"Az atomizmus az elhalt dolgok tudománya."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (12)


A három világ

1. A lélekvilág

Eddigi fejtegetéseink szerint az ember három világhoz tartozik. A testét felépítő anyagok és erők a fizikai világból valók. Erről a világról külső fizikai érzékszervei útján szerez tudomást az ember. Aki csak a fizikai érzékekben bízik, és csak ezek észlelési képességét fejleszti ki, az a másik két világot, a lélek- és szellemvilágot nem ismerheti meg. Hogy az ember meggyőződést szerezhete egy dolog vagy lény valóságáról, ez attól függ, hogy van-e hozzá megfelelő észlelőszerve, érzékszerve.

Könnyen adhat természetesen okot a félreértésre, ha a magasabb észlelőszerveket – mint itt tesszük – szellemi érzékeknek nevezzük, mert amikor „érzékekről” beszélünk, önkéntelenül is a fizikaiakra gondolunk. Hiszen éppen a fizikai világot nevezzük a „szellemi világgal” ellentétben „érzékelhető világ”-nak. Félreértések elkerülése végett vegyük figyelembe, hogy csak hasonlatszerűen, átvitt értelemben beszélünk itt „magasabb érzékekről”. Ahogy a fizikai érzékek a fizikai világot, úgy észlelik a lelki és szellemi érzékek a lélek- és szellemvilágot. Az „érzék” kifejezés könyvünkben csak „észlelőszervet” jelent. A fényről, színről nem vehetnénk tudomást, ha nem volna fényérzékeny szemünk; hangérzékeny fül nélkül semmit sem tudnánk a hangokról. Ebben a vonatkozásban teljes joggal mondja Lotze, a német filozófus: „Fényt érzékelő szem és hangot érzékelő fül nélkül sötét és néma volna az egész világ. Éppoly kevéssé volna benne fény és hang, mint ahogy nem lehetne fogfájásunk sem a fájdalmat érző fogideg nélkül.” Hogy az itt elmondottakat helyes megvilágításban lássuk, elég ha elgondoljuk, hogy azoknak az alacsonyabb rendű élőlényeknek, amelyek egész testfelülete csupán tapintó vagy érzőszerv, mennyire másképp kell hogy megnyilatkozzék a világ, mint az embernek.

Az ilyen élőlények számára nem létezhet a fény, a szín és a hang olyan értelemben, mint a szemmel és füllel rendelkező lények számára. A puskalövéssel okozott levegőrezgést ők is megérezhetik, ha éri őket. Ahhoz azonban fülre van szükség, hogy ez a levegőrezgés durranásként nyilatkozzék meg a lélek számára. Hogy az éternek nevezett finom anyagban bizonyos folyamatok mint fény és szín nyilvánulhassanak meg, ahhoz szemre van szükség.

Egy lényről vagy jelenségről csak akkor tudunk meg valamit, ha a hatását érzékeljük egyik szervünkkel. Találóan jellemzi Goethe mondása az embernek a valóság világához való viszonyát:

„Tulajdonképpen hiába is kíséreljük meg, hogy egy dolog mivoltát kifejezzük. Hatásokat észlelünk, ezek teljes története mindenesetre összefoglalja a szóban forgó dolog lényegét. Hiába fáradozunk azon, hogy leírjuk valakinek a jellemét; állítsuk azonban össze tettei sorát, és előttünk áll jellemének képe. A színek a fény tettei. Tettei és szenvedései... Bár a fény és a szín a legpontosabban meghatározott viszonyban van egymással, mindkettőt az egész természethez tartozónak kell elképzelnünk, mert a természet egésze akar általuk szemünk számára megnyilatkozni. Éppen így fedi fel magát a többi érzékszervünk előtt is... Így beszél más érzékeinkhez is, ismert, félreismert, ismeretlen érzékeinkhez. Így beszélget ezer jelenségen keresztül önmagával és velünk. Aki elmélyülten figyel rá, annak sehol sem holt, sehol sem néma”!

Helytelen volna Goethe kijelentését úgy értelmezni, mintha kétségbe vonná a dolgok mivoltának megismerhetőségét. Nem úgy érti, hogy csupán a hatásokat észleljük, és maga a lény ezek mögött rejtve marad, inkább úgy, hogy ilyen „rejtett lényekről” egyáltalán beszélnünk sem szabad. A lény nem a megnyilatkozása mögött van, sőt inkább megmutatkozik, amikor megnyilatkozik. Csak olyan sokrétűen gazdag, hogy más érzékeknek még más alakban is meg tud nyilatkozni. Ami megnyilatkozik, az a lényhez tartozik, de érzékeink korlátozottsága miatt az nem az egész lény. Goethe felfogása teljesen megegyezik a szellemtudományéval.

