"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A lelki élet átalakulásai - a lelki élmények fajtái I. (2)

2. A harag missziója (A leláncolt Prométheusz)

München, 1909. december 5. (Berlin, 1909. október 21. helyett)

Ha a lelki életet abból a szempontból vizsgáljuk, melyből itt vizsgálnunk kell, önkéntelenül Hérakleitosz szavaira kell gondolnunk: „A lélek határait fel nem kutathatod, ha a világ összes útját végig futod is, annyira mindent átfogó a lélek.”

A lelki életről most nem abban az értelemben óhajtok beszélni, ahogy manapság a szokásos lélektan szól róla, hanem úgy, ahogy a szellemtudomány foglalkozik vele. A szellemtudomány azon az alapon áll - és szilárdan áll ezen az alapon - hogy a külső érzékszerveinknek és az ezekhez kötődő értelmünknek megnyilvánuló minden dolognak a forrása és ős oka egy valódi, reális szellemi lét, és hogy az ember képes ezt a szellemi létet megismerni. A szellemtudomány nem azt mondja, hogy a megismerésnek itt és itt vannak a határai, hanem megmondja, hogy hogyan kell magunkat úgy átalakítani, hogy ebbe a szellemvilágba, behatolhassunk és onnan mind átfogóbb élményeket hozzunk magunkkal. A szellemtudomány ismételten rámutat, milyen nagy esemény az ember életében, mikor valaki szellemi kutatóvá válik, aki úgy lát bele a szellemi világokba, mint a fizikus mikroszkópjával a fizikai világokba. A szellemi világra kitűnően illenek Goethe szavai, aki így jellemezte a természetet:

A természet nem engedi,
Hogy fényes nappal fellebbentsd a fátylát.
Mit szellemednek el nem árul,
Azt srófokkal és emelőkkel
Sosem erőszakolhatod ki tőle.

Ilyen lencsékből vagy egyéb alkatrészekből álló eszköze természetesen nincs a szellemkutatónak, a saját lelkét kell ilyen eszközzé alakítania. Akkor éli át magasabb fokon azt a hatalmas pillanatot, a lélek felébredésének pillanatát, mikor úgy lát bele a szellemi világba, mint ahogy a megoperált vak látja meg a világot, melyet eddig nem tudott észlelni. Azt is több ízben hangsúlyoztam, hogy ma már nem szükséges mindenkinek szellemkutatóvá válnia ahhoz, hogy felismerje annak igazságát, amit a szellemi látó az emberekkel közölni akar. Annak elismeréséhez, amit a szellemi kutató közöl, elegendő az elfogulatlan igazságérzék és a mindennapi logika. A kutatáshoz a szellemi látó nyitott szeme szükséges, az általa közöltek elismeréséhez azonban csak egészséges igazságérzésre, a dolgok elfogulatlan, előítéletektől mentes átérzésére és természetes értelemre van szükség. A szellemkutatás értelmében fogjuk tehát fel mindazt, amit a továbbiakban lélektanról, lelki megfigyelésről mondunk, mikor a következő előadásokban néhány az embert érdeklő lelki tulajdonságról beszélünk.

Mint ahogy a hidrogén, oxigén és más vegyi anyagok terén csak az kutathat, aki ehhez képességeit kifejlesztette, úgy a lélek életébe is csak az láthat bele, akinek megnyíltak szellemi szemei. A lélek kutatásához úgyszólván képesnek kell lenni a lelki szubsztancia megfigyelésére. Hogy a lelket ne tekintsük valami ködös, homályos, bizonytalan dolognak, amiben az érzések, gondolatok és akaratimpulzusok nyüzsögnek, ezért ma vázlatosan felidézem, amit e tárgyról előző előadásaimban már elmondtam.

Ahogy mi tekintjük az embert, ez sokkal komplikáltabb lénynek mutatkozik, mint amilyennek a külső tudomány tartja. Amit a külső tudomány megfigyelései alapján az emberről megismert, az a szellemtudomány számára csak kisebbik része az emberi lénynek. Ez a külső fizikai test, mely tulajdonképpen közös minden ásványisággal, ami környezetünkben megtalálható. Ugyanazok a törvények uralkodnak, ugyanazok az erők hatnak benne, mint a külső ásványi-fizikai világban. Ezen túlmenően a szellemtudomány nemcsak logikai következtetés útján, hanem megfigyelés útján is felismeri az emberi lénynek egy második tagját, melyet étertestnek vagy élettestnek nevez. Ma csak vázlatosan mutathatunk rá az emberi lény ilyen tagozódására, mert feladatunk ma egészen más, csupán erre a felosztásra fog felépülni. Az ember éterteste közös mindazokkal a lényekkel, amelyek élnek.

Említettem, hogy aki szellemkutatóvá lett, aki alkalmassá tette lelkét a szellemi világokba való betekintésre, közvetlen megfigyelés alapján ismeri az étertestet. De az elfogulatlan igazságérzet is elfogadhatja ennek az éter- vagy élettestnek a létezését, ha nem zavarják meg a mai előítéletek. Mert vegyük csak a fizikai testet. Mondtuk, hogy ugyanaz a fizikai és kémiai törvényszerűség uralkodik benne, mint a fizikai ásványi világban. S mikor mutatkoznak meg ezek a fizikai törvényszerűségek? Mikor az ember meghal, tehát élettelenné vált. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, akkor láthatjuk, melyek a fizikai testbe beleépített törvények. Azok, amelyek feloszlatják és egészen más módon uralkodnak a testen, mint ahogy a születés és halál között tették. Ezek a törvények állandóan benne vannak a fizikai testben, de a születés és halál között a fizikai testben egy harcos küzd a fizikai test feloszlása ellen, s ez a harcos az étertest, vagyis élettest.

