Barion Pixel

GA93

A templomlegenda és az aranylegenda

20 előadás, 1904. máj. 23. – 1906. jan. 2., Berlin

Impresszum

Tartalom

Pünkösd, az emberi szellem felszabadításának ünnepe

Berlin 1904. május 23. Pünkösdhétfő

[A pünkösdi ünnep összefüggése az emberiségfejlődés menetével. Az ötödik gyökérfaj két nagy világnézeti áramlata. Dévák és azurák. A reinkarnáció kezdete a lemúriai korban és a vele kapcsolatos események. A bűnbeesés. Prométheusz. A pünkösd az emberek szabadságra való törekvésének szimbóluma.]

Amit ma mondani fogok, az régi okkult hagyományból származik. Az anyag természetesen kimeríthetetlen. Néhány dolog azonban hihetetlennek tűnhet. Kérem ezért, hogy a mai órát egy epizódnak tekintsék, amiben semmit sem bizonyítok, hanem egyszerűen elmondom a dolgokat.

Az emberek manapság anélkül tartják meg az ünnepet, hogy bármilyen sejtésük lenne arról, hogy mit jelentenek az ilyen ünnepek. Az újságokban, amelyek kortársaink számára nagyrészt a tájékozódás egyetlen forrását jelentik, számos cikket lehet olvasni ezekről az ünnepekről, anélkül, hogy íróik a legcsekélyebb mértékben tudatában volnának, hogy mit jelent egy ilyen ünnep. A teozófusok számára azonban szükséges, hogy belső jelentőségükre utaljunk. Így ma egy olyan ősi ünnep-kezdeményre szeretnék utalni, amelyből a pünkösdi ünnep kialakult.

A pünkösd az egyik legjelentősebb, de legnehezebben érthető ünnep. A keresztény tudatban úgy jelenik meg, mint a Szent Szellem kiáradásának az ünnepe. Az eseményt csodás történetként írja le az Apostolok Cselekedetei: a tanítványokra és Krisztus apostolaira kiáradt a Szent Szellem, úgy hogy elkezdtek különféle nyelveken beszélni. Azaz, minden szívhez megtalálták az utat, és úgy tudtak beszélni, hogy mindenki megértse. Ez a pünkösdi ünnep egyik jelentése. Ha azonban az alapjait akarjuk megérteni, mélyebbre kell mennünk. A pünkösd, mint szimbolikus ünnep, a legmélyebb misztériumokkal függ össze, az emberek legszentebb, szellemi jótéteményével. Ezért olyan nehéz erről beszélni. Mégis szeretnék ma ezzel kapcsolatban néhány dolgot elmondani.

Hogy a pünkösd tulajdonképpen minek a szimbóluma, mi az alapja, és mélyebb értelemben mit jelent, ezt csak egy kézirat tanúsítja, ami a Vatikánban, a vatikáni könyvtárban található, és gondosan őrzik. Ebben a kéziratban mindazonáltal nem a pünkösdről van szó, sokkal inkább arról, hogy az minek a külső szimbóluma. Ezt a kéziratot senki nem láthatta, aki a katolikus egyház mélyebb titkaiba nem volt beavatva, vagy asztrális fényben nem volt képes elolvasni. Ennek egy másolatát birtokolja az a személy, akit a világban nagyon félreismernek, és a mai történészek számára kezd érdekessé válni. A „birtokolja” szó helyett ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy „birtokolta”, de ezzel csak zavart keltenék. Ezért mondom azt, hogy Saint-Germain gróf birtokolja egy másolatát, és innen származnak azok a közlések, amelyeket a világ tud róla.

Szeretnék teozófiai értelemben néhány dolgot elmondani erről. Olyasmihez vezet el ez bennünket, ami mélyen összefügg a fejlődéssel, az emberiség fejlődésével az ötödik gyökérfajban. Az ember mai formáját a harmadik gyökérfajban kapta meg, a régi lemúriai korban. Ez aztán tovább alakult a negyedik gyökérfaj idején, az atlantiszi korban, és ennek eredményével lépett be az ember az ötödik gyökérfajba. Aki az Atlantiszról szóló előadásaimat hallotta, emlékezni fog arra, hogy a görögökben még eleven emlékek éltek erről a korról.

Tájékozódásképpen egy rövid pillantást kell vetnünk az ötödik gyökérfajon belüli két irányzatra, amelyek rejtett erőként elevenen működnek az emberek kedélyvilágában, és gyakran ellentétben vannak egymással. Az egyik áramlatot a legtisztábban és legvilágosabban abban találjuk meg, amit egyiptomi, indiai és dél-európai világnézetnek nevezünk. Mindaz, ami a későbbi zsidóságban és a kereszténységben is megjelenik, tartalmaz ebből valamit. Másrészt Európában ez keveredett azzal az áramlattal, amely abban a világnézetben él, amelyet a régi Perzsiában találunk meg, és amely – ha nem hallgatunk arra, amit az antropológusok és etimológusok mondanak, hanem mélyebben hatolunk a dologba – megtalálható a Perzsiától nyugatra eső vonulatokban, egészen a germán területekig.

Erről a két áramlatról szeretném elmondani, hogy két fontos, nagy spirituális intuícióra utalnak, amelyek az alapjukat képezik. Az egyik tisztán követhető a risikig. Tőlük indult ki a legmagasabb rendű intuíció, az úgynevezett déváké. Aki okkult iskolázást végzett, aki képes kutatni ezt a területet, az tudja, hogy kik a dévák. Ezeknek a tisztán spirituális lényeknek, akik az asztrális-mentális területen élnek, kettős természetük van, míg az emberek hármas természettel rendelkeznek. Az ember ugyanis testből, lélekből és szellemből áll. A déva-természet azonban – legalábbis, ameddig követni lehet – lélekből és szellemből áll. Lehetnek még más tagjai is, de ezeket okkult iskolázással nem tudjuk követni. Egy déva a maga belső világában közvetlenül szellem, lélektől áthatott szellem. Ami az embereknél nem látható, a vágyak, szenvedélyek, kívánságok, amelyek bennünk élnek, de azok számára, akiknek megvan ehhez a spirituális érzékük, fényjelenségekként érzékelhetők, ezek a lelkierők, ezek az emberi lelki részek, amelyek az ember belső világát alkotják, és a fizikai test hordozza őket, ezek képezik a dévák legalsó testét. Az ő testüknek tekinthetjük őket. Az indiai intuíció ezeknek a déváknak a tiszteletéből táplálkozik. Az indiai mindenütt ezeket a dévákat látja. Látja őket, mint teremtő erőket, amikor a világesemények kulisszái mögé tekint. Ez az intuíció volt a déli világszemlélet alapja. Az egyiptomiak világnézetében vált igazán naggyá.

A másik intuíció a régi perzsa misztika alapja volt, és azoknak a lényeknek a tiszteletéhez vezetett, akiknek ugyancsak kettős természetük volt, az azurákéhoz. Ezek is rendelkeztek azzal, amit mi léleknek nevezünk, de hatalmas, titánszerű módon alakították ki a fizikai testet, amely a lelki szervet körülzárta. Az indiai világnézet, amely a déva-tisztelethez kötődött, ezekben az azurákban valami alacsonyabb rendűt látott, míg azok, akik az északi világszemlélethez tartoztak, inkább az azurákhoz kötődtek, a fizikai természethez. Ezért alakult itt ki elsősorban az a törekvés, hogy az érzéki jelenségek világát materialista módon, a legmagasabbra fejlesztett technika útján, fizikai tudományok és hasonlók útján uralják. Ma már nincs senki, aki az azurákat tisztelné, de sokan vannak köztünk, akikben valami még megmaradt ebből a természetből. Innen származik az élet materiális vonulata, és ez az északi világszemlélet alapvető iránya. Aki a tisztán materiális alapelvek mellett áll ki, biztos lehet benne, hogy valami van a természetében, ami ezektől az azuráktól származik.

Az azurák mellett elkötelezettekben kifejlődött aztán egy sajátos alapérzés. Ez mindenekelőtt a perzsa szellemi életben alakult ki. A perzsákban volt egyfajta borzadás a déva-természettel szemben. Borzadás, ijedtség, rettegés attól, ami tisztán szellemi-lelki.

Ez okozta azt, hogy ma a legnagyobb ellentétet fedezhetjük fel a perzsa és az indiai szemlélet között. A perzsa világnézetben gyakran éppen azt imádták, amit az indiai irányzat rossznak, alárendeltnek tartott, és kerülték azt, amit az indiaiak tiszteletreméltónak tartottak. A perzsa világfelfogásban tehát megvolt ez a sajátos alapérzés egy olyan lénnyel szemben, akinek déva-természete volt, ezt kerülték, irtóztak tőle. Röviden: a sátán képe jelent meg ebben a világnézetben. Lucifer, a szellemi-lelki lény borzadással töltötte el őket. Ebben kell keresnünk az eredetét annak, ami az ördögben való hitként jelent meg. Ez az alapérzés átment a modem világnézetekbe is, a középkorban ugyanis az ördög egy borzadást keltő, elkerülendő figura lett. Lucifert el kellett kerülni.

Erről felvilágosítást kapunk a vonatkozó kéziratból. Ha ennek értelmében a világfejlődés folyamatát követjük, azt találjuk, hogy a harmadik, a lemúriai kor közepén az ember fizikai anyagba öltözött. Helytelen elképzelés, amikor a teozófusok azt hiszik, hogy a reinkarnációnak nincs kezdete és nincs vége. A reinkarnáció a lemúriai korban kezdődött, és a hatodik korszakban megszűnik. Csak a földfejlődés egy bizonyos időszakára érvényes, hogy az ember ismételten megszületik. Előzőleg olyan szellemi állapot volt, amelyben nem volt szükség újratestesülésre, és azt követően újra olyan szellemi állapot lesz, amely ismét csak nem feltételez újratestesülést.

Az eredeti megtestesülés a harmadik fajban abból állt, hogy a szűzies emberszellem, az atma-buddhi-manasz első fizikai megtestesülését kereste. Akkoriban Földünk fizikai fejlődése a maga állati jellegű lényeivel még nem lehetett annyira előrehaladott, az egész állat-emberi lénycsoport még nem jutott el odáig, hogy az emberi szellemet felvegye magába. Egy része azonban, az állatszerű lények egy csoportja már odáig fejlődött, hogy az emberszellem magját ebbe az állati testbe bele tudta süllyeszteni, és ezzel az emberi test megkaphatta a maga formáját.

Az individualitások egy része, amely akkoriban inkarnálódott, egy kis törzset alkotott, azokból, akik később az úgynevezett adeptusok lettek, és az egész Földre kiterjedően tevékenykedtek. Az eredeti adeptusok nem azok voltak, akiket beavatottaknak nevezünk. Akiket ma beavatottaknak mondunk, akkoriban még nem mentek át megtestesüléseken. Megtestesültek, de nem mindnyájan találtak ember-állati testet, csak egy részük. Egy másik részük bizonyos okokból ellenszegült az inkarnációs folyamatnak. Megvárták ezzel a negyedik fajt. A Biblia rejtetten és mély értelműen utal erre az időpontra: az istenek fiai úgy találták, hogy az emberek lányai szépek és egyesültek velük.

Ez azt jelenti, hogy egy későbbi időpontban elkezdődött azoknak az inkarnációja, akik vártak. Ezt a csoportot a „bölcsesség fiai”-nak nevezzük, és úgy tűnik, hogy ez bizonyos elbizakodottságot és büszkeséget keltett bennük. Az adeptusok néhány kivételétől most eltekintünk. Ha ez a kis rész akkoriban szintén inkarnálódott volna, az ember soha nem jutott volna ahhoz a tiszta tudathoz, amelyben ma él. Megrekedt volna egy tompa transz-tudatban. Azt a tudatot vette volna fel, amelyet ma a hipnotizáltaknál, a szomnambul-állapotban lévőknél találhatunk. Röviden: az emberek egyfajta álom-tudatban kellett volna, hogy maradjanak. Egy dolog mindenképpen hiányzott volna belőlük, ami rendkívül fontos, ha nem a legfontosabb: a szabadság-érzés, az önálló döntési lehetőség jóról és rosszról, ami a saját tudatból, a saját énből jön létre.

A Genezis ezt a későbbi inkarnációt – abban az alakban, amelyet már bizonyos befolyás alatt kapott, amely abból az érzésből adódott, amit azáltal jellemeztem, hogy a dévával bizonyos félénkséggel állt szemben – az ember „elbukásának” bűnbeesésének nevezi. A déva várt, és csak akkor zuhant alá, amikor a fizikai emberiség már egy fokkal tovább fejlődött, hogy azután birtokba vegye a fizikai testet, és ezáltal érettebb tudatot fejlesszen ki, amint amilyennel korábban rendelkezett.

Láthatják így, hogy az ember azáltal vásárolta meg a szabadságát, hogy természetét rosszabbá tette, mert várt az inkarnálódással addig, míg természete alászállt egy sűrűbb fiziológiai állapotba. A görög mitológiában egy mély tudat él erről a tényállásról. Ha az ember már korábban inkarnálódott volna – így mondja a görög mitológia -, akkor az jött volna létre, amit Zeusz akart, amikor az embert még a „Paradicsom”- ban akarta tartani, boldoggá akarta tenni, de mint öntudatlan lényt. A tiszta tudat egyedül az isteneknél maradt volna, és az ember a szabadság érzését nem kapta volna meg. A Lucifer- szellemnek, a déva-szellemnek az ellenszegülését az emberiségben, amely le akart szállni, hogy a szabadság útján önmagát felfelé fejlessze, ezt szimbolizálja a Prométheusz-monda. Törekvése miatt azonban úgy kellett bűnhődnie, hogy egy sas – a vágy szimbóluma – folytonosan tépte a máját, és ezáltal szörnyű fájdalmat okozott neki.

Az ember tehát mélyebben szállt alá, és amit mágikus tudással és erővel elérhetett volna, azt azzal kellett elérnie, amit a szabadság tiszta tudatával önállóan kivívott magának. Minthogy azonban mélyebben szállt alá, fájdalmat és kínt is el kell szenvednie. Erre is utal a Biblia a következő szavakkal: fájdalommal kell szülnöd gyermekeidet, és arcod verejtékével kell a kenyeredet enned. Ez azt jeleni, hogy az embernek a kultúra segítségével kell újra felemelkednie.

Az embert, aki a szabadságban küzdelem útján törekszik a kultúrára, a görög mitológia Prométheusz alakjában szimbolizálja. Ő reprezentálja a szenvedő embert, és egyúttal a szabadítót. Aki Prométheusz megszabadítását véghez viszi, az Héraklész, akiről azt mondják, hogy az eleuziszi misztérium beavatottja volt. Aki leszállt az alvilágba, beavatott volt, mert az alvilágba való leszállás technikai kifejezése a beavatásnak. Ezt a leszállást az alvilágba Héraklész, Odüsszeusz és mindazok elmondták, akiknek esetében beavatásról van szó, és akik az embereket a jelenlegi fejlődés folyamán az eredeti bölcsesség forrásához és a szellemi élethez akarják vezetni.

Ha az emberiség a harmadik faj természeténél maradt volna, akkor ma álmodó emberek lennénk. A déva-természet útján az ember alsóbbrendű természetét termékenyítette meg. Öntudatából, szabadságtudatából eredően azt a tudatszikrát, amit az akkoriban jogos önteltségében magával hozott, újra ki kell fejlesztenie, tehát azt a spirituális megismerést, amelyre a korábbi nem szabad állapotban nem törekedett. Az emberi természetben magában rejlik az a sátáni ellenszegülés, amely luciferi törekvés, de ugyanakkor a szabadság biztosítéka. És ebből a szabadságból fogjuk újra kifejleszteni a szellemi életet. Ezt a spirituális életet az ötödik fajnak kell kivívnia. Ez a tudat újra a beavatottaktól fog kiindulni, és nem álomszerű, hanem tiszta tudat lesz. A szellem herkulesei, a beavatottak lesznek azok, akik az emberiséget előreviszik, és felfedik számára a rejtett déva-természetet, a szellemiség megismerését. Minden vallásalapítónak az a törekvése, hogy az emberiséget újra a szellemi megismeréshez vezesse, amit a fiziológiai élet folytán elvesztett. Az atlantisziaknak magas fizikai kultúrájuk volt, és a mi ötödik fajunk még mindig sok mindent hordoz magában a materiális életből. Korunknak ez a materiális kultúrája azt jelzi, hogy az ember mennyire belebonyolódott a tisztán fizikai-fiziológiai természetébe, ahogy Prométheusz a maga láncaiba. Ugyanilyen biztos azonban, hogy ahogy a saskeselyű, a vágy szimbóluma, tépi a májunkat, ez elhárítható a szellemi élet útján. A beavatottak ide akarják elvezetni az öntudatos emberiséget olyan mozgalmak útján, mint a teozófiai mozgalom is, hogy az ember ezáltal teljes szabadságban újra felemelkedhessen.

Az utalást arra az időpontra, amikor a szellemi élet az öntudatos emberiségbe beáramlott, megtalálhatjuk az Újtestamentumban. A mai teológia által félreismert legmélyebb értelmű evangéliumként ismert János-evangéliumban találjuk meg az erre vonatkozó utalást, ott, ahol Jézus a sátoros ünnepen megjelenik. A kereszténység megalapítója itt arról beszél, hogy a szellemi élet kiárad az emberiségre. Ez egy igen figyelemreméltó hely. A sátoros ünnep abban állt, hogy az emberek egy forráshoz mentek, amelyből folyt a víz. Itt jött létre aztán az ünnep, amely arra utal, hogy az embernek újra gondolnia kell a szellemiségre, a dé- va-természetre, és a szellemi törekvésre. A víz, amelyet itt merítettek, emlékeztetett a lelki-szellemire. Jézus többszöri elutasítás után mégis elmegy az ünnepre. Az ünnep utolsó nagy napján a következő történik: „Az ünnep utolsó nagy napján, Jézus megállt, és felkiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon!” Akik ittak, a spirituális életre való emlékezést ünnepelték. Jézus azonban még valamit összekapcsolt ezzel, és János erre a következő szavakkal utal: „Aki hisz bennem, ahogy az írás mondja, abból az élővíz folyói fakadnak. Ezt azonban a szellemről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni. A Szent Szellem ugyanis még nem volt itt, mert Jézus még nem dicsőült meg” (Ján. 7, 37-39).

Itt utalás történik a pünkösd misztériumára, arra, hogy az emberiségnek várnia kell a szellemi életnek erre a Szent Szellemére. Amikor elérkezik az időpont, hogy az ember a széllé- mi élet szikráját fel tudja lobbantani magában, amikor az ember fiziológiai természete önmagából meg tudja kísérelni a fel- emelkedést, akkor a Szent Szellem eljön az emberre, elérkezik a spirituális felébredés ideje.

Az ember alászállt fizikai testébe, így a déva-természettel ellentétben három princípiumból áll: szellemből, lélekből és testből. A déva magasabban áll, mint az ember, de nincs legyőzni való fizikai teste, mint az embernek. A fizikai természetnek újra meg kell dicsőülnie, úgy, hogy a spirituális életet fel tudja venni. Az ember fiziológiai tudata a fizikai test, ahogy ma él, szabadságban kell, hogy felgyújtsa a spirituális élet szikráját önmagában.

A Krisztus-áldozat annak példája, hogy az ember a fizikai életből ki tudja bontakoztatni a magasabb tudatot. Fizikai testében él alacsonyabb énje, de el kell érnie, hogy magasabb énje kifejlődjön. Csak akkor tud ebből a fizikai testből az élővíz kiáradni. Akkor tud megjelenni a szellem, akkor tud kibontakozni. Különben az embernek, mint énnek ebben a fiziológiai életben el kell halnia.

Ebben áll a tulajdonképpeni kereszténység és a pünkösdi ünnep mélyebb misztériuma. Az ember mindenekelőtt alsóbb organizmusában él, a kívánságoktól áthatott tudatban. Ebben kell élnie, mert csak ez a tudat adhatta meg számára a céltudatos szabadságot. De nem szabad, hogy ebben megrekedjen, hanem énjének fel kell emelkednie a déva-természethez. Meg kell érlelnie, meg kell szülnie magában a dévát, aki aztán egy gyógyító szellemmé, egy szent szellemmé válik. Ehhez tudatosan oda kell áldoznia a földi testet, éreznie kell a „halált és létesülést, hogy ne maradjon zavart vendég55 ezen a sötét Földön".

Így a húsvét misztériuma a pünkösd misztériumával összefüggésben egységet alkot: megmutatja, hogy az emberi én a nagy Reprezentánsban hogyan különíti el magától az alacsonyabban élő ént, hogyan hal el, hogy a fizikai természetet teljesen megtisztítsa, és újra visszaadja az isteni hatalmaknak. Ennek szimbóluma a mennybemenetel. Amikor az ember ezt a fizikai testet megtisztítja, amikor visszaviszi a szellemiségbe, akkor válik éretté arra, hogy a szellemi életet önmagában kibontakoztassa, hogy átélje azt, ami az emberiség legnagyobb reprezentánsának felvilágosítása szerint „a Szent Szellem kiáradásának” nevezhető. Ezt jelenti a következő kijelentés is: „Három dolog hozza létre a Földet: a vér, a víz és a szellem”. A pünkösdi ünnep a szellem kiáradása az emberiségre.

A fejlődés legnagyobb célja fejeződik ki szimbolikusan a pünkösdi ünnepben, az ugyanis, hogy az ember az intellektuális életből újra előre kell, hogy nyomuljon a szellemi élethez. Ahogy Prométheuszt Héraklész megszabadítja szenvedéseitől, úgy szabadul meg az ember is a szellem erőinek útján. Azáltal, hogy az ember alászállt a matériába, öntudathoz jutott. Azáltal, hogy újra felemelkedik, öntudatos déva lesz. Akik az azurákat tisztelték, és a dévákat sátáninak tekintették, akik nem akarnak mélyen a bensőbe hatolni, ezt az alászállást ördögi dolognak ábrázolták.

A görög mitológia erre is utal. Az éretlen tudatállapot reprezentánsa Epimetheusz – a töprengő – aki nem a tiszta szabadság útján akar a megoldáshoz eljutni, tehát ellenfele Prométheusznak. Zeusztól megkapja a Pandora-szelencét, amelynek tartalma – szenvedések és csapások – megnyitásakor rászabadul az emberiségre. Csak végső adományként marad meg a remény, hogy az agy jövőbeni állapotában el tud jutni ehhez a magasabb rendű tiszta tudathoz. A megszabadulás reménye megmarad számára. Prométheusz ellenzi, hogy az istenek kétes ajándékát elfogadja, de Epimetheusz nem hallgat testvérére, hanem elfogadja az ajándékot. Az Epimetheusz- ajándék kevésbé fontos, mint testvéréé, Prométheuszé.

Láthatjuk így, hogy az ember két áramlatban él. Az egyik az, amelyik a szabadság-érzést szilárdítja meg, és – annak ellenére, hogy a spiritualitás kifejlesztése veszélyes – azt mégis a szabadságban keresi. A másik az, amelyik a homályos jelenlétben és a vakhitben talál örömet, és az emberiség luciferi törekvésében valamilyen veszélyt szimatol. Akik az egyház külső formáját megalapították, a legmélyebb luciferi törekvést torzították el. A legősibb tanítást erről az a titkos kézirat tartalmazza, amit rejtett volta miatt alig valaki olvasott. Néhányan, akik az asztrális fényben képesek látni, és még néhány beavatott képes csak megközelíteni. Mindazonáltal ez veszélyes út, de az egyetlen, amely a szabadság magasztos céljának eléréséhez vezet.

Az emberi szellemnek felszabadultnak kell lennie, és nem homályosnak. A kereszténység is ezt akarja. Az egészséges és a gyógyítani szavak összefüggenek a „szent” szóval (heil, heilen és heilig – a ford.). Egy szellem, amely szent, aki gyógyít, megszabadít a szenvedéstől és bajoktól. Az ember akkor egészséges, és szabad, ha megszabadult a fiziológia leigázottságától, ha szabaddá válik a fiziológiai hatásoktól. Mert csak a felszabadult szellem egészséges, akinek a testét már semmiféle sas nem tépdesi.

A pünkösdi ünnepet tehát úgy kell felfogni, mint az emberi szellem megszabadulásának szimbólumát, mint az emberi törekvés nagy szimbólumát a szabadság, a szabadságban élő tudat irányában.

Ha a húsvét a természet feltámadásának az ünnepe, akkor a pünkösd az emberi szellem tudatossá válásának a szimbóluma, annak az ünnepe, aki tud és megismer, és ezzel áthatottan a szabadságot keresi.

A modem kornak azok a spirituális mozgalmai, amelyek a szellemi világ tiszta, mindennapi tudattal való érzékeléséhez vezetnek – tehát nem transzban és nem hipnózisban – eljuttatnak az ilyen jelentős szimbólumoknak a megismeréséhez. A tiszta tudat, az, hogy csak a szellem szabad, ez az, ami egyesít bennünket a Teozófiai Társaságban. Nem maga a szó, hanem a szellem adja meg a jelentőségét. A szellem, ami a nagy mesterektől indul ki, átáramlik néhány emberen, akik elmondhatják: tudom, hogy itt vannak a nagy adeptusok, akik a spirituális mozgalmakat megalapították, nem a társadalom, hanem ők határozzák meg jelenkori kultúránkat, és adják meg az impulzust a jövő számára.

Ha hagyjuk, hogy a Szent Szellem megértésének egy szikrája újra beleáradjon a meg nem értett pünkösdi ünnepbe, akkor élettel teljes lesz, és újra értelmet kap. Egy értelemmel teli világban kell, hogy éljünk. Aki gondolattalanul üli meg az ünnepet, az úgy ünnepel, mint Epimetheusz követője. Az embernek látnia kell, mi köt össze bennünket azzal, ami körülöttünk van, és azzal, ami a természetben láthatatlan. Tudnunk kell, hogy hol állunk. Mert mi emberek, nem egy álomszerű homályos éldegélésre vagyunk ide rendelve, hanem lényünk szabad, teljesen tudatos kibontakoztatására.

Káin és Ábel ellentéte

Berlin, 1904. június 10.

[Adám és Éva utódai. A Káin- és az Abel-nemzetség ellentéte. Az egoizmus születése az értelem útján. A ráksaszák. Nostradamus jóslata és a Teozófiai Társaság megalapítása.]

Már a legutóbbi alkalommal utaltam arra, hogy Káin és Ábel történetében az okkult titkok egész tömege van elrejtve. Szeretnék ma néhányra utalni, de már előzetesen hangsúlyozom, hogy Káin és Ábel viszonya – ha a maga mélységében tekintjük át – rendkívül mély titkokat tartalmazó allegória, és csak arra leszünk képesek, hogy feltételezéseinkből néhány dolgot megismerjünk.

Ha Mózes öt könyvét tanulmányozzuk, találhatunk néhány dolgot, amely az emberiségnek a lemúriai kor óta végbement fejlődésére utal. Ádámnak és Évának, valamint utódaiknak a történetét például nem kell egyszerűnek és naivnak felfogni. Kérem, vegyék tekintetbe, hogy Mózes öt könyve, Hénoh könyve, a Zsoltárok és az evangéliumok néhány fontos fejezete, a Zsidókhoz írt levél, Pál apostol néhány levele és az Apokalipszis olyan írások, amelyek beavatottaktól származnak, úgy hogy ezekben az írásokban okkult tényeket találunk. Az okkult iskolákban mindenütt beszélnek ezekről a tényekről. Aki gondolkodva olvassa a Bibliát, és a magasabb értelmet nézi, annak számára feltűnik néhány dolog. És szeretném még valamire felhívni a figyelmüket, ami könnyen észrevétlen marad, de egyszerűen szó szerint kell olvasni, hogy láthassuk, semmi sem áll ott hiábavalóan, és hogy milyen könnyű a Bibliában valamit félreérteni.

Nézzük például Mózes első könyvének ötödik fejezetéből az első mondatot: „Ez az emberi nem könyve. Amikor az Isten az embert teremtette, az Isten hasonlatosságára alkotta: férfinak és nőnek teremtette, megáldotta és embernek nevezte, azon a napon, amikor megteremtette. Amikor Ádám százharminc esztendős lett, gyermeket nemzett a maga képére és hasonlatosságára, és elnevezte Szet-nek.”

Szó szerint kell olvasnunk. Ádámot a szöveg egyszerűen embernek nevezi. Férfinek-nőnek teremtette őt Isten, még nincs neme, nem nélküli. És hogyan teremtette őt? Istenhez hasonlónak.

Aztán itt van a második mondat: ennyi meg ennyi év után – hosszú időszakot kell elképzelnünk – Ádám nemzett egy fiat a maga képére, Szetet. Az ádámi kor kezdetén az ember úgy áll itt előttünk, mint Isten képmása, az ádámi kor végén, mint Ádám képmása, tehát, mint emberi képmás. Kezdetben az ember Isten képmása volt, később Ádámé.

Kezdetben tehát olyan embereket találunk, akik mind egymáshoz hasonlítanak, mindegyiküket Isten képmására teremtették. Nem nélküli úton jöttek létre. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ugyanolyan formában jelentek meg, mint amilyennel eredetileg rendelkeztek, úgyhogy a fiú az apához, az unoka a fiúhoz volt hasonló. Mi tette lehetővé, hogy változtak, hogy differenciálódtak? Hogyan lettek különbözők? Azáltal, hogy a szaporodásnál két részre oszlottak. A fiú vagy lány egyrészt az apához, másrészt az anyához vált hasonlóvá.

Gondolják el, hogy eredetileg van egy Istenhez hasonló faj, és nem azáltal szaporodik, hogy neme van, hanem, hogy nincs neme: az utód mindig a korábbi generációhoz hasonló. Nincs semmiféle keveredés. A különbözőség azáltal jelenik meg, hogy elérkezik a Szet-időszak. Az Ádám és Szét közötti időszakban azonban történik valami. Az Ádámtól Szethez való átmenet előtt két alak születik, akik ismét csak fontos dolgot reprezentálnak: Káin és Ábel. Az átmenet között állnak. Még nem abban az időszakban születnek, amikor már kimondottan jelen volt a nemi szaporodás. Erre könnyen rájöhetünk abból amit az „Ábel” és „Káin” név jelent. „Ábel” a görög pneumá- nak, a német „Geist” (szellem) szónak felel meg, és ha a szexuális jelentést nézzük, döntően női jellege van. „Káin” ezzel szemben szó szerint „férfias”-t jelent, így tehát Káinban és Ábelben szemben áll a férfi és női jelleg. Nem tisztán organikusan, hanem egy magasabb szellemi fokon hajlik a differenciálódásra.

Kérem, hogy ezt jól jegyezzék meg: eredetileg az emberiség férfi-női volt. Később elkülönült a férfi és a női nem. A férfi jelleg, az anyagi, Káinban van meg, a női, a szellemi Ábel-Szetben. A differenciálódás létrejött. Ezt szimbolizálják az alábbi szavak: Káin a föld művelője volt, Ábel pedig pásztor (Tér. 4/2).

A „föld” a legősibb nyelvben a fizikai síkot jelentette, és annak három állapota volt: a szilárd föld, a víz és a levegő.

„Káin földműves volt” – ez eredetileg azt jelentette, hogy megtanult élni a fizikai síkon, emberré vált a fizikai síkon. Ez volt a férfi-jelleg. Abból állt, hogy kemény és erőteljes volt, hogy a fizikai síkon a rögöket megművelje, és aztán visszaforduljon a fizikaitól a magasabb síkra.

„Ábel pásztor volt”. Pásztorként az ember olyan életet él, amit a Teremtő felkínál. A nyájat nem kell megmunkálni, hanem pusztán őrizni kell. Ezáltal Ábel annak a nemnek a reprezentánsa, amely a szellemhez nem önállóan kimunkált értelemmel jut el, hanem az istenségtől kinyilatkoztatásként kapja meg, azt csupán őrzi. A nyáj őrzője annak őrzője, amit a Földre átültetnek – ez Ábel. Aki maga munkál meg valamit – ez Káin. Káin vetette meg az alapját a citera-játéknak, és hasonló művészeteknek (Ter.4,21-22.).

Az ellentét közöttük az, ahogy az istenséghez viszonyulnak. Ábel megkapja a szellemiséget, és áldozatként a legjobbat ajánlja fel, a szellem legértékesebb gyümölcsét. Isten magától értetődően – mert hiszen ez az, amit ő maga ültetett át a Földre – megelégedetten fordítja tekintetét az áldozatra. Káin valami másra tart igényt, értelmének termékeivel akar az istenség felé fordulni. Ez olyasmi, ami az istenség számára teljesen idegen, valami, amit az ember szabadsága útján vívott ki.

Káin a művészetekre és tudományokra törekvő ember. Ez nincs rokonságban az istenséggel. Ebben mély igazság fejeződik ki. Akinek okkult tapasztalatai vannak, az tudja, hogy a művészetek és tudományok, annak ellenére, hogy az ember szabadon műveli azokat, nem olyan dolgok, amik az embert a szellemiség felé vezetik, hanem olyan dolgok, amelyek az embert eltérítik a tulajdonképpeni spiritualitástól. A művészet olyasmi, ami az ember saját talaján, a fizikai síkon bontakozik ki. Ez az istenség számára nem lehet kedves. Így jön létre az az ellentét, hogy a „füst”, vagyis az a szellemiség, amit az Isten maga ültetett be a Földbe, Ábel esetében felfelé törekszik, az istenség felé, és a másik „füst”, Káiné, a Földön marad. Ami önálló, az a Földön marad, ahogy Káin füstje is.

Ez ugyanakkor a női és férfi elem közötti különbség is. A női az, amit az inspirál, ami közvetlenül az istenségtől származik. A pneumát a fogantatás útján lehet elérni. Amit Káinnak kell adnia, az a fizikai síkon végzett emberi munka. Ez az ellentét a férfi és női szellem között. Ez a két dolog itt eredendően szemben áll egymással.

Minden ember nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is férfi vagy nő: befogadó és önmagát inspirálni engedő szellem, és ugyanakkor az inspiráltat feldolgozó és kombináló intellektus is. Most a kettő elvált egymástól – a továbbiakban a női és férfi elemet csak szimbólumnak kell tekintenünk – most az inspirációs princípium azokra szállt át, akik Ábel álláspontján voltak, pásztorok és papok maradtak. A többiekre nem szállt át az inspirációs princípium, ők a világ felé forduló tudósok és művészek lettek, és tevékenységük tisztán a fizikai síkra korlátozódott.

Ez nem történhetett volna meg anélkül, hogy az ember meg ne változott volna. Amikor az ember még férfi-nő volt, nem lett volna lehetséges számára, hogy elválassza egymástól a spirituális bölcsességet és az intellektuális tudományosságot. Csak azáltal, hogy az ember kétneművé vált, hogy a nemi jelleg szétvált, azáltal került az agy olyan helyzetbe, hogy ezt véghez vihette. Az agy férfivé vált, az alacsonyabban álló részek nőivé váltak. Az ember csak a fizikai természetén belül tud produktív lenni. Itt előhoz valamit, nevezetesen az utódokat. A szellem azonban, amennyiben az agyban van, férfi jellegű, és tevékenysége a fizikai síkra korlátozódik. Káin és Ábel ennek a reprezentatív kifejeződése.

Azáltal, hogy ez a megoszlás létrejött, az is bekövetkezett, hogy az emberi nem szaporodásában az utódok már nem pusztán az elődökre hasonlítottak, hanem differenciálódtak. Kérem, jól jegyezzék meg a következőket. Minél nagyobb jelentősége van a szexualitásnak, annál inkább létrejön a differenciálódás. Ha a szaporodás tisztán nem nélküli lenne, a következő generációk az előzőkhöz hasonlóak lennének. A különbözőség azáltal jön létre, hogy keveredés történik. És mi teszi lehetővé ezt a keveredést? Az, hogy a férfi jelleg a fizikaiságnak kötelezte el magát. Káin azzá vált, aki a földet megművelte és megváltoztatta. A generációknak ez a külső különbözősége nem jött volna létre az emberiségben, ha az emberek egy része nem szállt volna le a fizikai síkra. Ekkor már nem úgy volt, mint korábban, hogy a szaporodási képesség a magasabb síkokról szállt alá. Most valami beleszövődött az emberbe azáltal, hogy a fizikaiból kihozott valamit. Most képmása lett annak, amit a fizikai síkon megszerzett, és ezt felvitte a magasabb síkokra. A fizikaiság Káin jele. A fizikai sík emberre való hatása Káin jelében fejeződik ki.

Az ember most teljesen összekapcsolódott a Földdel, vagyis a Káin és Ábel közti ellentét az Isten fia és a fizikai sík fia közötti ellentét lett, úgyhogy Ábel-Szét fiai az isten-fiak, és Káin fiai a fizikai sík fiai.

Érthető tehát, hogy Káin és Ábel története Ádám és Szét közé esik. Az emberiségben egy új princípium jelent meg, az öröklés princípiuma, az eredendő bűn, az, hogy nincs hasonlóság a korábbi generációkhoz.

Az isten-fiak azonban még megmaradtak. Nem minden Ábelt távolítottak el a világból. És ami a Földön létrejött, azt látjuk abból, hogy Káin arra a kérdésre, hogy „Hol van testvéred Ábel?” – azt felelte, hogy „Vajon őrzője vagyok az öcsémnek?” Ezt korábban egyetlen ember sem mondhatta. Ezt csak egy olyan értelem mondja, aki mintegy hallás útján reagál a szellemiségre. Most a harc princípiuma, az ellentét princípiuma keveredik a szeretet princípiumával, most születik meg az egoizmus: „Hát őrzője vagyok az öcsémnek?”

Azok az Ábelek, akik megmaradtak, az isten-fiak, rokonságban maradtak az istenekkel. De őrizkedniük kellett attól, hogy behatoljanak a földiségbe. Ezzel kezdődött az a princípium, amely azok számára, akik az istenségnek szentelték magukat, az aszkézist jelentette. Vétek volt, ha azokhoz kapcsolódtak, akik a Földnek szentelték magukat. Vétek volt, amikor „az isten-fiak kedvüket lelték a Káin nemzetségéből származó emberek lányainál”.

Így egy olyan nemzedék jött létre, amelyet az Ótestamentum könyvei általában nem említenek, csak utalnak rá, egy olyan nemzedék, amely fizikai szemmel nem látható. Az okkult nyelvhasználatban „ráksaszák”-nak nevezik őket, és hasonlóak az indiai „azurákhoz”. Ördögi lények, akik valóban jelen voltak, és tévútra vitték az embereket, úgyhogy az emberi nem lezüllött. Az isten-fiaknak és az emberek lányainak ez a kapcsolata olyan nemzedéket hozott létre, amely különösen csábítóan hatott a negyedik atlantiszi alfajra, a turániakra, és az emberi nem hanyatlásához vezetett. Néhányan átmentették magukat az új világba. Az özönvíz az az áradás volt, amely elpusztította Atlantiszt. Azok az emberek, akiket a ráksaszák elcsábítottak, fokozatosan eltűntek.

Most olyasmit kell elmondanom, ami igen különösnek fog tűnni az önök számára, de nagyon fontos tudni, mert különleges jelentősége van. A külvilág számára évszázadokon át okkult titok volt, és az értelem számára hihetetlennek tűnik, mégis igaz. Biztosíthatom önöket, hogy minden okkultista gyakran utánanéz az Akasa Krónikában, hogy ez így van-e. De így van.

Ezek a ráksaszák jelen vannak, valóban itt voltak, tevékenyen és aktívan, mint az emberek kísértői. Az emberi szenvedélyekre hatottak addig az időpontig, amikor a Názáreti Jézusban Krisztus inkarnálódott, és a buddhi-princípium egy emberi testben jelent meg a Földön. Ezt elhihetik vagy nem, ennek kozmikus jelentősége van, olyan jelentősége, amely túlterjed az egész földi síkon. A Biblia nem hiába mondja azt, hogy Krisztus alászállt a poklokra. Ezek már nem voltak emberi lények, szellemi lényekkel volt dolga. A ráksaszák lényei ezáltal a bénultság, a letargia állapotába kerültek. Ez mintegy féken tartotta őket, úgy hogy mozgásképtelenek lettek. Ez csak azáltal jöhetett létre, hogy két oldalról ellenhatás érte őket. Ez nem lett volna lehetséges, ha a Názáreti Jézusban nem egyesült volna két természet: egyrészt a régi cséla, ami teljesen összekapcsolódott a fizikai síkkal, működni tudott a fizikai síkon is, és erői útján egyensúlyban tudta tartani, másrészt maga Krisztus, aki tisztán szellemi lény. Ez az a kozmikus probléma, ami a kereszténység alapja. Okkult területen történt valami, az emberiség ellenségeinek fogva tartása, ami egybecseng az Antikrisztus mondájával, akit leláncoltak, de újra meg fog jelenni, ha a keresztény princípium nem száll vele szembe a maga eredetiségében.

A középkor egész okkultizmusa arra törekedett, hogy a ráksaszák hatását ne engedje érvényre jutni. Akik a magasabb síkokra rá tudtak látni, már régóta előre látták, hogy az az időpont, amikor ez megtörténhet, a XIX. század végén és a XIX. és XX. század fordulóján fog bekövetkezni. Nostradamus, aki egy toronyban dolgozott, amely felfelé nyitva volt, és a pestis idején is segítséget nyújtott, képes volt arra, hogy a jövőt előre lássa. Egy sereg profetikus verset írt, amelyekben lehet olvasni az 1870-es háborúról, és néhány dolgot Mária Antoinette-ről is, mint beteljesedett jóslatokat. Erről a századfordulóról Nostradamus a következőket írta: amikor a XIX. század a végéhez ér, egy ázsiai Hermész-testvér jelenik meg, és az emberiséget újra egyesíti – A Teozófiai Társaság nem más, mint ennek a nostradamusi próféciának a beteljesülése. A Teozófiai Társaság törekvése a ráksaszákkal szembeni ellenhatás, és az eredeti misztériumok felelevenítése.

Tudják, hogy Jézus Krisztus halála után még tíz évig a Földön maradt. A Pistis Sophia” tartalmazza ezt a mély teozófiai tanítást, ami mélyebb, mint Sinnett „Ezoterikus buddhizmusba. Jézus újra és újra inkarnálódik. Az a feladata, hogy a misztérium-princípiumot újra élettel telítse meg. Emögött nem valami kultúrtörténeti vagy fizikai tény rejlik, hanem az a tény, ami az okkultisták számára jól ismert, és amit már elmagyaráztam: a ráksaszák elleni küzdelem. Látjuk, hogy itt egy nagy és fontos okkult titok rejtőzik.

Most megkérdezhetik tőlem: miért mondják el mindezt allegorikus formában, és nem közérthető nyelven? – Itt fel kell, hogy hívjam a figyelmüket arra, hogy akik az emberiség nagy tanítói voltak, mint Mózes, az indiai risik, Hermész, Krisztus és az első keresztény tanítók, a reinkarnáció álláspontján álltak. És a közlés ilyen allegorikus formájának megvolt a maga értelme. Ha például a druida papok „Nebelheim”-ről vagy Ymir óriásról és hasonlókról beszéltek, akkor ez természetesen nem népi költészet volt. A druida papok nagyon jól tudták, hogy az emberi szellem, akinek ma mesét mondanak, amikor újra inkarnálódik, előkészül arra, hogy az igazságot tökéletesebb formában értse meg. Mindezeket a meséket azért hozták létre, mert feltételezték, hogy a szellem újra inkarnálódik, és akkor majd az igazságot könnyebben megérti. Ezeknek a meséknek az alapja nem a hit, hanem a megismerés, a reinkarnáció tapasztalata. Még a reinkarnáció tagadása is – a kereszténység harmadik évszázadától kezdve – a reinkarnáció feltételezésén alapult, mert az embereket le akarták húzni a kama-manaszba, nagyjából annyira, míg minden szellemiség át nem megy az inkarnáción. Ezért a kereszténységnek 1500 óta már nem volt tudomása a reinkarnációról. Ha a reinkarnáció tanítását továbbra is el akarnánk titkolni, akkor ezt az ismeretet másodszor is eltitkolnánk. Ez azonban nagy bűn lenne, az emberiséggel szemben elkövetett bűn. Az egyszeri eltitkolás azonban szükséges volt, mert a születés és a halál közötti egy életet az embereknek értékesen kellett leélniük.

A drotta és a druida misztériumok

Berlin, 1904. szeptember 30 (jegyzetek)

[A drotta és a druida beavatás három fokozata. Az Edda. A druida papok az emberiség építőmesterei voltak. Kapcsolódásuk a szabadkőművességhez.]

Középkori elbeszéléseink – Parszifál, Kerekasztal, Hartmann von Aue – jelzik számunkra a misztikus igazságok jóllehet csak külsőleg értelmezett, de ezoterikus formáit. Hol keressük ezek eredetét? A kereszténység elterjedése előtti időben kell ezt keresnünk. A kereszténységbe szervesen beépült az, ami Skóciában élt. Egy bizonyos középponthoz vezetnek bennünket, ahonnan ez a szellemi élet kiindult. Európa szellemi élete egy skandináviai központi páholyból indult ki. Druidák = tölgyfa. Ezért mondják, hogy a régi németek bölcsességüket egy tölgyfa alatt kapták.

A drották és druidák ősi germán beavatottak voltak. Angliában Erzsébet királynő idejéig működtek. Mindaz, amit az Eddában olvashatunk, és az ősi germán mondavilágban találhatunk, visszavezethető a drották és druidák templomaiig. A költő mindig egy druida pap volt. A mondák nem valamilyen szimbólumot vagy allegóriát jelentenek – ezt is, de még másvalamit is.

Például: ismerjük Baldur mondáját, tudjuk, hogy Baldur az istenek reménysége, és hogy Loki megöli egy fagyönggyel. Az isteni fényt megölik. Ennek a történetnek mély misztériumi értelme van, amit mindenki, aki beavatottá válik, nemcsak megtanul, hanem át is él.

Misztériumok. A beavatás első aktusa volt Baldur holttestének megkeresése. Úgy gondolták, hogy Baldur mindig él. A megkeresés az emberi természetről való teljes felvilágosításból állt. Mert Baldur volt a veszendőbe ment ember. Egykor nem a mai ember élt, hanem egy másik, aki még nem differenciálódott, nem merült alá a szenvedélyek átélésébe, és egy finomabb, illékony matériában élt. Baldur a fénylő ember. – Az igazi megértés a dolgokat, amelyek szimbólumként jelennek meg, magasabb szintre helyezi. Baldur az az ember, aki nem merül alá abba, amit ma matériának nevezünk. Mindannyiunkban benne lakik. A druida papnak meg kellett keresnie magában ezt a magasabb embert. Világossá vált számára, miben áll ez a differenciáltság az alacsonyabb és magasabb között. (…)

Minden beavatásnak az a titka, hogy a magasabb embert megszüljük magunkban. Amit a pap gyorsan véghez visz, azt az emberek egy hosszú fejlődési folyamatban végzik el. Hogy ez a druida a többi ember vezetője lehessen, meg kell kapnia ezt a beavatást.

A mélyen leszállt embernek le kell győznie a matériát, és el kell érnie a magasabb állapotot. A magasabb rendű embernek ez a megszületése minden misztériumban végbement, bizonyos mértékig azonos módon. A matériába alászállt emberben újra életre kellett kelteni ezt a magasabb embert, és a tapasztalatok egész során keresztül kellett mennie, valódi tapasztalatokon, amelyek nem lehetnek hasonlóak ennek a síknak érzéki élményeihez.

Szakaszok. Az első az volt, hogy az embert a szükségszerűség trónja elé vezették. Szakadék előtt állt, valóban megtapasztalta saját testét, ahogy az az alacsonyabb természeti birodalmakban él. Az ember ásvány és növény, de a jelenlegi ember nem tudja megtapasztalni, nem tudja átélni, amit az elementáris anyag átél, és a világ kényszerítő ereje onnan származik, hogy ásványiságban és növényiségben élünk.

A következő fokozat az embert ahhoz vezeti el, ami az állatvilágban él, az embernek a szenvedélyeket, vágyakat egymást átszőve, örvényszerűen kell látnia. Át kell ezt tekinteni, mert a beavatásnak az a célja, hogy a kulisszák mögött betekintsen a világlétbe. Az ember nem tudja, hogy fizikai burka eltakarja mindazt, ami az asztrális térben örvénylik. A maja fátyla valódi burok, és aki beavatott lesz, annak e mögé kell néznie. Ekkor a burok eltűnik, és az ember tisztán fog látni. Ez egy jelentős pillanat: a pap észreveszi, hogy a burkok gátolták az ösztönöket, amelyeket ha szabadjára engedne, pusztítóak lennének.

A harmadik fokozat a nagy természet megszemléléséhez vezetett. Ez egy olyan fokozat, amelyet az ember előkészület nélkül igen nehezen érthetőnek talál. Hogy itt hatalmas okkult erők nyugszanak, és hogy ezekben a természeti erőkben kozmikus szenvedélyek nyilatkoznak meg, ez olyasmi, ami az embert figyelmezteti, hogy vannak erők, amelyek nem úgy élhetők át, mint a saját szenvedés.

A következő próbát úgy nevezik, hogy átadás a kígyónak a hierofant közvetítésével. Ezt csak annak a hatásnak az alapján lehet leírni, amit előidéz. A Tantalosz-monda ad felvilágosítást erről. A kegyet, hogy valaki beül az istenek tanácsába, rosszul is fel lehet használni. Ez olyan igazságot tartalmaz, ami az embert önmaga fölé emeli, de veszélyeket is rejt magában, amelyek nincsenek eltúlozva a tantaluszi átokban. Az ember szokás szerint azt mondja, hogy semmit sem tud tenni a természeti törvények ellen. Ezek gondolatok. Azzal a gondolkodással, amely csak az agy árnyszerű gondolata, semmit sem tehetünk, ami a világ dolgait felépíti és alkotja, a produktív, gyümölcsöző gondolkodással a passzív helyett azt alkalmazzuk, ami spirituális, szellemi erővel van áthatva. Egy kifújt hernyó a hernyó burka. A produktív gondolatoktól áthatott hernyó eleven. A gondolat-burkokba eleven teremtő erő ömlik, úgy hogy a pap képes arra, hogy ne csak a világot lássa át, hanem mágusként abban működjön is. A veszély az, ha valaki visszaél ezzel. (…)

Az okkultista ezen a fokon egy bizonyos hatalomra tesz szert, amelynek következtében abban a helyzetben van, hogy meg tud téveszteni magasabb lényeket is. A valóságot nemcsak megismételnie kell, hanem tapasztalnia is, el kell döntenie, hogy valami igaz vagy hamis. Ezt jelenti a kígyónak való átadás a hierofantok útján. (Szellemi területen ez ugyanazt jelenti, mint fizikai területen a gerincvelő meghosszabbítása. Az állatvilágban a halakon, kétéltűeken stb. keresztül jutunk el a gerincesekig, és onnan az ember agyáig.) Szellemi szempontból is létezik a hátgerinc, ahol eldől, hogy kapunk-e szellemi agyvelőt. Ezt a folyamatot az ember a fejlődésnek ezen a fokán hozza létre. Kikerül a kámá-ból, és szellemi hátgerinccel látják el, hogy a szellemi agy örvényeibe emeljék. A labirintus tekervényei szellemi síkon ugyanazok, mint az agytekervények. Az ember bebocsátást nyer a labirintusba, a magasabb síkon belüli tekervényekbe.

Aztán meg kellett esküdnie a titoktartásra, egy fényes kard feküdt előtte, és a legerősebb esküt kellett elmondania. Ez azt jelentette, hogy most már hallgatnia kell az élményeiről azok előtt, akik nem voltak beavatottak. Ezeket a titkokat nem lehetett minden további nélkül közölni. A beavatottnak azonban lehetősége volt a mondákat úgy alakítani, hogy azok kifejezésre juttassák azt, ami örök érvényű. Ha az ember ilyen módon ki tudta fejezni magát, természetesen nagy hatalomra tett szert embertársai felett. Aki egy ilyen mondát kialakít, valamit belenyom az emberi szellembe. Amit az ember így mond, az újra feledésbe merül, és csak igen kevés éli túl a halált. A legtovább az örök igazságok élik túl a halált, az alacsonyabb tudományosság csak nagyon kis mértékben. Ami örökérvényű, az túléli, és újra megjelenik egy következő inkarnációban.

A druida pap egy magasabb síkról beszélt. A történetekben, amiket elmondott, magasabb igazságok fejeződtek ki, még ha egyszerűen is, így mélyen benyomódtak a lélekbe. Egyszerű- emberek álltak előtte, az igazságok azonban benyomódtak a lelkűkbe, és valamit befogadtak magukba, ami egy új inkarnációban újra megszületett. Akkoriban az emberek a mese igazságait élték át, így ma egy preparált szellemtesttel rendelkezünk, és mikor magasabb igazságokat értünk meg, ez azért van így, mert preparáltak vagyunk.

Így ez a kor, amely 60-ban megszűnt, Európa szellemi életét készítette elő, átadta a talajt, amelyen a kereszténység felépülhetett. Tanítása fennmaradt, és aki keres, még megtalálja az átmenetet ahhoz, amit ebben a páholyban tanítottak.

Miután a druida pap letette az esküjét a kardra, egy bizonyos italt kellett meginnia, mégpedig egy emberi koponyából. Ennek az volt a jelentősége, hogy az ember túlnőtte emberi mivoltát. A druida papnak ezt az alacsonyabb testiséggel szemben kellett éreznie. Ami a testben élt, azt olyan objektíven, olyan hidegen kellett éreznie, hogy azt csak egy edénynek tekintette. Ekkor a magasabb titkok beavatottjává vált, és újra felemelkedett a magasabb világokba. (…) Egy óriási palotába vezették, amelyet szikrázó kardok fedtek be. Egy férfi lépett elébe, aki hét virágot dobott elé. Égbolt, kerubok, demiurgosz. Így lett igazi papja a Napnak.

Sokan olvassák az Eddát, de nem tudják, hogy ez abból az elbeszélésből származik, ami a régi drotta-misztériumokban valóban megtörtént. Óriási hatalom volt a drotta-papok kezében, élet és halál fölött uralkodtak. Az az igazság, hogy az idők folyamán minden korrumpálódik. Ez egyike volt a legnagyobb, a lég- szentebb dolgoknak. Abban az időben, amikor a kereszténység elterjedt, sok minden elkorcsosult, sok volt a fekete mágus, úgy, hogy a kereszténység egyfajta megváltást hozott.

Ezeknek a régi igazságoknak a tanulmányozása szinte az egész okkultizmust szemlélteti.

A druida templomokban egyetlen követ sem raktak a másikra úgy, mint ma, hanem az asztronómiának megfelelően. A kapukat is az égi mértékek szerint építették. A druida papok az emberiség építői voltak. Gyenge utánzata maradt fenn ezeknek a szabadkőművesek szemléletében.

*

Ha az asztrális síkot akarjuk áttekinteni, a következőket látjuk:

A Nap éjfélkor: 1. beavatás
Átadás a kígyónak: 2. beavatás
Bemenet a labirintusba: 3. beavatás

*

A zárójelbe tett két mondat az eredeti jegyzetben elmosódott volt, azt a kiadó egészítette ki. A kipontozott részek a szöveg hiányosságát jelzik.

A Prométheusz-monda

Berlin, 1904. október 7.

[A monda három értelmezési lehetősége, és az Atlantisz utáni emberiség történetével való kapcsolata. A tűz feltalálása és jelentősége. Epimetheusz és Prométheusz ellentéte.]

Legutóbbi alkalommal megkíséreltem, hogy megmutassam önöknek, hogyan történt a régi druida-páholyokban a beavatás. Ma szeretnék elmondani valamit, ami rokonságban van ezzel, de talán mégis valamivel eltér tőle. Meg fogják látni azonban, hogy az emberiségfejlődés megértését a maga mélységében egyre inkább meg fogják közelíteni.

Különböző előadásaimból jól láthatják, hogy az egyes népek mondavilágának mély a tartalma, és hogy a mítoszok az ezoterikus igazságok kifejeződései. Nos, ma szeretnék egy érdekes mondáról beszélni, egy olyan mondáról, amely összefüggésben áll ötödik gyökér fajunk egész fejlődésével. Ugyanakkor látni fogják, hogy az ezoterikusok mindig a mondavilág három fokozatát élik át.

A mondák mindenekelőtt valamilyen nép körében jönnek létre, és azokat exoterikusan, külsődlegesen fogják fel. Aztán ez a szószerinti felfogás kezdi hitelét veszteni, és megpróbálják kialakítani a monda szimbolikus, képszerű jelentését. E kétféle jelentés mögött azonban még öt másik jelentés is rejlik, mert minden mondának hétféle jelentése van. A harmadik az, amelyben a mondát bizonyos módon újra szó szerint kell venni. Mindazonáltal először meg kell tanulni, hogy megértsük a nyelvezetet, amelyben a mondát megírták. Ma szeretnék egy olyan mondáról beszélni, amelynek megértéséhez nem könnyű eljutni, a Prométheusz-mondáróL

H. P.Blavatsky „Titkos tanítások” című könyvének második kötetében, az egyik fejezetben találhatnak erről valamit, és azt is láthatják belőle, milyen mély tartalom rejlik ebben a mondában. Mégis, nem mindig lehetséges egy nyomtatott szövegben a végső dolgokat elmondani. Ma az említett könyvben lévő fejtegetéseken egy kicsit megpróbálunk túljutni.

Prométheusz a görög mondavilághoz tartozik. Ő és testvére, Epimetheusz Japetos titán fiai. A titánok a legrégebbi görög istenségnek, Uranosznak és feleségének, Gaiának a fiai. Uranosz, ha lefordítjuk, Eget jelent, Gaia pedig Földet. Kifejezetten hangsúlyozom, hogy Uranosz a görögöknél ugyanaz, mint Varuna az indiaiaknál. Uranosz és Gaia fiainak egyik utóda, Prométheusz tehát titán, és testvére, Epimetheusz szintén. A titánok legifjabbika, Kronosz, az Idő, ledöntötte trónjáról apját, Uranoszt, és magához ragadta az uralmat. Őt aztán ugyancsak fia, Zeusz fosztotta meg a tróntól, és az összes titánnal együtt a Tartaroszba, a szakadékba, vagyis az alvilágba záratta. Csak Prométheusz titán és testvére, Epimetheusz tartoztak Zeuszhoz. Ők akkoriban Zeusz oldalára álltak, és a többi titán ellen harcoltak.

Zeusz azonban el akarta pusztítani az emberi nemet, mert elbizakodottá vált. Prométheusz az emberiség szószólója lett. Kigondolta, mi módon tud az emberiségnek adni valamit, amivel megvédheti magát, és nem szorul rá Zeusz segítségére. A történet elmondja, hogy Prométheusz megtanította az embernek az írás tudományát, valamint a művészeteket és a tűz használatát. Zeusz ezért a Kaukázushoz táncoltatta, ahol hosszú ideig nagy kínokat kellett elszenvednie.

A továbbiakban még úgy szól a történet, hogy az istenek, Zeusszal az élen meghagyták Héphaisztosznak, a kovácsművészet istenének, hogy készítsen egy női szobrot. Ez a női szobor minden olyan tulajdonsággal el volt látva, amellyel az ötödik gyökérfaj emberisége külsődlegesen rendelkezett. Ez volt Pandora. Pandorának meghagyták, hogy az emberiségnek adjon ajándékokat, mindenekelőtt Prométheusz testvérének Epimetheusznak. Bár Prométheusz figyelmeztette testvérét, hogy ne vegye át ezeket az ajándékokat, ő azonban mégis hagyta magát rábeszélni, hogy az istenektől elfogadja azokat. Minden rászabadult az emberiségre, csak egy dolog maradt meg: a remény. Ezek az adományok nagyrészt gyötrelmet és szenvedést okoztak az emberiségnek, csak a remény maradt meg Pandora szelencéjében.

Prométheuszt tehát leláncolták a Kaukázushoz, és máját folyamatosan tépdesi egy keselyű. Itt szenved. Tud azonban valamit, ami kezeskedik a megszabadulásáról. Tud egy titkot, amit Zeusz nem tud, de tudni akar. Nem árulja el, annak ellenére, hogy Zeusz az istenek hírnökét, Hermészt küldi hozzá.

Nos, a monda elmeséli csodálatos megszabadulását. Elmondja, hogy Prométheusz csak egy beavatott segítségével szabadulhat meg. Ilyen beavatott volt a görög Héraklész, aki tizenkét munkát végzett el. A tizenkét munka elvégzése egy beavatott teljesítménye. Ez a tizenkét beavatási próba szimbolikus kifejezése. Ezenkívül Héraklész azt mondta, hogy az eleuziszi misztériumokba nyert beavatást. Képes volt Prométheuszt megszabadítani. Még valakinek fel kellett azonban áldoznia magát, és ez Kheiron kentaur volt. Egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Félig állat volt, félig ember. Elszenvedte a halált, és Prométheusz ezáltal megszabadult. Ez a Prométheusz-monda külső szerkezete.

Ebben a mondában benne van az ötödik gyökérfaj egész története, és igazi misztériumi igazságokat tartalmaz. Ezt a mondát Görögországban ténylegesen mondaként tartották számon, a misztériumokban azonban úgy ábrázolták, hogy a misztériumi tanítvány Prométheusz sorsát maga előtt látta, és az ötödik gyökérfaj múltját és jövőjét kellett látnia benne. Ennek megértéséhez csak úgy juthatunk el, ha tekintetbe vesszük a következőket.

A lemúriai kor közepén értük csak el azt, amit emberré válásnak tekinthetünk, abban az értelemben, ahogy ma emberek vagyunk. Ezt az emberiséget nagy tanítók vezették, akiket a „tűzkőd fiaidnak nevezhetünk. Ma az ötödik gyökérfaj emberiségét szintén nagy beavatottak vezetik, de a mai beavatottjaink másfélék, mint az akkori emberiség vezetői voltak.

Ezt a különbséget most tisztáznunk kell. Ez egy nagy különbség a két korábbi faj és a mi ötödik gyökérfajunk vezetői között. Az akkori fajok vezetői is egy fehér testvéri páholyban egyesültek. Korábban azonban nem a mi Földünkön fejlődtek, hanem más színtereken. A Földre már mint magasabb rendű, érett emberek ereszkedtek alá, hogy azokat az embereket, akik még első megjelenési formájukban gyermeki szinten álltak, tanítsák, és az első, számukra szükséges mesterségekre kioktassák. A tanulóidő a harmadik és negyedik gyökérfaj folyamán tartott, és benyúlt egészen az ötödik gyökérfajig.

Ez az ötödik gyökérfaj egy kis csoport embertől eredt, akik a korábbi gyökérfajtól különültek el. A Góbi sivatagba vonultak, és sugárszerűen terjedtek szét a Földön. Az első vezető, aki ehhez a fejlődéshez megadta az impulzust, az úgynevezett manuk egyike volt, az ötödik gyökérfaj Manuja. Ez a Manu az emberiségnek azok közé a vezetői közé tartozott, akik a harmadik gyökérfaj idején szálltak alá a Földre. Még egyike volt azoknak a vezetőknek, akik nem a Földön érték el fejlődésük akkori fokát, hanem már megfelelő érettséggel jöttek Földünkre.

Csak az ötödik gyökérfaj idején kezdődött az a fejlődés, amelyet olyan manuk vezetnek, akik ugyanolyan emberek, mint mi, akik csak a Földön fejlődtek. Vannak tehát emberek, akik már magasabb vezető és mesteri személyiségek, és olyanok, akik azon fáradoznak, hogy ilyenekké váljanak. Az ötödik korszakban vannak tehát csélák és más mesterek, akik a korábbi fajokhoz tartoznak, és olyan csélák és mesterek, akik mindazt végigjárták, amit az emberek a lemúriai kor közepétől végigjártak. A mesterek egyikét, akik az ötödik gyökérfaj vezetője volt, arra szemelték ki, hogy a hatodik gyökérfaj vezetője legyen. A hatodik gyökérfaj lesz az első, amelyet egy földlakó fog vezetni, mint Manu. A korábbi mesterek, a más világok manui, átadják a földlakóknak az emberiség vezetését.

Ötödik gyökérfajunk felvirradásával egybeesett mindaz, amit a művészetek fejlődésének nevezünk. Az atlantisziak élete egészen más volt. Találmányaik, felfedezéseik egyáltalán nem voltak. Egészen más módon dolgoztak. Technikájuk és művészetük is egészen más volt. A tűz volt a legfontosabb felfedezésük. Legyünk ezzel tisztában, és legyünk tisztában azzal is, hogy mai elterjedt technikánk, iparunk és művészetünk a tűztől függ. Úgy hiszem, a technikusok igazat adnak nekem, ha azt mondom, hogy a tűz nélkül az egész technika nem lenne lehetséges. Úgyhogy azt mondhatjuk: a tűz feltalálásával ahhoz az alapvető találmányhoz jutottunk. el, amely impulzust adott az összes többi találmányhoz.

Ehhez még hozzá kell vennünk, hogy abban az időben, amikor a Prométheusz-monda létrejött, a tűz fogalmába mindazt beleértették, ami valahogyan összefüggött a hővel. A villám okát is ide értették. Minden hőjelenség okát a tűz fogalmában egyesítettek. Az arról való tudat, hogy az ötödik faj emberiségét a tűz használata jellemzi, mindenekelőtt a Prometheusz-mondában fejeződik ki. Prométheusz tehát nem más, mint az egész ötödik gyökérfaj reprezentánsa.

Testvére, Epimetheusz. Mindenekelőtt fordítsuk le a két szót. Prométheusz azt jelenti, hogy az előre gondoló, Epimetheusz pedig a töprengő. Itt az emberi gondolkodás két tevékenységét látjuk világosan egymás mellett a töprengő és az előre gondoló emberben. A töprengő ember az, aki a világ dolgait hatni engedi magára, aztán elgondolkodik rajtuk. Ilyen gondolkodás a káma-manasz gondolkodás. Egy bizonyos nézőpontból a káma- manasz gondolkodás azt jelenti: először hagyjuk, hogy a világ hasson ránk, aztán gondolkodunk róla. Az ötödik gyökérfaj embere ma főképpen úgy gondolkodik, mint Epimetheusz.

Amennyiben azonban az ember nem azt hagyja hatni magára, ami már megtörtént, hanem jövőt teremt, vagyis felfedező és feltaláló, akkor ő Prométheusz, az előre gondoló. Soha nem lehetne találmányokat létrehozni, ha az ember csak Epimetheusz lenne. Egy találmány azáltal jön létre, hogy az ember teremt valamit, ami még nincs meg. Ez először gondolatban jelenik meg, aztán a gondolat megvalósul. Ez a prométheuszi gondolkodás, és az ötödik korszakban ez jelenti a manasz-gondolko- dást. A káma-manasz és a manasz-gondolkodás két áramlatként halad egymás mellett az ötödik korszakban. A manasz-gondolkodás fokozatosan egyre jobban el fog terjedni.

Ennek a manasz-gondolkodásnak az ötödik korszakban van még egy különleges sajátossága. Ezt akkor értjük meg, ha visszatekintünk az atlantiszi gyökérfajra. Ennek inkább ösztönös volt a gondolkodása, amely még kapcsolatban állt az életerővel. Az atlantiszi gyökérfaj még képes volt arra, hogy a csíraerőből mozgási erőt hozzon létre. Ahogy ma az ember a szénbányákban egyfajta erőtartalékkal rendelkezik, amelyet gőzzé alakít át, hogy mozdonyokat és különböző terheket megmozgasson, úgy volt az atlantisziaknak bányájuk növényi magvakból. Ezek azt az erőt tartalmazták, amelyet át tudott alakítani mozgási erővé, és ezzel hajtani tudta azokat a járműveket, amelyek Scott-Elliot Atlantiszról szóló brosúrájában vannak leírva. Ez a tudás elveszett. Az atlantiszi ember szelleme még le tudta győzni az eleven természetet, a magerőt. Az ötödik faj szelleme csak az élettelen természetet tudja legyőzni, a kőben, az ásványiságban rejlő erőt. Az ötödik gyökérfaj manasza le van rögzítve az ásványi erőkben, ahogy az atlantiszi faj össze volt kötve az életerőkkel. Minden prométheuszi erő oda van rögzítve a sziklákhoz, a földhöz. Ezért Péter az a szikla, a- melyre Krisztus épített. Ez ugyanaz, mint a Kaukázus sziklája. Az ötödik faj emberének a maga fejlődését teljesen a fizikai síkon kell keresnie. A szervetlen, ásványi erőkhöz van kötve.

Kíséreljék meg egyszer, hogy átgondolják, mit jelent az, ha az ember az ötödik fajnak erről a technikájáról beszél. Miért jelent ez meg? Ha ezt átgondolják, azt fogják látni – bármilyen nagyszerűek és hatalmasak is az eredmények -, hogy amikor az értelmi erőt, a manasz-jellegűt a szervetlen, az ásványi felé fordítjuk, az ötödik gyökérfaj minden találmányát és felfedezését létrehozó erő végső soron nagyjából és egészében az emberi egoizmust, az ember személyes érdekeit szolgálja.

Induljunk ki az első felfedezésből és találmányból, egészen a telefonig, a legújabb felfedezésekig és találmányokig, meg fogjuk látni, hogy bár hatalmas erőket mozgósítunk általuk a saját érdekünkben, milyen célt szolgálnak? Mit hozunk vasúton és gőzhajón a távoli országokból? Élelmiszereket hozunk, élelmiszereket igényelünk telefon útján. Alapjában véve az emberi káma igényli az ötödik korszakban ezeket a felfedezéseket és találmányokat. Ez az, amit objektív szemlélettel tisztán kell látnunk. Aztán azt is tudnunk kell, hogy az a magasrendű ember, akit belehelyeztek a matériába, az ötödik gyökérfaj folyamán mennyire hozzákapcsolódott a matériához, azáltal, hogy kámája az anyagon belüli kielégülést követeli.

Ha az ezoterikában körülnéznek, azt fogják találni, hogy az ember princípiumai a test meghatározott szerveivel állnak kapcsolatban. Ezt a témát még pontosabban ki fogom fejteni, ma csak azt akarom elmondani, hogy az ember hét princípiuma milyen szervekkel áll kapcsolatban.

Mindenekelőtt rendelkezünk az úgynevezett fizikaisággal. Okkult vonatkozásban ez az emberi arc felső részével, az orrgyökkel áll kapcsolatban. Az ember fizikai felépítése, amely valamikor elkezdődött – korábban az ember csupán asztrális lény volt, és így épült be a fizikaiba – ebből a részből eredt. A fizikaiság először az orrgyökből indult ki és épült fel, úgyhogy az ezoterikus az orrgyököt a tulajdonképpeni fizikai-ásványi részhez sorolja.

A második a prána, a kettős étertest. Ezoterikus megfelelője a máj. Ez a szerv okkult kapcsolatban áll vele. Aztán jön a káma, az asztráltest. Tevékenységét a táplálkozási szervek felépítésénél fejtette ki, jelképe a gyomor. Ha az asztráltestnek nem lenne az a meghatározott hatása, amit az emberre kifejt, akkor az egész emberi emésztőrendszernek a gyomorral együtt, nem lenne az a meghatározott formája, mint amelyikkel ma rendelkezik.

Ha az embert nézzük, először fizikai alapjaiban, másodszor kettős étertestében, harmadszor asztráltestében, akkor megkapjuk az alapokat, amelyek – ahogy látjuk – le vannak kötve abban, ami az ötödik gyökérfaj ásványi bilincseit jelenti.

A magasabb testek útján az ember kiszabadul ezekből a bilincsekből, és magasabbra emelkedik. A káma-manasz újra felküzdi magát. Az ember itt megszabadul tisztán természeti alapjaitól. Ezért van okkult összefüggés a káma-manasz és a között, ami által az ember a természeti alapokból kiemelkedik, kifűződik. Ez az okkult összefüggés az alacsonyabb rendű manasz és az úgynevezett köldökzsinór között. Ha nem lenne káma-manasz az emberi alakban, akkor az embrió nem fűződne le az anyától ezen a módon.

Ha a magasabb manaszt nézzük, ennek ugyanilyen okkult kapcsolata van az emberi szívvel és vérrel. A buddhi okkult módon függ össze az emberi gégefővel, és a garattal. Az atmá- nak viszont azzal van okkult kapcsolata, ami az egész embert kitölti, nevezetesen az emberben lévő akasával.

Ezek az okkult vonatkozások. Ha ezeket szem előtt tartjuk, akkor mint a legfontosabbakat a mi ötödik fajunk számára, kiemelhetjük a kettős étertestet és a kámát. És ha hozzávesszük azt, amit korábban mondtam arról, hogy az atlantisziak uralták a pránát – az életerő az, ami a kettős étertestet áthatja -, akkor azt mondhatjuk, hogy az atlantisziak bizonyos vonatkozásban még egy fokkal mélyebben álltak. Az ő étertestük még eredetileg rokonságban állt a külvilág minden éteriségével, és a prána útján uralták a külvilágot. Azáltal, hogy az ember egy fokkal magasabbra emelkedett, a munka egy fokkal mélyebbre került. Ez egy törvény: ha egyik oldalon felemelkedés következik be, a másikon hanyatlásnak kell végbemennie. Míg az ember korábban a kámán dolgozott a prána útján, most a kámával a fizikai síkon kell dolgoznia.

Most már megérthetik, milyen mélyen szimbolizálja ezeket az okkult összefüggéseket a Prométheusz-monda. Egy keselyű tépi Prométheusz máját. A keselyű a kámát szimbolizálja, ami tulajdonképpen az ötödik faj igazi erőit emészti fel. A keselyű az ember máját tépi, az alapokat, és így az ötödik faj erői az ember tulajdonképpeni életerőit tépi, mert az ember az ásványi természethez van láncolva, Péterhez, a sziklához, a Kaukázushoz.

Az embernek fizetnie kellett Prométheuszhoz való hasonlóságáért. Ezért kell, hogy legyőzze saját természetét, hogy ne legyen tovább az ásványisághoz, a Kaukázushoz láncolva.

Csak azok hozhatják el a leláncolt ember megszabadítását, akik az ötödik korszak folyamán beavatáshoz jutnak. Héraklésznek, mint emberi beavatottnak, a Kaukázushoz kell mennie, hogy Prométheuszt megszabadítsa. A beavatottaknak is így kell az embert felemelniük a leláncoltságból, és ami hanyatlik, annak fel kell áldoznia magát.

Fel kell áldoznia magát annak az embernek, aki még az állatisággal van kapcsolatban, Kheirón kentaurnak. Az előző kor emberének fel kell áldoznia magát. A kentaur áldozata az ötödik faj fejlődése számára éppen olyan fontos, mint az ötödik faj beavatottjai útján való megszabadulás.

Azt mondják, hogy a görög misztériumokban megjósolták az embereknek a jövőt. Ezalatt nem egy bizonytalan absztrakt elbeszélést kell érteni arról, hogy mi fog történni a jövőben, hanem egy út kijelölését, amely az embert eligazítja abban, hogy mit kell tennie, hogy a jövő érdekében fejlődjön. És amit emberi erőként ki kell fejleszteni, az Prométheusz nagy misztériumdrámájában fejeződik ki.

A három isten-nemzedék, Uranosz, Kronosz és Zeusz alatt három egymásra következő vezető lényt kell elképzelnünk. Uranosz az eget jelenti, Gaia a földet. Ha visszamegyünk Lemúriába, a harmadik faj közepén túlra, nem olyan embereket találunk, akiket ma ismerünk, hanem olyan embert, akit a titkos tanítások, Adam Kadmon”-nak neveznek, olyan embert, akinek még nincs neme, aki nem tartozott azelőtt a Földhöz, aki még nem fejlesztette ki a földi látáshoz szükséges szerveket, még uranoszi volt, az éghez tartozott. Uranosz és Gaia násza következtében jött létre az az ember, aki leszállt a matériába, és ezzel egy időben megkezdődött az idő. Kronosz – az Idő – a második isten-nemzedék uralkodója lett a lemúriai kor közepétől az atlantiszi kor kezdetéig. A görögök a vezető lényeket szimbolizálták, elsősorban Uranoszban, majd később Kronoszban és aztán eljutottak Zeuszhoz. Zeusz azonban egyike azoknak a vezetőknek, akik iskolájukat nem a Földön végezték el. Egyike azoknak, akik halhatatlanok, ahogy az összes többi görög istenség is az.

A halandó emberiségnek az ötödik korszak folyamán a saját lábára kellett állnia. Ezt az emberiséget reprezentálja Prométheusz. Először az emberi mesterségeket hozta el, aztán a tűz használatát. Zeusz féltékeny lett rá, mivel az emberek fel fognak nőni saját beavatottjaikhoz, akik a hatodik korszakban majd kezükbe veszik a vezetést. Először azonban az emberiségnek el kell jutnia ide. Ezért az ős-beavatottnak az egész szenvedést magára kell vennie.

Prométheusz az ötödik gyökérfaj ősbeavatottja, aki nemcsak a bölcsességbe, hanem a cselekvésbe is be van avatva. Végigjárja a szenvedés útját, és az szabadítja meg, aki éretté válik arra, hogy az emberiséget lassanként szabaddá tegye, és kiemelje az ásványiságból.

Így ábrázolja számunkra a monda a nagy kozmikus igazságokat. Ezért mondtam önöknek az elején, hogy aki a harmadik értelmezésig felemelkedik, az képes újra szó szerint értelmezni. A Prométheusz-mondánál látjuk, hogy a keselyű tépdesi a májat. Ezt szó szerint kell venni. A keselyű valóban eszi az ötödik gyökérfaj máját. Ez a gyomor küzdelme a májjal. Az ötödik korszakban minden egyes emberben megismétlődik a prométheuszi szenvedés-küzdelem. Teljesen szó szerint kell venni azt, ami itt a Prometheusz-mondában kifejeződik. Ha ez a küzdelem nem lenne, akkor az ötödik faj sorsa egészen másképpen alakulna.

A mondának tehát háromféle értelmezése van: először az exoterikus-szószerinti, másodszor az allegorikus – az emberi természet küzdelme harmadszor pedig az okkult jelentés, ahol ismét a mítosz szó szerinti interpretálása lép előtérbe. Láthatják ebből, hogy ezek a mondák – legalábbis mindazok, amelyek ilyen jelentést hordoznak – a misztériumiskolákból származnak, és nem jelentenek mást, mint annak visszaadását, amit a misztériumiskolákban az emberiség sorsának nagy drámájaként ábrázolnak. Ahogy a druida-misztériumoknál kimutattam, hogy a Baldur-monda azt ábrázolja, ami a druidamisztériumokban végbement, a Prométheusz-mondában arról van szó, amit a görög misztérium-tanítvány a misztériumon belül átélt, hogy erőt és energiát merítsen jövőbeni életéhez.

A rózsakeresztesek misztériuma

Berlin, 1904. november 4.

[Christian Rosenkreutz és a rózsakeresztesek testvéri közössége. Káin és Ábel története. Hirám és Salamon. A templomlegenda. A kereszténység és a rózsakeresztesség összefüggése. Az érctenger és az arany háromszög titka.]

Különböző mítoszokról beszéltünk már, melyeknek képei ezoterikus igazságokat tartalmaznak. Ezeket a mítoszokat korábban úgy közölték az emberekkel, hogy azokban bizonyos igazságokat – amíg nem voltak elég érettek magukra az ezoterikus igazságokra – képszerű formában közvetítettek. Ezek a képek hatalmukba kerítették a kauzális testet, és az embereket úgy készítették elő, hogy későbbi inkarnációikban az ezoterikus igazságokat megérthessék.

Nos, ma szeretnék önöknek egy olyan ezoterikus irányvonalat ábrázolni, amely csak néhány évszázaddal ezelőtt jött létre, és máig különféle módokon tovább él. Ez a következő.

A XV. század kezdetén megjelent Európában egy személyiség, aki keleten bizonyos titkokba beavatást kapott. Ez volt Christian Rosenkreutz. Mielőtt akkori inkarnációja befejeződött volna, egy bizonyos számú személyt – számuk alig haladta meg a tízet – beavatott abba a tárgykörbe, amelyben ő is beavatott volt, amennyire ez európai embernél akkoriban lehetséges volt. Ez a kis testvéri közösség, amelyet Rózsakeresztesek Testvériségének neveztek – Fratemitas rosae crucis – egy nagy, inkább külsődleges testvériség útján létrehozott a világ számára egy bizonyos mítoszt.

Christian Rosenkreutz akkoriban a rózsakeresztes misztérium legmélyebb titkait ábrázolta, ahogy azokat érzékelni tudták azok az emberek, akik a megfelelő előkészületeket megtették. De ahogy mondják, a kis testvériségben nem voltak többen, mint tízen, ők voltak a tulajdonképpeni beavatott rózsakeresztesek. Amit Christian Rosenkreutz tanított, azt nem tudta sok emberrel közölni, de ezt egyfajta mítoszba öltöztette. Létrejötte óta – ez a XV. század kezdetén volt – ezt a mítoszt gyakran elmondták és értelmezték a testvériségben. A mítosz elmesélése nagyobb közösség előtt történt, az értelmezés csak szűk körben, azok számára, akik érettek voltak rá.

A mítosz tartalma nagyjából a következő.

Volt egy idő, amikor az egyik Eloha megteremtette az embert, akit Évának hívtak. Az Eloha kapcsolatba került Évával, és Éva megszülte Káint. Ekkor Jahve vagy Jehova Eloha megteremtette Ádámot. Ádám is kapcsolatba került Évával, és ebből a kapcsolatból született Ábel.

Káin esetében tehát közvetlenül egy istenfiúval van dolgunk, Ábel esetében pedig egy olyan ivadékról, akit két ember, Ádám és Éva hozott létre. A mítosz a következőképpen folytatódik.

Az áldozati adományt, amelyet Ábel Jahve istennek hozott, az isten elfogadta. Káin adományát azonban nem, mert Káin nem közvetlenül Jahve parancsára jött létre. Ennek az lett a következménye, hogy Káin testvérgyilkosságba esett, agyonütötte Ábelt. Ezért a Jahvéval való közösségből kizárták. Káin egy távoli területre ment, és ott ősapja lett egy külön nemzetségnek.

Ádám ismét kapcsolatot létesített Évával, és Ábel pótlására megszületett Szét, akit a Biblia is megemlít. Így két emberi nemzetség jött létre: az első Éva és az Eloha leszármazottjának, Káinnak a nemzetsége, a másik a pusztán az emberektől származott, akik Jahve parancsára keltek egybe.

Káin nemzetségéből származtak mindazok, akik a Földön a művészeteket és a tudományokat hívták életre, például Methusáel, aki az írást, a Tau-írást találta fel, és Tubal-Káin, aki az érc és a vas megmunkálását tanította. Így jött létre közvetlenül az Elohától az a vonal, az az emberiség, amely a művészeteket és a tudományokat kialakította.

Káinnak ebből a nemzetségéből származott Hirám. Ő volt mindannak örököse, ami Káin fiainak különböző generációin keresztül a tudományokban, művészetekben és a technikában felhalmozódott. Hirám volt a legjelentősebb építőmester, akit csak el lehet képzelni.

A másik vonalon, Szét nemzetségéből származott Salamon, aki kitűnt mindabban, ami Jahvétól, illetve Jehovától eredt. A világ bölcsességét birtokolta, mindazt a nyugodt, tiszta, leszűrődött bölcsességet, ami a Jehova-fiak útján került a világba. Ez olyan bölcsesség volt, amit az ember szavakban ki tudott fejezni, ami a szív mélyére hatolt, fel tudta emelni az embert, de nem olyan volt, amely közvetlenül a tárgyra irányult, és valamilyen technikai, művészeti vagy tudományos dolgot hívott életre. Olyan bölcsesség volt, amelyet közvetlenül isten adománya inspirált, nem egy alulról kimunkált, az emberi szenvedély és az emberi akarat útján létrejövő bölcsesség. Ez a Káin-fiaknál volt megtalálható, azoknál, akik közvetlenül a másik Elohától származtak. Kemény munkások voltak, akik mindent saját maguk akartak kidolgozni.

Nos, Salamon elhatározta, hogy épít egy templomot. Ehhez felfogadta építőmesternek a Káin-fiak ivadékát, Hirámot. Ez volt az az idő, amikor Sába királynője, Balkis, Jeruzsálembe jött, mert hallott Salamon bölcsességéről. És amikor megérkezett, ténylegesen el volt ragadtatva Salamon szépségétől és világos bölcsességétől. Az megkérte a kezét, és ő beleegyezését adta. Sába királynője hallott a templom építéséről is, és Hirám építőmesterrel is meg akart ismerkedni. Amikor meglátta, mély benyomást tett rá, és teljesen rabul ejtette.

Nos, Hirám és bölcs Salamon között egyfajta féltékenység alakult ki. Ennek az lett a következménye, hogy Salamon szívesen tett volna valamit Hirám ellen, de meg kellett, hogy tartsa őt, hogy a templom építését be lehessen fejezni.

A következő történt. A templom egy bizonyos szintig elkészült. Egy dolog hiányzott még, aminek Hirám mesterművének kellett volna lennie: az érctenger. Hirámnak ez a mesterműve az óceánt volt hivatva ábrázolni, ércből kiöntve, hogy a templomot díszítse. Hirám csodálatos módon mindenféle ércet összevegyített, és minden elő volt készítve az öntéshez. Három mesterlegény dolgozott a műnél, akiket Hirám tehetségtelennek tartott ahhoz, hogy mesterek legyenek. Ezért bosszút esküdtek ellene, és meg akarták akadályozni az érctenger megvalósítását. Hirám egyik barátja, aki ezt megtudta, elmondta Salamonnak a mesterlegények tervét, hogy ezáltal azt meghiúsítsa. Salamon azonban szabad folyást engedett Hirám elleni féltékenységének, mert Hirámot tönkre akarta tenni. Ennek az lett a következménye, hogy Hirámnak végig kellett néznie, ahogy az egész öntés kudarcba fullad, mert a három mesterlegény a masszába egy nem megfelelő anyagot kevert bele. Megkísérelte ugyan, hogy a felgerjedt tüzet vízzel lehűtse, de a helyzet csak rosszabb lett. Amikor már közel volt ahhoz, hogy a munka menete miatt kétségbeessen, megjelent neki Tubal-Káin, őseinek egyike. Azt mondta neki, hogy nyugodtan vesse bele magát a tűzbe, az nem fog ártani neki. Hirám megtette ezt, és eljutott a Föld középpontjáig.

Tubal-Káin elvezette Káin-hoz, aki eredeti isteni állapotában tartózkodott ott. Hirám beavatást nyert a tűzzel való teremtés titkaiba, az ércöntés titkába. Kapott Tubal-Káintól egy kalapácsot és egy arany háromszöget, amit a nyakában hordott. Aztán visz- szatért, és képes volt az öntést rendbe hozni, és az éretengert valóban megvalósítani.

Hirám ezután elnyerte Sába királynőjének a kezét. A három mesterlegény azonban rátámadt és megölte. Mielőtt meghalt, sikerült neki az arany háromszöget egy kútba dobnia. Minthogy nem tudták Hirámról, hogy hol van, elkezdték keresni. Salamon maga is megijedt, és ki akarta vizsgálni az ügyet. Attól tartottak, hogy a három mesterlegény elárulja a régi mesterszót, ezért új jeligét beszéltek meg. Ha Hirámot megtalálják, az első kiejtett szó kell, hogy a mesterek új jeligéje legyen. Amikor Hirámot megtalálták, néhány szót még tudott mondani. Azt mondta: Tubal-Káin megígérte nekem, hogy lesz egy fiam, akinek sok fia lesz, benépesítik a Földet, és művemet – a templom megépítését – befejezik. Aztán megjelölte még a helyet, ahol az arany háromszöget meg lehet találni. Azt az érctengerhez vitték, és a templom egy bizonyos helyén, a legszentebb helyen őrizték. Csak azok találhatják meg, akikben megvan a megértés aziránt, hogy mit jelent a Salamon templomáról és annak építőmesteréről, Hirámról szóló templom-legenda.

Most még egyszer végigmegyünk a legendán, hogy azt megmagyarázzuk.

Ez a legenda az ötödik gyökérfaj harmadik negyedik és ötödik alfaját ábrázolja. A templom a titkos testvériség temploma, illetve az, amit a negyedik és ötödik alfaj emberisége épít, és a legszentebb hely a titkos testvériség tartózkodási helye. Ez az a tudás, amit az érctenger és az arany háromszög jelent.

Kétféle emberi nemzedékről van szó tehát, arról – ezt Salamon képviseli amelyik az isteni bölcsességet birtokolja, és Káin nemzedékéről, Káin utódairól, akik megértik a tűz mibenlétét és azzal bánni tudnak. A tűz nem a fizikai tűz, hanem a szenvedélyeknek, az ösztönöknek és a vágyaknak az asztrális világban égő tüze.

Kik Káin fiai? Káin fiai – a legenda értelmében – annak az Elohának a fiai, akik a Hold-korszak idején az Elohák csoportjából visszamaradtak. A Hold-korszakban a káma működött. Ezt a kámát, vagy tüzet akkoriban áthatotta a bölcsesség. Nos, az Eloháknak két csoportja van. Az egyik csoportjuk nem maradt meg a bölcsesség és a tűz szövetségénél, túljutottak rajta. És amikor az embereket formálták, már nem hatották át őket a szenvedélyek, úgy, hogy azokat nyugodt, leszűrődött bölcsességgel látták el. Ez a tulajdonképpeni Jahve- vagy Jehova-vallás, az a bölcsesség, amely mentes minden szenvedélytől. A többi Eloha, akiknél még a bölcsesség össze volt kötve a Holdkorszak tüzével, a Káin-fiak megteremtői voltak. Ezért Szét fiaiban azokkal az emberekkel van dolgunk, akik a letisztult bölcsességgel rendelkeznek, Káin fiaiban pedig azokkal, akikben az az impulzív elem van jelen, amely lelkesedést tud gyújtani a bölcsesség iránt. Ez a két nemzedék tevékenykedett a korokon és fajokon keresztül. A Káin-fiak szenvedélyéből jött létre minden művészet és tudomány, az Ábel-Szet áramlatból pedig a lelkesedés nélküli bölcsesség és jámborság.

Ez a két típus mindig jelen van, és tovább halad gyökérfajunk negyedik alfajáig.

Aztán jött a kereszténység megalapítása. Ezáltal a korábbi jámborság, amely egy felülről származó jámborság volt, olyan jámborsággá vált, amely mentes a kámától. Belemerül abba az elembe, ami Krisztus útján került az emberiségbe. Krisztus nem pusztán a bölcsesség, ő az inkarnálódott szeretet, egy magasrendű isteni káma, ami egyúttal buddhi is, egy tisztán áramló káma, amely semmit sem akar önmaga számára, hanem minden szenvedélyt végtelen önátadással kifelé irányít, egy fordított káma. A buddhi a fordított káma.

Ezáltal az emberiség jámbor típusán belül, a bölcsesség fiain belül előkészül egy magasabb rendű jámborság, amely mindazonáltal lelkes is tud lenni. Ez a krisztusi jámborság. Ez először az ötödik gyökérfaj negyedik alfajában készült elő. Ez az áramlat azonban még nem tud kapcsolódni a Káin-fiakhoz. Elsősorban ellenfelek. Ha ugyanis a kereszténység mindenképpen minden embert gyorsan meg akart volna hódítani, így bár szeretettel lett volna átitatva az egyedi emberi szív, az individuális emberi szív nem lenne mellette. A jámborság nem lenne szabad, Krisztus nem születne meg benne testvérként, hanem csak úrként. Ezen még az egész ötödik alfajon keresztül a Káin-fiaknak dolgozniuk kell. A beavatottjaik útján működnek, és építik az emberiség templomát a világi művészet és a világi tudomány segítségével.

Látjuk tehát, hogy a negyedik és ötödik alkorszak folyamán a világi elem egyre inkább kifejeződik, a világtörténelmi fejlődés megjelenik a fizikai síkon. A materializmus világi elemével megjelenik a személyes jelleg, az egoizmus, amely a mindenkinek mindenki elleni harcához vezet. Még ha a kereszténység jelen volt is, mégis bizonyos módon csak kevesek titka volt. De azt idézte elő, hogy az emberek a negyedik és ötödik alkorszak folyamán ráébredtek: mindenki azonos volt Isten előtt. Ez a kereszténység alapelve. Az emberek azonban ezt nem egészen tudják megérteni, amíg elfogult módon materialisták és egoisták.

A francia forradalom aztán világi értelemben megvalósította azt, ami a keresztény tanításból következik. A spirituális tanítást: mindenki egyenlő Isten előtt, tisztán világi tanítássá alakította át: itt mindenki egyenlő. Az újkor ezt még inkább átültette a fizikaiságba.

A francia forradalom előtt a királynőnél, Mária Antoinette-nél megjelent egy személyiség, aki a forradalom minden fontos eseményét előre megmondta, hogy figyelmeztessen. Ez Saint-Germain gróf volt, az a személyiség, aki régebbi inkarnációjában megalapította a rózsakeresztesek rendjét. Akkoriban azt az álláspontot képviselte, hogy az embereket a világi kultúrából csendesen át kell vezetni az igazi keresztény kultúrába. A világi hatalmak azonban a szabadságot materiális módon, rohammal akarták meghódítani. Bár látta a forradalmat, mint szükségszerű következményt, mégis előre figyelmeztetett. Ő, mint Christian Rosenkreutz XVIII. századi inkarnációja, az érctenger és a szent arany háromszög őrzőjeként figyelmeztetően lépett fel: az emberiségnek lassan kellene fejlődnie. Mégis látta azt, hogy mi fog történni.

Belülről szemlélve ez az a folyamat, amit az emberiségfejlődés végigjár gyökérfajunk negyedik és ötödik alkorszaka folyamán. Az emberiség kulturális építményét Salamon nagy templomát megépítették. Annak azonban, ami tulajdonképpen meg kell, hogy koronázza, még titokban kell maradnia. Ezt csak egy beavatott tudja felépíteni. Ezt a beavatottat félreértik, elárulják, megölik. A titok még nem kerülhet napvilágra. Csak néhány beavatott keresztény titka marad. Az érctenger kiöntése és a szent háromszög zárja magába. Ez nem más, mint Christian Rosenkreutz titka, aki Krisztus születése előtt egy igen magasrendű inkarnációban testesült meg, és akkoriban egy figyelemreméltó kijelentést tett.

Engedjék meg, hogy néhány szóval felidézzem a jelenetet, ahogy Christian Rosenkreutz a francia forradalom előtt újólag ezt a kijelentést tette. Azt mondta: aki szelet vet, vihart fog aratni. Ezt már akkor elmondta, mielőtt Hoseás kijelentette volna, és leírták volna. Ez Christian Rosenkreutztól származik.

Ez a kijelentés: aki szelet vet, vihart arat, gyökérfajunk negyedik és ötödik alkorszakának a vezérelve kellene, hogy legyen: szabaddá fogjátok tenni az embert, az inkarnálódott buddhi maga fog a szabadságotokkal összekapcsolódni, és az embereket Isten előtt egyenlővé teszi. A szellem azonban (a szél szellemet – ruach – jelent) mindenekelőtt viharrá válik (mindenki harca mindenki ellen).

A kereszténység mindenekelőtt a kereszt kereszténységévé vált, amelynek fejlődése át kellett, hogy menjen a tisztán világi szférán, a fizikai síkon. A kereszten függő Krisztus nem kezdettől fogva volt a kereszténység szimbóluma. Amikor azonban a kereszténység egyre inkább politizálni kezdett, akkor lett a megfeszített Istenfia szimbólummá, aki a világtest keresztjén szenved. És külsőleg ez maradt a negyedik alfaj még hátralevő részében és az egész ötödik alfajban.

A kereszténység mindenekelőtt a negyedik és ötödik alfaj tisztán materiális kultúrájával fonódott össze, és emellett létezik a jövő tulajdonképpeni kereszténysége, amely az érctenger és az arany háromszög titkának birtoklásában fejeződik ki. A kereszténységnek van egy másik szimbóluma is, nem a megfeszített Istenfia, hanem az a kereszt, amelyet rózsák fognak körül. Ez lesz a hatodik alfaj új kereszténységének a szimbóluma. A rózsakeresztes testvériségből fog kifejlődni a hatodik alfaj kereszténysége, amely ismerni fogja az érctengert és az arany háromszöget.

Hirám reprezentálja a Káin-fiak beavatottját a negyedik és ötödik alkorszakban. Sába királynője – minden női alak a lelket jelenti az ezoterikus nyelvben – az emberiség lelke, amelynek döntenie kell a letisztult, de a Földet nem meghódító jámborság és a Földet meghódító bölcsesség között, amely valójában a Földdel összekapcsolódott bölcsesség és a szenvedések legyőzése útján jön létre. O reprezentálja a valódi emberi lelket, amely Hirám és Salamon között áll középen, és Hirámon keresztül a negyedik és ötödik alfajhoz kapcsolódik, mert ő még a templomot építi.

Az érctenger az az öntvény, amely akkor jön létre, ha az érchez megfelelő módon vizet adunk. A három mesterlegény ezt helytelenül végzi el, az öntvény szétesik. Amikor azonban Tubal-Káin Hirám előtt leleplezi a tűz misztériumát, Hirám képessé válik arra, hogy a vizet és a tüzet a helyes módon vegyítse. így jön létre az érctenger. Ez a rózsakeresztesek titka. Akkor jön létre, ha a nyugodt bölcsesség vizét összevegyítjük az asztrális terület tüzével, a szenvedély tüzével. Ezáltal egy olyan kapcsolatnak kell létrejönnie, amely „érces”, és a következő korok is hordozhatják, ha hozzáadódik a szent arany háromszög titka, az atma-buddhi-manasz titka. Ez a háromszög, mindazzal, ami következik belőle, a hatodik alfaj megújuló kereszténységének lesz a tartalma. Ezt készítik elő a rózsakeresztesek, és aztán az, amit az érctenger szimbolizál, összekapcsolódik a reinkarnáció és a karma ismeretével. Ez az új okkult tanítás, ami bele fog illeszkedni a kereszténységbe. Az atma-buddhi-manasz, a magasabb én, az a titok, amely majd nyilvánvalóvá válik, ha a hatodik alfaj ehhez érett lesz. Akkor Christian Rosenkreutzra nem lesz szükség, mint figyelmeztetőre, hanem mindaz, ami küzdelmet jelentett a külső síkon, megtalálja a békességet az érctenger és a szent arany háromszög útján.

Ez a világtörténelem jövőbe vezető útja. Amit Christian Rosenkreutz a templomlegendával a testvériség útján a világnak átadott, azt a rózsakeresztesek feladatként tűzték ki: nemcsak a vallásos jámborságot tanították, hanem a külső tudományt is, nemcsak a külső világot kell megismerni, hanem a szellemi hatalmakat is, és a hatodik korszakba mindkét oldalról be kell hatolni.

A manicheizmus

Berlin, 1904. november 11.

[Mani története és legendája. A jó és a rossz princípiuma a manicheizmusban, összefüggése az élettel és a formával A rossz legyőzése a szelídség útján. Szent Ágoston ellentéte a manicheizmussal.]

A kívánságnak megfelelően a szabadkőművességről kell valamit mondanom. Ezt nem tudjuk megérteni, ha előzőleg nem beszélünk azokról az eredeti szellemi áramlatokról, amelyek a szabadkőművességgel összefüggnek, oly módon, hogy a szabadkőművesség belőlük származik. A rózsakereszteseknél még fontosabb szellemi áramlat volt a manicheizmus. Először tehát erről a még fontosabb áramlatról kell beszélnünk, aztán majd később megvilágítjuk a szabadkőművesség mibenlétét.

Amit evvel kapcsolatban mondanom kell, az különböző dolgokkal függ össze, amelyek szerepet játszanak a jelenlegi és majd a jövőbeni szellemi életben. És hogy megmutassam önöknek, hogy ha az ember ezen a területen tevékeny, mindig tekintetbe kell vennie valamit, még ha el is van rejtve, bevezetésképpen szeretnék arra utalni, hogy a Faust-problémát több alkalommal is különösen fontosnak ítéltem meg újkori szellemi életünk számára. Ezért hoztam összefüggésbe a „Lucifer” című füzet első számában a modem szellemi mozgalmat a Faust-problémával. Ahogy ebben a tanulmányomban is kifejtettem, nem minden alap nélkül tettem célzást a Faust- problémára.

Hogy összefüggésbe hozzuk mindazokat a dolgokat, amelyek itt fontosak, mindenekelőtt egy olyan szellemi irányzatból kell kiindulnunk, amely történetileg először a III. században lép elénk. Ez a szellemi irányzat Szent Ágostonban talált nagy ellenfélre, annak ellenére, hogy ő is követője volt, mielőtt a katolikus hitre áttért volna. A manicheizmusról kell beszélnünk, amelyet az a személyiség alapított meg, aki Mani-nak nevezte magát, és a Krisztus utáni III. században élt. A mozgalom egy olyan területről indult ki, amelyet akkoriban az elő-ázsiai királyok uraltak, tehát Kis-Ázsia nyugati részéből. A Mani által megalapított szellemi áramlatot először csak egy kis szekta képviselte, de később hatalmas szellemi mozgalommá vált. A középkori albigensek, valdensek és katharok ezt a szellemi áramlatot követték, és ide tartozott a templomos rend is, és – a viszonyok sajátos összefonódása révén – a szabadkőművesség is. Tulajdonképpen ide sorolható a szabadkőművesség is, bár kapcsolatban állt más áramlatokkal is, például a rózsakeresztességgel.

Amit a külső történelem Maniról elmond, az nagyon egyszerű.

Úgy tartják, hogy az elő-ázsiai területen élt egy kereskedő, aki rendkívül tanult ember volt. Négy jelentős könyvet írt, amelyek a következők: Mysteria, Capitola, Evangélium és Thesaurus. Azt is beszélték, hogy halálakor ezeket az írásokat özvegyére hagyta, aki perzsa volt. Az özvegy továbbadta azokat egy rabszolgának, akit kiválasztott és felszabadított. Ő lett az említett Mani, aki aztán ezekből az írásokból merítette tudását, de a Mithrász-misztériumba is beavatást kapott. Aztán életre hívta a manicheus mozgalmat. Manit „az özvegy fiának” is nevezték, és követőit „az özvegy fiainak”. Mani azonban „Paraklet”-nek nevezte magát, akiről Krisztus, mint Szent Szellemről beszélt az emberiségnek. Ezt úgy kell felfogni, hogy a Szent Szellem egyik inkarnációjának tartotta magát, és nem úgy értette, mintha ő maga lenne a Szent Szellem. Úgy képzelte, hogy a Szent Szellem ismételt inkarnációkban j elenik meg, és önmagát az egyik ilyen újratestesülésének gondolta.

Tanítását, amit meghirdetett, Ágoston, miután áttért a katolikus hitre, hevesen támadta. Ágoston a maga katolikus szemléletét szembeállította a manicheus tanítással, amelyet egy általa Faustusnak nevezett személy képviselt. Faustus Ágoston értelmezésében a kereszténység ellenfele volt. Innen ered Goethe Faustjának eredete, és a gonoszról vallott nézete. A „Faust” elnevezés az ágostoni tanításra vezethető vissza.

A manicheus tanításról szokás szerint annyit tudnak az emberek, hogy a nyugati kereszténységtől a gonoszról vallott más felfogása miatt különbözik. Míg a katolikus kereszténységnek az a nézete, hogy a gonosz az isteni világból való lebukás következtében jött létre, eredetileg jó szellem volt, csak elbukott, a manicheizmus azt tanítja, hogy a gonosz éppen olyan örökkévaló, mint a jó, hogy a testnek nincs feltámadása, és így a gonosz, mint olyan, végtelen. Tehát nincs kezdete, hanem ugyanolyan eredetű, mint a jó, és nincs vége sem.

Ha a manicheizmussal ilyen módon megismerkednek, úgy tűnik, hogy radikálisan nem keresztény és nem érthető.

Nos, szeretnénk a dolog alapjáig eljutni a hagyomány szerint, amely magától Manitól származik, és megvizsgálni, hogy tulajdonképpen miről van szó. Ennek a vizsgálatnak a külső támpontját a manicheus legenda adja meg, egy ugyanolyan legenda, mint amit templom-legendaként mondtam el. Minden olyan szellemi áramlat, amely beavatással függ össze, exoterikusan a legendákban fejeződik ki. Csak a manicheizmus legendája egy nagy kozmikus legenda, egyfajta érzékfeletti legenda.

A legenda elmondja, hogy egyszer a sötétség szellemei meg akarták támadni a fény birodalmát. Eljutottak a fény birodalmának a határáig, és azt meg akarták hódítani. De semmit sem tudtak tenni a fény birodalma ellen. Nos – és itt egy különösen mély vonás húzódik, amire kérem, hogy figyeljenek – a fény birodalma meg kellett, hogy büntesse őket. A fény birodalmában azonban nem volt semmiféle rossz, hanem csak jó. A sötétség démonait csak valami jóval lehetett volna megbüntetni. Mi történt tehát? A következő történt. A fény birodalmának szellemei saját birodalmuk egy részét belevegyítették a sötétség materiális birodalmába. Azáltal, hogy a fény birodalmának egy része elvegyült a sötétség birodalmával, ebben valami olyasmi jött létre, mint egy megkelt tészta, egy megerjedt anyag, ami a sötétség birodalmát egyfajta örvénylő táncra késztette, és ennek következtében egy új elem keletkezett, nevezetesen a halál. Így ez folyton felemésztette magát, minthogy magában hordozta saját megsemmisítésének a csíráját. A történet a továbbiakban elmondja, hogy azáltal, hogy ez történt, létrejött az emberi faj. Az ősember éppen az, amit a fény birodalma küldött, hogy keveredjen a sötétség birodalmával, és aminek a sötétség birodalmában nem kellett jelen lennie, a halál útján győzze le, önmagában küzdje le.

A mélyebb gondolat, ami ebben nyugszik, az, hogy a fény birodalmának nem büntetéssel kell legyőznie a sötétség birodalmát, hanem szelídséggel, nem a gonosszal szembeni ellenszegüléssel, hanem a vele való keveredéssel, hogy azt megváltsa. Azáltal, hogy a fény egy része behatol a gonoszba, azt sikerül legyőzni.

Hogy mi a gonoszról vallott felfogás alapja, azt a teozófiai előadásaim során gyakran elmagyaráztam. Mi a gonosz? Nem más, mint a nem időszerű jó. Hogy egy példát mondjak, amit már többször említettem: képzeljük el, hogy van egy kiváló zongorista és egy kiváló zongora-műszerész, akik a maguk módján tökéletesek. Először a műszerésznek meg kell építenie a hangszert, aztán adja át azt a zongoristának. Ha egy jó zenészről van szó, akkor azt a megfelelő módon használni fogja, és akkor ket- ten együtt alkotják a jót. Ha azonban a műszerész a hang- versenyteremben a zenész helyett odaállna, és elkezdene kalapálni, akkor ez nem lenne helyénvaló. A jó így alakulna át rosszá. Látjuk tehát, hogy a rossz nem más, mint a nem megfelelő helyen alkalmazott jó.

Ha az, ami valamelyik korban rendkívül jó, továbbra is meg akarna maradni, korlátozná azt, ami a maga útján előrehalad, és így kétségkívül rosszá válna, mert ellenszegülne a jónak. Képzeljék el, ha a Hold-korszak erői, amelyek ott a maguk nemében tökéletesek voltak, amikor befejezték tevékenységüket, továbbra is beleszóltak volna a fejlődésbe. Akkor a földi fejlődés folyamán a rosszat kellene képviselniük. A rossz tehát nem más, mint egy isteni erő, mert ami a nem megfelelő időben rossz, az egy más korban az isteni tökéletesség kifejeződése.

Ebben a mélyebb értelemben kell a manicheus szemléletet felfognunk, hogy a jó és a rossz alapjában véve ugyanolyan jellegű, kezdetükben és befejezésükben azonosak. Ha ezt a szemléletet így fogják fel, akkor meg fogják érteni, hogy Mani tulajdonképpen mire akart ösztönözni. Másrészről azonban tisztában kell lennünk azzal, miért nevezte magát az "özvegy fiának”, és miért nevezték követőit „az özvegy fiai”-nak.

Ha visszamegyünk a legrégebbi időkbe, amelyek a jelenlegi korszakunk előtt zajlottak le, akkor egészen más volt az a mód, ahogy az emberek megismeréshez, tudáshoz jutottak. Abban, ahogy az atlantiszi kort ábrázoltam, valamint a lemúriai korról szóló leírásban, amely a következő „Lucifer”- füzetben lesz olvasható, látni fogják, hogy akkoriban minden tudást – részben a mi korszakunkig terjedően – az befolyásolt, hogy mi áll az ember fölött. Gyakran említettem már, hogy csak az a manu lesz igazi ember, aki a következő gyökérfajban jelenik meg, míg a korábbiak emberfelettiek, bizonyos fokig isteni lények voltak. Csak most lett érett az emberiség arra, hogy egy igazi ember jelenjen meg mamiként, aki a lemúriai kor közepétől minden fokot végigjárt. Mi történik tulajdonképpen az ötödik gyökérfaj fejlődése folyamán? Az történik, hogy a felülről jövő kinyilatkoztatás, az emberi lélek felülről való vezetése fokozatosan visszahúzódik, az emberiséget saját útjára engedi, úgy hogy önmaga vezetőjévé válik.

A lelket minden ezoterikában (misztikában) „anyá”-nak hívják, az „atya” a tanítója. Apa és anya, Ozirisz és Ízisz, a lélekben jelenlévő két hatalom: a tanító, aki a közvetlenül aláereszkedő istenit jeleníti meg, Oziriszt, míg a lélek maga, Ízisz, befogadja az isteni-szellemit, ő az anya. Az ötödik gyökérfaj folyamán, az atya visszahúzódik. A lélek megözvegyül, özveggyé kell válnia. Az emberiség magára van utalva. Meg kell keresnie saját lelkében az igazság fényét, hogy vezetni tudja önmagát. Minden lelkiséget kezdettől fogva a nőiség szimbólumával fejeznek ki. Ezért ez a lelkiség – ami ma csírában van jelen, de később majd teljesen kifejlődik – egy önmagát vezető lelkiség lesz, amelyet már nem irányít az isteni megtermékenyítő, amit Mani „özvegy”-nek nevezett. Ezért mondta magát „az özvegy fíá”-nak.

Mani készíti elő az ember lelki fejlődésének azt a fokát, amely a saját lelki szellemfényét keresi. Minden, ami tőle származik, egyfajta felhívás a lélek saját szellemi fénye számára, amiből az egyéni lelki szemlélet szeretne létrejönni. Szép kijelentések származnak Manitól, és váltak követőinek vezérelveivé minden időben. Ezeket halljuk: le kell vetnetek magatokról mindazt, ami külső megnyilvánulás, amit érzéki úton kaptok! Le kell vetnetek mindazt, amit külső tekintély hagy rátok, éretté kell válnotok ahhoz, hogy saját lelketekre tekintsetek!

Ágoston ezzel szemben egy olyan beszélgetésben, amelyet a manicheus Faustus ellenfeleként folytatott, a következő álláspontot képviselte: nem fogadnám el Krisztus tanítását, ha nem az egyház tekintélye alapozná meg. – A manicheus Faustus azonban ezt mondja: neked nem lenne szabad semmilyen tanítást a tekintély alapján elfogadnod. A tanítást mi szabadságban akarjuk magunkévá tenni. Ez az önmagára építő szellemi fény szembeszegülése, ami aztán a Faust-mondában olyan szépen kifejezésre jut.

Ezt az ellentétet a középkor későbbi mondái is szembeállítják egymással. Egyrészt a Faust-monda, másrészt a Luther- monda. Luther folytatója a tekintélyelvi princípiumnak, Faust ezzel szemben az, aki ellenszegül, aki a belső szellemi fényre támaszkodik. A Luther-mondában arról van szó, hogy a tintatartóját az ördög fejéhez vágja. Ami gonoszként jelenik meg, azt félreállítja. Másrészt látjuk Faust szövetségét a gonosszal. A fény birodalma beleküldi a szikrát a sötétség birodalmába, hogy benyomuljon a sötétségbe és az így megváltsa magát, hogy a szelídség legyőzze a rosszat. Ha ezt így fogják fel, akkor azt is látják, hogy a manicheizmus gonoszról vallott felfogása megegyezik azzal, amit elmondtunk róla.

Hogyan kell elképzelnünk a jó és a rossz együttműködését? Az élet és a forma összhangjából kell megmagyaráznunk. Hogy viszonylik az élet a formához? Úgy, hogy ellenállás jön létre, hogy az élet nem csak egyszer, egyetlen alakban jut kifejeződésre. Figyeljék csak meg, hogy az élet egy növényben, mondjuk a liliomban, hogyan vált formáról formára. Az életet a liliom a liliomformában építi fel és alakítja ki.

Amikor ez a forma kialakul, a forma legyőzi az életet, átmegy a csírába, hogy később ugyanez az élet egy új formában újraszülessen. Így halad az élet formáról-formára. Maga az élet alaktalan, és önmagában érzékelhetően nem tudná kiélni magát. A liliom élete például az első liliomból tovább halad a második, harmadik, negyedik, ötödik liliomhoz. Mindenütt ugyanaz a liliom található, amely egy meghatározott formában jelenik meg, tovább szövődik. Az, hogy egy meghatározott formában jelenik meg, az az általánosságban hömpölygő élet megakadályozása. Semmilyen formában nem jönne létre, ha az élet nem lenne gátolva, ha nem lenne feltartóztatva a mindenfelé hömpölygő erő. Éppen abból, ami visszamarad, ami a magasabb fokra való felemelkedésnél úgy jelenik meg számára, mint valami bilincs, éppen abból nő ki a nagy kozmoszban a forma.

Az életet, mint forma, körülfogja mindaz, ami életként egy korábbi időszakban jelen volt. Erre példa a katolikus egyház. Ami a katolikus egyházban élt Ágostontól a XV. századig, az keresztény élet volt. Az ebben működő élet a kereszténység. Ez a lüktető élet mindig újra előjön a misztikusoknál. Honnan kapta a formát? Ez nem más, mint a régi római birodalom élete. Ami ebben a régi római birodalomban még élet volt, formává merevedett. Ami először köztársaság volt, később császárság lett, ami külső megjelenésében római államként élt, az a formává merevedett életet átadta a későbbi kereszténységnek, beleértve a fővárost is, úgy ahogy a korábbi Róma a római világbirodalom fővárosa volt. Még a római tartományok hivatali intézményei is folytatódtak a presbiterek és püspökök útján. Ami korábban élet volt, az később forma lett az élet magasabb fokán.

Nincs ez az emberrel is éppen így? Mi az emberi élet? A manaszi megtermékenyítés ma az ember belső élete, ami a lemúriai kor közepén került bele. A forma az, ami magszerűen átjött a Hold-korszakból. Akkoriban, a Hold-korszakban az ember élete káma-fejlődés volt, most ez a burok, a forma. Egy korábbi korszak élete mindig egy későbbi kor formája lesz. A forma és az élet összhangjában ugyanakkor van egy másik probléma is: a jó és a rossz problémája. Azáltal jön létre, hogy egy korábbi korszakban lévő jó egyesül a későbbi korban lévő jóval. És alapjában véve ez nem más, minthogy a haladás összhangba kerül a saját akadályaival. Ugyanakkor ez a materiális megjelenés az a lehetőség, hogy nyilvánvalóvá váljon. Ez a mai emberi létünk a szilárd ásványi földön: a belső élet és a korábbi korszakból visszamaradt élet akadályozó formává keményedik. A manicheizmusnak is ez a tanítása a gonoszról.

Ebből a szempontból tovább kérdezhetünk: mit akar Mani, és mit jelent az, hogy ő a Paraklet, a Szellem, az özvegy fia? Nem jelent mást, minthogy elő akarja készíteni azt a kort, amelyben az emberiség a hatodik gyökérfajban saját lelki fénye útján fogja vezetni önmagát, legyőzi a külső formát, és átalakítja szellemmé.

Mani egy olyan szellemi áramlatot akart megteremteni, amely túlmutat a rózsakeresztességen, amely tovább megy, mint a rózsakeresztes áramlat. Maninak ez az áramlata a hatodik gyökérfajig terjed, amit a kereszténység megalapítását követően elő kell készíteni. Éppen a hatodik gyökérfajban fog a kereszténység a maga teljes alakjában kifejezésre jutni. Csak akkor lesz igazán jelen. A belső keresztény élet legyőz minden formát, a külső kereszténység útján elterjed, és a különböző hitvallások minden formájában élni fog. Aki a keresztény életet keresi, mindig meg fogja találni. Formákat teremt és formákat tör szét a különböző vallási rendszerekben. Nem azon múlik a dolog, hogy a külső kifej ezési formákban mindenütt az egyformaságot keressük, hanem hogy a belső életáramlást megérezzük, ami mindenütt jelen van a felszín alatt. Amit még meg kell teremteni, az a hatodik gyökérfaj életének a formája. Ezt a formát az embernek kell előkészítenie. Egy olyan szervezetet, egy olyan formát fog megteremteni, amelybe a hatodik gyökérfaj igazi keresztény élete bele tud helyezkedni. Ennek a külső társadalmi formának Mani szándéka szerint kell létrejönnie abból a kis csoportból, amelyet Mani előkészített. Ennek egy külső szervezeti formának kell lennie, egy közösségnek, amelyben a keresztény szikra legelőször tud majd igazán gyökeret verni.

Mindebből láthatjuk, hogy a manicheizmus elsősorban arra törekedett, hogy a külső életet tegye tisztává, mert annak kell az embert elvezetnie oda, hogy a jövőben megfelelő edénnyé váljon. Ezért helyez olyan nagy súlyt a feltétlenül tiszta érzületre és a tisztaságra. A kathar-mozgalom olyan szekta volt, amely meteorszerűen jelent meg a XII. században. Azért hívták magukat katharoknak, mert a szó tisztát jelent. Olyan emberek voltak, akik életmódjukat és morális magatartásukat tekintve tiszták akartak lenni. A katarzist keresték kívül és belül, hogy egy olyan közösséget alkossanak, amely egy tiszta edényt alkot. Erre törekedett a manicheizmus is. Csak kis mértékben volt szó a belső élet ápolásáról – az élet más formában folyt – inkább a külső formát ápolták.

Nos, vessünk egy pillantást arra, mi lesz a hatodik gyökérfaj- ban? A jó és a rossz egészen más ellentétet fog alkotni, mint ma. Ami az ötödik Föld-korszakban az egész emberiség számára jellemző lesz, hogy a külső fiziognómia, ami mindenkinél megjelenik, közvetlen kifejeződése annak, amit a karma idáig az emberen létrehozott, ennek az állapotnak mintegy az előhangja jelenik meg majd a hatodik gyökérfajban, annak szellemiségében. Akiknek a karmájában a rossz lesz túlsúlyban, azoknak a szellemiségében a rossz különösen erőteljesen jelenik majd meg. Az egyik oldalon olyan emberek lesznek jelen, akik hatalmas belső jósággal rendelkeznek, a jóság és szeretet zsenialitásával, a másik oldalon azonban ennek az ellentéte fog megmutatkozni. A rossz, mint érzület kendőzetlenül jelen lesz sok embernél, már nem rejtetten, nem elpalástolva. A rossz dicsekedni fog a rosszal, mint valami értékes dologgal. A hatodik korszaknak ez a démonisága ez a gonoszsága feldereng majd néhány zseniális embernél is, mint bizonyos gyönyörűség. Nietzsche „szőke bestiába például ennek bizonyos megsejtése.

Ezt a puszta gonoszságot ki kell vetni a világfejlődés áramlatából, mint valami salakot. Ki lesz lökve a nyolcadik szférába. Ma közvetlenül olyan idő előtt állunk, amikor a jó és a rossz tudatos vitája valósul meg.

A hatodik gyökérfajnak az lesz a feladata, hogy a rosszat a szelídség útján, amennyire csak lehetséges, újra bevonja a fejlődés folyamatos áramába. Aztán egy olyan szellemi áramlat jön létre, amely a gonosznak nem szegül ellene, bár az megjelenik a világban a maga démoni alakjában. Megszilárdítja az özvegy fiainak követőit, abban a tudatban, hogy a rosszat újra be kell vonni a fejlődésbe, de nem harccal, hanem szelídséggel kell legyőzni. Ennek erőteljes előkészítése a manicheus szellemi áramlat feladata. Ez a szellemi áramlat nem fog elhalni, hanem sokféle formában jelenik meg. Olyan alakban lép fel, amelyet néhányan el tudnak képzelni, de ma nem szükséges, hogy ezt meghatározzuk. Ha ez csupán a belső érzület gondozására vonatkozna, akkor ez az áramlat nem érné el azt, amit el kell érnie. Ki kell fejeződnie közösségek létrehozásában, amelyek mindenekelőtt a békét, a szeretetet és azt tekintik mértékadónak, hogy a gonosszal nem szegülnek szembe, és ezt igyekeznek elterjeszteni. Mert edényt kell, hogy alkossanak, formát kell, hogy teremtsenek az élet számára, ami e nélkül is folytatódik.

Nos, meg fogják érteni, hogy Ágoston, a katolikus egyház legjelentősebb szelleme, aki „Isten állama” című könyvében éppen az egyház formáját alakította ki, a jelenlegi formát, miért kellett, hogy szükségszerűen annak a formának leghevesebb ellenfele legyen, amely a jövőt előkészíti. Itt két pólus áll szemben egymással: Faustus és Ágoston. Ágoston, aki az egyházra épít, a jelenlegi formára, és Faustus, aki az emberből kiindulva a jövő formáját akarja előkészíteni.

Ez az ellentét fejlődött ki a Krisztus utáni III-IV. században. Jelenleg is fennáll, és a katolikus egyháznak a templomos lovagok, a rózsakeresztesek, az albigensek, a katharok és a többi hasonló mozgalom elleni küzdelmében fejeződött ki. Mindegyiket eltüntette a fizikai síkról, de a belső életben tovább működnek. Később az ellentét legyengült, de két áramlatban még mindig heves formában jelenik meg, két olyan áramlatban, amely a nyugati kultúrában született újjá, a jezsuitizmusban (augusztinizmus) és a szabadkőművességben (manicheizmus). Ezek küzdenek egymással, de az egyik oldalon a katolikusok és a magas fokozatú jezsuiták részéről ez tudatosan történik, míg a másik oldalon, akik Mani szellemében küzdenek, a legkevésbé sincsenek ennek tudatában, csak legfeljebb azok, akik a mozgalom élén állnak.

A későbbi századokban így áll szemben a jezsuitizmus és a szabadkőművesség. Ezek a régi szellemi áramlatok gyermekei. Ezért látjuk mind a jezsuitizmusban, mind a szabadkőművességben azoknak a beavatási szertartásoknak a folytatását, amelyek a régi áramlatokban voltak jelen. A jezsuitizmusban az egyházi beavatásnak négy fokozata van: coadjutores temporales, scholares, coadjutores spirituales és professi. A tulajdonképpeni okkult szabadkőművességben a beavatási fokozatok hasonlóak. Egymással párhuzamosan folynak, de egészen különböző irányba tartanak.

– Berlin, 1904 december 2.

[A templomlegenda a szabadkőművesség alapja. A János- kőművesség felvételi rítusa. A történések szimbolikájának összefüggése az asztrálsík okkult folyamataival. A régi korok szabadkőművesei igazi kőművesek voltak A mai szabadkőművesség kiüresedése.]

Ma szeretnék egy pillantást vetni a szabadkőművesség rendjeire és rítusaira, ahogy már erről szó volt. Természetesen csak a legfontosabb dolgokat tudom elmondani, mert a terület rendkívül átfogó, és végtelenül sok lényegtelen dologgal függ össze.

A szabadkőművesség alapját a Hirám-Abiff- vagy Adonhirám- féle templomlegendában kell keresnünk, amiről már beszéltem a rózsakeresztes rend tárgyalásakor. Amit a szabadkőművesség titkának és irányának nevezünk, az kifejeződik ebben a templomlegendában. Az emberiségnek egyfajta genezisét, eredettörténetét fogjuk elmondani. Idézzük még egyszer lelkünk elé ennek a legendának a lényeges vonásait.

Az Elohák egyike kapcsolatot létesített Évával, és az isteni teremtők egyikének ebből az Évával kötött házasságából született Káin. Egy másik Eloha – Jehova vagy Adonai – megteremtette Adámot, akit úgy kell elképzelnünk, mint a harmadik gyökérfaj első emberét. Ádám kapcsolatot létesített Évával, és ebből a házasságból született Ábel. Az emberi faj eredetét tekintve tehát két kiindulópont van: Káin, aki közvetlenül az egyik Elohától és Évától származott, és Ábel, aki úgyszólván egy Isten által teremtett ember, Ádám segítségével jött létre, tehát tulajdonképpen Jehova-ember.

Az a felfogás, ami a templomlegenda teremtéstörténetének az alapja, abból indul ki, hogy Jehova ellenségesen viszonyul mindazzal szemben, ami a másik Elohától és annak ivadékaitól, a tűz fiaitól származik – így nevezi a templomlegenda Káin utódait – és hogy ellentétet szít Káin és nemzedéke, valamint Ábel és nemzedéke között. Ennek az lett a következménye, hogy Káin megölte Ábelt. Ez az ős-ellentét azok között, akik létüket mintegy isteni adományként kapták, és azok között, akik mindenért maguk dolgoztak meg. Az, hogy Ábel Jehova istennek állatot áldoz, míg Káin a föld gyümölcseit, a Bibliában is az ellentétet fejezi ki Káin nemzedéke és Ábel nemzedéke között. Káinnak nehéz munkával kell kicsikarnia a föld termését, ami az ember számára szükséges, Ábel elveszi azt, ami már megvan, ami már elő van készítve az élethez. Káin nemzedéke úgyszólván az élettelenből teremti meg azt, ami eleven, Ábel elveszi a már élőt, azt, amiben már benne van az élet lehelete. Ábel áldozatát elfogadja az Isten, Káinét nem.

Látjuk tehát, hogy Káinban és Ábelben két emberfajta jelenik meg. Az egyik az Isten által elkészített dolgokat veszi el, a másik – a szabad ember – megműveli a földet, és azon fáradozik, hogy az élettelenből élőt hozzon létre. A Káin-fiakban azokat látjuk, akik a templomlegendát megértik, és ennek értelmében akarnak élni. Káin nemzedékétől származnak mindazok, akik a tulajdonképpeni emberi művészeteket és tudományokat megteremtették: Tubal-Káin a tulajdonképpeni ősi építőmester, a kovácsok és szerszámok istene. Tőle származik Hirám-Abiff, azaz Adonhirám, a templomlegenda hőse is. Hirámot meghívja Salamon király, aki bölcsességéről híres, tehát az Ábel-gyermek nemzetségéhez tartozik, de bölcsességét, mint adományt Istentől kapta. Látjuk, hogy Salamon udvarában kiújul az ellentét, szemben áll egymással a bölcs Salamon, és Hirám, a szabad munkás, aki bölcsességét emberként szerezte meg.

Salamon meghívta udvarába Sába királynőjét is, Balkist, és amikor az megjelent az udvarban úgy tekintett Salamonra, mint egy aranyból és drágakőből álló szoborra. Mint amit az istenek ajándékoztak az embernek, olyannak látszott monumentális módon Balkis királynő számára. Amikor pedig a nagy művet, a salamoni templomot megcsodálta, meg akart ismerkedni az építőmesterrel is, és meg is ismerkedett vele. Egy puszta tekintet alapján, amit az építőmester vetett rá, megismerte Hirám igazi értékét. Salamon ugyanakkor egyfajta féltékenységet érzett Hirám iránt. Ez különösen felerősödött, amikor Balkis, a királynő azt kérte, hogy minden munkást mutassanak be neki, aki részt vett a templom építésében. Salamon azt mondta, hogy ez lehetetlen, de Hirám engedélyezte. Felment egy dombra, megtette a misztikus tau-jelet és erre minden munkás odasereglett. A királynő akarata teljesült.

Salamon ezért nem hajlott arra, hogy Hirám üldözőivel szembeszálljon, fellépjen ellenük. Egy szíriai kőműves, egy föníciai ács és egy héber bányász viselkedett ellenségesen Hirámmal szemben, mert ez a három mesterlegény nem tudhatta meg Hirám-Abiffiól a mesterszót. A mesterszó az, ami a mesterlegényeket képessé teszi arra, hogy önállóan dolgozzanak. Ez egy titok, amiben csak a rátermettek részesülnek. Ezért elhatározták, hogy valamit tesznek Hirám ellen.

Az alkalmat akkor találták meg ehhez, amikor Hirám-Abiff ki akarta önteni mesterművét, az érctengert. A víz mozgását kellett formában megörökíteni. A mozgó tengernek elevennek kellett lennie, művészi módon kellett megjeleníteni a merev formában. Ez volt a legfontosabb. A három mesterlegény megbeszélte, hogy az öntvényhez hozzáad valamit, úgy, hogy az ahelyett, hogy formába ömlött volna, szétterjedt körülötte. Hirám víz hozzáöntésével meg akarta gátolni a tűz terjedését, a fém azonban szétszóródott a levegőben és a tűz hatalmas erővel újra fellobbant. Hirám semmit sem tudott tenni. Hirtelen azonban egy hang hallatszott: Hirám! Hirám! Hirám! A hang felszólította, hogy vesse bele magát a tűztengerbe. Megtette, és egyre mélyebbre merült, egészen a Föld középpontjáig, ahonnét a tűz származik. Itt két alakkal találkozott: Tubal-Káin ősatyával, és magával Káinnal. Káint Lucifernek a fényangyalnak a sugarai borították be. Tubal-Káin átadta Hirámnak a kalapácsát, amelynek varázsereje volt, hogy mindent helyre tudjon állítani, és azt mondta neki: neked lesz egy fiad, akitől a tudás népe származik, és te leszel az őse azoknak, akik a tűzből keletkeznek, ami bölcsességet és gondolati gazdagságot teremt. – Az érctenger a kalapács segítségével újra létrejött.

Hirám aztán a város előtt újra találkozott Balkis királynővel. A félje lett, de Salamon irigységét és a három mesterlegény bosszúját nem tudta elkerülni. A három mesterlegény agyonütötte. Csak a háromszöget tudta megmenteni, amelyre a mesterszó volt felvésve, úgy, hogy bedobta egy mély kútba. Aztán eltemették, és sírjára egy akácágat ültettek. Az akácág elárulta Salamonnak a sírt. A háromszöget is megtalálták. Elzárták, aztán eltemették. Csak kevesen tudták a helyét. Megbeszélték, hogy az első szó, ami a holttest megtalálása után elhangzik, az lesz az új mesterszó. Ez lett a szabadkőművesek jelszava. Eredetüket – bizonyos mértékig jogosan – erre a templomlegendára vezetik vissza, arra a régi napra, amelyen Salamon király a templomot felépítette, múlhatatlan emlékműveként annak, amit az ötödik gyökérfaj titka jelent.

Nos, meg kell érteniük, hogy mi az, ami a szabadkőművességből az emberiség számára megszerezhető, megtanulható. Ez nem könnyű. Néhányan akik a szabadkőművesek bonyolult beavatási szertartásaiból tapasztalhattak valamit, megkérdezhetik: nem valami triviális, valami gyerekes dolog az, ami itt beavatási szertartásként történik?

Most el akarom mondani önöknek a János-szabadkőművesség felvételi rítusát. Gondolják el, hogy valaki elhatározza, hogy János- szabadkőműves lesz. Három fokozat van: tanonc, mesterlegény és mester. E három fokozat után kezdődnek a magasabb fokozatok, amelyek az okkult ismeretekbe vezetnek be. Szeretném elmondani, hogy kapja meg valaki a tanonc-fokozatot. Amikor először bevezetik a szabadkőműves templomba, egy felügyelő testvér mindenekelőtt egy homályos, sötét helyiségbe vezeti. Itt néhány percig egyedül hagyja, hogy átengedje magát gondolatainak. Aztán elvesznek tőle minden fémből készült tárgyat, ami aranyból, ezüstből vagy más fémből van, ruháját térdig felhasítják, aztán bal lábánál a cipője sarkát letapossák. Ebben az állapotban bevezetik egy másik helyiségbe, ahol a testvérek összegyűltek. Egy zsineget kötnek a nyakára, és miután mellét kitakarják, egy csupasz kardot tartanak elé. Ekkor a mester elébe lép, és megkérdezi, kitart-e felvételi szándéka mellett. Aztán még egyszer komolyan figyelmeztetik, a további előkészületek során elmagyarázzák neki a cipősarok letaposásának jelentését, és így tovább. Három dolgot kell levetnie. Ha ez a három dolog vele marad, soha nem lehet belőle szabadkőműves. Azt mondják neki: ha bármilyen fokú kíváncsiság van még benned, azonnal hagyd el a házat. Másodjára azt mondják: ha félsz, hogy hibáidat és hiányosságaidat megismerd, azonnal hagyd el a házat. Harmadjára pedig ezt mondják: ha nem tudod felküzdeni magad ahhoz, hogy minden emberi egyenlőtlenségtől eltekints, azonnal hagyd el a házat. Ezt a három dolgot mindenkitől határozottan megkövetelik.

Aztán egyfajta keretet tartanak elébe, amin átdobják, és egyidejűleg kellemetlen zaj hallatszik, úgyhogy valóban kellemetlen érzései vannak, miközben a kereten áthalad. Ugyanakkor közlik vele, hogy a pokolba került. Abban a pillanatban, amikor leesik, egy ajtó csapódik be, így az a benyomása, mintha egy sajátos környezetben lenne. Aztán egy kis karcolást ejtenek a bőrén, úgy hogy a vére ki- serkedjen, és egyidejűleg a körben állók gurgulázó hangot adnak, így az a képzete támad, mintha sok vért veszítene. Aztán következik a mester három kalapácsütése. Amit ezt követően a páholyban hall, azt szigorúan titokban kell tartania. Ha valamit ezekből elárulna, akkor a szabadkőművességhez való tartozása úgy változna meg, mint az ital, amit nyújtanak neki: egyrészt édes, másrészt keserű. Az ital egy művészi edényben van, és egyrészt édes, de ha az edényt megforgatják, keserűvé válik. Ez szimbolizálja, hogy milyen hatással lehet rá az árulás.

Miután ez megtörtént, egy gyengén megvilágított terembe vezetik, egy lépcső elé. Ez a lépcső úgy van kialakítva, hogy mozog, tehát az ember azt hiszi, hogy mélyen leereszkedik, holott a valóságban csak kicsit megy lefelé. Ugyanígy van, amikor leesik, csak kicsit esik le, mégis azt hiszi, hogy egy mély kútba esett. Amikor ide jutott, jelzik számára, hogy ez egy fontos állomás az életében. A lépcső előtt bekötik a szemét. Aztán a felügyelő testvérhez a következő szavakat intézik: felügyelő testvér, úgy találja, hogy a jelölt méltó arra, hogy a szabadkőművesek közé belépjen? – Ha igent mond, megkérdezik tőle: mit vár a belépéstől az ő számára? Ezt kell válaszolnia: fényt! Aztán a jelöltről leveszik a kötést, és egy világos teremben találja magát. És most jön az alapkérdés: ismered a mesteredet? Erre azt válaszolja: igen, sárga kabátot és kék nadrágot visel. – A kék nadrág az állását jelenti. Aztán megkapja a tanonc- fokozat három jelét: a jelvényt, a fogást és a szót. A jelvény egy szimbólum, ami hasonló az okkult jelvényekhez. A fogás abból áll, hogy egy sajátos kézfogást mutatnak meg neki, amivel az embereket köszöntenie kell. A fogás más a mesterlegényeknél és más a mestereknél. A szó is más a különböző fokozatok szerint. Nem vagyok illetékes, hogy erről beszéljek.

Ezután az érdekeltet elismerik tanoncnak. A belépéskor azért még megkérdezik: mennyi idős vagy? Ő így felel: még nem vagyok hét éves. – Hét évig kellett, hogy tanonc legyen, aztán léphetett tovább a mesterlegény fokozathoz.

Ha valaki odáig jutott, hogy a mesterfokhoz felemelkedjen, akkor a beavatás valamivel nehezebbé válik. A lényeges azonban az, hogy amit a templom-legenda tartalmaz, azt a jelöltön valóban véghez viszik. Aki mester akar lenni, azt a páholy egyik szobájába vezetik, ahol egy koporsóba fektetik, és Hirám építőmester sorsát kell átélnie. Aztán közlik vele a jelvényt, a fogást és a szót. Szóként azt, ami Hirám holttestének megtalálásakor mesterszóként elhangzott. Az ismertetőjel a mesterfoknál rendkívül bonyolult, és a felismerés sokféle formában történhet.

A szabadkőműves mesterek „az özvegy gyermekeidnek nevezik magukat. A mesterek közössége tehát közvetlenül a manicheusoktól származtatja magát. Még beszélek majd a manicheizmus és a szabadkőművesség összefüggéséről.

A szabadkőművesség feladata összefügg a mi ötödik gyökérfajunk feladatával. Nos, természetesen egy mai racionalista ember álláspontjáról nézve mindaz, amit a tanonc beavatásáról elmondtam, a különböző cselekmények és szertartások, felfoghatók komédiázásnak, maskarádénak és bohóckodásnak is. Ez azonban nem így van. Minden, amit elmondtam, külsődleges szimbolikus történések, de bizonyos vonatkozásban régi okkult folyamatok utánzásai, amelyek a misztériumokban zajlottak le, mégpedig közvetlenül az asztrális síkon. Az olyan folyamatok, tehát, amelyek a szabadkőműveseknél szimbolikusan végbemennek, a misztériumtemplomokban mentek végbe az asztrális síkon. A mesterbeavatás is, a koporsóba fektetés, és így tovább, ténylegesen olyasmi, ami egy magasabb síkon játszódik le. A szabadkőműveseknél azonban mindez csak szimbólum.

Fel lehet tenni a kérdést: mire jó ez? A szabadkőművesnek tudatában kell lennie, hogy a fizikai síkon úgy kell dolgoznia, hogy a magasabb világokkal való megfelelő összefüggést megtalálja. Különbség, hogy az ember egy olyan közösségben van, amelynek szimbólumai egy magasabb közösségbe vezetnek, vagy… (hiány a szövegben). A kőművesnek talán nincsenek más gondolatai, mint az átlagembernek, de más érzései vannak. Az érzés szimbolikus folyamatokkal van kapcsolatban, és nem mindegy, hogy egy ilyen érzést, egy ilyen érzületet elő lehet idézni, vagy nem, mert az asztrális sík bizonyos ritmusának felel meg.

Az első cselekménynek az az értelme – a fémből készült tárgyak elvételének -, hogy az embernél ne legyen semmi, amit nem ő hozott létre. Az ezzel kapcsolatos érzés kialakítása fontos és lényeges azok számára, akik már a szimbolika jelentőségére figyelmet fordítottak. Ugyancsak maradandó élménynek kell lennie a ruha felszakításának a térdnél. A jelöltnek arra kell gondolnia, hogy úgy kell beleilleszkednie az életbe, mintha meztelenül lépne az emberiség elé. Ugyanígy a cipősarok letaposásának is arra kell emlékeztetnie a jelöltet, hogy – bár a kőműveseknél megerősödik – mégis van egy Achilles-sarka. Minden további cselekménynek alapjában véve ilyen jelentősége van, mindenekelőtt annak a kellemetlen érzésnek, amit az idéz elő, hogy egy élesre köszörült hideg kardot szegeznek a jelölt mellének. Ez olyan érzés, amely hosszú időn keresztül azt sugallja, hogy fontos pillanatokban emlékezzen arra, hogy hidegvérűnek kell lennie. Ennek a hidegvérűséget kell sugallnia. Hogy az ember teljes felelősséget vállaljon azért, amit tesz, ezt szimbolizálja, hogy a nyakára egy zsinórt kötnek, amit mindig össze lehet húzni. A lélekjelenlétet azzal teszik próbára, hogy a csapóajtóval, a lépcsőkkel, stb. bizonyos események végbemennek. Ezek olyan folyamatok, amelyek a misztériumokban egészen másképpen zajlottak le, mert ott az asztrálsíkon mentek végbe.

A tanoncnak aztán esküt kellett tennie. Ennél minden borzongató és sötét volt, a termet csak egy kis lángocska világította be. Ezt az esküt kérem, hogy annak teljes jelentőségében fogják fel: „Esküszöm, hogy a szó, a jelvény és a fogás szerint soha semmikor nem fogok elárulni semmit abból, amit ettől kezdve a páholyban közölnek velem. Ha valamit elárulnék, megengedem bármelyik testvérnek, aki ebből valamit tapasztal, hogy a torkomat elvágja, és a nyelvemet kitépje”. Ez az az eskü, amit a tanoncok elmondanak. Még borzasztóbb a mesterlegény-eskü, amely megengedi, hogy a mellét felvágják, a szívét kitépjék és a madarak elé vessék. A mesterek esküje olyan szörnyű, hogy nem tudom elismételni.

Mindez azért történik így, hogy az asztráltestben az érzések egy bizonyos ritmusát életre hívja. Ennek aztán az a következménye, hogy az emberi szellemet egy bizonyos intuitív benyomás éri. Ez a szellemre ható intuitív benyomás a régi időkben – a szabadkőművesség valóban ősi dolog – a szabadkőműves beavatás tulajdonképpeni célja volt.

A szabadkőművesek a régi időkben valóban kőművesek voltak. Elvégezték mindazt, ami a kőművességhez tartozott. Ok voltak a templomépítők és a görögországi nyilvános épületek építői. Görögországban dionüszosziaknak nevezték őket. Ok voltak azok, akik a dionüszoszi templomot és a többi nyilvános épületet építették. Egyiptomban a piramisok építői voltak, a régi római birodalomban pedig a stadionokéi. A középkorban ők építették a dómokat és a katedrálisokat. A XIII. századtól kezdve a papságtól függetlenül is építettek. Ettől az időtől kezdve jött csak létre a „szabad- kőműves” kifejezés. Korábban a vallásos közösségek szolgálatában álltak. Ténylegesen építőmesterek voltak.

Induljunk ki abból a gondolatból, hogy a piramisok, a misztériumtemplomok és az egyéb templomok építői voltak. Nos, könnyen meggyőződhetnek arról – ha mondjuk Vitruviust olvassák -, hogy az a mód, ahogy valamikor az építőművészetet tanulmányozták, egészen különbözött attól, ahogy ezt ma teszik. Nem számolták ki a dolgokat, mint ma, hanem bizonyos intuíciókat kaptak, amelyeket szimbólumokkal fejeztek ki. Ha a „Luciferében utánanéznek, hogyan építkeztek Lemúriában, hogyan voltak bizonyos fogások birtokában, akkor sejtésük támadhat arról, hogyan történtek akkoriban az építkezések. Ahogy a régi időkben építkeztek, ezt ma nem lehet utánozni. Meglepődve és csodálkozással állunk a kínai, babilóniai és asszír épületek előtt, mert tudjuk, hogy korunk matematikája ismeretlen volt akkoriban. A mérnöki tudomány nagyszerű művét láthatjuk az egyiptomi Möris-tóban, amelyet mesterségesen építettek, hogy felfogja a vizet, és ha szükségük volt rá, csatornákat vezettek keresztül az országon. Ezt nem a mai mérnöki tudományunkkal építették. A régi épületekben nagyszerű volt az akusztika is, ezt olyan módon hozták létre, amit a mai építészet nem tud újra megtenni. Képesek voltak tehát arra, hogy intuitív módon építkezzenek, és ne racionálisan, értelmileg.

Ez az építészet az egész világmindenséggel volt kapcsolatos. Ha az egyiptomi piramisokat méretarányaik szerint nézzük, úgy találjuk, hogy ezek összhangban állnak az égi terek és az azokban lévő csillagtávolságok mértékeivel. Az égi térségek egész konfigurációját beleépítették ezekbe az építményekbe. Az egyes építmények összefüggésben álltak az ég boltozatával. Látjuk a titokteljes ritmusokat, amelyeket a csillagok szemlélésekor tapasztalunk, ha nem érzéki szemlélettel, hanem intuitív tekintettel nézzük őket, nyitottan a magasabb viszonyok, a ritmikus viszonyok felismerésére, amiket az ősi építőmester beléjük helyezett, mert a világmindenség alapján épített.

Az építészetnek ezt a módját alkalmazták akkoriban hasonlóan ahhoz, ahogy bizonyos vad népeknél egészen máshogy tanítják az orvosi tudományt, mint ma. A mi tanításunk az értelemre alapít. A vad népeknél az orvost nem úgy képezték ki, mint nálunk, hanem azáltal, hogy bizonyos okkult erőket alakítottak ki benne. Egy bizonyos testi fegyelmezésnek kellett alávetnie magát, ami kultúránk ideges és fájdalmak iránt érzékeny emberei számára borzasztó lenne. Ez érzéketlenségre neveli az élvezet és a fájdalom iránt, és aki ezekkel szemben érzéketlen, az okkult erőket fejleszt ki magában. Az asztráltest kiképzésének ez az ősi módja képessé tette az illetőt arra, hogy kifejlessze azt a nagy erőt, amelyet a tulajdonképpeni királyi művészetként jelöltek meg, és az égi mértékek nagy szimbólumaiból merítettek.

Így fogalmat alkothatnak arról, mi volt a szabadkőművesség, és be fogják látni, hogy tulajdonképpeni feladatát ki kellett nőnie. Jelentőségét olyan mértékben vesztette el, ahogy a világ racionálissá vált. Abban a korban volt jelentős, amikor a negyedik alfaj még fejlődésben volt. Az ötödik alfaj azt hozta magával, hogy a kő- művesség elvesztette jelentőségét. Most a szabadkőművesek már nem kőművesek. Most mindenkit fel lehet venni. Az okkultisták számára a szimbólumoknak reális jelentőségük van. Egy szimbólumnak, ami pusztán szimbólum, pusztán képmás, nincs jelentősége, csak egy olyannak, ami valósággá válhat, ami erőt hoz létre. Ha egy szimbólum a szellememberre úgy hat, hogy ezáltal intuitív erők szabadulnak fel, akkor ez egy igazi szimbólum. Ma azt mondják a kőművesek, hogy nekik olyan szimbólumaik vannak, amelyek ezt és ezt jelentik. Egy okkult szimbólum azonban olyan, amely megragadja az emberi akaratot, és átmegy az asztráltestbe. Olyan mértékben, ahogy kultúránk értelmi kultúrává vált, a szabadkőművesség elvesztette jelentőségét.

A manicheizmus jelentőségéről… (hiány a szövegben). Aztán vannak még magasabb fokozatok is a kilencvenedik, sőt a kilencvenhatodik fokozatig, ami a negyedik fokozattal kezdődik. A három alsóbb fokozattól a jelentőség fokozatosan áttevődik a magasabb fokozatokra. Valami, mint egyfajta üledék, megmaradt abból amit ma „királyi boltozatinak neveznek, ezt nyújtja ma a szabadkőművesség. Ennek fény- és árnyoldalairól holnap fogunk beszélni.

– Berlin, 1904. december 9.

[A szabadkőművesség egyfajta burok, aminek hiányzik a tartalma. Goethe és a szabadkőművesség. A magasabb fokozatok. A Memphis- és Misraim-kőművesség. Az intuitív megismerés elvesztése. A gondolkodás fordulópontja.]

Legutóbb a szabadkőművességről beszéltem, és ma is ezt szeretném folytatni. Kérem, vegyék tekintetbe, hogy most más témával állunk szemben, mint amiket megbeszéltünk, és még meg fogunk beszélni. Mert tulajdonképpen csak olyasmiről szoktam szólni, amiről valamiféle egyéni természetű tudással rendelkezem. Ezért elöljáróban hangsúlyoznom kell, hogy mint nem szabadkőműves tudok csak a szabadkőművességről beszélni, kizárólag teozófiai szempontból, és hogy valójában arról, hogy mi az igazi szabadkőművesség, egy szabad- kőművesnek kellene beszélnie. Ezt ő nem tenné meg, más szempontból viszont nem is lehet jól kifejteni. Kérem ezért, hogy amiket elmondok, fenntartásokkal fogadják.

Mivel azt mondtam, hogy a szabadkőművesség belső viszonyairól csak egy szabadkőműves tudna beszélni, kérem, vegyék figyelembe, hogy mindezek ellenére ilyen szabadkőműves az európai kontinensen valószínűleg egyáltalán nincs. Ez különösnek tűnhet az önök számára, de így van. A szabadkőművesség már a XVIII. század óta egy egészen sajátos stádiumban van, és mindazt, amit a legutóbbi alkalommal elmondtam, fogják fel úgy, hogy a dolgok valószínűleg akkor állnának így, ha a szabad- kőművesek még ugyanolyanok lennének, mint a XVI-XVII. században. Ez azonban nem így van, mert úgyszólván csak egyfajta burok maradt, amiből az igazi tartalom hiányzik. Olyan, mint egy megkövült növény, ami valójában már nem igazi növény, hanem csak egy héj, egy kéreg, ami másképpen van kialakítva.

Az ismert, úgynevezett János-kőművesség egyáltalán nem jön tekintetbe arra vonatkozóan, amit megbeszéltünk, mert ez a maga három fokozatával – tanonc, mesterlegény és mester – a Kölni Kartától veszi kezdetét, 1535-től. Ez ma alapjában véve nem más, mint egy olyan egyesület, amely ösztönzi a magasabb képzést és iskolázást, egy egyesület, amelynek érdekében áll, hogy a tagok kölcsönösen támogassák és ösztönözzék egymást.

Mindazonáltal ez a három első fokozat úgyszólván csak egyfajta maradványa az eredeti szabadkőművesség három fokozatának. És ha ma ez még úgy lenne, mint korábban – de nem így van – akkor a tanonc, a mesterlegény és a mester olyan beavatáshoz jutna, ahogy azt legutóbb leírtam. Előírás azonban, hogy beavatáshoz jutnak. Viszont csak egy kis részük tudja, hogy ezek az előírások léteznek, és még kevesebben tudják ezeknek a jelentőségét. Mindaz, amit elmondtam, a szertartásoknak az asztrálsíkon végbemenő hatásáról, ez a János-kőművesek számára teljesen homályban marad.

Nos, a nagy-britanniai és a német János-páholyoknál is megvan ez a három fokozat, amit említettem. És tulajdonképpen mindegyikük abban az állapotban van, amit leírtam. Mégis van azonban lehetőség, hogy e három fokozatban a szimbólumok közvetítésével a mély bölcsesség alapjait meglássuk. Ezt bizonyíthatja egy olyan kőműves, akit önök név szerint nagyon jól ismernek. Az a mód, ahogy páholytestvéreihez beszél, alapjában véve teozófiai tudatának csíráját jelzi, mert bizonyos értelemben teozófiai kifejezéseket használ, amelyeket alkalmazni tudott egy korabeli szabadkőműves páholyban. Ez a kőműves Goethe.

Teozófusokként nagyfokú rokonságot fognak találni, ha a szabadkőműves verséből két szakaszt elolvasnak, amit páholytestvéreinek szánt:

Odaátról mégis felszólít
A szellem hangja
A Mester hangja:
Ne mulasszátok el
A jó erőit gyakorolni.

Itt koronák kígyóznak
Örökös rendben
Bőséggel kell
A tevékenyeket díjaznunk!
Reménykedésre hívunk fel titeket.

Goethe itt a mesterekről beszél, és ezt a páholyon belül mondja, mert – annak ellenére, hogy tudja, hogy akik körülötte ülnek a páholyban, azoknak sejtelmük sincs a szavak mélységéről – tudja, hogy a szabadkőműves páholyok légköre, a szimbólumok légköre útján rezgések jönnek létre, amelyek az asztráltestre hatnak, és hogy ezáltal bizonyos hatások keletkeznek. Ez olyasmi, amire ma még építenek azok, akik tudják, hogy a kőművesek tudatában mindebből kevés van jelen.

Valamivel többet tudnak azok, akiket az első három fokozaton át elvezettek a magasabb fokozatokig. E három fokozaton túl az első fok a királyi művészet, a királyi bárka-fok. Ezt a fokozatot azáltal lehet jellemezni, hogy a vonatkozó „káptalan” vagy „egyesülés” már rendelkezik egy bizonyos szervezettséggel, mélyebb a jelentősége. Ezen a fokon ugyanis, az összejöveteleken, nevezetesen azokon, ahol egy új tagot kell a titkokba beavatni, tizenkét testvérnél soha nem lehet több jelen, úgyhogy – oly módon, ahogy az a testvériségekben történik – valóban olyasvalamit képviselnek, ami nem őket magukat jelenti, hanem valamit, ami titokzatosan közöttük él. Nem személyeket, hanem tulajdonságokat képviselnek.

Az Elsőt, aki azt képviseli, ami a tizenkettők körében a legfontosabb, Zerubábelnek nevezik. Olyan vezető, aki hasonló a Naphoz. Tőle sugárzik ki a fény, ami kiárad a többiekre. Neki kell a legokosabbnak lennie, és némiképpen járatosnak kell lennie a titkos tudományokban, ismernie kell azok lényegét és jelentőségét. A mai szervezetben a királyi bárka-fokozatban ritkán van így. Tulajdonképpen az eszményi esetről beszélek, amely – ha alkalmas személyek vannak jelen – a legritkább esetben valósul meg.

Aztán csatlakozik hozzá a két következő testvér: Jesna főpap és Aggeus próféta, akik Zerubábellel együtt a nagytanácsot alkotják. Aztán következik az első és a második fővendég, majd a két író, Ezdrás és Nehemiás. A következő a tetőfedő és a páholykapus, majd jönnek az úgynevezett kisebb vendégek. Tizenkettőnél többen nem lehetnek. Ez a tizenkettő jeleníti meg az Állatöv tizenkét jelét. Az egész a Nap járását ábrázolja az Állatöv tizenkét jelén keresztül. Ez már arra emlékeztet, amit ábrázoltam, hogy a kőművesek az asztronómiai világtörvények utánzásából indulnak ki az egyes épületeknél, dómoknál, katedrálisoknál, és így tovább.

Az összejövetel helye – amelynek nem kell mindig ilyennek lennie – egy négyszögletes terem. Ezen átível egy bolthajtás, amely kék, és csillagokkal díszített, és valóban egyfajta csillagteret ábrázol. A szertartás alatt a résztvevők meghatározott módon helyezkednek el. A legutóbbi belépők, a neofiták északon állnak, mert a meleget még nem tudják elviselni. Keleten áll Zerubábel. Nyugaton áll Jesna főpap és Aggeus próféta, és délen úgy állnak, hogy egy kötél van rájuk hurkolva, amely mindenkin háromszor tekeredik körül. Mintegy harminc-negyven centiméteres távolság van közöttük, így hurkolódik a kötél a mellettük levők köré.

Akit bevezetnek a kőművességnek ebbe a negyedik fokozatába, amely az első magasabb fok, és néhány területen még ma is fogalmat ad arról, hogy valójában mit jelent a templom-legenda, annak három függönyön kell áthaladnia. Mindegyik függönynél közölnek vele egy titkot. Emellett mindig közölnek vele Mózes könyvéből bizonyos idézeteket és azok értelmét. Aztán, ha áthalad a három függönyön, közlik vele a tau-jel titkát, majd megmondják neki az úgynevezett szent szót, a mesterszót, amelyről a negyedik fokozat illetékes tagjai felismerik egymást. Aztán a jelölt mindenekelőtt megkapja az első tanítást, azt, hogy mennyire ősi a szabadkőművesség. A János-kőművesek erről általában nem értesülnek, vagy ha igen, a legcsekélyebb értelmét sem látják az ilyesminek. A kőművesség történetét ugyanis a következőképpen mondják el: az első igazi kőműves Ádám volt, az első ember, aki miután kiűzték a Paradicsomból, a geometria rendkívüli ismeretéről tett tanúságot, és azért volt ő az első kőműves, mert mint első ember közvetlenül a fénytől származott. A tulajdonképpeni mélyebb eredet azonban az ember létrejötte előtti időre nyúlik vissza. Az eredete a fényben keresendő, és a fény megelőzi az emberiséget.

Ez rendkívül mély értelmű, és annak számára, aki meg tudja érteni, arra utal, amit a teozófiai bölcsesség újra kinyilvánít, amikor a földi dolgok létrejöttét a két első és a harmadik gyökérfaj közötti időszakra teszi. Aki a kőművességben ezt magába fogadja, az valami nagyon jelentőségteljes dolgot fogad magába. De ez kevesekkel van így, mert a kőművesség mára úgyszólván elkorcsosult. Ez abból ered, hogy az emberek már a XVI. századtól kezdve egyre kevesebbet értettek meg a kőművesség jelentőségéből, abból ugyanis, hogy egy templomot úgy kell megépíteni, hogy méretei a nagy égi viszonyokat utánozzák, hogy egy dómot úgy kell megépíteni, hogy akusztikája valamit visszaadjon a szférák harmóniájából, ahonnét az akusztika származik.

Ezt az eredeti szemléletet a tudat fokozatosan elvesztette, így alakult ki az, hogy a XVIII. század első felében, amikor Angliában Desaguliers a kőművességet újra egyesítette, az embereknek nem volt igazi tudatuk arról, hogy a szót szó szerint vegyék, hogy valóban munkás kőművességről van szó, hogy egy kőműves valóban az volt, aki az égi törvények szerint tudta megépíteni a templomokat, és a magasabb rendű épületeket, amelyekben nem földi, hanem égi viszonyokat honosított meg.

Ez az intuitív szemlélet és ábrázolás a kőművességben veszendőbe ment. Az arról való tudás, hogy más dolog egy olyan házban beszélni, amelyben a beszéd egy egészen meghatározott módon hangzik fel, és ezáltal másképpen hat, elveszett. Azok voltak a nagy szabadkőművesek, akik a középkori nagy dómokat építették. Tudatában voltak annak, hogy az a lényeges, hogy azokat a szavakat, amelyeket a pap kimond, a falak úgy adják vissza, hogy ezáltal az egész közösségben egy hangtenger éljen, amelyben bölcs és jelentőségteljes rezgések hullámzanak, és ezek aztán még jelentékenyebb módon hatnak az asztráltestre, mint a fizikai fülre. Mindez veszendőbe ment, és az új korban el is kellett vesznie. Ez az értelme annak, amit mondtam, hogy ma már csak egy burok van jelen abból, amit a szabadkőművesség korábban jelentett.

A János-fokozatokon kívül léteztek még magasabb fokozatok is, mégpedig a nagyobb közösségekben, Nagy-Britanniában, Amerikában, Itáliában, Egyiptomban és keleten – nevezetesen azokban, akiket keleti kőműveseknek, Memphis- kőműveseknek neveznek – ahol ezek a magasabb fokozatok viszonylag érintetlenül megmaradtak. Németországban is, ahol a Memphis-Misraim kőművességnek egy részlege működött, amely kapcsolatban állt a világ valamennyi kőművességével, kidolgozták ezeket a fokozatokat. Csakhogy Németországban a János-kőművességben olyan keveset tudtak a magasabb fokozatok tulajdonképpeni jelentőségéről, hogy a németországi János-kőművesek ezeket a magasabb fokozatokat teljesen értelmetlennek tartották. A német nagypáholy ezért arra kényszerült, hogy kőművességként csak a János-kőművességet tekintse érvényesnek.

Ebben a vonatkozásban nagy különbségek vannak a német és az angol, illetve nagy-britanniai kőművesség között. A nagy-britanniai kőművességnél az 1813-as türelmi szerződés következtében egyfajta kiegyenlítődés jött létre a János-kőművesség fokozatai és a magasabb fokozatok között, úgyhogy az ember tanoncként belépett a János-kőművességbe, és aztán felemelkedhetett a negyedik, ötödik, hatodik fokozatig, tehát a magasabb fokozatokra. A János-fokozatot Angliában elismerték, Németországban nem. A Memphis-Misraim rend német nagypáholya ezért kidolgozta a három legalsó fokozatot. A keleti szabadkőművesnek tehát már eleve el kellett érnie az első három fokozatot, és köteleznie kellett magát, hogy legalább a 18. fokozatig felküzdi magát. Korábban nem volt szabad megállnia. Egy német János-kőművesnek tehát nem engedték meg, hogy a keleti kőművesek magas fokozataihoz eljusson. Ez a keleti kőművesség egy fokozatos iskolázást jelentett az okkultizmusban. Ahogy a legutóbbi alkalommal elmondtam, ez a magasabb fokozatok iskolázásának a képmása – a királyi bárka-fok ebbe beilleszkedett – amelyben egyfajta asztrális iskolázást kellett végigvinni, amely a 18-20. fokozatig jutott el. Aztán az következett, ahol az ember egyfajta mentális iskolázást végzett, egy olyan iskolázást, amely a mentális síkon való egyfajta élethez vezetett. Ezek aztán a hatvanadik, hetvenedik fokozatig mentek, és ekkor jött a legmagasabb iskolázás, vagy a legmélyebb okkult iskolázás, amelyet a nagypáholy útján egészen a 96. fokozatig vittek.

Németországban csak kevesen vannak, akik a 96. fokozatig eljutottak. Itt mindezek ellenére megmutatkozik az, ami arra utal, hogy a kőművesek milyen kevéssé tudnak arról, mi volt egykor. Az érdekes mindazonáltal az, hogy akik a 96. fokozatig eljutottak, egyáltalán nem a kőműves iskolázáson mentek keresztül, hogy egyáltalán alig van valaki, aki az egész iskolázást valahogy végigvitte. Vannak tehát néhányan, akiknek magasabb fokozataik vannak. Részesültek a 3., a 33. és a 96. fokozatban. Akik azonban ezeket elérték, nem a kőművesség iskolázása útján érték el, hanem más okkult iskolákban, aztán ezeket elhagyták, és iskolázottságukat a kőművességben annak javára érvényesítették. Ha valaki a 96. fokozattal rendelkezik, ezt nem a kőművesség útján érte el. Számítottak rá, hogy a kőművességnek más oldalit iskolák eredménye a javára válik.

Ebben az értelemben egyfajta eszményi dokumentumnak lehet felfogni azt a nyilatkozatot, amelyet a Memphis- és Misraim szertartás nagypáholya adott ki. Fel fogom olvasni önöknek, és néhány magyarázatot fűzök hozzá. Amit itt elmondok, azt nem úgy kell felfogni, mintha ma végre lehetne hajtani. Ma már eleve tisztában kell lennünk azzal, hogy nincs olyan kőműves – még a 96. fokozatú sem – aki felelősséget tudna vállalni azért, hogy az előírásokat bármelyik kőművessel betartassa, mert önmaga nem tudja megtenni.

,,Rendünk magas fokú okkult titkairól A nagykelet misztériuma. Rendünk egyik titka annak magas fokozataiban rejlik, és abban áll, hogy a kellően előkészített testvérnek megadja a gyakorlati eszközt, hogy az emberben felállítsa Salamon igazi templomát, újra megtalálja az 'elveszett szót ’, vagyis, hogy rendünk a beavatott és kiválasztott testvéreknek gyakorlati eszközt szolgáltasson ahhoz, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy már ebben a földi életben a halhatatlanságról bizonyságot szerezzen".

Ez azoknak a pontoknak az egyike, amely a legfontosabb. A következő pont is megvan minden iskolában: semmiféle szellemidézés és spiritiszta praktika. A spiritiszta praktikák ki vannak zárva.

„Ez a titok az igazi kőműves-titkok egyike, és kizárólag rendünk okkult magas fokozatainak a tulajdona. Rendünkhöz minden igazi szabadkőművesség atyáinak szóbeli közlése útján jutott el, a kelet bölcs emberei útján, és mi is csak szóbelileg adjuk tovább.”

Ez az okkult társaságok gyakorlata.

„Magától értetődően azonban ennek a gyakorlati tanításnak a titok megszerzéséhez vezető sikere teljesen a jelölttől függ. ”

„Mert egy tanuló számára, aki meg akar tanulni úszni, mit ér az, ha egy igen jó, kipróbált részletes felvilágosítást kap az úszásról, de amikor vízbe kerül, maga nem mozgatja kezeit és lábait? Vagy hasznos-e egy festő tanuló számára, hogy a festéshez átfogó útmutatást kapjon, és előre megfessék neki a legtündöklőbb színárnyalatokat? Ha nem maga veszi kezébe az ecsetet, és nem maga keveri ki a színeket, soha nem lesz művész”.

„Azok a testvérek, akik ezt a titkot megtalálták, megőrzik azt, mint nagyszerű, saját maguk által megszerzett tulajdont, és hogy az átlagember ne ismerje félre, és ne csúfolja őket, szimbólumokba rejtették azokat, úgy, ahogy ezt még ma is tesszük”

Ezek a szimbólumok a mai kőművesek számára már nem olvashatók. Nem önkényesen kiválasztott szimbólumok. Nem olyan dolgok, amikkel úgy lehetne ábrázolni valamit, ahogy egy professzor, amikor azt mondja: szeretnék önöknek valamit grafikusan ábrázolni. Ezeket a szimbólumokat azokból a dolgokból merítik, amelyeket maga a természet ír le. Aki ismeri azokat, aki valóban képes őket elolvasni, az kapcsolatba kerül a dolog belső mivoltával, és az magába a dologba vezeti bele. Ez maga a dolog, és nem pusztán szimbolizálás. A kőművességben senki sincs, aki az útbaigazítást meg tudná adni, hogy eljussunk magához a dologhoz.

„Ezek a szimbólumok nem önkényesen kiválasztott képek, és nem valamilyen véletlen útján adódnak, hanem isteni tulajdonságokon alapulnak, és ősképeknek kell őket tekintenünk. Sohasem a formát, az edényt, a rítust, a szimbólumot tekintjük tartalomnak, hanem a formában a szellemi tartalmat keressük”.

Ezek a szavak jelzik, hogy a szimbólum magát a dolgot ábrázolja.

„És miután azt – a szellemi tartalmat – megtaláltuk, és felvettük magunkba, a szellemi tartalomból felismerjük a forma, a rítus és a szimbólum abszolút szükségszerűségét”.

„Felső fokozataink ezért megadják a testvéreknek azt a lehetőséget, hogy kétségtelen bizonyítékot szerezzenek az ember halhatatlanságáról – Ez akkor is így lenne, ha dolgoznának rajta. – „Ez egy nagy vágy, és mindig is az volt, amióta a gondolkodó ember létezik Az embernek szüksége van arra a meggyőződésre, hogy tovább él a halál után, hogy ebben az életben valóban boldog lehessen. Ezért foglalkozott minden vallás és bölcsesség-tudomány misztériuma ezzel a kérdéssel, mint legnagyobb és legfontosabb feladatával. Az egyház természetszerűen foglalkozik 'az elveszett szó’, ’az örök élet’ kérdésének megoldásával, a keresőt mindig a kegyelem útjára irányítja, és ezt ajándéknak tekinti, nem saját maga által megszerzendőnek vagy megszerzettnek. Rendünk minden egyes keresőnek megadja a lehetőséget, hogy a gyakorlati eszközök segítségével a világ-tudattal, az ősi teremtő erővel tudatosan és saját akaratából már ebben az életben egyesüljön ”.

Vagyis lehetővé teszi a másik világba való betekintést, és az avval való egyesülést, amely egyébként csak a halál kapuján való áthaladás útján lehetséges.

Láthatják mindebből, hogy ami a világ legmélyebb dolgaihoz tartozik, az eredetileg jelen volt a szabadkőművességben, abban a kiüresedett burokban azonban, amelyet ma jelent, már nincs meg. És most fel kell, hogy tegyék a kérdést: miért nincs meg? Az az érzület, amit a templomlegenda kifejez, a munkás-kőművesség érzülete, mint a többi intuitív megismerés, el kellett, hogy vesszen, mert az ötödik alfaj, a tulajdonképpeni értelmi fajjá vált. Az intuíciónak mindenekelőtt egy kicsit el kellett csendesednie a világban, és a szabadkőművesség intuitív módon működik. Vitruviusra utalok, és az építésre vonatkozó igazi szimbolikus utasításokra. Ezeket azonban csak az tudja követni, akinek ehhez megvan az intuíciója. Ma ezeket a szimbolikus utasításokat az értelemszerű, a racionális pótolja. Az értelemnek kellett egy kicsit az emberiség tulajdonképpeni fejlődési menetét uralnia, mert mindazt, amit időközben a természetben, mint nagy vívmányokat elértünk, bele kellett illeszteni az emberi alkotás egész organizmusába.

Próbálják meg megérteni, mit jelent az, hogy jelenlegi korszakunk folyamán az egész ásványi birodalmat bevontuk fejlődésünk menetébe. Úgy vontuk be, hogy az ember a maga saját szellemiségével az egész természetet fokozatosan újból átszervezte. Ez az érctenger értelme, hogy az egész természetben minden valóban átszerveződött.

Az emberiség az iparban dolgozik, hogy az organizációt (saját szellemiségét?) az ásványi természetbe beledolgozza. Ha önök egy gépet néznek…(hiány a szövegben)

Saját szellemisége útján így alakítja át az ember az egész ásványi birodalmat. A természetnek, az ásványiságnak ez az átdolgozása akkor fejeződik majd be, ha korszakunk a végéhez ér. Akkorra az egész ásványi természet átalakul. Akkor az ember a maga egész jellemét átadja az ásványiságnak, úgy, ahogy egy fémtömegnek ad egy sajátos jelleget, amikor egy órát elkészít. Amikor egy újabb körforgás bekövetkezik, az ásványi birodalom felszívódhat, feloldódhat.

Hogy ezen a területen a fejlődés teljesen befejeződjön, az egész gondolkodásmódot, ami most – a XVI. század óta – az emberiséget jellemzi, egészen az atomokig ki kell terjeszteni. Csak ha az értelemszerű gondolkodás megragadta az atomot, akkor tud a kőművesség újra feléledni. Az első fokon a külső formát kell megragadni. A következő fokozat az lesz, amikor az ember egészen az ásványi atomig tanul meg gondolkodni, hogy képes legyen arra, hogy felhasználja azt, ami az atomban él, és a mindenség szolgálatába állítsa. Mindazonáltal csak ma és talán csak öt év óta vette fel az emberi gondolkodás azt az irányt, amely a természeti erőt egészen az atomig követi, és annak, aki az egészet pontosan meg akarja érteni, ezt a különböző elektromos stádiumok utolsó fázisaiig kell követnie. Ebben a vonatkozásban érdekes, de csak külsőleg, az a beszéd, amelyet az angol miniszterelnök, Balfour tartott a jelenlegi világszemléletről. Amit az új elektromosságra vonatkozó elméletről mondott, az rendkívül jelentős. Utalt az emberi gondolkodás fejlődésének rendkívül fontos fordulópontjára. Ennek bizonyos fokig tudatában van, és ezt ki is nyilvánította. Látjuk tehát, hogy a természettudományos tudatban feldereng valami abból, ami a jövőre is kihatással van. Az okkultisták 1879 óta tudnak erről. Hangsúlyozom ezt, de nem kívánom megokolni. Az okkultista tudja, hogy mi következik: egy új kiindulópont az atomtól az ásványi-fizikai világba irányulóan. Ez az lesz, ami a hatodik alfajban következik majd be a világban, és aminek következtében a kőművesség újra feléledhet. Az okkultista a kőművességben valami egészen sajátosat lát, valami példa nélkülit, mert ősrégi intézmény. A legrégebbi hagyományokhoz tartozik, amelyet pontosan specializált tagozódással, közel száz fokozattal kapott megvannak ellenére, hogy tartalmát csaknem teljesen elvesztette, és nincs is olyan szabadkőműves Európában, aki erről helyes fogalmat tudna alkotni. És mégis, a dolog jelen van, és csak arra lenne szükség, hogy a burkot tartalommal töltsék meg. Jelen van, és várja, hogy életre keljen.

Vezérszavak az előadást követő beszélgetésből:

Memphisi kőművesek, keleti rend, nagykeleti rend. Egy okkultista kongresszuson arról beszéltek, vajon az okkult tanításokat nyilvánosságra lehet-e hozni, vagy nem. Kiderült, hogy két irányzat létezik, egy baloldali és egy jobboldali, egy liberális és egy konzervatív.

– Berlin, 1904. december 16.

[A magas fokozatú szabadkőművesek. Cagliostro gróf. A halhatatlanság és a misztikus pentagramma. A Memphis- és Misraim-rítus jeles személyiségei. Az atom újfajta megközelítése.]

Fontos, hogy a kőművesség magas fokozatairól beszéljünk, mert ez a fajta tanítás sajátos feladatot feltételez, és a következő időkben erről néhány dolgot meg kell tárgyalnunk. Lényegében egy sajátos rítusról van szó, arról ugyanis, amit a Memphis- és Misraim-féle egyesített rítusként jelölnek meg. Már utaltam rá, hogy ennek a Memphis- és Misraim-rítusnak egy sereg magas fokozata van, hogy kilencvenöt fokozaton kell túljutni, és szokás szerint egy nagypáholy – a nagykelet – legfőbb vezetője – nevezetesen a németországi, nagy-britanniai és amerikai – 96 fokozattal rendelkezik. Ezek a fokozatok olyanok, hogy mintegy a nyolcvanadik fokozat végéig egy bizonyos módszer szerint vannak felosztva. Ezt szeretném elmagyarázni.

A 87. foktól kezdődnek a tulajdonképpeni okkult fokozatok, amelyekbe csak azokat lehet beavatni, akik az igazi okkultizmusnak szentelik magukat. Mindig is voltak fenntartásaim azzal szemben, hogy a kontinensen bárki is lenne, aki ezeket a fokozatokat végigjárta. A kőműveseknek azonban ez nem különösebben árt, mert először megkapják a feladatot, aztán következik a szervezet, a burok, amire szükség van, hogy elérjék azt, amit el kell érniük.

Nos, különböző szabadkőműves áramlatokról és irányzatokról kell beszámolnom, még ha csak röviden is sejtetni akarok valamit. Mindenekelőtt tekintetbe kell venni, hogy az egész magasabb fokozatú kőművesség egy bizonyos személytől ered akit gyakran emlegetnek, de igen gyakran félreértenek. Félreérti az a XIX. századi történetíró is, akinek sejtelme sincs arról milyen nehéz helyzetbe kerülhet az okkultista az életben. Egy olyan személyiségről van szó, akit kevesen ismernek el, a hírhedt Cagliostro-ról. Az úgynevezett Cagliostro gróf mögött egy olyan individualitás rejtőzött el, aki a maga igaz valójában csak a beavatott okkultisták számára ismert. Megkísérelte, hogy Londonban a szabadkőművességet új alapokra helyezze, mert XVIII. század utolsó harmadában már abban az állapotban volt, amelyet jellemeztem. Londonban ez akkoriban nem sikerült. Aztán megkísérelte Oroszországban, majd Hágában is. Bizonyos okok miatt sehol sem sikerült.

Aztán Lyonban sikerült neki az ott élő szabadkőművesek között egy „igazságkereső” páholyt létrehozni, okkult tartalommal, mégpedig azt a páholyt, amelyet a „Győzedelmes bölcsesség” páholyának neveztek el. A páholy célját Cagliostro adta meg. Amit azonban erről olvashatunk, nem más, mint olyasvalami, amit értelmetlen emberek írtak. Amiket róla mondani lehet, azok tulajdonképpen csak utalások. Cagliostro esetében kétféle dologról van szó. Először is tanításról, azzal a céllal, hogy előállítsuk az úgynevezett bölcsek kövét, másodszor a misztikus ötszög, a pentagramma megértésének elősegítéséről. Csak utalásképpen mondom el önöknek, mit jelent ez a két dolog. Sokat lehet gúnyolódni rajtuk, de nem csak szimbolikusan kell érteni őket, hanem tényeken nyugszanak.

A bölcsek kövének van egy meghatározott célja, amit Cagliostro adott meg: az emberi életet 5527 évre hosszabbítja meg. Ez a szabad szellem számára nevetségesnek tűnik. Ténylegesen lehetséges azonban, hogy bizonyos iskolázással az életet mértéktelenül meghosszabbítsuk, azáltal, hogy az ember megtanulja, hogy többé ne fizikai testében éljen. Aki azonban ezt úgy akarta elképzelni, hogy az adeptust a szó szokásos értelmében nem éri utol a halál, az rosszul képzelte el. Az is, aki azt hiszi, hogy egy adeptust egy tégladarab nem találhatja el, és nem ütheti agyon, annak is rossz elképzelései vannak. Mindazonáltal ez szokás szerint csak akkor következhet be, ha az adeptus megengedi. Nem a fizikai halálról van szó, hanem a következőkről. A fizikai halál annak számára, aki a bölcsek kövét a maga részéről felismeri, és ezt megértette, csupán egy látszólagos esemény. A többiek számára valóságos esemény, és életükben egy nagy törést jelent. Aki azon a módon, ahogy Cagliostro ezt a tanítványaival el akarta érni, megérti, hogy a bölcsek kövét hogy használja, annak számára a halál csak egy látszólagos esemény. Nem okoz különösebben jelentős törést az életben, ugyanis olyasvalami, ami csak a többiek számára van jelen, akik az adeptusnál is megfigyelhetik ezt, és azt mondják, hogy ő is meghal. Meghal ugyan, de a valóságban egyáltalán nem hal meg. A dolog sokkal inkább úgy van, hogy az illető megtanulta, hogy egyáltalán ne éljen a fizikai testében, megtanulta, hogy hagyja, hogy mindazok a folyamatok, amelyek a halál pillanatában a fizikai testben hirtelen végbemennek, élete folyamán fokról- fokra menjenek végbe. Az illető testével így már minden végbement, ami egyébként csak a halálkor megy végbe. Ekkor a halál már nem lehetséges, mert az illető már régen megtanulta, hogy a fizikai teste nélkül éljen. Fizikai testét hasonló módon veti le, ahogy az ember egy esőkabátot levet, és felvesz egy újabb fizikai testet, ahogy az ember egy új esőkabátot vesz fel.

Nos, talán némileg fogalmat alkothatnak erről. Ez Cagliostro egyik tanítása – a bölcsek köve -, ami a fizikai halált jelentéktelennek tünteti fel.

A másik a pentagramma megismerése. Ez az a képesség, hogy az ember öt testét megkülönböztessük egymástól. Amikor valaki azt mondja: fizikai test, étertest, asztráltest, káma-manasz-test, ok-test, akkor ezek csak szavak, illetve absztrakt fogalmak. Ezekkel azonban semmit sem tudunk kezdeni. A mai ember általában alig ismeri a fizikai testet, csak aki a pentagrammát ismeri, az tanulja meg, hogy megismerje az öt testet. Egy testet nem ismer meg az ember, ha benne él, csak akkor, ha azt tárgyként kezeli. Ez az, ami az átlagembert megkülönbözteti attól, aki egy ilyen iskolázáson átment, hogy az öt test számára objektívvá vált. Az ember szokás szerint ebben az öt testben él. De él bennük, így nem tud kilépni belőlük, és nem tudja kívülről nézni azokat. Legfeljebb fizikai testét tudja átlátni, ha megnézi, vagy a tükörben látja azt. Cagliostro tanítványa, ha módszerét megfelelően követné, oda jutna, ahová egy rózsakeresztes jut, mivel alapjában véve az is olyan iskolát végez, amelynek ugyanez a törekvése. Ez a nagy európai adeptusok iskolája volt, amelyben odáig jutottak, hogy az öt test valósággá vált számukra, nem maradt puszta fogalom. Ezt nevezték „pentagramma-ismeretnek”, és „morális újjászületésnek”.

Nem akarom azt mondani, hogy Cagliostro tanítványai nem vitték semmire. Általában odáig vitték, hogy az asztráltestet megragadják. Cagliostro rendkívül ügyes volt abban, hogy őket az asztráltest szemléletéhez eljuttassa. Sokkal azelőtt, hogy a katasztrófa megtörtént vele, sikerült neki, hogy a lyoni iskolán kívül Párizsban, Belgiumban, Szentpéterváron és Európa más helyein is, iskolákat alapítson, amelyekből később legalább néhány olyan ember kikerült, akik az alapját képezték azoknak, akik a szabadkőművesség magasabb fokozatait elérték. Így Cagliostro gróf, mielőtt életét egy római börtönben bevégezte volna, jelentős befolyást gyakorolt Európa okkult kőművességére. A világnak egyáltalán nem kellene ítélkeznie Cagliostro felett. Már utaltam rá, hogy amikor az emberek Cagliostróról beszélnek, általában úgy vannak, mintha az afrikai hottentotta a magasvasút intézményéről beszélne, mert nem látják be, hogy a külső, látszólag amorális cselekedetek milyen viszonyban vannak a világeseményekkel.

Korábban már megjegyeztem, hogy a francia forradalom az okkultisták titkos egyesületéből bontakozott ki, és hogy ha az áramlatokat tovább követjük, egészen az adeptusok iskolájáig követhetnénk.

Lehetséges, hogy amit Mabei Collins „Flita” című regényében ábrázol, az nehezen érthető. Ebben groteszk módon azt írja le, hogy egy adeptus egy rejtett helyen egy világ-sakktábla előtt ül, a figurákkal játszik, és rendkívül egyszerű lapocskákkal egy kontinens karmáját határozza meg. Ez nem közvetlenül úgy van, ahogy itt ábrázolják, hanem ahogy ez történik, az valami nagyon is grandiózus dolog. Ahogy a „Flita” ezt ábrázolja, az csak egy torz képmás.

Nos, a francia forradalom teljesen ilyen dolgokból indult ki. Ismert történet, amelyet Adhémar grófnő könyve tartalmaz. Ebben az áll, hogy a francia forradalom kitörése előtt Adhémar grófnőt, Mária Antoinette egyik udvarhölgyét, meglátogatta Saint-Germain gróf. Közölni akart valamit a királynővel, és kihallgatást kért a királytól. XVI. Lajos minisztere azonban Saint-Germain gróf ellensége volt, és nem engedte a király elé. A királynőnek azonban aprólékosan és pontosan leírta, milyen nagy veszély fenyegeti. Figyelmeztetéseit azonban, sajnos, nem vették figyelembe. Ekkor mondta azokat a jelentőségteljes szavakat, amelyek az igazságon alapultak: aki szelet vet, vihart arat. És hozzáfűzte még, hogy ezeket a szavakat már évezredek előtt elmondta, majd Krisztus is elismételte azokat. Ez olyan kijelentés volt, amit egyetlen kívülálló sem értett meg.

Saint-Germain grófnak azonban igaza volt Csak még néhány dolgot szeretnék hozzáfűzni ehhez, amelyek teljesen igazak. A Saint-Germain grófról szóló könyvekben olvashatják, hogy 1784-ben a Hesseni őrgróf udvarában halt meg, aki aztán az egyik legmagasabb fokozatú német szabad- kőműves lett. Haláláig gondját viselte. Adhémar grófnő azonban emlékirataiban elmondja, hogy jóval 1784 után megjelent neki, és ezt követően még hatszor látta őt. Valójában azonban 1790-ben Bécsben járt néhány rózsakeresztesnél, és azt mondta – ami ugyancsak igaz volt -, hogy nyolcvanöt évre keletre vonul vissza, és nyolcvanöt év után tevékenysége Európában újra észlelhető lesz. 1875 a Teozófiai Társaság alapítási éve. Ezek a dolgok bizonyos módon összefüggenek.

Abban az iskolában is, amit a Hesseni őrgróf alapított, kétféle dologról volt szó: a bölcsek kövéről, és a pentagramma megismeréséről. A Hesseni őrgróf által akkoriban alapított kőművesség valamennyire megváltozott formában él tovább. Az egész kőművesség ugyanis, amit ábrázoltam, egyiptomi rítusúnak, Memphis- és Misraim-rítusúnak nevezte magát. Létrejöttét Misraim asszír királyra vezette vissza – tehát keletről származott -, akit az egyiptomi hódítás után beavattak az egyiptomi misztériumokba. Ezek olyan titkok, amelyek még a régi Atlantiszból erednek. A hagyomány innen kezdve folyamatos. Az új szabadkőművesek csak annak folytatását jelentik, amit egykor Egyiptomban alapítottak meg.

Mielőtt a részletekbe belemennék, szeretném elmondani, hogy a magas fokozatú kőművesség olyan, hogy teljesen különbözik a szokásos János-kőművességtől. A János-kőművesség ugyanis egyfajta demokratikus princípiumon alapszik, és ha a demokratikus princípiumot a megismerésre vonatkoztatjuk, akkor magától értetődik, hogy ez oda vezet, hogy az összegyűlt testvérek semmi mást nem csinálnak, minthogy mindegyik elmondja a maga véleményét. A valóság azonban nem olyasmi, amiről az embernek véleménye lehet. A valóságot vagy tudja az ember, vagy nem. Senki sem mondhatja, hogy a háromszög szögeinek összege 725 fok a 180 helyett.

Amikor az emberek összeülnek és beszélnek, akkor a véleményüket mondják el, adott esetben a magasabb dolgokról is.

Mindez azonban a tévedés síkján mozog, és éppen annyira nem helytálló, mintha valaki azt mondja, hogy nem tudja mennyi a háromszög szögeinek összege, csak véleménye van róla. Ugyanúgy, ahogy nem lehet vitatkozni azon, hogy mennyi a háromszög szögeinek összege, annyira nem lehet vitatkozni a magasabb igazságokról sem. Ezért megismerési dolgokban a demokratikus princípium lehetetlenség, mert nincs alapja. Amiben a felső fokozatú kőművességtől különbözik az az, hogy az igazságot fokozatosan lehet megismerni. Aki megismeri, annak nem lehet más a véleménye. Az ember vagy megismerte vagy nem. A kilencvenhat fokozatnak ezért van bizonyos létjogosultsága.

A csúcson az úgynevezett szuverén szanktuarium áll, ami azonos azzal, amit a kőművességnél nagykeletnek neveznek. Ez birtokolja a tulajdonképpeni okkult ismereteket, és ismeri az útját és a nyelvét annak, ami a kőművesség nyilatkozataiban olvasható, és ami lehetővé teszi, hogy „a keleti emberek bölcsességének” hangját meghalljuk. Aki ezt a fokozatot eléri, képes lesz arra, hogy a bölcs mesterek hangját meghallja. Addig azonban az embernek dolgoznia kell magán, úgy hogy egy bizonyos tudás birtokába kerüljön, majd a továbbiakban bizonyos belső minőségre, belső tulajdonságokra tegyen szert, amelyek egyáltalán nem csupán a szokásos polgári erényekből állnak, hanem sokkal bensőségesebbek és jelentékenyebbek. Megjegyzem, hogy ez kapcsolatban áll mindazzal, amiről itt szó van. Amit a teozófiai könyvek elméleti és gyakorlati vonatkozásban közölnek, csupán egy elemi részét képezik ennek, úgyhogy a felsőbb fokozatú kőművesség elmélete jóval túlmegy azon, amit a népszerű teozófia ismertet. Ami itt elterjedhet, az az adeptusok engedélyén nyugszik, és az ismeretek bizonyos fokú népszerűsítéséig terjed. Az összes ismeret elterjesztése azonban nem lehetséges.

Igaz, hogy az emberiséget a következő időkben néhány felfedezés bámulatba fogja ejteni. Ezek azonban túl korán érkeznek, és ezért bajokat fognak okozni. A Teozófiai Társaságnak lényegében az a feladata, hogy ezekre a dolgokra felkészítsen. Az például, amit a bevezetőben jeleztem, mint a bölcsek kövének megismerését, valamikor sokkal elterjedtebb volt, mint ma, már az atlantiszi népesség körében is. Itt valóban volt lehetőség a halál legyőzésére, ez mindennapos dolog volt. Csak azt szeretném megjegyezni, hogy nem akarom, hogy ezek az igazságok éppen most napvilágra kerüljenek. Ezért a „Luciferében annál a helynél, ahol az atlantiszi korral kapcsolatos tudnivalókat közölni kell, kipontoztuk azt a részt, amit még nem lehet közölni. Minden nem közölhető. A „Theosophical Review”-ban egy igen jó képességű médium részéről egy teljesen hasonló közlés jelent meg, aki éppen ennek a dolognak egy egészen más formát adott. A halál legyőzése az atlantiszi korban természetesen élt az individualitások emlékezetében, anélkül, hogy ezt tudták volna. Ma sok olyan ember születik meg újra, aki korábbi inkarnációjában ebben a korban élt, és saját emlékezete ilyen ismeretekhez vezeti el. Ez mindenekelőtt bizonyos orvosi felfedezések túlértékeléséhez fog vezetni. Az emberek azt fogják hinni, hogy a természettudományos orvoslás ilyen felfedezéseket tehet. Valójában az emberek az atlantiszi időkre való emlékezésük útján eljutnak majd ide.

A következő korban bizonyos dolgok be fognak érni, ezért lehet beszélni róluk. Ez szükségessé teszi, hogy az ember belássa a fokozatos felemelkedés szükségszerűségét a megismerésben. Ezért ezt a fokozatos felemelkedést jogosan hangsúlyozta az, aki ma a Misraim- és Memphis rítust újra fel akarja éleszteni. Ha ez a következő években nem sikerül, akkor sem szabad azt hinni, hogy a sikertelenségnek ilyen dolgokban jelentősége van. Az amerikai Misraim-mozgalom csúcsán egy olyan férfi áll, akinek sajátos karaktere bizonyos garanciát jelent arra, hogy az előrehaladás folyamatos lesz. Ez a kiváló kőműves John Yarker.

Hogy Nagy-Britanniában és Németországban milyen alakot ölt a dolog, ezt ma nehéz megmondani. Be fogják látni, hogy az ilyen dolgoknál a vonatkozó emberanyaggal kell számolni, és hogy ezért a német mozgalomnak – ha ilyen ügyekkel kell foglalkoznia – számolnia kell azzal, ami ebben az irányban lehetséges. Ha az igazi okkultisták részesülni akarnak ilyen dolgokban, akkor vagy az egyik vagy a másik irányban kell elkötelezniük magukat. Nem lehet mindig részt venni ezekben a dolgokban. A mesterek is, ha valami ilyesmit előírnak, igazodnak a nagy, átfogó törvényekhez.

Ha tehát hallanak valamit a német Misraim-Memphis irányzatról, nem szabad azt hinniük, hogy ennek ma van valamilyen jelentősége a jövőre nézve. Ez csak egy keret, amibe egyszer majd egy jó képet be lehet illeszteni. Ez a német Misraim rend egy bizonyos Reuss vezetése alatt áll, aki tulajdonképpen a nagy-britanniai vezetést is a magáénak tudja. Ebben az irányban működik az ismert Carl Kellner is. A tulajdonképpeni írói munka dr Franz Hartmann kezében van, aki tollát legtöbbször ennek a Misraim rítusnak a szolgálatába állítja. Ez az, ami erről a mozgalomról töredékesen innen vagy onnan eljuthat önökhöz.

Csak egy általános jellemzést tudok adni arról, hogy miről is van szó. Ennek a Misraim rítusnak négyféle tanítási módja van. A kilencvenhat fokozatot négy különböző tanítási mód vagy elv szerint lehet elérni. Ez a négy elv, amelynek alapján fel lehet emelkedni, a következő. Az első az úgynevezett szimbolikus tanítási mód vagy elv. Ezáltal bizonyos szimbólumokat tényékként lehet elismerni. A jelöltet bevezetik az okkult természeti törvényekbe, amelyek az emberiségből ciklikusan konkrét hatásokat hívnak elő.

A második tanítási mód vagy elv az úgynevezett filozófiai. Ez az egyiptomi-hermetikus módszer, és inkább elméleti jellegű. A harmadik az úgynevezett misztikus mód, ami inkább a belső fejlődésen alapul, és ha helyesen alkalmazzák, mindenekelőtt a bölcsek kövének megfelelő használatához vezet, nevezetesen a halál legyőzéséhez. Ez lényegében ismét arra a mondatra utal, amelyet felolvastam önöknek, és azt állítja, hogy a szabadkőművességben mindenki meggyőződhez a halhatatlanságról. Ez attól függ – ahogy a kabbala mondja -, hogy ezt valaki igényli, vagy nem. A negyedik tanítási mód a kabbalisztikus. Ez abból áll, hogy az ember a világrend princípiumait a maguk valóságában elismeri-e. (Hiány a szövegben)

Az ember mind a négyféle módon felemelkedhet a Misraim rítus útján a magasabb megismeréshez. A szabadkőművességen belül azonban jószerivel senki sincs, aki ma felelősséget vállalna azért, hogy valakinek igazi útbaigazítást adjon, az érdekeltek ugyanis nem tudják a dolgot maguk végrehajtani, mert az egész dolog ideiglenes, és csak keretet alkot valami számára, aminek jönnie kell. Lehetséges, hogy ezt a keretet okkult tudás töltse meg. Az okkult tudást olyan formába kell önteni, amely jelen van.

Hogy a formák jelen legyenek a világban, ez fontos. Ha olvadt fém van a birtokunkban, és nincs hozzá forma, akkor nem tudunk vele mást kezdeni, minthogy hagyjuk, hogy szétfolyjon. Így van ez a szellemi áramlatokkal is. Fontos, hogy a formák jelen legyenek, amelyekbe az ember a szellemi fémet beleöntheti. Ezt jelképezi az érctenger. Ezt akkor fogjuk elismerni, ha az, ami most csak látszólag vegetál, a nyilvánosság számára alakot ölt.

Legutóbb idéztem az angol miniszterelnöknek Balfoumak az egyik beszédéből. Figyelemreméltó, hogy bizonyos dolgok, amelyek ősi, okkult ismeretek voltak, ma fizikai valósággá váltak. Ha Blavatsky „Titkos tanítás” című könyvében utána néznek, találnak ott egy helyet az elektromosságról, ami betű szerint ugyanazt mondja, amire a fizikusok most lassanként rájönnek. Amit találnak, az azonban pusztán megsejtése annak, amiről szó van. A fizikai atomról van ugyanis szó. Négy-öt évvel ezelőtt ezt minden külső – nem okkult – tudomány felismerte. A teret betöltő tömegnek tartották. Ma ezt a fizikai atomot kezdik olyasvalaminek tartani, ami valóban létezik. Rájöttek, hogy ez a fizikai atom úgy viszonylik az elektromos erőkhöz, ahogy egy jégtömb a vízhez, amiből létrejött. Ha elképzelik a vizet, ahogy jéggé fagy, akkor tudják, hogy a jég is víz. Ugyanígy a fizikai atom sem más, mint megfagyott elektromosság. Ha ezt teljesen megértik, aztán áttanulmányozzák az összes közlést, ami néhány évvel ezelőtt valamennyi tudományos írásban az atomról megjelent, és azokat ostobaságnak tekintik, akkor nagyjából eljutnak a helyes képzethez. Csak rövid idő óta képes a fizika fogalmat alkotni arról, hogy mi a fizikai atom. Úgy viselkedik, mint a jégtömb a víztömeggel szemben, amelyből létrejött. A fizikai atom kondenzált elektromosság. Balfour beszédét ezért úgy tekintem, mint ami rendkívül fontos.

Ez olyasmi … (hiány a szövegben), ami 1875 óta jött létre. Az okkultisták számára ez a tény már évezredek óta ismert. Nos, az emberek most elkezdenek tudomást venni arról, hogy a fizikai atom kondenzált elektromosság. De még más- valamiről is szó van, arról, hogy tudjuk, mi az elektromosság.

Ez még ismeretlen előttünk. Egy dolgot ugyanis nem tudunk: hol kell keresnünk az elektromosság lényegét. Ezt nem találjuk meg külső kísérletezés vagy külső szemlélődés útján A titok, amire rátalálunk, az, hogy az elektromosság pontosan ugyanaz – ha egy bizonyos síkon figyeljük meg -, mint az emberi gondolat. Az emberi gondolat lényegében ugyanaz, mint az elektromosság: egyszer belülről nézzük, egyszer kívülről.

Aki tudja, hogy mi az elektromosság, az tudja azt is, hogy él benne valami, ami létrehozza az atom megfagyott állapotát. Itt van a híd az emberi gondolat és az atom között. Az ember megismerkedik a fizikai világ építőköveivel, ezek kis kondenzált monádok, kondenzált elektromosság. Abban a pillanatban, amikor az ember ezt az elemi igazságot a gondolatról, az elektromosságról és az atomról megismeri, olyasmit fog felismerni, ami a jövő számára, az egész hatodik alfaj számára a legfontosabb lesz. Az atomokkal, a gondolkodási erő útján építkezni fog tudni.

Ez lesz az a szellemi áramlat, amely bele fog ömleni azokba a formákba, amelyeket az okkultisták évezredek óta megteremtettek. Minthogy azonban az emberi fajnak keresztül kellett mennie az értelmi fejlődésen, és el kellett tekintenie a tulajdonképpeni belső munkától, burokká váltak. Mint formák azonban megmaradtak, és ezekbe kell beleömlenie a helyes megismerésnek.

Az okkult kutató az egyik oldalról jut el az igazsághoz, a fizikai világ kutatója a másik oldalról. Ahogy a szabadkőművesség a dolgozó kőművességből, a dóm- és templomépítésből alakult ki, ugyanúgy kell majd a jövőben a legkisebb építőkövekkel, a kondenzált elektromos mennyiségekkel építkezni. Ehhez egy új kőművességre lesz szükség. Akkor az ipar nem úgy fog működni, mint ma. Amíg az ember nem tudja, hogy mit kell gondolatok formájában ebbe a burokba beleönteni, addig kaotikus lesz és csak a tiszta létért való küzdelemre fog törekedni. … (Hiány a szövegben) Akkor lehetséges lesz, hogy valaki Berlinben konflissal utazik a városban, és Moszkvában történik egy baleset, amit Berlinből ő okozott. És senki nem is fogja sejteni, hogy azt a balesetet ez az ember okozta. A drótnélküli távíró ennek a kezdete. Amit elmondtam, az a jövő. Csak két lehetőség van: vagy továbbra is kaotikusán mennek a dolgok úgy, ahogy az ipar és a technika idáig haladt, és akkor ez oda vezet, hogy aki uralja ezeket a dolgokat, az nagy szerencsétlenséget idézhet elő, vagy a morális formákba beleárad a kőművesség.

Kérdés: A katolikus egyház miért áll szemben olyan ellenségesen a szabadkőművességgel?

Válasz: A katolikus egyház nem akarja azt, aminek a jövőben be kell következnie. IX. Piust beavatták a szabadkőművességbe. A Clairmont-i káptalanban megkísérelt kapcsolatot teremteni a jezsuiták és a szabadkőművesség között. Ez nem sikerült, és így a két társaság között fennmaradt a régi ellenségeskedés. Jezsuitáink keveset tudnak ezekről a dolgokról, és a klérus sem tudja, hogy miről van szó … (Hiány a szövegben)

A trappistáknak hallgatniuk kell, mert tudott dolog, hogy a hallgatás útján a következő életben kialakul egy fontos képesség, a lelkes szónoklás képessége. Mindazonáltal ez csak az újraszületés ismeretében érthető.

Az evolúció és involúció gondolata a titkos társaságokban

Berlin, 1904. december 23.

[A titkos tanítások lényege a halhatatlanság tudatosítása. Korunk feladata: az ásványi világot szellemmel áthatni. A evolúció és involúció törvényszerűsége. Az atom összefüggése a gondolkodással és az elektromossággal. Az egoizmus és leküzdésének szükségessége az ötödik korszakban.]

Eddig egy sor előadást tartottam a titkos iskolákról és titkos szövetségekről, és úgy tűnik, az volna a helyes, ha ezt az előadás- sorozatot a szellemtudományos társaságokkal fejezném be, mielőtt a következő alkalommal valami másra térnék át. Nyolc nap múlva annak az ünnepnek a jelentőségéről fogok beszélni, amely az egyházi évben a karácsonyhoz csatlakozik, mindenekelőtt a kisebb jelentőségű újévi ünnepről és a jelentőségteljes epiphaniá- ról, tehát olyan ünnepekről, amelyek a karácsonyhoz kapcsolódnak. Ma inkább egy befejező előadást szeretnék tartani.

Feltehetik a kérdést: miben áll az ilyen titkos, tudományos társaságok mélyebb jelentősége, és azok célja a világfejlődés vonatkozásában? Ha erre válaszolnom kellene, azt válaszolnám, hogy azzal a móddal függenek össze, ahogy az egyes lények kifejlődnek, ahogy a lények világában előre haladnak. Ha önök fejlődni akarnak, tudják, hogy ehhez különböző gyakorlatok szükségesek. Bizonyára hallottak a hátha-jógáról, a rádzsa-jógáról és más gyakorlatokról, és hallottak szellemtudományos szövetségekről, amelyek az embereket különböző módokon beavatáshoz juttatják, és így tovább.

Azt mondhatná valaki, hogy mindezt el lehetne érni ilyen titkos szövetségek nélkül is. Nos, erre azt tudom válaszolni – és az előadás folyamán be fogják látni, hogy ez így van -, hogy ilyen szövetségek nélkül a világ nem tudna működni. Lehetetlen azonban – ezt egyenesen meg kell mondanom -, hogy a nyilvánosság előtt olyan stílusban beszéljünk erről, ahogy például a szabadkőművesek nyilatkozata teszi, amit két héttel ezelőtt idéztem önöknek.

Amit az ember szokás szerint halhatatlanságnak nevez, ahhoz nem jut el anélkül, hogy ne érdeklődne a titkos tudományok iránt. Mindazonáltal a titkos tudományok eredményei különböző módon jelennek meg a világban. A vallásokban sok van jelen belőlük, és mindazok, akik egy vallási közösségben belsőleg részt vesznek, részesülnek ebben a tudásban, és előkészülnek arra, hogy a teljes halhatatlanság birtokosai legyenek. Más dolog azonban a halhatatlanságról szóló tudást teljes tudattal konkrétan átélni, és a szellemi világhoz való tartozást átérezni.

Önök mindnyájan igen sokszor éltek, de nem mindegyiküknek van tudata arról, hogy milyen sokszor éltek. Ezt a tudatot fokról-fokra vívják ki, és ez attól függ, hogy az ember teljes tudattal éli-e az életét. Nem az volt a titkos tudás értelme, hogy az ember számára egy olyan szellemi megismerést közvetítsen, ami a dolgok homályos, hanem teljesen tiszta, tudatos átélését eredményezze. És létezik egy nagy törvény, amely azt mondja ki, hogy mitől függ a tudat előrehaladása az összes jövőbeni életszakaszokban. A tudat fejlődéséhez ugyanis minden hozzájárul, amit az ember nem kizárólag saját tudata számára igyekszik megszerezni. Ez látszólag egy paradox kijelentés: mindaz hozzájárul egy lény tudatának fejlesztéséhez, amit ez a lény nem saját tudatfejlesztésének céljából visz véghez.

Gondolják el, hogy egy építőmester épít egy házat. Nem magának építi, hanem azt a feladatot állítja maga elé, hogy olyan okból építi meg, amelyhez semmi köze sincs. Önök tudják, hogy ez a legritkább esetben van így. Az emberek többsége látszólag nem a maga számára dolgozik, de valójában mégis a maga érdekében teszi ezt.

Vegyünk egy jogászt. Látszólag az ügyfeleiért dolgozik. Munkájának egy része lehet önzetlen, lényegében azonban mégis a létalapjának megteremtéséről van szó. Amennyire ugyanis egész üzletvitelénél saját létalapja a meghatározó, amennyire egy üzlet csak annak a célnak az eszköze, hogy az életét fenntartsa, annyira kétségtelenné válik, hogy a szellemi nyereség elvész. Ezzel szemben mindaz, ami beépül az objektivitásba, ami összekapcsolódik egy másik személlyel, az hozzájárul ahhoz, hogy tudatunk jövőbeni fejlődését megőrizze. Így teljesen tiszta a dolog.

Nézzük most a szabadkőműveseket. Eredetileg az emberek lelkére kötötték: olyan épületeket építsetek, amelyek semmivel sem járulnak hozzá életviteletekhez, amelyeknek semmi közük sincs saját megélhetésetekhez. Ami még fennmaradt a régi jó szabadkőművességből, azok bizonyos jótékonysági intézmények. A még fennmaradt jóléti intézményeknél még most is megmutatkozik – miután a titkos tudást, az ősi bölcsességbe való belegyökerezettséget a páholyok elvetették -, az egyfajta tovább élő humanitás, amely, ha kiüresedett is, mégis jelen van. Ez olyasvalami, ami a szabadkőművesekhez tartozik: önzetlenül tevékenykedni! Amit a szabadkőművesek eredetileg tettek, az volt, hogy tagjai tartották magukat ahhoz, hogy az emberiség szolgálatában dolgozzanak, hogy beleépüljenek az objektív világba.

Most abban a korszakban élünk, amelyet ásványinak nevezhetünk. Feladatunk abban áll, hogy ezt az egész ásványi világot át- meg áthassuk saját szellemiségünkkel. Ezt pontosan meg kell, hogy értsük. Építenek egy házat. Az építőköveket egy kőbányából nyerik. Úgy szabják ki azokat, hogy illeszkedjenek egymáshoz. Mit kapcsolnak hozzá a durva anyaghoz, amit az ásványi birodalomból vettek? A durva anyaghoz hozzákapcsolják az emberi szellemet. Amikor egy gépet megszerkesztenek, akkor szellemüket beleadják a gépbe. Az egyedi gép tönkremegy, porrá válik, egyszer csak összemorzsolódik. Nem marad nyoma sem. Amit azonban a gép elvégzett, az nem múlik el nyomtalanul, hanem egészen az atomokig hatol. Minden atom hordozza a nyomát az önök szellemének, és ez a nyom tovább él. Nem mindegy, hogy egy atom egészen benne volt-e egy gépben, vagy nem. Azáltal, hogy az atom benne volt egy gépben, megváltozott. És ez a változás, amit önök az atomba bevittek, többé nem vész el. A másik dolog, hogy az önök szelleme, azáltal, hogy az atomot megváltoztatták, összekapcsolódik az ásványi világgal, és így az általános tudatra egy maradandó bélyeget nyomtak rá. Éppen ennyire hagyunk mi is nyomot a másik világban.

Ez tehát úgy van, hogy minden titkos tudomány abból az ismeretből áll, hogy az embernek a külvilágban önzetlenül kell tevékenykednie, hogy aztán önmagában tudatának legnagyobb felemelkedését érje el. Gondolják meg, hogy azok, akik nagyon világosan tudták ezt, annyira önzetlenek voltak, hogy gondoskodtak arról, hogy a nevük ne maradjon fent az utókorra. Példa erre a „Német teológia”. Senki nem tudja, hogy ki írta. Csak annyi áll rajta: „A Frankfurti”. Gondoskodott tehát róla, hogy még a nevét se találhassák ki. Úgy dolgozott, hogy csak az objektív világhoz adjon hozzá valamit, anélkül, hogy saját megbecsülését vagy nevének fennmaradását valamilyen formában igényelte volna. Összehasonlításképpen megemlítjük: a mesterek általában nem történelmi személyekben inkarnálódnak, ha szükséges, akkor persze néha történelmi személyekben is inkarnálódnak, de ez bizonyos mértékig áldozat a részükről. Tudatuk fokával nem egyeztethető össze, hogy önmagukért tevékenykedjenek. És már a puszta név fennmaradása is önmagáért való tevékenység.

Ez a szabály nehezen látható be. De meg fogják érteni, hogy a szabadkőművesek arra törekszenek, hogy a legtöbbet tegyék a világban, úgy, hogy tevékenységük bevésődjön a nagy dómokba, a társadalmi intézményekbe és szervezetekbe, vagy jelen legyen a jótékonysági egyesületekben. Mert az önzetlen tevékenység a halhatatlanság tulajdonképpeni alapja: ez a külvilágban végzett önzetlen tevékenység reflexe. Nem szükséges, hogy ezek nagy tettek legyenek. Ha valaki valakinek önzetlen módon egy pfenniget ajándékoz, ez olyan tevékenység, amit ugyanilyen módon lehet felfogni. De a halhatatlanságba csak annyi megy át belőle, amennyi önzetlenségből fakadt. És csak igen kevés dolog önzetlen. Ha például ez valakiben megelégedettséget kelt, a jótett nagyon is önző dolog lehet. A jótett gyakran önző érdekekből fakad. Ha egy szegénynek, aki mellettünk lakik, nincs karácsonykor sültje, és szükségét érzem, hogy valamit adjak neki, hogy ezáltal a saját sültem mellett jól érezzem magam, ez önzés.

A középkorban számos dómról és képről nem tudták megmondani, hogy ki építette, illetve festette. Csak a mi korunkban kezdődött el, hogy egyes emberi neveket oly nagy becsben tartottak. A korábbi időkben az egyes emberi névnek csekélyebb értéket tulajdonítottak. A korok még szellemibbek voltak. És a spiritualitás a valóságra irányult, míg korunk a látszatra ad, a közvetlen időbelit akarja megőrizni.

Ezzel csak azt akartam önöknek megmutatni, hogy ezekben a titkos társaságokban mi volt a lényeges. Az volt számukra a fontos, hogy önmagukat, mint személyiségeket teljesen kikapcsolják, és hogy az, amit tesznek, kifejthesse a hatását. És így felismerhetjük a titok magvát is. Sokkal kevésbé arról van szó, hogy valamit titokban tartsanak, inkább arról, hogy az ebben való részvétel titokban maradjon. Azáltal, hogy valaki saját részvételét eltitkolja, biztosítja magának a halhatatlanságot. A szabály tehát tiszta és világos: amennyit te magad belehelyezel a világba, annyit ad vissza a világ a tudatod számára. Ez a világ legnagyobb törvényeivel függ össze.

Valamennyiünknek van lelkünk és szellemünk. Ez a lélek és szellem arra hivatott, hogy egyszer a legnagyobb teljességet érje el. Mielőtt fizikai testünket megkaptuk, már akkor is léteztünk, akkor, amikor első fizikai inkarnációnkba beléptünk. Fizikai inkarnációban az előző fajban csak a hiperbóreus és poláris faj korában voltunk jelen. Korábban tisztán lelki lények voltunk. Lelki lényekként a világlélek egy részét alkottuk, és szellemként az általános világszellemhez tartoztunk. A világszellem és világlélek körülöttünk terült el, úgy ahogy most a természet. Ahogy most az ásványvilág, a növényvilág és az állatvilág van körülöttünk, úgy terült el annak idején körülöttünk a lélekvilág és a szellemi világ. És ami akkoriban kívül volt, az most a lelkünk: ami először külsődleges volt, az most belsővé vált. Ami ma belső világunk, az valamikor kívül terült szét. Most azonban a lelkűnkké vált. És a szellem is egykor ilyen kiterjedt volt. És ami most körülöttünk szétterül, az majd a belső életünk lesz. Ami ma ásványiság, azt majd felszívjuk, és belső világunk lesz. A növényvilág is belső világunkká válik, fel fogjuk szívni. Az, ami most kint van a természetben, hozzánk fog tartozni, mint saját belső világunk.

Nos, meg fogják érteni, hogy függ ez össze az első példával: a templomot önök már nem a maguk számára építik, hanem másoknak. Fel tudnak szívni egy nagy, szép és fenséges világot, ha azt naggyá, széppé és fenségessé teszik. A magasabb én érdekében tenni valamit nem önzés, mert ezt nem csupán magunkért tesszük. Ez a magasabb én egyesülni fog a többi magasabb énnel, úgy, hogy ez egyidejűleg mindenkiért történik.

Ez az, amit a szabadkőművesek tudtak. Tudták, hogy ha együtt építkeznek az ásványi világ szellemivé tételén – és „építeni” nem jelent mást, mint az ásványi világot szellemivé tenni – akkor ez egyszer majd lelkük tartalmává válik. Ez a jelentős dolog: Isten egykor megteremtette számunkra a természetet, amely mint ásványi, növényi és állati természet, körülvesz bennünket. És mi fel fogjuk venni magunkba. Nem tehetünk róla, hogy létezik, csak elsajátítjuk a magunk számára. Amit azonban magában a világban elvégzünk, az az, ami általunk jövőbeni életünket majd megjeleníti.

Az ásványi világot érzékeljük, amit belőle csinálunk, azok leszünk a jövőben. Amit a növényvilágból csinálunk, azok is mi leszünk. Ugyanez a helyzet az állatvilággal, és az emberi világgal. Ha megalapítanak egy jótékonysági intézményt, vagy hozzájárulnak ehhez valamivel, akkor azok lesznek, amivel hozzájárultak. Ha az ember semmit sem csinál, amit ő ezen a módon leikébe kívülről beszívhat, akkor üres marad. Ezért az emberiség számára meg kell, hogy legyen a lehetőség, hogy azt a három, vagy négy természeti birodalmat – az ember is ide tartozik – amennyire csak lehetséges, szellemivé tegye. A mindenkori titkos társaságoknak ez a feladata: az egész külvilágba belevinni a szellemet.

Megérthetik, hogy ennek így kell lennie. Nézzék meg a gyereket, aki olvasni és írni tanul. Az eszközök kitárulnak előtte. Ma elkezd tanulni olvasni. Nincs még tudatában, hogy a tanár, az ábécés könyv és minden egyéb a rendelkezésére áll. Nos, a dolog halad előre, és ami kívül volt, az bekerül a gyerekbe. És a gyerek megszerzi a képességet, hogy olvasni tudjon. Így van ez a természettel is. Ami a természetben körülöttünk kiterjedt, azt magunkba szívjuk. A szellemet is ugyanígy felszívjuk, és a természetet is magunkba fogjuk szívni, hogy tevékeny képességgé váljon bennünk.

Ez az a nagy gondolat, ami a titkos társaságok alapját képezi, hogy minden haladás az involúción és evolúción nyugszik. Az involúció a felszívás, az evolúció a kiárasztás. A kettő között váltakozik minden kozmikus állapot. Amikor látunk, hallunk, szagolunk és ízlelünk, belélegezzük a természetet. Amit látunk, nem tűnik el nyomtalanul. A szem tönkremegy, a tárgy tönkremegy, de amit láttunk, az megmarad. Most megérthetik, hogy bizonyos korokban szükséges lehet, hogy ilyen dolgok iránt meglegyen a megértés. Olyan kor következik, amelyben – ahogy erre már utaltam – a megértésnek az atomig kell terjednie. Az emberek meg fogják érteni – még maga a közvélemény is -, hogy az atom nem más, mint megalvadt elektromosság, és a gondolat ugyanebből a szubsztanciából van.

Még mielőtt az ötödik korszak véget ér, az ember ténylegesen el fog jutni oda, hogy képes lesz még az atomra is hatni. Ha a gondolat és az atom közötti anyagi vonatkozást fel tudja fogni, akkor hamarosan azt is megérti, hogy hogyan tud hatni az atomra. És semmi sem lesz elzárva bizonyos hatások elől: itt fogok állni, észrevétlenül megnyomok egy gombot, amely a táskámban lesz, és egy távolban lévő tárgyat, mondjuk Hamburgban, a levegőbe röpítek, úgy, ahogy most a drótnélküli távíró működik: előidézek egy bizonyos hullámmozgást, és ez egy meghatározott helyen meghatározott módon kifejezésre jut. Ez abban a pillanatban létrejön, amikor azt az okkult igazságot, hogy a gondolat és az atom ugyanabból a szubsztanciából áll, a gyakorlati életbe átvezetjük.

Lehetetlenség elgondolni, mi minden történhet ilyen esetekben, ha az emberiség nem jut el az önzetlenségig. Csak az önzetlenség elérése útján lesz lehetséges, hogy az emberiség megmeneküljön a pusztulástól. A jelenlegi gyökérfaj hanyatlása a moralitás hiánya miatt következik be. A lemúriai fajt a tűz pusztította el, az atlantiszit a víz, a miénket a mindenki háborúja mindenki ellen fogja elpusztítani, a gonoszság, az emberek egymás elleni küzdelme. Az emberiség a kölcsönös küzdelem útján fogja megsemmisíteni magát. És azért lesz ez vigasztalan – vigasztalanabb, mint a többi hanyatlás – mert az ember maga lesz vétkes benne.

Egy kis csoport fogja magát átmenteni a hatodik korszakba. Ez a kis csoport a teljes önzetlenséget fogja magában kifejleszteni. A többiek kifinomult módon fogják a fizikai természeti erőket átdolgozni, és szolgálatukba állítani, de anélkül, hogy az önzetlenség szükséges mértékét elérnék. Ők fogják kezdeményezni a mindenki elleni harcot, és ez lesz a jelenlegi gyökérfaj hanyatlásának oka.

Ez a mindenki harca mindenki ellen konkrétan a hetedik alfaj idején fogja magát a legszörnyűbb módon kitombolni. A felfedezésekből hatalmas erők fognak kiindulni, amelyek az egész földgolyót egyfajta önműködő elektromos készülékké fogják átalakítani. Az említett kis csoport olyan módon fog megmenekülni, amelyről most nem lehet beszélni.

Most világosabban el tudják képzelni, mint annak alapján, amit a múlt alkalommal mondtam el, hogy miért keresi a megfelelő formát a szabadkőművesség, és hogyan ébredt a tudatára annak, hogy egy olyan építményt kell létrehoznia, ami megfelel az önzetlenségnek. Könnyebb a régi jó formákkal a jövőbe, az új emberiség kis csoportjához menekülni, mint a káoszból kiindulni.

Ma könnyen lehet gúnyolódni a kiüresedett formákon, de ezeknek mégis nagy jelentőségük van. Illeszkednek fejlődésünk struktúrájához. Végül is az emberi természet és a lelki fejlődés szükséges fokozataival van dolgunk. Gondolják el, hogy az ötödik gyökérfaj ötödik alfajában vagyunk, és az ötödik gyökérfajnak még két alfaját kell végigjárnunk. Aztán következik a hatodik gyökérfaj hét alfaja, és a hetedik gyökér- faj hét alfaja. Ez a jövőbeni fejlődés összesen tizenhat fokozatát jelenti. Ezt a tizenhat fokozatot kell az embereknek még végigjárniuk. Aki valamit tapasztal a még szükséges állapotokról, az bizonyos fokig beavatott. Ezek a fokozatok bizonyos módon a jövőbeni fajok titkaihoz tartoznak.

Glóbuszunkon van hét gyökérfaj, és minden gyökérfajnak van hét alfaja. Ez együttesen negyvenkilenc állapot. A következő glóbusznak megint negyvenkilenc állapota van. Így a következő fejlődési fázis titkainak kikutatásához meghatározott fokozatok vezetnek. A szabadkőművesség felső fokozatai eredetileg nem akartak mások lenni, mint az emberiség jövőbeni fejlődési fokozatainak kifejeződései. Ezáltal ténylegesen van valami a szabadkőművességben, ami nagyon szép volt, nevezetesen az, hogy aki elért egy fokozatot, tudta, hogyan kell belehelyezkednie a jövőbe, úgy, hogy egyfajta úttörő lehessen. Azt is tudta, hogy aki magasabb fokon áll, az jobban tud hatni. Ezeket a fokok szerinti felosztásokat az ember nyugodtan megtehette, mert megfelelt a tényeknek.

Ha tehát ezekbe a formákba új tudással ismét új tartalmat lehetne beleönteni, akkor ez nagyon jó lenne. Akkor a szabadkőművességet újra áthatná az igazi szellemiség. Az egészhez azonban hozzátartozik a tartalom is és a forma is. Ma a dolog úgy áll, ahogy elmondtam: a fokozatok megvannak, azonban valójában senki sem szerzi meg őket. Ennek ellenére nem haszontalan, hogy jelen vannak. A jövőben újra élettel telítettek lesznek.

Az ötödik alfaj egy tisztán értelmi faj, az egoizmus faja. Jelenleg az egoizmus tetőpontján állunk. Az értelem egoista, és alfajunk alapvető jellegzetessége az értelem. Az értelem útján tehát fel kell küzdenünk magunkat a spiritualitáshoz, ami korábban jelen volt. . ..(Hiány a szövegben)

A titkok titka tehát az, hogy az ember képes legyen titokban tartani az egóját, hogy ne azt, hanem a cselekedeteit tartsa mértékadónak. A cselekedetek, és az ego legyőzése a cselekvések útján jelentik tulajdonképpen a titkok titkát. Az egónak a cselekvés folyamán titokban kell maradnia. Ez tartozik az első fokozathoz: az ego kiirtása a karma folyamatából. Ami a karma útján éri az egót, azt a karma ezáltal eltörli. Nemzetek, fajok, nemek, állások, hitvallások – ezek mind olyan dolgok, amelyek az emberi egoizmuson dolgoznak. Csak ha az ember mindezeket legyőzte, akkor szabadulhat meg az egoizmustól.

Az asztráltestben egészen határozott színek szerint kimutatható minden nemzet, faj, minden korszak. Mindenütt találhatnak egy alapszínt, amellyel az ember rendelkezik, aszerint, hogy ebben a felosztásban, ebben a differenciáltságban hová tartozik. Ezeknek először le kell foszlaniuk. A Teozófiai Társaság azon dolgozik, hogy tagjainak asztráltestében ezeket a színeket kiegyenlítse. Ennek az alapszínnek a vonatkozásában a tagoknak azonos színűeknek kell lenniük. Ez az alapszín egy meghatározott anyag… (Hiány a szövegben)

Hogy ez a kiegyenlítés létrejöjjön, ehhez ténylegesen véres háborúk kellenek, olyanok, mint a nemzetgazdasági háborúk, a ki- zsákmányolási háborúk, a pénzügyi és ipari háborúk, és a hatalmi háborúk, amelyeknél az emberek egyre inkább képessé válnak arra, hogy bizonyos előkészületek útján embertömegeket hozhassanak mozgásba vagy egyszerűen erre kényszerítsenek. Az egyes ember egyre több hatalmat kap bizonyos embertömegek fölött. Mert a fejlődés menete nem az, hogy demokratikussá válunk, hanem hogy brutálisan arisztokraták leszünk, miközben az egyes ember egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Ha nem jön létre a szokások megnemesedése, akkor ez a legbrutálisabb dolgokhoz kell, hogy vezessen. Ez el fog jönni, ahogy az atlantiszi vízkatasztrófa is bekövetkezett.

A keresztfa- és az aranylegenda

Berlin, 1905. május 15.

[Teozófia és életpraxis. A társadalom átalakításának feltételei. A régi papi államokat az értelmi kultúra váltja fel: ennek tükröződése a trójai háborúban. Róma megalapítása és első királyai. Összefüggésük a hét kultúrkör szakkal.]

Ma egy nagy allegóriát fogok elmagyarázni, és egy olyan témával foglalkozunk, amelyet a titkos tanítások szokás szerint úgy neveznek, hogy az elvesztett és újra felépített templom képe vagy tana. A korábbi előadásokban kifejtettem, hogy a titkos tanítások miért indulnak ki ilyen képekből, ma pedig meg fogjuk látni, hogy a fogalmak milyen nagy mennyiségét tömöríti ez a kép. Emellett egy olyan témát is érintenem kell, amit azok, akik a teozófíáról csak keveset vagy egyáltalán semmit sem tudnak, igencsak félreértenek. Vannak, akik nem értik, hogy a teozófia és a gyakorlat összetartoznak, hogy az egész életet át kell hatniuk. Ezért beszélnem kell a teozófia és a gyakorlati élet közötti összefüggésről is. Mert alapjában véve az elvesztett és újra felépített templom témájánál egyúttal a mindennapi munkáról is beszélnünk kell.

Ugyanakkor egy olyan professzor helyzetében leszek, aki tanítványait egy alagút építéséhez akarja előkészíteni. Ha az ember egy alagutat akar építeni, ez ugye teljesen gyakorlati dolog. Mondhatja valaki, hogy egy alagutat könnyű megépíteni. Azzal kell kezdeni, hogy az ember az egyik oldalon belefúr a hegybe, kimélyíti a lyukat, amíg aztán a hegy másik oldalán ki nem jut. Hogy ilyesmit hinni ostobaság, azt mindenki belátja. Csak az élet más területén nem mindig akarja ezt az ember belátni. Aki egy alagutat akar építeni, annak természetesen mindenekelőtt a magasabb matematikát kell tudnia. Aztán megtanulja, hogy a kérdést műszakilag hogyan lehet megoldani. A gyakorlati mérnöki tudományok nélkül, a szintezés művészete nélkül az ember nem lenne képes megtartani az irányt z hegy belsejében való építkezésnél. Aztán ismerni kell a geológia alapfogalmait, a különböző kőzetek összetételét, a víz- és fém-erezetek irányát, és így tovább. Ostobaság lenne azt hinni, hogy meg felelő ismeretek nélkül meg lehetne építeni egy alagutat, és hogy egy egyszerű kőműves erre képes lenne.

Ugyanilyen ostobaság lenne, ha az ember a mindennapi élet álláspontja szerint azt hinné, hogy a társadalom felépítéséhez hozzá tud kezdeni. Ezt az ostobaságot azonban nemcsak sok ember, hanem számtalan könyv is hangoztatja. Ma mindenki úgy hiszi, hogy tudja, és képes meghatározni, hogy hogyan lehet a szociális berendezkedést, az államot megreformálni. Akik alig tudnak valamit, teijedelmes könyveket írnak arról, hogyan kell kialakítani a legjobb társadalmi formát, és aztán elhivatottnak érzik magukat, hogy reformmozgalmakat indítsanak. Így reform- mozgalmakkal találkozunk az élet minden területén. Mindaz azonban, amit itt csinálnak, pontosan olyan, mintha egy alagutat kalapáccsal és vésővel akarnának kifúrni. Mindez azért van, mert nem tudják, hogy nagy törvények uralják a világot, amelyek a szellemi életből származnak. Korunk tulajdonképpeni hibája az, hogy nem tudják, hogy az állami és társadalmi organizmus felépítését ugyanolyan nagy törvények szabják meg, mint egy alagútét. Ezeket először meg kell ismerni, hogy a társadalom szervezetében a legszükségesebbet, a legmindennapibbat létrehozzuk. Éppen úgy, ahogy egy alagút építésénél meg kell ismerni a természeti erők együttműködését, úgy kell megismernünk a szociális együttműködés törvényeit is, ha arra akarunk gondolni, hogy szociális reformokba kezdünk bele. Foglalkoznunk kell a lelkek egymásra hatásával, és hogy hogyan jutunk el a szellemhez. Ezért a teozófia olyasmi, ami az élet minden gyakorlati tevékenységénél alapul kell, hogy szolgáljon. A teozófia az élet tulajdonképpeni gyakorlata, és csak aki a teozófiai elvekből indul ki, és így jut el a gyakorlati élethez, az érezheti magát hivatottnak arra, hogy a szociális életben tevékenykedjen.

Ezért a teozófíának az élet minden ágába be kellene nyomulnia. Államférfiak, szociális reformerek és hasonlók nincsenek teozófiai alapok nélkül, teozófiai elvek nélkül. Ezért ma minden munka ezen a területen, minden, amit szociális téren manapság építenek, csak külsődleges fércmunka, a legteljesebb káosz annak számára, aki a dolgot átlátja. Aki a dolgot megérti, annak mindaz, amit ma a szociális reformerek tesznek, olyasminek tűnik, mintha egy követ megfaragnának, rátennék a többire, és azt hinnék, hogy ebből majd ház lesz. Először tervet kell készíteni a házról. Ugyanilyen az is, amikor valaki azt akarja állítani, hogy a szociális életben a dolgok maguktól kialakulnak. Nem lehet a társadalmat megreformálni anélkül, hogy a teozófiai törvényeket ismernénk.

Ezt az érzületet, amely egy terv pontossága szerint működik, ezt nevezzük szabadkőművességnek. A középkori szabad- kőművesek, akik a papsággal egyetértésben szerződésekbe foglalták, hogy hogyan kell építeni, nem akartak mást, mint a külső életet úgy kialakítani, hogy – a gótikus dómokkal együtt – a világ nagy szellemi építményének mása legyen. Nézzék a gótikus dómot. A részletek ezernyi gazdagságát mutatja, de egy olyan eszme szerint épült, amely sokkal átfogóbb, mint a dóm önmagában. A teljes egységhez az isteni létnek kell leáramlania, ahogy a napfény áthatol a színes ablaküvegen. És ha a középkori prédikátor a szószékről úgy beszélt, hogy hallgatóinak szívébe benyomult az isteni fény, úgy, ahogy az a színes ablakokon keresztül beszűrődött a templomba, akkor az a vibrálás, ami a prédikátor szavai alapján létrejött, összhangba került a nagy isteni léttel. És egy ilyen prédikáció elevensége, amely a szellemi életből jött létre, a dómban folytatódott. Ugyanígy az egész külső életnek át kellett alakulnia a Föld templomává, a világ egész szellemi életének képmásává.

Ha még tovább megyünk vissza, akkor azt találjuk, hogy éppen ez a gondolkodás és érzület a legősibb az emberiségben. Elmondok egy példát, hogy megmutassam, milyen érzület az, amire gondolok. Korunk az emberiség kaotikus együttműködésének a kora. Mindenki azt akarja megtenni, amit gondol. Ezt a kort a régi papi uralom előzte meg. Gyakran beszéltem ötödik gyökérfajunk alfajairól. Az első az ősi indiai kultúra volt, a második a perzsa-méd, a harmadik a babilóniai-asszír-kaldeai-egyiptomi-sémi, a negyedik pedig a görög-latin. Most az ötödikben vagyunk.

Csak a negyedik és ötödik alfaj épült az emberek, az egyes emberek okosságára. Hogy az egyes emberek okossága hogyan győzte le a régi papi kultúrát, annak mintegy nagy emlékműve egy művészeti alkotás: a Laokoón-csoport. A pap Laokoónt kígyók fogják körül – a kígyó az okosság szimbóluma -, és ez azt ábrázolja, hogy a világbölcsesség kultúrája legyőzi a régi papi kultúrát, amelyben az ember más szempontból nézte az igazságot és bölcsességet, és azt, amit tennie kell. Így győzte le a negyedik alfaj a harmadikat. Ezt egy másik szimbólum is ábrázolja: a trójai faló mondája. Odüsszeusz a maga okosságával megépítette a trójai falovat, aminek folytán a trójai papi kultúrát legyőzték.

A régi római állam kialakulását az ősi trójai papi kultúrából Aeneas mondája ábrázolja. Aeneas Trója kiváló védelmezője volt, aztán átjött Itáliába. Ott utódai lerakták a régi Róma alapjait. Fia, Ascanius alapította Álba Longát, amit tizennégy király virágoztatott fel Numitorig és Amuliusig. Numitortól féltestvére, Amulius ragadta el a trónt, fiát megölték, és lányát Rhea Silviát vesta papnőjévé tették, így Numitor nemzetsége kihalt. És amikor Rhea Silvia megszülte az ikreket, Romulust és Remust, Amulius megparancsolta, hogy dobják őket a Tiberisbe. A gyerekeket azonban megmentették, és egy anyafarkas szoptatta, majd a királyi pásztor, Faustulus nevelte fel őket.

A történet azután Róma hét királyát említi, akik a következők voltak. Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Martius, Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus.

Róma első hét királyát Livius ábrázolása szerint reális személyeknek tekintették. A mai történészek úgy tudják, hogy ez a hét király sosem létezett. Egy mondáról van szó, de hogy ennek mi az alapja, erről a történetíróknak sejtelmük sincs. A monda alapja a következő.

A trójai papi állam egy papi kolóniát alapított, Álba Longát (Álba = papi köntös). Ez a kolónia egy papi állam volt, és Amulius volt a dinasztia utolsó tagja. Ebből egy fiatalabb papi kultúra jött létre, amelyet aztán felváltott egy világbölcsesség-kultúra. A történet nem említi ezt a papi kultúrát. Azt a fátylat, amely a rómaiak első papi kultúráját fedi, a teozófia lebbenti fel. A hét római király azt a hét elvet ábrázolja, amit a teozófiából ismerünk. Ahogy az emberi organizmus is hét tagból áll – sthula-sharira, linga-sharira, kama-rupa, kama-manasz, magasabb manasz, buddhi és atma – így képzelték el a társadalmi szervezetet is, ahogy az időben felépül, hetes tagozódású sorrendben. És csak akkor tud fejlődni, ha a hetes szám törvénye szerint épül fel, ami a természetben is mindennek az alapja. A szivárvány hét színből áll: piros, narancs, sárga, ibolya, zöld, kék és indigó. Ugyanígy hét hang van: prím, szekund, tere, kvart, kvint és így tovább, és a kémiában az atomsúlyok száma is a hetes szám törvényszerűségét követi. És ez áthatja az egész világot. Ezért volt magától értetődő a régi bölcsesség ismerője számára, hogy az emberi társadalom felépítésének is ezt a törvényszerűséget kell követnie. Hét korszak, hét tag, ez a hét római király pontosan meghatározott terv szerint követi egymást. Így akkoriban ez nem volt más, mint egy történelmi korszak bevezetése. Terv szerint történt, mert az ellenkezőjét ostobaságnak tartották volna, és erről törvényt hoztak. Ez a terv eleinte valóban jelen volt. Mindenki tudta, hogy a világtörténelmet egy pontos terv irányítja. És azt is tudta mindenki, hogy ha én a negyedik korszak harmadik szakaszában vagyok, akkor így és így kell viselkednem. Így volt a régi Rómában is kezdetben egy papi állam, a kultúra alapelvének tervével, amelyet azokban a könyvekben jegyeztek fel, amelyeket Szibilla- könyveknek nevezünk. Ezek nem egyebek, mint az eredeti tervei annak, aminek a hét részből álló korszak törvényszerűsége az alapja a római birodalom kezdetén, és aminek utána nézhetnek, amennyiben szükségét érzik.

A megalapozásához a fizikai testet vették példaképnek. Ez nem értelmetlenség. Ma az ember hajlik arra, hogy fizikai testét valami alárendelt dolognak tartsa. Bizonyos megvetéssel nézzük a fizikaiságot. Ez azonban nem jogos, mert a fizikai testünk a leg- magasztosabb bennünk. Nézzenek meg egy darab csontot. Nézzék csak meg a felső combcsontot, láthatják, milyen csodálatos módon van megszerkesztve. A legjobb mérnök, a legnagyobb technikus sem tud ilyen tökéletes dolgot előállítani, ha azt a feladatot kapja, hogy a legcsekélyebb anyag felhasználásával a lehető legnagyobb teherbíró képességet hozza létre. És így van megszerkesztve az egész fizikai test, a legtökéletesebb módon. A fizikai test a legtökéletesebb dolog, amit el lehet képzelni. Az anatómus mindig a legnagyobb csodálattal fog beszélni az emberi szívről, ami tökéletesen működik, bár az ember egész életében mást sem tesz, minthogy a szívet mérgező anyagokat vesz magához. Mindenekelőtt az alkohol, a tea, a kávé az, ami hihetetlen módon támadja a szívet. A szív azonban olyan csodálatosan van megszerkesztve, hogy az ember idős koráig ellen tud állni mindezeknek.

A fizikai test, ez a legalsó rész tehát a tökéletesség legnagyobb fokával rendelkezik. Tökéletlenek ezzel szemben a magasabb testek, amelyek a tökéletesség kifejlesztésében még nem jutottak messzire: az étertest és az asztráltest, amely folyton vét fizikai testünk ellen a vágyak, kívánságok és szenvedélyek támadásai útján. Aztán negyedikként következik a tulajdonképpeni bébi, az emberi én, amelynek tévelygő lidércfény- ként a jövőre kell várnia, hogy olyan törvényeket kapjon, amelyek számára zsinórmértékül szolgálnak, amivel a fizikai test már régóta rendelkezik.

Amikor egy szociális építményt tagolunk, annak kell jelen lennie, ami az alapot szilárddá teszi. Ezért a Romulus monda szerint az első római királyt, aki az első princípiumot jeleníti meg, Quirinus istenként az égbe emelték. A második király, Numa Pompilius, a második princípium, a társadalmi rendnek felel meg, törvényeket hozott az általános életvitelre. A harmadik király, Tullus Hostilius a szenvedélyeknek felel meg. Alatta kezdődik az, ami az isteni természet elleni támadásokra irányul, ami békétlenséget, viszályt, háborút idéz elő, melynek következtében Róma naggyá lett. A negyedik király, Ancus Martius alatt kezdődnek a művészetek, az, ami a káma-manaszból jön létre.

Nos, a négy alacsonyabb princípium nem tudja a magasabbakat, az ötödik, a hatodik és a hetedik princípiumot létrehozni. A római történelem ezt ábrázolja is. Az ötödik római király, Tarquinius Priscus nem a rómaiságból született, hanem valami magasabb rendűből, az etruszk kultúrából került bele a római kultúrába. A hatodik király, Servius Tullius a fejlődési ciklus hatodik tagjának, a buddhinak felel meg. Képes arra, hogy a kámát, az érzéki-fizikai korrelátumot a buddhi útján uralja. A törvényszerű kánont ábrázolja. A hetedik király, Tarquinius Superbus, a legmagasztosabb princípium, az, aminek buknia kell, mert nem lehetséges, hogy a magasztosság a társadalmi rend lendületét kordában tartsa.

A római történelemben megtaláljuk annak kifejeződését, hogy az állam felépítésének ugyanúgy egy terven kell alapulnia, mint a világ más építményeinek. Hogy a világ egy templom, hogy a társadalmi életnek éppen úgy kell tagozódnia és szerveződnie, ugyanúgy oszlopokon kell nyugodnia, mint egy templomnak, és hogy a nagy bölcseknek a templom oszlopainak kell lenniük, ez az érzület az, ami az ősi bölcsességet áthatja. Nem az a bölcsesség, amit az ember pusztán megtanul, hanem amit beépít az emberi társadalomba. A hét princípiumot helyesen alkalmazták. Csak aki az egészet tudja, az egész bölcsességet felvette magába, csak az tud dolgozni a társadalom építésén. Mint teozófusok, csak keveset tevékenykednénk, ha nem jutnánk tovább annál, hogy az embert csak úgy tekintsük, mint aki ilyen meg olyan részekből tevődik össze. Kötelességünket csak akkor teljesítjük, ha a mindennapokban megvalósítjuk a teozófia elveit. Úgy kell cselekednünk, hogy az életben minden kézmozdulatunk, minden lépésünk kifejezze a szellemiség lenyomatát. Akkor felépítjük az elvesztett templomot.

Ehhez azonban hozzátartozik, hogy az ember tudatában legyen annak, amit a legutóbb mondtam, hogy mennyire szükséges elsajátítani valamit a nagy átfogó világtörvényekből. Gondolkodási szokásainkban a bölcsességnek kell élnie, amely a nagyságból a részletekbe vezet bennünket, úgy, ahogy a házépítésnél sem lehet az egyik követ a másikra helyezni, mielőtt a ház terve nem készült el egészen. Ezt a követelményt fel kell állítani, ha nem akarjuk, hogy világunkon a káosz legyen úrrá. Mint teozófusoknak fel kell ismernünk, hogy a világban törvénynek kell uralkodnia, hogy minden lépés, minden cselekvés a szellemi világ lenyomata kell, hogy legyen. Akkor megépítjük a templomot. Ez a templomépítés jelentősége: amit magunk elé tűzünk, annak törvényszerűnek kell lennie.

Az emberiség számára egyre inkább elveszett az a tudás, hogy az embernek bele kell épülnie a nagy világtemplomba. Az emberek ma megszülethetnek és meghalhatnak anélkül, hogy sejtésük lenne arról, hogy törvények működnek bennünk, és hogy mindent, amit tesznek, azt a világ törvényei uralják. Egész jelenlegi korszakunk elveszett kor, mert az emberek nem tudják, hogy törvények szerint kellene élniük. Ezért a régi korok papi bölcsei olyan eszközöket találtak ki, amelyekkel a szellemi világ nagy törvényeiből valamit átmenthetnek az új kultúrába. Úgyszólván a nagy bölcsek egyfajta fortélya volt, hogy a törvényszerű rendet az élet számos ágába belerejtették, egészen azokig a játékokig, amelyek a napi munka után az emberek felüdülését szolgálták. A kártyákban, a sakkfigurákban, és az egyéb játékok törvényszerűségeiben, még ha gyenge formában is, bizonyos utánzását látjuk annak, amit törvényszerű rendnek nevezünk. Ha valakivel kártyázni akarunk, ez nem megy, ha nem ismerjük azokat a szabályokat, amelyek szerint a játék folyik. És ezek valóban a nagy világtörvények utánzatai. Amit a kabbalában szefirot-nak neveznek, amit a hét princípiumnak nevezünk a maga különböző formátumaiban, azt megtaláljuk mindabban, ahogy a kártyákat a játék folyamán egymásra tesszük. A bölcsek egészen a játék bűvöletéig, mindenbe belehelyezték a nagy törvényeket, hogy az emberek legalább játék közben megkapják a bölcsesség gyenge utánzatát. Azok számára, akik legalább kártyázni tudnak, nem teljesen elveszett a jelenlegi inkarnációjuk. Ezek olyan titkok, amelyek szerint a nagy bölcsek az időfolyamat menetébe beavatkoznak. Azt mondják az embereknek, hogy a nagy törvényekhez kell igazodniuk, de ezt nem teszik. Ha azonban a törvényeket belehelyezik a dolgokba, ahol ezt nem veszik észre, akkor ennek az érzületnek néhány cseppje beléjük kerülhet. Ha ilyen érzülettel rendelkeznek, akkor képzetet alkothatnak arról, mit szimbolizál az elvesztett templom nagy allegóriája.

A titkos rendekben, amelyekhez a szabadkőművesség is tartozik, a templomlegenda szerint olyasvalamit hoz létre az ember, ami ezzel az elvesztett és újra felépített templommal összefügg. A templomlegenda igen mély értelmű, de a mai szabadkőműveseknek sejtelmük sincs erről. Egy mai szabadkőműves nem nagyon különbözik az emberek többségétől, szokás szerint ő sem visz bele különösen sokat az új életbe. Ha azonban hagyja, hogy a templomlegenda éljen benne, ez már sokat jelent. Mert aki a templomlegendát felveszi magába, olyasmit vesz fel, ami gondolkodását bizonyos módon törvényszerűvé alakítja. És a törvényszerű gondolkodástól sok függ. Ez a templomlegenda a következő.

Az Elohák egyike valamikor egybekelt Évával, így született meg Káin. Egy másik Eloha, Adonáj vagy Jehova-Jahve, megteremtette Ádámot. Ádám a maga részéről szintén egybekelt Évával, és ebből a házasságból született meg Ábel.

Adonáj békétlenséget szított azok között, akik Káin családjához, illetve Ábel családjához tartoztak, és ennek az lett a következménye, hogy Káin agyonütötte Ábelt. Ádám és Éva újabb kapcsolatából azonban létrejött Szét nemzetsége.

Így tehát kétféle nemzetség jött létre. Az egyiket, Káin fiait, akik eredetileg az egyik Elohától származtak, a tűz fiainak nevezték. Ők azok, akik a földet megművelik, az élettelen földből valamit létrehoznak, és azt átalakítják az emberi tevékenység útján. Hénoh, a Káin utódok egyike, megtanította az embereknek a különböző mesterségeket, a kövek megmunkálását, a házépítést, a társadalom megszervezését, és a polgári társadalom létrehozását. Káin egy másik utóda, Tubal- Káin a fémeket munkálta meg. Ebből a nemzetségből származott Hirám-Abiff, az építőmester.

Ábel tehénpásztor volt. Ragaszkodott ahhoz, amit készen talált, és a világot úgy fogadta el, ahogy van. Ez mindig ellentétet szül az emberek között. Egyesek úgy akarják megőrizni a világot, ahogy az van, a többiek tudásuk révén az élettelenből újra élőt akarnak létrehozni. Más népek a tűz fiainak ősapját, a Prometheusz-mondában jelenítik meg. A tűz fiai azok, akik az átfogó, harmonikus gondolatokból bölcsességet, szépséget, jóságot akarnak beépíteni a világba, hogy az templommá váljon.

Salamon király Ábel nemzetségének a leszármazottja volt. Saját maga nem tudta a templomot megépíteni, hiányzott hozzá a mesterségbeli tudása. Ezért meghívta Hirám-Abiff építőmestert, aki Káin nemzetségének a leszármazottja volt. Salamon szépsége isteni volt. És amikor Sába királynője elment hozzá, úgy hitte, hogy egy aranyból és elefántcsontból készült képet lát. Azért jött, hogy férjhez menjen hozzá.

Jehovát a formák istenének is nevezik, olyan istennek, aki az élőt, az életteli erőt teremtette, szemben a másik Elohával, aki azért teremt, hogy az élettelenből az élőt elővarázsolja. Kihez tartozik a jövő? Ez a templomlegenda nagy kérdése. Ha az emberek a Jehova-vallás szerint fejlődtek volna, akkor minden megformált élet elhalt volna. Az okkult tudományban ezt a nyolcadik szférába való átmenetnek nevezik. Most azonban az az időpont jött el, amikor az embernek magának kell a halottból élőt kifejlesztenie. Ez a Káin-fiak útján történik, azok útján, akik nem hagyatkoznak arra, ami már megvan, hanem maguk teremtenek formákat. A Káin-fiak maguk alakítják a világ építését.

Amikor Sába királynője meglátta a templomot, és megkérdezte, hogy ki építette azt, megmondták neki, hogy Hirám. És amikor találkozott vele, úgy tűnt neki, hogy olyasvalaki, aki az ő számára van kijelölve. Nos, Salamon király féltékeny lett. Kapcsolatba lépett három mesterlegénnyel, akik képtelenek voltak mesterré válni, és Hirám nagy mesterművének, az „érctenger”-nek a megvalósítását meg akarták hiúsítani. Ezt a nagy mesterművet öntéssel kellett előállítani. Az emberi szellemet kellett összekapcsolni a fémmel. A három mesterlegény közül az egyik egy szíriai asztalos volt, a másik egy föníciai ács, a harmadik pedig egy héber bányamunkás. Az összeesküvés sikerült: az öntvényt tönkretették, amikor vizet adtak hozzá. Elkezdte szórni a szikrákat. Az építőmester kétség- beesésében a tűzbe akarta vetni magát. Ekkor hallott egy hangot a Föld közepéből. Káin maga volt, aki rákiáltott: itt van az isteni világbölcsesség kalapácsa, amivel mindent helyre lehet állítani. És Káin átadta neki a kalapácsot. Az emberi szellem az, amit az ember beleépít az asztráltestébe, amennyiben nem tartja meg azt olyannak, amilyennek kapta. – Hirám most létrehozta az építményt, de az életére törtek. Erről a következő alkalommal tovább fogunk beszélni.

Eddig mondtam el a legendát, hogy megmutassam, hogy az eredeti okkult testvériségekben hogyan élt az a gondolat, hogy az embernek van egy feladata: az élettelen világot felépíteni, és nem megelégedni azzal, ami már itt van. A bölcsesség azáltal működik, hogy az élettelen világba belefolyik, hogy cselekvéssé váljon, és ezáltal a világ az örök szellemiség utánzata legyen.

Bölcsesség, szépség, erő: minden szabadkőművességnek ez a három alapszava. A külső világot úgy átalakítani, hogy a szellemiség ruhája legyen: ez a feladat. Ezt ma a kőművesek már nem értik, és úgy hiszik, hogy az embernek saját énjén kell dolgoznia. Különösen okosaknak tartják magukat, amikor azt mondják, hogy a középkorban a dolgozó kőművesek nem voltak szabad kőművesek. De éppen a dolgozó kőművesek voltak mindig szabadok, mert a külső építő munka a szellemiség képmása kellett, hogy legyen, a világ temploma, amit az intuitív bölcsesség alapján kellett felépíteni. Ez a gondolat volt korábban a nagy épületek alapja, amit egészen az egyes részletekig követtek.

Egy példán szeretném önöknek megmutatni, hogy a bölcsesség különb az értelemnél. Nézzünk egy régi gótikus dómot, és figyeljük meg csodálatos akusztikáját. Ma ezt nem tudjuk utánozni, mert ezzel kapcsolatban minden mélyebb tudás veszendőbe ment.

A híres egyiptomi Möris tó éppen ilyen csodálatos műve az emberi szellemnek. Ez nem egy természetes tó, hanem művi módon hozták létre a bölcsesség intuíciója alapján, hogy a vizet, ha bőségben van, összegyűjtsék, és vízhiány esetén az egész országra kiáraszthassák. A csatornázás nagyszerű példája.

Ha az ember ugyanannak a bölcsességnek az alapján fog valamit létrehozni, ahogy az isteni erők a természetet létrehozták, ahogy a fizikaiságot bölcs módon felépítették, akkor a templom felépül. Nem azon múlik, hogy saját bölcsességünkből milyen sokat tudunk belevinni az egyes részletekbe, hanem azzal az érzülettel kell rendelkeznünk, amely tudja, hogy az emberiség temploma csak a bölcsesség útján építhető fel.

Ha ma keresztülmegyünk egy városon, akkor találunk egy cipészboltot, mellette egy gyógyszertárat, egy sajtkereskedést, és a sajtkereskedés mellett egy üzletet, ahol sétabotokat árulnak. Ha éppen nem akarunk semmit sem vásárolni, mi van akkor? Milyen kevéssé kapcsolódik egy ilyen város külső élete ahhoz, amit érzünk és gondolunk! Mennyire másképpen volt ez a középkorban. Ha akkor az ember végigment az utcán, látta a házak homlokzatának stílusában a tulajdonos jellemét és érzületét.

Minden kapuzár kifejezte azt, ami az ember szellemének megfelelt, szeretettel volt megformálva. Menjenek végig egy olyan városon, mint Nürnberg, megtalálják az alapjait annak, amilyen egykor volt, aztán vegyék hozzá az ellentétét, a modem absztrakciót, ami már nem tartozik az emberhez. Ez a materialista kor kaotikus teremtménye, amelyhez az ember fokozatosan jutott el egy korábbi spirituális korszakból.

Az ember egy olyan természeti világból jött létre, amelyet egykor az istenek formáltak meg, úgyhogy minden a nagy világépítménybe, a nagy templomba illeszkedett bele. Volt valaha egy olyan korszak, amelyben a mai Föld egyetlen darabjára sem tekinthetett úgy az ember, hogy ne mondta volna: isteni lények építették ezt a templomot, addig a fokig, amikor az ember fizikai teste felépült. Aztán birtokba vette a magasabb princípiumokat, és ezáltal a rendetlenség, a káosz lépett a világba. A vágyak, a kívánságok, a szenvedélyek rendetlenséget vittek be a templomba. Csak ha az emberi akaratból újra a törvényszerűségek fognak szólni, magasabb és szebb módon, mint ahogy egykor az istenek a természetet megteremtették, csak ha az ember az istent létrehozza önmagában, úgy, hogy istenhez hasonlóan építhesse a templomot, akkor leszünk újra birtokában az elvesztett templomnak.

Ha arra gondolnánk, hogy csak azoknak kellene építeniük, akik építeni tudnak, ez nem volna igaz. Nem, ez az érzületen múlik, akkor is, ha az ember igen sokat tud. Ha az ember rendelkezik azzal az érzülettel, hogy ilyen irányban gondolkodjon, és aztán szociális, technikai és jogi reformokra törekszik, akkor az elveszett és újra megtalált templomot építi. Ha az ember e nélkül az érzület nélkül kezdi el a reformokat, és ha mégoly jól gondolja is el azokat, csak a további káosz felé halad. Mert az egyes kövek semmit sem használnak, ha nem illeszkednek az egész tervhez. Ha megreformálják a jogot, a vallást, vagy valami hasonlót, amíg az emberek csak a részleteket látják, anélkül, hogy az egészet átéreznék, ezzel csak lebontják a dolgokat.

A teozófia ezért nemcsak elmélet, hanem gyakorlat is, a leggyakorlatibb dolog a világon. Azt hinni, hogy a teozófusok remeték, akik nem a világot építik, tévedés. Ha eljuthatnánk oda, hogy az emberek teozófiai alapon kezdenek bele a szociális reformokba, akkor sokkal gyorsabban és biztosabban érnénk el azt, amit akarunk. Mert anélkül, hogy bármit is mondanánk az egyes mozgalmak ellen, a részletekben való ténykedés nem egyéb, mint fanatizmus. Minden egyes reformtörekvés – szabadság-apostolok, absztinenciát hirdetők, vegetáriánusok, állatvédők, és így tovább – hasznos, ha valamennyien összefognak. Eszményeiket tulajdonképpen csak egy olyan általános nagy mozgalommá egyesíthetik, amely a régi templomhoz vezet.

Ez az az eszme, amely az elvesztett és újra felépített templom allegóriájának az alapja.

Jegyzetek a kérdésekről

Kérdés: Hogy volt ez a Káin-fiakkal és Abel-fiakkal?

Válasz: A Káin-fiak az éretlenek, az Ábel-fiak a túlérettek. Az Ábel-fiak a magasabb szférák felé fordulnak, ha ezeket az inkarnációkat maguk mögött hagyják. Az Ábel-fiak a Solar- pitrisek, a Káin-fiak a legérettebb Mondpitrisek.

Kérdés: Miért alakul olyan sok misztikus és kőműves egyesület?

Válasz: Minden magasabb rendű munkát csak egyesületben lehet végezni. Artus kerekasztala szabály szerint tizenkettőt foglalhat magában.

Kérdés: Ismeri Albert Schaffle munkásságát?

Válasz: Albert Schaffle írt egy könyvet a szociológiáról, és ahogy ezt ábrázolja, az sokkal szabadkőművesebb, mint ami a szabadkőműves páholyokból indul ki.

– Berlin, 1905. május 22.

[A salamoni templom szimbolikája az ember számára és összefüggése a templomos lovagrenddel. A Káin-fiak és az isten-fiak két áramlata az emberiségben. A rózsakeresztesek a templomosok törekvéseinek folytatói és ugyanezt akarják a teozófusok is.]

Még néhány gondolat az elvesztett templomról. A salamoni templomot, a legnagyobb szimbólumnak kell tekintenünk. Mindenekelőtt arról van szó, hogy ezt a jelképet megértsük. A Bibliából ismerjük annak menetét, ahogy létrejött. De nemcsak puszta j elképekkel van dolgunk, hanem tényleges külső igazságokkal is, amelyekben azonban mély világtörténelmi szimbólumjut kifejezésre. És akik a templomot építették, tudatában voltak annak, amit ezzel kifejezésre akartak juttatni.

Most azt akarjuk megvizsgálni, miért építették a templomot. És látni fogják, hogy minden szó, amit a Biblia említ, mély jelentőségű jelkép. Emellett arra is kell gondolnunk, hogy milyen korban végezték el az építést. Mindenekelőtt vegyük szemügyre a bibliai szavakat, hogy minek kell a templomnak lennie. Jahve ezeket a szavakat intézi Dávidhoz. ,JEgy ház az én nevemnek?'. Tehát egy ház, a „Jahve” névnek. Most tisztázzuk, mit jelent a „Jahve” név.

A régi zsidóságban eltelt egy bizonyos idő, amíg világossá vált „Jahve” nevének szentsége. Mit jelent ez? A gyermek életének egy bizonyos szakaszában tanulja meg, hogy az „én” szót használja. Ezt megelőzően úgy tekinti magát, mint valami tárgyat. Ahogy más tárgyakat megnevez, úgy nevezi meg magát is egy objektív néven. Csak később tanulja meg az „én” szó használatát. Nagy szellemek számára az a pillanat, amelyben az élet folyamán először tapasztalja meg önmagában az ént, amikor ez először válik tudatossá, igen jelentőségteljes. Jean Paul mondja el magáról ezt az élményt. Mint kis fiú egy csűr mellett állt az udvarban, itt élte át először saját énjét. És annyira tiszta és ünnepélyes volt számára ez a pillanat, hogy ezt mondta róla: „Mint valami legszentebb dologra, úgy tekintettem akkor belső mivoltomra”.

Az emberek számos fajon át fejlődnek, és egészen az atlantiszi időkig mindnyájan ilyen objektív módon fogták fel magukat. Csak az atlantiszi faj idején fejlődött az ember odáig, hogy „én”- nek mondhatta magát. A régi zsidók ezt tanításként fogták fel.

Az ember áthatol a természeti birodalmakon. Végül is felmerül benne az én-tudat. Az asztráltest, az étertest, a fizikai test és az én együtt alkotja a pithagorászi négyzetet. És a zsidóság hozzá tette ehhez az isteni ént, ami fentről jön le hozzánk, ellentétben az alsó énnel. Így jött létre a négyszögből az ötszög. Ezáltal kapta meg a zsidóság népének urát, és ezért egyfajta szent dolog volt a „név” kiejtése. Míg más nevek, mint például az Elohák, vagy Adonáj, népszerűek lettek, „Jahve” legszentebb nevét csak a felkent pap ejthette ki. Salamon korában történt, hogy a zsidóságban kialakult a Jahve-név szentsége, azé az „én”-é, amely az emberben lakhat. Jahve parancsát az emberekhez így kell felfognunk, amely azt akarta, hogy az ember önmagát Isten szent templomává tegye. Ezzel az istenség új felfogása jöhet létre, az ugyanis, hogy az istent, aki az ember keblében, az emberi én legmélyebb szentélyében van elrejtve, morális istenné tegyük. Az emberi test így a legszentebbnek a képmásává válik.

Egy külső jelképet kellett létrehozni, mert az ember Isten háza. A templomnak szimbólumnak, az egyedi emberi test jelképének kellett lennie. Ezért hívták meg az építőket – Hirám-Abiffot – akik értettek a világi mesterségekhez, és az embert magát istenné tudták átalakítani. A Bibliában két kép kapcsolódik ehhez: az egyik a Noé bárkája, a másik a salamoni templom. Mindkettő bizonyos módon ugyanaz, és mégis alapvetően különböznek egymástól.

Noé bárkáját azért építették, hogy az embert létének jelenlegi állapotába átmentsék. Noé előtt az ember az atlantiszi és a lemúriai korban élt. Még nem építette meg azt a hajót, amivel az asztralitás vizén a földi létbe jutott volna. Az asztralitás vizén érkezett az ember, Noé bárkája hozta őt át. A bárka azt az építményt ábrázolja, amelyet az öntudatlan isteni erők építettek. A bárka méretei megfelelnek az emberi test méreteinek, és megfelelnek a salamoni templom méreteinek is.

Az ember Noé bárkájából nőtt ki, és neki magának kell magasabb énjét körülvennie egy házzal, amelyet szelleme útján, bölcsessége útján, a salamoni bölcsesség útján kell megépítenie.

Belépünk a salamoni templomba. Már a kapu is jellegzetes. A négyszög egy régi szimbólum. Az ember ma a négyszög állapotából az ötszög állapotába lépett át, mint öttagú lény, akiben tudatosodik magasabb énje. A belső isteni templom úgy van megformálva, hogy az öttagú embert zárja körül. A négyszög szent dolog. A kapu, a tetőzet és az oldalsó tartóoszlopok együtt egy ötszöget alkotnak. Ha az ember a négyességből felébred, ha behatol belső világába – a belső tér a templom legfontosabb része – akkor egyfajta oltárt lát, észreveszünk két kerubot, amely mint két védő szellem, a szövetség ládája fölött, a szentek szentje fölött lebeg, mert az ötödik princípiumot, amely még nem ereszkedett le, a két magasabb rendű lényszerűségnek, a buddhinak és az atmának kell védelembe vennie. Ez az ember belépése a manasz-fejlődésbe.

Az egész belső rész arannyal van díszítve, mert az arany kezdettől fogva a bölcsesség szimbóluma. A bölcsesség belépett a manasz stádiumába. Pálmaleveleket találunk, mint a béke szimbólumát. Ez az ember egy bizonyos korszakát ábrázolja, és itt valami olyasmit látunk, ami csak később, a kereszténységben jut kifejezésre. Most a templom vezetői ezt megőrizték, és itt úgy fejeződik ki, mint aminek később kell beteljesednie.

Később, a középkorban a salamoni templom eszméje újjáéledt a templomos lovagok rendjében, akik a templom gondolatát át akarták vinni nyugatra. A templomos lovagokat azonban akkoriban nem értették meg. Ha meg akarjuk őket érteni, mélyen bele kell tekintenünk az emberiség történelmébe. Amit a templomosok perében előhoztak, az egy nagy félreértésen alapul. A templomosok annak idején azt mondták: minden, amit eddig átéltünk, előkészület volt ahhoz, amit a Megváltó akart. Aztán azt mondták: a kereszténységnek jövője van, egy új feladata. Nekünk az a feladatunk, hogy a középkor különböző szektáit és egyáltalán az embereket előkészítsük arra a jövőre, amelyben a kereszténység új értelmezésben jelenik meg, úgy, ahogy azt a Megváltó tulajdonképpen akarta. A kereszténységet a negyedik alfaj idején láttuk felbukkanni, az ötödikben tovább fejlődik, de a hatodikban lehet majd az újra feltámadt dicsfényt ünnepelni. Ezt kell előkészítenünk. Az emberi lelkeket úgy kell irányítanunk, hogy egy igazi valódi tiszta kereszténység jusson kifejeződésre, amelyben a Legmagasabb neve találja meg a lakhelyét.

Jeruzsálemnek kellett a középponttá válnia, és onnan kellett, hogy kiáradjon az egész világba az ember Krisztushoz való viszonyának a titka. Amit szimbólumként a templom ábrázolt, annak eleven valósággá kellett válnia. A templomosokról azt mondták, és ezt aztán a szemükre vetették, hogy egy bizonyos csillag-imádatnak, és Nap-imádatnak hódoltak. E mögött azonban egy nagy misztérium rejlik. A mise két részre oszlott, az úgynevezett kis misére, amelyen mindenkinek szabad volt részt vennie, és a nagyobb misére, amely a tömegek távozása után következett, és ezen csak azok lehettek jelen, akik okkult iskolázáson akartak keresztülmenni, akik az „ösvényre” akartak rálépni. Ezen a nagyobb misén mindenekelőtt elhangzott az apostoli hitvallás, aztán bemutatták a kereszténység fejlődését a világban, és hogy hogyan függ össze a világfejlődés menetével.

A világ tényei nem mindig voltak olyanok, mint ma, hanem Földünk egykor össze volt kapcsolódva a Nappal és a Holddal. A Nap aztán elszakadt a Földtől, és kívülről sugárzott rá, majd később kivált a Hold is. A Föld tehát korábban egészen más lakóhelye volt az embernek. Az ember akkoriban fizikailag is még egészen más volt. Földi élete azonban teljesen megváltozott, amikor a Nap és a Hold elvált a Földtől. Ekkor alakult ki a születés és a halál, ekkor kezdődött a reinkarnáció, ekkor ereszkedett bele az én-jelleg, az individualitás a fizikai testbe, és inkarnálódott folyamatosan. Ez majd egykor újra megszűnik. A Föld újra össze fog kapcsolódni a Nappal, és az ember további fejlődését a Napon fogja átélni. Bizonyos fokozatokat láthatunk tehát, hogy az ember hogyan függ össze a Nappal. Ezek a dolgok a Napnak az égbolton való fázisához kapcsolódnak.

Nos, mindaz, ami a világban megtörtént, a következő korszakban röviden újra megismétlődik. Minden megismétlődik a körforgás fejlődésében, az első, a második és a harmadik gyökérfaj folyamán. Aztán az történik, hogy az ember belép az inkarnációk sorába. A második gyökérfajból a harmadikba való átmenet során a Nap különvált, a harmadikban pedig a Hold is. Nos, a Föld tovább fejlődik a harmadik gyökérfajtól a hatodikig, amikor majd a Nap újra összekapcsolódik a Földdel. Ekkor új korszak kezdődik, amelyben az ember sokkal magasabb fokra emelkedik, és már nem kell tovább inkarnálódnia.

Vallásként ez a tanítás a fejlődés menetéről a Noé bárkájának története formájában jelent meg. Aminek a jövőben történnie kell, azt a tanítás előrevetíti. A Napnak a Földdel való egyesülését Krisztus Földön való megjelenése előre meghirdeti. Az ilyen tanításokkal kapcsolatban mindig úgy van, hogy egy bizonyos ideig a múlt megismétlése történik meg, aztán a tanítás arról kezd szólni, hogy mi fog történni a jövőben. Az egyes alfajok, a népek tudatfokának fejlődését tekintve összefüggenek a Napnak az égbolton való áthaladásával. Ha az Állatöv egy szakaszára tekintenek, képet kapnak arról, hogy halad át a Nap az égbolton.

Tudják, hogy az a korszak, amelyben a harmadik alfajt a negyedik váltotta fel, a Kos, illetve a Bárány jelét viseli. Az asszír-babilóniai korszak a Bika jegyében foglalta össze a kor számára jelentős értékeket, az azt megelőző perzsa kor az Ikrek csillagképét viselte. És ha még tovább megyünk vissza, akkor a szanszkrit kultúra idejében a Rák jeléhez jutunk. Az az időpont, amelyben a Nap a tavasz kezdőpontján a Rákban kelt fel, az emberiség fordulópontja volt. Atlantisz elsüllyedt, és az ötödik gyökérfaj első alfajának kora kezdődött el. Ez a fordulat a Rák jelében történt. A következő korszak akkor kezdődött el, amikor a Nap az Ikrek jegyében kelt fel. A történelem további menete az elő-ázsiai, egyiptomi kultúrához vezet el bennünket, amikor a Nap a Bika jelében kelt fel. És amikor a Nap ismét tovább lépett, megkezdődött a negyedik alfaj korszaka, amelyet a görög mitológia a Kossal, a Báránnyal hozott összefüggésbe. (A Jázon-monda a Kos gyapjának visszaszerzéséről szól) A kereszténység első időszakában a Megváltót a báránnyal ábrázolták.

Követtük a korszakokat az elsőtől a negyedik alfajig. A Nap előbbre lépett az égen, és most, amikor egy kritikus pontnál vagyunk, a Halak jegyébe lépünk. Aztán az a korszak következik, a hatodik alfaj korszaka, amikor az ember belsőleg annyira tisztává válik, hogy az istenség temploma lesz. A Nap a Vízöntő jegyébe lép. Így jár a maga útján az égbolton, ami tulajdonképpen csak külső kifejeződése saját szellemi életünknek. Amikor a tavasz kezdetén a Vízöntő jegyében kel fel, akkor lehet majd teljes világosságában megérteni.

Így folyt le a nagy mise, amelyen a beavatatlanok nem vehettek részt. Akik részt vettek rajta, azok számára azt ábrázolták, hogy a kereszténység, amely vetésként kezdődött, a jövőben valami egészen mást fog létrehozni, és hogy a „Vízöntő”-n Jánost kell érteni, aki mintegy mustármagként, vetésként a kereszténységet elterjeszti. Az Aquarius, vagyis a Vízöntő ugyanazt jelenti, mint János, aki vízzel keresztel, hogy az embereket előkészítse, hogy Krisztus tűzzel való keresztelését megkaphassák. Hogy egy „János-Vízöntő” el fog jönni, hírt ad Krisztusról, aki megújítja a templomot, ha majd a nagy időpont elérkezik, amikor Krisztus újólag fog beszélni az emberekhez, és akkor ezt megértik – ezt tanították a templomosok a misztériumok mélyén.

A templomosok aztán még ezt is mondták: most annál az időpontnál vagyunk, amikor az ember még nem érett arra, hogy megértse a nagy tanítást, még elő kell készítenünk őt János keresztségére, aki vízzel keresztel. Aki templomos akart lenni, az elé odaállították a keresztet, és azt mondták neki: ezt a keresztet most meg kell tagadnod, hogy később megértsd, először Péterré kell válnod, először, mint Péternek, a sziklának, aki megtagadta az Urat, meg kell tagadnod a tant. Ez volt a jövőbeni templomosok beiskolázása. Vegyük szemügyre a Péter foknak ezt az átélését.

Szélesebb körben nem nagyon értik mindenekelőtt azt, hogy a kereszt betűit hogyan kell a helyes módon értelmezni. Platón arról beszél, hogy a világlélek a világtest keresztjére van felfeszítve. A kereszt a négy elemet szimbolizálja. A növényi, az állati és az emberi birodalom a négy elemből épül fel. A kereszten ez áll: jam = víz, vagyis Jákob; nour = tűz, vagyis az, ami magára Krisztusra vonatkozik; ruach = levegő, vagyis János szimbóluma, és a negyedik: jabesach = föld, vagyis Péter, a szikla.

A kereszten tehát az áll, amit három apostol neve fejez ki, míg az egyik név alatt Krisztust kell érteni. A „föld” az, ahová a kereszténységet el kellett hozni, a templom, ahová az embernek magát kell eljuttatnia, hogy a magasabb rendűnek burka legyen. (Hiány a szövegben)

Kétszer „kiált a kakas” – ez az ember alacsonyabb és magasabb énjének szimbóluma. Először akkor „kiált a kakas”, amikor az ember alászáll, és az anyagban materializálódik, másodszor akkor, amikor újra felemelkedik, amikor megtanulta Krisztust megérteni, amikor a Vízöntő megjelenik. Ez a hatodik alfaj idején következik be. Akkor az ember szelleme megérti azt, hogy mivé kell válnia. Az én akkor fog elérni egy bizonyos fokozatot, amikor a legmagasabb értelemben véve az valósul meg, amit a salamoni templom ábrázol, amikor az ember maga válik templommá „Jahve” számára.

Előbb azonban az embernek még a tisztulás három fokozatán kell átmennie. Az én háromszoros burokban van: először az asztráltestben, aztán az étertestben, majd a fizikai testben.

Amikor az asztráltestben vagyunk, először tagadjuk meg az isteni ént, az étertestben másodszor, a fizikai testben harmadszor. Az első kakas-kukorékolás a hármas emberi burok útján bekövetkező hármas tagadás. És aztán, ha a hármas testiségen áthaladunk, ha az én megtalálta a maga legnagyobb jelképes megvalósulását Krisztusban, akkor kiált a kakas másodszor.

Ezt az önmagunk felküzdését Krisztus tulajdonképpeni megértéséhez – először a Péter-fokot végigjárva – ezt a mély eszmét a kínpadra vont templomosok egyike sem tudta a bírónak megmagyarázni.

A templomosoknak tehát először úgy kellett tenniük, mintha a keresztet megtagadták volna. Miután mindezt végrehajtották, az isteni lény egyfajta szimbolikus alakját mutatták fel nekik, egy méltóságteljes férfi alakot nagy szakállal, az Atya szimbólumát. Amikor az emberek felfejlődnek, és a mesterekben saját vezetőt kapnak, ha lesznek olyanok, akik az embereket vezetni tudják, akkor a vezető atya igéjeként az a mester áll majd az emberek előtt, aki őket Krisztus megértéséhez vezeti.

Aztán azt mondták a templomosoknak: ha ezt megértettétek, akkor érettek vagytok arra, hogy együtt építsétek a világ nagy templomát. Együtt kellett működniük abban, hogy mindent úgy irányítsanak, hogy a nagy építmény lakóhelye legyen a tulajdonképpeni mélyebb énünknek, a mi belső szövetségládánknak.

Ha mindezt áttekintjük, nagyjelentőségű képeket kapunk. És akinek a lelkében ezek a képek életre kelnek, egyre inkább a nagy mester tanítványává érik, aki az emberiség templomának ezt az építményét előkészíti. Ilyen képzetek működnek lelkűnkben, mint erők, hogy ezáltal átmenjünk egyfajta tisztuláson, amely bennünket a szellemben való eleven élethez kell, hogy vezessen.

A középkornak ezt a vonását, amely a templomos lovagoknál jelenik meg, megtaláljuk két kerekasztalnál is, Artus királyénál, és a Szent Grálénál. A régi világi volt Artus király kerekasztala, míg a keresztény lovagság tulajdonképpeni szellemi kerekasztala ott készült elő, ahol a Szent Grál titkát őrizték. Figyelemre méltó, hogy a középkori emberek mennyire objektíven és higgadtan gondolták el a kereszténység feltörekvő hatalmát és külső formáját.

Ha a templomosok tanítását megnézik, a középpontjában van valami, amit mint nőiséget tiszteltek. Ezt a nőiséget isteni Szófiának, isteni bölcsességnek nevezték. A manasz az ötödik princípium, az ember szellemi énje, amelynek ki kell bontakoznia, és amely számára templomot kell létrehozni. És ahogy a salamoni templom bejáratánál az ötszög az öttagú embert jellemzi, ugyanígy jellemzi ez a nőiség a középkori bölcsességet. Dante a maga „Beatrice”-jével ezt a bölcsességet akarta ábrázolni. „Isteni Színjátékát csak az érti meg, aki erről az oldalról nézi. Ezért Danténál is ugyanazokkal a szimbólumokkal találkozunk, amelyek a templomosoknál, a keresztény lovagságnál, a Grál-lovagoknál, és így tovább, kifejezésre jutnak. Mindazt, aminek történnie kell, már elővételezték a nagy beavatottak, akik azt, aminek a jövőben meg kell történnie, olyan módon mondták el, ahogy az Apokalipszisben történik, hogy a lélek előkészüljön ezekre a történésekre.

A monda szerint két áramlatot találunk az emberi faj világban való megjelenésénél. Az egyik a Káin-fiaké, akiket az egyik Eloha nemzett Évával. Ők a világ gyermekei, akik a nagy művészeteket és a külső tudományt létrehozták. Ez az egyik áramlat, amelyet kiközösítettek, és a kereszténységnek kell megszentelnie, ha majd az ötödik princípium megérkezik a világba. A másik áramlatot az istenek gyermekei alkotják, akik az embereket eljuttatták az ötödik princípium megértéséhez. Őket Ádám teremtette meg. Aztán a Káin-fiak arra lettek felszólítva, hogy egy burokba foglalják azt, amit az isten-fiak, az Ábel-Szet-fiak megteremtettek.

A szövetség ládájában Jahve szent nevét őrizték. Amit azonban a világnak át kell alakítania, ami a Legszentebb részére burokká kell, hogy alakuljon, azt a Káin-fiaknak kell elkészíteniük. Isten megteremtette az ember testét, amibe bevonult az emberi én, és összerombolta ezt a templomot. Az ember csak akkor tudja magát megmenteni, ha először felépíti azt a házat, amely átviszi őt a szenvedélyek vizén, ha megépíti Noé bárkáját. Ezt a házat az embernek kell felépítenie. Így épül külsőleg az, ami a Káin-gyermekek útján a világba került, és amit az istenek gyermekei hoztak, az a belsőt építi.

Az emberi faj megjelenésénél így jut érvényre ez a két áramlat. (Hiány a szövegben)

Csak akkor értjük meg a teozófiát, ha azt testamentumként fogjuk fel, és előkészítjük azt, amit a salamoni templom felvázolt, és aminek a jövőben kell megvalósulnia. Elő kell készíteni az új szövetséget a régi helyett. A régi a teremtő Isten szövetsége, amikor az Istenség az emberi templomot megteremtette. Az új az, amikor az ember a bölcsesség templomával fogja körül az isteni princípiumot, amikor azt újra helyreállítja, hogy ezáltal az én menedéket találjon a Földön, ha az a matériától megszabadulva feltámad.

Ilyen mélyek ezek a szimbólumok, és ez volt az a nevelés, amellyel a templomosok az emberiséget vezetni akarták. A rózsakeresztesek a templomos rend folytatói, azt akarták, amit a templomosok és amit a teozófia is akar, hogy mindnyájan dolgozzunk az emberiség nagy templomán.

A keresztfa-legenda és a salamoni templom világtörténelmi jelentősége

Berlin, 1905. május 29.

[A keresztfa legendája. A Káin-fiak és az isten-fiak áramlatát Krisztus egyesíti. A világtemplom felépítésének feladata. A törvény és a kegyelem különbsége Pál apostol értelmezésében.]

Miután néhány alkalommal beszéltünk a kereszténységről és a jelenkori, valamint a jövőbeni fejlődéséről, eljutottunk oda, hogy ma – nem történelmileg, hanem inkább tényszerűen – megbeszélhetjük a kereszt szimbólumának jelentőségét.

Tudják, hogy a kereszténység számára a kereszt szimbólumának átfogó, jelképes jelentősége van. Ma szeretnék éppen ebben az összefüggésben a salamoni templom világtörténelmi jelentőségéről beszélni.

A kereszt történetéről van egy úgynevezett szent legenda, és ebben nem is elsősorban a kereszt jeléről vagy annak általános világméretű szimbolikájáról van szó, mint inkább arról a keresztfáról, amelyről a keresztények beszélnek, amelyre Krisztus Jézust felfeszítették. Nos, tudják, hogy a kereszt általános emberi szimbólum, és nemcsak a kereszténységben, hanem minden nép vallásos szemléletében és jelképei között megtalálható, úgyhogy jelentősége általános emberi kell, hogy legyen. Ami azonban ma különösen érdekel bennünket, az az, hogy a kereszt szimbóluma hogyan kapta meg a kereszténységben ezt az alapvető jelentőségét.

A kereszttel kapcsolatos keresztény legenda, amelyből kiindulunk, a következő.

Az a fa, amiből a kereszt származik, nem egyszerűen csak faanyag, hanem – így szól a legenda – eredetileg az Elet Fájának egy hajtása, amit Ádám, az első ember számára vágtak le. Adám fia, Szét ültette el a földbe ezt a hajtást, és a fiatal fa három törzset hozott létre, amelyek összenőttek egymással. Később Mózes ebből a fából faragta híres botját. A legendában aztán ez a fa újra szerepet kap Salamon király jeruzsálemi templomával összefüggésben. A templom építésénél ugyanis egy fontos pillérként akarták felhasználni. Itt azonban egy sajátságos dolog történt. Úgy mutatkozott, hogy semmilyen módon nem akar illeszkedni. A templomba nem tudták beilleszteni, ezért hídként egy folyó fölé fektették. Itt nem jutott érvényre addig, amíg Sába királynője meg nem jelent, aki, amikor átment rajta, meglátta, hogy milyen fáról van szó. Arra is rájött, hogy mit jelent ez a hídfa, amely itt két terület, az innenső és a túlsó part között van, hogy a folyón át lehessen kelni. Végül ebből a fából ácsolták azt a keresztet, amelyen a Megváltó függött, majd még további események történtek vele.

Láthatják tehát, hogy ebben a legendában arról van szó, ami az emberi nem létrejöttével és fejlődésével függ össze. Ádám fiának, Szetnek kellett az Élet Fájáról ezt a hajtást levennie, amely aztán még három hajtást hozott. Ez a három hajtás szimbolizálja azt a három princípiumot, azt a három örökéletű természeti erőt, az atmát, a buddhit és a manaszt, amelyek összenőnek, és azt a hármasságot alkotják, amely minden létesülés és fejlődés alapja. Nagyon jellemző, hogy Szét, Adámnak ez a fia ültette el a földbe ezt az ágat, aki a Káin által meggyilkolt Ábel helyébe lépett.

Tudják, hogy egyrészről a Káin-áramlattal van dolgunk, másrészről az Ábel-Szet utódok áramlatáról. A Káin-fiak, akik a külső világban munkálkodnak, elsősorban a tudományokat és a művészeteket ápolják. Ők azok, akik a templomhoz a külső világból hozzák az építőköveket. Az ő művészetük útján kell a templomot megépíteni. Az Ábel-Szet nemzetség utódai, az úgynevezett istenfiak, az emberi természet tulajdonképpeni spirituális oldalát gondozzák. Ez a két áramlat mindig is ellentétben állt egymással. Az egyik oldalon az ember világi törekvése áll, azoknak a tudományoknak a kialakítása, amelyek elsősorban az emberi kényelmet vagy a külső életet szolgálják, a másik oldalon az istenek fiai állnak, akik az ember magasabb tulajdonságainak kialakításával foglalkoznak.

Ugyanakkor tisztában kell lennünk vele, hogy az a szemlélet, amivel a szent kereszt-legendában találkozunk, erősen megkülönbözteti azt, ami a világtemplom pusztán külsődleges megépítését j elenti a tudomány és a technika segítségével, illetve ami mint vallásos áthatottság, mint vallásos jelleg az egész emberiség-templom megszentelésén működik. Csak azáltal, hogy ez az emberiség-templom egy magasabb feladatot jelent, hogy úgyszólván a külső épület, ami pusztán csak gyakorlati célokat szolgál, az Isten házának kifejezőjévé válik, csak ezáltal lesz a külső épület spirituális belső burokká, amelyben az emberiség magasabb feladatát gondozni lehet. Csak azáltal, hogy az isteni erényre való törekvés ereje, a külső forma szépségre való törekvése és az emberek külső érintkezésére szolgáló beszéd az isteni bölcsesség szolgálatába áll, tehát azáltal, hogy a világi átalakul istenivé, ezáltal éri el beteljesülését. Ha a három erény, a bölcsesség, a szépség és az erő az istenség burkává válik, akkor készül el az emberiség temploma. Az a szemlélet, amelyet ez a legenda tartalmaz, ezt akarja kifejezni.

A legenda értelmében tehát azt kell elképzelnünk, hogy Krisztus Jézus földi megjelenéséig két áramlat volt jelen. Az egyik, amelyik a világi templomot építette, és az emberi cselekvést alakította ki, hogy aztán később az isteni Igét, ami Krisztus útján érkezett meg a Földre, fel lehessen venni. Egy lakóházat kellett készíteni a Földön az isten; Ige megjelenése számára. Emellett ideiglenesen az isteninek magának egyfajta mellékáramlatként kellett a második áramlatban az idők folyamán kifejeződnie. Ezért az emberfiákat, a Káin- nemzetséget, amelynek a világi dolgokat kellett előkészítenie, megkülönböztetjük az isten-fiaktól, Abel-Szet fiaitól, akik az istenit ápolták, míg a két áramlat egymásba nem tudott folyni. Krisztus Jézus egyesítette a két áramlatot. A templomot először külsőleg kellett felépíteni, amíg aztán Krisztusban megjelent az, aki három napon belül újra fel tudta építeni. Egyrészről tehát itt van a Káin-fiak áramlata, másrészről az Ábel-Szet-utódok áramlata. Mindkettő az emberiség fejlődését készítette elő, hogy aztán az Istenfia a két oldalt egyesítse, és a két áramlatból egyet hozzon létre. Ez jut kifejezésre a szent legendában mély értelmű módon.

Szet maga az, aki azt a hajtást, amelyet Ádám számára az Élet Fájáról elvett, a földbe ültette, és egy háromágú fát nevelt belőle. Mit jelent ez a háromágú fa? Nem mást, mint az atma, buddhi, manasz hármasságát, az ember magasabb rendű hármas természetét, amely az alacsonyabb princípiumba van beültetve. Az ember elől azonban ezt fátyol takarja el. Az ember mindenekelőtt három testből, fizikai, éter- és asztráltestből áll, amely a tulajdonképpeni isteni hármasságnak, az atmának, buddhinak és manasznak a külső burkát képezi. Azt kell elképzelnünk, tehát, hogy a fizikai, az éter- és az asztráltest hármassága a magasabb erőknek, az atmának, buddhinak és manasznak a külső megnyilvánulása. És ahogy a művész kialakítja a külső formát, ahogy egy bizonyos eszmét színekben kifejez, úgy jelenít meg ez a három burok is egy művészi alkotást. Ha elképzelik, hogy a magasabb princípiumok egy művészeti alkotás eszméjét képezik, akkor valamennyire képzetet alkothatnak arról, hogy mit jelent ennek a három testnek a léte.

Nos, az ember énjével fizikai, éter- és asztráltestének burkában lakik, melynek segítségével ezt a hármas természetet úgy kell átalakítania, hogy a három magasabb princípium itt a Földön megfelelő lakóhelyet találjon, és otthon érezhesse magát. Erről kellett gondoskodnia a régi szövetségnek. A Káin-nemzetség emberfiainak a művészetek útján kellett a világba hoznia azt, ami a fizikai, éter- és asztráltestet szolgálja, és az emberfiáknak kellett ehhez minden külső dolgot megteremtenie. Mit jelent mindez?

A fizikai testet szolgálja mindaz, amit a technika útján elérünk, a fizikai testet és annak kényelmét elégíti ki. Ami viszont az emberi együttéléssel kapcsolatos, ami a társadalmi és állami berendezkedést és szervezeteket illeti, és ami a táplálkozásra és növekedésre vonatkozik, az az élettest felépítését szolgálja. Ami pedig az asztráltestet illeti, ez az erkölcsi előírások területe, az etikáé, ami az ösztönöket és szenvedélyeket teszi rendbe, az asztrális természetet szabályozza, ezt kell magasabb fokra emelnie.

Így építik fel a Káin-fiak a régi szövetség útján ezt a hármas fokozatú templomot. Ahogy ez a külső intézményeinkből összeáll – gondoljanak lakásainkra, műszereinkre, társadalmi és állami létesítményeinkre, erkölcsi szabályainkra – mindez a Káin-fiak építménye, ami az emberi természet alsóbb tagjait szolgálja.

Emellett működött a másik áramlat is, amelynek élén az isten- fiak, azok tanítványai és követői állnak. Tőlük származnak az isteni világrend szolgálói, a szövetség ládájának szolgái. Itt olyasmivel van dolgunk, ami egyéni áramlatként jelenik meg, a világ szolgálói mellett. Különleges állást töltenek be. Csak miután a salamoni templomot felépítették, akkor helyezték el ott a szövetség ládáját, azaz mindent mintegy a szövetség ládájához rendeltek, hogy a köré csoportosuljon. Mindannak, ami korábban világi volt, egy külső kifejeződést kellett kapnia, egy épületet, ami az emberiségnek a szövetség ládáját jelenti. A legjobban az tudja Salamon templomát elképzelni, aki olyasminek képzeli el, ami külsőleg, fiziognómiailag juttatja kifejezésre azt, hogy a szövetség ládájának, mint léleknek minek kell lennie.

Ami az ember három külső testét éltette, ami életet adott nekik, azt az isten-fiak az Élet Fájától kölcsönözték. Ez jelképesen fejeződik ki abban a fában, amit később Krisztus keresztjéhez használtak fel. Először az isten-fiak kapták meg ezt. Mit tettek vele? Mit jelent mélyebb értelemben a keresztfa? Ennek a keresztfáról szóló szent legendának rendkívül nagy, mély értelmű jelentése van.

Mi a feladata egyáltalán az embernek földi fejlődése során? A jelenlegi hármas testiséget, amivel rendelkezik, magasabb fokra kell emelnie. A fizikai testét tehát egy magasabb birodalomba kell emelnie, és ugyanígy az éter- és asztráltestet is. Ez a fejlődés kötelező az ember számára. Ez a tulajdonképpeni célja: a három testiséget az isteni világrend három magasabb tagjává kell fejlesztenie.

Magasabban, mint ahol az ember fizikaiságát birtokolja, van egy másik birodalom. De melyik birodalomhoz tartozik az ember a maga természetével? Fizikai természete szerint a fejlődés jelenlegi fokán az ember az ásványi birodalomhoz tartozik. Fizikai testünkben a fizikai, kémiai és ásványi törvények uralkodnak. De szellemi természetünkkel is az ásványi birodalomhoz tartozunk, mert értelmünk csak az ásványi birodalmat fogja fel. Az élet megértését csak fokozatosan tanuljuk meg. A hivatalos tudomány éppen ezért tagadja az életet, mert a fejlődésnek még csak abban a fázisában van, hogy csak a halált, az ásványiságot érti meg. Ugyanakkor ezt a legkifinomultabb módon fogja fel. Ezért az emberi testet is csak annyiban érti meg, amennyiben az halott, ásványi jellegű. Alapjában véve úgy bánik vele, mint valami halott termékkel, amivel az ember úgy dolgozik, mint egy anyaggal a kémiai laboratóriumban. Úgy visz bele más anyagokat, ahogy az ember egy retortában helyez el valamit. Még akkor is, amikor az orvos, aki ma teljesen az ásványi tudományt tanulta meg, a fizikai testet kezeli, ez olyan, mintha az semmi más nem lenne, csak egy gépi termék.

Az emberi test tehát kétféleképpen viszonyul az ásványi birodalomhoz: az ember fizikai teste szerint az ásványi birodalomban valósul meg, és puszta értelmével is csak az ásványi birodalmat érti meg. Ez egy szükséges átmeneti fokozat az ember számára. Ha azonban nemcsak a puszta értelmére, hanem az intuíciójára, a szellemi erejére hagyatkozik, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy olyan jövő felé haladunk, ahol halott ásványi testünk az elevenség irányában fejlődik. És a tudománynak itt előre kell lépnie, elő kell készítenie azt, aminek testi lényünkkel a jövőben történnie kell. A közeli jövőben olyasmivé kell válnia neki magának is, ami az elevenséget önmagában tartalmazza, ami a Földön él, azt eleven mivoltában kell megragadnia. Mert mélyebb értelemben véve igaz, hogy az emberi gondolatok készítik elő a jövőt. Joggal mondja ezért a régi indiai mondás: amit ma gondolsz, holnap azzá leszel.

Az egész világiét nem a holt anyagból jött létre, hanem az eleven gondolatszerűből. A külső anyag az eleven gondolat- szerű eredménye, úgy, ahogy a jég a víz terméke. Az anyagi világ megfagyott gondolat. Újra fel kell oldanunk magasabb elemeivé, amikor az életet a gondolatokban megragadjuk. Ha az ásványit fel tudjuk vezetni az elevenségbe, ha az egész emberi természetet átalakítjuk, akkor elérjük, hogy tudományunk az élet tudománya lesz, és nem a holt anyagé. Ezzel a legalsóbb princípiumot – először értelmünkben, aztán később a valóságban is – a következő birodalmakba emeljük. És ugyanígy fogjuk az emberi természet minden egyes tagját – az étertestet és az asztráltestet – egy magasabb fokozatra emelni.

Ami az ember egykor volt, azt a teozófia nyelvén a három elementáris birodalomnak nevezzük. Ezek megelőzték a mi ásványi birodalmunkat, amelyben ma élünk, azaz, azt a birodalmat, amelyben tudományunk működik, és amelyben fizikai testünk él. A három elementáris birodalom állapotai elmúltak. Az ásványi birodalomra épülő három magasabb birodalom azonban még csak kezdeti állapotban van: a növényi, az állati és az emberi birodalom.

Az ember legalsó princípiumának éppen úgy át kell haladnia ezen a három birodalmon is, mint ahogyan ma az ásványi birodalmon halad át. Ahogy az ember ma fizikai természete szerint az ásványi birodalomban lakik, úgy fog később a növényi birodalomban lakni, és aztán a még magasabb birodalmakba emelkedik. Ma fizikai természetünk szerint átmeneti állapotban vagyunk az ásványi és a növényi birodalom között; éteri természetünk szerint a növényi és állati birodalom között, és asztrális természetünk szerint az állati és emberi birodalom között. És amit a bölcsesség birodalmából mintegy függelékként kapunk, ahová a saját természetünkkel felküzdjük magunkat, az asztrális természetből, ott emelkedünk ki a három birodalomból és jutunk be az isteni birodalomba.

Az ember tehát így egyfajta felemelkedést él meg. De nem valami külső intézmény, nem egy külső építkezés idézi ezt elő, hanem maga az eleven lét, ami felébred bennünk, ami nemcsak a külső építőkövek összeállítását jelenti, hanem alakítóan, építően hat. Ennek az életerőnek a fejlődést kell megragadnia, és az elevenségnek mindenekelőtt az ember legfelsőbb mivoltát, vallásos életét kell áthatnia. Ezért volt egyfajta előkészítés az, amit a Káin-fiak a régi szövetség ideje alatt az emberi természet alsóbb tagjainak érdekében tettek, és egyfajta jövendölés volt az, amit a próféták, a szövetség ládájának őrzői kinyilvánítottak. Az istenségnek kellett azonban alászállnia a szövetség ládájába, a lélekbe, hogy mint Legszentebb, magában a templomban lakhasson.

Ezeket az eleven erőket, amelyek átalakítóan működnek, ezeket a természet átalakításában elevenen működő erőket már az első ember, Ádám megkapta az élet fájáról. De aztán ezeket az erőket azokra bízták, akik nem a külső építményen dolgoztak, tehát az isten-fiakra, Ábel és Szét fiaira. A kereszténység útján kellett, hogy ezek az erők közkinccsé váljanak. A két áramlatnak össze kellett kapcsolódnia. És alapjában véve ma mindaz keresztényi, ami abból a szemléletből indul ki, hogy semmi olyan külsődleges dolgot, templomot, házat, társadalmi intézményt nem szabad létrehozni, amit nem tüzesít át a belső élet, az elevenné tett és nem csupán összeállított ásványi erő.

Az első kísérlet, amit annak érdekében tettek, hogy az ember alacsonyabb természetét magasabbra emeljék, ahogy láttuk, a salamoni templom volt. Az ötszög, mint szimbólum, a bejáratnál volt látható, mert az embernek az ötödik princípiumra kellett törekednie, azaz, az emberi természetet kellett az alacsonyabb fokról a magasabbra emelnie, ezt kellett megnemesítenie.

És itt érkeztünk el ahhoz a mély értelmű jelentőséghez, amivel a kereszt rendelkezik, és ez idézte elő, hogy szimbólumként a kereszténységben alapvető és tényleges jelentőségre tett szert. Mi a kereszt? Az embernek három birodalmon át kell felküzdenie magát a növényi, az állati és az emberi birodalmon. Az ember ma az ásványi birodalomban működik, ehhez tartozik a növény, az állat és az ember. Fogják fel ezt úgy, ahogy minden bölcs hitvallás tanítja, hogy az ember, mint lelki-szellemi lény, az egyetemes lélek egy része, amit például Giordano Bruno világléleknek nevezett. Az egyedi lélek talán úgy képzelhető el, mint a világléleknek, egy hatalmas tengernek egy cseppje. Már Platón is beszélt arról, hogy a világlélek a világtest keresztjére van felfeszítve.

A világlélek, ahogy az emberben kifejeződik, az ásványi birodalomban van kifeszítve. Föléje kell emelkednie, fel kell jutnia a három magasabb birodalomhoz. Ehhez a következő három Föld-inkarnációban még testet kell öltenie a növényi, állati és emberi birodalomban. A negyedik korszak nem más, mint az emberi lélek megtestesülése az ásványi birodalomban, az ötödikben a növényi birodalomban testesül meg, a hatodikban az állati birodalomban, és csak a hetedikben testesül meg a tulajdonképpeni emberi birodalomban, amikor az ember az istenség igazi képmásává válik. Addig még háromszor kell a világtestet burokként használnia.

Tekintsünk erre az emberi jövőre, úgy a háromszoros anya- giság a következőképpen jelenik meg előttünk: mint növényi, mint állati és mint emberi. Az emberi azonban nem az az anya- giság lesz, mint amivel ma rendelkezünk, mert az ásványi, az ember ugyanis ma csak az ásványi ciklushoz érkezett el. Csak ha az emberi birodalom lesz a legalsó birodalom, ha az ember minden lényt felszabadít saját léte segítségével, akkor érkezik meg a hetedik Föld-korszakba, ahol Isten elnyugszik, mert az ember maga fog teremteni. Ekkor jön el a hetedik teremtési nap, amikor az ember Isten képmásává válik. Ezek a teremtéstörténet fokozatai.

Nos, ma a növény, az állat és az ember, ahogy előttünk állnak, csak a csíráját jelentik annak, amivé válniuk kell. A növény ma csak egy jelképszerű utalás arra, ahogy magasabb dicsőségben és tisztaságban a következő emberi fejlődési ciklus folyamán majd meg kell jelennie. És ha az ember az állatiságot legyőzi, leveti magáról, akkor válik olyasvalamivé, amit mai lénye csak sejteni tud. Így a növényi, állati és emberi birodalom az a három anyagi birodalom, amelyen az embernek még keresztül kell mennie. Ezek alkotják az ő világtestét, és a lélek erre van felfeszítve.

Nos, tisztázzuk az ellentétet a növény, az állat és az ember között. A növény teljes ellentéte az embernek. Mély értelmű jelentősége van annak, ha a növényt úgy fogjuk fel, mint az ember teljes ellenképét, és az embert, mint a növényi természet fordítottját. A külső tudomány ilyen dolgokkal nem foglalkozik, a dolgokat úgy veszi, ahogy a külső érzékeknek megmutatkoznak. Az a tudomány azonban, amelyet a teozófia képvisel, a dolgok jelentőségét az egész fejlődéssel összefüggésben szemléli. Mert minden dolog, ahogy Goethe mondja, csak hasonlatként fogható fel.

A növénynek a talajban van a gyökere, és a Nap felé bontakoztatja ki leveleit és virág-szerveit. Ma a Napban van az az erő, amivel egykor a Földdel összeköttetésben volt, de elvált Földünktől. Az egész Nap-erő tehát olyasvalami, amivel Földünk át volt itatva. A Nap ereje a Földben élt. A növény, amikor virág-szerveit a Nap-erőknek teszi ki, azt a korszakot idézi, amelyben a Nap-erők még össze voltak kötve a Földdel. A Nap-erő életerőt jelent a növény számára. Amikor a növény szaporodási szerveit a Napnak teszi ki, a Nappal való mély rokonságát jelzi, szaporodási princípiuma okkult kapcsolatban áll a Nap-erővel. A növény feje ezzel szemben, amit bedug a sötét földbe, a Földdel van rokonságban. A Nap és a Föld a fejlődés két ellentétes pólusa.

Az ember egy fordított növény. A növény a szaporodási szerveit a Nap felé fordítja, a fejét lefelé. Az embernél ez fordítva van: felül hordja a fejét, a magasabb világok felé fordulva, hogy a szellemet felvehesse, a szaporodási szervei pedig lent vannak. Az állat a kettő között van, a növény és az ember között áll. Csak fél fordulatot tesz, így bizonyos módon keresztezi a növény-ember irányvonalat. Hátgerince horizontális irányban van, ezáltal azt a vonalat, ami a növény és az ember között kialakul, keresztformában szeli át. Gondolják el, hogy a növényi birodalom lefelé irányul, az emberi felfelé, az állati birodalom pedig vízszintesen halad, akkor így a növényi, állati és emberi birodalom egy keresztet alkot.

Ez a kereszt szimbóluma.

Három élet-birodalmat ábrázol, amelyekbe az embernek be kell lépnie. A növényi, az állati és az emberi birodalom a három következő birodalom. Az egész az ásványi birodalomból nő ki, ma ez az alap. Az állati birodalom a növényi és az emberi birodalom között áll egyfajta torlaszként, míg a növény bizonyos ellenképe az embernek. Ezzel függ össze, hogy az emberi élet, az, ami az emberben fizikailag él, a legközelebbi rokonságban van azzal, ami a növényben él. Ezt számos előadásban kellene elmélyíteni, ma csak utalni tudok rá. Ha az ember a maga fizikai élet- tevékenységét fenn akarja tartani, ezt legjobban a növényi táplálék útján tudja megtenni, mert akkor azt veszi fel magába, ami eredetileg rokonságban van a Föld fizikai élettevékenységével. A Nap az életerő hordozója, és a növény az, ami a Nap-erő irányában növekszik. Az embernek pedig a maga életerejét egyesítenie kell azzal, ami a növényben él. Így táplálkozási anyagai okkult szempontból azonosak a növényével. Az állat egy torlaszt, egy gátlást ábrázol. Ezért keresztformában megszakítja a fejlődés menetét, hogy valami új dolgot kezdeményezzen.

Az ember és a növény ellentétben áll egymással, de mégis rokonok. Az állatiság azonban – és ami mindenekelőtt az asztráltestben nyilvánul meg, az az állatiság – kereszteződése a két életprincípiumnak. Az emberi étertest magasabb fokon alapját adja a halhatatlan embernek, aki már nincs alávetve a halálnak. Az étertest ma még az ember halálakor feloldódik. Minél jobban tökéletesedik azonban az ember, és minél inkább megtisztul belsőleg, annál jobban megtartja állandóságát, és annál kevésbé megy tönkre. Mindaz, amit ezen az étertesten átdolgozunk, hozzájárul halhatatlanságához. Ebben az értelemben igaz az, hogy minél természetesebb a fejlődés, és minél inkább az életerőkre irányul – ezzel nem az állatok ösztönéletére és szenvedélyeire utalok – annál inkább hatalmába keríti az ember a halhatatlanságot.

Az állatiság egy áramlat, amely az emberi életet megszakítja, ez egy késleltetés, amely szükséges volt, hogy az életáramlatot visszafordítsa. Az embernek egy ideig az állatisággal kellett összekapcsolódnia, mert a visszafordulásnak meg kellett történnie. De ettől újra meg kell szabadulnia, és újra az élet áramába kell beállnia.

Emberré válásunk kezdetekor megkaptuk az életerőt. A legenda ezt szimbolikusan azzal fejezi ki, hogy Ádám fia, Szét, az Élet Fájáról levesz egy hajtást, amelyet aztán az istenfiak tovább gondoznak, és az a hármas emberi természetté válik, amelyet meg kell nemesíteni. Mózes is ebből az életfából alakította ki a botját. Ez a Mózes-bot nem más, mint a külső törvény. De mi ez a külső törvény?

A külső törvény akkor van jelen, ha annak, akinek egy külső épületet kell felépítenie, van egy terve – ez a törvényszerű összefüggés a papíron – aztán a külső építőköveket a terv szerint megmunkálják, és egymásra helyezik. Az is külső törvény, ami törvényként egy állami terv alapját képezi. Az emberek Mózes botja alatt állnak. Az is, aki félelemből, vagy jutalom reményében az erkölcsi törvényeket követi, aki a tudományt csak külső módon szemléli. Mert csak külső törvényeket követ. Minden törvény, amit a tudomány útján ismerünk meg, ilyen külső törvény. Ezek alapján azonban nem tudjuk megtalálni az átmenetet az ember magasabb természetéhez, csak a régi szövetség törvényeit követjük, vagyis Mózes botját. A külső törvénynek azonban mintaképnek kell lennie a belső törvényhez. Az embernek meg kell tanulnia, hogy a belső törvényeit kövesse. A belső törvény az élet impulzusa kell, hogy legyen az ember számára, ebből kell megtanulnia, hogy a külső törvényt kövesse. Nem az valósítja meg a belső törvényt, aki egy építési tervet készít, hanem az, aki egy belső impulzus alapján építi meg a templomot, úgy, hogy a lélek beleáramlik az építőkövek összeillesztésébe. Nem az él a belső törvényekben, aki csak az állami törvényeket követi, hanem az, akinek ezek alkotják életének impulzusait, mert azok a leikével összefonódtak. Nem az az erkölcsös ember, aki az erkölcsi parancsokat félelemből vagy jutalomért követi, hanem az, aki azért követi azokat, mert szereti őket.

Amíg az ember nem érett arra, hogy a törvényeket belsőleg vegye fel, amíg a törvény Mózes botjaként van jelen, ami iga alá kényszeríti, addig a törvény a szövetség ládájában nyugszik. Aztán a páli princípium, a kegyelem princípiuma árad ki az emberre, és akkor megkapja azt a lehetőséget, hogy szabaddá váljon a törvénytől. A páli felfogás mélysége abban áll, hogy különbséget tesz a törvény és a kegyelem között. Ha a törvényt áthatja a szeretet, ha a szeretet a törvénnyel szövetségre lép, akkor ez a kegyelem. Így kell felfogni a törvény és a kegyelem közötti páli különbséget.

Kövessük most tovább a kereszt legendáját. Miután a salamoni templomban pillérként nem tudták felhasználni a fát, híd- ként alkalmazták a két part között. Ez egyfajta előkészület volt. A szövetség ládája a templomban volt, de a testté vált Ige még nem jelent meg. A keresztfát hídként helyezték el egy folyó fölött, de Sába királynője felismerte a fa értékét a templom számára, aminek az emberi lélek tudatában kell élnie. Nos, ugyanebből a fából ácsolták azt a keresztet, amelyen a Megváltó függött. Az, aki a két korábbi áramlatot egyesíti, aki lehetővé teszi, hogy a világi és a spirituális áramlat egymásba folyjon, maga Krisztus egyesül az eleven kereszttel. Ezért a kereszt fáját olyasvalamiként hordozhatja, amit a hátára vesz, olyasmiként, ami rajta kívül él. Ő maga egyesül a híd fájával, ezért tudja a halott fát magára venni.

Az ember ezzel meghívást kapott a magasabb természetbe. Korábban az alacsonyabb természetben élt. A kereszténység értelmében most a magasabb természetben él, és a keresztet – az alacsonyabb természetet – úgy hordozza, mint valami idegen dolgot a maga eleven belső erőivel. A vallás most eleven erővé válik a világban, most megszűnik az élet a külső természetben, a kereszt teljesen fává válik. A külső test a belső eleven erő járműjévé válik. Ebben rejlik a nagy titok: az ember a hátára veszi a keresztet.

Nagy költőnk, Goethe „Mese a zöld kígyóról és a szép liliomról” című írásában is szép és jelentőségteljes módon jut kifejezésre a híd gondolata, ahol a kígyó eleven hídként nyugszik a folyó fölött. A nagy beavatottak mindegyikénél megtalálható ez a szimbólum ugyanarról a dologról.

Így most a kereszt szent legendáját a maga mély jelentőségében ismertük meg. Láttuk, hogyan készült elő a fordulat, amely a kereszténység útján jön létre, és amelynek a későbbi időkben a világ kereszténnyé válása révén egyre inkább be kell következnie. Láttuk, hogyan hal el a kereszt, amely a három testiség képmása, hogyan jön létre csupán egy külső kapcsolat a három alacsonyabb és a három magasabb birodalom között, a két part között, amelyeket egy folyó választ el egymástól – miután a salamoni templomban a keresztfa nem lehetett pillér -, amíg az ember saját szimbólumaként fel nem ismeri. Csak ha magát áldozza fel, ha saját testét templommá alakítja, és képes lesz arra, hogy a keresztet hordozza, akkor válik lehetségessé a két áramlat közötti szövetség.

Ezért látható a keresztény templomok tornyán is a kereszt jele. Ezzel annak kell kifejezésre jutnia, hogy az eleven kereszt titka a külső templomépítésben is megjelenik. Azt a két áramlatot azonban, egyrészt az isteni elevenségét, másrészt a világi, ásványi jellegűt a kereszten függő Megváltó egyesítette, amikor a magasabb princípium magában a Megváltóban jelent meg lent az alacsonyabb kereszten. Hogy aztán ennek az összefüggésnek organikussá, elevenné kell válnia, ez különösen Pál apostolnál fejeződik ki. Anélkül, amit ma megtárgyaltunk, Pál apostol írásai nem érthetőek. Számára világos volt, hogy a régi szövetség véget kell, hogy érjen, ami az ember és a törvény között ellentétet képezett. Csak ha az ember a törvénnyel egyesül, ha a hátára veszi és hordozza, akkor nem lesz többé ellentmondás az ember belső természete és a külső törvény között. Akkor érjük el azt, amit a kereszténység el akar érni.

„A bűn a törvény útján jött a világba". Ez Pál mély értelmű kijelentése. Mikor van bűn a világban? Ha egy olyan törvény van jelen, amit át lehet hágni. Ha azonban a törvény annyira egyesül az emberi természettel, hogy amit az ember tesz, az jó, akkor ez nem ad lehetőséget a bűnre. Amíg azonban az ember ellentmond a kereszt törvényének, amíg az nem él benne, addig külsődleges. Ezért látja Pál a kereszten függő Krisztust a törvény legyőzőjének és a bűn legyőzőjének. Átok a kereszt fáján függeni, azaz a törvény hatalmába kerülni. A bűn és a törvény a régi szövetség szerint összetartozik, az újszövetség szerint viszont a törvény és a szeretet tartozik össze. Negatív törvény az, amely a régi szövetséghez kapcsolódik, de pozitív törvény az, ami az új szövetségben él. Az győzi le a régi szövetség törvényét, aki saját életével egyesíti azt, és ezzel meg is szenteli.

Ezt kell érteni a páli szavakon, amelyek a Galatákhoz írt levélben olvashatók: „Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz a hitből él. A törvény pedig nem a hiten alapszik, hanem aki teljesíti a törvényt, élni fog általa. Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk, mert írva van: átkozott mindaz, aki a fán függ”. (Gál. 3/11-13)

A „fa” szóhoz Pál hozzákapcsolja azokat a fogalmakat, amelyeket ma használunk. Így mindig mélyebben kell benyomulnunk abba, amit a nagy beavatottak mondtak. Nem azáltal közeledünk a kereszténységhez, hogy úgyszólván követelményeinkhez igazítjuk, vagyis a mai materializmusra hajló értelmünkhöz, hanem azáltal, hogy egyre inkább a szellemi magasságokba emelkedünk. Mert a kereszténység a beavatásból született meg, és csak akkor fogjuk megérteni, és csak akkor hihetjük, hogy végtelen mélységeket tartalmaz, ha már nem az a véleményünk, hogy mai értelmünkkel kell a kereszténységhez közelednünk, hanem, ha a materializmusra hajló értelmünket a kereszténységhez felemeljük. A mai értelmünknek ásványi-halott mivoltából fel kell emelkednie az eleven szellemiséghez, ha a kereszténységet meg akarjuk érteni.

Azért fejtettem ki ezeket a szempontokat, hogy az új Jeruzsálemhez eljussunk.

Válaszok kérdésekre

Kérdés: Nagyon régi ez a legenda?

Válasz: Ezt a legendát a misztériumokban alakítottál ki, de nem írták le. Az antiochiai misztériumokban találjuk meg az Adonisz-misztériumot. Ebben megünneplik a keresztre feszítést, a sírba tételt és a feltámadást, mint a beavatás külső képmását. Itt már megjelenik az asszonyok panaszkodása a keresztnél, amit nálunk Mária és Magdalai Mária testesített meg. Egy összevont változatot látunk, amely hasonló a legendához, megtalálható a Ápisz- és Mithrász-misztériumokban és az Ozirisz-misztériumban is. Ami itt még apokaliptikus, az a kereszténységben teljesedik ki. Ahogy János a jövőt ábrázolja a Jelenésekben, úgy változik át a régi apokalipszis az új legendában.

***

A legenda középkori történelmi legenda, amelyet már a gnosztikusok részletesen leírtak. A kereszt további útja adott. A középkori legendákban is vannak erre utalások. A középkori legendák kevésbé tisztán mutatják az utat a misztériumokhoz. Ezeket azonban mind követni lehet. A legenda kapcsolódik az Adonisz-misztériumhoz, az antiochiai legendához. Itt a keresztre feszítés, a sírbatétel és a feltámadás jelenik meg, mint a belső beavatás külső képmása. A panaszkodó asszonyok is megjelennek, és ez egy összevont változat, ami igen hasonló az Ozirisz-legendához. Ami ezekben a legendákban apokaliptikus, az a kereszténységben kiteljesedik. Sába királynője éles látásával felismeri a bölcsességet.

(Az első szövegváltozat Seiler, a második Reebstein jegyzetei alapján készült.)

– Berlin, 1905. június 5. Pünkösdhétfő

[Az elvesztett és újra megtalált szó. A pünkösd az emberi lélek szabadságának ünnepe. A jó és rossz közötti szabad választás lehetősége sajátosan emberi képesség. Salamon dinasztiájának hét királya a korábbi Föld-korszakban. A Szellem, a Fiú és az Atya hármassága.]

Azokhoz az allegóriákhoz és szimbólumokhoz, amelyekről ezekben az előadásokban beszélni akartunk, hozzátartozik az úgynevezett elvesztett és újra megtalált szó jelképes értelme is. Az elvesztett és újra megtalált templomról már beszéltünk. Annál is inkább foglalkozhatunk egy rövid fejtegetés keretében az elvesztett és újra megtalált szóval, mivel ez a téma bizonyos fokig összefügg a pünkösd ünnepének jelképes jelentőségével. Bár egy évvel ezelőtt már elmondtam néhány dolgot mindabból, amivel ma foglalkozni szeretnék, de bizonyára vannak néhányan közöttünk, akik a korábbi előadást nem hallották, ezért nem szükségtelen, hogy újra utaljak ezekre a dolgokra, mindenekelőtt azért nem, mert abban a helyzetben vagyunk, hogy minden évben van egy olyan alkalmunk, amikor mindezzel alaposan és mélyrehatóan foglalkozhatunk. Néhány dolgot, amit az előző évben nem tudtam elmondani, talán ma elmondhatok.

A pünkösd ünnepe ugyanis összefügg azzal a jelképpel, amit mind az egyházban, mind a szabadkőművességben az elvesztett és újra megtalált szó szimbólumaként jelölnek meg. Ezzel azonban egy rendkívül mély keresztény misztériumot érintünk. Ezért még egyszer foglalkozunk, mégpedig alaposabban avval, amiről nyolc nappal ezelőtt beszéltünk, bölcs Salamon küldetésével és missziójával, és a keresztény igazságok egész jövőbeni jelentőségével.

A pünkösd ünnepe az ember legbensőbb lényének felfogásával függ össze, ahogy az az őskeresztényeknél is megvolt, amely azonban abban a kereszténységben, amely a különböző nyugati egyházakban él, fokról-fokra feledésbe merült. A pünkösd az az ünnep, amely az embert minden évben újólag a megszabadulásra kell, hogy emlékeztesse, arra, amit az emberi lélek szabadságának nevezünk.

Hogyan jutott el az ember valójában ahhoz, amit szabadságnak nevezünk, azaz, ahhoz a lehetőséghez, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, hogy szabadon a jót vagy a rosszat tegye? Tudják, hogy az ember hosszú fejlődésen ment keresztül, mielőtt elérte azt a fokot, amelyen ma áll, és hogy mi átléptük a fejlődés közepét. Nagyjából az atlantiszi korszak közepén – amely a miénket megelőzte – volt az ember az egész emberiségfejlődés középpontján. Most ezt a középső szakaszt már átléptük, és ezáltal a fejlődés második felének első misszionáriusai vagyunk, első küldöttei a felfelé haladó ívnek. Míg az emberiség az atlantiszi korig a leszálló ágban, a fejlődés lefelé ereszkedő szakaszában volt, még mélyen belemerült a materiális létbe, most újra felemelkedik a szellemi fejlődés útján.

Amit mi emberek a földfejlődés közepe előtt nem birtokoltunk, az a jó és a rossz közötti választási lehetőség volt. Az alárendelt természeti birodalmaknál sem beszélhetünk jóról és rosszról. Nevetséges volna arról beszélni, hogy az ásvány kristályosodni akar-e, vagy nem. Ha a feltételek ehhez megvannak, akkor kristályosodni fog. Azt is nevetséges volna megkérdezni, hogy a liliom virágozni akar, vagy nem, vagy, hogy az oroszlán szabadon el akar- e tekinteni attól, hogy más lényeket megöljön és megegyen. Csak az embernél és csak a mi fejlődési fázisunkban beszélhetünk arról, amit választási szabadságnak nevezünk. A jó és a rossz közötti különbségtétel képességét csak az embernek tulajdoníthatjuk. És hogy az ember ezt a megkülönböztetési képességét megkapta, azt a Biblia a bűnbeesés nagy szimbólumával ábrázolja, a csábítás aktusával, ahol Évának megjelenik az ördög, vagyis Lucifer, és rábeszéli, hogy egyen a megismerés fájáról. Ezáltal jött el az ember számára a választás szabadsága, és ezáltal lépett be fejlődési útjának második részébe. Amilyen kevéssé kérdezhetünk az ásványnál a növénynél és az állatnál a jó és rossz felől, annyira kevéssé kérdezhetünk az emberre vonatkozóan szabadságról, illetve jóról és rosszról a fejlődés középpontját megelőzően. Ezzel azonban még másvalami is összefügg.

Jelenlegi világunkat és mindent, ami vele összefügg, valamennyi ezoterikus műben a szeretet kozmoszának nevezik. És ezt a szeretet-univerzumot a bölcsesség univerzuma vagy kozmosza előzte meg. Ezt most valamivel mélyebb értelemben is meg akarjuk szemlélni.

Tudják, hogy kozmológiailag Földünk fejlődését a Hold fejlődés előzte meg. Földünk még korábbi elődje a Nap volt, é azt megelőzően a Szaturnusz. Az ember ezen a három fejlődési fázison ment keresztül: Szaturnusz, Nap és Hold. Földünk három cikluson ment át mostanáig, amelyekben az első körforgásban megismételte a Szaturnusz-fejlődést, a másodikban a Nap-fejlődést és a harmadikban a Hold-fejlődést. Egy ilyen körforgás azzal kezdődik, hogy a planéta egy rendkívül finom anyagiságban, a mentál-anyagban fejlődik. Ilyen anyag volt a Földön, amikor megkezdődött a negyedik körforgás, tehát a jelenlegi ciklus. Nos, mindenekelőtt újra elkezdődött a három előző körforgás megismétlése: a Szaturnusz-ciklus, az ampában, a Nap-ciklus a rupában, majd az asztrálban a Holdkörforgás, vagyis a Hold-ciklus.

Földünk tehát még egyszer végigjárta a korábbi materiális állapotokat, amíg a jelenlegi fizikai sűrűséget elérte. Jelenlegi állapota előtt asztrális volt. Az asztrális glóbuszt úgy is megjelölhetjük, mint a bölcsesség kozmoszát. Minden kozmosz (glóbusz) hét periódusra oszlik. Így glóbuszunkban hét faj-ciklus található, a poláris, a hiperbóreus, a lemúriai, az atlantiszi és az árja, amelyben vagyunk. A hatodik és hetedik faj még ezután következik. Aztán a Föld újra asztrális állapotba megy át. Ezek a faj-ciklusok a Földön fizikai fejlődésünk hét egymásra következő periódusát ábrázolják. Az asztrális előd éppen így hét egymásra következő periódusban jelent meg, amelyek ennek a hét fajnak felelnek meg. Nem egészen helyes azonban itt hét fajról beszélni. Azokat a formákat, amelyek akkor éltek, nem igazán lehet fajnak nevezni. Mindig fajról beszélni, ez messze megy az analógia használatában. Voltak más formák is, amelyek kialakultak. Az ezoterikus nyelvben ezeket a korábbi asztrális periódusokat a bölcsesség birodalmának nevezik, és formáit a bölcsesség hét asztrális periódusának, amelyekben a bölcsesség hét királya, Salamon dinasztiájának hét királya uralkodott. Mert mindegyik periódusban egy olyan lény élt, amely hasonló volt Salamon lelkéhez, tehát ahhoz a lélekhez, amely Salamonban inkarnálódott. Ezt a bölcsesség-kozmoszt felváltotta a tulajdonképpeni földi kozmosz, a szeretet kozmosza.

Nos legyünk tisztában vele, hogy elképzelésünk szerint mi történt a Föld létrejötte folyamán. Amikor a Föld kialakulása megkezdődött, még együtt volt a Nappal és azzal, amit ma Holdnak nevezünk. Ezzel a két testtel a Föld egy testet alkotott. Először a Nap vált el a Földtől. Ezáltal az egész földi élet megváltozott. Míg korábban nem lehetett halálról beszélni, mert folyamatos materiális élet volt, most megjelent a halál. Valahogy abban a formában, ahogy azt egy sejtekből álló növényi testnél látjuk. Amíg a növény csak egyetlen sejtből áll, nincs felbomlás, ha a következő létrejön. Másképpen áll a helyzet, amikor egy egész organizmusról van szó. Ez részeire bomlik, és az egyedi rész már nem az egész élet. Egy ilyenfajta halál akkor jelent meg először, amikor a Nap elvált a Földtől. A Hold elválása következtében jött létre a nemek szétválása a lemúriai kor közepén. A Hold elválása idézte elő a női-férfi jelleg szétválását csak férfire, illetve csak nőire. Ekkor kapta meg az ember azt az alakot is, amellyel ma rendelkezik.

Nos, mi történt a fontos kozmikus események folyamán, amikor először a Nap, majd a Hold elvált a Földtől? Ha ezt tisztázni akarjuk, arra kell utalnunk, hogy akkoriban a Föld egy rendkívül híg, de egyre inkább sűrűsödő materiális anyagból állt. Az első fizikai anyag, amelyben az összes ember megjelent a Földön, éteri anyag volt, rendkívül finom, finomabb, mint a gáz.

Földünkön most három anyagféleséget különböztetünk meg, a szilárd, a folyékony és a gáznemű testet, amelyet korábban levegőnek neveztek. Aztán ezoterikusán megkülönböztetünk négy éter faj tát, először a hőétert, amely azt okozza, hogy a testeket hő hatja át, másodszor a fény étert, harmadszor a kémiai étert, ami az atomok bizonyos számarányban történő keveredését idézi elő – vagyis az atomok vegyi vonzását – és negyedszer a fizikai vagy életétert. Négy éterfajta van tehát, ami a Földet élteti. Lényegében a Föld ezekben az éterfajtákban fejlődik. Ebből az éteriségből sűrűsödött meg. Ez a sűrűsödés a lemúriai korszak folyamán ment végbe. Korábban a Föld éteri volt, még egészen más erőkkel rendelkezett, mint a mai fizikai Föld. Ezt szeretném most megvilágítani önöknek.

Amikor azt mondom, hogy ez az éteri Föld különböző erőkkel rendelkezett, akkor legyenek tisztában vele, hogy minden lény, amely növényként, állatként és emberként élt, belső világában ezeknek az erőknek a birtokában volt. Az éter ahhoz fogható, amit az ezoterikus nyelvben „igének”, „világigének” nevezünk. A beavatási folyamat útján tudom megvilágítani önöknek, hogy viszonylik az éteriség ahhoz, amit „igének” nevezünk. Ahogy tudják, az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és a tulajdonképpeni énből áll. Az étertest akkor lesz látható, ha a fizikai testtől eltekintünk. A mai ember azonban fizikai testét nem tudja befolyásolni. A legkisebb vértestecskét sem tudja megmozdítani. A fizikai testet magasabb kozmikus erők uralják. Ma csak a magasabb lények azok, amelyek itt hatalommal bírnak, az ember csak később lesz erre képes. Ha majd saját fizikai testének erőit uralni tudja, amelyekről a materialisták, mint természeti erőkről beszélnek, akkor istenné válik. Ha ma tulajdonítanánk neki ilyen képességet, az bálványimádás lenne, mert a valóságban olyan magasabb lényekről van szó, akik a fizikai testre befolyást gyakorolnak.

Ha az emberek a hőéter anyagát uralni tudnák, minden fizikaiságot uralni tudnának. Ha az emberi fizikaiságot uralnák, uralni tudnák az összes többi fizikaiságot is. Ezt az erőt atyai erőnek nevezzük: „Atyának”. Tehát mindazt, aminek a révén egy lény Földünkkel kapcsolatban áll, és ami által a fizikaiságot is uralni tudja. Ha egy ember egészen a fizikai testéig hatóan képes ezt az apaerőt kifejteni, akkor ezt atmának nevezzük. Az atma tehát a fizikaisággal van kapcsolatban.

A második tag az étertest, amely a Fiú-princípiumnak, vagyis a Logosznak, az „Igének” felel meg. Ahogy a fizikaiságot az atma, ezt az étertestet a buddhi uralja, belsőleg alakítva a Fiú-princípium hozza mozgásba.

A harmadik tag az asztráltest. Kezdetben nem tudtuk uralni, és még ma is csak a legcsekélyebb mértékben tudjuk hatalmunk alá vonni. Ahogy az ember belülről uralni tudja az asztráltestet, olyan mértékben nevezzük manasszal áthatottnak.

A lemúriai kor közepén kezdett el az ember az asztráltestén dolgozni. Ha meg tudtunk volna figyelni egy embert, aki a lemúriai faj kezdeti fokán állt, tehát kétnemű volt, akkor azt találtuk volna, hogy teste kívülről épült fel. Csak a lemúriai kor közepén kezdett az ember az asztráltestén dolgozni. Mindaz, amit énjéből beledolgozik, amit kötelességből és parancsok útján a nyers vágyak és szenvedélyek legyőzése érdekében tesz, hozzájárul az asztráltest megnemesítéséhez. Ha aztán azt teljesen átalakította saját énjének munkája, akkor már nem asztráltestnek nevezi, akkor már manasszá vált. Ha az egész asztráltest manasszá alakul át, akkor az ember elkezdhet étertestén dolgozni, hogy azt buddhivá alakítsa. Amit ebbe beledolgozik, nem más, mint az individualizált ige, amit a keresztény ezoterika „Fiú”-nak vagy „Logosz”-nak is nevez. Ha az asztráltest manasszá válik, ezt „Szent Szellem”-nek nevezi, és ha a fizikái test atmává válik, ezt „Atyá”-nak.

Ami itt kicsiben az emberrel történik, az nagyban megtörténhet a külső világgal is. Ezeket a világtitkokat már a misztériumokban is átélték a beavatáskor. Olyasmit éltek át, amivé az emberek csak a távoli jövőben válhatnak. Már az egyiptomi misztériumokban is csak az lehetett beavatott, aki az egész asztráltestét átdolgozta, úgy, hogy az asztráltestet teljesen az én irányította. Egy ilyen ember úgy állt a beavató pap előtt, hogy nem volt befolyása a fizikai testére, és az étertestére sem, de az asztrálteste saját teremtménye volt. Megmutatták neki, hogyan tud hatni étertestére és fizikai testére. A fizikai testet letargikus állapotba helyezték – három nap és három éjszaka kellett ebben az állapotban maradnia -, és ez alatt az idő alatt az étertestet kiemelték. Mivel a beavatott hatalmába kerítette asztráltestét, így étertestére is hatni tudott. Amit az asztralitásban birtokolt, megtanulta, hogy az étertestében is hasznosítsa. Ez volt a háromnapos sírba tétel, és a feltámadás az étertestben, amit teljesen áthatott a Szent Szellem. Egy ilyen beavatottra úgy tekintettek, mint akit a Logosz, az Ige hatott át. Ez az Ige nem más, mint a bölcsesség, a manasz, amit beledolgoztak az asztráltestbe. A bölcsesség sohasem juthat el az étertestbe, ha korábban nem hatotta át az asztráltestet.

A Földdel éppen így volt. Mielőtt az egész Föld az asztralitásban még nem jutott kellően messzire, ez a folyamat nem juthatott érvényre. Az az állapot, amelyben az egyiptomi misztérium beavatottjának lennie kellett, megfelel az asztrális glóbusz időszakának, amelyről azt mondtam, hogy a Föld közvetlen elődje volt. Ez volt a bölcsesség glóbusza. A kozmikus hatalmak minden bölcsességet beledolgoztak. És a bölcsességnek ez a beültetése a Föld-glóbuszba lehetővé tette, hogy a Nap és a Hold Földtől való elszakadása után fentről a magasabb szférákból újra valami olyasmi kerüljön a Földbe, mint ami a beavatásnál történik kicsiben. Így ment végbe nagyban az a folyamat, ami kicsiben a beavatásnál végbement.

Az asztrális Föld-glóbuszon a Salamon-féle bölcsek hétszer uralkodtak. Aztán a Földet kívülről körülvette az étertest és a kristályosodott, kialakított földi matéria. Ebbe épült bele az „Ige”, mintegy beletemetkezett a földi matériába, és újra fel kell ébreszteni. Ez a Dionüszosz-istenről szóló szép mítosz értelme. A Föld elődjének szent bölcsességét beültették földi világunk minden lényébe. Fogjuk ezt fel olyan mély értelműen, ahogy csak lehetséges. Vegyük úgy az emberi étertestet, ahogy azzal minden ember rendelkezik. Ha ezt mint tisztánlátók fogjuk fel, akkor nagyjából olyan formája van, mint a fizikai testnek. Amikor az ember meghal, feloldódik a fizikai test, és az étertest is, a fizikai test a fizikai világban, az étertest az általános világéterben. Ezt az étertestet azonban a bölcsesség rendkívül művészi módon építette fel az ember számára még a korábbi időszakban. A halál után széthullik. Csak a belülről felépített étertest eleven és örökkévaló. Ez a cséla éterteste, amely a halál után nem oszlik fel, hanem a csélánál marad. A cséla lemondása a devahánról abban áll, hogy az asztrálsíkon tartózkodik és ott az étertestet felhasználja. A közönséges embernél az újraszületéskor egy új étertest formálódik, ezt a devahánban érjük el. Az étertest, amelyet a cséla belülről épített fel, már nem megy veszendőbe, amit azonban a kozmikus bölcsesség kívülről épített fel, az újra feloldódik. Ugyanígy van ez a növények és állatok étertestével is. Ami ma még étertest, azt a kozmikus erők építették fel, amelyek Földünk asztrális glóbuszába beleáradtak. Ezt az asztrális Földön található bölcsességet fejezi ki a Dionüszosz-mítosz.

Nos, a lemúriai korban létrejött a sűrűsödés. Az Atyaprincípiumot kellett beledolgozni. Ez volt az utolsó, ami a földi anyagszerűséget hatalmába kerítette. Amit itt beledolgoztak az anyagba, az mélyen el van rejtve a fizikai világban. Mindenekelőtt a Szent Szellem dolgozta bele magát az asztrális matériába. Aztán az asztrális matériával összekapcsolódott Szellem dolgozott az étertesten, ez a Fiú. Ezután következik az Atya, aki a fizikai sűrűséget uralja. Így épül fel a makrokozmosz három fokozatban: Szellem, Fiú és Atya, és az ember, miközben felfelé törekszik, a Szellemtől a Fiún keresztül az Atyához jut el. A Föld-fejlődés folyamán mindez vezetéssel történik.

A lemúriai korig a külső fejlődés volt az egyetlen. Itt húzódott be a hármas egység a fizikai fejlődésbe. Az árja korszakban az emberek gondolatvilágába bekerült az, ami korábban történt, és fokozatosan újra megismétlődött.

Mi az árja faj ötödik alfajában vagyunk. Négy másik alfaj előzte meg ezt. Az első volt a régi indiai. Ezt a tiszteletreméltó régi fajt a szent risik vezették. Csak nehezen tudunk róluk képzetet alkotni. Vallásukról azokból a közlésekből szerzünk tudomást, amelyeket a Védák nyújtanak nekünk. A risik tanítása sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb volt, mint amit a mai hagyomány megőrzött. Csak a harmadik alfaj ideje alatt írták le azt, amit a Védák tartalmaznak. A risik eredeti vallásának nagy hagyományai voltak, amelyek az emberek isteni elődeitől Salamon dinasztiájának asztrális beavatottjaitól származtak. A nagy intuíciók, amelyek nemcsak a Föld törvényeiről nyújtottak tudást és ismereteket, hanem az ősképekről is, megteremtették ezeket a bölcsességeket, és ezek az ősképek éltek a régi indiai risik szellemében. Ez volt az első vallás, a Szent Szellem vallása.

A második vallás Elő-Ázsiában jött létre. Itt a második princípiumot tisztelték, annak ismétlődéseként, hogy a Fiú első alkalommal érvényesítette befolyását a Földön. A Fiú-princípium megjelenésével egyúttal bizonyos lények letaszítása is végbement. Nincs magasabbra fejlődés anélkül, hogy más lények ne zuhanjanak le a mélybe. Az ásványi, a növényi és az állati társadalom ezen a módon süllyedt le. A nagy tragikum az, hogy aki magasabbra fejlődik, óriási felelősséget vesz magára. Minden szentté válás feltétele, hogy nagyszámú lény lesüllyed. Ha ez a letaszítás nem menne végbe, nem volna fejlődés. Hogy egy ember magasabbra fejlődjön, más lényeket kell letaszítania. Ezért minden fejlődés rossz és elvetendő, ha önzésből történik, csak akkor jogos, ha más lények fejlődését akarja. Csak aki a letaszítottakat újra fel akarja emelni, az képes a fejlődésre. Így volt ez azzal a fejlődéssel is, amely a Földön megjelent, és amely már más bolygókon előkészült, azzal ugyanis, amely az étertestet a

Logosszal, az Igével áldotta meg. Ez is összekapcsolódott mások letaszításával, akik összefüggésben álltak a Föld fejlődésével. Ezeket úgy képzelték el, mint az Ellentét-erőket, mint a luciferi princípiumot. Így a perzsa vallásban ezt a kettősséget látjuk: a jó princípiuma mellett megjelenik a gonosz princípiuma is. Ha az ember, és általában valamilyen lény, manasz-jelleggel dolgozik saját magán, ez a jó. De mindig szemben áll vele a rossz. Ormuzd és Ahrimán – ez a jó és a rossz megnevezése a perzsa vallásban.

A harmadik fokozat a kaldeaiaknál, babilóniaiaknál, asszíroknál és egyiptomiaknál jelenik meg, akiknél szellemileg az istenség harmadik fokozatát látjuk. Ezért itt és ettől kezdve minden népnél a hármasság, az istenség hármassága lép elénk. A második alfajnak még nem volt hármas istensége, és az elsőnek még kevésbé. Nos, ezzel a hármassággal az egész emberiség számára folyamatosan előkészült a felemelkedés. A beavatottak ehhez előkészítették az utat. (Hiány a szövegben)

Az első három alfajban annak a vallásos visszatükröződése jelenik meg, ami a makrokozmikus folyamatokban ment végbe. Egy újfajta felépítés jött létre: először a Bölcsesség, aztán a Fiú, majd az Atya. A bölcsesség felvillanása a negyedik alfajnál jelent meg, a semita népben, ami a harmadik alfajból a negyedikbe áradt bele, és ebből nőtt ki aztán a kereszténység. A zsidó nép beavatottjainál meglátjuk a földi folyamatok teljes lefolyását, minden folyamatét, ami nagyban a Földön kívül játszódott le, ez megismétlődött az intellektuális elemben. Itt fejlődött ki az, amit alsóbb szellemnek nevezünk, a káma-manasz,. amit más erőkkel kell áthatni. Ez a képesség, ez a hatás maga Krisztus, a testté lett Ige, aki a jövőbeli Igére utal, amikor majd minden ember képes lesz étertestét az asztrálteste útján uralni, ha az étertestbe az Igét úgy viszi bele, hogy ez abban elevenné váljon. Ennek a jövőbeni fejlődésnek a lehetősége jelent meg a hússá vált Igében a negyedik alfaj folyamán. Hogy a Logosz az étertestben inkarnálódhasson, az egész emberiségnek az egész éteriség feletti uralmat meg kell szereznie. Ez, mint eredeti impulzus, a húsban inkarnálódott Krisztusból indult ki. Ha az ember a Fiú erejével hatja át magát, akkor eljut az Atyához.

Nos, a fokozatokon újra felfelé kell emelkednünk, amelyek útján az egész emberiség fokról-fokra azt fogja elérni, ami mintegy Krisztusnál a húsban megjelent. A Szellemben, ami a zsidóságban kifejlődött, a magasabb manaszt kell lángra lobbantam. Ezért kezdődik az új korszak a Szent Szellem alászállásával, aki az embereket ahhoz vezeti majd el, hogy a hatodik alfajban kiteljesítse azt, amire ma a kereszténységben csak utalás történik, a Krisztus-princípiumot. “Senki sem jut el az Atyához, csak énáltalam”- mondja a Fiú. Elküldte az emberek számára a Szellemet, akinek elő kell készítenie őket arra az időszakra, amelyben – a hatodik korszak idején – a jó és a rossz el kell, hogy különüljön egymástól. Az ember sohasem tudná kifejleszteni ezt az impulzust a nélkül a hatás nélkül, amit a rossz princípiumának neveztünk. Az ember szabad akaratra kell, hogy szert tegyen, mert akkor tud csak értelme útján jó és rossz között dönteni. Ez a hatás a Szellem alászállása útján pünkösdkor következett be.

A Szellem, a Fiú és az Atya mintegy el vannak temetve a földben: a fizikai testben az Atya, az étertestben a Fiú és az asztráltestben a Szellem. Az ember azonban énjét is kialakította, öntudatossá vált. Most meg kell tanulnia, hogy hatását a fizikaiságig terjessze ki. Ennek a jövőben kell megtörténnie. A jelenlegi korszakban az ember az asztráltestén dolgozik. Ennek a misztériuma a Szellem kiáradása a fejre, azoknál, akik az emberiség vezetői kell, hogy legyenek. Ami ezt a Szellemet felveszi, az olyasmi az emberben, ami rokonságban áll ezzel a Szellemmel.

Mielőtt a Fiú hatni tudott volna – ez a hiperbóreus korban volt -, az általános szellemi princípiumtól egy rész különvált, letaszították, és más pályára került. Ez a kígyóban fejeződik ki, ami a megismerésnek, a luciferi princípiumnak a szimbóluma. A szellemnek ez a szikrája volt az, ami az embert szabad lénnyé tette, és így vált képessé arra, hogy saját elhatározásából a jót akarja. Az a szellem, amely az emberhez leszállt a nagy pünkösdi ünnepen, rokonságban van azzal a szellemmel, amelyet letaszítottak, és, amely Prométheuszban is megtestesült. Ez lobbantotta lángra a szikrát, hogy énünk elszánhassa magát a szellem követésére, hogy később a Fiút, és még később az Atyát követhesse. Bár az ember rosszá is válhatott, csak annak terhére tehette ezt, hogy az isteni világhoz, amelyből származott, újra visszakerüljön. Ez az összefüggés a pünkösdi ünnep és a luciferi princípium között. Ezért a pünkösd ünnepe egyúttal Prométheusz-ünnep és szabadság-ünnep is.

Most beláthatjuk az összefüggést a Föld korábbi időszakának hét salamoni királya – a bibliai Salamon király ezek utódjaként jelenik meg – és a Káin-fiak között. A bölcsesség először kívülről áramlott az emberiségbe, aztán belülről kellett kiáradnia. Salamon megépítette a templomot, de csak Hirám-Abiff segítségével. Ezzel a Káin-utóddal szövetségben sajátította el azt a művészetet, ami a templom megépítéséhez szükséges volt. Így futnak össze a világban újra azok az áramlatok, amelyek korábban szétváltak.

Amikor a Nap elvált a Földtől, az Igét betemették a Földbe. Akkor fog újra feltámadni, amikor a Föld a hatodik gyökérfajig előrehalad. Az ember fogja ezt az Igét a Földből feltámasztani. Előzőleg azonban a szellemnek kell élnie benne, amely az Igét megcsendíti. Ezt kapták meg az apostolok pünkösd ünnepén. Mabei Collins „Fény az úton” című könyvében a következő áll: „Szerezd meg a tudást és tiéd lesz a nyelv”. A beszéd megjön az igazi tudással, ami úgy érkezik le, ahogy a lángnyelv szállt le az apostolokra pünkösd szent ünnepén. Amikor a belső szó megérkezik, amely rokon a szent isteni Igével, és minden éteriségbe beleárad, hogy azt éltesse, akkor az ember már nem önmagából beszél, hanem az isteni szellemiségből. Akkor az istenség követe lesz, és szabad akaratból hirdeti az istenség belső igéjét.

Így vált az apostoloknál a belső szó elevenné, és így tudott hatni kifelé. A tüzes igét hirdették, és ezáltal érezték magukat az istenség küldötteinek. Ezért szállt rájuk a Szent Szellem tüzes nyelvek alakjában. Előkészítették az emberiséget a Logosz befogadására. Krisztus Jézus a nagy beavatott járt előttük. A Szent Szellem követte és megtermékenyítette az asztráltestet, hogy éretté váljon az étertest halhatatlanná tételére. Ha ezt elérjük, akkor a Krisztus-princípium behúzódik az emberiségbe. Erre gondoltak a beavatottak is, mint például Hérakleitosz, amikor arról beszélt, hogy „ha megszöksz a földiség elől, és a tiszta éteriséghez felemelkedsz – a halhatatlanság hitében -, akkor halhatatlan szellem leszel, és megmenekülsz a haláltól, a fizikaitól”.

A hatodik gyökérfaj közepén minden ember el fogja érni ezt a pontot. Most azonban még alá van vetve a halálnak, mert éterteste még nem érte el a halhatatlanságot. A kereszténységben benne rejlik az a titok, hogy az ember hogyan fejlődhet fokról-fokra egyre magasabbra az étertest feltámasztásához. Így függ össze ez a harmadik nagy ünnep a másik két keresztény ünneppel.

Szerettem volna a pünkösdi ünnep végtelen mélységét érzékeltetni, és megmutatni, hogyan jut el az ember lassanként ahhoz, hogy eleven érzést alakítson ki környezete iránt, és hogy rokonságban van mindazokkal a dolgokkal, amelyek körülveszik, és mindazzal, ami körülötte történik. A hétköznapok elnevezésében megtalálják azt, ami körülöttünk történt.

Az ember akkor üli meg a legjobban a pünkösd ünnepét, ha tisztázza magában, milyen mély igazságokat rejtettek bele a bölcsek egy olyan ünnepbe, mint a pünkösd. Egy ünnepet megülni tulajdonképpen annyit jelent, hogy szellemünkben hozzákapcsolódunk a világ szelleméhez.

Jegyzetek

A PÜNKÖSD, AZ EMBERI SZELLEM FELSZABADÍTÁSÁNAK ÜNNEPE

Saint-Germain gróf- A XVIII. században élt rejtélyes személyiség, akinek sem eredeti neve, sem születési és halálozási időpontja nem ismert. Egyes feltételezések szerint II. Rákóczi Ferenc természetes fia volt. Különböző európai országokban bukkant fel, de életének bizonyos szakaszait homály fedi. Állítólag Mária Antoinettnek előre megjósolta a francia forradalom eseményeit. (Az Új Impulzus c. antropozófiai folyóirat 2005 Mihály-napi számában több cikk is foglalkozik személyével)

az ötödik gyökérfaj – Rudolf Steiner itt gyökérfajoknak nevezi a nagy Föld-korszakokat, tehát a poláris, a hiperbóreus, a lemúriai és az atlantiszi korszakot, valamint azt a hármat, amely az atlantiszi után következik. Az ötödik gyökérfaj tehát az Atlantisz utáni első nagy korszak, amelyben jelenleg élünk, és ezt még majd kettő követi.

risik – Az ókori indiai kultúra bölcs vezetői. Heten voltak, külön- külön egyszerű emberek, de amikor együtt gondolkodtak, a legmélyebb bölcsességről tettek tanúságot.

dévák – Az indiai mitológiában általában az isteni lények megjelölése. A perzsa mitológiában démonok.

azurák – Az indiai mitológiában démoni lények (suras = istenek, a-suras = nem istenek, alantas lények), a perzsa mitológia szerint viszont a jó istenségnek, Ahura Mazdának segítői. Rudolf Steiner a későbbi előadásaiban a luciferi és ahrimáni lények mellett a harmadik kísértő lénycsoporthoz sorolja őket.

adeptusok – Szellemi vezetők, akik egy meghatározott feladattal az emberek között tevékenykednek, de nem szellemi látók és nem is beavatottak.

„halált és létesülést.- Utalás Goethe „Üdvözült vágy” (Selige Sehnsucht) c. versére a Nyugat-Keleti Díván c. ciklusból, melynek utolsó vers szaka a következőképpen hangzik:

Und solang du das nicht hast                              S amíg ez nem hívogat

Dieses Stirb und Werde                                            a halálból-élet

Bist du nur ein trüber Gast                                   unalmas vendége vagy

Auf dér dunklen Erde                                                sárnak és sötétnek

(Vas István fordítása)

KÁIN ÉS ÁBEL ELLENTÉTE

ráksaszák – Az indiai mitológiában gonosz, démoni lények. A Rámajána c. hősi eposzban Ráma herceg küzd ellenük, miután vezérük elrabolja menyasszonyát.

Akasa Krónika – Az okkult hagyomány szerint mindennek, ami a világban történik, nyoma marad a szellemi síkon, ez az Akasa Krónika. Olvasni benne, annyit jelent, mint szellemi látással kikutatni azt, ami a múltban történt.

cséla – Az okkult hagyományban az olyan szellemi tanítvány megjelölése, aki már bizonyos előrehaladást ért el a szellemi fejlődésben. Jelen esetben arról van szó, hogy Jézus Krisztusban kétféle természet egyesült, egy magasrendű emberi természet, amely a Názáreti Jézusban öltött testet, és Krisztus isteni természete.

Nostradamus – Michael de Notre-Dame (1503-1566), francia asztronómus és orvos. Nehezen megfejthető verses jóslatairól vált híressé.

Pistis Sophia – A gnosztikus Valentinus írásának a címe. Latin fordításban először 1851-ben jelent meg.

Alfréd Percy Sinnett – (születési és halálozási időpontja nem ismert) „Ezoterikus buddhizmus c. könyve 1883-ban jelent meg.

Jézus újra és újra inkarnálódik – Nem Krisztusról van szó, hanem a Názáreti Jézusról, aki testileg befogadta Krisztust a Jordán- keresztelőnél. Krisztus csak egyszer jelent meg a Földön.

káma-manasz – Alacsonyabb rendű tudat. A későbbi steineri nomenklatúra szerint az értelmi- vagy kedélyléleknek felel meg.

A DRÓTTÁ ÉS A DRUIDA MUSZTÉRIUMOK

hierofant – A beavatást segítő pap elnevezése a régi misztériumokban.

káma – szanszkrit szó, a vágyak világát jelenti.

A PROMETHEUSZ-MONDA

Helena Petrovna Blavatsky (1831-1891) – A Teozófiai Társaság megalapítója.

manuk – (A „mán” szanszkrit szóból, ami gondolkodást jelent) Rudolf Steiner itt többes számban használja a szót, ami arra utal, hogy minden korszaknak megvan a maga nagy vezetője, manuja. Később már csak azt a Manu-t említi, aki az emberiséget kihozta a nagy atlantiszi katasztrófából, és azonos a bibliai Noéval. csélák – lásd a korábbi jegyzetet.

káma-manasz gondolkodás – A tárgyi világhoz kötődő gondolkodás. Rudolf Steiner agyhoz kötött gondolkodásnak is nevezi. Ezzel szemben a manasz-gondolkodást az ember szellemi erői irányítják, nem a fizikai világ történései.

Scott Elliot (születési és halálozási adatai nem ismertek) Atlantiszról írt füzete Lipcsében jelent meg a XIX. század végén. káma – lásd a korábbi jegyzetet.

prana – (szanszkrit) Az életerő, az éltető levegő – A kettős étertest megjelöléssel Rudolf Steiner itt arra utal, hogy az emberben működő étertest a fizikaisághoz van kötve, de ugyanakkor része a világétemek is.

manasz-buddhi-atma – az emberben lévő magasabb rendű hármasság, amely jelenleg még csak csíraszerűen van jelen, az asztrál- test, az étertest és a fizikai test átdolgozása útján jön majd létre.

az emberben lévő akasával – V.ö. a korábbi jegyzettel. Itt arról van szó, hogy az emberben jelen van minden korábbi cselekedetének tapasztalata.

Adam Kadmon – az okkult hagyományban a romlatlan, a Földre még le nem szállt égi ember megnevezése. Valójában a paradicsomi Ádám.

A RÓZSAKERESZTESEK MISZTÉRIUMA

kauzális test – Ez a Rudolf Steiner által a későbbiekben már nem használt kifejezés feltehetően a tudati lelket jelenti.

Christian Rosenkreutz – A rózsakeresztes-mozgalom megalapítója. A XIV-XV. században élt, de a külső történelem legendás alaknak tartja, mint valóban létező személyt nem ismeri el. A mozgalom kezdeti szakaszában teljes volt a titoktartás, később már, amikor tagjai a nyilvánosság előtt megjelentek, sok volt közöttük a sarlatán és a szemfényvesztő.

az egyik Eloha – A bibliai teremtéstörténetben a szó többes számban szerepel – Elohim – ennek ellenére a fordítások Isten vagy az Úr megjelöléssel szerepeltetik. Rudolf Steiner szerint hét Eloha volt, akik a Föld megteremtésénél tevékenykedtek, az egyik közülük Jehova.

harmadik, negyedik és ötödik alfaját – Rudolf Steiner itt a földtörténet kisebb korszakait alfajoknak nevezi. Később ezeket kultúrkorszakokként jelöli meg: óindiai, óperzsa, egyiptomi-káldeai- babilóniai, görög-latin, angol-germán (a jelenlegi korszak), szláv és univerzális (az utánunk következő két korszak).

A MANICHEIZMUS

Szent Ágoston (Augustinus, 354-430) – Az egyik legnagyobb keresztény egyházatya. Megtérésének története „Vallomások” c. önéletrajzi írásában olvasható.

Mani – A manicheizmus megalapítója. A III. században élt, születési és halálozási időpontja nem ismeretes. Állítólag mártírhalált hat, keresztre feszítették.

Martin Luther (1483-1546)

Friedrich Nietzsche (1844-1900)

A SZABADKŐMŰVESSÉG LÉNYEGE ÉS FELADATAI I.

Vitruvius Pollio – Római építőmester Augustus császár korában. „Az építészetről” c. 10 kötetes könyve a középkor építészetére is hatott.

A SZABADKŐMŰVESSÉG LÉNYEGE ÉS FELADATAI II.

Johann Wolfgang Goethe (1749-1832) 1780-ban lett a weimari „Amalia” szabadkőműves páholy tagja. Az idézett versszakok eredeti szövege a következő:

Doch rufen von drüben Die Stimmen dér Geister Die Stimmen dér Meister:

Versáumt nicht zu üben Die Kráfte dér Guten

Hier winden sich Kronen In ewiger Stille Die sollen mit Fülle Die Tátigen lohnen!

Wir heissen euch hoffen.

John Teophilus Desaguliers (1683-1744) – Az első angol szabad- kőműves páholy nagymestere.

körforgás – Rudolf Steiner itt így nevezi a Föld nagy korszakait, tehát a Szaturnusz-, a Nap- a Hold-korszakot, a jelenlegi Földet és a majd utána következőket. Az utánunk következő Jupiter-korszakban már nem lesz ásványi birodalom.

Artúr James Balfour (1848-1930) – angol konzervatív politikus 1902 és 1905 között miniszterelnök. A vonatkozó beszédet 1904 augusztus 17-én mondta el.

Az okkultisták 1879 öta tudnak erről – Utalás a káli-juga végére. Rudolf Steiner később több előadásában is említette, hogy 1879-ben véget ért az úgynevezett sötét korszak, és megkezdődött az emberiség szellemiség felé való fordulása. Egy egyúttal egybeesik Mihály arkangyal vezető szerepének kezdetével.

A SZABADKŐMŰVESSÉG LÉNYEGE ÉS FELADATAI III.

Alexander Cagliostro gróf (eredeti nevén Joseph Balsamo, 1743- 1795) Szicíliában született és a Vatikán börtönében halt meg.

adeptus – tanítvány

fizikai test, étertest, asztráltest, káma-manasz-test, ok-test – Rudolf Steiner többféle felosztást is alkalmaz az emberre: test-lélek- szellem; fizikai test, étertest, asztráltest, én; fizikai test, étertest, érzőtest, érzőlélek, értelmi lélek, tudati lélek, manasz, buddhi, atma. Az itt szereplő felosztással később már nem találkozunk. Valószínű, hogy a káma-manasz-test az értelmi léleknek és az ok-test a tudati léleknek felel meg.

Mabei Collins (eredeti nevén Kenningdale Cook, 1851-1927), az akkori Teozófiai Társaság ismert szerzője. A „Flita” c. regénye egy fekete mágus története.

A Hesseni őrgróf (Károly herceg, 1744-1836) – Saint-Germain gróf pártfogója. Történelmi ténynek tekinthető, hogy a gróf az ő udvarában halt meg 1784-ben.

John Yarker (1833-1913) – az angol szabadkőművesség jelentékeny tagja.

Theodor Reuss (1855-1923) – A Memphis-Misraim szabad- kőműves rítus bevezetője a német társaságba.

Carl Kellner (1851-1905) – osztrák feltaláló és nagyiparos, a német szabadkőművesség ismert alakja volt.

Franz Hartmann (1838-1905) – A Teozófiai Társaság egyik alapító tagja, a „Lotusblüten” c. lap szerkesztője.

IX. Pius – (Giovanni Maria Masta-Ferretti gróf, 1792-1878) – 1846-tól haláláig ült a pápai trónon. Az ő idejében zsugorodott össze a pápai állam a jelenlegi területére. Nevéhez fűződik a szeplőtelen fogantatás és a pápai csalhatatlanság dogmájának kihirdetése.

AZ ELVESZTETT ÉS ÚJRA MEGTALÁLT TEMPLOM I.

sthula-sharira, linga-sharira, kama-rupa, kama-manasz, magasabb manasz, buddhi, atma – ez a felsorolás hasonló a Rudolf Steiner által a későbbiekben alkalmazott felsoroláshoz: fizikai test, étertest, asztráltest, én, manasz, buddhi, atma, azzal a különbséggel, hogy itt én helyett az értelmi lélek (kama-manasz) szerepel. Az indiai nomenklatúrában az énnek nem tulajdonítottak olyan jelentőséget, mint Steiner.

Szibilla-könyvek – A Szibillák Apollón papnői voltak, ókori jósnők. Jóslataik az ún. Szibilla-könyvekben maradtak fenn, amelyeket Rómában őriztek.

AZ ELVESZTETT ÉS ÚJRA MEGTALÁLT TEMPLOM II.

„Egy ház az én nevemnek” – A Dávidnak tett ígéret a következőképpen hangzik: „Amikor ugyanis letelnek napjaid, s aludni térsz atyáidhoz, felemelem utánad ivadékodat, aki ágyékodból származik, s megszilárdítom királyságát. Ő fog házat építeni nevemnek, s én megszilárdítom királysága trónját mindörökre” (ILSám. 7, 12-13) Jean Paul (eredeti nevén Friedrich Richter, 1763-1825) – német költő és író.

templomos lovagok – 1119-ben Jeruzsálemben alakult lovagrend, amelyet 9 francia lovag alapított. A szokásos hármas fogadalom mellé negyedikként felvették azt is, hogy a zarándokokat fegyverrel védelmezik. Alakuló gyűlésük abban a helyiségben jött létre, amelyről úgy vélték, hogy a salamoni templom romjain épült fel. Szabályzatukat Clairvaux-i Bemát szövegezte meg. A rend később igen meggazdagodott, mert pénzügyekkel is foglalkoztak, ők honosították meg a folyószámlát, a zálogkölcsönt, a váltót és a pénzátutalásokat. Szép Fülöp francia király megirigyelte vagyonukat, eretnekség vádjával perbe fogta, őket, a nagymestert és társait 1314-ben kivégezték, a rendet V. Kelemen pápa feloszlatta.

Platón (Kr.e. 427-347) – Az idézet a „Timaios”-ból való.

Dante Alighieri (1265-1321)

AZ ELVESZTETT ÉS ÚJRA MEGTALÁLT TEMPLOM III.

Giordano Bruno (1548-1600) – Az idézet „Az egységről, az elvről és az okról” c. írásából való.

„A bűn a törvény útján jött a világba ” – Az idézet Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből való (5,13 és 8,2).

AZ ELVESZTETT ÉS ÚJRA MEGTALÁLT TEMPLOM IV. mentál-anyag – finom éterikus állapot, a sűrűsödés kezdete. arupa… rupa… asztrál – Az arupa formátlan állapotot, a rapa formált állapotot jelent. A Föld ősi korszakának kezdetén a Szatumusz- állapotban a hő még formátlanul vette körül a kozmikus testet, a Napállapotban már megjelent az éteriség, és megkezdődött a formálódás, míg a Hold-állapotra az asztralitás megjelenése volt a jellemző.

„Senki sem jut el az Atyához, csak énáltalam” – Az idézet a János- evangéliumból való (14,6)

Hérakleitosz (Kr.e. 535-475)