Barion Pixel

GA318

Az orvosok és a lelkipásztorok együttműködése

Orvosi-lelkipásztori tanfolyam
11 előadás orvosoknak és papoknak, 1924. szept. 8-18., Dornach

Impresszum

Tartalom

Első előadás

[A papi és orvosi hivatás világos elválasztása. – Történelmi áttekintés. Papi szempontok: lelkipásztorkodás az egészséges és a beteg embernél; A vallásos-kulturális intézmények, böjtölés, aszkézis stb. higiéniai jelentősége; A szakramentalizmus gyógyító hatásának kérdése. Az orvos és a pap lelki betegekkel szembeni magatartása. – A terápiás hatások háromféle módja. Az életből a tudatba ható terápia, a tudatból az életbe ható szakramentalizmus; az orvosok és papok ebből lehetséges együttműködése, mindegyik a maga szakmájában.]

Ezen az előadáson először egyesülnek két szellemi hatókör tagjai, és ennek az egyesülésnek egészen különleges jelentősége van. Ezért már ma szükséges, hogy megértsük ennek az egyesülésnek az abból eredő értelmét, ami e tanfolyam tartalmát képezi. Először is arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a tanfolyam talán mindennél jobb példa arra, hogy korunk szellemi életének különleges alakulása miatt a régi hagyományokat, a régi szokásokat meg kell újítani, mert az, amit lelkipásztori orvoslás néven gyakorolnak, alapjában véve elvesztette a tartalmát. Ezt látni fogjuk a vizsgálódásaink során. Ezzel szemben, éppen korunk alapjaiból adódik egy különösen fontos feladat, amely összefoglalva, a szemlélődésünk során a lelkipásztori orvoslás nevet kaphatja. Szigorúan ügyeltünk arra, hogy ezen a tanfolyamon lényegében valódi teológusok és olyan személyiségek gyűljenek össze, akik valódi orvosok vagy azok lesznek, orvosok abban az értelemben, hogy esetükben a Goetheanum Orvosi tagozatának feladata szerint felelősséget vállalhatunk ezért a címért. Hogy ezt az értelmezést hogyan kell kialakítani, azt éppen ezen a tanfolyamon beszéljük meg. Egyes kivételeket megengedtünk, de csak keveset, és ezek igen indokoltak a Goetheanum Orvosi tagozatának meggyőződése szerint.

Mindenekelőtt arról lesz szó, hogy Önök, kedves barátaim, mind a teológiai, mind az orvosi oldalról, teljesen világos fogalmat alkossanak arról, hogy az új lelkipásztori orvoslás értelmében mi teszi lehetővé a teológusok és az orvosok együttműködését. Erről az együttműködésről gyakran esett szó, és arra is felhívtuk a figyelmet, hogy az antropozófiai mozgalomnak számítania kell az együttműködésre. Azonban még napvilágra kerültek olyan dolgok, amelyeket éppen ezen a tanfolyamon kell a helyükre tenni. Az együttműködést, amire utaltam, egyáltalán nem szabad úgy felfogni, kedves barátaim, mintha az az egyik területnek a másikban való dilettánskodását jelentené. Szó sem lehet arról, hogy a teológusok gyógyítók, vagy a gyógyítók valamiképpen teológusok legyenek. Természetesen mindkettő, amennyiben gyógyítók vagy teológusok. Együttműködésről van szó, arról, hogy egymás keze alá dolgoznak. Ezért ennek a tanfolyamnak nagy hangsúlyt kell fektetnie arra, nehogy kaotikussá torzuljon mindaz, hogy, tudom is én, a teológus megkísérel minden lehetséges gyógyászatban dilettánskodni, ami nem lehet a feladata. És fordítva, szerintünk az orvosnak tudnia kell, milyen magatartást tanúsítson a teológussal szemben. Rendkívül sok függ attól, hogy ezt mindkét oldalon, a teológiain és az orvosin is teljesen átlássák.

Nos, kiderült, hogy például azt is gondolták: Igen, a teológus is rendelkezzen orvosi ismeretekkel. – Ismereteket mindig lehet valamilyen területen szerezni, sőt mindig jó, ha ismereteket szerzünk. De az, amiről itt szó van, hogy tényleg tisztán és világosan belássuk: az emberi gondolkodás, érzés és akarat szerint a gyógyítónak specifikus orvosi előképzettségre van szüksége, és senki ne higgye, hogy orvosi ismeretekkel beleavatkozhat a világba az, aki nem rendelkezik ezzel a specifikus orvosi előképzettséggel, még ha teológus is. És fordítva, az orvosnak egészen különleges fogalmat kell kialakítania a hivatásáról, és a lelkipásztori orvoslás útján kell megtanulnia, hogy milyen fontos jelentése van, ha ezt mondjuk: a papé az áldozati láng, az orvosé a merkurbot. És a hasznos működés csakis az áldozati láng és a merkurbot együtt munkálkodásából lesz lehetséges. Ne az áldozati lánggal akarjunk gyógyítani, és ne a merkurbottal kultuszt celebrálni. De azt be kell látni, hogy mindkettő istentisztelet. És minél inkább belátják, hogy mindkettő istentisztelet, annál jobb lesz az együttműködés, ha az orvosok orvosként, a papok papként, megfelelő módon, gyógyítva avatkoznak a világba.

Az antropozófiai mozgalmunk nem lehet az a hely, ahol mindent kaotikusan össze-vissza dobálnak, mert ezzel a komolyság szenvedne csorbát, éppen az a komolyság, amit az antropozófiai mozgalmon belül olyan erősen kellene ápolnunk. Nagyon is tudjuk, körülbelül mi történik, hogy drasztikus példával éljek, ha lábműtétet hajtanak végre; mégsem gondolhatjuk, hogy el tudunk végezni egy lábműtétet. Így kellene viseltetni minden gyógyászati dologgal kapcsolatban. Az antropozófia semmilyen módon sem propagálhatja a kuruzslást. Olyan sem lehet, ahol a teológusok válnak kuruzslóvá. Ezt egészen világosan tisztázni kell; és így az, ami a Goetheanum Orvosi tagozatából kiindul, a legszigorúbb komolysággal fogja kezelni azt, amit az embereknek gyógyítóként antropozófiai értelemben a világ elé tud tárni, de ennek egyben reális intézménynek kell lennie, és szükséges lesz, hogy egyértelműen meghatározott legyen annak az orvosnak a Goetheanum Orvosi tagozatához való viszonya, aki e tagozat szerint akar működni. Amikor ez az intézmény teljesen valóságos lesz, akkor másképp nem is fog menni, mint hogy eljutunk oda, hogy a jövőben az lehet orvos, aki a Goetheanum Orvosi tagozatának értelmében orvos. Nos, kedves barátaim, ezzel igazoltuk azt is, hogy miért nem engedtünk erre a tanfolyamra olyan gyógyítókat, akik nem orvosok. Így azok, akik ma orvosként ülnek itt – lényegében, kevés kivételtől eltekintve – a világ előtt is gyakorolhatják az orvosi hivatást.

Ezzel, kedves barátaim, talán megegyeztünk az egyik pontról. De ez a pont, miközben először rámutatva, inkább adminisztratív szempontból tárgyaltam, a jogosultsága miatt maga a lelkipásztori orvoslás tárgya lesz. Mivel egy ideje a teológiai oldalról olyan javaslat fogalmazódott meg, hogy a teológusoknak valami orvosi dolgot kellene kínálni, ezt a javaslatot csak azzal tudtam megválaszolni, hogy azt mondtam: Nos, tartok egy lelkipásztori orvoslási tanfolyamot, amin a teológusok részt vehetnek. És így rendezi meg ezt tanfolyamot a lelkipásztori orvoslásról a Goetheanum Orvosi tagozata, és a teológusok részt vesznek ezen. Teljesen tisztában kell lennünk ennek az intézménynek az egész szerkezetével.

Nos, kedves barátaim, a lelkipásztori orvoslás végül tulajdonképpen nem az orvosi kar, hanem a teológiai kar szakja volt; és ebben a lelkipásztori orvoslásban, amelyet a teológiai karon oktattak, tulajdonképpen semmi speciális gyógyászati nem volt. Vagy megkérdezem: Az itt levő, egyetemi képzettségű orvosok valamelyike az orvosi karon végzett tanulmányai alatt tanulhatott lelkipásztori orvoslást? Kérem, emelje fel a kezét, aki tudott. Az orvosi kar tantervében nincs benne, ezzel szemben ott van a katolikus-teológiai karokon. Az evangélikus fakultásokon már alig van szerepe, de a katolikus-teológiai karon szerepe van a lelkipásztori orvoslásnak, és jó okkal. Csak éppen semmi orvosi nincs benne. Lényegében a következőt tartalmazza: Először is azt, amire a lelkipásztornak szüksége van a lelkipásztorkodáson belül, hogy lelkészként működhessen, nem csak azoknál az embereknél, akik egészségesen vannak a lelkipásztorságára bízva, hanem azoknál is, akik betegként vannak a lelkipásztorságára bízva. De a lelkipásztorság érdekében kell működnie; és itt már árnyalatnyi különbség van, ha egy beteg, különösen, ha súlyos beteg lelkipásztoraként kell működni, vagy egy egészséges ember lelkészeként. Arról van itt szó, hogyan kell a betegnél, esetleg súlyos betegnél kialakítani a lelkipásztorságot, hogyan kell viselkedni. Ezzel szemben még nem találkoztam olyan, lelkipásztori orvoslásról szóló könyvvel, amelyik kifejezetten és ismételten ne azt mondta volna, hogy a lelkipásztor első kötelessége, hogy először is szóval és tettel segítsen, hogy a megfelelő orvost találja meg, és hogy tartózkodjon minden orvosi beavatkozástól. Ha találok ilyet, szólni fogok.

A lelkipásztori orvoslás második fontos fejezete, hogy megválaszolja a vallásos-kultuszszerű intézkedések higiéniai vonatkozásával összefüggő kérdéseket. Hogy például a laikusnak ismerteti a szertartásosan előírt böjt egészségességét vagy egészségre károsságát, vagy hogy az orvostudomány mit mond a körülmetélés intézményéről, vagy hasonlók. Magának a papnak – főként katolikus szakokról lévén szó – elmagyarázzák azt, ami higiéniailag-orvosilag elmondható az aszkézisről. Itt el lehet mondani egyet-mást.

További fejezetet jelentenek bizonyos intézkedések, amelyeket mondjuk, a gyógyítással és a szentségekkel kapcsolatban, olyan közösségben kell megtenni, ahol pap és orvos van. Ha egy közösség a szentségek hatásának valóságosságából indul ki – erről mindjárt tovább kell beszélnünk -, akkor ez a gyakorlatban olyasmit jelent, ami a gyógyszerekkel történő beavatkozással találkozik, és az olyan intézményekben, mint például az utolsó kenet, olyasmi van, amit a pap a betegágynál levő orvos mellett kiszolgáltathat. Ezen a területen azt a kérdést kell megválaszolnunk, illetve az eddigi lelkipásztori orvoslás megválaszolja, hogy mi a jelentősége az úrvacsora szentsége elfogadásának egy kiállott betegség után és hasonlók. Ha spirituális dolgokról van szó, akkor az embernél nagyon is tekintetbe jön a szentség együtthatása a gyógyítási folyamattal.

További fejezet – és ez a lelkipásztori orvosláson belül nagyon részletes fejezet -, ami azzal foglalkozik, hogyan kell viselkednie a lelkipásztornak az orvossal összhangban pszichopaták, lelkileg alacsonyabb rendű vagy lelkileg abnormális személyek esetén. A lelkipásztorság módosul ilyen pszichopata embereknél. Ez volt lényegében az a feladat, amelyet az eddigi lelkipásztori orvoslás állított maga elé, és amelyet évszázadokon keresztül meglehetősen részletesen, az egyházatyai helyekre való folyamatos hivatkozással megtárgyalt.

Ez olyan terület, amely nekünk, akik a szellemi élet megújításának talaján állunk, nem ugyanolyan fényben tűnik fel. Az új lelkipásztori orvoslásnak éppen az antropozófiai alapszemléletből következően adódnak fontos, nagyon fontos feladatai. És hogy mennyiben adódnak ilyen feladatok, azt, kedves barátaim, akkor tanulmányozhatjuk, ha a dolgot két oldalról szemléljük. Tekintsük először orvosi oldalról.

Mivel van dolgunk, ha terápiáról van szó? Ha a gyógyszer vagy a gyógyítási eljárás a beteg emberre hat, mindig azzal van dolgunk, hogy egy fizikai vagy szellemi vagy lelki szubsztancia vagy folyamat elérendő hatásában mindenütt túlmegyünk az embernek a környezettel való normális érintkezésén. Mindegy, milyen terápiát alkalmazunk, mindenütt túllépünk azon, amit az ember a mindennapi életben tesz, legyen az a táplálékfelvétel, legyen az a kitettség a fénynek vagy a levegőnek, a terápiában mindenütt túllépünk ezen. Már egy diéta előírásával is túlmegyünk egy kis lépéssel azon, amit az ember a környezetével való mindennapi érintkezésben betart. Hagyjuk, hogy a gyógyszer hatást gyakoroljon az embere. Ha a gyógyszer fizikai anyag, akkor a gyógyszer hatása következtében más folyamat megy végbe, mint a puszta táplálékfelvételnél. De így van ez más gyógyászati hatásoknál is. A terápiás intézkedéssel mindig más módon avatkozunk az emberbe, mint ahogy az életben avatkoznak bele. Mert milyen beavatkozás éri az embert az életben, vagy hogyan avatkozik be ő maga? Kedves barátaim, arra vonatkozóan, hogy az emberre az életben milyen folyamatok hatnak, vagy hathatnak, háromféle dolgot kell megkülönböztetnünk: Először is azt, ami úgy hat az emberben, mint a külső természetben a fizikai-kémiai; másodszor azt, ami az emberben nem fizikai-kémiai, hanem vitális módon hat. Látnunk kell azt, ami az életben hat, de, harmadszor, látnunk kell azt is, ami közvetlenül a tudat területébe avatkozik be.

1. Fizikai-kémiai
2. Élet
3. Tudat

Itt egy fontos fogalmat kell meghatároznunk. A mindennapi életben az ébrenlét, álom és alvás három tudatállapotát ismerjük. Abban a pillanatban, amikor valóban gyógyító intézkedéssel érintjük, a tudatba avatkozunk be. A gyógyászati intézkedéstől függően többé vagy kevésbé avatkozunk be. De ez a beavatkozás az élet úgynevezett normális folyamatában sohasem olyan közvetlen módon történik. Amikor csak eszik az ember, akkor csak a szokásos táplálékfelvételnek adja oda magát, ha a szokásos táplálékfelvételről van szó, az ébrenlét, az álom, az alvás normális módon folytatódik, legfeljebb diétával avatkoznak be a szervezetbe – de itt a határ kitolható -, a meglevőnél egészségesebb alvás elérése érdekében. De itt már kezdődik a gyógyászat.

Egészen más, ha az ember valamilyen körülmények folytán például lázas, és Önök gyógyászatilag beavatkoznak. Ha ugyanazzal a szerrel avatkoznának be egy egészséges embernél, mint amilyet láz esetén terápiásan alkalmaznak, akkor megváltoztatnák a tudati állapotát. Orvosként tehát olyasmivel kell dolgozniuk, aminek alapjában véve a tudati állapotokhoz van köze. Míg egyébként az embernek a környezetével való szokásos érintkezésénél az élettel van dolgunk, a gyógyászatban a tudati állapotokba való beavatkozással van dolgunk. Ezt mindenütt, minden gyógyászati intézkedésnél megtalálhatják, és a gyógyászati intézkedésben az a specifikus, hogy abba avatkozik be, aminek valahogyan a tudati állapotok változékonyságához van köze. Nincs is más hatékony gyógyszer, mint az, ami olyan mélyen hatol az emberi lénybe, hogy lehatol egészen azokba a forrásokba, amelyek a tudatállapotokat eredményezik. Ezzel azonban Önök orvosként, terapeutaként közvetlenül a szellemi világrendbe helyezik magukat. Hiszen a tudatállapotok megváltoztatása azt jelenti, hogy a szellemi világrendbe helyezik magukat. És bevonják, ha valóban hatékonyan gyógyítanak, éppen ezzel a tudati állapotokhoz való közelítéssel, bevonják a lelket a gyógyászati folyamatba, még ha a tudatalattiban is. Nem maradnak meg fizikai síkon. A szokásos táplálékfelvétel, a szokásos légzés, az egyéb folyamatok a fizikaiban maradnak, és a fizikain keresztül közvetve működtetik az ember magasabb részeit. Ezek is működnek és a fizikai testen keresztül hatnak; Önök ezzel szemben, ha orvosilag működnek, ha terapeutaként működnek, közvetlenül bevonják a lelket. Így azt mondhatjuk: ha a hivatását helyesen érti, az orvos közvetlenül belenyúl a szellemibe. Csak látszat, hogy a terápiás intézkedések pusztán fizikai vagy biológiai folyamatnak tűnnek. Ha valóban terápiás intézkedések – és különben soha nem azok -, akkor mindig bevonják a lelket, még akkor is, ha ez a szokásos tudat számára először nem tudatos. De egyszer, kedves barátaim, követni kellene, hogy egy valóban gyógyászati folyamat során, mondjuk, ha a lázat közvetlenül csillapítják, a valóságban mi történik az emberben. Ekkor lényének legbelsejébe hatolnak, fordítva, mint a betegség folyamata, a lény legbelsejére hatnak, a folyamatok az emberben túllépnek a fizikain és biológiain. Ez az egyik oldal. Látjuk, hogy lényegében az orvoslás, a gyógyítás a saját lénye által vezet a fizikaiból a szellemibe.

A papi hivatást ugyanilyen komolyan kell venni. Ha a papi hivatás nem pusztán tanítói, hanem a papi működésben él, akkor a kultusszal kapcsolódik össze, és a kultusz magában foglalja a szakramentalizmust. De a szakramentalizmus nem szimbolizmus. A szakramentalizmus – mi is az? Abban áll, hogy külső folyamatok történnek. Ezek a külső folyamatok, amelyek megtörténnek, olyasmit hordoznak magukban, ami nem olvad bele a vegyibe vagy a biológiaiba, ami megtörténik, hanem ami a fizikaiba, biológiaiba bekebelezett orientációt, irányokat foglalja magába, melyeknek ősállapota a spirituálisban, a szellemiben található. Olyan értelmi folyamatokat hajtunk végre, amelyekbe a történés során a spirituális áramlik bele. A szellemileg lényeges a kultuszban történik érzékelhető módon. És az, ami itt a hívők előtt történik, először a tudatban megy végbe, és semmi más nem történhet, mint az, ami a tudatban megy végbe. Különben nem kultuszról, nem szentségről van szó, hanem szuggesztióról. A helyes értelmű szakramentalizmusban, kultuszban soha semmi szuggesztió nem lehet, de annál több szellemiség. A tudatban játszódik le, de az életben működik.

Az úrvacsorán az ember nem pusztán a neki nyújtott szubsztanciát eszi meg; akkor semmi köze se lenne a szentséghez. Nem is csak egy jelképről van szó, hanem olyasmiről, ami az életére hat, mivel a szentséget a szellemi világ orientációjából hajtják végre, celebrálják, úgy hogy azt mondhatjuk: a terápia az életet vezeti be a tudatba. A szakramentalizmusos kultusz a tudatot vezeti be az életbe.

Terápia:                     élet   ——-> tudat

Kultusz (szentség):   tudat ——-> élet

Ezzel megvan mindkét poláris tevékenység: a gyógyító működés és a celebrálás; valójában mindkettő ellentétesen viselkedik. A gyógyító tevékenység az életből kiindulva a tudatba dolgozik, és a tudat segítővé válik a gyógyító folyamatban, a szokásos tudatban nem tudatos segítővé. A celebrálásnál az életet teszik annak segítőjévé, ami a tudatban zajlik le. Mindkettő, kedves barátaim, nem olyan sematikusan, ahogy most Önök látják, hanem mélyen belül, szellemileg megértve, rendszerint egész embert kíván, ha hivatásként űzik. És csak azért, mert a civilizációnkban a terápia elhagyta a szellemit, és a teológia elhagyta a konkrétet, mert a civilizációnkban a terápia eltévedt a materializmusban, és a teológia eltévedt az absztrakcióban, ma az igazi kapcsolat rejtve marad. De ezt az igazi kapcsolatot ismét fel kell mérni, ismét működésbe kell hozni. Ismét világossá kell válnia, hogy az orvosnak már a diagnózishoz iskolázott pillantásra van szüksége, amely az emberi szervezet biológiai vagy akár fizikai folyamatát a spirituális folyamatok fényében – hiszen az emberi szervezetben minden folyamat szellemi – jeleníti meg számára, úgy hogy az orvosnak már a diagnózishoz szüksége van az iskolázott pillantásra, és a terápiában még inkább, hogy a szellem felragyogjon a fizikaiban.

A papnak iskolázott pillantásra van szüksége, hogy a szellemi folyamatban felvillanjon a fizikai kép. Ismét a polaritás. De a polaritásoknak a világban mindig együtt kell működniük; ennek a két szélsőségnek is együtt kell működnie. És az antropozófián belül kell annak a feladatnak a mélyére hatolni, hogy hogyan kell együttműködniük, és ez az antropozófián belül kap valódi magyarázatot is; úgy hogy meggondolandó, kedves barátaim, hogy ebből az együttlétből a lelkipásztori orvoslási tanfolyamon ténylegesen megteremthető a jövő orvosa, aki a szellemi világhoz való viszonyából helyes kapcsolatba tud lépni a pappal, aki szintén a keresztény megújulás mozgalmából keletkezik. Valami egészen különleges dolog adódik az orvosoknak és a papoknak, és aztán ebből jöhet létre a helyes együttműködés.

Mert mit nevezhetünk ebben az esetben együttműködésnek, kedves barátaim? Nem azt nevezzük együttműködésnek, hogy a pap dilettáns módon orvoskodik, és az orvos dilettáns módon paposkodik. Ezt nem jelentheti. Mert ha az együttműködés abban állna, hogy a pap tud valamennyit az orvostudományról, az orvos egy kicsit részt vesz a papság kultuszában, akkor azt szeretném tudni, hogy minek együttműködniük. Akkor miért érdekelné a képzett orvost a papi-orvosi dilettantizmus? Ez egyáltalán nem indíték. És mi másért érdekelné a papot bármi papi dolog az orvoslásban, ha nem azért hogy az orvosnak lelkipásztorra van szüksége? Ezzel szemben, ha az orvos rátermett orvos, és a gyógyítás tölti ki az életét, ha a pap igazi pap, akkor együttműködhetnek. Az együttműködés azt jelenti, hogy kölcsönösen azt adják, amire rátermettek, nem pedig az egyik beavatkozik a másik szférájába.

Azonban éppen abból, hogy létrejön ez az együttműködés, éppen abból adódik a legfontosabb dolog a kultúrában, az történik, hogy csak ez a kölcsönös kapcsolat teszi lehetővé, hogy az orvos valóban megértse a papot, a pap az orvost, úgy hogy a pap annyit tud az orvosról, amennyi szükséges, az orvos annyit tud a papi hivatásról és küldetésről, amennyi szükséges. Majd később az történik, hogy ez a kettő, az orvos és a pap a pedagógussal együttműködve valami üdvöset tud tenni az emberiségért. Ez azonban megint különleges feladat lesz. Itt is lesz együttműködés, éppen itt a legsokoldalúbban, mert a pedagógia ténylegesen olyasmi, amit szintén más szempontból kell nézni. A pap nem lehet annyira orvos, amennyire pap, az orvos pedig nem lehet annyira pap, amennyire orvos. Mindketten lehetnek bizonyos értelemben pedagógusok, de ennek az együttműködésnek minden fajtáját egészen konkrét módon kell felfogni. Ezért azt szeretném ma először is kérni, hogy számítsák a lelkipásztori orvoslás átadandó igazságai közé a figyelmeztetést a kaotikus összekuszálásról, miközben arra törekszünk, hogy minden valóban tárgyilagos és szakszerű alapokon kerüljön kidolgozásra. A pap akkor lesz a valódi orvos valódi segítője, ha az orvosi dilettantizmust visszautasítja. Ez is a feladatai közé tartozik. És az orvos, különösen a betegágynál, sokat tehet azért, hogy megfelelő érvényre juttassa a papi működést ott, ahol a legvalóságosabban kell az életbe avatkoznia: a betegágynál.

Holnap folytatjuk vizsgálódásunkat.

Második előadás

[A fizikai test patologikus elváltozásai. Az emberi test megértése plasztikus-művészi megfigyeléssel, zenei megfigyeléssel és az Ige (étertest, asztráltest és én) megértésével. Az emberi lény részeinek összjátéka és az ezzel kiváltott események. A szellemi átélés több fokozata, ezzel a rendkívüli személyiségek, mint Szt. Teréz megértése. Ezeknek az életviszonyoknak a korrelatív átmenete a szervezet betegségi folyamataiba.]

Ha a papok és az orvosok közös dolgáról beszélünk, akkor először az emberi élet olyan jelenségeire esik a pillantásunk, amelyek tényleg könnyen a patológia területére vezetnek, ezért orvosi szakértelmet igényelnek, de másrészt ezek az ember bensőjét, mondhatnám, magának a vallásos életnek az ezotériáját rendkívüli módon befolyásolják. Teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy tulajdonképpen az emberi megismerés minden ágának ki kell jutnia abból a durvaságból, amelybe a materialista korszakban belekerült. Jusson eszünkbe, milyen durván kezelték azoknak a jelenségeknek a felfogását, amelyeket egy ideig Lángész és őrültség címen foglaltak össze, durván kezelte Lombroso[1] és iskolája, de sokan mások is. Ugyanígy felhívhatjuk a figyelmet nem annyira magukra a vizsgálatokra – hiszen azoknak megvan az érdeme -, hanem az ezáltal napvilágra került szemléletmódra, felhívhatjuk a figyelmet arra, ami kriminál-antropológiaként jelentkezett, és bűnöző vizsgálta a koponyákat. Az ekkor napvilágra került érzületek egyáltalán nem csak durvák voltak, hanem magukon viselték a rendkívül erős nyárspolgáriasság bélyegét is. Azt mondhatjuk – és itt csakis ilyen kategóriákat használhatunk, mivel a lelkipásztori orvoslás határterületéről van szó -, azt mondhatjuk, alapjában a nyárspolgárok összeálltak kutatóként és gondolkodóként, kialakították a normál ember típusát, aki lehetőleg egy nyárspolgár volt. És ami eltért, az patologikus volt. Mivel az egyik oldalra a zseni, a másik oldalra az őrület tért el, valamilyen módon mindkettő patologikus volt. És mivel annak, aki belátó, egészen magától értetődő, hogy minden patológiai sajátosság testileg is kifejeződik, teljesen magától értetődő, hogy a testi jellemzőkben megtalálhatók az egyik vagy a másik irányba mutató jelek. Az a lényeg, hogy ezeket a jeleket a megfelelő módon ismerjük fel. Adott esetben egy fülcimpa rendkívül jellegzetes lehet, mivel az ilyen fiziológiai sajátosságok összefüggenek a karmával, ami azonban a korábbi inkarnációkból hat a mostanira.

A fizikai szervezetet felépítő erők, különösen az első hét életévben, ugyanazok az erők, amelyek később napvilágra kerülnek. Az első hét életévünkben ugyanis ugyanazokkal az erőkkel növekszünk, mint amelyekkel később gondolkodunk; és így nagy fontossága és jelentősége van, hogy először valóban szakszerű, de nem a megszokott, nemrégen megszokott módon közeledjünk bizonyos jelenségekhez. Ezeket a jelenségeket legkevésbé sem patológiai szempontból kell tekinteni – ezek a jelenségek úgyis a patológiába vezetnek -, hiszen ezekből az emberi életet tudjuk megérteni.

Kedves barátaim, helyezkedjünk egészen komolyan arra az álláspontra, amit az antropozófia az emberrel kapcsolatban foglal el. Az ember abban a fizikai testében áll előttünk, amely, ahogyan A szellemtudomány körvonalaiban[2] leírtam, hosszú fejlődési folyamat eredménye, fizikai testként három előkészítő szakaszon ment keresztül, mielőtt földi testté lett, és akinek a saját megértéséhez valóban többre van szüksége, mint arra, amit ma az anatómia és a fiziológia kínál. Itt is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az embernek ez a fizikai teste, mai állapotában a harmadik korszakában levő étertest és a második korszakában levő asztráltest pontos tükörképe, és bizonyos fokig az én-organizációé is, amelyet az ember először a Földön vett fel, tehát az első korszakában van. Az ember fizikai testére mindez rányomja a bélyegét. Ez teszi a fizikai testet olyan rendkívül bonyolulttá, ahogyan ma látjuk. Csak a tisztán ásványi-fizikai természete látható át a mai megismerési erőkkel. Az, amit az étertest vés bele, nem látható át ezekkel a megismerési erőkkel. A plasztikus művész szemével kell látni. Ezt úgy kell érteni, hogy a világmindenség erőiből felfogott nézeteket, képkialakításokat szerzünk, és amelyeket megismerünk az egész ember formájában, újra megismerünk az egyes szervek formájában.

Ez a fizikai ember továbbá annak a tükörképe, ami a légzés-vérkeringésben van. Csak az értheti meg a vérkeringésben és légzéscirkulációban ható egész dinamikát, mely azonban zeneileg orientált, aki zenei formákban gondolkodik. Csak akkor érthetjük meg ezeket, ha például úgy gondolkodunk, hogy mondjuk a csontrendszerben azt látjuk, hogy olyan képzőerők áramlottak be, amelyek azután finomítva a légzésben és a keringésben működnek, de zenei alakítóerők szerint. Megfigyelhetjük, hogy a lapockától hátrafelé hogyan indul az oktáv, végigmegy a csontokon, és a kar csontformációja a mechanikus dinamika alapján nem érthető meg, csak zenei érzékkel megközelítve. A prímet a lapockától a felkarcsont kezdetéig találjuk, a szekundot a felkarcsontban találjuk, a tercet a könyöktől a csuklóig. Itt két csont található, mivel két terc van, egy nagy és egy kicsi és így tovább. Röviden, zenei érzékkel kell a fizikai test lenyomatában megkeresnünk azt, amit a légzésben és a vérkeringésben az asztráltest ural.

Az én-organizáció megértése még nehezebb. Azt kell felfogni, mire utal a János-evangélium első verse: „Kezdetben volt az Ige…” Amit az Ige megértése konkrétan, nem elvontan jelent, ahogyan általában az evangélium-magyarázók értik, az, ismét konkrétan a valódi emberre alkalmazva, annak megértését adja, hogyan avatkozik be az én-organizáció a fizikai-emberi testbe.

Láthatják, hogy még sok mindent fel kellene vennünk a tanulmányainkba, ha ezeknek a tanulmányoknak valóban az ember megértését kellene szolgálniuk. De mivel meggyőződésem, hogy mind az orvosi, mind a teológiai tanulmányokból rendkívül sok mindent ki lehetne hagyni, úgy gondolom, hogy ha minden értékeset kiveszünk, akkor például a medikusnak szükséges tanulmányi évek száma nem hogy növekedne, de csökkenhetne. A mai materialista gondolkodás szerint azonban úgy gondolják: ha valami újat veszünk fel, a már úgyis meglevő tanfolyamhoz hozzácsapunk még fél évet.

Ha komolyan az antropozófiában elfoglalandó álláspontra helyezkedünk, akkor az ember a maga fizikai, éter- és asztráltestében, valamint én-organizációjában áll előttünk. Az emberi szervezetnek ez a négy tagja az ébrenlét alatt bensőséges kapcsolatban van. Az alvás alatt a fizikai test és az étertest az egyik oldalon helyezkedik el, és ezzel szemben, a másik oldalon az én-organizáció és az asztráltest. Ha komolyan ez az álláspontunk, akkor azt mondhatjuk, hogy sokféle rendellenesség léphet fel az én-organizációnak, az asztráltestnek az étertesttel és a fizikai testtel és így tovább fennálló kapcsolatában. Látják, például ez történhet, itt – természetesen sematikusan – a fizikai testet rajzolom fel, az étertestet, az asztráltestet, az én-organizációt (1. tábla, balra): éber állapotban így mindig az úgynevezett normál kapcsolat uralkodik az emberi szervezet e négy tagja között.

 1. tábla

De az is megtörténhet, hogy a fizikai test először normál kapcsolatban van az étertesttel, és még az asztráltest is aránylag ezen belül van, az én-organizáció azonban bizonyos módon nincs rendesen az asztráltestben (1. tábla középen). Ekkor olyan rendellenességgel van dolgunk, amely először az éber szervezetben jelentkezhet. Az ember az én-organizációjával nem jól kerül bele az asztráltestébe. Ezért az érzelmi élete igencsak zavart. Akár nagyon élénk gondolatai lehetnek, hiszen a gondolatok az asztráltest és a többi test normális kapcsolatától függenek. De az, hogy ezekkel a gondolatokkal a fizikai érzékelést a megfelelő módon lehet-e felfogni, attól függ, hogy az én-organizáció normálisan kapcsolódik-e az emberi lény többi tagjához. Ha nem ez történik, ha az én-organizáció úgymond nem normálisan kapcsolódik az emberi lény más részeihez, akkor a fizikai érzékelés elhalványul. Ugyanolyan mértékben, ahogyan a fizikai érzékelés elhalványul, ugyanolyan mértékben válnak intenzívebbé a gondolatok. Majdnem kísértetiesen jelentkeznek, nem olyan tisztán, mint egyébként. Az ilyen ember lelki élete úgy zajlik, hogy a fizikai érzékelésében valami tünékeny, ködös van, a gondolataiban viszont valami élénk, intenzifikált, színezett, amitől majdnem a gyenge fizikai érzékelés benyomását kelti.

Ha egy ilyen ember alszik, akkor az alvás alatt is úgy áll a dolog, hogy az én-organizáció nincs rendesen az asztráltestben. Ennek az a következménye, hogy ilyenkor rendkívül erős élmények jelentkeznek a külvilág részleteivel. Az ilyen ember a világnak abban a részében, ahol éppen tartózkodik, a növények részleteit, a háza körüli gyümölcsöskert részleteit éli meg az énjével és az asztráltestével, ha az a fizikai és az étertesten kívül van. Nem azt, ami nappal látható, hanem az alma ízének részleteit és hasonlókat. Ez úgy van, hogy ezt megéli. És ehhez az asztráltestben továbbható elhalványult gondolatok az éber életből továbbható erőket képeznek.

Látják, nehéz dolog, ha ilyen embert látunk, és az életben sokféle helyzet bármilyen változatában láthatjuk magunk előtt, láthatjuk orvosként, láthatjuk papként, sőt egész egyházként. Valamilyen alakban, akár egy faluban is találkozhatunk vele. Az orvos ma azt mondja, különösen, ha az élet valamely korai szakaszában van: Pszichopatológiai alacsonyabbrendűség. – A pap, főleg, ha jól képzett, mondjuk, jól képzett bencés – a katolikus egyház világi papjai némelykor nem annyira jól képzettek -, de ha jól képzett bencés, jezsuita vagy barnabita vagy hasonló, akkor ezoterikusan tudja, hogy azokból a dolgokból, amiket egy ilyen emberről mesélnek – a modern orvos számára ez pszichopatológiai alacsonyabbrendűség -, hogy azokból a dolgokból, amiket mesélnek, ha helyesen interpretálják – annak ellenére, hogy olyan embert látunk, aki igencsak az egészség és a betegség határán van, akinek idegrendszerét például nagyon is patológiai értelemben kell tekinteni -, ha egy ilyen embert látunk, akinek a napvilágra kerülő lelki erői különösen labilis egyensúlyúak, és egészen másként működnek, mint az úgynevezett normális embernél, akkor tudjuk, hogy ezekből a dolgokból, ha helyesen interpretálják, ahogy végül is maga az őrült teszi, a szellemi világ valódi megnyilatkozásaival találkozhatunk – csak éppen az őrült nem hivatott arra, hogy ezeket interpretálja, hanem csak az, aki az egész dolgot átlátja. Találkozhatunk tehát ilyennel orvosként, és látni fogjuk, hogyan kell antropozófiai értelemben orvosilag tekinteni. Papként találkozhatunk vele, egyházként is találkozhatunk vele.

Előfordulhat, hogy ez az ember akár továbbfejlődik, és akkor valami egészen különös dolog keletkezik. Tegyük fel, továbbfejlődik ez az ember. Bizonyos életkorban olyan lesz, mint ahogyan leírtam. Tegyük fel, továbbfejlődik, a többi résszel nem egészen normális kapcsolatban levő én erősebb vonzása alakul ki, úgy hogy később ez jön létre (1. tábla, jobbra). A fizikai és étertest úgymond normál kapcsolatban van, az én-organizáció azonban magához vonzza az asztráltestet, és az most nem akar egészen benne lenni. Ilyenkor az én-organizáció és az asztráltest sokkal inkább kapcsolódnak egymáshoz, és egyik sem kerül rendesen a fizikai és az étertestbe. Az ilyen embernél a következő történhet. Felismerjük, hogy nem képes az asztráltestéből és énjéből rendesen uralni a fizikai testét és az étertestét. Nem tudja az asztráltestét és az én-organizációját a külső érzékeibe helyesen előretolni. Így minden pillanatban, amikor az érzékei elhagyják, a fizikai érzékelése elhalványul, és kábult-álom-állapotba kerül. De akkor éppen az erkölcsi impulzusok a legkülönbözőbb módon, rendkívüli erősséggel léphetnek fel. Megjelenhetnek zavarosan, de megjelenhetnek rendkívül kazuisztikusan nagyszerű módon is, ha a szervezet olyan.

És az orvos ebben az esetben ismét úgy találja, hogy tulajdonképpen az érzékszervek és az idegállomány állagában jelentős szervi elváltozások vannak. Ezekre kevésbé figyel; de elsősorban a finomabb mirigyek és a hormonképződés erős abnormitását fogja észlelni azokban a mirigyekben, amelyeket mellékvesének nevezünk, és azokban a mirigyekben, amelyek itt, a nyakban, a pajzsmirigyben kis mirigyekként rejtőznek. Ilyen esetben különösen a hypophysis cerebri és az epiphysis cerebri (agyalapi mirigy és tobozmirigy – a ford.) elváltozásai láthatók. Ezt sokkal inkább észreveszik, mint az idegrendszerben és az egész érzékszervi rendszerben meglevő elváltozásokat.

Ha a pap találkozik egy ilyen emberrel; ez az ember arról mesél neki, amit ilyen testalkattal él meg. Az ilyen testalkattal különösen erős bűntudatot él meg, erősebb bűntudatot, mint az emberek egyébként. A pap sok mindent megtanulhat, és a katolikus papok tanulnak is. Éppen az ilyen emberektől tanulják a másoknál gyenge bűntudat extrém kialakulását. Az ilyen embernél a felebaráti szeretet roppant intenzitást érhet el, úgy hogy az ilyen ember éppen a felebaráti szeretete miatt kerül sokféle bajba, amit aztán meggyón a papnak.

De még tovább is van. A dolog odáig juthat, hogy a fizikai test viszonylag magára marad, hogy az étertest tartósan vagy időlegesen nem megy be egészen a fizikai testbe, hogy akkor az asztráltest, az étertest és az én-organizáció szorosan összekapcsolódnak egymással, és a fizikai szervezet kívül marad (2. tábla).

 2. tábla

Ilyenkor, mai, materialista kifejezéssel élve – de az óra folyamán ezt el fogjuk hagyni -, a legtöbb esetben nagyfokú gyengeelméjűként érzékeljük az ilyen embert, aki semmilyen irányban nem tudja uralni a fizikai tagjait, a szellemi-lelki akarat irányában sem. Az ilyen ember bizonyos fokig a fizikai szervezetét követi. Ha az ember már elejétől fogva így van felépítve, akkor valóban gyengeelméjűnek érzékelik, mert az ember a földfejlődés jelenlegi szakaszában, amikor minden, az én-organizáció, az asztrálszervezet és az étertest úgy elszigetelődött, és a magányos fizikai testet vonszolja maga után, akkor nem képes érzékelni, nem képes tevékenykedni, nem képes megvilágítani az én-organizációját, asztráltestét és étertestét; így sötét marad, amit átél, és kábultan járkál a fizikai testében. Nagyfokú gyengeelméjűség áll fenn, és gondoljuk meg, hogyan lehet ebben az állapotban a fizikai szervezetbe bevinni a többi testet. Itt pedagógiai intézkedésekről, de főleg külső terápiás intézkedésekről lehet szó. A pap azonban könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy egészen meglepődik azon, amit egy ilyen ember meggyón neki. Nagyon okosnak érezheti magát a pap, de a kiművelt papok – valóban vannak ilyenek a katolicizmusban; nem szabad lebecsülni a katolicizmust – ügyelnek arra, hogy ha egy ilyen, úgynevezett beteg megy hozzájuk, és azt mondja: Amit a szószékről mondasz, nem sokat jelent. Az mind semmi, az tulajdonképpen nem ér el Isten házáig, annak csupán külső értéke van. Istenben az embernek egész lényével kell léteznie. – Ezt mondják az ilyen emberek. Az élet minden egyéb területén úgy viselkednek, hogy nagyon gyengeelméjűnek tarthatják őket, a papokkal való beszélgetés során néha ilyen dolgokkal hozakodnak elő. Úgy tesznek, mintha bensőségesebben ismernék a belső vallásos életet, mint azok, akik hivatásszerűen beszélnek róla. Lenézik azt, aki hivatásszerűen beszél erről, és amit átélnek, azt „Istenben való létezés”-nek nevezik. És látják, a papoknál megint csak arról van szó, hogy megtalálják a kapcsolódás útját-módját ahhoz, amit egy ilyen, mondhatjuk páciens, de másképp is mondhatjuk, amit egy ilyen ember tulajdonképpen átél.

Finom érzékkel kell rendelkezni aziránt, hogy a patológia hogyan játszik közre minden olyan területen, ami az embert képtelenné teszi arra, hogy a fizikai-érzéki világban megtalálja a helyes utat, ami képtelenné teszi arra, hogy olyan legyen, mint amit a külső élet mindnyájunktól megkövetel; és a külső életben mindannyian – ennek így kell lennie – bizonyos fokig filiszterek vagyunk. Az ilyen emberek azonban alkalmatlanok arra, hogy filiszter módjára fejlődjenek, mindig más úton járnak. Papként össze kell tudni kapcsolni azt, amit mi magunk adni tudunk, azzal, amit a másik átél; nagyon gyakran itt vannak „azok”. Itt már a beteg jelenségtől a szellemibe való finom átmenet megértésére van szükség.

De a dolog még sokkal tovább mehet. Gondoljuk meg a következőket: az ember végigmegy a különböző életkorok fejlődési folyamatán. Bizonyos életkorban abban az állapotban van (1. tábla, középen), ahol az én-organizáció elszakadt a többitől. Egy további életkorban ebbe az állapotba (1. tábla, jobbra) lép, és egy továbbiban ebbe (2. tábla). Ilyesmi csak akkor történik meg vele, ha már az első állapotban, amelyik még normális, talán a gyermekkorban, olyan adottságokat mutat, hogy a részei stabil egyensúly helyett labilis egyensúlyba kerüljenek. Ha az orvos egy ilyen emberrel találkozik, aki arra hivatott, hogy ezen a négy állapoton végigmenjen – az első némileg abnormális, a többi azonban abban az értelemben, ahogyan itt sematikusan lerajzoltam -, ha az orvos ilyen emberrel találkozik, úgy találja: itt rendkívül labilis egyensúly van, itt valamit rögzíteni kell. Általában nincs mit rögzíteni. Az út néha nagyon intenzíven ki van jelölve; nincs mit rögzíteni. Talán, ha az orvos később ugyanezzel az emberrel találkozik, azt látja, hogy az első labilis állapot a másikká alakult, amit a fizikai érzékelés ködössé válásával, az erősen színezett gondolatokkal jellemeztem. Később rendkívül erős bűntudatot talál, amiről az orvos természetesen nem szívesen vesz tudomást, mert a dolog most kezd erősen átlendülni a lelkiekbe. Általában ilyenkor kezd igazán a papra tartozni egy ilyen személy élete, és különösen, ha a negyedik állapotba kerül.

Az ilyen emberek, akik végigmennek ezeken az állapotokon – ami a karmájukkal, az ismételt földi életükkel függ össze -, tisztán belsőleg, intuitív módon csodálatos terminológiát alakítanak ki. Csodálatosan tudnak beszélni – főleg, ha végigmentek egymás után az állapotokon, úgy hogy az első állapot majdnem normális volt -, csodálatosan tudnak beszélni arról, amit átélnek. Egészen fiatal emberként, ha a labilis állapot tizenhét vagy tizenkilenc éves korban jelentkezik, azt mondják például: Az embernek meg kell ismernie magát. – És minden irányban nagy intenzitással követelik meg saját maguktól az önismeretet. Itt, ahol az én-organizáció kilép, maguktól jutnak el az aktív meditatív élethez. Nagyon gyakran „tevékeny imá”-nak nevezik, ami aktív meditáció, és nagyon hálásak, ha valamilyen képzett paptól az imára vonatkozó előírásokat kapnak. Egészen feloldódnak az imában, ugyanakkor azonban ebben az imában megélik azt, amit csodálatos terminológiával kezdenek alátámasztani. Visszapillantanak az első állapotukra, és amit érzékeltek, így nevezik: Isten első lakhelye, mert azáltal, hogy az énjük nem teljesen merül el a többi részükbe, magukat bizonyos fokig belülről is szemlélik, nem pusztán kívülről. Belülről szemlélve megnagyobbodik, olyan lesz, mint egy tágas terem: Isten első lakhelye.

Egyre gazdagabb lesz az, ami ekkor jelentkezik, amit én egy bizonyos szempontból írtam le, egyre gazdagabb lesz, belsőleg tagolódik; az ember sokkal többet lát a bensőjéből: Isten második lakhelyét. Amikor beáll a harmadik állapot, a belső látás rendkívüli szépségű, és az ilyen emberek azt mondják: Látom Isten harmadik lakását, csodás pompájában és a benne járó-kelő szellemi lényekkel. – Ez belső látás, de egy szellemiekben létező világ hatalmas, grandiózus látványa. Isten harmadik lakhelye vagy háza. Ezek a nyelvben különböznek. Ha eljutnak a negyedik állapotba, akkor nem akarnak több tanácsot kapni az aktív meditációra vonatkozóan, hanem általában arra a nézetre jutnak, hogy kegyelemből megadatik nekik minden. Várniuk kell. Passzív imáról, passzív meditációról beszélnek, amibe nem szabad belekezdeni, ami beáll, ha Isten valakinek meg akarja adni. A papnak finom érzékkel kell rendelkeznie ahhoz, amikor az egyik állapot átmegy a másikba. Akkor ezek az emberek a „nyugalom imájá”-ról beszélnek, amikor semmit sem tesznek, amikor hagyják magukban hatni az Istent. Így élik ezt meg Isten negyedik lakhelyében.

Adott esetben a pap valóban rendkívül sok ezoterikus-teológiai ismeretet kaphat az említett leírásokból, abból, amit egy ilyen, orvosilag szólva páciens beszél. És ha jól értelmezi, akkor a teológiai roppant konkrét lesz, ha odafigyel arra, amit az ilyen „páciensek” mondanak – ezt idézőjelben mondom -, mondani képesek. Sok minden, különösen, amit a katolikus teológia tanít, visszanyúlik a papi teológiában felvilágosult, képzett gyóntatóatyák és ilyen irányban fejlődő gyónóik kapcsolatára.

Az egészségről és betegségről alkotott szokásos fogalmak elveszítik jelentésüket. Ha egy ilyen személyt bedugnak egy irodába, vagy szokásos feleség lesz belőle, akinek a főzésre kell figyelnie, vagy bármi másra a polgári életben, akkor külsőleg úgy viselkedik, hogy semmi másnak nem tekinthető, mint őrültnek. Ha a pap a megfelelő pillanatban felismeri, hogy hova vezet az út, akkor apácaszerűségbe irányítja; ha hagyja élni a megfelelő környezetben, sorban kifejlődik a négy állapot, úgy hogy a pap modern stílusban bele tud tekinteni a szellemi világokba, ahogyan a görög pap a pithiákon[3] keresztül, akik a föld füstjéből, párájából közöltek mindenfélét a szellemi világból, értesültek a szellemi világról. Mit számít, ha ma valaki a görög pithiák patológiájáról ír disszertációt! Ezt tudjuk, ez igaz lesz, egzakt is lesz, de semmi köze sincs a magasabb érzékhez. Hiszen alapjában véve a pithiák megnyilatkozásaiból keletkezett nagyon sok minden, ami a görög teológiából az egész görög kultúréletbe került. A pithiák olyan személyek voltak általában, akik vagy ebbe a harmadik állapotba jutottak, vagy akár a negyedik állapotba. De gondoljunk egy későbbi korra, amikor valaki éppen a gyóntatóatyák okos vezetésével úgy megy végig ezeken az állapotokon, hogy akadálytalanul átadhatja magát a belső szemlélődésnek, és valami rendkívül csodálatos lesz belőle, ami bizonyos értelemben mégis patologikus marad. Akkor nem csak az orvosnak, nem csak a papnak van köze hozzá, hanem az egész egyháznak, és ezt a személyt a halála után szentté nyilvánítja; és ez nem más, mint Szent Teréz, aki nagyjából ezt az utat járta be.

Látják, kedves barátaim, ezeken a dolgokon kell iskolázni magunkat, ha abban akarunk működni, ami az orvostudomány és a teológia megegyezésében az emberi lénybe való bepillantáshoz vezet. Akkor arra kell jutnunk, hogy elhagyjuk a szokásos fogalmi kategóriákat, amelyek itt elveszítik az értelmüket, mert különben többé nem tudjuk a szentet a bolondtól, az őrültet a zsenitől megkülönböztetni, és egyáltalán semmit semmitől sem, mint a normál átlagpolgár.

Így szemléljük az emberi lényt, és ezt a szemléletet mindenekelőtt megértéssel kell gyakorolni, ez vezethet el az alapos ezotériába, és ez óriási mértékben felvilágosító, nem csak a pszichológiai abnormitásokról, de felvilágosítóan hathat a fizikai abnormitásokról, fizikai betegségről is. Mert ahhoz, kedves barátaim, hogy ilyen állapotok keletkezzenek, bizonyos előfeltételek szükségesek, olyan előfeltételek, amelyek egy ilyen asztráltest és az abba nem teljesen illeszkedő én bizonyos konzisztenciájában vannak meg. Ha ez a konzisztencia nem olyan finom, mint Szent Teréznél, hanem durva, akkor a következő történik. Az én-organizációja és az asztrálteste finomsága miatt Szent Teréznél az én-organizáción és az asztráltesten alakultak ki plasztikusan bizonyos fizikai szervek, különösen az altest szervei.

De az is megtörténhet, hogy az én-organizáció és asztráltest elég durva, mégis ilyenek a sajátosságai. Ilyenkor még mindig megvan a lehetősége annak, hogy egy ilyen személy elég normális legyen, mert az én-organizáció és az asztráltest durva. De aztán fizikai megfelelések léphetnek fel, és megjelenik a fizikai megbetegedés. Azt mondhatjuk: lehetséges egyrészt Szent Teréz[4] felépítése, minden költői kinyilatkoztatásával, és a beteg altesti szervekben megjelenő ellenkép, amelyek az én-organizációban és az asztrál-szervezetben kiélve nem mutatkoznak meg.

Mindezekről beszélni kell. Mindezeket át kell látni, hiszen akinek orvosi feladatai vannak, de az is, akinek papi feladatai vannak, találkozhat ezekkel, és boldogulnia kell velük. A teológiai-vallásosság csak akkor lesz hatékony, ha a teológia boldogul az ilyen jelenségekkel. Az orvos csak akkor lesz az ember gyógyítója, ha ő is boldogul ezekkel a jelenségekkel.


[1] Cesare Lombroso, 1836-1909, olasz antropológus. Művei: Genio e folla – Lángész és őrültség (1864) és L´Uomo delinquente – A bűnöző ember (1876).

[2] a Geheimwissenschaft im Umriss – A szellemtudomány körvonalai c. könyvemben (1910), GA 13.

[3] Pithiák: A delphoi jósda jövendőmondónői

[4] Szent Teréz: Avilai Nagy Szent Teréz, 1515-1582, szentté avatott karmelita apáca, 1535-től volt az avilai karmelita kolostorban, a rendet 1567-től reformálta meg szoros kapcsolatban Keresztes Szent Jánossal.

Harmadik előadás

[A négy állapot fokozódó élményeinek és ezek szellemtudományos okainak ábrázolása. Az ilyen folyamatok hatása a betegségekre az ember életében: Szt. Teréz. Az ilyen folyamatok tanulmányozásával az orvos eljuthat a terápiás folyamat alkalmazásához. – Összekapcsolás a karmával. Hogyan kell a szabad akaratot és a felelősséget megítélni.]

Akkor láthatunk mélyen bele az ember teljes lényébe, ha a tegnapi vizsgálódásokat még egy kicsit folytatjuk. Különösen az egészségből a betegségbe való átmenet jelentőségét figyelhetjük meg az ilyen jelenségekben. Ezért szeretném Önöknek ezt, az emberi fejlődéshez tartozó, bizonyos patológiai utak és egyfajta természetes beavatás mint fejlődési áramlat között fennálló jelenséget, amely az emberi természet patologikus áramlatai és a beavatási áramlat között van, és mind az egyikkel, mind a másikkal rokon, az emberi lénynek ezt a fejlődését szeretném még tovább magyarázni.

Az ilyen fejlődésre jellemzőek az olyan személyiségek, mint a tegnap említett Szent Teréz. A tegnap említetteken kívül más is észrevehető, ha megfigyeljük az ilyen személyek fejlődési útját. Náluk a szellemi világ bizonyos módon belép az emberi észlelési horizontba. Természetesen nehéz lenne ezt leírni, mert a szavak, amiket a szokásos nyelvben használunk, tulajdonképpen nem olyanok, hogy ezeket az abnormális állapotokat egész pontosan jellemezzék. De amit mondanom kell Önöknek, az érthető lesz. Ezek a személyek az első stádiumban így nevezik azt, ami a látókörükbe kerül: belépés Isten első lakásába. Az első állapotban ez puszta „jelenlétként” hat. Az ilyen emberek úgy érzik, nem látták tisztán azt, amit a szellemi lény jelenléteként éltek át, különösen, amikor az élmény véget ér, világosan érezték, hogy az illető lény itt volt, velük együtt volt. Az együttlét, egészen általánosságban véve, az első, és mindaddig, amíg az illető emberek ebben az állapotban vannak, akár bosszúsak is lesznek, ha valaki más mesél nekik víziókról és látomásokról, mert úgy gondolják: az ő élményük sokkal bensőségesebb, sokkal intimebb és igazabb. Annyira benne vannak ebben az élményben, hogy az az érzésük: A természetfeletti nem juthat el odáig, hogy arca legyen, hanem csak a jelenlétének általános élményeként létezhet. Ez az első.

Utána azonban ezek a személyek a második stádiumba lépnek. Ekkor a megjelent szellemi lények valóban képszerű észleléséről beszélnek. Különösen érintésérzésekről beszélnek, szellemi kézrátételről vagy akár homlokérintésről és hasonlókról, anélkül, hogy a szemmel észlelésre emlékeztető látomás jelenne meg. De az állapotok azután eddig a szemmel észlelésre emlékeztető látomásig fokozódnak. Annyira fokozódhatnak, hogy egy ilyen ember például Jézust valóságos személyként láthatja maga előtt. Ez általában a második állapot. Sajátságos, hogy ha az emberek az elsőből a második állapotba lépnek, nem érzik erősen, hogy korábban bosszúsak voltak, amikor más mesélt nekik erről a második stádiumról. A két állapotnak nincs éles emlékezet-szerű kapcsolata. Az emberek nagyon intenzíven élnek a mindenkori állapotukban.

Figyelemreméltó a harmadik állapot, amit aztán az ilyen személyek megélnek. Ezt a harmadik állapotot az ilyen ember ténylegesen minden irányban erősen színezettként írja le. Ezek az emberek arról mesélnek, hogy amikor jön az élmény, valami borzasztó fájdalmat élnek át. Olyan fájdalmat, hogy ha megfigyelhetjük őket ez alatt az élményük alatt, a fájdalomélmény ténylegesen nyögésben és így tovább éli ki magát, ahogyan az életben kifejeződik a fájdalom, melynek oka a fizikai testben és az étertestben van. De sajátságos, hogy az ilyen személyek, mondjuk, odajutnak, hogy kívánják ezt a fájdalmat, úgy tekintik, mint amire vágynak, mert természetesnek tartják, hogy az élményhez a fájdalmon keresztül jussanak el.

Azután odáig emelkednek, hogy a fájdalmat belsőleg átalakítják. Ez különösen érdekes állapot: miközben a fájdalom ténylegesen az marad, ami, örömérzéssé, gyönyörérzéssé fokozódik. Az élmény úgy megy tehát végbe, hogy bekövetkezik a fájdalom, az objektív állapot ugyanaz marad, de a szellemi régióban továbbmegy a dolog. Ha ezt a személyt kivennénk a szellemi régióból, ugyanúgy érezné a fájdalmat, ahogyan egy beteg érzi; és ő is érzi, amikor visszatér az élmény legmagasabb állapotából. De az élmény legmagasabb állapotában, ahol már nem az az érzése, hogy eljött hozzá a szellemi lény, hanem ő emelkedett fel a szellemi világba, ebben az állapotban a fájdalom – mondhatnánk: szubjektíven, de a kifejezések nem teljesen pontosak – átalakul, egészen a gyönyörérzéssé. És azután bekövetkezik a fájdalom tárgyiasulása, jelképes tárgyiasulása. Úgy, hogy amikor egy ilyen ember visszatér az élményből és van emléke – és éppen ezeknél a legmagasabb élményeknél legtöbbször világos emlék van; nem emlékezetnélküliség, hanem éppen világos emlékezet -, így egy ilyen személy ezt írja le: Egy szeráf vagy kerub állt mellette karddal, amit a zsigereibe szúrt, ez rettenetes fájdalmat okozott; és amikor kihúzta, a zsigereit is kihúzta, és miután ez megtörtént, a zsigereknek ez a kihúzása, ez volt az Isten jelenlétében bekövetkező leggyönyörteljesebb élmény.

Látják, ilyenek általában az egymás után következő állapotok. Ezeket az egymás után következő állapotokat elég pontosan nyomon követhetjük az antropozófiai megismeréssel. Hiszen, látják, az első állapot lényege, hogy miután a tegnap ismertetett előzetes állapot véget ér, és a tegnapi rajzok sorrendjében tehát a második stádium megkezdődik, az én-organizáció magához vonzza az asztráltestet és együtt élik meg ezt, anélkül, hogy ez az én-organizáció és az asztráltest közötti kapcsolat normális mélységben behatolna a fizikai testbe és az étertestbe. Így ami a közönséges tudatban soha nem fordulhat elő, az ilyen embereknél tulajdonképpen fél-éber vagy negyed-éber vagy háromnegyed-éber állapotban történő átélés, ami önmagában fennáll, és az én-organizációban és az asztráltestben zajlik le, miközben emellett bizonyos fokig önállóan éli meg az éter- és a fizikai testet. Párhuzamos élmények történnek tehát: egy szellemi élmény, ami az én-organizációban és az asztráltestben zajlik le, és ezt csak kíséri az étertest és a fizikai test megélése. Ez a normál tudatban soha nem történik meg, mert a normál tudatban az emberi lény mind a négy tagja szorosan összekapcsolódik, így nincsenek ilyen párhuzamos élmények. Minden kapcsolatban van mindennel. Ebben az élményben az érzés fajtája, az egész megélés módja a legjobb értelemben olyan, hogy az ember eggyé válik azzal, amit átél. Fő élménye először is az eggyé válás, mivel ha az én-organizáció magához vonzza az asztráltestet, és szellemi entitásokat él meg, akkor azt jelenlétként éli meg. Körülbelül úgy éli meg, ahogyan a saját testét éli meg az ember. Az ember nem tesz különbséget az észlelésben, nem valami kívülállóként éli meg, hanem egynek érzi magát vele, ez az első. Ez „a jelenlét élménye”.

Térjünk a második állapotra. Ezt az teszi érdekessé, hogy az érintett személynek először is mindenféle érintésérzése van, ami természetesen könnyen összetéveszthető a modern patológiából azzal, amit a pszichiátriában is ismerünk, de mégsem azonos azzal. Ezután a valódi látomásokig jutnak el. Ez az az állapot, ahol az én-organizációhoz és az asztrális organizációhoz még az étertest is odakerül, így a párhuzamos élmény olyan, hogy az én-organizáció, az asztrális organizáció és az étertest a fizikai testből némileg kiemelkedve együtt élik meg, és a fizikai test folyamatai párhuzamosan játszódnak le. Ezzel valami különleges dolog jelentkezik. Ha a mindennapi életben a szemünkkel nézünk, a folyamat olyan, hogy kívülről ingerel a fény, hogy az ingert belülre vesszük fel. Az inger eljut az étertestig, és az étertestből alkotja meg a tudati élményt. Így van ez például a szemmel is. Ha néznek, a keletkezett első inger, a külső inger, ami először az énben gerjed, behatol az asztráltestbe, eljut az étertestig, majd az étertest az, ami az egész tudati élményt közli az emberrel, amikor minden irányban a fizikai szervezetnek ütközik. Ebben az ütközésben van a tudati élmény. Pontosan ez a folyamat. A folyamat a szemnél, sematikusan ábrázolva, nagyjából ilyen:

A keletkezett inger először az énben hat, átmegy az asztráltestbe, az étertestbe, és az, ami az étertestben hat, minden irányban beleütközik a fizikaiba, a fizikai visszalök, és a fizikai visszalökése a látás tulajdonképpeni élménye. Ez az étertest és az érhártya, recehártya közötti folyamatos játék. Amit az étertest az érhártyában és a recehártyában tesz, pontosan az, ami a hétköznapi tudatban a látás élménye. Hasonlóan történik minden érzékszervi érzékelés. Annak, aki átlátja a dolgokat, minden, a mai pszichológiában, sőt megismerési elméletekben fellelhető ábrázolás óriási gyerekesség.

Nos, látják, azoknál az embereknél, akiket leírtam Önöknek, az étertestet közvetlenül ragadja meg az élmény. Az élmény az énben, az asztráltestben, az étertestben van, most nem ütközik az érzékeknek, hanem belülről ütközik annak, ami az ideg-érzékszevi rendszer, és először tulajdonképpen a mirigyrendszernek ütközik, majd az idegrendszernek, és csak onnan sugárzik az érzékekbe, úgy, hogy az érzékeket teljesen ellentétes módon ragadja meg, mint a mindennapi életben. Ahelyett, hogy a tudati élmény az érzékeken keresztül gerjedne, a tudati élmény színezett, intenzív, képszerű lesz, amikor belülről sugárzik ki az érzékekre. Ezáltal, a kisugárzással keletkeznek az érintésérzések az érzékelőidegekben. Ez egészen a látomásig fokozódik. Most látják az egész belső folyamatot.

Ha a fejlődés továbbmegy, akkor ebbe az irányba halad tovább, akkor az én-organizáció, az asztráltest és az étertest egészen más oldalról, mint egyébként szokta, akarja megragadni a fizikai testet, amelyik nem szokott hozzá, hogy belülről kifelé ragadják meg, hanem ahhoz szokott, hogy kívülről ragadják meg. Most belülről kell megragadni. Ugyanannak a folyamatnak kell megtörténnie az életben, amelyik tulajdonképpen csak akkor megy végbe, amikor három héttel a fogantatás után az ember szellemi-lelki szervezete leszáll a szellemi-lelki világból a fizikai testbe. Ez a folyamat egyébként nem történhet meg a hétköznapi életben, mert az étertest össze van kapcsolva a fizikai testtel. Most az étertest ki van emelve az én-organizációból, és az asztráltest ragadja meg. Az ember olyan, mint születéskor, amikor megszerzi a fizikai testet, és tovább menve egészen más oldalról akarja megragadni ezt a fizikai testet. Ez fáj. Mert tulajdonképpen a betegségek esetén is abban áll a fájdalom, hogy a test megragadására a megszokotthoz képest egészen más irányból kerül sor. Ez azonban abban a pillanatban történik meg, amikor eléri a harmadik állapotot. Nem kell meglepődniük azon, hogy ez a harmadik stádium tárgyiasul, hogy behatol a fizikai testbe, amely ellenáll neki, amely a szabályszerű beavatás nélkül nem ragadható meg, különösen, ha nincs szabályos beavatás, ellenállást tanúsít, és ezzel fájdalmat okoz. Fájdalomban löki vissza azt, amit átél. Ez az átélés első stádiuma, ami ismét erre a harmadik állapotra jellemző. A fizikai test ellenállást tanúsít, az ellenállás fájdalomban fejeződik ki. Mi hatol be a fájdalommal? A fájdalommal a valódi szellemi világ hatol be. A fájdalommal jön. A szellemi világ a másik oldalról jön. A szokásos érzékszervi észlelés, a szokásos gondolkodás oldalán a fizikai világ felfogása van. A szellemi világot ellentétes módon lehet felfogni. Az út a fájdalmon keresztül vezet hozzá. De abban a pillanatban, hogy a fizikai test ellenállást tanúsít, megjelenik az intenzív fájdalom, de abban a pillanatban, hogy a szellemi világ felfogja a fájdalmat, hogy a szellemi világ behatol, a fájdalom megváltozik, egészen a gyönyörérzésig. Ez már csak így van. Először a fájdalom jelentkezik a szervezetben, de a fájdalomban a szellemi világ hatol be, áthatja a fájdalmat: egy kerub vagy szeráf jelenik meg – ilyen az imagináció -, kardot döf bele, kihúzza – ez jelenti azt, hogy az ember függetlenné válik a megszokott fizikai testtől -, és vele együtt kihúzza a zsigereket. Nem a zsigereiben éli meg az ember, hanem átkerül a szellemiség átélésébe. A fizikai fájdalom gyönyörré változik. Az emberek Isten jelenlétéről beszélnek, vagy ha differenciálnak, a szellemi világ jelenlétéről.

Ezt az utolsó stádiumot olyan emberek élik át, akik étertestükben elég erősek az egész folyamat elviseléséhez. Ezeknél a személyeknél éppen azért van ez, mert a karmájukban van megalapozva. Vegyünk például egy olyan személyiséget, mint Szent Teréz. Olyan korábbi inkarnációból érkezett, ahol a lelke egészen különösen erős lett, nagyon erős lett. Szent Terézként testesül meg. Mielőtt az inkarnációban hozzájut a fizikai testhez, intenzíven ragadja meg az étertestet. Ez erősebb, belsőleg minőségileg intenzívebb, mint a közönséges embereknél. Magán hordja ezt a belsőleg megerősödött, belsőleg minőségileg megerősödött étertestet. Ez a minőségileg megerősödött étertest ennek megfelelően kilép a fizikai testből, erősen kapcsolódik az asztráltesthez és az énhez, mert ezek egy korábbi inkarnációból önmagukban megint erősek. És a betegségek, legalábbis bizonyos fajta betegségek keletkezésének az oka, hogy az étertest nem igazodik a szervekhez, ha a vitalizáló táplálkozási erők benne vannak az étertestben. Ezekkel az emberekkel azonban az történik, hogy abban a pillanatban, amikor ilyen élményeik vannak, amikor az átélés belép a harmadik stádiumba, a fizikai ember-megfigyelés szempontjából tényleg betegek. Az étertest ugyanakkor erős, és képes arra, hogy a megbetegedés születése pillanatában legyőzze a betegséget, úgy, hogy a lejátszódó folyamat olyan, hogy születése pillanatában fellép a betegség, de ugyanakkor az erős étertestből belsőleg elindul az önmagától ható terápia. Az egész folyamat egy látens megbetegedés és gyógyulás. Ez olyasmi, ami az emberiség fejlődésének legérdekesebb területéhez tartozik.

Éppen az olyan embernél, mint Szent Teréz, láthatják a fejlődésének végső stádiumában a folyamatos, in statu nascendi+ fellépő betegséget és a folyamatos kigyógyulást. Ez a váltakozó hatás, ez az ingamozgás, ez a betegség és gyógyulás közötti csodálatos ingamozgás természetesen nem a fizikai világban játszódik le, mert nem oda való, hanem a szellemi világban játszódik le. Ugye, ha az étertestet a földi inkarnáció alakítja ki, akkor alakot kap. Ebbe a pillanatba kerül vissza egy olyan ember, mint Szent Teréz. De az in statu nascendi előidézett patologikus állapottal felszáll abba a világba, amelyben a születése előtt volt, tehát a szellemi világba. Az ingamozgás a fizikai testbe való lemerülést, a szellemi világba való felemelkedést jelenti. Szellemi világ – fizikai világ, szellemi világ – fizikai világ, de a fizikai világot poláris ellentétben éli meg azzal, ahogyan egyébként megélik, úgy, ahogyan csak az inkarnációba belépve lehet megélni. Ez a belső gyógyulási folyamat, ez a világmindenségből kiindulva végbemenő terápiás folyamat annyira intenzív, hogy ténylegesen átragadhat az ilyen személyek közelében levő betegekre, ha a betegségük valamelyest abban az irányban van, amelyikben az egész dolog lejátszódik, így ezeknek az embereknek a közelében ténylegesen a legcsodálatosabb gyógyulások történhetnek meg.

Igen, a dolog még sokkal tovább mehet, és az egyház korábbi, jobb korszakában ezeket a dolgokat, amelyek később babonás relikviaimádattá, a varázslat tiszteletévé korcsosultak, finom érzékkel, ezoterikus módon használták. Mert ez már csak úgy van, hogy a vallásos fejlődés jobb korszakában az ilyen személyek képszerű, egészen az imaginatív ábrázolásig képszerű életrajzát készítették el, eljuttatták a hívőkhöz, úgy, hogy ők eltelhettek az ilyen emberek egész képszerűségével. És megtörténhetett, nem azt akarom mondani, hogy mindig megtörtént, de megtörténhetett, hogy amikor egy értelmes vezetőnek alkalma volt rá, ezt az intenzíven imaginatív életrajzot, talán saját szavaival is megerősítve egy olyan hétköznapi ember kezébe adta, akinek a betegsége bizonyos irányba fejlődött. És ezáltal végbemehettek gyógyulási folyamatok, úgy, hogy már az is terápiás jelentőséggel bír, ha az ilyen emberek gondolkodását ráirányítják egy ilyen szent életére.

Látják, az emberi lény oly mélyreható vizsgálatai mindig az egészséges állapotból a beteg állapotba vezetnek, de nem az érzékfeletti átélés állapotába. Ezért ha valakinek egyszer azt tanácsolják, hogy végezzen gyakorlatokat azért, hogy valahogy az érzékfeletti világba jusson, akkor ezeknek a gyakorlatoknak abba az irányba kell orientálódniuk, hogy az én-organizációt, az asztráltestet és az étertestet erősítsék, erősebbé tegyék, hogy az a folyamat, amit egyszerűen az illető személy karmájából adódónak ábrázoltam, hogy az ilyen folyamat a megfelelő módon mehessen végbe. Az, ami tulajdonképpen a beavatásban lezajlik, úgy tanulmányozható, hogy már a patológiát erősen érintő folyamatokat tanulmányozzuk. Ezért nem csekély jelentősége van az orvos számára, ha rászánja magát az ilyen személyek életének tanulmányozására, hiszen éppen az ilyen emberek életében van az, amit tulajdonképpen csak egy paradoxonnal lehet kifejezni. Az ilyen személyek életében az itt vagy ott megjelenő patológiai tünetegyüttes egészséges ellenképét találja meg, és az orvos számára a legszörnyűbb dolog egy patológiai folyamat egészséges ellenképét látni. Ez az, ami belsőleg ezoterikusan leginkább a terápiás kezelés mélyére vezet. Ha ehhez még hozzájön az anyag-szubsztancia megismerése, amely az étertest valamilyen erőivel rokonságban, affinitásban gyógyszer lehet, mert ezek az erők az ilyen abnormális személyeknél önszabályozóan működnek, akkor meglátjuk, Szent Teréz éterteste hogyan fejlesztett ki erőket, amikor a betegség in statu nascendi megjelenik, és megismerjük az antimon tüskéivel ható erőket, hiszen a terápiás folyamatot magából a természetből másoltuk.

Azt mondhatjuk, az ilyen élmények megfigyelésében az a figyelemreméltó, az a paradox, hogy a betegséget megtanuljuk a másik oldalról látni, arról az oldalról, ahonnan a szellemi lények kezelik a betegséget, nem pedig az ember. Mert az egyik kezelés az, amit az emberek a betegséggel szemben fejlesztenek ki; ez az egyik kezelés. Ez a Föld szempontjából van. Ez abban áll, hogy a betegséget megszüntető terápiával olyan viszonyt idézünk elő, ami a betegséget megszünteti. A szellemi lények, akiknek közük van emberekhez, másképpen kezelik a betegségeket. Beledolgozzák a betegséget a karma hálójába. Ez a dolguk. És ez mindenesetre nem illeszti olyan szorosan egymáshoz a dolgokat, mint ahogyan itt, a Földön a patológia összekapcsolja őket. Itt egy olyan embert, aki tizenhét évesen megbetegszik, nem lehet negyvenöt évesen meggyógyítani. De a karmát illetően úgy van ez, hogy ami valamelyik inkarnációban betegségi folyamatként lezajlik – akár meggyógyítják, akár nem -, az beleszövődik a karmába, de talán csak háromezer év múlva, hiszen a szellemi világban egészen más az idő mértéke. De nagyon sokat lehet tanulni azokból a folyamatokból, amelyekben fellép az, ami szellemi nézőpontból tekintve felléphet a szellemi világban, azután pedig a fizikai világba is lesugározhat.

Nézzünk egy ilyen folyamatot, amire utaltam, amely az evolúció szokásos menetében talán háromezer év alatt zajlik le. Ezzel a vonallal arra akarok rámutatni (lásd az ábrát), hogy bármit, ami ma az emberrel történik, úgy alakít a szellemi világ, hogy a másik, ami ehhez kiegyenlítésként tartozik, háromezer év múlva jelentkezik. Ez a normális folyamat. De látják, a mindennapi életben csak nagyon pontatlanul ismerjük az időt. Hogyan képzeljük a mindennapi életben az időt? Mint egy, a végtelen múltból a jelenen keresztül a jövőbe tartó vonalat. Nagyjából így képzeljük el az időt, vastag vonalként, nem vonalként, hanem vastag kötélként, mivel minden benne van, amit egyáltalán a világban észlelünk, egyszerre, a jelen minden egyes pillanatában. Így képzeli el az ember, ha egyáltalán elképzel valamit. A legtöbb ember egyáltalán nem képzeli el. Szellemileg nézve a dolog nem így áll. És nagyon nehezen tudjuk megérteni a szellemi folyamatokat, amelyek minden fizikai folyamatban benne vannak, ha az időt csak így tudjuk elképzelni. De az idő a valóságban nem ilyen, hanem az a fonal, amit a táblára rajzoltam, egy gombolyagba tekeredhet. Ebben a gombolyagban benne van az egész idővonal, háromezer év van a gombolyagban. Az idő összegabalyodhat, és ha valamilyen evolúció miatt összegabalyodik ez az idő, akkor a gombolyag egy emberben is élhet. Szent Teréz földi életében az összegabalyodott idő élt. Tulajdonképpen ez a misztérium, hogy az olyan dolgok, amelyek egyébként a karmában messze kerülnek egymástól, összetolódnak.

Itt tehát láthatják, ha ilyen jelenséggel találkoznak, hogyan kapcsolódik a belső szellemi, karmikus szemlélet a külső patologikus-terápiás szemlélethez. De azt is láthatják, hogy a papi kezelés az embernél, akinek meg kell őriznie a kitekintést a karmikus összefüggésekre, a szellemiekre, hogyan találkozhat azzal, ami ezekkel a dolgokkal kapcsolatban csak orvosi szempontból látható át. Mert az ilyen dolgok átlátásához nem csak elméleti tudás, hanem a dolgokban való benne élés is hozzátartozik. Az orvosnak a patológiai-fiziológiai oldalról kell benne élnie. A papnak a teológiai-karmikus szempontból kell benne élnie. És akkor az együtt munkálkodásban harmónia lesz – erre mindig ügyelni kell -, nem dilettáns keveredés.

Látják, ezekkel a dolgokkal még valami összefügg, mégpedig a korunkkal kapcsolatban. Tudják, kedves barátaim, milyen keserűség az embernek egy olyan eszme megértése, ami az elfogulatlan ember számára tulajdonképpen magától értetődő, amit letagadnak, mert a filozófusok intellektusa nem éri fel: a szabad akarat eszméje. Azt mondtam az érzékszervi érzékelésről: aki a dolgokat átlátja, annak a fiziológia és a pszichológia dolgai gyerekesnek látszanak. De még inkább, amit a szabad akarat eszméjéről fecsegnek. Hiszen gondolják csak meg, a szabad akarati döntés minden pillanatban a teljes emberi lény hatása; a teljes emberi lényé, ahogyan egészségesen vagy betegen vagy félig betegen vagy túl egészségesen él a szabad akarat impetusában. A szabad akarat ösztönzésében benne van az egész ember, de mindazzal, ami az egész emberben felismerhető, minden komplikációjával együtt van benne. Az emberi természetet csak akkor ismerjük meg, ha ebben a bonyolultságban tudjuk megismerni. És látják, az, ami az abnormális embereknél az egyik vagy a másik irányban abnormálisan árnyalt, feloldódik, minden emberben harmóniává egyesül. Triviális kijelentés, de igaz: ahogy az ember a kerub számára hozzáférhető, úgy az ördög számára is. És ezeket a folyamatokat is, amelyekben az ember az ördögnek hozzáférhető – még tanulmányozni fogjuk. De mindez megvan a mindennapi emberben is, csak éppen az ellentétes tevékenységek kioltják egymást, mert a különböző irányokban egyforma erősen fejlődnek ki. Ha mindenkiben van egy angyal, akkor mindenkiben van egy ördög is. De ha az angyal és az ördög valamiben egyforma erősek, akkor közömbösítik egymást.

Figyeljék meg ezt a mérleget. Van egy pont, ez az. Ide súlyokat helyezhetnek, ami mindent mozgásba hoz. Ez, a forgáspont mindig nyugalomban marad, nem érinti, amit balról, amit jobbról felhelyeznek. De úgy kell elrendezni, hogy ne kelljen hozzányúlni. Az ellentétes erők az emberben hasonló szellemi forgáspontot eredményeznek. Ezért tanulmányozhatják az emberi természetet. Soha nem lesz alkalmuk, hogy az embert szabad lényként meghatározzák, mert az ember természetében minden kauzálisan meghatározott. Ha materialista érzülettel tanulmányozzák az embert, nem a szabadság eszméjéhez jutnak el, hanem a kauzális feltételhez. De szellemileg is tanulmányozhatják az embert. Eljutnak az akaratnak az istenség vagy a szellemi lények általi determináltságához, de nem jutnak el az akarat szabadságához. Lehetnek otromba materialisták, és tagadhatják a szabadságot, és tanulmányozhatják az akarat természeti okságát, lehetnek finom érzésű koponyák, mint Leibniz, és tekinthetnek a szellemiekre: a determinizmushoz jutnak el. Természetesen mindaddig, amíg itt a mérleg serpenyőjét a mérleg karjával együtt tanulmányozzák, csak a mozgáshoz jutnak el; mindaddig, amíg itt a mérleg serpenyőjét a mérleg karjával együtt tanulmányozzák, akkor is csak a mozgáshoz jutnak el. Így van ez, ha az embert a természet szerint tanulmányozzák, így van ez, ha az embert a szellem szerint tanulmányozzák. Nem jutnak el a szabadsághoz. Az a kettő közötti egyensúlyi pontban van.

Ez az elmélet. De a gyakorlat az, hogy van egy nehéz élethelyzetben levő ember Önök előtt, akiről dönteniük kell, hogy felelőssé tehető-e a tetteiért. Akkor gyakorlativá válik az a kérdés, hogy élni tud-e a szabad akaratával vagy sem. Hogyan tudják ezt eldönteni? Úgy, hogy képesek megítélni, hogy a szellemi és fizikai felépítése egyensúlyban van-e. Mindkét esetben szükség lehet mind az orvosra, mind a papra. Ezért az orvosi iskolázáshoz, akárcsak a papihoz, hozzá kell tartoznia, hogy felismerje azt az állapotot, amelyikben az ember a szellem és természet közötti egyensúlyban van, vagy amelyben ez az egyensúly eltolódott.

Egy ember felelősségérzetéről soha nem lehet másképp dönteni, mint az emberi lény mély megismerése után. A szabadság kérdése a felelősség kérdésével kapcsolatban az elképzelhető legmélyebb kérdés.

Ehhez kapcsolódva folytatjuk holnap. Látni fogjuk, mi vezet egyrészt az egészséges, másrészt a patologikus állapotba.


+ a. m. a kialakulás, születés állapotában (latin) – a ford.

Negyedik előadás

[A felelősség és a szabad akarat megítéléséhez szükséges az ember születés utáni fejlődésének pontos ismerete. Ennek ábrázolása az öröklési áramlás és az emberi lény részei vizsgálatával. A gyermek a természetes és emberi környezetében észleli a szellemieket: a szellemi lényeket. – Megszabadulás a képzőerőktől: emlékezőképesség. Az intelligencia-erők fejlődése. Nap-erők az első hét életévben ? testalakító éteri erők, a Hold erői a második hét évben: az átörökíteni képes testet alakító asztrálerők. Nap-erők a lelki-szellemiekben. A bolygóerők testalakító hatása a harmadik hét évben. Változás a húszas évek elején. Az állócsillag-erők hatása a negyedik hét évben. A testének fenntartásában is magára utalt, a kozmikus erőktől elhagyott ember. Szabadság és felelősség jelentősége.]

Mai vizsgálódásunkba bevonjuk az antropozófia egyik fejezetét, amit egyébként laikusok előtt nem kell ilyen részletességgel tárgyalni, azonban ha folytatni kívánjuk az egészséges felelősség és a beteg, patologikus felelőtlenség magyarázatát, ahogyan annak felismerése mind az orvos, mind pap számára fontos, akkor szükségünk lesz rá.

Mindenekelőtt annak van különös jelentősége, hogy megértsük a kérdést: Mi az, ami az emberben öröklött, mi minden ered az öröklési vonalból, és mi az, ami nem öröklött, hanem más módon kellett az emberi lénybe kerülnie? – Az egészséges és a beteg ember megítélésében borzasztóan sok függ attól, hogy az emberi lény e két, mondhatni alkotóelemét megkülönböztessük. Ha az ember a szellemi-érzékfeletti világból belép a fizikai világba, az az ha kapcsolat jön létre azzal, amit az öröklésből származóan kapott, ha ezt összekapcsolja azzal, amit a korábbi földi életekből és a halál és az újabb születés közötti tartózkodásából magával hoz, akkor látjuk, hogyan fejlődik az ember, először gyermekként, napról-napra, hétről-hétre. De mindaddig, amíg nem tekintjük négytagúnak az embert, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből és én-organizációból áll, addig nem vagyunk képesek megérteni ezt a fejlődést, mert nem tudjuk megérteni, ennek a fejlődésnek milyen mértékben részei az emberi lény egyes tagjai, amelyek egészen különböző eredetűek, különböző világokból származnak.

Az embernek először is van egy fizikai szervezete. Ennek a fizikai szervezetnek a legfeltűnőbb jelensége, hogy ezen belül az életének az első szakaszában, a fogváltásig az első fogai vannak, amelyek a fogváltással kicserélődnek. Nos, a fogak kicserélődése, mondhatnám, a legextrémebb, ami az embernél kicserélődik. Mert a valóságban az ember materiálisan csak a fogváltásig hordozza azt, amit fizikai testként a gyermekkorral kap, a születéssel kapott. A formánkból folyamatosan fejtjük ki a fizikai anyagot. A folyamat mindenesetre összetettebb, ha pontosak akarunk lenni, mint hogy egyszerűen úgy képzeljük el: Az ember hét-nyolc év alatt a teljes fizikai anyagát leveti és megújítja. – Ebben van valami igazság, de elég csak a fogváltást tekinteni, hogy azt találjuk, némileg módosítani kell az elképzelésünket. Mert ha ilyen elvontan igaz lenne a dolog, akkor hétévente új fogakat kéne kapnunk. De ez nem így van. Csak egyszer kapunk. A fogak éppen azok közé a dolgok közé tartoznak, amelyek egyszeri csere után nem újulnak meg. A legextrémebb értelemben tartoznak ide. De az ember földi fejlődésének a folyamata olyan, hogy mondhatni, minél idősebb lesz, a régi fizikai anyagból egyre inkább megtart valamit magában. A fizikai anyag legnagyobb részének kicserélődése hét-nyolcévenként megtörténik, de az emberben meg különbséget kell tennünk aközött, ami mégis megmarad; a hetedik életévvel csak a fogak kerülnek oda és maradnak, de az ilyen átmeneti időszakok további ritmikus ismétlődésével az emberi lényben mindig megmaradnak olyan anyagi részek, amelyek nem cserélődnek, holott az ember legnagyobb része hét-nyolc év alatt kicserélődik. Így tehát radikálisan azt kell mondani az első körülbelül hét életévről, hogy az ember az egész anyagát, amije születésekor van, leveti, semmit sem tart meg belőle, hanem csak a bennük működő és létező erőket tartja meg, amelyek úgy teszik magukévá az első hét életév egészen újonnan szerzett matériáját, hogy az ember fizikai teste a fogakkal bezárólag megújul a fogváltással. Ezzel azonban, kedves barátaim, érthetővé válik az is, hogy a tulajdonképpeni öröklési elv, ahogyan a mai természettudomány ábrázolja, csak az első hét életévre érvényes. Csak ebben az első hét életévben van úgy, hogy az ember a magában hordott tulajdonságokat a szülőktől és ősöktől kapja. Ebben az első hét életévben a fizikai test egyfajta modell, ami után az emberben dolgozó művész, aki ezekben az években az étertestből, asztráltestből és énből áll, új fizikai testet alakít ki. Láthatjuk, hogyan működik együtt, mondhatnám, művészi kölcsönhatásba lép, amit az ember a szellemi világokból hoz magával: az individualitása, a lénye és az, amit örökölt. Ha az ember a belső individualitásában erős természetű, akkor belsőleg intenzív, erős asztralitást és én-lényt hoz magával, amelyek erősítik az étertestet, akkor olyan embert látunk kifejlődni, akinek a bensője kevésbé hasonlít a modellhez, hanem csak az általános formákban követi a modellt. Akinek van valódi formaérzéke, annak szembetűnik, hiszen természetes, mert az általános emberi modellt be kell tartani, mert az affinitás adott az öröklött emberi modellhez – melynek egyes vonásai a fogváltás után is megmaradnak -, de egy finomabb megfigyeléssel nagyon is szembetűnő, hogy a belsőleg erős egyéniségeknél a fogváltás után jelentős változások lépnek fel, amelyek abból erednek, hogy az erős individualitás csak kevéssé tartja magát az öröklött modellhez.

Ha utánanézünk egy olyan erős egyéniségnek, mint az itt többször megnevezett Szent Teréz, akkor a már tegnap említett erős individualitás miatt az ilyen alkatoknál azt találjuk, hogy az első hét életévükben ugyan nagyon hasonlítanak a szüleikre, azonban kilenc- és tízévesen meglepő alakot vesznek fel, mert csak ekkor alakul ki a tulajdonképpeni egyéniségük. Így az öröklés a szó szoros értelmében csak az első életszakaszra érvényes, és ami később öröklésnek tűnik, valójában nem öröklött, ezt fel kell ismerni, ez az öröklött modell szerinti mű. A keletkező mű többé-kevésbé hasonlít a modellre. De ez nem öröklés, ez az öröklött ismertetőjelek utánzása. A puszta természettudós azt gondolja, hogy a szokásos öröklési elv folytatódik. Az, aki az ember lényébe tekint, tudja, hogy a fogváltás után a szülőkhöz való hasonlatosság minőségileg egészen különbözik a fogváltás előttitől. A fogváltás előtt valóban az öröklési erőkről van szó. A fogváltás után az erők a modell szerint alkotnak. Egzakt szemlélettel éppoly kevéssé mondhatjuk, hogy az ember örökölte azt, amit hét és tizennégy éves kora, azaz a fogváltás és a nemi érettség között magában hord, mint ahogy valakiről, aki a képtárban ül, és a lefesti Sixtusi Madonnát, azt, hogy az ő portréja a tulajdonságait a galériában függő Madonnától kapta. Pedig majdhogynem ezt hiszik.

De látják, főleg milyen fajta munkában vesz részt az étertest, milyen munkája van étertestnek; mert az asztráltest és az én-organizáció ezekben az években, a fogváltásig még kevéssé vesz részt a munkában. Az étertest a modell után új fizikai embertestet készít. Miért teszi ezt? A kérdés mindenesetre furcsa, mert a természetnek nem lehet ilyen miért-kérdéseket feltenni. Ez csak szónoki kérdés. Miért teszi ezt? Abból az okból teszi ezt, hogy ugyanúgy, mint egyáltalán az ember egész lénye az első hét életévében, még nem alkalmas a külvilágból másfajta, mint egészen különleges benyomások befogadására. És itt az emberi fejlődés nagyon fontos titkára bukkanunk, olyan titokra, ami megválaszolja a kérdést: Tulajdonképpen mit észlel a gyermek? – A mai elképzelésektől nagyon távol van az erre a kérdésre adott válasz. De rá fognak jönni, mire gondolok, ha a dolgot a következőképpen ábrázolom:

 3. tábla

Az ember, mondjuk, a halál és az újabb születés, illetve újabb fogantatás között a szellemi világban él (3. tábla, teteje). Ebben a szellemi világban egészen más realitások veszik körül, mint amilyenek a fizikai világban találhatók. Ez egészen más világ. Ebből a világból, amelynek törvényszerűségét ezzel a vonallal (fehér) jelezzük, ebből a világból belép a fizikai világba (sárga), az élete a fizikai világban, a kapott fizikai testtel folytatódik; de ebben a fizikai világban, jóllehet az emberi érzékszervi észlelés elrejti ezeket, tovább hatnak azok az erők, amelyek itt (vörös) vannak. Ha egy fára néznek, kedves barátaim, akkor ebben ugyanazok a szellemi erők hatnak, mint amelyekkel a halál és az újabb születés között találkoznak, csak elrejti, eltakarja a fa fizikai anyaga. Mindenütt a fizikai világban, ahol születés és halál között vagyunk, az érzékelhető-fizikai entitások hátterében is a szellemi erők hatnak. Úgy, hogy azt gondoljuk, a szellemi világ működése folytatódik abban a világban, amelyben születés és halál között élünk. Az első hét életévben úgy van, hogy a gyermek a valóságban semmi mást nem tud a teljes lényével egyesíteni, mint ezt a szellemit, a színekben, a formákban, a hőben, a hidegben. A gyermek, amikor belép a fizikai világba, teljes mértékben érzékeli a szellemi tevékenységek folytatását, a fogváltásig egyre gyengébben. Az érzékszervi érzékelés – és erre nem ügyelnek – a gyermeknek valami egészen mást jelent, mint a felnőttnek. Az érzékszervi érzékelés a gyermeknek valami egészen szellemi dolog. Ezért van az is, hogy ha a gyermek mellett – ahogyan a pedagógiában mondom – egy indulatos apa van, akkor nem lát bele tudatosan az indulatos gesztusba, hanem a moralitást látja a gesztusban, az megy át a testébe. Így a gyermek, amikor az erőket használja, hogy a fizikai testét, ami most a sajátja, a modell szerint alkossa meg, ebben az időben alapjában véve a szellemi alapok felé orientálódik, a szellemből alkot. De mit jelent ez? Valójában mi hat, amikor a szellem működik? Az érzékszervi érzékelésben látszólag a fények, formák, hő, hideg, érdesség, simaság. De mi hat valójában? Valójában csak mindaz, aminek valamilyen módon köze van az én-természethez. A gyermekre csak azok a rejtett szellemi lények gyakorolnak benyomást, amelyeknek közük van az én-természethez, tehát mindenekelőtt az embernél magasabb hierarchiák szellemi lényei, de az állatok csoportlelkei, az elemi lények csoportlelkei is. Valójában mindez hat a gyermekre, és ezeknek a szellemi erőknek, ennek a nagyszerű szellemi dinamikának az alapján alakítja ki a modellből a második testét, amely lassanként nő fel, és abban a mértékben, ahogy a fogváltás történik, második testként jelenik meg. Csak ez az a test, amit az ember a születés után saját első testeként épít fel, és amit fizikai testként a szellemi világból épít.

Látják, ebben az életkorban egészen különleges törvényszerűség van tehát mindabban, ami a gyermekben hat, az egész ügyetlenségében, az egész tájékozatlanságában, amilyen a gyermek lelki tevékenysége, amilyen a gyermek mozgása, amelyek abból erednek, hogy folyamatosan kell igazodni a fizikai világhoz, miközben még félig öntudatlanul, álomszerűen az a világ van a gyermek körül, amelyikben még tulajdonképpen benne van, a szellemi világ. Ha majd az orvostudomány eljut odáig, hogy megfelelően spirituális legyen, az első hét életévben a fizikai és a szellemi világnak ebben az egymást keresésében meglátják a gyermekbetegségek valódi, mély okait, és felvilágosítást kapunk arról, amire ma tulajdonképpen, ha az orvosi művekben utánanézünk, csak szóbeli magyarázat van. Csak szóbeli magyarázatok, formális magyarázatok, amelyeknek azonban nincs közük a valósághoz.

Ehhez csakis az étertestnek van köze az első hét életévben; így nyugodtan kifejleszti azokat a képességeket, amelyekkel a második hét életévben rendelkezik, az étertest önálló képességeit, az inkább az értelem felé hajló emlékezőképességet. Akinek van érzéke hozzá, a lelkiélet legnagyobb átalakulását látja, amikor az első, hétéves életszakasz átmegy a másodikba. Véget ér az étertest nehéz munkája, amit a második test kialakításával a szó szoros értelmében végeznie kellett. Felszabadul; és ezt csak akkor látjuk be, ha tudjuk, hogy tizennégy évesen az embernek nem nőnek új fogai, hanem megmaradnak a meglévők, és hogy más is megmarad a fizikai-anyagi alkatában. Az, ami megmarad, amit azonban az első hét életévben szintén ki kell cserélni, az szabadítja fel az étertestet, szabaddá válik az étertestben. Ez mennyiségileg kicsi, de minőségileg borzasztóan fontos dolog. Ez az, ami azután lelki tulajdonságként borzasztó hatásos lesz. Azzal, hogy nem kell szert tennie harmadik fogakra, azzal, hogy több más dolgot, amivel az evolúció ugyanúgy bánik, mint a fogakkal, nem kell újra kialakítania, valami megmarad az étertestből. Ami megmarad – az első hét életévben a fizikai fejlődésbe áramlott be -, az most a fizikai fejlődésből marad meg, a lényének megfelelően, tisztán lelkileg hat. A gyermek a tejfogaknak második fogakká alakítását és egyebeket azokkal a képességekkel hajtotta végre, amelyekre Önök az iskolában tanítóként apellálnak, amelyeket Önök alakítanak ki. Azzal az erővel, amit megkímél, mert nem kell harmadik fogakat kialakítania, azzal kezdi el a lélek képességeit fejleszteni. Ez az emberi természet mélyén történik, úgy, hogy a lelkiek egészen a fizikai fejlődésben vannak, amelyet éppúgy szellemi-lelki, mint ahogy fizikai-testi folyamatként kell felfognunk. Az első hét életéve alatt az emberben a szó legszorosabb értelmében a szellem működését látjuk.

Nos, hogyan fest ez az általános világfejlődés fényében? Azok az erők, amelyekkel az első hét életévben a lélek dolgozik, a Kozmoszban a Nap-erők. A Napból nem csak fizikai-éteri napsugarak sugároznak le, hanem a Napból a fizikai-éteri napsugarakban olyan erők is leragyognak, amelyek azonosak azokkal, amelyekkel az étertest az első hét életévünkben megújítja a testet: itt a Nap-entitás működik. Nézzék meg a gyermeket, hogyan alakítja fizikai második testét a modell szerint! Ez csupa, a napsugárból magába szívott erő. Azt kell megértenünk, hogyan helyezkedik el az ember a Kozmoszban. És ha az embernek, úgy, ahogyan leírtam, a fogváltással felszabadulnak bizonyos éteri erői, amelyek azután visszahatnak az asztrál-organizációra és az én-organizációra, akkor életének második szakaszában az ember hozzáférhetővé válik annak számára, aminek az első szakaszban egyáltalán nem volt hozzáférhető, a Hold-erőknek.

A Nap-erők az első hét életévben éteri erők, a Hold-erők, amelyek a fogváltással elérik, azonosak az asztráltestének erőivel. Így az ember a fogváltással a Nap-szférából – amelyben továbbra is benne marad, mivel az működik – a Hold-szférába lép be, és a fogváltástól a nemi érettségig a Hold-erőkkel alakítja magát. A Hold-erőkkel most kialakítja a második saját, harmadik világi testét, amelyben nem cserélődik ki annyi minden, mint az első életszakaszban, de azért sok minden kicserélődik. De ismét megmaradnak erők, mégpedig most asztrális jellegűek. Ezek alakítják úgy a lelkieket, ahogyan azok a nemi érettség idején megváltoznak. Felszabadulnak a testen végzett munkájuk alól, úgy, hogy az ember most, a nemi érettséget elérve, olyan életszakaszba lép, ahol a lelkiekben szabadon megmutatja azt, amivel a fogváltás és a nemi érettség között még a fizikai testén belül dolgoznia kell.

Így az első életszakaszunkban kizárólag azzal dolgozunk, amit a Naptól kapunk, és ha a gyermek a fogváltás és a nemi érettség között az iskolában van, akkor a Nap-erők azok, amelyek a lelkiek számára felszabadulnak. Az emberi fejlődésben ez a nagy, a hatalmas dolog, hogy a gyermeknél a fogváltás és a nemi érettség között, ha úgy alakítja a lelkét, csupa Nap-erővel van dolgunk. A gyermeki lélek annyira rokon azzal, ami a napsugárban él, hogy az ember szíve meghasadhat egy ilyen felismeréstől, egy ilyen felismeréstől, ami valóban fényt derít arra, hogy mi történik az ember és a Kozmosz között.

Az életnek ebben a második szakaszában a Hold-erőket még a testi dolgok használják, még nem szabadultak fel a lelkiek számára. A nemi érettséggel szabadulnak fel, akkor hatnak ezek is a lélekre, és a lelkiekben most, a nemi érettséggel fellépő fordulat onnan ered, hogy a Hold-erők a lélekbe impregnálódnak, úgyhogy amit az ember a nemi érettség után cselekszik, az a Nap- és Hold-erők együtthatása.

Ezzel az emberi fejlődés mélyére pillantunk, és leszokunk arról, hogy az öröklésről olyan értelemben beszéljünk, mint ahogy a felületes természettudomány teszi, de meglátjuk a másik oldalt is, ami a gyermeki emberlétben él. A gyermeki emberlétben és a gyermeki embergondolkodásban a Nap él. A Nap sugárzik ránk a kőről, hiszen annak nincs fényereje, csak visszaveri ránk a napfényt. Ezt elismeri a természettudós, de ez a legkevesebb, legabsztraktabb, kedves barátaim. A gyermek is a Nap-erőket sugározza vissza ránk a hetedik és tizennegyedik életéve között. Ahogyan a kőről elmondhatjuk, hogy a fénye a Nap visszasugárzott fénye, úgy nevezhetjük a Napnak azt, amit a gyermek a második életszakaszában tesz. A Nap nem csak ott van, ahol koncentráltan jelenik meg. Ez a fizikai szemlélet, hogy a Nap csak itt van (3. tábla, balra), arra az emberre hasonlít, aki egy edényben levest lát, és a közepén egy zsírszemet, és azt hiszi, csak a zsírszem a leves. Igen, a fizikai nézeteink gyakran nagyon gyerekesek, és ha leleplezzük, hogy milyenek, az emberek nevetnek. Csak kívánhatjuk, hogy a valóságon többet nevessenek. Mert tényleg nagyon nevetséges az, amit ma tudománynak tekintenek. Ha a zsírszemet levesnek tartják, az ugyanaz, mintha a Napot ott fent a napsütés zsírszemének tartanák, miközben, mint a leves, az egész világot betölti.

Ezzel bepillantást nyerünk a Hold-erők és az átöröklési erők közötti összefüggésbe. Hiszen az átöröklési erők alakítják fokozatosan ezt a második saját testet, amelyik a hetedik és a tizennegyedik életév között alakul ki, és akkor készül el, amikor a nemi érettség bekövetkezik. Így az, amit az ember ebben az időben átöröklési erőként fogyaszt, Hold-hatás. Az átöröklési erők nagyon is összefüggenek a Hold-hatásokkal, a Hold-hatások eredményei.

A nemi érettség után, a húszas évei elejéig alakíthatja az ember a harmadik saját testét – a külseje szerint a negyediket. A későbbi években az időszakok már nem annyira szigorúak, mint a fogváltás és a nemi érés szakasza. Mindig több marad meg a szubsztanciából, rögződik az emberben, tartós váz lesz. Lassanként valóban sok tartós váz lesz az emberben. Minél idősebb az ember, a csontokból annál kevesebb anyag válik ki és újul meg. A szervezet többi részében is bizonyos részeknek több időre van szükségük a kiválasztásra, mint másoknak, és belátható, hogy a fogakra egyszerűen ez érvényes: Ha egyszer másodszorra kinőttek, akkor az, hogy később megvannak-e még, attól függ, hogy meddig tartanak, úgy, mint ha van egy késünk, addig használhatjuk, ameddig tart. A kés nem tudja az anyagát megújítani. Lényegében a fogak sem tudnak megújulni. Biztos, hogy minden mozgásban van, létezik megújulás, de éppen a meg nem újulás állapotába tart, és így olyasmiről van szó, aminek az életfolyamata lényegében sokkal lassabban zajlik le, mint az ember többi részéé, az intenzitását tekintve sokkal lassabban, ezért fordított arányban, gyorsan károssá válik a tartósság minőségét tekintve, mielőtt az emberi alkat más, mindig megújulni képes részei károssá válhatnának. De ha a fogakra ugyanazok a törvények vonatkoznának, mint az emberi test sok más részére, akkor nem lehetnének fogorvosok. De ha az emberi test más részeire ugyanazok a törvények vonatkoznának, mint a fogakra, a modern civilizációban mindnyájan elég fiatalon meghalnánk. És Svájcnak ez a része, amelyről azt mondják, hogy a fogorvosoknak nagyon sok munkája van, mert a fogak olyan könnyen romlanak, egyáltalán nem lenne olyan népes, mert a korai halálozás helyének tartanák. Így függenek össze a dolgok egymással.

Nos, látják, az ember az első hét életévében, a bensőjében a Nap erőivel dolgozik, a második hét életévében a Hold erőivel. Megmarad a Nap-erő, de a Hold-erők belekeverednek. A harmadik hét életévben, a nemi érettségtől a húszas évekig, az emberi lény felveszi magába a bolygórendszer többi bolygójának sokkal finomabb erőit. Ekkor az emberi lény növekedési folyamatában a többi bolygóerő jelentkezik, és mivel ezek gyengébben, sokkal gyengébben hatnak az emberre, mint a Nap és a Hold, azok a dolgok is, amiket az ember aztán felvesz magába, kifelé sokkal kevésbé látszanak. Nem észleljük olyan erősen, mint a húszas évek elején – miközben a bolygóerőknek körülbelül a tizennegyedik és a huszonegyedik életév között van dolguk az emberi testben -, ahogyan ezek az erők a húszas évek kezdetén hatni kezdenek a lelki-szellemi részében. A bolygóerők kezdenek hatni a lelki-szellemi részében, és aki belátással bír, az úgy tekinti az embert, hogy ebben a figyelemreméltó átalakulásban, amin az ember a húszas évei elején átmegy, észreveszi: az ember viselkedésében addig csak a Nap és a Hold látszott meg, most ezeket a Nap- és Hold-hatásokat módosítják a bolygóerők. Az ember felületes vizsgálatának, a felületes megfigyelésének kevés érzéke van ahhoz, hogy lássa ezt az átalakulást, de az mégis létezik.

Nos, látják, igaz, hogy annak, aki az egészség és betegség szempontjából vizsgálja az embert, szüksége van ezeknek az összefüggéseknek a felismerésére. Mert mit is tudunk tulajdonképpen a tizenegy vagy tizenkét éves emberről, ha nem tudjuk, hogy a Hold-erők dolgoznak benne?

Belül azonban felmerül a kérdés: Hogyan tovább? Az embernek később is, még ha mindig kevesebb is a megújítandó része, akkor is meg kell újítania a dolgokat. Látják, a huszonegyedik, huszonkettedik évig az emberi növekedésre egymás után hat a Nap, a Hold, a bolygórendszer. Azután a huszonnyolcadik életévig még az állócsillagok konstellációi hatnak; ez már nagyon nehezen figyelhető meg. Csak a misztériumbölcsességgel látjuk meg, hogy az egész állócsillagos égbolt hat az emberre a húszas évei eleje és a húszas évei vége között. Azután megkeményedik a világ. Nem akar már az emberben hatni; a világ megkeményedik. Az embernek a világhoz való sajátos viszonyáról a huszonnyolcadik, huszonkilencedik évében, hogy a világ megkeményedik, a mai tudomány alig tud valamit. Arisztotelész még így tanította Sándort: Akkor emberként a kristályégbe ütközünk; az pedig kemény. – Ezzel nyeri el az állócsillagos égbolton kívül levő kristályég emberi szempontból a jelentőségét, realitását. Ezzel kezdi az ember belátni, hogy ha elérte a húszas évei végét, nem talál több erőt a megújuláshoz a világmindenségben. Akkor miért nem halunk meg huszonnyolc évesen? Ebben, a minket körülvevő világban tulajdonképpen meg kellene halnunk huszonnyolc évesen. Való igaz, hogy aki látja az ember összefüggését a világgal, az most ezzel a tudattal tekint ki a világra: Ó, világ, csak a húszas éveim végéig tartasz meg! – De éppen azzal, hogy ezt belátjuk, kezdjük igazán megérteni az embert a maga lényében.

Mi történik most? A következő történik abban a tulajdonképpeni pillanatban, amikor az ember huszonnyolcadik életévével világosan megmutatkozik, hogy a régi növekedési erők teljesen eltűntek. Egyesek rögtön elkezdenek összezsugorodni; mások még megtartják az elúszó növekedési erőket. De maga Goethe is kisebb lett, mihelyt pontosabban megmérte magát, amikor elkezdte Faustjának második részét folytatni. Akkor mérte meg magát. De már korábban összezsugorodott. Látják, attól a pillanattól kezdve, hogy a világ elhagy, az addig felvett erőkkel kell magunkat megújítani. Ekkor mindenesetre, mivel egyre kevesebb a megújítandó részünk, nem tudunk olyan nagy mértékben dolgozni az új megtestesülésünkön, mint ahogy a gyermek, amikor a modell alapján az első saját testét alakítja ki, egészen a fogaiig. De nagyon sok erőt gyűjtünk össze magunkban a Napból, a Holdból és a csillagokból, amelyre szükségünk van, amelyet magunkban hordunk, mivel a huszonnyolcadik évünktől kezdünk gondoskodni fizikai anyagi testünk megújításáról. Az emberi lény formája vonatkozásában saját magára utalt emberré leszünk a Földön. Ezzel azonban az ember, a Földön teljesen magára utalt ember, amennyiben ehhez az időponthoz siet, és túllép rajta, ezzel van egy olyan időpont, ami felé igyekszik, amin túlnő, amelyre már tegnap egy egészen más szempontból felhívtam a figyelmüket (3. tábla, középen). Az ember, ha kifejezhetem így, a gyermekkorától kezdve, amikor sok kozmikus erőt vesz fel, egyre inkább egy olyan pont felé tart, amely a húszas évek végén van, ahol befejezi a kozmikus erőkből való növekedést. Amit innen a továbbiakban tesz, arról saját testének erőiből gondoskodik. Itt van középen az a pont, ahol az ember nem dolgoz magába több kozmikus erőt, ahol a saját testében levő erőket kezdi kidolgozni. Csak a való életben ez nem válik olyan erősen külön, mint itt, a sematikus ábrázolásban.

Az életben gyakran már a korai gyermekkorban jelen vannak a saját test, mondhatnám, előrevetített hatásai. Ezt a gyerek patologikus tünetein vesszük észre, a törékennyé váló csontokon, de különösen a gyermekek korai zsírképződésén; de mindig ez az összefüggés áll mögötte. Élete minden pillanatában vagy e felé a pont felé vagy ettől a ponttól el törekszik az ember. Könnyen belátják, hogy ez egyfajta nullapont, egyfajta hypomochlion, egyfajta nullapont, ahol az időben saját magunk és a világ között állunk. A belső dinamikánkban mindig megvan az oda vagy az onnan el törekvés. Ami az emberben akkor történik, amikor e felé a nullapont felé vagy innen el törekszik, az a nullára vágyakozás vagy a nullától elvágyakozás. A semmire vágyunk. Oda vágyunk, ahol a világ már nem működik, ahol az ember még nem működik. A kettő között van egyfajta nulla. Van valami semmire orientált bennünk. Ettől vagyunk szabad lények, van felelősségünk. Az emberi alkat olyan, hogy felelős, szabad lények vagyunk, mert a világból önmagunkba való átmenet során átmegyünk egy nullaponton, ahogyan a mérleg karja jobbról balra, balról jobbra átmegy a nullaponton, amelyre nem vonatkoznak a mérleg többi részére érvényes törvények. Elképzelhetik, ha van egy mérlegük (3. tábla, jobbra), hogy itt a mechanikai törvények érvényesek, amelyeket megtanulnak, itt a mechanikai törvények érvényesek, és a mérlegnek egy bizonyos konfigurációt adnak, hogy ez fent van, az lent vagy fordítva. Ezek a mérleg, az emelő törvényei. De ha ezt a pontot tekintik – akárhova tehetik a mérleget, a konfigurációjának többi része a mechanikai erők miatt mindenütt ugyanaz -, ez a pont szabad; ezt akárhova vihetik, mintha nem kapcsolódna a mérleghez, a mérleget ez egyáltalán nem érinti. Így, ha az ember lelki élményével abban a pontban ragadja meg magát, amely felé előbb törekszik, de aztán inkább onnan el vágyik, akkor előtte a világ hatott, utána ő maga, az ember. Itt semmi sem hat. De az oda vagy el irányuló tendenciában az éli ki magát az emberben, amit nem a természet és amit nem a világ határoz meg, ahol egy hypomochlion van, ebből a pontból ered a szabadsága. Itt értjük meg a felelősséget.

Ha tehát például egy harmincöt éves embernél szakszerűen, nem pusztán laikusan és dilettantizmusból meg akarjuk állapítani a felelősségének a fokát, akkor azt kell kérdeznünk: Vajon túl sok hat abból, ami a húszas évek végén levő pontig abnormálisan alakult ki, ez a pont többé-kevésbé az ifjúság vagy inkább az öregség felé irányul? – Az ember felelősségteljes, ha ez a pont normális, ha úgy ítélhetjük meg az egész emberi életet az ember életkifejezése alapján, hogy ez a pont normális. Ha ez a pont nagyon erősen a fiatalság felé tolódik el, azt jelenti, túl korán megszűnt a világ hatása az emberre, akkor az ilyen embert meg kell vizsgálni, hogy nincsenek-e, ha kismértékben is, kényszerképzetei, hogy lelkileg nem könnyen determinálható-e, úgy hogy nem tehető teljesen felelőssé a tetteiért.

Ha ez a pont túl későn van, azt kell kérdeznünk, hogy ezt az embert nem a belső természete akadályozza-e a lélek teljes szabadságának kifejlesztésében, hogy fizikailag nem túl erősen determinált-e, és ezért ismét nem terheli teljes felelősség.

De a finomabb értelemben való megítélésre valójában az orvos és a pap hivatott, akiknek tudniuk kell, hogy az ember fejlődése úgy ítélhető meg, hogy a testalkatából – ezt részletezni fogjuk, mert a lelkipásztori orvosláshoz hozzátartozik a mélyreható fiziognómia is – körülbelül meg tudja mondani, hogy egyensúlyban él-e, hogy megmondható, nála az élethypomochlion a megfelelő helyen, azaz a megfelelő időpontban vagy korábban vagy később van-e.

Ezek olyan dolgok, amelyeket az ősi misztériumi bölcsesség az élet megítélésében nagyon fontosnak tartott, olyan dolgok, amelyeket elfelejtettek, de ismét be kell kerülniük az embertanba, ha azt akarjuk, hogy az embertan átfogó értelemben befolyásoljon, és orvosi és lelkipásztori szempontból helyes értelemben működjön.

Holnap folytatjuk.

Ötödik előadás

[A tudat, az emlékezet, a beszéd és az akarat sajátosságai és ezek okai az emberi lény részeinek összjátékában. A patologikussá válás három szakasza. Patologikus: az akarat nem illeszkedik a világba. Gyengeelméjűség, logikátlan emlékezet; hülyeség, paranoia. – A veleszületett gyengeelméjűség további állapota. Az én-organizáció túl korai befogadása ? korai érettség, öröklött hülyeség, pedagógiai melléfogások veszélye (Fröbel): Fellép a vágy, hogy az ember csak saját magát kövesse.]

Olyan megismerésről van szó, amit egyrészt azoknak az embereknek a vizsgálatából nyertünk, akik közvetlen intuíció nélkül belenőnek a szellemi világ észlelésébe, és ezzel egész emberi habitusuk olyannak mutatkozik, ami az orvost könnyen a patologikusra emlékezteti, de ez alapjában véve mégis egészen más, mint csupán patologikus állapot. Már csak azért is, mert ahogyan láttuk, a patologikus állapot in statu nascendi marad, és fennáll a folyamatos, a szellemből kiinduló gyógyulás lehetősége, amint ez Szent Teréz, Magdeburgi Mechthild[1], de férfi látnokok esetében is teljesen így van.

Amikor az ilyen állapotot vizsgáljuk, az én-organizáció teljes emberi szervezetből való kiesésének első stádiumával van dolgunk. Az én-organizáció azután nagymértékben magához vonzza az asztráltestet, és éber állapotban bizonyos értelemben elválasztja az éter- és fizikai szervezettől. Mi keletkezik ezzel? Könnyen megérthetik, kedves barátaim, hogy ezzel az ember egyfajta álomállapotba esik. Ha szellemtudományosan vizsgáljuk azt az emberi habitust, ami azáltal jön létre, hogy az én magához vonzza az asztráltestet, nem engedi be egészen a fizikai és az étertestbe, egyfajta álomállapot keletkezik. De egy különleges karmikus tömörség miatt, ahogyan hangsúlyoztam, az én és az asztráltest erős lesz, belép az álomba a szellemi világ észlelése iránti fogékonyság. Az álom olyan állapottá változik, amely lehetővé teszi a tényleges bepillantást a szellemi világba. Ez az az állapot, amelyben az érintett a szellemi világ lényeinek jelenlétét érzi.

Megkereshetjük az ellentétes állapotot, a polárisan ellentétes állapotot. Ez a polárisan ellentétes állapot akkor lép fel, ha az asztráltest az éppen gyenge én-organizációt túl erősen magához vonzza. Akkor éber állapotban nem megvilágosodás jelentkezik, mint a Szent Terézhez hasonló látnokoknál, hanem ellenkezőleg, a tudat eltompulása, elsötétedése. Eltompulás jelentkezik, egészen az álomig.

Látják, azokat az embereket, akik ilyen állapotban vannak, nem tudjuk olyan módon megismerni, ahogyan a másikaknál megmutattam. Az olyan embereket, akik az állapotnak arra a csúcspontjára jutnak, mint Szent Teréz vagy Magdeburgi Mechthild, de még számos olyat, sokkal többet, mintsem gondolnánk, akik a szellemek jelenlétét érzik, az ilyen embereket leginkább arról ismerni meg, ha a szükséges adottságot vagy megfelelő képességeket kialakítottuk, hogy hagyjuk őket mesélni az állapotukról. Ők – elnézést, hogy ezt mondom – sokkal érdekesebben beszélnek, mint a közönséges nyárspolgár. Az elbeszélésük sokkal érdekesebb, és olyasmit mesélnek mindenről, amit egyébként nem hallunk. Tehát ezek az emberek érdekesek, akkor is, ha az első stádiumban vannak. Úgy lehet őket megismerni, hogy hagyjuk őket mesélni.

A másikaknál, akiknél az asztráltest magához vonzza az ént, szintén érdekes, ha maguktól mesélnek, de az előbbiek megértéséhez inkább a pap lelki elmélyülésére van szükség. Ahhoz, hogy megértsük az utóbbiakat, akik gyakran nem kevésbé érdekesek, sőt gyakran még érdekesebbek, mint a szokásos látnokok, akik nem jutnak idáig, az utóbbiak megértéséhez tulajdonképpen a világot jó érzékkel, meglehetős intuícióval felfogó orvos belső érzés-szférájára szükség. Hiszen itt arról van szó, hogy megértsük, mi az, amit nem mesélnek el, mert amit elmesélnek, az nem sokat ér. Arról van szó, hogy amit mondanak és tesznek, azt az emberi szervezethez képest helyes perspektívába helyezve fogjuk fel. Ha az ilyen személyeket kérdezik valamiről, bizonyos tompaságot mutatnak és vonakodnak a válaszadástól. Másról kezdenek beszélni, mint amiről a kérdés szól. De ha elcsípjük, amit maguktól mondanak – közöttük is vannak, akik szeretnek folyton locsogni -, ha elcsípjük, amit maguktól mondanak, akkor néha az az érzésünk, hogy van egy belső beszédforrásuk, ami olyan különös eszmeasszociációt ad, amely a mindennapi emberben nincs meg. Az ilyen emberek, ha hagyják – nem kérdezni kell őket, hanem elcsípni, amit szinte véletlenül mondanak -, azt mesélik: Igen, tíz éve voltam egy parasztnál. A felesége kávét adott. A felesége kávét adott egy csészében, amire kívül vörös rózsák voltak festve. A feleségétől nem kaptam mindjárt kávét, mert a cukrot a konyhában felejtette, és érte kellett mennie. Aztán elfelejtette a tejet. A pincéből kellett felhoznia, aztán körülbelül nyolcad liter tejet öntött a kávéba, majd azt mondta: A kávém nagyon finom; amire azt mondtam: Én is úgy gondolom, asszonyom. – És így folytatja; rég megtörtént dolgokat aprólékosan mesél el, hihetetlenül részletekbe menően. Ekkor arra gondolunk: Bár nekem lenne ilyen jó emlékezetem. – Egészen elfelejtjük, hogy ha olyan emlékezetünk lenne, mint neki, akkor olyanok lennénk, mint ő. Nos, igen, a tipikus dolgokat mesélem el, tipikusan kidolgozva. Önöknek eszerint kell eligazodniuk a megfelelő egyszerűbb változatokban, amelyekkel az életben találkoznak, főleg az orvosok találkoznak. Azért mondom el különösen kihangsúlyozva, hogy lássák, miről van szó.

Amikor tehát az asztráltest az én-organizációt így magához vonzza, olyasfajta erő jön létre, amely szívesen adja vissza az emlékezetben mintegy automatikusan felfogott részleteket, mindig kész ezeknek a visszaadására, de nem keres bármilyen logikus összefüggést, hanem egymás után felsorolja a részleteket, hogy nem látjuk be, az illetőnek az egyik pillanatban miért ez, a másik pillanatban miért az jut az eszébe. Előfordulhat, hogy az illető ezt meséli: A paraszt felesége kiment, és behozta a tejet; amíg kiment, a szoba sarkába néztem, ott volt egy madonnakép, ugyanaz volt, mint amit harminc éve láttam egy helyen, ahol azonban nem kávét kaptam, hanem nagyon finom levest. – Lehetséges, hogy a másik elbeszéléstől teljesen eltér, lehetséges, hogy visszatér ahhoz. Látjuk tehát, hogy ez nem logikus, de térben-időben rendkívül hű emlékezet, amely automatikusan vágyik a megnyilatkozásra. Ilyen az emlékezete, olyan emlékezet, amelynél még közelebbről megvizsgálva, valami nagyon érdekeset láthatunk: azt pillanthatjuk meg, amin a dolog még mélyebb értelemben alapul. Észrevesszük, hogy örömöt okoz neki bizonyos szavak csengése, amelyeket akkor tett magáévá, amikor a dolgokat átélte. És észrevesszük, hogy örül, amikor ezeket a szavakat ismét kimondhatja. Röviden, azt vesszük észre, hogy itt egy olyan nyelvhez való visszatérésről van szó, amit az emlékezet rögzít a gondolkodás kikapcsolásával – nem a gondolkodás teljes kikapcsolásával, de mégis a gondolkodás kikapcsolásával.

Másrészt észrevehető az akarati szféra változása is. Erre éppen úgy ügyelni kell, mert ezáltal lassanként valódi patologikus állapot keletkezhet, amelyről még beszélnünk kell. A következőket észlelhetjük. Megint csak ügyelni kell; mert azzal, hogy az ilyen emberekhez valahogy odalépünk, rávesszük, hogy kövessenek valakit, hogy ezt vagy azt megtegyék, hogy valamit észrevehessünk rajtuk, nem sokra megyünk, mert nagyon csökönyösek, nem akarnak alkalmazkodni, a nekik feltett kérdésekre válaszolni, nem akarnak semmit elvégezni. De ha valamilyen kívülről megszerzett anamnézissel látunk neki, úgy, hogy a környezettől vagy másként megtudott dolgokat összerakjuk, akkor észrevesszük, hogy az ilyen emberek például az év egy bizonyos szakaszában akarati ösztönzést fogadnak magukba, hogy vándorolniuk kell, hogy egy területet be kell járniuk. Gyakran minden évben ugyanazt a területet akarják bejárni, és a belső akarati impulzus olyan erősen hat, hogy ha csak negatív kéréssel fordulnak hozzájuk, hogy rájöjjenek, mi van velük, például a következőt vehetjük észre. Vegyünk egy ínyencet; ilyenek is vannak azok között, akiknek nagy örömük telik az evésben. Csípjük el a vándorlása alatt, és kínáljuk egészen rendkívül jó ételekkel, amelyekben az úton öröme telik. De legfeljebb odáig juthatunk, hogy az első, a második napon ott marad, ha ez eltér attól, amit a vándorlásával el akart érni. Nyugtalanná válik. Láthatjuk, szeretné a jó ételt, mert tudja, ha tovább megy, ha vándorlása során a következőt felkeresi, attól valami borzasztót kap, ezt nagyon jól tudja. Az emlékezőképessége nagyszerű. Nyugtalan lesz, el akar menni, mert az akarati döntésével nem illeszkedik a közvetlen külső ösztönzéshez. Ahogy nem illeszkedik egyrészt a közvetlen érzékszervi benyomásokhoz, hanem a szókincsből reprodukál mindent, úgy az akarati végtagrendszere nem illeszkedik másrészt az élet külső viszonyaiba. Csak a saját akarati impetusát akarja követni, amely belülről egészen meghatározott módon irányítja. Látjuk, hogy elvesztette mindazt, és csak csekély mértékben van meg, ami az én-organizációtól függ, hogy az embert a külvilággal összekapcsolja. Az érzékei tompák, az akarati impulzusa nem engedi, hogy megfelelően helyezkedjen bele a világba. Ezt akarja követni, annak következtében, hogy az én lehúzódott az asztráltestbe.

Látják, ha orvosi felfogásunk és a teológusok odaadó szeretete együttműködne, az ilyen embereknek rendkívül sokat lehetne segíteni, nemcsak pillanatnyi terápiával, hanem a következő módon is. Az ilyen embereknél ugyanis egy tény egészen bizonyos. Hogy ezt a tényt megismerjük, ezeket az embereket a fogváltás és a nemi érettség között vizsgáljuk. Általában, ha durva érzékkel vizsgáljuk ezeket az embereket, semmi abnormitást nem észlelünk. Talán még örömet is okoz, hogy milyen koravének, milyen eszesek, milyen borzasztó eszesek, milyen okos válaszokat adnak. De éppen ezekre az okos válaszokra kellene figyelni a hetedik és a tizennegyedik életév között. Mivel az ilyen emberek, akik ebben az életkorban túl okosak, abból a fejlődésből, amin a nemi érettség után kell átmenniük, átvesznek valamit a második, a fogváltás és a nemi érettség közötti életszakaszukba. Éppen ezáltal jön létre az, amit az imént elmondtam. Az asztráltest, amelynek csak a nemi érettség után kell az ént magához vonzania, hogy az én a húszas évek elején bontakozzon ki teljesen, már a fogváltástól vagy a kilencedik, tizedik, tizenegyedik évtől kezdve magához vonzza az én-organizációt, és ezt az abnormális okosságot észrevesszük, és először örülünk neki. De ha eljönnek a későbbi évek, a tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik, akkor az én-organizáció túl mélyen van az asztráltestben. Ekkor van az az állapot, amit leírtam, és akkor lépnek fel azok a jelenségek, amelyeket ismertettem. És így arról van szó, hogy az olyan embert, aki a jelzett életkorban a túlzott okosságával aggodalomra ad okot, hogy az ilyet bizonyos módon kezelni kell. Mindenekelőtt olyan helyzet alakul ki – az ismertetőjelek bemutatása után arra is rámutatunk, mit kell tenni -, ahol az orvosnak és papnak tanácsot kell adnia a pedagógusnak, hogy megértse, a maga részéről mit kell tennie a jelzett életkorban. De először az ismertetőjeleket szeretném folytatni. Arról van most szó, hogy az elmúlt napok vizsgálatait összekössük egymással.

Azonban az is megtörténhet, hogy az étertest túl erősen magához vonzza az asztráltest és az én kapcsolódását, hogy az asztráltest és az én éber állapotban irtózatos erősen bezáródik a fizikai és az étertestbe. Akkor olyan állapotok jönnek létre, amelyek belsőleg tekintve úgy néznek ki, hogy az asztralitás túlságosan a szervekben van, nem tud megfelelően összekapcsolódni a szervekkel. Ez olyan állapot, amely éppúgy a látnoki állapot patologikus tükörképe, mint Szent Teréznél, mint az első állapot, amit leírtam, annak az állapotnak a patologikus tükörképe, amelyben a szellemi lények jelenlétét érzékelik. Ez egyrészt az éber alvás bekerülése a világos tudatba. Az ilyen személyeknél, ahogy ábrázoltam, ennek az ellentéte van: az álomélet bekerülése az éber tudatba, azokkal a kísérőjelenségekkel, amelyekről beszéltem. Mivel ez tulajdonképpen ébrenlét, nem jelentkeznek álmok, hanem aktív álomélet jelentkezik, ami abban a beszédben nyilvánul meg, amiről szó volt, valamint az akarat impulzusainak a befelé fordulásában. Ez az álom patologikus tükörképe; aktivitás van benne a passzivitás helyett, ami az álomban él.

Most a második. Az étertest magához vonzza az ént és az asztrálszervezetet. Az ember az énjével és az asztráltestével és az étertestével egészen erősen bezáródik a fizikai szervezetbe, de ez a fizikai szervezet nem képes a dolgokat felvenni az egyes szerveibe. Minden lehetséges szervben ellátatlan asztralitás marad vissza, amely nem kapcsolódik össze rendesen a szervekkel. Annak a patologikus tükörképe lép fel, amit másoknál a második állapotként ismertünk meg, olyan második állapotként, ahol az érzékszervi érzékelést belülről ingerlik, az áramlás belülről tart az érzékek felé. A tükörképnél befelé áramlik, a szervek felé, most megragadja a szervezetet, olyan állapot lép fel, amilyen mindig jelentkezik, ha egy fizikai szerven vagy éterszerven átárad az asztráltest, az én-organizáció, és ezek nem tudnak úgy összekapcsolódni, hogy a fizikai testnek az éter- és asztráltesttel való telített kapcsolatáról beszélhetnénk. A szervekben visszamarad valami a magasabb szervek részeiből. Most befelé árad, a szervet akarja felfogni az, ami egyébként az érzékeléshez hasonló, az érzékelésszerűen színezett látomásba árad be, ami a szellemi világ megnyilatkozása lehet. Ahelyett, hogy inkább külsődlegesen, az érzékszervivel szemben a szellemieket fogná fel, befelé árad, felfogja a szervet, görcsös állapotban nyilvánul meg, mindazokban a formákban, amelyek a tulajdonképpeni vagy rejtett epilepsziában jelennek meg, éppen abban nyilvánul meg, hogy az én- és az asztrálszervezet erősen bezáródnak alul, a fizikai szervezetbe, amely azután az étertestet magához ragadja. Most nagyon is látható annak a lehetősége, hogy az első állapot, amit leírtam, ebbe a másodikba megy át, és az életben gyakran éppen az történik, amit a valódi lelkipásztori orvoslás elterjedésével meg kellene akadályozni. Nem észleljük az első állapotot, érdekesnek találjuk. Csak a második állapotot észleljük, amikor beáll, amikor görcsök, epileptikus jelenségek lépnek fel, amikor azonban nem a részletekre való emlékezés túltengése, nem is a belső akarati impetus jelentkezik, hanem az asztrálszervezet és az én-organizáció befelé lökődik, az asztrálszervezetnek bizonyos szervek kialakulásával való összehangolatlansága miatt emlékezetkiesés lép fel. Ahelyett, hogy az emlékezet, mint a megelőző állapotban, a részletekhez tapadna, és csak a logika nem uralja a részleteket, hanem folyamatos, önkényes asszociációkban lejátszódó emlékezetáramlás van, logikátlan emlékezetáramlás, most az emlékezet megszakadását látjuk; az emlékezet egyes részei kimaradnak. Ez odáig mehet, hogy egy ilyen paciens szinte kétfajta tudatot mutat. Az emlékezet például a felső szervekhez kapcsolódik – hiszen az emlékezetben, az emlékezőképességben az egész ember részt vesz -, a felső szervekhez kapcsolódik, az alsó szerveknél kimarad és fordítva. A ritmikus változás másik részében – az ilyen dolgok ritmikusan változnak – fordítva van, a felső szervek nem vesznek részt az emlékezésben, az alsó szervek tevékenyek, és így, egy ilyen embernél két tudati áramlás fut egymás mellett. Az egyik tudati állapotban mindig arra emlékszik, ami ebben a tudati állapotban történt, a másikban a másikra; de az egyik tudati állapotban nem tudja, mi volt a másik tudati állapot tartalma. Ebbe a régióba süllyed le.

Látják, ez a tükörképe, a patologikus tükörképe annak, ami, nos használjuk azt a kifejezést, hogy a szenteknél, hogy legyen kifejezésünk – a mai orvoslásnak nincs kifejezése erre az állapotra -, ami a szenteknél a második állapotban következett be. Látnoki világot kap maga köré, de ennek szellemi tartalma van, kiéli magát a szellemi világba, belső benyomásokat kap a szellemi világtól. A másik, a patologikus állapotban, mivel a karmájában gyenge individualitás van, olyan, hogy a testiség vonzza, a szellemet hordozó látomások helyett görcsös állapot, megszakadó tudati elképzelések, a folyamatos élet összefüggéstelensége jelentkezik és így tovább.

De még egy harmadik állapot is felléphet. Ez az, ahol a fizikai test a karmikus viszonyok következtében gyengébb, ahogy az összes többi szervezet is gyengébb, úgy, hogy a korábbi karmikus erők nem eléggé hatnak bele a fizikai testbe. Látják, az ilyen embernél nem a fizikai test vonzza magához az én-organizációt, az asztrálszervezetet és az éterszervezetet, hanem valami egészen más lép fel. Az ilyen embernél az lép fel, amit a következőképpen írtam le.

Tegyük fel, az ember a másik oldal, az érzékek oldala, tehát az én-organizáció iránt lesz túlérzékeny; akkor az ember borzasztó érzékeny mindenre, ami az érzékeken keresztül áramlik be, az élénk színekre, élénk hangokra. De az olyan embereknél, akiknek a fizikai teste a karmikus viszonyok miatt gyenge, éppen az ellenkezője jelentkezik. Belülről kifelé nem hiperérzékenyek lesznek, hanem a fizikai testük iránt érzéketlenek, viszont óriási erővel vesznek fel mindent a másik oldalról, az akarati oldalról, ami a fizikai világban kívül van. A nehézségi erő, a hő, a hideg rabjai lesznek. Mindez nem úgy hat, mint a szerves lényekre, hanem mint a szervetlenekre, és ez elnyomja az asztráltest és az én-organizáció megnyilvánulásait. Rajonganak a világért, a gyenge fizikai testük miatt nem a megfelelő intenzitással néznek szembe a külvilággal, olyanok, mint a külvilág egy része, de a fizikai léten belül. Ez világos ellenképe annak, amit a szentek harmadik állapotaként írtunk le. A szent fájdalmon megy keresztül, ami élvezetté változik benne, odáig, hogy a szellemi világot a maga szellemiségében éli meg. Ezt „Istenben való nyugalomnak” vagy „a szellemben nyugalomnak” nevezi. Aki így fejlődik, ahogyan leírtam, a fizikai világ rejtett okkult erőire támaszkodik, amelyeknek azonban nincs tudatában, nem Istenben, nem a szellemben nyugszik meg, hanem a világ okkult erőiben, amelyekkel emberként önállóan kell szemben állnia. Kifejleszti a szent harmadik állapotának ellenképét, patologikus tükörképét, és ez a hülyeség állapota, amelyben kialszik, ami emberi, amelyben az ember a külső természetben, azaz a rejtett erőkben nyugszik, de nem tudja magát emberi módon kifejezni, csak abban, amit az emberben a természet alakított ki, amit az emberben a külső természeti folyamatok, vegetatív folyamatok idéznek elő: a táplálkozás, a táplálék feldolgozása és a mozgás a táplálék belső feldolgozása során adott impulzusok irányába, teljesen éber alvás a testi funkcióknak alárendelve, amelyeket azonban a gyenge test nem győz le, hanem a külvilág folyamataihoz hasonlók maradnak, mert az emberben működnek, emberhez hasonló impulzusokat adnak annak az embernek, aki a világon kívül áll, mert túl erősen helyezkedik el a fizikai világban.

Mindazzal van dolgunk, ami az Istenben való nyugalomnak patologikus tükörképe. A „természetben való nyugvással” van dolgunk. Különböző paranoiás állapotokkal van dolgunk, ahogyan a mindennapi életben a hülyeség állapotait nevezik, míg a megelőző állapotok inkább a gyengeelméjűség állapotai.

Így látjuk a szenteknél a fokozatosságot, a szellemi világ lényei jelenlétének érzésétől egészen a harmadik stádiumig, amelyben a szellemi világban helyezkedik el. Így látjuk a pszichopatologikus alacsonyabbrendűség patologikus ellenképét, amit az első stádiumban követhetünk. Különösen akkor figyelhetünk fel a pszichopatologikus alacsonyabbrendűségre, ha úgy fejeződik ki, ahogyan az előbb leírtam: a logikától idegen emlékezettel összekapcsolt abnormális vándorlási kényszerben. Ezt látjuk átmenni az őrületbe, amely a korai állapotában azonban alkalmassá teheti az embert bizonyos sikerekre a külső életben. Ezt látjuk gyakran átalakulni a harmadik állapotba, amely gyakran már kezdettől fogva fennállhat.

Látjuk, hogy a második állapot lényegében azon alapulhat, hogy bizonyos állapotokat a születés és fogváltás között egyáltalán nem vagyunk képesek megakadályozni. Ha a gyermekek ebben az első életszakaszukban nem túl nagy eszességet, de erős tanulási vágyat tanúsítanak, aminek csak a fogváltás után kellene jelentkeznie, röviden, ha azok a tulajdonságok, amelyek, ahogyan a pedagógiai előadásokban leírtam, a normál életben a fogváltás és a nemi érettség között jelentkeznek, már világosan megvannak az első szakaszban, akkor különösen aggódnunk kell, el kell gondolkodnunk azokon az eszközökön, amelyek kiküszöbölhetik azt, ami most patologikus, fizikai, szellemi, fizikai eszközökön. Még beszélünk erről. De ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban ezt kell tanulmányozni, hogy ugyanis annak, aminek, ahogyan tegnap ábrázoltam, a második életszakaszban kell megjelennie, nem szabad bevilágítania a születés és fogváltás közötti első szakaszt.

A harmadik állapot mindenesetre kétféle módon állhat be. A legtöbb esetben az ember, ahogyan az előadásaimból láthatták, a karmájaként hozza magával. Már azzal abnormális állapotba lépett be, amit végigcsinált az étertest összeállításában, mielőtt a fizikai testébe belépett. Olyan étertestet alkot magának, amely sehova sem akar a megfelelő módon bekerülni, nem akar bekerülni a szívbe és gyomorba, hanem el akarja árasztani, a szervekbe be akarja vinni a túl erős asztráltestet és én-organizációt, és az aggasztó fiziognómiai elváltozások már a születéskor láthatóak, vagy legalábbis a születés után hamar kialakulnak. Ezt veleszületett gyengeelméjűségnek nevezik. Ilyen azonban nincs. Csak karmikus gyengeelméjűség van, ami összefügg az ember egész sorshelyzetével. Ezt is megbeszéljük részletesebben, hogy belássuk, az olyan inkarnáció, amelyet ilyen elborult elmével kell leélni, akár kedvezően is elhelyezkedhet az ember karmájában, még akkor is, ha az egyik inkarnációban nyomorúságot jelent. Itt kezdődik az, hogy a dolgokat nem pusztán a véges élet szempontjából szükséges szemlélni, hanem sub specie aeterni, avagy az ember örök életének szempontjából. Itt jön az, aminek el kell töltenie egy melegszívű és ugyanakkor bölccsé vált Caritast.

Másrészt azonban a második állapot, amit leírtam Önöknek, nagyon is átmehet a harmadikba, és ez akkor mutatkozik meg, ha az ember első életszakaszába, a születés és a fogváltás között, nem csupán a második szakasz világít be, hanem már a harmadik is, az, amelyben az embernek az én-organizációját kell befogadnia. Ha olyan gyermeket látunk, akinek a tulajdonságai négy-, ötéves korban meghökkentik a környezetet, mert az mondják: úgy beszél vagy tesz, mint egy húszéves – elég baj, ha így van. Mert akkor éppen az történik, hogy az én-organizáció túl korán fejlődik ki, a fizikai testet legyőzi és gyengévé teszi. Akkor nem a karmikusan közvetített, hanem az életben szerzett gyengeelméjűség lép fel, ami karmikusan csak később egyenlítődhet ki; a gyengeelméjűség azonban csak a későbbi életben következik be. Ha finom érzékkel, jó lelkipásztori orvoslással tekintünk az életre, úgy tudunk úrrá lenni ezen, hogy az érintett korai állapotában megfelelően alakítjuk a nevelését.

De annak, akit belső elhivatottsága arra késztet, hogy ezeket a dolgokat megfigyelje, nem csak megfigyelnie kell, amennyiben ezek egyes egyéni jelenségek – természetesen különösen nagy szeretettel kell tudnia elfogadni -, ki kell fejlesztenie a megértést is, ha ezek általános jelenségekké válnak. Ki kell kifejlesztenie a megértést ahhoz, hogy ezeket a dolgokat néha hogyan lehet felhasználni.

Láttuk, kedves barátaim, hogy a korábbi évtizedek pedagógiájába bekerültek olyan dolgok, amelyek az embereknek különösen kedvesek, amelyeket az egészséges pedagógia szempontjából, amilyen a Waldorf-iskolai pedagógia, le kell küzdeni. A Waldorf-iskolai pedagógiánkban néha roppant keményen rá kell mutatni erre, mint például, amire már utaltam, az óvodákban a fogváltás előtt alkalmazott, nem az életből, hanem az intellektusból vett Fröbel-munkákra, ahogy ezeket csinálják, nem az életet utánozzák, hanem kigondolt dolgok. Ez az, hogy a születés és fogváltás közötti gyermeki életkorba olyasmit visznek be, aminek csak a fogváltás és nemi érettség közötti második életszakaszban kellene lennie. Sőt olyasmi jelenik meg, ami a patologikus első állapotban jelentkezik, ahogy azt ma leírtam. Aztán egy gyenge formájú betegségi állapotot jelentkezik, amit gyakran még nem neveznek patologikusnak, inkább ne is nevezzük patologikusnak, hogy ne tekintsünk mindent patologikusnak, de tudatában kell lenni és meg kell érteni, hogy ez kultúrjelenség. Nem egyszerűen kritizálni kell, hanem meg kell érteni, hogy megfelelően viszonyuljunk hozzá.

Miről van szó? Téves nevelésről van szó az első gyermekévekben. A második életállapotot beleveszik az elsőbe, támogatják mindazt, ami az automatikus beszédet és a belülről kifelé, a környezethez való igazodás nélkül ingerelt akaratot jelenti. Képzeljék el, hogy van valami abból, amit az első patologikus állapotként írtam le, egy leheletnyi, ami abból ered, hogy a nevelés az általam elmondottak szerint téves volt. Mi következik akkor? Vándormadár-vágy, nem patologikusnak nevezhető, de bizonyos jellegzetességet hordozó vágy, hogy csak saját magát kövesse egy bizonyos életkorban, ne számoljon a világgal: el a külvilágból, vándorolni, vándormadár-vágy! Ez kortünetekkel függ össze, amelyek, ha szabad így mondanom, patologikus nevelésben, de legalábbis patologikus beütésű nevelésben gyökereznek. Ezt figyelhetik meg most. Figyeljenek meg sok fiatalt – nem akarom kritizálni, a dolgok teljesen jogosak -, azért vannak itt, mert összekapcsolódnak azzal, ami a Kali Yugával[2] történt, mert affinitás van az ilyen módon enyhén patologikus és aközött, amit a Kali Yuga hoz létre. A dolgok mind összetartoznak, de ebből a két szempontból kell vizsgálni. Ha így vizsgálják, könnyen megtalálják azokat a beütéseket, amelyeket leírtam. A vándorlási vágyban ez fejeződik ki világosan, de extrém állapotban. Hallgassák meg a beszélgetéseket, kétségbeejtő, milyen kevéssé fogadják be azt, amit mondanak nekik, és hogy örökké a részleteket ismételgetik, amiket „élmény”-nek neveznek, mindig visszatérnek ugyanarra. Ne értsenek félre, a legkevésbé sem úgy akarom beállítani, mint ami nyárspolgári értelemben megítélhető, hanem arra akarok rámutatni, hogy az ilyen jelenségek csak akkor láthatók át helyesen, ha figyelembe veszik azt a viszonyt, amit ezekben a napokban írtam le, ami abban áll, hogy mindig létezik egy lépés a szellemi életbe és annak poláris ellenképe, a lépés a saját testbe. Egy következő lépés a szenteknél a szellemi világba, következő lépés a testbe, egészen a görcsökig és az epilepsziáig annál, aki patologikus és így tovább. Ilyen a rokonság. És ha meggondolják, hogy a külső elektromosságban és a külső mágnesességben az egyik pólus mindig a másiktól függ, akkor megértik azt a labilis állapotot, amely az életben keletkezhet az egyik és a másik között, de amit nem lehet olyan durva manccsal kitapintani, ahogy ma a materiális világnézet olyan gyakran teszi, hanem finom érzékkel kell felfogni, hogy poláris ellentétek állnak fenn, valamint az egyik pólus és a másik pólus vonzása, akkor jövünk rá arra, mi a helyzet az egyik esetben és a másikban. Csak ezzel tudunk az emberi lénybe bepillantani. Itt folytatjuk holnap.



[1] Magdeburgi Mechthild (szül. 1210 körül, meghalt 1282 és 1294 között) Magdeburgban begina (középkori apácarendféle, de világi jellegű női közösség), majd cisztercita apáca az Eisleben melletti helftai kolostorban; főműve: Das fließende Licht der Gottheit – Az istenség áradó fénye.

[2] Kali Yuga: A „sötét korszak”, Kr.e. 3101-től Kr.u. 1899-ig számítják.

Hatodik előadás

[A betegség szemlélete a karma alapján. Korábban: A betegség a bűnből ered.; most: A bűn a kóros szervezet következménye. A viselkedésmódnak későbbi életben történő élet- és szervezet-kialakulásra gyakorolt hatásának megtárgyalása egy konkrét példán keresztül. Korábbi inkarnáció – fej-kialakulás. Élet a halál és az új születés között – légzési rendszer. A karma által előidézett általános viszonyok vizsgálata; pszichopatologikus viszonyok kezelésének ,,hogyanja”: A szellemi élet kifejlesztése tények alapján. – A gyógyítás mint istentisztelet.]

Lényegében az embert vizsgáltuk, habár a másik oldal világított be, amennyiben földi életében az ember a normálisnak nevezhető állapotból az egyik vagy a másik oldal felé fejlődik, a patologikus felé vagy afelé az oldal felé, amelyiken a valódi szellemi világgal kerül kapcsolatba.

Ma megkísérelünk az egyes emberi életen túllépni, az ember életén, amennyiben az egyetlen földi életet ábrázol, hogy először egy többé-kevésbé átlátható példán lássuk, az ilyen állapotokban, amelyek, a szellemi világba való felérés és a testiségbe, az ösztönösbe való leérés között, mondhatnám, poláris ellentétben állnak, hogy lássuk, ezekhez a folyamatokhoz hogyan viszonyul az, ami végigvonul az ismételt földi életeken. Mert ez már csak így van: az orvosnak, a hivatása gyakorlásához nem csak külsődlegesen vagy ésszerűen kell szellemi szempontból szemlélnie a világot, hanem teljes szívvel, a teljes embernek benne kell állnia a szellemi világban. De mivel az emberi lény ténylegesen egymás után következő földi életeken ér át, az egyik földi élet okai szellemi módon kerülnek át a másik földi életbe, és működnek az emberben, így a karma számunkra nem maradhat frázis, hanem fokozatosan be kell látnunk, hogy milyen gyógyító kapcsolatban kell lennünk a karmával. Ehhez mindenekelőtt át kell tekinteni a működését, a patologikus és a látnoki vonatkozásában.

Ha a pap helyesen akarja elfogadni az élet jelenségeit, és a rábízott lelkekről gondoskodni, igazi lelkipásztor akar lenni, akkor bele kell tekintenie az olyan szellemi dolgok jelentőségébe, amilyenekkel az ember a fizikai földi élet során találkozik. Csak akkor képes a földön az emberekkel helyes módon, a szellemiség szempontból bánni.

Itt mindjárt feltűnik valami, kedves barátaim, amire fölényes, magyarázó álláspontból, talán bizonyos megvetéssel tekinthetünk, de ha így tennénk, az utódaink a távoli évszázadokban ezt visszafizetnék. Mert pontosan azt tennék velünk, mint amit a mai, az úgynevezett tudományos képzésben élő ember tesz az őseivel. Rögtön meglátják, mire gondolok.

A betegségek szemléletének tekintetében az emberiségfejlődés során teljes fordulat történt, és ez a fordulat különösen szembetűnő pontosan a XIX. század végén és a XX. elején. Ha az emberiség fejlődésében egy pár évezredet visszamegyünk az Ótestamentum ősi idejébe, akkor mindenütt azt a meggyőződést találjuk: a betegség a bűnből ered, a betegség szellemi oka végül is a bűnben van. Ezt nagyon komolyan vették. Valahol szellemi tévedésnek vagy mulasztásnak kellett történnie, ez volt a fellépő fizikai megbetegedés tulajdonképpeni oka. És ez a szemlélet tovább tartott. Ez a szemlélet odáig ment, hogy azt mondták: Mivel a betegség jelenségének előidézése valamilyen szellemi tévedésen vagy mulasztáson alapul, ebben az emberben valami szellemileg elementáris van, ami nem tartozik oda, ez az ember valahogy megszállott. – Az ősi időkben minden betegség szellemi tévedés vagy mulasztás miatti szellemmel való megszállottságot jelentett, és a terápia is ennek megfelelő volt. Olyan eszközöket kerestek, amelyekkel azt, ami a szellemi tévedés miatt idegen, elementáris szellemként bekerült az emberbe, ki tudják onnan hozni. Radikális volt ez a szemlélet, hogy nem értik a betegséget, ha nem ismerik annak kóros okát.

Nos, vegyük azt, ami egészen következetes fejlődésben merült fel, és többé-kevésbé az utóbbi időben, mielőtt a pszichoanalízis, az analitikus pszichológia dilettáns módon, olyan borzasztóan beavatkozott volna, amikor az uralkodó nézetnek pontosan az ellenkezőjét mondta: Minden bűn oka a betegségben van. – Meg voltak győződve erről; ha volt valahol egy gonosztevő, bűnöző, ahol a bűn fogalmát meglehetősen külsődlegesen, a törvénykönyv szerint definiálták, ha volt valahol egy gonosztevő vagy bűnöző, azt látták, hogy csak a halála után tudták az agyát valamilyen módon kézre keríteni, a koponyáját valamilyen módon kézre keríteni, a fizikai szervezetét megvizsgálni. Megtalálhatók a fogyatékosságok, az ismertetőjelek. Sok vonatkozásban meg is találták ezeket, és ebben a tekintetben elég messzire jutottak. Derék, természettudományos képzettségű emberek azt a nézetet fogadták el, hogy ha az ember teljesen szerves kialakítású, akkor nem bűnöz. Azáltal bűnöz, hogy valahol testi fogyatékossága van: a bűn a betegségből ered. Ilyen a fejlődés. Nem egyenes vonalat követ, poláris ellentéteken megy keresztül; és éppen azok az emberek, akik az utóbbi nézetre jutottak – ma nem mindenki vallja be, de gyakran éppen azoknál fordul elő, akik külsőleg nem állnak két lábbal a földön -, ezek az emberek tekintenek vissza a legnagyobb tisztelettel azokra az időkre, amikor azt mondták: a betegség a bűnből ered. – Mivel tudják, az ő véleményük szerint ez a helyes: A bűn a betegségből ered. Éppúgy tudják, hogy a betegben valamilyen anyagi folyamat van, amit le kell küzdeni, meg kell szüntetni, ki kell emelni, mint ahogy korábban a szellemi elemi világot akarták kiemelni. Aki általánosságban szemléli a dolgot, lényegében nem lát különbséget, ahogyan végül is, belsőleg tekintve, nincs lényeges különbség a materialista gyógyászat által megfelelőnek tartott számos gyógyforrás és Lourdes között sem. Az egyik az egyházi, a másik a materialista hit által gyógyul meg. Ezeket a dolgokat egyszerűen elfogulatlanul kell szemlélni.

Ha azonban ilyen, mondhatnám, rövidlátó elképzeléseink vannak, nem találjuk meg a valóságos összefüggéseket. Ezért szeretnék Önöknek ma egy konkrét esetet elmesélni – és tulajdonképpen mindig konkrét dolgokról kellene beszélni, amikor ezekről a dolgokról van szó -, ami az ember egészségének és betegségének magasabb összefüggéseit megvilágítja. Látják, van egy ember a XIX. század folyamán. Később megismerjük úgy, ahogyan a XIX. században volt itt. Először az egyik korábbi – nem akarom azt mondani, hogy a közvetlenül megelőző – inkarnációját szeretném bemutatni Önöknek, amely a XIX. századi inkarnációjában mértékadó volt, amiből a XIX. századi inkarnációjának leglényegesebb következményei eredtek. Ez az ember a Kelet déli részén, Ázsiában inkarnálódott, olyan környezetben élt, ahol az emberek különösen szerették az állatokat. Tudják, hogy a keleti tanok az állatszeretetben valami hatalmas őszinteséget találnak, kiterjesztik az állatokra is, amit az emberek és a dolgok iránti szeretetnek neveznek. Különösen a régi időkben az ilyen területeken bizonyos embereknek teljesen természetes volt, hogy az állatokat hallatlanul szerették, és bizonyos állatokkal nagyon jól bántak. Ez az ember, akire gondolok, aki egy korábbi inkarnációban olyan területen élt, ahol szerették az állatvilágot, nem volt állatbarát. A korábbi inkarnációk – amelyeket most nem kívánunk vizsgálni – hatására most egy állatszerető népesség kellős közepén olyan ember volt, aki bizonyos állatokkal rendkívül rosszul bánt. Már kisfiúként kínozta őket, rosszul bánt velük, később gyötörte őket, amikor a háziállatokat mindenféle kínzásnak tette ki, röviden, átfogó értelemben állatkínzó volt. Ez a legnagyobb felháborodást keltette abban a környezetben, ahol élt. És tulajdonképpen nagyon sok konfliktust okozott a szenvedélye, hogy állatokat kínozzon, amiről nem tudott lemondani, ami olyan volt benne, mint egy ösztön – ma, materialista színezettel úgy mondanánk: az akarat perverzitása -; és ekkor a környezetében levő nép spirituális tanait kezdte nagy fogékonysággal tanulmányozni, és ez volt az ő akkori sajátossága, teljesen bele tudta élni magát, finom érzéke volt mindahhoz, amit a vallás azon a területen tanított. De éppen a terület legvallásosabb embereivel került a legborzasztóbb konfliktusokba, mert kínozta az állatokat. Leginkább a saját háziállatait kínozta, először a családtagjainál, majd mivel maga is egyfajta földműves volt. Az állatokat, amelyek a hozzá legközelebbi lények voltak, amelyekkel a keletiek különösen jól bánnak, ezeket az állatokat kínozta irtózatosan.

Nos, ahogy mondottuk, nem maradunk egy közbenső inkarnációnál, amely számításba jöhet, nincs sok jelentősége ennek az embernek a következő életére. Korunkban, a XIX. században élt ismét, a XIX. század első felében. Ebben az inkarnációban, ami tágabb értelemben a korunkhoz tartozik, rendkívül aggályoskodó embernek született, aki az aggályoskodásban odáig ment, hogy állatokat láncolt magához, mégpedig kutyákat láncolt magához. Azt mondhatnánk, volt valami beteges vonás az állatok iránti nem egészen normális vonzalomban, ami kifejlődött benne. Az volt ebben a beteges vonás, hogy nem alakított ki különösebb szeretetet a kutyák iránt, hanem azt az érzést, hogy birtokolnia kell őket. Abban, ahogyan a kutyákhoz viszonyult, először is valami fantasztikust láthatunk, ahogy mindjárt kiderül, másodszor azonban olyasmit, amiben kezdettől észrevehető a belső karmikus kényszer. Ebben az inkarnációban az ember rendkívül tehetséges, aki abból az ősi keleti inkarnációból áthozza mindazt, amit a keleti nép spirituális tanaiként és spirituális vallásosságaként is megélt. Nála ez nem csak érzés és érzékelés, hanem élettapasztalat. Az élete folyamán nem csak fantáziál a szellemi dolgokról, hanem lehetősége van arra, hogy valódi látomásszerű imaginációkban, amelyek benne elementáris természetességgel adódnak, költőien ábrázolja azt, ami fizikailag jelen van az emberi életben, és amibe a szellemi, elementáris lények folyamatosan belejátszanak. Ez az egyik. Így azt látjuk, hogy ez egy költő, kitűnő költő. Nem csak kitűnő költő, hanem mondhatjuk, hogy a földrészünkön a drámában leginkább egyenesen Shakespeare-hez hasonlítanánk. Ő Ferdinand Raimund[1], Raimund, a maga extravagáns vonásaival, óriási tehetségével, aki drámai költeményeket ír, amelyek megmutatják, a korábbi inkarnációiból hozta át azt, hogy képes a szellemieket ábrázolni, az emberi életbe belehelyezni. Tekintsük csak a Der Alpenkönig und Menschenfeindet – A havasi rémkirályt és így tovább, és még abban is Shakespeare-hez hasonlíthatjuk, hogy egyben jelentős színész is, ami abból ered, hogy belső impetusa van a triviális és nem triviális színpadi játék megformálására. Párját ritkító színész, humorral teli a színpadon, – az életben pedig teljesen a másik dolog hatása alatt áll, ami a korábbi állatkínzásból ered. Ilyen egységben keveredik egymással a patologikus és a zseniális, a zseniális arra ösztönzi, hogy valóban shakespeare-i erővel és hatalommal alkot szellemi-lelki drámát, és azt eljátssza a színpadon, a patologikus a másik oldalon arra, hogy magát a fantasztikumot vigye bele a külső életbe. Nos, Ferdinand Raimund eme individualitásának egy különleges vonását kell szemügyre vennünk.

Látják, az állatkínzásban, amit egykor, az egyik inkarnációjában kívánt, egyfajta gyönyört érzett, szívesen csinálta, belső vágya miatt kínozta az állatokat. Ezért a földi élete során nem volt tudatában annak, hogy ez rossz dolog. De miután átlépett a halál kapuján, rájött. Nos, amit átél az ember azzal, hogy átlép a halál kapuján, és azután továbbhalad a haláltól egy új születés felé, az egy további értelemben elsősorban a fejszervezetben fejeződik ki. Itt van az a mozzanat, amit az ember tehetségként magával visz. Ebből bőven hozott magával. De itt olyasmi is kiéli magát, ami a ritmikus rendszerben, és különösen a felső ritmikus rendszerben, a légzési rendszerben látszik meg. Mivel az ember így épül fel, ha sematikusan képzelik el:

Anyagcsere-végtagrendszer, ritmikus rendszer, ideg-érzékszervi rendszer. Akkor az ideg-érzékszervi rendszerben az hat, ami a korábbi földi életekből jön, a ritmikus rendszerében az, ami a halál és az új születés között volt, és ami a Földön van, csakis és egyedül az anyagcsere-végtagrendszerben hat.

Nos, mindaz, amit a halála után ez az individualitás, aki most itt Ferdinand Raimund, keserű megbánásként, felvilágosító, mélyen lesújtó belátásként megélhetett ama korábbi inkarnációbeli vágya miatt az állatkínzás iránt, mindaz kihatott a halál és egy újabb születés közötti állapotára, és befolyásolta a ritmikus rendszert. A ritmikus rendszerben azáltal fejeződött ki, hogy egészen a fizikaiba belehatott. Hiszen a fej fizikájában a korábbi földi életek utóhatása, a ritmikus rendszer fizikájában a halál és az új születés közötti élet utóhatása van.

Az embriológiában könnyen megérthető ez az igazság, külsőleg, fizikai-érzékelhető módon is. Ferdinand Raimundnak ennél az individualitásánál láthatjuk, hogyan hat bele különösen a légzési rendszerébe, a felső ritmikus rendszerébe mindaz a megbánás, a keserű belátás, ami elöntötte, amikor a megfelelő előző földi életből ki-, a halál kapuján átlépett. És ezzel elkezdődik annak kialakulása, aminek egyfajta légzési rendellenességhez, túl alacsony oxigénfelvételhez, szénsavval való túlságos telítettséghez kell vezetnie, légzési rendellenességekhez, amelyek önmagukban, fizikailag tekintve, előhívnak minden szorongásos állapotot, amelyek azonban a szorongás elemi lényei lehetnek. Mindaz, ami a légzési rendellenességekben él, ami megakadályozza, hogy a légzési folyamatban a megfelelő mennyiségű oxigén és szénsav alakuljon ki, a szorongás elemi lényeit hozza elő. Jól megfigyelhetik ezt A havasi rémkirályban. Ferdinand Raimund egészen különösen alkalmas volt, hogy úgy mondjam „diszponálva” volt, tudományos kifejezést használva, arra, hogy légzési rendszere a szorongás elemi lényeinek hordozója legyen.

A szorongás ilyen elemi lényei nem csupán a szorongás elemi lényei, hanem, ha valaki ugyanakkor azt is magával hozza, ami Ferdinand Raimund fejében volt a korábbi földi életekből származó fizikai-szellemi nézetekként, amelyek olyan érdekessé teszik a drámáit, akkor látjuk, hogy a karma egészen meghatározott irányba halad ezeknek, az ilyen módon meglevő szorongás-démonoknak a behatására. Formálisan látható, hogyan törekszenek ezek a szorongás-démonok kihatásra, a karma értelmében beteges kihatásra. Beáramlanak, úgy mondanám, a fantáziadús imaginációkba, egészen a magukat a látomásokba beleélő imaginációkba – hiszen Raimund drámái látomáson alapulnak -, beáramlanak a látomásokba, és ezzel azt okozzák, hogy az ember az életben is valami fantasztikusat fejleszt ki. És ilyen módon egy áramlás megy keresztül a karmán, egy roppant zseniális tehetség éli ki magát. Az egyik áramlás a szellemi alkotás különös módjában éli ki magát, a másik áramlás párhuzamosan, az életben egyfajta ábrándkergetésben él, amely azonban nem külsőleg éli ki magát, hanem befelé tekint, mert a ritmikus rendszerben van, ami ugyanis félig belső, de ami az alsó szerveiben megint úgy éli ki magát, hogy kiterjed a külső életre, de befelé is visszaüt, miáltal zseniális individualitását valóban patologikus vonás kíséri. És ez a vonás, ez a patologikus vonás, amely a szorongás-démonokban élte ki magát, ez lett a karma kiélésének hordozója.

Ferdinand Raimund karmája közvetlenül kiolvasható. Raimund kénytelen kutyát tartani. Fantaszta. Olyasmit tesz, amit mások nem. Ez érthető, még szimpatikus is lehet. Mert azt mondhatjuk, kedves barátaim, némelyik kereskedelmi tanácsosnak kinevezett polgár étkezésénél a királyi asztalnál szimpatikusabb, ha azt látom, hogy Raimund fantasztikus kedvtől hajtva a kutyájához ül, és vesz a kutya ételéből, hogy elfogyassza. Ezt teszi Raimund. Nézzék meg, hogy játszik bele ebbe az állatkínzás karmája a korábbi inkarnációból. Nézzék meg, milyen egyszerű ez a tény, amely a halál utáni megbánásból és a korábbi állatkínzásból alakult át, milyen fantasztikus vezeklés megy végbe, de ez a fantasztikus vezeklés még keserűbb módon megy végbe. Mindjárt ezután jönnek a szorongás-démonok, és belehatnak a karma teljesülésébe. Ferdinand Raimundot elfogja a gondolat: a kutya veszett, vele ettem, most elkaptam a veszettséget! – Látják, Raimund egészen le van sújtva. Míg bizonyos körülmények között a színpadon a legzseniálisabb – abban a pillanatban, hogy kiszakad az életből, megrohanják a kényszerképzetek, az az érzése, hogy elkapta a veszettséget.

Azután például útra kel egy barátjával. Bécsből Salzburgba utaznak, ott elfogja ez a gondolat, hogy elkapta a veszettséget, gyógyulást keresve vissza kell térnie Bécsbe. Ha figyelemmel kísérjük ezt az utazást, gyötrelmes neki és a barátjának is. Mindenütt azt látjuk, hogy a patologikus a zseniális sarkában van. Nos, nagyon jól bánnak Ferdinand Raimunddal, mert az emberek rendkívül szeretik. Lassanként leszokik erről a gondolatról. Valóban azt látjuk, hogy meggyógyul, az élettől, a barátoktól, mindattól a jótól, ami különböző oldalakról éri, amit nem szívesen fogad el, mert hipochonder, és az is marad, mert a szorongás-démonok folyton kínozzák, ha nem ezzel, akkor valami mással. Így folyton ide-oda ingadozik a humoros és a hipochonder Raimund között. De legalább megszabadult attól a gondolattól, hogy veszett. Évekig tartott ez a gondolata. De továbbra is rabul ejtik az állatok. Tíz év után ismét van kutyája, és íme, ahogy játszik a kutyával, az tényleg megharapja. Ismét megjelenik a gondolat – és különösképpen meg is állapították, hogy a kutya veszettségben szenvedett, ez azonban egészen jelentéktelen volt -, és Raimund ott állt, megharapta egy veszett kutya! Raimund Pottensteinbe utazik, golyót röpít a fejébe, ami a hátsó üreget találja el, és ott mélyen megül. Nem lehet operálni; mintegy három nap múlva Raimund belehal a lövésbe. Látják, az első „téveszmétől” megszabadult, de a karma tovább hatott.

Olyan eset ez, amelyben a karma ritkán láthatóan hat ilyen tisztán; mert gondolják meg a következőket: Szubjektíven nem egészen öngyilkosság ez, Raimund nem teljesen felelős, szubjektíven ez nem teljesen öngyilkosság. Objektíven sem teljesen öngyilkosság, mert ha akkor ott meg tudták volna operálni Raimundot, akkor megmentették volna. De akkor ott nem tudták megoperálni, bent kellett hagyni a golyót, és ez vezetett három nap múlva a halálához. Nem tiszta öngyilkosság ez, sem szubjektíven, sem objektíven. Nem mondhatjuk tehát, hogy az öngyilkosság miatt valami bekerült a karmába. A karma nem folytatódik, azzal élte ki magát, amit Raimund ebben az életben megélt a befejezésig, addig a módig, ahogyan az öngyilkossági szándékát megvalósította. De világosan felismerhetően látjuk felcsapni a karmát a korábbi életből, látjuk átcsapni, úgy, hogy azt mondhatjuk, a következőket láttuk.

Azt láttuk, hogy vannak arra hajlamos emberek – olyan különleges karmikus hajlam miatt vannak itt, amit csak a földi élet szempontjából vizsgáltunk -, hogy az énjük, az asztráltestük, az étertestük vagy azonnal vagy fokozatosan vagy szakaszonként olyan legyen, hogy a szellemi világba látnokian betörnek: Szent Teréz, Magdeburgi Mechthild, és sokan mások. Vannak olyan személyiségek, akik abnormitást mutatnak az egyik irányba, a szellemi irányba. Azoknál, akik az egyik irányba ilyen abnormitást mutatnak, nem kell a karma részleteibe belemennünk. Természetes, hogy karmikus a hajlamuk. De nem kell belemennünk a karma részleteibe. Hiszen egyetlen földi életben átlátjuk az esetet.

Ugyanez a helyzet a másik oldalon, amelyet tegnap vizsgáltunk. Látjuk, hogy az emberek három szakaszban fejlődnek bele abnormálisan a fizikai-éterszervezetükbe, és egyre inkább alámerülnek a fizikai testbe, és azután patologikussá válnak, ahogyan tegnap megmutattam Önöknek. A karma hangol patologikusra. De elég csak általánosságban tekintenünk, hogy az olyan személyiségek, mint Szent Teréz individualitása a korábbi földi életekben különösen erős lett, míg a pszichopatáknál vagy patologikus személyeknél, akiket itt látunk, különösen gyengén alakult ki, ezért a lény magasabb részeit az alacsonyabbak magukhoz húzzák. Megint elég csak az individualitás általános tulajdonságát tekinteni, nem kell az egyes karmákat szemügyre venni.

De Ferdinand Raimundban különleges személyiséget találunk. Nem egyedül a látnoki irányba fejlődött, hanem egyidejűleg megvolt a másik fejlődés is. Ez a kettő poláris ellentét, amelyek az életben folyamatosan összeütköznek. Mindkettő megvan a személyiségében; a patologikus és a zseniális éppen benne játszanak bele egymásba, az egyik oldalon csodálatosan, a másik oldalon borzasztóan. Itt szükséges, hogy belemenjünk a konkrét karmába. Be kell látni, hogyan hat a karma mindkét pólust létrehozva, majd ismét szétválasztva, némelykor hagyva, hogy egymásba hassanak. Ferdinand Raimund drámáiban számos helyet találhatnak, amire azt mondhatják: Ebben egyidejűleg hat a szellemi látása, de belehat az is, ami a szorongás-démonoktól származik. Ezt látják alkalmanként a drámai ábrázolásban.

Látják, ha így követjük az emberi jellemeket, egészen magától értetődő módon jutunk el a karmikus vizsgálatokhoz, és ebből be kell látnunk, tulajdonképpen mennyire egyoldalú, ha egyrészt az ókor bizonyos civilizációs áramlatainak absztrakt tanát vesszük: A betegség a bűnből származik -, csak az abnormális szellem működik az emberben. Ebben az elvontságban persze lehet állítani dolgokat, megmaradnak elméletek akkor is, ha az emberekkel eszerint bánnak. A másik is absztrakt egyoldalúság, ha azt mondjuk: A bűn a betegségből származik -, és az emberi élet során fizikai szubsztanciákat, fizikai folyamatokat kell leküzdeni. A konkrétumot kell vizsgálni, egyszer az emberi szervezet konkrétumait, hogyan viszonyulnak egymáshoz a magasabb testek, hogy egymást vonzzák-e vagy eltávolodnak az alacsonyabbaktól, és képesnek kell lenni arra, hogy lássuk a karma hatását a zsenialitásnak és a patologikusnak olyan egymásba hatásában, mint Ferdinand Raimund esetében. Mert ha elsajátítjuk az érzéket az ilyen dolgokhoz, akkor leszünk képesek az életben megtalálni a lehetőséget, hogy a fizikai gyógyítási folyamathoz hozzáfűzzük azt a szót, amire szükség van a fizikai gyógyítási folyamat kiegészítéseként. Eljutunk oda, hogy elfogultság nélkül, ne pusztán a fizikai gyógyítási folyamatban lássunk minden oldalt, hanem tudjuk, hogy sok esetben a gyógyításhoz hozzá kell kapcsolni a moralitást. Nem az a lényeg, hogy valaki mindenféle nyárspolgári vigasszal közeledjen a beteghez. Ezek általában kevéssé használnak, mert ehhez a betegeknek nincs sok türelme, a teás nagynénik és jóindulatú, pipás nagybácsik vigaszához nincs különösebb türelmük. De rendkívül sok türelmük van a természetes magatartáshoz, a „hogyan”, nem pedig a „mi” kimondásához. Az ember azonban egész ösztönösen találja meg ezt, ha hajlandó a világnézetét, az életfelfogását és életszemléletét olyan fényben látni, ami a szellemi összefüggésekkel annyira összefér, amennyire csak összeférhet, ha az olyan példákat, mint az itt felhozottak, valóban teljesen komolyan tudja venni.

Nem lehet a szellemi világot, kedves barátaim, csak szóáradatban, csak vallásos tirádákat zengve látni, hanem a szellemi életet tények alapján kell kifejleszteni. Mert csak akkor alkalmazható a szellemi élet felfogása a szükséges emberi kezelésben, ha a szellemi életet a tényekben fogják fel. Akkor alkalmazható az egészséges és a beteg emberen. Különösen az így vagy úgy fellépő betegségi állapottal kapcsolatos tájékozottság ösztöne fejlődik ki. Látni fogjuk, ez a fizikai megbetegedésekre is vonatkozik, de előbb elő kell készítenünk az utat ahhoz, hogy ezeket a dolgokat a fizikai megbetegedésekben is lássuk. Látják, ha olyan dolgokat tanulmányoznak, amelyeket több példával lehet gyarapítani, már rájönnek erre. Ebből a szempontból érdekes, hogy sok, egyenesen zseniális természetű ember életét ne a megrögzött nyárspolgár álláspontjáról, mint amilyen Lombroso volt, tanulmányozzuk. Lombroso elméletében nem a zsenialitása undorító, az megvan benne, hanem az az undorító, hogy megrögzött nyárspolgár, hogy minden oldalon nyárspolgári ítéletet lehet olvasni. Az történt, hogy a tudomány most az egyszer valóban a megrögzött nyárspolgárra talált rá. Ha a dolgokat valóban nem nyárspolgári szempontból szemlélik, hanem a világ átlátása, azaz az érzékelhető-szellemi élet nézőpontjából, akkor ha valakinek a belső hivatásában szüksége van a vigaszra, a vallás vagy a szentség vigaszát viszi el a betegnek, ezt a szentséget a helyes szellemi aurával nyújtja neki. De nem a mögötte levő megértés nélkül. Az, hogy a beteg gyógyulásához, ahhoz, hogy a gyógyulásban ne szenvedjen lelki sérülést, helyes módon nyújtja az oltári szentséget, attól függ, hogy megérti-e az ilyen dolgokat.

Látják, van értelme annak – még beszélünk erről -, hogy bizonyos embereknek a fizikai gyógyulási folyamaton kívül az oltári szentség is szükséges, hogy ami a karmában elromlott, ismét rendbe jöjjön. De aki nem tudja ezt, az nem is tudja belevinni a szentség aurájába. Másrészt azonban az orvos is, aki ezeket a dolgokat átlátja, aki a működő karmát látja a betegségben, aki kötelességszerűen beavatkozik a gyógyítási folyamatba, akkor tud helyesen hozzáállni, ha ezeket a dolgokat a világnézet szerint az egész emberrel együtt látja át. De ha egész lelkével tud karmikus folyamatokkal hatni az emberben, akkor az orvossal, a gyógyítóval valami objektív dolog történik. Akkor a gyógyító küldetése az istentisztelet másik oldalát, egy vallási vonást kap, és a pap társa lesz, olyasvalakiként, aki a papság mellett áll, és az istentisztelet másik oldalát szolgáltatja; és a gyógyítás istentiszteletté válik. A helyes antropozófiai felfogással azoknak a dolgoknak, amelyeket a materialista világnézet hozott a természet szolgálatába, azaz héber értelemben az aranyborjú körbetáncolásának, ezeknek a dolgoknak ismét istentiszteletté kell átalakulniuk. Az életben és művészetben és vallásban mindennek az istentiszteletté alakítása, ez az, ami végül az antropozófiai mozgalmon belül végezhető, legátfogóbb lelkipásztori orvoslás feladata lehet. De ezt azzal kell kezdeni, hogy a lelkipásztori orvoslást először itt legalább jelzésszerűen elmagyarázzuk azoknak, akikből szellemi alapokon kell kiindulnia az igazi istentisztelet mindkét oldala működésének.

Ezért a lelkipásztori orvoslás az antropozófiai mozgalmon belül először papok és orvosok számára kerül előadásra, ők aztán megtalálják a lehetőséget, hogy a természet és a szellem ismeretével tovább folytassák, valamint behatoljanak az életnek arra a területeire, amelyek a küldetésükbe tartoznak.

Erről holnap tovább beszélünk.


[1] Ferdinand Raimund, 1790-1836: Der Alpenkönig und der Menschenfeind – A havasi rémkirály, 1828.

Hetedik előadás

[Az emberen kívüli és emberen belüli folyamat közötti különbség. A belégzés mint az emberi lény felépítője – az asztráltest aktivitása. Kilégzés – az étertest aktivitása. A kozmikus asztralitás hatása alvásban. Az ideg-érzékszervi folyamat mint a meleg-elemekben lejátszódó kifinomult légzés, ahol a kilégzés a szokásos belégzésbe megy át. A hőelemmel fényt, kemizmust, vitalitást lélegzünk be. – A másik pólus szerint módosult, aktivált kilégzés, amely az anyagcserének adja le az erőket. A hőelemmel belélegzett fényből gondolati tevékenység válik. Korábbi karma – későbbi karma.]

Ha csak a mai tudomány által biztosított eszközöket – amelyek ellen a saját teljesítményüket, ennek a tudománynak a teljesítményeit illetően semmi kifogásunk nem lehet, mert ameddig a módszereivel el lehet jutni, amit a maga útján elérhet, addig kitűnően el is jut -, ha csak ezeket az eszközöket használjuk, akkor tulajdonképpen nem juthatunk el az ember megértéséhez. Azért nem juthatunk el oda, mert az emberi életben, amely egyszeri, a testi-fizikai dolgok és a szellemi-lelkiek átszövik egymást. A földi folyamatok, körös-körül a jelen földi folyamatai belenyúlnak a testi-fizikai dolgokba. A mai, az emberen kívüli területen aránylag jól működő tudománnyal a külső, az emberen kívüli természet fizikai-kémiai folyamatait figyeljük meg, és könnyen elfogadjuk az elképzelést: Nagyjából azt gondolják, ahogyan ezek a kémiai folyamatok lezajlanak a fizikai bemutatóteremben vagy a világnak a közvetlen földi környezetet jelentő darabkáját megfigyelve vagy a kémiai laboratóriumban, ezek a folyamatok az ember bensőjében is folytatódnak. A külső égést valamilyen szubsztanciának az oxigénnel való reakcióba lépéseként írják le, majd az így kialakult gondolatot az ember belső tevékenységéről beszélve az emberben is folytatják, égésről beszélnek az emberi bensőben is, holott tudniuk kellene, hogy ez teljesen lehetetlen. Mert éppen úgy, ahogyan az élő viszonyul a halotthoz, úgy alakul külső égéssé az ember bensőjében égéshez hasonlóan leírható folyamat. A külső égés szervetlen, a külső égés élettelen. A bensőnkben élő égéssel van dolgunk, élővé vált égéssel. Ez a tudomány egyéb területei számára is következményekkel, jelentős következményekkel jár. Mert látják, a külső égéshez, annak a szubsztanciának a vonatkozásában, amelyet elér, egészen meghatározott, mondjuk, hőviszonyok tartoznak. A tudományunk alapján csak azt tudjuk elképzelni, hogy bizonyos gyulladási hőmérséklet, égési hő keletkezik ezekben a külső viszonyokban. Ez egyáltalán nem olyasmi, ami az emberi szervezet belsejében változatlan módon folytatódik. Bizonyos hőfokon külsőleg egy szubsztancia reakcióba léphet az oxigénnel, megjelenik az égés. Belül nem ugyanazon a hőmérsékleten kell a reakciónak megtörténnie, itt más törvények uralkodnak. Azt mondom, ennek bizonyos jelentősége van a külső tudomány számára, mert a külső tudományban hipotéziseket állítanak fel, amelyek igen elfogadhatónak tűnnek. A mostani földi viszonyokból magyaráznak korábbi állapotokat. Preyer[1], a híres jénai pszichológus ilyesmit tett. A megszokott Kant-Laplace-elmélet túl együgyű volt neki, és visszament bizonyos élő égési folyamatokig, amelyekből szerinte kiindult az evolúció. Igen, úgy gondolta, hogy ezeknek olyan hőmérsékleten kell lezajlaniuk, amilyenen a megfelelő égési folyamatoknak ma kell lezajlaniuk. Ez nem feltétlenül így van. A mai szervetlen égési folyamatokból kiindulva hasonló folyamatokhoz juthatunk, mint amilyenek ma az emberi szervezetben vannak, ahol lényegesen alacsonyabb hőmérsékleten keletkeznek ugyanazok a folyamatok. Akkor a Föld ősállapotára vonatkozó hipotetikus elképzelés is egészen más lenne.

Látják tehát, a világkép teljes felfogása szempontjából egészen meghatározott jelentősége van a közkeletűvé vált elképzeléseknek. Röviden, azok az eszközök, amelyeket a mai tudomány biztosít, nem elegendők már ahhoz sem, hogy ezekből folyamatában megértsük a külső világot és a közvetlen jelent. Ebből természetesen nehézségek származnak, amint egy bizonyos tendencia jelentkezik. Valóban ismerem ezeket a nehézségeket, mert én személyesen rendkívül erősen éltem meg.

Elhihetik nekem, hogy az egész fejlődésemen keresztülhúzódik egy vonás, amit csak így lehet jellemezni – láthatják az Életutam[2] leírásából -: a jelen természettudománya iránti legnagyobb tisztelet! Ez a tisztelet mindig is megvolt. Sehol, semmilyen ponton sem tudtam, triviális értelemben, ahogyan ez gyakran történik, elutasító kritikát felhozni a természettudomány ellen, sem a külső kémiai-mechanikai-fizikai, sem az orvosi területen. De az evolúció ugyanakkor szellemi képként jelent meg előttem. Az volt a szándékom, hogy ami szellemileg megnyilatkozik, mondjuk, olyasmiről, mint az atlantiszi kor vagy a lemuri kor vagy még korábbi vagy későbbi, azt összhangba hozzam azzal, amit a természettudomány nyújt. Ez meglehetősen működik arra vonatkozóan, amit a természettudomány a közvetlen jelenről mond. Abban a pillanatban, hogy a természettudomány megvadul és hipotéziseket állít fel, amelyek a jelenből egy időben nagyon távoli múltba nyúlnak, a legsúlyosabb konfliktusok jelentkeznek, ha az ember a szellemileg látottakat összhangba akarja hozni azzal, amit a természettudomány mond. Ha a természettudománnyal összhangban akarunk élni, azért kerülünk konfliktusba ezzel a természettudománnyal, amely ellen a szellemtudomány soha semmit nem akar felhozni; mert senki sem olyan oktalan, hogy tényeket kifogásoljon. De annál inkább konfliktusba kerülünk a nézetekkel. Amint a természettudós megszólal: jó – amint írni kezd, tulajdonképpen már megvadul, és akkor már nem lehet felérni ésszel. Ez az, ami súlyos konfliktusként jelentkezik, amit be kell látnia annak, aki valamilyen kapcsolatba kerül azzal, amit a mai tudomány nyújthat.

Mert látják, ez a tudomány egyszerűen nem jut el az emberhez, mert az ember lelki és szellemi alapon helyezkedik el a világban, és a folyamataiban nem csak az éli ki magát, amit külsőleg kikutatunk, egészen az aerodinamika vagy az aeromechanika vagy a hőtan jelenségeiig, hanem például az is kiéli magát a jelenségeiben, ami a korábbi földi életekből bekerül a karmájába. Láttuk tegnap, hogy ez egyenesen kézzelfogható egy olyan embernél, mint Ferdinand Raimund. Ha csak a mai természettudomány eszközeit tekintjük, akkor semmilyen lehetőség sincs az átmenetre. De látják, fel kell emelkedni odáig, hogy azt, ami az embernél külső folyamatként jelentkezik, bizonyos fokig a szellemiekből fogjuk fel, a szellemiekbe illesszük be. Akkor jól eligazodunk, különösen, ha szilárdan állunk a légzési folyamat fiziológiájában, a keringési folyamat fiziológiájában, tekintettel arra, ami már tudható a mai tudomány eszközeivel is, ha éppen a légzési és keringési folyamatokból kíséreljük meg felfogni, hogyan függ össze a fizikai élet a szellemivel.

Mert látják, ha először az ember belégzésének folyamatát vesszük szemügyre: az embernek ez a belégzési folyamata abból áll, hogy az ember külső levegőformát vesz fel. Ez a külső levegőforma azonban nem pusztán passzív, amit a kész emberi szervezet felvesz, és magában tovább feldolgoz, úgy, hogy az oxigénfelvétel folyamata szénsav-képzési folyamattá alakul át, és így a belégzés egyszerűen kilégzésbe megy át, hanem ez a belégzési folyamat a valóságban úgy jelentkezik, mint az emberi lény folyamatos létrehozója. Folyamatosan, kívülről befelé dolgozva együttműködik az emberi lény felépítésében. A világból befelé folyamatosan épül fel az ember a belégzési folyamatban, és valóban nem pusztán az amorf oxigént veszi fel, hanem az oxigénben, amit tévesen tekint amorfnak, felveszi a saját lényének megfelelő alakítóerőket. Amikor légszomjat érzünk, akkor valójában egy idegen elemi lény van benn a légutakban. De ez az abnormálisan kialakult légzési folyamatban van így. A normálisan kialakult légzési folyamatban, kedves barátaim, állandóan egy keletkező ember van. A makrokozmoszból egy leendő emberszületés, egy levegő-ember születése kerül folytonosan az emberbe. Az egész, itt lejátszódó folyamat az asztráltest aktivitásának része, és a dolgot így kell elképzelni: belélegzünk; a belégzési tevékenységet az asztráltest aktivizálja. Az egész lejátszódó folyamat, amely folytonos emberlétesülés, ez a folyamat a levegő elemében játszódik le, mindabban lejátszódik a folyamat, ami az emberben levegőformában dolgozik, úgy, hogy a belégzési folyamatban, a belégzésben vagy a levegőformában, a levegőformájú elemben állandó emberlétesülés van.

De lélegezzünk ki. Kilélegzünk, és lényegében szénsavat lélegzünk ki. A szén más szerves folyamatokhoz kapcsolódva összegyűlik a kilégzéshez. Ezt ismét egyfajta passzív reakció folyamatának vagy hasonlónak képzelik el. Az embereknek egyáltalán nincs világos elképzelésük ezekről a dolgokról. Egyszerűen azt vizsgálják, ami ebben az irányban fizikai eszközökkel vizsgálható, de nem alkotnak világos elképzeléseket. Nos, látják, ez a kilégzés ismét aktivizálódik, az embert tekintve, ebben nem pusztán passzív folyamat van, hanem aktivitás van benne, olyan aktivitás, ami az étertest aktivitása. Az egész a folyékonynak az elemében történik, abban az elemben, amit korábban víznek neveztek, ahol minden, ami folyékony, víz volt. Továbbra is használhatjuk ezt a kifejezést. Ez a víz elemében történik.

Nos, felmerül egy fontos kérdés, ami természetesen mindnyájukat foglalkoztatja. A kérdés: És mi van alváskor? Mivel alváskor az étertest belül van, a kilégzéssel kapcsolatban nincsenek kétségeink. De hogyan tudunk alváskor belélegezni, amikor az asztráltest kívül van? – Igen, látják, ez úgy van, hogy valójában csak az asztráltest mikrokozmikus része távozik el, és alvásban a makrokozmosz asztrális szubsztanciája annál tevékenyebb lesz. Az alvás alatt belép a makrokozmosz egész asztralitása, ekkor a makrokozmosz tevékenysége szabályozza a légzési tevékenységet, ami éppen ezért különbözik az éber légzési tevékenységtől. Itt tehát lényeges különbség jelentkezik az éber és az alvó belégzés között. Alváskor az emberben a belégzést kívülről szabályozzák. Éber állapotban a belégzést az ember az asztráltestével maga szabályozza belülről kifelé, míg a kozmosz asztralitása alváskor lép be. Itt már a patologikusba való bepillantás egy lényeges pontja van. A kozmosznak az az érdekessége, hogy a Földön túl egy darabig eljutva, a földi viszonyok vonatkozásában egészséges. A Föld közelében mindenféle, klimatikus és egyéb módon kifejeződő folyamatok vannak, amelyek a kozmosz asztralitását abnormálissá tehetik. Más folyamatok miatt, amelyeket még megismerünk, ugyanígy abnormális lehet az ember belső asztralitása. Itt találjuk egy bizonyos terület kórosságának forrását, de látjuk, hogy a kórosság forrása egészen a szellemi-lelkiekben van, és ez a fontos.

Menjünk tovább. Látják, a légzési folyamat aránylag, tehát viszonylag durva. Levegőformát lélegzünk be, levegőformát lélegzünk ki. Az egész légzési folyamatban van valami durva, ha összehasonlítjuk mindazokkal a folyamatokkal, amelyek mind bennünk áramlanak, mind a külső makrokozmoszban áramlanak, ha összehasonlítjuk a folyamatokkal a hő fluktuációjában, az emberen belüli és kívüli hőelemben. Az ember bensőjében hődifferenciálódás van, kívül hődifferenciálódás van. Eltekinthetünk a levegőtől, a víztől, a földtől, nézzük csak ezeket a hőkülönbségeket. A fizikus számára nincs jelentősége, mert ő a hőkülönbségeket csak az anyag állapota szempontjából tekinti fontosnak. A szellemtudomány tudja, hogy a hő esetében egy elemmel van dolga. Egy elemről beszélhetünk tehát, önállónak és aktívnak mondhatjuk azt, amit a hőelem tartalmaz. A légzési folyamattal szemben a felvételnek egy finomabb folyamata szolgál az egész emberi élet alapjául. És azt mondhatjuk: Jussunk fel egészen az emberi tüdő területére – valóban belsőleg fogják fel azt, amit én nyersen külsőleg mondok -, jussunk fel a tüdőszervezethez, és akkor a levegőben a durva légzési folyamattal van dolgunk. Ha azonban feljutunk azokba a régiókba, amelyeket leginkább a fej szabályoz, de az egész emberben legyengítve vannak jelen, akkor egy finomabb légzési folyamatot látunk, amely nem a levegő-elemben, hanem a hőelemben játszódik le. Így azt mondhatjuk: Eljutunk egy finomabb folyamathoz, amely a hőnek a makrokozmoszból történő rendkívül finom felvételéből, a hő belégzéséből és a hő kilégzéséből áll. – A dolog azonban most úgy áll, hogy ha a durva be- és kilégzést tekintjük, akkor az ember a külvilággal kölcsönhatásban van: Belégzés-kilégzés, belégzés-kilégzés, be-ki, be-ki, ez a folyamat. Itt nem így van; itt van ugyan be, de most nincs a szokásos légzés szerinti ki, hanem a kilégzés magába az emberbe megy be, belső folyamattá válik. Az, amit az ideg-érzékszervi rendszer kilélegez, összekapcsolódik a belégzés, a tüdő által közvetített belégzés folyamatával. Így az ideg-érzékszervi rendszer alapján olyan folyamattal állunk szemben, amit kifinomult légzési folyamatnak nevezhetünk, és amely a belégzéskor valóban kívülről történő felvételt jelent; de ami itt bejön, azt nem kifelé adja le, hanem átviszi a durvább légzési folyamatba, átmegy a belégzésbe, a belégzési úton továbbmegy a szervezetbe.

De most odajutottunk, hogy azt mondhatják: A makrokozmosz hője ezen az úton, a légzésen keresztül bekerül az emberi szervezetbe, de nem csak a hő, hanem a hő magával viszi: a fényt, a makrokozmikus kemizmust, a makrokozmikus vitalitást, a makrokozmikus életet. – A makrokozmosz fény-étere, kémiai étere, és élet-étere kerül be, megy át a hő belélegzésével az emberi szervezetbe. A hőelem a fényt megkötve viszi, a kémiai elemet viszi, a vitális elemet viszi be az emberbe, leadja a belégzési folyamatnak. Ezt az egészet, ami a légzési folyamat fölött van, ami kifinomult légzési folyamatnak látszik, de átalakult formájú légzési folyamatnak is, nem tanulmányozzák ma, ez egészen kiesik a fiziológia látóköréből, csak azt veszi észre a fiziológia, ami benne idegen testként hat. Ez olyan pont, ahol nem lehet eligazodni, ha egyrészről a szellemiekből, másrészről a természetből indulunk ki. Mintegy idegen testként jelenik meg az érzékszervi fiziológiában, ami a látásban, a hallásban, a hőérzetben különbözőképpen játszódik le. Akárcsak a testrészek, külső indái vannak ennek a folyamatnak, amely kezdetben a hő felvétele, fénnyel, kemizmussal, vitalitással. Ez kifelé differenciálódik az érzékelési folyamattal. Az ember azonban az érzékelési folyamatban csak a periferikust ismeri, a központit nem, ezért az érzékszervi fiziológia olyan a számára, mint egy teljesen idegen test. A fiziológus csak belepancsol az egyes érzékekbe, aztán a pszichológus dilettánskodik. Hipotézist hipotézisre halmoznak. Így kell lennie, mert a látás, a hallás egyes, egészen specifikus folyamatait látják, de az egybeáramlásukat, az összefolyásukat a bensőbe egyáltalán nem látják át. Nem látják, hogy ez mind összefolyik a hőfelvétel során, amely magában hordozza a makrokozmoszból a fényt, kemizmust, vitalitást, eljutnak a légzésig, és csak akkor lesz valódi érzékszervi fiziológia, ha az érzékszervi fiziológus azt mondhatja: Ó, a szem fiziológiai-fizikai folyamataiból indulok ki, behatolok az idegbe, amely befelé folytatja azt, fokozatosan eljutok a légutakba, az érzékelési utaktól, az értelmi utaktól a légzésbe. – Akkor fogják felfogni, hogy a jóga hogyan jöhetett létre a földi életben, ha a periférián lezajló érzéki életet egy kissé figyelmen kívül hagyják. A jóga gyakorlatában oda jutnak el, ahol az egész folyamat a belégzés folyamatába megy át, és azt, ami mögötte van, kivetíti az érzékszervi érzékelésbe, és bekerül a jóga gyakorlatába. Látják, hogy az egykori világszemléletekben gyakorlatilag ösztönösen tudtak ilyesmit. De az új természettudomány mindenütt rejtélybe ütközik, mert nem képes látni a tényeket, és nem képes látni az összefüggéseket. Féktelenül spekulál. Megfigyeli a szemet és a fület; azután vadul spekulálni kezd, mi az, ami tulajdonképpen belül végbemegy. És ha látja, hogy zsákutcába került, hogy az, amit kispekulált a szemet és a fület befelé követve, zsákutcába vezet, mert a kifinomult légzési folyamatot, amit elmagyaráztam, nem akarja tényként felfogni, akkor azt mondja: Na, igen, az, ami belül zajlik le, párhuzamos azzal, ami kívül zajlik le. Párhuzamosság! – A folyamatok egyidejűleg történnek, természetesen ez a legkényelmesebb kiút.

Látják, ez is olyasmi, ami mind a papnak, mind az orvosnak szilárd helyzetet biztosít a modern megismerési élet egész működésében, mert többé nem kell elutasítania ezt a megismerési életet. Az érzékszervi fiziológia minden oldala hatalmas kincseket rejt, csak éppen olyanok ezek a kincsek, mintha valaki egy szép házhoz a legcsodálatosabb építőanyagokat hordaná össze. Ezek kiváló anyagok. Összehordják ezeket, felhúznak belőlük egy nagy falat, de házat nem tudnak építeni. Lehetetlen felépíteni a házat. Összehordanak mindent, ami lezajlik az érzékekben, nagy falat húznak fel belőlük, de nem jutnak el a kidolgozásig, mert ennek a kidolgozásnak az lenne a lényege, hogy az ember bensőjében egybedolgozzák, amit külsőleg kikutattak, most ezt, a finom légzés éteri és asztrális síkon lezajló folyamatát követnék; akkor kezdenék a házat építeni. Az ember persze balga lenne, ha a házat fel tudná építeni, és azt mondja: azzal kell kezdeni, hogy ezt, az összehordott legjobb építőanyagokból készült falat el kell tüntetni. Ezt nem tesszük meg. Ha ez bekövetkezik, akkor fogják elkezdeni a ház építését.

Éppúgy értelmetlen lenne, ha azt tennék, amit ma sokan tesznek, akik dilettáns módon szemlélik a dolgokat, ha a természettudományt alapjaiban kritizálják, és elutasítják. Nem kell elutasítani, az építőanyagokat darabonként kell felhasználni, azok nagyon hasznosak, valami nagyon szépet kapunk, ha azt használjuk, ami az érzékszervi fiziológiában ma adott, ami egy fal. És így azt mondhatják: Abból, ami a légzésben folyamatos, jelenlegi emberlétesülésként jelenik meg, feltekintünk a kifinomult légzési folyamatra, amely a hőelemben zajlik le, de belejátszik a makrokozmosz egész éteri világa. Oda tekintünk fel, ha eljutunk a felső emberhez.

De a légzési folyamatból le is tekinthetünk az alsó emberre. Ahogyan a belégzési folyamattól felfelé egy kifinomultsághoz, ekkor, a légzési folyamattól lefelé inkább durvasághoz jutunk, és a szénsavképzés belül lejátszódó folyamatából lassanként átjutunk lefelé egy olyan folyamatba, amely az emésztésben játszódik le. Ahogyan a belégzési folyamatot felfelé ezzel a finom ideg-érzékszervi folyamattal kell összekapcsolnunk, amely átmegy a szellemiekbe, lefelé a légzési folyamatot az emésztés folyamatával kell összekapcsolnunk, ahol az emberi tevékenység fokozatosan fizikaivá válik, úgy hogy lefelé oda jutunk el, ahol a fizikai test az anyagcsere tevékenységet, módosított kilégzést végez. Bizonyos mértékig az végzi az anyagcserét, ami a kilégzésből mint tevékenységből, mint aktivitásból a bensőnkben visszamarad, így az, ami a kilégzésből aktivitásként visszamarad az ember bensőjében, azoknak az erőknek az összege, amelyek az anyagcserét alakítják, amely abban az elemben történik, amit korábban földnek neveztek mindabban, ami az emberi szervezetben a szilárdságon alapul (4. tábla).

 4. tábla

Nos, látják, ha az egész folyamatot még bensőségesebben vizsgáljuk, akkor az emberben tulajdonképpen egy négy részére osztott folyamatot látunk. Van az a folyamat, amit fentebb jellemezhettünk, amiről azt mondhatjuk, a kilégzése tulajdonképpen belekerül az emberbe. Ha most a belégzés kívülről felismerhető folyamatát vesszük, akkor a belégzésben egyben látnunk kell, hogy amit belélegzünk, összekapcsolódik azzal, ami fentről jön le. Itt azt kell mondanunk, hogy ez polárisan ellentétes. A kilégzés hátrahagyja az erőket az anyagcseréhez. A kilégzésből nem kerül felvételre semmi, hanem valami leadásra kerül. Van tehát a belső kilégzés és azonkívül a belső belégzés, és ennek a belső belégzésnek az összekapcsolása azzal, ami a fizikai test a tulajdonképpeni anyagcsere-emésztési folyamatként tesz.

Ha szemügyre veszik ezt a négyszeres különbséget, akkor rájönnek valamire az emberrel kapcsolatban; mert ezenkívül a következő látszik: Itt, ezen az úton halad a hőelem, ami hordozza a fényt, a kemizmust, a vitalitást, itt megy be, összekapcsolódik a légzéssel, de nem a fényt adja át a légzésnek, azt megtartja; csak a kemizmust és a vitalitást adja át a légzésnek. A fény tehát már itt visszamarad, és belső fényként tölti el az embert, gondolati tevékenységgé válik.

Ennek a belégzésnek és kilégzésnek a további folyamatában leadásra kerül a makrokozmikus kemizmus, amely felváltja a folyamatokban levő külső, laboratóriumi kémiát, amelyet a külső laboratóriumokból ismerünk. Az emberben makrokozmikus kemizmus van, elraktározódik benne, amikor ez a belső légzési folyamat folytatódik, úgy hogy azt mondhatjuk: Itt a kemizmus elraktározódik. – És az életéter egészen ebbe a kilégzés és az anyagcsere közötti kölcsönhatásba hatol, és az ember felveszi. Így tehát, ha a folyamatot fentről lefelé követik: A fény bejön a hőéter útjain, állj! Ott, ahol belép a légzés, állj a fénynek, a fény kiterjed, az emberi szervezet nem veszi fel, fényként tud szétterjedni. Van egy fényszervünk, ami tisztán fényszerv bennünk, ami gondolkodik. Követjük a folyamatot odáig, ahol a belégzés találkozik a kilégzéssel, odáig tart az ideg-érzéki rendszer által behozott kemizmus. Most kemizmus, állj! A belső kemizmus, egy kémiai szerv bennünk, ami érez.

Most tovább megyünk lefelé, ahol a kilégzés hátrahagyja az emésztési folyamatot, az anyagcsere-folyamatot. Ez nem jut bele a külső anyagcsere-folyamatba a táplálékfelvételben, hanem csak az anyagcsere belső folyamataiba. Állj az életéternek. Az életéter ismét emberi szervet képez, amely akar. Így keletkezik a gondolkodás, érzés és akarat.

Az egész folyamatot követhetjük a fizikai képmásában. Vegyük mindazt, ami fent van: belsőleg a gondolkodásban mutatkozik meg. De ez nagyon kifinomult. Mindaz ott van mögötte, amit most leírtam Önöknek. Mindez az idegek útján megy végbe. Az idegek mindennek a külső, fizikai vezetői.

Most vegyék a következő folyamatot. A következő folyamatban található: Ennek a legfelső folyamatnak a felvétele az emberben a légzési folyamattal, és ez egy fizikai-érzéki kivetítéssel játszódik le az artériás keringési folyamatban. Az artériás keringési utak jelentik a második utat.

A harmadik folyamathoz jutunk, amely a kilégzés és az emésztés-anyagcsere között játszódik le. Ennek ismét megvannak a maga útjai, amelyek a vénás keringési utak. Eljutunk a harmadik, a vénás keringési úthoz.

És tovább megyünk. Még beljebb jutunk az emberben, és meg kell látnunk, hol vannak az utak, és a folyamatot, amely a belépés oldalán leadja a vitalitást, és amelynek saját vitalitásáról kívülről kell gondoskodnia, alulról, kívülről kell gondoskodnia. Ennek a fizikai kivetítése a nyirokfolyamatban és a nyirokutakban van (4. tábla).

Látják, kedves barátaim, most megvan a reláció a külső és belső dolgok között. Sok minden van az érzéki-belégzési folyamat mögött, a belekerülésben, ott van mögötte. De abban, ami mögötte van, olyasmik hatnak, amik az ember számára ma ismeretlenek maradnak. Belehat a korábbi földi életből jövő karma. Belesugárzik, eltűnik az érzékelés számára. A karma sugárzik bele. Aki szellemi szemmel vizsgálja, hogyan épülnek be az idegutak az érzékelési utakba, az megtalálja ezeken az utakon a karmát. Itt áramlik be. Másrészt ugyanígy, a nyirokképzésben nem pusztán fizikai folyamatot találunk, hanem amikor a nyirokutakon a nyirok a szervezetbe kerül, látható – Johannes Müller[3], a híres fiziológus is megmondta már: Mi a nyirok? Vörös vértestek nélküli vér -; a vér nyirok vörös vértestekkel. Ezt általában mondhatjuk, de valamennyire helytálló; látható, hogy a nyirok a vérbe kerül, és ezzel látja el a jelenlegi embert. De a nyirokban mindazt látjuk, ami még nem vált vérré, látjuk még az élő és mozgó leendő karmát is. A nyirokutak ugyanakkor a jövő karmaútjainak kezdetei is (4. tábla, jobbra).

Így juthatnak az emberbe szellemi oldalról, ott, ahol megérzik, hogy a hő-utakon a makrokozmosz fénye, kemizmusa, vitalitása kerül be, minél jobban kilépnek a fényből a vitális utakba, annál inkább megérzik, majd látják az általános világéletet beáramlani, megérzik a karma beáramlását, ami az ember földi életében, a születés és halál között éli ki magát. De úgy éli ki magát, hogy az idegeken, valamint a legyengített artériás folyamaton keresztülmenve a vénás folyamat duzzasztja fel. A vénás folyamathoz érve a karma ködhullámai is feltorlódnak. És amikor az emberben a vénás vér képződik, egyidejűleg megkapja ezt a felgyülemlett karmát, és a karma szerint cselekszik.

A vér átalakulása csak haragot jelenthet. Ami itt felgyülemlik, mert a múlt nem kerülhet le a vénás folyamatba, az vezet a cselekvéshez, abból alakul ki a karma.

Az, ami a nyirokból nem kerülhet fel, ami nem megy át a vérbe, mélyen a tudatalattiban halmozódik fel, mélyen a tudatalattiban egy magot képez, ami az embert kiviszi a halál kapuján, amikor megszabadul az anyagi folyamattól. Ez a leendő karma.

A légzés felett látható a múltból jövő karma, a kilégzés alatt, a keringéssel, ott, ahol a nyirok még nem válik vérré, ott látható a leendő karma. Ez benne van, és így azt mondhatjuk: A karma (4. tábla, balra, sárgával) bekerül az artériás folyamatba, visszamarad az emberben; vénás folyamat képződik, a karma ismét létrejön. Itt fent van a határ, ahol a karma kezd a ideg-érzékszervi-artériás folyamatban felduzzadni.

Itt lent van, ennek megfelelően a nyirokszerűből a vénásba átmenő folyamat: itt a bejövő karma, itt a kijövő karma, ha szellemi szemmel tekintjük a még nem vérré vált nyirkot. Így kapcsolódik össze a szellemi a fizikaival. Fent az ember minőségileg érintkezik a szellemiekkel. Látjuk, hogy a karmájával érintkezik. Középen duzzad fel a jelenlegi élet. Lent, ha a még nem vérré vált nyirkot figyeljük meg, látjuk a keletkező karmát. A múlt karma és a leendő karma között középen áll az ember földi élete, ami ebből a szempontból tekintve a kettő közötti torlódást képez. De a dolgot követhetjük egészen a fizikai folyamatig.

Erről holnap fogunk beszélni. Látják, egyre inkább eljutunk oda, hogy a szellemieket a fizikai dolgokban is lássuk, de ezt csak a gyakorlati alkalmazás teszi majd teljessé.


[1] Wilhelm Preyer, 1811-1897, 1869-től a pszichológia professzora, 1888-tól Berlinben. V.ö. Hipotézisek az élet eredetéről c. előadásaival (az 1872-1878-as előadások alapján), in: Naturwissenschaftliche Tatsachen und Probleme, Berlin, 1880, 33. o-tól.

[2] Mein Lebensgang – Életutam (1923-25), GA 28. (Magyarul megjelent 1992-ben – a ford.)

[3] Johannes Müller, 1801-1858, berlini pszichológus.

Nyolcadik előadás

[A Kozmosz erői: Nap-, Hold-hatások a növényre és planetáris befolyás. A Nap-élet emberi lényhez való viszonyának megismerése; be- és kiáramló karma -Nap- és Hold-hatások ezek kapcsolatában. – Gyógyító tevékenységek ennek a megismerésnek az alapján. ]

Tegnap az ember felépítését követtük nyomon, amennyire az magán az emberen, vagy az ember közvetlen közelében meglátható. Túl kell lépnünk az emberen, mivel az ember mindenütt a világegyetem erőivel van kapcsolatban; és ezek a kapcsolatok a világegyetem erőivel csak akkor átláthatók, ha tényleg megvan a jóakarat a világegyetemben kialakult változatosság elfogadására.

Gondolják csak meg, kedves barátaim, mennyire változatosak a világegyetemben rögzített erők, amelyekkel az ember tulajdonképpen találkozik. Látunk, mondjuk, egy növényt kinőni a talajból. Követjük a növény növekedését, a következő irányba: a szár fölfelé és gyökérképződés lefelé. Ezzel két tendencia adott a növényen belül. Felfelé törekvés, lefelé törekvés. És ha ma a természet fizikai kutatásában valóban annyira lennénk, hogy a néha a kevésbé fontos dolgokra alkalmazott vizsgálati módszereket olyasmire alkalmaznánk, mint a növény szárnövekedése felfelé, a növény gyökérnövekedése lefelé, akkor megtalálnánk a világegyetem összefüggéseit, amelyek csak úgy teszik felfoghatóvá ember és világ, makrokozmosz és mikrokozmosz teljességet, amennyiben kapcsolatba lépnek az emberrel. Hiszen látnánk, hogy mindaz, ami összefügg szárnövekedéssel felfelé, hogy az az év folyamán, a nap folyamán, sőt az éven túl kibontakozó Nap-erőkkel bizonyos kapcsolatban van. Hogy minden, ami a gyökérerők kialakulásával összefügg, a Hold-fejlődéssel, a Hold-erőkkel van kapcsolatban, úgy hogy, amikor helyes módon tekintünk egy növényre, már a növény kialakulásába bele kell képzelnünk a Nap és Hold közötti kapcsolatot. Hogy úgy mondjam, meg kell látnunk a világegyetemben és erőiben a növény legegyszerűbb, legprimitívebb képét. Aki képes látni, a gyökeret sohasem látja másként, mint ami a talajban a földbe lefelé törekedéssel egyidejűleg kerekedik ki. A talajban lefelé kialakuló gyökér az a kép, amelyben a gyökeret látni kell: a talajban lefelé kialakuló kép (5. tábla, balra).

 5. tábla

Másként kell látni a szárat, a felfelé való kibontakozást. A szárnál, ha az érzést és érzékelést összekapcsoljuk a szemléléssel, feltétlenül az az érzésünk: a szár sugárirányba törekszik, a szár vonalirányát kívánja kialakítani. A gyökér a körirány kerekségét kívánja kialakítani, a szár a vonalirányát kívánja kialakítani. Ez a növényi lény eredeti képe. És a felfelé törekvő vonalirányban a Nap-erők földi jelenlétét kell látnunk. A kerekségre törekvő gyökérben a Hold-erők földi jelenlétét kell látnunk.

Nos, nézzük tovább. Azt mondjuk: A Nap mindenütt ott van, ahol a növény sugarasan a magasba törekszik. Tovább bővül fölfelé, távolságot, perifériát foglal el. Abban, amit a felfelé sugárzó törekvésben találunk, abban először is közvetlenül fent, a virágban azt találjuk, hogy a Nap-erőkkel együtt hatnak a Vénusz-erői, és abban, amikor a virágok kibontakoznak tovább lefelé, kívülről befelé képződve levelekké válnak, a Merkúr-erőket találjuk. Így tehát, ha meg akarjuk érteni a növénynek a sugárzó Nap irányába való felépítését, meg kell értenünk, hogy a Nap erőinek segítségére jönnek a Vénusz erői, a Merkúr erői. Ez van az egyik oldalon.

A másik oldalon tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek az erők egyedül nem lennének képesek növényeket képezni. A növény lénye bizonyos fokig csak az együttes törekvés felé menne. Ahhoz, hogy kinyíljon, ahogyan külsőleg, extrém módon például a fák kivirágzásánál látjuk, a Vénusz és a Merkúr ezen erőivel szemben mindenütt a Mars, a Szaturnusz, a Jupiter erői hatnak. Úgyhogy a Nap- és Hold-hatások két alapvető polaritásával együtt hatnak a világmindenség egyéb planetáris hatásai (5. tábla, balra).

Ezzel elsősorban azt akarom mondani: Tekintsetek, kedves barátaim, egy növényre. A növényben benne van az egész bolygórendszer. Itt van a Földön, és akkor már nem tűnik értelmetlennek, ha egy olyan, félig vagy háromnegyedrészt tudós, mint Paracelsus[1] volt, azt a kijelentést teszi: Aki megeszik egy növényt, vele megeszi az egész bolygórendszert, mert az erői benne vannak. — Paracelsus a maga pontatlan kifejezésmódjával mondja ezt, és érzi, hogy az ember a növénnyel az egész égboltot eszi meg. Nos, ilyen sokrétű a világ felépítése, hogy tulajdonképpen a közvetlen környezetünkben vannak a makrokozmosz erői, a növekedésben, az elrendezésben, mindenben benne vannak.

Térjünk vissza innen az emberhez. Tegnap megmutattuk, a légzésből hogyan kerülünk fel az emberi átélésnek arra a területére, amelyen, ha mondhatjuk így, kifinomult a belégzés, és ezen a kifinomultabb belégzésen belül felfedeztük a múlt karmikus áramlatának továbbhatását. Most továbbmehetünk. Ha látjuk, természetesen nagyon vázlatosan és jelképesen ábrázolva annak behatását (5. tábla, jobbra), amit az emberben leginkább kifinomult légzési áramlásnak neveznék, akkor a következőt mondhatjuk: Ha az lenne az emberben, ami az asztráltestében van, ami az énjében van, akkor a jelenlegi alkatával soha nem jutna el a Naphoz. Az ember soha nem jutna el a Naphoz. Nem jut el a Naphoz, ha elalvás és ébredés között az énjében és az asztráltestében van. Sötétben marad. Így, ha az ember anélkül lenne az asztráltestben és az énben, hogy kapcsolatban lenne az étertesttel és a fizikai testtel, nem jutna el a Naphoz. De akkor hogyan jut el a Naphoz?

Figyeljük meg először is, hogy áll a dolog. Az asztráltest és az én eljutnak az étertesthez, de ha ezt az állapotot úgy valósítjuk meg, hogy figyelünk rá – amit aránylag könnyen megtehetünk, ha a gondolkodást nagyon felerősítjük -, ha a gondolkodást alapos, nagyon energikus meditációval felerősítjük, akkor könnyen ebbe az állapotba kerülhetünk, ez a kezdődő beavatás állapota. Az ember könnyen eljuthat ebbe az állapotba, ha lemerül az étertestébe, de még nem ragadja meg a fizikai testét. Az étertestben él. Látják, ebben az állapotban, amikor az ember az étertestben él, és a fizikai testet még nem tudja megragadni, de ebben az állapotban nagyon, nagyon jól tud gondolkodni. Nem lát semmit, nem hall semmit, de nagyon jól tud gondolkodni. A gondolkodás egyáltalán nincs kikapcsolva, csak a látás, a hallás, és a többi fizikai érzékelés is el van nyomva. De a gondolkodás először is olyannak marad meg, amilyen volt: az ember képes gondolkodni, de többet tud gondolkodni, mint azelőtt. Olyan dolgokra tud gondolni, mint ezek itt, és képes a makrokozmoszra gondolni. A gondolkodás megmarad és kibővül, és az ember pontosan tudja: most a világéterben vagy. Tehát, amikor az ember az étertestében van, akkor benne van a világéterben. De amikor az ember bekerül ebbe a világéterbe, az a tapasztalata, az az élménye, hogy abban a szellemi világban van, amelyikből a fizikai világ is ered. De az ember sem a szellemi világot, sem a fizikai világot nem individualizálta. Kikerült az individualizált fizikai világból. A Nap nem süt többé, a csillagok nem ragyognak többé, a Hold nem világít. A földi természet birodalmaiban nincs világos különbség. Ez csak akkor van, ha a normális életben a fizikai testében, vagy egy magasabb beavatásban van. A fizikai világ körvonalai elhalványultak, viszont láthatóvá válik az általános szellem, az élő és működő szellem.

Ha most az ember tovább halad, a fizikai testét tudatosan foglalja el, úgy hogy elkezd a szerveiben élni, ha ezt a fizikai testet tudatosan foglalja el, akkor az elhamvadt, eltűnt lények a földiek kivételével elkezdenek felbukkanni, de most szellemi entitásként. Ahol korábban a szokásos tudati állapotban látható volt, az elsötétülő, elködösülő Nap, amely azonban az általános szellemi működésen belül volt, annak helyébe most a második hierarchia lényeinek összessége lép. Az ember most a szellemi világban individualizál. A Hold, a csillagok ismét megjelennek, de a szellemi aspektusukból jelennek meg, és ezek most szellemi kolóniáknak és hasonlóknak nevezhetők, és most tudjuk, hogy kívül, a szokásos tudati állapotban először például – más dolgokkal is így van ez – a Napot a fizikai képében látta, hogy most, miután a fizikai testet tudatosan megragadta, méghozzá a maga szellemiségében ragadta meg, a Napot szellemi lényként látja, és így látja az egész világot. De most azt is tudjuk, hogy minden napsugárral világítva lép belénk a nappal, minden napsugárral a szellem is belénk lép. Minden fizikai érzékeléssel a szellem lép belénk, úgy, hogy ezt a felfelé kifinomult légzést szellemmel folyamatosan áthatottnak kell tekintenünk, és észleljük, hogy minden, itt beáramló fizikai érzékelésben a Nap él. Éppen a Nap szelleme vagy a Nap szellemei. A Nap él minden fizikai érzékelésben, úgy, hogy a közvetlen Nap-élet, a közvetlen Nap-erők beáramlanak az emberbe, a kifinomult légzésbe.

Látják, ilyen az ember viszonya a Naphoz. Ha egy fénysugár beáramlik a szemükbe, akkor a Nap szelleme áramlik be a fénysugárral. A Nap szelleme a kifinomult légzés szubsztanciája. A fizikai érzékelésekkel a szellemi Nap sokféle alkotórészét lélegezzük be. De most az embernek az egyik pólus szerinti lényeges szemléletéhez jutottak el. Amikor az éterteste szerint alakítja ki magát (5. tábla, sárgával), az étertesten belül kifejleszti a világmindenség gondolkodását, a világmindenség gondolatait. És a világmindenségnek ezek a gondolatai, amelyekben az étertestében tudatosan élő dolog található, ezekben először nincsen meleg, nincsen hideg, nincsen hang. Olyanok, mint egy általános érzés, ahol saját maga érzése egybeesik a makrokozmosz érzésével. Ha most az ember a fizikai test megragadásával belép az érzékek világába, akkor a legkülönbözőbb oldalak árnyalják a gondolatot, a szem oldaláról a Nap esszenciájának belégzése árnyalja színné a gondolatot, a fül hanggá árnyalja a gondolatot, a hő-érzékszerv meleggé és hideggé árnyalja a gondolatot, és ezzel megvan a gondolatokat az érzékelt dolgokhoz fűző kapcsolat kozmikus felfogása. A gondolatokat kell itt eredetieknek tekinteni, és az érzékelés a Nap-impregnálás, Nap-árnyalás útján jelentkezik.

Ez az ember egyik oldala. Csak éppen nem veszi észre az ember, hogy minden fizikai érzékeléssel a Nap lénye áramlik belé. És a Napnak ezen az útján vele áramlik a múlt karmája is. És egyáltalán nem gyerekes érzület, ha a Napot egyidejűleg az elmúlt karma edényének tartjuk. Így, ha az emberi fejre tekintünk, azt kell mondanunk: A rejtettségben a szellemi napsugár áramlik, amely a beáramlásban fizikaivá alakul át, amely fizikaiként jelenik meg a színes, zengő, melegítő világban. Ugyanakkor az érzékektől az idegbe lopódzó napsugarak útján bejut az emberbe a karma.

Most nézzük a másik oldalt. Nézzük azt, ahol tegnap fel kellett ismernünk: a karma ott megy ki, ahol a szervezetben a nyirok van, ahol a szervezetben mindaz működik és létezik, ami még nem került be a vérbe. Itt találjuk a kihaladó karmát. Miféle pályákon halad ki a karma? Ennek belátásához a Hold-erőkkel kapcsolatosan kell tudományosan okkult ismereteket szerezni.

Ha az ember az étervilágon keresztül, amelybe először beleélte magát, az érzékek periférikus irányában fokozatosan eljut a fizikai test megragadásához, megjelenik előtte a Napból beáramló minden élet, egyrészt azáltal, hogy ez az útján magával hozza az elmúlt karmát, és ez egyeseknek némi szemrehányással jelenik meg, ami nyugtalanítja az embert. De mindannál, ami az embert a karmájában így nyugtalanítja, ha valóban eljut ehhez a szemlélethez, sokkal jelentősebb, amit a tudás ad neki: A múltad miatt mégis az lett belőled, ami most vagy. Amit az ember a bensőjében hordoz, sokkal gazdagabban hordozza magában, ha az ideg-érzékszervi rendszer útján érzékeli a Nap beköltözését. De ahogy az ember elvonatkoztatja magát a karmától, és átadja magát a szellemi Nap-erők beáramlásának, a napszerűség befogadásában végtelen boldogság jelenik meg, és az embernek az az érzése, hogy a napszerűség olyan, hogy folyamatosan kívánnia kell, áhítania kell a napszerűséget. A napszerűség ezenkívül olyasmi, ami, ha kívánjuk, a szeretettel költözik belénk, és olyasmi, amit a fizikai életben enyhébb formában a szeretetben való élésben ismerünk meg. Ez történik, ha az ember belső világa kölcsönhatásban van a Nap-hatásokkal, amelyek a szeretetben beáramlanak az emberbe, és mindaz beköltözik ezekkel a szeretetben élő napsugarakkal, ami az emberben növekedve, sarjadva, fejlődve kíván működni. Hiszen a szeretet itt nem pusztán lelki-szellemi erő, itt olyan erő, amely az ember számára a minden részletében jótékony, boldogító fizikai dolgokat növekedésre, sarjadásra ösztönzi, ha valóban meg tudja becsülni, amihez azonban a közvetlen szemlélődésből jut hozzá.

Ha azonban az ember a fizikai testet a másik irányban, azoknak az erőknek az irányában ragadja meg, amelyek a nyirkot fejlesztik ki, vérképzésre készítik elő, ha ebben az irányban ragadja meg a fizikai testet, akkor a Hold-hatásokat észleli. De ezeknek a Hold-hatásoknak egészen más sajátosságuk van. Azt mondhatjuk tehát, amikor belsőleg megragadjuk a vér-nyirokképződés folyamatát, akkor egyenesen a Hold-hatásokba éljük bele magunkat. De ezek a Hold-hatások olyanok, hogy folyamatosan az az érzésünk, valamit el akarnak venni tőlünk. Valamit folyamatosan ki akarnak venni belőlünk. A Napnál az az érzésünk, hogy folyamatosan adni akar valamit, a Holdnál az az érzésünk, hogy folyamatosan ki akar venni belőlünk valamit. És alighanem tévedünk, ha nem figyelünk a Hold-hatásoknak ezekre az észlelésére, ha a vér-nyirokképződésbe süllyedünk, és ott ragadjuk meg a fizikai testet, ha nem tartjuk kézben, nem ügyelünk a szemléletünkre, hirtelen elszakad a fonál, és olyan szellemi lényt látunk magunk előtt, aki hasonlít ránk, de legtöbbször eltorzítva, karikírozva, aki saját magunkból született. Nem vesszük észre ezt az átmenetet, ezt a kilépést, ha nem figyelünk. Nem csoda, ha látjuk, hogyan válik el tőlünk, és kerül elénk. Alig több, mint egy felfokozott tükörkép látása. Ha látjuk magunkat a tükörben, ez a fizikai világban van. Ha a Hold-erők által az éterben tükrözött képünket látjuk, az felfokozott tükröződés.

Menjünk végig az egész folyamaton. Nincs benne semmi különös. Az mutatkozik meg, milyen kapcsolatban vagyunk a világmindenséggel, hogy a Hold folyamatosan erőket választ ki belőlünk, önállóvá teszi őket, ezek bennünk élnek, bejutnak a szellemi világba, beáramlanak a makrokozmoszba, folyamatosan képeket visznek ki belőlünk a makrokozmoszba. De látják, kedves barátaim, gondolják meg, intézkedés történik arra, hogy az a kép, amit a Hold-erők az emberben folyamatosan létre akarnak hozni, és ki akarnak vinni, messzire, a világba, gondolják meg, hogy ez a kép az emberi testben legyen, benne maradjon. Ez puszta tükörkép, ami absztrakt, ami már erőkkel áthatott kép. Igen, hogy lehet egy ilyen kép az emberben? Itt a vonzó Hold-erők vannak, amelyek az emberből folyamatosan ki akarják húzni a képét. Hogyan maradhat bent ez a kép az emberben, ahelyett, hogy kilépne belőle? Hogyan alakítható ki benne? Akkor, ha a másik oldalról a Nap-erők olyan mélyre kerülnek, hogy a kép bent marad az emberben. Akkor bent marad a kép, benne dolgozik, akkor embrionális élet keletkezik. A megtermékenyítés nem másból áll, mint hogy a Nap-erők a megtermékenyítés által olyan mélyre kerülnek, ahol a Hold-erők beavatkoznak a nyirokba, és ezáltal az a kép, ami különben kikerül, az emberi testben megragadja a fizikai anyagot. Ami különben csak kép, bekerül egészen a fizikai képződésbe. Ezáltal történik meg az, ami a Hold-erőknek a Nap-erőkkel való összekapcsolódása az emberi szervezet nyirokterületén (5. tábla).

Tekintsük a másik oldalt. A Hold-erőket egészen felvihetjük, akkor ellentétesen, nem ember képződik ismét az emberben, akkor a Nap-makrokozmosz keletkezik belül az emberben. Itt az ember más értelemben látja azt, ami makrokozmikus. Amikor az embrió képződik, fizikai világ keletkezik az emberben, amelynek ki kell kerülnie belőle. Ha másrészt a Hold-erők a maguk sóvár természetében hatnak – a Nap-erőket akarják vonzani vagy elfogni -, akkor az emberben a világmindenségben levő szellem keletkezik. A világmindenség szelleme, a szellemi embrió keletkezik. Vajon mi is ez? Ezzel megvan a lehetőség arra, hogy az képződjön, aminek a szellemi világból be kell kerülnie, hogy szellem-embrionálisan éljen, ami a földi élet előtt volt a szellemi világban. Akkor az emberben a kettő közötti kapcsolat áll fenn.

Ha ezeket a dolgokat követjük odáig, ahol közvetlenül látjuk őket egymáshoz illeszkedni, akkor tulajdonképpen ez magyarázhatja meg az ember kapcsolatát a világmindenséghez. Mindenütt van segítség. A Nap-hatásokat, amelyek itt a Hold-hatásokkal egyesülnek, segíti a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz. Mi is a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz feladata? Igen, kedves barátaim, emlékezzenek arra, amit tegnap mondtam. Amikor ez a Nap-szerű bekerül: először a fénynek kell megállnia; a második szakaszban a makrokozmikus kemizmusnak kell megállnia; a harmadik szakaszban az életnek kell megállnia. A Szaturnusz-erők állítják meg a fényt, a Jupiter-erők bölcsességükben megállítják a világkemizmust, a Mars-erők megállítják az életet. Így néz ki részleteiben, konkrétan a Nap-erők bekerülése, amit az úgynevezett egyéb külső bolygók módosítanak. Fordítva, a másik irányban, módosított Hold-erők vannak, amelyek, ha teljes erejükkel hatnak, tulajdonképpen az embrióhoz vezetnek, tehát fizikai képződéshez vezetnek; ha a szellemiség irányában legyengülnek, ha nem jutnak fizikai anyaghoz, akkor a Vénusz pusztán lelki szeret-erőinél maradunk, és ha még inkább legyengülnek, annyira, hogy a mindennapi életben mindig képesek egyesülni azzal, ami a másik oldalról jön, akkor az Istenek hírnökei Merkúr-erőivé válnak, amely a szokásos földi életben az alsó erőket a felsőkhöz viszi fel.

Nézzék meg a jobb és a bal képet (5. tábla)! Ha kívül nézzük azt, ami a növényvilágban terjed ki; a Nap, a Hold, a csillagok terjednek ki. Ha a belsőt tekintjük, belül van a Nap, a Hold, a csillagok, amelyek belsőleg pontosan megfelelnek egymásnak. Ha belül valami nincs rendben, akkor a Nap, a Hold és a csillagok belső együttműködésével nincs valami rendben. Ha rendbe akarjuk hozni, akkor terápiásan abban kell keresnünk valamit, amit kívül helytelen Hold-hatásként, megfelelő Szaturnusz-hatásként és ilyesmiként találunk. Mindez kívül van. Látják tehát, az orvoslás iránti bizalom akkor kezdődhet, ha látjuk, hogy az emberben belsőleg ott van az egész világ. Ez az, amit szeretnék ismét belevinni az orvoslásba, mert ez a valóság egykor benne volt. Csak akkor lesz helyreállítható a világon az aktív, belső bizalom az orvoslás iránt, ha ezek a dolgok ismét áthatják.

De nézzük a másik oldalt. Nézzük először is mindazt, ami Hold-hatás az emberben, ami folyamatosan törekszik arra, hogy az emberből az emberit kihúzza, és a világmindenségbe vigye. Magunk előtt látjuk a képet: az ember kifelé törekszik az emberből, a világmindenségbe akar kerülni. Ezt nem elvontan, hanem képként kell az emberiség elé tárni, ezt a borzasztóan megrendítő titkot, hogy a Hold-hatás az embert folyamatosan ki akarja vinni saját magából, hogy szeme elé tárja rokonságát a makrokozmosszal. A Földön belső embrionális formában képződik, de ha ez a közvetlen Hold-hatás a Merkúr- és Vénusz-hatás felé finomodik, akkor már nem fizikailag, hanem szellemileg születik meg. És ha a fizikai megszületéshez hozzátesszük azt, amit hozzá tudunk tenni, ha ahhoz folyamodunk, ami a tiszta Hold-hatásban keletkezett, a Merkúr- és Vénusz-hatáshoz, akkor az embernek emberben való fizikai megszületéséhez hozzá tudjuk tenni az embernek emberen kívüli szellemi megszületését a világmindenségben: megkereszteljük az embert.

Ahhoz, ami az emberben mindig megvan, hozzá tudjuk tenni a fizikai Nap-hatásokat, a tudatot, hogy szellemi Nap-hatások kerülnek bele, hogy a fizikai-éteri fény-napsugarak, kémiai sugarak, életsugarak útján a szellem áramlik, hogy a szellemi lény ugyanazokon a pályákon kerül be az emberbe, mint ahogy a fizikai-éteri Nap-hatás kerül be az érzékeken keresztül. Érzékeltetjük az emberrel, hogyan érzékeli a szokásos fizikai életben a fizikai-éteri Nap-hatást, érzékeltetjük vele a szellemi-lelki Nap-hatást, azaz úrvacsorában, kommunióban részesítjük.

Ha az úrvacsorából indulunk ki, akkor azt találjuk, hogy az egyik oldalon van az, ami a Nap segítségeivel, a fény elsötétülésével, a halálnak az élettel együtt való folyamatos beáramlásával függ össze. Kifelé haladunk, a külső bolygók felé, amelyek kapcsolatban vannak a Nappal, és a megfelelő időpontban az úrvacsorához hozzátesszük az utolsó kenetet.

Vagy akár belépünk az emberbe, megállunk a bensőjében, mielőtt a makrokozmoszba érkezik, nem pusztán emberként akarjuk a makrokozmoszba állítani, hanem belé akarjuk plántálni a makrokozmosz képét, hogy benne a makrokozmosz a fejlődés csírájává váljon. A bérmálást, a konfirmációt nyújtjuk neki.

Ha ezek a dolgok teljesen belemerülnek a tudatunkba, a szentségeket elfogadó ember ezeknek teljes tudatában él, akkor az embert a szentségek folyamatosan kigyógyítják az általános betegségből, amelybe süllyed, vagy folyamatosan a status nascendibe (a. m. a kialakulás, születés állapota) süllyedés fenyeget, ha az ember elmerül a fizikai, anyagi világban. Ez a papi rész.

De megtörténhet a másik is, hogy az ember a természete miatt folyamatosan a status nascendiben van, annak keletkezésében, ami a szellemben szabad akar lenni, ami a fizikaiból kifelé törekszik, de az élet folyamán benne kell maradnia, ezért a bensőjében nem az antiszellemiséget, hanem a túlzott szellemiséget, a betegséget hívja elő. Ha fellép a betegség, az orvosságot a szentség másik pólusaként adjuk. Itt az orvos.

Látjuk egyrészt a papot szellemi orvosként, másrészt az orvost, a fizikai orvost papként, és ha így megismerjük a koordinációt, akkor felfogjuk az összefüggést egyrészt a papság, másrészt az orvoslás között. Akkor a lelkipásztori orvoslás nem csak elméleti tanként, hanem emberi együttműködésként terjed el.



[1] Paracelsus (1493-1542) kijelentése. Műveiben több helyen találhatók hasonló vélemények, pl. a Das Buch Paragranum – Paragranum, Az orvoslás harmadik alapja, azaz az alkímia c. fejezetben.

Kilencedik előadás

[Megbetegítő okok keletkezése az alvásban – a gyógyszerek megkeresése. Alvajárás mint a beteg állapotok példája. Templomi altatás és a gyógyulási folyamat megismerése. Az orvos ehelyett átszellemiesített módon figyelje és kezelje az életet. – A pap megfelelő viszonyai. – E megismerések jelentősége a materializmus és a spiritizmus megítélésében; kultúrpatológia és -terápia. Betegség, betegségi okok és az ismételt földi élet.]

Látták, mennyire szükség van arra, hogy a betegség odakerüljön az ember szellemi életéhez és átéléséhez, és a betegséggel szemben, a lelkipásztori orvoslásnál tekintetbe jöhető mindkét oldal szerint tanúsítandó megértés tulajdonképpen csak ilyen szemléletből következhet. Ezért ma a tulajdonképpeni betegséget a szellemi élettel összefüggésben, még egyszer abból a szempontból szemléljük, amelyből betegség lényegét a legjobban meg tudjuk világítani.

Emberként felváltva az ébrenlét és az alvás állapotában vagyunk. Önök mindnyájan tudják azt, ami ezekről a dolgokról a világnézet tartalmaként elmondható.

Ma pontosan szemügyre vesszük, tulajdonképpen mi is zajlik le az emberben az alvás alatt. Van külön-külön a fizikai és az étertest. Aztán van külön-külön az asztráltest és az én. Ha először a fizikai és az étertestet nézzük, tudjuk, hogy annak következtében, ami ez a fizikai és étertest, bizonyos folyamatok történnek bennük, olyan folyamatok, amelyek az elalvás és a felébredés között függetlenek az asztráltest és az én hatásaitól. Egy olyan szervezetben, mint az emberé, olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek úgy, ahogyan le kell játszódniuk, tulajdonképpen nem illenek az emberi szervezethez. A fizikai testben fizikai folyamatokkal van dolgunk. A fizikai folyamatok kívül a ásványvilágban játszódnak le. Ehhez illenek. Nem illenek az egész emberi alkathoz, mint fizikai testhez. Úgyszólván az elalvástól a felébredésig az ember fizikai teste mégis fizikai folyamatoknak adja át magát, úgy, ahogyan az ásványvilág átadja magát a fizikai folyamatoknak. Ügyelnünk kell erre az alvás alatt meglevő ellentmondásra az emberben. Fizikailag ható erők és szubsztanciák világának kellene lennie, de tulajdonképpen nem lehet az. Éppen ez az oka, hogy az alvás alatt tulajdonképpen az ember testében olyan fizikai folyamatok játszódnak le, amelyek, ha nem tudnak kiegyenlítődni, megbetegítő folyamatok.

Ha olyan általánosságokat mondunk, mint: az alvás egészségessé tesz, akkor ezek bizonyos értelemben igencsak helyesek, de csak bizonyos feltételek mellett helyesek, és nem gátolhatnak meg abban, hogy elfogulatlanul szemléljük azt, ami van. Az ember fizikai testében a fizikai folyamatok az ember számára csak akkor gyógyítóak, ha ebbe a fizikai testbe alámerült az én és az asztrálszervezet, ami a felébredéssel történik meg, és aminek olyannak kell lennie, hogy az alvási állapot állandóan megszakítja, mert ezzel az alvási állapottal kerül be az emberbe a leépülés, ami folyamatosan benne van a fizikai emberben, és benne kell lennie, hogy az emberben kialakulhasson a lelki élet, a szellemi élet. Hiszen a felépítési folyamatokkal nem kapcsolódik össze a szellemi élet, csak a leépülési folyamatokkal. Az alvással tehát akkora leépülési folyamatról kell gondoskodni, hogy az éber állapot a felébredéstől az elalvásig a leépülési folyamatok ilyen mennyiségében kialakulhasson. Ha az egészségtelen alvás miatt több leépülési folyamat alakul ki, akkor ennek maradéka visszamarad az emberi szervezetben. Akkor ez a leépülési folyamat a belső megbetegítő ok.

Ha még az étertestre is kiterjesztjük a vizsgálatot, akkor azt látjuk, hogy az étertest az alvás állapotában csak olyan folyamatokat képes elvégezni, amelyek egyébként a növényvilágban zajlanak le. Ha az asztráltest és az én lemerül ebbe az étertestbe, akkor ezek a folyamatok ismételten magasabb szintre kerülnek. De ha az elalvástól az ébredésig tartanak, akkor úgy zajlanak le, mint a növényvilágban, tehát nem illeszkednek az emberi szervezethez, hanem az szükséges, hogy az asztráltest és az én kiegyenlítse ezeket. Ha megmarad egy fel nem használt rész, akkor ismét megjelennek a betegség okozói. Így azt mondhatjuk: Az alvás feltárhatja előttünk, tulajdonképpen hogyan keletkeznek az emberi szervezetben a betegség okozói; hiszen ezek alapjában véve az alvás normális folyamatai, amelyek ugyanakkor az ember szellemi-lelki életének az alapjai. — És ez a világ titka, hogy mindenütt, ahol eljutunk a realitáshoz, kétfelé mennek a dolgok. Egyrészt a fizikai és az étertest alvási állapotában van az ember szellemi fejlődésének alapja, másrészt teljesen ugyanezeken a folyamatokon alapul a megbetegedés. Ezzel a megbetegedést közvetlenül belevezetjük a szellemi fejlődésbe, és azt mondhatjuk: Ha azt tanulmányozzuk, ami az ember fizikai és étertestében működik, akkor a patológia alapja tulajdonképpen az alvásban van.

Vizsgáljunk meg ebből a szempontból egy olyan embert, aki az ébrenlét alatt nem merül eléggé mélyre a fizikai és étertestébe, amit a gyengeelméjűeknél, pszichopatáknál találtunk. Ekkor az ilyen ember lelki-szellemi része betegségi folyamatokba merül, betegségi folyamatokkal él, és különös hangsúlyt kell fektetni erre a felismerésre, hogy tulajdonképpen a pszichopaták és az úgynevezett elmebetegek a belső létüket a betegséget előidéző okokkal közösen élik meg. Látják, az ilyen dolgokra pontosan oda kell figyelni.

 6. tábla

De térjünk át a külső világ vizsgálatára. Nézzük az emberi testet egészen sematikusan (6. tábla, balra), és vizsgáljuk meg a hozzá tartozó ásványi külvilágot, ismét egészen sematikusan, akkor az alvás alatt az emberi fizikai testben olyan folyamatokat látunk, amelyektől az én el van szakítva. Tulajdonképpen belsőleg működő motor nélkül mennek végbe. Ez az én azonban mindenben benne van, ami itt ásványi folyamatot jelent. Mert ebben benne van az, amit kozmikus énnek nevezhetünk. Egyrészt tehát a fizikai-emberi test folyamataiban énnélküliség van, énnélküli folyamatok összessége, amelyek nélkülözik az ént. Kívül, a környezetben az ásványi folyamatok és ásványi szubsztanciák összessége van, amelyeket áthat az én, azaz minden hierarchia, amelyek az énnel azonosak. Ennek, az ásványi szubsztanciának van énje.

Tegyük fel, hogy az ember fizikai testében olyan folyamatot észlelünk, amelynek nem kell ott lennie, amely kóros folyamat. Ez nélkülözi az ént. Hogyan férhetünk hozzá, ha meg akarjuk gyógyítani? Úgy, hogy az énnek azt a részét, amit nélkülöz, ami túlzottan alszik benne, ami az ébrenlét alatt még tovább alszik benne, ha ezt megkeressük az ásványi környezetben. Akkor megvan a gyógyszer. Kapcsoljuk ezt az emberhez, és megvan az affinitás az illető szervhez; ami hiányzik a beteg szervnél, az én-erő, ezáltal eljut a beteg szervhez. Látják, mindig ez a folyamat az alapja annak, amikor a szervetlen természet területén a beteg ember fizikai testét gyógyító gyógyszereket keressük. Meg kell találnunk a megfelelőt, amelyben megvan az én-erő, akkor gyógyítóan hat. Az átmenet a patológiából a terápiába tehát egyrészt a fizikai emberi test és az ásványi külvilág közötti folyamatok pontos meglátásán alapul, másrészt az emberi étertest és a gyógynövényekben, növényekben ható külvilág közöttin is. Pontosan így áll a dolog. Ha észrevesszük, hogy az étertestben valami burjánzik az étertest miatt, azt találjuk: az étertestnél hiányzik az asztráltest megfelelő hatása; akkor kívül, valahol a növényvilágban kell keresnünk, és megtaláljuk a megfelelő gyógyszert. Ez a mérvadó.

Ebből láthatják, hogy a természet szellemét, az ásvány- és növényvilágban levő szellemet az univerzum legszélesebb területén kell ismerni. A szellemet, nem a szubsztanciát kell ismerni, mert a valóságban az ásványi és növényi természet szellemével kell gyógyítani az embert. A szubsztanciát csak abban az állapotban látják, amelyben megvan a szellem, de nem uralja megfelelően. És az, aki anélkül akar gyógyítani, hogy a kövek és növények szellemét ismerné, az tulajdonképpen a hagyományos utasítások alapján csak a sötétben tapogatózik, kipróbálhatja, segít-e az egyik vagy a másik, de soha nem tudja meg, miért segít, mert soha nem tudja, egy ásványban hol a szellem vagy hogyan van benne, így a szellemi világnézet kezdettől fogva előfeltétele annak, hogy valaki gyógyító legyen, és korunknak az a legnagyobb anomáliája, hogy éppen az orvoslásban uralkodott el a materializmus szörnyű betegsége. Mert a gyógyászatban a materializmus valódi betegség. Ez a vakság elalvást és káros lelki anyagok termelését jelenti a tudományban, és tulajdonképpen meg kellene gyógyítani. Azt mondhatjuk: korunk beteg embere[1] nem az, aki az európai népek között a XIX. században volt, a török, hanem korunk legbetegebb lénye az orvos. Ez olyan igazság, amit orvosoknak kell tudniuk és legfeljebb a teológusoknak, és ebben az az ezoterikus, hogy megmarad abban a körben, amelyikre tartozik.

Vizsgáljuk meg a dolgot még pontosabban. Vannak olyan emberek, akik nem abban az értelemben pszichopaták vagy gyengeelméjűek, ahogy jogunk van pszichopátiáról és gyengeelméjűségről beszélni, de akik az utóbbi napokban elhangzott magyarázatok szerint úgy alámerülnek fizikai és étertestükbe, hogy ezáltal a beteg állapotokkal, beteg folyamatokkal bizonyos kapcsolatba kerülnek, észrevehető kapcsolatba kerülnek. Itt eljutunk azokhoz az alvajárókhoz, akiknek létezése nem babona, amit gyakran leírtak, amit minden beavatott jól ismer, azokhoz az alvajárókhoz jutunk el, akik alvajáró állapotukban elkészítik a betegségük leírását. Alámerülnek fizikai és étertestükbe. Míg a mindennapi, normális ember úgy kapcsolódik össze a fizikai és étertesttel, hogy ha pedánsan tudományosak akarunk lenni, azt mondhatjuk: Éber állapotban az én és az asztráltest olyan kapcsolatba kerül a fizikai és étertesttel, amely minőségében a telített kapcsolatnak felel meg -, addig az ilyen beteg emberre azt mondhatjuk: Az én és az asztráltest az atomsúly-szám szerinti átvitt értelemben nem megy bele az éter- és a fizikai testbe, az asztráltestből és az énből megmarad egy rész, ami nem merül alá teljesen, de azután észlel. Az énből és az asztráltestből csak az észlel, ami nem merül alá. Ha az asztráltestből és az énből belsőleg van ilyen felesleg, akkor belsőleg fog észlelni. Az alvajárók leírják a betegségüket. De hogyan? Van egy másik állapot, amit szintén leírtam Önöknek, bizonyos esetekben, ahol a normál állapot az alvási oldal felé megszakad. Amikor az én és az asztráltest a fizikai és étertesten kívül vannak, és amikor ebben az énben és asztráltestben olyan dolgok történnek, amelyek nem tartoznak bele ezekbe a szellemi-lelkiekbe, ahogyan más dolgok, amelyeket leírtam Önöknek, nem tartoznak bele a fizikai-éteriekbe, ha az alvás alatt az én és az asztráltest a szellemiekből túl sokat él meg, ahogyan egyébként a fizikai és étertest túl sokat élhet meg a természetből, akkor keletkezik a patologikust súroló tisztánlátás. Az ember akkor bizonyos erőt visz az alvásba, hogy a szellemi dolgokat észlelje. Az éber állapotba átviszi az emlékezést ezekre a szellemi észlelésekre, de ez a szellemi észlelés, amely az elalvás és az ébredés között abnormális módon van jelen, mindenekelőtt beáramlik az álmokba. Eleven álmokban jelenik meg, és itt ismét azt észleljük, amit minden beavatott jól tud: ha helyesen szemlélik, a következő tölti meg ezeket az álmokat.

Tegyük fel, hogy a beteg, a fizikai beteg, arra hajlamos, amit leírtam. A szellemi-lelki részével alámerül a fizikai és étertestbe. A betegséget úgy éli meg akkor, hogy alvajáró állapotában írja le. Azt éli meg, ami a fizikai és étertestben túl erős leépülési folyamatként meg végbe, a természet egyfajta visszaható folyamatát éli meg a fizikai és étertestében. Tegyük most fel, hogy az asztráltestével és az énjével kívül van. Itt tehát a szellemiekben éli meg a külső természetet. Tegyük fel, hogy itt belül egy beteg szervet (6. tábla, középen) él meg, amely azért beteg, mert valamilyen külső folyamatot beteg módon juttat kifejezésre. Ezt élik meg az alvajáró állapotban. A belső folyamatot írják le. Ha az ember poláris állapotban van, az alvajárás az énjébe és az asztráltestébe hat, ha ezek inkább a fizikai és étertesten kívül vannak; ha az, amit ilyenkor, a természet legszellemibb folyamatai alatt megélnek, bekerül az álmokba, az ember azt éli meg, ami az ásványokban a szellemi, az ásvány megfelelő szellemét éli meg; és miről álmodik? A gyógyszeréről álmodik. Látják, ez számos alvajáró lét összefüggése. Az alvajárónak két állapota váltakozik, amelyeket jellemeztem. Az egyik állapotban a betegségéről álmodik, a másik állapotban a gyógyszeréről álmodik, és máris látjuk, az ősi misztériumokban hogyan keresték a patológiát és a terápiát.

Akkor nem kísérleteztek úgy, mint ma. Akkor a betegeket a templomba vitték, és a nagyon felkészült templomi papok egyfajta alvajáró állapotba hozták őket, és ezt az alvajáró állapotot odáig fokozták, ahol a beteg a betegségi folyamatát leírja. Akkor előhívták a poláris alvajárást, a templomi pap megélte a terápiát tartalmazó álmot. Ez volt a legősibb misztériumoknak a patológiától a terápiáig vezető vizsgálata. Így alakították ki a gyógyászatot az ősi időkben, úgy alakították ki, hogy a vizsgálati módszerek ősi formáival az emberben keresték az embertant.

Nem ezekhez a módszerekhez kell eljutnunk, hanem azokhoz a módszerekhez, amelyekkel imaginatív átéléssel nyomban abba a helyzetbe kerülünk, hogy követhetjük a betegségi folyamatot, hogy kivezető, nem pedig az emberbe bevezető intuitív módszerekkel élhessük meg a gyógyulási folyamatot. Ami korábban egyfajta kísérlet volt, annak éppen ezen a területen beható megfigyeléssé kell válnia. Látják, tulajdonképpen milyen az orientáció. A külső fizikai tudomány, amely az ősi időkben tisztán megfigyelő volt, kísérletté vált, a tiszta megfigyelést egyre inkább a kísérlet váltotta fel. Ez jogos. De a gyógyító tudomány ezt utánozta, és ez nem jogos. Korábban a templomi kutatások jelentették az embereken való kísérletezést. Ebből a kísérletből kell megtalálni az átmenetet az életnek a szellemmel gondosan áthatott, tudományosan megtermékenyített megfigyeléséhez. Mert aki megfigyeli az életet, az a betegséget mindenütt elcsípi. A mindennapi élet legegyszerűbb megnyilvánulásában, ami csak egy kissé tér el az úgynevezett normálistól, adott körülmények között van valami, ami helyesen megfigyelve bonyolult betegségi folyamatok felismeréséhez vezethet, ha a dolgokat a helyes összefüggésben látjuk át.

Ez azonban odavezet, hogy tulajdonképpen az orvosnak egyre inkább igazi gyakorlati embernek kell lennie, megint csak ellentétben azzal az úttal, amit az újabb kori fejlődés a materializmus befolyása alatt hozott. Az orvos egyre inkább teljesen tudós lett, és ennek nincs értelme. Az orvosnak csak akkor van értelme, ha a természeti törvényeket mindig eleven mozgékonysággal tudja kezelni, nem pedig elvont értelemben ismeri fel őket. A szó elvont értelmében a megismeréssel még nem jutunk el a természeti törvények kezeléséhez. Ezzel az egyik oldalról szemlélték a dolgokat. Szemléljék most a másik oldalról is.

Nézzék meg a másik oldalról, ahonnan a papnak kell szemlélnie a dolgokat, miközben azt mondják, a papi hivatás abban áll, hogy az embert elvezesse oda, ahol az énjének és az asztráltestének valahogy alá kellene merülnie a szellemi világba, ahol az embernek tehát részesülnie kellene a szellemi világból. Ha szükséges, hogy az orvos szellemi módon tekintsen bele az ember lényébe, patologikus folyamatokat szellemi módon lásson – mit kell a papnak kutatnia? A papnak abban kell keresnie, ami az embert elvezeti a szellemi világba, a szellemi világ szerinti érzésben, a szellemi világ iránti szeretetben, a szellemi világgal való áthatottságban, ahogyan ezek már a normális életben jelen vannak, megragadni mindazt, amit az emberi lélek a normális és abnormális jelenségben ezen a területen nyújt. Számára fordított folyamatot kövessünk ahhoz képest, amit az orvosnál kellett követnünk. Az orvosnál azt mondtuk: Nos igen, ha az alvajáróval leíratja a beteg szervet, nos igen, akkor az az álmából a gyógyszert írja le.

Nézzük ismét a papot, amilyen az ősi misztériumokban volt. Annak ellenére, hogy elsősorban emberbarát volt, igazából nem csupán a gyógyszer megtalálása érdekelte, mivel elsősorban emberbarát volt, a gyógyítás érdekelte. De nem maradt meg a gyógyításnál, még valami más is érdekelte. A következő érdekelte. Látta, hogy az alvajáró, az énjével és az asztráltestével a szellemi világban, álmában észleli a gyógyszert. A vizsgálata során felfogta ezt a szellemi világban való tartózkodást, ezt a szellemi világban való lelki tartózkodást, és visszafelé nyomon követte a testbe. Mit talált itt? Itt természetesen a beteg szerveket találta, de abból, amit kívül észlelt, most tudta, hogy egészséges állapotban hogyan működik az én és az asztráltest ebben a szervben. Azzal, hogy visszatért a beteg szervhez, tudta, hogyan működik egészséges állapotban. Ennek következménye volt: most észlelte, hogy az isteni-szellemi hatalmakból kiindulva hogyan avatkozik be normális módon az asztráltest vagy az én az emberi szervezetbe, hogyan ül meg benne. A világ szellemi lényében, egészségesen ismerte meg őket az álmok által, és eljutott annak felismeréséhez, hogyan viselkednek, ha alámerülnek. Eljutott az embernek a szellemi világhoz való belső kapcsolatához.

Ez az az érzület, ami a szentséget kísérheti, ahol a pap visszahozza a szellemi világot, mivel a szellemi világ a kultusz intézményével tapad a szentséghez. A kultusz a szellemieket a belső bepillantásnál fogva köti össze a fizikai szubsztanciával, ahogyan a szellemiek összefüggenek az anyaggal. A szellemmel áthatott fizikai lényt visszavezeti az emberbe, és az emberben létrejön a kapcsolat, amely az asztráltestét a fizikai testen és az étertesten belül, az énjét a fizikai és étertesten belül összekapcsolja a világ isteni-szellemi létével. Ebben a tekintetben minden azon múlik, hogy a papság ilyen érzülettel tekintsen a szakramentalizmusra. Minden attól függ, hogy áthatjuk-e magunkat olyan dolgokkal, mint az összefüggés a testben való megélés és a testen kívüli megélés, az elhagyott test megfigyelésével a patológia titkai, az abnormális élet, az élet a szellemi világban, illetőleg a szellemi világ normális észlelése megfigyelésével a terápia titka között. A templomi titkokat, amelyeknek kiváló alvajáró lények az ősi időkben a mélyére hatoltak, ismét ki kell kutatni, azáltal, hogy az ember önmagában kifejleszti a szellemi megismerést, és ismét megvizsgálja az összefüggéseket. Ezen a területen a kísérletnek bele kell áramlania a megfigyelésbe.

Fontos, hogy az antropozófiai mozgalomban résztvevő orvosok és papok megállapodásra jussanak ezeknek a tényeknek a tudomásulvételében. Ez az, ami valóban összeköt, ami más megismeréssel hat át minket, mint a többieket. Ezzel szemben minden elhatározás, hogy szövetséget vagy egyesületet vagy csoportot kell alakítani, ezzel szemben ez absztrakció. Ami valóban összeköt, az egy bizonyos tudás birtoklása. Azok, akiknek birtokában van ez a tudás, összetartoznak, és összetartozónak is kellene érezni magukat. A külső kapcsolatnak kell kifejeznie ezt a belső kapcsolatot, ami ennek a tudásnak alapján jött létre. Korunkban ez a kapcsolat sok mindenben csorbát szenved.

Gondolják csak meg, ha ma gyakran a legeslegjobb szándékkal például egy ifjúsági gyűlésen beszélnek, bár a törekvésüket teljesen elismerem – rendkívül nehéz azt látni, hogy azzal a konkrétummal szemben, aminek el kellene töltenie a lelket, az jelenik meg, hogy azt mondják: A legelső, a legfontosabb, hogy összekapcsolódjunk! – Az utóbbi évtizedekben a végtelenségig összekapcsolódott minden. Összekapcsolódtak, de még soha nem vették észre, hogy ha így rendezik: 0 0 0 0 0 0 0 0 és így tovább (6. tábla teteje), semmi sem jön ki belőle. Egy be nem teljesült tudat, hozzákapcsolva egy szintén teljesületlen tudathoz, hozzákapcsolva egy harmadik tudathoz, ami szintén nem teljesült, abból semmi sem lesz. Ezzel szemben csak feltételezni kell a teljesülést, azt, ami minden nulla alapja, ami megvan az egyesnek (1), akkor van valami. Nem kell, hogy ember legyen, hanem a teljesülés, akkor az valami. Csak különlegességképpen, ez feltételezi, hogy már az is valami, sőt, az, ami éppenséggel nem ember, hanem a tudás önmagában lényszerű. Ezeket a dolgokat kellene átgondolni ma, amikor túl kényelmesek vagyunk ahhoz, hogy a konkrétumot megkeressük, és ezért absztrakt mindig összekapcsolódni. Jó az összekapcsolódás, de majd jön magától, ha megjelenik a konkrétum.

Ez megint olyasmi, amit talán legelőször kell felfogniuk azoknak, akik orvosként, papként működnek a mai emberiségben. Mert mondhatjuk, hogy a két dolog mindenütt megfigyelhető. Alapjában véve az emberek énje és asztrálteste minden ébrenlét ellenére sem találja meg megfelelően a fizikai testet és az étertestet. Úgy van ez, hogy tulajdonképpen annak, aki átlátja a világot a maga létesülésében, nem fájnak olyan borzasztóan a materializmus nézetei. Hadd vitatkozzanak a monisták és mindenki más. Ez bizonyosan lehetetlen, de tulajdonképpen nem ez károsítja alapvetően az emberiség fejlődési folyamatát. Ezért sem vesz részt szívesen az ember ezekben a világnézeti vitákban. Mert végül akármi is a véleménye az egyiknek vagy a másiknak: A vélemények borzasztó híg dolgok az emberi lélekben, nem túl erősen hatnak a realitásokra. A vélemények szertefoszlanak a realitásokon belül. És ha egy ilyen szappanbuborék a másiknak ütközik, az egyik szétpattan, a másik kicsit nagyobb lesz, az nem okoz semmi kárt. De gondoljuk meg, hogy a valóságban senki sem lesz materialista, akinek az énje és az asztrálteste helyesen van a fizikai és étertestében. Hogy tehát aki materialista, az finomabb értelemben beteg. És ezzel a megismeréssel kell áthatni magunkat: Materialistának lenni betegség. Ezért egyáltalán nem csoda, hogy ha a többiek, akik rendben helyezkednek el a fizikai és étertestükben, ezekkel a beteg materialistákkal összekerülnek, az ellentétes pólust fejlesztik, a spiritualizmus minden lehetséges zavarosságát.

És itt olyan területre jutunk, ahol, mivel a dolgok a világnak nem azokban a részeiben játszódnak le, amelyek még kapcsolatban vannak egymással, hanem azokban a részeiben, ahol a világ már káoszba süllyedt, és a gátak egymás mellett vannak, itt olyan területre jutunk, ahol az egyik már nem a másiknak a gyógyulásáról nyilatkozik meg, hanem a kettő elválik egymástól. Mindaddig ugyanis, amíg a beteg a belső szerveinek folyamatairól beszél, az álmai kapcsolatban vannak a külső világban a gyógyító erőkkel, amelyek megfelelnek a beteg szerveknek. Ahogy azonban az ember a materializmus betegsége miatt nem belülről írja le a belső szerveit, hanem a szervezete áttör a másik oldalra, és a külső világot akarja leírni, ahogyan ez a materializmusban történik, akkor az álmok ellentéte hat, a hamis spiritizmus, és már nem gyógyszer, hanem ellenkezőleg, még erősebben megbetegít.

És így korunkban azt látjuk, hogy ha minden, az emberre vonatkozó orvosi tudományt összevetünk azzal, amivel teljes joggal összevethető: a kultúrpatológiával, kultúrterápiával, ha ezeket nézzük, akkor azt találjuk, hogy például a spiritizmus semmiképpen sem jelent orvosságot, hanem az álomállapot a materializmus számára az, ami az alvajáró leírásban a belső szerveknek felel meg. Ha egy folyamat – ez már csak így van -, amelynek tulajdonképpen a belsőnket kellene megragadnia, áttör az embernél a külvilághoz – ilyen patologikus folyamatokat megfigyelhetünk olyan kilengéseknél, ahol ez pontosan megfelel annak, amit mondtam -, akkor a szemléletünkben a bensőnkben megfigyeltek kifelé nem egészségesként, hanem beteges eltérésként jelennek meg. Ezért az orvosnak tudnia kellene, hogy a materializmus beteges kilengés, és így orvosilag kellene a materializmusra tekinteni.

Az ilyen orvosi szemléletből keletkezik a híd a papi szemlélethez, amely az ellenkező oldalról indul ki, a papi szemlélethez, amely betekint az ember szükségletéből, érzelmeiből keletkező beteges lelki jelenségeibe. Ez vonatkozik a spiritizmusra is. És akkor eljutunk annak felismeréséhez, hogy a beteg élet a legtágabb értelemben bele akar merülni a világmindenségbe, ahogyan mindaz, ami a világnézetben saját magát megbetegíti, amennyiben az akaraton alapul, tehát ténylegesen kiéli magát, ahogyan ennek, valóban megbetegítő állapotban, bele kell hatnia az ember bensőjébe.

Az emberiség fejlődésének jelenlegi korszakában nem láthatjuk azt, ami a régebbi korokban az emberi természet másfajta előfeltételei miatt világosan látható volt, mint azt, ami helytelen akarati irányként, helytelen világnézetként, helytelen életszemléletként jelen van, amit régi értelemben „bűnnek” neveztek, nem látható közvetlenül, hogyan megy ez át a szervezet megbetegítő folyamatába, mert nem is közvetlenül olyan módon megy át. Csak a legritkább esetben ügyelünk erre, csak azokban az esetekben, amelyek a tulajdonképpen felfogható betegségek és a bűn közötti fokozatokként vannak jelen. Ezek ismét olyan állapotokba mennek át, amelyek csak súrolják a betegességet. De a mai fejlődési korszak számára úgy vált külön a bűn és a tulajdonképpeni betegség, hogy két inkarnáció választja el őket egymástól. Úgy volt, hogy az emberiség korábbi fejlődési szakaszaiban a bűn és betegség néha ugyanabban az inkarnációban okként és hatásként összefügghetett. Az emberiség előrehaladott fejlődési szakasza immár inkarnációkkal választja el ezeket: a bűnt és a betegséget. A bűn az egyik inkarnációban van, a betegség a másikban.

Itt kezdődik a pap szakterülete. Ha tehát a pap pusztán betartja a régi korok hagyományait, nem mondhatja többé, hogy a bűn a betegség alapja. De ha elfogadja az ismétlődő földi életet, akkor mondhatja ezt, mert akkor igazat beszél. Ezért sok minden már nem igaz, amit ma kint, a világban papi oldalról mondanak ezekről a dolgokról, mert már nem felel meg a tényeknek. Ezek a tanok ősi időkből származnak, és ma nincs meg az akarat, hogy ezeket a tanokat a mai idők követelményei szerint átalakítsák. Mindebbe bele kell törődnünk, és akkor ezeket a vizsgálatokat a lelkipásztori orvosláson keresztül mindkét oldal számára gyümölcsözővé tehetjük.

Megjegyzem még, mert tényleg kívánatosnak látszik, hogy a barátaink felkészülhessenek, megjegyzem, hogy a lelkipásztori orvoslásról holnap és holnapután még két előadást tartok.



[1] a legbetegebb ember…a török: az „Európa beteg embere” kifejezésre utal.

Tizedik előadás

[A gondolkodás passzivitásának legyőzése az ember kozmoszbeli helyzetének megismerésével. Az emberi én egy nap és egy platóni világév légzése között. A világév viszonya a nap, egy emberélet, az ébrenlét-alvás ritmus légzési ritmusához. A makrokozmosz tél- és nyár-erői mint az ideg-érzékszervi, ill. anyagcsere szervezet megteremtői. A világ megértése méret, szám, súly alapján, az irracionalitás és a megismeréséhez vezető út a -nómiától Sophiáig.]

Mai korunkban a szellemi világ valódi hatásaiban és hatni akarásában nem veszik észre azt, hogy minden szellemi hatáshoz hozzátartozik, hogy az ember gondolataiban és érzéseiben aktív, alkotó lehet. A materialista gondolkodásmód korában teljesen feledésbe merült, és ma az emberiség nincs a tudatában, hogy ennek mi az alapja. Ezért van az, hogy éppen ezen a területen egyfajta visszaélést követnek el, olyan visszaélést, ami ma, az emberi civilizációban meglehetősen elterjedt. Tudják, hogy minden lehetséges központi helyről vagy hasonlóról, akárhogy is nevezik, mindenféle útmutatás érkezik az emberekhez arról, hogyan fejleszthetik ki a gondolati erőt, hogyan lehetnek hatalmasak a gondolatok. Azt mondhatnánk: Ezzel mindenhova szétszórják annak a csíráit, amit a szellemi életben korábban „fekete mágiának” neveztek, és folyamatosan így hívják. A kultúrára, a civilizáció fejlődésére ható működése során az orvosnak és a papnak egyaránt különösen ügyelnie kell azokra a dolgokra, amelyek egyidejűleg lelki és testi betegségek okozói. Mert ha ezekre a dolgokra ügyelnek, pontosan azt teszik, ami az ember lelki életének betegsége és annak jelenségei megelőzésében és felismerésében fontos. Ezekkel az útmutatásokkal olyan erőt kívánnak adni az embernek, ami egyébként nincs meg benne, és ezt gyakran a legtisztátalanabb dolgokra használják fel. Már ma is léteznek a legkülönbözőbb, ilyen irányú útmutatások, hogy a kereskedelmi ügynökök hogyan juthatnak el az üzletkötéshez és hasonlók. Manapság ezen a területen rengeteg visszaélést követnek el.

De mi is ennek az alapja? Ezek a dolgok egyre rosszabbak lesznek, ha az orvoslás és a teológia területén nem kap helyet az ilyen irányú, valódi megismerés. Mert az újabb kor emberének gondolkodása, különösen a tudományos gondolkodás túlságosan is a materializmus befolyása alatt alakult ki. Még ha ma megelégedéssel is beszélnek arról, hogy a materializmus visszaszorul a tudományban, hogy mindenütt a materializmust meghaladó dolgokat kívánnak létrehozni, igen, kedves barátaim, ez sokkal rosszabb benyomást tesz arra, aki a dolgokat átlátja. Ezek a tudósok, akik mai módon akarják legyőzni a materializmust, tulajdonképpen sokkal rosszabbak annak a szemében, aki átlátja a dolgokat, mint a merev materialisták, akik a dolgot a saját abszurditásánál fogva teszik lassanként lehetetlenné. De ezek a spiritualizmusról, idealizmusról és hasonlókról fecsegők csak homokot szórnak az emberek szemébe, meg a sajátjukba is.

Hiszen mit lehet Driesch[1] vagy mások módján tenni azért, hogy valami anyagi történésen túlmenőt képviselhessenek? Pontosan ugyanazokat a gondolatokat használják arra, hogy állítólag szellemiekre gondoljanak, mint amelyeket évszázadokon át arra használtak, hogy pusztán anyagiakra gondoljanak, és amelyeknek nincs is más lehetőségük, mint anyagiakra gondolni. Ezek a gondolatok egyáltalán nem képesek erre! Erre csak az képes, aki elmélyül a valódi szellemtudományban. Ebből keletkeznek olyan furcsa dolgok, amelyeket ma észre sem vesznek. A külső világban hivatalosan elismert, a valóságban borzasztó dilettáns Driesch például arról beszél, hogy fel kell tételeznünk: „Pszichoid.” Igen, kedves barátaim, ha valami dolognak hasonlóságot akarnak tulajdonítani, annak a dolognak valahol itt kell lennie. Nem beszélhetnek a majmokhoz hasonló lényekről, ha nincs egy majom sem. Soha nem beszélhetnek pszichoidról, ha nem ismerik el, hogy az embernek lelke van! Az ilyesféle fecsegés ma valódinak, sőt valami jobbra törekvő tudománynak számít. Ezt át kell tekintenünk. És aztán azok, akik tudományos képzettséggel kapcsolódnak az antropozófiai mozgalomhoz, akkor érnek valamit a civilizáció fejlődése számára, ha nem hagyják, hogy elvakítsa őket a fellobbanó lidércfény, hanem ha egészen pontosan vizsgálják meg azt, ami valóban szükséges és a materializmussal szemben használható.

Ezért fel tennünk a kérdést: Hogyan válhat a gondolkodás mai passzivitásából ismét aktivitás, alkotás? Hogyan kell a papságnak és az orvosoknak működniük, hogy az ember szellem által vezetett, a szellem vezetését óhajtó munkájába beáramoljon az alkotószellem? A gondolatok, különösen, amelyek az anyagi folyamatokon fejlődnek ki, az alkotószellemet kívül hagyják az anyagban, ők maguk egészen passzívak maradnak. Ez a mai, a tudományban mindenütt alkalmazott gondolatvilág sajátossága, hogy egészen passzív, tétlen, inaktív. Hogy egyáltalán semmi alkotó nincs a gondolatokban, az egészen a mai, passzív tudományba merült nevelésünkkel függ össze. Az embert már úgy képzik, úgy nevelik, hogy nem jut alkotó gondolathoz, mert ugyanakkor attól félnek, hogy ha alkotó gondolathoz jutna, nem az objektív valóságot állapítaná meg, hanem valamit hozzátenne. Ezeket a dolgokat kell felfogni. De hogyan juthatunk alkotó gondolatokhoz? Látják, csak akkor lehet alkotó gondolatokhoz jutni, ha kifejlesztjük az ember valódi megismerését; mert az embert csak alkotó módon lehet megismerni, mert a lénye szerint alkotó. Újra kell teremteni, ha meg akarjuk ismerni. A passzív gondolkodással ma csak az ember perifériája fogható fel, a bensőjéhez nem lehet eljutni. Valóban fel kell fogni, hogy az ember benne áll a világban. Ezért ma olyan perspektivikus célt kívánunk a lelkünkbe vésni, amely a gondolatokat teremtővé teszi, és valóban magában foglalja a gondolatok alkotóvá tételének titkát, és felveszünk a vizsgálatainkba néhány dolgot, amit az általános antropozófiai előadásokból már ismernek.

 7. tábla

Gondoljanak most a keletkező világmindenségre, kedves barátaim, sematikusan, egy körülírt kör formájában (7. tábla). Ezt sematikusan megtehetjük, mivel a keletkező világmindenség az idők során ténylegesen ritmikus ismétlődést mutat, mindenesetre emelkedő vonalban, néhány jelenség vonatkozásában ereszkedő vonalban, de mindenütt a világmindenségben találunk olyasmit, mint a nappalok és éjszakák ritmusa, más ritmusok, nagyobb, két jégkorszak között lezajló ritmusok és így tovább. Ha ahhoz a ritmushoz igazodunk, amely az emberi észlelés számára a legnagyobb intervallumú, akkor az úgynevezett platóni évet kapjuk, amely mindig nagy szerepet játszott ezekben a szemléletekben és a világ emberi vizsgálatában, amikor ezek még jobbak voltak.

Ez a platóni év, amihez azáltal jutunk el, hogy a tavasz kezdetének napján, az év március 21-én megfigyeljük azt a pontot, ahol a Nap reggel felkel. A Nap az égbolt egy meghatározott pontján kel fel. Ez a pont a csillagzatban látható, és ezt a pontot mindig feljegyezzük, mert minden évben egy kicsit változik. Ha, mondjuk, valaki tavaly, tehát 1923-ban pontosan megfigyelte a tavaszpont helyét az égen a többi csillaghoz viszonyítva, és 1924-ben ismét megfigyelte, akkor a napfelkelte idei pontja nem ugyanazon a helyen van, hanem eltolódott abba az irányba, amit a Bika csillagképét és a Halak csillagképét összekötő vonallal határozhatunk meg. Az állatövnek ebbe az irányába tolódik el a tavaszpont. És így tolódik el minden évben. Ez arra utal, hogy minden évben eltolódás történik az egész csillagzat együttállásában, amit ilyen módon lehet feljegyezni. Ha azután megvizsgáljuk ezeknek az eltolódásoknak az összességét – láthatják, ha eltolódás történik -, az egyik évben itt van, a másikban ott és így tovább. Az eltolódás egyszer idekerül, másszor oda, míg vissza nem jut ugyanarra a pontra. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos idő elteltével a tavaszpontnak az égbolt ugyanazon pontján kell állnia. Ezzel tehát a napfelkelte vonatkozásában a Nap egész útja egy fordulatot tett meg. Ha ezt kiszámítjuk, átlagosan 25920 évente történik meg. Ezzel megtaláltuk azt a ritmust, ami az emberi észlelés számára hozzáférhető legnagyobb intervallumú: a platóni világévet, ami körülbelül 25920 évig tart.

Ezzel távoli világokba pillantottunk ki, és a gondolataink olyasmibe ütköznek, amiről az általunk kialakított számok lepattannak. A gondolataink mintegy falba ütköznek. A gondolkodás nem jut ennél tovább. Itt szellemi látásra van szükség, az jut tovább. De a gondolkodás nem jut tovább. Minden fejlődés ezen belül zajlik le, amit ez a 25920 év zár közre, és ezt a kiterjedést, amit nem csak tér, hanem tér-idő zár be, ha akarjuk, igen jól elképzelhetjük egyfajta kozmikus méhfalként. Olyasminek képzeljük el tehát, ami a legtávolabbi világűrben körülvesz minket (7. tábla, piros-sárga). És most innen, ami a legtávolabbi világűrben ritmusként körülvesz, magában hordja a számunkra létező legnagyobb intervallumokat, ahhoz fordulunk, ami az emberben kisebb intervallumnak látszik, a lélegzetvételhez.

Látják, természetesen ismét közelítő számokat kell feltételeznünk, amikor a lélegzetvételről beszélünk: Percenként tizennyolc lélegzetvétel; és ha kiszámoljuk, hogy az naponta hány lélegzet, akkor 25920 lélegzetvételt kapunk az embernél.

Ugyanaz a ritmus van kívül a nagy intervallumokkal, mint az emberben, a mikrokozmoszban a legkisebb intervallumokkal. Az ember tehát olyan világmindenségben él, amit a ritmusában, a világmindenség saját ritmusában utánoz. Csak az ember, az állat nem, mivel pontosan ezekben a finomabb megismerésekben látjuk csak a különbséget ember és állat között. Az ember esetében úgy áll a dolog, hogy testének kompaktsága, lénye csak akkor ismerhető fel, ha visszavezetjük a platóni világévre. 25920 év, ebben gyökerezik fizikai testünk lényege. Nézzék meg a Szellemtudomány körvonalaiban, milyen nagy időszakokat, elsősorban nem idő-tér, hanem a Nap, Hold, Föld átalakulása által meghatározottakat, milyen dolgokat kellett nem kvantitatív, számszerű módon összegyűjteni, hogy az elemei alapján megértsük az emberi testet a mai állapotában.

Ha a közepébe vágunk, ahol a 25 920 lélegzet van (7. tábla), ami az embert, hogy úgy mondjam, a világméh közepébe helyezi, akkor eljutunk az énhez. Mert az egyéni emberi élet a Földön ezekben a lélegzetvételekben jut kifejezésre, mindazzal együtt, amit elmondtam a légzésről, amely a felső ember felé halad, és az úgynevezett szellemi élet felé finomodik. Itt van az én. Ahogyan a fizikai testünknek a nagy időszakokkal, a platóni világévvel való összefüggését fel kell fognunk, úgy kell szemügyre vennünk az énünk összefüggését a légzési ritmusunkkal, amit érezhetünk a légzés minden rendellenességében.

Látják, e két dolog között van az ember élete a Földön, a lélegzet és a világév között van az emberi élet. Ezek a lélegzetvételek szabályozzák mindazt, ami az énnek fontos. Fizikai testünk élete azokban a roppant nagy folyamatokban rejlik, amelyeket a 25920 éves ritmus szabályoz. A fizikai testünkben végbemenő törvényszerűség úgy függ össze a platóni világév nagy ritmusával, ahogyan én-tevékenységünk a légzésünk ritmusával függ össze. A kettő között belül van az emberi élet, amit számunkra a fizikai test, étertest – asztráltest és én zár közre. Egy bizonyos szempontból azt mondhatjuk, hogy a földi emberi élet a fizikai test, étertest – asztráltest és én között van, és más szempontból, az emberi életet isteni-kozmikus nézőpontból tekintve mondhatjuk, hogy a napi légzés és a platóni világév között van. Ezzel a napi légzés egy egész. Ezzel a napi légzés összetartozik az emberi élettel.

Nos, vizsgáljuk meg ebből a kozmikus szempontból, mi van az emberi légzés, tehát az én működése és élete és egy platóni világév, tehát a kinti, a makrokozmoszbeli élet és működés között. Látják, úgy van azzal, ami a légzési szervünkben kíván hatni, hogy a napi huszonnégy órás légzéssel, azzal, ami ezen belül, a légzés és az ezen a légzésen belül található egész légzési ritmus között van, minden alkalommal azzal a ritmussal találkozunk, amely a nappalok és éjszakák ritmusaként van jelen, és összefügg a Nap-lény és a Föld-lény kapcsolatával. Ahogy a Nap minden nap felkel és lenyugszik, a Nap végigjárja az égboltot, a Föld elsötétíti a Napot, a Napnak ebben a mindennapi körbejárásában van az, amit a légzési ritmusunkban találunk.

De ezzel a naphoz érkezünk, a huszonnégy órás naphoz, a huszonnégy órás emberi naphoz érkezünk el. És most számoljunk tovább, ahogy a légzéstől eljutunk a világba. Számoljuk ki azt, hogyan jutunk el ahhoz, amit a makrokozmosz napjának lefolyásában találunk, ahogy benne állunk. Látják, így számolhatunk: Van egy nap, vegyük az évet háromszázhatvan naposnak – közelítő értékeket használhatunk -, akkor van háromszázhatvan napunk. Most számítsuk az emberi életet hetvenkét évnek, a feltételezett pátriárkai kornak, és 25920 napot kapunk. Azt kapjuk, hogy az emberélet hetvenkét év alatt egy egészet ábrázol, olyan ritmust ábrázol, amelyben a világ helyezkedik el, ami azonos a platóni Nap-év ritmusával.

A légzési ritmusunkkal úgy helyezkedünk bele az egész emberi életünkbe, hogy a 25920 ritmusa szerint szabályozzuk. Ahhoz, ami ebben az emberi életben így benne van, úgy jutunk el, ahogyan a lélegzetvétel aránylik egy naphoz. Mi is van a hetvenkét évben, a 25920 napban úgy, ahogyan a lélegzetvétel, a lélegzetvételben a be- és kilégzés benne van? Van először is a be- és kilégzés. A ritmus első fázisa. Másodszor: a nappal folyamán belehelyezkedünk az életbe, az életben is 25920-szor élünk át valamit. Mit? Az alvást és az ébrenlétet. Az emberi élet során ez, az alvás és ébrenlét váltakozása ismétlődik 25920-szor, éppen úgy, ahogyan a belégzés és kilégzés 25920-szor ismétlődik a nap folyamán, a Nap egy körforgása alatt. De gondolják meg, mi is az elalvás és ébredés, elalvás-ébredés, elalvás-ébredés? Minden alkalommal, amikor elalszunk, nem csak szénsavat lélegzünk ki, hanem fizikai emberként kilélegezzük az asztráltestünket és az énünket. Ébredéskor ismét belélegezzük. Ez hosszabb lélegzetvétel, ami huszonnégy óráig, egy napig tart. Ez egy második légzés, aminek ugyanaz a ritmusa. Van tehát a legkisebb légzés, amely a szokásos be- és kilégzésből áll. Van a nagyobb légzés, ahol az ember a világba kinöveszti azt, ami az alvásban és ébrenlétben éli ki magát.

Menjünk tovább. Próbáljuk ki, egy ilyen, átlagosan hetvenkét évnyi emberélet hogyan helyezkedik el a platóni világévben. Ezt a hetvenkét évet számoljuk úgy, mintha egy évnek a része lenne, egy egész évnek, amelynek napjai egy-egy emberéletnek felelnek meg. Számoljunk tehát egy nagy világévvel, amelynek egyes napjai emberéletek, és számítsuk ezt a világévet is 360 naposnak, azaz 360 emberéletnek; 72-szer 360 emberéletet = 25920 évet kapunk, éppen a platóni világévet.

De mit teszünk, ha ezt a platóni évet teljesítjük? Elkezdjük az életet és meghalunk. Mit teszünk, amikor meghalunk? Amikor meghalunk, a földi szervezetünk vonatkozásában az asztráltestünknél és énünknél többet lélegzünk ki. Kilélegezzük az étertestet a világmindenségbe. Gyakran ábrázoltam, hogyan lélegezzük ki az étertestet a világmindenségbe, hogyan terjed szét a világmindenségben. Ha visszajövünk, ismét belélegzünk egy étertestet. Ez egy óriáslégzés. Az éter be- és kilégzése. Reggel asztralitást lélegzünk be. Minden lélegzetvétellel oxigént lélegzünk be, de minden földi meghalással kilélegezzük az étert, és minden földi élettel belélegezzük az étert.

Itt van a harmadik: Élet és halál. Ha az életet úgy fogjuk fel, hogy az életet a földi életnek tekintjük, a halált pedig a halál és az új születés közötti életnek, akkor platóni világévhez jutunk, amennyiben a legkisebb légzéshez először a nagyobb légzést, aztán a nagyobb légzéshez a legnagyobb légzést kapcsoljuk hozzá.

1. Be- és kilégzés:          ——->   legkisebb légzés

2. Alvás és ébrenlét:      ——->   nagyobb légzés

3. Élet, halál:                  ——->   legnagyobb légzés

És így állunk, mondhatnám, a csillagok világában. Az egyik oldalon, befelé, a légzésünkre támaszkodunk, a másik oldalon, kifelé, a platóni világévre. Ezek között játszódik le az emberi életünk, de ebben az emberi életben magában ugyanaz a ritmus jelentkezik.

De mi kerül ebbe, a platóni világév és a lélegzetvételünk közötti közbe? Ahogyan a festő alapozást készít, hogy aztán arra fessen, kíséreljük meg, hogy miután a ritmust számszerűnek találtuk, miután ezt az alapozást elkészítettük, erre ráfessünk. Azt találjuk, hogy mind a platóni világévvel, mind a kisebb időritmusokkal, de az éves ritmussal egészen nyilvánvalóan folyamatos változás játszódik le a külső világban, amelyet észlelünk is, és amelyet a legkönnyebben akkor észlelünk, ha a hideg és meleg minősége szerint vizsgáljuk meg. Elég csupán arra gondolnunk, hogy a tél hideg, a nyár meleg, máris látjuk azt, ami a háttérben számokként mutatkozik meg, minőségileg a meleget és hideget látjuk; és az ember az életével benne van a hidegnek és a melegnek ebben a váltakozásában. Igen, látják, kívül lehet a meleg és a hideg időszakok közötti változás, van is, és az úgynevezett természet számára az időszakoknak ez a változása egészen üdvös is, ha a meleg és a hideg váltakozik. Az ember nem teheti ezt. Neki a normális meleget, normális hideget – aszerint, hogy viszonylagosan hogyan tekintjük – meg kell őriznie magában. Belső erőket kell tehát kifejlesztenie, amelyekkel a nyári meleget megőrzi télre, a téli hideget megőrzi nyárra. A bensőjében ki kell egyenlítenie, helyesen kiegyenlítenie, az emberi szervezetben folyamatosan úgy kell kiegyenlítenie a hideget és a meleget, ahogyan az kívül, a természetben lejátszódik.

Vannak olyan hatások az emberi szervezetben, amelyekre egyáltalán nem ügyelünk. Az ember belsőleg a nyarat a télbe, a telet a nyárba viszi. Ha nyár van, azt visszük be magunkba, amit a szervezetünk télen élt át. A tavaszponton túl, egészen János-napig a telet visszük be, azután ez kiegyenlítődik. Ahogy közeledik az ősz, elkezdjük magunkkal vinni a nyarat, Karácsonyig, december 21-ig visszük, akkor ismét kiegyenlítődik. Így a melegnek és a hidegnek ezt a váltakozását folyamatosan, kiegyenlítően hordjuk magunkban. De mit is teszünk ekkor?

Látják, ha most valaki megvizsgálja, mit csinálunk ezzel, akkor rendkívül érdekes eredményre jut. Ha az embert így fogjuk fel (lásd a rajzot), akkor már felületes megfigyeléssel is arra jutunk, hogy minden, ami az ember bensőjében hidegként jelentkezik, olyan tendenciát mutat, hogy az ideg-érzékszervi ember felé haladjon. Így ma bizonyítható: mindennek, ami hidegként hat, a tél, része van az ember fejképzésében, az ideg-érzékszervi rendszerben. Mindennek, ami nyár, mindennek, ami meleget tartalmaz, az anyagcsere-végtagemberben van része. Ha az anyagcsere-végtagemberünket tekintjük, akkor minden nyárszerűt a szervezetünkben hordunk. Ha az ideg-érzékszervi funkcióinkat tekintjük, akkor ezekben tulajdonképpen mindazt hordozzuk, amit a világmindenségből télként felveszünk. Így a fejünkkel megélünk mindent, ami tél, az anyagcsere-végtagszervezetünkkel mindent, ami nyár, és a ritmikus szervezettel kiegyenlítést teremtünk a bensőnkben, meleget és hideget merítünk ide-oda, meleget és hideget az anyagcsere-rendszer és a fej-rendszer között, és eljutunk ahhoz, ami a többi dolgot szabályozza. Az anyag melegsége csak a melegfolyamatok következménye, és az anyagok hidegsége csak a hidegfolyamatok következménye. Odajutunk, hogy a világritmus az emberi szervezetben játszódik le. Eljutunk oda, hogy azt mondjuk: A makrokozmikus tél az emberi fej-, illetve ideg-érzékszervi szervezetben teremtő. A makrokozmikus nyár az ember anyagcsere-végtagrendszerében teremtő.

Látják, ha így tekintünk bele az emberi szervezetbe, akkor ismét van egy fogódzónk ahhoz a beavatott orvosláshoz, amiről elmondtam, hogy azzal a könyvvel veszi kezdetét, amit Dr. Wegman[2] asszony velem együtt dolgozott ki. Olyasmi veszi a kezdetét, aminek egyre inkább be kell kapcsolódnia a tudományba.

Másszunk fel most a sziklákra, ahol a téli növények teremnek, ahol olyan a talaj, hogy a téli növények nőnek, ahhoz jutunk a külső világban, ami az emberi fej szervezetével függ össze. Tegyük fel, gyógynövény-gyűjtők vagyunk a világban, és arról akarunk gondoskodni, hogy az ideg-érzékszervi szervezetben gyökerező betegségnél fellépő szellemi erőket a külső világban levő szellemmel gyógyítsuk meg, másszunk fel a magas hegyekre, gyűjtsünk ott ásványokat és növényeket, és hozzuk el onnan a fej-betegségek gyógyszereit. A teremtő gondolkodásunk szerint cselekszünk. A lépteinket a Föld olyan dolgai felé irányítja, ahol meg kell találnunk a megfelelőt. A kozmoszból származó helyes gondolatoknak kell ösztönözniük az emberi cselekvést, egészen a konkrétumig. Tudat alatt teszik ezt azzal, hogy az irodában dolgozó ember, akinek szintén vannak gondolatai, legalább néha, amikor az ösztönei hajtják, mindenféle vándorutakra indul. Csak éppen nem tudunk az összefüggésről. Nem is olyan fontos. Akkor válik csak fontossá, ha orvosi vagy papi szempontból vizsgáljuk. De a világ helyes megfigyelése ahhoz is ösztönzést ad, amit az egyes embernek kell tennie.

És ha az anyagcsere-végtagrendszerben észlelünk betegségeket, akkor megint inkább a földi-növényi és a földi-ásványi dolgok felé haladunk, olyasmit keresünk, ami leülepedett, nem olyasmit, ami kristályos szerkezetben fent nő, és ekkor megkapjuk az ásványi és növényi gyógyszert. És ez már csak így van, hogy a makrokozmoszbeli folyamatok egybevetése azzal, ami az emberben van, valóban elvezet a patológiából a terápiába.

Látják, ezeket a dolgokat egészen világosan át kell látni. Az ősi időkben jól felismerték az ilyen összefüggéseket. Hippokratész tulajdonképpen az ősi orvoslás késői szülötte. De ha utánaolvasnak az állítólagos írásaiban, amelyek még legalább a szellemét őrzik, mindenütt érezni fogják ezt a felfogást. Mindenütt van benne valami, ami a részletekben, a konkrétumokban ehhez a nagy áttekintéshez kapcsolódik, amit ezzel kaphatunk. Azután jönnek a későbbi idők, amikor az ilyen dolgok már nem voltak meg az emberi megfigyelés számára, amikor az emberek egyre inkább a pusztán elvont intellektuális gondolkodásba és a természet külső megfigyelésébe kerültek, ami azután a puszta kísérlethez vezetett. Meg kell találni az utat vissza, az ember és a világ közötti összefüggés egykori látásához.

Látják, így élünk emberként a Földön, az énünk és a fizikai testünk között élünk; a lélegzetvétel és a világév, platóni világév között – benne élünk, és így kapcsolódunk a naphoz a lélegzetvételünkkel. Mihez kapcsolódunk a fizikai testünkkel? A platóni világévhez? – A nagy természeti folyamatokban lezajló klímaváltozás legkülső láncolataihoz és összefüggéseihez kapcsolódunk, ezekben a nagy természeti folyamatokban megváltoztatjuk alkatunkat, az emberi alkatot, így új fajták jelennek meg és így tovább. De mindahhoz is kapcsolódunk, ami a rövidebb, külső, minőségi változásban történik, ahhoz kapcsolódunk, amit az egymás utáni évek hoznak, röviden, emberként fejlesztjük magunkat e két külső határ között, de középen emancipálódunk, mert középen a makrokozmoszba is beavatkozik egy figyelemreméltó elem.

Tényleg csodálatra méltónak találhatjuk, ha ezt, a körülbelül 25920 éves ritmust hatni engedjük. Igazán elmélyülten csodálhatjuk azt, ami a világmindenség és az ember között lejátszódik. És ha valaki teljesen belemerül, akkor méret, szám és súly szerint rendezve jelenik meg előtte az egész világ, az embert is beleértve. Azt akarom mondani, hogy minden csodálatosan van elrendezve, csak mégis emberi számítás. Ezért azonban a döntő helyeken, ha ezeket magyarázzuk – bár érvényes, bár benne van – a döntő helyeken mindig hozzávetőlegesen kell beiktatni a figyelemreméltó szót. Soha nem érthető teljesen. Benne van a racionalitás, ott van, él, hat: minden él, amit leírtam. Valami belekerül, valami egészen irracionális a világmindenségbe, ami azt okozza, hogy ha bármennyire is elmélyülünk, megcsodálva feloldódunk benne – sőt tőlem akár beavatottként -, ha bármilyen, pár órás sétára indulunk, esernyőt viszünk magunkkal, még akkor is, ha beavatottak vagyunk. Esernyőt viszünk, mert belép valami az irracionalitásból, ahol a valóságban az nyilatkozik meg, ami a számokban soha nem érthető, hogy szökőévre, szökőhónapra, minden egyébre van szükségünk. Az időmeghatározáshoz mindig is kellett ez. Azt, amit a tudós asztronómia, az asztrológiában és az asztrozófiában elmélyült asztronómia – mert így tekinthetjük tudósnak – nyújt, a közvetlen életben lerombolja a meteorológia, amely nem emelkedik a racionális tudomány rangjára, amelyet valamennyire áthat a látás, amit egyre inkább áthat a további látás, amely azonban egészen más úton jár, abban él, ami a többiből megmarad. És különösen, ha a mai asztronómiát tekintjük, az nevekben él, az a csillagok elnevezése, valójában semmi egyéb. Ezért szűnt meg a „Serenissimus” megértése a csillagok névadása során. Felkereste az országának csillagőreit, megmutattatott magának különböző dolgokat, távoli csillagokat távcsövön keresztül, és miután látta ezt, így szólt: Mindezt megértem. De amint tudják, azt nem fogom fel, mi a neve ennek a csillagnak, ami olyan távol van. — Látják, ezért természetes az álláspontjuk, amit ebben a pillanatban elfoglalnak, hogy kinevetik Serenissimust. Van másik álláspont is, hogy az asztronómusokat nevetik ki így. Én inkább az asztronómusokon nevetnék, a világ folyásában van ugyanis valami nagyon figyelemreméltó.

Ha az ősi elnevezéseket, mint a Szaturnusz és így tovább, kutatják, akkor ahhoz, hogy valamit felfogjanak belőle, emlékezniük kell egy kicsit a beszédtanfolyamunkra[3], amelyen a legtöbbjük részt vesz, emlékezniük kell arra, hogy az ősi neveket az asztrológusok és asztrozófusok egyes csillagoknál tapasztalt hang-érzése szerint adták. Megkérdezték, hogy hívják őket, a csillagokat, mert érzékelték a csillag hangját, és mindig eszerint nevezték el. Igen, menjenek vissza az asztrozófiai, asztrológiai fejlődés bizonyos határáig. A neveket az égből kellett lehozniuk. Nos, nézzék most az újabb kort, ahol a nagy felfedezéseket például kis csillagtörpékkel tették, igen, itt minden összegabalyodik. Az egyiket Andromédának hívják, a másiknak más görög neve van, minden önkényesen összegabalyodik. Nem lehet a Neptunusz vagy az Uránusz nevét ugyanúgy kigondolni, mint a Szaturnuszét. Ez emberi önkény, és Serenissimus azt az egy hibát követte el, hogy azt hitte, az asztronómusok úgy fejlődtek, mint az ősi asztrozófusok. De nem. Megvannak az emberi korlátok, miközben az ősi korok asztrozófusainak, a régebbi idők asztrológusainak a tudása az emberek és istenek közötti érintkezésből keletkezett. De ha az ember ma ismét felemelkedik az asztronómiától az asztrológiához, az asztrozófiához, és ezzel mintegy a makrokozmoszban él, amelyben mindenütt ráció van, akkor eljut Sophiához. Akkor a másik oldalon, azokban a dolgokban, amelyek számolással nem érthetők meg, mintegy ezen a ráción és Sophián belül, itt él a meteorológia és meteorozófia, ami tulajdonképpen csak a saját szabad akarata szerint hagyja kifaggatni magát. Ez egy másik hölgy. Külsőleg, a szokásos fizikai életben szeszélyesnek nevezik. De a meteorológia meglehetősen szeszélyes az egész napos esőtől fel egészen az üstökösökig. De amikor az ember egyre feljebb beleéli magát a meteorológiától a meteorozófiába, rátalál a világ eme kormányzónőjének jobb tulajdonságaira, azokra a tulajdonságokra, amelyek nem pusztán hangulatból, a kozmikus emócióból származnak, azt mondanám, amelyek ennek a hölgynek a belső szívélyességéből erednek. De nem megy másképp, kedves barátaim, mint hogy az ember a számolással, a gondolkodással, mindazzal, ami racionálisan nyomon követhető, szembeállítja a kozmikus lények közvetlen ismeretét, olyannak ismeri meg őket, amilyenek. Megmutatkoznak, itt vannak, először némileg ridegek, nem tolakodóak. A számolásban mindenesetre egyre tovább jutunk, de a tulajdonképpeni kozmikus lénytől egyre inkább eltávolodunk. Csak a hátrahagyott tetteket érjük el.

Ha a szokásos durva számolástól eljutunk a ritmikus számolásig, amit az asztrológia jelentett a szférák harmóniájának, akkor a ritmikus számolástól eljutunk oda, hogy a világszervezetet az asztrozófiában meglevő ábrákként, számokként szemléljük. De a másik oldalra jutunk el, azt mondanám úgy, hogy az irányító kozmikus lények némileg ridegnek mutatkoznak. Nincsenek mindjárt itt. Először csak egyfajta akasha-fényképet mutatnak, amiről nem tudjuk, honnan vágták hozzánk. Megvan a világ, de mindenütt csak a világéterben megrajzolt fényképeken. De nem tudjuk, honnan erednek.

Ekkor jelentkezik az inspiráció. Ekkor a lény kezd a képből megmutatkozni. A -nómiából ezután a  -lógiába jutunk. Csak ha egészen eljutunk az intuícióhoz, akkor következik magának a lénynek az inspirációja, eljutunk a Sophiához. Ez azonban személyes fejlődési út, amely az egész embert igénybe veszi, meg kell ismerkednie egy olyan hölggyel, aki a meteorológia mögött rejtőzik, a szélben és időjárásban, a Holdban és Napban, amikor ezek beleavatkoznak az elemekbe. Ilyenkor nem elég csak a fejnek elköteleznie magát, mint a -lógiánál, hanem az egész embernek kell.

Nos, ebből azonban láthatják, fennáll a lehetőség, hogy ebben a vonatkozásban tévútra jussanak, hiszen az antropozófiában is, amennyiben az antroponómiától, amely ma tulajdonképpen az egyetlen uralkodó tudomány, az antropológiához jutnak, eljuthatnak a fejükkel az antropozófiához. Akkor csak a ráció van meg, de a ráció nem él. Csak nyomokban mutat életet, ahol nem arról van szó, hogy a részletekre kellene figyelni. Az élet azonban éppen a részletekben él, az irracionálisban. Amit a fej felfogott, azt le kell vezetniük az egész emberbe, majd az egész emberrel feljutni a -nómiától a -lógiához, a Sophiához.

Ezt kell éreznünk, ha fel akarjuk éleszteni egyrészt a teológiát, másrészt az orvoslást azzal, ami mindkettőt életre kelti, a lelkipásztori orvoslással. Ezt fogjuk holnap néhány speciális szemlélődéssel lezárni. De ez a legfontosabb, hogy először, a lelkipásztori orvoslásban való elmélyedés kezdetén megismerjük a világszemlélet útjait, amelyeket a lelkipásztori orvoslásnak járnia kell.


[1] Hans Driesch, 1867-1941, természettudós és filozófus. Főműve: Philosophie des Organischen – A szerves anyagok filozófiája, 2 kötet, 1909., 4. kiadás 1930.

[2] a könyvvel, amit Frau Dr. Wegman velem írt: Dr. Rudolf Steiner – Dr. Ita Wegman: Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlichen Erkenntnissen – A gyógyítóművészet kitágításának megalapozása szellemtudományos ismeretek alapján, 1925., GA 27. (Magyarul megjelent 2005-ben – a ford.)

[3] a beszédművészeti tanfolyamunkra emlékeztet: Rudolf Steiner – Marie Steiner-von Sivers: Sprachgestaltung und Dramatische Kunst – Beszéd- és drámaművészet, 19 dornachi előadás, 1924. szeptember 5-23., GA 282.

Tizenegyedik előadás

[Az ősi misztériumi orvoslás és megújulása a jelenben. Összefoglalás: természet alatti ? Atya, természet feletti ? Krisztus. A fejlődő emberiség patológiája. A golgotai halál: gyógyítási folyamat. Az orvos útja. A pap útja.]

A lelkipásztori orvoslást a mi értelmezésünk szerint úgy kell tekinteni, mint olyasvalamit, ami szellemi megismerésből, szellemi kutatásból ered, és akkor van értelme, ha az emberiség felismeri, hogy a szellemiek pozitív erőket tartalmaznak. Mert abban a korban, amely a materializmust fejlesztette és alakította ki, elképzelhetetlen, hogy a szellemiekre úgy tekintsenek, mint amiben van valami, ami legalább egy kezelést megérne. Az ősi misztériumi megismerésben mindenesetre ez a szellemiekre tekintés, a gyógyító értékekhez vezető lehetőségek keresése éppen a szellemiekben, ez a legjobb értelemben volt meg, és amit a vizsgálataink befejezéseként még meg kell beszélnünk, az kapcsolódhat a gyógyászati áramlathoz, amelynek innen, a Goetheanumból kell kiindulnia, az ősi misztériumhoz.

Valójában a dolgot történelmi összefüggésben lehet a leghelyesebben felfogni, ha arra, amit itt akarunk, egészen más természetű kutatási módszerekhez, de az ősi misztérium kutatási módszereihez és művészi gyógyítási eljárásához kapcsolódva gondolnak. Nos, természetesen, kedves barátaim, amit ez a rövid lelkipásztori orvoslási tanfolyam nyújtott, azt tekintsék ösztönzésnek első lépésben, és a lelkipásztori orvoslás kezdetének, amely egyre tovább fog jutni a Frau Dr. Wegman és jómagam által elvégzendő munkával.

Nos, kedves barátaim, először is arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogyan írták le beavatásuk útját az ősi misztériumok beavatottjai, azt az utat, amelyet különösen ott jártak be, ahol a misztériumok belefolytak a gyógyító misztériumokba. Alapjában véve minden misztérium összekapcsolódott a gyógyító misztériumokkal, de az egyik többé, a másik kevésbé. Mindegyik összekapcsolódott, mert a gyógyításra az egész emberi civilizáció fejlődésével összefüggésben tekintettek. Ennek mélyebb okai vannak. Az ősi korok embere azt mondta: Ha az emberi individualitás a szellemi világokból fogantatás és születés által kerül le a fizikai földi világba, akkor a szellemi-lelkiek olyan átalakuláson mennek át, amely fizikailag képes megalkotni az emberi testet. Elmagyaráztuk, hogyan megy végbe ez az első hét életévben, először az individualitás alakítja ki, miközben az ember a testét először az öröklés által fogadja, az emberi testet, amelyet az első hét-nyolc év alatt teljesen levet.

Az ősi misztériumokban a legszorosabb értelemben így képzelték el az embernek a szellemi világokból a fizikai-érzéki világba való bekerülését. De mindenütt tudatában voltak, hogy az ember nem úgy kapcsolódik össze a fizikai testével, kezdettől fogva nem úgy kapcsolódik össze a fizikai testével, ahogyan azok a szellemi hatalmak egészen eredetileg – ha szabad ezt a kifejezést használnom – eltervezték, amelyek a világnak azt a részét irányítják, ahova az emberiség tartozik. Az emberi erők egy részének, amely örökléssel kerül bele, mindig azt tulajdonították, hogy az egész fejlődés rendellenessége folytán bizonyos értelemben legyőzik azokat az erőket, amelyeket az ember az individualitása által a korábbi földi életeiből hoz magával. Nem láttak valódi harmóniát, sőt azt mondták: Ha a földi emberben a szellemi-lelkiek teljes összhangban lennének a fizikai-testiséggel, akkor először is a halálnak nem lenne olyan az alakja, amilyen, másodszor betegség sem jelentkezne abban az értelemben, ahogyan jelentkezik. A betegséget és a halált olyan ismertetőjeleknek tekintették, amelyek azt mutatják, hogy az embernek mindenképpen több köze van a fizikai földi léthez, mint eredetileg eltervezték. Ez, akkor is, ha ma már nem képesek teljesen megérteni, rendkívül mély eszme, amelyben sok-sok igazság van. Hiszen tényleg úgy van, hogy abban a pillanatban, amikor az ember csak egy kicsit is magasabb tudati fokra jut, nyomban észreveszi: a halálnak például egészen más alakja van. Többnek látszik, mint átalakulásnak, mint egy életszakasz végének és így tovább.

Ezáltal azonban az ember nevelése közel került a gyógyításhoz az egész ősi tudat számára, és az emberiség fejlődésének nagyon régi korában az egész nevelési folyamatot általános gyógyításként fogták fel. Ezzel azt, amit az embernek az emberrel tennie kellett, kezdettől fogva bizonyos értelemben orvosilag képzelték el, és ehhez kötődött az a tudat, amely az ősi misztériumokban az orvosi és papi hivatáshoz kapcsolódott, mindkettőnek a földi ember gyógyítása volt a dolga. Az orvos és a pap az ősi időkben többnyire egy személyben egyesült, olyan folyamat volt, amely csak az ősi ösztönös tudatban lehetett jelen, amely ma nem lehet jelen, legalábbis nem szabályos intézményként. Ez a gyógyítás jelentőségének tudatával, aminek a normális életben jelen kellene lennie, minden ember számára össze volt kapcsolva azután, hogy a metamorfózist követően, amin az emberek a halállal átmentek, kiváltképpen tehát a halál és az új születés közötti életben, azok a lelkek, amelyek a Földön orvosok vagy papok voltak, a Nap útjára vezették. Az első útmutatást a halál után a Nap útjának megtalálásához, amit mindenkinek meg kell találnia, mert ott kell annak egy részét teljesíteni, ami a halál és az új születés között teljesítendő, a halál kapuján átlépett ember első lépéseit – így képzelték el az ősi időkben – az orvosnak vagy a papnak kellett irányítania. Mindez azonban a legmélyebb misztériumi bölcsességbe merült, amire ma másképpen kell tekintenünk, mert az ősi módszerek nekünk már nem felelnek meg, de a mai időpontban képesek a megújulásra, arra a megújulásra, amit éppen itt kell megkísérelnünk.

Nos, kedves barátaim, ha egy ősi beavatott leírta a beavatását, akkor ezt mondta: Miután átlépte a küszöböt, először az elemek működésével ismerkedett meg, és az ősi időkben azt nevezték elemeknek, amit ma halmazállapotoknak neveznénk: a szilárdat, amit földként jellemeztek, minden folyékonyat, amit vízként jellemeztek, minden levegőszerűt, amit levegőként jellemeztek és minden gázszerűt magában foglalt, és minden hő-szerűt, amit a hő-éternek tulajdonítottak, ezt nevezték elemeknek. Ez olyasmi, amiről a modern fizikus azt mondja: Ilyesmi egyáltalán nincs is. — Számára nem létezik ez a négy elem. Számára hetven-nyolcvan elem van, amelynek tulajdonságai vannak. A világ bizonyos körülményei között az egyik folyékony, a másik szilárd vagy gáznemű. A hőállapot mindegyikhez hozzájön. De az, amit az ősi időkben elemekként ábrázoltak, ma nem létezik. Azok csupán a realitások tulajdonságai, nem valóságok. Na igen, de az, amit ma elemeknek neveznek, tulajdonképpen csak az egészen durva fizikai világon belüli valóságok, és azt, amit az ősi időkben neveztek elemeknek, úgy fogták fel, hogy azáltal nem az anyagba jutottak be, hanem az anyag életébe és működésébe.

Látják, az ősi orvos számára kevésbé volt jelentősége, hogy valami ilyen vagy olyan szubsztancia, ilyen vagy olyan külső névvel. Természetesen van jelentősége, de ez csak akkor látható, ha a másik jelentőséget észrevesszük az anyagiak életének és működésének vonatkozásában. És így tekinthetünk bármilyen szubsztanciát, kívül, azon a helyen, ahol elporlad. Az ősi orvos különös hangsúlyt fektetett arra, hogy a szubsztancia az egész földi folyamatban ki van téve az elporladásnak ott, ahol megtalálja, vagy különösen ügyelt arra, hogy valamilyen szubsztanciát ne az ásványvilágból nyerjen, ha az a növényvilágból is kinyerhető. Mindenütt figyelt tehát a szubsztanciának a világ folyamatában meglevő, élő tevékenységére. Ahhoz, hogy ezt átlássuk erre a négy elem szerinti tagolásra van szükség, mert egy szubsztanciánál az a fontos, hogy milyen hőmérsékleten lesz föld, azaz milyen hőmérsékleten lesz szilárd vagy folyékony vagy víz vagy levegő. Ez volt fontos az ősi időkben, ügyelni arra, aminek világ folyamatában végbe kell mennie, hogy valamilyen meghatározott szubsztanciának meghatározott formája legyen. Ez volt az első. Eszerint ítélték meg a szubsztanciát. Ma először a szubsztanciából indulnak ki, akkoriban a folyamatból indultak ki. És minden szubsztancia csak egy rögzített folyamat, valamilyen fokon rögzített folyamat. Mindenekelőtt az anyagiakban való élet és működés hatotta át őket. És így írta le a beavatott, hogy először abba a látásba vezették be, amellyel a szubsztancia életét és működését úgy látta, hogy az a négy elem szövedékeként jelent meg. Ez volt az első.

A második azonban, amit mindenki elmesélt, és ami a második fokozatot jelentette a számára, az volt, hogy azt mondta: Odavezették, ahol a „felső és alsó isteneket” megismerhette. – Mit jelent, hogy odavezették, ahol a felső és alsó isteneket lehet megismerni? Igen, látják, kedves barátaim, ezt tulajdonképpen már leírtuk, csak modern formában tettük. Azt mondtam Önöknek, ha a szellemi-lelkiek olyan mélyen lehúzódnak a fizikai testbe és az étertestbe, hogy a fizikai test és az étertest legyűrik a szellemi-lelkieket, akkor patologikus állapot keletkezik, a szellemi-lelkieknek a fizikai-testiekben való eltévelyedése miatt. Patologikus állapot keletkezik. Abban a pillanatban, amikor ez történik, az ember mélyebben száll magába, mint ahogy a szokásos felébredéskor kellene, ahogy az ébrenlét alatt kellene leszállnia a fizikai szervezetébe, és ott lent emberen kívüli, természet alatti hatásokkal találkozik. Mert csak akkor élünk természetesen, ha normális viszony van szellemi-lelki és a fizikai-testi szervezetünk között. Abban a pillanatban, hogy mélyebben lemerülünk, intenzívebben lemerülünk a fizikai testiségünkbe, a természet alattival kerülünk kapcsolatba. Akkor azzal kerülünk kapcsolatba, amiben a fejlődésük különböző fokán levő elemi lények, a magasabb hierarchiák lényei is belehatnak az emberbe. És ez egyszerűen tény: az istenekkel kerülünk kapcsolatba, akik a természeti hatások alatt fejtik ki tevékenységüket.

Hogyan fogalmazhatta volna meg tehát az egykori beavatott, ha semlegesebb kifejezést használt volna, mert senki más nem értette meg, csak a szintén beavatottak, hogyan mondhatta volna: Az alsó istenekhez vezették? – Azt mondhatta volna: Megismertem az emberi betegségek természetét, mert az vezet az alsó istenekhez.

Vegyük a másikat, ami abban az értelemben, ahogyan a patologikus és normális határán bemutattam: a szentek életébe vezethet az, amikor a szellemi-lelkiek kilépnek, a kelleténél jobban kilépnek, hogy úgy mondjam, élénkebbé teszik az alvási állapotot. A megismerést az ősi beavatott a felső istenekkel való együttlétként írta le. Így tehát sematikusan azt látjuk, ami a valóságnak megfelel: természet, természet alatti, természet feletti (lásd a rajzot). A látnokiságot, a látó életet, az embert a szellemi világba bevezető életet nevezte a beavatott a felső istenekkel való együttlétnek.

Nos, kedves barátaim, ha így beszélünk a felső és alsó istenekről, az emberben könnyen téves elképzelés alakul ki a ragsorról. Látják, így kell elképzelniük a dolgot. Amikor egyszerűen azt mondom: természet, természet alatti, természet feletti, betegség, látnoki élet, akkor abba a kísértésbe esem, hogy az alsó isteneket alárendelteknek is tekintsem. De látják, a dolog nem így áll. A valóságban így van: Képzeljük el, itt van a természet, és fölfelé egy körbe vezet, lefelé egy körbe vezet (lásd a rajzot), és az, amit itt fent találunk, a másik oldalon egyesül az alsóval. Ha a kört nagyobbnak rajzoljuk, ezt kapjuk, ha még nagyobbnak, ezt kapjuk, és ha egyre nagyobbnak rajzoljuk, akkor végül egy egyenest kapunk. Itt egy darab kör, amely eltávolodik, de miután a végtelenbe ért, visszajön a másik oldalról.

Ez bizonyítja, hogy az alsó és felső istenek megnevezését nem rangsorként kell felfogni, hanem csak az emberek megközelítésének különböző módja szerint, de egymással nagyon is egyforma rangsorban működőként, és a végtelen távoli pontban egymáshoz közelítőként. Ezért tekintettek a régi korokban mindenre, ami betegség és látnokság, úgy, hogy ha ezt átlátja az ember, akkor a szellemi világba tekint bele. A szellemi világ átlátásának egyik módja ez: valóban megismerni a betegséget és látnokságot.

Ha ezt felfogjuk, akkor egyben lehetőségünk van arra, hogy beemeljük az újabb időbe azt, ami az ősi időkben megvolt az emberek tudatában. Mert kérdezzük meg magunktól a modern tudaton belül: Mit azonosíthatunk a modern tudatunkban az alsó istenek területeként? – Látják, az, amit az isteni hármasságot elképzelve az Atyának nevezünk, ez az, ami a legjobb értelemben a természet alattihoz tartozik. Az Atya a természet alattihoz tartozik, és hogyan kell a valóban szellemi felfogás szerint ehhez viszonyulnunk az Atyaistenhez a megismerésben?

Nos, kedves barátaim, az emberre tekintünk, az emberre tekintünk nappali éber állapotában, rá tekintünk éjszakai alvó állapotában, összehasonlítjuk a két állapotot. Tekintsük az embert teljesen éber állapotában, akkor tudhatjuk, hogy olyan, ahogyan beilleszkedett a fizikai világba, ennek a fizikai világnak a rendjébe. Mert úgy, ahogyan a Föld egykor kialakult az megelőző állapotokból, ahogyan a további evolúció felé vezető úton van, úgy kell felismerni a Szaturnuszból, Napból, Holdból. Éber állapotában ebbe a Földdel való kapcsolatba tartozik, természetszerűen áll a Földben. Éber állapotában a természet szintjén áll.

Más a helyzet, ha az ember alszik. Ha az ember alszik, kedves barátaim, akkor a fizikai test és az étertest fekszik az ágyban, az asztráltest és az én a fizikai testen és étertesten kívül van. De nézzük meg a fizikai testet és étertestet. Mije van ennek az emberrésznek, amely a fizikai testben és étertestben itt fekszik? Az, amit az ősi Nap-fejlődésben, az ősi Szaturnusz-fejlődésben kapott, de előrehaladottabb állapotban. Ez továbbhaladt. De most, az alvásban az embernek a Szaturnusz- és Nap-lét továbbfejlődése van meg, a Hold-lét egyáltalán nincs meg abban, ami az ágyban fekszik. Ez egyáltalán nincs benne. Így azt kell mondanunk: ahogy a természet fejlődött, a Hold-létből átlépett a Föld-létbe. De amennyiben az embernek szüksége van az alvási állapotra, a természet megőriz maga alatt az alvó emberben egy természet alattit, olyan természetet, amely tulajdonképpen csak a Szaturnusz- és Nap-korszakban volt meg. Ez a természet alatti. Ez minden lény alapja azáltal, hogy jelen van egy emberi fajta. Az ember az alvás állapotában valóban alámerül a természet alattiba, és ebből az alámerülésből – ezt már megmutattam Önöknek a tanfolyam napjai során – merülnek fel a betegségek. Ez az Atyaisten területe. Alváskor belemerülünk az Atyaisten területébe, a természet alattiba merülünk, az Atya területébe.

Vegyük az ember látnokiságát, ezt jelenti az emberi lény azon tagjainak átvilágítása, amelyek alváskor a fizikai és étertesten kívül vannak, az éné és az asztráltesté. Ha az ember tudatosan van benne, akkor ez a betegséggel ellentétes állapot, a betegség másik pólusa. És az ember a szellem területébe merül az asztráltestével és énjével.

Így látjuk, hogy az ember a földi szervezetével két irányban szakadhat ki a természetből, a természet alatti irányába, az Atyához, a természet feletti irányába, a szellemhez, és a Golgotai Misztérium óta Krisztus a közvetítője mindkét világnak, a természeti lét szellemmel áthatott lénye, a normál emberi lét szellemmel áthatott lénye, akinek mindig a természet alatti és a természet feletti közötti harmóniát kell megteremtenie. A természet alatti az alvás és ébrenlét normális lefolyása során mindig kiegyenlítődik. A természet feletti azoknál a látnokoknál egyenlítődik ki, akiknek van lehetőségük arra, hogy saját akaratuk szerint visszatérjenek a szokásos emberi életbe. Ha az ember ébren nem tudja kiegyenlíteni azt, amit a természet alattiban átélt, akkor jön a betegség, amely a fizikai és étertestben éli ki magát. Ha az ember azt, amit látnokként élhet meg a szellem területén, nem képes a teljesen éber állapotba, földi életének természetes folyamatába bevinni, akkor jönnek a lelki vagy elmebetegségek, és ezzel a másik pólus.

Nos, nézzük a fizikai betegséget. Mi történik, ha megjelenik a gyógyítási folyamat? Az embert a természet alatti átéléséből a természet átélésébe vezeti, az Atyától Krisztushoz, mert Krisztus a szellemi élet a természetben. Az Atyától Krisztushoz, és az orvos lényegében ezt teszi. Lényegében az orvos feladata, hogy felismerje, hogyan kell a természet alattitól megszállt embert visszavinni Krisztushoz, miután az Atya, ahogyan szemléletesen kifejezzük, átadta a hatalmat Krisztusnak, a Fiúnak. Ez az, amit a misztériumi bölcsesség modernebb nyelven kifejezne. Azt mondanák: miután a beavatottnak itt, a Földön helyes Krisztus-tudata van, egyrészt az Atyához, másrészt a szellemhez vezetik. És az Atyától, ha tudatában lesz annak, hogy megvan az út, amin haladni kell az Atyától Krisztushoz, ezen az úton van minden gyógyítási folyamat.

És itt kezdődik a modern misztérium, kedves barátaim, a valódi gyógyszertant kozmikus próba elé állító misztérium. És a lelkipásztori orvoslási tanfolyam végén rá kell mutatnom arra, hogy ebből kell kiáramlania annak, aminek először is gyógyulásként be kell kerülnie az orvosba. Tegyük csak fel, hogy az orvos, ahogyan utaltunk rá ezen a tanfolyamon, lassanként megtanulja az egyes gyógyítási folyamatokat, amennyiben megismeri az elromlott szerveket, megismeri azt, ami kint, a természetben szellemmel áthatva működik a szerveknek megfelelően, úgy hogy a szellemet gyógyítóként visszük be az emberi testbe. Megtanulja, hogyan kell ezt csinálni ebben az esetben vagy abban az esetben. Mindez a tudás összességeként kapcsolódik össze benne. De ahogyan előrehalad az igazi tudásban, az más, mint az előrehaladás a mai tudásban. Ha ma kézbe vesznek egy patológiai anatómiát vagy gyógyszertant, és gondosan tanulmányozzák, a végén csak annyival vannak előrébb, hogy az egész dolog benne van Önökben – ha benne van -, de az egyes fejezetekkel nem jutottak előrébb az egész emberi magatartásukban. De a tudás összességének lényege éppen az, hogy az egész emberi magatartásunkkal előrehaladunk.

Ha ebben az értelemben veszik fel az orvostudományt, ahogy itt, ezen a lelkipásztori orvoslási tanfolyamon gondoljuk, akkor lépésről-lépésre előrejutnak. És az, ami végül eredményként adódik, az, kedves barátaim, nem kisebb dolog, mint hogy azt mondhatják maguknak: Most, miután túl vagyok az egész orvosi tudományon, látom mindazt, ami Golgotai Misztérium során történt, addig a pillanatig, amikor Krisztus a Golgotán átlépte a halál kapuját. Megértik Krisztus útját az Atyától a golgotai halálig. Ez a misztérium. Először el sem hisszük, hogy az egyik a másikkal összekapcsolódik, de összekapcsolódik. Úgy kapcsolódik össze, hogy valóban a gyógyítási folyamatba való bepillantással fogják fel, mi történt a Kozmoszban, hogy az Atya a Fiút küldte, miáltal átment a golgotai halálon; és abban, ami a golgotai halálban történt, kedves barátaim, ne a halált lássák, hanem mindannak az együtthatását, ami a halálban történt, ami nem is halál, hanem a halál legyőzése, az egész emberi lény meggyógyítása. Ez az orvos útja az Atyától a Fiúig, amíg az utóbbi meg nem hal a Golgotán. Minden egyes gyógyítási ismeret közelebb visz ahhoz, hogy ezt végül felfogjuk.

A lelkipásztori orvoslás nem csak az, amit a lelkipásztornak és az orvosnak együtt kell gyakorolnia, nem csak az, hanem a lelkipásztori orvoslás olyasmi, amit először össze kell gyűjteni, hogy az orvos képes legyen átlátni a Golgotai Misztérium egy részét. Ez az orvoslás csúcspontja, kulminációja, az ember minden betegségét felfogni, hogy a Golgotai Misztériumot egészen a halálig nagy gyógyítási folyamatként láthassuk. A fejlődő emberiség patológiája, terápia: a meghalás a kereszten – összefüggésében fogják látni, ha megjelenik az igazi orvoslás.

A papnak követnie kell mindazt, amit az ember átél, amikor a testéből kilép a másik világba, ami a Szellem világa. Ezzel a pap egyre jobban megismeri azt, ami az emberben rokon a Szellemmel, a Spiritus Sanctusszal, a nagyon is Szent Szellemmel. És az útja az, hogy átvegye a közvetítést a Szellem és a Fiú, Krisztus között, ezen belül alakítsa ki a teológiát, megtalálja az utat Krisztustól a Szellemhez, a Szellemtől Krisztushoz. Megint az ismeretek, az élettartalmak összességét lehet megszerezni ezen az úton, amelyen az embert kell a Szellemtől Krisztushoz, Krisztustól a Szellemhez vezetni. És ennek az útnak abban kell kicsúcsosodnia, hogy a teológia egyes szakaszai érthetővé teszik az ember számára, mi volt Krisztus útja az emberiség számára, miután átment a golgotai halálon, ami a nagy gyógyítási folyamat volt. Így most felmerül a kérdés: Ezzel a gyógyítási folyamattal milyen képesség keletkezik az emberben, amivel bejuthatna a szellemi világba? – Ezzel csúcsosodik ki mindaz, aminek teológiának kell lennie, annak megragadásában, ami a Krisztus-individualitással történik, miután átment a golgotai halálon.

Krisztus útja a Golgotára: az orvos útjának legmagasabb tetőpontja. Krisztus útja tovább a Golgotától: a pap útjának legmagasabb tetőpontja.

Az újabb kor sok teológusának úgy tűnik, hogy a két dolog nem tartozik össze. Mert vannak ma teológusok, akik semmit sem akarnak tudni a feltámadt szellemről és a tovább ható Krisztusról. De ha misztériumok megújításáról beszélünk, akkor itt van a golgotai esemény, a Golgotai Misztérium, és akkor azt mondhatjuk, a beavatott beavatási útjának régi formulájának, ami így hangzott: Keresztülvezettek az elemeken, majd utána az alsó és felső istenekhez -, ennek a régi formulának ma így kell szólnia: Keresztülvezettek azon, ami az elemeket a folyamataikban feloldja – az elemek most a kémiai elemek, a nyolcvan, ezek feloldódnak a folyamatokban – és továbbvezetnek, amennyiben lent az Atyához, fent a Szellemhez megyek, és mindkét úton észlelem Krisztus hatását.

És ha az ezoterikus elmélyüléshez, kedves barátaim, szeretnék magukkal vinni ennek a lelkipásztori orvoslási tanfolyamnak az összefoglalását, akkor vigyék magukkal ezeket a szavakat:

Járni fogom az utat,
Amely az elemeket a történésbe feloldja
És elvezet lent az Atyához
Aki a karma kiegyenlítésére a betegséget küldi
És elvezet fent a Szellemhez
Aki a tévelygő lelket a szabadság megszerzéséhez vezeti
Krisztus vezet lefelé és felfelé
A földi emberben megmutatva a harmonikus szellemi embert.

Ich werde gehen den Weg,
Der die Elemente in Geschehen löst
Und mich führt nach unten zum Vater
Der die Krankheit schickt zum Ausgleich des Karma
Und mich führt nach oben zum Geiste
Der die Seele in Irrtum zum Erwerb der Freiheit leitet
Christus führt nach unten und nach oben
Harmonisch Geistesmensch in Erdenmenschen zeugend.

 8. tábla

Ha egészen áthatja Önöket, ami ebben a vázlatos meditációban rejlik, akkor a szellemükben élőn viszik magukkal azt, amit ezen a lelkipásztori orvoslási tanfolyamon adni akartam.

Beszéd az orvosokhoz (a papok távollétében)

Dornach, 1924. szeptember 18.

Azzal, hogy a teológusokkal együtt részt vettek ezen a tanfolyamon, kifejleszthettük azt, aminek a mai emberiségtudatban a teológusoknál és az orvosoknál harmonikusan egybe kell csengenie. Ha az ember a tudatában teljesen feldolgozza ennek a tanfolyamnak az irányvonalát, kétségtelenül adódik a következmény a tudat számára, kedves barátaim, az a következmény, hogy a papnak és az orvosnak az emberiség gyógyulásáért végzett munkát koordinálnia kell. Semmi esetre sem állhat fenn olyan viszony, hogy az orvos alárendelődik a papnak, és nem teljesen koordinált vele. Ennek a tudatnak egyre jobban ki kell fejlődnie az orvosban. És ez ahhoz tartozik, amit fel kell fognia az új orvosi ezotéria jelöltjeként. Az orvos csak akkor fog tudni úgy viszonyulni a szellemi világhoz, ahogyan kell, ha a pap mellett teljesen egyenértékűnek tudja magát. Ezért számotokra, kedves barátaim, az következik ebből a tanfolyamból, hogy lelkileg ezt a képet lássátok: A pap kezében az áldozati kehely, az orvoséban a Merkúr-bot. És az ezoterikus orvosnak ismét meg kell tanulnia, hogyan érezzen a Merkúr-bot birtokában. Ez olyasmi, amit a papon kívül egyedül neki kell tudnia. Mert csak ennek teljes tudatában keletkezhet az orvos lelkében az a nemes lelkesültség, ami akkor szükséges, ha az orvos igazán praktizáló orvos, gyógyító kíván lenni a világban. Igen, kedves barátaim, csak nektek adatott meg a lehetőség, hogy abba a helyzetbe jussatok, amit az antropozófiai mozgalomból kiindulva – most főleg az általános orvosokhoz szólok – ki kell vívnotok. Ez legyen a tudatotokban. Ennek a tudati szempontnak az alapján kell dolgoznotok, hogy ahhoz kapcsolódva, ami a szekció, az Orvosi szekció részéről csak ösztönzés lehet, azon kell dolgoznotok, ami létrehozza a valódi orvosokat, akik az antropozófia alapján dolgoznak, ahogyan a papság is az antropozófia alapján dogozik. De tudnotok kell, különösen, ha a koordináció viszonyát tekintitek, hogy ma sokkal nehezebb antropozófus orvosnak lenni, mint antropozófus papnak. Elég csak arra gondolnotok, hogy az antropozófus pap anélkül lép ki a világba, hogy valahogy függene valamilyen külső papi hatalmaktól. Az orvosnak, aki praktizálni akar, elismerésre van szüksége, maga mögött kell tudnia a külvilág által elismert tanulmányokat. Tehát kezdettől fogva nincs abban a helyzetben, hogy a papjainkhoz hasonlóan, akik papi közösségben lépnek ki a világba, orvosi közösségben legyen. De ez a közösség mégis lehetséges. Ezt a közösséget azoknak a szívében kell létrehozni, akik őszintén kívánnak csatlakozni a Goetheanum gyógyítási gyakorlatához. Alapjában sokkal bensőségesebbnek kell lennie, mint a papság összetartása. Azokat, akik antropozófiai értelemben kívánnak orvosként működni, egészen határozott tudattal kell összekapcsolnia ennek a működésnek a forrásával itt, a Goetheanumban. Itt, a Goetheanumban az orvosi működés ilyen forrásának elérése, ez a szándék és törekvés vezérli az együttműködést Dr. Wegman asszony és közöttem. És amit a gyógyítók a Goetheanum Orvosi szekciójának orvosi tanfolyamáról magukkal visznek, annak a lényege tulajdonképpen csak a forráshoz való csatlakozásban, csak az összetartozás tudatában van: Valódi összetartozás érzése mindazzal, aminek a mondott központból kell kiindulnia. És így engedtessék meg nekem, hogy a végén, nektek, kedves barátaim, ezt mondjam: Keressétek az utat, amely ebben az értelemben jelenti a gyakorló orvoslást. Keressétek az utat ehhez egyesüléshez. Meg fogjátok találni. És a mi dolgunk lesz, itt a Goethenaumban, hogy megtaláljátok.

Első lépésként Frau Dr. Wegman és én intézkedtünk, hogy megadjuk az első ezoterikus impulzust azzal, hogy egy nagyon is bővíthető ezoterikus magot hoztunk létre, amely, mint mondtam, nagyon is bővíthető, de érthető okokból először csak néhány gyakorló orvosból áll, akik letették az ezoterikus-orvosi működéshez szükséges fogadalmat. Ez a mag a következő gyakorló orvosokból áll: dr. Walter, dr. Bockholt, dr. Zeylmans, dr. Glas, dr. Schickler, dr. Knauer, dr. Kolisko. Két másik személy jött még számításba, akik jelenleg nincsenek itt. – De mivel az egyesülésnek valóban meg kell történnie, nem csupán kinevezéssel, így az egyesülés először ezen a hét személyen belül történhetett meg, akik minden emberi cselekedetükkel az innen a jövőben kiinduló orvosi eszméket fogják szolgálni, és akik ezzel bevezetik azt az ezoterikus-orvosi áramlatot, amelynek a Goetheanumból kell fokozatosan kiindulnia.

Kedves barátaim, az ezoterikus intézkedéseknek jó oka van. Senki se érezze magát mellőzöttnek, mert a kör bővülhet, és mindenkit, aki az Orvosi szekcióba tartozik, amennyiben gyakorló orvos, úgy tekintünk, mint aki úton van ebbe a körbe. De az Orvosi szekció vezetésének, amely egyben ennek az orvosi körnek a vezetősége is, fenn kell tartania a jogot, hogy megjelölje a szekció egyes tagjai számára azt az időpontot, amikor a bővítés során e körbe beléphet. Ez a kör először Frau Dr. Wegman és az én teljes egyetértésemmel alakult, és a következő személyek vannak benne: dr. Walter, dr. Bockholt, dr. Glas, dr. Zeylmans, dr. Schickler, dr. Knauer, dr. Kolisko.

Reméljük, minden úgy alakul, hogy ez a kör egyre bővülhet. Mert ennek a körnek a vezetésén múlik azoknak a szándékoknak a teljesülése, amelyek kapcsolatban vannak mindazzal, ami itt, orvosi területen történik, amelyek beragyogják mindenekelőtt azt, amit Önöknek, kedves barátaim, ezen a lelkipásztori orvoslásról szóló tanfolyamon át akartam adni. Magától alakult úgy, hogy inkább az orvosoknak, mint a papoknak szólt, bár a papság adta a külső ösztönzést. De azért alakult így, mert éppen az antropozófiából dolgozó orvosoknak kell először megalkotni azokat az eszközöket és utakat, amelyek elvezethetnek az egyesüléshez, ami nehéz, míg a papságon belül viszonylag könnyű volt. A papságon belül könnyebb elérni, hogy egyes személyiségek a felkészületlenebbeket is megtarthassák. Az orvosi karon belül azért lenne ez lehetetlen, mert az orvosra sokkal magasabb értelemben igaz, mint a papra, hogy a saját személyiségére van utalva. Az igazi pap a kultuszra támaszkodik. A kultusz állítja a világ elé. És alapjában véve azáltal válik azzá, ami, hogy a személyiségében a kultuszban levő szellem hat. Az orvosnak kapcsolatban kell lennie az emberrel. A személyéből eredően kell tudnia behatolnia mindenbe, ami emberi. Saját magában kell érezni az nagy erőt, az istenek hatását – mert az istenek hatása éli ki magát az ember egészségében -, az istenek hatását kell a világba bevinnie. A személyével teljesen vállalnia kell a küldetését. Az egész orvosi szolgálata, az egész gyógyító szolgálata minden egyes esetben saját magát módosító, individuális kultusz. És, kedves barátaim, a legnemesebb értelemben tudni kell, hogy az orvosi szolgálat istentisztelet, ez adja meg az alapot, a fundamentumot ahhoz, ami által rátaláltok az útra, hogy helyes érzülettel valóban azt hozzátok a világba, amire itt, a Goetheanumból kiindulva törekszünk.

Kívánom, hogy megtalálja az utat a szívetekhez az, amit ezen a lelkipásztori orvoslási tanfolyamon el akartam mondani. Kívánom, hogy fogadjátok jóindulattal azokat, akik itt elsőként az ezoterikus mag tagjaiként kapcsolódhatnak össze egymással, kívánom, hogy egyre tovább jussunk. Akkor az is hatni fog a világban a szíveteken, az értelmeteken, a szellemeteken keresztül, amit ezen a lelkipásztori orvoslási tanfolyamon csíraként akartam elültetni.

A legjobb, ami a Goetheanumból kiindulva történhet: olyan embereket találni, akik kint, a világban az emberi működés legkülönbözőbb területein vannak, és akiknek a törekvése mindig azt visszhangozza, ami innen, a Goetheanumból hangzik el, indul ki. Ha így tesztek a magatok területén, akkor az összetartozás köteléke, goethei szellem köti össze a szíveteket és a lelketeket, és mindig látni fogjuk az emberiség üdvére feltámadó gyümölcsöket, akkor, ha újra meg újra megtaláljátok, az ide, a Goetheanumhoz vezető utat. Mert minden, amit itt teszünk, csak töredék, csak egy rész, mindig csak kezdet. Minél inkább remélhetjük, hogy minden egyes ember érzi az ösztönzést, hogy ebből egyre többet vigyen magával, annál inkább el fogja érni a célját. Arra kérlek benneteket, hogy vigyétek magatokkal, amit mondtam nektek. És most mindnyájatoknak szóló bensőséges, szívbéli köszöntéssel szeretném a lelkipásztori orvoslási tanfolyamot befejezettnek nyilvánítani.


Rudolf Steiner nyomtatásban először itt megjelenő előadásában az Orvosi tagozat orvosait tudósítja egy új munkamódszer megalapításáról, a mai kor orvosi misztériumainak megújítására tekintettel. Ezt intenzív keresés és kérdezés előzte meg a Rudolf Steiner és Ita Wegman körüli fiatal orvosok körében (v.ö. GA 316), melynek alapján Rudolf Steiner iránymutató segítséget tudott adni az Orvosi tagozaton belüli mag kialakításához. Ita Wegman erről is szól az 1936 őszi orvosi összejövetelen tartott beszédében, amiről fennmaradt egy naplóbejegyzés (v.ö. J. Emanuel Zeylmans van Emmichoven: Wer war Ita Wegman? – Ki volt Ita Wegman, Heidelberg, 1992., 2. kötet, 215. o-tól).