Megkülönböztetjük továbbá lényünknek egy harmadik tagját, ami az élvezeteink, fájdalmaink, örömeink, bánataink, ösztöneink, vágyaink, szenvedélyeink hordozója, tehát mindannak, amit már lelkiségnek nevezünk. De nem maga a lelkiség, csupán a hordozója. Ez a tagunk közös mindama lényekkel, melyek a tudatosság bizonyos fokán állnak, vagyis az állatokkal. Az emberi lénynek ezt a harmadik tagját asztráltestnek vagy tudati testnek nevezzük. Ezzel kimerítettük az ember testiségét. Ezek tehát: 1) fizikai test, 2) éter- vagy élettest, 3) asztrál- vagy tudati test. Ezen a három tagon belül megtaláljuk azt is, ami az embert a teremtés koronájává teszi, s ami nem közös a természet egyik világával sem. Gyakran rámutattam már, hogy nyelvünknek van egy egyetlen kis szava, mely egyenesen elvezet az embernek ehhez a benső részéhez, amely által a teremtés koronája lett. A virágcsokrot mindenki virágcsokornak nevezheti, az órát órának, a pultot pultnak, a széket széknek, a lángot lángnak. Egyet azonban sose hallhatunk kívülről, ha miránk vonatkozik, ilyenkor csak a mi bensőnkből csendülhet fel. Ez pedig az, amit az „én” szóval jelölünk. Gondolják csak meg, hogy az „én” szócska elhangozhat-e a más szájából, ha az önök lényét akarja megjelölni?

Ha önök az „én” szóval saját lényüket akarják jelölni, akkor annak az „én” szónak az önök szájából kell elhangzania és legbensőbb lényüket kell kifejeznie. A régi nagy vallások és világnézetek e szóval annak a „kimondhatatlannak” nevét nevezték meg, akit kívülről nem lehet megjelölni. Az „én” megnevezéssel az embernek azt a legbensőbb lényét jelöljük, melyet az ember isteni tagjának nevezhetünk. Ezzel nem akarjuk az embert isteni magaslatra emelni. Ahogy egy csepp tengervizet sem tekinthetünk tengernek, ha azt mondjuk, hogy szubsztanciája azonos a tengerével, éppúgy az embert sem tekinthetjük Istennek, ha azt mondjuk, hogy ugyanaz a szubsztanciája és lényege, mint a világon áramló, a világot hatásával átszövő Istenségnek.

Az ember ezen sajátos belső lényénél fogva alá van vetve annak a világjelenségnek, melyet egyedül a szellemtudomány vesz komolyan és tekint reálisnak, noha az emberekre manapság lenyűgözően hat, de az emberre vonatkoztatva csak a szellemtudomány veszi komolyan. Az életnek arról a tényéről van szó, amit fejlődésnek nevezünk. Mennyire lenyűgözi a jelen kor emberét, mikor az alacsonyabb rendű élőlényekre tekint, melyek fokozatosan fejlődtek egyre magasabb életfokra! Mennyire lenyűgözi az a tudat, hogy maga az ember is így fejlődött egy alacsonyabb életfokról a jelenlegi magaslatra! A szellemtudomány éppen az ember szempontjából veszi komolyan a fejlődés gondolatát. Figyelmeztet, hogy mivel az ember öntudatos lény, tevékenysége saját lényének középpontjából indul ki, bele kell állnia a fejlődés vonalába. Komolyan kell vennie a fejlődést nemcsak azért, hogy kitekintve a világba megállapítsa, hogy itt minden tökéletlen tökéletesebbé válik, hanem mert ő maga, mint tevékeny lény bele van állítva a fejlődésbe és emiatt saját magának is fejlődnie kell.

Nem szabad azonban megállnunk annál, ami már létrejött. Tudnunk kell, hogy az embernek tovább kell fejlődnie. Meg kell haladnia a fejlettségnek azt a fokát, melyet már elért, túl kell lépnie önmagán. Mindig újabb erőket kell magában kifejlesztenie és tovább kell tökéletesednie. A szellemtudomány eljut az emberrel kapcsolatban a fejlődés fogalmának megfelelő alkalmazásához, mikor megpróbál magasabb szinten képviselni egy olyan álláspontot, amit a kutatás egy másik területén nem is olyan régen már érvényesítettek. Nem is gondolnánk, hogy még a 17. század elején nemcsak laikusok hitték, hanem tudományos körökben is vallották, hogy az alacsonyabb rendű szervezetek egyszerűen a folyó iszapjában önmaguktól keletkeznek. Ez természetesen csak a pontatlan megfigyelés eredménye volt. Először Francesco Redi a nagy természettudós állt elő a 17. században a nagy kijelentésével, mely szerint élőlény csakis élőlénytől származhat. Ma már senki sem gondolja, hogy egy giliszta, vagy más alacsonyabb rendű élőlény az iszapból keletkezhet. A giliszta kifejlődéséhez is egy giliszta-csira szükséges. És mégis alig tudta Francesco Redi a 17. században Giordano Brúnó sorsát elkerülni, mert ez a kijelentése az egyház szemében eretnekké tette. Ma már nem szokásos az eretnekeket kivégezni, mint annak idején - legalábbis a Föld nem minden táján - de helyette más módszer vált divatossá. Manapság fantasztának, álmodozónak, ha ugyan nem még ennél is rosszabbnak tekintik azt, aki nem azonosul azok a nézetével, akik gőgjükben minden világnézetek csúcspontján állóknak képzelik magukat. Ez az inkvizíció mai formája a világnak ezen a táján. Ám legyen! Annak, amit a szellemtudomány magasabb szinten állít, ugyanaz lesz a sorsa, mint Redi alacsonyabb szinten tett megállapításának. Francesco Redi azt állította, hogy „élőlény csakis élőlénytől származhat”.

A szellemtudomány azt állítja, hogy lelki-szellemiség csak lelki-szellemiségből származhat. És nem más, mint ennek egyenes következménye az, amit ma oly lenézően megmosolyognak és az esztelen fantázia szüleményének tartanak: a reinkarnáció törvénye.

Ma számosan azt hiszik, hogyha látják miképp bontakozik ki a testiségből a születés első pillanatától kezdve a lelki-szellemiség, ha látják, hogyan domborodnak ki a csecsemő elmosódott fiziognómiájából az egyre határozottabb arcvonások, hogy a mozdulatok miképpen válnak egyre egyénibbé és hogyan bukkannak fel egymás után a képességek - akkor mindez az adott apától, anyától, nagyszülőktől, egyszóval az ősöktől származik.

Olyan pontatlan megfigyelés ez is, mint az a középkori vélemény, hogy a giliszta és más alacsonyabb rendű élőlény az iszapból keletkezik. Csak mert az érzékszervi észlelésen alapuló szemlélet nem tud visszatekinteni a lelki-szellemi előzményekre, azért hiszik azt, hogy mindez a fizikaiság sötét altalajából nőtt ki. A szellemtudományban korábbi földi életekre tekintünk vissza. Ekkor rakta le az ember mindazon képességeinek alapját, melyek jelenlegi megtestesülésében jelentkeznek. Jelenlegi életünket pedig a születésünk és halálunk között egy elkövetkezendő földi élet új alapjának tekintjük.

A lelki-szellemiség csakis lelki-szellemiségből keletkezhet. Nincs távol az az idő, melyben ez a kijelentés éppoly magától értetődő igazság lesz, mint Francesco Redi állítása, hogy élőlény csakis élőlénytől származhat. Csakhogy míg Francesco Redi kijelentése csak korlátolt számú ember érdeklődésére tarthat számot, addig a szellemtudomány által képviselt tétel, hogy a lelki-szellemiség csakis lelki-szellemiségből keletkezhet, továbbá, hogy az ember nem egyszer él a Földön, hanem ismételten, és minden egyes földi élete előző életek folyománya és egyúttal kiinduló pontja számtalan elkövetkezendő földi életnek, - ez minden egyes embert érdekel. Az életbe vetett bizalom, a munkánk nyújtotta biztonság, minden rejtély megoldása, melyekkel szembekerülünk, ettől a felismeréstől függ. Az ember mindig több és több erőhöz jut ennek révén minden lét számára, és bizodalmat, reményt ad a jövőre. Ezért érdekel ez minden embert.

Mi az, ami úgy dolgozik, hogy belehat egyik létből a másikba? Mi az, ami kezdetét vette az előző földi életekben, és ami átszövi az összes földi életeket? Ez az emberi „én”, melynek neve ránk vonatkozóan rajtunk kívül minden más lény számára kimondhatatlan, csupán magunk jelölhetjük vele legbensőbb lényünket. Ez az „én” halad életről-életre, és mialatt így áthalad a számtalan életen, megvalósítja a fejlődést.

Hogyan történik ez a fejlődés? A fejlődés oly módon megy végbe, hogy az emberi lény három alacsonyabb tagját áthatja és átdolgozza az én. Vegyük szemügyre pl. az asztráltestet. Ő a hordozója az örömnek, bánatnak, élvezetnek és fájdalomnak, ösztönöknek, vágyaknak és szenvedélyeknek. A fejlődés még alacsonyabb fokán álló ember, akinek én-je még keveset munkálkodott asztrálteste megtisztításán, az én-jével rabszolgaként követi az ösztöneit, vágyait és szenvedélyeit. Ha összehasonlítjuk ezt az embert egy olyannal, aki már magasabb fokon áll, akinek én-je olyképpen dolgozott asztráltestén, hogy átalakította ösztöneit, vágyait és szenvedélyeit erkölcsi ideálokká, morális ítéletekké, akkor kezdeti képet alkotunk az én-nek az asztráltesten való munkálkodásáról.

Így dolgozik az én az ember bensőjéből kifelé az ember burkain, először az asztrális burkon, a tudati burkon. Azt mondhatjuk tehát, hogy minden előttünk álló emberben megkülönböztethetjük azt, amit a földi létbe magával hozott, vagyis asztráltestének azon részét, melyen én-je még nem munkálkodott, asztráltestének azon részétől, melyet én-je már tudatosan átdolgozott. Ezt a tudatosan átdolgozott asztráltesti részt nevezzük szellem-én-nek, vagy manasznak.

Az én azonban egyre erősebbé válhat, s akkor átalakítja az étertestet vagy élettestet is. Amit abból átalakított, azt élet-szellemnek, vagy buddhinak mondjuk. Ha pedig az én egyre erősödve, erejével egészen a fizikai testig hat átalakítóan, akkor a fizikai test azon részét, mely így átalakult - bár fizikai szemmel nem látható, mert érzékfeletti - szellem-embernek vagy atmának hívjuk.

Így megy végbe a fejlődés. Az ember külső burkait, melyeket saját közreműködése nélkül kapott, az én átalakítja.

Eddig az asztráltest tudatos átalakításáról beszéltünk. Mielőtt azonban az én képes lett volna tudatosan munkálkodni, már az ősrégi korban tudattalanul, vagy jobban mondva tudatalatti módon dolgozott az ember három külső tagján, éspedig legelőször asztráltestén, mely az élvezetnek és fájdalomnak, örömnek és bánatnak, ösztönöknek, vágyaknak és szenvedélyeknek a hordozója. Az asztráltestnek az a része, melyet így tudat alatt átdolgozott - amit tehát ma már mint átdolgozott asztráltestet hozunk magunkkal - az ember első lelki tagja: az érző lélek. Így él az ember bensőjében az én, mely - mielőtt az ember a tudatosság olyan fokára jutott volna, hogy tudatosan alakítsa át ösztöneit, vágyait, stb. - asztráltestében az érzőlelket hozta létre. Étertestében ez az én mielőtt még tudatosan működött volna, létrehozta azt, amit értelmi léleknek nevezünk. A fizikai testben végül az én létrehozta egy belső lelki tag, a tudati lélek szervét. Így az embernek három lelki tagját különböztethetjük meg, melyekben az én működik: 1. az érző lelket, 2. az értelmi lelket és 3* & tudati lelket. Tehát nem valami elmosódó, ködös fogalom a szellemtudomány számára az emberi lélek, hanem lényének egyik belső tagja, mely az érző lélekből, értelmi lélekből és tudati lélekből áll.

Most pedig - miután előadásainkban erről lesz szó - irányítsuk figyelmünket szorosan erre a hármas lelkiségre és az én-nek velük kapcsolatos munkájára, hogy világos fogalmat alkossunk mibenlétükről. A szellemi kutató közvetlen látás révén ismeri őket, de a természetes ítélőképesség is segítségünkre lehet abban, hogy fogalmat alkossunk róluk. Gondoljuk el pl. hogy előttünk van a rózsa. Érzékeljük a szemünkkel. Mialatt külsőleg érzékeljük, kívülről kapjuk a benyomást. Amint elfordítjuk tekintetünket a rózsáról, egy belső kép jelenik meg előttünk. Megmaradt valami a rózsából, a rózsa képe, amit magunkkal vihetünk. Két mozzanatot kell tehát megkülönböztetnünk. Az egyik amikor szemben állunk a rózsával, a másik mikor anélkül, hogy közvetlenül észlelnénk, képzetként áll előttünk, a lélek tulajdonává vált, s mint ilyet magunkkal hordozhatjuk lelkünkben. Ezt azért szükséges kiemelnünk, mert éppen a 19. század filozófiája a leghihetetlenebb elképzeléseket hívta életre e téren. Csak Schopenhauer filozófiájára kell gondolnunk. Ez abból indul ki, hogy a világ az én képzetem. Nem szükséges más, csak tiszta fogalmat kell alkotnunk arról, hogy mi az érzékelés és mi a képzet.