Ahogy a fizikai folyamatok észlelésére látó és hallószervek fejlődnek ki testünkben, ugyanúgy fejleszthetünk ki magunkban lelki és szellemi észlelőszerveket, amelyek a lélekvilágot és a szellemi világot tárják fel előttünk. Aki nem rendelkezik ilyen magasabb érzékkel, annak ezek a világok „sötétek és némák”, mint ahogy a testi világ is „sötét és néma” annak, akinek sem szeme, sem füle nincs. Az ember mindenesetre más viszonyban van ezekkel a magasabb érzékekkel, mint a testiekkel. Ez utóbbiak tökéletes kifejlődéséről rendszerint a jóságos anyatermészet gondoskodik. Közreműködésünk nélkül jönnek létre. Magasabb érzékeink kifejlesztésén azonban saját magunknak kell munkálkodnunk. Lelkünket és szellemünket ki kell fejlesztenünk, ha a lélekvilágot és a szellemi világot észlelni akarjuk, mint ahogy a természet is kifejlesztette testünket, hogy fizikai környezetünket észlelhessük és tájékozódni tudjunk benne.

Ezeknek a magasabb érzékszerveknek a kifejlesztése, amelyeket a természet maga még nem fejlesztett ki bennünk, nem természetellenes; mert hiszen magasabb értelemben minden, amit véghezviszünk, a természethez tartozik[1]. A magasabb érzékek kifejlesztését csak az tarthatná természetellenesnek, akinek véleménye szerint fejlődésünkben meg kell állnunk azon a fokon, ahogy a természet kezéből kikerültünk. Az ilyen ember – ahogy Goethe idézett szavai mondják – félreismeri ezeknek a szerveknek a jelentőségét. Az ilyen embernek küzdenie kellene minden nevelés ellen is, mert az is folytatja a természet munkáját. Különösen a vakon születettek megoperálását kellene elleneznie, mert aki a könyvünk utolsó részében leírt módon kifejleszti magasabb érzékeit, körülbelül abba a helyzetbe kerül, mint a vakon született, akit megoperáltak. A világ olyan új tulajdonságai, folyamatai és tényei jelennek meg számára, amelyek a fizikai érzékeknek nem nyilatkoznak meg. Tisztában van vele, hogy magasabb érzékszerveivel semmit sem tesz önkényesen hozzá a valósághoz, sőt ellenkezőleg, nélkülük a valóság lényeges része rejtve maradt volna előtte. A lélek és a szellem világa térbelileg nincs a fizikai világtól elválasztva, tehát nincs mellette vagy kívüle. Mint ahogy a megoperált vakon született előtt fényben és színekben ragyog fel az azelőtt sötét világ, úgy lelkünk és szellemünk felébredésével is minden, aminek azelőtt csupán testi oldalát láthattuk, most lelki és szellemi tulajdonságait is megnyilatkoztatja nekünk. Ez a világ azután olyan folyamatokkal és lényekkel telik meg, amelyek a lelkileg és szellemileg fel nem ébredteknek teljesen ismeretlenek. (Később majd részletesebben szólunk könyvünkben a lelki és szellemi érzékek kifejlesztéséről. Most először magukat a magasabb világokat írjuk le. Aki tagadja ezeket a világokat, nem mond egyebet, mint hogy még nem fejlesztette ki magasabb érzékszerveit. Az emberiség fejlődése egyetlen fokon sem lezárt, mindig tovább kell haladnia.)

A magasabb érzékszerveket igen gyakran akaratlanul is a fizikaiakhoz nagyon hasonlóknak képzelik el. De tisztában kell lennünk vele, hogy ezek a szervek szellemi vagy lelki képződmények. Ezért azt se várjuk, hogy a magasabb világokban ködszerűvé ritkult anyagfélét találunk. Amíg ilyesmit várunk, addig nem kaphatunk tiszta képet arról, mit is értünk tulajdonképpen „magasabb világokon”. Sok embernek nem is volna olyan nehéz megtudnia valamit a magasabb világokról – először persze csak az alapvető dolgokat – ha nem azt képzelné, hogy ott megint csak valami „kifinomult” fizikai anyagot fognak észlelni. Mivel ilyesmit tételeznek fel, rendszerint egyáltalán nem akarják elismerni, amiről valójában szó van. Nem találják valószerűnek, nem akarják olyasminek elismerni, ami kielégíti őket stb. Bizonyos, hogy a szellemi fejlődés magasabb fokai nehezen érhetők el; a fejlődésnek azt a fokát azonban, amely a szellemi világ létének elismeréséhez elegendő – és ez már sok! – nem is volna olyan nehéz elérni, ha elsősorban attól az előítélettől igyekeznénk megszabadulni, hogy a lelki és a szellemi is csak finomabb fizikai anyag.

Ahogy egy embert nem ismerünk teljesen, ha csak a fizikai külsejét ismerjük, a körülöttünk lévő világot sem ismerjük, ha csak azt tudjuk róla, amit fizikai érzékeink közvetítenek. A fizikai világot csak akkor érthetjük meg igazán, ha megismerjük lelki és szellemi alapjait, mint ahogy egy fénykép is csak akkor válik érthetővé és elevenné, ha a lefényképezett személlyel olyan kapcsolatba jutunk, hogy lelkét is megismerjük. Ezért ajánlatos, hogy először a magasabb világokról, a lélek és a szellem világáról beszéljünk, és csak azután ítéljük meg szellemtudományos szempontból a fizikai világot.

A jelen kultúrkorszakban nehéz a magasabb világokról beszélni, mert ez a kultúrkorszak mindenekelőtt a fizikai világ megismerésében és meghódításában nagy. A mai nyelv szókincse formailag és jelentésbélileg elsősorban a testi (fizikai) világra vonatkozik. Mégis ezeket a használatos szavakat kell igénybe vennünk, hogy kapcsolódhassunk ismert dolgokhoz, bár a csupán külső érzékeiben bízó embernek messzemenő félreértésekre adunk ezzel alkalmat. Egyelőre sok mindent csak hasonlattal jelezhetünk és fejezhetünk ki. Ennek azonban így kell lennie, mert az ilyen hasonlatok eszközök arra, hogy figyelmünket a szellemi világ felé irányítsák, és azt is segítik, hogy mi magunk is felemelkedhessünk oda. (Erről a felemelkedésről egy későbbi fejezetben beszélünk, ahol a lelki és szellemi érzékszervek kifejlesztéséről lesz szó. Az embernek először hasonlatok útján kell tudomást szereznie a magasabb világokról, azután gondolhat csak rá, hogy oda maga is bepillantást nyerjen.)

A gyomrunkat, szívünket, tüdőnket, agyunkat stb. alkotó és működésüket szabályozó erők és anyagok a fizikai világból származnak: lelki tulajdonságaink, ösztöneink, vágyaink, érzéseink, szenvedélyeink, kívánságaink, érzeteink stb. pedig a lélekvilágból valók. Lelkünk a lélekvilág tagja, mint ahogy testünk a fizikai világ része. Az első, amit a fizikai és a lélekvilág közötti különbségként megemlíthetünk, hogy a lélekvilágban minden sokkal finomabb, mozgékonyabb, alakíthatóbb, mint a fizikai világban. De tudnunk kell, hogy mikor a lélekvilágba lépünk, a fizikaitól teljesen különböző, új világba jutunk. Ha tehát a lélekvilágra vonatkoztatva beszélünk „durvábbról” és „finomabbról”, sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csak hasonlatszerűen jelzünk valamit, ami tulajdonképpen alapvetően más. Így van ez mindennel, amit a fizikai világból vett szavakkal a lélekvilágról mondunk. Ennek figyelembevételével mondhatjuk, hogy a lélekvilág formációi és lényei lelki anyagból vannak és lelki erők irányítják őket, mint ahogy a fizikai világ képződményei és lényei fizikai anyagból vannak és fizikai erőknek engedelmeskednek.

A testi képződmények sajátossága a térbeli kiterjedés és térbeli mozgás, a lelki dolgoké és lényeké pedig az ingerérzékenység az ösztönös vágyódás. Ezért nevezzük a lélekvilágot a kívánságok vagy vágyak világának is. Ezeket a kifejezéseket az ember lelkivilágából vettük. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a lélekvilágnak lelkünkön kívül eső része különbözik az emberi lélekben élő lelki erőktől, mint ahogy a testünket alkotó fizikai anyagok és erők is különböznek a testi külvilág anyagaitól és erőitől. (Ösztön, kívánság, vágy a lélekvilág szubsztancialitásának, anyagszerűségének a megjelölése.) Nevezzük ezt az anyagszerűt „asztrális”-nak. Ha viszont inkább a lélekvilág erőit akarjuk megjelölni, akkor „vágy-lényekről” beszélünk. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy itt az anyagot és erőt nem különböztethetjük meg olyan szigorúan, mint a fizikai világban. Egy ösztönt éppen úgy nevezhetünk erőnek, mint anyagnak.

Aki először pillanthat a lélekvilágba, azt megzavarja a lélekvilág és a fizikai világ közti különbség. De akkor is ugyanez történik, ha egy addig működésképtelen fizikai érzékszerv megnyílik. A megoperált vakon születettnek is meg kell tanulnia először a tájékozódást abban a világban, amelyet előzőleg csak tapintóérzéke révén ismert. A tárgyakat először saját szemében látja, azután azon kívül, de egyelőre úgy látja őket, mintha egy síkra lennének felfestve. A mélységet vagy a dolgok térbeli távolságát stb. csak fokozatosan fogja fel.

A lélekvilágban egészen más törvények érvényesek, mint a fizikai világban. Mindenesetre sok lelki formáció kapcsolódik más világok formációihoz. Az ember lelke pl. az ember fizikai testéhez és szelleméhez van kötve. Ezért az emberi lelkekben megfigyelhető folyamatokat mind a testi, mind a szellemi világ befolyásolja. Ezt a lélekvilág megfigyelése közben szem előtt kell tartanunk, és nem szabad lelki törvénynek tekintenünk azt, ami egy másik világ hatásából származik.

Ha pl. az ember kíván valamit, ezt szellemünk egy gondolata, képzete hordozza, és kívánsága a szellem törvényeinek engedelmeskedik. De ahogy a fizikai világ törvényeit megállapíthatjuk, ha pl. a folyamataira gyakorolt emberi hatásokat nem vesszük figyelembe, hasonlóan járhatunk el a lélekvilággal is.

Igen lényeges különbség a lelki és testi folyamatok között, hogy az előbbiek kölcsönhatása sokkal bensőségesebb. A fizikai térben pl. az „ütközés” törvénye uralkodik. Ha egy mozgó elefántcsont golyó egy álló golyóba ütközik, akkor utóbbi az első golyó mozgásából és rugalmasságából kiszámítható irányba mozdul el. Lelki téren a két egymással találkozó lelki formáció kölcsönhatása belső tulajdonságaiktól függ. Áthatják egymást, mintegy egybeforrnak, ha rokonságban vannak egymással. Taszítják egymást, ha lényük ellentétes. – Fizikai téren pl. a látásnak meghatározott törvényei vannak. A távoli tárgyakat perspektivikusan kicsinyítve látjuk. Egy fasorban a távolabb álló fák közötti távolságot a távlati törvények szerint kisebbnek látjuk, mint a közelebbiek közöttit. Lelki téren viszont az egymáshoz közel vagy egymástól távol állók belső természetüknek megfelelő távolságban jelennek meg. Természetesen sok tévedésnek van kitéve, aki lelki téren is a fizikai világból hozott szabályok szerint akar eligazodni.

Hogy a lélekvilágban tájékozódni tudjunk, először is ugyanúgy meg kell különböztetnünk egymástól a lelki formációk különböző fajtáit, mint ahogy a fizikai világban megkülönböztetjük a szilárd, cseppfolyós és lég- vagy gáznemű anyagokat. Ehhez ismernünk kell a lélekvilágban legfontosabb két alaperőt, melyeket szimpátiának és antipátiának nevezhetünk. Egy lelki formáció jellegét az határozza meg, hogy ezek az alaperők hogyan működnek benne. Szimpátiának nevezzük azt az erőt; amellyel valamely lelki formáció másokat magához vonz, másokkal egybeolvadni törekszik, s a köztük lévő rokonságot érvényre juttatja. Az antipátia ezzel szemben az az erő, amellyel a lelki formációk taszítják, kirekesztik egymást és saját külön létüket hangsúlyozzák.

Hogy egy lelki formációnak mi a szerepe a lélekvilágban, az attól függ, hogy ezek az alaperők milyen mértékben vannak meg benne. A bennük ható szimpátia és antipátia szerint mindenekelőtt háromféle lelki formációt kell megkülönböztetnünk, aszerint, hogy a szimpátia és az antipátia milyen meghatározott kölcsönös viszonyban van egymással. Mind a háromban mindkét alaperő megvan.

Az első fajtához tartozó formációk a bennük ható szimpátia következtében környezetük más formációit magukhoz vonzzák. A szimpátián kívül azonban antipátia is van bennük, ezzel pedig környezetük más formációit taszítják maguktól. Kifelé olyannak látszanak, mintha csak antipátia erői volnának, ez azonban nincs így. Szimpátia és antipátia is van bennük, de az utóbbi túlsúlyban van. Az antipátia felülkerekedik a szimpátián. Az ilyen formációk önző szerepet játszanak a lélekvilágban. Sok mindent taszítanak maguktól, és csak kevesek vonzanak magukhoz szeretetteljesen. Ezért mint változatlan formák mozognak a lelki térben. Szimpátia erőik következtében mohóknak látszanak. Mohóságuk azonban egyúttal telhetetlennek is látszik, mintha nem volna kielégíthető, mert a bennük uralkodó antipátia olyan sok feléjük közeledőt eltaszít, hogy nem következhet be a kielégülés. Ha az ilyen lelki alakzatokat a fizikai világban akarjuk valamivel összehasonlítani, azt mondhatjuk, hogy a szilárd fizikai testeknek felelnek meg. A lelki szubsztancialitásnak ezt a régióját az „izzó vágy régiójának” nevezzük. Az állati és emberi lelkekben megtalálható izzó vágy határozza meg alacsonyabb rendű érzéki hajlamaikat, uralkodó ösztöneiket.

A lelki formációk második fajtájában az alaperők egyensúlyban vannak, tehát a szimpátia és antipátia egyenlő erővel hat bennük. Más formációkkal szemben bizonyos semlegességet tanúsítanak; úgy hatnak rájuk, mintha rokonságban állnának velük anélkül, hogy különösebben vonzanák vagy taszítanák őket. Nem vonnak éles határt maguk és a környezetük közé. Engedik, hogy a környezet többi formációi folytonosan hassanak rájuk, ezért a fizikai világ cseppfolyós anyagaihoz hasonlíthatók. Abban a módban, ahogyan más formációkat magukhoz vonzanak, nincs semmi mohóság. Ilyen hatásról van szó pl. amikor lelkünk egy színt érzékel. A piros szín érzékelésekor környezetünkből egyelőre egy semleges inger hat ránk. Más lelki hatás csak akkor lép fel, ha ehhez az ingerhez még a piros szín tetszése is járul. A semleges ingert olyan lelki formációk okozzák, amelyekben a szimpátia és az antipátia kölcsönös egyensúlyban tartják egymást. Ezt a lelki szubsztancialitást (anyagszerűséget), amiről itt szó van, folyékonynak, tökéletesen alakíthatónak kell mondanunk. Mozgása a lelki térben nem olyan önző, mint az elsőé, mindenütt benyomásokat fogad magába, és rokonságot mutat sok lelki formációval, amelyekkel találkozik. Ezt a szubsztancialitást folytonos ingerérzékenységnek nevezhetjük.

A lelki formációk harmadik fajtájában a szimpátia van túlsúlyban az antipátiával szemben. Az antipátia okozza az önző érvényesülési vágyat, de ez háttérbe szorul a környezet iránti vonzódás mellett. Képzeljünk el egy ilyen lelki formációt a lelki térben. Úgy jelenik meg, mint a környezete felett elterülő vonzási szféra középpontja. Ezeket a lelki alakzatokat kiváltképpen vágyszubsztanciának kell neveznünk. Ez az elnevezés azért látszik helyesnek, mert a bennük levő – de a szimpátiánál gyengébb – antipátia révén vonzásuk mégis úgy hat, hogy a vonzott tárgyak a formáció saját körébe kerüljenek. A szimpátia ezáltal önző alapszínezetet kap. Ezt a vágy-szubsztancialitást a fizikai világ gáz- vagy légnemű testeivel hasonlíthatjuk össze. Ahogy a gáz minden irányba kiterjedni igyekszik, úgy terjed szét a vágy-szubsztancialitás is minden irányba.

A lelki szubsztancialitás magasabb fokait az jellemzi, hogy az egyik alaperő, az antipátia, teljesen visszahúzódik, tulajdonképpen csak a szimpátia hat bennük. A szimpátia először csak a lelki formáción belül, annak részei között tud érvényesülni és közöttük létesít kölcsönös vonzást. Egy lelki formációban működő szimpátia ereje abban jut kifejezésre, amit kedvnek nevezünk, és a szimpátia minden csökkenése kedvetlenség. A kedvetlenség csak csökkent kedv, mint ahogy a hideg is csak csökkent meleg. Szűkebb értelemben vett érzésvilágunk a bensőnkben élő kedv és kedvetlenség. Az érzés a lelki formáció önmagán belüli tevékenysége. A kedv és kedvetlenség érzésétől függ, hogy lelkileg kellemesen érezzük-e magunkat vagy sem.

Még magasabb fokon állnak azok a lelki formációk, melyek szimpátiája nem marad saját életük körén belül. Ezek – mint már a negyedik fokon állók is – abban különböznek a három alsó foktól, hogy már nincs bennük antipátia, amelynek ellenállását a szimpátiának le kellene küzdenie. Csak a lelki szubsztancialitásnak ezek a magasabb fajtái egyesítik közös lelkivilággá a lelki formációk sokféleségét. Amíg az antipátia is szóhoz jut, addig a lelki formáció saját élete erősítése és gazdagítása érdekében törekszik más formációk felé. Amikor az antipátia elhallgat benne, a másikat megnyilatkozásként, híradásként fogadja. A lelki szubsztancialitásnak ez a magasabb formája olyan szerepet tölt be a lelki térben, mint a fény a fizikai térben. Hatása következtében az egyik lelki formáció a másik lényét és létét annak kedvéért mintegy magába szívja; vagy úgy is mondhatnánk, befogadja sugarait.

A lelki lények csak akkor ébrednek igazi lelki életre, amikor ezekből a magasabb régiókból merítenek. Sötétben folyó, tompa életük megnyílik kifelé, és fénylenek, sugároznak a lelki térben. Lomha, tompa belső tevékenységük, amelyet az antipátia önmagába zárva akar tartani, amíg csak az alsóbb régiók szubsztanciái vannak jelen, most eleven erővé és mozgékonysággá változik, amely belülről kifelé árad.

A második régió folytonos ingerérzékenysége csupán a formációk találkozásánál hat. Akkor mindenesetre az egyik a másikba beleárad; de ehhez az szükséges, hogy érintkezzenek. A magasabb régiókban szabad áramlás és sugárzás uralkodik. (Joggal mondjuk e régió lényeire, hogy „sugárzók”, mert az itt kibontakozó szimpátia hatását a fény tevékenységéből vett kifejezés jól érzékelteti.) A lelki formációk e magasabb régiók életet adó szubsztanciái nélkül elsatnyulnak, akárcsak a növények a pincében. A magasabb régiókhoz tartozik, és a lelki lényeknek innen nyilatkozik meg a lelki fény a tevékeny lelki erő és a szűkebb értelemben vett, tulajdonképpeni lelki élet.

A lélekvilágban tehát három alsó és három felső régiót kell megkülönböztetnünk, és közöttük közvetítő szerepet játszik a negyedik. A beosztás tehát a következő:

  1. az izzó vágy régiója
  2. a folytonos ingerérzékenység régiója
  3. a vágyak régiója
  4. kedv és kedvetlenség régiója
  5. a lelki fény régiója
  6. a tevékeny lelki erő régiója
  7. a lelki élet régiója.

Az első három régió formációi tulajdonságait az antipátia és szimpátia közötti viszony szabja meg. A negyedik régióban a szimpátia magában a formációban működik. A három felső régióban a szimpátiaerők mindjobban felszabadulnak; e régiók lelki szubsztanciái fénylenek a lelki térben, mindazt életre keltve, ami egyébként önös létében önmagát veszítené el.

A világosság kedvéért hangsúlyozzuk, hogy a lélekvilágnak ez a hét része nincs elválasztva egymástól. A lélekvilágban az izzó vágy, a folytonos ingerérzékenység és a vágyak világának erői úgy hatják át egymást, mint a fizikai világban a szilárd, a cseppfolyós és a gáznemű anyagok. És ahogy a fizikai világban a meleg áthatja, a fény pedig besugározza a testeket, így van ez a lélekvilágban is a kedv és kedvetlenség, a lelki fény, a tevékeny lelki erő és a tulajdonképpeni lelki élet tevékenységénél.

 


[1] Ami könyvem későbbi, „A megismerés útja” c. fejezetében a „szellemi érzékszervekről” csak röviden olvasható, annak részletes leírását „Wie erlangt man Erkenntniss der höheren Welten?” és „Geheimwissenschaft” c. könyveimben megtalálhatják.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként    

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum