az az érzésük: ez szív. Ezt a szívást érzik a szklerotizált aggastyánnál. Az érintésnek, az átélésnek ezt az érzését kell kialakítaniuk a látásnál. Ez nem csak a szemnél, a nézéssel van így, hanem minden érzéknél jelentkezhet, az életérzéknél is. Ha ezt felfogják, akkor megvan az időskori sűrűség, ami szív. Most pedig – éppen úgy, ahogyan az első esetben előretolták az embrionális korszakot a gyermekkorba, majd az érett emberbe -, most tolják visszafelé. Képzeljék el az érett embert, aki még nem szív, hanem erőteljesen helyezkedik bele a világba, és tolják be ide azt, amit az aggon tapogattak le. Ugye, ha az embrionális szerkezetet betolják a gyermeki szerkezetbe, akkor térbeli átalakulást kiviteleztek; most, ha úgy érzik, hogy az agg egy kiüregelt lény lenne, amely folyamatosan szív, úgy kell eljárniuk, mintha erővel töltődne be, amikor visszatolják az érett életkorba. Így a visszatoláskor érett ember lesz. Míg ha valakit korábban ereje teljében látunk, valami enyhe bénulást vesz fel, addig, ha az aggastyánt így visszatoljuk, a csontja és szilárd szervezetének egész szerkezete újra erős lesz. Jobban figyelembe kell venni ezt a belső egymásba tolást, és aztán az érett kort is vissza kell tolni az ifjúságba. Ez tulajdonképpen megint köny- nyű. Képzeljünk el egy már ráncos arcú embert, és olvasszuk egybe egy fiatal, telt arcú emberrel, akkor kiegyenlítődik. Ha ezt létrehozzuk, akkor az lesz a benyomásunk, mintha hullámok járnák át az étertestet, és elkezdene hangozni, megszólalna. Ezzel az emberben az asztralitás érzéséhez jutunk.

Így van egy szabályunk, ami utat mutat az inspirációhoz való felemelkedéshez:

Told az időskori sűrűséget
Az ember érett korába,
És az érett kort
Az ifjúi életbe.
A világ hangzásában megszólal neked
Az emberi lélek munkálása

tehát az asztráltest –

Az éteri életből

Amit elmondok Önöknek, abból azt is látják, hogy az útmutatást a meditációhoz nem parancsként adják ki, hanem azon alapul, ami belátható. Akit helyes módon vezetnek el a meditációhoz, azzal nem olyan autoriter módon bánnak, mint egykor Keleten, ahol mind a gyermekek, mind a felnőttek nevelése és fejlesztése egészen más alapokon nyugodott, mint nálunk. Akinek tehát nálunk meditációt javasolnak, azt úgy kapja, hogy belátja, mit tesz magával. Keleten ugye, a gyermek a dadájától kapott irányítást. Ez azt jelentette, hogy a gyermeket úgy nevelték és tanították, ahogyan az illető élt. Többet nem tanult, mint hogy elleste a dadától a dolgokat. A felnőttnek megvolt a guruja, ha tovább akart jutni. Rá volt utalva arra, hogy a guru nem adott meg más szabályt, mint: Így van ez – meg kell próbálni. Ez a különbség: a mi nyugati civilizációnkban mindenütt az ember szabadságára hivatkoznak, hogy az ember tudja, mit tesz. És az is belátható, hogyan keletkezik az inspirált megértés, ha egészséges emberi értelemmel fogják fel, hogyan működik a fizikai megbetegedés és a szellemi megbetegedés, és ha mindazt összevetik, amit ma elmondtam Önöknek. Mert ezeket a dolgokat egészséges emberi értelemmel kell felfogni. Ha továbbmennek, hogy felfogják, mit kell tenni a belső meditációban, akkor az egészséges emberi értelemmel eljutottak annak határához, ami elérhető. Az egészséges emberi értelem mindent elérhet, ami az antropozófiából indul ki. Ha eljutottak oda, ahol az kezdődik, ami egészséges emberi értelemmel már nem elérhető, akkor egészen a határig hatott az értelem, és ez olyan, mintha az ember egy tónál állna. Ez ugyanilyen határ, a tópartról még odalátni. Az egészséges emberi értelem valóban elvezet mindehhez. Nem eshetnek olyan vád áldozatául, hogy misztikus, zavaros világnézetet terjesztenek, hanem olyat, ami egészséges emberi értelemmel elérhető. Amikor egyszer Berlinben ezt mondtam, elém tartottak egy cikket, ami arról az előadásról szólt: Az olyan emberi értelem, ami egészséges, semmit sem képes felfogni a szellemi világról; és aki valamit felfog a szellemi világról, az beteg, az nem egészséges. – Ezt mutatták meg nekem.

Nos, még valamit szeretnék elmondani arról, hogy fiatal emberekként is egészen különleges helyzetben vannak, éppen azért, mert az orvosi tanulmányaik miatt kénytelenek meglehetősen bensőségesen bepillantani az ember egész természetébe és lényébe. Ugye, egészen komolyan kell venni, hogy a Káli Yuga lezárult, hogy egy világos korszakba léptünk, még ha csak azért is, mert a régi a tehetetlenségénél fogva gördül előre, de az emberiség még sötétségben él. A szellemi világmindenségből világosság sugárzik, és emberekként egy világos korszakba lépünk, és az embereknek csak el kell érniük, hogy alkalmasak legyenek a világos korszak szándékainak befogadására. Nos, az ifjúság különösen arra rendeltetett, hogy beleélje magát a világos korszakba; és ha a szükséges komolysággal alakít ki bizonyos öntudatot arról, hogyan jutott oda, hogy éppen a világos korszak kezdetével szülessen meg, akkor ennek az ifjúságnak a legkülönbözőbb mértékben lehetősége lesz arra, hogy alkalmazkodjon az emberiség fejlődési impulzusának értelméhez. És ehhez ma az szükséges, hogy ha a világot meg akarjuk magyarázni, mindenben az emberre tekintsünk, ahogyan korábban a természetet nézték, hogy az egyes természeti erőkből és természeti folyamatokból összeillesszék az embert. Lassanként el kell jutni oda, hogy megértsük az embert, és az egyes természeti folyamatokat úgy fogjuk fel, hogy azok annak specializációját, annak egyoldalúvá válását jelentik, ami az emberben végbemegy. Ha eljutunk ide, akkor bizonyos intim viszony terjed el az egész emberi érzületben és lelki tevékenységben, amit kerestek ugyan, de tumultuózusan kerestek. Gondoljanak csak arra, hogy amikor elindult a világos korszak ifjúsági mozgalma, hogyan kezdte az ifjúság bizonyos értelemben isteníteni a természetet. Ez absztrakt volt; ha mégoly elevenen érezték is, akkor is absztrakt volt. Ma az ifjú ember szellemi fejlődési útjának ezzel szemben oda kell vezetnie, hogy emberként a világgal való kapcsolatában intim érzései legyenek, és amit szellemileg befogad, már nem lehet tudomány az intellektus számára. Az hidegen hagyja az embert, mindig is hidegen hagyta; a tudományt ugyanis úgy kell kialakítani, hogy valóban létrejöjjön valamennyi abból, hogy a tudományban elért minden fokozatnál az illető a lelkében, az érzületében is más emberré válik, bizonyos fokig olyasmivel ismerkedik meg, amit az ember elfelejtett. Az ember például a természetet is megismerte, mielőtt leszállt a fizikai világba. Akkor azonban másképpen látta. Ma megölik a fiatal emberben azt, amit a korábbi létben átélt, ha a durva, robusztus külső szemléletre vezetik rá. Ha megint rájövünk, hogy a külső, érzéki szemléletet úgy használjuk, mintha az érzéki szemléletben olyan régi ismerős bukkanna fel, akit a születés előtti életből ismerünk, akkor mindenütt érzés keletkezik a tudásban, érzés keletkezik a megismerésben. És ennek valóban olyannak kell lennie, mint egy véráramnak, mint az egész tudományos életen, egyáltalán az egész nevelés- és oktatásügyön áthaladó szellemi véráramnak. Ezt a meghittséget a valósággal, ezt kell elnyernünk a tudományban.

Ebben a vonatkozásban az újabb kor valóban nehéz volt a fogalmaival. Látják, aránylag korán próbáltam megmutatni, hogy ha az ember a külső, érzéki világ előtt áll, tulajdonképpen csak a fél valóságot látja; hogy a teljes valóságot csak akkor nyeri el, ha a külső, érzékszervi valósággal egyesíti azt, ami benne felmerül. És elsősorban azért kellett így tennem, mert akkor egészen más kor volt, mint ma. Hiszen a dolgokat először előkészítik. Ismeretelméleti módon kellett ábrázolnom. De ha elolvassák a Valóság és tudomány13 című írásomat, annak az a célja, hogy az ember érzületében feltámassza a belülről kiáradó szellemet. Ezzel megtettük az első lépést a tudomány bensőségessé tétele felé, különösen a világlény érzéssel teli befogadásában. Leginkább az orvosnak van lehetősége a valóság ilyen bensőséges megélésére, és ezért egyszerűen azzal, hogy ő orvos, az orvos lehet az az ember, aki a mások ifjúsági mozgalmának elvontságát, azokét, akik sorsuk szerint nem orvosok, konkrétabbá, bensőségesebbé teszi. Hiszen ha ma valakiben fiatal emberként bensőségesen van meg az orvoslás, az egy olyannal, akiben például csak a jogtudomány van meg bensőségesen, és aki szegény fickó, mert neki csak a jogtudomány van meg, úgy elmélyítheti az orvostudományt, ahogyan itt tesszük; a jogászoknál ez teljesen lehetetlen. Az orvosoknál a XVIII. század elejéig megvolt valami a szellemből; a jogtudományban a szellem már a középkor derekán megszűnt, amikor az emberek már nem is sejtik benne a szellemet, csak a szabályok feljegyzéseit. Nagyon is lehetséges, hogy az orvos, aki legelőször jut el a konkrét életbe, rendkívül termékenyítően hathat az ifjúság többi részére.

Ezért jó lenne, ha az antropozófiai ifjúsági mozgalomban most keletkezett csoportokat éppen az orvosok támogatnák. Itt természetesen figyelembe kell venni a valós karmikus viszonyokat. De van ugye, a nagyon reménykeltő tübingeni csoport, amely pedagógiai munkát végez, és amely rendkívül sokat nyerhet egy orvossal, aki tehát orvosi oldalról tud sok mindent tisztázni. Most, még ha ideiglenesen is, Dr. X vezeti az ifjúsági mozgalmat, és nagyon jó lesz, ha megtermékenyíti az ifjúsági mozgalmat az, ami az orvosban bensőségessé válik. És így egyenként rendkívül sokat tehetünk. Másrészt az is jó lenne, ha alkalmanként, ha lehetőségük nyílik rá, a lehető legtöbbet foglalkoznának az antropozófiai mozgalmon belüli pedagógiai munkával. Ha komolyak a szándékaik, nincs akadálya, hogy foglalkozzanak vele, de csakis komolyan. Nem tudjuk mindenkinek megadni azt, amit a Waldorf Iskola szemináriumain nyújtunk. De ha valaki komolyan kíván foglalkozni ezzel, nem lehet akadálya, hogy megismerje a Waldorf Iskola szemináriumi tanfolyamait, mihelyt ezeket a dolgokat orvosi szempontból is látja, és belsőleg áthatja azzal a gondolattal, hogy az ókorban mennyire közeli rokonságban volt a gyógyítás és a nevelés.

Gondolják meg, mennyire eltávolodtunk ma attól a felfogástól, hogy az ember olyan lény, aki bűnökkel terhelve lép a földi életbe, mert a modern felfogás már semmit sem tud a bűn jelentéséről. Mivé sűrűsödött a bűn fogalma? A bűnben, az eredendő bűnben az az öröklési törvény van, amit ezekben a napokban mutattam be Önöknek. És az egyéni bűn is olyasmi, amit élete második felében le kell győznie az embernek: valóban le kell győznie az öröklésből származó, bűnös modellt, ősi fogalmak szerint mondhatjuk, a beteg modellt. De ha az ember a testeként azt tartaná meg, ami a modelljében a fogváltásig működik, ha egész életében magán hordozná, akkor kilencévesen olyan ember lenne, aki – nos, igen, ha a szervezete így folytatódna, az egész bőrét nedves ekcéma borítaná; az egész teste lyukas lenne, úgy nézne ki, mint egy leprás, aztán, ha egyáltalán kibírná, a húsa leesne a csontjairól. Az ember betegen születik a világba; és a nevelés, azaz annak megismerése és irányítása, ami a modell szerint dolgozik, ugyanazt jelenti, mint a csendes gyógyítás. Abban a tudatban kellene élniük az ifjúsági mozgalmakban, hogy amikor leírják, mit jelent a nevelés, terapeutának tekintik magukat. Megadják a gyógyszereket, amelyek természetesen szellemiek maradnak, de erősen átmehetnek fizikaiba, attól függően, hogy a gyermek mennyire megy át kóros állapotba. Alapjában véve ez a pedagógia, csak más szinten, más síkon: gyógyító művészet is. És másrészt: ha a beteg egyáltalán nem segít azzal, amit vezérfonalként adhatunk a betegsége felfogásához a saját szubjektív tudatának, a pesszimizmushoz vagy optimizmushoz az élet felfogásában, ha egyáltalán nem tudunk pedagógiailag hatni, akkor rendkívül nehéz gyógyítóan támogatni. Ha a beteg – nem azt akarom mondani, hogy vakon kell hinnie a gyógyszerben, az túlzás lenne -, de ha a beteget egyszerűen az orvos individualitása eljuttatja oda, hogy érezze, az orvost áthatja a gyógyító akarat, ez a betegnél olyan reflexet eredményez, amelyet áthat az egészségessé válni akarás. A gyógyító akaratnak és az egészségessé válni akarásnak ez az egymásba ütközése hatalmas nagy szerepet játszik a terápiában, így azt mondhatjuk: ebben már a pedagógia tükröződik vissza, és a pedagógiában pedig a gyógyítás tükröződik. Nagyon sok függ attól, hogy mai világban az emberek megfelelő tudatban jöjjenek össze. Ha tehát a fiatal orvosok megfelelő tudatban jönnek össze az ifjúság többi részével, akkor Önök meg fogják látni, hogy a fiatal orvosok rendkívül serkentően tudnak hatni a többiekre. De különösen fontos, hogy a tudatot mindkét irányba élesítsék.

Látják, ezeket a dolgokat szerettem volna a lelkükbe és a szívükbe írni, miután ismét olyan megnyugtató módon eljöttek ide. Remélem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a lelkük és a Goetheanum közötti kötelékeket szorosabbra és erősebbre fűzzük, és érezni fogják, hogy végül egy olyan kézzelfogható területen, mint az orvoslás, a Goetheanum megtalálja azokat az embereket, akik szétviszik a világba azt, ami itt található. Ennek megfelelő tudatában lesznek, ha az érzéseikben is a Goetheanumhoz tartozónak tekintik magukat, és a gondolataik gyakrabban irányulnak arra, amit a Goetheanum a világ és az emberiség fejlődése érdekében akar. És így Önöknek, mint orvosoknak, a kitűzött feladatukhoz komoly segítséget nyújthatnak a Goetheanumhoz fűződő szívbéli kötelékek. Ebben a szellemben akartam megtartani az ezekben az órákban folytatott, eléggé bensőséges megbeszéléseket, és azt hiszem, sok mindent elérhetünk, ha ezt az érzést, ami ezeket a beszélgetéseinket is áthatotta, most, miután az utolsó órát tartottuk meg, kint a világban is folytatják. És ebben fogunk a legszebben együtt maradni. A Goetheanum leginkább olyan középpontként foghatja fel magát, amely egy bizonyos feladatot tűzött maga elé. A Goetheanum ezáltal lesz valóban Goetheanum, Önök pedig valódi goetheánusok. Akkor Önök kint a világban, egyben a tartóoszlopok lesznek, amire a Goetheanumnak szüksége van, és ebből a szempontból fordulok a lelkükhöz: legyenek megfelelő, jó goetheánusok. Ha így teszünk, akkor minden jó lesz.

Első körlevél

Dornach, 1924. március 11.

A Karácsonyi ülést követő első körlevél
az orvostudomány iránt elkötelezettek számára

Egy ígérettel felérő közlésnek eleget téve, mely a Goetheanum Orvosi Szekciójának vezetését érinti, s melyet a Karácsonyi gyűlésen tettünk, küldjük első körlevelünket azoknak, akik az orvoslás gondozásában hozzánk kapcsolódnak. Ugyanaz az érzület hordozza, amely az újévi orvosi tanfolyamokon egyesített minket. A legszívesebben minden szava mellé adna valamit a szenvedő emberiség iránti érzésből, amelyből nem csak a gyógyítás művészete iránti odaadásnak, hanem e művészet valódi erejének is meg kell születnie.

Ősi időkben
A beavatott lelkekben
Még elevenen élt a gondolat, hogy
Természeténél fogva minden ember beteg.
És a nevelést tekintették vala
A gyógyulás útjának,
Mely a gyermeknek érése során,
Egyben elhozta az egészséget is
Az életben beteljesedő emberi létnek.

Jó, ha megjelennek a lelkünk előtt ezek az ősi, ösztönös bölcsesség szemléletéből nyert, erős gondolatok, amikor valódi bensőséges összeszedettségben akarjuk felkészíteni lelkünket a gyógyító hatások megismerésére.

Ne felejtsük el, hogy a gyógyító folyamatnak nem csak a testhez kell fordulnia, hanem a lélekhez is, ezért a lelkünket is oda kell adni hozzá. Minél inkább felfogják ezeket a gondolatokat a fiatal orvosok, annál inkább beáramlik az orvosi életbe az, ami után az értelemmel telt orvos sóvárog, hivatásának mai állapotát és határait érezve, és amit a beteg a gyógyító folyamatban átélve áldásként fog érzékelni.

Kedves barátaim, akik januárban itt összegyűltetek, megnyitottátok a szíveteket az előtt, ami ebből az érzületből fakadóan akart eljutni Hozzátok. Felejthetetlen marad számunkra, ahogy ez a szemetekből szólt, a meleg szavaitokkal eljutott hozzánk. A gondolataink Nálatok időztek, és a feltett kérdéseitek kapcsán ma először szálljanak Hozzátok.

A következőket egyes címekre küldjük meg, és kérjük, hogy akik közvetlenül kapják meg tőlünk, gondoskodjanak arról, hogy a küldemény továbbjusson a megadott címekre.

*

Válaszok a kérdésekre

  1. A leendő orvosnak az orvosi tanulmányok, valamint az antropozófiai mozgalom orvosi kurzusai alatti nehézségeire vonatkozó kérdésre csak azt válaszolhatjuk, ezeknek a körleveleknek éppen az a céljuk, hogy idővel elhárítsák ezeket e nehézségeket. Dr. Wegman szívesen megadja a levélben kiegészítésként megjelölt meditációt mindazoknak, akik ezt kérik.
     
  2. A goetheanumi tanulmányokat illetően. A gyakorlati tanulmányokról természetesen lehetőség szerint gondoskodni kell, ebben a tekintetben azonban még türelmet kérünk. A körlevelekben meg fogjuk adni, mikortól lehet jelentkezni.
     
  3. A bizonyos témák felállításával kapcsolatban feltett kérdésre a Szellemtudomány Orvosi Szekciójának munkatársai számára megjegyezzük, szeretnénk a munkákat ebben az irányban folytatni. Ilyen témákat azonban nem annyira a körlevélbe foglalva, mint inkább személyes levelezés útján lehet megbeszélni. Azonban itt is némi türelmet kérünk; egyre közelebb fogunk kerülni a céljainkhoz, de csak lé- pésről-lépésre haladhatunk. – Hozzátesszük még, hogy a körlevélben az egészen speciális esetek terápiájára vonatkozó kérdésekre a jövőben nem fogunk válaszolni. Természetesen szívesen fogadjuk a lezajlott orvosi kurzusokat érintő általános terápiás kérdéseket, valamint az orvosok élettani és anatómiai problémáira, tanulmányaira, emberi morális beállítottságára vonatkozó kérdéseket.
     
  4. Azoknak, akik azt kérdezték tőlünk, hogy a közeljövőben idejöhetnek-e a főiskola munkájában részt venni, vagy akiknek – a vizsgájuk letétele után – ilyen kívánságuk van, megjegyezzük, hogy közvetlenül az április 19-22-i húsvéti tanfolyam után három-öt további előadás kerül megtartásra, amelyekben az érintettek először megkaphatják az irányelveket a további munkájukhoz. Téma: emberlény és világorientáció, tekintettel a nevelésre és gyógyításra, valamint az ezen a területen különösen fontos feladatokra az emberiségért.
     
  5. A házipatikák ellátása a szereinkkel kétségkívül kívánatos lenne, azonban egyelőre nem kivitelezhető, mivel a körorvosok csak a saját maguk elkészítette homeopatikus szereket adhatják be. Ha majd ugyanolyan megítélés alá esünk, mint ezek a homeopatikus orvosok (azaz a törvényi elismerés tekintetében), akkor ugyanazt tehetjük. Egyelőre meg kell elégednünk a szerek gyógyszertári közvetítésével.
     
  6. Arra a kérdésre, hogy a gyógyszerek hatásmódját lehet-e közölni a pácienssel, azt mondhatjuk, hogy a hatást mindazonáltal csökkenti, ha erről ismeretek kerülnek a gondolkodásba. A befolyás azonban kevésbé erős, ha a gondolatok csak intellektuálisak, erősebb, ha képszerűek, a legerősebb, ha a páciens képes magában követni az egész gyógyulási folyamatot. Ez azonban nem tarthat vissza attól, hogy a hatásmódról minden kívánt felvilágosítást megadjunk, nem tagadhatjuk meg a gyógyítást attól a pácienstől sem, aki ismeretekkel rendelkezik. Mert ami elvész a tudás miatt, az teljesen visszanyerhető, ha a páciensben kialakul az áhítat a gyógyító módszerek iránt. Erről a felvilágosításkor kell gondoskodni.
     
  7. Az injekciózás módjára vonatkozó kérdés. Az injekciót általában a bőr alá kell adni; csak ha a páciens az ismételt kísérletekre sem reagál, akkor kell magas potenciájú dózisokat intravénásan injekciózni. Ebben az esetben meg kell várni az első injekció hatását.
     
  8. Az egyik írásban két vonalról van szó, amelyek közül az egyik a gerincoszlop irányába, a másik a fejtől lefelé megy, és a nyelvcsontot, az alsó állkapocsívet, a pajzsporcot, a bordák oldalsó részét adja meg. És a kérdés arra vonatkozik, mi a jelentősége a vonalak irányának. Az utóbbi vonal annak felel meg, amit az asztráltest az állatoknál a legszilárdabb szubsztanciákból alakít ki. Az embernél ez a vonal az egyenes tartás miatt olyan irányba kerül, amelyben a függőlegessel ferde szöget zár be. Ezt az én-szervezet irányítja, mégpedig úgy, hogy a földi én a hátgerinc vonalában bizonyos fokig hipertrófikusan működik; a formálódó én, amely aztán a halál után megmarad, a bordák porcos részét és a szegycsontot túltengve irányítja. Mivel az olyan szellemi lények, mint Lucifer, átugorják az emberi állapotot, náluk hiányzik mind a hátgerinc, mind a bordák porcos része a szegycsonttal. A kérdés feltevője ezért látott a Lucifert ábrázoló plasztikán hegyes mellet és oldalirányba tendáló bordákat.
     
  9. A koponya üregeire és jelentőségükre vonatkozó kérdéssel kapcsolatban a következőt mondhatjuk: a koponya fizikai és éteri része olyan módon van elrendezve, hogy bizonyos helyeken a fizikai, más helyeken az éteri van túlsúlyban, ezeken a helyeken jelennek meg az üregek. Ezek a gondolatok tulajdonképpeni hordozói, míg a fizikailag teljesen kitöltött helyek a koponyában az élet hordozói, és elnyomják a gondolati életet. Ha ezek tevékenysége túl erős, eszméletvesztés vagy hallucináció és hasonlók lépnek fel.
     
  10. A mediális hajlamról szóló kérdéshez. Az ember mediális hajlama azon alapul, hogy transzállapotban az éteri és fizikai test altesti és végtagi részében az asztráltest és az én nincs teljesen bekapcsolva. Ezáltal a végtagok és az altest szokatlan módon, érzékszervekként kapcsolódnak be az éteri és asztrális környezetbe. Így szellemi észlelések keletkeznek; ugyanakkor azonban a normálisan ezeken a szerveken keresztül ható morális és konvencionális impulzusok kikapcsolódnak, ahogyan a szokásos érzékszerveknél is ki vannak kapcsolva. A szem látja a kék színt, de nem látja a hamisságot. Nagyon nehéz elérni a médiumok fizikai gyógyulását. Csak valamelyik érzékszerv egy részébe, például az Eustach-kürt belsejébe vagy a szem szaruhártyájába adott magas potenciájú dohányinjekcióval idézhető elő, ami természetesen nagyon veszélyes. A fizikai gyógyításhoz feltétlenül szükséges, hogy a gyógyítónak erősebb akarata legyen, mint a nem transzban levő médiumnak, és hogy képes legyen éber szuggesztióval hatni.
     
  11. Arra a kérdésre, hogy az anya megmentése érdekében végzett terhesség-megszakítással beavatkozunk-e az anya karmájába és a gyermek karmájába, azt kell mondani, hogy rövid idő alatt mindkét karma más pályára terelődött ugyan, azonban a saját lefolyása hamarosan ismét a megfelelő irányba tereli, így erről az oldalról aligha lehet a karmába való beavatkozásról beszélni. Ezzel szemben komoly beavatkozás történik az operáló orvos karmájába. És neki fel kell tennie a kérdést, hogy teljes tudatossággal magára akarja-e venni azt, amitől olyan karmikus kapcsolatokba kerül, amelyek a beavatkozás nélkül nem lennének meg. Az ilyenfajta kérdéseket azonban nem lehet általánosságban megválaszolni, hanem az eset jellegétől függenek, számos olyanhoz hasonlóan, ami a tisztán lelki kultúréletben a karmába való beavatkozást jelenti, és az élet mély, tragikus konfliktusaihoz vezethet.
     
  12. Egy csukamájolajra vonatkozó kérdés. A csukamájolaj mellőzhető, ha a megfelelő betegséget diagnosztizálták, és az általunk megadott szert használják, mint Waldon I: növényi fehérje, növényi zsír.; Waldon II: növényi fehérje, növényi zsír, kovasavas vas; Waldon III: növényi fehérje, növényi zsír, kovasavas vas és Calcarea carbonica.
     
  13. A talajjal érintkezésbe került sérülteknél a Belladonna D 30 és a Hyoscyamus D 15 együtt használ, már akkor is, ha csak egyetlen injekciót adtak be.
     
  14. Egy 35 éves cukorbetegre vonatkozóan. Ennek a cukorbetegnek kétségtelenül a rozmaring-kúra lehetne a legjobb. Ez még támogatható 10. decimális kovasav adásával.
     
  15. A fülzúgás kezelésére vonatkozó kérdés. Fülzúgásra általában terápiásan a 6. decimális máknedv javallott. Ha a személy elegendő erőt gyűjt, a zúgás iránti passzív odaadás fizikailag átalakul aktív elképzeléssé, mintha saját maga idézné elő, egy idő után javulás érhető el. A fülzúgás alapja az asztráltestnek az étertesttel szembeni meggyengülése a hólyag területén.
     
  16. Agyvelőgyulladásra és következményes tüneteire vonatkozó kérdés. A grippe következményeit mutató 38 éves páciensnél, aki az alkalmazott szerekre nem reagál, légyölő galóca D 30 injekciózásával kellene megpróbálkozni, és gondoskodni arról, hogy az injekció után bizakodó, derűs hangulatban legyen.

Rudolf Steiner s.k.                                                   Dr. I. Wegman s.k.

Esti összejövetel

Dornach, 1924. április 24.

[A folyékony szilárdhoz való viszonya a szervek képzésében. Képalkotás a kitágítás (kozmikus hatás) és a begyűrődés (földi hatás) alapján. A szervek terápiás jelentőségű fantomja a folyadékemberben. A folyadékszerű megértésének plasztikus alapelve, a levegőszerű megértésének zenei alapelve. Beszéd közbeni odafigyelés: az én-szervezet tanulmányozása.]

Fiatal orvosok esti összejövetele

A folyadékember imaginatív szemléletű megértésére vonatkozó kérdésre Dr. Steiner a következőket válaszolta:

Nos, ugye nem boldogul, ha a részletekből indul ki, és nem az egészből. Arra van szükség, hogy az inkább átfogóból induljon ki, és legfőképpen arra, hogy meditatívan kövesse tovább azokat a dolgokat, amelyeket már elmondtam. Ha átfogóan tekintjük az összefüggéseket – csak arról beszélek, aminek fokozatosan kell elvezetnie az imaginatív elképzeléshez -, akkor van ugye, a természetben a cseppforma. Úgy szokták elképzelni, hogy azt hiszik, a csepp belülről van összetartva. Erre azonban nincs szükség. El lehet képzelni a cseppet úgy, hogy minden oldalról, kívülről képződik. Akkor a csepp felületén megvan a világot átfogó Egyetlen.

Ezeknél a dolgoknál azt is figyelembe kell vennie, hogy az imaginatív elképzelésnek az igazságra kell törekednie, és hogy az általános képzésből magunkkal hozott jelenlegi elképzelések, amennyire csak lehet, eltérítenek az igazságtól. Az embernek ma az az elképzelése, hogy a tér végtelen, és abban szétszórtan vannak a csillagok. Nos, ha ilyen elképzelésből indulunk ki, az brutálisan azt jelenti, hogy semmit sem veszünk figyelembe, kizárólag azt, amit kigondoltunk. Nézzük csak az újságban nemrég megjelent hírt, amit komolyabban kell venni, mint gondolnánk: Sikerült bebizonyítani, hogy a kozmosz a Földtől egy bizonyos távolságban nem üres, hanem szilárd, és szilárd, kristályos nitrogén tölti ki. Látja, a dolgok ma még annyira bizonytalanok, hogy egy ilyen nézet nagyon is lehetséges. Nos, ez természetesen nem így van, de ezekből a dolgokból mégis kiderül, tulajdonképpen mennyire felszínesek a megfigyelés alapján alkotott eddigi feltételezések. Mert most, egy nap úgy dönthet valaki, hogy azt képzeli, itt valami kiürült térben élünk, ahol középen van a valamennyire sűrűbb Föld, és köröskörül a megszilárdult nitrogén, amiben tükröződik nekünk a csillagos ég. Ez természetesen badarság, de szerintem tényleg az a helyzet, hogy mindenféle elképzelés lehetséges, a külső közlések alapján is, arról, hogy a kozmosz tulajdonképpen hogyan van megalkotva. Nos, ez a hír a kristályos nitrogénről valójában áprilisi tréfa is lehetne, de sok ember elhiheti. Semmivel sem balgább az, aki elhiszi ezt a hírt, mint az, aki tartja magát a mai általános feltételezésekhez. És brutális materializmus azt képzelni, amit ma feltételeznek. Mert a világmindenség valójában üres gömbként működik, és a perifériáról mindenütt erők haladnak befelé. Nagyon is igaz, hogy kívülről befelé önmagukban megszilárdult képződményekkel van dolgunk, amelyeket csak a csillagok szerint lehet módosítani, megkülönböztetni, így a csillagok látható állásában annak az eredeti képe van, ami bennünk végbemegy. Így jutunk imaginációhoz azzal az elképzeléssel, amit az emberi fej mutat.

Nos, tekintsenek magukra, ha legközelebb megnéznek egy emberi fejet, utána egy madarat, a madár felépítését. Ha a madár felépítését, különösen a csontváz alapján az egész emberrel vagy egy egész emlőssel hasonlítják össze, akkor tulajdonképpen helytelenül szemlélik. Ha a madár felépítését összehasonlítják, akkor tulajdonképpen csak az emberi fejjel hasonlíthatják össze, és akkor azt kell elképzelni, hogy az emberi fejben módosított madárképződmény van, és hogy a madár testének többi része a legkülönbözőbb fajta rövid nyúlvány. A madár lábai mindig el vannak sorvadva.

Nos, képzeljék el, hogy a cseppet hengerré nyújtják (rajzol). Ha a cseppet hengerré tágítják ki, és elképzelik, hogy megmarad az, ami a kozmoszból a fejben differenciálódik, csak mivel a cseppet hengerré nyújtották, a legkülönbözőféleképpen módosul, akkor megkapják a törzs-embert. Ahhoz, hogy elképzeljék a törzs-embert, a koponyatetőt elsorvadtnak kell gondolni. Akkor azonban azt kell elképzelniük, hogy megvan a henger, és azt itt benyomják, és akkor megvan a harmadik szakasz. Akkor megkapják a végtag-embert. A végtag-embert először azonban úgy kapják meg, hogy amit itt lerajzoltam, az először a karnál történik. Tehát el kell képzelniük, hogy kitágítják, és így tulajdonképpen először a kart kapják meg, és hogy ezután a második kitágítás azáltal jön létre, hogy belülről egy második képmás keletkezik, mely a Holdtól származik. De hogy egyszerűbb legyen, hagyják el a kart. Így a gömbtől eljutnak a kitágításhoz, majd a begyűréshez. – Ha így megszokják, hogy kitágítással és betüremkedéssel alkossanak képeket, akkor megtették az első lépést ahhoz, a hogy a lelküket valóban hozzászoktassák az imaginatív munkához. Hiszen tulajdonképpen minden szervezett élet kitágulásból és betüremkedésből áll, és gondolják csak meg, milyen csodálatos is ez.

Tegyük fel tehát, elképzelem a golyót, aztán a megnyújtott golyót; ez a felfelé történő kitágítás, amit a környezet idéz elő. Ha a környezet ellenképeként itt a Földre gondolnak a maga erőivel, akkor a Föld az ember alatt van, mint az, ami begyűri. Felfelé: a kozmosz kitágítja, lefelé: a Föld begyűri. Így tehát már megvan a kozmoszból megszerzett kép és a Föld által begyűrt ember. Most tehát imaginatív választ adhatnak a kérdésre: Mi lenne, ha nem lenne alattad a Föld, és feletted a csillagos ég? – És ha imaginációkat akarnak kialakítani, akkor tulajdonképpen soha nem szorítkozhatnak csupán arra, hogy csak az emberben alakítsák át a képződést, hanem hozzá kell szokniuk, hogy a szilárdból a folyékonyba való átmenetben az egész világmindenséget egy egésznek tekintsék, és fokozatosan elképzeljék a szilárd, éles körvonalakat; a folyékony mindig küzd a szilárd ellen, és be akarja illeszteni az egész világmindenség folyásába, áramlásába. Így jutnak el ahhoz, hogy mindenütt meglássák ezt a kitágulást és betüremkedést. Ám mindenhol arra jutnak, hogy az ellenképeket keressék.

Ugye tudják, hogy az embriológiában úgy járnak el, hogy soha sincs támpontjuk, mitől lesznek a dolgok olyanok, amilyenek. A petesejtből indulnak ki, eljutnak a sejthalmazhoz, látják, hogy egyszer csak betüremkedik a dolog, és létrejön a gasztrula*. Nos, valójában ezt sem képzelhetik el másként, mint hogy az egyik oldalon, ahol a felszín van, létrejön a lehetőség, hogy a kozmosz hasson, ahol pedig a betüremkedés történik, a Föld hasson (lerajzolja).

Vegyünk egy, a felszín közelében elhelyezkedő epidermiszsejtet. Ilyenek mindenütt vannak. Most van egy, a felszín felé elhelyezkedő sejtünk. Az, ami Föld-princípiumként kiváltja a betüremkedést, az tovább hat az emberben. És ezek a Földprincípiumok mindenütt így hatnak tovább. Ezáltal mindig megvan az a tendencia, hogy az emberben meglevő folyadékot irányítsa, hogy mindig így haladjon tovább, így előidéz egy betüremkedést: betüremkedés – előidézés – betüremkedés – előidézés – ez halad a legkülönbözőbb irányokba. Nos, gondolják el, ez úgy történik, mintha valami folyékony a haladás közben megdermedne. Most vizsgáljanak meg bármilyen szervet ebből a szempontból. Mindenütt azt láthatják, hogy megdermedt, megszilárdult, betüremkedett, a másik oldalon észrevehetik, hogy kidudorodik. És így jutnak el a szervek formájához, és meglátják, hogy az erők különböző oldalakról hatnak, és odajutnak, hogy mindezeket a szerveket egyetlen egységre vezessék vissza. Csak azzal kell tisztában lenniük, hogy egy bizonyos pontból kell, hogy kiinduljanak, a plasztikus elemből. Nos, már utaltak arra, hogy a formákat plasztikus alkotás által kell felfogni. De egyszer tényleg próbálják meg valamilyen képlékeny, lágy anyaggal valóban felkelteni magukban ezt az érzést úgy, hogy egyik kezükkel fogják az anyagot, és a másik kezükkel benyomják az agyagot. Próbálják ki milyen lesz ugyanakkor. Az lesz az érzésük, hogy az üres tér merő értelmetlenség. A tér mindenütt az erők szerint differenciálódik, és ilyen módon fokozatosan megtanulják minden plasztikus dolog megértését.

Nos, ha az embert plasztikusan akarják megérteni, akkor természetesen képesnek kell lenniük extremitásokba menni. Először is el tudok képzelni, ugyebár egy golyót. Elképzelem, hogy a golyó az egyik oldalon kitágul, a másik oldalon begyűrődik. Igen, de most gondoljanak arra, hogy továbbmennek, itt annyira begyűrik, hogy túlnyomják a kitáguláson, akkor így egy képződményt kapnak, összesen két képződményt. De most gondolják tovább, hogy a képződmények nem csak az egyik oldalon hatnak. Képzeljék el, hogy kitágítják, begyűrődnek – kitágítják, begyűrődnek, aztán még alulról is begyűrődnek, és felfelé kitágítják, ha ezt háromszor teszik meg, akkor a két tüdőlebeny plasztikusan kialakított formáját kapják. Így jutnak fokozatosan ahhoz a szemlélethez, hogy az egész ember a bensőjében összefügg az ilyen erőkkel, azután térjenek át a következőre.

Nagyon fontos elképzelés ez, ami a maga kórtani-terápiás jelentőségében akkor kerül tisztán napvilágra, ha megjelenik a Wegman doktornő könyve44. Először lesz világos, milyen kapcsolat van a kész szerv és a szerv funkciója között. Vegyük a szerv funkcióját. A szerv funkciója, hogy folyékony állapotban tartva folyamatosan fluktuál; ugyanaz, ami a szervet befejezte, az idézi elő a tevékenységet. Így tehát azt mondhatják: Mi a nedvmozgás a gyomorban? Ez ugyanaz folyékony állapotban, mint ami a szilárddá vált gyomor maga. Képzeljék el, hogy a nedvmozgás megdermedt, akkor látják magát a gyomrot. Ha ez nem így lenne, akkor egyetlen szervet sem lehetne gyógykezelni. A szilárd szervre nem lehet hatni, csak a fluktuáló szervre.

A kovasavnak ugyanaz a tevékenysége, mint az emberi vesének. Ha ugyanolyan módon viszem be az emberbe az Equisetumban levő kovasavat, akkor azon a területen, ahol a veséi vannak, a vese fantomját hozom létre. Ez a fantom aztán ezen a helyen pótolja az asztrális tevékenységet. Ez kiszorítja a régi veseszubsztanciát, és a folyékony állapotúból kialakítja az új veseszubsztanciát, ahogyan ez hét vagy nyolc év múlva egyébként képződik. A dolgot úgy gyorsítjuk meg, hogy létrehozzuk ezt a fantomot. Meg kell érteni, hogy ahol van egy szerv, ott folyamatosan megvan a szervet kialakító tevékenység is, és ez mindig szervvé dermed. Ezzel eljutnak a folyadékemberhez.

Akkor azonban van még egy másik is. Akkor előre kell tudjanak lépni ehhez az elképzeléshez: Igen, ha a szilárd embert vizsgálom, akkor az anatómia könyvekben található képecskéket kapom. Amit itt látunk, az csak az ember tíz százaléka. Nos, ez így van. Amíg a szilárd emberben ezeket a szilárd körvonalakat szemlélem, addig a máj = máj, tüdő = tüdő, gyomor = gyomor. De ha most áttérek a folyadékemberre, akkor azt találom, hogy ez a nedváramlás, mondjuk a májban, egészen rendkívül koncentrált, és azzal foglalkozik, hogy májat alkosson. De minden egyes szerv mindig az egész emberré akar lenni. A folyadékembernél ez minden szervben valóságosan létező tendencia. Így azt kell elképzelnünk: ha kimetszem a májat, akkor máj marad. De ha a folyadékot veszem ki, amelyből a máj képződik, akkor abban meglenne a tendencia, hogy egész ember legyen. Ezt a két tendenciát kell az imaginációban elképzelniük: egyrészt a kontúrok felvételét, másrészt a mindenütt mindent áthatást.

Ez így van, ha komolyan vesszük. A meditációs mintáknál kezdődik, hogy amit itt elmondok Önöknek, lassanként maguk is elmondhassák. Mindenben benne van a lehetőség, hogy saját maguk eljuthassanak az imaginációkhoz. Aki elkezd meditálni, eleinte hatalmas belső kedvet érez, de egy bizonyos ponttól, ahol a dolog kezd komollyá válni, valami fellázad, mert a dolog borzasztó bonyolult lesz. Aki nem veszi rendkívül komolyan a meditációt, úgy jár, mint az, aki Lucifert keresi, és Arimán jelenik meg neki. Akkor úgy hat a meditáció, hogy az ember az ellentétét kapja annak, amire törekszik. Aki Arimánt keresi, annak Lucifer jelenik meg. Ez a nehézség. A legtöbbször elvesztik a türelmüket, abbahagyják. Nem az idő a lényeg, hanem a türelem intenzív gyakorlása, akkor adott esetben öt perc is hosszú idő a meditálásra. De teljesen mindegy, hogy valaki fél év alatt vagy öt perc alatt veszti el a türelmét. Legyenek türelmesek, akkor látni fogják, hogy kezdik megérteni a dolgokat, és a szilárd emberről áttérhetnek a folyadékemberre.

Amikor azonban áttérnek a levegőemberre, szükségük lesz a zenei alapelvre. Meg kell érteniük a légzés folyamatát, és ha valóban meditálnak, akkor figyelni fognak a légzésükre. És belsőleg kirajzolódik az asztrális, levegőszerű ember. És látják, akkor meg kell tanulniuk érzékelni azt, hogy az ember tulajdonképpen mégis önismeret nélkül jár a világban. Most tanulja meg saját magát érzékelni, a légzésével érzékelni. Ami legelőször jelentkezik, az olyasmi, mintha valaki, aki megszokta, hogy matematikailag, minőségileg is gondolkodjon, hirtelen kitalálja, hogy azt mondja magának: Csak nem három félből vagy? – Úgy tűnik saját magának, mintha három félből állna. Mitől van ez?

Attól, hogy a légzésen keresztül kezd érzékelni, hogy egyrészt három részből álló tüdeje, másrészt két részre osztott tüdőlebenye van. És úgy lehet aztán felemelkedni az asztrális, levegőszerű elemhez, hogy az ember a belső formálódást arányaiban éli meg a levegőn keresztül.

És ha beszéd közben pontosan tudunk odafigyelni, akkor ezen az úton lehet az én-szervezetet valóban tanulmányozni, először meditálva, majd a valódi megértéshez felemelkedve, hogy vesznek egy emlősállatot, mondjuk egy kutyát, a csontvázát, és egészen erősen elmélyülnek a hátulsó részben és az elülső részben. Az egyik csak a másik rész módosulása. Most át kell térniük kozmikus szintre, és elgondolni, hogy a hátulsó formát a Hold-erők, az elülső formát a Nap-erők alakították ki; és el kell képzelniük, hogy a Hold a Napra tekint, akkor a Hold oldalán látják az állat hátulsó részét, a Nap oldalán az állat elülső részét. És akkor gondoljanak arra, hogy a Nap és a Hold végzi az ember felegyenesedésének módosítását, és akkor megkapják az átalakulást. Ezzel az egész dolog egy szinttel eltolódott, és így juthatnak el az én-szervezethez. De a következőképpen kell eljárniuk: A térnek el kell tűnnie a plasztikusságban, a plasztikusságnak a zeneiségben, és a zeneiségnek abban, aminek értelme lehet.

Ha így járnak el, akkor az átfogó egész felé tartanak, és tulajdonképpen ez az egészséges út, mert különben egészen zűrzavarba kerülnek. Ezekből az alapelvekből kell kiindulniuk, nem pedig a részletekből.

Jegyzetek

Karácsonyi tanfolyam

1       Nem világos, melyik előadásra gondolt. Vesd össze az 1920. március 2-i stuttgarti előadással: Geisteswissenschaftliche Impulse zur Entwickelung der Physik. Zweiter Naturwissen- schaftlicher Kurs: Die Warme auf der Grenze positiver und negativer Materialitat – A fizika fejlődésének szellemtudományos impulzusai. Második természettudományos tanfolyam: A hő a pozitív és a negatív anyagiság határán, GA 321.

2       Ld. Mensch und Welt. Das Wirken des Geistes in der Natur. Über die Bienen – Ember és világ. A szellem működése a természetben. A méhek lényéről, GA 351., 1978., 242. o-tól, különösen 254. o-t.

3       Egy, rögtön az előadás után készült jegyzetben „makrokozmikus” helyett „makroszkopikus” szerepel, ami megfelel a további szövegnek.

4       Vesd össze Mensch und Welt. Das Wirken des Geistes in der Natur. Über die Bienen – Ember és világ. A szellem működése a természetben. A méhek lényéről, GA 351., 1978., 171. o-tól és 179. o.

5       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben a „mindenhová” átjavítva „mindenhonnan”-ra.

6       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben „magukban” helyett „maguktól” van.

7       A betoldás a 3. megjegyzésben említett jegyzetben található.

8       Hermann von Helmholtz, 1821-1894. Die Lehre von den Tonempfindungen – A hangérzetek tana, Braunschweig, 1862., 5. kiadás, 1896.

9       Ld. Geisteswissenschaft und Medizin – Szellemtudomány és orvostudomány (20 dornachi előadás), 2. előadást, 1920. március 22., GA 312.

10       Ehhez a kevéssé ismert jelenséghez v.ö. Bethe-Bergmann- Embden: Handbuch der normalen und pathologischen Physiologie – A normális és a patologikus fiziológia kézikönyve, II. kötet, 1928., 196. o-tól.

11       Az 1912-es Handwörterbuch der Naturwissenschaft – A természettudomány kéziszótára a periódusos rendszer 71 elemét sorolja fel.

12       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben a „megjelennek” helyett „kialakulnak” van.

13        1923. december 1-én Észak-Olaszországban összeomlott a glenói völgyzárógát. Lásd ehhez: Leopold Müller: Ein Hinweis Rudolf Steiners zur Sicherung von Talsperren

–    Rudolf Steiner utalása a völgyzárógátak biztosítására, in: Mitteilungen aus der anthroposophischen Arbeit in Deutschland, 18. évf., 4. füzet, 1964. karácsony.

14       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben „átéléssel” helyett „átéléshez” van.

15       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben a „jelben” helyett „időben” van.

16       Dr. Rudolf Steiner – Dr. Ita Wegman: Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlichen Erkenntnissen, 1925., GA 27. – A gyógyítóművészet kitágításának megalapozása szellemtudományos ismeretek alapján (Natura-Budapest, Budapest, 2006.)

17       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben a „kilégzés” helyett „külső légzés” van.

18       Bécsi iskola: Körülbelül 1840-től. Olyan nevek tartoznak ide többek között, mint Skoda, Oppolzer, Hebra.

19       Rudolf Wirchow, 1821-1902.

20       A „tudniuk kell” a kiadó betoldása.

21       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben a „belehelyezkedtek” helyett „belemerültök” van.

22       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben itt „gondolkodni” van.

23       A 3. megjegyzésben említett jegyzetben a „Dornachban” helyett „jövőben” van.

24       Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten? (1904/05), GA 10. – A magasabb világok megismerésének útja (Genius, Budapest, é.n.)

25       A régi kiadásban ez áll: „és a külső hőt. A hőben ez történik, mivel a hő lelki természetű.”

26       Philosophie der Freiheit (1894), GA 4. – A szabadság filozófiája (Genius – Új Mani-fest, Budapest, 2005)

27       Naturalia non sunt turpia”: „A természetes dolgok nem rútak”, a cinikusok jelmondata.

28       A tanfolyam végén von Deventer úr a következő szavakkal mondott köszönetet: „Talán az itt összegyűlt tagok nevében mondhatok néhány szót, hogy megköszönjem, amit Dr. Steiner és Wegman doktornő által kaphattunk. Amit Dr. Steiner adott ezekben a napokban, attól fellángolhat egy érzés a keblünkben, és ez az érzés mintha kiegyenesítené tagjainkat, és felemelné a fejünket. Azt éreztük, hogy a Földön talán számunkra, gyenge földi emberek számára is lehetséges – úgy éreztük, bizonyosan lehetséges -, hogy gyógyítóvá váljunk. Szívünkben ezzel a lángoló érzéssel állunk itt, ugyanakkor alázatosan is. Nem tudjuk, sorsunk megengedi-e, és mennyire engedi ez a sors, hogy összekapcsolódjunk azzal, ami a Goetheanumból akar az emberiségért kiáramlani. Nem lehet szavakkal leírni, amit ezotériaként kaphattunk, és talán az érzéseink is csak tökéletlenek. Nekünk csak akarnunk kell.”

29        Lásd a Függelék elején, a 88. oldaltól.

30        Die Geheimwissenschaft im Umrift (1910), GA 13. – A szellemtudomány körvonalai (Genius, Budapest, é.n.)

31        L. Kolisko: Milzfunktion und Plattchenfrage – A lép funkciója és a vérlemezkék kérdése, Stuttgart, 1922.

32        Die Konstitution der Allgemeinen Anthroposophischen Gesellschaft und der Freien Hochschule für Geisteswissenschaft. Der Wiederaufbau des Goetheanum, 1924-1925, GA 260a. – Az Általános Antropozófiai Társaság és a Szabad Szellemtudományi Főiskola alapszabálya. A Goetheanum újjáépítése (kéziratban)

33        Egy másik jegyzet szerint.

34        Minden jegyzet szerint „meg kell gyógyítanunk”; ide értelemszerűen került, hogy: „ólmot kell adnunk”.

35        Lásd: Esoterische Betrachtungen karmischer Zusammenhange, GA 235. és 236. – A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata, I. és II. kötet (Genius, Budapest, é.n.)

36        Harun al Rasid, 766-809.

37        Verulami Bacon, 1561-1626.

38       Amos Comenius, 1592-1670.

39        Charles Darwin, 1809-1882

40        Lásd: Geisteswissenschaft und Medizin – Szellemtudomány és orvostudomány, (20 dornachi előadás, 1920), GA 312.

41        Különösen a Die Johanni-Imagination – A János-imagináció című, 1923. október 12-i, 4. előadásban, in: Das Miterleben des Jahreslaufes in vier kosmischen Imaginationen – Az év folyamának megélése négy kozmikus imaginációban (6 dornachi és stuttgarti előadás, 1923), GA 229.

42       A meditációs spruch második és harmadik sorába a Rudolf Steiner jegyzetfüzetében található bejegyzésnek megfelelően „a gyermek kora” került.

43        Wahrheit und Wissenschaft. Vorspiel einer „Philosophie der Freiheit“ (1892), GA 3. – Valóság és tudomány. A szabadság filozófiájának előjátéka

44        Lásd a 16. megjegyzést.