A képzet más, mint az érzékelés. A gondolkodó ember előtt ez világossá válhat, ha elképzel egy forró, igen forró acélrudat. Ez feltétlenül különbözik a valóságos acélrúdtól, hiszen a valóságos forró acélrúd éget, az elképzelt pedig nem éget, még ha rendkívül forrónak képzeljük is el. Érzékeléskor kapcsolatba lépünk a külvilággal, az elképzelés, a képzet pedig a lelkünk tulajdona. Pontosan meg tudjuk vonni a határt a képzet és a külvilág között. Abban a pillanatban, amikor megkezdődik a benső átélés, akkor lép funkcióba az érző lélek az érző testtel szemben. Az érző test csak közvetíti nekünk az érzékelést, lehetővé teszi számunkra, hogy érzékeljük pl. a rózsa színét. Az érző lélekben vannak tehát a képzetek, de ezen kívül az is, amit szimpátiának, antipátiának nevezünk, vagyis az érzékelt tárggyal kapcsolatos érzéseink. Ha a rózsát szépnek találjuk, ez az élményünk is az érző lélekben él. Aki nehezen tenne különbséget az érzet és a képzet között - mely az érző lélekben gyökerezik - az tartsa szem előtt, hogy a valóságos acél éget, az elképzelt acél pedig nem.

Valaki egyszer a következő ellenvetést tette nekem. „De hiszen valaki olyan élénken, szuggesztív módon képzelhet el egy limonádét, hogy ennek puszta elképzelésére összefut a nyál a szájában. Az ember tehát nem tud pontosan határt vonni belső élmény és külső világ között.” Mire ezt feleltem: „Ez ugyan lehetséges, de vajon a szomját is oltani fogja-e az elképzelt limonádé?” A határvonalat a valóságos külvilági dolgok és a belső élmények között mindenki meg tudja vonni. És pontosan ott, ahol a belső átélés kezdődik, ott lép működésbe az érző lélek, szemben az érző testtel.

Az én-nek étertesti működése által jön létre az a magasabb tagunk, melyet értelmi léleknek nevezünk. Az igazság missziója című előadásomban majd részletesebben beszélek róla, ma különösképpen az érző lélekkel kell foglalkoznunk. Az értelmi lélek által az ember nemcsak azt éli meg, amit a külvilág ébreszt benne, hanem amit a külvilági ingerek alapján ugyan, de csak akkor él át, ha bensőjében folytatja a külvilági élményt. Ha tehát az érzékelés és az érző lélekben való felélesztésen kívül gondolkozunk az élményen, ha átadjuk neki magunkat, tehát egy további élmény során gondolattá, ítéletté alakítjuk, egész lelkünk tartalmává tesszük, ami így tovább éli bennünk a külvilágból kapott benyomásokat, az az értelmi lélek.

Lelkünk harmadik tagja azáltal jött létre, hogy én-ünk megteremtette fizikai testünkben azokat a szerveket, melyek lehetővé teszik számára, hogy újra kilépjen önmagából, és amit ítéletek, fogalmak, eszmék, érzések formájában átélt, azt ismét kapcsolatba hozza a külvilággal. Ha az én így kifejleszti a léleknek ezt a harmadik tagját, ezt tudati léleknek nevezzük, mert a léleknek nemcsak élményei vannak a kívülről jövő benyomásokkal kapcsolatban, hanem azt, amit bensőleg átél, a külvilágról való tudattá alakítja. Amikor érzéseinket úgy alakítjuk, hogy felvilágosítanak bennünket a világ tartalmáról, akkor lelkünk gondolat-, ítélet-, érzés-tartalma a világról való tudássá válik. A tudati lélek segítségével kutatjuk ki a világ titkait, általa válunk megismerő emberekké.

De mindig az én az, amely munkálkodik az emberi léleknek ezen a három tagján, az érző lelken, az értelmi lelken és a tudati lelken. Minél intenzívebben dolgozik, minél inkább lazítja a bensőleg lekötött erőket, minél többre teszi képessé a léleknek ezt a három tagját, annál inkább előrehalad az ember fejlődése. Az én a cselekvő lény, ő teszi képessé az embert arra, hogy ne csak megismerje, mi a fejlődés, hanem azt létre is hozza. Az én által halad az ember mindig előre, úgyhogy ez a három lelki tag - az érző lélek, értelmi lélek és tudati lélek - mely az előző inkarnációkban még tökéletlennek mutatkozott, minden egyes élettel gazdagabbá, átfogóbbá válik. Az emberi fejlődés a jelenlegi szakaszában tehát nem más, mint az én munkálkodása a lélek három tagján. Ez az én olyanformán jelenik meg előttünk, mint egy kétélű kard. Az ember én-je egyrészt az az emberi lényben, amely egyedül teszi a szó valódi értelmében emberré. Ha ez a középpontunk nem volna, úgyszólván tétlenül egybeolvadnánk a külvilággal. Minden fogalmunkat, ideánkat az én középpontjában kell megfogalmaznunk, egyre több fogalmat és eszmét kell az én-ünkben életre keltenünk. Mind gazdagabb lelki tartalmat és ösztönzést kell a külvilágtól kapnunk, mert minél inkább gazdagodik, minél átfogóbbá válik az én-ünk, annál emberibb emberré válunk. Az egymást követő földi életeken át tehát én-ünknek középponttá kell válnia, és egyre gazdagabbá. Nemcsak azért, hogy általa a külvilág szerves részévé váljunk, hanem azért is, hogy ösztönzően tudjunk hatni a külvilágra. Annál inkább ember az ember, minél inkább érezzük rajta, hogy én-jében az impulzusok gazdagsága rejlik. Minél többet sugároz magából, minél többet fogadott magába, annál inkább ember. Minél gazdagabb az én-je, annál tökéletesebb az ember mint ember.

Ez az én egyik oldala, mely a fejlődés kötelessége gyanánt állítja elénk, hogy énünket olyan gazdaggá és sokoldalúvá fejlesszük, amilyenné csak lehet. Ennek azonban van egy másik oldala, egy visszája is, amit önzésnek vagy egoizmusnak hívunk. Persze ha ezt a szót csak jelszónak használnánk, az régen rossz lenne, mert nem elég csak azt hangoztatni, hogy legyünk önzetlenek, mint ahogy minden jelszó jelszóként való hangoztatása elhibázott dolog. Nekünk valóban az a feladatunk, hogy bensőleg egyre gazdagabbá váljunk, de ez nem azonos azzal, hogy önzővé váljunk. Ha az én gazdagodása összekapcsolódik azzal, hogy önmagában megkeményedik és lezárul, akkor a gazdagodás ellenére elveszti kapcsolatát a világgal. A világ neki és ő a világnak többé semmit sem adhat, s idővel elsorvad éppen azáltal, hogy önmagának tart meg mindent, nem nyújt semmit a világnak. Én-fejlődésének e karikatúrája által egyben elszegényedne az ember. Az önzés kiüresít és sivárrá tesz. Ezért mondjuk, hogy az én kétélű fegyver mikor három lelki tagján munkálkodik. Munkája egyrészt olyan legyen, hogy egyre gazdagabbá váljék, hogy önmagát mind teljesebbé fejlessze és önmagát olyan központtá alakítsa, amely mindig többet sugároz kifelé, másrészt viszont mindazt, amit magába fogadott, ismét harmóniába kell hoznia azzal, ami környezetében él. Amilyen mértékben befelé fejlődik, olyan mértékben kell kifelé is fordulnia és minden léttel egybeáradnia. Egyszerre kell egyéni lénnyé és önzetlenné válnia. Csak ha az én egyszerre dolgozik mindkét irányban - melyek látszólag ellentmondanak egymásnak - csakis akkor halad az ember fejlődése oly módon, hogy saját megelégedésére szolgál és egyúttal az egész lét fejlődését előmozdítja. Mind a három lelki tagon úgy kell az én-nek munkálkodnia, hogy az emberi fejlődés mindkét oldalára figyelemmel legyen.

Az én a munkája közben lassan önmaga is felébred. Minden élet fejlődéssel jár. Az emberi lélek egyes tagjai a mai emberben különböző fokon állnak. Legfejlettebb az érző lélek. Benne éljük át az élvezetet és fájdalmat, örömet és bánatot, ösztönt, vágyat és szenvedélyt. Minden hangulatát és érzelmi hatását annak, ami az észlelt világ ingerei folytán lelkünkben életre kel. Mindezeket a fejlődés alacsonyabb fokán az ember érző lelkében csak tompán éli át, mert az én még nem ébredt fel teljesen. Csak mikor a lelki élet önmagában folytatódik, mikor az ember önmagában dolgozik, akkor jelenik meg az én egyre világosabban, akkor tudatosodik egyre jobban. Eredetileg az én csak szunnyad az érző lélekben. Mind világosabban jelenik meg, mikor az ember már gazdagabb lelki élethez emelkedik fel értelmi lelkében. A legvilágosabban akkor nyilvánul meg, mikor az ember a tudati lélekben megkülönbözteti magát a külvilágtól, mikor megismerő lénnyé válik, és mint én-lény lép a külvilág elé.

Látjuk tehát, hogy az én tompán szunnyad az érző lélekben, ahol minden élvezet, fájdalom, öröm, bánat hullámzik. Itt még alig észrevehető az én, mert magukkal ragadják az érzések és szenvedélyek hullámai. Csak mikor az én eljut odáig, hogy kifejlessze az értelmi lelket, és itt világosan körülhatárolt fogalmakhoz, eszmékhez, ítéletekhez jut, akkor válik egyre teljesebbé és világosabbá. A legvilágosabban pedig a tudati lélekben jelenik meg. Azt mondhatjuk tehát, hogy az embernek az én-je segítségével kell önmagát nevelnie, ez adja meg neki a lehetőséget arra, hogy a fejlődésében állandóan előre haladjon.

Vajon van-e valami az érző lélekben, ami nevelőjévé válhat az embernek, hiszen itt az én még magatehetetlen? Látni fogjuk majd, hogy az értelmi lélekben már van valami, ami az én-t arra készteti, hogy maga vegye kezébe saját nevelését. Az érző lélekben ez még nincs jelen. Ott még engednie kell, hogy az vezesse, ami közreműködése nélkül megvan az érző lélekben. Ma szeretném az érző lélek egyik elemét - egy benne meglévő erőt - kiemelni és megvizsgálni jelentőségét, misszióját, az én mindkét irányban történő nevelése terén, ez pedig az az erő, amely ebben a vonatkozásban leginkább megbotránkoztathat, a harag.

A harag azokhoz az indulatokhoz tartozik, melyek az érző lélekben lobbannak fel, ahol az én még tompán szunnyad. Vagy talán úgy gondolják, hogy én-tudatunk alapján állunk kapcsolatban a külvilág valamely lényével, kinek eljárásmódja haragot vált ki belőlünk? Nézzük csak meg a különbséget két ember között, akik mondjuk pedagógusok. Az egyik pedagógus annyira lehiggadt, hogy tiszta, világos ítéleteket tud alkotni. Teljes nyugalommal nézi tanítványa visszás cselekedeteit, mert értelmi lelke fejlett. Tudati lelke is nyugodtan szemléli a gyermek hibáit, és ha szükséges, ki tudja gondolni a megfelelő büntetést. Az etikai és pedagógiai megítélés alapján kiszabott és a gyermek vétségéhez mért büntetést minden indulat nélkül alkalmazza. Másképpen áll a dolog az olyan pedagógussal, aki én-jét még nem fejlesztette odáig, hogy nyugalmát megőrizze. Nem képes nyugodtan átgondolni, hogy mit tegyen a gyermek ilyen vagy olyan magatartása esetén, ellenben felizzik haragja a gyermek visszás cselekedetén. Vajon mindig elítélendő ez a harag a külső világ eseményeivel szemben? Nem, nem mindig. Ezt tartsuk a szemünk előtt! A fejlődés bölcsen gondoskodott arról, hogy képesek legyünk az indulat által elragadtatni magunkat egy külvilági esemény láttán, mielőtt még értelmi és tudati lelkünk ítélete alapján a megfelelő magatartást megtalálhatnánk. A külvilági esemény következményeként fellép valami az érző lelkünkben. Még nem vagyunk elég érettek arra, hogy ítéletünkkel alakítsuk ki a megfelelő választ a környezet benyomásaira, arra azonban képesek vagyunk, hogy érzelmeink sokaságából merítve reagáljunk rájuk.

Érző lelkünk tartalmából tehát emeljük ki most a haragot. Előhírnöke ő annak, ami majd be fog következni. Először haragból ítélkezünk a külvilág eseményei fölött, később - miután öntudatlanul megtanultuk a harag által, hogy ne értsünk egyet a helytelen tettekkel - éppen a haragban megmutatkozó önkéntelen ítélet által válunk mind érettebbekké világos ítéletek kialakítására lelkünk magasabb rendű tagjaiban. Ilyen értelemben a harag bizonyos területen nevelője az embernek. Belső élményként jelentkezik mielőtt világos, tiszta ítéletre volnánk képesek valamivel kapcsolatban, amivel nem értünk egyet. Ilyennek kell tekintenünk az ifjú ember haragját, aki még nem képes megfontolt ítéletet alkotni, de haragra lobban, ha környezetében igazságtalanságot vagy ostobaságot lát, ami nem felel meg ideáljának. Ilyenkor méltán beszélhetünk nemes haragról. Ez a harag az érző lélek tompa ítélete, mielőtt az ember képes volna világos értelmi ítéletet alkotni. Valójában tehát a harag nevel bennünket tiszta, világos értékítéletre, mert semmi sem vezet biztosabb értékítélethez, mint az, ha valaki egy ősrégi, nemes alap-lelkületből úgy fejlődik tovább, hogy nemes haragra tud gyűlni a nemtelenség, az immoralitás és az ostobaság láttán. A haragnak az a missziója, hogy felemelje az ember én-jét a magasabb területekre. Ez a missziója. Ő a bennünk magunkban élő tanító. Mielőtt önmagunkat tudnánk vezetni, mielőtt világosan meg tudnánk ítélni a dolgokat, vezet bennünket abban, amit már tudunk. Természetes, hogy az embernél mindennek meg kell hogy legyen a lehetősége arra, hogy elfajuljon, mert szabad lénnyé kell válnunk. Ezért az is elfajulhat, aminek az embert szabad és önálló ítéletre kellene nevelnie. A harag olyan dühre ragadtathatja az embert, amely a legrosszabb önzést is kielégítheti. De így kell ennek lennie, hogy az ember felemelkedhessen a szabadsághoz. Tartsuk azonban mindenkor szem előtt, hogy annak, ami gonosszá válhat, ott ahol jogosan lép fel, éppen az lehet a missziója, hogy az embert fejlődésében előbbre vigye! Éppen mert képes az ember a jót rosszra változtatni, azért válhat az, ami jó tulajdonságként fejlődik ki benne, az emberi én tulajdonává. Így hát tekintsük úgy, hogy a harag a kezdeti formája annak, ami elvezeti majd az embert a nyugodt megfontoltsághoz.

A harag tehát nevelője az én-nek, másrészt kifejezi az embernek egy másik tulajdonságát, az önzetlenséget is. Mert mit is fejez ki az én, mialatt a harag úrrá lesz rajta? Vizsgáljunk meg egy olyan helyzetet, mikor elönt a harag. Van bennünk valami, ami másként szólal meg, mint az, ami előttünk történik. A harag ténye úgy jut kifejezésre, hogy van bennünk valami, ami szembehelyezkedik a külvilággal. Ez magával ragadja egész én-ünket. Ha látnánk egy ostobaságot vagy egy igazságtalanságot és ez nem tudna bennünket nemes haragra gerjeszteni, akkor a külvilág ezekkel a tényeivel közömbösen menne el mellettünk, vagyis egybefolynánk a külvilággal, nem éreznénk saját én-ünk ösztökéjét, nem éreznénk én-ünket működése közben. A harag azonban kihívja, hogy szembehelyezkedjék a külvilággal. Másrészt azonban ráneveli az én-t egy másik tulajdonságára, az önzetlenségre is. Ha a harag olyan jellegű, hogy nemes haragnak nevezhetjük, akkor úgy hat, hogy mikor az ember ezt a haragot átéli, letompul az én-érzése. Olyanféle ez mint egy lelki ájulás, amikor felébred bennünk a harag, hacsak nem fajul dühhé. Mikor lelkünket áthatja a harag, valami olyasmi jön tehát létre, mint a lelki ájultság, az én egyre tompább és tompább lesz. Az egyik oldalon kiáll a világ ellen, a másik oldalon viszont kioltódik. A harag hevessége, melyet az ember elfojt magában, elvezet az önzetlenség kifejlesztéséhez. A harag az én mindkét oldalát fejleszti. Az a missziója, hogy létrehozza saját egyéni mivoltunkat és ezt ugyanakkor önzetlenséggé változtassa.

Aki átéli magában a haragot, átéli azt, amit a népi fantázia csodálatosan kifejezésre juttat. Aki haragszik, arra azt mondják, hogy „mérges”, tehát mérgezi magát. A harag, amely beleeszi magát a lélekbe méreg, vagyis olyan valami, ami tompítja az én sajátos egyedi mivoltát. Mikor azt mondják, hogy valaki mérges, akkor a haragnak erre a másik nevelési módjára utalnak, az önzetlenség kialakítására. A haragnak tehát valóban kétirányú nevelési missziója van, önállóságunk és önzetlenségünk előhírnöke, amíg az én nem tudja kezébe venni a saját nevelését. Szétfolynánk, ha körülöttünk minden közömbös volna számunkra, amíg nem tudunk nyugodt, tárgyilagos ítéletet alkotni. Nem önzetlenné, hanem én-jelleg nélküli, önállótlan lényekké válnánk, ha addig, amíg én-ünket fel nem emeltük arra a fokra, hogy tiszta, világos ítéleteket alkosson, nem tudnánk a harag által önállósulni akkor, amikor a külvilág nem felel meg saját belső mivoltunknak. - És még valami másnak is előhírnöke a harag a szellemtudománnyal foglalkozók számára.

Ha az életet nézzük, azt látjuk, hogy sohasem jut el az igazi szelídséghez és szeretethez az, aki nem tud nemes haragra lobbanni az igazságtalanság és ostobaság láttán. Az, aki - míg szüksége van rá - úgy neveli önmagát, hogy nemes haragra gyullad, ha igazságtalansággal vagy ostobasággal találkozik, egyúttal azt a melegen szeretni tudó szívet is kialakítja magában, amely szeretetből teszi a jót. Szeretet és szelídség a harag másik oldala. A legyőzött harag, a lehiggadt harag szeretetté és szelídséggé alakul át. Ritkán találunk a világban olyan szerető kezet, amely ne tudott volna korábban ökölbe szorulni egy igazságtalanság vagy ostobaság miatt érzett nemes haragjában. Ezek a dolgok összetartoznak.

Ha frázisokat akarnánk hangoztatni, azt mondhatnánk, hogy „az ember győzze le szenvedélyeit”. Meg kell tisztítania őket. A „legyőzni” nem azt jelenti, hogy valamit körülsomfordálunk, hogy kitérünk előle. Különös áldozatot akarnak hozni némelyek mondván, hogy „le akarják vetni magukról a szenvedélyes embert”, de csak körülsomfordálják, kitérnek előle. Feláldozni csak azt lehet, amink van, amink nincs, azt nem áldozhatjuk fel. Haragját csak az tudja legyőzni, aki először képes volt haragudni, mert először meg kell hogy legyen bennünk az, amit le akarunk magunkban győzni. Nem megkerülni kell a tulajdonságokat, hanem át kell őket alakítani. Ezért először meg kell hogy legyenek bennünk.

Ha a haragot átalakítjuk, ha felemelkedünk az érző lélekben izzó nemes haragtól az értelmi lélek és a tudati lélek fokára, akkor a harag szeretetté, szelídséggé, áldó, segítő kézzé változik.

Az átalakított harag szeretetté válik az életben. Ezt mutatja a realitás. Ezért az élet során mértékletesen fellépő haragnak az a missziója, hogy az embert elvezesse a szeretethez. Azt mondhatjuk róla, hogy ő a szeretetre nevelő. És nem véletlenül nevezzük azt, ami a világban meghatározatlanul, úgyszólván a világ bölcsességéből folyóan eltörli azt, aminek nem kell lennie „isteni haragnak”, szemben az „isteni szeretettel”. De azt is tudjuk, hogy ez a kettő összetartozik, hogy az egyik a másik nélkül nem lehetséges. Az egyik a másiknak feltétele az életben.

A művészet, a költészet, ha eljut bizonyos magaslatra, az ősi bölcsesség kifejezőjévé válik. Mikor majd az igazság missziójárói beszélünk, rá fogok mutatni, hogy Goethe egyik legnagyobb költeményében - mely esetleg kicsinek tűnhet előttünk - a „Pandórában” világosan kifejezésre juttatja, hogyan vélekedik az igazság missziójáról. A világirodalom egyik hatalmas drámájában, Aiszkhülosz „Leláncolt Prométheusz”-ában pedig, ha nem is olyan világosan mint a fent említett esetben, úgyszólván a harag világtörténelmi jelensége lép elénk.

Valószínűleg ismerik azt a mondát, amely Aiszkhülosz drámájának alapul szolgált. Prométheusz az ősi titán nemzetség tagja. A titánok az istenek első generációjának közvetlen leszármazottai. Az első isteni generáció, kiket a görög mondavilág beleállít a Föld és az emberiség fejlődésébe, Uranosz és Gea. Uranosz fia és utódja Kronosz vagy Szaturnusz titán. A titánokat azután letaszítja a harmadik isteni generáció - tehát a titánok gyermekei - kiknek vezetője Zeusz. Ebben a harcban Prométheusz titán létére Zeusz oldalán áll, úgyhogy bizonyos tekintetben Zeusz barátjának tekinthetjük, de csak félig volt barátja Zeusznak. Mikor Zeusz megkezdte uralmát a Földön - így szól a monda - az emberiség ott tartott, hogy új útra kellett lépnie, mert az ősi időkből származó képességei egyre inkább eltompultak. Zeusz ki akarta irtani az embereket, másokkal akarta a Földet benépesíteni. Prométheusz azonban elhatározta, hogy lehetővé teszi az embereknek, hogy tovább fejlődjenek. Elhozta nekik a beszéd lehetőségét, a külvilág megismerésének lehetőségét, az írást, és végül a tüzet. Így az emberiség az írás, a beszéd és a tűz használata segítségével a hanyatlásából újra felemelkedhetett.

Ha most mélyebben nézzük a dolgot, mindezek az ajándékok, melyeket Prométheusz adott az emberiségnek, az én-nel függenek össze. Ha jól értelmezzük a görög mondát, a következőket kell mondanunk. Zeuszt olyan isteni erőként mutatja be, aki azokat az embereket hatja át lélekkel és szellemmel, akiknek én-je még nem jut kifejezésre. Ha korábbi időkre megyünk vissza Földünk fejlődésében ott olyan embereket találunk, akikben az én még tompán szunnyadt. Az én-nek különleges képességeket kellett kapnia, hogy önmagát nevelni tudja. Azok az adományok, melyeket Zeusztól kaphatott volna, nem voltak alkalmasak arra, hogy tovább vigyék az embert. Az asztráltest tekintetében és minden más tekintetben, ami az én-en kívül benne van az emberben, Zeusz az adományozó. Elhatározta, hogy kiirtja az emberiséget, mert nem volt képes az én fejlődését elindítani. Prométheusz adományai megadják az én-nek azt a képességet, hogy önmagát felnevelje.

Ez ennek a mondának mélyebb értelme. Prométheusz tehát az, aki lehetővé teszi az ember számára, hogy én-jét önállósítsa, és egyre gazdagabbá, teljesebbé tegye. Pontosan ezt értették a görögök Prométheusz ajándékán: az én képességét arra, hogy önmagát egyre gazdagítsa, kiteljesítse.

Éppen ma láttuk, hogy ha az én csak ezt az egy tulajdonságát fejlesztené ki, idővel mégis elszegényedne, mert elzárná magát a külvilágtól. Az egyre gazdagabbá válás csak egyik oldala az én-nek. Ezt a gazdag tartalmat ismét ki kell vinnie a külvilágba, összhangba kell magát hoznia a külvilággal, ha nem akar elszegényedni. Prométheusz csak az egyik adományt hozhatta el az embereknek, azt, amely az én-t egyre gazdagabbá, tartalmasabbá tette. Ezáltal kivívta maga ellen azokat a hatalmakat, akik az egész világlét alapján helyes módon tompítják az én-t, hogy ez másik oldalát is kifejlessze, hogy önzetlenné váljon. Amit az egyes embereknél a harag hoz létre, vagyis, hogy egyrészt önállóvá teszi az én-t, arra ösztökéli, hogy szembe forduljon a világgal, másrészt, hogy letompítja az én-t, ezt ábrázolja világtörténelmileg a Prométheusz és Zeusz között folyó harc. Prométheusz elhozza az én-nek azokat a képességeket, melyek által egyre gazdagabbá válhat. Zeusz teendője pedig az, hogy úgy hasson, ahogy az egyes emberekben a harag hat. Ezért arra, amit Prométheusz tesz, kiönti haragját Zeusz és kioltja Prométheusz én-jének erejét. A monda szerint Zeusz megbünteti Prométheuszt a tettéért, mellyel az emberiséget idő előtt hozzásegítette én-je fejlesztéséhez. Egy sziklához láncoltatja Prométheuszt. Amit az emberiség én-je a sziklához láncolva elszenved, amit belső lázadásában átél, mindezt grandiózusan ábrázolja Aiszkhülosz műve. Itt azt látjuk, hogy Zeusz haragja korlátozza az emberi én képviselőjét, Prométheuszt. Zeusz haragja odaláncolja a sziklához, vagyis a tevékenységét kellő mértékűre korlátozza éppúgy, mint ahogy az egyes emberi én-eket letompítja az önmagába rejtett harag, és ezáltal a kellő mértékűre csökkenti önérvényesítést. Mikor a harag átáramlik az emberi lelken, leláncolja az én-t, ha teljes erővel ki akarja élni önmagát. Ahogy a harag leszorítja az öntudatot, úgy láncolják Prométheusz én-jét a sziklához. Az a különös ebben az átfogó mondában, hogy hatalmas képeiben átfogó igazságokat állít elénk, melyek éppúgy érvényesek az egyes emberekre, mint az egész emberiségre. Az is jelentős ebben a mondában, hogy képekben mutatja meg az embereknek azt, amit saját lelkükben át kell élniük. Rátekintünk a Kaukázus szikláihoz láncolt Prométheuszra, és benne az emberi én megnyilvánulását látjuk. Ennek az én-nek tovább kell fejlődnie, de mikor még tompán szunnyad az érző lélekben, leláncolják, hogy ne tudjon mértéktelenül tombolni.

A továbbiakban azt tudjuk meg a mondából, hogy Prométheusz tudja, hogy Zeusznak el kell hallgattatnia a haragját, mikor egy halandó fia letaszítja trónjáról. Zeuszt uralmában egy halandó szülötte fogja felváltani. Míg az én-t egy alacsonyabb fokon a harag missziója szabadítja meg bilincseitől, egy magasabb fokon a halandó emberben megszületik halhatatlan én-je. Ezen a magasabb fokon megszületik a halandó ember halhatatlan lelke. És ahogy Prométheusz várakozóan tekint valakire, aki majd felváltja Zeusz uralmát, annak az Istennek uralmát, aki Prométheuszra, vagyis az emberi én-re önti haragját, hogy ez az én ne lépje túl saját határait. Ahogy Zeuszt felváltja Jézus Krisztus, úgy változik át az egyes emberek én-je, melyet a harag ver bilincsbe, a harag átváltoztatása után szeretetteljes én-né, szeretetté, amely nem más mint megváltoztatott nemes harag. Látjuk, hogy a szelíd és szeretetteljes én, mely áldásosan munkálkodik a külvilágban, a harag által bilincsbe vert én-ből fejlődik ki, mint ahogy kifejlődni látjuk a szeretet Istenét, aki szeretettel gondjaiba veszi ezt az én-t, amelyet a korábbi időkben bilincsbe kellett vernie Zeusz Isten haragjának, hogy ne lépje túl mértéktelenül önmaga határait.

Így tehát a monda folytatásában az egész emberiség fejlődésének külső tablóját is látjuk. Úgy kell felfognunk a mítoszt, hogy elevenen mutatja be nekünk az egész Föld viszonylatában azt, amit az egyes emberek saját bensőjükben élnek át azzal az én-nel kapcsolatban, melyet először a harag missziója nevel, azután eljut a szabad állapothoz, amikor kibontakoztatja magában a szeretetet.

Ha ezt így értelmezzük, akkor megértjük, hogy mi az, ami ezt a mondát kialakította, és mi az, amit ebből az anyagból Aiszkhülosz alkotott. Valóságos lelki véráramlatot érzünk magunkban lüktetni. Érezzük ezt a Prométheusz monda történéseinek folyamatában és ezt érezzük a témának Aiszkhülosz által történt drámai megformálásában.

Ebben a görög drámában annak külső megjelenítését találjuk meg, amit lelkünkben átélünk. De így van ez minden nagy irodalmi művel, minden nagy művészi alkotással. Mind az emberi lélek nagy, tipikus élményeiből születnek.

Láttuk ma, hogy egy indulat, ha megtisztul, hogyan neveli az én-t. Következő előadásunkban majd meglátjuk, hogyan válik az én éretté arra, hogy önmagát nevelje az értelmi lélekben, ahol egy magasabb fokon már az igazság missziója hat benne.

Mai vizsgálódásunk azt is megmutatta, hogy az elmondottak igazolják Hérakleitosz mondását, miszerint „a lélek határait fel nem kutathatod, ha a világ összes útját végig futod is, annyira mindent átfogó a lélek”.

Igen, ez így van. A lélek mivolta annyira mindent átfogó, hogy közvetlenül nem tudjuk kikutatni. A szellemtudomány a látó szemével elvezet azonban bennünket a lélek szubsztanciájába és egyre tovább vezet ennek a titokzatos valaminek kikutatásában, amit a lelkünknek nevezünk. Az egyik szempontból valóban azt mondhatjuk, hogy a lélek olyan mély, mint egy szakadék, de ha Hérakleitosz mondását, hogy a lélek határai olyan tágak, hogy a világ minden útját be kell futnunk, komolyan vesszük, akkor mindjárt azt az ellenvetést tehetjük, hogy van tehát reményünk, ha a lélek határait magunk tágítjuk és ennek a megnövelt képességű léleknek a segítségével jutunk egyre tovább a megismerésben. Éppen ez a reménysugár hatja át megismerési törekvéseinket, ha nem rezignációval, hanem bizakodással fogadjuk Hérakleitosz mondását, vagyis - hogy a lélek határai oly tágak, hogy hiába futsz meg minden utat, mégsem tudod kikutatni, olyan mindent átfogó a lélek mivolta.

Ragadjuk meg tehát ezt a mindent átfogó mivoltát, és egyre messzebbre fog bennünket vezetni a lét rejtélyeinek megoldásában.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként