"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (10)

A szellem újratestesülése és a sors

[1] A test és a szellem között él a lélek. A test révén kapott benyomásai múlandók, csak addig tartanak, amíg a test nyitva tartja érzékszerveit a világ felé. Szemem a rózsa színét csak addig érzékeli, míg a rózsa előttem van és a szemem nyitva van. A külvilágban lévő tárgy és a testi érzékszerv jelenléte egyaránt szükséges ahhoz, hogy benyomás, érzet vagy észlelet jöhessen létre.

Amit azonban szellememmel a rózsáról igazságként megtudtam, nem múlik el a jelennel, és igaz volta nem függ tőlem. Akkor is igaz volna, ha sohasem kerültem volna a rózsa közelébe. Ha szellemünkkel megismerünk valamit, ez lelki életünk olyan elemének segítségével történik, amely a múlandó testiségtől függetlenül megnyilatkozó világtartalmakkal áll kapcsolatban. Nem az a lényeges, hogy minden tekintetben maradandó-e, ami megnyilatkozik előttünk, hanem az, hogy amikor valami megnyilatkozik a léleknek, azt ne a lélek múlandó testi alapja közvetítse, hanem az, ami benne a múlandóságtól független.

Arra, ami maradandó a lélekben, akkor figyelünk fel, ha észrevesszük, hogy olyan élményei vannak, amelyeknek a benne lévő múlandó nem szab határt. Az sem lényeges, hogy ezek az élmények a test múló folyamatain keresztül válnak-e tudatossá, csak az, hogy van valami ezekben az élményekben, ami a lélekben él ugyan, de igaz volta független az érzékelés múló folyamatától. A jelen és a maradandóság között áll a lélek, amennyiben középen áll a test és a szellem között; de közvetítő is a jelen és a maradandó között. A jelent megőrzi az emlékezés számára. Ezzel megóvja az elmúlástól és felveszi szellemének maradandósága. A múlandóba is belevési a maradandót, mert élete folyamán nemcsak a múló ingereknek adja át magát, hanem ő maga is meghatározóan hat a dolgokra, tetteivel beléjük viszi saját mivoltát. A lélek az emlékezéssel megőrzi a tegnapot, cselekvésével pedig előkészíti a holnapot.

Ha emlékezetem nem tudná megtartani a rózsa piros színét, lelkemnek ezt mindig újra kellene érzékelnie, hogy tudatom lehessen róla. Ami a külső benyomás elmúltával visszamarad a lélekben, az a külső benyomásától függetlenül újra képzetté válhat. Ezzel a képességével a lélek úgy teszi a külvilágot saját benső világává, hogy emlékezőképessége révén megtartja a későbbi visszaemlékezés számára, és függetlenül az eredetileg nyert benyomásoktól, saját életének elemévé teszi. Így válik a lelki élet a külvilág múló benyomásainak maradandó hatásává.

A cselekvés is maradandóvá válik azonban, ha már egyszer belevittük a külvilágba. Ha egy ágat levágok a fáról, lelkem olyasmit okozott, ami teljesen megváltoztatja a külvilág eseményeinek menetét. A faággal egészen más történt volna, ha tettemmel nem avatkoztam volna a dolgok menetébe. A hatások egészen más sorozatát hívtam életre, amelyek nélkülem nem jöttek volna létre. Amit ma tettem, hatásában holnap is megmarad. Maradandóvá teszi a tett, mint ahogy tegnapi benyomásaimat maradandóvá tette lelkem részére az emlékezet.

A tett maradandóságának azonban általában nem vagyunk annyira tudatában, mint az emlékezésnek, vagyis az észlelésen alapuló élményeink maradandóságának. De vajon énünk nem áll-e éppúgy kapcsolatban tetteink által a világban bekövetkezett változásokkal, mint a benyomásokból származó emlékekkel? Az én aszerint ítéli meg az új benyomásokat, hogy milyen emlékei vannak róluk. De én-ként is aszerint kapcsolódik különböző módon a világhoz, hogy az egyik vagy másik tettet elkövette-e vagy sem. Hogy milyen lesz a világ énemhez való viszonya, ez attól függ, hogy hatottam-e egy cselekedetemmel egy másik emberre vagy sem. A világhoz való viszonyom megváltozik, ha a környezetemre valamilyen benyomást tettem. Ezt csak azért nem vesszük úgy észre, mint azt, ha az „én” valamely emlék megszerzésével változik meg, mert az emlék már a keletkezés pillanatában egybeolvad lelki életünkkel, amelyet mindig is a magunkénak éreztünk. A tett külső hatása azonban elszakad lelki életünktől, következményei túlterjednek azon, amit emlékezetünkben megőriztünk. Pedig el kellene ismernünk, hogy egy véghezvitt tett után a világban valami megváltozik, van valami, ami jellegét az „én”-től kapja. Ha az elmondottakat komolyan végiggondoljuk, a következő kérdéshez jutunk: vajon egy olyan cselekedet következményei, amelynek jellegét az „én” adta meg, nem térhetnek-e vissza az énhez, mint ahogy az emlékezetben megőrzött benyomás is újraéled, ha ezt valamely külső körülmény előidézi? Az emlékezetben megőrzött benyomás ilyen indítékra vár. Hátha a tetteink én-jellegű következményei éppúgy arra várnak a külvilágban, hogy kívülről lépjenek az én elé, mint ahogyan egy emlékezetben megőrzött benyomás ismét feléled, ha erre kívülről indítékot kap? Itt most csak feltesszük ezt a kérdést, mert lehetséges, hogy sohasem nyílik rá alkalom, hogy egy tett énjellegű következményei találkozzanak az ember lelkével. De hogy vannak ilyen következmények, és hogy létükkel a világnak az énhez való viszonyát meghatározzák, ez azonnal lehetségesnek tűnik, ha végiggondoljuk, miről van szó. A következőkben megvizsgáljuk, van-e valami az emberi életben, ami ezt a „lehetséges” elképzelést igazolja.

* * *

Vizsgáljuk meg először az emlékezést. Hogyan jön létre? Nyilván egészen másként, mint az érzet vagy az észlelet. Szem nélkül nem lehet „kék” érzetem, de szemem nem tesz még képessé arra, hogy a kék színre emlékezzem. Szemem ilyen érzethez csak akkor juttathat, ha valamilyen kék tárgy kerül elém. Testiségünk mindig újra visszasüllyesztené a benyomásokat a semmibe, ha az észlelés nyomán a jelenlegi képzet létrejöttekor nem játszódna le valami a külvilág és a lélek között, ami azt eredményezi, hogy az ember bizonyos belső folyamatok révén később újra képzetet tud alkotni arról, ami korábban kívülről hozta létre a képzetet.

Akinek gyakorlata van a lélek megfigyelésében, rájöhet, hogy mennyire helytelen az a nézet, amely szerint az emlékezés holnap a mai képzetet hozza újra felszínre, és közben ez a képzet valahol bennünk van. Nem, mostani képzetem a jelennel együtt elmúlik. Az emlékezéskor bennem lejátszódó folyamat olyasvalaminek az eredménye, ami a jelenlegi képzet előhívásán kívül a külvilághoz való kapcsolatomban lejátszódott. Az emlékezéssel felidézett képzet új képzet, nem a megőrzött régi. Az emlékezés abból áll, hogy ismét képzetet tudunk alkotni valamiről, és nem abból, hogy valamely régi képzet újra feléledhet bennünk. Nem a képzet maga ismétlődik meg bennünk. Ami ismét megjelenik, az valami más, nem a képzet. (Erre a megjegyzésre azért volt szükség; mert a szellemtudomány területén pontosabb fogalmakat kell alkotnunk, mint a hétköznapi életben, vagy a külső tudományokban.)

„Emlékezem”, vagyis átélek valamit, ami maga már nincs jelen. Elmúlt élményt kötök össze jelenlegi életemmel. Ez történik minden emlékezésnél. Tegyük fel, hogy találkozom valakivel és megismerem, mert tegnap is találkoztam vele. Teljesen ismeretlen volna számomra, ha a róla tegnap, érzékeléssel, vagyis érzékszervi úton nyert képet nem tudnám összekötni mai benyomásommal. A mai képet érzékeléssel, vagyis érzékszerveim útján kapom. De ki varázsolja lelkembe a tegnapit? Az a bennem élő lény, aki jelen volt tegnapi élményemnél is és a mainál is jelen van. Előbbi fejtegetéseinkben léleknek neveztük. A múlt hűséges megőrzője nélkül mindig új volna számunkra minden külső benyomás. Nem vitás, hogy a lélek azt a folyamatot, amely által valami emlékké válik, bizonyos jellel belevési a testbe, de ezt a léleknek kell megtennie, és neki kell később saját jelét észlelnie, mint valami külső dolgot. Így válik az emlékek megőrzőjévé.

A lélek mint a múlt őrzője állandóan kincseket gyűjt a szellem számára. Azért tudom megkülönböztetni a helyeset a helytelentől, mert mint ember gondolkodó lény vagyok, aki szellemével képes felfogni az igazságot. Az igazság örök. A dolgokból akkor is mindig újra megnyilatkozhatna előttem, ha a múlt eltűnne szemem elől, és minden benyomás mindig új volna számomra. A bennem élő szellem azonban nemcsak a jelen benyomásaira szorítkozik, a lélek a szellem látókörét a múltra is kiterjeszti. Minél többet tud adni neki a múltból, annál gazdagabbá teszi. Így továbbítja a lélek a szellemnek azt, amit a testtől kapott.

Szellemünk ezért életünk minden pillanatában kétfélét hordoz magában: egyrészt az igaz és a jó örök törvényeit, másrészt az emlékezést a múlt élményeire. Amit tesz, ennek a két tényezőnek a hatására teszi. Ezért ha meg akarunk érteni egy emberi szellemet, kettőt kell tudnunk róla: mennyi az, ami számára az örökkévalóságból megnyilatkozott, és mennyi kincset rejt magában a múltból.

Szellemünk e kincseket egyáltalán nem változatlan formában őrzi meg. Az élményekkel járó benyomások lassanként eltűnnek emlékezetünkből, de nem tűnnek el gyümölcseik. Nem emlékezünk már összes gyermekkori élményünkre, amikor írni és olvasni tanultunk. Nem tudnánk azonban írni és olvasni, ha ezeket az élményeket nem éltük volna át, és ha eredményük képességek formájában nem maradt volna meg.

Így alakítja át az ember szelleme az emlékezés kincseit. Sorsának engedi át azt, ami az egyes élmények képeivel kapcsolatos, és csak a képességei fokozásához szükséges erőt vonja ki belőle. Bizonyos, hogy így egyetlen élményünk sem múlik el kihasználatlanul; a lélek emlékként megőrzi azokat, a szellem pedig kiszívja belőlük mindazt, ami képességeit, élete tartalmát gazdagíthatja. Az emberi szellemet gyarapítja az élmények feldolgozása. Ha elmúlt élményeinket nem is találhatjuk meg szellemünkben mint valami raktárban, de megtaláljuk hatásukat megszerzett képességeinkben.

* * *

Eddig csak a születés és halál határai között vizsgáltuk a szellemet és a lelket. De itt nem állhatunk meg. Ha ezt tennénk, úgy járnánk el, mint az, aki az emberi testet is csak ezeken a határokon belül szemléli. Bizonyos, hogy sok mindent találhatunk e határokon belül. Az ember alakját azonban nem magyarázhatjuk meg soha a születés és halál között lejátszódó jelenségekből. Testünk alakja nem tudna közvetlenül felépülni csupán fizikai anyagokból és erőkből, hanem csak átöröklés útján származhat egy hozzá hasonló alaktól. A fizikai anyagok és erők az élet folyamán felépítik a testet. Belőle a fajfenntartó erők egy másik testet hívnak életre, amely ugyanolyan alakot ölthet és ugyanolyan élettestet hordozhat magában, mint elődje. Minden élettest elődjének a megismétlődése, és éppen ezért nem jelenik meg bármilyen tetszőleges alakban, hanem csak örökölt alakjában. Elődeimben rejlettek azok az erők, amelyek emberi alakomat lehetővé tették.

Az emberi szellem azonban ugyancsak bizonyos meghatározott alakban jelenik meg. (Az alak szó itt természetesen szellemileg értendő.) Az egyes emberek szellemi alakja egymástól az elképzelhető legnagyobb mértékben különbözik. Nincs két ember, akinek egyforma szellemi alakja lenne. Ezen a téren éppen olyan nyugodtan és tárgyilagosan kell végeznünk megfigyeléseinket, mint fizikai téren. Nem mondhatjuk, hogy az emberek szellemi különbözősége csak környezetük, nevelésük stb. különbözőségéből ered. Egyáltalán nem. Hiszen két ember ugyanolyan környezeti, nevelési stb. hatás alatt is egészen különbözőképpen fejlődik. El kell tehát ismernünk, hogy különböző adottságokkal léptek az életbe.

Itt fontos ténnyel állunk szemben, amely – ha felismerjük teljes horderejét – fényt derít az ember mivoltára. Aki csak a materiális történést veszi figyelembe, azt mondhatná, hogy egyes személyek individuális különbözősége az anyagi csírasejtek különbözőségéből ered. (Ha tekintetbe vesszük a Mendel által felfedezett és mások által továbbfejlesztett öröklési törvényeket, akkor az ilyen szemlélet alapján sok minden mondható még, ami a tudományos megítélés számára is a jogosság látszatát kelti.) Aki azonban így vélekedik, csak azt árulja el, hogy nem lát bele az ember és élményei között valójában fennálló kapcsolatba. A szakszerű megfigyelés ugyanis azt mutatja, hogy a külső körülmények különböző személyekre különböző módon hatnak, mégpedig olyasvalami folytán, ami nincs közvetlen kölcsönhatásban az anyagi fejlődéssel. Aki valóban pontos kutatásokat végez ezen a téren, az úgy találja, hogy ami az anyagon alapuló adottságokból származik, az különbözik attól, ami bár a köztünk és az élményeink között létrejövő kölcsönhatás révén keletkezik, de csak azáltal jöhet létre, hogy maga a lélek vesz részt ebben a kölcsönhatásban. A lélek itt kétségtelenül olyasvalamivel áll kapcsolatban a külvilágban, aminek saját jellegét tekintve semmi köze sem lehet az anyagi csírasejt adottságaihoz.

Az embert fizikai alakja megkülönbözteti a Föld állataitól, az emberi alakok azonban bizonyos határig egyformák. Csak egyetlen emberi nem van. Bármekkora is a különbség a fajok, törzsek, népek és egyes személyek között, fizikai téren ember és ember között nagyobb a hasonlatosság, mint az ember és valamelyik állatfaj között. Az emberi nem minden jellegzetessége az átöröklés következménye, és elődről utódra származik át. Az ember alakja ehhez az átörökléshez van kötve. Ahogy az oroszlán csak oroszlán elődöktől, úgy az ember is csak emberi elődöktől örökölheti fizikai alakját.

Amilyen világos mindenki előtt az emberek fizikai hasonlósága, éppoly világos az előítélet-mentes szellemi látás előtt az emberek szellemi alakjának a különbözősége. Ez abban az általánosan ismert tényben jut kifejezésre, hogy az embernek életrajza van. Ha az ember nem volna más, csak az emberi nem egy tagja, akkor nem lehetne életrajza. Egy oroszlán vagy galamb csak annyiban kelti fel érdeklődésünket, amennyiben az oroszlánokhoz vagy a galambokhoz, mint fajtához tartozik. Az egyes állatokat minden lényeges vonatkozásban megismertük, ha jellemeztük fajtájukat. Nem sokat számít, hogy apával, fiúval vagy unokával van-e dolgunk; ami érdekel minket bennük, az az apában, fiúban, unokában egyaránt megvan. Az ember jelentősége azonban éppen ott kezdődik, ahol már nemcsak az emberi nem tagja, hanem egyéni lény. Schulze urat Krähwinkelből még egyáltalán nem ismertem meg, ha fiát vagy apját jellemeztem. Saját életrajzát kell ismernem. És ha elgondolkodunk az életrajz lényegén, rájövünk, hogy szellemi vonatkozásban mindenki minden más embertől különböző lény.

Aki a biográfiában csak az élet eseményeinek külső szempontok szerinti összeállítását látja, persze mondhatja, hogy egy kutyáról ugyanolyan életrajzot lehet írni, mint egy emberről. De aki az életrajzban egy ember sajátságait írja le, megérti, hogy egy ember életrajza az állatvilágban egy egész fajta leírásának felel meg.

Nem arról van itt szó, hogy az egyes állatokról – különösen az okos állatokról – ne mondhatnánk valami életrajz-szerűt, ezt természetesen megtehetjük. De az ember életrajza nem ennek, hanem egy egész állatfajta leírásának felel meg. Mindig lesznek, akik azzal akarják megcáfolni állításainkat, hogy pl.: a cirkusztulajdonos tudja, mennyire nagyok az egyedi különbségek egy fajtán belül. Akik így vélekednek, összetévesztik az egyedi különbségeket azokkal a különbségekkel, amelyeket csak egy individualitás tud létrehozni.

A fajt vagy fajtát fizikai értelemben csak úgy érthetjük meg, ha tudjuk, hogy meghatározóan hat rá az átöröklés. A szellemi lény is hasonlóan csak a szellemi átöröklés alapján érthető meg.

Azért van emberi fizikai alakom, mert ember elődöktől származom. De honnan van bennem az, ami életrajzomban jut kifejezésre? Mint fizikai ember elődeim alakját ismétlem meg. Mit ismétlek még, mint szellemi ember?

Aki azt állítja, hogy ami emberi életrajzomhoz tartozik, semmi magyarázatra nem szorul, csak el kell fogadni, az éppúgy állíthatná azt is, hogy látott valahol egy halom földet, melynek rögei maguktól eleven emberré álltak össze.

Mint fizikai ember más fizikai emberektől származom; mert alakom ugyanolyan, mint az egész emberi nemé. Az emberi nem tulajdonságait tehát a nemen belül átörökléssel szerezhettem meg. Mint szellemi embernek megvan a saját külön alakom, akárcsak a saját külön életrajzom. Ezt az alakot tehát senki mástól nem kaphattam, csakis saját magamtól.

Minthogy nem meghatározatlan, hanem meghatározott lelki adottságokkal jöttem a világra, és mivel ezek határozták meg a biográfiámban megnyilvánuló életutamat, nem kezdődhetett el születésemkor a magam alakításán végzett munkám. Mint szellemi embernek léteznem kellett már születésem előtt is. Az biztos, hogy nem elődeimben léteztem, mert ők mint szellemi emberek különböznek tőlem. Életrajzomat az övékéből nem lehet megmagyarázni. Mint szellemi lény inkább olyan lény ismétlődése vagyok, akinek az életrajzából az enyém megmagyarázható.

A másik egyelőre elképzelhető lehetőség az, hogy mindannak kialakulását, ami életrajzom tartalmát képezi, kizárólag egy születésemet, (ill. fogamzásomat) megelőző szellemi létnek köszönhetem. Ez az elképzelés azonban csak akkor volna jogos, ha feltételeznénk, hogy a fizikai környezetből a lélek ugyanolyan hatásokat fogad be, mint a tisztán szellemi világból. Ez a feltevés azonban ellentmond a pontos megfigyelésnek. Mert ami az emberi lélekre a fizikai környezetből meghatározó, az oly módon hat, mint a fizikai élet valamely későbbi tapasztalata hat egy hasonló jellegű korábbi tapasztalatra. Hogy ezt helyesen megfigyelhessük, el kell jutnunk annak a meglátásához, hogy vannak életünkben olyan hatékony benyomások, amelyek úgy hatnak a lélek adottságaira, mint mikor valamely tett elvégzése előtt állunk és úgy találjuk, hogy ezt a fizikai életben már megtettük, csakhogy az ilyen benyomások nem olyasvalamire találnak rá, amit ebben az életben már megtettünk, hanem lelki adottságokra, amelyek a gyakorlás által megszerzett képességeknek látszanak.

Ez a meglátás ahhoz a gondolathoz vezet, hogy mostani földi életünket már más földi életeknek kellett megelőzniük. Mert ha gondolkodunk, nem tételezhetjük fel, hogy mostani földi életünk előtt tisztán csak szellemi élményeink voltak. – Schiller fizikai alakját elődeitől örökölte. Ahogy ez nem nőhetett ki csak úgy a földből, úgy nem nőhetett ki Schiller szellemi lénye sem. Schiller szükségképpen olyan szellemi lény megismétlődése kell hogy legyen, akinek az életrajza az övét megmagyarázza, mint ahogy testi alakját is megmagyarázza az emberi átöröklés. – Tehát mint ahogy a fizikai emberi alak mindig ismétlődése, újratestesülése az emberi nemhez tartozó lénynek; ugyanúgy a szellemi ember is ugyanannak a szellemi embernek az újratestesülése kell, hogy legyen; mert hiszen mint szellemi ember mindenki különálló fajta.

Ellenvetésül azt lehet mondani, hogy mindez csak elmélet, amely megkövetelheti a természettudományoknál megszokott külső bizonyítékokat. Erre az a felelet, hogy a szellemi ember újratestesülése nem a külső, fizikai tényekhez tartozó folyamat, hanem teljes egészében szellemi síkon játszódik le. Erre a síkra pedig az ember mindennapi szellemi erői közül csak a gondolkodás juthat el. Aki nem bízik a gondolkodás erejében, az a magasabb szellemi tényeket nem ismerheti meg.

Arra, akinek szellemi szeme megnyílt, ez a gondolatmenet ugyanazzal az erővel hat, mint egy, a fizikai szem előtt lejátszódó esemény. Aki az életrajz jelentőségéről szóló fejtegetéseknél meggyőzőbbnek tartja az általános természettudományos megismerés módszerével felépített ún. „bizonyítékokat”, az lehet nagy tudós a szó mindennapi értelmében, de igen távol van még az igazi szellemi kutatás útjaitól.

A legaggasztóbb előítéletek egyike, hogy az ember a szellemi tulajdonságait apától, anyától vagy egyéb ősöktől örökölte, és így pl. Goethe tulajdonképpeni lényét apjától és anyjától származtatja. Akiben ilyen mélységes ellenszenv él az elfogulatlan megfigyelés iránt, az érvekkel aligha megközelíthető. A materializmus befolyása megakadályozza abban, hogy a jelenségek összefüggését helyes fényben lássa.

Az ilyen fejtegetések lehetőséget adnak arra, hogy az ember lényét születésen és halálon túl is követhessük. A születés és halál határain belül az ember három világhoz tartozik: a testiség, a lelkiség és a szellemiség világához. Test és szellem között a lélek az összekötő, amely a test harmadik tagját, a lélektestet érzőképességgel a szellem első tagját pedig, a szellemént mint tudati lélek hatja át. Így az élet folyamán a testnek és a szellemnek egyaránt részese, és ez egész életében kifejezésre is jut. A lélektest fejlettségétől függ, hogyan tudja az érzőlélek kibontakoztatni képességeit, másrészt a tudati lélek élete dönti el, hogy a szellemén mennyire alakulhat ki benne. Az érzőlélek annál jobb kapcsolatot tud teremteni a külvilággal, minél fejlettebb a lélektest. A szellemén pedig annál gazdagabb, erőteljesebb lesz, minél több táplálékot nyújt neki a tudati lélek. Rámutattunk, hogy a szellemén az élet folyamán feldolgozott élményekből és ezek gyümölcséből kapja ezt a táplálékot. Mert a lélek és a szellem között természetesen csak ott lehet meg a kölcsönhatás, ahol a lélek és a szellem egymásba hatol és áthatja egymást, tehát a szellemén és a tudati lélek kapcsolatában.

Vizsgáljuk meg először a lélektest és az érzőlélek kölcsönhatását. Bár a lélektest – mint láttuk – a testiség legfinomabb képződménye, mégis a testiséghez tartozik és tőle függ. A fizikai test, étertest és lélektest bizonyos szempontból egészet alkot. Ezért a test alakját meghatározó fizikai átöröklési törvények a lélektestre is érvényesek. Mivel pedig a lélektest a testiség legmozgékonyabb – mondhatnánk legszubtilisebb formája, az átöröklésnek is a legmozgékonyabb, legszubtilisebb jelenségeit kell, hogy mutassa. Míg a legkisebb eltérést a fizikai testnél látjuk, azt is csak a fajok, népek és törzsek szerint, addig az étertest már eltérőbb az egyes embereknél, bár még nagyjából azok is egyformák. A lélektestek azonban már igen különböznek egymástól. Bennük már az emberek személyiségének külső sajátosságai jelentkeznek. A lélektest tehát azt is magában hordozza, amit ezekből a személyes sajátosságokból az utód a szülőktől, nagyszülőktől és más ősöktől örökölt.

A lélek – mint elmondtuk – teljesen a maga életét éli: hajlamaival, idegenkedéseivel, érzéseivel és szenvedélyeivel önmagában zárt világot alkot. Minthogy azonban mint egész működik, ezért az érzőlélekben is az egész lélek jut kifejezésre. Mivel az érzőlélek áthatja, betölti a lélektestet, ez a lélek természete szerint formálódik és mint az öröklés hordozója átviheti az elődökről az utódokra a hajlamokat, szenvedélyeket stb. Ezen alapulnak Goethe következő sorai:

„Vom Vater hab’ ich die Statur, Des Lebens ernstes Führen; Vom Mütterchen die Frohnatur Und Lust zu fabulieren.”

(Apámtól örököltem a testalkatomat, komoly életvitelemet; anyácskámtól vidám természetemet és mesélő kedvemet.) Zsenialitását természetesen egyiktől sem örökölte. Így láthatjuk, hogy lelki tulajdonságainkból mi kerül a fizikai átöröklés folyamatába.

Fizikai testünk anyagait és erőit mindenütt megtaláljuk a környező világban. Onnan vesszük fel őket állandóan a szervezetünkbe és oda adjuk vissza. Fizikai testünk anyaga néhány év alatt teljesen megújul. Hogy ez az anyagtömeg az emberi test formáját veszi fel és ezen a testen belül állandóan megújul, ez annak köszönhető, hogy az étertest összetartja. Az étertest formája nemcsak a születés (ill. fogamzás) és halál közti folyamatoktól függ, hanem az átöröklésnek a születésen és halálon túlterjedő törvényeitől is. Hogy örökléssel lelki tulajdonságok is átvihetők, hogy tehát a fizikai átöröklés menete bizonyos lelki színezetet is kap, annak az az oka, hogy az érzőlélek befolyásolhatja a lélektestet.

Milyen tehát a kölcsönhatás a lélek és a szellem között? Amíg élünk, szellemünk az említett módon kapcsolódik lelkünkhöz. A szellem felruházza a lelket azzal a képességgel, hogy az igaz és jó légkörében éljen, és így saját életében – hajlamaiban, ösztöneiben és szenvedélyeiben – magát a szellemet nyilatkoztassa meg.

A szellemén elhozza az énnek a szellemi világból az igaz és jó örök törvényeit. Ezek a tudati lelken keresztül összekapcsolódnak lelki életünk élményeivel. Maguk az élmények elmúlnak, gyümölcsük azonban megmarad. A szelleménre maradandó hatást gyakorol, hogy kapcsolatban volt velük. Ha az emberi szellem egy korábbi élményéhez hasonló élményt él át, ismerősnek találja és másként viselkedik vele szemben, mintha először kerülne elé. Minden tanulás ezen alapszik. A tanulás gyümölcse pedig az elsajátított képesség. Így fogadja magába az örök szellem a múlandó élet gyümölcseit.

Nem vesszük-e észre ezeket a gyümölcsöket? Min alapulnak azok az adottságok, amelyekkel fentebb jellemeztük a szellemi embert? Nem máson; mint bizonyos képességeken, amelyeket az ember földi életútja megkezdésekor magával hoz.

Ezek a képességek bizonyos tekintetben hasonlítanak az élet folyamán is megszerezhető képességekhez. Figyeljük csak meg a lángelmét. Ismert, hogy Mozart gyermekkorában emlékezetből fel tudott jegyezni egy egyszer hallott terjedelmes zeneművet. Erre csak azért volt képes, mert az egészet egyszerre át tudta tekinteni. Bizonyos határokon belül mi is növeljük életünk folyamán azt a képességünket, hogy a dolgokat áttekintsük, behatoljunk összefüggéseibe, és ezáltal új képességeket szerezzünk. Lessing mondta magáról, hogy kritikai megfigyelőképességével elsajátított valamit, ami megközelíti a zsenialitást.

Ha az ilyen adottságokon alapuló képességeket nem akarjuk csodának tartani, olyan élmények gyümölcsének kell tekintenünk, amelyeket a szellemén élt át egy lélek útján. Azok belenyomódtak ebbe a szelleménbe. Mivel pedig ez nem ebben az életben történt, egy korábbi élet kellett hozzá.

Minden egyes emberi szellem mindenki mástól különbözik. S mint ahogy az ember mint fizikai fajta tulajdonságait a fajon belül örökli, úgy a szellem is örökli tulajdonságait a saját fajtáján, azaz önmagán belül.

Az emberi szellem önmaga ismétlődéseként, az előbbi életek élményeinek eredményeivel jelenik meg a földi életben. Ez az élet tehát előző életek megismétlődése, és magával hozza mindazt, amit a szellemén előző életében munkájával megszerzett magának. Amikor olyasmit fogad be a szellemén, ami gyümölcsöt hozhat a számára, olyankor életszellemmel hatja át magát. Ahogy az étertest ismétli meg az alakot a fajon belül, úgy ismétli meg az életszellem a lelket különböző személyiségekben megjelenő életei során.

Eddigi fejtegetéseink az érvényesség szintjére emelik azt a gondolatot, hogy az emberi élet bizonyos folyamatai az ismétlődő földi életekben gyökereznek. Ennek a gondolatnak teljes értelmét csak a szellemi látáson alapuló megfigyelés világítja meg. Ilyen szellemi látáshoz a könyvünk végén leírt „megismerési út” vezet el. Itt csupán azt akarjuk kimutatni, hogy már a helyes gondolkodásra támaszkodó közönséges megfigyelésben – bár egyelőre csak körvonalakban – megfogan az ismétlődő földi életek eszméje. És aki a szokásos gondolkodással és megfigyeléssel eljut ehhez az eszméhez, nem fog ugyan teljes sikerrel megbirkózni a felületes és helytelen gondolkodásból fakadó ellenvetésekkel, de már felkészült az érzékfeletti megfigyelésre. Kifejleszt magában valamit, ami az érzékfeletti megfigyelés előtt szükséges, mint ahogy a szemünkre is szükségünk van az érzékszervi megfigyelés előtt. Aki azt az ellenvetést teszi, hogy az ilyen gondolkodással szuggerálhatjuk magunknak a szellemi látást, csak azt bizonyítja, hogy nem képes a valóságot azonnal elfogadni, és hogy éppen ő szuggerálja magának az ellenvetéseit.

* * *

Így válnak a lelki élmények maradandóvá nemcsak a születés és halál határain belül, hanem a halálon túl is. A lélek azonban nemcsak a benne felvilágló szellembe vési bele élményeit, mint arra már rámutattunk, hanem a külső világba is, mégpedig tetteivel. Tegnapi cselekedetem következményeiben ma is fennáll. Ok és okozat összefüggése ebben a vonatkozásban hasonló az alvás és halál viszonyához. Gyakran nevezik az alvást a halál fiatalabb testvérének. Reggel felkelek. Az éjszaka megszakította folyamatos tevékenységemet. Normális körülmények között nem az én tetszésemtől függ, hogy reggel mihez fogok: tegnapi cselekvésemhez kell kapcsolódnom, ha azt akarom, hogy rend és összefüggés legyen életemben. Tegnapi tetteim előfeltételei a ma elvégzendőknek. Tegnapi tetteimmel mai sorsomat teremtettem meg. Egy időre ugyan megváltam tevékenységemtől, de a tevékenységem hozzám tartozik, és miután egy időre visszahúzódtam tőle, ismét magához von.

Múltam kapcsolatban marad velem, jelenemben tovább él és jövőmbe is követ. Ahhoz, hogy ne tegnapi tetteim következményei alkossák sorsomat, ma reggel nem felébrednem kellene, hanem a semmiből kellene újrateremtődnöm: Normális körülmények közt értelmetlenség volna, ha építtetnék egy házat magamnak, és azután nem költöznék bele.

Az ember nem kerül idegen színtérre, amikor a fizikai világban megjelenik, mert ebbe már bele vannak vésve régebbi tetteinek nyomai. Ezen a színtéren valami hozzá tartozik, az ő lényének jellegét hordozza, rokonságban áll vele. Ahogy a lélek egykor továbbadta a külvilág benyomásait a szellemnek, hogy benne maradandóvá váljanak, úgy most mint az emberi szellem szerve tettekre váltja a tőle kapott képességeket, amelyek hatásukban ugyancsak maradandók. A lélek valóban beleárad ezekbe a tettekbe, és a tettek hatásaiban második önálló életét éli tovább.

Ez arra indíthat bennünket, hogy megfigyeljük életünk sorsbeli alakulását. Valami ér bennünket. Eleinte hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami ért, az „véletlenül” lépett az életünkbe. De ráeszmélhettünk, hogy mi magunk is effajta „véletlenek” eredményei vagyunk. Ha 40 éves korunkban önmagunkat és lelkünk mivoltát vizsgáljuk, és nem állunk meg az elvont, üres én-fogalomnál, akkor így gondolkodhatunk: az vagyok, amivé eddigi életem sorseseményei tettek. Nem lennék-e más valaki, ha pl. a húszadik évemben bizonyos élmények sora következett volna be? Énünket így már nemcsak a bensőnkből jövő fejlődés-impulzusokban fogjuk keresni, hanem abban is, ami kívülről alakítja életünket. Saját énünket ismerjük fel abban, ami „történik” velünk. És ha ezt elfogulatlanul elismertük, már csak egyetlen lépéssel kell továbblépnünk életünk intim megfigyelésében ahhoz, hogy meglássuk: sorsunk eseményei úgy ragadják meg énünket kívülről, ahogy az emlékezet hat belülről, hogy egy múltbeli élményt ismét felvillantson. Így képessé tehetjük magunkat annak a felismerésére, hogy sorsunk élményeiben lelkünk korábbi tettei jutnak el énünkhöz, mint ahogy az emlékezésben egy korábbi élmény képzetté válik, ha erre külső indíték készteti.

Az előzőkben lehetségesnek tartottuk azt az elképzelést, hogy a tettek következményei ismét találkozhatnak az emberi lélekkel. Vannak azonban olyan tetteink, amelyeknél az ilyen találkozás egyazon életben azért nem lehetséges, mert ez az élet arra szolgált, hogy a tettet véghez vigyük. Itt a véghezvitel az élmény. Lelkünk ilyenkor éppúgy nem találkozhat a tettek bizonyos következményeivel, mint ahogy addig nem emlékezhetünk élményeinkre, amíg azok folyamatban vannak. Ilyen szempontból tehát csak arról lehet szó, hogy az „én” a tettek következményeit nem ugyanazokkal az adottságokkal éli át, mint amelyekkel abban az életben rendelkezett, amelyben a tettet véghez vitte. Tekintetünket csak más földi életeinkben elkövetett tettek következményeire irányíthatjuk. Amint átérezzük, hogy ami sorsunkban látszólag „véletlenül” ér bennünket, éppúgy kapcsolatban van énünkkel, mint mindaz, amit énünk „benső világában” alakít ki magának, már csak arra gondolhatunk, hogy az ilyen sorsesemények előbbi földi életeink tetteinek következményei.

Láthatjuk tehát: ha a gondolkodás vezet bennünket az élet mélyebb megértéséhez, ahhoz a mindennapi tudat számára paradox eszméhez jutunk el, hogy mostani életünk sorsfordulatai összefüggnek előző életeink tetteivel.

Ennek a fogalomnak is csak az érzékfeletti megismerés ad teljes tartalmat, anélkül sziluettszerű marad. De bár a mindennapi tudatból származik, előkészíti lelkünket arra, hogy igaz voltát érzékfeletti megfigyeléssel megláthassa.

Tetteinknek csak egyik része van a külvilágban, másik része bennünk van. Az „én” és a tett viszonyát egy egyszerű természettudományos hasonlattal világíthatjuk meg. A Kentucky barlangjaiba bevándorolt ép látású állatok az ottani élet következtében elvesztették látóképességüket. A sötétben tartózkodás folytán szemük működése, a látással járó fizikai és kémiai tevékenység megszűnt. A tápláléknak azt a részét, amely eddig a szem tevékenységét tartotta fenn, már más szervek használják fel. Így ezek az állatok most már nem is tudnak máshol élni, csak ezekben a barlangokban. Tettükkel – bevándorlásukkal – megteremtették későbbi életük feltételeit. A bevándorlás sorsuk részévé vált. A cselekvő lény összekapcsolódik tettei következményeivel.

Így van ez az emberi szellemmel is. A lélek csak tevékenysége révén tudja felruházni bizonyos képességekkel, és ezek a képességek a tetteknek megfelelően alakulnak. Minden tett erőteljes hajlamot kelt a lélekben egy másik tettre, amely az előzőnek gyümölcse. A lélek ezt mint szükségszerűséget mindaddig magában hordja, míg a későbbi tett be nem következik. Úgy is mondhatjuk, hogy a tett a lélekbe vési annak a szükségszerűségét, hogy végrehajtsa azt, ami belőle következik.

Tetteivel az emberi szellem valóban kovácsa a sorsának. Új életében kapcsolatba jut előbbi életének tetteivel. Feltehetnénk a kérdést: hogyan lehetséges ez, hiszen az ember újratestesülésekor egész más világba kerül, mint amit egykor elhagyott? Aki így kérdez, nagyon is az élet külsőségei szerint képzeli el a sorsszerű kapcsolatokat. Ha Európából Amerikába megyek, akkor is teljesen új környezetben vagyok, amerikai életem mégis előbbi, európai életemtől függ. Ha Európában mechanikus voltam, egész másként alakul az életem Amerikában, mintha banktisztviselő lettem volna. Első esetben valószínűleg gépek, a másodikban bankpapírok között élek majd Amerikában. Mindenképpen előző környezetem határozza meg új környezetemet. Mintegy magához vonzza az egész környező világból azt, amivel rokonságban van.

Így van ez a szelleménnel is. Új életében szükségképpen azzal veszi körül magát, ami rokonságban van előző életével. Az alvás azért alkalmas kép a halál jellemzésére, mert alvás közben nem vagyunk sorsunk színterén, ahol ez a sors várakozik ránk. Mialatt alszunk, e színtéren tovább folynak az események. Egy ideig nem hathatunk ezek menetére, életünk minden új napon mégis előző napi tetteink hatásától függ. Személyiségünk minden reggel valóban újra megtestesül tetteink világában. Amitől az éjszaka elválasztott bennünket, az nappal újra körülöttünk van. Így van ez előbbi megtestesüléseinkben véghezvitt tetteinkkel is. E tettek sorsunkká váltan hozzánk kapcsolódtak, mint ahogy a sötét barlangi élet is a bevándorlás következtében megvakult állatok sorsává vált. Mint ahogy ezek az állatok csak abban a környezetben élhetnek, amelyet ők maguk kerestek maguknak, az emberi szellem is csak abban a környezetben tud élni, amelyet tetteivel maga teremtett magának.

Hogy reggel azt a helyzetet találjam meg, amelyet előző nap magam teremtettem, arról az események menete közvetlenül gondoskodik. Hogy újabb születésemkor olyan környezetre találjak, amely megfelel előző életem tettei eredményének, arról újratestesült szellemem és a világ dolgai közötti rokonság gondoskodik.

Ezek után képet alkothatunk arról, miképpen illeszkedik a lélek az ember lényéhez. A fizikai test az átöröklés törvényeinek van alávetve; az emberi szellemnek ezzel szemben mindig újra és újra meg kell testesülnie, és az a törvénye, hogy az előbbi életek eredményeit átvigye a következőkbe. A lélek a jelenben él. A jelenben való élet azonban nem független az előbbi életektől, hiszen a megtestesülő szellem magával hozza sorsát előbbi megtestesüléseiből, és ez a sors határozza meg az ember életét. Hogy a lelket milyen benyomások érik, mely kívánságai teljesülhetnek, milyen örömben és bánatban lesz része és milyen emberekkel kerül össze, ez mind attól függ, hogy milyenek voltak a szellem tettei előző megtestesüléseiben. A lélek új életében szükségképpen rátalál azokra, akikkel az előzőben kapcsolatban volt, mert az egymás közt véghezvitt tettek nem maradhatnak következmények nélkül. Mindazok, akik egymással kapcsolatban álltak, egy időben törekednek újratestesülni. A lélek élete tehát annak a sorsnak az eredménye, amelyet az ember szelleme maga teremtett magának.

Háromszorosan meghatározott az ember születés és halál közötti élete, és ezáltal háromszorosan függ a születésen és halálon túli tényezőktől. A test az átöröklés törvényeinek, a lélek a maga teremtette sorsának van alávetve. Ezt az ember által teremtett sorsot karmának nevezzük. A szellemen pedig az ismétlődő földi életek, az újratestesülés törvénye uralkodik.

Ezek után a szellem, a lélek és a test közötti viszonyt a következőképpen is kifejezhetjük: a szellem örökkévaló; a testiségben a születés és halál uralkodik a fizikai világ törvényei szerint; kettőjük között pedig a sorsnak alávetett lelki élet tartja fenn a kapcsolatot egy földi életen belül. Hogy emberi mivoltunk megismerésében továbbjuthassunk, meg kell ismerkednünk a „három világ”-gal, amelyekhez tartozunk. A következőkben erről a három világról lesz szó.

Puszta logikával is el lehet jutni az ismétlődő földi életek és a sors törvényének fogalmához, ha az élet jelenségeit pontosan megfigyeljük, és nem rettenünk vissza attól, hogy eleven szemléletből eredő gondolatainkat a végső következtetésig vezessük. Tény, hogy a látó számára az elmúlt életek sora nyitott könyv, közvetlen élmény, de tény az is, hogy a reinkarnáció és karma igaz volta minden szemlélődő értelem előtt is világossá válhat.

 


[1] Ebben a fejezetben kizárólag a gondolkodás alapján szemléltük az emberi életet, tekintet nélkül a más fejezetekben leírt szellemtudományos megismerésre, és így akartunk fogalmat alkotni arról, hogy az ember élete és sorsa mennyiben utal a saját határain túlterjedő, ismétlődő földi életekre. Akik csak az egyes életre irányuló, megszokott gondolatokat tartják „biztosan megalapozottnak”, azok fejtegetéseinket magától értetődően majd kételkedve fogadják. Azonban az is meggondolandó, hogy ezek a fejtegetések éppen annak a véleménynek a megalapozására törekednek, amely szerint az előbb említett, megszokott gondolkodásmód nem vezethet az élet alapjainak a megismeréséhez. Ezért más – a megszokottnak látszólag ellentmondó – elképzelési módot kell keresnünk. Ilyen másféle elképzelést csak az nem keres, aki alapvetően elutasítja, hogy a csak lelkileg felfogható folyamatok éppúgy lehetnek a gondolkodó szemlélet tárgyai, mint a fizikai folyamatok. Az ilyen ember pl. nem helyez súlyt arra a tényre, hogy egy, az „én”-t ért sorscsapás az érzés szempontjából rokonságban van azzal a folyamattal, amely az emlékezés találkozásakor egy átélthez hasonló élménnyel játszódik le. Aki azonban megkísérli észlelni, hogy miként élünk át egy sorscsapást a valóságban, különbséget fog tudni tenni a sorscsapások tényleges átélése és a között a magyarázat között, amely nézőpontját a külvilágból meríti, és így a sorscsapás és az én közötti minden eleven kapcsolat elsikkad. Ilyen szemszögből nézve a sorscsapás vagy véletlennek vagy kívülről elrendeltnek látszik. Mivel olyan sorscsapások is vannak, amelyek bizonyos mértékig elsőként érik az embert életében, és következményeik csak később jelentkeznek, annál nagyobb a kísértés, hogy az ember a rájuk érvényest általánosítsa és más lehetőséget figyelembe se vegyen. A más lehetőségre csak akkor kezd felfigyelni, amikor az élettapasztalatok terelik új irányba elképzelését, mint Goethe barátjával, Knebellel történt, aki ezt írja egyik levelében: „Pontos megfigyeléssel a legtöbb ember életében bizonyos tervszerűség található, amelyet saját természete vagy az őt vezető körülmények mintegy előírnak. Legyenek bár életkörülményei mégoly változatosak és változékonyak is, a végén mégis egység mutatkozik meg bennük és ezen belül bizonyos egyezés vehető észre. Ha mégoly rejtve működik is a sors keze, mégis pontosan látszik, mozgassa bár külső hatás vagy benső indíték: gyakran egymásnak ellentmondó okok haladnak a sors irányában. Bármilyen kuszált legyen is az életük, az ok és az irány mindig megmutatkozik benne”. Az ilyen megfigyelés könnyen vált ki ellenvetést, különösen olyanokból, akik nem is akarnak tudni azokról a lelki élményekről, amelyekből az ilyen megfigyelés származik. A szerző úgy véli, hogy az ismétlődő földi életekről és a sorsról szóló fejtegetésekben pontosan megszabta azokat a határokat, amelyeken belül az élet alakulásának okairól fogalmat lehet alkotni. Utalt rá, hogy azt a szemléletet, amelyhez ezek a fogalmak vezetnek, csak „sziluettszerűen” vázolja. Ezek az elképzelések gondolatilag csak előkészíthetnek arra, amit a szellemtudomány segítségével majd meg kell találni. Ez a gondolati előkészítés azonban lelki tevékenység. Ha horderejét helyesen felmérjük, ha nem „bizonyítani” akarunk, hanem csupán a lélek gyakorlására törekszünk, akkor előítélet-mentessé, a megismerésre fogékonnyá válhatunk, arra a megismerésre, amely ilyen előkészítés nélkül dőreségnek látszik.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum