A platóni világnézet

Platón a maga sajátos, csodálatra méltó merészségével nyilvánítja ki ezt a tapasztalattal szembeni bizalmatlanságot: „E világ dolgainak, melyeket érzékszerveink észlelnek, nincs valóságos létük: folyton létesülnek, de sosem vannak. Csak relatív létük van, és mindenestül csupán egymáshoz való viszonyukban és viszonyuk által vannak; ezért egész létüket éppúgy nem-létnek is nevezhetjük. Következésképp a tulajdonképpeni megismerésnek nem is tárgyai. Mert megismerés csak arról létezhet, ami önmagában véve és mindig ugyanolyan módon van; a világ dolgai viszont csak annak tárgyai, aminek az észlelés által indíttatva tartjuk őket. Amíg csak az érzékelésükre szorítkozunk, olyan emberekhez vagyunk hasonlatosak, akik egy sötét barlangban ülnek, és oly szorosan meg vannak kötözve, hogy még fejüket sem tudják mozdítani. Nem látnak egyebet, mint a mögöttük égő tűz fényénél, a szemközti falon a valóságos dolgok árnyképeit, melyeket köztük és a tűz között elvonultatnak, és még egymásból és saját magukból is csak árnyakat látnak ama falon. Bölcsességük pedig nem volna egyéb, mint előre megjósolni ezen árnyékoknak tapasztalatból megtanult sorrendjét.” [1]

A platóni világnézet két részre szakítja a világ egészének képzetét, egy látszatvilág képzetévé és egy másik világ, az ideavilág képzetévé, és egyedül az utóbbi felelne meg az igaz, örök valóságnak. „Amit egyedül igazán létezőnek nevezhetünk, mert mindig van, és sohasem létesül, sem el nem múlik: ama árnyképek ősképei, az örök ideák, minden dolgok ősformái. A „sokaság” elve rájuk nem vonatkozik, mert mivoltánál fogva mindegyik egy, amennyiben ő maga az őskép, melynek másai vagy árnyai az összes egyazon nevű egyedi, mulandó, ugyanahhoz a fajtához tartozó dolgok. Az ősképeket keletkezés és elmúlás nem érinti; mert valóban létezők, ámde sohasem létesülők, avagy pusztulók, miként tovatűnő képmásaik. Ezért egyedül rájuk vonatkozóan létezik tulajdonképpeni megismerés, mert a megismerés tárgya csak az lehet, ami mindig és minden vonatkozásban létezik és nem az, ami hol van, hol nincs, aszerint hogy hogyan szemléljük.”

Az idea és az észlelet megkülönböztetésének csak akkor van jogosultsága, ha arról beszélünk, hogy hogyan jön létre az emberi megismerés. A dolgok kétféleképpen szólnak az emberhez. Mivoltuknak egyik részét önként közlik. Az embernek csak oda kell figyelnie. Ez a valóság idea nélküli része. A másik részt neki kell a dolgokból elővarázsolnia. Mozgásba kell hoznia gondolkodását és akkor benső világa megtelik a dolgok ideáival. A személyiség belső világa az a színtér, ahol a dolgok is feltárják a maguk eszmei benső mivoltát. Itt kimondják azt, ami a külső szemlélet előtt örökre rejtve marad: itt jut szóhoz a természet lényege. Az emberi organizáció jellege miatt kell az embernek a dolgokat két hang egybehangzásából megismernie. A természetben egy serkentő van, ami mind a két hangot életre kelti. Az elfogulatlan ember figyel az egybecsengésre. Benső világának ideabeszédében ismeri meg azokat a kijelentéseket, amelyeket a dolgok küldenek hozzá. Csak aki elvesztette elfogulatlanságát, az értelmezi másképp a dolgot. Azt hiszi, hogy bensőjének beszéde egy másik világból jön, mint a külső szemlélet beszéde. Platón tudatára ébredt, hogy az emberi világnézet szempontjából milyen súlya van annak a ténynek, hogy a világ két oldalról nyilatkozik meg az embernek. Belátón értékelve ezt a tényt, felismerte, hogy az érzékelhető világot önmagában véve nem szabad valóságnak tekinteni. Csak midőn a lelki életből felviláglik az ideavilág és az ember a világot szemlélve az ideát és az érzékszervi megfigyelést egységes megismerési élményként tudja felidézni szellemében, csak akkor van előtte igazi valóság. Ami az érzékszervi megfigyelés számára adódik anélkül, hogy azt az idea fénye megvilágítaná, az látszatvilág. Így Platón belátása fényt derít Parmenidésznek arra a nézetére is, hogy az érzékelhető dolgok megtévesztő jellegűek. Azt mondhatjuk, hogy Platón filozófiája egyike a legmagasztosabb gondolatépítményeknek azok között, amelyek valaha is létrejöttek az emberiség szelleméből. A platonizmus az a meggyőződés, hogy minden megismerési törekvés célja a világot hordozó és a világ alapját képező ideák elsajátítása kell, hogy legyen. Aki nem képes ezt a meggyőződést életre kelteni magában, az nem érti a platóni világnézetet.
– Amennyiben azonban a platonizmus bekapcsolódik a nyugati gondolati fejlődésbe, még egy másik oldalát is mutatja. Platón nem állt meg annak a megismerésnek a hangsúlyozásánál, hogy az emberi szemléletben látszattá válik az érzékelhető világ, ha az ideavilág fénye nem vetül rá, hanem ennek a ténynek a kifejtésével azt a véleményt támasztotta alá, hogy az érzékelhető világ, eltekintve az embertől, önmagában véve látszatvilág, és csak az ideákban található meg az igaz valóság. Ebből a véleményből adódik a kérdés: Mi köze van egymáshoz az ideának és az érzékelhető világnak (természetnek) az embertől függetlenül? Aki nem képes az emberen kívül idea nélküli, érzékelhető világot elismerni, annak az idea és az érzékelhető világ egymáshoz való viszonyára vonatkozó kérdést az ember mivoltán belül kell keresnie és megoldania. És így áll a dolog a goethei világnézet esetében is. Számára az a kérdés, hogy: „az emberen kívül milyen viszony van az idea és az érzékelhető világ között?” egészségtelen, mert szerinte az emberen kívül nincs idea nélküli, érzékelhető világ (természet). Csak az ember képes arra, hogy a maga számára eloldja az ideát az érzékelhető világtól és így a természetet idea nélkülinek képzelje el. Ezért azt mondhatjuk: a goethei világnézet számára az a kérdés, ami a nyugati gondolati fejlődést évszázadokon keresztül foglalkoztatta, hogy: „mi köze az ideának az érzékelhető dolgokhoz?” teljesen felesleges kérdés. És ennek a nyugati gondolati fejlődésen átvonuló platonizmusnak a lecsapódása, amellyel Goethe például a Schillerrel történt, idézett beszélgetésben és még más esetekben is találkozott, úgy hatott érzéseire, mint az emberi képzetalkotás egészségtelen eleme. Amit nem mondott ki világosan szavakkal, de érzésében élt és saját világnézetének kialakításában hatóerőként vett részt, az a nézet, amire az egészséges emberi érzés tanít minden pillanatban, hogy az érzékelés és a gondolkodás szava egybecseng azért, hogy a teljes valóságot megnyilatkoztassa, és ez az, amit a töprengő gondolkodók nem vettek tekintetbe. Ahelyett, hogy megfigyelték volna, mit mond a természet az embernek, mesterkélt fogalmakat alkottak az ideavilág és a tapasztalat viszonyáról. Hogy teljesen áttekintsük, milyen mély jelentősége van ennek a Goethe szerint egészségtelen gondolkodási irányzatnak azokban a világnézetekben, amelyekkel Goethe találkozott és amelyekhez igazodni akart, meg kell gondolnunk, hogy a platonizmus említett áramlata, amely az érzékelhető világot látszattá párologtatja, és így téves kapcsolatba hozza vele az ideavilágot, a nyugati gondolati fejlődés folyamán megerősödött azáltal, hogy filozófiai egyoldalúsággal fogta fel a keresztény igazságot. Mivel a keresztény szemlélet a Goethe szerint egészségtelen platóni áramlattal összekapcsolódva került Goethe elé, ezért Goethe csak nehézségek árán tudta kialakítani kapcsolatát a kereszténységgel. Goethe nem követte részleteiben, hogy az általa elutasított platonizmus hogyan hatott tovább a keresztény gondolati fejlődésben, de észlelte a lecsapódását azokban a gondolkodásmódokban, amelyekkel találkozott. Ezért gondolkodásmódjának kialakulására fényt derít az a vizsgálódás, amely követi ennek a lecsapódásnak a keletkezését azokban a gondolati irányzatokban, melyek Goethe fellépése előtt évszázadokkal alakultak ki. A keresztény gondolatfejlődés számos képviselője révén arra törekedett, hogy megfelelő állásponthoz jusson a túlvilág létezésébe vetett hitre vonatkozólag, és abban a kérdésben is, hogy mi az értéke az érzékelhető világ létének a szellemi világgal szemben. Magukévá tették azt a nézetet, hogy az érzékelhető világ és az ideavilág egymáshoz való viszonyának a jelentősége független az embertől, így az ebből eredő kérdéssel eljutottak az isteni világrend szemléletéhez. És az egyházatyáknak, akikben ez a kérdés felmerült, arról kellett gondolatokat alkotniuk, hogy a platóni ideavilágnak milyen szerepe van ebben az isteni világrendben. Ezáltal az a veszély fenyegette őket, hogy ami az emberi megismerésben a közvetlen szemlélet révén összekapcsolódik: az idea és az érzékelhető világ, azt egyrészt az embertől függetlennek, magukban elkülönültnek gondolják, másrészt pedig úgy különítsék el egymástól, hogy az ideáknak nemcsak attól van elkülönült létük, ami az ember számára természetként adódik, hanem a természettől különálló szellemiségben van létük önmagukban. Amikor azután ezt az elképzelést, amely az ideavilág és az érzékelhető világ valótlan szemléletén alapszik, összekapcsolták azzal a jogosult nézettel, hogy az isteni sohasem lehet teljes tudatossággal jelen az emberi lélekben, teljesen elszakították egymástól az ideavilágot és a természetet. Azután pedig, amit mindig az emberi szellemben kellene keresni, azt azon kívül, a teremtésben keresik. Úgy gondolják, hogy minden dolgok ősképe az isteni szellemben van. A világ az Istenben nyugvó tökéletes ideavilág tökéletlen visszfényévé válik. A platonizmus egyoldalú felfogása következtében azután elválasztják az emberi lelket az idea és a „valóság” közötti viszonytól. A léleknek az isteni világrendhez való viszonyát, amelyre jogosultnak gondolja magát, kiterjeszti az ideavilágnak és az érzéki látszatvilágnak benne, a lélekben élő viszonyára. Szent Ágoston ezzel a gondolkodásmóddal jut olyan nézetekhez, mint a következő: „Minden ingadozás nélkül hinni akarjuk, hogy a gondolkodó lélek nem egylényegű Istennel, mert ez nem teszi lehetővé a közösséget Istennel, hogy azonban a lélek megvilágosodhat azáltal, hogy részt vesz Isten természetében.” Ennek a gondolkodásmódnak az egyoldalú túlzásával megfosztják az emberi lelket attól a lehetőségtől, hogy természetszemléletében egyidejűleg az ideavilágot is átélje a valóság lényegeként. És az effajta átélést keresztényietlennek értelmezték. Ezáltal magára a kereszténységre is kiterjesztik a platonizmus egyoldalú szemléletmódját. A platonizmus mint filozófiai világnézet, inkább a gondolkodás elemében marad; a vallásos érzés belemeríti a gondolkodást az érzésbeli életbe és ilyen módon rögzíti bele az emberi természetbe. Így az egyoldalú platonizmus egészségtelen eleme az emberi lelki életbe belegyökeresedve mélyebb jelentőségre tett szert a nyugati gondolati fejlődésben, mintha pusztán csak filozófia maradt volna. Évszázadokon keresztül olyan kérdések merültek fel ebben a gondolati életben, mint a következő: mi köze van annak, amit az ember ideaként hoz létre, a valóság dolgaihoz? A fogalmak, amelyeknek az ideavilág ad életet az emberi lélekben, az emberben csupán képzetek, avagy nevek, amelyeknek semmi közük sincs a valósághoz? Vagy a fogalmak önmagukban is valóságosak, amelyeket az ember magába fogad, amikor a valóságot érzékeli és értelmével megragadja? Ezek a kérdések a goethei világnézet szerint értelmetlenek olyasmire vonatkozóan, ami az ember mivoltán kívül esik. Az igazi emberi megismerés a valóság szemlélése közben folytonos életteljességben megoldja ezeket a kérdéseket. És ennek a goethei világnézetnek nemcsak azt kell tapasztalnia, hogy a keresztény gondolatokban az egyoldalú platonizmus lecsapódása él, hanem azt érzi, hogy elidegenedik az igazi kereszténységtől, ha az ezzel a platonizmussal átitatva kerül eléje. Sok gondolatban, amelyet Goethe azért alakított ki, hogy a világot a maga számára érthetővé tegye, a platonizmus egészségtelennek érzett áramlatának az elutasítása él. Hogy emellett elfogulatlanul és szabadon volt érzéke az emberi lélek platóni felemelkedéséhez az ideavilághoz, azt több erre vonatkozó kijelentése igazolja. Amikor a maga módján szemlélődött és kutatott a természetben, érezte magában az ideavalóság működését; érezte, hogy maga a természet szól az ideák nyelvén, ha a lélek megnyílik ennek a nyelvnek az észleléséhez. De nem tudta elfogadni, hogy az ember elkülönültnek tekintse az ideavilágot, és ezzel lehetővé tegye, hogy a növény lényének az ideájáról azt mondja: ez nem tapasztalat, ez idea. Érezte, hogy szellemi szemével az ideát olyan valóságosnak látja, mint fizikai szemével a növény lényének érzékelhető részét. Így Goethe világnézetében létrejön a platonizmusnak az ideavilágra irányuló tisztasága, és legyőzi annak valóságtól elidegenítő áramlatát. Világnézetének alakulása miatt Goethének el kellett utasítania mindazt, ami keresztény gondolatként úgy jelent meg, hogy csak átalakult, egyoldalú platonizmusnak tarthatta. Látnia kellett, hogy több világnézet formájában, amivel találkozott és amivel dűlőre akart jutni, a nyugati műveltségben nem sikerült legyőzni a keresztény-platonikus szemléletet, amely a valóságról alkotott nézeteivel nem a természethez és az ideához igazodik.