"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A lelki élet átalakulásai - a lelki élmények fajtái I. (3)

3. Az igazság missziója (Goethe Pandórája a szeüemtudomány szempontjábó!)

Berlin, 1909. október 22.

Utolsó előadásomat, amely a harag missziójáról szólt, Hérakleitosznak azzal a mondásával fejeztem be, hogy „a lélek határait meg nem találhatod, ha a világ összes útjait befutod is, oly mindent átfogó a lélek”.

A lélek mélységeit a lelki erők hatásából és kölcsönhatásából ismertük meg. Hérakleitosz mondásának igazsága különösen szembeszökő, mikor az ember legmélyebb mivoltát vizsgáljuk. Én-jében legszellemibb az ember, ebből indulunk ki. Lényének ez a tagja úgyszólván betetőzi azt a másik hármat, mely a természet alsóbbrendű világaival - az ásvány-, növény- és állatvilággal - közös.

Fizikai teste közös az ásványokéval, növényekével és az állatokéval, éterteste csak a növényekével és az állatokéval közös, asztrálteste pedig csak az állatokéval közös. Az ember csak én-je által ember, ennek segítségével fejlődik fokról-fokra tovább. Ez az én dolgozik lényének többi tagjain. Tisztítja az ösztönöket, vágyakat és szenvedélyeket az asztráltestben, valamint felvezeti majd az étertestet és a fizikai testet egyre magasabb fokra. De ha szemügyre vesszük ezt az én-t, azt látjuk, hogy ez a magasrendű érdemes része az emberi lénynek szinte bele van ékelődve két szélsőség közé. Egyrészt éppen az én által kell olyan lénnyé válnia az embernek, aki önmagában őrzi lénye középpontját, s innen az én-ből kell kifelé árasztania gondolatait, érzéseit és akarati impulzusait. Minél inkább megvan benne ez a szilárd és tartalmas középpont, annál többet tud a világnak nyújtani, annál hathatósabb lesz működése és minden, ami belőle kiárad. Ha nem találja meg középpontját önmagában, akkor annak van kitéve, hogy elvész én-jének rosszul értelmezett tevékenységében. Szétfolyna a világban és hatástalanul haladna át az életen.

Másrészt egy másik végletbe eshet az ember. Ahogy elvesztheti önmagát, ha nem tesz meg minden lehetőt én-je gazdagítására, úgy egy másik káros szélsőségbe is eshet, amely minden emberi közösségtől elzáró önösségbe vezetheti. A másik oldalon áll tehát az önzés, az önmagában megkeményedő és magát önmagába bezáró egoizmus, mely letérítheti az embert a fejlődés útjáról. E két szélsőség közé van az én bezárva.

Ha mármost az emberi lelket vizsgáljuk, látjuk, hogy az ember már magában hordja érző lelkét, értelmi lelkét és tudati lelkét. Megismerkedtünk egy lelki tulajdonsággal, a haraggal, amely - sokak számára talán meglepően - az érző lélek bizonyos fajta nevelője. Aki az erről szóló előadásomat egyoldalúan szemléli, abban sok mindent kifogásolhat. De ha az ember elmélyed a dolog hátterébe, akkor az élet fontos talányaira nyerhet megoldást.

Milyen alapon neveztük a haragot az érző lélek nevelőjének és a szeretet előfutárjának? Hiszen azt is kérdezhetnénk, hogy a harag nem vezet-e vad, immorális, szeretet nélküli cselekedetekhez? Ha csak a vad, igazságtalan haragkitöréseket tartjuk szem előtt, akkor hamis képet alkotunk arról, amit a harag missziójáról mondottam. Azzal válik a harag a lélek nevelőjévé, amit a lélek belsejében ébreszteni képes. Hogy ezt világossá tegyük, vegyünk két pedagógust, akik egy helytelen dolgot elkövető gyermek előtt állnak. Az egyik pedagógus felfortyan és büntetésre ragadtatja magát. A másik nem tud haragra lobbanni, de még nem képes én-jéből kifolyólag teljes nyugalommal helyesen cselekedni. Mi lesz a két nevelő eljárásában a különbség? A harag fellángolásának következménye nemcsak egy büntetés kiszabása lesz, hanem a harag dúlni fog a lélekben és ez úgy fog hatni, hogy az önzést megöli. A harag méregként fog hatni a lélek önzésére. És ha kivárjuk, az is megmutatkozik, hogy ez lassan átalakítja a lélek erőit és képessé teszi a szeretetre. Az pedig, aki még nem érett meg a teljes nyugalomra és hideg számítással mégis büntetést alkalmaz, az - mivel lelkében a harag nem hat az önzésre méregként - idővel mindinkább hideg egoistává válik. A harag a lelkünkben működik, így lelki tulajdonságnak kell tekintenünk. Ahol fellép, szabályozza az emberi önzés jogosulatlan kitöréseit, melyek tulajdonképpen igazságtalanok. A haragnak jelen kell lennie, különben nem lehetne harcolni ellene. A harag legyőzésével válik a lélek egyre jobbá. Miközben valamit keresztül akar vinni, amit jónak tart és méregbe jön, a harag csökkenti az önzőén ható erőket, letompítja és hatástalanítja őket. A harag tehát olyan lelki tulajdonság, amely éppen azáltal, hogy legyőzzük, hogy megszabadulunk tőle, hogy fölé emelkedünk, vonzza az önzetlenséget és ezáltal erősíti az én-t.

Az én-nek és a haragnak ez a játéka az érző lélekben játszódik le. - Egy másik játék játszódik le a lélek és a lelki élmények között az értelmi lélekben. Vannak az emberi lélekben olyan tulajdonságok, melyeket le kell győznie, hogy magasabbra emelkedhessen, de vannak olyan erői is, melyeket ápolhat és szerethet, bár saját magából törnek fel. Olyan erői is vannak, melyeknek átadhatja magát, melyek ha érvényesülnek, nem gyengítik, hanem erősítik az én-t.

Az ilyen erőkkel kapcsolatban az ember akkor fog lelki erejében erősödni, akkor emelkedik én-je egyre magasabbra, ha szeretettel mélyed el bennük. A legkiválóbb ezen a téren, ami áltál nem önzővé, hanem önzetlenné neveli magát, az igazság. Az igazság neveli az értelmi lelket. A haraggal ellentétben az igazság iránti érzéket - bár a lélek egyik tulajdonsága - már elöljáróban szeretnünk kell. A lélek mind magasabbra való emelkedéséhez az igazsághoz való ragaszkodás feltétlenül szükséges.

Az igazságnak melyik tulajdonsága az, amely az én-t mindig magasabbra viszi? - Az igazság ellentéte a hazugság és a tévedés. Meg fogjuk látni, hogyan lehet a tévedés és a hazugság legyőzésével előbbre jutni, miközben az igazságot teszi az ember élete eszményképévé és azt igyekszik állandóan megvalósítani. Az embernek egyre magasabb fokon kell az igazság felé törekednie, míg a haragot ellenségévé kell tennie és egyre inkább ki kell küszöbölnie életéből. Szeretnie kell az igazságot és össze kell kötnie lelke legbensőbb lényével, hogy egyre magasabb fokra emelkedhessék fejlődésében. Sok kitűnő költő és gondolkodó joggal beszélt arról, hogy az ember nem juthat a teljes igazság birtokába. Lessing azt mondja, hogy az ember számára nincs tiszta igazság, csak örökös törekvés az igazság felé. Az igazság távoli istennő, csak közeledni tudunk felé, de sohasem érhetjük el. A lelket az emeli egyre magasabbra, ha egyre magasabb fokon törekszik az igazság felé. És mivel ez a törekvés örökös, az „igazság” szó jelentése pedig olyan sokrétű, talán csak azt mondhatjuk, hogy az ember törekvése csak egy igazságérzet kifejlesztéséhez vezethet, és nem beszélhetünk egy egyetlen, átfogó igazságról.

Ebben az előadásomban az igazság ideáját a helyes értelemben fogjuk megvizsgálni és ki fog derülni, hogy az igazságérzet kifejlesztése közben megtelik az ember bensője egy hajtóerővel, amely önzetlenséghez vezet.

Az ember törekszik az igazságra. Mikor azonban az emberek a már meglévőből próbáltak a dolgokról elméleteket készíteni, sokszor ellentétes módon nyilatkoztak meg. Ezt látva azt hihetné az ember, hogy az igazságra törekvés a legellentétesebb nézetekhez és véleményekhez vezet. Az elfogulatlan szemlélő azonban hamarosan megtalálja a vezérfonalat ahhoz, hogy mi az, ami az embereket ilyen különböző véleményekhez vezeti, noha egységesen mindnyájan az igazságot keresik.

Egy példa megvilágítja ezt nekünk. Rövid idővel ezelőtt meghalt Harrison, az ismert amerikai multimilliomos. Egyike volt annak a kevés milliomosnak, akik általános emberi gondolatokkal is foglalkoztak. Aforizmáiban, melyeket halála után megtaláltak, egy különös aranymondásra találtak. „Senki sem pótolhatatlan ebben a világban, s ha e világból távozik, helyét elfoglalhatja más. Ha egykor majd kiesik kezemből a munkám, egy másik embertársam fogja felvenni. A vasutak ugyanúgy fognak közlekedni, mint eddig, az osztalékokat ugyanúgy ki fogják fizetni, ... és alapjában véve így van ez minden emberrel.” - így jutott el ahhoz az általános igazsághoz, hogy senki sem pótolhatatlan.

Fenti mondás mellé állítsuk most a művészettörténész Herman Grimm mondását, aki főleg Michel Angelo, Raphael és Goethe életéről tartott kimagasló előadásai révén vált ismertté. Amikor Treitschke meghalt, Herman Grimm a következőképpen emlékezett meg róla: „Most, hogy Treitschke eltávozott körünkből, most vesszük észre igazán, hogy mire volt képes. Senki sem léphet a helyébe, senki sem tudja munkáját úgy folytatni, ahogy ő tette. Úgy érezzük, Treitschke jelenlétében minden másként folyt le.” - Érdemes megfigyelni, hogy Herman Grimm nem teszi hozzá azt a megjegyzést, hogy „így van ez minden embernél”.

Itt van ez a két ember, az amerikai multimilliomos és Herman Grimm, kik megfigyeléseikkel egymásnak pontosan ellentmondó igazságokhoz jutottak. Miért van ez? Ha gondosan megfigyeljük kettőjük szemléletmódját, találunk egy vezérfonalat. Harrison abból indul ki, hogy „ha kezemből kiejtem a munkámat, azt más fogja folytatni”. Szinte nem tud önmagától megszabadulni. A másik ember meg sem említi önmagát, nem érdekli, milyen véleményeket, igazságokat lehet tőle várni. Egyszerűen beleolvad a másik ember szemléletébe. Akinek érzéke van hozzá, ki fogja találni, melyikük mondta ki az igazságot. Csak tegyük fel a kérdést, hogy ki folytatta pl. Goethe munkáját mikor ő abbahagyta? Akinek érzéke van hozzá, tudni fogja, hogy Harrison szemléleténél az a baj, hogy nem tud önmagától megszabadulni. Már ebből is levonhatjuk azt a következtetést, hogy ugyancsak hátrányára van az igazságnak, ha úgy keressük, hogy közben önmagunktól nem tudunk megszabadulni. Az igazságnak egyenesen javára szolgál, ha keresése közben önmagunktól megszabadulunk. - Lehet-e az igazság valami olyan, ami bizonyos fajta szemléletet ad nekünk a dolgokról?

A szemlélet bizonyos fajta gondolati tükörképe a külvilágnak. De vajon szükségszerűen helyes-e az a kép, melyet szemlélődésünk közben kialakítottunk?

Fényképezzünk le pl. egy különleges fát. Egy sarokba állva csináljunk róla felvételt. Vajon hű képét adja ez az említett fának? Csak egyik oldaláról mutatja, nem az igazat mondja meg a fáról. Senki sem tudja a fát elképzelni, ha csak ezt az egyetlen képet látja a fáról. Hogyan lehetne a fa valóságáról többet megtudni, ha magát a fát nem láttuk? A fa hű képét akkor kapnánk meg, ha körüljárnánk, és négy oldalról készítenénk róla felvételt, azután egybevetnénk a képeket. Az így kapott képzet már független saját nézőpontunktól. Alkalmazzuk ezt a hasonlatot az emberre. Amit itt a fánál a külső körülmények idéznek elő, azt teszi az ember, aki önmagától megszabadult és a dolgok szemlélésénél saját magát kikapcsolja. Ezt saját személyisége teszi meg. Ha az emberben tudatosodik az, hogy véleményének alakulása függ a saját, már meglévő álláspontjától, saját tulajdonságaitól, individualitásától, - és ha mindezt levonja abból, amit majd igazságnak fog nevezni, akkor tulajdonképpen azt teszi, amit a fényképész. A valódi igazságérzék megszerzésénél az első követelmény az, hogy megszabaduljunk önmagunktól, saját álláspontunktól.

Ha Harrison, a multimilliomos megszabadult volna önmagától, akkor tudta volna, hogy közte és más emberek között különbség van. Egy ilyen mindennapi példa is megmutatja, mennyire leszűkülhet az ember véleménye, ha nem tudatosítja magában, hogy mit tesz hozzá az ember a dolgokhoz a saját álláspontjából. Ilyen módon igazság nem születhetik, csak egyéni vélemény. - Ugyanez nagyban is megmutatkozik. Ha az emberiség valódi szellemi fejlődését nézzük és egybevetjük, hogy az idők folyamán milyen különböző kijelentések hangzottak el, mint „igazságok”, akkor be kell látnunk, hogy mielőtt az ember kimond egy igazságot, előbb meg kellene szabadulnia saját egyénisége befolyásától. Az igazságra vonatkozó legkülönbözőbb nézetek úgy jönnek létre, hogy az emberek nem tudatosítják magukban a saját szempontjuk által okozott beszűkülést, ami felfogásukban megmutatkozik.

Előbb egy közelfekvő példát adtam, szolgálja most egy távolabb fekvő példa a dolgok mélyebb megértését. Mikor a szépséget tanulmányozzuk, az esztétikával, a szépség formáival foglalkozunk. Ami szép, az a külvilágban lép elénk. Hogyan tudjuk meg, hogy mi igaz a szépségre vonatkozóan? Itt is meg kell szabadulnunk attól, amit saját egyéniségünk és sajátosságunk szerint a szépség fogalmával kapcsolatban beszűkítettünk lelkünkben. Szolgáljon például a 19. század német esztétikusa Solger. Ki akarta kutatni a szépség mivoltát az igazságnak megfelelően. Hogy a szépség a külvilágban lép elénk, azt Solger sem tagadhatta. Ő azonban egyoldalú teozófiai szemléletű ember volt, így esztétikája is egyoldalú teozófiai esztétika volt. A szép képen csak az érdekelte, hogyan ragyog át rajta az ő számára egyedül létező szellemiség. Egy szép mű csak akkor volt számára szép, ha megjelent benne a szellem. Solger egyoldalú teozófus volt, aki egyoldalúságában az érzéki jelenségeket is az érzékfelettiből akarta magyarázni, és közben megfeledkezett arról, hogy az érzéki valóságnak is van létjogosultsága. Egy félreértett teozófia alapján rögtön a szellemi világba akart emelkedni.

Egy másik esztétikus, Robert Zimmermann az esztétikájában ennek éppen az ellenképét adta. Azt mondhatjuk, hogy Solger egy félreértett teozófiai esztétikát hozott, de éppen ilyen jogosan mondhatjuk azt is, hogy Zimmermann esztétikája félreértett anti-teozófus esztétika volt. Csak ahhoz volt érzéke, ami szimmetria és aszimmetria, harmónia és diszharmóniaként jelent meg. Ahhoz nem volt érzéke, hogy a széptől visszamenjen ahhoz, ami benne megjelenik. Így Solger esztétikájához hasonlóan az övé is egyoldalú volt. Mert minden igazságra törekvés csorbát szenved, ha az ember nincs tekintettel arra, hogy ebben a törekvésében meg kell tudni szabadulni önmagától. Ezt természetesen csak fokozatosan lehet elérni. Az igazságra éppen az a jellemző, hogy a legszigorúbban megköveteli az embertől az önmagáról való megfeledkezést, az önmagától való eltekintést, ha általa tovább akar haladni. Van tehát az igazságnak egy olyan tulajdonsága, amely minden mástól megkülönbözteti, és ez az, hogy igazságra törekvésében az ember teljesen önmaga lehet, önmaga én-jében élhet, de mégis nyer valamit én-je számára, aminek alapjában véve semmi köze sincs az egóhoz, az önző énhez.

Ha az ember a földi törekvésében el akar érni valamit, ebben az egoizmus vezeti. Ha valamit tenni akar, amit helyesnek tart, és azt a valaki mást, akivel szembekerül haragjával sújtja, az erős önzés jele. Ennek a haragnak a kifejezésre juttatását meg kell fékeznie, ha fel akar emelkedni az igazsághoz. Az igazságot tehát legbensőbb valónkban éljük át. Mégis, noha önmagunkban éljük át, általa mégis egyre inkább megszabadulunk én-ünk önzésétől. Ehhez természetesen az szükséges, hogy igazságra törekvésünkbe valóban ne keveredjék bele semmi más, mint magának az igazságnak a szeretete. Ha szenvedélyek, ösztönök, vágyak kerülnek bele, melyektől az érzelmi lelket először alaposan meg kell tisztítanunk, mielőtt az értelmi lélek az igazságra törekszik, akkor önmagunktól nem tudunk megszabadulni. Ezek teszik ugyanis, hogy az én egy meghatározott álláspontra helyezkedik. Az igazság tehát csak annak tárul fel, aki kutatása közben igyekszik szenvedélyeit, vágyait, ösztöneit leküzdeni és nem engedi, hogy ezek az igazság keresése közben megzavarják. A szeretet az egyetlen szenvedély, melytől az igazság keresése közben nem kell megszabadulnunk. Az igazság igen magasrendű cél. Ez abból is látszik, hogy ma az embereknek csak az előbb említett feltételek mellett és csak egy szűkre szabott külső területen mutatkozik meg.

Csak a matematika, a számolás területe az, ahol az emberiség általában már elérte ezt a célt, mert itt megfékezi szenvedélyeit, vágyait, ösztöneit, és nem engedi őket szóhoz jutni. Miért egyezik meg minden ember abban, hogy 3 x 3 = 9 és nem 10? Mert amikor erről döntenek, elnémítják magukban ösztöneiket, vágyaikat és szenvedélyeiket. Ennél az egyszerű dolognál, a matematikánál már ma eljutott odáig az emberiség, hogy elhallgattassa szenvedélyeit, ösztöneit és vágyait. Ha ezt nem tudta volna elérni, bizony sok háziasszony örülne, ha 9 Groschenért kapna egy Márkát. Akkor a szenvedélyek is beleszólnának a dologba. Éppen ez a döntő minden igazságkeresésnél, hogy ösztöneinket és vágyainkat elhallgattassuk. Az emberek a legmagasabb igazságokat illetően is egyetértésre jutnának, ha más téren is eljutottak volna oda, ahova a matematikában. - Ezeket az igazságokat lelkünk legbelsejében ragadjuk meg és ezáltal válnak a mienkké. Ha száz vagy akár ezer ember mondana is ellent, mégis tudnánk, hogy 3 x 3 = 9, mert ezt az igazságot bensőnkben megragadtuk és már a mienk. Ha ezek a más véleményen lévő emberek függetlenítenék magukat saját maguktól, ugyanerre az igazságra jutnának. Mi tehát az emberek kölcsönös megértésének és megegyezésének az útja? A számolás terén már eleget teszünk a követelményeknek, tehát megértjük egymást. És amilyen mértékben megtaláljuk az igazságot, olyan mértékben fog egyetértés, béke és harmónia uralkodni az emberek között.

Lényeges, hogy az igazságot mindig, mint valami olyat igyekszünk megragadni, ami számunkra legbensőbb én-ünkben adódik, és hogy az igazság az embereket mindig összehozza, mert a lélek bensőjéből minden ember felé egyformán sugárzik.

Így vezet az igazság az egységhez és kölcsönös megértéshez, és egyben előkészítője az igazságosságnak és szeretetnek, amiért ápolni kell, - míg a másik előfutárt, a haragot le kell győzni, ha azt akarjuk, hogy kivezessen bennünket önzésünkből. Az igazság missziója az, hogy mindig jobban megszeressük, magunkba zárjuk és magunkban tovább is ápoljuk. Miközben magunkat saját én-ünkben mindinkább átadjuk az igazságnak, az én egyre erősebbé válik, és éppen ez által szabadulunk meg önmagunk érvényesítésétől. Minél több haragot fejlesztünk ki én-ünkben, annál inkább gyengítjük az én-t, de minél inkább megtöltjük igazsággal, annál erősebbé tesszük. Az igazság szigorú istennő, aki megkívánja, hogy én-ünkben a kizárólagos szeretet középpontjává tegyük, és azonnal megbosszulja magát, ha ellenébe vagy fölébe valami mást állítunk. Az angol költő, Coleridge tett egy kijelentést, mely meghatározó lehet arra, hogy hogyan viszonyuljunk az igazsághoz. Azt mondta, hogy „aki a kereszténységet jobban szereti mint az igazságot, az nemsokára azt fogja észrevenni, hogy a saját szektáját jobban szereti a kereszténységnél, azután látni fogja, hogy önmagát jobban szereti a saját szektájánál”.

Ez a kijelentés végtelenül sokat mond. Mindenekelőtt azt, hogy az igazsággal ellentétes irányú törekvés egyenesen az egoizmushoz, az embert lealacsonyító önzéshez vezet. Az igazság szeretete lehet az egyetlen szeretet, amely az én-t önmagától megszabadítja. Amilyen mértékben valami mást elébe helyezünk, érezni fogjuk, hogy ugyanolyan mértékben válunk egyre inkább önzővé. Ezt várhatjuk, ha az igazságot kevesebbre becsüljük bármi másnál. Ilyen szigorúan komoly, de egyben hatalmas és jelentős az igazság missziója az emberi lélek nevelése terén. Az igazság nem igazodik senkihez és csak az találja meg, aki odaadóan keresi. Abban a pillanatban, mikor az igazságot nem az igazság kedvéért szeretjük, hanem saját magunk kedvéért, antiszociális lénnyé válunk, mert saját véleményünkhöz ragaszkodva mind erőteljesebben törekszünk kifelé az emberi közösségből. Nézzük meg azokat, akik az igazságot nem az igazság kedvéért szeretik, akik bizonyos nézeteiket teszik saját igazságukká, ezek nem szeretnek mást, csak saját lelkük tartalmát. Ezek az emberek a legtürelmetlenebbek, nem képesek elviselni, hogy egy másik ember az igazságot más úton keresi. Ebből erednek aztán a nézeteltérések, az élet konfliktusai. Ők azok, akik követ dobnak mindenki útjába, akinek mások az adottságai és ezért más véleményre jut mint ők.

Míg az igazságra való becsületes törekvés általános megértéshez vezet, ellenkezője - a saját személyünk kedvéért való igazságszeretet - a szabadság szétrombolásához és más személyekkel szembeni türelmetlenséghez vezet. Az igazság az ember értelmi lelkében nyilatkozik meg.

Igazságot kutatni, igazságot egyéni munkával megtalálni csak gondolkodó lény képes. Miközben ezt teszi, tisztában kell lennie azzal, hogy ezáltal az igazság területe két részre oszlik. Az igazságnak két formája van. Az egyik formájához úgy jutunk el, hogy a külvilágot, a bennünket körülvevő természetet kutatjuk, részenként vizsgáljuk meg igazságait, törvényeit és a bennük lévő bölcsességet, hogy megismerjük őket. Ha tehát pillantásunk végigsiklik a világon és azután elgondolkozunk élményeinken, akkor az utánagondolt igazsághoz jutunk el. Láttuk tegnap, hogy az egész természetet áthatja a bölcsesség, mindenben bölcsesség él. A növényben él az, amit a növény ideájaként ismerünk meg. Bölcsesség él a növényben és mi megismerjük ezt a bölcsességet. Így áll az ember a világ előtt és feltételezheti, hogy a világot a bölcsesség hozta létre és hogy gondolkodása segítségével megtalálja azt, ami így részt vett a világ létrehozásában. Ez az az igazság, melyhez akkor jut el, ha utólag elgondolkozunk a dolgokon.

Van azonban más igazság is. Ehhez nem lehet eljutni úgy, hogy utólag elgondolkodunk valamin, hanem csak úgy, ha az ember túlmegy azon, ami a külső életben adva van. Már a mindennapi életben is látjuk, hogy ha az ember valamilyen eszközt vagy szerszámot akar készíteni, törvényeket kell kigondolnia, melyeket nem lehet pusztán a világ dolgain való elgondolkodással megteremteni. Így pl. nem lehetne a világon való elgondolkodás eredményeképpen egy órát létrehozni, mert a világ még sehol sem csoportosította úgy a törvényeit, hogy a külső természetben órát találhatnánk. Ez az igazság másik fajtája, melyhez úgy jutunk el, ha előre elgondoljuk azt, ami a külső élmény, a külső megfigyelés számára még nincs adva. Tehát kétféle igazság van, két egymástól szigorúan elhatárolt területe az igazságnak. El kell választanunk egymástól az olyan igazságokat, melyekhez úgy jutunk el, hogy megfigyeléseinken utólag elgondolkozunk, azoktól, melyeket előre elgondolás útján kapunk.

Mi bizonyítja ez utóbbiak igaz voltát? Az órakészítő pl. igen sokára tudná elgondolásának helyességet bebizonyítani, addig nem bízunk benne, míg meg nem mutatja, hogy az óra valóban azt képviseli a világban, amit ő előre elgondolt róla. Az előre elgondolt igazságoknak realizálódniuk kell. Valósággá kell válniuk, a valóságban meg kell jelenniük. Ilyenek azonban a szellemtudományos vagy antropozófiai igazságok is. Ezeket egyelőre nem lehet a külső élmények alapján megfigyelni.

Semmiféle külső élmény a természetben nem tudná igazolni pl. azt, amit az emberi lény örök magjáról már sokszor említettem. Külső megfigyelés útján lehetetlen eljutnunk ahhoz az igazsághoz, hogy az emberi én mindig újabb és újabb megtestesülésekben megjelenik a Földön. Aki ennek igazságát át akarja élni, annak a külső élmények fölé kell emelkednie. Lelkében meg kell tudnia ragadni egy olyan igazságot, amely nem külső élményből keletkezett, de a külső életben kell realizálódnia. Ezt az igazságot nem lehet oly módon igazolni, mint az igazság első fajtáját, melyet utólag elgondolt igazságnak neveztünk. Az igazság második fajtáját az életben való alkalmazhatósága és alkalmazása igazolja. Egyedüli igazolása az életben való tükröződése. Aki az életet annak tudatában éli, hogy a lélek mindig visszatér a Földre és ennek tudatában figyeli, hogy mi történik a születés és halál között, az látja, milyen gyümölcsöző lehet ez a tudás, milyen megnyugvást és erőt tud nyújtani az életben. Milyen gyümölcsöző, ha pl. úgy gondolkodhat, hogy „miként fejleszthetem egy gyermeki lélek erőit, ha feltételezem, hogy itt most egy olyan lélek bontakozik ki, amely, mindig is létezett?” - Ilyenkor ez az igazság és eszme a külső valóságban jelenik meg és hasznosnak bizonyul. Minden más bizonyítás helytelen. Az előre elgondolt igazságokat, melyeket nem nyerhetünk megfigyelés útján, nem bizonyíthatjuk úgy mint az utólagos meggondolás útján nyert igazságokat. Csak úgy igazolhatók, hogy a valóságban beválnak és hasznosnak bizonyulnak. Hatalmas különbség van az első és második fajta igazság bizonyítása között. A második fajtát tulajdonképpen szellemileg ragadtuk meg és be kell válnia akkor mikor a külső életet figyeljük meg.

Hogyan fog az igazságnak ez a két területe az emberi lélekre nevelően hatni? Nagy különbség van aközött, hogy az ember csupán az utólag átgondolt vagy csupán az előre átgondolt igazságoknak adja-e át magát. Nézzük meg, mit nyer az ember egy utólag elgondolt igazsággal. Joggal mondjuk, hogy ha elmélyedünk a természet bölcsességében és önmagunkban a természetről a valóságnak megfelelő hű tükörképet alkotunk, akkor bennünk is megjelenik az, amiből a természet létrejött, aminek alapján működik. Megvan bennünk ugyanaz, ami a természetben, mint teremtő erő működik. De hatalmas különbség van köztük! Míg a természetben a bölcsesség alkotóan hat, míg ott belőle a teljes valóság fakad, a mi igazságunk csak tükörkép, csak utánagondolt hatástalan igazság. Tehetetlenné vált, mert csak elgondoltuk a természetet. Alkothatunk egy átfogó képet a világról, de az alkotó, teremtő erő ebből az igazságképből kimaradt. Ezért aztán ez az igazság sivárrá, üressé teszi az én-t. Az én teremtő ereje megbénul, úgyszólván elhal. Az én nem képes megerősödni, nem képes szembehelyezkedni a világgal, ha csak ilyen utánagondolt igazságokat keres. Semmi sem hat annyira elszigetelően az emberre, semmi sem teszi olyan sivárrá, saját én-jébe visszahúzódóvá, semmi sem hozza olyan ellenséges viszonyba a világgal, mint az, ha csupán utólag gondolkozik el a világról. Rideg egoistává válhat az ember, ha csupán azt akarja felkutatni, ami kinn van a világban. Mert mire kell neki ez az igazság? Az istenek számára akarja ezt felhasználni? Ha csak ezt az utólag elgondolt igazságot akarja kutatni, akkor a maga számára akarja mindezt és a legjobb úton van afelé, hogy hideg egoista és embergyűlölő váljon belőle. Az emberiségből kifelé törekszik, remete lesz, vagy más módon különül el az emberektől, mert mindenáron azt akarja, hogy ami a világban van, az az ő igazsága legyen. Remeteség és embergyűlölet terem ezen az úton. A lélek mindinkább kiszárad, elveszti közösségi érzését és mind szegényebbé válik, noha az igazságnak gazdagítania kellene őt. Különccé válik vagy egyoldalú emberré, akár kimegy a világba, akár bezárkózik, mindenképpen megkeményedik. Ezért azt látjuk, hogy minél inkább arra szorítkozik az ember, hogy a már meglévőkön gondolkozzék, annál terméketlenebbé válik a lelke.

Próbáljuk meg elképzelni ezt a folyamatot. Nézzük kint a természetet: számtalan növény van előttünk, a világ bölcsességéből jöttek létre. Produktív erő van bennük, ebből létesültek. Most jön egy művész és lelkével a világ képe elé áll. Ő nemcsak elgondolkozik rajta, hanem engedi, hogy ez a teremtő, produktív erő hasson benne. Létrejön egy remekmű, melyben nemcsak egy utólag elgondolt gondolat van, hanem produktív erő is. - Azután jön egy másik, aki megpróbál a kép gondolata mögé jutni, gondolkozik a képen. Ezáltal az igazság átszűrődik rajta, de egyúttal sivárabbá is válik. Próbálják meg a folyamatot tovább vezetni. Ha a lélek ily módon kihámozott egy gondolatot, akkor ezzel véget is ért a folyamat. Már csak a gondolatról lehetne gondolatot formálni, de ez már nevetségbe torkollna. A megkezdett folyamat magától sorvad el.

Másképp áll a dolog az előre elgondolásnál. Itt más helyzetben van az ember, mert ő maga is produktív. Itt gondolatait megvalósítja az életben. Itt a teremtő természet példaképét követi. Ebben az esetben, ha túlmegy a puszta megfigyelésen, ha nem csupán utólag gondolkodik a dolgokon, akkor életre kelt valamit a lelkében, amit a puszta megfigyelés nem adhat meg neki. Minden szellemtudományos igazság ilyen természetű. Ezeknél a szellemnek aktívan, produktívan kell jelen lennie. Itt a lélek előregondolkozó. Itt minden káros, ami pusztán csak utána gondolkodás és csak tévedéshez vezet ezeknél a szellemtudományos igazságoknál. Van azonban az előregondolt igazságoknak egy másik tulajdonságuk is. Az igazságot előregondolni csak egy elhatárolt területen lehet. Csak kontár lehet az ember a világ teremtő bölcsességével szemben. Végtelen azoknak az igazságoknak a száma, melyekről utólagos gondolkodással tudomást szerezhetünk, de nagyon korlátolt az a terület, ahol előregondolt igazságokhoz juthatunk. Az igazságnak ennél a második fajtájánál tehát beszűkül a kör, de a produktív erők növekednek, a lélek felfrissül és tágul, egyre tágul. Ő maga egyre istenibbé válik, ha arról alkot képet önmagában, ami a lényeges a világban működő teremtő, isteni tevékenységben.

Így áll szemben egymással a világban ez a kétféle igazság, az előregondolt és az utánagondolt igazság. Ez utóbbi, mely csakis a már adott dolgok kikutatásán, az átélt dolgok vizsgálatán alapul, mindig absztrakcióba torkollik, a lélek egyre szárazabbá válik tőle, sehol sem talál táplálékot. Az az igazság azonban, amely nem a külvilágban átélt élményen alapul, teremtő erejű és erejével hatva megmutatja az ember helyét a világmindenségben, ahol alkotóan közreműködhet abban, ami a jövőben létrejön.

Amit utólag gondolnak el, az csak a múltra vonatkozhat. Amit előre gondolnak el, az valami olyannak a kezdete, ami belenövekszik a jövőbe. Így lesz az ember munkása, alkotója a jövőnek. Kiterjeszti én-je erejét a jelenből a jövőbe, mikor nemcsak az utólag meggondolt, hanem az előre elgondolt igazságokat is magáévá teszi. Ebben rejlik az előre elgondolt igazságok felszabadító ereje. Aki az igazságra törekvésében úgyszólván maga is tevékenyen részt vesz, az hamarosan tapasztalja, hogy a pusztán utána gondolkodás egyenesen beszűkíti, és könnyen megérti, hogy az, aki pusztán csak a meglévőkön gondolkozik, egyre sivárabbá és absztraktabbá válik, szellemét csupán sivár fogalom-szövedékkel és vérszegény absztrakciókkal tölti meg. Ez aztán odavezethet, hogy szelleme kételkedni kezd abban, hogy egyáltalán részt vehet a világ alakításában. Kitaszítottnak érezheti magát és úgy érezheti, arra van ítélve, hogy az igazságnak csak élvezője legyen, az aki pusztán csak „utána-gondolkodó”. Ha azonban az előregondolkodással találkozunk az életben, ez megtölti a lelket, átmelegíti és új erőt önt bele az élet bármely fokán. Fellelkesíti az embert, ha olyan előre elgondolt igazságok birtokéba jut, melyekkel ha az életben találkozik, így szólhat magához: „most nemcsak megértem azt ami itt előttem van, de azért értem meg, mert már előbb is tudtam róla valamit”. Az embert is megközelíthetjük szellemtudományos igazságokkal, sőt meg sem tudjuk érteni az embert, ha csak utólag elgondolt igazságokat tudunk róla. A szellemtudományos ismeretek birtokában az emberek mind érthetőbbé válnak számunkra, és mi is mindinkább érdeklődünk a világ dolgai iránt, szinte összenövünk a világgal. Örömmel és megelégedéssel tölt el bennünket mikor az előregondolt igazságokat igazolva látjuk a valóságban. Az a lelkesítő és az tesz megelégedetté a szellemtudományos igazságoknál, hogy először meg kell őket ragadni, mielőtt az életben megvalósulva látnánk őket, és hogy egyre gazdagabbá válunk általuk. Ha csak utánagondolt igazságokkal foglalkozunk és az ideák absztrakt világában élünk, eltávolodunk a világtól. Ha pedig előre elgondolt igazságokkal közeledünk a világhoz, egyre gazdagabbakká és megelégedettebbekké válunk. Egyre inkább egybeszövődünk a jelenségekkel és eggyé válunk velük. Így egyre inkább megszabadulunk személyiségünktől, míg az utánagondolt igazságok rafinált egoistává tesznek. Az előregondolt igazságok igazolásához az szükséges, hogy előbb éljenek bennünk ezek az igazságok. Ezt pedig úgy érjük el, hogy kilépünk önmagunkból, belépünk az életbe, hogy alkalmazhatóságukat az élet minden területén megkeressük. Az előregondolt igazságok tehát megszabadítanak, függetlenítenek önmagunktól és megajándékoznak azzal, amit az igazságérzék megkíván.

Ezt minden igazságkutató átérezhette már. Ez volt Goethe véleménye is az igazságról, mikor ezt a nagyszerű, messzire világító kijelentést tette: „csak ami termékeny, az lehet igaz”.

De Goethe lelkében benne élt az is, hogy az emberek közt nem lehet egyetértés, míg az ember a legteljesebb mértékben össze nem forr az igazsággal. Semmi sem távolítja el őket egymástól annyira, mint ha eltávolodnak az igazságérzéktől, az igazság keresésétől. Goethének egy másik kijelentését is idézem: „a hamis tant nem lehet megcáfolni, mert azon a meggyőződésen alapul, hogy a hamis az igaz.” - Mondhatná erre valaki, hogy logikus okfejtéssel meg lehet cáfolni a hamis tételt. De Goethének nem ez a véleménye. Ő úgy véli, hogy egy hamis nézet nem cáfolható meg logikus következtetésekkel, ezért az igazságnak az életben való gyakorlati és hasznos alkalmazhatósága legyen az igazság kutatásának egyedüli zsinórmértéke.

És mivel Goethe lelkével oly mélyen gyökerezett az igazságban, azért tudta az igazságról szóló szép drámáját, a Pandórát felvázolni, melyet 1807-ben kezdett el írni. A Pandóra töredék maradt, de mint ilyen, gazdag alkotó tevékenységének a produktuma. A legérettebb és legtisztább művészet. Ha engedjük lelkünkre hatni, csak azt mondhatjuk róla, hogy a Pandóra ugyan csak töredék, de minden sora olyan nagyszerű és olyan hatalmas, hogy így is a legtisztább művészet. Kíséreljük meg beleélni magunkat a dráma dialógusaiba és engedjük, hogy hassanak lelkünkre. Figyeljük meg, mennyire másképp beszélnek a szenvedélyes, aktív szereplők, mint a visszafogottabb természetűek.

Ez a Pandóra. megmutatja, hogy Goethe képes volt nekifutni, hogy elérje a legnagyobbat, de aztán megbénult. Bár a feladat túl nagy volt ahhoz, hogy befejezze, de ami elkészült belőle, elegendő ahhoz, hogy megmutassa, milyen mélyre hatolt Goethe a léleknevelés problémáiba. Lelke előtt állt mindaz, amit a léleknek le kell győznie, hogy felemelkedhessen. Lelke előtt állt az, amit tegnap a haragról mondottunk, amit a leláncolt Prométheuszról megismertünk, és az is, amit az emberi lélek másik nevelőjéről, az igazságérzékről ma említettünk. Hogy ennek a kettőnek az emberi lélekre gyakorolt hatása mennyire rokon egymással, azt láthatjuk a hatásukra megjelenő arckifejezésből is. Próbáljunk meg elképzelni egy haragos embert és egy olyan embert, akire az igazság hat, akit az igazság belső fényként hat át. Látjuk, hogy a haragos ember összeráncolja homlokát. Vajon miért? Mert belsejében méregként fejti ki hatását egy túláradó erő, melynek vissza kell fognia egy túlzott egoizmust, amely el akarja pusztítani azt, ami mellette, a saját én-je mellett létezik. Ökölbe szorított keze egy magába zárt, a külvilágba kimenni nem akaró én-ről tanúskodik. Hasonlítsuk ezt össze annak az embernek az arckifejezésével, aki rátalált az igazságra. Aki megpillantja az igazság fényét, az is ráncolja a homlokát, de ez a homlokráncolás kitágítja az én-jét. Itt a ráncok odaadó szeretetben úgyszólván át akarják ölelni és magukba akarják szívni az egész világot. Talán a szeme is ragyog annak, aki a világ titkait akarja ellesni, ragyogva ölel körül mindent, ami kívüle a világon létezik. Vagyis megszabadul önmagától az ilyen ember. Nem szorul ökölbe annak a keze, akit az igazság fénye tölt be, hanem kinyúl a világ felé és ebben a kinyújtott kézben van az, ami felszívja magába a világot. Így mutatkozik meg az ember arckifejezésében és gesztusaiban az igazság és a harag közti különbség. Az egyik oldalon azt látjuk, hogy a harag oda vezeti az embert, hogy önmagába forduljon, a másik oldalon az igazságra törekvés azt eredményezi, hogy az ember megnyílik a világ felé, belenő a külvilágba. Annál inkább belenő az ember a külvilágba, minél inkább fellendül az utánagondolt igazságoktól az előregondolt igazságokhoz. Ezért Goethe Pandórájában szembeállítja egymással az egyes lelki tulajdonságokat képviselő szereplőket. Jelképesen a lélek tulajdonságai és képességei a cselekmény szereplői. Mindjárt az első jelenetben feltűnhet önöknek egy igen jelentős dolog. Prométheusz olyan színen jelenik meg, amely tele van különböző szerszámokkal. Ezek mind ember által készített szerszámok, mindenütt az emberi tevékenység nyoma látszik. Bizonyos értelemben minden durva és kényelmetlen. Ezzel szemben a másik titán, Epimétheusz olyan színen jelenik meg, amely úgyszólván tökéletesen van megtervezve. Itt nem annyira azt látjuk, amit az ember hozott létre mint alkotó, hanem a természetben már létrejött dolgok együttesét. Minden az utána-gondolkozás eredménye, a természetben megtalálható dolgok szimmetrikus összeállítása és elrendezése. Prométheusz színtere aszimmetrikus és nyers, Epimétheusznál a természet jelenségei és formái jól kidolgozottak és szimmetrikusak. A szint egy csodálatos tájra nyíló kilátás zárja le. S miért van mindez? Csak a két szereplőt kell néznünk, Prométheuszt, az előre gondolkozót és Epimétheuszt az utánagondolót. Az emberi lélekben működő kétféle erőt állítja itt szembe Goethe, ezeket személyesíti meg a két titán-testvér. A Prométheuszban szimbolizált ember idomtalan, esetlen erők korlátai közé van szorítva, de produktív. Még nem tudja produktumait olyan tökéletesre formálni, mint a természet. Még nem tud harmóniát létrehozni, de amit teremtett, az a saját erejéből és a saját szerszámaival készült. Még hiányzik belőle az érzék az iránt is, hogy egy nagyszerű tájra tekintsen ki.

Epimétheusznál, az utána-gondolkozónál szimmetrikus elrendezésben azt látjuk, amit az előző korok nyújtottak neki. De mivel ő az utána-gondolkozó, olyan szép táj hátterét látjuk mögötte, amely az embernek különös élvezetet nyújt. Azután megjelenik Epimétheusz, aki feltárja előttünk sajátságos természetét. Elmondja, hogy azért van itt, hogy engedje magára hatni a múltat, és hogy elgondolkozzon azon, ami megtörtént és azon, ami szeme elé tárul. Beszéde megmutatja, hogy ez időnként elégedetlen hangulatot ébreszt lelkében. Alig érez különbséget éjszaka és nappal között. Röviden azt mondhatjuk, hogy Epimétheusz a dolgokon való utólagos elgondolkodás túlhajtott formáját jeleníti meg. - És aztán jön Prométheusz. Az éjszaka homályából lép ki fáklyával a kezében. Kíséretében kovácsok vannak, akik kezük munkájával hozzák létre azt, amit az ember maga állít elő. Prométheusz igen jelentős dolgot mond el, amit nem szabad félreértenünk. A kovácsok dicsérik a tevékenységet, amivel valami kézzelfoghatót lehet teremteni. Helyeslik azt is, hogy az embernek olykor rombolnia is kell. Egyoldalúan dicsérik a tüzet. Az az ember, aki előregondolkodó, de sokoldalú, nem fog egyvalamit a többi rovására dicsérni, hanem figyelembe veszi az egészet. Prométheusz azonban kijelenti:

„A tevékeny ember szereti a részrehajlást”.

Éppen azt dicséri, hogy a tevékeny ember bizonyos mértékben beszűkült. A természetben az ami jó, azáltal marad fenn, hogy elpusztítja önmagát az ami rossz. De azért csak „előre” mindabban, amit tudunk - biztatja a kovácsokat. Ő a tevékeny, aki fáklyával a kezében lép ki az éjszakából, jelezvén, hogyan pattan ki lelke legmélyéről az ő előre elgondolt igazsága. - Nem így Epimétheusz, aki alig érez különbséget nappal és éjszaka között, számára minden egy álomvilágban játszódik le. Prométheusz lelke munkálkodott, először megragadta saját sötét éjszakájában a gondolatokat, melyek most kilépnek a külvilágba. Ezek a gondolatok nem álmok, saját vérét-verejtékét adta értük és velük együtt ő maga is kiárad a világba, megszabadul önmagától.

Egyúttal azonban önmaga elvesztésének veszélye is fenyegeti. Prométheusz maga ugyan még nem kell hogy elveszítse önmagát, de ha vele vagy általa valami egyoldalúság jön a világba, az meg fog mutatkozni utódaiban. Prométheusz fia, Phileros, már hajlamos arra, hogy azt szeresse, és azt akarja élvezni, amit már megteremtettek, míg atyja, Prométheusz csak az élet teremtő erejét élvezi, abban él benne. Philerosban az előre gondolkodás erői egyoldalúan fejlődtek ki. Kiviharzik az életbe, nem gondolva sem arra hogy hol, sem hogy hogyan elégítse ki élvezetvágyát. Nem örökli azt, amit Prométheusz, mint a teremtés gyümölcsöző erejét hordoz magában. Ezért Phileros érthetetlen Epimétheusz számára is, aki gazdag élettapasztalatából tanácsot akar adni neki a viharos, zajló életében.

Grandiózusan tárul szemünk elé a továbbiakban, hogy miként képes hatni az, amit a puszta utána-gondolás hoz létre. Ez ahhoz a mítoszhoz kapcsolódik, hogy mikor Zeusz Prométheuszt odaláncoltatta a sziklához, az embert összekötötte a „mindennel megajándékozott” Pandórával.

A legszebb, a legtehetségesebb fenségesen közeledett
A csodálkozó felé, kutató bájos pillantással,
Hogy én, szigorú testvéremhez hasonlóan
Nem utasítom-e el én is.
De szívem akkor már erősen felhevült,
S a bájos menyasszonyt megrészegült érzékekkel fogadtam.
Azután titokzatos hozományához közeledtem,
A jól formált, magas, földből való edényhez,
Amely lezártan állt ott.

Prométheusz óva intette testvérét, Epimétheusz, hogy az istenek ezen ajándékát elfogadja. De Titán-testvére nem hallgatott rá. Epimétheusz nem hasonlít testvéréhez, kinyitja az ajándékot és kihull belőle az összes emberi szenvedés. Csak egy valami marad benne, a remény. Kicsoda hát Pandóra? Mit kell vele szemben éreznünk? Az emberi lélek mély misztériuma van benne elrejtve. Ami az utána-gondolkodó embernek megmaradt a világban, az csak halott produktum, a Héphaisztosz által kovácsolt mechanikus gondolat absztrakt tükörképe. Erőtlen bölcsesség ez a sokoldalúan teremtő bölcsességgel szemben, amely a világot önmagából létrehozta.

Mit adhat az embernek ez az elvont tükörkép?

Láttuk, hogy ez az igazság terméketlen, sivárrá teszi az ember lelkét, és így megérthetjük, hogy Pandóra szelencéjéből kihullnak a földi szenvedések, minden, ami a lélekre pusztítóan hat. Pandórában a teremtésre képtelen igazságot látjuk megtestesítve, az utánagondolt igazságot. Ő képviseli a pusztán mechanikus gondolatképet, egy gondolat-mechanizmust létrehozó utánagondolt igazságot az elevenen alkotó világban. Míg az előregondolkodó ember összeköti én-jét a jövővel, megszabadulva önmagától a jövőbe éli bele magát, addig a pusztán utána-gondolkodó embernek csak egy valami marad mag: a remény, hogy a dolgok meg fognak történni. Mivel nem vesz részt a jövő alakításában, számára csupán a remény marad meg.

Goethe mélyen felfogja a mítosz értelmét, amennyiben Epimétheusz és Pandóra házasságából két gyermeket származtat: Elporét, a reményt és Epimeleiát, a gondoskodót, aki megőrzi azt, ami megvan. És valóban, minden ember lelkében két magzat születik a halott, mechanikusan felfogott igazságból. Ez az igazság terméketlen is marad, nem hat a jövőbe, mert csak utólag gondolja el azt, ami létezik, de teremtően, újat alkotóan nem tud működni. Az ilyen ember csak reménykedhet, hogy megvalósul az, ami igaz. Ezt a tényt ábrázolja igen realisztikus módon Goethe Elporé személyében. Mikor megkérdezik, beteljesül-e ez vagy az, ő mindig csak azt válaszolja, hogy „igen, igen”. Ha egy prométheuszi ember beszélne a jövőről, azt mondaná, hogy „semmit sem remélek, de a saját erőmből akarom a jövőt alakítani”. Egy csak utána-gondolkodó ember gondolatait a múltra irányítja és reménykedik a jövőben. Azért válaszolja Elporé mindig azt, hogy „igen, igen”. Ezzel kitűnően ábrázolja az utána-gondolkodó lelki alkat egyik leányát. Az ilyen típusú lelki erő másik leánya, Epimeleia feladata mindig gondot viselni arra, ami már megvalósult. Szimmetrikusan rendezi a megteremtettet, de saját erőiből semmit sem tud. hozzáfűzni ahhoz, ami az elevenem teremtő bölcsességből születik. Ezt az utána-gondolkodó, halottnak megmaradó bölcsességet jeleníti meg Epimeleia, aki egyszerűen csak a már meglévőt akarja megóvni. De minden, ami nem fejlődik tovább, tulajdonképpen a pusztulás felé halad. Így azt látjuk, hogy a gond egyre növekszik benne, a pusztán utánagondoló elem nem a termékenységet, hanem a rombolást hozza a világba. Ezt csodálatosan jellemzi Goethe azzal, hogy Phileros - Prométheusz fia - beleszeret Epimeleiába és féltékenységével üldözi, míg a lény a titán testvéreknél menedéket nem talál.

Ugyanekkor, sőt ennek következményeként, belép a világba a meghasonlás és viszálykodás. Epimeleia kijelenti, hogy éppen az tör az életére, amit szeret. Goethe minden további szava mutatja, milyen mélyen be tudott tekinteni az előre- és utána-gondolkodásba. Az ellentétet csodálatosan kifejezi a kovácsok és a pásztorok szembehelyezése is. A pásztorok csak a természetben már készen adott dolgokkal foglalkoznak, a kovácsok viszont átalakítják a természetet. Ezért mondja Prométheusz a pásztoroknak:

„Változtassatok nyugodtan! A békét így meg nem találjátok.”

Mert csak a természet terméketlenségéhez vezet el mindaz, ami csupán a meglévőt akarja megtartani.

Így mutatja be Goethe az előre- és az utánagondolt igazságot Prométheuszban, Epimétheusz és a hozzájuk tartozó többi szereplőben. Azokat a lelki erőket képviselik, amelyek az egyik vagy a másik fajta igazságra való egyoldalú törekvés közben felléphetnek. És mivel az emberi lélekben lévő egyoldalúság csak bajt hozott, - mivel láttuk, milyen baj az, ha az ember csak előre-gondolkozó vagy csak utána-gondolkozó -, végül az lép elébünk, ami egyedül hozhatja a megváltást, vagyis a két titán testvér együttműködése. A dráma úgy folytatódik, hogy Epimétheusz birtokán tűz üt ki. Prométheusz azt tanácsolja neki, hogy siessen oda és egy épület lerombolásával vessen véget a további pusztulásnak, de Epimétheusz elvesztette az érzékét mindennemű rombolás iránt, csak Pandórára gondol és teljesen elmerül az utána-gondolkodásban.

Érdekes az a beszélgetés is, melyet Prométheusz és Epimétheusz folytat Pandóráról. Epimétheusz rajongva beszél Pandóréról.

Prométheusz:
Nemes alakját én is látom előtűnni a régi sötétségből.
Héphaisztosznak nem sikerülne még egyszer létrehoznia őt.

Epimétheusz:
Te is a mesékből vett származásáról beszélsz?
Isteni, ősi hatalmas nemzetségből származik ő.
Uránosszal és Hérával egyenlő és Zeusz testvére ő.

Prométheusz:
De jól meggondolva mégis Héphaisztosz díszítette fel gazdagon őt.
A legfinomabb szálakat bogozta sokszorosan össze,
S ezt az aranyból font hálót borította fejére.

Látjuk, hogy Prométheusz itt minden mondatában valami absztrakt, csak mechanikusan, a természet mintája után teremtett dologról beszél. - Most előlép Éósz, a hajnalpír. A Nap előtt jelenik meg, annak fényét adja hírül, de már ő is magában hordja ezt a fényt. Ő nemcsak az éjszaka sötétjéből hat, hanem átmenet valamihez, ami legyőzte az éjszakát. - Prométheusz fáklyával jelenik meg, mert ő az éjszakából lép elő. Mesterséges fénye azt szimbolizálja, hegy ő az éjszakából hat. Epimétheusz csodálja ugyan azt amit a napfény ad, de mindent csak álomszerűen fog fel. Mert ő a pusztán utána-gondolkodó lélek. Prométheusz pusztán alkotó lelke mintha észre sem venné a napfény adományait, úgy hangzik az, amit a nappali fényben mond. Azt is mondja, hogy embereinek nemcsak az a feladatuk, hogy a Napot és a fényt nézzék, hanem hogy világítsanak. Most lép elő Éósz, a hajnalpír, „Aurora”. Felszólítja az embereket, hogy legyenek tevékenyek és mindig azt tegyék, ami helyes. Phileros kapcsolódjon azokhoz az erőkhöz, amelyek megmentik - miután már a halált kereste.

A kovácsok mellett, akik korlátozott munkát végeznek az előregondolkodás terén, és a pásztorok mellett, akik csak azzal foglalkoznak, ami már létrejött, most megjelennek a halászok, akik a víz elemben tevékenykednek. Éósz a következő tanácsot adja

„Ifjúi pírt, nappali virágzást
Hozok nektek, szebbet mint valaha
Az óceán fel nem derített mélységeiből.
Gyorsabban dörzsöljétek ki az álmot szemetekből
Ti, akik a tenger sziklás, meredek öbleiben lakoztok!
Komoly halászok! Ki az ágyból!
Kézbe a szerszámotokat!
Bontsátok ki hálótokat,
Hogy bekerítsétek az ismert áradatot.
Biztosan jó fogásotok lesz,
Ezt kiáltom felétek bátorítóan.
Ússzatok úszók! Merüljetek búvárok!
Kémleljétek a tengert a sziklák tetejéről!
Nyüzsögjön a part, mint az áradat,
Nyüzsögjön gyorsan a tevékenységtől!"

Most csodálatos módon Prométheusz fia, Phileros válik láthatóvá, amint a hullámok hátán menti magát, saját erejét a hullámok erejével egyesítve. Phileros megmenekülésében összekapcsolódik a benne rejlő alkotó erő a természet alkotó erejével. Az ő lelkében lévő teremtő erő hatékonyan egyesül a természet alkotó, sarjadó elemével. Ily módon békül össze a prométheuszi elem az epimétheuszi elemmel.

Goethe azt a megoldást helyezi kilátásba, hogy azt, amit utánagondolással a természetből nyertünk, produktívan felhasználja az előregondolkodó elem. Ez utóbbi megkapja az igazi erejét azáltal, hogy magába fogadja az igazsághoz hűen azt, amit az istenek a magasságban jóindulatúan megadnak nekünk.

 . . . . Jegyezd meg:
Ami kívánatos, azt ti érzitek itt lent;
Ami megadható, azt ők tudják a magasban.
Nagy műbe fogtatok, ti titánok,
De hogy ez az örök jóra, örök szépre vezessen,
Az az istenek dolga, itt döntsenek ők!

Prométheusznak és Epimétheusznak egyesülniük kell az emberi lélekben, akkor valósul meg az, ami mindkettőjüknek és az egész emberiségnek üdvére válik. Az egész dráma mondanivalója az, hogy az igazság sok oldalról, sőt minden oldalról való megragadása nem az egyes ember, hanem az egész emberi nem javára válik. Goethe arra akar rámutatni, hogy az igazság valódi mivolta nem az egyes individuum számára létezik, hanem az egész emberi nemet kell egyesítenie, az egész emberiség javát kell szolgálnia. A béke és a szeretet az igazság által jön el az emberek közé. Akkor azután a remény is megváltozik az ember lelkében, amely egyelőre csak igent tudott mondani mindenre, de semmit sem tudott megvalósítani. Ezért azzal fejeződött volna be a dráma, hogy megjelenik a megváltozott Elporé, Elporé thraseia, aki kijelenti, hogy ő többé már nem jósnő, hanem bevonult az emberi lélekbe, hogy az ember ne csak reménykedjék a jövőben, hanem ereje is legyen ahhoz, hogy közreműködjön benne és megvalósítsa azt, amit produktív erejével teremteni tud. Hinni kell abban, amivé majd az igazság alakítja a lelket, - valójában ez a teljes igazság, amely a két titán testvért egymással összebékíti.

Ezekben a vázlatos utalásokban természetesen csak keveset tudtam nyújtani a műből. A mély bölcsességet, mely ezt a töredék művet Goethe lelkében megérlelte, csak az fogja benne felfedezni, aki szellemtudományos gondolkodásmóddal közelíti meg. Aki így jár el, az érezni fogja, hogy lelket tápláló, megváltó erő árad felé a költeményből.

Meg kell említenem még valamit, ami számunkra igen tanulságos lehet. Goethe Pandórája egy csodálatosan szép kifejezést is tartalmaz. Azt mondja, hogy a világba beáramló isteni bölcsességnek és annak, amit a prométheuszi erőnkből származó előregondolkodásunknak köszönhetünk, együtt kell működnie. Azt, ami megmondja nekünk, hogy mi az igazság, azt Goethe „szó„-nak (ige) nevezi. Ez a világból árad felénk. Az azonban, ami lelkünkben él és a „szóval”, Epimétheusz utána-gondolkodásával kell hogy egyesüljön, az Prométheusz tette. Tehát a Logosznak, a Szónak a tettel való kapcsolatából születik meg az az eszménykép, melyet Goethe a Pandórában gazdag tapasztalatokkal rendelkező élete eredményeként elénk akart tárni. Prométheusz a költemény vége felé még egy jelentős dolgot mond: „Az igazi ember valódi ünnepe a tett!” Ez az az igazság, amely elzárkózik a lélek utána-gondolkodó elemétől.

Ha Goethe egész művét engedjük magunkra hatni, képet kapunk az olyan ember nagy és hősies sóvárgásáról a fejlődés után, mint Goethe is volt, és megismerjük rendkívüli szerénységét is, amely nem akar megállni a fejlődés bizonyos fokán, hanem ha elért valamit, azon túl is akar lépni. Goethe az élet tanuló inasa volt egész életén át és ha valami tapasztalattal gazdagodott, nem röstellte bevallani, hogy túl kell lépni azon, amit előzőleg helyesnek tartottunk. Goethe fiatal korában, mikor első Faust-feldolgozása során néhány részt lefordított a bibliából, rájött, hogy e szavak helyett, hogy „Kezdetben vala az Ige”, ő szívesebben mondaná, hogy „Kezdetben vala a tett”. Persze ez a fiatal Goethe volt, aki akkoriban Prométheuszról is irt egy töredék művet. Ebben azt látjuk, hogy a tevékeny, tisztán prométheuszi ember (tulajdonképpen a fiatal Goethe maga) azt hitte, hogy a puszta erőkifejtés - anélkül, hogy azt a világ bölcsessége megtermékenyítette volna - egymaga is előrejuthat. Az érett korú Goethe gazdag élettapasztalatával azonban belátta, hogy helytelen volna a „Szó” értékét lebecsülni és csak az a helyes, ha a szó összekapcsolódik a tettel. Való igaz az is, hogy Goethe a Faustot is átírta, amikor a Pandórát alkotta. Úgy kell megértenünk Goethét, hogy látjuk érlelődése folyamatát. Erre azonban csak akkor leszünk képesek, ha az igazság minden formáját megismerjük.

Az embernek csak javára válik, ha felküzdi magát ahhoz az életszemlélethez, hogy az igazságot csak fokról-fokra érthetjük meg. Ezért jó, ha az ember sokoldalú, becsületes, valódi igazságkereső és bevallja magának, hogy miután rátalált valamely igazságra és hivatottnak érzi magát arra, hogy igazságát erőteljesen és meggyőzően kivigye a világba, semmi oka sincs rá, hogy nagyra legyen ezzel az egyszer megtalált igazsággal. Semmi ok sincs rá, hogy valaha is megragadjunk egy egyszer megismert dolog mellett, hogy - bár szilárdan kell állni a felfedezett igazság talaján, sőt síkra is kell szállni érte - időnként mégis vissza kell húzódni saját én-ünkbe, ahogy Goethe is megtette. Ha az ember ily módon bensőjébe visszahúzódik, a benne megszülető erők hatására a kivívott igazság tudatában meg fogja találni azt a mértéket, amely elvezeti ahhoz az állásponthoz, melyet el kell foglalnia.

Felfokozott igazságtudatunkból mi is vonuljunk mindig vissza önmagunkba és Goethével együtt mondjuk el, hogy sok minden, amit hajdan igazságként fedeztünk fel, ma csak álom vagy álomszerű emlékezés, és abból, amit ma gondolunk, sok minden nem állja meg a helyét, ha alaposabban megvizsgáljuk.

Saját becsületes igazságkeresésével kapcsolatban gyakran mondta magáról Goethe a következő szavakat, és jó volna, ha magányos óráiban minden ember így gondolkozna magáról:

Mindenképpen
Szerencsétlen flótás vagyok,
Álmaim nem igazak,
Gondolataim nem helytállóak.

Ha ezt mi is átérezzük, akkor fogunk helyes viszonyba kerülni a magas eszményképünkkel, az igazsággal.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként