"A valóság nem olyasmi, amiről az embernek véleménye lehet. A valóságot vagy ismeri az ember, vagy nem. ...ahogy nem lehet vitatkozni azon, hogy mennyi a háromszög szögeinek összege, úgy nem lehet vitatkozni a magasabb igazságokról sem."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (15)

4. A szellem a szellemi világban a halál után

Ha az emberi szellem két megtestesülés közötti útja során áthaladt a „lélekvilágon”, belép a „szellemi világba”, és mindaddig itt marad, míg éretté nem válik egy újabb testi létre. A szellemi világban való tartózkodásának értelmét csak akkor foghatjuk fel, ha tisztában vagyunk a földi megtestesüléseken átvezető út feladatával. Az ember fizikai megtestesülése idején a fizikai világban tevékenykedik és alkot, mint szellemi lény. A fizikai formákba, anyagokba és erőkbe mindazt belevési, amit szelleme kigondol és létrehoz. Feladata tehát, hogy a szellemi világ követeként belevigye a szellemet a fizikai világba. Csak a megtestesülés teszi lehetővé, hogy a fizikai világban működjék. Fel kell vennie magára a testet mint eszközt, hogy a testiségen keresztül a testiségre hasson, és hogy a testiség is hathasson rá. De ami az ember fizikai testisége által hat, az a szellem. Belőle fakadnak a szándékok és irányok földi működéséhez.

Amíg a szellem a fizikai testben működik, addig mint szellem nem élhet a maga igazi alakjában, csak mintegy átragyoghat a fizikai lét fátyolán. Az ember gondolkodása ugyanis valójában a szellemi világhoz tartozik, és amikor a fizikai életben megnyilvánul, fátyol takarja igazi alakját. Úgy is mondhatjuk, hogy a fizikai ember gondolatvilága árnyéka, visszfénye annak a valóságos szellemi lénynek, amelyhez tartozik. Így a szellem a földi élet folyamán a fizikai testen keresztül kölcsönhatásba lép a földi testi világgal. És bár az emberi szellem egyik feladata hogy megtestesülésről megtestesülésre haladva hasson a fizikai világra, ezt a feladatát semmiképpen sem teljesíthetné megfelelően, ha csak testi élete volna. Mert földi feladatunk elvégzéséhez a szándékokat és célokat éppen úgy nem a földi megtestesülésünk folyamán kapjuk és fejlesztjük ki, mint ahogy a ház terve sem az építkezés helyén – a munkások munkahelyén – készül el. Mint ahogy a ház tervét is az építész irodájában dolgozzák ki, földi működésünk céljai és szándékai is a szellemi világból származnak. Az ember szellemének két megtestesülés között mindig a szellemi világban kell élnie, hogy a fizikai életben mindazzal felvértezve foghasson bele munkájába, amit innen magával hoz. Az építész hozzá sem nyúl a téglához és vakolathoz, hanem az építészeti és egyéb törvények szerint elkészíti a ház tervét a dolgozószobájában. Így kell az emberi tevékenység építészének, a szellemnek, vagyis a magasabb „én”-nek is kialakítania képességeit és céljait a szellemi világban, a szellemi világ törvényei szerint, hogy aztán a földi világba belevihesse azokat. Az emberi szellemnek mindig újra és újra a saját világában kell tartózkodnia, hogy azután a fizikai, testi eszközökkel belevihesse a szellemet a földi világba. – Az ember a fizikai színtéren ismeri meg a fizikai világ tulajdonságait és erőit. Itt gyűjt tapasztalatokat munkálkodás közben arról, hogy milyen követelményeket támaszt a fizikai világ a benne dolgozni akaró emberrel szemben. Megismeri az anyag tulajdonságait, amelyben gondolatait és eszméit meg akarja testesíteni. Magát a gondolatot és eszmét nem merítheti az anyagból. Így lesz a fizikai világ az alkotás és egyben a tanulás színtere is. A szellemi világban azután a tanultak a szellem eleven képességeivé alakulnak át.

Folytathatjuk a hasonlatot, hogy érthetőbbé tegyük a dolgot. Az építész kidolgozza a ház tervét, és az kivitelezésre kerül. Kivitelezés közben az építész a legkülönbözőbb tapasztalatokat szerzi meg. Mindezek a tapasztalatok növelik a képességeit. Legközelebbi tervéhez ezeket a tapasztalatokat is felhasználja. A következő terv annyival lesz tökéletesebb az előzőnél, amennyit az előzőn tanult. Így van ez az egymásután következő emberi életekkel is. A megtestesülések közötti időben a szellem saját világában él; teljesen átadhatja magát a szellemi élet követelményeinek. Megszabadulva a fizikai testiségtől, minden irányban továbbfejleszti magát, és önmaga továbbfejlesztéséhez felhasználja az előbbi életeinek tapasztalatait. Így irányítja tekintetét állandóan földi feladatának színterére, így igyekszik folyton a Földet – mint működésének helyét – szükségszerű fejlődésében követni. Önmagán pedig azért munkálkodik, hogy minden egyes megtestesülése alkalmával a Föld állapotának és változásainak megfelelően teljesíthesse hivatását. Ez csak általános képe az egymást követő emberi életeknek. Ezzel a képpel a valóság csak többé-kevésbé egyezik, de teljességgel soha. Megtörténhet, hogy valakinek egyik későbbi élete tökéletlenebb egy előbbinél. Az ilyen szabálytalanságok az egymásra következő földi életek folyamán bizonyos határok közt nagyjából ismét kiegyenlítődnek.

A szellem fejlődése a szellemi világban úgy történik, hogy az ember a különböző régiókba „beleéli magát”. Élete megfelelő sorrendben egybeolvad ezekkel a régiókkal, és eközben felveszi magába ezek tulajdonságait. A régiók ezáltal áthatják saját mivoltukkal az ember lényét, hogy az így megerősödve működhessék a földi életben.

A szellemi világ első régiójában az embert a földi dolgok szellemi ősképei veszik körül. Földi életében az ősképeknek csak az árnyékát ismeri meg az ember, amelyet gondolataival felfog. Amit a Földön csak elgondolunk, azt ebben a régióban átéljük. Az ember gondolatok között él, ezek a gondolatok azonban valóságos lények. Amit az ember földi életében érzékeivel észlelt, az most gondolati formájában hat rá. A gondolat azonban nem a dolgok mögött megbújó árnyként jelenik meg, hanem mint a dolgokat létrehozó életteljes valóság. Az ember itt mintegy a gondolatok műhelyében van, ahol a földi dolgok formálása és alakítása történik, mert a szellemi világban minden életteljes tevékenység és mozgékonyság. Itt a gondolatvilág mint eleven lények világa működik, teremt és formál. Itt válik láthatóvá, hogyan alakul ki mindaz, amit a Földön átéltünk. Szellemi mivoltunkban most éppen úgy valóságként éljük át a szellemi alakító erőket, mint a fizikai testben a fizikai dolgokat. Saját fizikai testiségünk gondolata is itt van a többi gondolatlények között; ezt távolinak érezzük magunktól, csak a szellemi lényt érezzük hozzánk tartozónak. És amikor a levetett testünket, mint az emlékezésben, már nem fizikailag, hanem mint gondolat-lényt érzékeljük, akkor már a külvilághoz tartozónak tekintjük a testünket. Megtanuljuk valami külvilághoz tartozónak tekinteni, a külvilág egy részének. Ennek következtében saját testiségünket már nem választjuk el mint hozzánk közelebb állót a külvilág többi részétől. Az egész külvilágot – beleértve saját testi inkarnációnkat is – egyetlen egységnek érezzük. Saját megtestesüléseink egységbe olvadnak a világ többi részével. Ezért itt úgy tekintünk a fizikai-testi valóság ősképeire, mint egységre, amelyhez mi magunk is tartoztunk. Megfigyelés útján fokról-fokra megtanuljuk, hogy rokonságban vagyunk környezetünkkel, egységet alkotunk vele. Ráeszmélünk, hogy „ami itt van körülötted, te magad voltál”. Ez a régi indiai Véda-bölcsesség egyik alapgondolata. A „bölcs” már földi életében elsajátítja, amit más a halál után él át, éspedig azt a gondolatot, hogy ő maga mindennel rokonságban van, hogy „Ez vagy te”. A földi életben ez csak ideál, amelynek gondolatban átadhatjuk magunkat; a szellem világában azonban ez közvetlen tény, amely szellemi tapasztalataink révén egyre világosabbá válik.

Ebben a világban mi magunk is mindinkább tudatára ébredünk annak, hogy tulajdonképpeni mivoltunk szerint a szellemi világhoz tartozunk. Úgy látjuk magunkat, mint szellemet a szellemek között, mint az ős-szellemek egy tagját, és érezzük magunkban az ős-szellem szavát: „Én vagyok az ős-szellem”. (A Védák bölcsessége azt mondja: „Én brahman vagyok”, vagyis az Istenséghez tartozom, mint annak egy tagja, akitől minden lény származik.) – Látjuk: Ami minden bölcsesség célja, és amit a földi életben csak árnyékszerű gondolatként fogunk fel, azt a szellemi világban közvetlenül átéljük. Sőt a földi életben a gondolkodás csak azért lehetséges, mert az a szellemi világban tény.

Szellemi létünk folyamán tehát mintegy kívülről, magasabb nézőpontból látjuk földi életünk dolgait és viszonyait. Így látjuk a szellemi világ legalsó régiójában a fizikai testi valósággal közvetlenül összefüggő földi viszonyokat. – Az ember a Földön egy család, egy nép körébe születik, egy bizonyos országban él. Ezek a körülmények mind meghatározzák földi életét. Erre vagy arra a barátra tesz szert, mert a fizikai világ viszonyai ezt így hozták magukkal. Ezzel vagy azzal foglalkozik. Mindez meghatározza földi életkörülményeit. Míg a szellemi világ első régiójában tartózkodik, mindez mint eleven gondolat-lény lép elé. Mindezt egy bizonyos módon még egyszer átéli, de a tevékeny szellemiség oldaláról. A családunk iránti szeretet, a barátság érzése belülről életre kel, és ez irányú képességei fokozódnak. A családi és baráti szeretet ereje megerősödik az ember szellemében. Ebben a vonatkozásban tökéletesebb emberként lép később ismét a földi létbe.

A szellemi világ e legalsó régiójában bizonyos mértékig a földi élet hétköznapi körülményei érlelődnek meg. Lényünknek az a része, amelynek érdeklődését teljesen a mindennapi viszonyok kötik le, a két megtestesülés között eltöltött szellemi életben leghosszabb ideig ezzel a régióval érzi majd rokonságban magát.

Azokra az emberekre, akikkel a fizikai világban együtt éltünk, a szellemi világban újra rátalálunk. Mint ahogy a lélekről minden lehull, amit a fizikai test adott neki, ugyanúgy megszabadul a lelkek között a Földön kifejlődött kapcsolat is a fizikai élet minden olyan feltételétől, amelynek csak a fizikai világban van hatása és jelentősége. A halálon túl, a szellemi világban is megmarad azonban az, amit a fizikai világban egyik lélek a másiknak jelentett. A fizikai viszonyokhoz szabott szavak természetesen nem adhatják vissza pontosan azt, ami a szellemi világban történik. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor nagyon helytálló, ha azt mondjuk, hogy a fizikai életben egymáshoz tartozó lelkek a szellemi világban ismét találkoznak, hogy ott megfelelő módon folytassák együttélésüket.

A következő régió a földi világ közös életének régiója. A közös élet itt gondolat-lény, s mintegy a szellemi világ folyékony elemeként áramlik. Amíg az ember fizikai testben szemléli a világot, az élet a Földön az egyes élőlényekhez van kötve. A szellemi világban azonban az élet eloldódik az egyes élőlényektől, és mint éltető vér áramlik át az egész szellemi világon. Az élet itt eleven egység, amely mindenben jelen van. Földi életünkben ennek is csak a visszfényét látjuk. Ez a visszfény az egész világ harmóniájával és egységével szemben érzett tiszteletünk különböző formában jut kifejezésre. Az ember vallásos élete is ebből a visszfényből ered. Az ember ráeszmél, hogy a lét egyetemes értelme nem a múlandóban, nem az egyes dolgokban van. A múlandót hasonlatnak, egy örök, harmonikus egység képmásának tekinti. Tisztelettel és imádattal néz fel erre az egységre, és vallásos, kultikus cselekményeket mutat be neki.

A szellemi világban nem a visszfény, hanem a valódi alak jelenik meg eleven gondolat-lény formájában. Itt valóban egyesülhet az ember azzal az egységgel, amelyet a Földön tisztelt. A vallásos élet és mindaz, ami a vallásos élettel kapcsolatos, ebben a régióban hozza meg gyümölcsét. Szellemi tapasztalatai itt megtanítják az embert arra, hogy egyedi sorsát nem szabad elválasztania a közösségétől, amelyhez tartozik. Itt fejlődik ki az a képesség, amelynek alapján az ember felismeri, hogy egy közösség tagja. Vallásos érzésünk és mindaz, ami életünkben a tiszta, nemes erkölcs felé törekedett, ebből a régióból fog erőt meríteni a két megtestesülés közötti szellemi lét nagy részében. Újratestesülésünkkor pedig ilyen irányú képességeink gyarapodásával indulunk neki következő életünknek.

Az első régióban azokkal a lelkekkel vagyunk együtt, akikhez előbbi életünkben a fizikai élet közvetlen szálai fűztek. A második régióban azok körébe kerülünk, akikkel a közös tisztelet, közös hitvallás stb. hozott össze, akikkel tehát tágabb értelemben éreztük magunkat egynek. – Hangsúlyoznunk kell, hogy az előbbi régiók élményei a következő régiók élményei közben is megmaradnak. A családi, baráti stb. kötelékek nem szakadnak el a második és az azt követő régiókban sem. – A szellemi világ régiói sem különülnek el egymástól külön „osztályokként”, hanem áthatják egymást. Az ember nem azért éli át önmagát egy új régióban, mert látszólag „belelépett”, hanem mert megszerezte azt a belső képességet, hogy észlelje azt is, amit régebben nem tudott észlelni.

A szellemi világ harmadik régiójában a lélekvilág ősképei vannak. Mindaz, ami a lélekvilágban él, itt eleven gondolat-lényként van jelen. Itt találjuk a megkívánások, vágyak, érzések stb. ősképeit. A szellemi világban azonban a lelkiséghez nem tapad semmi önzés. A harmadik régióban minden megkívánás, vágy, kedv és kedvetlenség – ugyanúgy, mint a második régióban minden élet – egységet képez. A más kívánsága, vágya nem különbözik az én kívánságomtól, vágyamtól. Valamennyi lény érzetei és érzései közös világot alkotnak, amely minden egyebet úgy vesz körül és úgy zár magába, mint a fizikai légkör a Földet. A harmadik régió mintegy atmoszférája a szellemi világnak.

A közösség szolgálatában és az embertársak iránti önzetlen odaadásban véghezvitt földi tettek itt hoznak gyümölcsöt, mert az ilyen szolgálat és odaadás közepette a szellemi világ harmadik régiójának visszfényében éltünk. Az emberiség nagy jótevői, az odaadó természetű emberek, akik a közösségnek nagy szolgálatokat tesznek, ez irányú képességeiket ebben a régióban szerezték meg, miután előbbi életeikben kiépítették a rokonságot ezzel a régióval.

Láthatjuk, hogy a szellemi világ fent leírt három régiója és az alattuk álló világok – a fizikai és a lélekvilág – között bizonyos kapcsolat áll fenn, mert ezekben a régiókban vannak azok az ősképek, azok az eleven gondolat-lények, amelyek a fizikai vagy lélekvilágban testi vagy lelki létet öltenek magukra.

Tisztán szellemi világnak csak a negyedik régió mondható, de még ez sem az a szó teljes értelmében. A negyedik régió abban különbözik az első háromtól, hogy az első háromban olyan fizikai és lelki viszonyok ősképei vannak, amelyeket az ember ott talál a fizikai és lélekvilágban, mielőtt ő maga is belépne oda. A mindennapi élet körülményei azokhoz a dolgokhoz és lényekhez kapcsolódnak, melyeket az ember a földi világban talált. E földi világ múló dolgai irányítják tekintetét annak örök ősokaira; és azok a társteremtmények, amelyeknek önzetlenül szenteli magát, szintén nem az ember által kerültek ebbe a világba. De általa kerülnek oda a művészi, tudományos, technikai, állami stb. alkotások, röviden mindaz, ami szelleme eredeti műveként kerül a világba. Az ő működése nélkül ezek mint fizikai képmások nem jelennének meg a Földön. E tisztán emberi alkotások ősképei a szellemi világ negyedik régiójában vannak. – Földi életünk tudományos eredményei, művészi eszméi és alkotásai, technikai gondolatai a negyedik régióban hoznak gyümölcsöt. A művészek, tudósok, nagy feltalálók ebből a régióból merítik impulzusaikat a szellemi világban való tartózkodásuk alatt. Itt fejlesztik tovább lángelméjüket, hogy új inkarnációjukban fokozott mértékben járulhassanak hozzá az emberi kultúra továbbfejlesztéséhez.

Ne gondoljuk, hogy a szellemi világ e negyedik régiójának csak a különösen kimagasló emberek számára van jelentősége. Minden ember számára jelentősége van. Ebből a régióból ered mindaz, amivel a mindennapi élet, a mindennapi kívánságok és akarások szféráján felül még foglalkozik az ember a fizikai életben. Ha a halál és újabb születés közötti időszakban nem menne át ezen a régión, akkor következő életében érdeklődésével nem emelkedhetne a személyes életvitele szűk körén túl az általános emberi kérdésekhez. Említettük, hogy a szó teljes értelmében még ezt a régiót sem nevezhetjük tisztán szellemi világnak, mert még erre a régióra is hatással van az ember által elhagyott földi kultúra fejlettségi állapota. A szellemi világban csak azoknak a teljesítményeknek a gyümölcsét élvezheti az ember, amelyeket tehetsége és annak a népnek, államnak stb. fejlettségi foka alapján elérhetett, amelybe beleszületett.

A szellemi világ még magasabb régióiban az ember szelleme megszabadul minden földi köteléktől. Felemelkedik a tisztán szellemi világba, ahol átéli azokat a szándékokat és célokat, amelyeket a szellem a földi élettel maga elé tűzött. A legmagasabb céloknak és szándékoknak csak többé-kevésbé gyenge mása valósul meg a földi világban. Minden kristály, minden fa, minden állat, de minden emberi alkotás is, csak mása a szellem szándékának. Megtestesülései folyamán az ember csak a tökéletes szándékok és célok tökéletlen másaihoz tud kapcsolódni. Így azonban egy-egy megtestesülésen belül ő is csak ilyen képmása lehet a szellemi világ vele kapcsolatos szándékának. Hogy az ember mint szellem voltaképpen mi is a szellemi világban, ez csak akkor derül ki, amikor két megtestesülése között a szellemi világ ötödik régiójába felemelkedik. Az ember itt él igazi mivoltában. Ez az igazi lénye magára ölti a külső létet a különböző megtestesülésekben.

Ebben a régióban nyilatkozhat meg szabadon az ember igazi énje minden irányában. Ez az az én, amely minden megtestesülésben mindig újra mint ugyanaz jelenik meg. Ez az én magával hozza a szellemi világ alsóbb régióiban kifejlődött képességeit, és ezzel előbbi életeinek gyümölcseit átviszi a következő életeibe, hordozója a korábbi megtestesülések eredményeinek.

A szellemi világ ötödik régiójában tehát az én a szándékok és célok világában él. Ahogy az építész okul a felismert hibákból, és új tervébe csak azt veszi be, amit tökéletesíthetett, ugyanúgy az én is elveti az ötödik régióban előbbi életei eredményeiből mindazt, ami az alsóbb világok tökéletlenségeivel függ össze, és a szellemi világ szándékait – amelyekkel most már együtt él – előbbi életeinek eredményeivel megtermékenyíti.

Világos, hogy az ebből a régióból meríthető erő nagysága attól függ, hogy az én megtestesülései folyamán mennyi olyan eredményt ért el, amelyek alkalmasak arra, hogy felvigye azokat a szándékok világába. Ha az én földi életében élénk gondolkodással vagy bölcs és tevékeny szeretettel a szellem szándékainak megvalósítására törekedett, akkor várományosa lett ennek a régiónak. Az, aki teljesen átadta magát a mindennapi életnek, csak a múlandónak élt, az nem vetett olyan magot, amelynek az örök világrend szándékaiban szerepe lehetne. Csak az a kevés, amit a mindennapi érdekeken túlmenően tett, hozhat gyümölcsöt a szellemi világ ötödik régiójában.

Ne gondoljuk azonban, hogy itt mindenekelőtt olyasmiről van szó, ami „földi hírnevet” vagy hasonlót hoz. Sőt éppen arról van szó – ami a legegyszerűbb életkörülmények között is tudatosodhat – hogy mindennek megvan a maga jelentősége a lét örök fejlődésmenetében. Meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy ebben a régióban másként kell megítélni a dolgokat, mint a fizikai életben. Ha pl. valaki kevés kapcsolatot szerzett az ötödik régióval, akkor igény támad benne arra, hogy következő élete folyamán sorsában (karmájában) megnyilvánulhasson a hiánynak megfelelő hatás. A következő földi életben, földi nézőpontból tekintve ez a sors keservesnek látszik, sőt talán panaszkodik is majd miatta, de a szellemi világ ötödik régiójában ezt magára nézve feltétlenül szükségesnek találja.

Minthogy az ember az ötödik régióban igazi énjében él, itt ki is emelkedik mindabból, ami megtestesülései folyamán az alsóbb világokból beburkolta. Itt az, aki mindig volt és aki megtestesülései folyamán mindig lesz. Itt a megtestesüléseire irányuló szándékok működése között él, és ezeket a szándékokat felveszi saját énjébe. Visszatekint saját múltjára és érzi, hogy mindaz, amit átélt, belekerül a jövőben megvalósítandó szándékaiba. Felvillan benne egy bizonyos fajta emlékezés korábbi életeire és egy prófétai bepillantás a későbbiekbe.

Látható, hogy amit könyvünkben szelleménnek neveztünk, az ebben a régióban – amennyire már kifejlődött – a neki megfelelő valóságban él. Itt fejlődik tovább és készül elő arra, hogy egy új inkarnációban a földi valóságban megvalósíthassa a szellemi szándékokat.

Ha a szellemén a szellemi világbeli tartózkodásai során odáig fejlődött, hogy teljesen szabadon tud itt mozogni, akkor egyre inkább a szellemi világot tekinti igazi hazájának. Éppoly otthonosan él majd a szellemi világban, mint a földi ember a fizikai valóságban. Ettől kezdve a szellemi világ nézőpontjai az irányadók a számára, és többé-kevésbé tudatosan vagy öntudatlanul magáévá teszi ezeket a következő földi életei számára.

Az én az isteni világrend tagjának érezheti magát. A földi élet korlátai és törvényei már nem érintik legbensőbb mivoltában. A szellemi világból kapja az erőt mindahhoz, amit véghez visz. A szellemi világ azonban egység. Aki benne él, tudja, hogy az örökkévalóság miként munkálkodott a múlton, és most már az örökkévalónak megfelelően határozhatja meg a jövő irányát. A múltat most már tökéletesen áttekinti. Aki eljutott erre a fokra, az már maga tűzi ki azokat a célokat, amelyeket a következő inkarnációjában meg kell valósítania. A szellemi világból úgy befolyásolja jövőjét, hogy az az igazságnak és a szellem követelményeinek megfelelően alakuljon. Az ember a két megtestesülés közötti időszakban azok között a magasztos lények között él, akik előtt leplezetlenül feltárul az isteni bölcsesség. Köztük élhet, mert elérte azt a fokot, ahol meg tudja érteni őket.

A szellemi világ hatodik régiójában az ember minden tettével azt viszi véghez, ami a legjobban megfelel a világ igazi mivoltának. Már nem tudja azt keresni, ami neki hasznos, hanem egyedül azt keresi, aminek a világrend helyes menete szerint történnie kell.

A szellemi világ hetedik régiója a „három világ” határához vezet. Itt az ember az életmagokra talál, amelyek, – hogy feladatukat teljesítsék – a magasabb világokból kerülnek át a három leírt világba. Amikor az ember a három világ határához ér, önmagára ismer saját életmagvában. Ez azt eredményezi, hogy a három világ rejtélyének meg kell oldódnia számára, és mindhárom világ életét teljesen át tudja tekinteni.

A fizikai életben a mindennapi körülmények között nem tudatosak azok a lelki képességek, amelyekkel a szellemi világban a leírt élményekhez jut az ember. Mélyen a tudat alatt dolgoznak ezek a képességek azokon a testi szerveken, amelyek a fizikai világbeli tudatunkat létrehozzák. Éppen ez okozza, hogy nem észlelhetők ebben a világban. A szem sem önmagát látja, mert benne működnek azok az erők, amelyek valami mást tesznek láthatóvá.

Ha meg akarjuk ítélni, hogy valamely születés és halál közötti emberélet mennyiben lehet előbbi földi életek eredménye, akkor figyelembe kell vennünk, hogy egy ebben a földi életben gyökerező nézőpont – bár először természetszerűen ilyen nézőpontból nézzük a dolgokat – nem ad lehetőséget a kérdés megítélésére. Ilyen nézőpontból pl. valamely földi élet szenvedésteljesnek, tökéletlennek stb. látszhat, holott a földi életen kívüli nézőpont szerint az életnek éppen ez az alakulása kell, hogy az előbbi életek eredménye legyen, minden szenvedésével és tökéletlenségével.

Ha a lélek a megismerés útjára lép úgy, ahogy azt egy későbbi fejezetben leírjuk, megszabadul a testi élet feltételeitől. Ezen az úton haladva az ember a halál és újraszületés között átélt élményeit képekben láthatja. Az ilyen észlelés lehetővé teszi a szellemi világ folyamatainak a leírását úgy, ahogy ez könyvünkben vázlatosan megtörtént. Ezeket a leírásokat azonban csak akkor fogjuk helyes megvilágításban látni, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy a lélek állapota más a fizikai testben, mint a tisztán szellemi életben.

  Hiba és javítás beküldése...

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum