GA79

A magasabb világok valósága

8 előadás, 1921. nov. 25. – dec. 2., Oslo

Impresszum

Tartalom

A magasabb világok valósága. A szabad szellemi élet és korunk szellemi állapota

Oslo, 1921. november 25.

Mindenekelőtt szeretném sajnálkozásomat kifejezni, hogy mondanivalómat nem tudom az Önök nyelvén elmondani. Éppen ezért kérem, hogy fejtegetéseimet hallgassák meg német nyelven.

Először is szívből köszönöm a most elhangzott rendkívül baráti, kedves üdvözlő szavakat. Remélem, sikerül majd várakozásuknak legalább némileg megfelelni. Az itt összegyűlt egyetemi diákságnak szívemből hálás vagyok ezért az alkalomért, hogy elmondhatok egyet és mást az antropozófus szellemtudományról. Sok éves szellemtudományos foglalkozás révén jól tudom, hogy milyen rendkívül nehéz ezt mai civilizációnk és kultúránk számára valamelyest megvilágítani és hogy milyen könnyen merülnek fel eleinte félreértések. Éppen ezért szeretnék különösképpen köszönetét mondani a diákság meghívásáért, biztosíthatom Önöket, igen nagyra értékelem, hogy éppen az ő részükről találkozom itt is ezzel a közeledéssel, mint ahogyan más országok diáksága is kezd az antropozófus szellemtudomány iránt érdeklődni.

Mai esténk témájául „A magasabb világok valóságát” kívánták. Mivel alapjában véve egész több évtizedes munkásságom voltaképpen e magasabb világok valóságának nagy kérdésére keresi a választ, így megértik, hogy egy rövid esti előadás eleve nem adhat valami teljeset és kielégítőt. Igyekszem néhány irányvonalra rámutatni és utalni arra, hogy hogyan jutunk a magasabb világok valóságához. Ma természetesen még nem tudok valami maradéktalan bizonyítékot kifejteni – a következő napokban más alkalmakkor lesz még néhány lehetőségünk – most csak utalni tudok e bizonyítékokhoz vezető utakra és irányokra. Az antropozófus szellemtudomány nem beszélhet a magasabb világok valóságáról anélkül, hogy rá ne mutatna a hozzájuk vezető utakra. Ezek az utak a legkevésbé sincsenek ellentétben azzal, ami az utóbbi évszázadokban oly csodálatra méltóan alakult ki az emberiség tudományos törekvése, a tudomány szelleme révén.

Ha egyik-másik részről éppen az antropozófus kutatás tudományosságát vonják kétségbe, úgy e kutatás szerint e kétségek mindenképpen félreértésen alapulnak. Mert az antropozófia nem kíván valamiféle laikus módon beszélni, hanem épp oly tudományos lelkiismerettel, belső tudományos fegyelemmel és metodikával kíván a magasabb, érzékfeletti világokhoz közeledni mint ahogyan a világ természettudományos szemlélete közelít régtől fogva a természet törvényeihez. Ha azonban ugyanolyan szabatosan akarunk az érzékfeletti világokhoz jutni, ahogy a természettudomány igyekszik eredményeit elérni, akkor mind az eredmények, mind pedig e kutatási módszerek tekintetében túl kell lépnünk azon, amit ma általában tudományosnak tekintenek. Az antropozófus szellemtudomány teljességgel olyan alapon nyugszik, ahol mindazt megéljük, ami a modern tudományt naggyá teszi. A modern tudományt az érzéki világ lelkiismeretes megfigyelése, a kísérletezés és a megfigyelés és kísérlet eredményeinek értelem- szerű mérlegelése tette naggyá. Az antropozófus szellemtudomány útravalóul magával óhajtja vinni mindazt, amire ez a kutatás megtanít, amikor belemerülünk, és azután túlhalad a ma elismert tudomány eredményein és kutatási módszerein is.

Túlhaladása elsősorban annak felismerésén alapul, hogy az embernek a természettudományon nevelődött kutatási képessége bizonyos határokhoz ér. Aki ért a természettudományos kutatáshoz, az jól tudja, hogy az emberi létnek az emberi lélek örök jelentőségére vonatkozó nagy kérdése, az úgynevezett sorskérdés és a halhatatlanság kérdése, vagyis a magasabb világokat legszélesebb értelemben érintő kérdések a modern természettudományos kutatás határain kívül esnek. Felismerjük, hogy egész gondolkodásmódunk, megismerő képességünk és lehetőségünk az érzékelésen alapuló kutatás folyamán alakult ki és azon nyomban határához ér, amint az érzéki világon túl akar lépni. Az antropozófia teljesen egyetért korunk elismert kutatóival, amennyiben azt állapítják meg, hogy az átlagos emberi tudat számára léteznek ilyen határok. E határokon számos törekvés filozófiai módon kíván túllépni. Amit azonban az emberi értelem és érzület elgondol az érzéki világon túli dolgokról, az mégsem állhat meg bizonyos szigorú kritika előtt. Nem kielégítő voltát mindenekelőtt azzal árulja el, hogy mintegy ürességben tapogatózik; az értelem megérzi, hogy rá van utalva arra, amit az érzékek nyújtanak számára. Ha pedig az értelem az érzékek elénk táruló kárpitját át akarja törni, akkor – amennyiben megmaradunk szokásos tudatunknál – önmagára hagyatkozva voltaképpen elvesztette tartalmát.

Vannak mélyebben érző emberek, akik ma lelki és szellemi igényeiket igazolni szeretnék a tudomány előtt és nem elégednek meg azzal, hogy valamely hitnek átadják magukat, hanem tudni is szeretnének valamit az időn túli dolgokról. Ezek igen gyakran menekülnek ma valamilyen misztikához. Úgy hiszik, hogy lelki életük mélyébe merülve megkaphatják azt, amit a külső tudomány nem adhat meg nekik. Úgy hiszik, hogy lelki mélységeikből felmerülhet valami, ami elhozza a kinyilatkoztatást az emberi lélek örök értékéről, örök jelentőségéről és az emberi léleknek az isteni-szellemi világgal való összefüggéséről.

Az ilyen közönséges értelemben vett misztikával azonban éppen egy mélyebb lélektan nem érthet egyet. Egy mélyebb lélektan ugyanis ismeri az ember megismerő képességének minden rejtett útját. Az átlagos tudatnak persze megvannak az emlékei, emlékezetének kincsei és mindig újra előveszi őket; az egészséges lelkiéletnek szüksége van erre. A lélek mélyén azonban sok minden rejtőzik, ami belevegyül ezekbe az emlékekbe, ezek lényegét ez az átlagos tudat nem tekinti át. Sok misztikus kutat az emberi lélek mélyén olyasmit, amit magasabb világok megnyilatkozásának tekint, a lélek igazi ismerője számára ez talán csak a régmúlt kisgyermekkor érzéki benyomása. A lélek kutatója tudja, hogy milyen változáson mehet keresztül az, amit korai gyermekségünk idején öntudatlanul veszünk fel lelkünkbe, milyen másként léphet fel idősebb korunkban. Sokan vélnek lelkükben misztikus módon isteni szikrát találni, míg lelkük mélyéből csupán átváltozott gyermekkori élményeket hoznak fel.

E két zátony áll előttünk, ha komolyan és becsületesen közeledünk vágyakozva, kutatva a magasabb világok valóságához. A komoly szellemi kutatónak óvakodnia kell a spekulatív filozófiától, amely pusztán értelmi mérlegeléssel szeretné áttörni a külső érzéki világot, hogy valamiféle túlvilághoz érjen, de óvakodnia kell az olyan misztikától is, amely alapjában véve csak átalakult emlékeket hoz fel az emberi lelkület mélyéből. Mindkét irányban áthághatatlan határokkal találkozunk: egyfelől az érzéki világgal, amit az átlagos tudat nem tud áttörni, másfelől, az ember emlékezetvilágával – amelyet az egészséges lelkiélet nem nélkülözhet. – Ez befelé jelent határt, amit az átlagos tudat valójában csak illúziókkal és fantazmagóriákkal tud átlépni.

Az antropozófus szellemi kutatás e két zátonyt elkerülve szeretne eljutni a magasabb, érzékfeletti világok igazi megismeréséhez. Ezért becsületesen és nyíltan beismeri, hogy a mindennapi életben és tudományban megszokott megismerő képességeknek e két határhoz kell érniük. Velük tehát nem hatolhatunk a magasabb világokba. Az antropozófus szellemtudomány ezért arra törekszik, hogy a lélekben szunnyadó, de az átlagos tudat számára nem tudatos képességeket felemelje a tudat szintjére és először továbbfejlessze őket, hogy azután e kialakult képességekkel kezdjen a magasabb valóság kutatásához. Ez a szellemi kutatás nem valamiféle ködös misztikából indul ki, hanem éppenséggel megszokott életünk képességeiből; ezeket a képességeket azonban nemcsak továbbfejleszti, hanem lényegesen más képességekké alakítja.

A becsületes szellemi kutatónak először is az emberi emlékezés képességére kell figyelnie, ennek korlátairól, határairól már szóltunk. Az emlékezés képessége mindennapi életünkben lehetővé teszi, hogy önként, vagy önkéntelenül újra meg újra képekben varázsoljuk lelkünk elé azt, amit születésünk vagy egy későbbi időpont óta tapasztaltunk, átéltünk. Ezt a tényt a lélektan általában nem értékeli teljes fontosságában, az antropozófia, viszont teljes súlyával az emberi lélek elé tárja. Az emberi tudat középpontjába önként képzeteket, fogalmakat, vagyis gondolatokat próbál hozni, éppen úgy, ahogy ez egyébként csak az emlékezésnél, a memóriánál történik. Ilyen módon törekszik az első magasabb megismerő-képesség kialakítására, éppen a gondolkodás erejével végzett egyes gyakorlatok révén. De nem áll meg a gondolkodáserő azon formájánál, ahogy ez a mindennapi emlékezetben megnyilvánul. Továbbhalad egy bensőleg teljesen rendszerezett, szisztematikus meditációhoz, nem a ködös misztikában emlegetett önkényes meditációhoz.

Itt először elvileg utalok arra, hogy miről van szó. Ezt pontosabban különböző könyveimben találják meg minden részletében, és egyes részleteket itt még ki kell fejtenem a következő napokban. Elsősorban a „Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” és az „Okkult tudomány körvonalai” című könyveim tárgyalják ezeket a részleteket. A több évtizedes stúdiumot itt csak elvileg néhány irányvonallal jelezhetem. Arról van szó, hogy az ember gondolkodó erejét erősebbé, intenzívebbé fejlesztjük, mint ahogyan az átlagos életben és a szokásos tudományban működik. Ha egy izmunkat munka közben különösen megerőltetjük, akkor ez az izom erősödik. Amit így egy külső testrésszel végzünk, azt a szellemi kutató lelkierőivel végzi el teljesen szisztematikusan. Tudatának középpontjába teljesen tudatosan, teljesen szabadon egy könnyen áttekinthető képzetet vagy képzetkomplexumot állít és tudatával egy ideig – egyiknek hosszabb, másiknak rövidebb idő kell, képessége és koncentrációs készsége szerint – megmarad ennél az áttekinthető képzetnél.

Kérem, figyeljenek arra, hogy áttekinthető képzetről beszélek. Ez rendkívül fontos. Ha meditációnkhoz, gondolat-gyakorlatunkhoz egyszerűen megszokott emlékeink tárházából merítenénk, akkor nem jutnánk dűlőre. Mert amit gondolkodásunk kincseiből merítünk, abban sok a reminiszcencia, az élet nem tudatos benyomása és ezek hatnának, amikor gondolkodva gyakorlatokat végzünk velük. A helyes antropozófus meditációt semmi olyan hatás nem érheti, ami az öntudatlanból merít. Minden legyen áttekinthető. A teljes meggondoltság uralkodjék mindenen. Ezért olykor, helyesen megkövetelik azt, hogy aki az antropozófus szellemtudomány kutatója akar lenni, forduljon egy tapasztalt kutatóhoz és kérjen tőle gyakorlatokat. Ha olyasmit gyakorolunk, amit valamilyen módon magunk keresünk vagy mástól kérünk, akkor tudatunkba új dolgok kerülnek, ahogyan az érzékelés elénk táruló tapasztalatai sem lelkünk mélyéből bukkannak fel, hanem mint új dolgok kerülnek be lelkünkbe. Nem arról van szó, hogy egy ilyenféle képzet tartalmából merítünk valamit, hanem hogy az a tudatunkba az érzékelés tapasztalatának újszerűségével lép be és lelkierőinkkel azután vele maradunk. Ahogyan izmainkkal munkát végzünk, úgy dolgozunk lelkierőinkkel, ha belső koncentrációval állhatatosan megmaradunk egy ilyen képzet mellett. Ha ügyelünk rá, hogy e gyakorlat könyveinkben leírt valamennyi részletét figyelembe vegyük, akkor nem esünk áldozatul semmiféle szuggesztiónak vagy autoszuggesztiónak, hanem akaratunk teljes kifejtésével végezzük az ilyen gondolati gyakorlat minden pillanatát. Bizonyos idő múltán pedig érezni fogjuk, hogy belső lelkierőnket fokoztuk, intenzívebbé tettük. Naponként nem kell sok időt fordítanunk e gyakorlatokra, de fontos mindig újra ismételni őket. Van akinek hosszabb időre van szüksége, van aki már néhány hónap alatt jelentős eredményt ér el, némelyeknek évekre van szükségük. Elvben azonban mindenütt ugyanaz a helyzet: az ilyen gyakorlatok erősítik a lelkierőket, különösen a gondolkodás erőit. És végül eljutunk arra a pontra, ahol elérjük az úgynevezett imaginatív gondolkodást.

Ami ekkor kifejlődik, azt azért neveztem imaginatív gondolkodásnak, mert lassanként észrevesszük, hogy gondolkodásunk kikerül a mindennapi életnek és a szokásos tudománynak megfelelő absztrakcióból és intellektualizmusból. A tisztán belső gondolkodást olyan képszerűség ragyogja be, olyan elevenség melegíti át, mely éppenséggel megfelel a külső érzéki benyomásoknál megnyilvánuló elevenségnek és képszerűségnek. Rendkívül fontos ezt tekintetbe vennünk, mert jól tudjuk, hogy a külső érzékelés benyomásaira figyelve, minden intenzív, telített. Egész emberi mivoltunkkal átadjuk magunkat ezeknek a külső érzéki benyomásoknak. Ha azonban figyelmünket elfordítjuk róluk, és átadjuk magunkat a megszokott élet és tudomány gondolkodásának, úgy ez a gondolkodás halvány lesz és nem elég meleg. Indokoltan beszélünk az absztrakt gondolkodás halványságáról. És az életben és tudományban megszokott mindennapi gondolkodás csaknem mindig absztrakt. Csak azok a gondolatok telítettek, melyek azon nyomban keletkeznek, amikor a külső érzéki valóságnak adjuk át magunkat.

Ha azonban az említett gondolati gyakorlatokat végezzük, akkor a puszta közvetlen belső átéléssel jutunk el ehhez az elevenséghez, bensőséges telítettséghez. Akkor valóban elérjük a képszerű, imaginatív gondolkodást. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy ebben az imaginatív gondolkodásban először nincsen előttünk vagy bennünk még valamilyen külső szellemi valóságnak megfelelő jelenség. Lassanként azonban észrevesszük ennek az imaginatív gondolkodásnak reális, objektív jelentőségét, ha a következő belső tapasztalatra teszünk szert.

Mindenki tudja, hogy a felnövekvő kisgyermek agyveleje lassanként alakul olyan csodálatos szervvé, amilyenné azután élete során válik. Elmondhatjuk, hogy az agyvelő először plasztikus szerv és elviseli, hogy a lélek alakítható erői egész felépítésébe, tekervényeibe belevésődjenek. Ez a gyermek életének első éveiben történik. Egy bizonyos ponton megáll, ehhez az ember szokásos természetes fejlődésével és a szokott neveléssel érkezünk el. Amit ilyen módon elértünk, azzal igyekszünk azután eligazodni mindennapi életünkben és továbbhaladni a tudományban. Gyermekkorunkban évről-évre fejlődtünk, egyre több képességre tettünk szert. A képességek gyarapodását újra tapasztaljuk, ha az imaginatív megismerésre törekszünk. Azt tapasztaljuk, hogy a gondolkodás gyakorlásának említett tevékenysége révén megint átdolgozunk magunkban valamit, ami most plasztikus. De azt is érezzük, hogy amin most dolgozunk, – mondhatnám, lelki-szellemi módon barázdálódik, ahogyan gyermekkorunkban a fizikai agyvelő barázdálódott – az az ember érzékfelettisége, lelki-szellemi mivolta, ami elkülönül a fizikai testtől. Egy idő múlva úgy érezzük, hogy most egészen másként viszonyulunk a megismerés külső és belső határaihoz. Éppen mint szellemi kutatóknak kell igazat adnunk azoknak, akik a megismerés ilyen határairól beszélnek. Érezzük azonban, hogy újonnan kifejlesztett képességeinkkel most lassanként valóban átlépjük a megismerés határait.

Ha elérkezett ez a belső tapasztalás, belső átélés, ha valóban érezzük, hogy nem kell megrekednünk a pusztán érzéki világnál, hogy képszerű, eleven gondolkodásunkkal tapasztalunk valamit, ha az érzékek kárpitját áttörjük, bensőnkbe pillantva pedig olyasmit tapasztalunk, amit a természettudomány nem tapasztal, a szokásos misztika viszont csak illuzórikus módon tud a lélek elé tárni és ha ezt tehát becsületesen, belső fejlődés eredményeképpen éljük át, akkor biztosak lehetünk abban, hogy olyan úton haladunk, mely valóban elvezethet a magasabb világokhoz.

Először még nem tárul elénk semmilyen külső dolog. Csak a régi erőinket erősítettük meg, tettük intenzívebbé. De hamarosan észrevesszük, hogy emberi tudatunk- bán most valami fontos, lényeges történik. Lassanként ugyanis valamilyen belső szemléletünk lesz, amely kiterjed a születésünk óta eltelt egész eddigi életünkre. Igen, ezt az érzékfeletti valóságot éljük át legelőször: születésünk óta eltelt saját belső életünk áttekinthető tablóját. Ez az áttekinthető tabló pedig ügy fejeződik ki, hogy gondolkodásunk viszonya megváltozott külső észleleteinkhez, a külsőleg adott dolgokhoz és belső élményeinkhez.

Gondolkodásunk a mindennapi életben bontakozik ki. Gondolkodunk valami felől. A gondolatok a lélekben vannak, szubjektívek. Gondolati tevékenységünket a külső dolgoktól elkülönülnek érezzük. Most saját születésünk óta lezajlott lelkiéletünk tablója áll előttünk. Azt mondanám, hogy a gondolatok belehúzódnak ebbe a szövedékbe. Benne érezzük magunkat e szövedékben. Azt mondjuk magunknak: csak most kezded magadat igazán érteni. Át kell adnod gondolataidat annak, ami objektíve tudatod elé tárul. Ez az antropozófus szellemi kutatónál először még bizonyos, mondhatnám, fájdalmas tapasztalatot is indokol. Az antropozófus szellemi kutatónak élményeivel több oldalról kell ilyen fájdalmas tapasztalatokat átélnie. Nem szabad visszariadnia attól, hogy bensőleg bizonyos módon súlyos, gyakran fájdalmas dolgokat éljen át. Erről ma még más szempontból is szólnom kell. Most azonban életünk e tablójával kapcsolatban azt éljük át, hogy saját lényünket bizonyos belső nyomasztó érzéssel éljük át. Nem azzal a könnyedséggel érezzük át, amivel egyébként a gondolatokat, képzeteket hordozzuk, vagy a bennünk élő érzéseket, akarati impulzusokat, kívánságokat és hasonlókat, hanem nyomasztónak érezzük. Röviden, éppen e szorongásban érezzük meg realitását. Ha nem érezzük nyomasztónak, akkor még csak gondolat-képződménnyel van dolgunk, és nem a realitással. Ha azonban az előzőleg szabadon kibontakozott gondolat-szövedékeket belevisszük ebbe a nyomasztó élménybe, akkor ez megvéd attól, hogy imaginatív megismerésünkkel illúziók, víziók, hallucinációk jöjjenek létre.

Ezt gyakran szemére vetik az antropozófus szellemtudománynak. Azt mondják, hogy gyakorlataival csak víziók, hallucinációk jönnek létre. Mintegy elfojtott idegerőket hoz a tudat felszínére és amit a magasabb világokról elmond, annak valósága nem bizonyítható. Hacsak a ma elmondottakat veszik figyelembe, akkor is megérzik, hogy az antropozófus szellemtudomány útja ellentétes minden vízióhoz, hallucinációhoz, vagy éppenséggel médiumitáshoz vezető úttal. Minden, ami médiumitáshoz, hallucinációhoz, vízióhoz vezet, az végtére csak a test megbetegedett szerveiből ered, ezek szellemi-lelkiségüket mintegy patologikus módon lehelik a tudatba. Mindez az érzéki tapasztalás alatt foglal helyet. A kifejlesztett imaginatív megismerés azonban a szokásos érzéki észlelés felett van és éppen az objektivitás útján alakítjuk ki, nem a beteges belső útján.

Ezért teljes félreértés, ha az antropozófus szellemi kutatásként jellemzett módszert ilyen patológiával vádolják. Ellenkezőleg, éppen mivel a leírt imaginatív megismerést teljesen szabad tudattal ragadjuk meg, minden hallucinatív, médiális jelleg felismerésére képessé válunk. Az e fajta pszichopátiát senki sem utasítja el szigorúbban, mint az, aki lelkiségét nem szorítja beljebb testébe, ahogy a hallucináló, hanem éppen a leírt munkálkodással kiemeli belőle és eljutott oda, hogy saját születéséig terjedő életét ilyen tablóban tekintse át.

Az imént jellemzett realitás észreveteti velünk, hogy most valóban nem pusztán gondolatokat ragadtunk meg, hanem azokat az eleven erőket, melyek földi életünk kezdetétől működnek organizmusunk építésén. Ami így imaginációként tárul fel, az éppen a bennünket növesztő erők összessége, a táplálkozásunkban is működő erők összessége. Ezért nevezi az antropozófus szellemtudomány az emberben így felfedezhető érzékfeletti hatást étertestnek, vagy formaképző testnek. Amint látják, az ember lényének egy magasabb részét egészen szisztematikus módon fedezzük fel, ez testünk formálásán dolgozik, mint lényünk érzékfeletti része. Az elénk táruló tablóban nem úgy mozgunk, mint mindennapi gondolatainkban, hanem a nyomasztó érzésünkből éppen a realitást érezzük meg és észrevesszük, hogy amit bensőleg szemlélünk, az egyébként organizmusunkban tevékenykedik nem tudatos módón.

Nem fantasztikus kitalálás, amit az antropozófus szellemtudomány érzékfeletti, éter- vagy élettestnek nevez. Ez nem a régi hipotetikus életerő, amit a tudomány jogosan elejtett, hanem teljesen reális szemléletből adódik és a megerősített, fejlesztett gondolati élet valóságává válik, mint ahogyan a külső érzéki világ is valóság. E valósághoz nem homályos misztikus fejlődések vezetnek, hanem a teljesen normális gondolkodó képesség erősítése, fokozása és a szabad, tisztán szellemi-lelki Énhez való eljuttatása. Ez tárja lelkünk elé ezt az első magasabb valóságot. Mivel földi emberként először csak saját élő mivoltunkat tekintjük át időrendben tablószerűen, ezért tovább kell haladnunk az érzékfeletti világokhoz vezető úton. Ez úgy történik, hogy a lélek további szunnyadó erőit megint gyakorlatokkal hozzuk felszínre. Tudjuk, hogy az emberi életben nemcsak emlékezés, tehát a képzetek rögzítése, létezik, hanem feledés is. A mindennapi életben a felejtés sokszor sajnálatosan könnyen történik. Aki azonban sokat élt gondolatai között, az tudja, hogy a gondolatok gyötörhetnek is bennünket és teljes kioltásuk igen fáradságos. Ez különösen akkor lesz igen nehéz, ha a leírt szisztematikus módón meditálunk, ha belső mély gondolkodásunkat fejlesztjük ki. Ha így bizonyos képzeteket tudatunk középpontjába helyezünk és fokozzuk a gondolkodás erőit, akkor e képzetek nem akarnak mindjárt eltűnni. Nyomasztanak bennünket. Csak úgy nyomhatok el, ha ezt ismét egészen szisztematikusan gyakoroljuk. Kissé paradox kifejezéssel, mintegy mesterségesen kell a felejtést, a rögződő képzetek kioltását gyakorolni.

Az említett könyvekben megint csak részletesen leírtam sok olyan gyakorlatot, mellyel fokozzuk a képzet elnyomásához szükséges erőt. Ha sokáig gyakoroljuk a képzetek kioltását, eljutunk odáig, hogy tudatunkat teljesen éberen ki tudjuk üríteni. Ez nem olyan lényegtelen kijelentés, mint gondolni lehetne. A megszokott élet során a legtöbb ember elalszik egy idő múlva, ha tudatát megpróbálja teljesen kiüríteni. A tudat kiürítése még nehezebb, ha előzőleg meditatívan feltöltöttük megerősített képzeteinkkel. Ezt azonban gyakorolnunk kell. Ezáltal lassanként eljutunk oda, hogy nemcsak egyes képzeteket oltunk ki, nemcsak velük kapcsolatban ürítjük ki tudatunkat, hanem folyamatos erőfeszítéssel lassanként elérjük, hogy eddigi életünk egész említett tablóját eltávolítsuk tudatunkból. Ez csaknem az egész életünk, mintegy idővé vált térben vagy térré vált időben. Eddigi életünk egész tablója van előttünk. A jelzett gyakorlatok révén lassanként megszerezzük azt a képességet, hogy e tabló elsajátítása után az egészet eltávolítsuk tudatunkból és tudatunkat kiürítve mégis ébren maradjunk.

Ez a magasabb világok valósagához vezető út igen fontos szakasza. Mert ha ilyen módon elérjük, hogy tudatunkat teljesen kiürítsük, miután előzőleg megtöltöttük saját élettablónkkal, étertestünk szemlélésével, akkor nem a semmi van előttünk. Felismerjük ugyan, hogy az érzéki világ most nincs körülöttünk – éppoly kevéssé van körülöttünk, mint a mély álomtalan alváskor, – de felmerül egy eddig ismeretlen világ, érzékfeletti lények és folyamatok világa. Ezt azután fedezzük fel, miután saját életünk tablóját tudatunkból eltávolítottuk. Egyszerűen képtelenség az ilyen erőfeszítések után felmerülő dolgok felől azt mondani, hogy ezek az élet puszta reminiszcenciái, vagy illúziók volnának. Aki reálisan átéli, az közvetlen átélésből tudja, hogy valósággal áll szemben, ahogyan a külső érzéki valóságról is tudja, hogy valóság.

Mindennek a lényege azonban az, hogy a hallucináló, vizionáló ember elveszíti megszokott tudatát. A hallucináló ember hallucinációkban él. Szokásos meggondoltsága nincs jelen. Aki viszont az általam leírt módon iskolázza magát, az egészséges emberi értelméből, szokásos megfontoltságából semmit sem veszít el. Megmarad minden előbbi képessége és az új érzékfeletti világok most felmerülő látványából mindig vissza tud tekinteni. Ahogyan emlékeire visszapillant, úgy mindig vissza tud nézni arra, amit tudata mindennapi életében, a tudományban elsajátíthat. Tehát, ha így iskolázza magát, az érzékfeletti világ teljes észlelésébe beleviheti tudatos gondolkodását, akarattal teljesen áthatott gondolkodását. Az érzékfeletti világról az értelemnek, észnek megfelelően úgy tud beszélni, ahogyan egyébként a tudomány beszél az érzéki világról. Mivel e magasabb világokat a mindennapi értelemmel, tudományos módon írja le, ezért bárki követheti, akkor is, ha nem lett szellemi kutató, vagy kutató antropozófus, hanem egyszerűen egészséges emberi értelmével gyakorol kritikát. Az antropozófus kutató az egészséges emberi értelmet a magasabb világok minden megismerési lépésébe beleviszi, ezért közléseit nemcsak a szellemi kutató érti meg. A szellemi kutató közléseinek olyan formát kell ölteniük, hogy egészséges emberi értelemmel követhetőek legyenek. Ez nemcsak az imaginatív gondolkodásra érvényes, melynek révén először csak a földi élet jelenik meg számunkra, hanem az előbb tárgyalt megismerési fokra is, amit könyveimben inspiratív megismerésnek neveztem.

Kérem, ne ütközzenek meg az ilyen kifejezéseken. Ez nem jelent semmiféle babonát vagy hagyományt, hanem csakis azt, amit leírok. Azért nevezem inspiratív megismerésnek, mert most az érzékfeletti világ valóban úgy jut megszokott lelki világunkba, ahogyan a külvilágból a levegő realitásként jut légzőszerveinkbe. Az inspiratív megismeréssel élő szellemi kutató a következő helyzetben van. Először a szokásos lelkiállapotból indulunk ki. Miután előbb elsajátítottuk a tudat kiüresítésének képességét, lehetőségünk van arra, hogy bárhol tartózkodjunk időben és térben, bármi legyen is a tudatunkban, ki tudjuk üresíteni. Bizonyos kiindulási pontoktól fogva azután megjelenik valami az érzékfeletti világ lényegéből, folyamataiból. Olyan ez, mint a belégzés, az inspiráció. A szellemi világot belélegezzük mindennapi világunkba. És ismét elég erősnek kell lennünk, hogy visszaállítsuk megszokott tudatunkat és általa ítéljük meg a szellemi világot. A szellemi világ állandó ki- és belégzése történik, a megszokott tudatba való mindig megismétlődő visszatérése. Ez teszi az embert a szellemi világokkal kapcsolatban is teljesen megfontolttá.

Az inspiráció kifejezés helyénvaló, ez kiderülhet abból, amit csak összehasonlításul szeretnék felhozni. A mai szellemi kutató nem közeledhet a magasabb érzékfeletti világokhoz ugyanolyan módon, ahogyan régebben, főként az ember őskorának népei közeledtek. Fennmaradt a mód, ahogy a keleti népek a magasabb világokhoz közeledtek. Ázsiában még ma is létezik ez sokféle dekadens formában. Másfajta testalkat és felépítés mellett mint jóga-gyakorlás szerepel. Ennek átvétele nyugaton semmiképpen sem lehet üdvös. Ugyanis ösztönösen, öntudatlanul megy végbe, míg mindaz, amit leírtam, teljesen tudatosan, az akarat teljében történik meg. Bizonyos módon mégis tanulhatunk valamit abból, ahogyan az emberi fejlődés régebbi ösztönös korszakaiban akartak a magasabb világokhoz és hatásaikhoz emelkedni. A régi hindu jóga-gyakorlataiban lélegzetének szabályozására törekedett, hogy ne a megszokott módon lélegezzék, hanem szabályozottan, rendezetten, vagy helyesebben átrendezett módon, tudatosan, tudatának állandó jelenléte mellett, míg a szokásos lélegzés teljesen öntudatlanul, pusztán organikus folyamatként megy végbe. A belélegzés-kilélegzés ritmusának átélésével a jóga tanítvány beleélte magát a világ ritmusába és a légzés fizikai ritmusában átélte a szellemi világok be- és kilélegzésének szellemi ritmusát, ahogyan ezt nyugati civilizációnk számára alkalmas módon le is írtam. Valóban egy ritmusba éljük bele magunkat. A földi létünknek megfelelő életet mintegy állandóan újra inspirálhatja az érzékfeletti magasabb világ. Mi ez az érzékfeletti magasabb világ?

Az imaginatív szemlélet révén előzőleg megismertük a földi életünk során bennünk működő éter- vagy képzőerő testet. Ezt az éter- vagy képzőerő testet visszaszorítottuk. Új világot fedeztünk fel. Amennyiben ebben az új világban élünk, nincs jelen az érzéki világ. Csak mint emlék van ott, ahogyan kifejtettem. A felfedezett új világban azonban magasabb valóságot fedezünk fel, mely éter- vagy képzőerő testünket úgy dolgozza át, úgy hatja át, ahogyan étertestünk fizikai testünket áthatja. Az antropozófus szellemtudomány megint csak nem fantáziái, hanem a magasabb valósághoz vezető szigorúan szisztematikus úton járva beszél az ember asztráltestéről, amelyet ilyen módon fedez fel. Ez áthatja az éter- vagy képzőerő testet, de más világokban él. Ha megfigyeljük azt a világot, ahol az asztráltest úgy él az Énnel, ahogyan testileg az érzékelhető dolgok közt élünk, akkor felfedezzük azt a szellemi-lelki világot, ahonnan az ember leszállt, amikor születése, illetve fogantatása révén az apjától és anyjától kapott fizikai anyaghoz kötődött. Az ember lényének örök, halhatatlan magvát fedezzük fel a megszerzett közvetlen szemlélettel, amely az egészséges emberi értelemmel az említett okokból felülvizsgálható.

Ma különösképpen rossz néven veszik, ha nem általánosságban, panteisták módjára beszélünk valamilyen elmosódott, mindent átható szellemi világról, hanem felemelkedünk annak a szellemi-lelki világnak speciális leírásához, melyből születésünk révén leszálltunk a fizikai létbe, és ahová a halál kapuján áthaladva ismét felemelkedünk. Tehát nem spekulációval vagy ködös misztikus érzelemmel, hanem szigorúan rendszeres szemléléssel fedezzük fel, mint valóságot. Rossz néven veszik, ha ezeket a világokat úgy írjuk le, mint például magam is az „Okkult tudomány körvonalaiban”. Egyszerű hasonlattal szeretném megértetni, hogy e világok valójában hogyan írhatók le. Mit élünk át, ha a szokásos emlékezésre és emlékezetre pillantunk? Átéltünk egyet és mást életünkben. A régen elmúlt dolgok külsőleg már nem reálisak, hanem emlékezetünk képeiben tárulnak elénk. Az élményt az ilyen képből újra felépítjük. Mintegy belénk húzódott a külvilágból, lelki tartalommá vált. Lelkünk tartalmából pillanatonként felépítjük emlékeink egész világát, a bennünket átszövő külső élmények világát. Bensőnket gondolati, érzésbeli, akarati életünk felfogja, megragadja, megérti. Bensőnket megértve lelkünk elé varázsolódik az élmények külső világa. De mit ragad meg az imagináció és inspiráció?

Nemcsak azt, amit földi életünkben vettünk fel, hanem az egész embert. Felismerjük, hogy az étertest valamennyi emberi szervben működik és egész életünk során egységes marad. Felismerjük, hogy az asztráltest születésünk és fogantatásunk előtt egy szellemi-lelki világban hordozza lényünk örök magvát, belénk hatol, dolgozik bennünk. Az ember mintegy teljesen átlátszóvá válik. Felismeri, hogy fizikai mivolta a szellemiség hatásából ered. Ahogyan emlékezetünkbe tekintve felépítjük magunknak földi életünket, úgy most mélyebben tekintünk bensőnkbe, és nemcsak azt ragadjuk meg, amit földi életünk során fogadtunk be szellemileg-lelki- leg, hanem azt is, ahogyan szerveink felépültek, ahogyan étertestünk, asztráltestünk és Énünk beleszövődik fizikai testünkbe. Ahogyan az emlékezés révén étertestünkbe jutunk, ugyanígy e látással nagy kozmikus élményekhez juthatunk el. Az ember ugyanis jelen volt mindannál, ami a vele kapcsolatos világban szellemileg, lelkileg és fizikailag lejátszódott. Ha önmagát a leírt módon átlátja, akkor önmagát szemlélve felismerheti, hogy történelmileg milyen események révén alakult ki, milyen események révén fejlődött a kozmoszban az egész emberi lény.

Aki e gondolat teljes horderejét felfogja, az már nem találja különösnek, hogy az „Okkult tudomány körvonalai”-ban leírtam, hogy az ember, ahogy eredetileg formálódott, nemcsak a Földdel volt kapcsolatban, hanem a Földet megelőző régebbi metamorfózisokkal, a planetáris világokkal is. Az emberben levő képességekkel látható, hogy a Föld majd ismét más planetáris állapotokba kerül. Az emberből kiindulva ezt nemcsak átláthatjuk, de valóban behatolhatunk a magasabb világokba. Felismerhetjük, hogy a földi ember körül elterülő megszokott világok magasabb szellemi világok, érzékfeletti világok hatásaiból erednek. Csak meg kell ismernünk az antropozófus szellemtudomány minden erőfeszítését, amely ezekhez az eredményekhez vezet. Gyakran azt hiszik, hogy amit az antropozófus szellemi kutatás a magasabb világok valóságáról elmond, azt valamiféle ötlet alapján, szubjektív mérlegelésből vagy éppen fantáziálás nyomán beszéli el. Ez nincs így. A klinikai kutatást, csillagászatot részleteiben meg kell tanulni. Ez nehéz dolog. Azonban még nehezebb az, amit az ember így, mondhatnám, bensőleg kísérletezve hódít meg, hogy eljusson a magasabb világok szemléléséhez. Ez még több odaadást, gondosságot, benső lelkiismeretet és metodikát igényel. Amit itt komoly és becsületes értelemben szellemtudományként írunk le, az merőben különbözik a szokványosán fellépő okkultizmustól, misztikától és egyebektől. Ahogyan a tudomány viszonylik a babonához, ügy viszonylik ez a szellemtudomány a szokványos okkultizmushoz, mely különféle médiumok vagy külsőleges, meglepő tények laikus gyűjtögetésével akar megismeréshez jutni. A modern babona e speciális alakját legbiztosabban a lelkiismeretes módszereket kialakító, komoly és becsületes szellemi kutatás küzdi le.

Ha az ember ilyen módon eljutott az inspiratív megismeréshez és ezzel annak a világnak szemléléséhez, melyet a születéssel vagy fogantatással elhagyott és majd halála után ér el ismét, ha tehát az ember e világokba lép be, akkor bensőleg ismét olyasmit tapasztal, ami megszokott tudatának vetületében – hiszen a megszokott tudatban minden érzékfeletti igen bizonytalan érzések és hasonlók alakjában jelentkezik – pesszimizmusként jelenik meg. Amit a szellemi kutató inspiratív megismeréssel él át, az pesszimizmusként jelenik meg neki. Miért? Mert a szellemi kutató e magasabb világokba lépve valóban mélységes fájdalomhoz, átfogó nélkülözéshez hasonlót érez. Éppen a könyveimben leírt gyakorlatok révén kell magát felvérteznie, előkészítenie, hogy ezt a fájdalmat emelt fővel, bátran elviselje. Milyen ez a fájdalom? Ezt a fájdalmat realitásként ismeri meg. Ez a fájdalom voltaképpen intenzív vágyakozás, nem más, mint annak az erőnek az átélése, melynek révén a lélek születésével belép a szellemi világokból a fizikai életbe. A lélek a fizikai világ utáni vágyakozásban éli át a szellemi világban töltött élet legutolsó időszakát, ezután leszáll a fizikai létbe. E vágyakozás utóérzése a fájdalom. A magasabb világokba vezető út lényege, hogy a szellemtudományban nemcsak elvontan, elméletileg élünk át valamit, hanem egész emberi mi- voltunkkal, érzésünkkel és akaratunkkal merülünk bele.

Teoretizálás nem elég ahhoz, hogy antropozófiai úton jussunk az érzékfeletti világokba. Amit e szellemi kutatás módszerein át kell élni, az minden fokán morális előkészítést igényel. Alapjában véve nem is létezik az egész ember testi, lelki, szellemi, morális megszilárdításának jobb előkészítése, mintha azokat a gyakorlatokat végezzük, melyek az érzékfeletti világok valóságának eléréséhez szükségesek. A pusztán teoretikusnak nem adatik meg. Csak annak adatik meg, aki egész emberi mivoltát rászánja és lelkében feléleszti a jóérzésnek, a világ szép felfogásának, a kozmikus titkokba való vallásos, áhítatos elmerülésnek minden erejét, az ember és világ szeretetét pedig a belső melegség erőivé alakítja. Csak az éri el a szükséges erkölcsi szilárdságot, hogy ilyen módon eljusson a magasabb világok valóságához. Ezért többen elismerik, hogy a magasabb világokba vezető szellemtudományos út jellemzett gyakorlatai morális szempontból igen jelentősek. Ezt azonban olyanok is elismerik, akik később eltávolodnak és nem akarnak az érzékfeletti világokba vezető igazi megismerés útján járni. Pedig csak ez az út vezet úgy a magasabb világokba, ahogy az emberben élő mai tudományos vágyaknak megfelel.

Amidőn az imagináció és inspiráció révén felemelkedünk, először saját Énünkbe jutunk. De saját Énünknek is át kell adnia magát a külvilágnak. Már említettem, hogy a gondolkodásnak már az imaginációnál az objektivitásba kell torkollnia. E gondolkodást mindenhová magunkkal visszük. A gondolkodás teljes megfontoltságát magunkkal visszük mindenhová, ahol érzékfeletti világokat fedezünk fel. De észre kell vennünk, hogy az érzékfeletti világok valóságának bizonyos mértékben egész emberi mivoltunkat át kell adnunk. Az inspiráció után azonban az átélt erőfeszítések, élmények révén elérjük, hogy Énünket, lényünk középpontját is erősnek érezzük. Ez az a pont, ahol felismerhetjük a szabadság élményének harmóniáját, egyesülését a természeti szükségszerűség élményével. Mindennapi életünkben e természeti szükségszerűség igáját hordozzuk. Nagyon is érezzük, hogy akarati impulzusaink tartalma még akkor is a lelki élet öntudatlan mélységéből, ösztönszerűségből fakad, ha némileg feljutott a bűnből a jósághoz. Akarati impulzusaink tartalmát alig-alig tudjuk jobban áttekinteni, mint elalvásunk és ébredésünk közti élményeinket, holott sok olyasmit tartalmaz, ami tudatos, felelős erkölcsi életünkbe is belehat.

Aki azonban áthaladt az inspiráción és imagináción, annak erőfeszítései révén Énje megerősödik. Intenzívebben éli át Énjét. Bár a külső világ iránti odaadással, mondhatnám, abba beleáradva éli át, de úgy, hogy visszakapja azt. Már nem mondhatja az előítéletekkel terhelt természettudományos szemlélethez hasonlóan, hogy a cselekvő emberben, az ember akarati impulzusainak kifejtésében ugyanaz a szükségszerűség él, mint amelyik a követ esésre bírja, a napsugárral a követ felmelegíti és benne rejlik az elektromosságban, mágnesességben, valamint az akusztikus és optikai jelenségekben. A tudományban és a megszokott életben e kérdéssel kapcsolatban mardosó kétségeinkkel nem jutunk tovább.

Egyfelől ott az emberi szabadság, melynek tudatában vagyunk. Az anyag és energia megmaradásában hívő, igaz értelemben vett mai természettudományos kutató azt hiszi, hogy meg kell tagadnia azt. Úgy gondolja, hogy semmilyen emberi akarati impulzus vagy cselekvés sem fakadhat szabad akaratból, mert az ember ugyanúgy alá van vetve a természet szükségszerűségének, mint a természeti világok egyéb lényei. Ha azonban Énünk igazi lénye most megerősödött, akkor az inspirációnál és imaginációnál még magasabb megismerési módhoz jutunk. Igazi intuíciónak neveztem, igazi bemerülésnek, de már a szellemi valóságba. Ekkor valódi értelmet nyer az, amit az antropozófia ismétlődő földi életnek nevez. Amit saját cselekvésünkben, saját akaratunkban fontosnak tartunk, az előző földi életek eredményeként nyilvánul meg. Az ember lényének örök magva ismételten földi életeken halad át, ezek között pedig, halála és újabb születése közt, a szellemi-lelki világokban él. És most felismerjük, hogy ami életről-életre halad, az Énünket és akarati impulzusait nem a külső természeti szükségszerűségnek veti alá, hanem annak a szükségszerűségnek, ami az ismétlődő földi életeken vonul végig. Gondolkodásunk először szokásos tudatunknak megfelelően nem látja át ezt a szükségszerűséget, de az ami ki van emelve ebből a szükségszerűségből és szabad, érzékletmentes gondolkodásként fejlődik az egyes földi életekben – ahogyan „A szabadság filozófiájában” leírtam -, szabadságunk alapját képezi. Amennyiben egyik életünkben olyan erkölcsi impulzusokhoz küzdjük fel magunkat, amelyek a gondolkodás szabad erejében fogantak, akkor születésünk és halálunk között szabad emberekké válunk itt a Földön. És a bennünk élő szükségszerűség, mely sorsként valósul meg, nem természeti szükségszerűség, hanem végighalad az ismétlődő földi életeken.

Ez is olyan szemléletmód, amely az érzékfeletti megismerés harmadik fokának, az intuíciónak felel meg. Csodálatos harmóniában tárul elénk az egyes földi életek szabadsága és a sors szükségszerűségének átélése, ez azonban nem a külső természet szükségszerűsége vagy az emberi élet természetes mivolta, hanem az előző földi életekből sugárzik át. Ezáltal épp oly kevéssé veszítjük el szabadságunkat, mintha életünk új színhelyére lépve függünk az előző kapcsolattól, például, ha Európából Amerikába megyünk. Ahogy a hajó átvitt bennünket, ez a sorsunk, új színhelyre lépünk, de szabadok maradunk akkor is, ha Európából Amerikába vándoroltunk. A szükségszerűt megkülönböztethetjük a szabadságtól, ha a szükségszerűt az ismétlődő földi életekben látjuk, a szabadságot pedig az egyes földi életben. A magasabb világokba való feltekintés megadja emberi biztonságunkat, mert megmutatja a földi élet értelmét. A magasabb világok utáni vágyakozást mindenképpen éreznünk kell, hogy biztosan megálljunk a Földön, mivel az isteni-szellemi mindig bennünk van és földi életünkben bizonytalanná válunk, ha elveszítjük e kapcsolatunkat. A magasabb világok valóságának antropozófiai értelemben vett igazi megismerésével azonban nem leszünk a világot kerülő, a Földtől idegen emberek. Tudjuk, hogy mindig újra le kell szállnunk a Földre, hogy emberi mivoltunk lassanként befogadja a szabadságot. A szabadság tudata hat át bennünket, bár a sors nagy kérdését szellemi értelemben a magasabb világokból, a magasabb világok valóságából tudjuk leolvasni.

Mondanivalómat csak néhány vonással jelezhettem. Hiszen már bőséges irodalom áll mindenkinek rendelkezésére. Egy rövid esti előadásban csak egyes irányvonalakat nyújthattam. Az elmondottakból azonban némileg kiderülhetett, hogy a szellemtudomány, az érzékfeletti világok antropozófus kutatása egyáltalán nem akar a világtól, a gyakorlati élettől elidegenedni. Az embereket nem akarja önzően üres fellegvárakba vezetni, a szellemiség elleni bűnnek tartaná, ha az embert elidegenítené a világtól. A szellemet csak akkor fogjuk fel helyesen, ha erejét ragadjuk meg és úgy hat át bennünket, hogy általa gyakorlati emberekké váljunk. A szellem teremt. Az a feladata, missziója, hogy áthassa az anyagi létet, ne pedig kerülje. Így az érzékfeletti világok antropozófus megismerése egyben az élet igazi gyakorlata. Az antropozófia ezért arra törekszik – ennek részleteit az itt Oslóban tartandó további előadásokban még ki fogom fejteni -, hogy az egyes tudományokat, a művészi életet, valamint az élet gyakorlati területeit megtermékenyítse azzal, amit a magasabb világok valósága alapján fűzhet az érzéki anyagi világhoz.

Ha megértjük az ember testi organizációját az imaginációval megközelíthető éter- vagy élettest alapján, és a szellemi-lelki világokból leszállt asztráltest alakító hatását a múlandó ember tüdején, máján, gyomrán, agyvelején, akkor külső módon is megértjük az egészséget és betegséget. Akkor az érzékfeletti világok e megismerése nemcsak a megismerés bizonyos öröméhez vezet, hanem például az orvosi-terápiás tudás megtermékenyítését is tapasztalhatjuk. Stuttgartban és Dornachban (Svájcban) már van orvosi-terápiás intézetünk, ezek a gyakorlatban hasznosítják azt, amit az érzékfeletti világok antropozófus megismerése nyújthat az orvostudomány iniciatíváinak, főként a terápiában, de a kortanban is. Az antropozófia művészi vonatkozásban is gyümölcsöztetni kívánja a magasabb világok megértését.

A dornachi épületben, a Goetheanumban, a Szellem- tudományok szabad főiskolájában az antropozófus szemlélet alapján új építészeti stílus jött létre. Ez az új építészeti stílus nem szimbolikus vagy allegorikus. Egyetlen szimbólum vagy allegória sem található, minden az igazi művészi formálásba áramlott. A szellemtudomány nem elmélet, és nemcsak az intellektuálisát ragadja meg. Hiszen a művészileg hasznosított intellektualitás allegorikus, kiszáradt szimbolikához vezetne. A szellem- tudomány a szellemi világ tartalmának igazi látásához, konkrét megragadásához vezet. Ez a tartalom azután ismét az anyagba vonható, ahogyan a természetben is ott van. Teljes mértékben azt kutatjuk, amit Goethe a művészettől kíván: nyilatkoztassa meg a természet titkát, törvényeit, melyek nélküle sohasem jelennének meg. Ugyanígy az egész emberi organizációban érzékfeletti módon működő képzőerőket az emberi organizációból kiemelve, próbáljuk mozdulatművészetté, euritmiává alakítani. Ezt jövő vasárnap szeretnénk itt bemutatni. Ez nem táncművészet, nem valamiféle pantomim, ezt az érzékfelettiből visszük az emberi természet érzékletességébe és valóban azt mutatja meg, hogy az ember miképpen kapcsolódik bensőleg az egész kozmoszhoz és annak törvényszerűségéhez és hogy a lélek és szellem belső titkai látható nyelven éppen úgy kifejezhetőek, mint a hallható nyelv, vagy ének révén.

A szellemtudomány ugyanígy a szociális, morális, etikai életre is hatni képes. Ezt ,A szociális élet kérdései” című munkámban próbáltam megmutatni. Külső marxista vagy más materialista módon sohasem ragadható meg az, ami az emberek között szociális vonatkozásban él. Az ember benső mivoltában szellemi-érzékfeletti lény és mint szociális lény is rá van utalva arra, hogy az érzékfelettit szociális téren érvényesítse. Enélkül nem jutunk a ma oly égető szociális kérdések termékeny alakításához.

Az antropozófus szellemtudomány a magasabb világhoz vezető utat kutatás és nem pusztán hit útján keresi, mindez összefügg az ember legmélységesebb belső törekvésével, a világ isteni-szellemi alapjához fűződő kapcsolat keresésével, az iránta érzett odaadással, vallásos áhítattal. Tehát mindazzal összefügg, aminek vallásos érzületként, teljes vallásos életként kell kibontakoznia az emberi lélek mélyén, ha el akar jutni emberi méltóságának teljességéhez. Az érzékfeletti világok antropozófus megismerése ezért egyúttal a vallásos élet felélesztését, megtermékenyítését is jelenti. Elfogulatlanul mindenki beismerheti, hogy erre ma nagyon nagy szükségünk van. Ezért alig tudom megérteni, hogy éppen teológiai oldalról újabban is azt a kifogást emelték az antropozófus szellemi kutatással szemben, hogy megfojtja a vallásos életet. Az a mondat hangzott el például, hogy az antropozófia élete a vallás halálát jelenti. Pedig az antropozófia élete az emberi léleknek azzal az életével függ össze, mely éppen a legbensőségesebb vallásos erőket bontakoztatja ki. Az érzékfeletti valóságok antropozófus kutatása nem jelentheti a vallás halálát, legfeljebb olyasminek a halálát, amit vallásnak tartanak, de valójában már elhalt. Így az antropozófia rámutathatna erre az elhaltságra, halottkém módján. Lényegének megfelelően azonban, mivel éppen az érzékfeletti valóságokhoz vezető életteljes út, az érzékfeletti világok iránti odaadással fokozza, éleszti, hevíti az ember vallásos érzéseit, vallásos áhítatát.

Így az antropozófia az élet legkülönbözőbb, legprofánabb és legszentebb területein akar termékenyítően hatni. Célja, ideálja az, hogy – bármilyen keveset is tud ebből ma még elérni – a legszebb és legnemesebb értelemben hasson az emberiség előrehaladó fejlődésére, az élet legprofánabb és legszentebb területein is. Aki elfogulatlanul, éber tudattal élte át a XX. század második évtizedének katasztrofális időszakát, az elismeri, hogy ma az élet legkülönfélébb területein van szükség megújulásra, sok minden rászorul az újjáélesztésre. Bizonyos, hogy amit néhány vonással jellemeztem, az összefügg az emberiség örök dolgaival. Foglalkozni lehet vele az élet fórumán, ha az ember tudatára akar ébredni benső biztonságának, hiszen ez csak örök lényének tudatára támaszkodhat; és foglalkozhatunk vele a csendes kunyhók magányában, távol az élet fórumától: mert az embert saját örök lényének, a benne lévő időtlennek mindenkor meg kell érintenie, ha a szó teljes értelmében ember akar lenni. Ez tehát egyfelől általánosan emberi és feltétlenül érdekli az embert, mivel örök dolgait érinti. A mi korunkban azonban, mikor oly sok mindennek a hanyatlását látjuk, el kell ismernünk, hogy a hanyatlás erőivel szemben nagyon is szükség van a nyugati civilizáció felemelkedéséhez vezető impulzusokra. Az antropozófia ma nemcsak azért érdemel figyelmet, mert örök dolgokkal foglalkozik, hanem korunk nagy, súlyos feladataival is.

Ezért mai fejtegetéseink végén talán kimondhatom, hogy az antropozófia nem a misztikus légvárakra áhítozó embereket akarja a világtól elidegeníteni. Az antropozófus szellemtudomány úgy akar az érzékfeletti világok valóságához elvezetni, hogy az ember a szellem megragadásával gyakorlatian hasson a materiális életre. Ezt meg kell tennie életének biztonságáért, érintkeznie kell az érzékfeletti világokkal, a természetében lévő időtlenséggel, a ma kiváltképp katasztrofális korunk súlyos problémáinak megoldása érdekében.

A magasabb világok megismeréséhez vezető utak

Oslo, 1921. november 26.

Legelőször is hadd fejezzem ki Elnök úrnak szívből jövő köszönetemet szívélyes, szép üdvözlő szavaiért, Önöknek pedig azért, hogy lehetővé tették, hogy az antropozófus szellemtudomány egyik fejezetéről beszélhessek. Elmondhatom, hogy az Önök meghívása egész különösen értékes számomra, hiszen érthető, hogy a jövőre irányuló törekvések legszívesebben a diáksághoz fordulnak, mert a szellemi kincsek a diákságnál lehetnek a legjobb helyen és tőlük haladhatnak legjobban a jövő felé. Ilyen érzésekkel mondok tehát Elnök úrnak és valamennyiüknek szívélyes üdvözlő szavaikért szívbéli köszönetét.

Azt kívánták, hogy ma a magasabb vagyis az érzékfeletti megismeréshez vezető utakról beszéljek. Feltételezem, hogy tegnapi előadásomat nem mindenki hallotta, ezért szükségesnek látszik, hogy előadásomba ismét beleszőjek néhány tegnap elmondott fontosabb dolgot.

Az antropozófus szellemtudomány mindenekelőtt teljes összhangra törekszik az utóbbi évszázadok során létrejött tudományos szellemi tartalmakkal. Az antropozófia nem fordul szembe a tudományos törekvésekkel, mint néhányan hiszik, ellenkezőleg, az antropozófus mozgalom igazán becsületes és komoly résztvevői számára azok a legkedvesebbek, akiknek megfelelő ítéletük van az újabb kor tudományos lelkiismeretének, benső tudományos szemléletének vívmányairól. Mindenesetre helyesen gondolják, hogy az elfogadott tudománnyal nem lehet az érzékfeletti világokba eljutni. Erre vonatkozóan bizonyos módon az antropozófia is közös nevezőn van az elismert tudománnyal. Teljesen tisztában van azzal, hogy a természet megismerésével kapcsolatban jogosan beszélnek az emberi tudás határairól. Azzal is tisztában van, hogy ezek a határok nem léphetők át az átlagos emberi megismerés erőivel. Ezért az antropozófia nem is próbálja az érzékfeletti megismeréshez vezető utakat a tudat és megismerés átlagos erőivel keresni, hanem arra törekszik, hogy a tudományos kutatást ott kezdje el, ahol a szokásos tudománynak abba kell hagynia, és ezenfelül arra is, hogy módszereivel ott induljon el, ahol a külső természetre és az ember fizikai természetére érvényes tudománynak abba kell hagynia. Az antropozófiának nemcsak másról kell beszélnie, hanem másként is kell beszélnie. Mégis teljes összhangban van a tudományos lelkiismerettel és fegyelemmel. Abból indul ki, hogy először az emberi lényben szunnyadó megismerő erőket hozza felszínre és ezek révén jut el az érzékfeletti világokba. Az antropozófia nem állítja, hogy az érzékfeletti világok megismeréséhez olyan különleges tulajdonságok, képességek kellenek amilyenekkel csak egyes emberek rendelkeznek, hanem csakis azokra az erőkre akar támaszkodni, melyek minden emberi lélekből felszínre hozhatók, de túllépnek azon, ami gyermekkorunk óta a növekedésünk során mintegy emberi örökségünk, és azon is, amit a szokásos nevelés, tanítás érhet el.

Ha az ember antropozófus értelemben szellemi kutató akar lenni, akkor magának kell fejlődését kézbe vennie, mondhatnám, attól a ponttól kiindulva, ahol a megszokott életben és tudományban áll. Mindenekelőtt a gondolkodás erőit kell kifejlesztenie. Ez csak a fejlődés kezdete, mert látni fogjuk, hogy nemcsak egyoldalú értelmi vagy gondolkodó erők kifejlesztéséről van szó, hanem az egész ember kifejlesztéséről. De elkezdeni a gondolkodás, különleges gyakorlásával kell. Ma nemcsak a külső életben, de a tudományban is olyan gondolkodáshoz szoktunk, mely a külső megfigyelésnek adja át magát, mintegy a külső megismerés fonalát követi. Érzékeink a külvilágra irányulnak és gondolataink ahhoz kapcsolódnak, amit az érzékek közvetítenek. Így a külvilág megfigyelése szilárd támaszunk lelki tartalmaink, élményeink összekapcsolásához. Jogos volt az a tudományos törekvés, hogy ezt a támaszt, a megfigyelés támaszát egyre jobban kifejlesszük. A megfigyelés különösképpen erősödött a kísérlet tudományos alkalmazásával, hiszen itt valóban át tudunk tekinteni minden egyes feltételt, ha egy-egy jelenséghez el akarunk jutni, így a folyamatok mintegy teljesen átlátszóvá válnak.

Az antropozófus szellemtudománynak feladata érdekében el kell térnie attól, hogy a gondolkodás a külső objektivitásnak adja át magát. Arról van szó, hogy a gondolkodást mindenekelőtt bensőleg erősítse meg, növelje intenzitását. Tegnap azt mondtam, hogy lelki erőink is erősödnek, mint az izom, ha bizonyos munkát végez. Ha bizonyos áttekinthető képzeteket szisztematikus gyakorlással mindig újra meg újra tudatunk középpontjába helyezünk és egész emberi mivoltunkat átadjuk az ilyen képzeteknek, akkor éppen gondolkodásunk erőit fokozzuk. A gondolkodás erőinek intenzívvé válását azonban természetesen úgy kell elérnünk, hogy minden cselekvésünkben ott legyen az ember teljes megfontolt akarata. Aki tehát antropozófus értelemben akar szellemi kutatóvá lenni, annak mindenekelőtt egy nagy példaképe lehet a mai tudományban és ez a matematika. Bármily különösnek és paradoxnak tűnik, az antropozófus szellemi kutató mindenekelőtt olyasmit vesz figyelembe, ha nem akar laikus maradni, ami már Platón iskolájának is jelmondata volt: hogy bizonyos matematikai kultúra nélkül senki sem tud az igazi szellemtudományos megismerésbe hatolni.

Voltaképpen milyen különös dolgot nyújt a matematika a léleknek? Mindaz, ami a matematikai megismerésben tárul a lélek elé, az bensőleg átlátszó, áttekinthető és semmi sem rejlik e megismerésben, aminek csak öntudatlanul és akaratának alkalmazása nélkül adná át magát.

Az antropozófus értelemben vett szellemtudomány természetesen nem matematika. De fontos példaképül szolgálhat az a mód, ahogyan beleilleszkedünk a matematikai gondolkodásba. Voltaképpen nem a matematika a példakép, hanem mondhatnám, a matematika művelése. Ha mindenekelőtt megtanultuk, hogy a matematikai kultúra révén túlhaladjunk az illúziókon, a szuggesztiókon, akkor sikerül az áttekinthető, de számunkra új képzetek felvételének megkezdése. Vagy tapasztalt szellemi kutatótól kérjük őket, vagy igyekszünk olyan képzetekhez jutni, melyek még nincsenek emlékezetünkben. Ezeket helyezzük tudatunk középpontjába és egész lelkiéletünket átadjuk nekik. Figyelmünk minden erejével elfordulunk minden egyébtől és igyekszünk bizonyos, nem túlságosan hosszú ideig ilyen képzetre vagy képzetkomplexumra fordítani. Miért legyen e képzet vagy képzetkomplexum új? Ha emlékezetünkből merítünk valamilyen emléket, akkor sohasem lehetünk biztosak abban, ami organizmusunkban történik, ami organizmusunkban, nem tudatos lelkiségünkben sodor bizonyos élményekhez. Megismerésünkkel csak akkor tudunk igazán szabadon mozogni, ha érzéki észleléssel állunk szemben, mert ez minden pillanatban találkozik velünk és biztosan tudjuk, hogy nem életünk emlékeiből merítettük valamilyen fantasztikus módon. Éppen ilyennek kell lennie annak is, amit most az érzéki észlelések kizárásával tartunk meg tudatunkban és teljesen átadjuk magunkat neki, úgy, hogy érzéki észleletek nélkül olyan belső elevenségre teszünk szert, mint egyébként csak a külső érzéki észleléskor. A magasabb megismeréshez vezető úton először is azon múlik a dolog, hogy az érzékletmentes gondolkodás belső mozgásba jöjjön, mely lelkünket olyan intenzíven foglalkoztatja, mint egyébként csak valami külső érzéki észlelés. Azt mondhatjuk, hogy amit az ember egyébként a külső érzéki észleléskor él át, azt megtanulja olyan gondolkodáson is átélni, mely erősödik és mégis teljesen áthatja a megfontolt, tudatos akarat.

Ezzel már erős gátat szabtunk mindannak, ami szuggesztió, illúzió, vízió, hallucinációként akar a tudatba jutni. Az így értett szellemtudományos megismerés félreismerése, ha azt mondják, hogy az ilyen szellemi kutató gyakorlataival csak hallucinációkhoz és egyebekhez juthat, mindenféle beteges lelkiállapothoz. Aki az antropozófia magasabb megismeréshez vezető útjának leírását igazán komolyan veszi, az átlátja, hogy éppen ez a szellemi kutatás világosítja fel az embert legjobban mindenféle illúzióval, hallucinációval vagy éppen mediumitással kapcsolatban. Mindezt az eltérítő, beteges irányt éppen az igazi szellemi kutatással szerzett képességek alapján utasítja el szigorúan és látja át értéktelen mivoltát. Az ember eljut oda, hogy egészen más gondolkodást sajátítson el. Mindennapi életünkhöz és a tudományhoz szükséges régi gondolkodásunk teljesen megmarad. Ehhez a gondolkodáshoz azonban egy egészen új gondolkodás járul, ha megfelelő módon újra meg újra szisztematikusan olyan gyakorlatokat végzünk – ezeket a „Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” és az „Okkult tudomány körvonalai” című könyveimben írtam le -, melyeket most elvileg a gondolkodás gyakorlataiként jellemeztem, ha tehát tudatunkban e gyakorlatokat mint belső, intim lelki fejlesztést hajtjuk végre. (Egyiknek hosszabb időre van szüksége, a másiknak rövidebbre.) A következőképpen jellemezném azt, ami megszokott gondolkodásunkhoz járul.

Itt talán egy személyes megjegyzést tennék, de nem személyes értelemben, hanem – mint el fogják ismerni – az elmondottak tárgyához tartozóan. A múlt század kilencvenes éveinek elején írtam „A szabadság filozófiáját”, hogy megmutassam, hogy a szabadság valójában miképpen indokolt, miképpen él az emberiség morális, etikus életében. „A szabadság filozófiája” sok félreértésre adott okot, mert a benne folytatott gondolkodás- módba egyszerűen nem tudtak beleilleszkedni. „A szabadság filozófiájában” ugyanis már az a gondolkodás szerepel, melyet voltaképpen a magasabb világok megismerése érdekében kell szisztematikusan elérnünk. Ez csak a kezdet, amit már a mindennapi életben is mindenki megvalósíthat. De ugyanakkor ez a magasabb világok megismerésének is a kezdete. Megszokott gondolkodásunk – gondoljanak csak szokott gondolkodásunk jellegére és meglátják, mennyire indokolt, amit mondok, – voltaképpen térbeli észleletekből álló gondolkodás. Hiszen szokásos gondolkodásunkban alapjában véve mindent térbelileg rendezünk el. Gondolják meg, hogy az időbeliséget is a térbelire vezetjük vissza. Az időt az óra mozgásaival fejezzük ki. Alapjában véve a fizika képleteiben is ugyanez a folyamat megy végbe. Tehát röviden odajutunk, hogy megszokott gondolkodásunk kombinatív, összefoglalja a különálló elemeket. Egészséges mindennapi életünknek e gondolkodásra van szüksége, az egészséges megszokott tudománynak úgyszintén.

Azt a gondolkodást, amelyet a magasabb világok megismerése céljából kell ilyen gyakorlatokkal elérnünk, morfológiainak nevezném, formákban való gondolkodásnak. Ez a gondolkodás nem marad meg a térben, hanem éppenséggel úgy él az idő közegében, mint a másik a tér közegében. Ez a gondolkodás nem fűzi az egyik fogalmat a másikhoz, hanem mintegy fogalomorganizmust állít a lélek elé. Ha van egy fogalmunk, eszménk, gondolatunk, úgy nem térhetünk rá tetszés szerinti módon egy másikra. Ahogyan az emberi szervezetnél sem haladhatunk a fejtől tetszés szerinti más formákhoz, hanem előbb a nyakhoz, aztán a vállhoz, mellkashoz és így tovább, tehát, ahogyan az organizmusban minden tagolt és az organizmus csak egészében vehető tekintetbe, úgy e morfológiainak nevezett gondolkodásnak is bensőleg mozgékonynak kell lennie. Mint mondtuk, az idő közegében van, nem a térében, de bensőleg olyan mozgékony, hogy egyik alakot a másikból hívja elő. E gondolkodás maga folytonosan organikusan tagolja önmagát, miközben állandóan növekszik. Ennek a morfológiai gondolkodásnak kell a másik gondolkodáshoz járulnia és ez olyan meditációs gyakorlatokkal érhető el – ahogyan elvileg utaltam rá -, melyek erősítik, intenzívebbé teszik a gondolkodást. E morfológiai, alakokban, képekben zajló gondolkodással az érzékfeletti világok megismerésének első fokát éljük el, főként azt, amit írásaimban imaginatív megismerésnek neveztem.

Ez az imaginatív megismerés még nem nyújtja valamilyen külső dolognak a megismerését. Először csak emberi önismerethez vezet, de sokkal mélyebb önismerethez, mint amilyen a szokásos önvizsgálattal elérhető. Ez az imaginatív megismerés bizonyos alakzatokat hoz a tudatunkba. Ezeket az alakzatokat olyan elevenen éljük át, mint bármely érzéki észlelést. Van azonban egy egészen különös sajátosságuk. Szokásos gondolataink nem lehetnének egészséges módon tudatunk tartalmában, ha nem emlékeznénk rájuk. Lelki életünk egészséges kibontakozása, szellemi épségünk igen nagy mértékben függ emlékezőképességünktől, memóriánktól. Szellemileg csak az az ember egészséges, akinek az emlékezése valamennyi éber állapotáról folyamatos, gyermekkorának egy bizonyos időpontjáig. Talán tudják, hogy milyen rettenetes helyzetbe kerül az az ember, aki olyan értelemben pszichopata, hogy bizonyos emlékei kitörlődtek. A pszichiátria ismeri az emlékek kiesésének ezt az állapotát és éppen ebből világlik ki, hogy az emlékezet folyamatossága mennyire lényeges az emberi lélek egészsége számára. Ez gondolataink szokásos alakulására érvényes.

Nem érvényes viszont arra, amit az előbb imaginatív, morfológiai gondolkodásként jellemeztem. Ahogyan szemünket vagy más érzékszervünket valamilyen külső érzéki inger felé fordítva, az észlelés élménye csak addig tart, míg az érzékszervet működni hagyjuk, úgy a formált, imaginatív gondolkodás élménye is csak az átélés pillanatában a mienk és ami így fellép benne, azt nem lehet szokásos értelemben emlékezetbe vésni. Átéléséhez mindig újra fel kell idéznünk.

Aki tehát eljutott az ilyen organikus – morfológiai gondolkodáshoz, amely mintegy eleven növekedésben alakítja magát egyre tovább, az e gondolkodás eredményeit nem tarthatja szokásos emlékezetében. A szabadságot is csak akkor tudjuk jellemezni, ha ilyen fejlődő, növekedő gondolkodáshoz emelkedünk fel. Ezért volt annyi félreértés „A szabadság filozófiája” körül. De ezzel a módszerrel kellett kifejezésre jutnia, mert a szabadság szellemi élmény és a szokásos kombinatív gondolkodással nem közelíthető meg. Éppen ez lepi meg a szellemtudományos módszer kezdőit: általában azt hiszik, hogy imaginatív élményük ugyanúgy bevésődik lelkükbe, mint bármely más gondolat. De nem ez a helyzet. Eltűnik a tudatból. Csak azt tudjuk megtartani, hogy hogyan jutottunk ehhez az imaginatív élményhez. A feltételeket ismét előidézhetjük és akkor az élmény is megjelenik. Ahogyan egy megpillantott virághoz ismét vissza kell térni, hogy láthassuk, úgy az azonos belső folyamatokat is fel kell idézni, hogy elmúlt imaginatív élményünk megismétlődjék.

A szellemtudományos tartalomra nem lehet minden további nélkül emlékezni. Ez a becsületes szellemi kutató számára már a legelső elemi dolgokra is érvényes. Talán ismét felhozhatok valami személyeset, de ez is objektív. Az antropozófus szellemi kutató mondanivalóját nem közölheti előadásaiban napról napra úgy, ahogyan a megszokott tudományos fejtegetések közölhetőek. Az utóbbiakat megjegyzik, emlékezetben tartják és emlékezetből közlik. A szellemi kutató közléseinek eleven belső átélésből kell fakadniuk. Nem készülhet fel ugyanolyan módon, ahogyan egyébként az emlékezet segítségével felkészülünk. Csak azokat a feltételeket teremthetjük meg, amelyek lehetővé teszik, hogy a szellemtudomány legelemibb dolgait is átéljük. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az antropozófus szellemtudomány már legelső kezdeteitől fogva a lélek egyébként szunnyadó erőinek fejlesztéséhez vezet, és nem kell azt hinnünk, hogy szokásos filozófiai spekulációval eljuthatunk a magasabb világokra vonatkozó bármely eredményhez.

Az ily módon leírt imaginatív megismerés, mint mondtam, csak egyfajta önmegismeréshez vezet. Ugyanis végül eljuttat oda, hogy mint valami nagy tablóban, de egyidejűségben mindazt áttekintsük, amit lényegében

törvényszerűen a születésünk óta eltelt egész életünk épített fel itt a Földön. Bensőleg szemléljük az emberen a teremtő alkotóerőket, először saját emberi mivoltunkon. Leírták ezt bizonyos emberekről – hiszen ezt a természettudományosan gondolkodók is elismerik akik halálos veszélyben forogtak, például vízben fuldokoltak, hogy addigi életük eleven, mozgó képének lepergését látták, – bár nem emlékképben, nem az élet egyes részleteivel, hanem éppen a főbb dolgokat, azokat az erőket, melyek előbbre vitték őket. Így látjuk ezt a tablót, amely, mondhatnám, a mélyebb emlékezés tablója. Ez a tabló ugyanakkor olyan, ahogy nemcsak lelkünk szokásos gondolati élete tárul elénk, hanem az a belső élet is, mely a lélekből kiindulva dolgozik az organizmuson.

Az ilyen szemlélettel elért álláspontból mindenképpen gyermetegnek tűnik az, hogy még a XIX. század első évtizedeiben is spekulatívan „életerőről” beszélt a vitalizmus. Az antropozófiában nem beszélünk ilyen életerőről. Ellenben az élet szemléléséről beszélünk, az úgynevezett étertest vagy képzőerő-test szemléléséről, mely egyfelől a lelkiséget jeleníti meg, másfelől azonban az organizmuson dolgozó tömény, intenzív lelkiséget. Tehát eljutunk a lelkiség mélyebb megismeréséhez, mélyebben ismerjük meg, hogy a lelkiség hogyan dolgozik az organizmuson. Mondok erre egy elemi, de jellemző példát.

Tudjuk, hogy ma az elismert pszichológia voltaképpen a lélek és test összefüggésében nem jut túl bizonyos spekulációkon. A lelket mint a test mozgatóját írják le, vagy materialista szemlélettel valami többletnek, amit a test produkál. Ma leggyakrabban a pszichofizikai párhuzamosságról beszélnek: a lelki jelenségek a testi jelenségekkel párhuzamosan mennek végbe és így tovább. Mindezek spekulációk és csak azon alapulnak, hogy az egyébként uralkodó tudományos szellemet nem akarják az ember lelki-testi életére alkalmazni.

Valamennyien ismerik a látens hőről szóló fizikai szemléletet, a valamilyen testben lévő látens hőt, mely nem jelenik meg mint hő. Bizonyos feltételek mellett, ez a hő, mint mondják, felszabadul. Ekkor megjelenik. Előzőleg a hő a testekben van, véghezvisz valamit a testekben, de ez külsőleg nem fejeződik ki hő-folyamatokban. Látens hőről, szabaddá váló hőről beszélnek.

Ezt a szemléletet kell kiterjeszteni, természetesen módosítva, kibővítve a konkrét, nem spekulatív lelki szemléletre is. Látjuk a gyermek növekedését a fogváltásig, mintegy hét éves koráig. Ehhez a fogváltáshoz azonban sokkal több minden fűződik, mint általában hiszik. Aki elfogulatlanul figyeli a lelki-testi jelenségeket, az tudja, hogy a fogváltás után a gondolkodás, a képzetalkotás módja, az érzelmi élet, tehát a gyermek egész lelkisége egészen más lesz, mint előzőleg volt. A fogváltás mintegy pontot tesz a gyermeki élet bizonyos jellege után. Az embernek a fogváltás után már nem kell organizmusára fordítani az előzőleg ráfordított erőket. Mert a maradandó fogakat felszínre hozó erők nemcsak az ember fejében vannak lokalizálva, hanem az egész organizmusban jelen vannak, csak éppen a maradandó fogak felszínre hozásánál egyetlen helyen mutatkoznak meg. Aki ezt az egész folyamatot olyan szakszerűen, tudományosan követi, ahogyan ma a természettudományban szoktunk gondolkozni, az eljut annak felismeréséhez, hogy a fogakat felszínre hozó erők előzőleg látensek voltak, az organizmusban kötött állapotban, és átszervezték ezt az organizmust, most pedig a fogváltáskor szabaddá váltak és lelki-szellemi erőkként jelennek meg a gyermeknél.

Ez konkrét és nem spekulatív kölcsönhatás a lelki-szellemiség és a testiség között. Aki csak a jelen pillanatban akar a lélekre tekinteni, és azután a testre, az sokáig spekulálhat és kísérletezhet, mégis csak a lélek és a test viszonyának absztrakt szemléletéhez jut el. Időrendben viszont megfigyelhető, hogy a fogváltás után a gyermekben fellépnek bizonyos lelkierők, az emlékezet fogalmának körvonalazottsága, az érzelmek körvonalazottsága, és felismerhető, hogy a most felszabadult lelkiélet ezelőtt az organizmusba merült. A lélek és test viszonyát megfigyeléssel és nemcsak gondolkodva ismerjük meg igazán.

Ez példája annak, hogy hogyan kutathatjuk imaginatív megismeréssel a lélek és test kölcsönhatását. Beletekintünk abba, ahogyan a lelki-szellemi dolgozik a testi-fizikain. Ez az említett tablóban tárul elénk. Ha ilyen módon eljutottunk e képszerű, imaginatív gondolkodás kialakításához, akkor az elsajátított erővel tovább kell haladnunk. Említettem, hogy a munkában megerősödő izomhoz hasonlóan, gondolkodási erőnk is megerősödik a jellemzett gyakorlatok végzésével, az említett könyvekben megtalálják további jellemzésüket. Ha ilyen módon kialakítottuk a megerősödött, képszerűséghez, alakító erőhöz jutott gondolkodásunkat, amely az időben él, akkor lelkiéletünk más erőinek fokozásához is eljuthatunk. Életünk mindennapi képzetei jönnek-mennek, mi is igyekszünk tőlük megszabadulni, és vagy lelkileg próbálunk szabadulni tőlük, vagy pedig organizmusunk gondoskodik erről a felejtés útján és így tovább. Az olyan képzeteket, amelyek jelenlétét – mint leírtam – a magasabb megismerés végett valósítjuk meg tudatunkban, nehezebb elfelejteni, mint másokat. Ehhez nagy erőfeszítés szükséges. Ez a gyakorlatok másik fajtája, mondhatnám, mesterséges felejtés, a képzetek mesterséges elnyomása. Ha azonban a képzetek e mesterséges elnyomását individuális képességeinknek megfelelően elég soká gyakoroljuk, akkor elérjük, hogy ezt az egész előbb említett tablót is ki tudjuk oltani és így tudatunkat teljesen kiürítjük. Egyes-egyedül az akarattal és megfontoltsággal áthatott gondolkodásunknak kell megmaradnia. Ez a gondolkodás azonban most ismét új alakban jelentkezik.

A gondolkodásnak már két formájáról beszéltem, a megszokott, térhez kötött gondolkodásról és a saját növekedéssel rendelkező gondolkodásról, ahol az egyik fogalom, gondolat, kihajt a másikból, ahogyan az organizmus tagjai sarjadnak egymásután. Mikor egy ideig folytattuk ezt a morfológiai gondolkodást, akkor eljutunk oda, hogy a gondolkodás harmadik formáját alakítsuk ki és erre szükségünk van, ha az érzékfeletti megismerésnek arra a magasabb fokára emelkedünk, melyről mindjárt beszélni fogok, ha tehát saját organizációnk puszta áttekintésénél magasabbra emelkedünk a szellemi világban.

Az imaginatív megismerés révén eljutunk saját organizációnk áttekintéséhez és azt mondjuk, hogy földi életünkben a lelki-szellemi érzékfeletti módon dolgozik a fizikai testiségen. Szükségünk van e morfológiai gondolkodásra, különben nem értenénk meg azt, ami az időben megy végbe, ami az érzékfelettiből kiindulva dolgozik az érzékin, hiszen ez állandó metamorfózisban van. Gondolkodásunkat mozgékonnyá és bensőleg összefüggővé kell tennünk. A szellemből eredő elevenség nem ragadható meg a pusztán kombinatív gondolkodással, csak a bensőleg eleven gondolkodással. Az érzékfeletti megismerés következő fokának eléréshez azonban még másmilyen gondolkodáshoz kell jutnunk. Ezt példával szeretném megvilágítani. Már a példa is kissé nehezen fogható meg, de mégis értjük majd egymást.

Emlékeztetek rá, hogy Goethe az egyes koponyacsontokat megpróbálta a hátcsigolyákhoz hasonló átalakult, metamorfozált csontoknak felfogni. Goethe a fej egyes csontjaiban metamorfozált, átalakult hátgerinccsigolyákat látott. Bizonyos mértékig, bár módosítva, a mai tudomány szemlélete is ez; ha nem is egészen Goethe elképzelésének megfelelően, de az még ma is érvényes elképzelés. A fej csontjainak pusztán morfológiai levezetésével azonban még nem történt semmi, tovább kell haladnunk, ha érteni akarjuk az emberi fejnek az organizmus többi részeivel való kapcsolatát (maradjunk a csontváznál). Ekkor nemcsak átalakulásra kell gondolnunk, hanem még egészen másra is, amikor azt kérdezzük: hogy például a karok és lábszárak alakjában megjelenő csontrendszer hogyan viszonylik a koponyacsontok, fejcsontok alakjában megjelenő csontrendszerhez? Itt csak ügy értjük meg az egyiket a másikból létrehozó metamorfózist, ha abból indulunk ki, hogy nemcsak az időben zajló térbeli átalakulás történik, hanem még valami egészen más is, valamilyen kifordítás. Ha ugyanis meg akarják érteni a lábszárcsontok és fejcsontok kölcsönös viszonyát, akkor a fejcsontok külső felületét egy csöves csont, például a felső combcsont, belső felületével kell összehasonlítaniuk. Tehát úgy áll a dolog, hogy a felső combcsont belsejét kifelé kellene fordítani és még a rugalmasságának is változnia kellene. Akkor a belseje kifelé fordítva jelennék meg és egy koponyacsont külső felülete megfelelne a végtagokban lévő csöves csont belső felületének. És megfordítva: a lábszárcsont külső felülete nem a koponyatető külső felületének felel meg, hanem a belső felületének. Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy a kesztyű kifordításához hasonló történik. A belsejét kifelé fordítják, de ugyanakkor a rugalmassága is változik. Más forma jön létre. Olyan tehát, mintha a kesztyűt nemcsak kifordítanák, hanem utána más rugalmasság erői folytán teljesen más alakot öltene.

Látják, hogy a gondolkodás e harmadik fajtájára utalva mindjárt valami rendkívül bonyolult dolgot kell említenem: ez a gondolkodás nemcsak változó alakokban él, hanem a belső alakzat kifelé fordítására is képes, miközben alakját változtatja. Ez csak úgy lehetséges, hogy gondolkodásunkkal nem maradunk az időben, amiről gondolkodunk, az e kifordításkor elhagyja a teret és időt, a téren és időn túli valóságba jut.

Jól tudom, hogy e harmadik gondolkodásmódba nem tudunk mindjárt beleilleszkedni, ez egészen más, mint a kombinatív vagy a formáló gondolkodás, ez mintegy alámerül a térnélküliségbe és az időtlenbe és ami újra megjelenik, annak alakja megváltozott, belseje kifelé fordult, külseje pedig befelé. Az antropozófia azonban nem akar a magasabb világokról laikus módon fecsegni, ahogyan sokaknak kedves, hanem – mivel épp oly becsületes, mint bármely becsületes tudomány – rá kell mutatnia arra, hogy nemcsak a megszokott tudomány területét kell elhagyni, hanem, a gondolkodásmódnak is teljesen meg kell változnia. Az embert bensőleg egész másként kell összetartani, ha ilyen módon akarunk kvalitatív gondolkodáshoz előrejutni, mert ennél a kifordításnál, a belső kifelé fordításnál, a gondolkodás egész kvalitása megváltozik.

Az érzékfeletti világok megismerésének az imaginatív gondolkodás után következő fokát csak akkor érhetjük el, ha gondolkodásunkat ilyen módon kvalitatív jelleggel itattuk át. Ha az említett tablót kioltottuk és ezzel tudatunkat kiüresítettük, akkor tudatunk egy kis ideig üres lesz. Pusztán egy képzet kioltásával kiüresíthetjük tudatunkat egy időre. Ha azonban elnyomjuk ezt a realitást, mely földi életünk során voltaképpen mindig növekedésünket, táplálkozásunkat szolgálta, akkor egy merőben új világba merülünk bele. A magasabb világokban vagyunk és a megszokott érzéki világ emlékként van mögöttünk. Ott kell lennie, különben lelkileg nem vagyunk egészségesek, hanem pszichopaták és hallucinálunk vagy illúzióink vannak. Ha a szellemi kutatásban szabályosan járunk el, akkor megfontoltságunk, akarattal áthatott tudatunk a legmagasabb világokban is megmarad és szóba se jöhet, hogy valamiféle hallucinációink vagy szuggesztióink lennének. Szuggesztiók és hallucinációk esetén a beteges tudat teljesen elnyomja megszokott tudatunkat. Az antropozófia azonban a magasabb világok megismeréséhez – ez a lényege – olyan tudatra törekszik, hogy megszokott tudatunk teljesen megmaradjon és értelmes, megfontolt emberek maradjunk, amellett, hogy felemelkedünk a magasabb világokba. Beszéltem a gondolkodásnak a gondolkodás kifordításával, a morfológián túli gondolkodással való erősítéséről, voltaképpen ez is arra szolgál, hogy teljesen tudatosan hatolhassunk e magasabb világokba. E magasabb világokat ekkor valóban szellemi tartalommal éljük át.

Az imaginatív tudat révén szemlélni tudjuk azt, ami születésünk óta dolgozik rajtunk – az érzékletesen dolgozó érzékfelettit -, most pedig azt ismerjük meg, ami az ember fizikai világban való születése illetve fogantatása előtt létezett belőle a szellemi-lelki létben, ahol éppen úgy körülveszik a szellemi-lelki lények, mint ahogy itt, születése és halála közt, az érzékelhető lények; vagyis az ember lényének örök magvát éljük át, amikor életének születését megelőző szakaszára tekintünk, még mielőtt itt a Földön befogadta a fizikai öröklés áramlata, tehát szellemi környezetében éljük át.

A magasabb világok megismeréséhez tehát szemlélés vezetett, nem spekuláció és nem fogalmi rendszer. Ahogyan embrionális létünk óta bekövetkezett testi fejlődésünk folytán a külső érzéki világ szemléléséhez jutunk, úgy az elvileg ismertetett eljárások révén – melyeket idézett könyveimben részletesen megtalálnak -, lelki folyamatok megismeréséhez jutunk és elérhetjük, hogy az a szellemi világ vegyen körül bennünket, ahol születésünk előtt voltunk és amelybe a halál kapuján lépünk be. A magasabb világok megismerését szemlélés útján szerezzük meg.

Ezzel tehát vázoltam Önöknek a megismerés útját. A magasabb világokba vezető út leírása azonban nem volna teljes, ha csak megismerési útként írnák le, mert az ember ilyen átéléséhez nem elegendő pusztán csak a gondolkodásban való élés. A gondolkodás két magasabb formájának elsajátítása nehézséget okozhat, más valami pedig még további nehézséget jelent.

Itt a fizikai világban azért támaszkodunk elsősorban a megfigyelésre, a kísérletre, mert ez bizonyos módon megnyugtat ismereteink valóságtartalma felől. Ismeret- elméletileg vitatkozhatunk az érzéki észlelés lényegéről és az igazi léthez való viszonyáról, de ez most lényegtelen. A fontos az, hogy az érzéki észlelet hitelesíti számunkra azt, amit lelkileg élünk át, ami lelkileg az érzéki észleletek tükörképeként jelenik meg és a külső valóságra támaszkodva nyugszunk meg. Az utóbbi időben megjelent a spiritizmus betegsége, mely még a szellemiség létét is ugyanígy külső megfigyelés útján akarja bizonyítani. A spiritisztánál persze már nem is lehet valaki materialistább. A spiritizmus a materializmust hatványra emeli, mivel nemcsak azt kívánja állítani, hogy az anyag létezik és talán csakis anyag létezik, hanem még azt is, hogy a szellem ugyanúgy jelenik meg, mint az anyag, vagyis maga is csak anyag. Spiritizmusként csak a materializmus legvégső fázisa, végső következménye jelenik meg. Az igazi szellemtudomány a szellemi világokba való felemelkedésre törekszik, nem pedig a szellemi világoknak fizikai folyamatokba való lehúzására.

Ha azonban a leírt módon éljük bele magunkat a szellemi világokba, akkor nincsen meg az a – mondhatnám – támaszunk, amit szellemi átélésünk számára a külső érzéki világ jelent. Más támaszra van szükségünk. Kell valami, ami ugyanúgy megnyugtat, hogy nem az ürességben lebegünk, nem valami lila ködben élünk lelkileg, és amire éppen úgy támaszkodhatunk, mint a külső érzéki észleletekre mindennapi életünk során. Amire pedig szükségünk van, azt megint csak belső erőink fejlődése nyújthatja. Kérem, ne értsenek félre. Nem gondolom, hogy megszokott életünkben már meglévő erőink elegendőek. Csak hát a mindennapi életből vett szavakat kell használnunk. Erőinket a gondolkodás területén kívül eső területeken is ki kell alakítanunk, hogy ne csupán szemléléshez, hanem a létben gyökerező szemléléshez jussunk. Külsőleg az érzéki észleléskor az nyugtat meg bennünket, hogy az egyik érzék támogatja a másikat. Ha valakit hallási vagy látási benyomás ér, akkor még nem biztos abban, hogy nem hallucinációval van-e dolga. Csak akkor biztos benne, ha – mondhatnám – a nehézség érzéke támogatja, egy másik érzék siet segítségére és hitelesíti, amit a látás vagy hallás nem tud kellőképpen megerősíteni. Voltaképpen mi jogosít fel bennünket arra, hogy az érzéki világgal kapcsolatban létről beszéljünk?

Különböző dolgokat mérlegelhetünk. Órák hosszat kellene beszélnem az ismeretelméletről – ezt itt természetesen nem tehetem -, ha bizonyítani kívánnám azt, amit röviden össze akarok foglalni. De a megfelelő gondolatokat követve rájönnek a következő dolog érvényességére: az érzéki világban akkor nevezünk egy tárgyat valóságosnak, ha úgy hat ránk, hogy tagadásával önmagunkat kellene tagadnunk. Ha nemcsak hallanak egy harangot, de meg is tudják érinteni és megtalálják a dolgok összefüggését akkor, amennyiben e valóságot lelkileg átélnék, önmagukat kellene kioltaniuk, ha a külső tárgyat nem nevezhetnék valóságosnak. Egy külső tárgyat akkor nevezünk valóságosnak, ha valóságának elismerése nélkül saját valóságunkat is tagadnunk kellene. Látják, hogy amit valóságnak hívunk, az bensőségesen összefügg saját valóságunkkal. Ezért kell saját, de most szellemi-lelki valóságunkból is olyan erőket merítenünk, amelyeket valamilyen tárgyhoz hasonlíthatunk, amit megfogunk és súlyát tapasztaljuk. A leírt módon átélt magasabb szellemi világok realitása számára bensőnkben kell támaszt keresnünk. Ez csak úgy lehetséges, ha mindennapi életünk etikus magatartását szolgáló bizonyos morális tulajdonságainkat továbbfejlesztjük. Ahogy gondolkodási erőinket fokozzuk, úgy morális erőinket is fokoznunk kell. Nemcsak arról van szó, hogy e morális erőket etikus életünk számára kifejlesszük, hanem, hogy fokozzuk e morális erőket.

Csak két dologról szeretnék beszélni. Az egyik, hogy az ember morális bátorságát, általában a bátorságot, ugyanúgy fokoznunk kell, mint a gondolkodás erőit. Meglévő bátorságunkat fokozhatjuk, ha helyesen szemléljük, helyesen éljük át az imaginatív megismerésben lelkünk elé tárt visszapillantás tablóját. Ekkor úgy találjuk, hogy saját életünkbe merülve nagyobb bátorságot találunk, a bátorság intenzívebb belső erejét, mint ami ahhoz szükséges, amikor passzívan átadjuk magunkat külső életünknek. Ezt a bátorságot kell fokoznunk.

Másik morális erőnket is fokoznunk kell. Míg a bátorság voltaképpen az érzelmi életre vonatkozik, és bizonyos belső biztonságot jelent, bizonyos belső erőt ad, addig az akaratot azáltal kell fejlesztenünk, hogy például bizonyos időpontokban igen energikusan elhatározunk valamit, és egy későbbi időpontban vasakarattal igyekszünk megteremteni a feltételeket, hogy valóban véghezvigyük, amit előzőleg elhatároztunk. Az antropozófus szellemi kutatónak ilyen gyakorlatokat is egészen szisztematikusan kell végeznie. Akaratának jelenlegi impulzusait bensőleg összefüggésbe kell hoznia a korábban benne élő impulzusokkal. Megszokott életünkben a jelennek adjuk át magunkat. A magasabb világokba vezető életben az akarat belső kontinuitását kell létrehoznunk. Arra is képesnek kell lennünk, hogy szándékainknak megfelelően éveken át megtegyünk valamit későbbi időpontokban. Ezáltal erős akarati támaszt, erős akarati áramlást hozunk létre magunkban. Ez egészen speciális önfegyelem. Nemcsak attól függünk, ami most külső indítékokból, ösztönösen vagy esetleg még ideálok alapján indít valamilyen cselekvésre, hanem lelkiéletünk egy későbbi időpontját bensőleg lelki-szellemi módon akarati impulzusként kapcsoljuk egy korábbi időponthoz. Ha lelkületünkben bátorságunkat megnöveljük, ha kialakítjuk akarati impulzusaink kontinuitását, hogy áthidalják az időt, akkor a leírt módon emelkedve a magasabb világokba, elérjük, hogy az itt észleltek valóságát ugyanúgy megállapítsuk, mint ahogy egyébként a külső érzéki világgal kapcsolatban történik. Ezt a valóságot belsőleg fokozott erőinkkel kell megállapítanunk. A szellemi világokba vezető út ezért nem valami egyoldalú megismerési erő kialakítása, hanem az egész ember fejlesztése, gondolkodásában, érzésében, akaratában, megismerési, esztétikai és etikai törekvésében. És e magasabb világokba vezető út egyúttal az ember vallásos elmélyülése is.

Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy ahogyan az újabb korban a tudomány sok tekintetben kétségeket keltett a szellemi világok iránt, úgy e szellemi világokat a tudomány révén kell ismét meghódítani. Rövidlátás volna azt hinni, hogy az ember valamelyest csorbítaná vallásos életét azáltal, hogy a magasabb szellemi világokba ugyanolyan megfontolt tudattal emelkedik, ahogyan érzékeivel közeledik az érzéki világhoz. Akik ilyen irányú kritikát gyakorolnak, azok általában azt hiszik, hogy az antropozófus szellemtudomány is csak intellektualizmushoz, racionalizmushoz vezet. Nem így van. A gondolkodás említett módon elért fejlődésébe az egész ember beleárad érzésével, akaratával együtt, az így értett szellemtudomány magasabb világokba előrajzolt útja a teljes ember kibontakozása, fejlődése. És ahogyan a gondolkodás megszokott érzéki életünkben csak az organizmusból kihajtott virágként jelenik meg, úgy a magasabb megismerés is a teljesen kifejlődött ember virága, aki a magasabb világokba vezető útján összes erőit harmonikusan és intenzíven alakítja ki.

Pusztán a gondolkodás kialakítása voltaképpen csak képek világához vezet. Ha a képek e világában a valóságot akarjuk észlelni, akkor az említett módon azt is ki kell alakítanunk, ami a morálban mint bátorság, a jellem életében mint akarat van jelen és sajátunk marad, megjelenik az idő folyamán. E két erőt kell fokoznunk és másokat is, ahogy az idézett könyvekben utána olvashatnak.

Az egész, teljes lelki-szellemi embert kell elvezetni azokba a világokba, ahol fizikai földi életének kezdete előtt élt, mielőtt létrehozták itt a fizikai erők, vagy ahol a halál kapuján való áthaladása után él. Ha ehhez az élethez megismerően akarunk felemelkedni, ha el akarunk jutni az érzékfeletti világok szemléléséhez, akkor a teljes lelki-szellemi embert kell odavezetnünk, nemcsak azt, aki teoretikusan akar e világokban járkálni. Ezáltal az antropozófus szellemtudomány az egész életet megtermékenyíti. Nem akarja az embert a világtól valamilyen homályos misztikával elidegeníteni, hanem éppen a gyakorlati, az igazán gyakorlati életbe akarja bevezetni. Ezért termékenyítően hat a tudományra, művészetre, a szociális és vallásos életre, vagyis az élet legkülönfélébb területeire. Ezzel kapcsolatban még csak néhány dologra szeretnék utalni.

Ha felismerjük, mint már említettem, az élet visszapillantásának tablóját, amely az időben tovahaladó képzőerő-test, akkor azt is megnézzük, ahogy az ember fizikai teste létrejön, kialakul ebből az erőrendszerből. Hiszen csak külső látszat, ha a szívről, tüdőről és a többiről beszélünk. A szív valójában folyamat és külső térbeli alakja csak a pillanatnyilag megállított folyamat. Ez minden szervnél így van. Azt ismerhetjük meg, ami pillanatnyilag mint forma rögződött. De az élet továbbhaladó folyamata, ami az egészség és betegség forrása, nem ismerhető meg, ha nem emelkedünk fel a test érzékfeletti alkotóerőinek megismeréséhez. Ezért termékenyítheti meg a szellemtudomány nagymértékben az orvostudományt, főként a terápiát. Stuttgartban és Dornachban már klinikai-terápiás intézetet alapíthattunk az antropozófia indítékából, hogy hasznosítsák a beteg emberiség számára a szellemtudomány antropozófiai irányának eredményeit. És a szellemtudomány más egyéb tekintetben is megtermékenyítheti az életet. Amikor Dornachban fel akartuk építeni a szellemtudomány főiskoláját, nem alkothattunk akármilyen keretet. Egészen különleges helyzet adódott, mikor antropozófus világszemléletünk barátai a szellemtudományos főiskola épületét létre akarták hozni. Ezt hasonlattal jellemezném.

Képzeljék el a diót a héjában. Elfogulatlanul gondolkodva, azt kell mondani, hogy a dióhéj olyan, amilyen. A héj a dióhoz tartozik. Ha valamilyen szellemi alapításnál mód nyílik az építkezésre, mint az antropozófus mozgalomban élő szellemiségnél, akkor építészhez fordulunk, és ez felépít valamilyen épületet, ami többnyire egyáltalán nem illik a benne lévőhöz, mintha a dióhéj cseppet sem illenék a benne lévő dióhoz. Mivel az antropozófia nem lehet pusztán elmélet és nem akar csak szavakban élni, ezért az antropozófus mozgalom külső keretét nem valósíthatta meg ilyen módon. Dornachban ugyanolyan belső eleven stílusnak kell a falakról megszólalnia, a külső architektúrában az ember elé tárulnia, mint ami a pódiumról hangzik el, amit a színpadon játszanak, vagy ami művészi módon szóval és mozgással jelenik meg a színpadon az emberek előtt. Ahogyan a dióhéjat ugyanazok a növekedési erők formálják, mint a diót, úgy új építészeti stílusban kellett művészi keretet adni annak, ami az antropozófiában a szóban él. Tehát organikusan mindenképpen megalapozott, hogy Dornachban új építészeti stílus bukkant fel, ebben láthatóan külsőleg jelenik meg az, ami szellemileg-lelkileg egyébként a szóban is él. Ilyen módon az antropozófia a művészi életre is termékenyítően hat, éppen ezáltal ismerhető fel, hogy korunknak mit akar nyújtani. Még kezdeti állapotban lévő euritmiánkkal olyan emberi mozdulatművészetet alkottunk, ahol a mozgó egyes emberek vagy embercsoportok nem táncot vagy pantomimet adnak elő, hanem a mozgásformákban ugyanolyan törvényszerű beszéd jelenik meg, mint a hangzó beszédben, vagy ugyanolyan látható ének, mint a hangokban hallható énekben. Az euritmiában az ember szellemi-lelki- testi törvényszerűségéből merített elemek jelennek meg.

Így az antropozófiával a legkülönfélébb művészeti irányokra termékenyítően tudtunk hatni.

„A szociális élet kérdései” című munkámban jelenkorunk nagy szociális kérdéseiben próbáltam antropozófiai szempontból állást foglalni. Ha meggondoljuk, hogy a szociális életben az egész emberrel van dolgunk, nemcsak azzal, ami a racionális tudománnyal érhető el a marxizmusban, vagy hasonlókban, akkor belátjuk, hogy ami a magasabb szellemi világokba behatol, az az emberek szociális együttélésének törvényeibe is be tud hatolni, mert e törvények éppen a magasabb világok lelki-szellemi törvényei. Olyan törvényekhez vezethetnek bennünket, amelyek megfelelő szociális együttéléshez juttatják el az embereket. Mert az embereket a szellemiség egyesíti a társadalomban és ami fizikailag egyesíti őket, az éppen a szellemiségből alakult ki. Rettenetes katasztrófánkat, jelenlegi hanyatló erőinket sok tekintetben az okozta, hogy ezt elfelejtettük. Az emberiségnek ismét szellemmel kell áthatnia magát.

Az antropozófia még a nevelésben, a pedagógiában is termékenyítően tudott hatni. Emil Molt Stuttgartban alapított Waldorf iskolát, itt a felnövekvő emberre, a gyermekre alkalmazzuk az antropozófus kutatás előtt feltáruló igazi emberismeretet. A magasabb világokba vezető utak azt is lehetővé teszik, hogy évről évre, hétről hétre lássuk a születésétől a nemi érésig felnövekvő gyermekben azt, amit a magasabb világokból hozott magával és amit a nevelőnek, tanítónak kell elővarázsolnia. Csak az irányvonalára tudok utalni. A Waldorf iskolában mindezt részleteiben pedagógiai művészetté igyekeztünk alakítani. Ezzel csak példákat hoztunk az antropozófiának az élet legkülönbözőbb területein ható kezdeményezéseire.

A vallásos életre, mint mondtam, az antropozófia azért tud elevenítően hatni, mert tudományosan vezet a magasabb világokhoz és megmutatja, hogy az érzékfeletti világokban hogyan nyilvánul meg igazi alakjában, saját mivoltában, az ember által múlandó földi létében hordozott, formálódó, de az átlagos megismeréssel át nem látható örökkévalóság. A magasabb látás ott észlelheti. Itt rejtve marad, mert születéséhez érkezve, a fizikai alakzat magába szívja. Az átlagos megismerés számára az anyagiságon dolgozó szellem láthatatlan. De nem élettelen, csak elrejtőzött az anyagban. A szellemiség felismerhető az anyagban. Ehhez azok az utak nyújtanak segítséget, melyeket az antropozófia akar feltárni az érzékfeletti világokhoz.

Az antropozófia tehát nem akarja az embert a szokott világtól aszkétikusan eltávolítani, hanem úgy akarja a szellemiséghez, az érzékfeletti világokhoz vezető utat feltárni, hogy az ember e szellemiséggel az anyagit, a gyakorlati életet alakíthassa. Hiszen éppen az a fontos, hogy felismerjük a szellem alkotó jellegét. Ha nem alkotóan élnénk át az anyagiság felett, akkor ez gyenge szellem volna. Sokan azt mondják, hogy a világ anyagisága alacsonyrendű, és fölé kell emelkedni, el kell hagyni, hogy a magas szellemiséghez jussunk. Mindenesetre sok mindent le kell küzdenünk, hogy a szellem megismerését elérjük. De ha ezt a szellemiséget szeretettel elértük – és csak szeretettel, vallásos áhítattal és bensőségesen érhető el, mert a morális képességek fejlődése, amelyről szintén beszéltem, hozzásegít, hogy szeretettel jussunk az érzékfeletti világokba, – akkor az érzékfeletti szellemiséget közel hoztuk az anyaghoz. Mert az erős szellemiség nem kerüli az anyagot, hanem alakítja, gyakorlati szellemi módon működik benne. Ez a dolog egyik oldala.

Másfelől végezetül talán éppen ezen a helyen elmondhatom, hogy az így értett antropozófus szellemtudomány úgy alakítja az érzékfeletti világokba vezető utakat, hogy ez utak eredményei nem esnek távol a megszokott természettudományos ismeretektől és működésüktől, hanem szellemi-lelki erőként hatja át őket. Ahogyan az ember azáltal teljes ember, hogy testi-fizikai mivoltában tartózkodik a földön, de ez a fizikai testiség szellemit-lelkit hordoz magában, úgy a tudomány is csak akkor teljes tudomány a szó igazi értelmében, ha nemcsak a külső materiális valóságot tudja, ismeri, hanem e tudást a másikkal, a szellemi világok tudásával hatja át. Az antropozófus szellemtudomány ezért úgy szeretne a másik tudományba illeszkedni, hogy alapjában véve megfeleljen annak, amit a természet és az ember, valamint a kozmosz lénye követel. Ahogyan az embernek materiális életében szellemet és lelket kell magában hordoznia, az igazi szellemtudománynak is, amely az érzékfeletti-szellemi világokba vezető igazi, becsületes utakat tár fel, a megszokott, materiális tudomány szellemévé és lelkévé kell válnia. És ahogyan az emberi szellemnek és léleknek nem szabad a test ellen küzdenie, a test ellen lázadnia, hanem teljes összhangban kell lenniük, úgy az antropozófus szellemi megismerésnek is teljes összhangban kell lennie az igazi, becsületes természet- és történettudománnyal.

Az antropozófia alapjai

Oslo, 1921. november 28.

Három előadásban szeretnék Önöknek áttekintést adni arról, hogy mi az antropozófia mondanivalója az emberről és az embernek a világhoz fűződő viszonyáról. Kétségtelenül ez a két legjelentősebb problémakör minden emberi szemlélet számára: a világ és az ember. Alapjában véve magukban foglalják a legkisebb és legnagyobb tudományos és létkérdések összességét. A feladat természeténél fogva arra kell szorítkoznom, hogy azt mondjam el, ami e két kérdés köréből az antropozófiai horizonton belül van, tehát az emberi lény olyan nagy létkérdéseit érinti, amelyek túllépnek az érzéki megismerésen és a szokásos tudomány területén.

Tagadhatatlan, hogy az emberre, az emberi önismeretre vonatkozó kérdés egyike azoknak, amelyek legmélyebben, legintenzívebben érintenek bennünket. Mert az embernek szüksége van saját lényének meglátására, hogy az életben biztosan, szilárdan álljon. És elmondhatjuk, hogy az ember mindenkor kereste is a világ megismerését, mert tudja, hogy ami a világfejlődés titkaiban rejlik, az összefügg saját lényével. Erről pedig csak ügy tudhat meg valamit, ha felismeri, hogy mit kaphat a világtól, amelyhez tartozik. Az is tagadhatatlan, hogy jelen korunkban élénk érdeklődés kísér mindent, ami az ember és világ megismerésében túllép a szokott érzéki tapasztaláson alapuló tudományon. Számos kísérlet történik, hogy túllépjenek e megszokott tudományon, hogy kikutassák a születésen és halálon túli dolgokat, hogy túlhaladjanak a szokott érzéki megfigyeléssel és az erre támaszkodó értelemmel megfejthető tényeken. Hiszen az újabb időkben éppen a tudományos kutatók fáradoznak a legkülönfélébb módon azon, hogy túllépjenek a jellemzett területeken. Bevezetésképpen szeretném megemlíteni néhány jelenkori tudós jellegzetes szemléletmódját annak bizonyítására, hogy a három előadásban megbeszélendő kérdések iránt élénk érdeklődés mutatkozik, de a szellemi, lelki területre még a szokott tudományban eléggé jártas személyeknek is rendkívül nehéz behatolni. Absztrakciók helyett mindjárt konkrét példákból indulnék ki.

Egy német kutató sokat foglalkozott azzal, hogy hogyan kutatható a lélek érzékfeletti természete és ennek a test érzékletes természetére gyakorolt hatása. Orvosi és egyéb természetkutatási tapasztalatából hozott néhány példát a léleknek, a kétségtelenül lelkinek, az emberi testre gyakorolt hatására. Schleich, aki orvos és kutató – személyesen is jól ismerem – egyik könyvében eklatáns példát említ. Leírja, hogy egy páciens óriási izgalommal ment hozzá, mivel irodájában napközben kissé megkarcolta a bőrét egy tintás tollal. Az orvos megállapította, hogy a sérülés rendkívül enyhe, jelentéktelen. A páciensnek azonban az volt a rögeszméje, hogy a tintás toll szúrásával vérmérgezést kapott és feltétlenül meg kell halnia, ha a kezét nem amputálják, ezért kérte, hogy kezét, karját minél hamarabb amputálják. Az orvos nem mondhatott egyebet, minthogy nyugodjék meg, a dolog néhány nap múlva elmúlik és semmitől sem kell tartania. Az orvos teljes felelősséggel természetesen nem is mondhatott mást. Hiszen nem vághatta le a karját. Az illető nem nyugodott bele, elment egy másik orvoshoz, aki ugyanezt mondta és természetesen ő sem vágta le a karját. Schleich azonban, jól ismerve az emberek lelkiállapotát, mégis aggódott és másnap reggel érdeklődött a beteg után, erre kiderült, hogy a paciens meghalt! A boncolás semmiféle észrevehető belső vérmérgezést vagy hasonlót nem mutatott ki. Erről szó sem lehetett. De a beteg meghalt. Schleich az elbeszélt esethez hozzáfűzi: radikális autoszuggesztió okozta a halált. Az illető azt képzelte, hogy meg kell halnia; ez rendkívül radikális autoszuggesztió volt és ennek hatása alatt valóban meghalt.

Ezt olyan kutató mondja, aki pedig igen jól ismer minden természettudományos és orvosi módszert. A közölt esettel azt kívánja bizonyítani, hogy milyen hatalma lehet a tisztán lelkinek, tehát a gondolatnak, a testi folyamatok lefolyására, egészen a halál előidézéséig. Schleich így gondolja.

Schleich rengeteg más, kevésbé markáns és radikális esetet hoz példának annak bizonyítására, hogy a gondolatokban, érzelmekben, akarati impulzusokban élő lelki lény valóban megfigyelhető és saját erejéből képes a testiségre hatni. Tehát mintegy ki akarja mutatni az érzékfelettinek az érzékire gyakorolt hatását.

A következő esetet egy sokkal jelentékenyebb természetkutató, Oliver Lodge, beszéli el. Oliver Lodge fiát, Raymondot, a világháborúban veszítette el, a belganémet határon esett el. Sir Oliver Lodge már régóta hajlott rá, hogy hidat verjen az érzéki tapasztalaton nyugvó természettudománytól az érzékfelettiséghez és szeretett fiának elvesztése még személyesen is rendkívül érzékenyen érintette. Különböző körülmények léptek fel, – ezek nem tartoznak ide, így nem kell róluk beszélnem – amelyek arra indították, hogy valakinek a mediális erejét felhasználva kapcsolatba kerüljön fiának, Raymond Lodge-nak eltávozott lelkével.

Ha ilyesmi a szokásos spiritiszta körökben merül fel, akkor nem kell különösen komolyan vennünk, hiszen tudjuk, hogy milyen kritikátlanul járnak el és a természettudományos vizsgálat módszereihez képest milyen laikus módon ítélnek és kutatnak e körökben az ilyen dolgokkal és esetekkel kapcsolatban. Komolyabban kell azonban a dolgot vennünk, ha jelenkorunk egyik legnagyobb természetkutatójáról van szó, aki igen alaposan járatos a külső természettudományos kutatás területén és ismeri a természettudományos módszert. Ezért is volt olyan nagy hatása a könyvnek, melyet Sir Oliver Lodge írt fiával, Raymond Lodge-al való szellemi érintkezéséről. A könyv olvasásakor azonnal úgy érezzük, hogy ő nem olyan személyiség, aki könnyelműen, tudományos felelősség és lelkiismeretesség nélkül kezd az ilyen dolgok vizsgálatához. Más dolgokkal kapcsolatban, melyeket itt nem említek, ugyancsak azt látjuk, hogy Oliver Lodge e területre ugyanazt a gondolkodási módot, ugyanazt a tudományos módszert alkalmazza, amit a fizikai laboratóriumban megszokott. A következő realitást beszéli el és ez, mondhatjuk, joggal tett mély benyomást mindazokra, akik művét olvasták.

Az illető médium arra hívta fel Oliver Lodge és a kísérleteknél jelenlévő néhány más személy figyelmét, hogy fia, vagyis fiának lelke, szelleme, röviddel halála előtt, a belga-német határnál lejátszódó jelenetről kíván beszámolni. A médium elmondta, hogy Raymond Lodge lefényképeztette magát és ezt mediálisan különösen részletesen mondta el. Határozottan azt mondta, hogy két felvétel készült, ezeket le is írta és utalt arra, hogy a második képen Oliver Lodge fiának egész helyzete kissé másmilyen, mint az elsőn. Amikor Londonban a médium ezeket közölte – Sir Oliver Lodge közléseiből, ismét hangsúlyozom, valóban látható, hogy minden tudományos elővigyázatossági szabályt betart-, a kísérlet idején, Londonban senki sem tudott a fényképekről és a felvétel készítéséről. Lodge szerint tehát – mindent ellenőrizve -, a közlés, amennyiben igaz, csakis a halott fiútól származhatott. És íme, két-három hét múlva az eladdig ismeretlen fényképek valóban Londonba érkeztek. Olyanok voltak, ahogyan a médium, illetve mint Sir Olivér Lodge hitte, ahogyan fiának lelke leírta őket. Ebben a természet kutatója is, mondhatjuk, döntő kísérletet láthatott. A fényképeket Londonban senki sem láthatta. És kiderült, hogy a közlés annyira pontos volt, hogy valóban két felvételt készíttettek és a másodikat eltérő helyzetben. A fényképész levette a csoportot, ahol Raymond Lodge is jelen volt és a második felvételnél kissé átrendezte őket, ezt csakugyan egész pontosan leírták. Semmi okunk rá, hogy egy lelkiismeretes természetkutató közölt tényeit kétségbe vonjuk.

Tehát két radikális esetet mondtam el, ezek azt mutatják, hogy korunkban igen komoly tudományos személyiségek vágyakozásából, tudásszomjából fakad az a törekvés, hogy többet tudjanak meg az emberről, mint amennyit a külső tapasztalaton nyugvó kutatás nyújthat.

Ha antropozófus szempontból akarunk beszélni és az antropozófus kutatás alapjairól akarunk beszámolni, akkor kénytelenek vagyunk felhívni a figyelmet arra, hogy az antropozófus kutatás módszerei mégis csak mások, mint amelyeket ma meg ilyen komolyan veendő személyiségek is alkalmaznak. Mert az antropozófus kutatás alapjainak – mint ez az itt tartandó három előadásból remélhetőleg minden szempontból kiderül -, tudományos gondolkodásmódjukban és szándékukban még az ilyen kritikus szellemeknél is kritikusabbaknak és lelkiismeretesebbeknek kell lenniük. Aki még ilyen személyiségekkel szemben is kritikát mer gyakorolni, az hivatott rá talán, hogy elbírálja, hogy a könnyen fantasztának ítélt antropozófia mennyivel nagyobb biztonságra akar építeni, mint jelenkorunk akár leglelkiismeretesebb természetkutatói is. Hogy rámutassak az antropozófia alapjainak kritikus, komoly értelemben vett tudományos mivoltára, elmondom, hogy e két eset tekintélyes személyiségek által történt tudományos értelmezése ellen mit lehet mégis bírálóan kifogásolni. Ma ezekből indulok ki, mivel két legutóbbi előadásom már elővételezte némileg mai témámat. Így a jelenlévő tisztelt hallgatók nagy részének már e két előadásban elmondtam azt, ami lényeges, tehát a már hallottakat más szempontból akarom röviden megvilágítani.

Schleichnél az autoszuggesztiós halállal kapcsolatban a következőt kell kifogásolni. Kérem, fogják fel először úgy, hogy csak bíráló ellenvetést teszek, hogy a dolog még hogyan történhetett volna. Tételezzük fel, hogy az illető személynek, aki a tintás tollal megszúrta magát és képzelt vérmérgezésben szenvedett, mégis volt egy belső baja, mely aznap éjjel gyors halálának természetes okozója lett. Hiszen létezik ilyen hirtelen halál. Aki viszont komolyan megismerkedik azzal, hogy az emberi megismerő erők mennyire fokozhatok, erősíthetők, – olyan értelemben, ahogyan az elmúlt napokban igyekeztem kifejteni – az tudja, hogy a lélek egyes bizonytalan erőit az abnormális, mondhatnám, patologikus állapotok, különleges mértékben fokozhatják. Vannak ilyen esetek és az irodalomban kritikai értelemben úgy jegyezték fel őket, hogy mindenki ellenőrizheti, amennyiben az ember akarata bizonyos megismerő erővé alakul, metamorfozálódik. (Mindjárt látni fogjuk, hogy ez hogyan lehetséges.) És mivel az ember akarata a jövő felé irányul, ezért bizonyos patologikus feltételek mellett, adott körülmények közt megsejtheti, hogy mi készül egy ember jövője számára egész emberi összefüggéséből. Mindegy, hogy ezt sejtésnek vagy más egyébnek nevezzük-e. Mindenképpen a realitás területére tartozik, hogy enyhén patologikus, tehát nem betegségként megjelenő állapotban az emberek megsejtik – képben látják -, például, hogy 14 nap múlva leesnek a lóról. Az óvintézkedések nem segítenek, mert hiszen a kísérő körülményeket nem észlelik. Egyszerűen megsejtik, hogy a jövőben mi következik be.

Aki valóban ismeri az ember szellemihez való viszonyának intenzívebbé válását, az bírálóan kifogásolhatja, hogy Schleich páciensénél egyszerűen fennállhatott valami, ami aznap éjjeli halálát okozta és beálló halálának belső sejtelme élt benne. Az ilyen belső sejtésnek nem kell tudatossá válnia, teljesen öntudatlan maradhat. A tudatra gyakorolt hatása azonban megnyilvánulhat az úgynevezett idegességben, kapkodásban, meggondolatlan cselekedetekben. E sejtelem okozta idegesség hatására szúrhatta meg magát az illető a tintás tollal, mivel egyszerűen belső öntudatlanságában tudta – ha élhetek e paradoxonnal -, hogy meg fog halni. De nem állította, hogy halálát sejti, hanem ideges lett, megszúrta a kezét a tollal és azt állította, hogy vérmérgezésben fog meghalni. Tehát nem autoszuggesztiós halálról volt szó, hanem arról, hogy az illetőnek belső sejtelme volt közelgő haláláról és minden cselekedetét ez a sejtés irányította. Ha ez így van, akkor Schleich egyszerűen felcseréli az okot az okozattal, akkor nem az az általa feltételezett autoszuggesztió állt fenn, hogy a tudatos gondolat okozta valahogy szuggesztíven a halált, hanem a halál mindenképpen bekövetkezett volna és az illetőt a halálsejtelem indította követeléseire. Látják, hogy ilyesmit is meg lehet bírálni, ha ismerjük azt a fennálló lehetőséget, hogy a lélekben mindig jelenlévő bizonyos öntudatlan állapotok felködlenek a tudatban, de álcázott állapotokban. A tudatban történő sok változás voltaképpen más formában az emberi lélek öntudatlan mélységeiben van jelen, és csak a tudat értelmezi másképpen.

Nézzük Sir Oliver Lodge esetét. Valószínűleg mindnyájan ismerik a „second sight”, második látás nevű jelenséget. Az ember ekkor az emberi megismerés erőinek fokozása révén láthat valamit, amit megszokott egészséges érzékeivel nem lát. Az ember ekkor bizonyos módon úgy láthat, hogy az nem felel meg az őt egyébként fogva tartó tér feltételeinek és észlelési képességével ilyen módon leküzdheti a teret és az időt. Ebből adódik még Sir Oliver Lodge lelkiismeretességével szemben is a bíráló kifogás. Mert Sir Oliver Lodge-nak mindenesetre e döntő kísérletre van szüksége annak bizonyításához, hogy csakis fiának lelke beszélhetett vele a túlvilágról. Aki azonban tudja, hogy ez a „second sight” milyen finoman és intimen hat és hogy bizonyos abnormális körülmények között – melyek mediális személyeknél mindig jelen vannak, ha általában nem is szolgálnak javára – az ilyen észlelés intimitásaival az idő és tér legyőzhető, az azt is tudja, hogy ez a következőképpen jellemezhető mértékig terjedhet.

A két fénykép mindenesetre két-három héttel később érkezett Londonba. A médium-ülésen részt vett személyek rátekintettek e képekre. Jövendőbeli tény volt, hogy Sir Oliver Lodge és rokonai megnézték e képeket. És ezt a jövendő tényt a médiumnak egyszerűen interpretálnia kellett második látásával. Ha a dolog így állt, akkor nem beszélhetünk arról, hogy Raymond Lodge lelkének érzékfelettisége bevilágított Sir Oliver Lodge kísérleti helyiségébe; akkor olyasmiről van szó, ami teljesen földi területen megy végbe, egyszerű jövőbelátásról, ami ugyan szintén túlterjed a megszokott észlelés képességén, de nem jogosít fel annak feltevésére, hogy az ülésteremben földöntúli lélek nyilatkozott meg.

E két esetet és a kritikai kifogásokat azért említem, hogy benyomásuk legyen arról, hogy az antropozófus szellemtudomány gondolkodásmódja mennyire óvatos és kritikus. Mert az antropozófus szellemi kutatás egyáltalában nem az abnormális jelenségekből indul ki – ez már legutóbbi két előadásomból is kiderült -, hanem a teljesen normális emberi életből, a normális emberi életben található megismerő, akarati és érzelmi erőkből. Az antropozófus kutatás ezeket az erőket akarja az érzékfeletti világok megismeréséhez továbbfejleszteni, hogy mintegy belső jogosultsága, megfelelő lelkiismeretessége legyen a gondolkodást erősítő gyakorlatok végzéséhez. Az utóbbi napokban leírt meditációs gyakorlatok nagymértékben erősítik a gondolkodást, így az ember olyan gondolkodáshoz jut, amely éppen olyan eleven és intenzív, mint az érzéki észlelés. Vagy a már említett akarati gyakorlatokról van szó, ezeket még jellemezni fogom az előadások során. E gyakorlatok végzéséhez mindenekelőtt az szükséges, hogy az ember intenzíven figyelje a normális életet és jól tájékozódjék a normális élet során tapasztalt körülmények közt.

Németországban egy tudományosan képzett ember nemrég rövid kivonatot készített az általam alapított antropozófus tudományról. Egyáltalán nem vakon hívő. Rövid kivonatban összeállítja azt, amit bőséges irodalomban közöltem. Úgy állítja össze, hogy először se nem igenli, se nem tagadja és megjegyez valamit, ami erős ellenzésnek tűnik, bár ő nem ellenfél és nem is követő. Be kell azonban ismernem, hogy ez az éles megjegyzés nekem nagyon tetszik, mégpedig az antropozófus szellemi kutatás egész helyzetével kapcsolatban, amit az korunkban az egyéb szellemi civilizációval szemben elfoglal. A megjegyzés a következő: néhány állításom ellenállhatatlanul komikus, ha a szokásos tudattal követjük. Beismerem, hogy ez a megjegyzés a következő egyszerű oknál fogva tetszik nekem annyira. Ha olyasmiről mesélünk, mint Olivér Lodge esete, vagy a másik elbeszélt történet, akkor mindenki felfigyel, mert bizonyos értelemben felkelti a szenzáció érzését és eltér a szokásostól, ezt nem találják ellenállhatatlanul komikusnak. Mikor azonban az antropozófia kénytelen éppen a teljesen normális emberihez kapcsolódni, a szokásos emberi emlékezethez, a szokásos emberi akarati megnyilvánulásokhoz és arról beszél, hogy bizonyos gyakorlatokkal az ember gondolati élete meditációval erősíthető, önneveléssel pedig az akarat bizonyos módon fejleszthető úgy, hogy az ember megváltozik és megváltozva azután behatolhat az érzékfeletti világokba, akkor mintegy szokványos szavakat használva, melyeket az emberek életük állandó környezetére alkalmaznak és nem hajlandóak másra adaptálni, ellenállhatatlanul komikus hatást válthatunk ki. Azokra hat sok minden ilyen ellenállhatatlanul komikusán, akik a szavakat csak arra akarják alkalmazni, amire mindennapi életükben szokták. Az antropozófus szellemi kutató az antropozófus szellemtudományról alkotott efféle ítéleteket sokszor úgy látja, mintha valaki a kapott levelet nem olvasná el, csak a tinta vegyi összetételét elemezné. Be kell ismernem, hogy az antropozófiáról elmondott dolgok igen sokszor olyannak tűnnek, mint a tinta vegyelemzése a levél olvasása helyett.

Az antropozófia alapjainál az a lényeges, hogy teljesen normális emberi élményekből induljunk ki, hogy jól ismerjük a mai tudományos megismerést, a mai morális, etikus életet és éppen ezeket fejlesszük magasabb intenzitásra, így azután a magasabb világokba azoknak a megismerési erőknek a fokozásával hatolunk be, amelyek alacsonyabb fokon valójában a mindennapi életben és tudományban is jelen vannak. Ehhez mindenesetre az ember mindennapi élményei iránti érzékre van szükség. Szemügyre kell venni az olyan teljesen megszokott, normális élményeket, melyek elkerülik érdeklődő figyelmünket. Mindennapi életünkben sok mindennek a rejtélyessége mellett elmegyünk, ezeknek a rejtélyeknek kérdésekké kell válniuk számunkra. És némelyek számára már az is ellenállhatatlanul komikus, ha azt mondjuk, hogy az ember váltakozó éber és alvó állapotaira vonatkozó kérdéseknek mindenképpen problémát kell jelenteniük. Életünk során állandóan váltakozik az ébrenlét és az alvás, de kevéssé figyelünk az élet ingalengésére, mely az éber és alvó állapot között megy végbe. Hiszen a legfurcsább elméleteket gyártották. Sokáig beszélhetnék, ha az alvás és ébrenlét váltakozásáról gyártott minden egyes elméletet megemlíteném. De csak azt a legismertebbet, leginkább használatosat kívánom említeni, mely egyszerűen azt tételezi fel, hogy az ember ébrenléte folyamán elfárad és ha kellőképpen elfáradt, akkor elalszik, az alvás pedig kiegyenlíti a fáradást. Eltávolítja a kifáradás okát, ezt azután így vagy úgy írják le, többé vagy kevésbé materialista módon. Szeretném tudni, hogy az elmélet radikális képviselője eléggé megfigyelt-e már valakit, akinek napközben egyáltalán nem volt oka különösebben kifáradni, mondjuk, egy kövér tőkepénzest, aki még csak nem is késő este, de esetleg délután elmegy egy nehezebb koncertre vagy éppen előadásra és talán nem is az első öt percben, de már két perc múlva elalszik; vajon elmondható-e ez esetben, hogy az elalvás oka a kifáradás volt.

Az ilyen dolgoknak először csakugyan van valami komikus színezete, de ha minden oldalról megvizsgáljuk őket, akkor egész komoly rejtélyességükben kell az ember lelke elé tárulniuk. Aki egyszerűen azt képzeli, hogy az ébrenlét és alvás váltakozása a szokásos, ma elismert természettudományos módszerekkel tanulmányozható, az sohasem juthat ezen a területen a problémák valamilyen kielégítő megoldásához. Mert már az élet ilyen teljesen átlagos kérdései is feltételezik, hogy a jelenségekhez ne a szokásos megismerési erőkkel közeledjünk, hanem a meditáció, koncentráció és egyéb lelki gyakorlatok révén – ezeket a ,Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” és az „Okkult tudomány körvonalai” című könyvemben írtam le – megerősített, intenzívebbé vált gondolkodással és átalakult akarattal.

Mit nyerünk vele, ha a gondolkodásunkat komoly értelemben vett meditációval igyekszünk erősíteni? Ezekben a napokban fejtettem ki, hogy ez a meditáció akkor hat egészséges értelemben, ha a gondolkodást ügy szándékozik erősíteni, hogy e gondolkodás átalakult emlékezéssé váljék. A szokásos emlékezéskor belső képeink vannak, ezek olyasvalamit ábrázolnak, amit a születésünk óta eltelt megszokott földi életünkben éltünk át. Emlékezéskor egy reális esemény képe tárul lelkünk elé és az egészséges lelkiélet összefüggése, valamint a külvilággal való összefüggés – ahová tartozunk – kezeskedik arról, hogy emlékeinkben nem fantaszta módon vetjük fel a dolgokat, hanem, hogy az emlékkép olyasmire utal, ami egykor valóban realitás volt. El kell jutnunk oda, hogy az imaginatív megismerésben – ahogyan e napokban neveztem – a szokott emlékképekhez hasonló képeket tárhassunk lelkünk elé. E képek egyszerűen azáltal jönnek létre, hogy tudatunkba mindinkább meditatív képzeteket juttatunk és a gondolkodás lelki képességét erősítjük, fokozzuk, ahogyan egyébként munkával erősítünk egy izmot. El kell érnünk, hogy gondolkodásunk annyira megerősödjék, hogy tartalmában úgy éljen, ahogyan különben csak az érzéki tapasztalatban, az érzékekben élünk. Ha elég hosszú ideig végzünk ilyen gyakorlatokat és valóban eljutottunk a gondolkodás belső elevenségéhez, akkor létrejön a képszerű, formáló, morfológikusnak nevezhető gondolkodás. Akkor gondolkodásunkban olyan elevenséggel, eleven tartalommal rendelkezünk, mint egyébként csak az érzéki észlelésben. Akkor azután még valami mást is megismerünk. Sokan sajnálják, hogy a modern tudomány felszínre hozta a materializmust. Azonban bizonyos területeken az antropozófiának, mely módszereivel az érzékfeletti világokba akar hatolni, a modern tudománytól indíttatva helyes értelemben mégis materialistává kell válnia. Éspedig abban az esetben, amikor megtanultuk gondolkodásunk egészséges fokozását és az imaginatív gondolkodásban érzékletes elevenségű képek szemlélését, melyek révén valóban olyan szabadon kezeljük az észlelés szubsztanciáját, amilyen szabadok különben csak az érzéki észlelésben vagyunk. Utóbbinál teljesen biztosan tudjuk, hogy ha piros színt látunk vagy cisz hangot hallunk, akkor valami külsővel van dolgunk, ez nem lelkünkből merült fel. Ha imaginatív gondolkodással rendelkezem, akkor is tudom, hogy nem a lelkemből felmerülő fantazmagóriával van dolgom, hanem úgy él bennem, mint egy érzéki észlelés.

Ha azonban bensőleg átéljük e testiségtől való szabaddá válást, amilyen szabadok csak az érzéki észlelésben vagyunk, akkor megtudjuk azt is, hogy mindennapi életünk emlékezése milyen, hogy emlékezetünkkel, emlékképzeteinkkel mindig a fizikai testbe merülünk le és valahányszor emlékképzetünk támad, ezzel párhuzamosan fizikai vagy legalább éteri test-folyamat megy végbe. Megismerjük szokásos gondolati életünk materiális jelentését. Ami az emlékekben él, azt nem tulajdonítjuk többé, Bergson francia filozófushoz hasonlóan, az önálló léleknek, mivel tudjuk, hogy a megszokott emlékezés életében a lélek egyszerűen lemerül a testbe, a test az emlékek elővarázsolásának eszköze. Most már tudjuk, hogy a testtől független, csak a lélekkel való gondolkodást, csak az imaginációban értük el, mindennapi életünkben ezt sohasem tesszük. Mindennapi életünkben érzékletesen észlelünk, az érzéki észlelésből levonjuk a gondolatokat és a gondolatokat emlékezetben tartjuk. Az emlékezetben tartás azonban a testbe való lemerülést jelenti. Csak az imaginatív megismerés révén ismerjük meg az emlékezés és az érzéki észlelés folyamatát. Felismerjük, hogy mit jelent, szabadon, a testtől függetlenül gondolatokban élni. De azt is felismerjük, hogy mit jelent gondolatainkkal az emlékek révén lemerülni a fizikai organizmusba. És ahogyan ezt megismerhetjük a gondolkodásnak a meditációban való erősítésével, fokozásával, úgy másfelől, az akarati oldalon bizonyos önnevelést hajthatunk végre, ezáltal hasonló eredményt érünk el.

A mindennapi életben az akaratnak voltaképpen csak akkor van bizonyos értéke, ha beleárad a külső cselekvésbe, különben puszta vágy marad, még ha legmagasztosabb, legszebb ideáljainkban élünk is, ha teljesen idealisták vagyunk is. Ha nem vagyunk képesek a külső fizikai valóságon munkálkodni, akkor a legszebb ideálok mellett is csak pusztán vágyaink vannak. Voltaképpen milyen különleges sajátossága van tehát a vágynak? A vágy különleges tulajdonsága, hogy visszahúzódik a valóságtól. Képszerűen azt mondhatjuk, hogy pusztán vágyban élni olyan, mintha lelkünk csápjait behúznánk. Egészen a benső lelkiségben élünk, ha pusztán vágyban élünk. Azt is tudjuk, hogy az emberi temperamentum hogyan színezi a vágyakat. A melankolikus emberek másra vágyakoznak, mint a szangvinikusak. Aki lelki- ismeretes természettudományos módszerrel kezdene hozzá, meglátná a vágyakozás fizikai feltételeit is. A temperamentumokban a vágyakozás éteri feltételeit láthatjuk, de megismerhetjük a vágyakozás fizikai feltételeit is, a vér-összetétel, az egyéb testi alkat stb. speciális jellegét. Mindenképpen szükséges, hogy a mai előadásom bevezetésében már említett kritikusságot valóban gyakorolni tudjuk és mondhatnám, általa szertefoszlik néhány szép álom. Hadd utaljak rá, hogy miképpen foszlik szét néhány szép álom.

Igazán nem akarok kegyeletlenségből ideális dolgokat szétrombolni, mert van érzékem például Szent Teréz vagy Keresztes János misztikájának szépsége, nagyszerűsége iránt. Ne higgyék, hogy bárkinél kevésbé tisztelem e misztikus megnyilvánulásokban rejlő szépséget. Aki azonban tapasztalatokat szerzett például Szent Teréz vagy Keresztes János látomásainak, vízióinak különleges keletkezési módjáról, az tudja, hogy az emberi vágyódásnak mekkora része van az ilyesmiben, hogy éppen az ilyen misztikus dolgoknál mekkora szerepet játszanak a lélek mélyén élő vágyak, és a vágyaktól azután a testi alkathoz jut el. A kutató számára az igazság feltárása révén semmi sem veszíthet szentségéből. Azonban bizonyos szervek valamilyen belső izgalma, bizonyos szervekben fellépő eltérő idegtevékenység felhat a lélekbe és még olyan szépséget is létrehoz, mint Keresztes János, Szent Teréz vagy hasonló misztikusok élményei. Sokkal helyesebb, ha e szép, csodálatos poézissel megjelenő képek jellegét bizonyos testi alkatban keressük, mintha jellegüket valamilyen ködös titok szemlélésében keresnék. Mint mondtam, nem óhajtom szétszedegetni azt, amit semmivel sem tisztelek kevésbé, mint bármelyik jelenlévő, de az igazságra rá kell mutatni, az antropozófiai alapok kritikus szellemére, és arra, hogy az antropozófusnak semmi esetre sem szabad illúziók áldozatául esnie. És illúzió mentesnek kell lennie az emberi vágyakkal szemben is, valamint e vágyaknak az emberi fizikai organizmusban rejlő gyökereivel és, mondhatnám, felvillanásukkal szemben, mikor az emberi organizmusban forrongó dolgokból – ha szabad így kifejeznem – a legszebb víziók jönnek létre.

Ha az ember antropozófus értelemben akar szellemi kutatóvá lenni, akkor nemcsak gondolkodó képességét kell meditáció útján erősítenie, hanem önneveléssel vágyéletét is meg kell változtatnia. Ez úgy történik, hogy szisztematikusan kézbe veszi azt, ami az életben egyébként mintegy magától megy. Legyünk őszinték: mindennapi életükben sokkal inkább vezettetjük magunkat mindentől, mintsem, hogy irányítanánk saját életünket. Mindennapi életünkben különböző dolgok hatnak ránk és ha eltelt földi életünk tíz évére visszapillantunk, akkor úgy találjuk, hogy a külső körülmények, az emberekkel való találkozás fejlesztette ki bennünk azt, ami lényünkben ma eltér a tíz év előttitől. Aki komoly értelemben akar antropozófus szellemi kutatóvá válni, annak ilyen vonatkozásban akarati gyakorlatokat is kell végeznie. Életünk szokásos akaratának akkor van értelme, ha külső cselekvésre irányul. Az antropozófus szellemi kutatónak akarati impulzusait saját fejlődésére, saját életére kell alkalmaznia. El kell jutni ahhoz az elhatározáshoz, hogy jellemének valamilyen tulajdonságát, életének valamilyen megnyilvánulását meg akarja változtatni.

Bármily paradoxul is hangzik, de segít rajtunk, ha saját iniciatívából, teljesen saját indítékból határozzuk el, hogy valamilyen megrögzött szokásunkat – még ha csekélység is – valamilyen vonatkozásban megváltoztatjuk. Csekélységről beszélek, lehet csak a kézírásunk. Ha valaki valóban vasakarattal elhatározza, hogy eddigi kézírását megváltoztatja, úgy e szokás megváltoztatása révén alkalmazott erőt – megint a szokásra vonatkozóan – egy izom erejének fokozásához hasonlíthatjuk, mert az akarat erősödött. És amennyiben az akarat bensőleg erősödik, nem külső dolgokra fordítjuk, hanem befelé, akkor hatását az emberben fejti ki. Máskor akaratom hatásaival a külső világot változtatom meg, most pedig saját emberi mivoltomat. Ha az antropozófiai írásokban részletesen leírt akarati gyakorlatokat végezzük, akkor vágyakozásaink olyan átformálásához jutunk el, hogy szabaddá válnak az emberi organizációtól, ahogyan a meditáció révén a gondolkodás függetlenné válik a testtől. Akkor az antropozófus kutatással töltött pillanatokra már nem mondhatjuk, hogy a kívánság a gondolat atyja. Ha egészen érett korban végzünk ilyen önnevelést, a nevelési impulzusok önmagunkra való alkalmazását, akkor a vágy belső erővé válik és összekapcsolódik a szabaddá vált gondolkodással. Ezáltal eljutunk oda, hogy valóban meglássuk mindennapi életünk akarati impulzusainak és gondolatainak mibenlétét. Ahogyan azelőtt megtanultuk a piros és kék szín, vagy a cisz és c hang észlelését, úgy most megtanuljuk, hogy a gondolatokat valóságként észleljük, az akarati impulzusokat pedig önmagunktól elkülönítve.

Ilyen módon érjük el, hogy az ébrenlét és alvás váltakozását helyesen ítéljük meg. Az elalvás tényét csak azáltal tudjuk szemléletünkkel helyesen megragadni, hogy gondolatunk a gyakorlás folytán olyan objektív lesz, mint egy érzéki észlelés és e szabad meditációban kifejlesztett gondolattal már nem kötődünk úgy testünkhöz, mint egy emlékező gondolattal. Aki a szokásos, normális elalvást a szokott megismerő erőkkel akarja átlátni, az egyik hipotézist a másik után állítja fel, az elalvás mivoltát azonban nem ismeri meg. Az elsajátított megerősített gondolkodás és másfelől az átformált vágyakozás mutatja meg az embernek: ha elalszol, akkor bizonyos értelemben még követni tudod elalvásod pillanatát, mintegy rátekintesz elalvásodra és most megtudod, hogy elalvóban nem tested megváltozott állapotával állsz szemben, hanem valóban önálló lelki életeddel bújsz ki, távozol testedből, mert hátrahagysz valamit, éspedig gondolataidat.

Elalváskor csak azáltal hagyhatjuk vissza tudatosan a gondolatokat, hogy megerősítettük őket. A gondolatok a testtel maradnak és alakító erőkként hatják át. Észrevesszük, hogy testünkből milyen lelkiséggel lépünk ki és ez szemléletes biztonságot ad arról, hogy van önálló lelkiségünk, hogy testünkből önálló lelkiséggel távozunk. Most már tudjuk, hogy amit elalváskor az ágyban hagytunk, az nemcsak fizikai anatómiával, fiziológiával és biológiával vizsgálható, hanem a gondolatok szövevénye hatja át. A gondolatok szövevényét előbb meg kellett erősítenünk, hogy most olyan tudatosan hagyhassuk el, mint ahogyan látásunkkal elfordulunk a színektől, vagy szemlélésünket elhagyjuk. És a megerősödött gondolkodás révén tudjuk, hogy az ágyban elalvás és ébredés között magára hagytuk fizikai testünket és egy erő-testet, mely erőként tevékenykedő gondolatokat tartalmaz. E formáló gondolatok, e morfológikus gondolatok, amelyekről előző előadásaimban beszéltem, megszokott tudatunkban csak tükörképszerűen vannak jelen. Van azonban valóságuk is és ezzel, mint külön étertest tartózkodnak fizikai testünkben. Most már tudjuk, hogy elalváskor akaratunkkal és érzésünkkel kiléptünk érzéki testünkből és gondolati testünkből – úgyis mondhatnám -, hogy fizikai testünkből és étertestünkből, illetve képzőerő-testünkből. Megszokott életünkben tudatunknak nincs elég ereje, hogy tudatos eszméletét megtartsa, ha nem töltik be a gondolatok. Megszokott életünkben és az elfogadott tudományban a tudatnak egyesülnie kell testünkkel és a test gondolatait átélve lesz teljesen tudatos. Ha a testből mint puszta érzés és akarat lép ki, akkor általában öntudatlanná válik. Aki azonban elsajátította az itt e napokban említett imaginatív gondolkodást, az tudatosan éli át az elalvás pillanatát és a szokásos alváshoz hasonló állapotokat idézhet fel, csakhogy ezek most nem öntudatlanok, az ember erőkifejtést érez, valamint azt, hogy a testét elhagyott érző és akarat organizmusát valóban átéli, tehát valóban azt éli át, ami a testtől szabaddá válhat.

Aki az elalvás pillanatát ilyen módon ismerte meg, az megismeri az ébredés pillanatát is. Most meg tudja ítélni, hogy az ébredés pillanata voltaképpen két részből áll: felébredünk, ahogyan egyébként egy érzéki benyomás ingerével szemben viselkedünk. Minden ébredéskor valaminek ingerelnie kell lelkünket valamilyen módon. Elegendő ha saját testünk megfelelő ideig aludt és megváltozott állapota idézi elő ezt az ingert. De az érzéki benyomáshoz hasonlóan, mindig valamilyen inger van jelen ébredéskor és ez az inger beszél az elalváskor kilépett érzéshez. Ahogyan egyébként a szem a színt, a fül a hangot észleli, ügy észlel most az önálló lélek érzésével valami külsőt. Az ébredés pillanata az érzéssel való észlelés, valamint a test megragadása. Önálló akaratunkkal megragadjuk az organizmust, mint ahogy egyébként karunkat vagy lábunkat mozgatjuk. Az ébredésnek valóban két mozzanata van.

Most megismertük az elalvás és ébredés kapcsán a testből érzésében és akaratában minden éjszaka eltávozó önálló lélek kölcsönhatását azokkal az állapotokkal, amelyekben ébredéstől elalvásig, a testhez kötődve, él. Az antropozófus kutatás alapja tehát a megismerő és akarati képesség megerősítése, így olyasmit is megláthatunk, valóban észlelhetünk, amit egyébként nem tudunk észlelni. És ha ilyen módon észlelni tudjuk az alvás és ébrenlét váltakozó állapotát, akkor még valami egyébhez is eljuthatunk.

Ha a napokban elmondott és az említett könyvekben részletesen leírt gyakorlatokat mind tovább folytatjuk, akkor eljutunk ezzel oda, hogy testünkből kihúzódva nem kell mindig aludnunk, hanem valóban saját elhatározásunkból kivonhatjuk érzésünket és akaratunkat testünkből és visszanézhetünk reá. Akkor az ember teste objektív, mint a polc vagy az asztal. Igazán csak úgy ismerünk meg valamit, ha nem kötődünk hozzá, nem hat át bennünket szubjektív módon, hanem előttünk van, mint egy tárgy. Ha akaratunkkal és érzésünkkel kihúzódunk az emberi testből, akkor mindenekelőtt a fizikai test van tárgyként előttünk. Holnap meglátjuk, hogy némileg változott alakban jelenik meg. A testen kívülről szemlélve az ember fizikai lényéről is új szemléletet kapunk. Még inkább a képzőerő-testről, mely gondolatok szövedékéből áll, de ezek erőteljes gondolatok. Úgy tekintünk rá vissza, mint egy tükörre. És az a sajátságos, hogy azelőtt gondolatainkhoz szubjektumként, személyként kapcsolódtunk, most viszont a gondolatvilág, mondhatnám, mint fényképező lemez van előttünk, míg saját testünkre visszanézünk. Olyan, mint egyébként az áttekintett világ apró képmása a szemben. A szem azáltal látószerv, hogy a világ leképeződhet benne. Az előbb említett szemlélet számára pedig az elhagyott éter- és fizikai test lesz tükröző műszerré, de itt szellemi-lelki módon tükröződik valami, míg a szemben csak külső fizikai módon tükröződik. E tükörben azonban nemcsak a gondolatok szövevényét látjuk, hanem a világot is, mivel a gondolatokat a fizikai testnél hagytuk.

Így egészen pontosan, részletesen leírhatjuk, hogy és mint történik, mikor az ember az érzékfeletti világok megismerése végett meditatívan és akaratának önnevelésével erősíti megismerő erőit. Az ember ezáltal képes olyan állapotba jutni, hogy nem alszik, mikor testén kívül tartózkodik, hanem – mint írásaimban neveztem – megvalósítja tudatának folytonosságát. Az ember a magasabb megismerésben valóban kilép önálló lelki lényével a testéből. Ezt a távozást arról ismerjük fel, hogy a gondolatok tükre most nem nála, hanem rajta kívül van. Az ember kilép testéből, de mint már mondtam, önmagának teljesen tudatában marad. Mindig újra visszatérhet, nem hallucinál, nincsenek víziói, hanem matematikus biztonsággal követi az egész itt lejátszódó folyamatot. Mivel az ember ezt a folyamatot ilyen módon követni tudja, ezért most a megszokott földi életet is meg tudja ítélni. Tudja, hogy milyen is az, mikor önálló lelkével belemerül a testbe. Nem csak az elalvást, a testből való távozást ismeri meg, hanem megtanul akaratától függően önálló lelkével testébe merülni. Különleges élmény, ha az ember már átélte önálló lelkét és azután alámerül, ismét a test fogságába kerül. Ekkor megszűnik az önállóságában körülötte lévő szellemi-lelki világ. Érzi, mint tűnik tova és ő ismét testébe merülve belekötődik. Ugyanígy a testből való távozást is megismerjük, látjuk, ahogyan a gondolatok eltávolodnak, a testnél maradnak, míg a lélek érző és akaró lényével kihúzódunk a testből. A kilépés pillanatában azonban érezzük a szellemi világ felmerülését.

Mit ismertünk most meg? Az ébredés és elalvás kerülő útján megismertük a születést és elhalást. Megismertük az elalvó ember érzésének és akaratának öntudatlan kilépését fizikai és éteri organizmusából, ahová reggel ébredéskor ismét lemerül. Itt öntudatlanná válik, a gyakorlatok végzése folytán lesz világosabb tudata, mikor fizikai testéből kihúzódik. Most teljesen tudatosan éljük át, mintegy elővételezve a halálban bekövetkező folyamatot, valamint a szellemi világból a fizikai testbe történő lemerülést. Mikor a gondolatok ismét eltűnnek és csak képek, látszatok alakjában jelentkeznek a személyiségben, akkor megismerjük a születés pillanatát.

Míg a szokásos tudományos módszereknél megmaradunk annál, hogy szokott értelmünket használjuk, gondolatainkat a velünk kapcsolatban maradó külső megfigyelésre vagy kísérletre alkalmazzuk, addig az antropozófus kutatás révén más emberré formáljuk magunkat, amennyiben gondolatainkat objektívvá tesszük és saját testünket átfogó nagy érzékszervvé alakítjuk. Mondhatnám, saját testünk egyetlen szemmé válik. A szem azonban most rajtunk kívül van és egyúttal fényképező lemezhez hasonló. A szellemi-lelki világban tartózkodunk és ez a külvilágban gondolatszerűen képeződik le. És most eljutunk oda, hogy az ébredés és elalvás, születés és elhalás mintegy teljesen normális folyamatait átlátva, a lelkiségről is belső szemléletünk lesz. Szemlélet útján tanuljuk meg eldönteni, hogy amit Schleich professzor autoszuggesztiós halálnak nevez, az pusztán öntudatlan képzet volt-e, vagy Oliver Lodge valóban „second sight”-et írt-e le. Most ugyanis valóban megismerjük azt, hogy milyen az ember magatartása akkor, amikor nem tudatos szellemi kutató, hanem abnormális viszonyok folytán szorul ki fizikai testéből az önálló lelkiség. Erre a fizikai test valamilyen betegsége ad alkalmat, mondjuk, hogy egyik szerve megsérült. Ez már elegendő lehet ahhoz, hogy az önálló látásra még képtelen embernél, lelki- és szellemi embernél, tökéletlen szemlélés lépjen fel, mivel őt fizikai testéből nem alvás, hanem patologikus állapot szorítja ki, míg a szellemi kutató ezt tudatosan, módszeresen éri el. Az emberek ma túl akarnak jutni a szokott trivialitáson és intenzíven érdeklődnek az abnormális megfigyelések iránt, ezek valóságát nem kell tagadnunk. De kritikusan szemléljük őket és ez a kritika egyszerűen abból adódik, hogy az antropozófus szellemtudomány nem az emberek szóbeszédének megfelelő karikatúra, hanem éppen az emberiség által az utóbbi évszázadokban elsajátított tudományos, lelkiismeretes metodikát elismerve akar különleges szellemi erő felkeltésével az érzékfeletti világokba emelkedni. Az ember, lényének belső örök magvával az érzékfeletti világokhoz tartozik, ezért – mint holnapi előadásomban rámutatok – csak a szellemi kutatás ismerheti meg egész lényében, halandó és halhatatlan mivoltában. Az igazi világot az ember csak azáltal ismeri meg, hogy belemerül örök lényébe, nemcsak antropológiát alakít ki, amely megtanítja hogyan szerezhet tudást teste útján, hanem antropozófiát is, amely megismerteti vele, hogy lelke és szelleme útján hogyan szerezhet tudomást önálló lényéről.

A következő két előadás feladata az lesz, hogy ebből a szempontból írjuk le az ember igazi lényét, halhatatlan örök lényét is, valamint a világ igazi alakját.

Az ember az antropozófia megvilágításában

Oslo, 1921. november 29.

A mai előadást aligha mondhatnám el a szándékolt formában, ha a tegnapi nem előzte volna meg. Nemcsak azért, mert ez az előadás a tegnapit folytatja, hanem azért is, mert amit antropozófiai megismerés alapján mondunk az ember lényének valóságos magvárói, azt a külső tapasztalás először annyira paradoxnak találja, hogy az ilyen megismerés szilárd alapját meg kell ismerni. Azt hiszem érzékeltettem, hogy az antropozófia mind a kritikus szellem, mind pedig a lelkiismeretes kutatás szemszögéből mindazzal felveheti a versenyt, amit újabb korunkban tudományos módszernek és szemléletnek szoktak tartani.

A mai előadás tárgya éppen az ember lényének valóságos magva, mely a külső fizikai ember alakító, irányító alapja. A fizikai ember, – erre éppen a szellem- tudomány mutathat rá – sokkal szorosabban hozzátartozik a világ fejlődéséhez, mint általában feltételezik. Ez a világ egész fejlődésével kapcsolatban inkább a következő előadás tárgya lesz. Az ember valóságos lényéről is másként gondolkodnak ma komoly körökben, komoly tudományos körökben is, mint ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt, a materializmus virágkorában, éppen a legfelvilágosultabb emberek közt szokásos volt. Az ebben az előadásban megnyilvánuló antropozófiát azonban talán azok fogják másoknál intenzívebben elutasítani, akik az ember szellemi-lelki elemét, a maguk módján, mondhatnám, a tudomány materialistább szelleméhez ragaszkodva szeretnék megközelíteni.

Látjuk, hogy ma kezdenek érdeklődni aziránt, hogy az ember valójában milyen okok folytán kerülhet bizonyos abnormális lelkiállapotokba, ahol hallucinációkat, illúziókat él át és szuggesztió, valamint autoszuggesztió is hozzáférhet. Az ilyen abnormális lelki jelenségek iránt ma különösen azért érdeklődnek, mivel ugyanúgy vizsgálhatók, mint ahogyan külső kísérletet hajtanak végre, tehát anélkül, hogy a lélekben szunnyadó erőket – ezek fejlődéséről már beszéltem – igazán kibontakoztatnák. Az ilyen abnormális szellemi élettel rendelkező személyeknél egyszerűen megvizsgálják a jelenségeket, ahogyan laboratóriumban vagy fizika-szertárban szoktak kísérletezni. Az ilyen emberek és egyesek, akik nem szenvednek a megfelelő abnormális lelkiállapotokban, gyakran azt hiszik, hogy éppen ilyen abnormális lelkiállapotok, víziók, hallucinációs élmények révén teszünk szert az ember igazi lényének behatóbb megismerésére. Sőt, azt képzelik, hogy ilyen állapotban az igazi szellemi világok kinyilatkoztatása is végbemehet. Ma antropozófus nézőpontból vizsgálva az ember lényét, ismét megvilágíthatjuk ezeknek az abnormális lelkiállapotoknak a jelentőségét. A tegnap kifejtett bírálatból eleve biztosak lehetnek benne, hogy az antropozófus szellemi kutatás e jelenségekkel szemben is a szó teljes értelmében kritikát gyakorol.

Másfajta jelenségek akkor jönnek létre, amikor bizonyos gondolatok kétségtelenül nem a megszokott tér- és időbeli feltételek közt tapasztalhatóak. Ilyen esetekről ma már egészen komoly tudományos körökben is beszélnek. Ilyen jelenség a telepátia. Azt mondják, hogy bizonyos lelkiállapotokban az emberek képesek a szokásos érzéki közvetítés nélkül is gondolatok, sőt a távolban létrejövő gondolatok bizonyos észlelésére. Beszélnek telekinézisről, vagyis az emberből kiinduló egyes erőkről, melyek az ember fizikai közvetítése nélkül, mintegy távolba hatással jelentkeznek, nyilvánulnak meg, mintha az ember végtagjainak közvetítése nélkül fejthetné ki akaratát a távolban. Ma már olyan tudományos vonatkozású kísérleteket is végeztek, tudományos módszerekkel, melyek a teleplasztika fejezetéhez tartoznak, ahol az emberen vagy az ember közelében anyagi jellegű képződmények, fantomok jelennek meg. Ezeken világosan látszik, hogy mondjuk, finom anyagból, éteriségből állnak, de struktúrájukban plasztikusan, plasztikus formáló erővel jelenik meg az emberi gondolat eredménye, tartalma.

Tehát beszélnek telepátiáról, telekinézisről, teleplasztikáról. Az antropozófus szellemtudománynak e jelenségekkel szemben megint fel kell vetnie a kritikus kérdést: vajon ezek a jelenségek csakugyan abból erednek, amiről tegnap azt mondtuk, hogy elalváskor érző-akarati lényként húzódik ki az ember fizikai és étertestéből és elalvástól ébredésig kint tartózkodik? Az emberben megnyilvánuló telepátia, telekinézis, teleplasztika vajon az érző és akarati lénynek megismert örök szellemi-lelkiség hatása vagy esetleg csak arról van szó, ami az alvó emberrel az ágyban marad, tehát fizikai testből és éter- vagy képzőerő-testből áll? Ha csak utóbbiról van szó, akkor bármily csodálatosnak tűnnek e jelenségek, bármily különösek is, ahhoz tartoznak, ami az ember halálával eltűnik. Az ember valóban halhatatlan örök lénye elalváskor kihúzódik fizikai és képzőerő-testéből és a telepátia, teleplasztika, telekinézis jelenségeinél valamilyen hipnotikus vagy egyéb hatás általában szintén eltávolítja a fizikai és étertestből. Tehát azt kell mondanunk, hogy ezek az úgynevezett csodás jelenségek semmi olyanra sem utalhatnak, ami az ember lényének örök magvával függ össze. Bármily csodálatosak, mégis ahhoz kötődnek, ami a halálban leválik és a föld elemeivel egyesül. Csak arra a világra utalhatnak, mely szintén eltűnik az ember elől, midőn áthalad a halál kapuján.

Ezt a kritikus ellenvetést az antropozófus szellemtudománynak tehát egyes, ma már sokszor elismert jelenségekkel szemben is éppen úgy meg kell tennie, mint a tegnap elbeszélt jelenségekkel szemben, és a dolog azon fordul meg, hogy az antropozófia mit mond e jelenségekről, miután az ember lényének igazi örök magvával kapcsolatban kutatásokat végzett.

Talán ismét felhívhatom rá a figyelmet, hogy a tegnap és régebbi előadásaimban itt elmondott gondolati, meditatív és akarati gyakorlatok olyan állapotba hozzák az embert, éppen érző és akarati lényében, mely egyrészt hasonló az alvás állapotához, de mégis radikálisan különbözik tőle.

Leírtam tegnap, hogy az ember egyébként öntudatlan, mintegy bénult érző és akarati lénye bensőleg elevenen fénylővé, erőteljessé válik, tehát az ember az antropozófus kutatás céljából olyan állapotokat idézhet elő, melyekben érző és akarati lényével éppen úgy a fizikai testen kívül tartózkodik, mint alvás közben. Ilyenkor azonban nem sötét világban van, amely öntudatlanságot feltételez, hanem a szellemi környezet világában. Az első tárgy, amelyre vissza tud tekinteni, saját fizikai teste és éterteste lesz, az étertest gondolatokkal tükrözi a világot, – amiket most erőknek észlel – az ember lényének centrumába, amely eltávozott a fizikai és étertestből. Az elhagyott fizikai test most mintegy visszatükrözi a régebben hozzánk kötődött gondolatvilágot. Most a világ képét nem úgy kapjuk, hogy a külvilág az érzékszervekben, például a szemben, tükröződik és így tudatosan tapasztaljuk a fizikai világot, hanem a világ szellemi alakjáról azáltal kapunk képet, hogy az egész emberi organizmus válik valamilyen egységes, totális érzékszervvé, de most idegen tárgyként, az emberen kívül van.

Ha az ember egyre tovább jut az antropozófiai kutatásban és bensőleg egyre erősebbé válik, akkor lassanként megismeri ezt az emberen kívül lévő lényt. Mint már elmondtam, az ember abnormális lelkiállapotában átélhető vizionálástól, hallucinációtól az antropozófus szellemi kutató állapota abban különbözik, hogy a magasabb világ szemlélése mellett mindig meg tudja őrizni egészséges, megfontolt tudatát. Az ember számára valóban bekövetkezik a szellemi és a fizikai világ szemlélése közti ide-oda lengés, ingás. Az ember tehát váltakozva fizikai testén kívül tartózkodhat és a leírt módon észlelhet: majd ismét visszatérhet benne a teljes tudatossághoz, a szokott gondolkodáshoz, érzéshez és akarathoz, az átélteket azzal a mindennapi gondolkodással, érzéssel, akarattal és egészséges megfontolással ítélve meg, amellyel általában a külső érzéki életet és megszokott életét is megítéli. Tehát az ember teljességgel az életben kifejlesztett kritikával állhat szemben azzal, amit így felkutatott és lelkének magasabb élményeként elé tárul.

Az abnormális lelkiállapotoknál nem létezik az állapotok e váltakozása. A vizionálónak, hallucinálónak nem áll módjában, hogy egészséges megfontolt akaratából önként, amikor éppen helyesnek tartja, ismét visszatérjen megszokott meggondoltságához, vagyis megszokott testébe. A hallucinálás, vizionálás abnormális állapotait valami önkéntelen, öntudatlan dolog idézi elő és éppen az abnormális állapotokkal szemben való kritikátlanságra kell mindegyre rámutatnunk, mikor az antropozófus szellemi kutatás eredményeit összekeverik azzal, ami hallucinációs, vizionáló jellegű.

Míg azonban ilyen módon ide-oda lengünk az érzékfeletti látás és a megszokott tudatállapot között, egyre inkább eljutunk oda, hogy az érzelmi és akarati lényünkben kifejlesztett erőkkel visszatekintsünk az ember lényének szellemi-lelki magván most objektíve kívülálló fizikai és étertestre. És ami így elénk tárul, azt az imaginatív tudat kifejlesztésével most valóban egy másik világ képének ismerjük meg. És az a fontos, hogy az utóbbi napokban leírt imaginatív és inspiratív megismeréssel meg tudjuk ítélni, hogy voltaképpen mi is az, amit kívülről fizikai és étertestként szemlélünk. Ha hasonlattal élhetek, ez olyan, mint amikor valaki egy kép előtt áll és a perspektíva ismerete révén ismeri meg belőle a kép ábrázolásának megfelelő valóságot. Csakhogy egy megszokott képből ilyen módon megismert megfelelő valóság csak belső lelki élmény, míg a fejlődő szellemi kutatásnál az objektív fizikai és étertest olyan perspektívává tágul, amely tények átélése. Felismerjük ugyanis, hogy a fizikai és étertest az ember mivoltának a képmását hordozza, mielőtt a születés illetve fogantatás révén leszállt a fizikai világba. Ami előttünk van, mintegy felszabadítja pillantásunkat a szellemi-lelki világ távlatára, amit átéltünk, mielőtt a fogantatás és születés útján egyesültünk a fizikai anyaggal, melyet szüleink és őseink révén, a fizikai öröklés áramlatával kaptunk meg a Földön. És elénk tárul az ember szellemi-lelki környezete, ahonnan azután leszállt a földi létbe, az a világ tárul elénk, melynek erőit az ember beleszőtte a szülők és ősök adta fizikai formába.

Most megismerjük magunkat születés előtti állapotunkban és sajátságos dolog, hogy az ember születés előtti lényét ábrázoló tablóban a világot alapjában véve a fizikai perspektívához képest megfordítva látjuk. A fizikai perspektíva viszonylatában a közeli tárgyakat élesen látjuk és amilyen mértékben növekszik a tárgyak távolsága, annál bizonytalanabbakká válnak. Ez a térbeli világ perspektivikus látásának lényegéből következik. A visszamaradó emberi lényből felbukkanó perspektívánál ez fordítva van. Ami a földi élethez közel van, az jelenlegi átélésünkhöz áll közel és az ember nem ismeri belső világát a fizikai földi életben. Fizikai földi élete elhomályosítja lényének örök magvát. A születés előtti világba pillantva, szellemileg nem ez a legközelebbi látható legelőször, hanem előbb a távolabbi látható. És ha a gyakorlatokkal kifejleszthető magasabb megismerési fokok három fokozatán felemelkedtünk, – ahogyan „Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” című könyvemben leírtam – akkor az imagináció, inspiráció és intuíció révén valóban zárt, szellemi-lelki világképhez jutunk, amely elvezet egy előző földi élethez.

Ahogyan a fizikai perspektíva határa a messzeségben van, így a születés előtti állapotban átélt világ képét egy elmúlt földi élet határolja be és ezt az intuíció tárja fel. Nem fantazmagória vagy valamilyen logikus következtetés, ha az antropozófus szellemtudományban ismétlődő földi életekről beszélünk, hanem megismerés eredménye, ami az igazi szellemi látásnak nyilvánul meg. Ezt a szellemi látást előbb mindenesetre fel kell hoznunk a lelkiség mélységeiből. Akkor eljutunk annak pozitív megismeréséhez, hogy az ember fizikai és éter- vagy élettestébe beleszövődtek azok az élő erők, melyek a halál és újabb születés közti időben voltak az emberben.

Ezt az is megmagyarázza, hogy a szellemi világból haladtunk tovább a fizikai világba. A fizikai testet mintegy eszközül hordjuk, nemcsak buroknak, az étertest pedig a szervek, anyagcsere, növekedés alapját szolgáló életerők hordozója. Ekkor mindkettő objektíven jelenik meg szellemi látásunk előtt, beléjük szövődött a lélek lényének veleje, amilyenné legutóbbi halálától mostani születéséig a szellemi-lelki világ során kialakult. Mikor az ember érző-akarati lényével kihúzódik fizikai és étertestéből, akkor felismeri, hogy amit otthagy, ahhoz hajolt le vágyakozva a szellemi világból legutoljára, miután a halál és újabb születés közti életében mintegy elöregedett és elhalt a szellemi világ számára. Ahogyan az ember bizonyos korban fizikai testének hervadását észleli, amikor öregkorában a halál felé közeledik, úgy a szellemi világban is hervadónak érzi ott hordozott szellemi-lelki lényét.

Ez a hervadás a fizikai világ iránti vágyakozásban nyilvánul meg, a testi-fizikai megtestesülés vágyában. Ami tehát az ember fizikai és étertestében él, az mintegy a szellemi világban töltött életének utolsó fázisa. Múltunkat hagyjuk ott, amikor alváskor kilépünk érzőakarati lényünkkel a fizikai testből. És mit viszünk magunkkal? Ha megértjük, hogy múltunkat hagyjuk ott, akkor azt is megértjük, hogy amit az emberből elalvástól ébredésig az átlagos tudat szempontjából öntudatlanul élünk át, az halad át a halál kapuján és költözik ismét a szellemi-lelki világba. Az emberi lénynek az a része, amely nem tudott a fizikai és étertestbe merülni és mintegy megmarad, az elalváskor minden éjszaka kihúzódik és érző-akarati lényként a halál kapuján is áthalad. Így az ember számára az örökkévalóságot ez a valóságos szemlélet hitelesíti.

Ha most arra pillantunk vissza, amit bizonyos, külsőségekben megragadt tudomány próbál érthetetlen módon a telepátia, teleplasztika, telekinézishez hasonló jelenségek vizsgálatával megismerni, akkor látjuk, hogy ezek a jelenségek valóban ahhoz kötődnek, ami az ember múltja és halálával megsemmisül, tehát nem mutathatnak semmit az igazi érzékfeletti világból, csakis azokból az erőkből, melyek az érzéki földi világban kötődnek az emberhez.

Ha elevenen elképzeljük azt, ami születés előtti lényünkből fogantatás és születés útján száll le a fizikai megtestesülésbe, akkor érthetőnek találjuk, hogy ez felveszi, alakulásába bevonja az öröklési áramlattól kapott erőket és anyagokat, de azt is, amit az ember élete során a táplálékkal, lélegzettel, a külvilág minden adományával befogad. Mert az ember teljes benső mivoltával csakis abban a lényben él, amely a születés előtti létből ereszkedik le fizikai megtestesüléséhez. Már az anyaméhben fizikai anyagba burkolózik, később pedig a lélegzés, táplálkozás stb. révén szövődik bele.

Amit az ember így bekebelez, az valóságos lényével normális állapotban csak úgy kerül kapcsolatba, hogy a fizikai és étertest éber állapotban közvetít az érzőakarati lény felé. Ez az ember érző-akarati lényének normális kapcsolata – mint láttuk – az étertestéhez kötődött gondolati erővel, valamint fizikai testével is.

Tegyük most fel, hogy az ember hipnotikus állapotba kerül és ezáltal érző és akarati lénye kiemelődik a fizikai és étertestből. Ekkor a hipnotizált ember pusztán mint fizikai és élettest van jelen, mindazokkal a fizikai anyagokkal és erőkkel, melyeket a földi külvilágból felvett. E fizikai anyagok környezetükkel különféle kölcsönhatásokba lépnek és ezeket beviszik az emberbe. Az anyagoktól eredő hatás akkor jelentkezik, mikor az érző-akarati lény a fizikai és az étertesten kívül tartózkodik. Tehát valójában – mint az antropozófiai kutatás mutatja – nem olyasmivel van dolgunk, ami az ember örök lényének magvához tartozik, hanem ami a múltban szövődött bele ebbe az örök magba a külvilágból. Ugyanez jöhet létre akkor is, ha az ember valamiféle beteges állapotban van. Normális állapotban az ember valamilyen beteg szervét fájdalom, rosszullét vagy hasonló révén érzékeli. Ez a helyzet, amikor érző és akarati lénye megfelelő módon kapcsolódik a fizikai és az étertesthez. Ha azonban a betegség az ember fizikai testét vagy még étertestét is nagymértékben deformálta, akkor valamilyen szerv vagy belső rész megbetegedése folytán az ember szellemi-lelkisége, érző-akarati lénye mélyebben merül animális, fizikai természetébe, mint normális tudatállapotban, amikor mintegy tükröződve csak az emlékek verődnek vissza. Egészséges szervek esetében az ember csak bizonyos mértékig merül bele fizikai testébe. Ha azonban a szervek valamiképpen betegek – sokszor csak egyetlen szerv beteg -, akkor a megbetegedés bizonyos formája esetén az ember szellemi-lelki lényével nemcsak a fájdalom érzéséig merül be, hanem annál mélyebbre. Szellemi-lelki lényével hozzákötődik az organizmushoz. Míg az ember egyébként csak érzékszerveivel és idegrendszerével kapcsolódik érző-akarati lényéhez, most alacsonyabb animális szerveivel és vegetatív szerveivel is hozzákötődik, ezáltal a hallucinálás, a vizionáló átélés nem szabad állapotába kerül. Látjuk, hogy a hallucinálás, a vizionáló átélés és a többi állapot teljesen az ember fizikai és étertestéhez kötődik, tehát csak olyan élményeket jelenthet, amelyek az ember halálával megsemmisülnek, és nem adhatnak felvilágosítást arról az érzékfeletti világról, ahol az ember halála és újabb születése között tartózkodik. Az az egy mindenesetre helytálló és kísérletileg igazolt tény, hogy az ember médiumi állapotban bizonyos jelentőségű gondolati elemet is észlelhet, így olykor csodálkozhatunk, hogy az embernek mindennapi tudatában lehetetlen, zseniális gondolatai támadhatnak a transzból, tehát valamiféle hipnotikus állapotból.

Ellentmond ez azonban az elmondottaknak? Azért nem mond ellent, mert az említett módon nemcsak a fizikai test hathat fizikai közvetítés nélkül mintegy a térben, hanem az élettest is. Mármost előfordul, hogy teljesen normális emberek, de főként bizonyos zseniális képességekkel rendelkezők, gondolatokban, fantáziaképekben olyasmit hoznak létre, ami nem merül ki az élettestben, hanem, mivel túlterjed a normális emberi életen, ezért áthat az emberen mintegy a bőrén keresztül az általános kozmikus éterbe. Ezzel a következő előadásban ismerkedünk meg.

Elmondhatjuk, hogy az általános kozmikus éterben tovább rezegnek például a művészi gondolatok, melyek a normális emberi életen túlterjedve valamilyen – ha szabad ezt a kifejezést használni – emberfeletti átélésben és alkotásban merülnek fel. Vannak ilyen röpködő gondolatok. És aki meditációval és a tegnap és tegnapelőtt említett akarati gyakorlatokkal készül fel, az tudja, hogy az ember nemcsak fizikai teljesítményeivel tud a világban tevékenykedni. Tudja, hogy az individuális élet fenntartásához nem szükséges gondolatok átadják magukat az általános kozmikus éternek. (A szükséges gondolatok növekedési erőkké alakulnak át.) Ha azután az ember éterteste valamiféle patologikus állapotban van, deformálódik vagy transzállapot folytán mediálissá válik, akkor a röpködő gondolatok világa, mely az ember normális állapotába nem hatol be, behatolhat a szellem és lélek nélküli, médiumként megnyilatkozó emberbe. Ha például egy elhalt ember közölt valami által ilyen gondolatokat az általános kozmikus éterrel és ezek médium révén megjelennek, akkor azt hihetjük, hogy valóban a halott jelenlegi gondolatait halljuk, holott lényegében csak azoknak a gondolatoknak az utóhangját, melyeket halála előtt, még életében sugárzott ki.

Az egészséges szellemtudományos kritikának mindig szem előtt kell tartania, hogy gondolatok utóhangjával van-e dolgunk, vagy pedig igazi érzékfeletti erő kifejlesztése révén valóban behatolunk az érzékfeletti világba, ahová az ember halála után és születése előtt tartozik. A telepátia esetében csak a gondolatok éteri közvetítésével van dolgunk, az érzékszervek kikapcsolása mellett. A telekinézis esetében a táplálék vagy egyéb fizikai anyag indít arra bizonyos, a megváltozott fizikai testben létrejövő erőket, hogy fizikai közvetítés nélkül hassanak a téren át. Hiszen az emberben csak mintegy tíz százalék a szilárd rész, kilencven százalékban folyadékoszlop, de finomabb anyagok is alkotják, egészen az éteri matériákig. Ha, mint utaltam rá, bizonyos módon beteg szervek, patologikus állapotok folytán, szellemi-lelkiségével animális mivoltába túlságosan mélyre merül, akkor a valamilyen módon kisugárzott anyagokkal gondolatait is átadhatja ezekkel a kisugárzásokkal. Így keletkezik a teleplasztika. A kisugárzott finom matériát meg tudja formálni és a gondolatok révén létrejött forma világosan fénylő is lehet. Plasztikus formák jönnek létre, anélkül, hogy csalásra vagy tévedésre kellene gondolnunk. Schrenck-Notzing mindig tudományos szintű művei és más hasonlók írják le ezeket. De itt soha sincs egyébbel dolgunk, mint az emberi lény halálával megsemmisülő részének hatásaival. Nem olyasmivel, ami elvezet a valóságos érzékfeletti világba. A valóságos érzékfeletti világba akkor vezet az utunk, ha a normális lelki képességek teljesen szisztematikus kifejlesztésével, a szokásos tudat megtartása mellett, érző-akarati lényünkkel testünkön kívül jutunk ilyen megfigyeléshez és ezáltal fizikai és étertestünkben áttekintjük múltunkon azt, amit a szellemi világból sugároztunk ide át, és ami alakítóan tevékenykedik a fizikai és éteri szubsztancián. És mivel először – mondhatnám – a távolabbi dolgokat látjuk pontosan és a közelebbieket csak lassanként, így ellátunk addig a határig, addig a pontig, ahol az előző élet halála van. Ezért lehet az ember halál utáni élményeit a születés előtti élet e megfigyeléséből leírni, ahogyan „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyvemben tettem. Akkor, mondhatnám, valóban fordított irányban írunk le egy perspektívát, mint ahogyan előttünk van. Mindaz, amit az ember halál utáni állapotairól írtam, teljesen azoknak az észleléseknek az alapján íródott, melyek a tegnap és ma is leírt módon érhetők el.

Azt mondhatjuk, hogy az ember csakis azt tapasztalhatja a magasabb világokból, amit előbb a megismerés komoly küzdelmével kifejlesztett magában. A gondolatok tegnap jellemzett erősítésével fel kell idézni annak lehetőségét, hogy tudatos állapotban távozzunk el testünkből és azután rátekintsünk a testiségre. Ez éppen csakis a gondolatok erősítésével érhető el. De tanuljunk meg különbséget tenni: ami az előző életből való, arról szemléletünk van. Eljövendő mivoltunkat belső élmény nyújtja. A születés előtti élet ezért valóban kialakult tudomány tárgya lehet, bár a belső élmények gyérek a születés előtti élet hatalmas érzékfeletti tablójához képest. Amit azonban az ember a jövőről megtud, az nagyon erősen függ attól, hogy örök érző és akarati lényében mennyire tud bensőleg a testen kívül tartózkodva erőt kifejteni. Ez az érző és akarati lény megfigyelhető fejlődésében már a fizikai földi élet során és ahogyan érlelődve halad a halál utáni magasabb állapot felé. Ha megfigyeljük az emberi testből elalváskor egyébként öntudatlanul kihúzódó részt az élet fiatalabb állapotában és azután idősebb állapotban, akkor különbségeket mutat. A fiatalabb ember fizikai testéből alváskor kihúzódó érző és akarati lényben több a gondolati jelleg. Kiderül, hogy az emberben rejlő gondolati jelleg öntudatlanul utórezgéseket végez benne. Mikor az ember idősebb lesz, akkor az alvás kapuján már nem annyira a gondolati elemet viszi ki a fizikai testből, hanem inkább a jellemében kifejlesztett akarati impulzusban rejlő erő tartalmát viszi az alvás kapuján a külső világba. Ezért azt mondhatjuk, hogy földi életünk során szellemileg-lelkileg egy inkább gondolati tartalmat hordozó lényből olyanná fejlődünk, aki szellemi-lelkiségében inkább az emberi karakter jellegének utócsengését mutatja. Lényegében nem gondolatainkkal haladunk át az alvás kapuján. Elalváskor gondolatainkat otthagyjuk, a fizikai testen ragyognak fel. Azokat a gondolatokat is itt hagyjuk, amelyek születésünk és halálunk közti földi életünkben hatottak át. A világ külső gondolati erejeként ismerjük meg őket, később, halálunk után pedig külvilágként. Az alvás kapuján elsősorban azzal haladunk át, ami karakterünkké vált, belső morális alkatunk lett. A születés előtti élet perspektívájában minden fázis igazán helyes interpretációja a normális lelkierő kifejlesztésével harcolható ki megismerésünk számára.

Már a múlt előadásban kifejtettem, hogy ha az ember gondolkodását, gondolati életét meditációval, e gondolati élet koncentrálásával annyira megerősíti, hogy a gondolatokban úgy tud élni, mint egyébként csak az érzékletes képekben, és belső gondolati élete olyan erős, eleven, intenzív lesz, mint amilyen különben csak az érzéki benyomások felé forduló lelki élet, akkor imagi- natív megismeréshez jut. És e képszerűségig felerősödött belső gondolati élet révén az ember elé most nem az eddig eltelt, az élmény e szakaszáig tartó földi életének emléktablója tárul, hanem azt tekinti át, hogy életteste hogyan szervezte meg a fizikai földi organizmusát. Első érzékfeletti tapasztalatában hatalmas tablóban látja saját, életének e pontjáig előrehaladt földi életét, egészen gyermekkoráig terjedően.

Már említettem a múlt előadásokban, hogy ez az átélt tabló valamiben hasonlít ahhoz, amiről ma már igen komoly természetkutatók is beszélnek, mivel megfelelően megvizsgálták, hogy ez a halálos veszedelemből nagy nehezen megmenekülő embernél lép fel. Ha például az ember közel van a vízbefulladáshoz, akkor nagy tablóban átéli az időbeli élettestet, étertestet: áttekinti. Az érzékfeletti megismerésben is ugyanezt tekinti át és a halál utáni első élményben is ez jelenik meg a pre-egzisztencia említett perspektívájának helyes értelmezése révén. Ekkor felismerjük, hogy az ember a halál kapuján átlépve, igen rövid, csak napokig tartó ideig – mintegy addig, míg az ember organizációjának megfelelően alvás nélkül kibírja több napon át – egyfajta tablót észlel, mely legutóbbi földi életét gondolatszövedékben, de képszerűen, tárja elé. A földi élet ilyen áttekintéséhez jutunk egy rövid időre, mikor átlépünk a halál kapuján. Mondhatnám, érzelmi és akarati részvétel nélkül, pusztán csak bizonyos passzív áttekintéssel van előttünk e földi élet és ezt a halál utáni első állapotot a leírt módon ismerjük meg. Először érzékfeletti megismeréssel kell megismernünk, meditáció, koncentráció és a többi révén. Ha azonban helyesen akarjuk értelmezni azt, ami az elmúlt földi élet tablójához a halál utáni életben csatlakozik, akkor még másfajta gyakorlatokra is szükségünk van.

Az ember földi életében és a tudományban gondolataival, érzésével, érzelmi és akarati impulzusaival általában passzívan átengedi magát a külvilágnak. A külvilággal együtt halad. Átéli a tegnapot, hozzá csatlakozva később a mát, még utóbb a holnapot. És amit az ember lelki életében létrehoz mint gondolatainak, érzéseinek, akaratának belső tükrözését, az is az idő külső múlásához kapcsolódó folyamatos természetes élmény. Ezáltal megszokott gondolkodásunk, érzésünk számára mondhatnám, bizonyos támaszunk van. Az emberi gondolkodást azonban nem erősíthetjük meg annyira, amennyire az érzékfeletti kutatáshoz szükséges, ha csak ilyen passzív módon adjuk át magunkat az idő külső múlásának. Más gyakorlatokat is végeznünk kell: meg kell próbálni, hogy ügy mondjam, visszafelé gondolkodni. Vagyis a nap elmúltával képzeletben elvonultathatjuk lelkünk előtt – nem gondolatokban, nem is kritikával, hanem képekben – mintegy viszontlátva a napközben látottakat, de estétől reggelig, fordított sorrendben. Az ilyen visszafelé – képszerű képzetek bizonyos gyakorlatára szert kell tennünk. Mert hosszabb szakaszok fordított elképzelése aránylag könnyű, de ehhez sokáig igazán, mondhatnám, atomisztikusan rövid szakaszokat kell hátulról előre elképzelnünk, valóban fordítva képzelve a nap életének lefolyását. Azután más gyakorlatokra térhetünk át, esetleg úgy segítünk magunkon, hogy, mondjuk, egy öt felvonásos drámát az első felvonásig visszapergetünk vagy dallamokat bensőleg hátulról előre érzünk át, mintegy szellemi-lelki módon hallgatunk meg. Azután eljuthatunk oda, hogy életünk emlékeit – ez most kissé eltér a leírt tablótól – úgy fogjuk fel, hogy életünket a jelenlegi időponttól valóban fordítva és képszerűen – imaginatívan varázsoljuk lelkünk elé, felhozva emlékezetünkből az átélt dolgokat, így gyakorlatok végzésével gondolkodásunkat leválasztjuk az idő külső folyásáról. Le kell küzdenünk azt a mélyen meggyökeresedett szokásunkat, hogy gondolkodásunkkal, érzelmünkkel, érzésünkkel az idő külső folyását követjük. Az erőteljes visszafelé történő gondolkodással képessé válunk arra, hogy sokkal nagyobb, intenzívebb gondolkodó erővel rendelkezzünk, mint a csak passzív gondolkodáshoz szükséges. A gondolkodás erejét éppen a visszafelé történő gondolkodás erősíti lényegesen.

És ekkor felfedezünk valamit, ami bizonyára paradoxonnak tűnik a megszokott tudat, a szokásos megismerés számára. De ahogyan az idő folyamatával áramló képzetekkel az érzéki világot szemléljük, úgy nézzük lassanként a szellemi világot, ha gondolkodásunkat ilyen módon kiszabadítottuk az idő külső folyásának bilincseiből. És ezáltal további képességre teszünk szert. Ez lehetőséget ad arra, hogy megfigyeljük a további átélést és a leírt perspektívából helyesen értelmezzük azt, ami a halál után néhány napig átélt élettablóhoz csatlakozik. Látjuk most, hogy az élet tablója után az ember fordított sorrendben nagyon reális képszerű módon még egyszer átéli az életét. Az ember a szellemi világ előtt mintegy átéli a lelkivilágot. Mégpedig gyorsabban éli át visszafelé haláltól születéséig, mint ahogyan itt élt születése és halála között. Visszafelé halad végig ezen az életen. Ennek a meglátását a visszafelé történő gondolkodás említett gyakorlatával tesszük lehetővé számunkra. Ekkor meglátjuk, hogy az ember halála után e fordított irányú lelkiéletben mindazt átéli, amit földi életében fizikai testben átélt. Csakhogy most lelkileg éli át és megláthatja mindazt, amivel előrehaladását morálisan gátolta. Éppen e fordított irányú időkben tarthat szemlét mindarról, amit most magasabb szempontból másként kell kívánnia élete számára. Láthatja, hogy morális hiányosságaival hogyan akadályozta tökéletességét. Mivel azonban most mindezt elevenen éli át, ezért nem marad puszta gondolat. A lelkiélet fordított irányában, mondhatnám, fordított fejlődésében a gondolat nem marad absztrakt, mert az absztrakt gondolatok a halállal elmaradtak, hanem gondolkodásunk erőként bontakozik ki. Olyan impulzusként bontakozik ki, hogy egy következő földi életben valamilyen módon jóvátegyük, hogy valamilyen módon az ellentétét éljük majd át azoknak a tényeknek, amelyek most bizonyos mértékben a lelkünk elé tárulnak. A lélekben kibontakozik valami, ami következő földi életében öntudatlan vágyakozásként jelenik meg, hogy az életben ehhez vagy ahhoz közeledjék. Éppen e visszafelé élés folyamán támad az a vágy, hogy földi életünk minden átélését következő földi életünkben megfelelő másik tény átélésével egyenlítsük ki. Így e fordított irányú fejlődés során átéljük annak csíráját, amit öntudatlanul áthozunk következő születésünkbe, ezt a következőképpen írhatjuk le.

Ez a mindennapi tudat elől általában rejtve marad, de mégis benne él az emberben. De akárcsak egészséges emberi értelemmel figyeljük meg, amit azután az érzék- feletti kutatás mindenesetre bebizonyít: hogy hogyan közeledünk az élet valamilyen fontos, döntő tényéhez.

Tegyük fel, hogy földi életünk harmincadik, harminc- ötödik évében találkozunk egy másik földi emberrel, akiben – éppen nagyon is döntő eseményt akarok említeni – élettársra találunk, további életünket vele akarjuk átélni, ügy találjuk, hogy lelkünk harmonizál. A külső materialista gondolkodású ember ezt véletlennek nevezi. Mélyebb szellemek – elég sokan vannak, történelmileg kimutathatóan – azonban elgondolkoztak egy kissé azon, hogy ha e döntő eseménytől visszapillantunk életünkbe az egyre korábbi előzményekhez, akkor életünknek efelé az esemény felé közelítő menete nagyon tervszerűnek tűnik. És az életünkbe beleható tény tapasztalata olykor valamilyen terv organikus befejezésének látszik. Ha először hipotetikusan konstruálunk ilyen tervet egészen születésünkig, és ezt a hipotetikus konstrukciót megszemléljük az érzékfeletti megismerésnek meditációval, visszapillantó gondolkodással, akaratfejlesztéssel való kibontakoztatása útján, ahogyan leírtam, akkor eljutunk oda, hogy azt mondjuk: ez a hipotetikus konstrukció olykor valóban csak fantáziakép, de nem minden esetben. Éppen az élet döntő tényeinél mutatkozik olykor igen jelentősen, hogy valaki születése óta hordoz magában egy öntudatlan vágyat, melyet az élet megfelelő szakaszaiban esetleg egész különbözően értelmez, és e vagy irányítja egy-egy lépését, minden lépését, végül elvezetve ahhoz az eseményhez, melyet csírájában a halála utáni fordított irányú életében alakított ki magában. Ez most bizonytalan vágyakozásként hordoz bennünket új földi életünkben, így általa öntudatlanul alakítjuk saját sorsunkat. Ilyen módon eljutunk annak felismeréséhez, amit földi életünk sorsának tartunk, ezt a keleti régi ösztönös szellemi látás bölcsessége karmának nevezte. Az egymásra következő földi életek megpillantása révén ismerkedünk meg a sorssal, melytől életünk minden boldogsága és szerencsétlensége, öröme és fajdalma függ.

Az ember természetesen mindjárt hajlamos arra, hogy megkérdezze: hát akkor mi van a szabadsággal? Hiszen akkor az embert sorsszerűen vezetik és irányítják! Mi van akkor az emberi szabadsággal? – A sors kérdésének e megoldásához voltaképpen csak akkor jut az ember, ha komolyan küzdött a szabadság problémájával. Itt ismét beiktathatok valami személyeset, mivel valóban objektív jelentősége van. A mólt század kilencvenes éveinek elején írtam „A szabadság filozófiájá"-t. ,A szabadság filozófiája" azt tűzte ki feladatul, hogy éppen a szabadság élményét, tényét biztosítsa. A szabadság tudatát az ember belső átéléséből igyekeztem abszolút bizonyosságként jellemezni. Amit később a sorskérdés részleges megoldásaként igyekeztem leírni, ahogy most vázoltam, azt az emberi szabadság ábrázolásával tökéletes harmóniában gondoltam el. Aki „A szabadság filozófiája” című könyvemet tanulmányozza, az mindenesetre azt találja, hogy először kénytelen voltam az akarat szabadsága helyett annak szabadságáról beszélni, amit a gondolatban, mégpedig az érzékletmentes gondolatban, a tiszta gondolatban élünk át, de abban a gondolatban, mely az emberi lélekben tudatosan erkölcsös, morális ideálként merül fel és olyan erőre tesz szert, hogy az ember akaratára motiválóan tud hatni Az ember szabadságáról akkor beszélünk, amikor az ember morális önnevelésével elér oda, hogy cselekvésében nem ösztönei, emóciói, temperamentuma befolyásolja, hanem csakis a cselekvés iránti odaadó szeretet. A cselekvés iránti odaadó szeretetben az bontakozhat ki, ami a tiszta erkölcsös gondolat ideális erejéből fakad. Ez valóban szabad cselekedet.

Éppen a szellemtudomány révén ismerjük fel, hogy az erkölcsös szabad cselekvés alapját képező tulajdonképpeni gondolkodás alvó állapotban a tükröző fizikai testben marad, tehát az ember születése és halála között éli át. A szabadság impulzusának ez a beleilleszkedése már önmagában is értékessé teszi a földi életet, ha nem volna egyébként is végtelenül értékes. Erről a következő előadásban kell beszélnünk. Az ember abban a fizikai földi életben lesz szabad, mikor kifejleszti a tulajdonképpeni gondolatot, amikor a gondolat elveszíti formáló erejét – amivel az étertestben még rendelkezik – és az életben meglévő tudatban tiszta gondolatként bontakozik ki. „A szabadság filozófiájá” – ban tehát kénytelen voltam a kilencvenes évek elején nagyon merész dolgot leírni. A morális impulzusokat erkölcsi ideáloknak kellett ábrázolnom és azt kellett mondanom, hogy ezek nem a fizikai világból, nem a természetből érkeznek az emberhez, hanem intuíció révén. És akkor „morális fantáziá”-ról beszéltem. Miért? ,A szabadság filozófiájá”-ban annak idején azt mondtam, hogy ezek a morális motívumok a szellemi világból áramlanak az emberbe, de először csak mint képek. Intuícióként kapja őket a szellemi világból.

Ilyen módon azonban, mondhatnám, a fizikai világban átélt dolgok másik pólusához jutunk. Ha egészséges emberi értelemmel és tudományos képzettséggel tekintünk ki a lét természetes világába, akkor mindenütt szükségszerűségre bukkanunk. Ha a morális impulzusok világába tekintünk be, akkor felfedezzük a szabadságot, de először a puszta gondolatban, a tiszta gondolkodásban, a gondolkodó intuícióban. Először nem tudjuk, hogy az akaratba hogyan jutnak erők, mert ezeket a morális intuíciókat nem látjuk tudatosan. Egyfelől ott van a természet, cselekvésünkkel hozzátartozunk, másfelől morális átélésünk van, e morális intuícióknál nincs lehetőségünk arra, hogy realitást, világot teremtő erőket tulajdonítsunk nekik, ha nincs egyebünk a természettudománynál. A természetet mintegy egész durva sűrűségében, szükségszerűségében éljük át. Átéljük a szabadságot, de fínomszövésü, képszerűségig redukált gondolati impulzusokban éljük át és tudjuk róluk, hogy a szellemi világból erednek, mivel nem tartozhatnak a természethez, mert szabad cselekvésben élik ki magukat: utaltam erre ,A szabadság filozófiája”-ban.

A teljesen képszerű, irreális, csak az erkölcsi életben realizálódó intuíciók és a természet rendjének tárgyi megismerése közé azonban be kell iktatódnia valaminek. Ide a leírt módon létrejövő imagináció és inspiráció illeszkedik be. És ekkor az intuíció is megváltozik. Ekkor mintegy szellemi realitássá sűrűsödik az, ami először csak a tiszta gondolkodásban tárult elénk. Az imagináció és inspiráció után űjonnan megszerzett intuícióban most nem jelenlegi énünket ismerjük meg, hanem azt az Ént, aki végighalad az ismétlődő földi életeken és sorsunkat a leírt módon hordozza végig ez ismétlődő földi életek során. Az ismétlődő földi életeket végigélve és ezzel sorsunkat kialakítva, nem vagyunk szabadok. De az egyes földi életekben mindig beleszőhetjük szabad tetteinket a sors e szövedékébe. Az egyes földi életben éppen azáltal tudjuk a szabadságot a sors szövedékébe beleszőni, hogy a morális impulzusokat képszerű intuíciókban éljük át, tehát nem realitásként, hanem úgy, hogy szabadon vallhatjuk őket magunkénak. A sors egyik földi életből a másikba visz bennünket, de ezáltal épp úgy nem leszünk kevésbé szabadok, mintha hajó vinne Európából Amerikába. Az itt Európában történt elhatározásunk mindenesetre meghatározza jövőnket. De bizonyos határok között mindenkor szabad lények vagyunk és míg odaát Amerikában élünk, szabadon mozoghatunk. Így hordozzuk sorsunkat egyik földi életből a másikba. De az ismétlődő földi életekben tapasztalt tények világába belehelyezhetjük azt, ami az egyes földi életben szabadságból fakad.

Látjuk tehát, hogy ha valaki a szabadság problémájával küzdve a megoldást azoknak a morális eszméknek a meglátásában látja, melyek először csak a morális fantáziában ragadhatok meg, de a szellemi világból törekszenek az ember fizikai világába, akkor a szabadság megértését ilyen módon elérve, éppen általa felkészült a sors mivoltának megértésére, amely bizonyos szükségszerű módon hat az ember életébe.

Ha eljutottunk ehhez az intuícióhoz, ha képessé váltunk a sors és a szabadság összefonására és ezáltal tovább erősítettük a meditációval, koncentrációval, fordított irányú gondolkodással és a többivel szerzett erőinket, akkor láthatjuk azt, ami a perspektívában tárul elénk, illetve tovább értelmezhetjük. A fordított irányú élet után a tisztán szellemi régióban való élet következik, itt következő földi életünk felé közeledünk. E szellemi régióban élményeink, mondhatnám, a földi élettel ellentétesek. Itt a földi életben az átélés olyan, hogy belső világunkat először csak képekben láthatjuk. Szokásos tudatunkkal nem éljük át az ember belső világát, éber tudattal azonban átéljük a külső világot. A külvilágot mintegy saját középpontunkból látjuk a térben körös-körül, a tér szférájában. Az ember önmagában van, a külvilág pedig rajta kívül. A halál és újabb születés közti időben a szemlélet éppen ellenkezővé válik: az ember azonosul azzal, ami itt külső világa volt. Belső világának érzi azt, ami itt külső világa volt. És az emberi természet itt elzárt bensőjét most külső világának érzi. A halál és újabb születés közti életben az ember belső lényéből világ lesz és a világ lesz az Énje. Az ember itteni környező világunknál magasztosabbat él át – mert az ember a teremtés koronája, bensőjében a külvilágnál magasabb régiót hordoz -, tehát a halál és újabb születés között értékesebb világa van. Teremtő módon éli át e világát, mely valójában az ember titokzatos belső világa. Teremtően éli át az erőket a szellemi világban, magasabb szellemi lények közösségében, akik szellemi-lelki mivoltában ügy veszik körül, ahogyan itt a fizikai embert a természet három birodalma, az állatok, növények és ásványok körülveszik. E szellemi lények közösségében átéljük az erőket, amelyekből lassanként nemcsak sorsunkat, sorsunk csíráját készítjük el, hanem kialakítjuk belőlük a szellemi-lelki világban azt a reális mintaképet, szellemi-lelki lényt, aki bizonyos idő múlva vágyat érez, hogy ismét testbe öltöztesse, amit először mintaképként, de élőn, gondolati erőknek megfelelő módon elevenné alakított. E szellemi-lelki lényt elfogja a vágy, hogy ismét megtestesüljön itt a Földön, mivel fizikai testhez kell kapcsolódnia, csak fizikai testben teljesedhet ki ismét. Az anyagi testhez kötődő, születésünk illetve fogantatásunk előtti létünk a szellemből származik. Csak akkor kapunk helyes fogalmat arról, hogy az ember miképpen alakul itt a Földön fizikai lénnyé – pontosabban még holnapután megbeszéljük -, ha belátjuk, hogy az anya testében létrejön valami, ami magasabb világból fogadja be az ember valóságos lényét.

A természettudomány táplál bizonyos ábrándot arról, hogy majd egyszer a sejtek, a legtökéletesebb sejtek, a szaporodási sejtek, a humán embrionális csírasejtek bonyolult kémiai összetételét is ki lehet deríteni. Az antropozófus szellemtudomány ugyanezt a problémát mindenesetre egészen más eszközökkel és teljesen más szempontokból közelíti meg. És bizonyos mértékben irányt tud mutatni annak kutatására, ami az anya testében a humán embrió csírasejtjeként alakul ki. Itt valójában nem bonyolult vegyülettel van dolgunk, hanem az anyag kaotizálódásával. Nem valami nagyon bonyolult vegyület vagy molekuláris alakzat ez, hanem annak a kaotizálódása, kaotikus örvénylése, ami a kristályban, a kémiai molekulában, törvényszerű alakban illeszkedik össze. A csírasejtben az anyag nem épül további törvényszerűségben, hanem káoszba süllyed, és a megfelelő kaotizálódó anyagból alakul ki az, ami felveheti a leszálló, szellemi világokból érkező érzékfeletti embert. A fizikai ember kialakulását csak akkor fogják megérteni, ha a fizikai kutatás elérkezik addig a pontig, ahol meglátható, hogy az ember fizikai csírája éppen azáltal képes a pre-egzisztenciából leszálló szellemi-lelki csíra felvételére, hogy az anyagot visszavezeti a káoszba. Csak így értjük meg, hogy a fogantatás révén és egészen a születésig hogyan kapcsolódik a szellemi-lelkivilágból leszálló ember ahhoz, ami a kezdődő embrionális növekedéskor a csírában immateriálissá vált. Aki az embrió alakulását valóban értelemmel szemléli, az már ebből a fizikai alakulásból leolvashatja, amit ma elmondtam, ha azonban nem tudjuk ilyen módon szemlélni, akkor az embrionális fejlődés egyre rejtélyesebb marad.

Ha az ember lényét valóban meg akarjuk ismerni, akkor az érzékfeletti kutatás révén kell kapnunk azt, ami az emberhez tartozik. Előző alkalmakkor például már utaltam rá, hogy az alsó természeti világokkal foglalkozó tudományban mindenütt ostobaságnak tartanának olyasmit, amit az ember kutatásánál bölcsességnek tekintenek. Tegyük fel – mondtam -, hogy valaki előtt mágnestű van: egyik vége északra, a másik délre mutat. Senkinek se jutna eszébe, hogy azt mondja: azért mutat így, mivel csakis benne, a mágnes anyagát magába záró térben vannak az erői. Magát a Földet tekintik nagy mágnesnek, ez hat az egyes mágnestűkre és ez feltétele az orientációnak. Az egyes mágnestűt beleiktatják a Föld egész organizmusába. Tehát az egyedi lényből indulnak ki, hogy megismerjék a nagy átfogó egészet, az egyedi lénnyel való kölcsönhatásában is. Csak az ember létrejöttét szeretnék, a csírasejt fejlődését mikroszkóppal követve, a bőrével határolt komplexumból megismerni. Ahogyan a mágnestű iránya sem érthető meg saját magából, úgy az emberben fejlődő elemek sem tapasztalhatók, ha az embert nem hozzuk összefüggésbe az egész világgal, nemcsak a tér világával, de az idő világával is: ha nem megyünk vissza az ember születés előtti lényét a leírt módon feltáró érzékfeletti szemléléshez. Így megtudjuk, hogy a fizikai test levetése után, ez az ember étertestével szétoszlik a világéterben, ismét áthaladva a halál kapuján, hogy újabb körforgásba lépjen, tovább egyenlítse életének dolgait és tökéletesedjék.

Az ember így beleilleszkedik a világ fejlődésébe, ha lényét önmagában szemléljük. Az ember lehozza szellemi-lelki lényét és ami itt történik vele, az a világ fejlődéséhez tartozik, a világ fejlődésébe kell beiktatnunk, ezt holnapután tárgyaljuk majd. Az ember csak úgy érthető meg, ha a ma elmondottakat egyben beleillesztjük a világ létesülésébe, lényébe, tevékenységébe, vagyis egész fejlődésébe. Mert az ember csak akkor ismerheti meg a világot, ha önmagát megismeri. A világ tükröződik a földi életben, és azt az ember halála után és születése előtt éli át. Belőle menti azokat az erőket, amelyeket születésekor vagy fogantatásakor fizikai testébe iktat. A világ és az ember nemcsak külsőleg, de bensőleg is összetartozik. Az ember magában hordozza a világot, a világ mint teljesség alkotja az ember lényét, így mára részben feleltünk az itt felvetett kérdésre. A teljes választ a következő előadás nyújthatja, amennyire a tudomány ma már lehetővé teszi.

Végezetül még csak néhány szót mondanék. Szeretném, ha valóban átlátnák, hogy bár a szellemi kutató eredményei a lélek bizonyos, egyébként öntudatlanságban maradó, erőinek a kifejlesztésén alapulnak, a szellemi kutató antropozófiai szempontból mégis úgy jár el, hogy a látásából eredő mondanivalóját a tudomány általános, megszokott gondolataiba öltözteti. Gondolatait mindenhová magával viszi. Mert kutatását az érzékfeletti és az érzéki világ közti minden lengésnek, rezgésnek állandóan kísérnie kell. Folytonosan az érzékfelettien szemlélő magasabb lénye mellett kell állnia, mintegy önmagát bírálva. Ezért ha valaki nem is végzett ilyen gyakorlatokat, de valóban elfogulatlanul az egészséges emberi értelem híve, akkor gondolatilag mindazt felülvizsgálhatja, amit a szellemi kutató közöl. Valójában nem áll, hogy amit a szellemi kutató közöl, azt megint csak szellemi kutató vizsgálhatja át. Korunkban azonban nagyon is megszokták a külső anyagiság- hoz, a külső természeti következtetéshez kötött gondolkodást és ezért úgy találják, hogy a szellemi kutató nem rendelkezik e gondolkodás megfelelő bizonyítékaival. Aki azonban egészen áttekinti a dolgok állását, az átlátja az általános egészséges emberi értelem és a külső tudomány módszeresen képzett értelme közti viszonyt. És aki azután kritikusan jár el, és gondolataiban megfelelő elfogulatlansággal vizsgálja a szellemi kutató közléseit, az meg tudja vizsgálni, anélkül, hogy ő maga látással rendelkeznék. A szellemi kutató mindent úgy közöl, hogy ilyen módon felülvizsgálható. Aki pedig azt mondja, hogy a szellemi kutató csak látásából mesél, de nem hoz bizonyítékokat, az olyan emberhez hasonló, aki megszokta, hogy a Földön minden szilárd talajon áll, ezért a naprendszer ismertetésénél azt kérdezi, hogy ezt vajon mi tartja? Talán nem veszi észre, hogy önmagában nyugodva, saját erői szabadon hordozzák. Aki megszokott bizonyítékokat követel, amelyek csak a külső érzéki világ számára kívánhatok, ahol bizonyítékok nélkül megtaláljuk az érzékek észlelését, tapasztalását, az olyan emberhez hasonlít, aki megkérdezi, hogy a naprendszer milyen talajon áll?

Az ember gondolkodása azonban nemcsak erre való. A gondolkodás fel is emelkedhet, hogy ne csak az érzéki tapasztalás által támogatott dolgokat bizonyítsa egészséges emberi értelemmel, hanem azt is, ami szellemi bolygórendszer módjára mintegy bensőleg hordozza önmagát. Ha ilyen módon vizsgálják, az antropozófus szellemi kutatásra alkalmazva az önmagát hordozó, önmagát bizonyító gondolkodás eredményét, akkor a szellemi kutató közléseit úgynevezett külső támasztékok nélkül is olyan biztosnak fogják találni bensőleg, mint ahogyan a bolygórendszer szabadon hordozza magát a világtérben, csak a súlyos földi dolgokat kell megtámasztani. Meg kell azonban gondolnunk, hogy a gondolkodásnak valóban szabaddá, önmagát bensőleg hordozóvá kell válnia, hogy a szellemi kutatás mondanivalóját egészséges emberi értelemmel bizonyítsuk az ember lényéről és a világ fejlődésének lényegéről.

Holnapután a világ fejlődésének lényegéről szóló következő előadásban szeretném az ember lényének tárgyalása után kifejteni, hogy e pontból kiindulva mindez bizonyítható.

A világ fejlődése az antropozófia megvilágításában

Oslo, 1921. december 1.

Az itt elmondott fejtegetésekből talán kiderült, hogy az igazi érzékfeletti megismerés elérésénél elsősorban arról van szó, hogy a jellemzett gyakorlatokkal mintegy szétválasszuk az emberi természet két oldalát, amelyeket általában pontatlanul az ember belső és külső mivoltának neveznek. Talán utalhatunk rá, hogy az ember megszokott tudatában nem differenciál pontosan, amikor külsőről és belsőről beszél. Ahogyan az ember érző és akarati lényének az alvó állapotban való kihúzódását, azután pedig az emberi testen kívüli érzékfeletti megismerésben való tudatosodását jellemeztük, abból ki fog derülni, hogy éppen ebben az érzékfeletti megismerésben lehet pontosan elkülöníteni azt, amit a szokásos tudatban inkább csak sejtésszerűen neveznek az ember külső és belső mivoltának. Mondhatnám, hogy e szétválasztás folytán az ember belső lénye külsővé lesz, amit pedig egyébként külső lényének hív, az belsővé válik.

Mi történik itt valójában? Alvó állapotban az ember akarati és érzelmi lénye kilép az úgynevezett fizikai és élet- vagy étertestéből és ez az érző-akarati lény a fizikai és étertestre mint objektumra tekint vissza. Rámutattunk, hogy ennél a visszatekintésnél a gondolkodás egész szövevénye most az ember bensőjén kívül is megjelenik. Megszokott tudatunkban a külvilágot tükröző gondolatok világa tölt el bennünket, ez elalváskor nem távozik el az ember voltaképpeni belső lényével, hanem az étertest valóságos erejeként marad ott a fizikai testnél. Ilyen módon érthetőnek találhattuk, hogy – mivel az ember szokásos éber állapotát, mint erről önmagunk megfigyelésével könnyen meggyőződhetünk, gondolatvilágától kapja – éber állapotban az embernek éppen arról nem lehet tudata, ami alváskor az átlagos tudat számára öntudatlanul távozik el.

Elalváskor a fizikai es étertestből távozó emberi lényben tompa, derengő lét uralkodik, az ember e belső világát csak akkor ismerjük meg, ha az érzékfeletti megismeréssel, mondhatnám átvilágítjuk, átmelegítjük és éppen olyan tudatosakká válunk benne, mint egyébként fizikai testünkben. Felismerjük azonban azt is, hogy miért élünk öntudatlanul szokott alvásunk idején. A tudatosság éppen akkor jön létre, mikor ébredéskor belemerülünk fizikai és étertestünkbe. A fizikai testbe merüléssel használjuk érzékszerveinket, ezek hoznak bennünket a külső világgal kapcsolatba. Ennek a következménye, hogy az érzéki világ felébred és ezáltal tudatosakká leszünk benne.

Ugyanígy merülünk éter- vagy élettestünkbe is, vagyis gondolataink világába és a gondolatokban leszünk tudatosak. A szokásos tudat tehát azon alapul, hogy használjuk fizikai testünk eszközeit és mondhatnám, étertestünk képzőerőinek szövedékét. A mindennapi életben az ember érzésből és akaratból szőtt valódi belső lénye nem képes tudatossá válni, mivel nincsenek szervei. Az említett gondolati és akarati gyakorlatok végzésével magát a lelkiséget látjuk el szervekkel. Lelkiségünk a szokásos tudatnál először bizonytalan, ezt formáljuk plasztikusan, ahogyan egyébként fizikai és étertestünk plasztikusan érzékszervekké, gondolati szervekké formálódik. Tehát az ember valóságos lelki-szellemi lényét alakítjuk plasztikusan. Amilyen mértékben plasztikusan formálódik, mintegy szellemi-lelki érzékszervekhez jutva – ha használhatom ezt a paradox kifejezést -, úgy merül fel a szellemi-lelki világ az ember bensője körül. Ami tehát egyébként tompa, derengő állapotban van és ezért először egy világot, az érzéki világot tudja észlelni, az a fizikai és éteri szerveket használva plasztikussá válik, kapcsolatba kerül azzal a világgal, mely tudtunk nélkül mindig is körülvesz minkét. Hiszen ebben éltünk, mielőtt a születés vagy fogantatás révén a tegnapelőtt leírt módón belehúzódtunk fizikai lényünkbe és a halál kapuján átlépve megint ebben a világban élünk, mert akkor hozzánk tartozónak ismerjük meg, a születés és halál határai nélkül. A lelki-szellemi világba lépve azonban bizonyos tapasztalathoz jutunk: a szellemi világba nem költözhetünk olyan elvont teoretikus módon, mint ahogyan az érzéki világban és az értelem vagy gondolat világába élhetünk. Az érzékek és az értelem világában gondolatokat, eszméket alkalmazunk, ezek, mondhatnám, hidegen hagynak bennünket. Egy kis önmegfigyeléssel mindenki tudja, hogy ha különösebb érdeklődés vagy egybeolvadás nélkül emelkedik a tiszta gondolat területére vagy fordul a külső érzéki világ felé, akkor voltaképpen a külső érzéki világ és az ideák világa is hidegen hagyja. Részleteiben az életből merített egyes példákon kell megismernünk, hogy ez a helyzet. Hasonlítsuk össze, hogy az ember például általában milyen más belső élményekkel szemléli szülőföldjét, mint valamilyen számára közömbös idegen tájat. Akkor meglátjuk, hogy az embernek érzését és akaratát – melyek mindig csak ébredéskor merülnek a fizikai világba és ezáltal kerülnek kapcsolatba az érzékek és az értelem világával – sajátos körülmények között kell hozzánevelnie ahhoz, hogy a környező világ élénk érdeklődést váltson ki belőle. A fizikai világban találkozunk bizonyos emberekkel és érzéseink szeretetre lobbannak, esetleg gyűlölettől izzanak, vagy hajlandóak vagyunk értük együttérzésből valamit tenni: mindez feltételezi, hogy érzelmeinket, érzéseinket, egész belső világunkat hozzáneveljük ahhoz, amivel itt a külső fizikai világban találkozunk. Hiszen az ember jól tudja, hogy belső élete milyen hideggé válik, ha az úgynevezett halvány, száraz gondolat, elméleti stúdium területére emelkedik.

Ami elalvástól ébredésig tompa, derengő állapotban van, annak a nappali ébrenlét folyamán bensőséges együttéléssel kell a gondolathoz és az érzéki átéléshez kapcsolódnia, hogy a külső világ iránt az érdeklődés sokfélesége kibontakozzék. Így felismerjük, hogy az érzés és az akarat csak életünk során részese az érzékek és a gondolatok világának. Ezt a szó teljes értelmében azonban csak akkor tapasztaljuk, ha érzékfeletti megismerés révén, a fizikai és étertesttől függetlenül, rajtuk kívül éljük meg magunkat az ember érző és akarati lényében. Ekkor kiderül, hogy egészen másként kell ezután a világról beszélnünk, mint ahogyan megszokott életünkben, szokásos tudatállapotban beszélünk. A tudományban egyébként megszoktuk, hogy olyan száraz eszmékkel, természeti törvényszerűségekkel jellemezzünk, melyek elméletileg érdekelnek, de bensőleg közömbösen hagynak; most el kell kezdenünk ennek átitatását bizonyos árnyalt szavakkal, amelyek másként jellemeznek, mint ahogyan mindennapi életünkben hajlunk a külső világ jellemzésére. Az érzékfeletti megismerés lényegesen intenzívebbé teszi a belső átélést. Jobban együtt élünk a külső világgal mint egyébként. Nem is tudjuk magunkat a megismerésben részvétlenül és hidegen belső eszméknek átadni. Ezzel persze az a szemrehányás érhet, hogy bizonyos belső melegség, érzelem ébred bennünk és a szubjektív érzület ébredésével meghamisítjuk az objektivitást. Ilyen szemrehányást azonban csak azok tesznek, akik nem ismerik a körülményeket.

Amit az érzékfeletti megismerésben látunk, az arra indít, hogy az érzékfeletti megismerés tárgyairól másként beszéljünk. Ezek nem lesznek másmilyenek, kevésbé objektívek, mert éppenséggel objektívek. Ha megnézek egy művészien festett képet, az nem változik meg attól, hogy lángoló lelkesedéssel állok előtte. De rideg józanság kellene ahhoz, hogy Raffael Madonnája vagy Leonardo egyik képe előtt művészi hozzáértéssel hidegen és józanul álljak. Ugyanez a helyzet, amikor az érzékfeletti megismerésben felmerülnek a szellemi világok. Tartalmuk nem változik meg attól, hogy ezekhez a világokhoz intenzívebb belső részvétellel kell kapcsolódnunk, mint ahogyan általában a külső világban kapcsolódunk az objektumokhoz. Ezért e magasabb világok

megismeréséből kiindulva sok mindent másként mondunk el, mint ahogyan mindennapi életünkben megszoktuk. Azonban ettől ez a világ nem lesz kevésbé objektív. Ellenkezőleg, azt mondhatjuk, hogy a fizikai és étertestből kihúzódó szubjektivitás egész átélésében objektívebbé, önzetlenebbé válik. Amint kilépünk fizikai testünkből és tudatosan éljük meg valóságos belső lényünket, – míg máskor mindig öntudatlanul éljük át – akkor első élményünk az abszolút egyedüllét érzése. Megszokott tudatunkban sohasem lép fel egyébként az az élmény, hogy magányosak vagyunk, hogy most már teljességgel önmagunkra vagyunk utalva minden lelki és szellemi tartalommal, bármi jelenjék is meg ebből a világban, amikor csak bensőnkbe húzódunk. A fizikai világban az egyedüllét érzése – sok embernek olykor igen fájdalmasan – csak vetületként lép fel. Ez mérhetetlenül fokozódik, amikor így az érzékfeletti világba lépünk. Azután visszapillantunk az otthagyott fizikai és étertest tükrében mutatkozó szellemi környezetre. Ekkor észrevesszük teljes magányosságunk érzését. Énünket ebben a világban csakis ennek révén tudjuk fenntartani. Szétömlenénk a szellemi világban, ha nem élnénk át benne Én-érzésünket a magányosság révén, mint ahogyan itt testünk átérzése adja az Én érzését. E magányosságnak köszönhetjük Énünk megtartását a szellemi világban. Aztán megismerjük e szellemi világot, amely körülvesz bennünket. Tudjuk azonban, hogy csak belső lelki-szellemi szemünkkel ismerhetjük meg, mint ahogyan az érzéki világot szemünkkel látjuk.

Akkor is így van, amikor az ember – ahogyan a továbbiakban részletezem a tegnap elmondottakat – a halál kapuján átlépve hagyja el fizikai és étertestét. Igaz, hogy ekkor a fizikai test a földi elemeké lesz, az étertest pedig, mint leírtam, szétoszlik a világ általános éteriségében. Amit azonban az ember fizikai világként ismert meg, vagyis érezve, akarva megismert, ahol átélte önmagát születése és halála közti átlagos tudatában, az megmarad számára. Az anyagi fizikai testet, az éteri formaképző testet halálával leveti, de amit tapasztalt bennük, az tovább tükrözve megmarad. A halálon túljutva visszapillantunk a szellemi világból legutóbbi földi életünkre. Ez a legutóbbi földi élet halálunk után mintegy szilárd ellenállásként van előttünk, ahol minden tükröződik és éppen ezáltal, halálunk és újabb születésünk közt most a szellemi-lelki világon végighaladva, egész környezetünk is visszatükröződik. Látjuk, ahogyan élményeinkből minden intenzívebb elevenséggel merül fel, mint amilyennek itt a fizikai világban megismertük. Szellemi-lelki lényként látjuk meg ebben a világban mindazt, amivel sorsunk, karmánk révén bizonyos kapcsolatba kerültünk. Akiket szerettünk, lélekként merülnek fel. Érzékfeletti látásunk előtt megjelennek a velük együtt átélt dolgok.

Aki az ismertetett módon szellemi, érzékfeletti megismerésre tesz szert, az ezt már itt a fizikai világban képszerűen látja. Ha valaki a szokott módon halad át a halál kapuján, szintén szemlélője lesz ennek, de ez némileg eltér az itteni látástól. A fizikai és étertest levetése, burokszerűsége mindazt megjeleníti, amivel földi életünk sorsszerűen vagy másként összekötött. Míg a hátrahagyott emberek még a Földön élnek, nehezebb velük kapcsolatot találni. Amikor azután követtek bennünket, akkor a szabad szellemi-lelki életben együttlét alakul ki minden emberi lénnyel, akivel környezetünkben kapcsolatba kerültünk. A szokott módon szemlélő tudat szavaival kifejezve, a fizikai világban összetartozó emberek a halál kapuján áthaladva ismét egymásra találnak, ez pedig az érzékfeletti megismerés számára nem homályos sejtéssel feltételezett hit, hanem ugyanolyan bizonyosság, mint a fizika vagy a kémia eredményei. Ezt már az antropozófus szellemtudomány fűzheti hozzá az ember mai civilizációjához. Az ember ma ahhoz szokott, hogy meghatározott módon a tudományos tudat növekvő népszerűsítése útján nyerjen bizonyosságot. Arra törekszik, hogy az érzékfeletti világokról már ne régi sejtelmek alakjában tudjon meg valamit, ahogyan a vallásos hit tradíciói ránk hagyták; a külvilág adta bizonyossághoz szokott és nevelődött. Az antropozófus szellemtudomány utat akar nyitni a születésen és halálon túlra és ugyanolyan bizonyosságot nyújt hozzá. Ezt valóban megteheti. Akik a leírt úton haladnak a szellemi világba, tovább folytathatják a fizikában és kémiában szerzett tudást, azokban a világokban is, ahová a halál kapuján átlépve jutunk el.

Bár nem minden jelenik meg ilyen módon, mikor testen kívül érzékfeletti tudással pillantunk vissza a testre. Van, ami egész különösen rejtélyesen jelenik meg, és ez mutathatja leginkább, hogy az antropozófus szellemtudomány a megismerésével átfogott dolgokat nem értelmezi józan, száraz racionalizmussal. Az embert látáshoz juttatja, vagy ha ismereteket közöl, akkor olyasmiről beszél, amit látni lehet. De a világban lévő titkok teljes tisztelete, a világ tiszteletreméltó értékei nem vesznek el, amikor elvezetnek bennünket annak látásához, ami egyébként legfeljebb bizonytalanul sejthető. És ekkor jelenik meg az az említett rejtély, hogy most megismerjük az embernek a Földhöz fűződő viszonyát, különösen a fizikai ásványi Földdel való kapcsolatát.

Hiszen a legkülönfélébb szempontokból jellemeztem, hogy gondolataink szövevénye a fizikai testhez kötődve vele marad, de azon kívül, ami tükröződik és megismerő módon vezet bennünket az ember lényének örök magvához, megismerhetjük még az előttünk álló tükör természetét is. Azt mondhatnám, hogy ahogy a fizikai világban az előttünk lévő tükörben velünk együtt az ott lévő világ is megjelenik, úgy a szellemi világ is megjelenik az érzékfeletti megismerésben e tükör révén. De ahogyan a tükröt bevonatával együtt meg is tapinthatjuk, megvizsgálhatjuk, úgy az érzékfelettiség tükrét, fizikai és étertestünket is megvizsgálhatjuk, ha tulajdonképpeni szellemi-lelki lényünkkel kihúzódtunk belőle.

Ekkor megmutatkozik, hogy az ember földi élete folyamán növekedéséhez, egész életéhez, állandóan anyagokat vesz fel a külső világból. Az állat- és növényvilág anyagait vesszük ugyan fel, de az állat- és növényvilágból felvett valamennyi anyag tartalmazza az ásványi anyagokat is. A növény tartalmazza az ásványi anyagokat, mert belőlük épül fel. Ha például növényi táplálékot fogyasztunk, saját testünket építjük ásványi anyagokból. És most kívülről visszatekintve fizikai testünkre, kiderül, hogy a felvett ásványi anyagoknak voltaképpen mi a jelentősége. Megszokott tudatunkkal halvány sejtelmünk sem lehet a gondolkodás működéséről, ez mutatkozik most meg látásunk előtt. Hiszen, otthagytuk a gondolkodást. A gondolatok, mondhatnám, tovább izzanak, tovább fénylenek magunkon hordott fizikai testünkben. Így most kívülről, objektíven láthatjuk a gondolatok hatását a fizikai testben. Látjuk, hogy a gondolatok úgy hatnak az ember fizikai testére, hogy a fizikai szubsztanciák feloldódnak, bizonyos értelemben voltaképpen semmivé oszlanak. Tudom, hogy most látszólag az energia megmaradásának törvénye ellen beszélek, de nincs időnk, hogy most azt is kifejthessem itt, amiből kiderül, hogy állításaim teljes összhangban vannak ezzel a törvénnyel. A dolog természeténél fogva kissé népszerűen kell kifejeznem magam. De érthető lehet, hogy az emberbe illeszkedő tiszta ásványiságnak, a magában hordozott tiszta ásványiságnak azért kell benne lennie, mert a gondolatoknak ezt fel kell oldaniuk. Mert a gondolatok nem létezhetnének – ez életfeltételük -, ha nem oldanának fel ásványi, földi anyagokat, ahogyan ezt régebbi, inkább sejtésekre építő szellemtudományok is állították. A fizikai szubsztanciák feloldása, bizonyos mértékben leválasztása, a gondolkodás fizikai közvetítése.

Most felismerjük, hogy míg érző és akarati lényünkkel, tehát saját emberi benső világunkkal, fizikai és étertestünkben tartózkodunk és a gondolkodás áthat bennünket, akkor e gondolkodás azáltal történik, hogy állandóan ásványi, fizikai szubsztancia semmisül meg. Most felismerjük, hogy megszokott tudatunk valójában hogyan is működik. Nem az történik, hogy a táplálék felvételével az organizmusban kibontakozó növekedési erők uralkodnak bennünk. Hiszen a gondolkodás a növekedés erőinek felélénkülésével éppen egyértelműen eltompul. Ébredéskor a gondolkodásnak abban kell, mondhatnám, szabad kezet kapnia, hogy a fizikai anyagot feloldja, kiválassza a fizikai testből. És az ember idegrendszere az antropozófus szellemtudomány számára éppen az a szerv, mely az egész testre kiterjedően közvetíti a fizikai ásványiság kiválasztását. És a fizikai ásványiság kiválasztásában bontakozik ki éppen az a gondolkodás, amelyet egyébként általában hordozunk a világban.

Látjuk tehát, hogy az antropozófus szellemtudomány révén nemcsak az örökkévalót ismerjük meg, hanem azt is, hogy az ember örök mivolta milyen módon hat fizikai testében; tehát a gondolkodás például csak azáltal létezhet, hogy az ember egyre jobban továbbfejleszti magában az ásványiságot, vagyis a holtat. Így elmondhatjuk, hogy ha az embert ilyen módon ismerjük meg, akkor a halált is másként ismerjük meg, mint ahogyan már leírtam. A halállal egyébként mint az élet befejezésével, az élet egy pillanatával, mint egyszeri élménnyel találkozunk. Ha az ember fizikai és étertestét, mondhatnám, ilyen módon világítjuk át, akkor megismerjük a lassan végbemenő halált, vagyis az ásványi-fizikai szubsztancia kiválasztását, valami holt testszerűnek a folyamatos kiválasztását, – hiszen az elhalás nem más, mint az ásványi-fizikai szubsztancia egyszerre történő kiválasztása. Felismerjük, hogy voltaképpen születésünktől fogva mindig részletekben elhalunk és csak akkor halunk meg, mikor egész testünkkel visszük végbe azt, amit az idegrendszer révén egész életünk folyamán cselekszünk testünk egy kis részében.

Tehát megtanuljuk a halál pillanatának szemlélését, miközben kicsiben az emberi szervezet gondolati munkája révén értjük meg. Az ember a halála utáni egész időszakban vissza tud tekinteni fizikai testére, mégpedig a következő okból. Gondolják meg, hogy ha mindennapi életünkben valamilyen gondolat felvillan, akkor a fizikai testben ennek az az alapja, hogy fizikai anyag válik ki, mint ahogyan a leválasztott sóoldatból is kiválik a fizikai anyag. A gondolat felvillanását mintegy ennek a homálynak, a fizikai, ásványi anyag leválásának köszönhetjük. Midőn fizikai testünket elhagyjuk, aránylag rövid idő alatt az egész test számára összegeződik az, amivel folyamatos gondolati életünkben rendelkezünk. Tehát az tárul elénk, hogy a halálban mintegy egyszerre felragyog az, ami egész földi életünkben, születésünktől halálunkig, lassan izzott, fénylett.

Ez a hatalmas benyomás adja az embernek a fizikai, földi életére való emlékezést, gondolati élete ebben hatalmas villámként ragyogja be a lelket. A fizikai test teljesen lehullhat, az étertest teljesen feloldódhat a világ általános éteriségében. Mivel ezt a hatalmas, egyszeri gondolati benyomást megkaptuk – matematikusoknak azt mondanám, hogy a gondolatdifferenciálok integrálását születésünkről halálunkig -, így a halálunk utáni egész időszakban, bár a fizikait és éterit levetettük, mindig előttünk van a tükröző fizikai földi élet, és megmutatja valamennyi mostani élményünket, amikor lassanként felbukkannak azok az emberi lények, akikkel sorsszerűen összekapcsol a szeretet, vagy a gyűlölet, felmerülnek azok a szellemi lények, akik a szellemi világban tartózkodnak és nem szállnak le a Földre, most belépünk az ő közösségükbe is. A szellemi kutató nyugodtan beszélhet erről, mert tudja, hogy nem valamiféle téveszmékből beszél, mert ha az érzékfeletti látás a most kint tartózkodó fizikai és étertesti szerv révén bekövetkezik, akkor ezek a dolgok az érzékfeletti látás számára éppen olyan realitások és ügy szemlélhetők, mint ahogyan egyébként a fizikai szem a fizikai színeket, a fizikai fül a fizikai hangokat érzékeli.

Tehát így illeszkedik az emberiség fejlődése a világ fejlődésébe. Ha a világ fejlődését szemléljük, például a Föld ásványi létét, akkor megértjük, hogy miért vannak ásványi földi törvények. Azért vannak, hogy bennünk is ott lehessenek és a gondolkodás ezért a Földhöz kötött. De míg látjuk, hogy a Földhöz kötött gondolkodású teremtmények kilépnek abból, ami a gondolkodást létrehozza, azt is felismerjük, hogy az ember valóságos lényével kiemelkedik a puszta földiségből. Ez hozzácsatolja a világ fejlődését az emberiség fejlődéséhez, összeköti vele. Megismerjük az embert és általa megismerjük a világot is. Ha megismerjük az ember fizikai testét, amint a gondolkodástól ásványivá válik, akkor az ember fizikai testéből a holt, ásványi Földet is megismerjük. Ezzel megalapoztuk a világ fejlődésének megismerését szellemi oldaláról is.

Ha ilyen módon ismerjük meg az ember bensőjét, akkor a világ fejlődésével is úgy leszünk, mint születésünk óta átélt megszokott földi élményeinkkel. Ha emlékezetünk kincseiből előveszünk most valamit, amit tíz évvel ezelőtt éltünk át, akkor a múlt élménye kép alakjában jelenik meg lelkünk előtt. Az élet összefüggéseiből pontosan tudjuk, hogy ez képben jelenik meg. A kép azonban annak megismerését adja, ami tíz évvel ezelőtt objektíven jelen volt. Hogyan? Mert az organizmusban megmaradtak azok a folyamatok, melyek most előhívják a képet. Az organizmusban megmaradt folyamatok előhívják e képet és így a képből – ahogyan itt neveztem – rekonstruálhatjuk a tíz éve elmúlt élményt. De az érzékfeletti megismeréssel mélyebbre hatolunk az ember bensőjébe. Megismerjük például, hogy a gondolkodás folyamán a fizikai test hogyan válik ásványivá, mint ahogy valamilyen születésünk óta lezajlott élményt a magunkban hordozott, bennünk hagyott nyomok révén ismerünk meg.

Ugyanígy ismerjük meg a Föld fejlődését az ember fejlődéséből. Az ásványvilág feladatát a Föld fejlődésében abból ismerjük meg, amit az ásványiság az emberben véghezvisz. És ha ugyanezen a most itt leírt módon megismerjük, hogy a növényvilág és az állatvilág hogyan kapcsolódik az emberhez – ez is megismerhető, de csak utalhatok rá, a részletes kifejtés túl messzire vezetne -, akkor az emberből kiindulva megismerhetjük a világ fejlődését. És ekkor kiderül valami a világ fejlődésében, ami a mai civilizáció iránt érdeklődő számára épp oly fontos, mint amit az emberi lény örök magvának igazi megismeréséről említettem.

Hiszen megértük az újabb civilizációban, hogy az embert, legalább bizonyos fokig, sikerült a világ fejlődéséhez fűződő kapcsolatában az állati fejlődés folytatásának tekinteni; bár az illető elméletekben, vagy egyesek szerint hipotézisekben, több homályos, kiegészítésre és módosításra szoruló dolog található. Követjük a legegyszerűbb szerves lények fejlődését a magasabb rendű állatokig és tovább, míg eljutunk oda, hogy az embert az állati fejlődés csúcsára helyezzük. Az egyik így jár el, a másik úgy, az egyik idealistábban utal a darwini fejlődéstanra, a másik materialistább módon, metodikailag azonban ma szinte senki sem tagadja, hogy – mint egyébként hosszabb ideje szokásos – ha az ember fizikai természetét természettudományos módszerrel akarjuk megismerni, akkor az állatok sorához kell csatolnunk. Meg kell vizsgálnunk, hogy feje hogyan alakult át a különböző állatfajok fejéhez képest, vizsgálnunk kell végtagjait és így tovább. Ezáltal kapjuk az úgynevezett összehasonlító anatómiát, morfológiát, fiziológiát és képzetekhez jutunk arról, hogy a világ fejlődése során az ember hogyan alakult ki fizikai formájában az alacsonyabb rendű lényekből. De ezzel mindig a fizikai területen maradunk. Ma rossznéven veszik az antropozófus szellemi kutatótól, hogy olyan módon beszél a szellemi világról, ahogyan ebben az előadásban engedtem meg magamnak. Sokan fantazmagóriának tartják, még ha némelyek jó szándékúnak gondolják is, mégis csak annak tekintik.

Aki csak egy kicsit is megismerkedik azzal, amit leírtam, vagy egyáltalán hozzákezd, az meglátja, hogy ennek előkészületei épp olyan komolyak, mint például a matematika művelésének előkészületei, tehát szó sem lehet bármilyen fantasztikus vizekre való evezésről. Ahogy azonban egyfelől rossznéven veszik, hogy a szellemi világról mint reális, szemlélhető világról beszélünk, úgy másfelől azt róják fel, hogy az ember fizikai fejlődésére vonatkozóan voltaképpen a szó teljes értelmében azokhoz csatlakozunk, akik az állatok sorát darwini módon, teljesen szigorú természettudományossággal egészen az emberig követik. Amit fizikailag szemlélünk, abba semmiképpen sem szabad spekulációt belevinni és mindenfélét a fizikaiban keresni, mint a neo-vitalizmus. Mélységes spekulációt visz bele, a régi vitalizmus ugyanezt tette, A fizikai világot szemlélve, meg kell maradni a fizikainál.

Az antropozófus szellemi kutató egyfelől olyan módon mer a halál utáni és születés előtti körülményekről beszélni, ahogyan itt tettem és nem tekinti szemrehányásnak, illetve könnyen elviseli, ha azt mondják, hogy a fizikai világ leírását teljesen egy mai természetkutató módján végzi el. A fizikai világba semmit sem álmodik bele. Akár materialistának is nevezhetik, amikor a fizikai világot írja le, elviseli ezt a szemrehányást, mert a legszigorúbban el akarja különíteni a csak szellemi módszerrel szemlélhető szellemi világot a fizikai világtól, amelyet a mai természettudomány rendezett, fegyelmezett módszereivel kell vizsgálni. Ha tehát az antropozófus szellemi kutatónak gyakorta a szemére vetik azt, hogy egyes hívei, akik nem valami mély természetismerettel olykor kritizálják a természettudományt és szellemtudományos megismerésük bizonyos önteltségével úgy hiszik, hogy a tudományhoz is negatív módon szólhatnak hozzá, akkor a komoly szellemi kutatónak valóban rendkívül fájdalmas, hogy némelyek, akik követőknek nevezik magukat, ilyen laikus, dilettáns módon járnak el. Ez azonban nem következik az antropozófus szellemi kutatás természetéből. Az antropozófus szellemi kutatás természetének az felel meg, hogy a külső érzéki világban olyan szigorú tudományossággal járjon el, ahogyan magában a szellemi világban és viszont.

Azonban e feltétel mellett az antropozófus szellemi kutatás a világ fejlődésének szemléletében külsőleg teljesen a legszigorúbb természettudományos szemlélet- mód talaján áll ugyan, de ugyanakkor a szellemi-lelki világra veti tekintetét. És ahogyan tudja, hogy az egyedi ember embrionális létrejötte a fizikai világban nem pusztán fizikai folyamat, hanem az emberi csírával, embrióval szellemi-lelkiség egyesül, úgy azt is tudja, hogy bár a világ egész fejlődése az érzékek kárpitjaként tárul a fizikai test elé, és természeti törvényei a gondolatok szövevényének, vagyis az étertestnek, a kauzalitásban, a természeti törvényszerűségekben nyilatkoznak meg, ezt a fizikai világot fejlődésében mégis mindenütt áthatják és vezetik azok a szellemi erők, melyeket a leírt módón megismert szellemi lények irányítanak. Az antropozófus kutató tudja tehát, hogy éppen a külső fizikai világot igazan tudományos értelemben szemlélve érkezik el ahhoz a megfelelő határhoz, ahol szellemi kutatását megkezdheti.

Ha valóban lelkiismeretesen követtük, hogy Darwin, a darwinisták, vagy Haeckel hogyan követik az állatok sorát egészen az emberig és megvizsgáltuk az ember világbeli fejlődésének tudományos megalapozottságát, akkor megfelelő természettudományos módon megállva a határnál, éppen ettől a határtól szellemtudományosán vezethetjük tovább a dolgot. És ha az érzékfeletti megismerés érdekében belemélyedünk a forma szemléletébe, akkor ráébredünk, hogy csak most érthetjük meg az egyfelől az emberi világban, másfelől az állatvilágban megjelenő formák egész jelentőségét. A formák jelentőségének megismeréséhez jutunk el. Az érzékfeletti kutatással felvértezve most meglátjuk, hogy az állat négy végtagjával áll a Földön – legalább is az állatok többsége, és a kivételek megmagyarázhatóak -, gerince vízszintesen, a Földfelszínével párhuzamosan helyezkedik el és ezen a gerincen az állat feje egészen más helyzetben alakul ki, mint ahogyan az ember hordja a fejét. Az állat egész alakját, mondhatnám bensőleg, erők hatásának ismerjük meg, az egész kozmosszal való összefüggésében. Azt is megtanuljuk, hogy ezzel összehasonlítsuk az ember alakjának átformált, metamorfozált megjelenését, ahogyan csak két végtagján áll, gerince az állati gerincoszlophoz derékszögben, a Föld felületére merőlegesen áll és fejét a gerinc helyzetének megfelelően alakítja ki. Az emberi alakot azáltal tanuljuk az állatétól megkülönböztetni, hogy belehelyezkedünk a természeti alkotás belső művészetébe, behatolunk e kozmikus művészetbe. A világ fejlődésébe úgy hatolunk be, hogy az egyébként absztrakt, konstruktív gondolatoktól bensőleg eleven, a szellemben művészien formálódó gondolatokhoz emelkedünk fel.

Az a fontos, hogy az antropozófus szellemi kutatás abban a pillanatban, amikor meg akarja ismerni a világ fejlődését, az absztrakt megismerésből, amit a tudományban különben jogosan száraz, józan, rendszerező, kombináló megismerésnek neveznek, egy konkrétabb megismeréssé alakul át.

Az érzékfeletti világok fejlődésének megismerése a fogalmak útján a leírt módon történhet. Az érzéki világ fejlődésének megragadására azonban az érzékfeletti megismerésnek még mintegy művészivé is kell válnia.

Mikor így utalnunk kell arra, hogy a tudománynak művészetté kell válnia, akkor a mai fogalmakban való gondolkodási szokásokban élők természetesen ellentmondanak: de hiszen a tudománynak nem szabad művészetté válnia! Hát emberi követelményként ez mindig elmondható. Mondhatjuk, hogy megparancsoljuk a világ logikájának, hogy ne váljék művészetté, mert a valóságot csak gondolatok összetűzésével ismerjük meg, ilyen módon közelítve hozzá. Hiszen, ha a világ olyan volna, ahogy az ember elképzeli, akkor elutasíthatnánk azt, hogy felemelkedjünk a művészethez, a formák művészi megértéséhez. Mivel azonban a világ olyan, hogy csak művészi megragadással fogható fel, ezért el kell jutnunk e művészi megragadáshoz. Ez a helyzet. Akik komolyan vették a megismerést, amikor a világ fejlődésében az organikusat akarták megérteni, azok valóban eljutottak az absztrakt, tudományosnak elismert gondolkodás belső alakításához, a világ művészi megértéséhez. Abban a pillanatban pedig, mikor művészi intuitív pillantással folytatjuk a szokott darwini fejlődéstant, meglátjuk, hogy a teljességnek felfogott embert nem lehet egyszerűen úgy venni, mintha a világon egykor először alacsonyrendű állatok lettek volna, azután ezekből egyre magasabb rendűek fejlődtek volna ki, majd pedig létrejött volna az ember.

Voltaképpen az embriológia is ellentmond az ilyen elképzelésnek, ha elfogulatlanul tanulmányozzuk. Bár az újabb kutatók megállapították a biogenetikai alaptörvényt és éppen az embriológiát hasonlítják össze a biogenezissel, mégsem értelmezik helyesen azt, ami az emberi embriológiában már külsőleg is elénk tárul, mivel nem emelkednek fel a világ alakulásának művészi megértéséhez. Ha meglátjuk az emberi embriónál, ahogyan az először, mondhatnám, csökevényesen fellépő szervekből kihajtanak a végtagok, és eleinte voltaképpen az egész csak fej, akkor ezek már az első elemei az emberi alak később teljesen megmutatkozó művészi megragadásának, elgondolásom szerint. Nem lehet az egész embert az állatok rendjébe sorolni. Nem mondhatjuk azt, hogy a ma előttünk álló ember az állatok egész sorának leszármazottja. Nem az. Aki valóban tudományos lelkiismerettel teljesen beleéli magát abba, ahogy a tudományos darwinizmus leírja ma a világ fejlődését, az rájön arra, hogy a magasabb megismeréssel nem helyezheti az egész embert egyszerűen az állatok sorának végére, csúcsára, hanem magát az emberi fejet kell tanulmányoznia. Mert az állatok egész sorának csakis ez az emberi fej a leszármazottja. Bármily különösen, paradox módon hangzik, amit az emberen általában a legtökéletesebbnek tartanak, az az állatok sorából alakult át.

Kezdjék el az emberi fejet ezzel a gondolattal komolyan tanulmányozni. Ebből kiindulva tanulmányozzák bizonyos morfológus-művészi érzékkel, hogy az alsó állkapocs, valamint a felső állkapocs csontjai átalakult végtagok, hogy a fejben minden átalakult, magasabb fokra emelt állati forma, és akkor felismerik, hogy az emberi fejben magasabb fokon jelenik meg az, ami az állatokban a legkülönfélébb módon alakult ki. Akkor azt is felismerik, hogy ez miért van így.

Az állatot szemlélve látjuk, hogy a feje a gerincoszlop egyik végén lóg és az igazi állatnál teljesen a nehézkedési erő uralkodik rajta. Nézzük meg ezzel szemben az emberi fejet a kozmoszban elfoglalt helyzetében. Az ember feje a függőleges irányú gerincvonalon nyugszik. Az emberi fej úgy nyugszik az ember többi részén, hogy ez mintegy megvédi a fejet attól, hogy csupán a nehézkedési erő uralkodjék rajta. Az emberi fej valóban viszonylagos önállósággal csatlakozik az emberi organizmus többi részéhez. Eljutunk annak megértéséhez is, hogy az organizmus által hordozott emberi fej voltaképpen úgy utazik, mint a kocsi utasa a kocsiban. Az organizmus többi része hordozza az ember fejét a világban. Az emberi fejnek megvannak az átalakult végtagjai, melyek bizonyos mértékben összezsugorodtak. Rajta ül az organizmus többi részén. Az organizmus e részei úgy viszonylanak az emberi fejhez, mint ahogy az állatnál az egész Föld viszonyuk nehézkedési erejével az állathoz. Az ember úgy illeszkedik fejével organizmusának többi részéhez, mint ahogyan az egész állat a Földhöz tartozik. Most az embert a világ fejlődéséből kezdjük érteni. Továbbhaladva az emberi alak megismerő művészi érzékkel való ismeretében, eljutunk annak megértéséhez, hogy az emberi fej az állatok sorának folytatása, de az organizmus többi része csak mintegy késői, a Földből megszerzett tag és csak hozzáilleszkedik az emberi fejhez. Így eljutunk oda, hogy már megértjük az emberiség fejlődését.

Ha régebbi korokba megyünk vissza, akkor az ősi idők embereiben nem szabad egyebet keresnünk, mint a mai fejalkat alapjait. E régi korokban nem szabad végtagjait, mellének alakulását keresnünk; ezek csak később illeszkedtek hozzá. Ha azonban a leírt módon az emberből kiindulva úgy szemléljük a világ fejlődését, mint visszaemlékezve egy régebbi élményünket, akkor azt találjuk, hogy az ember már megtalálta kozmikus fejlődését, amikor például magasabb rendű állataink még nem is léteztek. Mindenesetre voltak más állati formák, belőlük alakult ki az emberi fej, de mai magasabb rendű állataink még nem léteztek. Így azt mondhatjuk – vegyünk most későbbi földperiódust -, hogy az ember alakulása folyamán, fejét régebbi állati lényekből alakította ki, miközben szellemisége hatotta át. Így előző állapotához képest fejét magasabbra fejleszthette. Azután a Föld törvényszerű erőiből kisarjasztotta végtagjait. Az ezután fejlődött állatok csak addig fejlődhettek, ameddig az ember – fejét kivéve – kialakult. Mivel fejlődésüket későbben kezdték meg, ezért nem jutottak el az emberi fej alkatáig. Megmaradnak Földhöz kötöttségükben; az ember elkülönül a Földtől. Tehát van értelme, ha azt mondjuk, hogy az ember úgy illeszkedik a világ fejlődésébe, hogy jóllehet rokona az állatok sorának, szellemi alakulása révén mégis kiemelkedett belőle és a fejlődésükkel később csatlakozó állatok már csak annyit fejleszthettek ki, mint amit az ember azután végtagjain és törzsén kifejlesztett. Fejük csökevényes maradt, mert a fej alakulása csak úgy jöhetett volna létre, ha az emberhez hasonlóan hosszabb fejlődés láncolata előzi meg.

Így a világfejlődés alakulásának művészi szemlélete révén megváltozik a teljesen lelkiismeretesen felvett darwini elmélet, amennyire ma természettudományosan jogosult. Felismerjük, hogy az ember úgy illeszkedik a világ fejlődésébe, hogy az állatoknál hosszabb fejlődési előzménye van és az állatok fő alakjukban azt bontakoztatják ki, ami őnála csupán csatlakozik a fejhez. Így éri el az ember, hogy lényének egy részét kiemeli a nehézkedési erő hatása alól, míg az állatok a nehézkedési erőhöz kötődnek, az uralkodik rajtuk. Fejünk valamennyi érzékszervével mentesül a nehézkedési erőtől, ezért nem fordul a súlyos, nehéz anyag felé, hanem az éteriség felé, amely beleszövődött az érzéki világba. Ez elsősorban az érzékszervekre jellemző. Ez kiderülne, ha tüzetesebben foglalkozhatnánk velük. Ilyen módon például az ember hallószerve is az éteri struktúrától függ, nemcsak a levegő struktúrájától.

Mindezek révén az ember nemcsak a súlyos anyagi világba illeszkedik, hanem beleilleszkedik az éteri külvilágba is. Például az étervilág révén észleli azt, amit a fény elővarázsol a színek világában és így tovább. Már külső alakja folytán kiemelkedik a súlyos anyagból a szabad éterhez és ezért másként tekintünk bele a világ fejlődésébe, mintha nem a természettudomány révén emelkednénk a szellemtudományhoz.

Azt is látjuk, amit a szellemi-lelkiség alkot az emberen és hogy az ember megértéséhez a művészihez kell felemelkednünk. De még feljebb kell emelkednünk; tanuljuk meg például kimondani, hogy szellemi-lelki, érzelmi, akarati lényével kapcsolatban úgy kell a magányról és a másokkal való együttélésről beszélnünk, mint elméleti fogalmakról, ahogyan ma leírtam. Fel kell emelkednünk a morális világhoz és végül a vallás világába jutunk. Ezek a világok egy egésszé szövődnek össze.

Ha a mai civilizáció értelmében a természettudományos gondolkodásmód szokásai szerint szemléljük az embert, akkor merev tudományos természeti szükség- szerűséget találunk. Ebbe illeszkedik bele az ember. Másfelől azt találjuk, hogy az ember csak ügy ébredhet méltóságának tudatára, ha azt mondhatja: csak akkor vagyok igazán ember, ha érzem magamban a morálisvallásos impulzusokat. Ha azonban becsületesen a természettudomány talaján állunk, akkor a Föld kezdetéről és végéről csak hipotéziseink maradnak, az elején a Kant-Laplace féle kozmikus ködről beszélnek, a végén a hő-halálról.

Ha már most a természettudományos követelményekkel szemben csak a mai civilizáció értelmében szemléljük az intuitíve megnyilatkozó morális-vallásos világot – ezt tettem „A szabadság filozófiája" című könyvemben – akkor azt kell mondanunk, hogy voltaképpen ködöt képzelünk el. Hihetjük, hogy a Föld hő-halála után természettudományos értelemben egyéb is lehetne, mint minden ideál halála?

Itt kapcsolódik be a szellemtudomány, az antropozófia és megmutatja, hogy a szellemi-lelkiség realitás, amely fizikai mivoltunkon dolgozik, az embert emberi alakban állította a világ fejlődésébe és egészen más animális lényekre kell visszatekintenünk, mint amilyenek a mai állatok. A mai természettudomány módszerét meglehet ugyan tartani, de más eredményekhez jutunk. Ezáltal az antropozófia belevonja a tudományba a moralitást, a vallást. Az antropozófia ezáltal lesz morális-vallásos megismerés. Most már nem csupán a Kant-Laplace-féle ősködre tekintünk, hanem egy eredeti szellemiségre is, melyből az antropozófia által ismertetett szellemi-lelkiség ugyanúgy bontakozott ki, mint ahogyan az anyagiság a Föld fizikai eredetéből kifejlődött. A Föld végére tekintve rámutathatunk, hogy a Föld valamilyen hő-halállal fejeződik be, mivel az entrópia törvényei teljesen jogosultak. De úgy tekintünk rá, ahogyan az egyes ember elmúlására tekintünk antropozófiai szempontból. A holttest az elemeké lesz, az ember belép a szellemi világba. Így nézzük a Föld befejezését is. A tudományos eredmények már nem tévesztenek meg, mert tudjuk, hogy minden emberek által kifejlesztett szellemi-lelkiség a Föld elmúlása után a Föld halálának kapuján átlépve, éppen úgy új világ fejlődése felé tart, mint ahogyan az ember egyedi halálán túllépve új világ fejlődése felé indul.

A Földet így áttekintve, látjuk meg fejlődése közepén a golgotai eseményt. Meglátjuk, hogy ez a golgotai esemény a Föld fejlődésének középpontjába helyeződött, mert e földi fejlődésben azelőtt csak olyan erők léteztek, melyek az ember erőit már régen megbénították volna valamilyen módon. Valóban felismerjük, – ezt végezetül most csak megemlíthetem – hogy ahogy a növényi és az állati megtermékenyítéskor valami speciális kerül a megtermékenyített organizmusba, úgy a golgotai misztériumban a földöntúli szellemi világok visznek be valamit a Föld fejlődésébe, ami tovább él és addig kíséri a lelkeket, míg a Föld végeztével földi létünk változásának más formáivá alakulnak. Napokig kellene beszélnem, ha meg akarnám mutatni azt az utat, mely szigorúbb tudományos lelkiismeretességgel vezet az emberiség és a világ fejlődéséről ma elmondottaktól a golgotai misztérium, a Krisztus-lény fellépésének földi összefüggéseihez.

Az evangélium néhány kijelentése éppen a szellemtudományos elmélyedéssel fog egész másként felragyogni, mint ahogyan a nyugati tudat számára eddig lehetséges volt. Gondoljuk csak el: ha teljesen természettudományos talajon állunk, akkor a Föld fizikai végére kell tekintenünk. Aki pedig ezen a természettudományos talajon halad tovább, az követheti, hogy végül is a Földet körülvevő csillagvilág is elpusztul. Olyan jövőbe tekint, ahol lent nincs Föld és fent nincsenek csillagok. A szellemtudományból azonban az a bizonyosság fakad, hogy a fizikai és étertestből esténként kihúzódó és reggelenként visszatérő örök mivoltunk tovább él, ugyanúgy, mint ahogyan az egyedi test lehulltával is tovább él. Ha az egész Föld hullik le valamennyi emberi lelki szellemről, ez az örökkévaló rész új planetáris fázisokban, a világ fejlődésének új fázisaiban él tovább.

És most egész csodálatos módon hangzik felénk Krisztus szava az evangéliumból: Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak. Pál szavai ehhez csatlakoznak: Nem én, hanem a Krisztus énbennem. Ha ezt a kereszténységet bensőségesen értő keresztény valóban átérzi, ha a keresztény azt mondja magában: Nem én, hanem a Krisztus énbennem, és ha megérti Krisztus szavát: Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim – vagyis ami örök mivoltomban rejlik – semmiképpen el nem múlnak, akkor ebből az evangéliumból sajátságos módon egy mindenképpen tiszteletet sugalló szó ragyog fel, de ha őszinték vagyunk, nem érthető meg minden további nélkül.

Ha az antropozófus értelemben vett szellemtudománnyal közelítünk e szavakhoz és sok egyébhez is, amely a világ, a Föld és az emberiség fejlődésének szellemi homályából jön felénk, akkor fény sugárzik rájuk. Olyan, mintha fény sugároznék az ilyen szavakra: Az ég és a Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak – amikor ide hallatszanak arról a tájról, ahol végbement a golgothai misztérium, hiszen valójában a Föld egész fejlődése tőle kapta értelmét.

Látjuk tehát, hogy az antropozófia értelmében a szellemtudomány mindenesetre arra törekszik, hogy lelkiismeretesen megmaradjon a szigorú érzéki észlelésre épített módszerek mellett, de a szigorú tudományos módszert azokra a területekre is kiterjessze, ahol saját örök mivoltunk ragyog felénk, de felénk ragyog a világ fejlődésének szellemi mivolta is, ahol feltűnik előttünk az a fény, melyben maga a világ fejlődése jelenik meg szellemi erőivel, szellemi lényeivel, szellemi isteni mivoltában.

Nagyon hálás vagyok, hogy érdeklődésükkel e fejtegetések felé fordultak. Hadd mondjam el végezetül, hogy a szellemtudományos antropozófia teljesen meg tudja érteni, hogy az újabb emberiség, éppen a tudományosan lelkiismeretes újabb emberiség megszokta, hogy azt tartsa igaznak és bizonyosnak, ami a kauzális, természettudományos megismerésből, a külső érzéki megfigyelésből és az érzéki megfigyelések és kísérletek értelemszerű kombinációjából következik. Ezen tanulták a bizonyosságot. És miközben ezen tanulták először a bizonyosságot, beleélték magukat a „bizonyos”-sal kapcsolatos általános érzésbe. Eddig nem próbálták még az érzékfelettit olyan módon követni, ahogyan az érzékleteset követték. Ezt a bizonyosságot ezért még nem vitték át az érzékfeletti világokba. Még ma is azt hiszik, hogy az érzékfeletti világokkal szemben a puszta hitnél, a tiszteletteljes sejtelemnél kell megmaradni, mert különben elvész a titok, racionalizálódik az érzékfelettiség. A szellemtudomány nem próbálja a titkot racionalizálni, sem az embernek a titkok iránt érzett tiszteletteljes tartózkodását elűzni. Látással vezetik az embert e titkok elé. Meghagyja titoknak, de úgy állítja a világ fejlődésének területére, ahogy különben az érzékletes dolgok állnak a világfejlődés területén.

És igaznak kell lennie, hogy az embernek a csak természeten túli dolgokról is bizonyosságra van szüksége. Amilyen mértékben az ember érezni fogja, hogy az antropozófus értelemben vett szellemtudomány révén nem határozatlan, dilettáns, elmosódott beszédet hall a világról, hanem olyasmit, amit ugyanaz a szellem hat át, mint az újabb tudományt, olyan mértékben érzi az emberiség, hogy az érzéki világ révén elsajátított bizonyosság átvihető a szellemi világokba is. Azt fogják érezni: ha csak az érzéki világ biztonságával rendelkezünk, ez nem segít rajtunk, ha az érzéki világ elpusztul. Az embernek örökkévalóra van szüksége, mert ő maga az örökben akar gyökerezni. Nem adhatja oda a bizonyosságot azért, hogy az csak a mulandóra vonatkozzék. Ki kell vívnia az igazi bizonyosság, a megismerés bizonyosságának maradandóságát.

Az antropozófus szellemtudomány ezt ma a legszerényebb mértékben akarja; ezt tudja, aki ma antropozófus szellemtudománnyal foglalkozik. Azt akarja, hogy az ember a természetes bizonyosság miatt ne veszítse el a maradandóság ismeretét, a mulandóság bizonyossága miatt a maradandó bizonyosságát. Az antropozófia be akarja vezetni civilizációnkba a maradandóság bizonyosságát, ezzel a születés és halál, a halhatatlanság és a világ szellemi fejlődéseinek titkáról való bizonyosságot. Úgy gondolja, hogy ezzel együttdolgozhat ezen a civilizáción. Mert amilyen mértékben az embernek van bátorsága elismerni, hogy nemcsak a múlandóság, de a maradandóság bizonyosságát is meg kell szereznie, olyan mértékben szokja meg, hogy az antropozófiát ne tűntesse fel fantasztikusnak és egyesek hiábavaló játszadozásának, hanem a többi tudományhoz hasonlóan, egész szellemi kultúránk és általában civilizációnk részévé kell válnia.

A kulturális megújulás szüksége

Oslo, 1921. december 2.

Ma estére azt kívánták, hogy a kulturális megújulás szükségének témájáról beszéljek. Az elmúlt napokban az antropozófus szellemtudományról beszéltem. E területről általában az beszélhet, aki úgy gondolja, hogy speciális kutatási eredmények vagy impulzusok alapján közölhet embertársaival egyet és mást. Mert ennél individuális impulzus kifejezéséről van szó, még ha úgy is kell vélekednünk, hogy valamilyen szempontból a dolog minden embertársunkra tartozhat. Mai témánkkal kapcsolatban egészen más érzésem van. Ha korunk kulturális megújulásának szükségéről kell szólni, akkor egy ilyen téma csak akkor jogosult, ha megfelel a közvéleménynek és hiszik vagy akarják az úgynevezett kulturális megújulást. Az egyes embernek tehát többé-kevésbé egy általánosan uralkodó nézetet kell képviselnie. Mert ilyen kérdéssel szemben egyes önkényes vélemények csak szerénytelenséghez és önteltséghez vezetnének. Ezért mindenekelőtt az a kérdés, hogy ez a téma megfelel-e egy ma általánosan uralkodó érzületnek, szélesebb körökben élő érzés-komplexumnak?

Mindenképpen azt gondolhatjuk, hogy a kulturális megújulás szükségének témája sok tekintetben jogosult, ha elfogulatlanul áttekintjük azt, amit ma kortársaink szívében, lelki hangulataiban és lelkiállapotaiban találunk. Nem vesszük észre, hogy sok kortársunk az élet legkülönfélébb területein úgy érzi, hogy szellemi életünkbe és emberi együttélésünk más ágazataiba be kellene lépnie valaminek, ami megfelel valamilyen formában a világosan látható keresésnek.

Kereső lelkek ma a művészi élet számos területén találhatók. Ki ne venné észre, hogy kereső lelkek mindenek előtt a mai fiatalságban találhatók. Éppen a mai fiatalságban tapasztaljuk, hogy várnak valamire, amit az általános korszellemmel találkozva nem tudnak megtalálni. Elsősorban az etikus-vallásos élet területén találunk kereső lelkeket. Az emberi szívekben etikusvallásos vonatkozásban ma számtalan kimondott és még több kimondatlan, csak átérzett kérdés rejlik. Ha a szociális életre tekintünk, ügy a világ folyása és mindaz, ami az élet e területein zajlik, nagy kérdésként jelenik meg: honnan jöjjön e szociális élet valamilyen kulturális megújulása?

Az egyes ember azonban – ha látja is e sokféle kérdés-feltevést – mégsem mehet messzebbre válaszával, minthogy nézete szerint hozzájáruljon valamivel e terület általános igényének kielégítéséhez. És az utóbbi napok antropozófus szellemi kutatás alapján tartott különböző előadásai fejtegetéseikkel talán mégis igazolják, hogy mai témánkkal kapcsolatban felvessek néhány dolgot, mert ha az antropozófus szellemtudomány tudja is, hogy csak egészen csíraszerűt nyújthat és sok ma keresett kérdéshez csupán ösztönzést tud adni, ez az antropozófus kutatás mégis éppen ilyen csírákat akar nyújtani. A svájci Dornachban megpróbáltuk a Szellem- tudomány Szabad Főiskolájának, a Goetheanumnak, a felépítését. És elmondhatjuk, hogy legalább kísérlet történt arra, hogy az egyes tudományos területeket azáltal termékenyítsük meg, hogy az orvostudomány, természettudomány, szociológia, történelem és az emberi kutatás különféle más területein a legújabb kor rendkívüli, jelentős módszereinek eredményeihez azzal járuljunk hozzá, ami a szellemi világ közvetlen kutatásával érhető el. És éppen ezen a területen próbálunk a stuttgarti „Waldorf-iskola” révén pedagógiai-didaktikus módon is alkalmazhatót nyújtani. Még gazdasági vonatkozásban is megkíséreltünk bizonyos munkát. Erről mindenesetre el kell mondanunk, hogy jelenlegi körülményeink olyan súlyosak, hogy először ki kell próbálnunk, hogy ezek a gazdasági létesítmények képesek-e igazi kulturális megújulás tekintetében, ha nem is teljesítményt, de legalább buzdítást adni ahhoz, amit ma számos ember keres.

Hadd beszéljek először erről a keresésről. Természetesen itt csak internacionális szempontból beszélhetek, nem az önök népének szempontjából, ahol legnagyobb örömömre vendégnek tekinthetem magam. Aki szívvel, érzékkel, kedéllyel, nyílt lélekkel fordul azoknak a vágya felé, akik ma az emberiség jövője számára a legfontosabbak, és elfogulatlan értelemmel figyel, az először mindenképpen az ifjúság keresése felé fordul. Mindenütt azt találjuk, hogy éppen ifjúságunk vágya, hogy valami még, mondhatnám, teljesen bizonytalanból valami újat kapjon. Fel kell merülnie a nagyon komoly és fontos kérdésnek, hogy ifjúságunk miért nem elégedhet meg azzal, amit mi öregek adhattunk neki? Éppen azt hiszem, hogy az ifjúság keresése azokkal az igen intim, mélységes lelki impulzusokkal kapcsolatos, melyek korunkban létrehozzák ezt az általános emberi keresést. Ha a kulturális megújulás felszínen észrevehető igényét valóságos alapjaiban akarjuk megítélni, akkor úgy hiszem, mélyen bele kell tekintenünk az emberi lelkületbe ezen a területen. Bele kell tekintenünk az ember lelki életének számos mélységébe és főként nemcsak közvetlen jelenünk kulturális sajátosságai iránt kell érdeklődnünk, hanem valamivel hosszabb időszakot kell szemügyre venni.

Aki nyílt tekintettel rendelkezik, az azt találja, hogy korunk emberiségének sajátos lelkialkata internacionális vonatkozásban a legutóbbi három, négy, öt évszázad folyamán készült elő és azt látja, hogy ezek az évszázadok az ember lelki alkatában alapjában véve teljesen újat mutatnak ahhoz képest, ami – ez valóban elfogulatlan történelmi szemlélettel észrevehető – a nyugat szellemi alkatában a X., XI., XII. században még megvolt a régi korokból. Ha visszamegyünk a nyugat szellemi életének e régebbi korához, akkor mindenütt azt találjuk, hogy az ember lelki-szellemi szemlélete nem vált el olyan szigorúan a fizikai, érzéki szemlélettől, mint később, valamint közvetlen jelenkorunkban. Régebbi századokban az ember a fizikai környezetre irányuló érzékeléskor az érzékekkel észlelhető dolgokban mindenütt sejtett valamilyen szellemit is. Már nem gondolta ugyan a világot annyira szelleminek, mint a régi egyiptomiak, sőt még a régi görögök is, akik szellemi-lelki lények külső megtestesülését látták a csillagok világában, de még sejtette, hogy fizikai környezetében mindent áthat a szellemiség. És e régebbi századok embere önmagára tekintve se választotta el a fizikai testiséget szigorúan a lelkitől, a gondolkodástól, érzéstől, akarattól. Az ember, mondhatnám, lelkének tudatában élve, testi tagjainak, szerveinek is tudatában élt és saját organizmusának e szerveit is lelkinek és fizikainak tekintette. Lelkit-fizikait érzett kint a világban és saját belső lényében is. Így bizonyos rokonságot, meghittséget érezhetett környező világával. Azt mondhatta magában, hogy ami benne él, az bizonyos tekintetben él a világban is, ahova a világot vezető és irányító isteni-szellemi hatalmak állították. Az ember rokonságban és meghitten érezte magát a világgal. Mintegy a nagy szellemi-lelki- fizikai kozmikus organizmus tagjának érezte magát.

Ezt az érzést ma már kevéssé értjük, mert az utóbbi századokban teljesen megváltoztak az idők. Ez a változás nemcsak a teoretikusoknál, tudósoknál nyilvánul meg, hanem minden egyes ember szívében, lelkében. Nemcsak abban nyilvánul meg, ahogyan ma tudományosan szemléljük a világot, hanem abban is, ahogyan a művészi alkotásban és művészi élvezetben viszik bele a szellemet a fizikai anyagba. Abban is megnyilvánul, ahogyan a szociális együttélésben egy-egy embertársunkkal találkozunk, ahogyan megértjük, amit kívánunk tőle. Végül pedig abban is megnyilvánul, hogy hogyan érezzük át saját erkölcsi-vallásos impulzusainkat, hogyan éljük át szívünkben, lelkünkben az istenséget, hogyan viszonyulunk ahhoz, ami a földi lét szellemének legmélyebb értelmét megfejtette: hogyan viszonyulunk a kereszténység mélyebb belső értelméhez.

Azt mondhatjuk tehát, hogy amit legszélesebb körökben keresnek, az valamilyen módon rokonságban lehet ezzel a változással. Milyen változás ez? Az utóbbi századokban elérkezett kort az intellektualizmus korának szoktuk nevezni. Régebbi századokban nem az intellektualizmus, nem az értelem elvont alkalmazása tette az embert világának környezetével olyan meghitté és testvérivé, mint ahogyan utalásszerűen jellemezni próbáltam. Csak az újabb kor embere tanulta meg igazán az emberiség fejlődése során, hogy a világ szemlélésénél, sőt átérzésénél, teljes bizalmát az intellektus, az értelem felé fordítsa.

Az emberi élet számára azonban két összetartozó feltétel adódik: belsőleg az intellektualizmus, az ész, az értelem tekintélyében való bizalom, külsőleg pedig a természeti jelenségekbe vetett hit, a természeti jelenségek megfigyelése iránti érzék. Az újabb kor emberének belső világában az a hajlam támadt, hogy mindent az értelmes, ésszerű, intellektuális szemlélet hatalma alá vessen. És ekkor magától adódott, hogy ez a belső képesség mindenekelőtt csak a természet jelenségeire alkalmazható, mindarra, amit érzékszervekkel figyelhetünk meg és fogalmakkal elemezhetünk vagy kombinálhatunk. Mondhatnám, hogy ez a két dolog, a természet kifogástalan szemlelete és az intellektus kifejlesztése, volt az utóbbi századok nagy, jelentős nevelő eszköze, ezek a nevelő eszközök a XIX. században gyakoroltak legnagyobb hatalmat a kulturált emberiségre és eredményeiket átvitték a XX. századba is.

Ha átadjuk magunkat az értelem alkalmazásának, ennek az a sajátossága, hogy belső átélésünkben bizonyos vonatkozásban magányossá válunk. Az értelem alkalmazásában valami bizonyos módón elidegenedik a közvetlen érzelemtől – ez világosan jelentkezik képszerű jellegében -, ami az élet hideg, józan árnyalatát ölti fel és valójában csak a külső természeten tud megfelelően kibontakozni, mindazon, ami az embert körülveszi. Az embernek a világhoz fűződő ilyen viszonya, kapcsolata teljességgel kielégítő magyarázatokat nyújthat a természet dolgaira, de önmagunkat már nem tudjuk a külső természetben megtalálni, mint régebben. Régebbi évszázadokban szellemi-lelkiség ragyogott az emberre a színes, zengő, meleg és hideg világból, az évszakokból és ezt rokonságban érezte, élte át azzal, ami saját belső világában élt. Az egész külső természeti létet, amit az intellektus révén tapasztalunk, intellektuális kutatással találunk a fizikában, kémiában, biológiában, mindezt nem vihetjük át érzelmünkkel közvetlenül saját emberi mivoltunkba. Törekedhetünk ugyan az ember belső organikus struktúrájának biológiai kutatására, még az emberi szervezet kémizmusának kutatásáig is elmehetünk. De sohasem fogjuk ügy találni, hogy amit a külső természet kutatásából saját emberi mivoltunk megértésébe átviszünk, az megragadja érzelmünket, a világ iránti vallásos, etikus érzületté tömörül és végül abban az átélésben foglalható össze, hogy: e világ tagja vagyok, ő szellemi-lelki, én is szellemi-lelki vagyok.

Ez az érzelem nem ragyog felénk abból, amit az utóbbi évszázadokban a természettudomány ösztönzésére olyan nagyszerűen megtanulhattunk. Így történt, hogy az embert éppen az idegenítette el önmagától, ami a legnagyobb, legjelentősebb eredményeket hozta neki és átformálta az egész modern eletet. Valamennyi még megoldatlan probléma ellenére megnyugtató, hogy az ember itt van a világban és csodálattal tekinthet fel a térbeli világról, a csillagokról és mozgásukról alkotott matematikai megítélésére, hogy bizonyos tudományos tisztelettel kinyomozza a növényben, állatban rejlő életet és a természettudomány, az intellektus, az értelem, az ész alkalmazásával ilyen módon megfejtheti a természetet. De önmaga megismeréséhez ilyen úton nem tudott eljutni. Az ember saját mivoltára vonatkozó legmélyebb vágyakozása semmit sem kap a csillagok, a fizika, a kémia, a biológia tudományától, még az újabb korban megjelent történettudománytól sem. Ezáltal a keresés egyre inkább felszínre került.

Ez a keresés nem egyéb, mint a modern ember ember-keresése. Bármennyire igyekszünk a legkülönfélébb területeken folyó keresést összefoglalni, mindenütt azt találjuk, hogy az emberek voltaképpen saját énjük rejtélyét, az ember rejtélyét próbálják kutatni. Ez nemcsak a teoretikust érdekli, hanem mélyen belehat minden ember lelkialkatába. Aki érdeklődik ilyesmi iránt, abban bizonyosan intenzív vágy éled – ha a természet kutatása rávezeti hogy a természeti élet távlatain kívül eső rejtelmet is megfejtse: az ember lényét, mely messze túlnő azon, ami a természet külső birodalmaiban tapasztalható. Azt mondhatnám, hogy a nagy rejtély valójában csak itt kezdődik.

Másfelől érzelmeink, egész nevelésünk is annak befolyása alá került, ami ilyen módon érkezett el az újabb évszázadokban. A külső élet teljesen ezt tükrözi. Nem is képzeljük, hogy a külső életben mennyire visszatükröződik az, ami az emberiség újabb fejlődésének szellemi életében a most leírt módon történt.

Nemcsak elméletileg keressük az ember lényét hasztalanul, egymás mellett is elmegyünk ma és újkori nevelésünk hatása folytan képtelenek vagyunk embertársaink belső megértésére, nem tudunk betekinteni az ember lelki életébe, míg sok régi kultúra valamilyen látó együttérzéssel rendelkezett. Az élet számos követelményét megállapítjuk, de egymás mellett rendszerint elmegyünk. Az említett okokból nemcsak az ember elméleti megértését veszítettük el, de elvesztettük az ember érző megértését is, az embertársainkkal töltött nap minden órájában. És talán már csak a mai formájában felmerülő szociális kérdés figyelmeztethet arra, hogy mennyire elveszítettük embertársaink megértését. Miért kiáltanak voltaképpen olyan harsányan szociális reformokért, szociális megújulásért? Éppen azért, mert valójában nagyon antiszociális emberekké váltunk. Az ember alapjában véve azt követeli leginkább, ami legjobban hiányzik neki es a szocializmus nagyhangú kívánása az elfogulatlanul halló fül szamara valójában azt jelenti, hogy antiszociális emberekké váltunk, nem értjük meg egymást, nem tudunk szociális organizmust alkotni és ezért kiválóan képzett értelmünktől, az intellektualizmustól reméljük, hogy ismét visszavezet a szociális organizmushoz.

Éppen a szociális kérdés mutatja, hogy mint emberek voltaképpen mennyire elidegenedtünk egymástól. A vallásos kérdéssel azért találkozunk korunkban, sőt már az újabb idők folyamán, mert az ember elveszítette a világ lényegének isteni magvával való közvetlen kapcsolat belső élményét, nem éli át, hogy saját belső mivoltának szavában az isteni szellemiség fejeződik ki. Ismét egy hiányosságból ered a vallásos megújulás kívánása.

Ha ilyen kiindulópontokból mélyebben pillantunk mai kereső életünkbe, akkor azt találjuk, hogy az intellektuális kultúra, intellektuális szemlélet, mely lassanként még az emberi érzést is elhalványította, alapjában véve az ember egy bizonyos életkorához fűződik. Ne adjuk át magunkat semmilyen tévedésnek, illúziónak: az egyes individuum alapjában véve csak a nemi éréssel, az ifjúkorral ébred rá az intellektusra. Az intellektualizmusra életének abban a szakaszában ébred rá, amikor ki kell lépnie az életbe, a munkához. Gyermekkorunkban vagy közvetlenül utána, iskolás korunkban azonban nem tudjuk az intellektualizmust elsajátítani és lelkünket nem indítja meg. Ebben a fiatal emberi korban a lelkialkatnak el kell térnie a későbbitől. A mai emberiség életében használható intellektus nem élheti ki magát fiatal korban és nem is szabad kiélnie magát, mert hatásával kihűtené, elölné, megbénítaná a fiatalkori erőket. Valójában így történt – bele kell tekintenünk az élet intimebb részleteibe, ha kereső jelenkorunkat érteni akarjuk -, hogy olyan kultúrába növekszünk bele, amely érettebb korunkban, bármily paradox módón hangzik is, megfoszt legszebb gyermekkori emlékeinktől.

Ha emlékezetben visszatekintünk arra, amit gyermekkorunkban átéltünk, akkor nem tudjuk a sokszor öntudatlanságban rejlő dolgokat kellő intenzitással, melegséggel felhozni, homályos sejtésként, emlékként, olykor csak gondolatok és emlékek árnyalataként tudnak felmerülni. Oda jutunk, hogy már nem egészen értjük meg magunkat. Gyermekkori életünkre ügy tekintünk vissza, mint valami rejtélyre. Már nem tudunk teljes egész emberi mivoltunkból megszólalni és felnőtt beszédünkbe beleszőni azt az árnyalatot, mely ezen a nyelven átrezgetne, amit a gyermek eleven bölcsességben él át, amikor szemét ártatlanul a külvilágra veti és akaratát kifejti élete első éveiben.

Nem igazi történelemismeret, ha a történelem révén nem tudjuk meg, hogy a régebbi emberiségnél a gyermeki kifejlődés mindig együtt szólt az érett ember szavával. Gyermekkorunkat öntudatlanul töltjük el, de ebben az öntudatlan lelkiéletben meg intenzíven benne van az, amit születésünkkel hozunk magunkkal a szellemi-lelki életből, a pre-egzisztenciából.

Aki meg tudja figyelni a gyermeket, van lelke és érzéke ehhez a megfigyeléshez, az előtt a legnagyobb titok lepleződik le, amikor látja, hogy a gyermekben hétről-hétre felszínre jut, amit az ember a szellemi-lelki életből hoz magával e földi-fizikai világba. Ami öntudatlanul megtestesíti és megdobogtatja az örökkévalót az emberi tagokban, az egész emberi organizációban, az belsőleg lelki-szellemiseggel itatja át, de később valami lehűtő szubsztancia éri, mikor az intellektus rárakódik, mely valójában csak a földi dolgoknak felel meg.

Aki ma eléggé meg tudja figyelni magában ezeket az intim dolgokat, az tudja, hogy gyermekkorunkból enyhe ködbe burkoltan próbál valami érett tudatunkba hatolni és tudja azt is, hogy képtelenek vagyunk megöregedett szavainkba foglalni azt, ami olyan elevenen él a gyermekben és mivel szellemi-lelkileg hat bele, ezért alapjában véve sokkal inkább szellemi-lelki módon élhet a gyermekben, mint később az intellektualizmusban.

A XVIII. és XIX. század egyik szellemes írója azt mondta, hogy az ember életének első három évében többet tanul mint három akadémiai évben. Igazán távolról sem akarom az akadémikusokat megbántani, mert méltányolom őket, mégis azt hiszem, hogy teljes egész emberi mivoltunkra vonatkozóan életünk első három évében organizmusunkat öntudatlan bölcsességgel formálva, többet tanulunk, mint később bármikor. Jelenkori kultúránkban azonban nagyon is azon vagyunk, hogy e három legfontosabb tanulóévünket voltaképpen elfeledjük, legalábbis nem elevenítjük meg őket megfelelőképpen későbbi érett kultúránk kifejeződésében. Ez azonban mélységesen hat egész kulturális életünkre. Ha érett beszédünket, érett életünk gondolatait képtelenek vagyunk saját gyermekkorunk forrásából árnyalni, éleszteni, átszellemesíteni, mert intellektusunk képeket, szellemi képek világát adja ugyan, de magát a szellemi életet nem veszi fel, akkor az ifjúsághoz sem tudunk eleven, intenzív módon szólni. Akkor elvesztett ifjúságunkból szólunk a körülöttünk lévő eleven ifjúsághoz. Ez az érzelem található ma a fiatalságban, ezt az érzést akarja keresése során kifejezésre juttatni és ezt így jellemezhetjük: az öregek számunkra érthetetlen nyelven beszélnek, amit kimondanak, az szívükben, lelkükben nem talál visszhangra. Ezért éppen ifjúságunk kereséséből vehetjük ma észre a kulturális megújulás kívánását és tisztában kell lennünk azzal, hogy a szellemiség megértéséhez visszatérve ismét meg kell tanulnunk, hogy megfelelőképpen beszéljünk az ifjúsághoz, sőt már a gyermekekhez is.

Aki bensőjét azzal hatja át, amit az antropozófus szellemi kutatás nem elvont fogalmakkal, hanem a lélek eleven lényében akar megragadni, az olyasmit ragad meg, ami nem öregszik, érett korában sem rabolja el gyermekkori erőit és érezni fogja, hogy a gyermekkor, a fiatalság még szellemibb mivolta valamilyen módon belenyúlik érettebb életébe. Akkor szavakat is talál, hogy beszéljen az ifjúsághoz, tetteket is, hogy együtt legyen vele. Ez vezetett el oda is, hogy az ifjúság keresését észrevéve, a stuttgarti Waldorf-iskolában az iskola-reformot mindenekelőtt olyan tanárokkal igyekeztünk létrehozni, akik idősebb koruk szellemi megifjodásával ismét igazi barátként tudtak a gyerekekkel beszélni. Mert aki életében elsajátított valamit az igazi szellemiségből, annak minden gyermek kinyilatkoztatás és tudja, hogy a fiatalabb vagy érettebb gyermek mindenképpen többet ad neki – ha nyílt érzéke van hozzá, mint amennyit ő adhat a gyermeknek. Bármily paradoxul hangzik is, mégis ez az árnyalat vezethet éppen ezen a területen valamilyen kulturális megújuláshoz.

És ha ezzel a fénnyel világítjuk meg azt, amivel életünkben találkozunk, akkor azt kell mondanunk: ha egészen világosan látjuk, hogy az ember keresi az embert és az intellektualizmustól egyoldalúvá vált embernek keresnie kell a teljes, egész embert, akkor ez ma számos más területen is igen intenzíven jelenik meg.

Ha visszatekintünk abba a korba, ahol az újabb kultúra nagy, eléggé nem méltányolható vívmányai létrejöttek, akkor látjuk, hogy ezt a kultúrát csak azáltal vívhatták ki, hogy az ember odaadott valamit teljes emberi mivoltából. Az ember kitekintett a kozmikus térbe. Műszereket tudott készíteni, amelyek leleplezték számára a csillagok lényegét és mozgását. De ami az ember elé tárult, az alapjában véve évszázadok óta úgy alakult, hogy matematikai-fizikai világképet adott neki. Ma már nem érezzük át, hogy a kitekintő ember a csillagok járásában valaha éppen úgy a kozmosz szellemiségének megnyilatkozását látta, mint ahogyan ma az emberi arckifejezésben szellemi, lelki megnyilatkozást lát. A kozmoszban száraz, régi, bar eléggé nem méltányolható matematikai-mechanikai elem jelenik meg. Feltekintünk és alapjában véve egy nagy kozmikus mechanizmust látunk. Mindinkább az az ideál jött létre, hogy világszemléletünkben mindenütt ezt a nagy kozmikus mechanizmust lássuk. És mi lett ma ebből?

Néhány kortársunk talán még paradoxonnak találja, de úgy hiszem, hogy az elfogulatlan megfigyelés számara mindenütt feltűnik, hogy ma a szociális emberi életből kiindulva, egész környezetünk, jelenkori kultúránk a kozmikus mechanizmus szemléletére hangolódott. Mert ma szociális, etikus, jogi életünk, sőt bizonyos fokig, mint mindjárt rámutatok, még vallásos életünk is mechanisztikus lett.

Látjuk, hogy sok millió emberben él az a szemlélet, hogy az emberiség történelmi létesítésében nem léteznek szellemi erők, csakis gazdaságiak és a művészetben, vallásban, erkölcsben, tudományban, jogban és egyébben csak valami köd él és ez abból párolog ki, ami az egyetlen történelmi realitásban, a gazdasági életben lejátszódik. Ma sokan azt mondják – ha van szívünk, átérezzük az állítás tragikumát -, hogy a gazdasági formák a reálisak és az emberre való hatásukból jön létre az ember alkotta jog, erkölcs, vallás, művészet és a többi, és mindez ideológia. Így olyan területre jutottunk, mely a nyugat szellemi életében mindenképpen nagy eredményekhez vezetett, de ma annak ellentétébe csapott át, ami valaha régi, jobb időkben a keleti kultúrában élt. Ma a keleti kultúra is éppenséggel dekadenciába került. Ott is egyoldalúság uralkodik, de most nálunk is.

Emlékezzünk csak vissza, hogy valaha a földi életben, főként keleten, az emberiség a külső érzéki világot majának, nagy illúziónak, pusztán látszatvilágnak nevezte, és egyetlen igazi realitásnak azt tekintette, amit az ember bensőjében elindít, gondol, érez és akarati impulzusaiban táplál. Valaha az a másik egyoldalúság uralkodott, hogy ha az ember belső mivoltába tekintett, akkor gondolati és érzelmi életében látta az igazságot, az igazi létet, kívül pedig a maját, a nagy illúziót. Ma elérkeztünk az ezzel ellentétes egyoldalú szemlélethez. Jelenkori kultúránk szempontjából környezetünkben mindenütt az érzéki világot látjuk és azt nevezzük igazi létnek. És sokmillió ember csak a gazdasági folyamatok érzékletes lefolyásában látja a valóságos létet és ideológiának nevezi azt, ami az ember bensőjében él és az ember bensőjéből kibontakozó kulturális fejlődést is. A keleti ember alapjában véve ugyanazt nevezte majának, illúziónak, amit ma sokmillió ember ideológiának nevez, a szót más, mindenesetre ellenkező értelemben alkalmazzák. A keleti ember a külvilágot ideológiának, benső világát viszont realitásnak nevezhette volna. Kultúránkban odajutottunk, hogy ezt számtalan ember ellenkező egyoldalúsággal mondja.

Így elmondhatjuk, hogy éppen szociális életünkben kidomborodik valami, ami a tudománynak nagy, jelentős sikereket hozott, az ember gondolati, erkölcsi, szociális életében viszont nehézségeket jelent. Az életnek ez az előttünk lévő mechanizálása azonban nemcsak milliók eszméiben él, hanem a realitásban is létezik. Külső életünk mechanizálódott és kultúránkkal ma olyan korban élünk, melyet az ember szociális, erkölcs, vallásos felelete ad. Galilei, Kopernikusz, Giordano Bruno nagy korszakában hatalmas világszemléletet alapoztak meg; ez mindenképpen azt igényli, hogy másként hassuk át emberséggel, mint ahogyan eddig történhetett. Mert emberi életünk mechanizmusa bizonyos mértékben gondolati, intellektuális és tudományos életünk mechanizmusának kulturális visszhangja.

Ezt minden részletében látjuk. Tanulmányozzuk ma a természettudományt. Tanulmányozzuk az állatok sorát a legalacsonyabb-rendűektől, legegyszerűbbektől, legtökéletlenebbektől kezdve egészen az emberig. Azután, az igen elismerésre méltó tudomány alapján, az embert az organizmusok sorának végére helyezzük. Mit tudunk róla ezáltal? Megtanuljuk, hogy ő a legmagasabb rendű állat. Ez bizonyos értelemben bizonyára jelentős, de csak más lényekkel való viszonyában ismerjük meg, nem pedig ügy, ahogyan emberként átéli önmagát. Megismerjük, hogy az ember mit bontakoztat ki más lényekre vonatkozóan, de nem tudjuk, hogy önmagában kicsoda. Az ember elveszíti önmagát, míg a külvilágot nagyszerű új módón szemléli. Azért keressük az embert, mert az ember éppen újabb korunk legnagyobb vívmányai révén veszíti el bizonyos módon önmagát. Ha azután az emberek szociális organizmusban való együttélését nézzük, akkor úgy találjuk, hogy e szociális organizmusban az embereknek kölcsönös szolgálataik révén kell együtt élniük. E kényszerűségben újabb korunk nagyon sokra vitte. A munkamegosztás az egész szociális élet legkülönbözőbb területein megvalósult. A külsőséges, mechanizált élet munkájában már érvényes, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért! A külső életben meg kellett tanulnunk egymásért dolgozni.

De itt is megnyilvánul, hogy, ha valaki nem őrzi a régi hagyományokat, hanem éppen az élet legmodernebb formájába nőtt bele, akkor tapasztalja, hogy az emberi munka teljesen eloldódott az embertől, megismerésünk pedig valójában csak a külső emberi természetre vonatkozik. Embertársainkat emberi munkánk segíti, ebben kell velük együttműködnünk, de a róla vallott nézetünk, érzelmünk külsőlegessé vált. Nem figyelünk arra, hogy az ember hogyan bontakoztatja ki teljesítményét lelki-érzéki- szellemi létéből, hogyan születik meg az érzelmileg hozzánk tartozó, velünk egyívású ember munkája, nem kísérjük érzésünkkel, mikor nekünk dolgozik. A szociális életben ma a terméket nézzük, látjuk, hogy mennyi emberi munka áramlott bele és az emberi munkát aszerint értékeljük, ahogy a termékben található. Ez annyira meggyökeresedett, hogy az újabb kor e nagy tévedését Marx azzal tetézte, hogy minden árukban, javakban forgalmazott és emberi használatra vagy fogyasztásra készülő emberi teljesítményt kristályos, alvadt munkának nevezett. A munkát az embertől elkülönítve ítéljük meg, mint ahogyan kiváltképpen azt a képességet is elsajátítottuk, hogy a természetet az embertől függetlenül figyeljük meg. Az emberi teljesítmény megítélésében megfertőzött bennünket az ember természeti lény analógiájára történő ismerete és megfigyelése. Csak az ember természeti mivoltáig jutunk el, csak addig, hogy az ember a legmagasabb rendű állat, az ember legmélyebb benső világába nem hatolunk be.

A dolgozó embernél sem látjuk, hogy a munka hogyan fakad belőle, megvárjuk a terméket, a gyártmányt és csak abban keressük a munkát, ami az embertől elkülönült. Az ember pedig szociális lényként él közöttünk és tudja, hogy munkájába emberi mivoltát, sőt gyakran emberi méltóságát is bele kell fektetnie és látja, hogy nem méltányolják sem emberi méltóságát, sem az emberből fakadó munkát, csak a piacra kerülő külső teljesítménybe kristályosodott munkát, ahol az áruba fektetett munka mintegy eladhatóvá vált. Látjuk, hogy az ember ilyen vonatkozásban is elveszítette magát, a mai kultúra mechanizmusa mintegy elveszti lényének, munkájának egy darabját.

Ezt elsősorban a szociális organizmus jogi részében látjuk. Ha megnézzük, hogy a szellemi élet miképpen tevékenykedik közöttünk, azt találjuk, hogy a szellem csak elvont gondolatokban van jelen, csak ezekben az elvont gondolatokban bízunk, tagadjuk, hogy a szellem közvetlenül él bennünk és belénk költözik, midőn vele foglalkozunk, hogy szellemi tevékenységet folytatva lelkünket nemcsak gondolatok töltik be, de valóban áthatja a szellem. A természeti szemlelet növekedésével az ember így elveszítette a szellemhez fűződő kapcsolatát. Ez vonatkozik a szellemi életre.

A jogi, szociális, állami összefüggések terén a munka példáján látjuk, hogy mennyire elszakadt az ember lényétől, ami vele kapcsolatos. S midőn az emberek közötti érintkezésben szemléljük az emberi lelket, nem látjuk, hogy a másik ember munkáját fellobbanó meleg érzéssel figyelné. Nem fakad benne melegség a dolgozó ember iránt. Nem latjuk az emberen kibontakozó munkát, csak az emberről levált és termékké alvadt munkát, ahol az együttérzés már nem ég és melegít. Így a jogi együttélés területén is elveszítjük az embert.

Nézzünk körül a gazdasági élet területén. Az embernek ezen a területen kell fogyasztási szükségleteiről gondoskodnia. Az ember képességeit fogyasztási szükségleteiért fejleszti ki. Mennél inkább kifejleszti képességeit, annál jobban gazdálkodik a másik ember számára és dolgozik saját magának meg az egész emberi társadalomnak. A gazdasági élet a képességek kifejlesztésén múlik. A munkavállaló, ha elsősorban az embereken múlik, úgy tekint a munkavezetőre, hogy ügyes, jó képességű munkavezetőnél találja meg a számítását. Ez nagyon is elérhető, mert akinek a munkáját fizikailag és szellemileg vezetik, hamar rájön arra, hogy a jó képességű vezető mellett jobban gyarapodik. Mai gazdasági törekvésünk vajon azt kérdi a gazdálkodó emberiségre tekintve, hogy hol vannak nagyobb képességek? Ha az ember elevenségét, tiszta emberségét néznénk és képességei szerint illesztenénk a gazdasági életbe, hogy embertársai számára a legjobbat nyújtsa, ez olyan szemléletet, olyan kultúrát vívhatna ki, ahol az emberben megtaláljuk az embert. A mi kultúránk sajátossága, hogy az emberben nem találjuk az embert és elfogulatlan tekintettel azt látjuk, hogy az embert lassanként már nem is tudjuk képességei szerint helyesen megítélni.

Az emberi képességeknek vizsgákon kell megmutatkozniuk, a vizsgáztatás újabb kultúránkban igencsak sokra vitte. De nem arról van szó elsősorban, hogy valóban kikutassák, hogy az ember hogyan kapcsolódik legjobban az életbe, mert a mechanikussá vált élet előbb mást kíván meg. Ma sokszor hangoztatják, hogy a legjobb embert a szükségleteknek megfelelően kell megfelelő helyére tenni. Ez egyelőre jámbor óhajtás, látjuk, hogy a gazdasági élet – a szellemi és jogi élet területeihez hasonlóan – elsősorban az embertől válik el. Nem az emberre és a gazdasági életbe való eleven beilleszkedésére tekintünk elsősorban, hanem arra, hogy hogyan kötődjék az ember legjobban valami nem igazán emberihez. Látjuk, hogy a gazdasági élet is eloldódik az embertől. Így nem is csoda, hogy jelenlegi kultúránk megújulásának igénye az élet minden területén az ember kereséséből fakad.

Végül, ez a művészetben sincs másként. A görögségre visszapillantva ma úgy tűnik, hogy a görög tragédiaírók drámáikat a maihoz hasonló módon írták. A görögök életfelfogása azonban teljesen eltért a maitól. A görögök a dráma révén történő katarzisról, tisztulásról beszéltek. Mit értettek katarzison, tisztuláson? Azt értették, hogy a tragédia vagy más mű előadásán résztvevő ember lelkében költött szenvedélyeket él át. Ez az átélés azonban tisztulást, egészséget hoz még a fizikai organizmusnak is, de elsősorban a leieknek. A görög dráma legfontosabb impulzusa magas szellemi és egyben, mondhatnám, gyógyító is volt. A görög ember valamilyen gyógyító folyamatnak tekintette azt, amit magas művészi tökéletességben kívánt embertársainak nyújtani. Mi természetesen nem lehetünk újra görögök. Azt kívántuk ezzel megvilágítani, hogy életünk valóban gépiessé vált, bizonyos módon megtagadja az embert és érthető a mai világ embert kereső mélységes vágyakozása.

„A szociális organizmus hármas tagozódása” az antropozófus szellemtudományból kiindulva éppen ezt a keresést igyekszik szolgálni. Sokszorosan félreértik. Pedig csak ahhoz keresi az odavezető utakat, hogy a szellemi életben ismét élő szellemet találjunk, ne csak absztrakt szellemet és legfeljebb a szellemről való gondolkodást vagy halvány gondolatvilágot. És hogy a jogi-állami együttélésben ne csak a termékké kristályosodott munkát találjuk meg, hanem a munka emberi méltánylását, mely az emberek együttélésében akkor jön létre, ha az emberek tiszta emberséggel állnak egymással szemben. Gazdasági területen a szociális organizmus hármas tagozódása olyan asszociációkra törekszik, ahol a termelő és a fogyasztó szövetkezik, hogy különféle emberileg felismert érdekeikből kiindulva a gazdasági életet is társulva vezethessék.

Mi csak a piaci mechanizmus szerint ítéljük meg a gazdasági szükségletet. A szövetkezetek legyenek élő emberek társulásai, amelyek felismerik a szükségleteket, olyan organizmusok, melyek a termelés feltételeit az emberi együttélés alapján és ennek igényeit felismerve tudják szabályozni. Így a szociális organizmus hármas tagozódása e három tagot – a szellemi, a jogi és a gazdasági életet-olyan viszonyba, kapcsolatba igyekszik hozni a szociális organizmusban, hogy az emberit mindenütt megtalálhassuk a szabad szellemi életben, mely nem szolgál gazdasági érdekeket és nem belőlük fakad, nem szolgai állami érdekeket és nem belőlük fakad, hanem szabadon megáll a saját lábán és az a feladata, hogy az emberi képességeket a leghelyesebben bontakoztassa ki. Ez a szabad szellemi élet az embert igyekszik megmutatni az embernek: embert az embernek. Így az embert a szabad szellemi életben azáltal találhatnánk meg, hogy ismét átéljük a szellemet, ezáltal képességeit harmonikusan alakítja ki és az ilyen relatíve önálló szellemi életből éppen a legjobb képességekkel rendelkező embert küldheti az állami, a gazdasági élet megtermékenyítésére. Ha a gazdasági vagy az állami élet diktálja, hogy milyen képességeket kell kifejleszteni, akkor ők maguk nem boldogulhatnak. Ha a szellemi életet teljesen szabadon hagyják, hogy saját alapjaiból azt nyújtsa a világnak, amit minden egyes individuum a szellemi-isteni világokból hoz magával az életbe, akkor az a legtágabb értelemben megtermékenyítheti az élet egy eb területeit. Az állami életnek az egymással egyenlő emberek jogi érzületét, morális alkatát kell kibontakoztatnia. A gazdasági életnek megfelelő szövetkezetek útján kell az embert igényei és gazdasági képességei szerint megtalálni. A szociális organizmus hármas tagozódása a három területet nem próbálja mechanikusan szétválasztani, hanem a három tag relatív önállósága révén igyekszik elérni, hogy az ember életének három területén megtalálja teljes emberi mivoltát, hiszen alapjában véve ezt veszítette el és ezt keresi.

Ilyen értelemben csakugyan beszélhetünk a kulturális megújulás szükségéről és ez különösképpen kiderül, ha még mélyebben pillantunk az ember belső világának arra a területére, ahol az embernek az isteni szellemiséghez kell kapcsolódnia, át kell éreznie és át kell élnie örök lényét, ha teljes ember akar lenni és emberi méltóságát és a világ számára képviselt emberi értékét egészen át akarja élni, vagyis ha az emberek vallásos együttélését szemléljük. Természetesen csak azt akarom mondani, hogy az antropozófus szellemtudomány meggyőződésének ez felel meg. Mai témánkkal kapcsolatban nem akarom ezt a speciális megoldást senkire ráerőltetni. De az antropozófus szellemtudományban mindenekelőtt azt próbáljuk újra felismerni, hogy a kereszténység hogyan illeszkedett az ember földi fejlődésébe. Amit a szellemi világban antropozófus módon fejthetünk meg, az a golgotai misztériumra utal. A történelmi fejlődést a golgotai misztérium vonatkozásában követjük.

Az ember történetének szellemi szemlélete azt mutatja, hogy az őskorban az emberiség – ösztönösen – bizonyos ősi kinyilatkoztatással, ősi bölcsességgel rendelkezett, ez a bölcsesség azután fokozatosan egyre csökkent, halványult és ennek a halványulásnak még fokozódnia kellett volna. Ha nem történt volna semmi egyéb, akkor ma már olyan halvány, bölcsességnélküli szellemi életben élnénk, amelynek lelki életünk melegéhez semmi köze sem lehetne, ha a földi életet bizonyos időpontban meg nem termékenyítették volna a Földön túlról. Az antropozófiai értelemben vett szellemtudomány ismét rámutat a Jézus nevű emberre, aki időszámításunk kezdetén Palesztina földjét járta. A mai külső kereszténység ezt a Jézust egyre inkább csak embernek tekinti, míg régebbi korok olyan lényt láttak Jézusban, aki szellemi, földöntúli világokból kötődött e Jézus nevű emberhez és így lett Jézus Krisztus. A szellemtudomány szellemi szemlélettel kutatva a Földön túllevőt, nemcsak Jézusra, az emberre, próbál rámutatni, hanem Krisztusra is, aki a golgotai misztérium révén földöntúli princípiumként szállt le mennyei magasságokból az ember földi életébe. A földi emberiség fejlődése a golgotai misztérium óta más, mint amilyen előtte volt. A mennyei világok termékenyítették meg.

A mai ember mostani kultúrájából egyre inkább csak Jézusra, az emberre néz és ezzel alapjában véve elveszíti azt ami az igazán vallásos kapcsolódásban boldoggá teheti, ha Jézus Krisztusra tekint. Míg csak Jézusra, az emberre, tekint, alapjában véve azt is elveszíti, ami Jézusban, az emberben, különösen becses lehetne számára. Hiszen az ember elveszítette az embert. A názáreti Jézusban sem képes az embert igazán vallásosan keresni. Az antropozófus szellemtudomány azonban a szellemi-vallásos élet elmélyítésével a vallásosság forrását is feltárta, vagyis az emberben az ember isteni mivoltát keresteti és így Jézusban, az emberben, eljut Jézus Krisztushoz. Nem alacsonyítja le a golgotai misztériumot, ha azt mondja: a Földre szállt, ami azelőtt földöntúli volt. Mit élünk át e törekvéssel mai kultúránk korában?

Mivel az antropozófus szellemtudomány földöntúli szemlélet felé fordult, ezért azt vetették ellene, hogy nem keresztény, nem lehet az, mert a tisztán emberi helyére Jézus Krisztusban földöntúli lényt, kozmikus lényt helyez. Még sértőnek is érzik, hogy Krisztus kozmikus égi messzeségből költözzek Jézusba. Miért van ez így? Azért, mert az égi messzeségbe tekintő ember még vallásában, vallásos érzületében is csak a matematikusmechanikus kozmoszt látja, mint egy hatalmas gépezetet. Így még a vallásos ember, a mai vallástanító is úgy véli, hogy ha Krisztust a golgotai misztérium előtt a kozmikus messzeségben keressük, akkor mechanizáljuk a vallást. A szellemtudomány nem mechanizálja a vallást, nem fosztja meg a kereszténységet Krisztustól, hanem Krisztussal hatja át a külső életet, midőn rámutat arra, hogy a kozmoszban nemcsak mechanizmus van, nemcsak matematikával és természettudománnyal tapasztalható dolgok, hanem szellemiség él benne. A mai teológia sokszor azt hiszi, hogy az antropozófia szerint Krisztus a hideg világűrből, a Napról jött Jézushoz, valójában pedig az antropozófia a Földön kívül is szellemet akar látni és a Föld boldogságának tartja, azt a mennyei hatást, hogy égi magasságokból érkező lény egyesül a földi emberiség fejlődésével, megadva a golgotai misztériummal a Föld értelmét.

Így az antropozófus szellemtudomány valójában arra törekszik, hogy ismét megtermékenyítse, átmelegítse a vallásos életet és visszavezesse az embert az istenség ősforrásához. Úgy kísérli meg, hogy meghallgatja kultúránk megújulásának igényét.

Ma nagyszerű tudománnyal rendelkezünk, csodálva tekintünk az újabb kor e nagyszerű tudományára, hiszen jelenkorunk kultúrájáért kimagasló munkát végzett. Látjuk azonban, hogy e tudomány mellett felmerül a vallásos megújulás, az új vallásos elmélyültség igénye. Tehát egyfelől a vallás iránt teljesen közömbös tudományunk volna, a tudomány mellett pedig vallásos megújulásunk. Sokan álmodoznak erről, de hiába. Mert a vallás tartalma mindig csak abból eredhet, amit az illető kor tudni vél. Ha visszatekintünk azokba a korokba, ahol a vallás teljes életet élt, akkor a vallásban mindig az illető kornak megfelelő tudományos tartalom jelent meg, csak éppen speciális módon, áhítattal, a jámborság és odaadás színezetével és általában – ez rendkívül lényeges – mindenekelőtt a vallásalapító iránti tisztelettel. Ezért a mi korszakunk, a mi kultúránk sem boldogul olyan vallásos tartalommal, mely nem harmonizál korunk tudásával.

Ezért az antropozófus szellemtudomány nem a tudomány mellett keresi a vallást, hanem magát a tudományt igyekszik úgy felemelni, hogy ismét vallásos lehessen. Nem keres vallástalan tudományt mellette lévő tudománytalan vallással, hanem olyan tudományt keres, mely önmagából, saját forrásaiból élheti vallásos életét, mert nem alapul egyoldalúan az intellektuson, hanem a teljes emberen, mindazon, ami az emberben él. Az ilyen tudomány nem rombolja a vallásos életet, különösen a keresztény életet, hanem úgy ragyogja be, hogy a Föld fejlődésében megjelent golgotai misztériumból kiviláglik az emberiségre áradt kegyelem örök érzékfeletti jelentősége. És a golgotai misztérium látásából érző és morálisan akaró vallásos lelkesedés és belső vallásos boldogság fakad, ezt nem rombolja, hanem éppen helyesen világítja meg mindaz, amit megláthatunk, megtudhatunk Jézus Krisztusnak az emberiség földi fejlődésébe történt belépéséről.

A szellemtudomány így igyekszik az ember keresésének eleget tenni. Mint mondtam, ez csak arra szolgál, hogy egy kevéssel hozzájáruljunk a ma óhajtott, remélt kulturális megújuláshoz. Csak annak elképzelését kívánja megvilágítani, hogy például a kultúránk megújulásának igényében kifejezésre jutó vágyaknak mélységes, belső, emberi jelentőségük van.

Ezek a fejtegetések azt is meg akartak mutatni, hogy a kulturális megújulás igénye alapjában véve egyben a megismerésnek, a valóban emberi megújult átérzésének az igénye is, és helyes, hogy a kulturális megújulás keresésének lényégét firtatjuk és az ember teljes átérzésére, teljes átélésére törekszünk. Hihetünk benne, hogy talán mégis eljutunk a kulturális megújulás ma sokszor bizonytalan interpretációjához, ha azt mondjuk, hogy a kereső ember szamara ma igazan lényegében újult meg a régi görögök felénk hangzó kérdése: ember, ismerd meg magadat.

Bizonyos, hogy évszázadok és évezredek legnemesebb törekvésüket e kérdésnek szentelték. Ma azonban fokozott mértékben ez a legfőbb sorskérdés. És bárhogy is feleljen az egyes ember arra, hogy a kultúrát miképpen kell megújítani – mint utalni próbáltam rá -, a felelet tendenciája a következő: Hogyan találjuk meg ismét teljes emberi törekvésünkből magát az embert, aki megint egészen át tudja adni magát a világnak és embertársainak, hogy egymásnak újra erkölcsi, szociális, megismerő, és vallási megnyugvást jelentsenek? Szerintem ez kultúránk megújulásának kérdése.

Jézus vagy Krisztus

Oslo, 1921. november 29.

Itt Norvégiában természetesen vendégnek érzem magam és mindenekelőtt szívből jövő köszönetét mondok a hozzám intézett meleg szavakért és valamennyiük érdeklődéséért aziránt, amit az említett problémáról e rövid idő alatt elmondhatok. Előrebocsátom, hogy a teológiai mozgalomban voltaképpen kétszeresen is vendégnek érzem magam, hiszen az antropozófus mozgalomban mindig hangsúlyoznom kellett, hogy az antropozófia távolról sem akar valamilyen új vallást vagy éppenséggel szektát alapítani, hanem jelen korunkban általánosságban a tudományos mozgalomból akar kisarjadni. Az emberi és kozmikus élet érzékfeletti fényeinek megfelelő kutatási módszereket keresi. Amennyiben a teológia területe is a kutatás általános területéhez tartozik, annyiban indíttatást érez, hogy, ha megkérdezik, hozzájáruljon az érzékfeletti kutatás módszereinek eredményeivel a teológiai kutatáshoz. Ezért mondtam, mikor Németországban most számos fiatal teológus megkeresett, hogy csak azzal kívánok szolgálni, amit antropozófusként nyújthatok. Amire azonban ma egy teológiai-vallásos mozgalomnak szüksége van, azt a teológiai vagy vallásos életben álló személyiségeknek kell megvalósítaniuk.

Erről az oldalról az antropozofiával kapcsolatban különösen azt kifogásolják, hogy kutatási módszereivel megismerően akar az érzékfeletti világokba emelkedni, hogy az emberben egyébként látensen maradó megismerési erők kifejlesztésével akar kutatóan az érzékfeletti világokba hatolni. Éppen teológiai oldalról mondják, hogy ez voltaképpen ellene van a vallásos hangulatnak, jámborságnak és elsősorban a keresztény teológiának kell ezt elutasítania. Az utóbbi időben véleményüket különösen a következőképpen fejezték ki: a vallásnak az irracionálissal, a titokkal kell dolgoznia, ezt a racionalizmusnak nem szabad lelepleznie. Azzal kell dolgoznia, amit nem fogunk fel, hanem felfoghatatlan titokként mélységes, bizalomteljes alázattal kell tisztelnünk. Még úgy is szavakba foglalták, hogy a kereszténységnek szüksége van a paradoxonra, hogy az igazi keresztény vallásos életet elég bensőségesen és a közvetlen emberi bizalom alapján vezethesse és alakíthassa.

Ha az antropozófia arra törekednék, hogy különösképpen a Krisztus-Jézus kérdésben racionalizálja az irracionálisát, és a józan értelemnek megfelelően alacsonyítsa le a golgotai misztérium tartalmat, akkor az ilyen irányú kifogások jogosak volnának. És e kifogásokat még valami más is kiegészíti. Mivel az antropozófia nem gnózis, nem misztika, nem történelmietlen orientalizmus, ezért nagyon is tekintetbe veszi az emberiség fejlődésének történelmi létesülését. A gnózis, a misztika történelmietlen, bizonyos értelemben minden keleti világnézet történelmietlen. Az antropozófia e metodikai álláspontra vonatkozóan teljességgel nyugati világszemlélet és a történelmi létesülést realitásnak fogja fel, ahogyan a nyugati tudományos életben szokásos. Ezért kénytelen Jézus személyiségét is az emberiség történelmi életébe iktatni. Tudja, hogy a történelmi Jézusban mi rejlik az emberiség számára, de a most kifejtendő okok arra késztetik, hogy a földi életben megfigyelhető Jézustól, az embertől, felemelkedjék a földöntúli, Földön kívüli kozmikus Krisztus lényhez, aki Jézusban, az emberben testesült meg és így Jézus Krisztusról bizonyos értelemben valójában mint kettős lényről beszéljen. Eri é azt mondják, hogy a mai emberiség vallásos érzülete számára lényegtelen, amit az antropozófia a kozmikus sőt tellurikus Krisztusról mondhat, mert a mai emberiség a történelmi fejlődéssel kapcsolatban szemléletét a földiekre akarja korlátozni és a történelmi Jézus mellett egyszerűen nincs szüksége a kozmikus Krisztusra.

Elsőként azt kell megmutatnom, hogy az antropozófiának egyáltalában hogyan kell eljárnia a világ tényeivel kapcsolatban és, hogy kutatási módszerei alapján milyen speciális álláspontra jut a golgotai misztérium tekintetében.

Az antropozófia először is egész határozott illúziómentes és élesen körvonalazott módon igyekszik megérteni azt, ami a nyugati emberiségben főként a XV. század közepe óta alakult ki mint „tárgyi megismerés”, ahogyan nevezném. Ez a tárgyi megismerés már eddig is nagyszerűen magyarázta, rendszerezte a természetet – és a természettudomány ideálja jogosan terjed még sokkal tovább -, átlátta törvényszerűségeit és kísérőjelensége, szubjektív párhuzamos jelensége, hogy az ember a megismeréssel kapcsolatban racionálissá, mondhatnám, elvonttá válik. A gondolatvilág egyre inkább csupán képszerű jelleget ölt. A XV. századot megelőző időben azt találjuk, hogy a gondolatvilágnak nincs ilyen képszerű, absztrakt jellege, mely csak jelzi a realitást, de tartalmazni nem akarja, ilyenné a XV. század közepe óta vált, különösen Galilei, Giordano Brúnó és a többiek kora óta. Ma az eszmék legfeljebb a realitás képét jelentik számunkra. A XV. századot megelőző időkben az ember még úgy érzi, hogy amikor átadja magát az ideák világának, akkor valóságos szellemi realitás költözik belé. Az embernek nem csak absztrakt eszmevilága van, hanem szellemmel betöltött, reális szellemiséggel áthatott eszmevilága.

Az újabb évszázadok hatalmas munkát végeztek a racionalizmus, a természetismeret terén. Egyre inkább látjuk, hogy a többi tudományt, történelmi tudományt is az ebben érvényesülő érzület, gondolkodásmód ragadja meg. Ha a teológiában követjük az utóbbi évszázadok kutatási módszereinek változását, azt látjuk, hogy a kutatás beállítottsága erősen természettudományos irányba tolódott, mert a történelem éppen az újabb időben felvette a természettudományos gondolkodásmód jellegét. Így a krisztológia lassanként Jézus életének történelmi kutatásává vált. Ez az újabb kor szellemi fejlődésének egész folyamatából nagyon is érthető. Meg kell értenünk, hogy ennek így kellett lennie. De azt is értenünk kell, hogy ennek az iránynak a további követése odavezethet, hogy a kereszténységet megfosztja Krisztustól és egyre közelebb hozza ahhoz, amit a vallás iránt közömbös történész is nyújtani tud, mint például Ranke, aki Jézus személyiségét besorolta a történelem folyamatába, mint a legnemesebb lényt, aki valaha a Földön járt. A teológia egyre közelebb jutott a történelmi kutatáshoz és ma már számos olyan teológust találunk, akinek kutatási beállítottsága és módszere alig különbözik egy Ranke színvonalú történészétől.

Az antropozófia ezzel szemben azt fogadja el, hogy az emberben megszokott életében és a szokásos tudományban bizonyos megismerő erők látensen maradnak, de öntudatlanul ott vannak minden emberben és felszínre hozhatók. Ezek a megismerések túlvezetnek a csupán érzéki világon és az ember általuk éppen úgy megismerheti az érzékfeletti világot, ahogyan érzékszerveivel az érzéki világot megragadhatja. Így az érzékfeletti világot olyan eljárással közelítjük meg, mely nem tárgyi jellegű, nem is felel meg a szokásos racionalizmusnak, sőt inkább valóságos átélést jelent.

Az antropozófiáról gyakran tévesen azt gondolják, hogy a megismerés természettudományra és racionalizmusra jellemző tulajdonságait akarja érzékfeletti területre átvinni, tehát maga is racionális, vagyis irtja az irracionálisát, a paradoxont, a titkot és a golgotai misztériumról alkotott szemléletével logikai egyetértést követel, nem pedig a vallásnak megfelelő tiszteleten alapuló bizalom önkéntes egyetértését. Pedig hát az egész világkép és maga az ember is teljesen megváltozik, ha a természettudományos, történelmi megismerés szintjéről, hogy úgy mondjam, az érzésfeletti megismerés szintjére emelkedik. A megszokott tárgyi, ma elismert tudományos módszer legfontosabb jellemzője – csak utalhatok ezekre a dolgokra -, hogy a világot két területre szakítja szét, ha valaki valóban becsületesen levonja a természettudomány és racionalizmus végső konzekvenciáit. Nem mindig figyelnek e két területre, mert bizonyos belső öntudatlan félelem meggátolja a végső konzekvenciák levonását. Ha azonban ismertünk olyan embereket, akik az emberi természet e kettéosztottságát mélyen megszenvedték és lelkületűkkel, vallásos érzésükkel elmentek a modern gondolkodás végső konzekvenciáiig és ha láttuk, hogy a modern racionalista természettudomány dualizmusához emberi viszonylatában milyen lelki tévelygés fűződhet éppen a legmélyebb vallásos érzület kapcsán, akkor mégis csak hajlandóak leszünk elgondolkodni azon, hogy e dualizmusból éppen vallási téren is kialakult valami megismerésszerű. Mert a természettudomány nagyon is uralkodik az ember lelkületén. Sokkal nagyobb felelősséget éreznek nézeteivel szemben, semhogy a többi tudományos módszert, bizonyosságuk érdekében, ne akarnák a természettudományos- történelmi-realista módszer képére formálni.

De hová vezet ez a módszer végső konzekvenciájában? Oda vezet, hogy a külső tárgyi megismerés számára valóban áthidalhatatlan mély szakadék keletkezik a természettudományos szükségszerűség felismerése és morális-etikus életünk tartalma között, mely valóságos emberi méltóságunk kezese. Ha morális-etikus életünket helyesen éljük át, akkor közvetlen vallásos áhítathoz, vallásossághoz vezet el. De a morális-vallásos életet a fizikai embernek megnyilatkozó természetismerettől elválasztó szakadék természettudománnyal nem hidalható át, – ha emberi természetünket teljes becsülettel vetjük latba – legfeljebb ködbe burkolhatjuk az ember szeme előtt, mivel bizonyos belső öntudatlan félelmet érzünk. A Föld keletkezését a jogos természet- tudományos hipotézis, a Kant-Laplace féle elmélet magyarázza; ma módosították. Természetesen nem beszélek róla részletesen. De ha ma módosított alakban létezik is, mégis közömbös a világ kiindulásában az emberiség fejlődése iránt, ahol erkölcsi-isteni eszmék fakadnak, melyek csak képekben élnek, de bizonyosságuknak átadjuk magunkat. Ha pedig természettudományos szempontból tekintünk a Föld elmúlására, akkor jogosult természettudományos hipotézis, az entrópia elmélete kínálkozik, és a Föld elmúlását hő-halállal magyarázza. Természettudományos szükségszerűség alapján az embert tehát a Kant-Laplace féle kozmikus köd és a hő-halál közé iktattuk be. E kettő között él, átadja magát etikus-vallásos ideáljainak, de ezek végül is illúziókként lepleződnek le, mert a földfejlődés végén mégis csak ott a hő-halál, a nagy holttest, és nemcsak azt temeti el, ami a Föld fejlődésben fizikai-éteri formában létezik, hanem az erkölcsi ideálok egész tartalmát is. Igazán nem vallásos racionalizmus, hanem elementáris megismerés mondatja velem, hogy a tudás és hit megkülönböztetése ahhoz a ködgomolygáshoz tartozik, mellyel az elénk táruló dolgok felől illúziókban ringatjuk magunkat és ez az ember legfájdalmasabb lelki élményévé válhat. A régi vallásokban és a keresztény fejlődés kezdeti korszakában még nem kerestek ilyen kibúvót. A tudás az emberi lélekre gyakorolt hatása folytán lassan olyan molochhá válik, amely fokozatosan elnyeli a hitet, ha ez a hit nem fogódzkodhat egy magasabb, valóban érzékfeletti tudásba, amely még a golgotai misztériumot is meg tudja közelíteni.

És itt az antropozófiának arra kell figyelmeztetnie, hogy érzékfeletti megismerése számára puszta fenoménné válik mindaz, amit a szigorú természettudományos szükségszerűség nyújt, mint ahogyan a szemmel, füllel érzékelt világ is fenomenalizmusban oldódik fel. Ma ezekről többé-kevésbé csak beszámolni tudok, de az antropozófia annak a bizonyítására törekszik, hogy ha látunk valamit, akkor nem is anyagi világgal van dolgunk, hanem jelenségek világával. Az érzékfeletti megismerésben az érzéki világ mintegy veszít merev sűrűségéből, de másfelől az etikus-vallásos világ is veszít elvontságából, közelebb kerül az érzéki szükségszerűséghez. A két világ közeledik egymáshoz. Az etikus-vallásos világ reálisabbá válik, az érzéki fizikai világ pedig fenomenálisabb lesz. És megszokott érzéki világunkon tűi felépül egy másik világ, de nem spekuláció vagy elvont filozófiai módszer útján, hanem valóságos megismeréssel. Ebben az így keresett világban már nem létezik az ideális és reális ellentéte. Közeledtek egymáshoz. Azt mondhatnám, hogy a természeti törvények e világban morálisakká válnak, a morális törvények természetes folyamattá sűrűsödnek. Csak egyet említek: a Föld elmúlását az antropozófia is hő-halálhoz hasonlónak gondolja, de az emberben élő morális, vallásos ideálok valamilyen reális csírává alakulnak, mely a növényhez hasonlóan átviszi az idei év életét a következőbe. Itt az antropozófia az újabb tudománnyal szemben nagyon is paradox jelleget ölt. Mégis ki merem mondani, mert úgy vélem, hogy teológusok körében kevesebb megütközést kelt, mint merev természetkutatók körében, hogy az antropozófus szellemi megismerés felismeri azt, hogy a leírt érzékfeletti világban az anyag és energia megmaradásának törvénye már nem érvényes és csak abban a világban van relatív érvénye, amely természeti világként jelenik meg és racionálisan fogható fel.

Az antropozófia éppen az emberi organizmuson ismertet meg azzal, hogy nemcsak materiális átalakulás történik, nemcsak az anyag metamorfózisát tanítja. Az emberi organizmuson kívüli természetben érvényes az anyag és energia megmaradásának törvénye, az emberben azonban az antropozófia az anyag teljes eltűnését és az anyagnak a puszta térből való újrakeletkezését tanítja. És triviális hasonlattal élve, az antropozófus szellemtudomány utalhat rá, hogy az anyag és energia szokott képzetével úgy vagyunk az emberi organizmus esetén, mintha valaki megszámolná a bankba bevitt és kihozott bankjegyeket, ezek elég hosszú ideig megfigyelve, egymással egyenlők lesznek. Az anyag és energia megmaradását tanulmányozva is így járnak el: látják, hogy ugyanannyi anyag és energia megy be, mint amennyi eltávozik. De nem tételezhetjük fel, hogy a bankban maguk a bankjegyek alakulnak át, hiszen ott önálló munkát kell végezni, – még újonnan nyomott bankjegyek is kijöhetnek, – így az emberi organizmusban is az anyag és energia rombolása és teremtése történik.

Ez nem könnyelmű fantázia szüleménye, hanem nagyon szigorú antropozófiai kutatás eredménye. A külvilágban az anyag és energia megmaradásának törvénye a fejlődés középső szakaszára mindenesetre érvényes: a Föld elmúlásánál azonban némi joggal feltételezhetjük a hő-halált, de itt nem valami nagy temetőt látunk, hanem a továbbfejlődés reális csírájával van dolgunk, mert az ember  alkotta erkölcsi-etikus ideálok, isteni-szellemi meggyőződések valóban egyesülhetnek benne az újonnan keletkezett anyagisággal. A külső anyag pusztulását éppen az győzi le, ami az emberben jön létre.

Találunk valamit az antropozófus szellemtudományban, ami megmutatja az anyagban az etikus-erkölcsi erők közvetlen hatását. Az ember szokásos tudata számara ez először öntudatlan maiad. De még egyszer elmondom, hogy az antropozófiai kutatással megszerzett tudat eljuttat annak felismeréséhez, hogy az etikus- erkölcsös-vallásosság realitássá sűrűsödik és a külső anyagiságban élő dolgok puszta fenomenalitássá oldódnak. Ezáltal a két világ közeledik egymáshoz. Akkor is közelednek azonban egy máshoz, ha megnézzük, hogy az ember milyen módon viselkedik e magasabb megismerésben. Megszoktuk, hogy a szokásos racionalizmust alkalmazva a külső, természetes világra, logikusan beszélünk és ítélünk, a külső érzéki világra teljesen jogosult is, ha ilyenfajta logikus kategóriákra törekszünk. Az antropozófus szellemtudománynak egyszerű objektív szükségszerűségből ezektől is el kell térnie, mert megismerési módszereivel mást él át, mást figyel meg. Főként két fogalom jelentkezik – ennél persze jóval több, de most ez a kettő a legfontosabb számunkra -, ezeket egyébként csak közvetve, objektumként ismerjük, de nem úgy alkalmazzuk, mint logikus fogalmakat. A megismerésben az is kifejeződik, megnyilatkozik, realitáshoz közeledik, ami egyébként formális, eszmei.

E két megjelenő fogalom az egészség és betegség fogalma. Önök belátják, hogy a megszokott érzéki világban nem lehet a logikus kategóriákkal kapcsolatban egészségről és betegségről beszélni, arról, hogy valami nemcsak igaz, hanem azért tartják helyesnek, mert egészséges. Az organikus természetben az egészséget növekedési és fejlődési elvnek ismerjük el, a betegséget pedig torzulásnak, gátolt normális fejlődésnek. Logikus kategóriákat alkalmazva azonban nem beszélünk egészségről és betegségről. Egészségről és betegségről akkor kell beszélnünk, ha a megszokott tárgyi megismeréstől felemelkedünk a szellemtudományos megismeréshez. Mert a megfigyelés arra késztet bennünket, hogy az érzékfeletti világba lépve eszmék és fogalmak helyett átélést találjunk, az egészség és betegség élményét. Amit az érzéki világban elvontan igaznak nevezünk, azt az érzékfeletti világban mint egészségeset kell átélnünk. Amit pedig helytelennek, nem igaznak nevezünk az érzéki világban, azt az érzékfeletti világban mint betegeset kell átélnünk.

Itt kínálkozik az antropozófia számára az a lehetőség, hogy a közvetlen jelenkori kutatást hozzákapcsolja az Új- és az Ótestamentumhoz, de nem erőszakosan odahurcolva, hanem a kutatás teljesen becsületes, tisztességes folyamata alapján. Itt valóban áthidaljuk a szakadékot a kutatás és az Ó- és Újtestamentum között. Ezzel uj utat nyitunk a golgotai misztérium megértéséhez. Mert itt igen paradox dolog jelentkezik. Mint mondtam, ma többe-kevésbé csak referálásra szorítkozhatom, de amit néhány vonallal kifejtek, az hosszú évek kutatásának az eredménye és ez a kutatás, – hadd jegyezzem meg – nem indult ki vallásos előítéletekből. Merőben természettudományos képzésből indultam ki, fiatal koromban teljesen szabadgondolkodó módon nőttem fel és éppen ifjúságomból nem hoztam magammal vallásos érzületet. Amit az antropozófia részéről a vallásos problémák keletkezéséről is elmondhatok, arra a kutatás késztetett, mely a természettudományos kutatás végső konzekvenciája. Tehát előítéletek igazán nem állnak fenn, szubjektíve sem. De az antropozófiai kutatás révén valóban pontosabban megismerjük a természetet, különösen ha teljesen természettudományos stílusban és értelemben kutatunk. Ezt ugyan természetesen nem mindig ismerik be és a természettudományt jogosulatlanul mindenféle misztikával akarják szennyezni, de a természetet valóban pontosabban ismerjük meg, nemcsak jelenségeit és törvényeit, hanem azáltal is, hogy határozott képzetet alkothatunk milyenségéről, tulajdonképpeni mivoltáról. És ekkor azt gondoljuk, hogy a természet külső történésé az emberben is folytatódik. Ami bőrünkön kívül zajlik, az bőrünkön belül is megvan. Kívül és belül is megtaláljuk a természetes folyamatokat. De most következik az antropozófiai kutatás előtt feltáruló paradoxon: az emelkedő, termékenység felé tartó természeti folyamatok az emberben csak korlátozottan érvényesek, az emberben leépítő, romboló folyamatokká válnak. A természet valóban sokrétű megismeréséből és az ember sokrétű antropozófiai megfigyeléséből a következő nagy, hatalmas mondat adódik: a természet maradhat az ember bőrfelületén kívül; az ember bőrfelületén belül a természet átalakulván szembeszegül a természettel.

Ha most felemelkedtünk az érzékfeletti kutatás módszereihez, akkor meglátjuk, hogy a külső természet felépítő erői az emberben rombolóvá válnak és az emberi természetben a gonosz hordozói lesznek. Az antropozófia abban különbözik a puszta idealizmustól, hogy azt kell mondania: a természet megmaradhat természetnek, az ember bensője azonban testileg sem maradhat természet. Mert az emberben folytatódó természet hatásában betegessé válik és ezzel gonosszá. A rajtunk kívül eső természet közömbös a jóval és rosszal szemben, bennünk viszont testileg is romboló, betegítő, gonosz. És megint csak az antropozófus szemlélet mutat rá arra, hogy a bennünk működő gonoszai szemben csak ügy álljuk meg a helyünket, hogy a születés és halál közti életünkben ügy viszonyulunk a külső természethez, hogy csak a külső természet tükörképe jöhessen létre és nem ragadjuk meg tudatunkkal az emberi lényünk mélyében organikusan működő gonosz ősi okát. A kívülről befogadott érzéki észleletek betöltik tudatunkat. Befogadjuk e külső érzéki benyomásokat, de csak bizonyos pontig visszük el őket. Nem szabad lemerülniük, mert ott e külső természeti benyomások – ahogy az az érzékfeletti megismerésnek feltárul – mintegy mérgezően hatnának. Visszavetítjük őket. Ezáltal határ jön létre a külső természetet felvevő emberi tudat szervei és a folytatódó, felépítő erőit az emberben még kifejtő természet között. A tudatos folyamatok nem hatolnak e határ alá, hanem visszaverődnek és emlékezetünket, memóriánkat hozzák létre. Emlékezetünkben a külső természet tükröződése él, ez nem hatol mélyebben belénk. Ahogyan a tükör visszaveri a fénysugarat, ügy verődik – issza a természet képe, nem a természet maga. Mert ha bejutna az ember tudatába az, ami belső tükre mögött odalent van, ahol a természet gonosszá válik benne, akkor a benne működő természet gonosz lénnyé tenné.

Világosan kitűnik azonban, hogy nem juthatunk teljes én-tudathoz, zárt öntudathoz, ha a külső természet puszta visszaverődésére, tükröződő képzeteire, az emlékezetre szorítkozunk. Amit öntudatként foglalunk össze, és Énként elevenedik meg bennünk, az csak testiségünkből eredhet, az ember természetéből fakad. Ezért a racionalizmus magában éppoly közömbös a jóval és a rosszal szemben, mint a természeti törvények, ha azonban az emberi öntudat alkotó erői kiterjednének az ember lelkiéletének másik területére, akkor az emberi élet mostani periódusában az Én felébredésével feltétlenül ellenállhatatlan hajlamot éreznénk a gonoszság, a bennünk lévő leépítő természeti erők iránt.

És most lényeges felismerés jön létre és átvezet a vallás területére. Éppen a megszokott fizikai világ érzékfeletti szempontból való szemlélete mutatja, hogy ha valaki világosan belemerül a természeti hatásokba, a természeti jelenségeket átható erőkbe, az eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az ateizmus nemcsak logikusan helytelen, hanem valójában betegség. Ez a betegség a szokásos módon nem állapítható meg. de az antropozófus szellemtudomány beszélhet róla, mert érzékfeletti szempontja alapján a „helyes” és „helytelen” fogalma helyett az „egészséges” és „beteg” fogalmához jut, hogy ugyanis az emberi nedvek összetételében valamilyen – a külső fiziológia és biológia számára már megközelíthetetlen – beteges elváltozás van jelen, ha az ember szívből azt mondja, hogy Isten nem létezik. Mert az egészséges emberi természet – még ha gonosszá válik is, a gonoszság öntudatlan marad -, azt mondja, hogy van Isten.

Az ember igazi egészségének közvetlen megnyilatkozása az a tudat, hogy van Isten: ebben azonban csak az a hitvallás foglaltatik, amit az Atya hitvallásának neveznék. A természetben elmerülve, a természetet magunkban átélve csakis az Atya tudatához juthatunk el.

A modern természettudománynál megrekedve tehát csakis az történhet, hogy az ember eljut az Atya tudatához és a Fiút, Krisztus tudatát, többé-kevésbé elveszíti az isteni lények sorából, ha nem is ismeri be. Harnack „A kereszténység lényege" című munkájának alapvető karaktere, hogy szerinte a Fiú nem tartozik az evangéliumokba, csakis az Atya, és a Fiú csak az Atyáról szóló tanítást adta az evangéliumok révén a világnak.

Ez a felfogás lassanként mégis csak eltérít a valódi, reális kereszténységtől. Mert ha megakarjuk tartani a kereszténységet, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy az Atya különálló élményéhez, – melyhez egészséges emberi természetünk révén jutunk – hozzáfűzzük a Fiú átélését. A Fiú átélésé azonban nem a természet átéléséből fakad, hanem az emberben élünk át valamit, ami a természet felett van, a természethez ennek az élménynek semmi köze, a természet ezzel kapcsolatban puszta fenoménné hamvad el. És ekkor lehetőséget kapunk arra, hogy az Atya átéléséhez a Fiú átélése csatlakozzék.

Az Atya átélése egyszerűen a tökéletes, harmonikus egészség élménye, a Fiú átélése pedig akkor történik meg bennünk, ha a teljes Én-tudathoz emelkedve észrevesszük, hogy ezt az Én-tudatot földi életünkben kell kibontakoztatnunk és ez az Én-tudat maga teljességgel természetszerű. És az Énnek a földi élet során isteni-szellemi tartalmakkal áthatottan kell magára ébrednie, ha nem akarjuk kiszolgáltatni a gonosznak. Valóra kell válnia, hogy „Nem en, hanem a Krisztus énbennem”.

Azért kell valóra válnia, mert első átélésünk során az Én még az Atya átélésében maradhat, és teljesen meg kell változtatnunk, metamorfozálnunk kell. A külső természet csupán tükrözés, nem lép az ember tudatába, csak visszavert, reflektálódott képek alakjában, ez nem betegíti meg az embert. Az embernek azonban meg kellene betegednie igazi emberi mivoltában, ha nem szabadságából találna rá arra a kozmikus hatalomra, aki nemcsak az emberben beteggé váló egészséges természet ő.–okaként jelenik meg és ha nem tudna felemelkedni az Én létrejöttével szükségszerű megbetegedés felismeréséhez. A lelkiélet többi része bizonyos körülmények közt egészséges maradhatna, de az Én megszilárdulása a lelkiéletet mégis megbetegítené, ha az ember életében, bensőséges, érzékletmentes átélésében nem találkozhatna azzal a lénnyel, akit a Földön találhat meg, de mégsem földi eredetű és csak a lélek szabad tette révén található meg, megtalálása ezért teljesen más, mint az Atya megtalálása.

Nyugat-Európában az Atya átélése és a Fiú átélése közti különbséget nagyon kévéssé hangsúlyozzák. Ha keletre jutva például Szolovjov orosz filozófus filozófiáját tanulmányozzuk, akkor éppen nála ügy találjuk, hogy voltaképpen az első keresztény századok emberéhez hasonlóan beszél, csak az ilyen érzületből mondottakat modern filozófiai fogalmakba öltözteti. Beszédéből világosan észrevehető, hogy külön élménye van az Atyáról és külön a Fiáról. Ösztönösen megvan nála az, amit a modern szellemi kutatásból kell ismét felismernünk: Az Atyától születünk és betegség, ha az Atyát nem ismerjük el, de az Énnel rendelkező embernek gyógyító folyamatra, földöntúli gyógyítóra van szüksége és ez Krisztus. Ha az Atyát nem éljük át, életünket szerencsétlenség érte. Az Atya problémája megismerési kérdés. A Fiú problémája sorskérdés, boldogság és szerencsétlenség kérdése. Csak azokban a korokban alkottak megfelelő fogalmat arról, hogy Krisztus miképpen lép az életünkbe, mikor orvosnak, univerzális orvosnak tekintették. Ez az antropozófus érzékfeletti kutatás számára nem frázis, nemcsak allegorikus, szimbolikus értelme van: Krisztus orvos, gyógyító, megváltó, aki az Ént megmenti attól a veszedelemtől, amelyből az Atya nem mentheti meg, hiszen az egészséges meg is betegedhet. És az én-tudat révén az egészségnek el kellene vesznie. Amit az Atya nem tehet, átadta a Fiúnak. Krisztus külön átélés útján lép az Atya mellett az ember tudatába. És az antropozófus szellemtudományos kutatás ezt az átélést teljesen tudományosan, módszeresen igazolhatja. Itt először olyasmi adódnék, amit az örökké jelenvaló Krisztusnak neveznék. Ha lelki mivoltunk mélységében keressük, akkor rátalálunk a lényére, akit nem meríthetünk saját lelkünkből. Úgy találjuk meg, ahogyan egy külső természeti tüneményre objektíven rátalálunk odakint. Születésünk után emberi fejlődésünk során találkozunk vele. Morális észlelésünkből kell felszínre hoznunk. Ott az örökké jelenvaló Krisztus.

Ha rátaláltunk az örökké jelenvaló Krisztusra és igazoltuk az antropozófus kutatás előtt, akkor a történelmi kutatáshoz is másképpen fogunk mint azelőtt. Mert az a sajátságos, hogy ha magasabb tudatra emelkedtünk, akkor előbb újra vissza kell térnünk a megszokott tudathoz. Az érzéki világot nem kutathatjuk magasabb tudatállapotban. Ez csak puszta fecsegéshez vezetne. Aki csak magasabb tudatot fejlesztene ki, tehát csak az antropozófiát ismerné, annak nem szabadna természettudományról beszélni, mert ehhez nagyon is tudományosan kell ismernie a természetet, a természet- tudományos kutatást. Csak azután hathatja át az érzékfeletti kutatással azt, amit a természettudomány nyújt. Aki a természettudományban laikus, dilettáns, az ne beszéljen természettudományról, bármilyen tájékozott is az érzékfeletti világok ismeretében. Az érzékfeletti világ jelentősége alapjában véve ugyanolyan az érzéki világok számára, mint az oxigéné, mikor a tüdőn kívül van. A tüdő a természet. A természettudományba először be kell vinni a szellemtudományt, hogy általa megtermékenyüljön.

De még másik terület is adódik, megint csak nem vallásos előítéletből. Először történelmi szemlélet nélkül, az evangéliumok segítsége nélkül juthatunk el hozzá. Az emberiség fejlődésének azt a szakaszát nevezném meg, mely külsőleg egybeesik a golgotai misztériummal.

Ha valaki a golgotai misztériumhoz ügy közeledik, hogy nem jutott el érzékfeletti fogalmakhoz és eszmékhez, akkor nagy a kísértés, hogy egyre inkább csak külsőlegesen természeti-történelmi módon járjon el és Jézus Krisztust csupán Jézus személyévé változtassa. Aki felemelkedik az antropozófus szellemi kutatásához, az mindenütt szükségét érzi, hogy a természet és a szokásos történelem területén találtakat előbb megismerően áthassa. Ezt csak a történelmi golgotai misztériummal kapcsolatban nem érzi. Erre a magasabb fogalmak közvetlenül, előítélet nélkül alkalmazhatóak. Az érzéki világban lejátszódó dolgok, ügy ahogyan történtek, közvetlenül megragadhatóak az érzékfeletti kutatással. És ekkor a következőhöz jutunk. Meglátjuk, hogy az Én-fejlődés, amelyről beszéltem, valóban nem mindig létezett az emberiség fejlődésében. Ekkor jogosnak érezzük például azt, hogy a nyelvek fejlődésére visszatekintve, egyre inkább azt látjuk, hogy az Én megjelölése benne volt az igékben és az Én különálló megjelölése csak később jelent meg. Ez azonban csak külsőség. Ha a történelmi pszichológiát érzékfeletti szemlélettel áthatva kutatjuk, akkor azt találjuk, hogy az Én élménye a VIII-VII. kereszténység előtti évszázadig nem létezett, ezután kezdett lassan felbukkanni és az emberiség történelmének történeti fejlődése valóban az Én felderengése felé tendál.

Azt hiszem, hogy az Én felderengését éppen a görögök életében élték át teljességében, nemcsak azáltal, hogy tudatában voltak annak, hogy ez az Én a természetből származik és ezért alá van vetve a természetnek, tehát, ha önmagában fejlődik ki, megöli az embert. Ezért Görögországban valóban úgy érezték, hogy jobb a felvilágon koldusnak lenni, mint királynak az árnyak birodalmában. Ez teljesen őszinte érzés volt. De még másképpen is érezték. Aki a nagy görög drámaírókat tanulmányozza, és nem a ma oly gyakori felületességgel, azt tudja, hogy egyben orvosok is kívántak lenni és a dráma menetét úgy akarták formálni, hogy az ember katarzis révén gyógyulhasson. A görögök megérezték valamit a művészet gyógyító erejéből.

Ha a történelmi fejlődés e korszakában rátérünk a római világra, úgy érezzük, bogy az ember lelki tartalma elvont fogalmakba merevedik a vallásos életben, államéletben és az egész közéletben. Az emberiségben az a nagy veszély tűnik fel, hogy belebetegszik az Én fejlődésébe. Megérezzük, hogy mit is jelentett, hogy keleten megjelentek a „Terapeuták”, az a bizonyos rend, mely a megbetegedő emberiség igazi gyógyítását tűzte ki feladatául. Nem analógiák játékát űzöm a szavakkal, ha talán úgy tűnik is, ez az antropozófus kutatás eredménye.

A történelmi fejlődés során azonban nem azt látjuk, hogy az emberiség elfonnyadt és megbetegedett, ahogyan feltételezhető volna, ha valóban elfogulatlanul tekintenénk azoknak az impulzusoknak a folytatására, amelyek a VII., VIII. és a többi kereszténység előtti században éltek az emberiségben. Nem fonnyad el, nem betegszik meg, olyan szubsztanciát vesz fel, mely belülről hatva gyógyít. Történelmi terápia játszódik le.

Akinek nincs érzeke ahhoz, hogy az Ó-testamentum és a többi régi vallás merőben arra utal, hogy az emberiség fejlődési folyamata belebetegedés a bűnbe és nem látja meg ezt a bűnben való megbetegedést, az nem érzi, hogy felragyog valami földön túlról érkező és új impulzust ad a Földnek, mint ahogyan a magok új impulzust adnak a termőtalajnak. Megértjük, hogy ettől fogva a földöntúli világokból megtermékenyítő, gyógyító mag árad be, mert a földi emberiség valóban megbetegedőben volt. Meglátjuk, hogy a Föld fejlődésébe belehat a kozmikus, a nem pusztán tellurikus. Felvértezzük magunkat ezzel a látással, meglátjuk ezt a lényt, a történelmi fejlődésbe beleható láthatatlan nagy gyógyítót és így követjük a názáreti Jézus személyiségét. Így merül fel, és az evangéliumoktól függetlenül is rátalálunk, ha jó csillag alatt keressük, nem előítéletekkel, hanem belső világosság felragyogásával.

Valójában két úton járunk: az egyiken minden tudományt összegezünk, – nemcsak absztrakt módon helyeset és helytelent megkülönböztetve, hanem azt is, amely a történelmi létesülésben ismeri az egészségeset és beteget – és ügy közeledünk a golgotai misztériumhoz, ahogyan a csillagtudás alapján a három bölcs vagy napkelet* mágus közeledett hozzá régi tudományával. De az egyszerű emberi szívből, emberi érzésből is közeledünk hozzá.

Az örök jelenvaló Krisztust megtaláljuk, ha van hallásunk az örök jelenvaló Krisztus Pál apostoli szavára: Nem én, hanem a Krisztus énbennem gyógyít és visszaad a halálból az életnek, és ha találkoztunk vele, akkor megtaláljuk az emberiség történetében Jézust, az embert, akiben valóban élt a Krisztus. Így a földöntúli Krisztus lény, a gyógyító, a nagy orvos, egybeolvad számunkra a názáreti egyszerű emberrel, aki egyszerű maradhatott, hiszen külső szavaival szólni tudott a legszegényebbekhez, a bűnösökhöz – vagyis betegekhez – is, de az emberiségben soha nem hatott még szavaihoz hasonló, az örök élet szavaival szólt hozzájuk, így nem az értelemhez, hanem az érzéshez, az irracionálishoz szólhatott. Hiszen különben olyan betegek maradtak volna, mint amilyenné lassanként a rómaiak puszta absztrakcióval átitatott szavai váltak.

Tehát megközelítjük a názáreti Jézus személyiségét, megismerjük a Lukács evangéliumban leírt csodálatosan szép tulajdonságait. De eljutunk mindahhoz is, amit a János evangélium írt le saját tapasztalatából a gyógyítóról, az orvosról, aki maga az élő Logosz, a gyógyító Logosz. A szinoptikus evangéliumokat azonnal össze tudjuk kötni a János evangéliummal, mihelyt nem a formális helyes-helytelen racionális fogalmaival kezdünk a történelmi kutatáshoz, hanem az egészséges és beteg magasabb fogalmaival közelítünk a történelmi fejlődéshez. Akkor Jézus, az ember, mit sem veszít. Mert mivel őt földöntúli hatalmak szemelték ki Krisztus megváltó impulzusának befogadására, így nincs szüksége az ókori bölcsességre, hiszen az beteges folyamat felé fejlődött, és így az emberiség a bölcsesség révén már nem ismerhette meg az istenséget, csak külsőségesen a természetet, immár beteges módon. Megismerjük öt, aki Palesztina földjén járt, de lényét teljességgel a mennyek termékenyítették meg. Jézus személyiségében felismerjük a földöntúli Krisztus lény külső burkát. Felismerjük, hogy a Föld értelmét vesztette volna, betegség pusztította volna el, ha a golgotai misztériummal el nem jön a nagy gyógyulás.

Ezzel a kereszténység mit sem veszít irracionalitásából, paradox mivoltából, de az ember megfelelő módon ismét eltalál ahhoz, ami nem fogható fel rációval, csak eleven megismeréssel és az antropozófus kutatás éppen ezt szeretné közel hozni az emberhez. Ezzel ellentétben azt látjuk, hogy Jézus életének kutatása lassan racionálissá vált, most sokan csak a názáreti egyszerű embert látják és Krisztust már nem találják. Krisztust azonban tiszta logikával nem találhatjuk meg, még történelmi logikával sem. Krisztust csak úgy találjuk meg, ha a történelem folyamatát az „egészséges és beteg” ilyen szempontból magasabb fogalmaival tudjuk követni. Akkor valóban meglátjuk, hogy az a betegség, mely az Én ébredésével lassanként elérte volna az embereket, a szellem halálához vezetett volna. Mert az ember a testéből eredő Én kiterjedésével egyre inkább a természethez tartozott volna. A természet kiáradt volna lelkére. Az ember lassanként áldozatul esett volna földi halálának és végül a Föld hő-halálának. Ha megértjük, hogy a golgotai misztérium impulzusa új értelmet ad a Földnek, akkor éppen a történelmi fejlődésben találjuk meg Jézus emberi mivolta, a kereszthalál és feltámadás révén azt, amit a Föld újból a mennyektől kapott. Felismerjük a felhangzó szózat értelmét: Ez az én szeretett Fiam, ma született. Felismerjük, hogy az embereknek lassanként annak a megértésére kell nevelni magukat, hogy a golgotai misztérium voltaképpen mit is hozott az emberi fejlődésnek. Azt kérdezzük, hogy a golgotai misztérium hogyan hat tovább?

A golgotai misztérium földi történésének idején még volt bizonyos ösztönös megismerés, mely régi korokban általános volt a Földön. Ez még az én-fejlődés bekövetkezése előtt volt az emberben. A régebbi embernek nem volt határozott körvonalú Énje, de ösztönös megismeréssel rendelkezett. Ez ösztönös, isteni inspirációból eredt. Régi korokban ez gyógyító ősi kinyilatkoztatás volt. Ez az ősi kinyilatkoztatás mindinkább gyengült. Az ember Énje kiterjed egész lényére és az ember ezáltal egyre betegebbé válik. De még megvoltak a szellemi világok régi látnoki, ösztönös megismerésének utolsó maradványai. Az apostoloknál, a gnosztikusoknál a régi látás ilyen maradványai voltak, ha nem is eléggé tökéletesen, így Krisztust még a régi valódi szellem látás utolsó örökségével isméitek fel, még tudták, hogy Jézusban földöntúli lény jelent meg, aki azelőtt nem volt a Földön.

Ezt legintenzívebben Pál élte át. Saulként bizonyos módon be volt avatva az elhamvadó régi bölcsesség fényének minden titkába. Az elhamvadó régi bölcsesség fénye indította a Jézus Krisztus elleni harcra. Amint lelkéből felmerült a látás és Krisztust örök jelen valónak ismerte fel, máris a golgotai kereszthez fordult. Krisztus belső átélése eljuttatta Krisztus külső átéléséhez, így apostolnak nevezhette magát a többiek mellett, az utolsó apostolnak. Ahogyan az apostolok és a tanítványok a régi szellemi látó korok örökségével még felemelkedhettek Krisztus átéléséhez es megellhettek a feltámadást, úgy Pál is megérthette még. Az Én elterjedésével azonban az ilyen megértés egyre jobban visszaszorult. Mondhatnám, a teozófiából mindinkább teológia lett. A logika révén az ember kilép a természetes létből, de megkezdi én-fejlődését, mely azonban végül az említett betegességhez vezet.

Ennek a fejlődésnek ismét vissza kell térnie ahhoz a lehetőséghez, hogy Krisztust érzékfeletti, földöntúli lénynek ismerje meg és így Jézus személyiségét helyesen értékelje, különben elveszíti Krisztus megértését. Megértjük azt is, hogy mi minden történt az apostolok, egyházatyák kora után. Megértjük a kihunyó régi megismerés és a fokozatosan felmerülő én-tudat századaiban zajló eleven küzdelmet, hogy mégis megláthassák a történelmi Krisztust.

Az antropozófia nem akar új vallást alapítani, sem szektává alakulni, de egyszerűen a maga útját járva és az érzékfeletti megismeréshez emelkedve találkozik a földi dolgok között azzal, ami megadja a Föld értelmét, a golgotai misztériummal. És megtanít arra, hogy látóan ismerjük meg újra azt, amit a puszta ráció elveszít. Jézus külső történelmi személyiségéhez a nem racionalista megismerés útján hozzáfűzheti Krisztus belső isteni lényét. Eljutunk oda, hogy Jézus Krisztus fogalma ismét teljes tartalmat nyer, de ezt az emberiségnek szabadon kell megszereznie.

Ez megjelenhet, mondhatnám, a szegény pásztorok útján, akik előbb lelkükben sejtik meg az örök Krisztust és azután keresik kívül a Jézus-gyermekben. Sokan azt hiszik, hogy Jézus Krisztushoz csak a szegény pásztorok útján lehet eljutni, de hiszen akkor a tudomány mint Moloch nyelné el ezt a naiv hitet. Ha valóban kialakítjuk a tudományt, akkor megtaláljuk vele a Betlehembe vezető csillagot. Ahogy a legegyszerűbb emberi lélek is rátalálhat benső átélésében Krisztusra, ha nemcsak a rációhoz, de belső betegségének érzéséhez emelkedik, úgy betegségének tudatából – mely lényegében a bűntudat reális megérzése – egészen naiv módon kialakulhat Krisztus átélése, a Krisztussal való találkozás. A tudomány nem téríthet el bennünket ettől az élménytől, mert minden területen az érzékfeletti látáshoz kell emelkednie és akkor a legmagasabb tudomány és a legegyszerűbb emberi lélek egyaránt megtalálja Jézusban a Krisztust.

Ezt szeretné az antropozófia szerényen megvalósítani. Nem a titkot akarja elvenni, amit az egyszerűbb emberi lélek alázatos bizalommal keres, mert jóllehet az antropozófia útja a megismerés felső régiói felé tart, mégsem vezet racionalizmushoz. Mint jeleztem, éppen az irracionális paradoxon zátonyát kell körülvitorláznia. Az absztrakt helyes és helytelenhez hozzá kell fűznie az egészséges és beteg eleven fogalmát. A pusztán fizikai terápiához hozzá kell fűznie a nagy történelmi terápiát.

Ha az antropozófia felemelkedik az általa kívánt megismeréshez, akkor elvezet ahhoz az örök titokhoz, amely csendes bizakodó tisztelettel, éppen ismeretlenségben maradva, lehet a miénk. Miért beszélünk erről az ismeretlenségről? Ha egy embert nemcsak leírásokból ismerünk, nemcsak hiszünk a létezésében, hanem szemben állunk vele, akkor meglátjuk. De ez a látás azért nem lesz racionalista. Az előttünk álló ember irracionalitása nem szűnik meg. Az ember titok marad, hiszen intenzív végtelenség él benne. Semmiféle ráció fel nem mérheti. Az antropozófus megismerés épp ily kevéssé mérheti fel Krisztust, bár minden vágya, egész megismerési útja Krisztus látására törekszik, és nemcsak hinni akarja. Ő továbbra is olyan lény marad, akit meglátva sem old fel semmilyen ráció. Ha odavezetnek minket egy emberi arc elé, az mégis misztérium marad és a minden embert megillető földi tiszteletből semmi sem vész el, ugyanígy misztérium marad a golgotai misztérium is, az antropozófia nem rántja le a racionalitás szárazságához, józanságához és logisztikájához. Az antropozófia Jézus Krisztusa révén nem kell eltűnnie a kereszténység irracionális, paradox mivoltának, hanem látnunk kell az irracionálisát, a paradoxont. És amit látunk, az iránt éppoly gyermeki, mélységes, sőt talán nagyobb, gyermekibb tiszteletet érezhetünk, mintha csupán hinnünk kellene benne. Ezért az antropozófia nem a hit halála, hanem a hit felélesztője. Ez különösképpen abban mutatkozik meg, ahogyan az antropozófia meg akarja fejteni a golgotai misztérium titkát, Krisztusnak Jézus személyéhez fűződő kapcsolatát.

Mindez természetesen kiterjedt, sok éves kutatás tárgya, mely ma mégis csak kezdeti állapotban van. Elnézésüket kell kérnem, hogy csak néhány irányvonalat akartam a már így is túl hosszú előadásban bemutatni. Ezek az irányvonalak azonban legalább utalhatnak arra, hogy az antropozófia nem akarja a golgotai misztériumot a szokásos megismerés racionalizmusába lehúzni és tiszteletlen, leleplezett titokká tenni, hanem teljes tisztelettel, teljes vallásos áhítattal, sőt elmélyült vallásos áhítattal akar hozzá elvezetni és ez azért lesz elmélyült, mert igazi megrendülést csak akkor érzünk, ha közvetlenül szemlélve állunk a golgotai kereszt előtt.

Az antropozófia tehát nem a kereszténység valamilyen elfojtásához óhajt hozzájárulni, hanem éppen újjáélesztéséhez, lélekkel való áthatásához, hiszen a külső természettudományban helyénvaló racionalizmus éppen elég fájdalmasan károsítja.

A gazdasági élet fő kérdése

Oslo, 1921. november 30.

Először is megköszönöm tisztelt Elnök úr szívélyes szavait és biztosítom róla, hogy nagy örömömre szolgál, hogy itt is közölhetem szociális törekvéseim néhány irányvonalát, amelyeknek sok időt szenteltem. De természetesen mindjárt elnézésüket is kell kérnem, mert ma rendkívül nehéz szociális kérdésről beszélni. Egy rövid előadásban voltaképpen csak néhány irányvonalat és talán indítékokat adhatok, kérem, ezt vegyék mindenképpen figyelembe. Talán felmerülhet az a vélemény, hogy aki lényegében az antropozófus szellem- tudomány népszerűsítésével és terjesztésével foglalkozik, az szociális területen csak életidegen, esetleg fantasztikus vagy akár utópisztikus dolgokat produkálhat. Az antropozófus gondolkodásmódból azonban éppen olyasmi következett számomra a szociális kérdésről, ami jelenkorunk számos ilyen irányú fejtegetésétől talán abban tér el, hogy teljességgel az élet gyakorlatába akar bocsátkozni és valójában nem kíván többé- kevésbé szociális elméleteket tárgyalni.

A szociális kérdésről évtizedek során alakítottam ki szemléletemet a legkülönbözőbb alapokból kiindulva és a szociális élet közvetlen megfigyelésével, most néhány irányvonalat szeretnék felvázolni. Azt a szemléletet alakítottam ki, hogy szociális kérdésünk és főként a gazdasági kérdés is, ma alapjában véve egészen általános emberi probléma. Ha nem elméletileg, hanem az életnek megfelelően tanulmányozzuk, akkor valójában nem is gazdasági szempontokból álló kérdésként jelenik meg, hanem tisztán emberi okok vetik fel korunkban ilyen vulkánikus erővel. És praktikus értelemben csak akkor közeledhetünk e kérdéshez, ha tisztán emberi

szempontból közelítünk a megoldáshoz, természetesen csak részleges megoldás kísérletéről lehet szó. Először egészen mást kell a gazdaság fő kérdésének megjelölnöm, mint amit általában várnak. A gazdaság fő kérdésére nem is tudok majd valamilyen rövid mondattal válaszolni – hiszen az élet gazdagabb, mint az elméletek és ideák hanem inkább mint mai fejtegetéseimen átvonuló tartalmat jeleníthetem meg.

Hogy mindjárt egy teljesen elvont szemponttal kezdjem, arról van szó, hogy olyan korban élünk, amikor az ember gondolkodásával és elveinek alakításával nagy mértékben elidegenedik az élettől általában és különösen a gazdasági élettől. Ezt a nézetet különösen az támasztotta alá, hogy éveken át tanítottam a proletár munkásság körében, az ismeretek és oktatás legkülönfélébb területein, történelmi és gazdasági kérdések területén is. Mindenekelőtt azért ismerhettem meg a modern proletariátus életét, mert éveken át a kötetlen beszéd tanítását és gyakorlását végezhettem a munkásokkal. Itt megismertem az emberek gondolkodását, érzéseit. Ha tudjuk, hogy manapság a gazdasági kérdés mindenekelőtt azon múlik, hogy a proletariátust az emberiség gazdasági szükségleteinek megfelelően állítsuk ismét munkába, akkor a gazdasági kérdéseket előbb kénytelenek leszünk emberi oldalukról szemlélni. Ekkor kitűnt, hogy ha a proletariátus érdeklődését megpróbáljuk valami iránt felkelteni, akkor a valóban konkrét gazdasági kérdések, a valóban gyakorlati gazdasági élet megértése a proletariátust alapjában véve egyáltalán nem érdekli. Az emberektől egészen távol áll az egyes konkrét gazdasági kérdések iránti érdeklődés. A proletariátusban ma éppenséggel csak egy elvont gazdasági elmélet él, de olyan elvont elmélet, mely e proletariátus életének tartalmát jelenti. E szóban forgó proletariátushoz a nemzetközi életben ma sokmillió ember tartozik. A proletár munkás szívének alapjában véve idegen a munkája, vagyis munkájának igazi tartalma. Közömbös számára, hogy mit dolgozik. Csak az érdekli, hogy vállalkozásában hogyan bánnak vele, és mégis teljesen általános absztrakt szempontokból beszél erről a bánásmódról. Érdekli, hogy a bére hogyan viszonylik az általa gyártott termékek hasznához, de a termékek minősége teljesen kívül esik érdeklődési körén. A munkásságot tanítva megpróbáltam a történelem, a természettudomány segítségével érdeklődést kelteni a konkrét gyártási és üzemi ágazatok iránt. Azonban mindez nem érdekli a proletárt. Őt az osztályok helyzete érdekli, az osztályharc és amit – nem kell itt jellemeznem – értéktöbbletnek nevez. A gazdasági élet fejlődése annyiban érdekli, hogy neki tulajdonítja az egész emberi történelem életének okait és voltaképpen olyan elméleti régióról beszél, mely teljesen a fölött lebeg, amiben ő reggeltől estig tartózkodik, a valóságot pedig ennek mintájára szeretné alakítani. Elmondhatjuk, hogy amit a gazdasági életre vonatkozó elméletének ismer el, az megint csak elméleti szemléletmódból ered. A legtöbb proletár ma többé-kevésbé módosult vagy eredeti marxista, vagyis olyan elmélet híve, mely valójában egyáltalán nem a tulajdonképpeni gazdasági élet feltételeivel foglalkozik, hanem az imént jellemzett irányban működik.

Ezt ma a proletariátus széles köreiben tapasztaljuk, ha gyakorlati érintkezésben vagyunk vele és benne tevékenykedünk. De ebben bizonyos tekintetben csak az tükröződik vissza, hogy az utóbbi évszázadokban a tisztán emberi érdekek egyre jobban elidegenednek a gyakorlati élet érdekeitől. Azt mondhatnánk, hogy gazdasági életünk bonyolulttá válása bizonyos kábulatot hozott létre, úgy, hogy már nem tudunk az etikusan jónak, az igazságosnak tekintett dolgokkal a gazdasági élet egyes bonyolulttá vált területeibe merülni. Ha azonban nem a gyakorlatból kiindulva beszélünk, hanem általános-absztrakt szempontokból, akkor a megállapított követelményekkel, elvekkel alig érintjük a napi munkát, a mindennapos feladatokat.

Ezt saját életpraxisomból szemléltettem Önöknek, de a történelem életének sokféle példájával is alátámasztható. Mondanivalómhoz egy groteszk példát hoznék fel. 1884-ben Bismarck a német országgyűlésen meg akarta alapozni a gazdaság fő kérdésének további tárgyalását és azt mondta, hogy elismeri minden ember munkához való jogát. És az országgyűlési képviselőkhöz szólva, azt mondta: szerezzenek minden egészséges embernek a közösségben munkát, amely eltartja őt, gondoskodjanak róla, hogy a betegeket és gyengéket a közösség ellássa, gondoskodjanak az öregek ellátásáról és biztosak lehetnek benne, hogy a proletariátus otthagyja vezetőit és a terjesztett szociáldemokrata elméletek hívek nélkül maradnak. Ezt Bismarck mondta, aki emlékirataiban beismerte, hogy ifjúkorában republikánus hajlamai voltak, de bizonyára valódi monarchistának ismerik el, és semmi esetre sem tételezik fel róla, hogy egy proletár gyűlésen csatlakozott volna a nemzetközi szociáldemokrácia éljenzőihez.

Utalnék valakire, aki szinte ugyanezekkel a szavakkal mondta ezt ki, de egész gondolkodásmódja és emberi érzülete más általános emberi talajon nyugodott. Ez Robespierre. Robespierre, az „Emberi jogok” szerzőjeként, 1793-ban nagyjából, sót, mondhatnám, pontosan ugyanazt mondta, mint Bismarck 1884-ben a német országgyűlésen. A közösségnek kötelessége, hogy munkát adjon minden egészséges embernek, gondoskodjék a betegekről és gyengékről és ellássa az öregeket, ha mar nem tudnak dolgozni.

Robespierre és Bismarck azonos mondatai, biztosan egész más emberi alapon! És azt sem érdektelen hozzáfűzni, hogy Bismarck „Robespierre szavait” ismételve – ezeket egész bizonyosan nem Robespierre-től tanulta – arra hivatkozott, hogy ezek a követelések már 1794 óta szerepelnek a porosz tartományi jogban. Ebből semmiképpen sem szabad arra következtetnünk, hogy a porosz tartományi jog, Robespierre „Emberi jogok” című művének megírása után egy evvel, felvette törvény- könyvébe ezeket az emberi jogokat és a világban semmi esetre sem vélekednek úgy, hogy a porosz állam a tartományi jog szerint közel egy évszázadig meg akarta valósítani Robespierre eszméit, amikor Bismarck 1884-ben újra kimondta e követeléseket. Itt már a történelmi tényekkel kapcsolatban is felmerül a kérdés, hogy valójában hogyan lehet, hogy két annyira eltérő ember, mint Robespierre és Bismarck szó szerint ugyanazt mondja, holott az ennek megfelelően kialakított szociális környezet elképzelésük szerint teljesen különböző?

Úgy kell látnom a dolgot, hogy, ha ma az újabb évszázadok során bonyolulttá vált élet konkrét kérdéseiről beszélünk, akkor olyan elvontan beszélünk, hogy valamennyien, a szélsőjobboldali Bismarck és a szélső baloldali Robespierre is, megegyezünk az általános elvekben. Az általános elvekben valamennyien egyetértünk. Az életben azonban azonnal a legszélsőségesebb diszharmóniába zilálódunk szét, mert általános elveink mindennapi tevékenységünktől igen távol esnek. Ha az élet gyakorlatára kerül sor, akkor ma éppenséggel nem tudjuk részleteiben megvalósítani azt, amit általánosságban elgondolunk. Ma a legelvontabb, a jellemzett okokból, a proletariátus elméletének gyakorlati követelménye.

Ezekkel a tényekkel állunk ma szemben. Azt kell mondanunk, hogy ez a helyzet az újabb kor egész fejlődése révén merült fel. Látjuk, hogy a gazdasági életben a termelési folyamat a technikai élet bonyolultsága folytán egyre szerteágazóbbá vált. És ha már jelszóvá vált kifejezéssel akarom megjelölni – kénytelenek vagyunk ilyen szavakat használni látjuk, hogy a termelés egyre kollektívebbé vált.

Hiszen alapjában véve mit teljesíthet ma az egyes ember szociális organizmusunkban a termelés folyamatában? Mindenütt beszorítják abba, amit másokkal együtt közösségben kell elvegezni. A termelési mód olyan bonyolulttá vált, hogy az egyes embert mintegy befogják a termelés nagy gépezetébe. A termelés kollektív lett. Ezt látva a proletár gazdaságilag fatalista szemléletével abban bízik, hogy ez a kollektivizmus még egyre erősebbé válik, a termelési ágak még inkább egyesülnek és elérkezik az az idő, amikor a proletáriátus maga veheti át ezt a termelést. Erre vár. Annak a nagy tévedésnek áldozata, hogy a termelés kollektivitása természeti szükségszerűség – mert a gazdasági szükségszerűséget szinte természeti szükségszerűségnek érzi, és hogy ezt a kollektivizmust tovább kell építeni és a proletariátus mindenekelőtt arra hivatott, hogy a mai termelők helyét elfoglalja és a kollektívvé vált dolgokat kollektíven irányítsa. A keleten végzett gazdasági kísérlet szomorú eredményeiből kitűnik, hogy a proletariátus gazdasági érdekből mennyire ragaszkodik egy ilyen eszméhez, ott ugyanis megkísérelték, hogy ennek értelmében alakítsák a gazdasági életet, ha nem is úgy. ahogy a proletár teoretikusok megálmodtak, hanem háborús körülmények folytán. Ma már látható és egyre inkább ki fog derülni, hogy ez a kísérlet – etikai vagy egyéb értékeitől vagy az iránta érzett szimpátiától vagy antipátiától teljesen függetlenül – saját belső romboló erői folytán szánalmas kudarcot fog vallani és mérhetetlen szenvedést hoz az emberiségre.

A termelés életével a fogyasztás élete áll szemben. De a fogyasztói élet sohasem lehet magától kollektív jellegű. A fogyasztásba az egyes ember alapjában véve természeti szükségből individuálisan illeszkedik bele. A fogyasztás összességének szükségletei az ember személyiségéből, egyéniségéből erednek. Így a termelés kollektivitása mellett megmaradt a fogyasztás individuális jellege. És egyre meredekebb, mélyebb szakadék tátongott a kollektivizmusra törekvő termelés és a fogyasztásnak éppen az ellentét miatt egy re hevesebben érvényesülő érdekei közt. Ha a mai eletet elfogulatlan tekintettel átlátjuk, akkor ez nem absztrakció, hanem a körülöttünk lévő szörnyű diszharmóniák éppen a termelési impulzusok és fogyasztási szükségletek közt az említett okból létrejött aránytalanságból erednek.

Hogy átláthassuk az egész nyomorúságot, mely ilyen vonatkozásban az emberek lelkének legmélyét átjárja, ahhoz nemcsak évtizedes tanulmányokkal, de az élet gyakorlatával kell az élet egyes területein létrejött diszharmónia eredetét vizsgálnunk. „A szociális élet kérdései” című könyvem valóban nem valamiféle elvek vagy elméleti mérlegelések, hanem életem tapasztalatai alapján jött létre. Távol állt tőlem, hogy életem gyakorlatával a szociális kérdés valamilyen utópisztikus megoldását kíséreljem meg. Tapasztalnom kellett ugyan, hogy az emberek mai gondolkodása egész önkéntelenül az utópia felé hajlik. Természetesen össze kellett foglalnom amit az élet sokféleségéből leszűrtem, bár szívesebben tárgyaltam volna egyes konkrét példákkal, de általános tételekben kellett összefoglalnom és ezeket „A szociális organizmus hármas tagozódása"-nak vezérszavaiban állítottam össze. De ennek tartalmát meg kellett világítanom legalább néhány irányvonal példáján. El kellett mondani, hogy a dolgokat hogyan gondolnám kézbe venni. Ezért hoztam néhány példát a kapitalizmus további fejlődésére, a munkáskérdés megoldására és így tovább. Megpróbáltam konkrét, különálló utalásokat adni. Sok vitában vettem részt „A szociális élet kérdései”-vel kapcsolatban és mindig azt tapasztaltam, hogy az emberek mai utópisztikus véleményükkel mindig azt kérdezték, hogy ez vagy amaz hogyan is lesz a jövőben? Azokra az utalásokra támaszkodtak, melyeket egyes dolgokhoz fűztem, de mindig csak példának tekintettem. Hiszen az egész konkrét életben is valamilyen formában valósítjuk meg azt, amit legjobb tudásunk szerint végzünk, de természetesen másként is véghez lehetne vinni. A valóságra nemcsak egyféle teória illik. Természetesen mindent elvégezhetnénk másként is. Az utópista azonban mindent részletesen, jelszó-szerű jellemzésben vár el. Így „A szociális élet kérdései”-t a többiek sokszor utópisztikus értelemben fogták fel. Sokszor csináltak belőle utópiát, pedig távolról sem így értettem, hanem annak szemléletéből fakadt, ami a termelési folyamatban kollektivizmushoz vezetett, hogy a termelésnek be kell ugyan eveznie ebbe a kollektivizmusba, de a termelés ereje másfelől mégis az emberi individuum képességeitől függ.

Így éppen a modern termelést szemlélve roppant intenzíven szembeötlött, hogy voltaképpen minden termelés alapvető impulzusának az egyéni tudásnak kell lennie és ezt nyeli el a gazdasági erőkből létrejött és még egyre létrejövő kollektivitás. Egyfelől azzal találkozunk, ami felé a gazdasági élet hajlik, másfelől pedig azzal a természetes követelménnyel, hogy az egyes emberek individuális erőit éppen a gazdasági életben juttassuk érvényre. És a szociális organizmussal kapcsolatban meg kell gondolnunk, hogy a gazdasági előrehaladás alapvető követelménye, vagyis az egyéni képességek ápolása, hogyan maradhat fenn a tisztán technikai viszonyok folytan egyre bonyolultabbá váló termelési folyamatok közepette. Egyfelől az igazi gazdasági haladás jelenik meg elevenen lelkünk előtt és a gazdasági élet gyarapodásához szükséges követelmények.

Másfelől az ügynevezett szociális kérdés ma alapjában véve gyakorlatilag nem is a termelési érdekekből ered. Ha a termelés területén kollektivitásra törekszenek, ügy ez valójában a gazdasági élet technikai lehetőségeiből és technikai szükségszerűségeiből adódik. Amit általában szociális kérdésnek neveznek, azt voltaképpen teljességgel a fogyasztói érdekek hozzák létre és ezek megint csak az emberi individualitáson alapulhatnak. És az a különös dolog derül ki – még ha látszólag más történik is -, hogy a szocializálás igénye tisztán fogyasztói érdekekből terjed a világon. Észrevesszük ezt, ha gyakorlati módon követjük a vitákat és az életet. 1919 áprilisában elkezdett és azután folytatott előadásaimnál és az őket követő vitáknál láttam, hogy a gyakorlati gazdasági életben tevékenykedő termelők vagy vállalkozók milyen ellenszenvvel fogadták az ügynevezett szociális kérdés megvitatását, olyan értelemben, ahogyan a fogyasztók érdekei szerint hirdetik.

Ezzel szemben azt látjuk, hogy ahol a szocializmus igénye felmerül, ott alapjában véve mindenütt csak a fogyasztói érdeket tartják szem előtt. Így a szocializmus ideáljaiban éppen az individualizmus akarati impulzusának hatását látjuk. A szocialisták alapjában véve egészen egyéni emóciókból törekszenek a szocializmusra. A szocializmusra való törekvés alapjában véve csak az egyéni emóciók felett lebegő elmélet. Viszont másfelől, ha egészen komolyan vizsgáljuk, hogy gazdasági életünkben mi bontakozott ki századok óta egyre jobban, akkor kitűnik, hogy mi a teljes jelentősége annak, amit a nemzetgazdaságban, közgazdaságban általában munkamegosztásnak neveznek.

Meggyőződésem, hogy erről a munkamegosztásról rendkívül sok elmés dolgot írtak és mondtak, de nem hiszem, hogy a gyakorlati gazdasági élet számára egész jelentőségét végső következményeivel együtt végiggondolták volna. Azért nem hiszem, mert akkor be kellene látni, hogy a munkamegosztás elvéből alapjában véve általában az következik, hogy olyan szociális organizmusban, ahol teljes munkamegosztás uralkodik, valójában senki sem termelhet saját részére. Hiszen ma látjuk még az önellátás utolsó maradványait, főként kis vidéki birtokokat figyelembe véve. Itt azt látjuk, hogy a termelő saját és családi szükségletét visszatartja. Mi a hatása annak, hogy saját szükségletének úgyszólván ellátója lehet? Az a hatása, hogy voltaképpen teljesen helytelen módon termel egy különben munkamegosztásra épülő szociális organizmusban. Aki ma kabátot varr magának vagy saját telkén termelt élelemmel látja el magát, az valójában túlságosan drágán látja el magát, mert a munkamegosztás révén minden termék olcsóbban készül, mintha saját magunknak készítjük. Csak végig kell gondolnunk a dolgot és arra a végső következtetésre kell jutnunk, hogy ma alapjában véve senki sem termelhet úgy, hogy munkája valamiképpen beleáradjon az előállított termékbe. Mégis az a sajátságos, hogy például Marx a terméket kristályosodott munkának fogja fel. Ma azonban ez legkevésbé sem az. A termék értékét – és a gazdasági életben csak ez jön tekintetbe – ma a munka határozza meg legkevésbé. A használhatóság, vagyis a fogyasztók érdeke határozza meg, ezzel illeszkedik a munkamegosztáson alapuló szociális organizmusba.

Gazdasági területen ezek jelentik jelenkorunk nagy problémáit. E problémákból az szűrődött le számomra, hogy az emberiség fejlődésének jelenlegi időpontjában egyszerűen szükségszerű, hogy a szociális organizmust úgy alakítsuk ki, hogy három természetes tagja egyre jobban megnyilvánuljon. E három tag egyikének először is a szellemi életet kell elismernem, ez lényegében az emberi képességeken alapszik. A szociális organizmus hármas tagozódásáról beszélve, nemcsak a többé-kevésbé elvont szellemi életet vagy a spirituális életet számítom a szellemi területhez, hanem mindazt, ami emberi, szellemi vagy fizikai képességeken alapszik. Ezt határozottan hangsúlyoznom kell, mert különben teljesen félreérthető volna a szellemi élet körülhatárolása a hármas tagozódású szociális organizmusban. Aki csak kézzel dolgozik, annak is szüksége van ehhez bizonyos ügyességre és más egyébre, ilyen vonatkozásban nemcsak tisztán a gazdasághoz tartozik, hanem a szellemi területhez is.

A szociális organizmus másik területe a tisztán gazdasági. Ebben csak a termeléssel, fogyasztással és a termelés és fogyasztás közötti forgalommal van dolgunk. Ez azt jelenti, hogy a tisztán gazdasági életben csak a megtermelt javak forgalmazásáról van szó, ezek a forgalmazás útján áruvá alakulnak, tehát az áruk forgalmával van dolgunk. A szociális organizmuson belül a használat folytán a javak bizonyos értékre tesznek szert, ez hat azután az árukra, felfogásom értelmében az ilyen javak az áruk.

A továbbiak ebből következnek. Az irányvonalakban jelzett dolgokra természetesen csak tömören utalhatok, mert különben a fejtegetés túlságosan hosszára nyúlna. Az következik tehát, hogy minden árunak nem csak a gazdasági élettel, de ezen felül az egész szociális élettel összefüggésben lehet valóságos objektív értéke. Egy termék egyszerűen annak révén nyer objektív jelentőségű meghatározott érteket, amit a fogyasztói életben jelent. Ki kell fejtenem, hogy mit értek most „objektív jelentőségen”.

Objektív jelentőségen nem azt értem, hogy a szóban forgó áru értéke statisztikailag vagy hasonlóan közvetlenül megadható. Ehhez az áru értékét túlságosan bonyolult, különféle körülmények adják meg. De attól függetlenül, amit először tudhatunk felőle, tudomásunkon kívül, minden árunak megvan az egészen határozott értéke. Ha egy árunak a piacon bizonyos ára van, akkor ez az ár a valóságos objektív értékénél alacsonyabb, vagy magasabb lehet, de meg is egyezhet vele. De bármily kevéssé mérvadó a külsőleg elénk tűnő ár – mivel másféle körülmények meghamisíthatják – másfelől mégis közölhetnénk egy áru objektív értékét, ha a termelés és fogyasztás sok ezer különálló feltételét meg tudnánk jelölni. Ebből kitűnik, hogy az áru egész speciális módon illeszkedik a gazdasági életbe. Amit ugyanis objektív gazdasági értéknek nevezek, az csak az árura alkalmazható, nem pedig más egyébre, ami gazdasági életünkben ma az áruhoz hasonló értelemben szerepel. Nem alkalmazható ugyanis a termőföldre, sem pedig a tőkére.

Nem szeretném, ha félreértenének, sohasem fogják tőlem például a kapitalizmus ma olyan gyakori jellemzését hallani, mely mindenféle jelszóból származik. Olyan magától értetődő, hogy magyarázni sem kell, hogy a mai gazdasági életben tőke nélkül mit sem lehet tenni, a kapitalizmus elleni szitkozódás pedig gazdasági dilettantizmus. Tehát a tökéről és termőföldről nem az a mondanivalóm, amit ma oly gyakorta hallunk, hanem valami más. Minden árunál megadható, hogy az ára több vagy kevesebb valamilyen középértéknél, ez utóbbi minden további nélkül nem adható meg, de objektíven létezik, és üdvös, jóllehet nem ismerhető fel azonnal. Ez azonban nem jelölhető meg a termőföldnél, amit ma áruként kezelnek. A termőföld ára, értéke ma teljességgel az emberi spekulációnak van alávetve, ez minden csak nem szociális impulzus. A termőföld árának vagy értékének gazdasági értelemben való megállapításánál objektivitás nem jön szóba. Ez azért van így, mert valamilyen elkészült áru maga szabhatja meg objektív értékét a keresletének módja és intenzitása szerint, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz, tehát jól vagy rosszul használható-e.

Ezt nem mondhatjuk el a termőföldről és a tőkéről. A termőföld és a tőke hozama és az egész szociális és gazdasági összefüggésben való beilleszkedése mindenképpen az emberi képességek függvénye. Sohasem valami kész dolog. Ha valamilyen földterületen kell gazdálkodnom, akkor ez csak képességeim szerint történhet, az értéke ennek folytán nagyon is változó. Ez ugyanígy van a tőke kezelésénél is. Ha ezt a tényt egész jelentőségében gyakorlatilag tanulmányozzuk, azt kell mondanunk, hogy radikális eltérés van egyfelől az áru és másfelől a termőföld és tőke között. Ebből következik, hogy a gazdasági életünkben fellépő és kifejezetten a szociális organizmus betegségére utaló bizonyos szimptómákat összefüggésbe kell hozni azzal, hogy gyakorlatilag azonos pénzzel vagyis értékeléssel kezelnek össze nem mérhető dolgokat, tehát lényegükben teljesen elütő és ezért gazdaságilag is eltérően kezelendő dolgokat kevernek össze és ezeket egymással a pénz kerülő útján elcserélik, gazdasági kölcsönhatásba hozzák.

Ha most gyakorlatian tanulmányozzuk tovább, hogy szociális organizmusunkban voltaképpen az áruk, vagyis használati javak, valamint a termőtalaj és tőke hogyan kerültek azonos kezelésbe, mintegy ugyanazzal a pénzzel való megvásárláshoz, – hiszen alapjában véve utóbbiak is kereskedelmi cikké váltak, mint ami tudva lévő a gazdasági élet ismeretében. Ha tehát ennek eredetét keresve követjük az emberiség történelmi létesülését, akkor azt találjuk, hogy szociális organizmusunkban ma anorganikus módon együttműködik az élet három területe, mely alapjában véve egészen eltérő gyökerekből származik és a szociális életben csak az individuális ember révén függ össze. Először is a szellemi területen az ember olyan képességei tevékenykednek, melyeket valójában más világokról hoz a Földre. Ezek hajlamaiban rejlenek, e hajlamok individuálisan jelennek meg és annál intenzívebben bontakoznak ki, mennél jobban érvényre jut az egyes emberi individualitás a szociális életben. A materialistáknak vagy bárki másnak is azt kell mondania, hogy az ember születésével hozza magával e világba azt, ami ezen a területen tevékenykedik és kiteljesedéséhez az egyes emberi individualitásra van szüksége, a kétkezi munkás fizikai ügyességétől kezdve egészen a feltaláló leleményesség legmagasabb-rendű megnyilvánulásáig.

A gazdasági élet területén más a helyzet. Ezzel kapcsolatos mondanivalómat egy ténnyel világítanám meg. Tudják, hogy a XIX. század bizonyos szakaszában itt-ott felmerült az egységes aranyvaluta eszméje. Követve a gyakorlati közgazdászoknak, gazdasági teoretikusoknak, képviselőknek az aranyvalutára való törekvés idején elmondott szavait, ezek – minden irónia nélkül – rendkívül elmések. Sokszor imponáló az az elmésség, mellyel parlamentekben, kereskedelmi kamarákban és más közösségekben beszéltek, írtak az aranyvalutáról és a gazdasági élet számára hozott áldásáról. Többek között azt mondták és éppen sok igen jelentékeny ember hangsúlyozta, hogy az aranyvaluta használata folytán mindenütt virágzik majd a gazdaságilag áldásos szabad-kereskedelem és a gazdaságilag káros politikai határok elveszítik gazdasági jelentőségüket. És e megállapításokat rendkívül szellemes okokkal és bizonyítékokkal támasztották alá. És mi történt a valóságban? A valóságban az történt, hogy éppen azokon a területeken, ahol az aranyvalutától a gazdasági határok eltűnését várták, ezek mégis szükségesnek bizonyultak, vagy legalábbis sokan ezt hangsúlyozták. A valóságos gazdasági életből éppen annak az ellentéte adódott, mint amit a legokosabb emberek elméleti mérlegelés alapján jósoltak.

Ez igen fontos történelmi tény, mely nem is olyan régi keletű, ebből le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket. Milyen megfelelő következtetéseket? A valóságos gazdasági gyakorlatba tekintve, mindig az következik, hogy a valóságos gazdasági élet árutermelésből, áruforgalmazásból, árufogyasztásból álló területén, – hadd mondjam ki ezt a paradoxont, olyan igazságnak tartom, mely valóban az elfogulatlan szemlélet eredménye – az okosság mit sem használ az egyes embernek. Bármilyen okos, bármily okosan gondolkodik a gazdasági életről, a bizonyítékok mind megfelelhetnek, de a gazdasági életben mégsem realizálódnak. Miért? Mert az egyes ember megfontolásai nem foghatják át a gazdasági életet, a gazdasági tapasztalat, gazdasági megismerés csak a gazdasági életben különbözőképpen érdekeltek megegyezése révén juthat érvényes ítéletekhez. Az egyes ember még statisztika útján sem alkothat velős ítéletet a gazdaság meneterői, hanem csak, mondjuk, a fogyasztók és termelők megegyezése révén, akik társulva közlik egymással a meglévő igényeket és a termelés lehetőségeit. A gazdasági élet érvényes megítélése csak a gazdasági életközösségeiben létrejövő megegyezésből származó kollektív ítéletből adódhat.

Itt mindenesetre olyasmit érintünk, ahol a külső gazdasági ismeret beleütközik, mondhatnám, a gazdasági pszichológiába. De hiszen az élet egységet alkot és valóban a gyakorlati életről beszélve nem kerülhetjük meg az emberek lelkét. Tehát arról van szó, hogy valóságos gazdasági ítélet csak a gazdasági életbe illeszkedők megegyezéséből következhet, olyan ismeretekből, melyeket az egyes emberek partiális ismeretként szereznek meg és csak azáltal válnak megfelelő megítéléssé, hogy az egyik megismerése a másikén csiszolódik. A gazdasági életben csak tárgyalás vezethet érvényes ítélethez. Így az emberi élet két radikálisan eltérő területéhez jutottunk. Mennél gyakorlatiasabban szemléljük az életet, annál inkább kitűnik, hogy a két terület különbözik egymástól és hogy például a termelés, mely feltételezi a termelési mód ismereteit és az emberi képességek alapján végzett munkát, éppenséggel tevékenységre indítja az emberi individuumot, míg viszont a megtermelt áruval, javakkal a kollektív megítélés rendelkezik. E két terület közé illeszkedik egy harmadik, itt az egyes ember nem születésével magával hozott képességeit bontakoztathatja ki, nem is tud másokkal szövetkezni, hogy gazdasági megítélését rajtuk csiszolja és kollektív ítéletet hozzon létre, mely a gyakorlatban érvényesülhet a gazdasági élet értékelésében, hanem úgy áll az emberrel szemben, hogy ez tisztán emberi, embernek emberhez kötődő kapcsolata lesz.

Ez a terület minden olyan viszonyt magában foglal, ahol az egyes ember közvetlenül szemben áll a másik emberrel, nem gazdaságilag, hanem emberként és nem is a veleszületett vagy belenevelt képességekkel van dolga, hanem avval, amit a szociális életben meg szabad tennie, vagy amire kötelezhető, amihez joga van és amit a szociális organizmusban jelent, amikor emberként áll szemben a másik emberrel, tisztán emberileg, képességeitől és gazdasági pozíciójától függetlenül. Ez a szociális organizmus harmadik területe.

Úgy tűnhet, hogy ezt a három területet kiokoskodtuk. Nem így van. Ügy tűnik, mintha nem a gyakorlatból merítettük volna, pedig éppen erről van sző. Mert sajátosságaik közvetlenül az élet gyakorlatában működnek. És ha a szociális organizmus e három területe helytelenül működik együtt, akkor ez károsítja a szociális organizmust. „A szociális élet kérdései” című munkámban az emberi szervezet analógiáját alkalmaztam – nem bizonyítékul, hisz jól tudom, hogy analógiákkal sohasem bizonyíthatunk, hanem mondanivalóm megvilágítására -, utóbbi kétségtelenül egységet alkot, de valóságos fiziológiai analízis szerint mégis hármas tagozódáson alapszik. Az emberi szervezetben világosan megkülönböztetjük az ideg-érzékszervi- rendszert, mely átfogja ugyan az egész embert, de főként a fejben lokalizálódott. Az ember másik relatíve önálló organizmusa a lélegzés és keringés ritmusa, a ritmikus rendszer. Harmadik organizmusunk az anyagcsere-végtag- rendszer, mindaz, ami az anyagcsere belső funkcióin vagy az ember külső tevékenységének anyagcsere-fogyasztásán alapszik, hiszen az ember végtagjainak mozgása igénybe veszi az anyagcserét.

Mint mondtam, az ember éppen azáltal egység, hogy e három önálló tagja harmonikusan működik egymásban. Balga kívánság volna, ha az organikus együttműködés helyett azt szeretnénk, hogy az ember absztrakt egység legyen. Minden egyes tagnak saját nyílása van a külvilág felé, az érzékek, a légzőnyílások, és a táplálkozás nyílásai: viszonylagos önállóság. Éppen e viszonylagos önállóság teszi lehetővé a tagok megfelelő organikus együttműködését, minden tag kibontakoztathatja sajátos erejét és ezáltal jön létre az egyöntetűség. Mint mondtam, tudom, hogy analógiával semmi sem bizonyítható. Nem is bizonyítani akarok, csak megvilágítani. Aki a szociális organizmust éppen olyan objektíven szemléli, mint e fiziológiában az ember hármas tagozódását, az azt találja, hogy a szociális organizmus legsajátosabb kvalitásai folytán igényli a gazdasági rendszer, az állami-politikai vagy jogi rendszer és a szellemi rendszer önálló, viszonylag önálló helyzetét, olyan korlátok között, ahogyan utaltam rá.

Sokszor tévesen azt rótták fel a szociális organizmus e hármas tagozódásának, hogy a szétválasztás alapjában véve nem is történhet meg, hiszen a gazdasági életbe például állandóan belejátszanak a jogi körülmények és a szellemi képességek is, tehát képtelenség e hármasság értelmében törekedni a szociális organizmus tagolására.

A természetes emberi szervezetben is éppen azáltal működik a három tag egységet alkotva, mert mindegyik a maga specifikus sajátosságában nyilvánulhat meg, éppenséggel az ideg-érzékszervi- rendszert is táplálják, megvannak a külön táplálkozási folyamatai és neki is megvan a jelentősége az anyagcsere-rendszer számára. Az egészséges fiziológia a három tag viszonylagos önállóságát biztosítja.

Az egészséges szociális fiziológia is azt nyújtja, hogy a három terület mindegyikének viszonylagos önállósága esetén, mikor is viszonylag önállóan bontakoztatják ki legsajátosabb kvalitásaikat, helyes értelemben tudnak egységben együttműködni. Tehát a szellemi terület, azután az a terület, ahol az ember egyszerűen mint ember áll a másikkal szemben, vagyis a jogi-állami- politikai terület és a gazdasági terület, ahol az embernek az említett értelemben asszociációkba, közösségekbe kell lépnie. Itt egyáltalán nem a régi plátoni hármas tagozódás felmelegítéséről van szó (tanító rend, katonaság, termelő rend), mely az embereket három rendbe osztja. Ilyen tagozódásról jelenkorunk helyzetének megfelelően nem lehet szó, a szociális organizmus hármas tagozódásánál csakis az élet három területén tagozódó közigazgatásról, külső alakításról van szó.

A szellemi területet teljesen saját alapjainak megfelelően kell igazítani. A tanárok legyenek például egyben az oktatásügy intézői is, tehát ne különüljön el egyfelől a pedagógiai-didaktikus tudomány, másfelől pedig a politikai organizmus oktatási előírásai. A szellemi terület egész igazgatásának a pedagógiai-didaktikus tudományból kell kiindulnia, vagyis közvetlenül a szellemiből. Politikai-állami területen a megfelelő közigazgatási és alkotmányos testületekben az emberek közti megegyezésből indulhat ki minden. Gazdasági területen, már a mai fejtegetéseimből kivilágló okokból, asszociációknak kell létrejönniük, ahol az emberek gazdasági személyként vesznek részt. Elsősorban milyen feladatot kell vállalniuk a gazdasági terület asszociációinak?

„A szociális élet kérdései”-ben igyekeztem leírni az e feladat kialakításánál mutatkozó sajátosságot. „A szociális élet kérdései”-ben sehol sem szerepel, hogy a szociális berendezéseknek így vagy ügy kell létrejönniük, ez vagy az optimális. Ez szerintem már az utópiát érintené. Mert a mai emberi életet ismerve tudjuk, hogy még a legjobban elgondolt elméletek is milyen végtelenül kevés hasznot hajtanak a tények gyakorlatában. Gyakorlatilag az a meggyőződésem, hogyha mintegy tizenkét nem is különösen okos embert összeültetünk, akkor bármiről csodálatos programok jöhetnek létre, – például az elemi iskola intézményéről – semmilyen kifogás sem merülhet fel ellenük: 1., 2., 3. pont. Ha e pontokba foglaltak mind megvalósulnának, szinte ideális iskolánk volna. De nem valósulhat meg, mert az ember ugyan kigondolhatja a legideálisabbat, de a megvalósítás egészen más feltételektől függ.

Amennyire mai korunkban lehetséges, a stuttgarti Waldorf-iskolát úgy igyekeztünk megalapítani, hogy egyáltalán nem épül programokra, hanem csakis a pedagógiából és didaktikából fakad. A szabad Waldorf- iskolának van bizonyos számú tanítója. Ha ők összeülnének, ideális iskolaprogramokat gondolhatnának ki, ha ezért nem is óhajtanám őket éppen dicsérni. Ezt azonban mellőzzük. A tanári karban emberek, eleven emberek vannak és azt kell kibontakoztatnunk, amit tudnak, a legjobbat merítve belőlük. Minden ideális programot, előírást mellőzünk, mindent az individuális tudás közvetlen impulzusa jelent. Akinek pedagógia és didaktika alapján, tehát saját képességeiből kell a szellemi élet bizonyos területén tevékenykednie – hiszen az individuális, egyéni embernek éppen ez a feladata -, azt semmilyen előírás sem zavarja meg.

Természetesen ilyesmi ma csak bizonyos fokig vihető véghez. De a gyakorlati életben egy ideál sehol sem valósítható meg, hanem azt kell tennünk, ami az élet lehetőségeiből adódik. „A szociális élet kérdései” minden egyéb problémát is így kezel. Sehol sem kísérli meg, hogy megmutassa, hogy milyenek is legyenek az egyes intézmények. Felhívja a figyelmet arra, hogy az emberek – bár olyanok, amilyenek -, megfelelő helyükre állítva másként tevékenykedhetnének, mint ma, de nem követelményként vagy ideálként, hanem megfigyelve, hogy az ember mit is akar mai történelmi létesülésében. Tehát nem adom meg valamilyen intézmény valóságos kialakításának módját, hanem közvetlenül az emberekhez fordulok, mondván: a lehető legjobb akkor jön létre, ha az emberek megfelelően együttműködnek, és megfelelő módon találják meg azokat a szempontokat, ahonnan a szociális kérdést szemlélniük kell. Azt hiszem éppen, hogy a szociális organizmus legjobban úgy alakítható az emberből kiindulva, ha minden egyes ember, mondhatnám, különálló testületben gondolkodik, működik és tevékenykedik a szellemi területen, a jogi-állami vagy politikai területen és a gazdaság területén. Bizonyos körülmények közt minden ember ott lehet mind a három területen, ha van hozzá ereje, – a szociális organizmus nem tagozódik rendekre. Nem azon múlik, hogy valaki éppen ezen vagy azon a területen működik, hanem, objektíve az embertől függetlenül, az élet e három területét alapvető feltételeiknek megfelelően kezeljék, úgy hogy az ember mindháromban, kettőben vagy egyben lehet benn, de most az illető terület elvei szerint igazgatva. Ha átgondolják, hogy a három terület harmóniája hogyan adódik ebből, akkor látják, hogy a hármas tagozódásnál éppen az egység a fontos, nem a szétválasztás, ahogyan a kritikák és ismertetések tévesen gondolják.

A gazdasági életben különösen arról van szó, hogy a dolgokat ne valamiféle megállapítással találjuk meg, például a statisztika tanulmányozása révén, hanem közvetlenül az életből merítve. Egy példához folyamodnék. Mindenki tudja, ugyebár, hogy a gazdasági körforgásban valamilyen árucikk akkor válik túlságosan olcsóvá, ha nagyon is sok ember termeli ugyanazt, tehát túltermelés folyik, és köztudomású, hogy egy áru akkor lesz túlságosan drága, ha nagyon is kevesen termelik. Az irányadó, hogy objektíven hol van a már említett középérték. Ezt a közepet, ezt az objektív értéket, objektív árat nem lehet önmagában rögzíteni. Ha azonban asszociációk jönnek létre és azt tekintik feladatuknak, hogy a gazdasági életet gyakorlatlan ismerjék meg, minden pillanatban aktuálisan tanulmányozzák, akkor legfőbb megfigyelésük tárgya az árak emelkedése és esése lehet. És azáltal, hogy az asszociációk az árak emelkedésével és esésével foglalkoznak, elérhető a tárgyalások folytán, hogy egy gazdasági szövetség számára elegendő embert képezzenek, elegendő számú embert foglalkoztassanak egy termelési ágazatban, tehát mintegy tárgyalások révén juttassanak egy termelési ágazatba megfelelő számú embert. Ez elméletileg nem határozható meg, csak úgy hogy az embereket megfelelő helyükre állítják, vagyis a dolgokat emberi tapasztalatok alapján határozzák meg. Ezért nem mondhatjuk, hogy ez vagy az az objektív érték. Ha azonban a gazdasági életben az asszociációk olyan irányban dolgoznak, hogy azt tekintik egyik kötelességüknek, hogy lassanként leépítsék azokat az üzemeket, melyek a megfelelő szokások szerint túlságosan leszállítják az árakat, és helyettük olyanokat szereljenek fel, amelyek mást termelnek, akkor így elegendő ember vesz részt az egyes termelési ágazatokban. Ez csak valóságos asszociatív élet révén történhet. És akkor bármelyik árunál megjelenő ár közeledni fog az objektív árhoz. Sohasem mondhatjuk, hogy az objektív árnak ilyen vagy olyan körülmények folytán ennyinek kell lennie, hanem csak azt, hogy ha megfelelő emberi asszociáció jön létre, akkor az ő munkájuk révén lassanként felbukkanhat a szociális organizmus közvetlen életében a megfelelő ár. Nem arról van szó, hogy megadjuk, hogy az intézmények milyenek legyenek, hogy szociálisan megfelelő dolgok történjenek, hanem arról, hogy az embereket olyan szociális kapcsolatba hozzuk, hogy együttműködésükből lassanként megoldódjanak a szociális problémák. Mert, ha helyesen értjük a szociális kérdést, akkor nem tekinthetjük ügy, hogy egyszer felmerült és valamilyen utópiával megoldható, mert a szociális kérdés az újkori együttműködés eredménye és a jövőben voltaképpen még inkább megjelenik. De a ránk háruló feladat az, hogy az emberek gazdasági szempontjaikból kövessék a szociális áramlatokat és a gazdasági életet nem törvények alapján, hanem közvetlen élet, közvetlen emberi tanácskozás útján tereljék helyes mederbe, az asszociációkból kiindulva, mivel csak ezekben jöhet létre gazdasági megítélés. A szociális életet gyakorlatilag az emberre kell építeni.

„A szociális élei kérdései” tehát nem valamilyen szociális struktúrát kíván leírni, hanem arra kíván utalni, hogy az embereket olyan kapcsolatba kell hozni, hogy együttműködve időről időre tevékenységükkel nem az olykor megálmodott módón oldják meg a szociális kérdést, hanem helyes mederbe tereljék. Látható, hogy ezeknek az asszociációknak elsősorban a voltaképpeni gazdasági élettel lesz dolguk. Itt vannak forgalomban az áruk. Ezért az asszociációknak elsősorban a közvetlen életből kell a helyes ár tendenciáját megalkotniuk, hogy termelő munkájával valóban mindenki megvehesse az ellátásához szükséges dolgokat. Egyszer megkíséreltem képletbe foglalni, hogy milyen is lesz a megfelelő ár. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy absztrakt módon kell meghatározni. Ahogyan utaltam rá, a való életből határozzuk meg. De azt mondtam, hogy a szociális életben valamilyen termék, vagyis áru, megfelelő ára olyan lesz, hogy az ember biztosíthassa a maga és családja megélhetését, és minden szükséglétét addig, amíg ismét létrehoz egy ugyanilyen terméket.

Ezt nem dogmának állítom fel. Nem azt mondom, hogy így kell lennie, mert sohasem lehetne véghezvinni, ilyen elméletek nem valósíthatok meg, csak azt mondom, hegy az asszociatív együttműködés révén adódó helyes ár ilyen irányba fog tartani. Tehát éppen egy eredményt akarok megadni. Nem kívánok valamilyen gazdasági dogmát felállítani. Meggyőződésem szerint a mai gazdasági gondolkodásnál éppen az a lényeges, hogy mindenütt emberi alapokra helyezzük, ismét felismerjük, hogy a gazdasági élet hajtóerejének mindenütt az embernek kell lennie, és ne akarjuk a szociális organizmust pusztán elgondolások, elméletek alapján létesített intézményekkel kialakítani, hanem próbáljunk rájönni, hogy a helyes megoldás milyen együttéléssel jöhet létre.

Ezt még a következő analógiával világítanám meg. A természet területen az ember által alkotott feltételekben olyasmi rejlik ugyan, ami az ember elementáris érzületéből fakad, de mégsem törekszik arra, hogy rögzítse a külső szociális élet alakulását. Az utóbbi időben ugyanis sok szó esett az ember embrionális fejlődésének befolyásolásáról, így bizonyos értelemben önkényesen lehetne fiúkat vagy lányokat világra hozni. Természetesen nem kívánok a kérdésről most elméletileg szólni, de szerencsének tartom, ha ezt a kérdést nem oldják meg maradéktalanul a gyakorlatban, mert az emberek a hím- és nőnem optimális megoszlását nem tudják ugyan absztrakt módon meghatározni, de azért ez megközelítően létrejön az ember közreműködése nélkül is. Vannak objektív törvényszerűségek, melyek akkor jönnek létre, ha az ember egész más feltételek szerint, egyszerűen elementáris impulzusának megfelelően cselekszik, így, ha az asszociációk megfelelően, életismerettel tevékenykednek, akkor működésük révén igazságos ár jön létre, anélkül, hogy dogmatikusan előre kimondanák. Ezt asszociatív működésnek nevezem, mert a társulásban az emberi individualitást meg kell őrizni, vagyis az egyik erejét a másikéval egyesítve, megmarad az individualitás. A koalíciókban, szövetkezetekben elvész az individualitás. Meggyőződésem szerint, eljuthatunk így a reális, nem dogmatikus gazdasági gondolkodáshoz.

Az asszociációk egyéb feladatai is elképzelhetőek. Ha ismét az emberi organizmus analógiáját vesszük elő, úgy azt mondhatjuk, hogy ez vagy az a tünet az emberi szervezet betegséget jelzi. Egy tünetcsoportból képet kaphatunk a betegségről, a betegség lefolyásáról. A szociális organizmusnál is hasonló a helyzet. Ma határozottan beteges tüneteket látunk a szociális organizmusban. Az asszociációk gyógyítanak. Az érdekek harmonizálására hatnak, ügy, hogy a termelők és fogyasztók érdekei az asszociációkban együttműködve összhangba kerülnek, mindenekelőtt a munkaadók és munkavállalók érdekei kerülnek összhangba. Ma azt látjuk, hogy a beteg gazdaságból az asszociatív élet ellentéte jön létre, passzív rezisztencia, kizárás, munkabeszüntetés, szabotázs, egészen a lázadásig. Egészséges gondolkodással mindez csak az asszociatív elvvel ellentétes hatásnak fogható fel es mindez, a szabotázs, kizárás, felkelés és így tovább, a szociális organizmus beteges tünetének, melyeket harmonizálással kell leküzdeni. Ehhez azonban e szociális organizmust valóban az értelemnek megfelelően kell kialakítani, ahogyan az ember természetes, hármas tagozódású organizmusának alkata is értelmet hordoz.

Most visszatérek az előbb elmondottakra, hogy ugyanis a termőföld és a töke semmiképpen sem mérhető össze az áruval, mert értékük az emberi képességeknek van alávetve. Az újabb időkben egyre inkább elvont egyöntetűség alakul ki, ez már leirt és más egyéb beteges tüneteket foglal magában és az elvont egyöntetűség odavezet, hogy a földet, tökét és végül már a munkát is az áruval azonosan értékelik.

Hármas tagozódású szociális organizmus esetén a szellemi élet területen az individualitás működik, az individuális erők. Tehát értelemszerűen mindannak a szociális organizmus szellemi részéhez kell tartoznia, ami a gazdasági életben az individualitás kibontakozásával kapcsolatos, tehát a termőfölddel és tökével függ össze. Ezért írtam le, hogy a tőke és a termőföld kezelésének mindenesetre a szociális organizmus szellemi részében kell történnie.

Aki kritizálja, hogy szétszakítom a három területet, az nem veszi figyelembe, hogy – mint leírtam – az individuális erőkre épülő szellemi organizmus magától átveszi a tőke és a termőföld kezelését, ha az embereket megfelelő helyükre állítják. A szociális organizmusban fellépő munkát azonban az ember végzi az ember számára, ez sohasem lehet sikeres, ha csupán a gazdasági élethez tartozik. Ezért a munka szabályozása a jogi államra, a politikai államra tartozik. Ha a munka idejét és mértékét a maitól teljesen eltérő alapon, a gazdasági élet asszociációi révén meghatározott gazdasági szerződésektől függetlenül szabályozzák, az emberek közti kapcsolatok alapján, akkor rendkívül fontos dolog jön létre: a gazdasági élet azáltal helyeződik egészséges alapra, hogy egyfelől a természet feltételei, másfelől az emberi feltételek vannak jelen.

Bizonyára egész különös volna, ha ma összeülnénk egy kis bizottságban és azon tűnődnénk, hogy 1922-ben hány esős nap kellene a gazdasági ügyek kívánatos lefolyásához. A természetet el kell fogadnunk és csak ennek alapján építhetjük fel a gazdasági életet. Ez a dolog egyik oldala. A hármas tagozódású szociális organizmusban a gazdasági élet, a viszonylag önálló, a pénzügyek alakításáig viszonylag önálló asszociációk másik oldalán az emberek emberként állnak szemben egymással, nem gazdasági szubjektumként, és mint emberek alkotják meg a munka törvényeit. És akkor az emberi munkát nem fogjuk gazdasági alapon meghatározni, ahogyan csak az áruk ára, az áru kölcsönös értékviszonyai, vagyis tisztán gazdasági dolgok határozandók meg, tehát éppoly kevéssé fogják gazdasági követelmények alapján meghatározni, ahogyan a természet hozama sem határozható meg gazdasági körülmények alapján. A gazdasági életet azonban csak ekkor fogják tisztán emberi és tisztán természeti viszonyokra építeni.

És akkor utópia semmiképpen sem valósulhat meg. De mi hasznunk is volna abból, ha azon tűnődnénk, hogy az ember alkata miképpen lehetne jobb, mint amilyen? Hiszen csak meglévő állapotában tanulmányozhatjuk. Így elmondhatjuk, hogy igen szép, ha valamiféle eljövendő világokról beszélünk, ahol az embernek kívánsága szerint jó dolga van, de hiábavaló, hiszen a szociális organizmus kialakításáról bármit elgondolhatunk. De sohasem ez a kérdés. A kérdés csak az lehet, hogy miképpen létezhet a szociális organizmus? Hogyan kell tagjainak együttműködni, hogy ne a legjobb, hanem a saját erői szerint megvalósítható legyen és az említett értelemben a lehető legkevesebb beteges tünet terhelje, a lehető legegészségesebben fejlődjék.

Úgy gondolom, hogy ha a szociális élet feltételeinek igazi megismerése alapján akarunk egyezségre jutni, akkor talán lassanként megegyezéshez juthatunk a gazdasági élet e fő kérdéséről, amelyre utaltam, ez élt ebben az egész fejtegetésben és nem kívánom elvont dogmatikus képletbe foglalni. A gazdasági életet ma szétmorzsoló borzalmas harcok azonban végül is onnan erednek, hogy a gazdasági életet, a szociális organizmusban fennálló feltételeit, nem tanulmányozzák, nem követik olyan jóakarattal, mint ahogyan ez a természetes organizmussal kapcsolatban történik. A lehetőségeket csak akkor fogják felismerni, ha a szociális organizmussal kapcsolatban ügy tudnak eljárni, mint a biológiával, fiziológiával, terápiával és akkor helyesen tehetők fel a ma szociálisnak nevezett kérdések. Ezzel visszahozhatok az ember mivoltához. Ezért azt találom a legfontosabbnak, hogy először is minél több fejet és értelmet nyerjünk meg a szociális organizmus ilyen természetes megértésének, mely a szociális organizmust egészség és betegség szempontjából tudja szemlélni, ahogyan a természettudomány próbálja az emberi szervezet esetében. Úgy gondolom, hogy ma felismerhetjük, hogy a gazdasági élet fő kérdésével kapcsolatban is azt kell mondanunk, hogy a szociális organizmus hármas tagozódása világíthatja meg helyesen a tisztán gazdasági élet, a jogi, állami, vagy politikai élet területét és a szellemi területet. Mert a három területet nem választjuk szét, hanem éppen azáltal működhetnek harmonikusan együtt, hogy erőiket viszonylagos önállóságban tudják kifejteni.

A gazdasági élet fő kérdése a következő: Hogyan kell a tisztán gazdasági életbe az államéletnek és a szellemi életnek a tőkével, termőfölddel, az emberi munka kiszabásával és értékelésével kapcsolatban önállóan belehatnia, hogy az asszociációk kialakításával, ha nem is földi paradicsom, de egy lehetséges szociális organizmus jöjjön létre? Elhihető, hogyha a gazdasági élet fő kérdésének nevezhető kérdést ilyen természetes módon gondoljuk meg, akkor helyes, életnek megfelelő, praktikus módon tehetjük fel. Az életben a legnagyobb hibákat legtöbbször nem azzal követik el, hogy helytelen megoldásokra törekszenek – ezek rendszerint utópiák -, hanem már a kérdéseket is helytelenül teszik fel, mert nem a valóságos élet megfigyeléséből és ismeretéből történik. Ma azonban a gazdasági élet legfontosabb kérdése szerintem éppen az, hogy a kérdések feltevése helyes legyen és az életet úgy alakítsuk, hogy ne csak elméleti válaszokat kapjunk, hanem az élet, a teljes emberi és történelmi valóság adja meg a válaszokat a helyesen feltett kérdésekre. A kérdések a történelmi alapokból fakadnak, az életnek közvetlen valósággal kell rájuk felelnie. Ezt a feleletet semmilyen elmélet sem nyújthatja, csakis az élet teljes gyakorlati valósága.

Jegyzetek

A nyolc előadás hallgatósága a következő volt:

Az első előadást az egyetemi hallgatóság rendezte a nyilvánosság számára, Kristiania (Oslo) akkori legnagyobb termében, több mint 2000 hallgató előtt. A második előadás az egyetemi hallgatóság heti összejöveteleinek keretében zajlott le.

A III.-VI. előadást a Norvég Antropozófiai Társaság rendezte az egyetem aulájában. Ugyanitt zajlott le a hetedik előadás a Teológusok Egyesületének felkérésére. A nyolcadik előadást a Nemzetgazdasági Egyesület felkérésére elméleti és gyakorlati közgazdászok számára tartotta Rudolf Steiner, ugyanitt.

Az előadások címe Rudolf Steinertől származik.

A jegyzetekben Rudolf Steiner műveit az összesített kiadás (Gesamtausgabe=GA) bibliográfiai számával adjuk meg.

oldal

5 „Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez„Wie erlangt mán Erkenntnisse dér hóhérén Welten?” (GA 10) Magyarul: 1992 Pesti Szalon Kiadó

„Az okkult tudomány körvonalai": „Die Geheimwissen- schaft im Umriss" (GA 13)

19        „A szabadság filozófiája”: „Die Philosophie dér Freiheit” (GA4). Magyarul „A szabadság filozófiája” (1990 Édesvíz Kiadó)

20        orvosi-terápiás intézet: Klinikai-terápiás Intézet Arlesheimban, Dornach mellett, 1920-ban alapította dr. Ita Wegman. 1971 óta Ita Wegman-Klínikának is hívják.

21        új építészeti stílus: 1. Rudolf Steiner „Wege zu einem neuen Baustil”, öt előadás, az első Goetheanum munkálatai közben 1914 június 7.-július 26 közt Dornachban. (GA 286) valamint „Dér Baugedanke des Goetheanum”, vetített képes előadás 1921. június 29. Bernben, az első, 1922/23 szilveszter éjszakáján felgyújtott első Goetheanum 104 képével 1958 Stuttgart.

Goethe idézet: Szó szerint: „A szépség titkos természeti törvények megnyilatkozása, ezek ennek megjelenése nélkül örökre rejtve maradtak volna”. Goethe természet- tudományos írásaiban, Kürschner „Deutsche National- literatur”-ban Rudolf Steiner kiadásában és magyarázataival 4/2 kötet 494. oldal. Utánnyomása Dornach 1975. (GA 1 a-e)

Euritmia: 1. Rudolf Steiner „Eurythmie als sichtbarer Gesang” (nyolc előadás Dornach 1924) (GA 278) és „Eurythmie als sichtbare Sprache” (tizenöt előadás Dornach 1924) (GA 279).

32 Vitalizmus: Bizonyos erők feltételezése, amelyek csak az élő szervezetben hatnak. Miután bebizonyították, hogy azok a vegyületek, amelyek normális körülmények közt csak az élő testben keletkeznek, szintetikusan rajta kívül is előállíthatok, így a külön „életerő”-nek a XIX. század elején elterjedt elmélete megingott és végül a természeti jelenségek mechanisztikus magyarázatának győzelmével feladták. Utóbbinak reakciójaként a XIX. század vége felé létrejött a „neovitalizmus”, mely voltaképpen nem tételezett fel „életerőt”, de ehelyett „energetikus elvről”, „alakíthatóságról, „dominánsokról” és „entelechiákról” beszélt. L. a 104. oldal jegyzetét is.

45 Waldorf-iskola: A stuttgarti Szabad Waldorf-iskolát 1919-ben alapította Emil Molt (1876-1936), a stuttgarti Waldorf-Astoria cigarettagyár vezetője. Ez Rudolf Steiner pedagógiai irányításával történt és ő hívta meg az ott működő tanítókat is, akiknek előkészítő kurzusokat tartott: „Allgemeine Menschenkunde als Grundlage dér Pádagogik” GA 293. és „Erziehungskunst, Methodisch- Didaktisches” GA 294. Az iskola sok országban számos további iskolaalapítás mintájául szolgált.

48        Kari Luduig Schleich: 1859-1922. Az említett példa a „Vöm Schaltwerk der Cedanken" című könyvben található, Berlin 1916.

49        Olivér Lodge: 1851-1940. Könyve: „Raymond, or Life and Death”, 1916.

54 rövid kivonatot készített az általam alapított antropozófus tudományról-. Dr. Walther Tröger: „Grundriss der Anthroposophie” Breslau 1921. 8-9. oldal.

58 Bergson francia filozófushoz hasonlóan: Henri Bergson (1859-1941) „Matiéres et mémoires” című művében, 1847.

78 Albert von Schrenck-Notzing: 1862-1929. A hipnózis és szuggeszció tudományos kutatásának előfutára. Művei többek közt: „Materialisationsphánomene” 1914, „Physi- kalische Phánomene des Medíumismus” 1924.

78 ,A Világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei „Theosophie. Einführung in übersinnliche Welterkennt- nis und Menschenbestimmung”. GA 9.

104 Neovitalizmus… régi vitaiizmus: V.ö. többek közt Rudolf Steiner „Die befruchtende Wirkung dér Anthroposophie auf Fachwissenschaften” 3. előadása GA 76., valamint „Dér Entstehungsmoment dér Naturwissenschaft in dér Weltgeschichte” 8. előadása, GA 326. L. még a 32. oldal jegyzetét is.

111      mivel az entrópia törvényei teljesen jogosultak: L. még Rudolf Steiner válaszát a modern entrópia fogalomra vonatkozó kérdésre (az 1917. nov. 12. zürichi előadás után) a „Die Ergánzung heutiger Wissenschaften durch Anthroposophie” GA 73-ban, valamint „Antworten dér Geisteswissenschaftauf die grossen Fragen des Daseins” 15. előadása GA 60 és e kötet 143. oldalát.

112      „AZ ég és a föld…" Máté evangéliuma 24/35.

JVem én…” Pál apostol levele a galatákhoz 2/20.

116 Waldorf iskola 1. a 45. oldal jegyzetét.

124 szellemes írója: Jean Paul, a „Levana oder Erzie- hungslehre” első kiadásának előszavában.

128 Marx Károly (1818-1883) a „Tőkében”.

138 számos fiatal teológus megkeresett: A „Keresztény közösség” (Christengemeinschaft) megalapítóiról van szó, 1921-ben.

143 az entrópia elmélete 1. a 111. oldal jegyzetét.

149      Adolf von Harnack (1851-1930) teológus. „Das Wesen des Christentums” (Lipcse, 1900).

150      Wladimir Solovjov: „Zwölf Vorlesungen über das Gott- menschentum” oroszból ford. H. Kőhler, Stuttgart, 1921.

I.          még Rudolf Steiner „Wladimir Solowjow, ein Vermitt- ler zwischen West und Őst” a „Dér Goetheanumgedanke inmitten dér Kulturkrisis dér Gegenwart” (összegyűjtött dolgozatok 1921-1925) GA 36-ban.

153 Ezért Görögországban valóban úgy érezték: az „Odysseia”

II.         énekének következő helyére vonatkozik:

„Csak ne dicsérd a halált soha nékem, fényes Odysseus. Napszámban szívesebben túrnám másnak a földjét, egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség, mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak.” (Devecseri Gábor fordítása)

161      éveken át tanítottam a proletár munkásság körében: Rudolf Steiner Berlinben a szociáldemokrata Wilhelm Liebknecht (1826-1900) alapította munkásképző iskolában (1902-től Spandauban is) történelmet, retorikát és természettudományokat tanított. L. még Rudolf Steiner „Mein Lebensgang” GA 28 XXVIII. fejezet; Rudolf Steiner „Briefe II. 1890-1925” GA 39.

162      A munkásságot tanítva megpróbáltam a történelem…: V.ö. Rudolf Steiner „Über Philosophie, Geschichte und Literatur” GA 51. Ez a kötet számos referátumot és előadást tartalmaz, amit Rudolf Steiner a munkásképzö iskolában tartott.

163      Bismarck a német országgyűlésen:  „Reden des

Reichkanzlers Fürsten von Bismarck im Deutschen Reichstage 1884-1885” kritikai kiadás Horst Kohltól, Stuttgart 1894.

beismerte, hogy ifjúkorában republikánus hajlamai voltak:

1. „Gedanken und Erinnerungen von Ottó Fürst von Bismarck”

Stuttgart-Berlin, 1915. I. kötet, 1. fejezet, 19. old. Robespierre, az „Emberi jogok” szerzőijeként: Feltehetően az 1793. jún. 24-én akonvent által kibocsátott „Az ember és a polgárjogainak kinyilvánítása”-ról van szó, melyet Hérault-Séchelles és mások írtak Robespierre kezdeményezésére. Mint jakobinus alkotmány” ismeretes. Az 1789-es kiadásba még nem vették fel a munkához való jogot, illetve a munkaképtelenek ellátását, de ezután felvették a 21. cikkelybe. Aharmadik, végleges megfogalmazásban, 1795-ben, azonban már nem jelenik meg. porosz tartományi jog: úgyszólván a teljes porosz jog törvénybe foglalását tartalmazta és már 1794-ben bevezetésre került.

166      „A szociális élet kérdései” című könyvem: „Die Kern- punkte dér sozialen Frage” (1919) GA 23., magyarul „A szociális élet kérdései” (1990) Mandátum Kiadó.

167      1919 áprilisában elkezdett előadásaimnál: V.ö. Rudolf Steiner „Neugestaltung des sozialen Organismus” (14 nyilvános előadás 1919) GA 330/331.

168      hogy például Marx a terméket kristályosodott munkának fogja fel: V.ö. Marx K.: Tőke.

176      a régi platoni hármastagozódás: 1. Platón: „Az állam”.

177      a stuttgarti Waldorf-iskolát: 1. a 45. oldal jegyzetét.