"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei (19)

Megjegyzések és kiegészítések

A 14. oldalhoz: Nemrégen még a tudományos képzettség hiányának számított „életerőről” beszélni. Jelenleg újra ott tartunk, hogy már nem húzódozik annyira a tudomány az életerő régebben elismert eszméjétől. A jelenkor tudományos fejlődését áttekintve mégis úgy tűnik, hogy azoknak a táborában találunk következetesebb logikát, akik nem akarnak tudni semmiféle „életerőről”. Ez az életerő egyáltalán nem tartozik abba a fogalomkörbe, amit ma „természeti erő”-nek neveznek. Nem volna szabad életerőről beszélnie annak, aki a mai tudomány gondolkodásbeli szokásairól és elképzelési módjáról nem hajlandó áttérni a magasabb gondolkodásra. Csak a szellemtudományos gondolkodás feltételei teszik lehetővé az életerő ellentmondásmentes megközelítését. A XIX. század második felében keletkezett felfogás szerint az életjelenségek csak azokkal az erőkkel magyarázhatók, amelyek az élettelen természetben is működnek. Ma ezt a felfogást még a tisztán természettudományos alapon álló gondolkodók is elvetik. A kiváló természetkutatónak, Oskar Hertwignek „Das Werden der Organismen. Eine Widerlegung von Darwins zufallstheorie” c. könyve messze világító tudományos jelenség. Ellentmond annak a feltevésnek, hogy a pusztán fizikai és kémiai törvények összefüggései életet hozhatnak létre.

Annak is jelentősége van, hogy az ún. neovitalizmus ismét olyan szemléletet hirdet, amely az „életerő” régebbi híveihez hasonlóan ismét elismeri az élőlényekben működő különleges erőket. – Ezen a téren azonban csak az tud túljutni az árnyékszerű elvont fogalmakon, aki elismeri, hogy az élőlényben a szervetlen erőkön kívül működő különleges erőket csakis az érzékfelettiek meglátásához emelkedő észlelés közelíti meg. Az élet birodalmának megismeréséhez nem a szervetlenre irányított természettudományos módszer folytatása vezet el, hanem egy egészen más megismerési mód.

A 15. oldalhoz: Az alacsonyrendű szervezetek tapintóérzéke alatt nem azt értjük, amit az érzékek leírásánál ezzel a kifejezéssel általában jelölni szokás. Sőt ez a kifejezés az alacsonyrendű szervezetekre vonatkoztatva éppen a szellemtudomány nézőpontjából igen erősen kifogásolható. Itt „tapintóérzék” alatt inkább egy külső benyomás általános észlelését értjük, ellentétben a specifikus érzékeléssel, mint a látás, hallás stb.

A 14-25. oldalhoz: Könnyen úgy tűnhet, mintha az ember lényének itt ismertetett tagozódása az egységes lelki élet önkényes részekre bontásán alapulna. Ezzel szemben hangsúlyoznom kell, hogy az egységes lelki élet tagozódásának hasonló a jelentősége, mint a hét szivárványszín megjelenésének a fényben, amikor az egy prizmán hatol át. A szellemi világ kutatója ugyanazt teszi a lelkiségnél, mint a fizikus a fényjelenségek magyarázatánál, amikor a fény áthatolását és az így megjelenő hét színt tanulmányozza. A lélek hét tagját éppúgy nem az absztraháló értelem különbözteti meg, mint ahogy a hét színt sem, a fénnyel kapcsolatban. A megkülönböztetés mindkét esetben a tények belső természetéből fakad. Csakhogy míg a fény hét „tagját” fizikai kísérlet teszi láthatóvá, addig a lélek hét tagját szellemi szemlélet ismerteti meg, amely a lélek mivoltára irányul. A lélek igazi mivolta e tagozódás ismerete nélkül nem érthető meg. Mert a lélek a fizikai test, élettest (étertest) és lélektest (érzőtest) révén a múlandó világhoz tartozik, többi négy tagja azonban az örökkévalóságban gyökerezik. Az „egységes lélekben” megkülönböztetés nélkül kapcsolódik egymáshoz múlandó és örökkévaló. Aki ezt a tagozódást nem látja át, a léleknek a világhoz való viszonyát sem ismerheti meg. Vehetünk egy másik hasonlatot: a vegyész a vizet oxigénre és hidrogénre bontja. Ez a két anyag nem figyelhető meg az „egységes vízben”, pedig mindkettő külön elem. Mind az oxigén, mind a hidrogén, más elemekkel is vegyületet alkot. A halál beálltával a lélek három alsó része így vegyül el a múló világgal, a négy magasabb az örök életbe illeszkedik bele. Aki vonakodik a lélek tagozódásának elismerésétől, olyan vegyészhez hasonlít, aki nem akar tudni a víznek oxigénre és hidrogénre való bontásáról.

A 17. oldalhoz: A szellemtudomány fejtegetéseit egészen pontosan kell venni, mert értékük az eszmék szabatos megfogalmazásában van. Ha pl. valaki ebben a mondatban: „Az állat... ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok” figyelmen kívül hagyja a „közvetlen átélésen túlterjedő, önálló” kifejezéseket, könnyen eshet abba a tévedésbe, hogy itt olyasmit állítottunk, mintha az állat érzetei és ösztönei nem tartalmaznának gondolatokat. Ezzel szemben éppen az igazi szellemtudomány áll annak a megismerésnek a talaján, hogy az állat minden belső élményét (mint minden létet) gondolatok szövik át. Csakhogy az állat gondolatai nem egy benne élő „én” önálló gondolatai, hanem az állati csoportén (tierischer Gruppen-Ich) gondolatai. A csoportén kívülről kormányozza az állatot, nem a fizikai világban él, mint az ember énje, hanem a lélekvilágból hat az állatra. (Ezzel részletesebben „Geheimwissenschaft” c. könyvem foglalkozik.) Az embernél az a fontos, hogy benne önálló léte van a gondolatnak, és az ember azt nem közvetve az érzetben, hanem közvetlenül a lelkében is mint gondolatot éli át.

A 20. oldalhoz: Kis gyermekek így beszélnek: „Karcsi jó, Mariska ezt akarja”. Ebben nem annyira az a fontos, hogy milyen korán használják a gyermekek az „én” szót, mint inkább az, hogy mikor kapcsolják hozzá a megfelelő képzetet. Ha a gyermek ezt a szót hallja a felnőttektől, használhatja esetleg anélkül, hogy én-képzete volna. E szónak többnyire késői használata a fejlődésnek egy fontos tényére mutat, mégpedig az én-képzet fokozatos kibontakozására a homályos én-érzésből.

A 21-21. oldalhoz: Az intuíció tulajdonképpeni leírása „Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten?” és „Geheimwissenschaft” c. könyveimben található meg. Felületes megfigyeléssel ellentmondást láthat valaki ennek a kifejezésnek kétféle használatában az előbb említett két könyv, illetve e könyv szövegében. Nincs azonban ellentmondás, ha pontosan figyelembe vesszük a következőket: ami a szellemi világból intuícióval a maga teljes valóságában megnyilatkozik az érzékfeletti megismerés számára, az a maga legalacsonyabb megjelenési formájában a szellemén számára is úgy jelentkezik, ahogyan a fizikai világ külsőleg az érzetben adja hírül magát.

A 26. oldalhoz: Ebben a fejezetben kizárólag a gondolkodás alapján szemléltük az emberi életet, tekintet nélkül a más fejezetekben leírt szellemtudományos megismerésre, és így akartunk fogalmat alkotni arról, hogy az ember élete és sorsa mennyiben utal a saját határain túlterjedő, ismétlődő földi életekre. Akik csak az egyes életre irányuló, megszokott gondolatokat tartják „biztosan megalapozottnak”, azok fejtegetéseinket magától értetődően majd kételkedve fogadják. Azonban az is meggondolandó, hogy ezek a fejtegetések éppen annak a véleménynek a megalapozására törekednek, amely szerint az előbb említett, megszokott gondolkodásmód nem vezethet az élet alapjainak a megismeréséhez. Ezért más – a megszokottnak látszólag ellentmondó – elképzelési módot kell keresnünk. Ilyen másféle elképzelést csak az nem keres, aki alapvetően elutasítja, hogy a csak lelkileg felfogható folyamatok éppúgy lehetnek a gondolkodó szemlélet tárgyai, mint a fizikai folyamatok. Az ilyen ember pl. nem helyez súlyt arra a tényre, hogy egy, az „én”-t ért sorscsapás az érzés szempontjából rokonságban van azzal a folyamattal, amely az emlékezés találkozásakor egy átélthez hasonló élménnyel játszódik le. Aki azonban megkísérli észlelni, hogy miként élünk át egy sorscsapást a valóságban, különbséget fog tudni tenni a sorscsapások tényleges átélése és a között a magyarázat között, amely nézőpontját a külvilágból meríti, és így a sorscsapás és az én közötti minden eleven kapcsolat elsikkad. Ilyen szemszögből nézve a sorscsapás vagy véletlennek vagy kívülről elrendeltnek látszik. Mivel olyan sorscsapások is vannak, amelyek bizonyos mértékig elsőként érik az embert életében, és következményeik csak később jelentkeznek, annál nagyobb a kísértés, hogy az ember a rájuk érvényest általánosítsa és más lehetőséget figyelembe se vegyen. A más lehetőségre csak akkor kezd felfigyelni, amikor az élettapasztalatok terelik új irányba elképzelését, mint Goethe barátjával, Knebellel történt, aki ezt írja egyik levelében: „Pontos megfigyeléssel a legtöbb ember életében bizonyos tervszerűség található, amelyet saját természete vagy az őt vezető körülmények mintegy előírnak. Legyenek bár életkörülményei mégoly változatosak és változékonyak is, a végén mégis egység mutatkozik meg bennük és ezen belül bizonyos egyezés vehető észre. Ha mégoly rejtve működik is a sors keze, mégis pontosan látszik, mozgassa bár külső hatás vagy benső indíték: gyakran egymásnak ellentmondó okok haladnak a sors irányában. Bármilyen kuszált legyen is az életük, az ok és az irány mindig megmutatkozik benne”. Az ilyen megfigyelés könnyen vált ki ellenvetést, különösen olyanokból, akik nem is akarnak tudni azokról a lelki élményekről, amelyekből az ilyen megfigyelés származik. A szerző úgy véli, hogy az ismétlődő földi életekről és a sorsról szóló fejtegetésekben pontosan megszabta azokat a határokat, amelyeken belül az élet alakulásának okairól fogalmat lehet alkotni. Utalt rá, hogy azt a szemléletet, amelyhez ezek a fogalmak vezetnek, csak „sziluettszerűen” vázolja. Ezek az elképzelések gondolatilag csak előkészíthetnek arra, amit a szellemtudomány segítségével majd meg kell találni. Ez a gondolati előkészítés azonban lelki tevékenység. Ha horderejét helyesen felmérjük, ha nem „bizonyítani” akarunk, hanem csupán a lélek gyakorlására törekszünk, akkor előítélet-mentessé, a megismerésre fogékonnyá válhatunk, arra a megismerésre, amely ilyen előkészítés nélkül dőreségnek látszik.

A 40. oldalhoz: Ami könyvem későbbi, „A megismerés útja” c. fejezetében a „szellemi érzékszervekről” csak röviden olvasható, annak részletes leírását „Wie erlangt man Erkenntniss der höheren Welten?” és „Geheimwissenschaft” c. könyveimben megtalálhatják.

Az 50. oldalhoz: Helytelen volna azt gondolni, hogy a szellemi világban folytonos nyugtalanság van, mert „olyan nyugalom, olyan egy helyben tartózkodás, mint a fizikai világban van, ott nincs”. Ott, ahol az „ősképeket teremtő lények” vannak, bár olyasmi, amit „egy helyben nyugvás”nak nevezhetnénk, nincsen, de van az a szellemi természetű nyugalom, amely összeegyeztethető a tevékeny mozgékonysággal. Ez a cselekvésben, nem pedig a tétlenségben megnyilvánuló szellemiség nyugodt megelégedettségével és boldogító érzésével hasonlítható össze.

Az 52., 53. oldalhoz: A világfejlődést mozgató hatalmakra a szándék szót kell alkalmaznunk, bár kísértésbe jöhetünk, hogy ezeket a hatalmakat egyszerűen az emberi szándékokhoz hasonlóknak képzeljük el. Ezt a kísértést csak úgy kerülhetjük el, ha az emberi világból vett szavaknak olyan magasabb értelmezéséig emelkedünk, ahol már leválik róluk minden szűk korlátúan emberi, és ehelyett az az értelem válik jelentőssé, amelyet megközelítően olyankar adunk nekik, amikor bizonyos mértékig önmagunk fölé tudunk emelkedni.

Az 52. oldalhoz: Továbbiak „Geheimwissenschaft” c. könyvemben olvashatók.

A 58. oldalhoz: Amikor itt ez olvasható, hogy „...az örökkévalónak megfelelően határozhatja meg a jövő irányát”, arra a speciális lelkiállapotra történik utalás, amelyben az emberi lélek van a halál és az újabb születés közötti időben. Amikor az embert a fizikai világban valamilyen sorscsapás éri, ez a földi élet lelki beállítottsága szerint akaratunkkal teljesen ellenkezőnek látszhat. A halál és az újabb születés közötti életben azonban a lélekben egy, az akarathoz hasonló erő működik, amely az embert a sorscsapás átélése felé vezeti. A lélek mintegy látja, hogy előbbi életeiből valamilyen tökéletlenség tapad hozzá, amely egy rút tettből vagy rút gondolatból származik. A halál és az újabb születés közötti időben a lélekben a tökéletlenség kiegyenlítésére irányuló, akarathoz hasonló impulzus keletkezik. Ezért felveszi magába azt a tendenciát, hogy későbbi földi életében szerencsétlenségbe sodorja magát, hogy elszenvedésével kiegyenlítődést idézzen elő. Fizikai testében élve a lélek nem sejti, hogy születése előtti szellemi életében ő maga irányította magát e sorscsapás felé. Ami tehát a földi élet szemszögéből nézve akaratunkkal merőben ellenkezőnek látszik, azt maga a lélek akarta az érzékfeletti világban. „Az örökkévalóból szabja meg magának az ember a jövőt.”

A 64. oldalhoz: A könyvnek ez a fejezete: „Gondolatformák és az emberi aura” adhat a legkönnyebben alkalmat a félreértésekre. Az ellenséges érzések éppen az itt elmondottakkal szemben találnak ellenvetésekre okot. Pl. valóban kézenfekvőnek tűnik azt követelni, hogy a „látó” a természettudományos gondolkodásnak megfelelő kísérletekkel bizonyítsa be, amit mond. Követelheti, hogy olyan emberek, akik magukat aura-látónak mondják, odaálljanak mások elé, hagyják hatni magukra aurájukat, azután írják le az ott látott gondolatokat, érzéseket stb. Ha azután majd megegyeznek az adataik egymással, és kiderül, hogy a megfigyelt embernek valóban olyan érzései, gondolatai stb. voltak, akkor az aura léte hihetővé válik. Ez minden bizonnyal egészen természettudományos elgondolás. Csakhogy tekintetbe kell vennünk a következőket: a szellemi világ kutatója éppen azért dolgozik a saját lelkén, hogy a látás képességét megszerezze. Hogy azután egyes esetekben észlel-e valamit és mit észlel a szellemi világban, az már nem tőle függ, azt a szellemi világtól adományként kapja. Nem erőszakolhatja ki, várnia kell, míg megkapja. Az észlelés előidézésének szándéka sohasem lehet okozója az észlelés bekövetkezésének. Márpedig a természettudományos gondolkodás éppen ezt a szándékot követeli meg a kísérlethez. A szellemi világnak azonban nem lehet parancsolni. Ha létre kellene jönnie a kísérletnek, a szellemi világnak kellene létrehoznia; vagyis a szellemi világban egy lénynek kellene hogy a szándéka legyen, hogy egy vagy több ember gondolatát egy vagy több „látó” előtt kinyilatkoztassa, és ezeket a látókat egy szellemi impulzussal megfigyelés céljából egymáshoz vezesse. Ebben az esetben a látók adatai egész bizonyosan meg is egyeznének egymással. Bármilyen paradoxnak tűnik is ez a tisztán természettudományosan gondolkodó szemében, mégis így van. Szellemi „kísérletek” nem jöhetnek úgy létre, mint a fizikaiak. Pl. a látó egy előtte ismeretlen személy látogatásakor nem határozhatja el minden további nélkül magában, hogy megfigyeli annak auráját. Csak akkor láthatja az aurát, ha a szellemi világ szándékának megfelel, hogy az feltáruljon előtte. – E néhány szó csak a fenti ellenvetésekben lévő félreértésekre mutat rá. A szellemtudománynak az a feladata, hogy megmutassa az aura látásához vezető utat. Vagyis azt, hogyan szerezhet tapasztalatokat az ember maga az aura létezéséről. E tudomány tehát csak annyit mondhat a megismerésre törekvő embernek, hogy: teremtsd meg saját lelkedben a látás feltételeit, és látni fogsz. Mindenesetre kényelmesebb volna, ha teljesíthető lenne a természettudományos gondolkodásmód fenti követelménye; a követelmény támasztói azonban csak azt árulják el, hogy még a szellemtudomány legalapvetőbb eredményeit sem ismerik.

Az emberi aura jelen ismertetésének célja nem az érzékfelettire vonatkozó szenzációéhség kielégítése; ez a szenzációéhség csak akkor elégedett a szellemi világgal, ha az felmutat valamit mint „szellemet”, amely a fizikaitól nem különbözik, elképzelésével tehát kényelmesen az érzékelhető dolgok körében maradhat. Amit arról mondtunk, hogy milyen speciális módon kell az aurikus színeket elképzelni, alkalmas rá, hogy távol tarthassa fejtegetéseinktől a félreértéseket. Aki e téren helyes megértésre törekszik, be kell látnia, hogy az emberi lélek szükségképpen az aura szellemi – és nem fizikai – szemlélését állítja maga elé, amikor a szellemieket és lelkieket átéli. Ilyen szemlélés nélkül az élmény nem válik tudatossá. A képszerű szemlélést ne tévesszük össze magával az élménnyel. Azzal is tisztában kell azonban lennünk, hogy az élmény ebben a képszerű szemlélésben egészen találóan fejeződik ki. A lélek a képszerű szemlélést nem önkényesen hozza létre, hanem az maga alakítja ki önmagát az érzékfeletti észlelésben. – Manapság megbocsátják egy természetkutatónak, ha úgy beszél valamilyen emberi auráról, mint azt dr. Moritz Benedikt professzor teszi

„Ruten und Pendellehre” c. könyvében: „Vannak olyan emberek, ha relatíve kevesen is, akik a sötétséghez alkalmazkodtak. Ennek a kisebbségnek a relatíve nagyobb része a tárgyakat a sötétben szín nélkül látja, és közülük csak viszonylag kevesen látnak színeket is... Két klasszikusan „sötétséghez alkalmazkodó” ember számos tudóst és orvost vizsgált meg sötétkamrában. A megfigyelés és leírás helyességét illetően nem merült fel jogos kétely a megvizsgáltak részéről... A színérzékelő sötétséghez alkalmazkodók a homlok elülső részét és a fejtetőt kéknek, a jobboldal többi részét szintén kéknek, és a baloldalt vörösnek, ill. néhányan narancsszínűnek látják. A fej hátulsó részén ugyanilyen elosztást és színeket érzékelnek.” – A szellemi világ kutatójának azonban nem egykönnyen bocsátják meg, ha auráról beszél. Itt nem akarok állást foglalni Benedikt fejtegetéseivel szemben, amelyek a modern természettudomány legérdekesebb részeihez tartoznak. Még kevésbé akarom megragadni az olcsón kínálkozó alkalmat, hogy a szellemtudományt a természettudomány segítségével „mentegessem”, amit pedig sokan szívesen megtennének. Csak arra akarok rámutatni, miként juthat egy természetkutató olyan megállapításokhoz, amelyek a szellemtudomány megállapításaival némi hasonlóságot mutatnak. Egyúttal azonban azt is hangsúlyoznom kell, hogy a könyvemben tárgyalt, csupán szellemi látással megismerhető aura egészen más valami, mint a fizikai eszközökkel kikutatott aura, amiről Benedikt beszél. Durva tévedés volna azt hinni, mintha a szellemi aura külső, természettudományos eszközökkel kikutatható lenne. Csak olyan szellemi látással lehet eljutni hozzá, amely a „megismerés útjának” az eredménye (amint ez a könyv utolsó fejezetében olvasható). De az is félreértés volna, ha azt hinnénk, hogy a szellemileg észlelhető dolgok valóságát ugyanolyan módon kell bebizonyítani, mint a fizikailag érzékelhetőkét.

  Hiba és javítás beküldése...

Kapcsolat   |    Adatkezelés   |    Impresszum