Barion Pixel

GA10

A magasabb világok megismerésének útja

Impresszum

Tartalom

Előszó

A szerző előszava a harmadik német kiadáshoz

A könyv fejezetei eredetileg különálló tanulmányokként „Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” összefoglaló címmel láttak napvilágot. Most itt könyv alakban jelennek meg. Ez a kötet egyelőre az első részt, a következők pedig majd a folytatását tartalmazzák[1]. A munka azzal a fejlődéssel foglalkozik, amelyen az embernek keresztül kell mennie, hogy a magasabb világokat megismerhesse. A benne foglalt ismertetések különböző szükségleteket akarnak kielégíteni. Elsősorban azoknak nyújtanak valamit, akik a szellemi kutatás eredményei után érdeklődnek és ezért bizonyára felvetik a kérdést: „Vajon honnan szerezték a tudásukat azok, akik saját állításuk szerint az élet nagy és rejtélyes kérdéseiről tudnak valamit?” A válasz így hangzik a kérdésre: „a rejtélyeket a szellemtudomány fedte fel előttük.” Aki azonban szellemi kutatást akar végezni, vagyis saját maga akarja megfigyelni magukat a tényekei, amelyeket leírnak és feltárnak a szellemtudomány közlései, saját magának is fel kell emelkednie az érzékfeletti megismeréshez, vagyis saját magának is be kell járnia a megismerésnek azt az útját, amelynek a leírását itt megkíséreltem. De tévedés lenne azt hinni, hogy a szellemtudomány közlései értéktelenek annak a számára, aki hajlandóság vagy lehetőség hiányában nem járhat a magasabb megismerés útján. A tények kikutatására csak az képes ugyan, aki be tud hatolni az érzékfeletti világokba, de a kikutatott tények igaz voltáról az is meggyőződhet, aki nem saját maga észlelte őket. Az ezekre a tényekre vonatkozó közlések nagy része ugyanis józan és elfogulatlan ítélő erővel felülvizsgálható, ha az életben gyakori mindenféle előítélet a szükséges elfogulatlanságtól nem fosztja meg az embert. Igen könnyen megtörténhet például, hogy valamilyen szellemtudományos állítást valaki nem talál összeegyeztethetőnek a jelenkor egyes tudományos eredményeivel. De valójában nincs is olyan tudományos eredmény, amely ellenkeznék a szellemi kutatással, az ellentétek pedig el is tűnnek, ha a tudományos eredményeket elfogulatlanul mérlegeljük mindenfelől. Minél elfogulatlanabbul vetjük össze a szellemtudományt a tudomány pozitív eredményeivel, annál inkább felismerhetjük a kettő teljes egyezését.

A szellemtudomány közléseinek egy másik csoportja a puszta értelmi ítélet számára többé-kevésbé valóban hozzáférhetetlen. Aki azonban belátja, hogy a tények igaz voltát nemcsak az értelem bírálhatja el, hanem az egészséges érzület is, könnyen kerül kapcsolatba az ilyen közlésekkel is. Ahol pedig ezt az érzületet nem a szimpátia vagy az antipátia, hanem az igazi elfogulatlanság vezeti, amellyel magába fogadja az érzékfeletti megismerés hatását, a megfelelő érzelmi ítélet ott is kialakulhat. – Azok, akik nem tudnak vagy nem akarnak az érzékfeletti világ útjain járni, a szellemtudományos megismerések igazságait még más módon is felülvizsgálhatják és megérezhetik, hogy az efféle megismerések milyen értékeket jelentenek az életben még akkor is, ha csak a szellemi kutató közléseiből szereznek tudomást róluk, nem pedig saját kutatásaikból. Nem válhat ugyanis hirtelen mindenki „látóvá”, a „látó” megismerései azonban igazi és egészséges táplálékot nyújtanak minden ember élete számára, mert mindenki alkalmazhatja őket életében, és éppen alkalmazásuk mutatja meg csakhamar, hogy az ilyen megismerések birtokában minden téren mennyire gazdaggá válhat az élet és mi mindent nélkülöz hiányukban. A helyesen alkalmazott érzékfeletti megismerésre nem mondható, hogy nem praktikus dolog, hiszen a legmagasabb értelemben is praktikusnak bizonyul. A kérdés, hogy miként juthat cl a „látó” a megismeréshez, olyan emberekben is felmerülhet, akik saját maguk nem akarnak az érzékfeletti megismerés útjára lépni, az eredményei azonban érdeklik őket. Könyvemben nekik is képet adok arról, hogy mit kell tenni az érzékfeletti világ igazi megismerése érdekében. A magasabb világokba vezető út hü leírása bizalmat kelthet az ilyen úton haladó szellemi kutató iránt azokban is, akik saját maguk nem járnak ezen az úton. Ha megtudjuk, hogy a szellemi kutató tevékenysége miben áll, azt helyesnek is találjuk és azt mondjuk, hogy „a magasabb világokba vezető út leírása úgy hat rám, hogy megértem, miért látom a szellemtudományban közölt tényeket elfogadhatóknak”. Könyvem tehát egyrészt azoknak tesz szolgálatot, akiknél megerősítésre és alátámasztásra szorul az, amit igazságérzetük mond az érzékfeletti világról, de másrészt azoknak sem nyújt kevesebbet, akik az érzékfeletti ismeretekhez vezető utat maguk is kutatják. A könyvben foglaltak igaz voltát úgy próbálhatjuk ki legjobban, ha saját magunkban váltjuk őket valóra. Aki azonban ezt meg akarja próbálni, tartsa ismételten szem előtt, hogy amikor a lelki élet fejlődéséről szóló leírással foglalkozik, nem elég a leírások tartalmával úgy megismerkednie, mint más könyvekével – itt sokkal többre van szükség. Az olvasottakba bensőségesen bele kell élnie magát. Ehhez pedig tudnia kell, hogy egyes dolgokat csak úgy érthet meg, ha velük kapcsolatban egészen másvalamire vonatkozó közléseket is figyelembe vesz és nemcsak éppen azt, ami ezekről a dolgokról szól. Így kap képet arról, hogy az igazság nem egy-egy igazságban rejlik, hanem az összes igazságok összhangjában. Ezt egészen komolyan gondolja meg előbb az, aki gyakorlatokat akar végezni. Helyes lehet egy gyakorlat értelmezése és véghezvitele is, a hatása azonban mégis helytelen, ha nem füzünk hozzá egy másikat is, amely a lélek harmóniájává oldja az előző egyoldalú voltát. Aki úgy mélyül el e könyv olvasásában, hogy mintegy belső élményévé válik az olvasása, az nemcsak a tartalommal ismerkedik meg, hanem a könyv egyik-másik részének tanulmányozásakor különböző érzéseket is átél és így eszmél majd rá, hogy a lélek fejlődése szempontjából mennyire fontosak az érzések és megtalálja majd egyik-másik gyakorlatnak azt a formáját is, amely az ő egyéniségének a legjobban felel meg. Ha átélendő folyamatok leírásáról van szó, sokszor szükséges visszatérnünk a már előbb elmondottakra. Akkor győződünk meg arról, hogy úgy teszünk csak sok mindent érthetővé magunknak, ha előbb megpróbáljuk és miután megpróbáltuk, felfedezünk benne bizonyos, azelőtt észre sem vett finomságokat.

Azok az olvasók, akik nem szándékoznak az itt leírt megismerés útján haladni, belső életük számára könyvemben szintén sok hasznos dolgot találnak, életszabályokat és útmatatásokat arról, hogyan világosodhatnak meg az egyes rejtélyesnek látszó jelenségek.

Azokat pedig, akik sok mindent megéltek már élettapasztalataik során és némely vonatkozásban átestek az élet beavatásán, bizonyos megelégedéssel tölti majd el, ha összefüggő magyarázatot kapnak arról, amit egyes élményeik miatt tudtak már ugyan, de ebből eddig aligha alakíthattak ki még egy olyan átfogó képet, ami ki tudta volna őket elégíteni.


[1] 1. Ein Wegzur Selbsterkenntnis des Menschen, GA 16. (Út az ember önmegismeréséhez),

2.    Die Schwelle dér geistigen Wett. GA 17. (A szellemi világ küszöbe.)

3.  Kosmologie, Religion und Pliilosophie, GA 23. (Kozmológia, vallás és filozófia.)

4.  I óm Seelenleben und Die Sínjén dér hóhérén Erkenntnis, GA 12. Taschen- biicher, Tb 641. (A magasabb megismerés fokozatai.)

Hogyan jutunk el a magasabb világok megismeréséhez?

Feltételek

Minden emberben szunnyadnak olyan képességek, amelyeknek kifejlesztésével ismereteket szerezhet a magasabb világokról – a lélek- és szellemvilágról. A különböző korok szellemi kultúrái mindig azt tanították, hogy ezek a magasabb világok éppúgy valóságok, mint az a világ, amely fizikai szemmel látható és fizikai kézzel tapintható. Aki a szellemi kultúrák magasabb világokról szóló közléseit hallgatja, minden pillanatban azt mondhatja, hogy „azt, amiről itt szó van, én is tapasztalhatom, ha kifejlesztek magamban bizonyos, ma még szunnyadó erőket.” A kérdés tehát az, hogyan fogjunk hozzá szunnyadó képességeink kifejlesztéséhez? Útmutatást itt csak azok adhatnak, akik már kifejlesztették ezeket a képességeiket, így már rendelkeznek a magasabb megismerés erőivel, vagyis bölcsek, más szóval beavatottak. Amióta ember él a világon, mindig volt olyan iskolázás, amelynek segítségével a magasabb képességgel rendelkezők útmutatást adtak azoknak, akik hasonló képességeket akartak kifejleszteni. Ezt az iskolázást ma szellemi iskolázásnak hívják, régebben titkos iskolázásnak, a benne kapott oktatást pedig titkos, vagy okkult oktatásnak nevezték.[1]

Sokan hiszik azt, hogy azért nem valósítható meg szellemi iskolázásuk, mert ennek érdekében fel kell valahol személyesen keresniük felvilágosításért a magasabb tudás mestereit, a beavatottakat, ami pedig nem áll módjukban. Két igazságot kell szem előtt tartanunk egy ilyen véleménnyel szemben, legelőbb, hogy aki a magasabb tudás elérésére komolyan törekszik, nem retten vissza semmiféle fáradságtól vagy akadálytól, hogy felkeressen egy beavatottat, aki a világ magasabb titkaiba bevezetheti. Másodszor pedig mindenki tisztában lehet azzal, hogy a beavatás, ha komolyan és megfelelő belső tartással törekszik a megismerésre, minden körülmények között megtalálja őt. Mert van egy minden beavatott számára érvényes természetes törvény, amely szerint senkitől sem tagadják meg az őt megillető tudást.[2]

A szellemi iskolázás kezdeteképpen lelkünkben meg kell teremtenünk egy bizonyos alaphangulatot, amelyet a szellemi kutató hagyományos kifejezéssel a tisztelet ösvényének, az igazság és a megismerés iránt érzett odaadás ösvényének nevez.[3] Csak ezzel az alaphangulattal lehet valaki a szellemtudomány tanítványa. Akinek van ezen a téren tapasztalata, tudja, hogy milyen adottságok mutatkoznak meg már gyermekkorukban azoknál, akik később szellemtudománnyal foglalkoznak majd. Vannak gyerekek, akik az általuk tisztelt személyekre áhítatos elfogódottsággal tekintenek fel. A szívük legmélyén gyökerező tiszteletteljes alázat megtiltja nekik, hogy velük szemben felmerüljön lelkükben a kritika és az ellenállás bármilyen gondolata is. Ezek a gyermekek olyan ifjakká és hajadonokká serdülnek, akiknek jólesik majd feltekinteni valamire, ami tiszteletre méltó. Sok olyan ember kerül ki majd közülük, aki később szellemtudománnyal foglalkozik. Ha már álltái valaha egy általad tisztelt férfiú ajtaja előtt és éreztél már egy ilyen első látogatásnál áhítatos elfogódottságot, amikor lenyomtad a kilincset, hogy szobájába – számodra „a szentélybe” – lépj, akkor nyilvánult meg benned egy olyan érzés, ami a későbbi szellemtudományos iskolázás csírája lehet. Minden serdülő szerencséje, ha ilyen érzéseket hord magában adottságként. De ne higgyük azt, hogy ezek az adottságok a megalázkodás és a rabszolgaság csírái. Később majd az emberekkel szemben megnyilvánuló, egyelőre gyermeki tisztelet az igazság és a megismerés iránt érzett tiszteletté válik. A tapasztalat szerint legtöbbnyire azok járnak emelt fővel, akik ott tanultak meg tiszteletet tanúsítani, ahol az helyénvaló volt, ahol a szív mélyéről fakadt.

Ha nem fejlesztjük ki lelkünkben azt a mély alapokon nyugvó érzést, hogy van valami, ami saját magunknál magasabb rendű, nem találjuk meg a magasabbrendűség eléréséhez szükséges erőt sem. A beavatott a megismerés magasságaiba emelkedik fel. Az ehhez szükséges erőt csak azzal szerezte meg, hogy szívét előzőleg belevezette a tisztelet és a odaadás mélységeibe. A szellem csúcsaira vezető út a tisztelet kapuján vezet keresztül. A helyes tudást csak úgy érheted el, ha előbb már megtanultad megbecsülni ezt a tudást. Az embernek egészen bizonyosa joga van tekintetét a fény felé fordítani, de ezt a jogot meg kell előbb szereznie magának. A szellemi életben ugyanúgy vannak törvények, mint a fizikaiban. Dörzsölj meg megfelelő anyaggal egy üveg rudat, elektromos töltést kap, vagyis olyan erőhöz jut, amely magához vonz kis testeket. A folyamat egy természeti törvénynek felel meg. Tudjuk, ha egy kis fizikát is tanultunk. Ismerve pedig a szellemtudományos tanulmányok kiindulópontját, éppen úgy tudjuk azt is, hogy a lélekben kifejtett igazi odaadásból fakadó minden érzés megismerésünket előbb-utóbb továbbvezető erőt fejleszt ki.

Aki a odaadás érzését adottságként hordozza magában, vagy olyan szerencséje van, hogy megfelelő neveléssel beleoltották, az már sokat hoz magával későbbi élete számára, amikor a magasabb megismeréshez vezető utat keresi. Az ilyen előkészítés hiányában azonban már a megismerési út első fokán nehézségekbe ütközik az ember, hacsak önneveléssel nem lát erélyesen neki, hogy lelkében kifejlessze a odaadás hangulatát. Korunkban különösen fontos figyelmünket teljesen erre a pontra irányítani. Civilizációnk inkább kritikára, ítélkezésre és elítélésre hajlik, odaadásra és odaadó tiszteletre csak kevésbé. Már gyermekeinkben is sokkal több a kritika, mint az odaadó tisztelet. A magasabb megismeréshez szükséges lelki erőket azonban mindenfajta kritika, Ítélkező bírálat éppen úgy elűzi, ahogyan minden odaadó tisztelet fejleszti őket. Ezzel nem akarunk a civilizáció ellen szólni. Itt egyáltalán nem a civilizáció kritizálásáról van szó. Kultúránk nagyságát éppen a kritikának, az öntudatos emberi ítéletnek köszönhetjük, annak, hogy „mindent vizsgáljatok meg és tartsátok meg a legjobbat” Sohasem érte volna cl az ember korunk tudományának, iparának, közlekedésének és jogrendszerének mai fejlettségét, ha nem gyakorolt volna kritikát mindenütt, ha nem alkalmazta volna mindenütt ítéletének mérőeszközét. Amennyit azonban nyertünk így külső kultúrában, annyit veszítettünk is a spirituális élet, a magasabb megismerés terén. Hangsúlyoznunk kell, hogy a magasabb rendű tudással kapcsolatban nem az emberekkel, hanem az igazsággal és a megismeréssel szemben érzett tiszteletről van szó.

Azt az egyet azonban tudnia kell mindenkinek, hogy aki teljesen belemerül napjaink külsőségessé vált civilizációjába, nagyon nehezen és csak akkor juthat előre a magasabb világok megismerésében, ha energikusan dolgozik saját magán. Abban a korban, amikor a materiális életkörülmények még egyszerűek voltak, könnyebben volt elérhető a szellemi felemelkedés is. Az, ami méltó volt rá, hogy tiszteljék és szentnek tartsák, jobban kiemelkedett a hétköznapi életből, mint ma. A kritizáló korok ledöntik az ideálokat. A tisztelet, az imádat és a csodálat helyére más érzések kerülnek. Korunk mindinkább háttérbe szorítja az ilyen érzéseket és így a mindennapi életben csak igen csekély mértékben jut hozzájuk az ember. Aki azonban a magasabb megismerést keresi, létre kell hoznia magában ilyen érzéseket. Önmagának kell őket életre keltenie lelkében, amit elméleti tanulással nem sajátíthat el, csak ha gyakorlatilag is alkalmazza az életben. Ha szellemtudománnyal akar valaki foglalkozni, következetesen kell tehát a odaadás hangulatára nevelnie magát. Környezetében és élményei során mindenütt azt kell felkeresnie, ami benne csodálatot kelt és tiszteletet követel meg. Ha egy emberrel találkozva a gyengéit ócsárolom, megfosztom magamat a magasabb megismerés erejétől, ha pedig iparkodom szeretetteljesen elmélyedni kiváló sajátságaiba, összegyűjtöm magamban a magasabb megismerés erőit. A tanítványnak állandóan ügyelnie kell arra, hogy kövesse ezt az útmutatást. A tapasztalt szellemi kutatók tudják, hogy milyen erőt köszönhetnek annak, hogy mindig és mindenben csak a jót keresik, az ítélkező bírálatot pedig elnyomják magukban. Ez azonban nem maradhat külső életszabály, hanem lelkünk legbelső világát is át kell hatnia. Tőlünk függ, hogy tökéletesedjünk és hogy idővel teljesen meg is változzunk. Ennek az átváltozásnak azonban legbelső világunkban, gondolati életünkben kell lezajlania. Nem elég valamilyen lény iránt csak külső magatartásommal tiszteletet tanúsítanom, a gondolatomban is élnie kell a tiszteletnek. A tanítványnak azzal kell kezdenie, hogy a odaadást gondolati életébe veszi fel. Ügyelnie kell rá, hogy kizárja tudatából a tiszteletlenség és a lekicsinylő kritika gondolatait. Valóban arra kell törekednie, hogy ápolja magában a odaadás gondolatát.

A magasabb megismeréshez minden olyan pillanat közelebb hoz bennünket, amikor tudatosítjuk magunkban a bennünk élő és a világra vonatkozó lekicsinylő, elítélő, kritikai ítélkezést. A felemelkedésünket pedig meggyorsítja, ha tudatunkat az ilyen pillanatokban a világ és az élet iránt érzett csodálat, megbecsülés és tisztelet gondolataival töltjük be. A szellemtudományban járatos ember tudja, hogy minden ilyen pillanatban olyan erőket ébreszt fel, amelyek egyébként tovább szunnyadnának. Ezektől nyílik fel az ember szeme és kezd olyan dolgokat látni maga körül, amilyeneket nem láthatott azelőtt. Kezdi megérteni, hogy korábban a környező világnak csak egy részét látta és embertársai most teljesen más alakban jelennek meg előtte, mint azelőtt. Bár ennek az életszabálynak a betartásával nem nyeri még el – például – az aura-látáshoz szükséges képességet, de azzal, hogy előbb energikusan a odaadásban iskolázza magát, éppen a magasabb iskolázáshoz emelkedhet fel.[4]

A tanítvány úgy lép a megismerés útjára, hogy az csendben és észrevétlen történik a külvilág számára. Senkinek sem kell változást észrevennie rajta. Kötelességét ugyanúgy teljesíti, mindennapi munkáját épp úgy ellátja, mint annak előtte. Lelke fizikai szemmel nem észlelhető, belső oldala változik meg. Egyetlen alaphangulat, a odaadás hangulata uralkodik egész kedélyvilága fölött. Odaadás minden iránt, ami valóban tiszteletre méltó. Egész lelki élete középpontját ebben az egyetlen alapérzésben találja meg. A tisztelet úgy élteti a tanítvány minden érzését, mint a napsugarak az összes élőlényt.

Eleinte nehéz elhinni, hogy a megismeréshez valamilyen köze van az olyan érzéseknek, amilyen a tisztelet, a megbecsülés és a többi hasonló érzés. Nem könnyű elhinni, hiszen az emberek arra hajlanak, hogy a megismerést különálló, a többi lelki folyamattal semmiféle kapcsolatban nem lévő képességnek tekintsék, de közben nem gondolnak arra, hogy az, ami megismer, a lélek. A lélek számára pedig az érzés ugyanaz, mint a test számára a táplálékul szolgáló anyag. Ha köveket adunk kenyér helyett a testnek, elhal benne a tevékenység. Hasonló történik a lélekkel is, tápláló anyaga a tisztelet, a megbecsülés, az odaadás, ők teszik egészségessé, erősé a lelket, mindenekelőtt pedig erőt adnak a megismerőtevékenységhez. A megvetés, az antipátia, az elismerésre méltó lebecsülése a megismerőtevékenység bénulását és elhalását okozza. – A szellemi kutató az aurán láthatja meg ezt a tényt. A tiszteletadó, az alázat érzését elsajátító lélek megváltoztatja az auráját, eltűnnek a jelképes nyelven sárgásvörösnek, barnásvörösnek mondott szellemi színárnyalatok és kékes-vörösek kerülnek a helyükre. Ezzel azonban elkezd működni a megismerő képesség és környezetének olyan tényezőivel ismerkedik meg, amelyekről sejtelme sem volt azelőtt. A tisztelet a lélekben egyfajta szimpátiaerőt ébreszt fel, amely a körülöttünk élő lényeknek olyan tulajdonságait vonzza hozzánk, amelyek máskülönben rejtve maradnának.

A odaadással elért eredmények még hatékonyabbakká válnak, ha más irányban is kifejlesztjük érzéseinket, mégpedig úgy, hogy egyre kevésbé engedjük át magunkat a külvilág hatásainak és ezzel szemben egyre élénkebb belső életet élünk. A külvilág benyomásait hajszoló és egyre csak „szórakozást” kereső ember nem találja meg a szellemtudományhoz vezető utat. A tanítvány ne tompuljon el a külvilággal szemben, de a külvilág benyomásainak gazdag belső élete irányításával engedje át magát. A szép hegyvidéket járva egészen más élményei vannak egy mélyen érző és gazdag kedélyvilágú embernek, mint annak, akinek szegényes kedélyvilága van. A külvilág szépségeit csak belső élményeink tárhatják fel előttünk. Van, aki átkel a tengeren és csak kevés élmény vonul át a lelkén és van, aki lelkében ilyenkor a világ szellemének örökkévaló szavait hallja meg és a teremtés titkainak megnyilatkozásait fogja fel. Ha azt akarja az ember, hogy a külvilággal való kapcsolata lelke számára tartalmat adjon, előbb saját érzéseivel és képzeteivel kell tudnia bánni. A külvilág minden jelensége isteni dicsőséggel teljes, az istenséget azonban előbb a saját lelkünkben kell megélnünk, hogy azután környezetünkben is meg tudjuk találni.

A tanítványnak meg kell teremtenie életének azokat a pillanatait, amikor egyedül és csöndben magába merül. Az ilyen pillanatokban azonban ne saját dolgainak adja át magát, mert azzal eredeti szándékával ellentétes hatást ér el. Azt hagyja inkább lelkében tovább rezegni, amit átélt és amit mondott neki a világ. A csend pillanataiban előre nem is sejtett titkokat tár elé minden virág, minden állat, minden cselekedet és előkészítik őt arra, hogy egészen más szemmel nézze a külvilág benyomásait, mint azelőtt. Annak, aki az egymást követő benyomásokat csupán élvezni akarja, eltompul a megismerő képessége. Aki az élvezet elmúltával magába fogad valamit még az élvezet megnyilvánulásaiból is, ápolja és fejleszti megismerő képességét. Meg kell szoknia, hogy lelkében ne csak az élvezet utózöngéi csendüljenek meg, hanem belső tevékenységgel – a további élvezetről lemondva -fel is dolgozza az élvezetet. Itt az embert nagy veszély fenyegeti. Ahelyett, hogy feldolgozná magában, igen könnyen abba a hibába eshet, hogy még utólag is az élvezetet akarja csak teljesen kimeríteni. Ne becsüljük le a tényt, hogy itt a tanítványnak nagyon sok alkalma nyílik a tévedésre, hiszen lelkének a csábítások egész seregén kell átvergődnie. Ezek mind az „én”-jét akarják „megkeményíteni” és önmagába zárni, holott ki kellene tárnia a világ felé. Kell az élvezeteket keresnie, mert a külvilág csak az élvezetek útján közeledik hozzá. Ha eltompul irántuk, olyan lesz, mint az a növény, amely már nem tud felvenni környezetéből tápanyagokat. De elzárkózik a világ elől, ha megáll az élvezetnél és a világnak semmit sem jelent, csak saját magának jelent valamit. Ha így elzárkózva mégoly eleven életet is él, ha mégoly gondosan ápolja is „én”-jét, a világ kiközösíti, a világ számára halott. A tanítvány csak eszköznek tekinti az élvezetet ahhoz, hogy a világ számára tegye nemesebbé magát. Neki az élvezet a hírnök, aki a világról tájékoztatja és tanítja, az élvezettől kapott tanítás után azonban tovább halad és munkához lát. Nem azért tanul, hogy a tanultakat saját kincsének halmozza fel, hanem hogy a világ szolgálatába állítsa.

Van az összes szellemtudománynak egy közös alapelve, amelyen nem tehetjük túl magunkat, ha el akarjuk érni a célunkat és amelyet szükségképpen tanítványai lelkébe vés minden szellemtudomány, mégpedig a következő: minden megismerés, amelyet csak azért keresel, hogy a tudásodat gazdagítsad és magadnak halmozz fel kincseket, eltérít az utódtól, de minden megismerés, amelyet azért keresel, hogy az emberi nemesedés és a világ fejlődés útján válj érettebbé, egy lépéssel előbbre visz haladásod során. Ez a törvény kérlelhetetlenül megköveteli, hogy betartsák és senki sem lehet addig a szellemtudomány tanítványa, amíg ezt a törvényt élete zsinórmértékévé nem tette. A következő rövid mondattal foglalhatjuk össze a szellemi iskolázásnak ezt az igazságát: minden olyan eszme, amely nem válik eszményképeddé, megöl egy erőt a lelkedben, az eszményképeddé vált eszmék pedig életerőket teremtenek meg benned.

A belső nyugalom

A szellemi iskolázás kezdetén a tanítványnak a tisztelet ösvényén és a belső élet kialakítása útján kell haladnia. A szellem- tudomány kezébe adja a gyakorlati szabályokat is, amelyeket követve megindulhat ezen az ösvényen és kialakíthatja belső életét is. Az ilyen szabályokat nem önkényesen állították fel, ősrégi tapasztalatokon és ősrégi tudáson alapulnak. Ahol a magasabb megismerés útjait egyengetik, egyazon módon állítják fel őket mindenütt. Ha nem is öltözteti őket ugyanazon szavakba a szellemi élet minden igazi tanítómestere, a tartalmuk mégis mindig egyezik. A látszólagos eltérés olyan tényezőktől ered, amelyek megtárgyalása nem ide tartozik.

A szellemi élet egyetlen tanítómestere sem akar embertársai felett uralkodni ezekkel a szabályokkal, senkit sem akar befolyásolni önálló voltában, mert az emberi önállóságot a szellemi kutatónál senki sem őrzi és értékeli jobban. Könyvünk első fejezetében azt mondtuk, hogy az összes beavatottakat átfogó kötelék szellemi kötelék és az oda tartozókat a szellemi világ természetéből fakadó két törvény tartja össze. Ha már most a beavatott a nyilvánosság elé lép a maga elhatárolt szellemi területéről, nyomban alkalmazkodik egy harmadik, a következő törvényhez is: úgy irányítsd minden tettedet és minden szavadat, hogy senkinek ne avatkozzál be szabad akarati elhatározásába.

Amikor a tanítvány felismeri, hogy a tanítómesterét teljesen áthatja ez a felfogás, azt is tudja már, hogy az előírt gyakorlati szabályok betartásával semmit sem vészit önállóságából.

A szellemi iskolázás egyik első szabályát a következő szavakba foglalhatjuk: „Teremtsd meg magadnak a belső nyugalom pillanatait és tanuld meg ilyenkor a lényegest megkülönböztetni a lényegtelentől” Azt mondtuk, hogy a szabály „szavakba foglalva” hangzik így. Eredetileg ugyanis képszerű jelbeszéddel közölték a szellemtudomány összes szabályát és tanítását. A szellemtudományos iskolázás szabályainak és tanításainak értékét átláthatja mindenki, aki azonban a maga egészében akarja megismerni teljes jelentőségüket és horderejűket, előbb ezt a jelbeszédet kell értenie, ami viszont attól függ, hogy megtette-e már az első lépéseket a szellemtudományban. Az első lépések pedig az olyan szabályok pontos betartásán vezetnek keresztül, amilyeneket ebben a könyvben is közlünk. Mindenki előtt nyitva áll az út, aki erős akarattal keresi.

A belső nyugalom pillanataira vonatkozó szabály igen egyszerű ugyan, de célhoz csak akkor vezet, ha ugyanolyan szigorúan és komolyan nyúlunk hozzá, amilyen egyszerű. – Minden kertelés nélkül megmondjuk tehát azt is, hogy miképpen kell betartani.

A tanítvány egy rövid időre szükségképpen elkülönül mindennapi életétől, hogy ne azzal, hanem egészen mással foglalkozzon. Ezalatt nemcsak foglalkozása tárgyának, de módjának is el kell térnie a nap többi részét kitöltő foglalkozása tárgyától és módjától, ami azonban nem úgy értendő, hogy az így kiválasztott percek eredményének semmi köze sincs a nap többi teendőihez, ellenkezőleg, aki helyesen használja fel a kiválasztott pillanatokat, csakhamar észreveszi, hogy a teljes erőt napi feladata elvégzéséhez éppen ezek adják meg. Azt sem szabad hinnünk, hogy a szabály betartása valamit is elvon a kötelesség teljesítésére szánt időből. Napi öt perc is elegendő, ha valóban nem áll több rendelkezésre. Az eredmény attól függ, hogyan használjuk fel ezt az öt percet.

Az elkülönülés perceiben teljesen szakítsuk ki magunkat mindennapi életünkből. Gondolati és érzelmi életünknek más színezetet adjunk, mint egyébként szoktuk. Lelkünk előtt vonultassuk el örömeinket, szenvedéseinket, gondjainkat, tetteinket és tapasztalatainkat. Beállítottságunk pedig ekkor olyan legyen, hogy most mindazt, amit különben átélünk, magasabb nézőpontból lássuk. Gondoljunk csak arra, hogy mások élményeit vagy tetteit a mindennapi életben egészen másképpen látjuk, mint a sajátunkét és ez nem is lehet másként, hiszen összefonódnak saját élményeinkkel és tetteinkkel, más élményét és teltét pedig csak szemléljük. A kiválasztott percekben viszont arra törekszünk, hogy úgy szemléljük és ítéljük meg saját élményeinket és tetteinket, mintha nem mi magunk, hanem másvalaki tette meg vagy élte volna át őket. Képzeljük csak el, hogy valakit súlyos csapás ért. Milyen más magatartást tanúsít a sorscsapással szemben, mintha mást ért volna ugyanez. Ez az ember természetében rejlik, senki sem tarthatja jogosulatlannak és nemcsak az ilyen rendkívüli esetekben van így, hanem az élet mindennapi dolgaiban is. A tanítványnak meg kell az erőt találnia ahhoz, hogy időközönként idegenként szembesüljön saját magával, a bíráló belső nyugalmával vizsgálja magát. Ha ezt elértük, egészen új megvilágításban jelennek meg előttünk saját élményeink. Míg élményeink között élünk, amíg összefonódunk velük, a lényegtelennel ugyanolyan kapcsolatban vagyunk, mint a lényegessel. De ha már belső nyugalommal tudjuk áttekinteni élményeinket, elkülönül lelkünkben a lényeges a lényegtelentől. Bánat és öröm, minden gondolat, minden elhatározás másnak látszik, ha így szembesülünk magunkkal. – Olyan ez, mintha az egész napot egy kis településen töltöttük volna és a legkisebbet is ugyanolyan közelről láttuk volna, mint a legnagyobbat, majd este felmennénk a közeli dombra, ahonnan egyszerre tekintjük át az egész települést, de most egészen másképpen látjuk az egyes részek kölcsönös viszonyát, mint amikor odalent éltünk közöttük. Ez a gyakorlat talán sorsunk jelenlegi eseményeivel kapcsolatban nem sikerül ugyan, de nem is kell okvetlenül sikerülnie – sorsunk régebbi eseményeivel kell megpróbálkoznunk. – Az efféle nyugodt, belső önszemlélet értéke kevésbé függ attól, hogy közben mit látunk meg, mint inkább attól, hogy megtaláljuk-e magunkban a belső nyugalmat megteremtő erőt.

Mert belső világában mindenki magában hordozza a hétköznapi ember mellett a magasabb rendű embert is, aki mindaddig, míg fel nem ébresztik, rejtve marad és mindenki csak saját maga ébresztheti fel magában. De mindaddig, amíg ez a magasabb rendű ember fel nem ébred, a mindenkiben szunnyadó és az érzékfeletti megismeréshez vezető magasabb képességek is rejtve maradnak.

A belső nyugalom szabályszem, komolyan és szigorúan vett gyakorlását mindaddig folytatnunk kell, amíg a gyümölcse be nem érik. Mindenki számára eljön a nap – ha így jár el – amikor szellemi világosság váltja fel az eddigi sötétséget és szellemi szemével egy olyan, teljesen új világot észlel, amiről eddig nem is tudta maga sem, hogy létezik.

Azért, mert a tanítvány a szellemi iskolázásnak ezt a szabályát követni kezdi, külső életében semminek sem kell megváltoznia. Épp úgy teljesíti kötelességeit, mint azelőtt és egyelőre úgy éli át a szenvedéseket és az örömöket, mint korábban. A szabályt betartva semmiképpen sem idegenedhet el az „élettől”. Sőt, éppen azért, mert egy „magasabb rendű élet” részese lesz a kiválasztott pillanatokban, a nap többi részében még tökéletesebben meg tud felelni a mindennapi élet követelményeinek. A „magasabb rendű élet” hatása lassanként a hétköznapi életben is érvényesül. A kiválasztott pillanatok nyugalma hatással lesz a mindennapi életben is. Nyugodtabb, minden cselekvésében biztosabb lesz az egész ember, nem tudja már kihozni sodrából mindenféle véletlen esemény és lassankint egyre jobban saját maga irányítja magát, kevésbé hagyja magát vezettetni a külső körülményektől és befolyásoktól. Csakhamar észre is veszi, hogy az efféle kiválasztott időszakok milyen erőforrást jelentenek neki. Kezd nem bosszankodni olyasmi miatt, ami azelőtt bosszantotta, számtalan félelmet keltő jelenség megszűnik félelmesnek tűnni. Életfelfogása egészében megváltozik. Korábban esetleg habozva fogott bele valamibe és azt mondta, hogy nincs még ereje hozzá, hogy úgy csinálja, ahogyan szeretné. Most már ez eszébe sem jut, hanem inkább valami egészen más, ugyanis azt mondja, hogy összeszedi minden erejét, hogy olyan jól végezze a dolgát, amennyire csak tudja. Elnyomja a gondolatot, amely ingadozóvá tehetné, mert tudja, hogy éppen az ingadozás vezetné rosszabb teljesítményhez és a tennivalók jobb elvégzéséhez semmiképpen sem járulna hozzá. Így költöznek be életfelfogásába egymás után az élete számára üdvös és termékeny gondolatok a hátráltató és gyengítő gondolatok helyére. A tanítvány kezdi biztosan és határozottan irányítani élete hajóját az élet azelőtt őt ide-oda dobáló hullámain.

Az ilyen nyugalom és biztonság hatással van az ember egész lényére is, ennek következtében megerősödik a belső ember és vele együtt erősödnek meg a magasabb megismeréshez vezető képességek is. Az ilyen irányú fejlődéssel lassanként elérkezik a tanítvány arra a pontra, ahol ő határozza meg, hogy milyen hatással legyen rá a külvilág. Meghall például egy sértést, vagy valamit, amivel bosszantani akarják. Mielőtt még iskolázott, bosszankodott, vagy meg is sértődött volna, de mivel a megismerés útjára lépett, el tudja távolítani a bosszúság vagy a sértés tövisét, mielőtt még belső világába hatolna. Egy másik példa, amikor valaki könnyen türelmetlen lesz, ha várnia kell, majd a szellemi iskolázás ösvényére lép. A felesleges türelmetlenkedés céltalanságát a nyugalom pillanataiban olyan tudatosan átérzi, hogy ez az érzés azután minden esetben azonnal megjelenik, ha türelmetlen kezd lenni. A türelmetlenség ugyan már-már be is következnék, de mégis eltűnik és így esetleg hasznos megfigyeléssel tudja eltölteni azt az időt, amit egyébként a türelmetlenség képzeteivel zsúfoltan elvesztett volna.

Most képzeljük csak el, hogy mekkora hordereje van az elmondottaknak. Gondoljuk meg, hogy „a magasabb rendű ember” állandó fejlődésben van bennünk, a törvényszerű fejlődés lehetőségét azonban egyedül csak a leírt nyugalomtól és biztonságtól kapja meg. Az ember külső élete minden irányból korlátok közé szorítja a belső embert, mint a kőzet a sziklahasadékban fejlődő növényt, amely csak tengődik, míg megfelelő teret nem kap, ha nem ő uralkodik saját külső életén, hanem az uralkodik őrajta. Külső erők nem teremthetnek a belső embernek teret, ezt csak a lélekben megteremtett belső nyugalomtól kaphatja meg. A külső viszonyok csak élete külső helyzetét változtathatják meg, „a szellemi embert” nem ébreszthetik fel benne soha. – A tanítványnak az új, magasabb rendű embert saját magának kell életre keltenie magában.

Ebből a magasabb rendű emberből „belső világunk ura” lesz, aki biztos kézzel irányítja a külső ember körülményeit. Amíg az irányítás a külső ember kezében van, a belső ember a külső rabszolgája és miatta nem tudja erejét kifejteni. Ha nem tőlem függ, hogy bosszankodom-e vagy sem, hanem valami mástól, nem vagyok ura magamnak, vagy – helyesebben – még nem találtam meg magamban „belső világom urát”. Ki kell fejlesztenem a képességet, hogy csak a saját magam által meghatározott módon engedjem közeledni magamhoz a külvilág benyomásait és csak akkor lehetek a szellemtudomány tanítványa. – Célunkat csak akkor érhetjük el, ha ennek az erőnek a megszerzésére komolyan törekszünk. Nem az a fontos, hogy bizonyos időn belül mit ér el a tanítvány, hanem a komoly törekvés. Nagyon sokszor előfordult már, hogy évekig tartó erőfeszítés után sem vett észre magán valaki semmiféle haladást, de sokan vívták ki maguknak azután közülük „a belső győzelmet”, akik állhatatosak maradtak és nem estek kétségbe miatta.

Az élet bizonyos körülményei között a belső nyugalom pillanatainak megteremtéséhez nagy erő kell, annál jelentősebb azonban az elért eredmény is, minél több erő kell hozzá. A szellemtudományos iskolázás során minden attól függ, hogy energikusan, belső igazságérzettel és tartózkodástól mentes teljes őszinteséggel, idegenként tudunk-e szembesülni magunkkal, – minden tettünkkel és cselekedetünkkel.

Amikor leírtuk, hogy a tanítvány hogyan hozza létre a magasabb rendű embert saját magában, belső tevékenységének csak az egyik oldalát jellemeztük, amelyhez hozzá kell még járulnia valami másnak is. Ha ugyanis már el is éri az ember, hogy szembesül magával, mégis saját magát szemléli csupán, olyan élményekre és tettekre tekint, amelyekkel sajátos helyzete következtében mintegy összenőtt. Fölül kell ezeken emelkednie. Fel kell ahhoz rnaga- sodnia, ami lisztem csak emberi és az ő különleges helyzetéhez már nincsen köze. Át kell térnie az olyan dolgok szemlélésére, amelyekhez mint embernek akkor is valamiféle köze lenne, ha teljesen más körülmények között, más helyzetben élne. Ha ezt megteszi, életre kel benne valami személyes körülmények fölött álló dolog. Tekintetét így a hétköznapi élet folytán ismert világoknál magasabb világok felé fordítja és kezdi már érezni, tapasztalni, hogy ezekhez a magasabb világokhoz tartozik. Mivel pedig ezekről a világokról az érzékei és mindennapi foglalkozása semmit sem tudnak mondani, lénye középpontját a saját belső világába helyezi át és felfigyel a nyugalom pillanataiban belső világában megszólaló hangokra. Belső világába mélyedve ápolja a szellemi világgal való érintkezést. A nyugalom pillanatai folyamán távol van a mindennapi élettől, számára elnémul az élet zaja. Ilyenkor körülötte minden elcsendesül. Elhárít magától mindent, ami valamilyen kívülről érkező benyomásra emlékezteti. Egész lelkét betölti a nyugodt szemlélődés és a tisztán csak a szellemi világgal való érintkezés. Az ilyen csendes szemlélődésnek a tanítvány élet- szükségletévé kell válnia és míg eleinte teljesen elmerül a gondolatok világában, később már eleven érzésekkel is kísérnie kell a csendes gondolati tevékenységet. Meg kell tanulnia szerelni azt, amit ilyenkor feléje áraszt a szellemiség. Nem sokkal később azután nem érzi már ezt a gondolati világot az őt környező mindennapi életnél kevésbé valóságosnak. Kezd úgy bánni gondolataival, mint a térbeli dolgokkal. Ezek után pedig elérkezik számára az a pillanat is, amikor azt, ami a belső gondolati munka csendjében nyilatkozik meg, sokkal magasabb rendűnek és valóságosabbnak érzi a térbeli dolgoknál. Megtudja, hogy élet fejeződik ki ebben a gondolati világban. Belátja, hogy a gondolatok nem csupán árnyképek, hanem rejtett lények szólnak hozzá rajtuk keresztül. Kezdi már hallani a csendből feléje csendülő beszédet. Azelőtt csak a fülével hallott hangokat, most pedig már a lelkével hallja. Belső beszéd – belső szó – nyilatkozik meg benne. Amikor először éli át ezt a pillanatot, a legnagyobb boldogság tölti be. Egész külső világát elárasztja a belső fény. Új életet kezd élni. Egy isteni és egyben Istennek tetsző világ árad a lelkébe.

A szellemtudomány azt a folyamatot nevezi meditációnak, amikor a lélek gondolataiban él, majd élete egyre jobban kiterjed és úgy alakul át, hogy végül a szellemiségben él. Az ilyen meditáció eszköz, amely érzékfeletti megismeréshez vezet.[5] Meditálás közben ne tobzódjunk az érzésekben, ne éljenek lelkünkben határozatlan érzések, amelyek csak akadályozzák az igazi szellemi megismerés elérését. Ilyenkor világossá, élessé és határozottá alakítsuk gondolatainkat. Ezt támogatja, ha nem a saját belső világunkból felszínre törő gondolatokat követjük vakon, hanem a lelkünket olyan magasrendű gondolatokkal hatjuk át, amelyeket a meditálás pillanataiban a már érett és szellemiséggel átitatott emberek gondoltak. Ebben a vonatkozásban a meditálás folyamán nyert megnyilatkozásokból származó, a régi gnosztikus, a misztikus és a mai szellemtudományos irodalomban található írásműveket vegyük kiindulópontul. A tanítvány ezekből kapja meg a meditációjához szükséges anyagot, mert bennük a szellemi kutatók maguk írták le az isteni tudományba foglalt gondolatokat, amelyeket követein keresztül adott hírül a világnak a szellem.

A helyes meditálás teljesen megváltoztatja a tanítványt. Egészen új képet kezd alkotni a valóságról. Másképpen értékel mindent, mint azelőtt. De nem győzzük ismételni, hogy ez az átváltozás eddigi világától nem idegeníti el, semmiképpen sem idegenedik el mindennapi kötelességteljesítése körétől, mivel lassanként belátja, hogy a nagy kozmikus eseményekkel és a magas szellemi lényekkel kapcsolatban van még mit tennie és ebből adódó élménye is. Ha az átélt szemlélődő pillanatok eredményeként megvilágosodik előtte ez az összefüggés, mindennapi tevékenykedésébe képes lesz még teljesebb erőt vinni. Hiszen most már tudja, hogy ha dolgozik vagy szenved, egy nagy, szellemi, kozmikus összefüggés érdekében teszi. A meditáció nem a lanyhaság, hanem az élethez szükséges erő forrása.

A szellemtudomány tanítványa biztosan halad élete útjain. Egyenesen halad, bármit hozzon is neki az élet. Azelőtt nem tudta, hogy miért dolgozik, miért szenved – most már tudja. Be kell látnunk, hogy tapasztalt emberek útmutatásával a helyes meditáló tevékenység jobban célra vezet, mint nélküle. Olyanok útmutatásáról van szó, akik maguktól tudják, hogy miként lehet a legjobban keresztülvinni mindent. Keressük és tartsuk tehát szem előtt tanácsukat és utasításaikat. Igazán nem vesztjük el ezzel szabadságunkat. Az, ami egyébként csak bizonytalan tapogatódzás lenne, célbiztos tevékenységgé válik az ő irányításukkal. Aki szellemi tudással és tapasztalattal bíró emberhez fordul, sohasem kopogtat hiába. De tudatosítania kell magában, hogy csak baráti tanácsot keres és nem egy uralkodni vágyó ember fensőbbséges hatalma alá akarja vetni magát. Mindig kiderül, hogy a legszerényebbek azok, akik valóban tudnak is valamit és a hatalomvágynál semmi sem áll tőlük távolabb.

A meditációval az ember és a szellemiség kapcsolatának átéléséhez emelkedhetünk és ekkor fokozatosan életre keltjük magunkban a bennünk rejlő örökkévalóságot, vagyis azt, ami a születés a halál határain kívülre esik. Az örökkévalóságban csak azok kételkedhetnek, akik saját maguk nem élték még át. A meditáció tehát egy olyan út, amely az embert saját lénye örök, elpusztíthatatlan magvának meglátásához és megismeréséhez vezeti és ilyen meglátáshoz csak a meditációval juthatunk cl. A szellem- tudomány lényünk magvának örökkévalóságáról és újratestesüléséről beszél. Sokszor merül fel a kérdés, hogy miért nem tud az ember semmit sem a születésén és halálán túl lejátszódó élményeiről? A kérdést azonban nem így, hanem inkább úgy kellene feltenni, hogy az ilyen élményekről hogyan szerezhetünk tudomást? A helyes meditáció feltárja ezt az utat és feleleveníti a születésen és a halálon túl lejátszódó élményekre való emlékezést. Mindenki elsajátíthatja ezt a tudást, ahhoz, hogy az igazi szellemtudomány tanításainak tartalmát maga is megismerhesse és láthassa, mindenkinek megvan a képessége, csak a megfelelő és helyes eszközöket kell hozzá megválogatnia. Hangokat és színeket csak az észlelhet, akinek van szeme és füle, de a szemünk is csak akkor lát valamit, ha a fény láthatóvá teszi a dolgot. A szellemtudomány megadja a szellemi fül és szem kifejlesztéséhez és a szellemi fény felgyújtásához szükséges eszközöket. A szellemi iskolázás eszközeinek három csoportja egyúttal a fejlődés három fokozatát is jelenti:

  1. az előkészületet, ami a szellemi észlelő-, vagyis érzékelőszerveket fejleszti ki,
  2. a megvilágosodást, ami felgyújtja a szellemi fényt és
  3. a beavatást, ami létrehozza az érintkezést az ember és a szellemi lények között.

[1] (*) Az utóbbi megjelölés természetének megfelelően félreértésekre ad alkalmat. Aki hallja, könnyen azt hiheti, hogy az ennek az iskolázásnak az érdekében tevékenykedők egy kiváltságos osztályt kívánnak képviselni az emberek között és tudásukat szándékosan eltitkolják előlük. Sőt, azt is gondolhatná talán, hogy• az úgynevezett szellemi vagy okkult tudás mögött esetleg semmiféle épületes dolog nem is búvik meg, mert ha igazi tudás tenne, nem kellene titkot csinálni belőle, nyilvánosságra lehetne hozni és az ebből származó előnyök mindenki szántára hozzáférhetők lennének.! A szellemtudományba beavatottak a legkevésbé sem csodálkoznak azon, hogy így gondolkodnak az avatatlanok, hiszen azt, hogy miben áll a beavatás titka, csak egy olyan ember értheti meg, aki u lét titkaiba bizonyos fokig már maga is beavatáshoz jutott. De ha ez így van, méltán kérdezhetnénk, hogy „ezek szerint hogyan érdeklődjön egyáltalán az avatatlan a szellemtudomány iránt? Hogyan és miért keressen valamit, aminek a természetéről semmilyen fogalmat sem alkothat magának? “ Az ilyen kérdés felvetése azonban a szellemtudomány mivoltáról alkotott teljesen téves elképzelésen alapul. A valóságban ugyanis a szellemtudománnyal sem más a helyzet, mint minden más emberi tudással és képességgel. Ez a szellemi tudás az átlagember szennára ugyanúgy titok, mint az írás annak, aki nem tanult meg írni, ahogyan pedig mindenki megtanulhat írni, ugyaíigy foglalkozhat mindenki a szellemtudománnyal is, sőt. még tanítója is lehet, ha a hozzá vezető utakat megkereste. Ez a fajta szellemi tanulmányozás a külső tudományok és képességek megszerzésétől csak egy tekintetben különbözik. Szegénység, kultúrviszonyok, ahová az ember beleszületik, megfoszthatják a lehetőségtől, hogy az írás művészetét elsajátítsa. De a magasabb világokra vonatkozó tudás és képesség elérésénél ez senkinek nem jelenthet akadályt.

[2] De van még egy másik, ugyanilyen természetes törvény is, amely szerint a szellemi tudásból senkinek sem szolgáltatható ki több, mint amire hivatott. A beavatott annál tökéletesebb, minél szigorúbban tartja be a két törvényt. Az összes beavatottat átfogó szellemi kötelék ugyan nem egy külső kötelék, az odatartozókat azonban mégis szoros kapocsként tartja össze. Bizalmas barátja lehetsz egy beavatottnak, de mindaddig, amíg nem lettél beavatott magad is, lényétől mégis elválaszt valami. A beavatott szeretetét, szíve jóságát a legteljesebb értelemben élvezheted, de csak akkor bízza majd rád a titkát, ha már megértéI rá. Hízeleghetsz neki vagy kínozhatod, semmi sem veheti őt rá arra. hogy eláruljon neked olyasvalamit, amit tudomása szerint nem szabad elárulnia neked, mert fejlődésed jelenlegi fokán nem tudod helyes módon telkedbe fogadni a titkot. Valamilyen titok befogadására az ember pontosait meghatározott úton haladva válik éretté. Az út iránya kitörölhetetlen, örök betűkkel van beleróva a szellemi világokba, ahol a magasabb titkokat őrzik a beavatottak. A .,történelem” előtti időkben fizikailag is láthatók voltak a „szellem templomai”, de ma, amikor az életünk már annyira szellem-nélkülivé vetít, nincsenek már a fizikai szemmel látható világban. De szellemileg ott vannak mindenütt és mindenki meg is találhatja őket, aki keresi.

Azt az eszközt, amellyel szólásra bírhatjuk a beavatottakat, csak a saját lelkűnkben találhatjuk meg. Egyes tulajdonságokat egy meghatározott magas fokig kell kifejlesztenünk magunkban, hogy’ a legmagasabb szellemi kincsek részesei lehessünk.

[3]  A szerző alapvetően fontos helyeken hol a „Devotion „, hol a „Demut “ kifejezést használja. Mivel a két használt módban finom árnyalati különbség mutatkozik meg és nem akartam, hogy’ a magyar olvasó számára ez veszendőbe menjen, a „devóció „ kifejezést megtartottam, a „Demut”-otpedig „ tiszteletnek „ fordítottam, (a főni.)

[4]  ,,A világ és az ember .szellemi megismerésének alapelemei” (Theosophie) című könyvem utolsó fejezetében áttekinthető módon ismertettem „A megismerés útját”, ahol részletes formában megadok gyakorlati szempontokat.

[5] Az idők folyamán különböző értelemben használták a ,,meditáció” elnevezést. Ma leginkább ..elmélkedést” értenek alatta. A szellemtudományos terminológia azonban azt a sajátos folyamatot tartja meditációnak, amit itt körülírt. – (a fordító.)

A beavatás fokozatai

Az itt következő közlések már egy olyan szellemi iskolázáshoz tartoznak, amelynek lényegét és mivoltát megtudhatja mindenki, aki helyesen alkalmazza magát az iskolázást. A közlések arra a három fokozatra vonatkoznak, amelyek elérése esetén a szellemi iskolázás bizonyos mértékű beavatáshoz vezetett. Az ide tartozó témák köréből azonban csak annyit fejthetünk ki, amennyi elmondható belőlük a nyilvánosság előtt; egy még mélyebb, még bensőségesebb tanításból származó útmutatásokat adunk meg tehát. Magában a szellemi iskolázásban a tanítás egy előre meghatározott menetét kell követnünk. Bizonyos gyakorlatok arra valók az iskolázás során, hogy tudatosan hozzák érintkezésbe az ember lelkét a szellemi világgal és nagyjából úgy viszonyulnak az itt következőkhöz, mint a magasabb fokú és szigorú rendszerességgel dolgozó iskolákban kapott tanítás az előkészítő iskola alkalmi tanításához. Az itt vázolt gyakorlatok komoly és kitartó követése mégis elvezet az igazi szellemi iskolázáshoz. A türelmetlen, komolyság és kitartás nélküli próbálkozás természetesen semmire sem vezethet. – Csak akkor lehet eredménye a szellemi tanulmányoknak, ha mindenekelőtt betartjuk a már elmondottakat és ezen az alapon haladunk tovább. A szellemi iskolázás hagyományosan a következő három fokozatot állítja elénk: 1. az előkészületet, 2. a megvilágosodást, 3. a beavatást. Nem okvetlenül szükséges, hogy a három fokozat így kövesse egymást és hogy valaki egészen keresztülmenjen az elsőn, mielőtt még sorra kerülne a második, ezen pedig még mielőtt sorra kerülne a harmadik fokozat. Bizonyos vonatkozásban részesülhetünk már a megvilágosodásban, sőt, a beavatásban is, míg más vonatkozásban az előkészületnél tartunk még. Egy bizonyos időt azonban az embernek mégis el kell töltenie az előkészítéssel, mielőtt még megvilágosodása egyáltalán elkezdődhetne. A beavatási folyamat megindulását azonban legalább is egy bizonyos fokú megvilágosodásnak mégis meg kell előznie. Az egyszerűség kedvéért azonban egymást követő sorrendjükben követjük a három fokozatot.

1.  Az előkészület

Az előkészület az érzelmi és gondolati élet egészen sajátos gondozásából áll. A lélek és a szellem magasabb rendű érzékelő eszközöket és tevékenységre való szerveket kap tőle, ahogyan a határozatlan rendeltetésű élő anyagból álló test is tevékenységre szolgáló szerveket kap a természet erőitől.

Az előkészületet azzal kell kezdenünk, hogy a környező világ egyes folyamataira irányítjuk lelkünk figyelmét. Egyfelől a sarjadó, növekvő, viruló életet kell megfigyelnünk, másfelől az elvirulással, hervadással, elhalással összefüggő minden jelenséget. Ezek a folyamatok egyidejűleg találhatók meg mindenütt, bárhova nézünk és természetes módon keltenek érzéseket és gondolatokat az emberben mindenhol. De hétköznapi körülmények között az ember általában véve nem eléggé engedi át magát ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak, mert túl gyorsan tér át az egyik benyomásról a másikra. Az a fontos, hogy iskolázás közben a tanítvány intenzíven és teljesen tudatosan irányítsa figyelmét ezekre a tényekre. Amikor a virulás egy bizonyos módját észleli, lelkéből ki kell űznie minden egyebet és rövid időre ennek az egyetlen benyomásnak kell átengednie magát. Ha ezt megtette, csakhamar meggyőződik arról, hogy most erősebbé válik és határozottabb formált ölt egy-egy olyan érzés, amely azelőtt hasonló esetben a lelkén éppen csak átsuhant. Ennek az érzésformának az utórezgését nyugalomban át kell azután élnie és lelkében mindennek el kell csendesednie, hogy ez megtörténhessen. El kell zárkóznia a külvilág többi részétől, azt kell követnie csupán, amit lelke mond el a virulásról és a hervadásról, mint tényről.

De nem szabad azt hinnünk, hogy az ember akkor jut messzire a szellemi iskolázás során, ha esetleg letompítja érzékeit a külvilággal szemben. Ellenkezőleg, előbb a lehető legelevenebben és legpontosabban meg kell néznünk a dolgokat és csak azután engedjük át magunkat a lelkünkben feléledő érzésnek, felszínre törő gondolatnak, ha ezt megtettük már. Az a fontos, hogy figyelmünket teljesen kiegyensúlyozva irányítsuk mind a kettőre, mind a külvilágra, mind belső világunkra. Ha kellő nyugalomra találunk és átadjuk magunkat a lelkünkben életre keltett érzésnek és gondolatnak, megfelelő idő múlva a következőt tapasztaljuk: belső világunkban az érzések és gondolatok korábban nem ismert új fajtáit látjuk felszínre tömi. Ezek az érzések annál elevenebbé válnak, minél gyakrabban irányítjuk figyelmünket ilyen módon valamiféle növekvő, viruló, illetve felváltva valamiféle hervadó, elhaló jelenségre. Az így keletkezett érzésekből és gondolatokból épülnek fel a szellemi látás szervei, ahogyan a természet erői is élő anyagból építik fel a fizikai szemet és fület. Bizonyos meghatározott érzésforma tartozik a létesüléshez és a növekedéshez; a hervadáshoz és az elhaláshoz pedig egy másik érzésforma kapcsolódik, de csak akkor, ha az ilyen érzések gondozására a leírt módon törekszünk. Ezeket az érzéseket megközelítően helyesen le lehet írni. Mindenki csak maga teremthet magának tökéletes képet róluk, amennyiben átéli a belső élményeket. Aki már sokszor figyelte meg a létesülés és a virulás folyamatát, olyasvalamit érez, ami kissé a napfelkelte átélésekor érzett érzésre hasonlít. Hasonló élmény jön létre a hervadás és az elhalás folyamata átélésekor, mint amit a Hold lassú emelkedését látva élünk át. Ez a két érzés olyan két erő, amelyet ha megfelelően gondozunk és egyre elevenebbé fejlesztünk, a legjelentősebb szellemi látásokhoz vezetnek minket. Az előtt, aki tervszemen és tudatosan ismételve engedi át magát az ilyen érzéseknek, egy új világ tárul fel. A lélekvilág, az úgynevezett asztrális sík dereng fel előtte. Nem kelt már benne annyira határozatlan benyomást a növekedés és az elmúlás, mint azelőtt. Ellenkezőleg, eddig ismeretlen szellemi vonalak és formák alakulnak ki az általuk keltett benyomásokból. Az ilyen vonalak és formák pedig a különböző jelenségeknek megfelelő, különböző alakokat öltenek. Egy nyíló virág bizonyos meghatározott vonalat varázsol a lelke elé, egy növekedésben lévő állat, vagy egy elhaló fa szintén. Lassanként elé tárul a lélekvilág (az asztrális sík). Ezekben a vonalakban és formákban semmi önkényes nincs. A fejlődés megfelelő fokán álló két tanítvány mindig ugyanazokat a vonalakat és formákat látja a folyamat átélése közben. Amilyen bizonyossággal két ép látású ember a kerek asztalt egyaránt kereknek látja, nem pedig egyikük kereknek, a másik pedig négyszögletesnek, ugyanolyan bizonyossággal varázsolódik két lélek elé ugyanaz a szellemi alakzat a nyíló virág megpillantásakor. Miként a természetrajz fajuk vagy fajtájuk szerint írja le az állatok és növények alakját, úgy írja vagy rajzolja le a szellemtudomány ismerője is a növekedés és az elhalás folyamatainak szellemi alakját.

Ha a tanítvány fejlődése során olyan messzire jutott, hogy látja már a fizikailag látható jelenségek szellemi alakját, a fejlődésnek attól a fokától sincsen messze, hogy meglásson olyan dolgokat is, amelyeknek nincsen fizikai létük, vagyis a szellemtudomány tanításaiban járatlanok előtt szükségképpen teljesen rejtve maradnak (okkultak).

Hangsúlyoznunk kell, hogy a szellemi kutatónak nem szabad belefeledkeznie a különböző dolgok jelentése fölött való elmélkedésbe. Az efféle értelmi munka letéríti a helyes útról. Frissen és ép érzékkel, éles megfigyelőképességgel nézzen a fizikai világra, utána pedig engedje át magát érzéseinek. Ne a dolgok jelentését akarja okoskodó értelmével megérteni, hanem hagyja, hogy jelentésüket maguk a dolgok tárják előtte fel.[1]

A következő fontos lépést a szellemtudomány a magasabb világokban való tájékozódásnak (orientációnak) nevezi. Úgy érhetjük el, ha teljesen áthat minket a tudat, hogy az érzések és a gondolatok éppen úgy valóságos tények, mint a fizikailag érzékelhető világban az asztalok vagy a székek. A lélekvilágban és a gondolatok világában ugyanúgy hatnak egymásra az érzések és a gondolatok, akárcsak a fizikai világ dolgai a fizikai világban. Amíg

ezt nem vési élénken tudatába az ember, el sem hiszi, hogy egy képtelen gondolata olyan pusztítást végezhet a gondolatok világát élettel betöltő többi gondolat között, mint egy vaktában kilőtt puskagolyó az eltalált fizikai tárgyakban. Sokan vannak, akik értelmetlennek látszó és fizikailag látható cselekedeteket sohasem mernek talán elkövetni, de nem riadnak vissza a képtelen gondolatoktól vagy érzésektől, mert a világ számára ártalmatlanoknak hiszik őket. A szellemtudományos iskolázás terén azonban csak akkor haladhatunk tovább, ha gondolatainkra és érzéseinkre ugyanúgy vigyázunk, mint a lépéseinkre a fizikai világban. Senki sem próbál egyenesen nekirohanni az előtte álló falnak, hanem kitér előle, hiszen a fizikai világ törvényeihez igazodik. – Az érzés- és gondolatvilágnak is vannak ilyen törvényei, csakhogy ezek nem kényszerítik magukat rá kívülről az emberre. Érzés- és gondolatvilágunk törvényeinek lelki életünkből kell fakadnia, amit úgy érhetünk el, hogy minden képtelen gondolatot és érzést mindig elűzünk magunktól. Az iskolázásnak ezen a fokán ki kell életünkből zárnunk minden önkényes töprengést, minden játékos képzelgést, véletlenszerűen fel s alá hullámzó érzést. Nem tesszük vele szegényebbé érzésvilágunkat, sőt, csakhamar azt vesszük észre, hogy akkor gazdagodik csak igazán, és a képzelőerőnk is csak akkor válik valóban alkotóképessé, ha így szabályozzuk belső életünket. Jelentős érzések és termékeny gondolatok váltják fel a kicsinyeseket és a túláradókat, tájékozódáshoz vezetve minket a szellemi világban. Így kerülünk helyes viszonyba a szellemi világ tényeivel. Bizonyos hatást is tapasztalunk ilyenkor magunkon. Ahogyan fizikai életünkben utunk fizikai jelenségek között halad el, most a növekedés és az elhalás jelzett módon megismert tényei között vezet tovább. Egyfelől mindent, ami növekszik és virul, másfelől pedig mindent, ami hervad és elhal, úgy követünk nyomon, ahogyan arra a magunk és a világ fejlődése érdekében szükség van.

A tanítvány további iskolázása során a hangok világával foglalkozik és különbséget kell tennie az úgynevezett élettelen tárgyaktól (lehulló testtől, harangtól, vagy egyfajta hangszertől) eredő hangok és az élőlények (állatok vagy emberek) hangja között. A harangszót hallva kellemes érzések kapcsolódnak a hallott hanghoz, állati kiáltást hallva a hangból megérezzük az állat belső élménye, öröme vagy fájdalma megnyilatkozását is. A tanítvány az élőlények hangjainak megfigyelésével kezd el tevékenykedni. Teljes figyelmét arra kell fordítania, hogy a hang olyasvalamit ad hírül, ami saját lelkén kívül esik. A lelkétől idegen hangban kell elmélyednie és a hangban kifejezett örömmel vagy fájdalommal kell bensőséges kapcsolatba hoznia érzéseit. El kell attól tekintenie, hogy neki mit jelent a hang, kellemes-e vagy kellemetlen, jól esik-e vagy sem és egész lelkét annak kell átengednie, ami hangot adó lényben megy végbe. Az ilyen gyakorlatok tervszerű, megfontolt keresztülvitelével sajátítja el a tanítvány azt a képességet, hogy mintegy összeforrjon a hangot adó lénnyel. A zenei érzékkel bíró embernek könnyebb így ápolni kedélyvilágát, mint annak, akinek nincs ilyen érzéke. De senki se gondolja, hogy ezt a munkát pótolja a zenei érzék. Ezt a hangélményt ki kell terjesztenünk a szellemi iskolázás folyamán az egész természetre is. – Ettől érzés- és gondolatvilágunk egy új képességgel gazdagodik. Kezdjük felfogni a természet hangjaiban megszólaló titkokat. Most a természet értelmes beszéde lesz abból, ami csak értelmetlen zaj, zörej volt azelőtt. Ha korábban hangot adtak az úgynevezett élettelen dolgok, zörejeket hallottunk csupán, most pedig már a lélek újfajta beszédének fogjuk fel. Érzéseink ápolása során továbbhaladva csakhamar észrevesszük, hogy amiről korábban sejtelmünk sem volt, meghallhatjuk. Elkezdünk hallani a lelkünkkel.

Az előbbi gyakorlathoz egy másikat is hozzá kell fűznünk, hogy az elérhető legnagyobb eredménnyel járhasson. – A tanítvány szellemi iskolázását illetően különösen fontos az a mód, ahogyan hallgatja mások beszédét. Hozzá kell szoknia, hogy mások beszéde közben a maga belső világa teljesen elnémuljon. Amikor valaki elmondja a véleményét, amit másvalaki meghallgat, általában helyeslést vagy ellenkezést vált ki az utóbbi belső világából. Sokan úgy érzik, hogy kénytelenek azonnal helyeselni vagy inkább ellenkezni. A tanítványnak el kell hallgattatnia magában mindenféle helyeslést vagy ellenkezést. Közben nem az a fontos, hogy hirtelen változtasson életmódján és állandóan egy ilyen alapos belső hallgatás elérésére törekedjen, hanem azzal kell kezdenie, hogy szándékosan kiválogat erre a célra egyes eseteket és ekkor lassanként, fokozatosan, mintegy önmagától válik szokásává mások meghallgatásának ez az új módja. – A szellemi kutatás folyamán az ember tervszerűen gyakorolja is az ilyesmit. A tanítványok kötelességüknek érzik, hogy gyakorlásképpen bizonyos időközökben meghallgassanak legellentétesebb gondolatokat, miközben teljesen elnémítanak magukban mindenféle helyeslést és különösképpen mindenféle becsmérlő kritikát. Az a fontos, hogy eközben ne csak minden értelmi ítélet hallgasson el, hanem minden nem tetsző, elutasító vagy beleegyező érzés is. A tanítványnak azt kell állandóan és gondosan megfigyelnie, hogy ha nem is a felszínen, de nincsenek-e lelke legmélyebb, legmeghittebb világában mégis efféle elutasító vagy helyeslő érzések. Meg kell hallgatnia például a bizonyos vonatkozásban alatta álló emberek kijelentéseit, miközben el kell nyomnia magában a felsőbbség tudatának és a jobban-tudásnak minden érzését. – Mindenkinek nagy hasznára van, ha így hallgatja meg a gyermekeket, mérhetetlenül sokat tanulhat tőlük még a legnagyobb bölcs is. Így ér cl a tanítvány a fejlődésnek arra a fokára, amikor teljesen önzetlenül, saját személyisége, saját személyes véleménye és érzései teljes kikapcsolásával tudja hallgatni mások mondanivalóját. Ha a kritikamentes hallgatásban még akkor is gyakorolja magát, ha a sajátjával homlok egyenesen más véleménnyel szembesül és „a legképtelenebb” események játszódnak előtte le, lassanként megtanul összeolvadni mások lényével és teljesen feloldódni bennük. A szavakon keresztül mások lelkének belső hangjait hallja meg. A hang átéléséből csak állandóan ilyen gyakorlatokat végezve lesz lelket és szellemet érzékelő eszköz, de mindenesetre a legszigorúbb önnevelés kell hozzá, hogy célra vezessen. Ha ugyanis ezeket a gyakorlatokat a természet hangjaira vonatkoztatott gyakorlatokkal végezzük együtt, egy új hallóérzék fejlődik ki lelkünkben, amellyel észlelhetjük a szellemi világ külső hangokban ki sem fejeződő és fizikai füllel nem érzékelhető hangjait is. Életre kel a tanítvány lelkében „a belső szó” észlelése. Lassanként igazságok nyilatkoznak meg a szellemi világból és hallja, hogy egy szellemi beszéd szól hozzá.[2] Minden magasabb igazságot ilyen „belső szó” tár elénk. Az igazi szellemi kutató mindent így tapasztal, amit azután el is mond, de nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy amíg „a belső világunkban megszólaló beszédet” ilyen módon nem észleljük mi magunk is, szükségtelen foglalkoznunk szellemtudománnyal. Ellenkezőleg, maga a vonatkozó irodalom olvasása, a szellemi kutatók tanainak meghallgatása is már az önálló megismerés elérésének eszköze. A szellemtudományból ismert minden mondat alkalmas arra, hogy érdeklődésünket egy olyan célra irányítsa, amely megfelel a lélek helyes előrehaladásának. A tanítványnak az eddig elmondottakon túl még buzgón foglalkoznia kell azzal is, amit a szellemi kutatók már közöltek a világgal. Az efféle közlések tanulmányozása mindenfajta szellemi iskolázásban az előkészülethez tartozik. Bárhogyan is alkalmazza valaki a többi eszközt, anélkül nem éri el célját, hogy a szellemi kutatók tanításait fel ne venné magába, mert ők tanításaikat „a belső szó” és „a belső világukban felcsendülő beszéd” életteljes voltából merítették, tanításaik tehát maguk is szellemi életet élnek, nem csak szavak, hanem eleven erők is. Míg a szellemi kutatók szavait követed és igazi belső tapasztalásból írt könyveiket olvasod, a lelkedben olyan erők működnek, amelyek ugyanúgy hozzák létre benned a szellemi látást, ahogyan a természet erői alkották meg élő anyagból szemed és füled.

2.  A megvilágosodás

A megvilágosodás igen egyszerű gyakorlatokból indul ki. Itt is az a fontos, hogy bizonyos, minden emberben szunnyadó és felébredni vágyó érzéseket és gondolatokat fejlesszünk ki. Ezek az egyszerű gyakorlatok csak akkor vezethetnek a belső fényjelenségek észleléséhez, ha teljes türelemmel, szigorúan és állandóan alkalmazzuk őket. A kiindulási pont a természet egyes lényeinek – például egy átlátszó, szép formájú kő (kristály), növény és állat – sajátos szemlélése. Először egész figyelmünkkel a követ igyekezzünk összehasonlítani az állattal, miközben eleven érzésekkel kísérve éljük át lelkünkben az alább felsorolt gondolatokat. De nem szabad másnak is keverednie az érzések és gondolatok közé, az intenzív és figyelmes szemlélődést más érzés és gondolat sem zavarhatja meg. A követ az állattal a következőképpen hasonlítjuk össze. „A kőnek és az állatnak is van alakja. A kő nyugalomban marad a helyén. Az állat változtatja a helyét, ösztöne indítja helyváltoztatásra. Az ösztönöket szolgálja az állat alakja is, de az egyes szervei és eszközül használt testrészei szintén ösztöneinek megfelelően alakulnak ki. A kő alakját viszont nem az ösztönök, hanem ösztönöktől mentes erő hozza létre.”[3] Ha intenzíven belemerülünk ezekbe a gondolatokba és feszült figyelemmel vizsgáljuk közben a követ és az állatot, két teljesen különböző érzésfajta kel életre lelkünkben, az egyik az ásványból, a másik az állatból áramlik oda. Eleinte valószínűleg nem sikerül ez a gyakorlat, de lassanként, ha valóban türelemmel ismételgetjük, életre kelnek a leírt érzések, csak állandóan folytatnunk kell a gyakorlást. Az érzések eleinte csak a szemlélődés tartama alatt vannak jelen, de később már hatnak akkor is, ha befejeztük a szemlélődést és olyasvalami lesz belőlük, ami elevenen megmarad a lelkünkben. Gondolnunk kell csak rájuk és mindig felszínre hozhatók a külső tárgy szemlélése nélkül is. A szellemi látás szemei az ilyen érzésekből és a velük kapcsolatos gondolatokból alakulnak ki. – Ha szemlélődésünk tárgyaihoz azután még a növényt is hozzávesszük, észrevesszük, hogy a növényből kiáradó érzés – fokát és mivoltát tekintve – mintegy középen foglal helyet a kövekből és az állatokból áramló érzések között. Az így kialakuló szerveink a szellemi szemeink, amelyekkel lassanként színekhez hasonlítható lelki és szellemi jelenségeket észlelhetünk. Addig, amíg csak az előkészületről szóló fejezetben leírtakat sajátította el a tanítvány, a szellemi világ a maga vonalaival és formáival együtt sötét marad és csak megvilágosodását követően világosodik meg előtte. – Itt is meg kell jegyeznünk, hogy a „sötét” és a „világos” szavak szintén csak megközelítik azt, amit mondani akarunk, ugyanúgy, mint a könyvben használt más kifejezések is. Mondanivalónkra nincs pontosabb kifejezésünk, mivel a nyelv a fizikai világ számára alakult ki. – A szellemtudomány a kőből kiáramló és szellemi szervvel észlelhető jelenségei „kék”-nek vagy „kékesvörös”-nek, az állatból felénk áradó érzést pedig „vörös”-nek vagy „vörösessárgá”-nak mondja. Ezek ugyan valóban színek, de szellemi színek. A növényből „zöld” szellemi szín árad és fokozatosan világos, éteri „rózsaszínbe” megy át. A növény ugyanis a magasabb világokban bizonyos nézőpontból fizikai világbeli mivoltára leginkább hasonlító természeti lény. A kőnél és az állatnál azonban ez nem így van. – De tudnunk kell, hogy a kőzetek, a növények és az állatok világának csak főbb árnyalatait jellemeztük a most említett színekkel. A valóságban minden lehetséges közbeeső árnyalat is megtalálható bennük. Minden kőhöz, növényhez és állathoz a maga teljesen meghatározott színárnyalata tartozik hozzá.

Rajtuk kívül gyakran csodálatos, sokszor azonban borzalmas színekben észlelhetők a magasabb világok fizikailag soha testet nem öltő lényei is. A magasabb világok színgazdagsága valóban mérhetetlenül nagyobb, mint a fizikai világé.

Ha elsajátítottuk már a szellemi látás képességét, vagyis kinyílt a „szellemi szemünk”, előbb-utóbb találkozunk a fent említett, az embernél magasabban vagy mélyebben álló és a fizikai valóságban soha meg nem jelenő lényekkel. A fejlődés előbb említett fokára érve sokféle irányban áll előttünk nyitva az út. De senkinek sem tanácsos a szellemi kutató szavainak vagy másfajta közléseinek gondos követése nélkül továbbhaladnia rajtuk. A már elmondottakkal kapcsolatban is a legjobb a tapasztalt vezetésre hallgatnunk. Ha kellő erő és kitartás van bennünk a megvilágosodás felsorolt elemi fokozatainak az eléréséhez, egészen biztosan megkeressük és meg is találjuk a megfelelő vezetőt is.

De minden körülmények között óvatosságra van szükség, aki pedig nem akar óvatosan eljárni, jobban teszi, ha felhagy minden szellemtudományos iskolázással. Ha szellemtudománnyal foglalkozik az ember, arra is szüksége van, hogy semmit se veszítsen jó és nemes emberi tulajdonságaiból és a fizikai valóság iránti fogékonyságából. Ellenkezőleg, az iskolázás alatt állandóan fokoznia kell erkölcsi erejét, belső tisztaságát és megfigyelőképességét. Így például a megvilágosodás elemi gyakorlatait végezve állandóan gondoskodnia kell a tanítványnak az emberek és az állatok világával való együttérzése és a természet szépségei iránti érzéke folytonos növeléséről és ápolásáról, máskülönben ezt az érzést és érzékelést állandóan letompítja a gyakorlatok egyoldalú betartása, megkeményedik a szíve, eltompulnak az érzékei, ami veszélyes következményekkel járhat.

A lehetőségekhez képest a következő fejezetekben beszélünk majd arról, hogy miként alakul ki a megvilágosodás, ha a leírt gyakorlatok szerint a helyes módon emelkedünk a kőtől, a növénytől és az állattól az emberhez, a megvilágosodást követően pedig hogyan következik be minden körülmények között a lélek egybeolvadása a szellemi világgal és vezet beavatáshoz.

Manapság a szellemtudományhoz vezető utat sokan keresik, sok veszélyes és helytelen módszerrel is próbálkozva. Ezért tehát azok, akik úgy vélik, hogy e téren megismertek már az igazságból valamit, kötelességüknek érzik megadni másoknak is a lehetőséget a szellemi iskolázás bizonyos fokú megismeréséhez. Itt csak annyit közöltünk, amennyi ennek a mértéknek felel meg. Az igazságot – amennyire lehet – meg kell ismertetni, nehogy nagy kárt okozzanak a téves eszmék. A könyvben leírt úton senki sem károsodhat, hacsak a szellemi látást nem erőszakolja. Azt az egyet kell csak betartanunk, hogy a leírt gyakorlatokra senki se szenteljen több időt és erőt, mint amennyit életkörülményei és kötelezettségei megengednek. Az iskolázás miatt senkinek sem szabad hirtelen bármit is változtatnia külső életviszonyain. Ha igazi eredményeket akarunk elérni, türelemmel kell lennünk és elég erőseknek ahhoz, hogy néhány perc után abba is hagyjuk a gyakorlatot, nyugodtan tovább folytatva napi munkánkat, amit nem szabad megzavarnia a gyakorlatokra vonatkozó gondolatoknak. Aki nem tanult meg a legmagasabb és a legjobb értelemben véve várni, nem alkalmas szellemtudományos iskolázásra és jelentős értékű eredményekre sohasem jut.

3.  A gondolatok és érzesek ellenőrzése

Aki a szellemtudomány útjait a most leírt módon keresi, egész munkája alatt meg kell erősítenie magát egy bizonyos, benne állandóan tevékenykedő gondolattal. Mégpedig azt kell állandóan szem előtt tartania, hogy egy idő múltán már anélkül is tetemes haladást érhet el, hogy az várakozásának megfelelő módon jelentkezne. Ha ezt nem tudja, könnyen elvesztheti az állhatatosságot, rövidesen felhagyva minden kísérlettel is. Eleinte igen zsengék, szubtilisak a kifejlesztendő erők és képességek, teljesen más a természetük, mint előzőleg elképzelte az ember, hiszen eddig csak a fizikai világgal foglalkozott. A szellemi és a lelki világ rejtve marad minden ember tekintete és fogalmai számára. Egyáltalán nincs mit csodálkoznunk rajta tehát, hogy nem veszi azonnal észre őket, amikor szellemi és lelki erők fejlődnek ki benne. – Azok számára, akik a megismerés útjának a hozzáértő kutatók összegyűjtött tapasztalatait mellőzve vágnak neki, ebből áll az eltévelyedés lehetősége. A szellemi kutató a tanítvány haladását sokkal előbb tapasztalja, mint ő maga és mielőtt még a tanítvány a finom szellemi szemek kifejlődéséről bármit is tudna, tisztában van már vele, hogy miként fejlődnek ki. A szellemi kutató útmutatásainak nagy része éppen azt a célt szolgálja, hogy a tanítvány el ne veszítse bizalmát, türelmét és kitartását, mielőtt saját haladását felismeri. A szellemi világ ismerője neveltjének semmi olyat nem tud adni, ami ne volna már – rejtetten – benne. Útmutatást adhat csupán a szunnyadó képességek kifejlesztésére és a tanítómester tapasztalataiból származó közlések csak támaszt nyújtanak a sötétségen át a világosságra törő embernek.

Sokan hagyják el a még alig megkezdett utat amiatt, mert nem vesznek rögtön észre haladást. Első magasabb rendű tapasztalásait a tanítvány sokszor még akkor is illúziónak tekinti, ha már át is éli, mert teljesen másképpen képzelte el őket. Elveszti bátorságát, mert értéktelennek tartja első tapasztalásait, vagy szerinte jelentéktelennek tűnnek és így nem hiszi cl, hogy belátható időn belül valamiféle jelentékeny eredményhez vezethetnének. A szellemtudományhoz vezető úton két fénynek nem szabad kihunynia, a bátorságnak és az önbizalomnak. Nem sokra viheti, aki nem tudja keresztülvinni, hogy belső nyugalommal és türelemmel folytassa a látszólag számtalanszor sikertelen gyakorlatot. A homályos érzés, hogy helyes úton járunk, sokkal előbb jelentkezik, mint az előmenetel világos észlelése és ezt az érzést kell ápolnunk, gondoznunk. Mindenekelőtt azt a hiedelmet kell kiirtani magunkból, hogy a magasabb megismeréshez vezető gyakorlatok szükségképpen egészen különösek és titokzatosak is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ezeknél a gyakorlatoknál az egyébként is állandóan bennünk lévő érzésekből és gondolatokból indulunk ki és csupán ezeknek kell az eddigiektől eltérő irányt szabnunk. Eleinte azt kell tudatosítanunk magunkban tehát, hogy „a legmagasabb titkok rejlenek érzés- és gondolatvilágomban, csak eddig még nem vettem őket észre.” Mindez végeredményben azon alapul, hogy az ember a testét, a lelkét és a szellemét állandóan magával hordozza, de kifejezetten csak a testéről van tudomása, lelkéről és szelleméről nincs, a tanítvány pedig úgy lesz tudatos a lelkében és szellemében is, mint bárki más a testében. Az érzések és a gondolatok helyes irányba terelése azért fontos, mert ezzel fejlesztjük ki a mindennapi életben láthatatlan jelenségek észleléséhez szükséges képességet. Ebben a fejezetben az ilyen észleléshez vezető utak egyikét írjuk le. Ismét egy egyszerű gyakorlatról van szó, mint majdnem minden eddig közölt gyakorlat, de ha kitartóan hajtjuk végre és a kellő meghitt hangulattal engedjük át magunkat a gyakorlatnak, mégis a legnagyobb hatást idézheti elő.

Tegyünk magunk elé egy növénymagot. Az a fontos, hogy a kicsi mag szemlélése közben intenzíven éljük át a megfelelő gondolatokat és bizonyos érzéseket fejlesszünk ki velük. Először is azt tisztázzuk, hogy mit is látunk voltaképpen. Írjuk le magunkban a mag alakját, színét és a többi tulajdonságait is. Majd gondoljuk át a következőket. „Ha elültetjük ezt a magot, sokféle formából összetett növény lesz belőle”, majd képzeljük el a növényt magát – építsük fel saját fantáziánkkal – és így gondolkozzunk: „azt, amit én most a fantáziámmal képzelek cl, később valóban előcsalja a föld és a nap ereje a magból. Ha egy mesterségesen előállított, fizikai szemmel az igazitól meg sem különböztethető és megtévesztésig hű utánzat lenne előttem, semmilyen növényt sem csalna belőle elő a föld és a nap ereje.” Ezt a gondolatot bensőségesen átélve és tisztázva magunkban, helyes érzésekkel kísérjük majd az utána következőt is és azt mondjuk, hogy „a magban az egész növény erejeként benne rejlik már, ami belőle később kinő. A mesterséges utánzatban ez az erő nincsen benne, a szemem azonban mégis egyformának látja a kettőt. Az igazi magban tehát az a valami, ami az utánzatban nincsen meg, láthatatlanul van benne!” Ezek után erre a láthatatlanra irányítsuk érzéseinket és gondolatainkat.[4] Képzeljük el, hogy ez a láthatatlan később valamilyen alakban és színben látható növénnyé változik, végül pedig fűzzük hozzá elképzelésünkhöz a gondolatot, hogy „ láthatóvá válik a láthatatlan Ha nem tudnék gondolkodni, nem adhatna magáról már most hírt az, ami csak később válik láthatóvá.

Különösen hangsúlyozzuk, hogy intenzíven éreznünk is kell, amit ilyenkor gondolunk. Ezt az egyetlen, most említett gondolatot nyugalomban kell átélnünk, anélkül, hogy belekevernénk más, zavart keltő gondolatokat. Időt kell hagynunk rá, hogy mintegy lelkünkbe hatoljon ez a gondolat és a hozzá tartozó érzés. Ha ezt rendben hajtjuk végre, egy idő múlva – esetleg csak sok kísérletezés után – megérzőnk magunkban egy bizonyos erőt, amely egy új szemléletmódot hoz létre. Kis fényfelhőbe zártan jelenik meg a mag, szellemi észleléssel lángszerűnek érezzük, amelynek a közepe a lila érzését kelti bennünk, a széle pedig olyat, mintha kékes színt látnánk. – Megjelenik előttünk valami, amit nem láttunk azelőtt és amit a mibennünk életre keltett gondolatok és érzések tettek láthatóvá. Most a fizikailag láthatatlan és csak később láthatóvá alakuló növény nyilatkozik meg szellemileg látható módon.

Sokan mindezt érthetően illúziónak tartják és azt mondják, hogy az efféle látások és fantazmagóriák őket nem érdeklik. Sok tanítvány marad el, nem folytatva munkáját a megismerés útján. Pedig éppen azon múlnak a dolgok, hogy ne keverjük össze a fantáziát az emberi fejlődésnek ezen a fontos pontján a szellemi valósággal, legyen hozzá bátorságunk, hogy előre törjünk, ne legyünk félénkek és kishitűek. Másfelől viszont nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a gyakorlatokkal egyidejűleg állandóan ápolnunk kell a valóságot a tévedésektől megkülönböztető egészséges érzéseket. A gyakorlatok folyamán sohasem szabad az embernek elvesztenie az önmaga feletti teljes és tudatos uralmat. Közben ugyanolyan biztonsággal kell gondolkodnia, mint mindennapi életében. Helytelen lenne álmodozásba esnie. Értelme világos – mondhatnám – józan kell hogy maradjon minden pillanatban. A legnagyobb hiba pedig az lenne, ha a gyakorlatok miatt vesztené el egyensúlyát és azok tartanák vissza attól, hogy mindennapi élete dolgait éppen olyan egészségesen és világosan ítélje meg, mint korábban. A tanítvány ezért szükségképpen vizsgálja meg magát újra meg újra, hogy az egyensúlyát nem vesztette-e el és életkörülményei közepette ugyanaz maradt-e aki volt. Mindig őrizze meg belső bátorságát és józanságát.

Ügyeljen rá, hogy ne adja át magát álmodozásoknak és mindenféle más gyakorlatokkal se foglalkozzék. A szellemi iskolákban már ősidők óta kipróbálták és követték a könyvünkben foglalt gyakorlatok gondolati irányát és a könyvben csakis ilyen kipróbált gyakorlatokról van szó. Aki olyan másfajta gyakorlatokat végez, amelyeket saját maga épített fel magának, vagy itt-ott hallott vagy olvasott róluk, előbb-utóbb szükségképpen eltéved és csakhamar a féktelen képzelgés útjára lép.

Az eddigi gyakorlatokhoz csatlakoznia kell még egy továbbinak is, mégpedig a következőnek. Figyeljünk meg egy fejlődése teljében levő növényt, majd engedjük át magunkat a gondolatnak, hogy eljön az ideje, amikor elhal. Abból, amit most magam előtt látok, semmi se marad. Akkorra viszont már megérlelte magvait, amelyekből ismét új növények lesznek. Ráeszmélünk ennél a gondolatmenetnél is, hogy abba, amit látunk, olyasvalami is bele van rejtve, amit nem látunk. Teljesen engedjük át magunkat a gondolatnak, hogy a jövőben sem a növény, sem a színei nem lesznek többé, de képzeljük és gondoljuk el, hogy magokat érlel, ami arra tanít, hogy nem semmisül meg. Most éppen úgy nem láthatjuk szemünkkel azt, ami a növényt a megsemmisüléstől megóvja, ahogyan az előbb sem láthattuk meg a növényt a magban. Van benne tehát valami szemmel nem látható. Ha ezt a gondolatot életre keltjük magunkban és megfelelő érzésekkel párosul, lelkünkben bizonyos idő elteltével ismét kifejlődik egy új látásmóddá váló új erő. Szellemi szememmel lángszerű formát látok kimagaslani a növényből, ami a magnál észlelt lángra hasonlít ugyan, de természetesen annál kellőképpen nagyobb. A láng középső részét zöldeskéknek, külső szélét pedig sárgásvörösnek érezzük.

Hangsúlyoznunk kell, hogy az említett „színeket” nem úgy látjuk, mint szemünkkel a fizikaiakat, hanem a szellemi észlelés a fizikai színhatásokra hasonlító érzést kelt bennünk. Amikor szellemileg „kéket” érzékelünk, hasonló érzésünk van, mint amikor fizikai szemünk „kék” színt lát. Annak, aki valóban szellemi észleléshez akar fokozatosan emelkedni, figyelembe kell ezt vennie, mert különben a fizikaiak megismétlődését keresi a szellemi világban, ami a legelszomorítóbb eltévelyedéseket okozza majd.

Az már messzire jutott, aki iskolázása során odáig fejlődött, hogy ilyen szellemi színeket lát, mert a dolgok nemcsak jelenlegi létükben, hanem keletkezésük és elmúlások közben is lelepleződnek előtte. Mindenütt elkezdi látni azt a szellemet, amelyről a fizikai világ semmit sem tudhat. Ezzel megtette egyúttal az első lépéseket ahhoz is, hogy lassanként önálló látással tudja felfedezni a születés és a halál titkát. A testi érzékek azt tapasztalják csupán, hogy a születéssel létrejön, a halállal pedig elmúlik egy lény, mert a fizikai érzékek nem észlelik a lény rejtett szellemiségét. A szellem számára azonban születés és halál átváltozás csupán, ahogyan nem egyéb a fizikai szem előtt lejátszódó átváltozásnál a virág kivirulása sem a bimbóból. De ha ezt az átváltozást a saját szellemi látásunkkal akarjuk megismerni, fel kell előbb ébresztenünk hozzá a megfelelő szellemi érzéket a már leírt módon.

Most a következőket kell mondanunk, hogy elébe vágjunk az ellenvetésnek, amelyet némi lélektani tapasztalattal rendelkező emberek vethetnének fel. Nem is vitatjuk, hogy a könyvünkben leírtaknál egyszerűbb és rövidebb utak is vannak és egyesek csakugyan önálló szellemi látással ismerik meg a születés és a halál jelenségeit anélkül, hogy a könyvünkben leírt úton haladnának. Vannak ugyanis jelentős lelki képességekkel bíró emberek, akiiének a szellemi fejlődéséhez egy kis lendítőerő kell csupán, ők azonban a kivételek, az itt leírt út viszont általánosan érvényes és biztosabb. Hiszen a vegyészeiben is szerezhetünk némi ismereteket a rendestől eltérő úton, annak azonban, aki vegyész akar lenni, az általánosan érvényes és biztos úton kell haladnia.

Súlyos következményekkel járó tévedésnek esik áldozatul, aki azt hiszi, hogy ha csak elképzeli, vagy fantáziájában kelti életre az említett magot vagy növényt, kényelmesebben ér célhoz, mert ugyan célhoz érhet, de nem olyan biztosan, mint a fenti módon és az így elért látás többnyire a fantáziájának káprázata csupán, amelyet azután hosszú ideig tartó munkával kell igazi szellemi látássá átalakítania. Nem az a fontos, hogy puszta önkényeskedéssel látást teremtsek magamnak, hanem hogy a valóság teremtse meg bennem. Az igazságnak lelkem mélyéről kell fakadnia, de nem a hétköznapi énem varázsolja azt elő. hanem azok a lények, akinek a szellemi valóságát akarom látni.

Ha a tanítvány elérte már a szellemi látás kezdeti állapotát az eddig ismertetett gyakorlatokkal, felemelkedhet az ember megfigyeléséhez is. Eleinte az emberi élet egyszerű jelenségeit kell e célra kiválasztania. – De mielőtt még megtenné ezt a lépést, erkölcsi világa teljes megtisztításán kell fokozottan szigorúan munkálkodnia. El kell űznie magától a gondolatot, hogy saját hasznára fordítsa az így elért megismerést és el kell határoznia, hogy még akaratlanul se használja fel a rossz szolgálatában sohasem az embertársai felett esetleg megszerzett hatalmat. Ezért mindenkinek, aki önálló látással akarja felfedni az emberi természet titkait, be kell tartania az igazi szellemtudományok aranyszabályát, vagyis azt, hogy ha egyetlen lépéssel akar előbbre jutni a szellemi igazságok megismerésében, hármat lépjen előre egyúttal jelleme tökéletesítése felé.[5] Olyan gyakorlatokat, mint a következő, csak az végezzen, aki ezt a szabályt betartja.

Idézzünk emlékezetünkbe egy embert, amikor valamit erősen megkívánt. Figyelmünket a lelkiállapotra, a megkívánásra irányítsuk. A legjobb azt az időpontot felidézni emlékezetünkben, amikor a megkívánás már a legélénkebb, de kielégülése még kétséges volt. Ezt követően pedig teljesen engedjük át magunkat az emlékezetünkben megfigyelt képnek. Lelkünkben az elképzelhető legnagyobb nyugalmat kell ilyenkor megteremtenünk. A körülöttünk lejátszódó minden más esemény iránt meg kell próbálnunk amennyire csak lehetséges vakoknak és süketeknek lennünk. Különösen arra kell ügyelnünk, hogy bizonyos érzést keltsen bennünk a felidézett kép. Engedjük ezt az érzést úgy felemelkedni lelkünkben, ahogyan egy felhő kúszik fel a tiszta égre. A gyakorlatot rendszerint természetesen abba kell hagynunk, mert annak idején nem elég soká figyeltük meg az ecsetelt lelkiállapotot. Valószínűleg száz és ezer kísérletünk sem sikerül, a türelmünket azonban ne veszítsük el. Sok kísérletezés után érjük csak el, hogy átéljük saját lelkünkben a megfigyelt ember lelkiállapotának megfelelő érzést. Egy idő múltán észrevesszük majd, hogy a saját lelkünkben ez az érzés a másik ember lelkiállapotának szellemi látásához vezető erőt fejleszt ki. Egy kép bukkan fel bennünk, fénylőnek érzett, szellemi látással látott és szellemi fényben ragyogó kép, a megfigyelt lelkiállapot, a megkívánás úgynevezett asztrális testet öltése, amelyről ismét csak azt mondhatjuk, hogy hasonló a lánghoz, amelynek sárgásvörös a közepe, a széle pedig vöröses-kék vagy lila. – Nagyon fontos, hogy óvatosan bánjunk az ilyen szellemi látással. A legjobb senkinek sem beszélnünk róla, legfeljebb tanítómesterünknek – ha van. Többnyire ugyanis ámítjuk csupán magunkat, amikor egy ilyen jelenséget sután le akarunk írni, hiszen a mindennapi, az efféle dolgok kifejezésére nem való, ehhez túl nehézkes és durva szavakat használjuk hozzá. Így tehát tévútra visz a kísérlet, hogy szavakba foglaljuk a jelenséget és mindenféle káprázat keveredik bele a helyes látásba. Még egy fontos szabály a tanítvány számára, hogy szellemi látásáról hallgatni kell tudnia, sőt, még saját maga előtt is hallgasson róla. Ne próbálja szavakba foglalni a látottakat, vagy jelentésüket ügyetlen értelmével kiokoskodni. Elfogulatlanul adja át magát szellemi látásának és ne zavarja meg azzal, hogy sokat elmélkedik rajta. Arra kell gondolnia, hogy okoskodása eleinte hozzá sem fér szellemi látásához. Az okoskodás képességét eddigi és csakis a fizikailag érzékelhető világra korlátozott életében szerezte meg, a most megszerzett új látása azonban meghaladja azt. Ne akarja tehát a régi mérőeszközt arra alkalmazni, ami új és magasabb. Embertársai buzdítására csak az beszélhet belső tapasztalásairól, aki az efféle tapasztalások megfigyelésében már némileg szilárd alapokon áll.

Az utóbbi gyakorlatot még egy másikkal is kiegészíthetjük. Figyeljük meg az előbb leirt módon, hogyan teljesül valakinek a kívánsága, várakozása. Az előbbi gyakorlatra vonatkozó elővigyázatossági és egyéb szabályokat most is betartva szellemi látáshoz vezet ez a gyakorlat is, eredményeképpen szellemi lángformát észlelünk, a közepét sárgának, a szélét pedig zöldesnek érezzük.

Ha így figyeljük meg embertársainkat, könnyen eshetünk egy bizonyos erkölcsi hibába – szeretetlenekké válhatunk. Arra kell tehát minden elképzelhető és rendelkezésünkre álló eszközzel törekednünk, hogy ez ne következzék be. Csak akkor végezzünk ilyen megfigyeléseket, ha már azon a magaslaton állunk, ahol teljesen biztosan tudjuk, hogy a gondolatok valóságok. Ezen a fokon már nem engedjük meg a gondolkodásnak, hogy ellentétben álljon az emberi méltóság és szabadság legnagyobb fokú tiszteletben tartásával. Egy pillanatig sem élhet bennünk a gondolat, hogy számunkra az ember csupán a megfigyelés tárgya is lehet. Ha így figyeljük meg az emberi természetet, vele párhuzamosan saját magunkat is arra kell nevelnünk, hogy elfogulatlanul értékeljük minden emberi én szabad érvényesülését, azt pedig, ami az emberben él – akár gondolatok és érzések alakjában is – szentnek és érinthetetlennek tartsuk. Lelkünket a mélységes tisztelet érzésének kell eltöltenie minden iránt, ami emberi, még akkor is, ha csak emlékezetből idézzük fel.

Egyelőre csak a fenti két példával kívántuk megmutatni, hogyan küzdi ki magának a tanítvány a megvilágosodást, a megvilágosodás útján pedig hogyan jut el az emberi természet szellemi megismeréséhez. Így legalább meg tudtuk az utat mutatni, amelyen majd járnunk kell. Már maga az ilyenfajta megfigyeléshez szükséges csend és nyugalom is nagy változást idéz elő a tanítvány lelkében. Lénye belső gazdagodása csakhamar biztonságot és nyugalmat kölcsönöz külső magatartásának is, megváltozott külső magatartása pedig újból visszahat lelkére. Így munkálkodik tovább előrehaladásán a tanítvány. Megtalálja az emberi természet fizikai érzékek elől elrejtett titkai felfedezésének módját és eszközeit, majd pedig éretté válik arra, hogy az emberi természet és a világmindenség többi jelenségei között fennálló titokzatos összefüggésekbe is betekintése legyen. Ezen az úton továbbhaladva pedig egyre jobban közeledik az időponthoz, amikor megteheti majd a beavatáshoz vezető első lépéseket. Ehhez azonban még olyasvalami is kell, aminek a szükséges voltát a tanítvány egyelőre a legkevésbé sem látja be talán, de később mégis elismeri.

A beavatandónak bizonyos tekintetben bátornak és félelmet nem ismerőnek kell lennie. A bátorság és a félelmet nem ismerés kifejlesztésére valósággal keresnie kell az alkalmat, mert a szellemi iskolázás során rendszeresen ki kell fejtenie ezeket az erényeket. Jó, talán a legjobb iskolázás maga az élet is, különösen ebben az értelemben. Nyugodtan szembenézni a veszéllyel, habozás nélkül legyőzni a nehézségeket – ezzel a képességgel a tanítványnak rendelkeznie kell. Amikor például valamilyen veszély fenyegeti, a lelkét rögtön arra az érzésre összpontosítsa, hogy a félelem semmiképpen sem használ, nem is szabad félnie, csakis a tennivalójára kell gondolnia. El kell arra a fokra jutnia, hogy lehetetlenné váljon a korábban félelmet keltő események közben fellépő „félelem” és „elbátortalanodás”, legalábbis a tulajdonképpeni, legbelső érzéseit illetően. Az ilyen irányú önneveléssel ugyanis az ember bizonyos erőket fejleszt ki, amelyekre akkor van szüksége, ha el akarja érni a magasabb titkokba való beavatást. Ahogyan a fizikai embernek jó idegekre van szüksége, hogy fizikai érzékeit használni tudja, a lelki embernek olyan erőre van szüksége, amilyen csak a bátor és félelmet nem ismerő emberi természetben fejlődhet ki, mert aki a magasabb titkok közelébe kerül, olyan jelenségeket láthat meg, amelyek a hétköznapi ember előtt rejtve maradnak az érzékek megtévesztő játéka következtében. A fizikai érzékek éppen attól lesznek az emberiség jótevői, hogy elrejtik előlünk és nem mutatják meg azokat a dolgokat, amelyek meglátása megfelelő előkészület hiányában elviselhetetlen lenne és mérhetetlen nagy rémületet keltene bennünk. A tanítványnak azonban elég erősnek kell lennie meglátásuk elviselésére. A külvilágban elvesztett ugyan bizonyos támaszokat, ezeket azonban éppen annak a körülménynek köszönhette, hogy az érzékek megtévesztésének rabja volt. Ez szó szerint valóban olyan, mint amikor egy régóta fenyegető veszélyre figyelmeztetnek valakit, aki azonban eddig még nem is tudott róla. Korábban nem érzett félelmet, de most, hogy tud róla, elfogja a félelem, holott a veszély nem lett attól nagyobb, hogy most már tudja.

A világ erői romboló és építő erők, a fizikai lények sorsa a keletkezés és az elmúlás. A „látó” a romboló és építő erők működésébe és a sors folyásába tekint bele. El kell távolítania a mindennapi életben szellemi szemeink előtt lebegő fátyolt. De maga az ember ezekkel az erőkkel és ezzel sorssal össze van fonódva, hiszen a saját természetében is romboló és építő erők vannak. A „látó” előtt azonban ugyanolyan leplezetlenül mutatkozik meg a saját lelke is, mint minden más. A tanítvány erejének azonban nem szabad lankadnia az ilyen önismeret következtében és ez nem is következik be, ha már kezdetben hozott magával fölös erőt. Meg kell tehát tanulnia, hogy belső nyugalmát és biztonságát nehéz életkörülmények között is meg tudja őrizni, ki kell fejlesztenie magában a jó hatalmakba vetett erős bizalmat. El kell rá készülnie, hogy már nem vezeti tovább sok olyan mozgató erő, amely eddig vezette. Be kell látnia, hogy eddig sok mindent csak azért gondolt és tett, mert tudatlan volt. Az eddigi indítékok nem hatnak rá többé. Sok mindent hiúságból csinált, most már látja, milyen kimondhatatlanul értéktelen dolog a hiúság az igazi tudást tekintve. Sokszor kapzsisága miatt cselekedett, de most már látja, milyen rombolást végez minden kapzsiság. Mivel többé már nem vezetik ezek a régi indítékok, a cselekvéshez és a gondolkodáshoz teljesen új mozgató erőt kell kifejlesztenie magában. Éppen ehhez kell bátorság és félelem nélküli élet.

Igen fontos magában a gondolati életben, a gondolati élet legbelső világában ápolnunk a bátorságot és a félelem nélküli életet. Meg kell a tanítványnak tanulnia, hogy ne csüggedjen el, ha nem sikerül neki valami. Arra kell gondolnia, hogy el akarja felejteni, ha valami megint nem sikerült neki. megpróbálja újra, mintha mi sem történt volna. Így vívja ki magának a meggyőződést, hogy a világ erőforrásai kiapadhatatlanok és belőlük meríthet. Bármilyen gyakran bizonyul is gyarló lénye erőtlennek és gyengének, minduntalan újra a szellemiség felé törekszik, hiszen az emeli fel és hordozza majd. A jövőt keli életében valóra váltania és nem szabad ebben megzavarnia a múlt tapasztalatainak. – Ha azután bizonyos fokig már kifejlesztette magában a leírt tulajdonságokat, éretté válik arra, hogy megismerje a dolgok igazi nevét. Ez a magasabb tudás kulcsa, mert a beavatásnak az a lényege, hogy az ember a világon mindent megtanuljon a saját nevén, azon a néven megnevezni, amelyet isteni teremtőjük szellemében viselnek. A nevükben rejlik a dolgok titka. A beavatottak azért beszélnek más nyelvet, mint az avatatlanok, mert azzal jelölik meg a lényeket, ami létrehozta őket. – Ami magáról a beavatásról mondható el, a következő fejezetben fogjuk majd elmondani.


[1] Megjegyzendő, hogy: a szellemi képességek kifejlesztésének legjobb előfeltétele, ha a művészi érzék csendes, önmagába merülő természettel párosul. Az ilyen művészi érzék áthatol a dolgok felszínén és így jut el titkaihoz.

[2] A szellemi tények – akikről a szellemtudományban szó van – csak ahhoz szólhatnak, aki embertársai önzetlen meghallgatásában annyira vitte, hogy’ csöndben és anélkül, hogy személyes véleménye és érzése megmozdulna, a hallottakat valóban belső úton veszi fel. A szellemi világ lényei mindaddig mély hallgatásba merülnek, míg a meghallgatandókkal szembe bármilyen véleményt vagy érzést állít.

[3] Olyanok, akik csak kívülállóként (ezoterikusán) hallottak a tényről, amire itt gondolunk, (amennyiben a kristály szemlélésére vonatkozik), sokféleképpen el is torzították, a torzításokból pedig különféle torz eljárások is származtak, például a ,, kristálylátás” és hozzá hasonló, félreértésen alapuló dolgok. Leírásuk sok könyvben megtalálható, az igazi szellemtudományos (ezoterikus) tanítás azonban az efféle manipulációkkal nem foglalkozik.

[4] Aki azt az ellenvetést tenné, hogy a magutánzat pontos mikroszkóp-vizsgálattal megkülönböztethető az igazitól, csak annak adná tanújelét, hogy nem értette meg, mi a fontos itt. Nem az a lényeges, hogy mi az, ami pontos és valóban érzékelhető módon van előttünk, hanem hogy mivel kapcsolatban fejlesztünk ki lelki-szellemi erőket.

[5] Rudolf Steiner szellemi iskolázásának ez az „ aranyszabály „ az alapja, a gerince és a legfontosabb vezérfonala. Olvasóink figyelmét nem tudjuk eléggé felhívni az ..aranyszabály” fontos voltára! (a fordító.)

A beavatás

A legmagasabb fok a szellemtudományos iskolázásban a beavatás, amelyről írásban általánosan érthető módon még sejteni lehet valamit. Arról már minden közlés nehezen érthető, hogy mi van a beavatáson túl. De azért megtalálja mindenki oda is az utat, aki az előkészületen, a megvilágosodáson és a beavatáson keresztül eljutott már az alsóbb rendű titkok megfejtéséhez.

A beavatással megszerzett tudást és képességet az ember beavatás nélkül csak sok megtestesülés után, egy igen távoli jövőben, egészen más úton és teljesen más formában érné el. Akiből ma beavatott lesz, olyan tudáshoz jut, amelyet máskülönben csak sokkal később és teljesen más körülmények között szerezne meg.

Valóban csak annyit tudhatunk meg a lét titkaiból, amennyi érettségünk fokának felel meg. A tudás és a képességek magasabb fokozatainak elérése csakis ezért jelent akadályokat. Lőfegyvert csak akkor használjunk, ha elegendő tapasztalatunk van e téren, mert különben bajt okozunk vele.

Ha valakit ma minden további nélkül avatnának be, hiányoznának belőle azok a tapasztalások, amelyeket a következő megtestesülésében szerezne meg, amikor a megfelelő titkok megismeréséhez szabályos fejlődés mellett jutna el. Ezért kell az ilyen tapasztalásokat valami mással pótolni a beavatás küszöbén. A beavatás útján kapott első tanítások az egyébként csak a jövőben megszerzendő tapasztalásokat pótolják. Ilyenek az úgynevezett „próbatételek”, amelyeken keresztül kell menni és amelyek a lelki élet szabályos következményei, ha az előző fejezetben közölt gyakorlatokat helyesen végezzük.

Különböző könyvekben is gyakran van szó az ilyen „próbákról”, de az efféle fejtegetések rendszerint nyilvánvalóan hamis képet nyújtanak róluk, hiszen aki nem ment keresztül az előkészületen és a megvilágosodáson, semmit sem tudhat a „próbákról” és nem írhatja le őket tárgyilagosan.

A beavatottnak megadatik bizonyos magasabb világokhoz tartozó dolgok és tények észlelése, amelyeket azonban csak akkor láthat és hallhat meg, ha érzékeli már az előkészületről és a megvilágosodásról szóló fejezetben leírt szellemi észlelésnek megfelelő formákat, színeket és hangokat.

Az első próbának az a lényege, hogy a tanítvány az átlagembernél helyesebb módon látja az élettelen testek, később a növények, az állatok és az emberek testi tulajdonságait, ami alatt azonban nem azt értjük, amit ma tudományos megismerésnek neveznek, mert nem tudományról, hanem látásmódról és szemléletről van szó. A beavatandó rendszerint úgy jut hozzá ehhez a helyesebb látásmódhoz, hogy kifejleszt magában egy képességet, amellyel észlelni tudja, hogyan nyilatkoznak meg a szellemi szemnek és fülnek a természet dolgai és élőlényei. Ezt követően a természet dolgai és az élőlények bizonyos vonatkozásban leplezetlenül – szinte meztelenül – állnak szemlélőjük előtt. Az így hallott és látott tulajdonságokat a fizikai szem és fül nem tudja észlelni, mert – jelképesen szólva – „fátyol takarja el őket előlük”. De ha lezajlik az, amit „szellemi hőfolyamatnak” neveznek, lehull a fátyol. Ezért nevezik az első próbát „tűzpróbának”.

Néhányan a tűzpróba beavatását többé-kevésbé tudatosan átélik már a mindennapi életben is. Sok olyan tapasztalatot gyűjtenek, amely úgy növeli egészséges önbizalmukat, bátorságukat, állhatatosságukat, hogy közben lelki nagysággal, főleg pedig nyugalommal és töretlen erővel képesek elviselni a bánatot, a csalódást, a vállalkozások sikertelenségét. Aki sok ilyen tapasztalaton ment keresztül, gyakran beavatott már anélkül, hogy világosan tudná is és már csak kevés kell hozzá, hogy szellemi füle és szeme megnyíljon – hogy szellemi látó legyen. Hangsúlyoznunk kell ugyanis, hogy az igazi „tűzpróbánál” nem arról van szó, hogy a beavatandó kíváncsisága kielégüljön. Biztosan megismer olyan rendkívüli tényeket, amelyekről másoknak sejtelme sincs, de ez a fajta megismerés nem cél, hanem csak eszköz a cél eléréséhez. A cél pedig az, hogy a beavatandó a magasabb világok megismerésével az alsóbb rendű világban rendszerint elérhetőnél nagyobb, igazabb önbizalomra, bátorságra és teljesen más lelki nagyságra és kitartásra tegyen szert.

A „tűzpróba” után még visszafordulhat mindenki. Fizikailag és lelkileg megerősödve éli utána tovább életét, a beavatását pedig bizonyára csak a következő megtestesülése során folytatja majd, de jelenlegi életében az emberi közösség használhatóbb tagja lesz, mint korábban. Bármilyen helyzetbe kerüljön, biztonságban, körültekintésben, embertársaira gyakorolt jó hatásában, határozottságában csak gyarapodott.

Ha a beavatandó a kiállott „tűzpróba” után is folytatni akarja az iskolázást, meg kell ismernie a szellemi iskolázásban használatos írásjeleket. A tulajdonképpeni szellemi tanítások ilyen írásjelekkel nyilatkoznak meg. Mert ami valóban „rejtve van” a dolgokban – okkult – az közvetlenül sem a hétköznapi nyelv szavaival, sem a használatos írásrendszerekkel nem fejezhető ki. A beavatottak tanítványai a szellemtudomány tanításait – amennyiben egyáltalán lehetséges – lefordítják a hétköznapi nyelvre. A szellemi írás a szellemi világban mindig jelen van, a léleknek azonban csak akkor nyilatkozik meg, ha megszerezte már hozzá a szellemi észlelőképességet. Ez az írás csak úgy sajátítható el, ha megfelelő módon növekszünk fel a szellem megismeréséhez, nem sajátítható el úgy, mint ma a hétköznapi írás. Az ilyenfajta növekedésünk folyamán fejlődik ki bennünk lelki képességként az arra késztető erő, hogy írásjelekként fejtsük meg a szellemi világban jelen lévő történéseket és lényeket. Megeshet, hogy ez az erő mintegy magától bontakozik ki a lelki fejlődés következtében és vele együtt átélhető a megfelelő „próba” is. De a szellemi írás kibetüzésében járatos, tapasztalt szellemi kutató útmutatásait követve mégis biztosabban érhetünk célba.

A szellemi írásjeleket nem önkényesen okoskodtak ki, hanem ezek felelnek meg a világban működő erőknek. Megismerésükkel tanulja meg a tanítvány mindennek a nevét. Csakhamar észreveszi, hogy a megismert jelek az előkészület és a megvilágosodás alatt észlelt formáknak, színeknek, hangoknak és a többi tulajdonságnak felelnek meg. Nyilvánvalóvá válik előtte, hogy minden előző ismerete csak betűzgetés volt, a szellemi világban csak most kezd igazán olvasni. Nagy összefüggésekben tárul elé mindaz, ami korábban külön-külön forma, hang, szín vagy más tulajdonság volt. Csak most éri el igazán a biztonságot a magasabb világok megfigyelésében. Azelőtt sohasem tudhatta biztosan, hogy amit lát, helyesen látja-e. Most jöhet létre a beavatandó és a beavatott között az a kapcsolat, amelyben a magasabb tudás terén rendszeresen és kölcsönösen meg tudják értetni magukat egymással. Mert bárhogyan is él együtt valakivel a mindennapi életben a beavatott, közvetlen úton csak az említett jelbeszéd segítségével tud vele valamit közölni a magasabb tudásból.

A szellemi nyelv megismerésével a beavatandó magatartására vonatkozóan bizonyos útmutatásokat is kap az életre. Megismer kötelezettségeket, amelyekről korábban semmit sem tudott. A magatartásra vonatkozó útmutatások ismeretében pedig olyan jelentős dolgokat tud véghez vinni, melyekhez foghatót sohasem cselekedhet egy avatatlan. Tetteihez a magasabb világokból meríti az indítékot és az ilyen tettek elvégzésére csakis az említett írásból értheti meg az útmutatásokat.

De hangsúlyoznunk kell, hogy olyan emberek is vannak, akik bár nem tudatosan, de véghez tudnak vinni ilyen tetteket anélkül, hogy szellemi iskolázáson mentek volna keresztül. „Ők a világ és az emberiség segítői”, áldást hoz az életük és bővelkedik jó cselekedetekben. Bizonyos – itt nem tárgyalható – okokból szinte természetfölöttinek tűnő képességeket kaptak. Az különbözteti meg őket a szellemtudomány tanítványaitól, hogy az utóbbiak tudatosan cselekszenek és teljesen átlátják az összefüggés egészét, iskolázással érik el, amit ők a magasabb hatalmaktól a világ és az emberiség javára megkaptak. Bár őszintén tisztelhetjük őket, akik ilyen isteni kegyelemben részesültek, az iskolázás munkáját azonban ne tartsuk emiatt fölöslegesnek.

Ha a beavatandó az említett ,,jelírást” már ismeri, további „próbát” kell kiállnia. Ez a próba mutatja meg, hogy a magasabb világokban szabadon és biztosan mozog-e. A hétköznapi életben az ember külső indítékok hatására cselekszik. Ilyen vagy olyan munkát végez, mert ezt vagy azt a kötelezettséget róják rá a körülmények. – Meg sem kellene említenünk, hogy a mindennapi életben egyetlen kötelességét sem szabad a tanítványnak elmulasztania amiatt, mert a magasabb világokban él. Semmiféle magasabb kötelesség nem kényszerítheti arra, hogy mindennapi életéhez tartozó egyetlen kötelességet is elmulasszon. Ha valaki családapa és szellemtudománnyal foglalkozik, ugyanolyan jó családapa, az anya ugyanolyan jó anya marad, a hivatalnokot, a katonát és másokat sem térít el semmi kötelessége teljesítésétől, ellenkezőleg, a tanítványban olyan mértékig fokozódnak mindazok a tulajdonságok, amelyekkel az ember az életben derekasan állja meg a helyét, hogy arról az avatatlannak fogalma sem lehet, aki ezt persze néha nem is látja így, de ez csak attól van, mert nem mindig tudja helyesen megítélni a beavatottat. Másvalaki néha nem látja azonnal át a beavatott cselekedetének okát, de – mint már mondtuk – ez is csak különleges esetekben fordul elő.

Ha a tanítvány a beavatás most említett fokát már elérte, olyan kötelezettségek várnak rá, amelyekhez nem kap külső indítékot. Nem a külső körülmények indítják cselekvésre, hanem csakis a „rejtett” nyelven történő útmutatások. Most, a második „próbával” azt kell megmutatnia, hogy épp olyan biztosan és határozottan cselekszik a „rejtett” nyelv útmutatásaitól vezettetve, mint mondjuk a kötelességét teljesítő hivatalnok. A beavatandó emiatt úgy érzi most, hogy a szellemi iskolázás bizonyos feladat elé állítja. Vannak bizonyos észlelései az előkészület és a megvilágosodás fokán tanultak alapján, amelyeknek megfelelően kell cselekednie és a fent említett, már elsajátított írásból kell megtudnia, hogy mit. Ha kötelességét felismerte és helyesen járt el, kiállta a próbát. A cselekedet sikerét a szellemi fülünkkel és szemünkkel észlelt formák, színek, hangok és más tulajdonságok változásán vehetjük észre. Az iskolázás során egészen pontosan megtudjuk, hogy a cselekedet végrehajtása után milyeneknek kell látnunk és éreznünk ezeket a formákat és a többieket. A beavatandónak tudnia kell, hogyan hozhat létre ilyen változásokat. Ezt a próbát „vízpróbának” nevezik, mert az ember ezekben a magasabb világokban tevékenykedve ugyanúgy nem kap kívülről támaszt, mint a mély vízben, amelynek a fenekére nem ér le a lába. – Ezt a folyamatot a beavatandónak mindaddig ismételnie kell, míg teljes biztonsággal végre nem tudja hajtani.

Egy meghatározott tulajdonság megszerzéséről van szó a vízpróbánál is, amelyet a beavatandó a magasabb világokban átélt tapasztalatokkal olyan magas szintre emel, amilyenhez valóban sok megtestesülés kellene a fejlődés rendes menete mellett. A következő a fontos ugyanis. A beavatandónak a lét magasabb területén létrehozandó említett változások érdekében csak azt szabad követnie, ami szellemi észleléséből és a rejtett írás olvasásából adódik. Ha saját kívánságaiból, véleményéből, vagy a maga egyéb dolgaiból belekeverne valamit, ha csak egy pillanatra a saját akaratát és nem a már helyesnek elismert törvényeket követné, egészen másvalami történne, mint aminek történnie kell, a tanítvány pedig szem elől tévesztené a célt és összezavarodna. – Ez a próba ad tehát leginkább alkalmat az önfegyelem kifejlesztésére és ezt is azok állják ki könnyebben, akik már beavatás előtti életükben önuralomra tettek szert. Aki megszerezte már magának a képességet, hogy személyes hangulatát és akaratát háttérbe szorítva magas ideálokat és alapelveket kövessen, aki hajlamai és szimpátiái ellenére is elvégzi kötelességét, anélkül, hogy tudná, beavatott már a mindennapi életben is és ahhoz, hogy kiállja a leírt próbát, már nem kell sok. Sőt – ezt még hozzá is kell tennünk – rendszerint a második próba kiállásához nagy szükség is van már a beavatásnak egy bizonyos, a mindennapi életben nem tudatosan megszerzett fokozatára. Ugyanúgy, ahogyan az írás elsajátításakor is nehéz érett korunkban pótolni az ifjú korunkban mulasztottakat, az önuralom szükséges fokát is nehéz akkor kifejleszteni, amikor már betekintünk a szellemi világokba, ha bizonyos mértekig nem tettünk már szert rá előzőleg mindennapi életünkben. A fizikai világban nem változnak meg a dolgok, bármit kívánunk, bármilyen hajlamaink vannak. A magasabb világokban azonban a kívánságaink, vágyaink és hajlamaink hatással vannak a dolgokra. Ha a szellemi világban hatást akarunk kifejteni, teljesen uralkodni kell magunkon, csakis a helyes szabályokat követhetjük és nem lehetünk semmiféle önkényes akarat rabjai.

A beavatásnak ezen a fokán a feltétlenül egészséges és biztos ítélőképesség a fontos tulajdonság. Kifejlesztésére gondot kell fordítanunk már a szellemi iskolázás legalsó fokán is és már ott is kiderül, hogy a tanítvány vajon a megismerés igazi útjának megfelelően fejlesztette-e ki ezt a tulajdonságot. Haladásában csak akkor juthat tovább, ha meg tudja az igazi valóságot különböztetni az illúziótól, a lényegtelen káprázattól, babonától és mindenféle szemfényvesztéstől. A lét magasabb fokán mindez sokkal többet nyom a latba. Ott el kell hallgatnia minden előítéletnek, minden előttünk kedves véleménynek, egyedül és kizárólag csak az igazság lehet irányadó. Készen kell állnunk arra, hogy azonnal feladjunk egy gondolatot, nézetet, vagy hajlandóságot, mihelyt a logikus gondolkodás megköveteli. A magasabb világokról csak úgy bizonyosodhatunk meg, ha az igazsághoz és nem a saját véleményünkhöz ragaszkodunk.

Akinek képzelődésre, babonaságra hajlamos a gondolkodás- módja, nem juthat a megismerés útján előbbre, hiszen tanítványként értékes kincset kell megszereznie. Eloszlik a szellemi világokra vonatkozó összes kételye és törvényszerűségeikben tárulnak fel előtte a magasabb világok. Amíg azonban megtéveszti a káprázat és az illúzió, ezt a kincset nem érheti el. Nagyon szomorú lenne, ha értelménél erősebb lenne a fantáziája és az előítélete. Az álmodozók és a képzelgők a szellemi iskolázásra ugyanúgy alkalmatlanok, mint a babonás emberek. Mindezt nem lehet eléggé hangsúlyoznunk, mert a magasabb megismerés útján az álmodozás, a képzelgés és a babona a legveszedelmesebb ellenség. De senki se gondolja, hogy a tanítvány elveszti lelkesedését és az élet költői szépségét amiatt, mert a beavatás második próbájához vezető kapu fölött a következő szavakat olvashatja: „Minden előítéletnek le kell hullania rólad!” és mert az első próbatétel kapuja fölött ez áll: „Minden lépésed hiábavaló egészséges emberi értelem nélkül!”

Ha a beavatandó megfelelő mértékben előrehaladt már ebben a vonatkozásban, egy harmadik „próbatétel” vár rá, amelynek kezdetén a cél ismeretlen előtte. Most egyedül csak rajta múlik minden. Ebben a helyzetben nem indítja cselekvésre semmi, az utat egyedül, saját magától kell megtalálnia. Nincsenek indító okok vagy személyek. Csak saját magától kaphatja meg a hozzá szükséges erőt, senki mástól. Ha ezt az erőt önmagában nem találja meg, csakhamar ott tart ismét, mint azelőtt. De meg kell mondanunk, hogy akik az előző próbákat kiállták, többnyire meg is találják, vagy már előbb visszamaradnak, vagy helytállnak most is. Arra van csak szükség, hogy minél előbb magára találjon az ember, mert itt szó szerint „a magasabb énünkre” kell találnunk. Hamar el kel! határoznunk, hogy mindenben a szellemre hallgatunk. Itt már nincs idő gondolkodásra, kétkedésre és egyebekre, minden pillanatnyi habozás is éretlenségünket bizonyítaná csupán. Bátran le kell győznünk mindent, ami visszatart tőle, hogy hallgassunk a szellemre. Ebben a helyzetben a lélekjelenlét a fontos. Ezen a fokozaton ennek a tulajdonságnak a kifejlesztésére kell törekednünk. Minden megszűnik, ami korábban cselekvésre vagy gondolkodásra késztetett bennünket. A beavatandónak nem szabad elveszítenie önmagát, mert különben képtelen a cselekvésre, hiszen csak önmagában találhatja meg az egyetlen biztos pontot, amelyhez igazodhat. Az efféle dolgokban még járatlan olvasó ne érezzen ellenszenvet az ilyen magunkra-utaltság iránt, mert aki ezt a próbát kiállta, a legnagyobb boldogságot érte el vele.

Sok embernek a mindennapi élet is már szellemi iskolázást jelent ezen a fokon. Olyanoknál, akik habozás és sok okoskodás nélkül tudnak a hirtelen felbukkanó problémákkal szemben gyors elhatározásra jutni, iskolázás már az élet is. Erre valók az olyan helyzetek, amikor azonnal kell az embernek cselekednie, különben lehetetlen eredményt elérnie. Az, aki azonnal kész beavatkozni, ha pár pillanatnyi habozás alatt már be is következhet a fenyegető veszély, és akinek maradandó képességévé vált a gyors elhatározás, már eljutott az érettség harmadik próbájához szükséges fokra anélkül, hogy tudná, hiszen ott a feltétlen lélekjelenlét a fontos. – A szellemi iskolázásban ezt a próbatételt „levegő- próbának” nevezik, mert itt a beavatandó csak saját magára támaszkodhat, a külső indítékok biztos talajára, vagy az előkészület és a megvilágosodás folyamán színeknek, formáknak és más tulajdonságoknak megismert jelenségeire többé már nem.

Ha a tanítvány ezt a próbát is kiállta, beléphet „a magasabb megismerés templomába”. – Erről már csak igen kevés mondható el. – A tanítvány további tennivalóját sokszor úgy fejezik ki, hogy „meg kell esküdnie”, semmit sem „árul el” a szellemi tanításokból – az „eskü” és az „elárulás” kifejezés azonban mégsem felel meg a lényegnek, sőt, szinte félrevezető. Nem mindennapi értelemben vett „eskütételről” van szó, hanem inkább egyfajta tapasztalatról. Megtanulja az illető, hogyan kell alkalmaznia és az emberiség szolgálatába állítania a szellemi tanítást. Ezen a fokon kezdi csak helyesen érteni a beavatandó a világot. Itt nem a magasabb igazságok „elhallgatásáról”, hanem inkább arról van szó, hogy helyes módon és kellő tapintattal képviseljük-e őket. Amiről megtanulunk „hallgatni”, az valami egészen más. Sok mindenben gyakoroljuk ugyanis a hallgatás nagyszerű képességét, abban is, amiről korábban volt szó, de főleg a beszédmódban. Rossz beavatott lenne valaki, ha a tapasztalt titkokat nem állítaná a világ szolgálatába, amennyire és amilyen módon csak lehet. E téren a közlésnek nincs akadálya, egyedül csak a meg nem értés azok részéről, akiknek be kellene fogadnia. A magasabb titkokról persze nem beszélhetünk akárhogyan. A fejlődés leírt fokán állóknak azonban nincs „tiltva”, hogy mondjanak valamit róluk. Erre sem ember, sem valamilyen lény nem „esketi” meg a beavatandót, mindent a saját felelősségére csinál. Megtanulja, hogy a tennivalókat minden helyzetben saját magának kell megtalálnia. Az „eskü” csupán azt jelenti, hogy megérett a felelősség vállalására.

Ha a beavatott fejlődésének erre a fokára jutott, azt kapja meg, amit szimbolikusan „a feledés italának” hívnak, tudniillik abba a titokba nyer beavatást, hogy az alsóbbrendű emlékezet zavaró hatását hogyan küszöbölheti ki tevékenykedéséből és erre nagy szüksége van a beavatandónak, mert állandóan és teljesen meg kell bíznia a közvetlen jelenben. Szét kell tudnia tépni az emlékezetnek az élet minden pillanatában előtte lebegő fátylát. Sokfajta tévedésnek tesszük ki magunkat, ha tegnapi tapasztalataink szerint ítéljük meg mai élményeinket, ami azonban persze nem az élettapasztalatok megtagadását jelenti. Élettapasztalatainkról tőlünk telhetőén ne feledkezzünk meg, de a beavatottnak olyan képességgel kell rendelkeznie, hogy minden új élményét az élményből magából ítélje meg és a múlt zavaró hatása nélkül engedje hatni magára. Minden pillanatban készen kell állnia arra, hogy bármilyen dolog vagy lény teljesen új megnyilvánulásokat juttathat érvényre. Ha a régi szerint ítélem meg ezt az újat, tévedés áldozata vagyok. A visszaemlékezés a régen tapasztaltakra pont azért olyan hasznos, mert az új meglátására teszi képessé az embert. Meg sem látnám talán egy előttem lévő dolog, vagy lény tulajdonságait, ha nem lenne benne bizonyos tapasztalatom, holott éppen arra való a tapasztalat, hogy meglássam az újat és nem arra, hogy a régi szerint ítéljem meg. A beavatott ebben a vonatkozásban kifejleszt magában bizonyosfajta képességeket, amelyek feltárnak előtte sok mindent, ami az avatatlanok előtt rejtve marad.

A másik ital, amelyben a beavatandó másodjára részesül, „az emlékezés itala”. Vele kapja meg a képességet, hogy szellemében állandón meg tudja tartani a magasabb titkokat, amihez a mindennapi emlékezet nem elegendő. A magasabb igazságokkal teljesen eggyé kell válnia, nem csak tudnia kell őket, hanem cselekvése során elevenen és magától értetődően fel is kell használnia, úgy. ahogyan minden nap eszik és iszik az ember. A magasabb igazságoknak olyannyira gyakorlattá, szokássá, hajlammá kell válnia, hogy ne is kelljen már mindennapi értelemben véve gondolnia rájuk. Az ilyenfajta igazságoknak úgy kell kifejeződnie magában az emberben, úgy kell keresztüláramlania rajta, ahogyan az élet- folyamatok áramlanak át a szervezetén. A természet fizikailag alkotta meg őt, szellemi értelemben pedig ő alakítja ki most saját magát.

Gyakorlati nézőpontok

Amikor az ember az előkészületről, a megvilágosodásról és a beavatásról szóló fejezetekben leírt irányelvek szerint már kifejlesztette érzései, gondolatai és hangulatai világát, hasonló tagozódást hoz vele létre lelkében, mint amilyet fizikai testében a természet hozott létre. A lélek és a szellem az efféle fejlődést megelőzően tagolatlan. A „látó” egymásba nyomuló, spirális alakú, tompán felizzó, főleg vörösesnek, vörösesbarnának, vagy vörösessárgának érzett ködgomolyagnak „látja” a tagolatlan lelket és szellemet, amely az érzés- és gondolatvilág kifejlődése után sárgászöld, zöldeskék szellemi fényben kezd ragyogni és szabályos alakot mutat. Lelkünkben és szellemünkben akkor érünk el ilyen rendszerességet és vele együtt magasabb megismerést, ha ugyanolyan rendet teremtünk érzéseink, gondolataink és hangulataink világában, mint amikor úgy rendezi el testünk folyamatait a természet, hogy látni, hallani, emészteni, lélegezni, beszélni és még sok mást is tudunk csinálni vele. Így sajátítja el fokozatosan a tanítvány a képességet, hogy lásson, lélegezzék a lelkével, halljon és beszéljen a szellemével és képes legyen még másra is.

Itt most csak néhány gyakorlati, a lélek és a szellem magasabb fokú nevelését illető irányelvet kívánunk részletesebben ismertetni, amelyeket alapjában véve más szabályoktól függetlenül is követhet mindenki és így tetemes haladást érhet el velük a szellemtudományban.

A türelem legnagyobb mértékű kifejlesztésére kell törekednünk. Az emberben szunnyadó képességekre a legkisebb türelmetlenség is bénító, sőt, megsemmisítő hatással van. Ne kívánjuk, hogy a szellemi világ máról holnapra végtelen távlatokban táruljon a szemünk elé, mert akkor az egészen biztosan nem történik meg. Elégedjünk meg a legcsekélyebb eredménnyel is, mindinkább a nyugalom és a higgadtság legyen úr a lelkünkön. – Bár érthető, hogy a tanítvány türelmetlenül várja az eredményeket, de mégsem ér el semmit, amíg a türelmetlenséget le nem küzdi magában. Az sem ér semmit, ha csupán hétköznapi értelemben győzzük le a türelmetlenséget, mert úgy csak még erősebb lesz és csak áltatjuk vele magunkat, hogy legyőztük, gyökereit pedig még jobban lelkünk mélyére nyújtja. Csak akkor tudunk eredményt elérni, ha teljesen magunkévá tesszük és ismételten életre keltjük magunkban a következő gondolatot: „Bár lelkem és szellemem ki- fejlesztéséért mindent meg kell tennem, mégis egészen nyugodtan várok mindaddig, amíg méltónak találnak rá a magasabb hatalmak, hogy bizonyos fokú megvilágosodásban részesítsenek.” Akkor járunk a helyes úton, ha ez a gondolat annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy jellemünk alaptulajdonságává lesz, amit ilyenkor már külső fellépésünk is kifejez. Nézésünk nyugodttá, mozdulataink biztosakká, elhatározásaink határozottakká válnak és fokozatosan eltűnik belőlük minden, amit idegességnek neveznek. Látszólag egészen jelentéktelennek tűnő kis szabályokat kell csupán betartanunk. Valaki megsért például bennünket. Ha ez a szellemtudományos alapokon végzett ön-nevelést megelőzően történik velünk, belsőleg haragra gyúlva, minden érzésünkkel a sértést okozó ember ellen fordulunk. A tanítványban azonban azonnal felszínre bukkan a gondolat, hogy az ilyen sértés semmit sem változtatott saját emberi értékén, majd nyugodtan, higgadtan és nem haragból tesz meg mindent, amit a sértővel szemben meg kell tennie. Persze szó sincs róla, hogy netalán egyszerűen csak zsebre vágjunk minden sertést, a saját személyünket ért sértést azonban ugyanolyan nyugodtan és határozottan toroljuk meg, mintha mást ért volna és jogunk lenne megtorolni. Ne felejtsük el, hogy a szellemi iskolázás az érzések és a gondolatok finom és csendes átalakulása közben, nem pedig durva, külső folyamatok során zajlik le.

A türelem vonzza, a türelmetlenség pedig taszítja a magasabb tudás kincseit. A lét magasabb területein semmit sem érhetünk el sietséggel és nyugtalansággal. Mindenekelőtt el kell lelkünkben hallgatnia mindennemű kívánkozásnak és megkívánásnak, mert minden magasabb rendű tudás szemérmesen visszahúzódik az efféle lelki tulajdonságok elől. Bármilyen értékes is nekünk a magasabb megismerés, ha valóban cl akarjuk érni, nem szabad kívánkoznunk utána. Aki csak a megismerés kedvéért kívánja a megismerést, soha nem éri el. Ha megismeréshez akarunk jutni, legelőbb is önmagunkkal szemben kell lelkünk legmélyéig őszintének lennünk, semmivel nem szabad áltatnunk magunkat saját személyünket illetőleg. Hibáinkat, gyöngéinket és gyarlóságainkat belső igazságérzettel kell szemlélnünk. Felfelé vezető utadra abban a pillanatban követ gördítettél, mihelyt mentegeted valamely gyöngeségedet magad előtt és az ilyen köveket csak önmagad megismerésével távolíthatod el onnan. Egyetlen út vezethet el csak oda, hogy levethessük hibáinkat és gyengéinket, az, ha valóban felismerjük őket. Minden az ember lelkében szunnyad és minden felébreszthető benne. Fejleszthetjük még értelmünket és eszünket is, ha nyugodtan és higgadtan tudatára ébredünk, hogy miért vagyunk kevésbé tökéletesek értelem és ész dolgában. Az önismeret persze nagyon nehéz, a kísértés pedig, hogy saját magunkat illetően áltassuk magunkat, mérhetetlenül nagy, de a magasabb látás előtt az tárja ki a kapukat, aki rászokik, hogy mindig igazságos legyen önmagával szemben is.

Minden kíváncsiságnak el kell tűnnie a tanítvány lelkéből. Lehetőleg le kell szoknia a személyes tudásvágyból fakadó kérdezősködésről is. Azt kérdezze csak meg, ami mint a fejlődés szolgálatába állított lényt teszi őt tökéletesebbé. Ez azonban semmiképpen se bénítsa meg a tudás iránti szeretetét és odaadását. Áhítattal figyeljen mindenre, ami tökéletesedését szolgálja és ragadjon meg minden alkalmat, ami áhítatot kelthet benne.

Szellemi fejlődésünkhöz különösen szükséges átalakítanunk a lelkünkben élő kívánságokat, de ne legyünk kívánságok híján sem, hiszen azt kívánnunk is kell, amit el akarunk érni. A kívánság pedig mindig beteljesedik, ha elég nagy és helyes megismerésből fakadó erő van mögötte. „Addig ne kívánjunk semmit, amíg fel nem ismertük, mi a helyes a maga helyén” – ezt az egyik arany- szabályt kell a tanítványnak betartania. A bölcs előbb ismeri meg a világ törvényeit, utána válnak valóra és erőkké kívánságai. – Egy példával világítunk erre rá. Bizonyosan sokan szeretnének születésüket megelőző életükből meglátni valamit. Az efféle kívánság mindaddig teljesen eredménytelen és céltalan, míg szellemtudományos tanulmányok segítségével meg nem ismerte az illető az örökkévalóság mibenlétére vonatkozó törvényeket, azoknak is legfinomabb, legbensőségesebb jellegét. Ha már valóban megszerezte ezt a ismeretet és utána tovább is akar haladni, megnemesedett és letisztult kívánságai lehetővé teszik haladását.

Az sem ér semmit, ha azt mondjuk, hogy hiszen éppen azért tanulunk, hogy előző életünket áttekinthessük, hanem elég erőseknek kell lennünk hozzá, hogy ezt a kívánságunkat teljesen elejtsük, kioltsuk és a tanulásban egyelőre ne ez a szándék vezessen minket. Anélkül kell kifejlesztenünk lelkünkben örömet és odaadást a tanultak iránt, hogy az előbb említett szándék vezetne. Csak akkor alakíthatjuk kívánságunkat olyanná, hogy egyszersmind a beteljesülését is magában hordja, ha így járunk el.

* * *

… Amikor haragszom, vagy bosszankodom, falat húzok magam köré a lélekvilágban és nem juthatnak el hozzám a máskülönben lelki szemeim kifejlesztésére hivatott erők. Aki például felbosszant, a lélekvilágba árasztja lelke érzéseit. Ezt az áramlatot nem láthatom meg mindaddig, amíg egyáltalán haragudni tudok, mert a haragom eltakarja előlem. De csak azt ne higgyük, hogy azonnal egyfajta lelki (asztrális) jelenséget észlelek, mihelyt már nem haragszom, mert ahhoz már ki kell előbb fejlesztenem lelki szemeimet, amihez ugyan mindenkiben megvan a szükséges képesség, de mégsem kezdhetnek működni addig, míg képes vagyok haragudni, viszont az asztrális látás képessége sem jelentkezik azonnal, ha már kissé leküzdöttem haragomat. Türelmesen kell folytatnunk a harag leküzdését továbbra is és akkor egy szép napon egyszer csak észrevesszük, hogy kifejlődtek lelki szemeink. Természetesen a cél elérése érdekében nem egyedül a harag az a tulajdonság, amelyet le kell küzdenünk. Sokan válnak türelmetlenekké vagy kétkedőkké, mert a szellemi látás egyes lelki tulajdonságaik éveken át tartó leküzdése után sem következik be, mégpedig azért nem, mert bizonyos tulajdonságokat leküzdött ugyan, azonban annál jobban elburjánzott a többi. A szellemi látás akkor következik csak be, ha már elnyomtuk magunkban az illető szunnyadó képességek fejlődését gátló összes tulajdonságot. A látás (vagy a hallás) egy kezdetleges foka természetesen már korábban is bekövetkezik, ez azonban gyenge kis virágszál, áldozatul eshet mindenféle tévedésnek és könnyen el is pusztul, ha nem ápoljuk gondosan.

Léteznek még olyan tulajdonságok, amelyek ellen éppen úgy kell küzdenünk, mint a harag és a bosszúság ellen, ilyen például a félénkség, az előítéletesség, a hiúság és a becsvágy, a kíváncsiság és a fölösleges közlékenység, továbbá az emberek megkülönböztetése rangjuk, nemük és fajuk szerint és így tovább. Korunkban[1] általában nehezen értik meg az emberek, hogy az efféle tulajdonságok leküzdésének köze van a megismerő képesség fokozásához, aki viszont szellemtudománnyal foglalkozik, tudja, hogy ettől sokkal több függ, mint az intelligencia gyarapításától, vagy kiagyalt gyakorlatok végzésétől. Főleg a félénkségre és az emberek megkülönböztetésére vonatkozó szabály adhat könnyen okot a félreértésre, ha egyesek úgy értelmezik, hogy vakmerőknek kell lenniük és hogy nem szabad elismerniük az emberek közötti különbözőségeket, mert az egyes osztályokkal és fajokkal szemben megnyilvánuló előítéletek ellen küzdeniük kell. Helyes megismeréshez viszont csak akkor jutunk, ha nem vagyunk már előítéletek rabjai. Még hétköznapi értelemben véve is igaz, hogy a félelmet keltő jelenség helyes megítélését megakadályozza a félelem, a faji előítélet pedig meggátol abban, hogy mások lelkébe pillanthassunk. A tanítványnak tehát a legmesszebbmenőbb finomságig és élességig kell kifejlesztenie magában ezt a hétköznapi értelemben is helyes beállítottságot.

Szellemi önnevelésünk útjába követ gördítünk, ha olyasvalamit mondunk, amit előzetesen alaposan meg nem tisztítottunk gondolatainkban minden salaktól és amellett figyelembe kell még valamit vennünk, amit csak a következő példával magyarázhatunk meg. Ha valaki például olyasvalamit mond, amire válaszolnom kell, inkább az ő véleménye, érzése, sőt, előítélete, mint a szóban forgó dologra vonatkozó pillanatnyi saját mondanivalóm figyelembe vételére kell törekednem. Ezzel arra akarunk rámutatni, hogy mennyire gondosan kell kifejlesztenie magában a tanítványnak az ennyire finom tapintatot. Meg kell Ítélnie, hogy van-e és mekkora jelentősége van annak, ha saját véleményét szembeállítja embertársa nézetével? A saját véleményünket azért ne hallgassuk el – erről a legkevésbé sem lehet szó – csak a lehető legnagyobb figyelemmel hallgassunk meg másokat és válaszunkat a hallottak alapján alakítsuk ki. Ilyenkor ismételten felébred a tanítvány lelkében egy bizonyos gondolat és akkor jár a helyes úton, ha ez jelleme alapvető tulajdonsága lett. Ez a következő gondolat: „Nem az a fontos, hogy más-e a véleményem, mint az övé, hanem hogy ő saját erejéből is megtalálja-e a helyes megoldást, ha valamelyest hozzásegítem.” Az ilyen és hasonló gondolatok eredményeképpen a tanítvány jellemét és cselekvésmódját szelídség önti el, ami a szellemtudományos iskolázás egyik legfőbb eszköze. A keménység elűzi közeledből azt a lelkiséget, amely lelki szemeid megnyitására hivatott lenne, a szelídség eltávolítja utadból az akadályokat és működésbe hozza szellemi szerveidet.

A szelídséggel együtt pedig csakhamar kifejlődik a lélek egy másik tulajdonsága is, az a képesség, amellyel saját lelkünk tökéletes hallgatása közben teljes nyugalommal tudjuk megfigyelni környezetünk lelki életének minden legfinomabb és legkisebb rezdülését is. Ha ezt már fejlődése során elérte az ember, környezete lelki megmozdulásai olyan hatással vannak rá, hogy lelke egy napfényben élő növényhez hasonlóan gyarapodik, növekszik és növekedése közben tagozódik. Az igazi türelemmel párosult szelídség és hallgatagság kitárja a lélek kapuját a lélekvilág, a szellem kapuját pedig a szellemi világ felé. „Maradj meg nyugalmadban és elzárkózottságodban, zárd el érzékeidet az elől, amit szellemi iskolázásod előtt közvetítettek neked, állítsd le az azelőtt szokásodhoz híven benned fel-alá hullámzott gondolatokat, belső világodban csendes és hallgatag légy és türelemmel várj, a magasabb világok így majd elkezdik kifejleszteni lelki szemedet és szellemi hallószervedet, de csak akkor látsz majd lelki szemeddel és hallasz majd szellemeddel, ha már ezeket az érzékszerveket kifejlesztetted. Ha egy ideig már így kitartottál nyugalmadban és elzárkózottságodban, láss hozzá napi teendőidhez, de vésd előbb mélyen a lelkedbe a gondolatot, hogy egyszer majd, ha elég érett leszel rá, bekövetkezik, amit el akarsz érni. Attól pedig óvakodj, hogy valamit is erőszakkal kényszeríts ki a magasabb hatalmaktól.” Útja kezdetén minden tanítvány megkapja tanítómesterétől ezeket az útmutatásokat. Ha megfogadja a mondottakat, tökéletesebbé teszi magát, ha nem fogadja meg, minden munkája hiábavaló. Az útmutatásokat csak annak nehéz betartania, aki türelmetlen és nem állhatatos. Csak mi magunk gördítünk utunkba akadályokat, más akadály nincs, ezeket pedig, ha valóban akarjuk, el tudjuk kerülni, amit ismételten hangsúlyoznunk kell. mert a szellemi iskolázás nehézségeiről sokan teljesen hamis képet alkotnak maguknak. A megismerés útjának első fokozatai bizonyos értelemben még könnyebben is elérhetők az élet hétköznapi nehézségeivel szemben szellemi iskolázás nélkül való helytállásnál. Azon kívül pedig itt csak olyasmit közlünk, ami a test és a lélek egészségére semmilyen veszéllyel nem jár. Hiszen vannak más, hamarabb célra vezető utak is, ezekhez azonban könyvünknek nincsen köze. mert a tapasztalt szellemi kutatók szerint nem kívánatos hatásokat keltenek életre. De mivel az említett másféle utakról mégis mindig nyilvánosságra kerül valami, mindenkit óva intünk attól, hogy rajtuk induljanak el. Az ilyen utak igazi mivoltuk szerint sohasem ismertethetők nyilvánosan és csak a beavatott értheti meg, hogy miért nem. Az itt-ott megjelenő töredékek követese nem vezethet üdvös fejlődéshez, viszont aláássa egészségünket, boldogságunkat és lelki nyugalmunkat. Kerüljük el ezeket a helytelen utakat, ha nem akarjuk rábízni magunkat olyan sötét hatalmakra, akiknek igazi mivoltáról és eredetéről nem is tudhatunk semmit.

Egyet és mást még a szellemi iskolázáshoz tartozó gyakorlatok végzésére alkalmas környezetről is el kell mondanunk, hiszen egyénileg különböző ugyan, de mégis sok minden függ tőle. Aki a gyakorlatokat az önző érdekek, mondjuk a modem létért folytatott küzdelem légkörében végzi, tudnia kell, hogy az ilyen érdekek lelki szervei kifejlesztésére nem maradnak hatástalanok, noha e szervek belső törvényei annyira erősek, hogy a hatás nem lehet túl káros. Ahogyan a liliomból a még annyira alkalmatlan környezetben sem lesz bogáncs, úgy a lelki szem is azzá fejlődik csupán, ami a rendeltetése, még ha hatnak is rá a modem városok önző érdekei. Mindenesetre jól teszi a tanítvány, ha időnként felkeresi a természet csendes békességét, belső méltóságát és báját. Különösen előnyös, ha szellemi iskolázása idejét valaki a zöld növényvilág, a napsütötte hegyek és a bájos egyszerűség körében tölti. Ez a környezet a belső szerveket olyan harmonikusan fejleszti ki, amilyen összhang a modem városi életben soha nem jöhet létre. Már az is egy kicsit jobb helyzetben van az állandóan városi életet élőnél, aki legalább gyermekkorában magába szívhatta a fenyő illatát, hóborította hegycsúcsokat láthatott és megfigyelhette az erdei állatok és a rovarok csendes életét. Aki pedig kénytelen városban élni, mindenképpen adja meg fejlődésben lévő lelki és szellemi szerveinek a kellő táplálékot, a szellemtudomány inspirált tanításait. Aki napról-napra, vagy minden tavasszal nem kísérheti figyelemmel az erdők zöldjét, fogadja szívébe a Bhagavad-Gita. a János-evangélium, Kempis Tamás magasztos tanait és a szellemtudományos eredményekről szóló leírásokat. A szellemi látás csúcsaira sok út vezet, a helyes választás azonban elengedhetetlen. Aki jártas a szellemtudományban, ezekről az utakról az avatatlan előtt sok különösnek látszó dolgot mondhat el. Előfordulhat például, hogy valaki már nagyon messzire jutott a szellemi iskolázásban, szinte közvetlenül a nagy esemény előtt áll, hogy működni kezdjenek lelki szemei és szellemi fülei, amikor az a szerencse éri, hogy a csendes, vagy esetleg éppen a háborgó tengeren utazhat, ahol lelki szemeiről lehull a hályog – hirtelen „látni” kezd. Másvalaki szintén olyan fejlett, hogy csak épp a hályognak kell már szeméről leválnia, ami meg is történik, de sorsának súlyos csapása idézi elő. Másra úgy halott volna hasonló hatás, hogy megbénítja erejét, aláássa energiáját – a tanítványnál a megvilágosodást kelti életre. Ismét másvalaki türelemmel és kitartással vár, évek óta vár már anélkül, hogy az eredmény legcsekélyebb jele is mutatkozna. Nyugodtan ül kis csendes szobájában, amikor hirtelen szellemi világosság lesz körülötte, eltűnnek a falak, „átlát rajtuk” a lélek, mert szellemi látó- és hallóképessége működni kezd és egy új világ tárni fel előtte.


[1] A szerző e sorokat 1904-ben írta. (A fordító.)

A szellemi iskolázás feltételei

A szellemi iskolázás megkezdésének feltételeit senki sem önkényesen állapítja meg, hanem magából a szellemtudomány mivoltából fakadnak. Ahogyan senki sem lehet festő, ha nem akar ecsetet venni a kezébe, az sem részesülhet szellemi iskolázásban, aki a szellemi iskolázás tanítómesterei által felállított és az iskolázáshoz okvetlenül szükséges követelményeknek nem akar eleget tenni. A szellemi vezető alapjában véve nem adhat tanítványának mást, mint tanácsot és mindazt, amit mond, ilyen értelemben kell felfogni. Ő már megjárta a magasabb világok megismerésének előkészítő útjait és tapasztalatból tudja, hogy mire van szükség az iskolázáshoz, de hogy a tanítvány ugyanazon az úton akar-e járni, mint mestere, vagy nem, teljesen mindenki szabad akaratától függ. Ha azt kívánja valaki, hogy mestere a szellemi iskolázás útján anélkül vezesse őt, hogy ő maga eleget tenne a feltételeknek, éppen olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy tanítsák meg őt festeni, de mentesítsék az alól, hogy ecsetet vegyen a kezébe. A szellemi vezető csak akkor adhat tanítványának valamit, ha az tanítványa szabad akaratával megegyezik. De hangsúlyoznunk kell, hogy nem elég általánosan vágyakozni a magasabb tudás után. Ilyen vágya természetesen sok embernek van, akiben azonban csak ez a vágy él, anélkül, hogy eleget akarna tenni a szellemi iskolázás különleges feltételeinek is, egyelőre semmit sem érhet el. Ezt gondolják meg azok, akik arról panaszkodnak, hogy a szellemi iskolázás nem megy nekik könnyen. Aki nem tud, vagy nem akar eleget tenni a szigorú feltételeknek, egyelőre le kell mondania róla. Bár az ilyen feltételek szigorúak, mégsem kemények, mert a teljesítésük érdekében végrehajtott cselekedeteket illetően nemcsak kívánatos, hogy ezek a cselekedetek szabad tettek legyenek, hanem okvetlenül szükséges is.

Aki ezt nem gondolja meg, könnyen láthatja lelki vagy szellemi kényszernek a szellemi iskolázást, hiszen az a belső élet kifejlesztésén alapul, a szellemi vezető pedig nyilván az ember belső életére vonatkozó tanácsokat ad. De semmit sem tekinthetünk kényszernek, aminek szabad elhatározásból kell fakadnia. Aki azt követelné mesterétől, hogy mondja cl neki titkait, de mégis hagyja meg őt érzetei, érzései és képzetei régi világában, teljes lehetetlenséget kívánna tőle és csak éppen kíváncsiságát, tudásszomját elégítené vele ki, de az ilyen felfogással sohasem jutna szellemi megismeréshez.

Most tehát egymás után sorban a szellemi iskolázás különböző feltételeivel foglalkozunk majd. Hangsúlyoznunk kell, hogy a feltételek egyikénél sem áll fenn az a követelmény, hogy maradéktalanul kell őket teljesítenie, csupán törekednie kell rájuk. Senki sem tud teljesen eleget tenni a feltételeknek, de mindenki haladhat a teljesítés útján. Minden azon múlik, hogy erre az útra az akaratunk, érzületünk visz-e rá bennünket.

Az első feltétel: szem előtt kell tartanunk testi és szellemi egészségünk ápolását. Az egészség természetesen egyelőre nem az egyes embertől függ, de mindenki törekedhet arra, hogy ebben a vonatkozásban üdvösen fejlődjék. Egészséges megismeréshez csak egészséges ember juthat. A szellemi iskolázás ugyan nem utasítja el a nem egészséges embert, de megköveteli tőle, hogy egészségesen akarjon élni. Ebben a legmesszebbmenő önállóságot kell elérnünk. Teljesen fölösleges a mások tanácsa, amelyet mindenki megkap – a legtöbbször még kéretlenül is. Mindenkinek arra kell törekednie, hogy maga vigyázzon saját magára, ami fizikai vonatkozásban elsősorban és legfőképpen azt jelenti, hogy távol kell tartanunk magunktól a káros hatásokat. De kötelességeink teljesítése közben bizony sokszor kell olyasvalamit cselekednünk, ami nem üdvös az egészségünknek. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy kellő alkalommal előbbre tartsa kötelességét az egészsége ápolásánál, kis jóakarattal azonban mindent abba tud hagyni! A kötelesség sokszor fontosabb az egészségnél sőt, még az életnél is. A tanítvány szemében azonban az élvezet sohasem lehet az egészségnél és az életnél előbbre való, neki az élvezet csak az életét és az egészségét szolgáló eszköz lehet. De feltétlenül szükséges ebben a vonatkozásban igazán becsületesnek és őszintének lennünk önmagunkkal szemben. Semmit sem ér, ha aszkétaéletet élünk, ha az ilyen élet indítéka ugyanaz, mint egy más élvezeté. Hiszen vannak olyan emberek, akiknek aszkétának lenni ugyanolyan elvezet, mint másoknak bort inni, de az ilyenek nem is remélhetik, hogy aszkétaságuk a legcsekélyebb mértékben is közelebb viheti őket a magasabb megismeréshez. Sokan feltétlenül helyzetüket okolják a szellemi fejlődésüket látszólag akadályozó körülményekért és azt mondják, hogy nem is fejlődhetnek az adott életkörülmények között. Más szempontból talán sokszor kívánatos volna megváltoztatni az életkörülményeket, a szellemi iskolázás miatt azonban senkinek nem kell ezt megtennie. A szellemi iskolázás eléréséhez ebből a szempontból csak az szükséges, hogy az adott helyzetben az ember testi és szellemi egészsége érdekében lehetőségéhez képest megtegyen mindent. Mindenféle munka szolgálni képes az emberiség egészét és az, ha az emberi lélek belátja, hogy valamilyen apró, esetleg csúnya munka is hasznára válhat az egész emberiségnek, sokkal nagyobb teljesítmény, mint amikor azt hiszi, hogy az a bizonyos munka nem neki való, ő többre hivatott. – Különösen fontos teljes szellemi egészségre törekednie a tanítványnak. Az egészségtelen kedélyvilág, az egészségtelen gondolati élet mindig letéríti az embert a magasabb megismerés útjáról. A szellemi iskolázás a tiszta, nyugodt gondolkodás, az érzetek és az érzések biztonságának szilárd alapjára épül. A tanítványtól semmi se álljon távolabb, mint hajlam a képzelődésre, izgatottságra, idegességre, egzaltáltságra és fanatizmusra. Egészséges lelki magatartásra törekedjék mindenféle élethelyzetben és biztosan járjon élete útjain, a belső nyugalom érzésével hagyja szólni magához és hatni magára a körülötte lévő világot. Arra törekedjék, hogy mindenütt, ahol szükség van rá, álljon helyt az életben. Ítéletalkotása során és érzésvilágában kerüljön el minden túlzást és egyoldalúságot. Ha a tanítvány ennek a feltételnek nem tesz eleget, a magasabb világok helyett saját képzelőereje világába kerül, kedvelt véleményei érvényesülnek az igazság helyett. Sokkal jobb, ha a tanítvány „józan”, mint ha egzaltált és képzelődő.

A szellemi iskolázás második feltétele, hogy a tanítvány az egész élet tagjának érezze magát. A feltétel teljesítése sok mindent rejt magában, de mindenki csak a maga módján tehet neki eleget. Ha nevelő vagyok és a növendékem nem olyan, mint amilyennek szeretném, hogy legyen, érzelmeimmel elsősorban nem a növendékem, hanem saját magam ellen kell fordulnom. Ma teljesen egynek érzem magam tanítványommal, fel kell vetnem a kérdést, hogy nem az én tettem következménye-e vajon, amit a növendékemnél nem találok kielégítőnek? Ahelyett, hogy ellene fordulnék érzéseimmel, inkább azon kell töprengenem, miként viselkedjek, hogy növendékem a továbbiakban jobban meg tudjon felelni a követelményeknek. Egy ilyen érzület azután fokozatosan megváltoztatja egész gondolkodásmódomat és ez egyaránt érvényes a legkisebb és a legnagyobb eseményre is. Az ilyen érzülettől vezettetve például egészen másképpen látok egy gonosztevőt, mint nélküle. Felfüggesztem ítéletem és azt mondom, hogy én is csak olyan ember vagyok, mint ő, az ő sorsától csak az a nevelés óvott meg talán, amelyet nekem az én életkörülményeim juttattak. Később még arra is gondolok, hogy ez az embertársam más lett volna, ha a velem foglalkozó tanítók az ő fejlesztésén fáradoztak volna. Ha megfontolom, hogy sok olyasmiben volt részem, ami neki nem jutott osztályrészül és jó tulajdonságaimat éppen azoknak a körülményeknek köszönhetem, amiktől őt megfosztotta az élet, közel vagyok már hozzá, hogy el tudjam képzelni, hogy csak az egész emberiség egyik tagja vagyok és felelős vagyok én is mindenért, ami rajtam kívül történik. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy azonnal külső agitációvá alakítsuk át az efféle gondolatokat. Ellenkezőleg, a lélek csendjében kell ápolnunk őket és akkor majd lassanként kifejeződik külső magatartásunkban is, mert e téren mindenki csak maga kezdheti meg saját magát reformálni. Az emberek elé általános követelményeket állítanunk efféle gondolatok szellemében semmiféle eredménnyel nem jár. Hamar készen áll az ítélet, hogy milyenek legyenek az emberek, a szellemi iskolázás tanítványának azonban mélyreható munkát kell végeznie, nem a felszínen. Teljesen helytelen lenne tehát ezt a szellemi iskolázás tanítómestereitől származó követelményt kapcsolatba hoznunk valamiféle külső, esetleg politikai követelménnyel, amelyhez a szellemi iskolázásnak semmi köze sem lehet. A politikai agitátorok rendszerint „tudják”, hogy mit „követelhetnek” másoktól, a saját magukkal szemben felállított követelményekről azonban már kevésbé lehet náluk szó.

A szellemi iskolázás harmadik feltétele közvetlenül ezzel függ össze. A tanítványnak fel kell emelkednie a fejlődésnek arra a magaslatára, amelyen már azt a nézetet vallja, hogy gondolatainak és érzéseinek ugyanolyan jelentősége van. mint cselekedeteinek. Amikor ráeszmélek, hogy embertársaimat éppen olyan káros gyűlölnöm, mintha megütném őket, egyúttal megismerem azt is, hogy a magam tökéletesítésével nemcsak saját magamnak teszek szolgálatot, hanem a világnak is. Tiszta érzéseim és gondolataim ugyanúgy hasznára válnak a világnak, mint ha jól viselkedem és helyes a magatartásom. Nem vagyok alkalmas szellemi iskolázásra, amíg nem hiszek benne, hogy belső világomnak jelentősége van a külvilág számára. Belső világom, lelkem jelentőségteljes voltába vetetett hitem akkor követi a helyes irányt, ha úgy munkálkodom lelkemen, mintha legalábbis ugyanolyan valóság lenne, mint minden külső jelenség és ha elismerem, hogy érzéseimnek a külvilágra ugyanúgy hatása van, mint a kezeimmel végrehajtott cselekedeteknek.

Ezzel kimondtuk már tulajdonképpen a negyedik feltételt is: el kell sajátítanunk azt a nézetet, hogy az ember tulajdonképpeni mivolta nem a külsejében, hanem belső világában rejlik. Aki magát csak a külvilág termékének, a fizikai világ működése eredményének tartja, a szellemi iskolázásban semmire sem viszi, mert ez az iskolázás azon alapul, hogy az ember lelki-szellemi lénynek érezze magát. Amikor azután eljutott ehhez az érzéshez, különbséget tud már tenni a belső kötelezettség és a külső siker között, megérti, hogy közvetlenül nem mérhetők össze. Meg kell találnia a helyes középutat a számára a külső feltételek által előírtak és aközött, amit magatartását illetőleg ő maga ismert fel helyesnek. Ne kényszerítsen környezetére olyasvalamit, ami azt nem érdekelheti, de szükség esetén ne riadjon vissza a környezetében elismerésre nem találó cselekedetektől sem. Egyedül és kizárólag csak a saját becsületes és megismerésért küzdő lelke hangjaiban keresse a kivívott igazságok elismerését. De legyen képes környezetétől megtanulni, amennyit csak lehet, hogy mindent, ami környezetének üdvös és hasznos, kifürkészhessen. Így fejleszti ki majd magában azt, amit a szellemtudomány „szellemi mérlegnek” nevez és amelynek egyik serpenyőjében a külvilág szükségletei felé „kitárt szív”, a másikban pedig „belső szilárdság és megingathatatlan kitartás” van.

Ezzel már egyúttal a szellemi iskolázás ötödik feltételére, az egyszer már eltökélt szándék állhatatos követésére is rámutattunk. A tanítványt semmi más nem térítheti el elhatározásától, csak az, ha belátja, hogy tévedett. Minden elhatározás a maga módján még akkor is ható erőt jelent, ha egyenlőre nem is jár ott, ahol alkalmaztuk, közvetlen sikerrel. A siker viszont csak akkor döntő, ha a cselekedet rugója az ösztönös vágy, az ilyen cselekedetek viszont a magasabb világok számára, értéktelenek A szellemi iskolázás során azonban, ahol tetteink rugója a szabad akarat és nem az ösztönös vágy, csak az a fontos, hogy szeressük amit teszünk. Mindaz, ami cselekvésre bírja a tanítványt, ebben a szeretetten fejeződjön ki és akkor még sikertelenség esetén is lankadatlanul ismételni fogja, mindig újból tettre fogja váltani majd elhatározását és a fejlődésnek arra a fokára jut, ahol nem a tettei külső hatására vár, hanem maguk a tettek elégítik ki. Megtanulja feláldozni tetteit, sőt, egész mivoltát is a világnak, bárhogyan fogadja is áldozatát a világ. Aki a szellemtudomány tanítványa akar lenni, készen kell állnia efféle áldozati szolgálatra.

A szellemi iskolázás hatodik feltétele egy érzés – a háládatosságé. Mindenért hálát kell éleznünk, ami osztályrészünk lesz. Tudnunk kell, hogy saját létünk az egész világmindenség ajándéka. Mi minden kell hozzá, hogy mindenki meg tudja kapni és fenn tudja tartani létét! Mi mindent köszönhetünk a természetnek és embertársainknak! Aki szellemi iskolázásra törekszik, hajtania kell ilyen gondolatokra. Aki nem tudja efféle gondolatoknak átengedni magát, a magasabb megismerés eléréséhez szükséges egyetemes szeretető sem tudja magában kibontakoztatni. Amit azonban nem szeretek, nem tud megnyilatkozni előttem, minden megnyilatkozásnak viszont hálával kell eltöltenie, hiszen gazdagabb leszek általa.

Az eddig felsorolt hat feltétel szükségképpen egy hetedikben összpontosul, amely szerint a tanítványnak állandóan ezeknek a feltételeknek megfelelő módon kell szemlélnie és felfognia az életet. Ezzel teremti meg a lehetőségét, hogy élete egységes jelleget öltsön. Az élet egyes megnyilvánulásai nem ellentétben, hanem összhangban lesznek egymással. Így készíti elő magát arra a nyugodt állapotra, amelyet a szellemi iskolázás során már az első lépések alatt el kell érnie.

A szellemi iskolázásra csak az határozza el magát, aki becsületesen és komolyan teljesíteni is akarja a felsorolt feltételeket és készen áll a fenti tanácsok követésére. Lesznek, akik úgy látják, hogy sok a külsőségesség a megadott tanácsokban és elvárnák, hogy az iskolázás kevésbé szigorú formák között történjen. De külsőleg is meg kell mindannak nyilvánulnia, ami a lélek belső világában zajlik le és ahogyan egy kép sincs még kész azzal, hogy a festő lelkében él csupán, úgy a szellemi iskolázás sem nélkülözheti a külső kifejeződést. A szigorú formákat csak azok becsülik alá, akik nem tudják, hogy a külső megnyilvánulásnak a belső világot kell kifejezésre juttatnia. Igaz ugyan, hogy nem a forma, hanem a szellem a fontos, ahogyan azonban szellem nélkül semmis a forma, a szellem is tétlen, ha a megfelelő formát nem teremti meg magának.

A felsorolt feltételek alkalmasak rá. hogy elég erőssé tegyék a tanítványt a szellemi iskolázáshoz szükséges további köve- tclmények teljesítésére, de minden új követelmény kétségeket támaszt benne, ha hiányoznak ezek a feltételek. A feltételek teljesítése kelti fel benne azt a bizalmat az emberek iránt, amire már csak amiatt is szüksége van, mert az igazságra való minden törekvésnek a bizalomra és az igazi emberszeretetre kell épülnie még akkor is, ha nem ebből, hanem csak az ember saját lelki erejéből fakad. Az emberszeretetnek a szellemi iskolázás további folyamán minden lény, sőt, minden létező iránt érzett szeretetté kell bővülnie. Aki nem teljesíti a felsorolt feltételeket, nem érzi meg majd a szeretet teljességét mindennemű épités és teremtés iránt és nem él benne majd a hajlandóság, hogy tartózkodjon a minden ok nélkül való pusztítástól, mindennemű megsemmisítéstől. A tanítványnak olyanná kell válnia, hogy csak a rombolás kedvéért nemhogy tettleg, de még szavakkal, érzésekkel és gondolatokkal se pusztítson el soha semmit. Annak örüljön, ha valami létrejön, létesül és a romboláshoz csak akkor nyújtson segédkezet, ha új életet fakaszthat belőle, ami nem úgy értendő, hogy tétlenül nézze végig, hogyan burjánzik el a rossz, ellenkezőleg, keresse meg még a rossznak is a jó oldalait, amelyek segítségével a rosszat jóvá tudja változtatni. Így válik mindinkább világossá előtte, hogy a rossz és a tökéletlen ellen úgy küzdhet a legjobban, hajót és tökéleteset hoz létre. Tudja, hogy nem teremthet valamit a semmiből, de tökéletesre változtathatja a tökéletlent. Ha kifejleszti magában a hajlamot a teremtésre, előbb-utóbb megtalálja a rosszal szemben is a helyes magatartást.

Ha valaki szellemi iskolázásba kezd, tudnia kell, hogy az iskolázással nem rombolni, hanem építeni valója van. Ne kritizálni és rombolni akarjon tehát, hanem becsülettel és odaadással dolgozni. Tudjon áhítatos lenni, hiszen olyasvalamit tanul, amit eddig nem is ismert. Áhítattal tekintsen arra, ami feltárul előtte. A két alapvető érzés, a munka akarása és az áhítat a szellemi iskolázás két elengedhetetlen követelménye. Szükségképpen sokan tapasztalják, hogy bár saját véleményük szerint szüntelenül tevékenykednek, a szellemi iskolázás terén mégsem haladnak. Ennek az az oka, hogy nem helyesen értelmezték a munkát és az áhítatot. A siker érdekében teljesített munka jár a legkevesebb sikerrel, haladásunkban pedig az áhítat nélküli tanulás visz legkevésbé előre, mert előbbre csak a munka szeretete vihet és nem a sikeré. Amikor pedig egészséges gondolkodásra és biztos ítéletalkotásra törekszünk a tanulás során, még nem jelenti azt, hogy kételyeinkkel és bizalmatlanságunkkal el kell magunkban az áhítatot nyomorítanunk.

Amikor közölnek valamit velünk, mi pedig előbb nem a saját véleményünkkel, hanem nyugodt áhítattal és odaadással fogadjuk a közölteket, ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy ítéletalkotásunk során szolgai módon függő helyzetbe kerültünk tőle. Akik a megismerésben elértek már valamit, tudják, hogy mindent a nyugodt meghallgatásnak és feldolgozásnak, és nem az önfejű, személyes megítélésüknek köszönhetnek. Ne tévesszük szem elől, hogy azt, amit meg tudtunk ítélni, nem kell már tanulnunk. Ha tehát csak ítéletet akarunk alkotni, már egyáltalán nem tanulhatunk semmit, a szellemi iskolázásban pedig éppen a tanulás a fontos. Akaratunk teljesen és tökéletesen a tanulandókra irányuljon. Ha valamit nem értünk, inkább egyáltalán ne alkossunk róla véleményt, mintsem elítéljük és halasszuk későbbre annak a megértését, amit nem értettünk meg. Erre a nyugodt, áhítatos figyelemre annál inkább szükség van, minél magasabb fokra érünk a szellemi iskolázásban. A hétköznapi értelem cselekedeteihez és a fizikai világbeli élethez viszonyítva az ilyen magasabb területeken az igazság minden megismerése, minden szellemi élet és cselekedet igen árnyalt és finom. Minél jobban bővül az emberi észlelés köre, annál finomabban árnyalt tetteket kell végrehajtania. Ezért jutnak az emberek annyira különböző „nézethez” és „álláspontra” a magasabb területeket illetően. Márpedig voltaképpen csak egyetlen helyes vélemény van a magasabb igazságokat illetően is, amelyet úgy tehetünk magunkévá, ha munkával és áhítattal érjük cl, hogy valóban rátalálunk az igazságra. Az egy igaz véleménytől eltérő nézete csak annak lehet, aki kellő előkészítés nélkül, kedvenc elképzelései, megszokott gondolatai és hasonló dolgok alapján ítél. Ugyanúgy, mint a matematika tételeit illetően, a magasabb világok jelenségeit tekintve is csak egyetlen helyes „nézet” állhat meg. Ahhoz azonban, hogy el is tudjunk az egyetlen helyes nézethez jutni, előbb keresztül kell mennünk az előkészítésen. Ha ezt az emberek meggondolnák, senki sem találna semmi meglepőt a szellemi iskolázás feltételeiben. Való igaz, hogy a magasabb rendű élet és az igazság benne lakozik minden ember lelkében és hogy mindenki csak saját maga találhatja meg és meg is kell, hogy találja. Az igazság és a magasabb rendű élet csírája azonban az ember lénye mélyén nyugszik, ahonnan csak az akadályok elhárításával hozhatjuk fel. Arra nézve pedig, hogy ezt hogyan hajtsuk végre, csak az tud tanácsot adni, akinek a szellemtudomány terén tapasztalatai vannak, ebben a vonatkozásban a szellemtudomány ad tanácsokat. Senkire sem kényszeríti rá az igazságot, nem hirdet dogmákat, de utat mutat. Sok megtestesülés után talán rátalál az útra mindenki maga is, a szellemi iskolázással azonban ezt megrövidítjük, és előbb érünk a fejlődésnek arra a fokozatára, amelyen tudatosan vehetünk részt az emberiség javáért és fejlődéséért tevékenykedő magasabb világok munkájában.

A felsoroltakban vázlatos képet adtunk arról, amit a következők folyamán közölni fogunk a magasabb világokban tapasztaltakról. Fejtegetéseinket a következő fejezetben azzal folytatjuk majd, hogy leírjuk, mi zajlik le a szellemi iskolázással összefüggő fejlődés során az emberi természet magasabb rendű részeiben – a lelki organizmusban vagy asztráltestben és a szellemben. Eddigi közléseink így majd új megvilágításba kerülnek és jobban el is mélyedhetünk bennük.

A beavatás egynémely hatásáról

Az igazi szellemtudomány egyik alapelve, hogy a tanítvány teljesen tudatosan szentelje magát szellemtudományos tanulmányainak. Semmihez se fogjon, semmit se gyakoroljon, aminek a hatását nem ismeri. Az útmutatásokat vagy tanácsokat adó beavatott megmondja egyúttal azt is, hogy tanácsainak vagy útmutatásainak követése a magasabb megismerésre törekvő tanítvány testében, lelkében vagy szellemében milyen változásokat idéz elő.

A következők során a szellemi iskolázás néhány hatását írjuk csak le. Teljesen tudatosan csak az vághat neki a magasabb világok megismeréséhez vezető gyakorlatoknak és a szellemi iskolázás tanítványának csak az nevezhető igazán, aki tudja, hogy ebben a fejezetben miről van szó. Az igazi szellemi iskolázásban mindenképpen kárhoztatandó a sötétben való tapogatódzás. Aki nem nyitott szemmel akar szellemi iskolázást folytatni, médium ugyan lehet, de sohasem lehet belőle szellemtudományos értelemben vett „szellemi látó”.

Ha követjük az előző (az érzékfeletti megismerés elsajátításával foglalkozó) fejezetekben leírt gyakorlatokat, bizonyos változások zajlanak le az úgynevezett lelki szervezetünkben. A kizárólag szellemi látással észlelhető lelki szervezet egy többé-kevésbé szellemi-lelki fényben sugárzó felhővel hasonlítható össze, az ember fizikai teste ennek közepén foglal helyet.[1] E lelki szervezetben szellemileg láthatók az ösztönök, kívánságok, szenvedélyek, képzetek és még más dolgok is. A test kívánsága például határozott alakú sötétvörös kisugárzások formájában észlelhető. A tiszta, nemes gondolat mintegy vöröseslila kisugárzással, a logikus gondolkodó ember éles fogalmai pedig teljesen határozottan körvonalazott sárgás alakulatokban fejeződnek ki. A zavarosan gondolkodó ember kusza gondolatainak határozatlan körvonalai vannak. Az egyoldalú, betokosodott nézetekkel bíró ember gondolatait éles és merev körvonalakban látjuk, míg a saját véleményétől eltérő nézetek iránt megértő ember gondolatait mozgékony, állandóan változó körvonalak között, – és így tovább.[2] Minél tovább halad valaki a lelki fejlődés terén, annál szabályosabban rajzolódik ki lelki szervezete, amely a fejletlen lelki életet élő emberben zavaros és tagolatlan. A „látó” azonban még a tagolatlan lelki organizmusban is észlelni tud egy, a környezettől világosan megkülönböztethető és a fej belsejétől egészen a fizikai test közepéig érő, bizonyos szervekkel rendelkező és önálló „lelki testnek” tűnő „képződményt”. Azok a lelki szervek, amelyekről most lesz szó, szellemi látással a következő fizikai testrészek „közelében” észlelhetők: közülük az első a két szem között, a második a gégefő, a harmadik a szív táján, a negyedik az úgynevezett gyomorgödör szomszédságában, az ötödik és a hatodik helye pedig az altestben van. A szellemtudományban jártas emberek „kerekeknek” (csakráknak) vagy „lótuszvirágoknak” is nevezik ezeket a „képződményeket”, mert kerekekhez vagy virágokhoz hasonlíthatók, bár természetesen tudnunk kell, hogy ezek semmivel sem találóbb kifejezések, mint amikor a tüdő két lebenyét „szárnyaknak” nevezzük. Tudjuk, hogy itt nem igazi szárnyakkal van dolgunk, ahogyan a „lótuszvirág” elnevezést is csupán hasonlatszerűnek kell tekintenünk. A fejletlen embernél sötétek, mozdulatlanok, nyugalmi állapotban vannak a „lótuszvirágok”, a „szellemi látónál” azonban mozognak és ragyogó szín- árnyalatokban tündökölnek. Némiképpen hasonló jelenség lép fel a médiumnál is, a kettő között azonban mégis nagy a különbség, amivel azonban most nem foglalkozunk részletesebben.

Amikor a tanítvány gyakorlatokat kezd végezni, előbb kivilágosodnak a „lótuszvirágai”, később pedig elkezdenek forogni is. A forgás bekövetkeztekor szellemi látóképessége is működni kezd, mert a „lótuszvirágok” a lélek érzékszervei,[3] az pedig, hogy forognak, azt fejezi ki, hogy észlelik az érzékfeletti világot. Érzékfeletti látása senkinek sem lehet, míg az asztrális érzékszervei ilyen módon nem fejlődnek ki.

A gégefő közelében lévő szellemi érzékszerv teszi lehetővé, hogy szellemi látással át tudjuk tekinteni egy másik lelki lény gondolkodásmódját és mélyebben bele tudjunk látni a természet jelenségeinek igazi törvényszerűségeibe. A szív szomszédságában lévő szerv a másik lélek érzületének szellemi megismeréséhez vezető utat tárja fel. Ennek a szervnek a kifejlesztésével ismerhetjük meg az állat- és növényvilág mélyén működő erőket is. A gyomorgödör közelében lévő szervvel a lelkekben élő tehetségeket és képességeket észlelhetjük, továbbá vele láthatjuk át, hogy milyen szerepet játszanak a természet háztartásában az állatok, a növények, a kövek, a fémek, a légköri jelenségek és a többiek.

A gégefő közelében lévő szervnek tizenhat, a szív közelében lévőnek tizenkét, a gyomorgödör szomszédságában lévőnek pedig tíz „levele” vagy „küllője” van.

Bizonyos lelki tevékenységek kapcsolatban vannak ezeknek az érzékszerveknek a kifejlesztésével. Aki meghatározott módon gyakorol bizonyos tevékenységeket, a megfelelő érzékszerv kifejlesztését segíti vele elő. „A tizenhat levelű lótuszvirág” nyolc „levele” az ősrégi múltban, az emberi fejlődés egy előző fokán kialakult már és ennek a nyolc levélnek a kialakítása az ember közreműködése nélkül történt meg, a természet adományaként akkor kapta meg az ember, amikor még álomszerűen tompa volt a tudatállapota. Az emberi fejlődés akkori fokán még működött is ez a nyolc „levél”, ez a működésmód azonban csak az akkori tompa tudatállapottal egyeztethető össze. A tudat megvilágosodásával együtt azután ez a nyolc „levél” elsötétült és működését is beszüntette. A ma élő emberek azonban tudatosan végzett gyakorlatokkal ki tudják fejleszteni saját maguk is a másik nyolc „levelet” és ettől a teljes lótuszvirág elkezd fényleni és mozogni. Az egyes „levelek” kifejlesztése bizonyos képességek elsajátításától függ. A tizenhat „levél” közül azonban – mint már mondtuk – csak nyolcat fejleszthetünk ki tudatosan, ezt követően a másik nyolc magától jelenik meg.

A fejlődés a következőképpen megy végbe. Gondosan és figyelemmel kell foglalkoznunk bizonyos lelki folyamatokkal, amelyekre rendszerint nem fordítunk kellő gondot és figyelmetlenül hajtjuk őket végre. Nyolc ilyen lelki folyamat van. Az első a képzetalkotás módja. Az ember rendszerint teljesen a véletlenre bízza magát ebben a vonatkozásban. Hall, vagy lát valamit és ennek alapján alkot fogalmat. Amíg így jár el, a tizenhat levelű lótuszvirág egyáltalán nem működik, hanem akkor kezd csak működni, ha a tanítvány az ilyen irányú önnevelését a saját kezébe veszi. Ennek a célnak az elérése érdekében különös gondot kell fordítania képzeteire, jelentőséget kell tulajdonítania minden egyes képzetének, amelyekben külvilágról szóló üzenetet, híradást kell látnia és nem szabad megelégednie olyan képzetekkel, amelyeknek ilyen értelemben nincs jelentőségük. Egész fogalmi életét úgy kell irányítania, hogy a külvilág hű tükre legyen. Törekvésének az legyen a célja, hogy eltávolítsa lelkéből a valóságnak meg nem felelő képzeteket. – A második lelki folyamat, amelyre hasonlóképpen ügyelnie kell, az, ahogyan létrejönnek az emberi elhatározások. A tanítvány csak teljes és alapos megfontolást követően határozza el magát még a legjelentéktelenebb cselekedetre is. Tartson távol lelkétől minden meggondoltság és jelentőség nélküli cselekvést. Életében mindennek jól megfontolt oka legyen, amire pedig nem fontos ok készteti, azzal hagyjon fel. A harmadik lelki folyamat, amivel foglalkoznunk kell, a beszéd. Csak olyan szó hagyja el a tanítvány ajkát, aminek értelme és jelentősége van. Minden csak beszélgetés kedvéért elhangzó szó letéríti útjáról. Kerülnie kell a beszélgetés megszokott módját, amikor válogatás nélküli tarka összevisszaságban beszélnek az emberek. Mindamellett nem szabad elzárkóznia az embertársaival való érintkezésektől, sőt, mondanivalójának éppen az ilyen érintkezések során kell egyre jelentősebbé fejlődnie. Álljon szóba mindenkivel, de gondolkodva és minden irányban megfontoltan. Ok nélkül ne beszéljen soha. Próbáljon meg se túl sokat, se túl keveset beszélni. A negyedik folyamat a külső cselekvés szabályozása. A tanítvány megpróbálja tetteit összhangba hozni embertársai tetteivel és környezete eseményeivel. Nem hajt végre másokat zavaró és a környezetében lejátszódó eseményekkel ellentétben álló cselekedeteket. Tetteinek harmonikusan kell környezetéhez, élet- körülményeihez és más, rajta kívül lévő dolgokhoz igazodnia. Ha kívülről indítja cselekvésre valami, gondosan mérlegelje, miként tud legjobban megfelelni a külső indíttatásnak. De ha tettei rugója saját lelkében van, gondosan mérlegelje cselekvésmódja várható hatását. Az ötödik igen fontos és figyelembe veendő szempont életének egész berendezése. A tanítvány megpróbál összhangban élni a természettel és a szellemmel. Semmit nem siet el, de nem is rest. A hajszolt és a hanyag állapot egyaránt távol áll tőle, mivel életét a munkálkodás eszközének tekinti, és ennek megfelelően rendezi is be. Úgy ápolja egészségét, szokásait, hogy az élete harmonikus legyen. A hatodik folyamat az emberi törekvéssel van kapcsolatban. A tanítvány megvizsgálja képességeit és önismeretének megfelelő módon viselkedik. Semmi olyat nem próbál tenni, ami meghaladja erejét, viszont semmit sem mulaszt el, ami erejétől telik. Az emberiség eszményeivel és legszentebb kötelességeivel kapcsolatos célokat tűz maga elé.

Nem illeszkedik gondolkodás nélküli kerékként bele az emberélet taposómalmába, hanem meg akarja érteni feladatait és iparkodik felülemelkedni a mindennapi életen. Kötelességeinek egyre jobb és tökéletesebb teljesítésére törekszik. – A hetedik követelmény arra a törekvésre vonatkozik, hogy lehetőleg sokat tanuljunk az élettől, semmi ne múljék el benne nyomtalanul, hasznos tapasztalatokat szűrjünk le mindenből. A tanítványt arra ösztökélje a helytelenül és tökéletlenül végrehajtott cselekedet, hogy a hasonló cselekedeteket máskor helyesen és tökéletesen hajtsa végre. Hasonló célból másokat is figyeljen meg, ha cselekedni látja őket. Sok kincset gyűjt tapasztalataiból, ha tennivalóit mindig gondosan összeveti megszerzett tapasztalataival. Semmit sem tesz anélkül, hogy vissza ne tekintene az olyan élményeire, amelyek elhatározásaiban és tetteiben segítségére lehetnek. Végül a nyolcadik gyakorlat a következő. Időnkint a tanítvány egy-egy pillantást vet belső világába, elmélyed magában, gondosan tanácskozik önmagával, kialakítja és megvizsgálja – gondolatban átfutja – élete alapelveit, mérlegeli kötelességeit, elgondolkodik az élet tartalmáról és céljairól és így tovább. Mindezekről beszéltünk már az előző szakaszokban is, most csak a tizenhat levelű lótusz-virág kifejlődésével kapcsolatban soroljuk fel őket újra. A tizenhat levelű lótuszvirág e gyakorlatok eredményeképpen válik egyre tökéletesebbé, mert a szellemi látás kifejlesztése az ilyen gyakorlatoktól függ, és annál gyorsabban fejlődik ki, minél jobban összecseng az ember gondolkodása és beszéde a külvilág folyamataival. Az igazságnak nem megfelelő gondolkodás vagy beszéd a tizenhat levelű lótuszvirág csírájából elpusztít valamit. Ebben a vonatkozásban az igazságszeretet, az őszinteség és a becsületesség az építő erő, a hazudozás, a hamisság és a becstelenség pedig rombol. A tanítványnak tudnia kell, hogy itt nem „a jó szándék” fontos csupán, hanem a valóságos tény. Ha olyasvalamit mondok vagy gondolok, ami nem felel meg a valóságnak, még akkor is lerombolok valamit szellemi érzékszervemben, ha véleményem szerint a legjobb szándék vezérelt is, ahogyan a tűzbe markoló gyermek megégeti magát akkor is, ha tettének a tudatlanság volt a rugója. A tizenhat levelű lótuszvirág csodálatos színekben ragyog fel és szabályos mozgásba kezd, ha a megbeszélt lelki folyamatokat az ismertetett irányelvek szerint szabályozzuk, a szellemi látóképesség azonban addig nem nyilatkozik meg, amíg nem ért el a lélek a fejlődés bizonyos fokára. Ez a képesség nem nyilvánul meg addig, amíg életünk jelzett irányelvek szerint történő irányítása még fáradságunkba kerül, nem vagyunk rá még elég érettek. amíg a leírt folyamatokra különösképpen ügyelnünk kell. A szellemi látóképesség első nyomai csak akkor jelentkeznek, ha már elértük azt a fokot, amikor a fent jelzett életmód annyira természetünkké válik, mint a hétköznapi élet az átlagembernél. Ekkor nem kerül már szükségképpen fáradságunkba az irányelvek betartása, magától értetődő életmódunkká válik. Nincs már szükségünk állandó önmegfigyelésre és arra, hogy az irányelvek betartására serkentsük magunkat, ezen a fokon mindezeknek már megszokássá kellett válnia. A lótuszvirágok kifejlesztésével foglalkoznak még különböző okkult irányzatok is és olyan útmutatásokkal szolgálnak, amelyeket követve másképpen, nem az előbb leírt módon is ki lehet fejleszteni a tizenhat levelű lótuszvirágot. A szellemtudomány azonban az összes ilyen útmutatást elveti, mert a testi egészséget rombolva erkölcsi romlásba is visznek. Viszont sokkal könnyebben követhetők a könyvünkben megadott irányelveknél, amelyek betartása hosszadalmas és fáradságos, de biztosan célra vezető és erkölcsileg is csak megerősíthet minket.

Valamelyik lótuszvirágunk torz kialakulásának nem csak az a következménye, hogy illúziók és fantasztikus elképzelések merülnek fel lelkünkben, hanem esetleg nem tudunk helytállni még a hétköznapi életben sem és ott is tévelygéseknek esünk áldozatul. Még akkor is félénkké, iriggyé, hiúvá, fennhéjázóvá, akaratossá és még mássá is válhatunk valamelyik lótuszvirágunk torz kialakításától, ha ezek a tulajdonságok azelőtt meg sem voltak bennünk.

Már mondtuk, hogy a tizenhat levelű lótuszvirág nyolc levele már az ősrégi múltban kifejlődött és ez a nyolc levél a szellemi iskolázás során ismét kibontakozik magától. A tanítványnak tehát arra kell törekednie, hogy minden figyelmét a másik nyolc levél kifejlesztésére fordítsa, helytelen iskolázás esetén ugyanis a már régebben kifejlődött levelek igen könnyen kibontakoznak, az újonnan kibontakoztatandók viszont satnyák maradnak, ami főleg akkor következik be, ha elhanyagoljuk a logikus, ésszerű gondolkodást a szellemi iskolázás során. Az a legfontosabb, hogy a tanítvány értelmes ember legyen és a legnagyobb súlyt a világos gondolkodásra helyezze. Továbbá még az is fontos, hogy amikor beszél, a legnagyobb világosságra törekedjen. Akik sejteni kezdenek valamit az érzékfeletti világról, szívesen beszélnek róla és szabályos fejlődésük elé akadályokat gördítenek vele. Annál jobb, minél kevesebbet beszélünk az érzékfelettiekről. Tulajdonképpen csak az beszéljen róluk, aki bizonyos fokig látja már az érzékfeletti világot.

Az iskolázás elején a tanítványok rendszerint csodálkozva tapasztalják, hogy csak milyen kevéssé „kíváncsiak” a szellemileg már iskolázott emberek arra, hogy tanítványaik közöljék velük élményeiket. Az lenne a legjobb, ha a tanítványok teljes hallgatásba merülnének saját érzékfeletti élményeiket illetően és semmi mást nem beszélnének meg, csak azt, hogy mennyire jól vagy rosszul sikerült végezni a gyakorlatokat, vagy követni az útmutatásokat. Hiszen a szellemileg már iskolázott ember a tanítvány haladását nem az ő közvetlen közléséből állapítja meg, hanem egészen más forrásokból meríti értesüléseit. Az efféle közlések kissé mindig „megkeményítik” a tizenhat levelű lótuszvirág kifejlesztésre váró nyolc levelét, holott „lágyaknak” és „hajlékonyaknak” kell maradniuk. Egy példát említünk, hogy rávilágítsunk a dologra, amelyet a könnyebb érthetőség kedvéért nem az érzékfeletti világból, hanem a hétköznapi életből veszünk. Tegyük fel. hogy hírt kaptam valamiről, melynek nyomán azonnal ítéletet alkotok róla. Hamarosan újabb hírt kapok ugyanarról a dologról, ami arra késztet, hogy átalakítsam a róla előbb már megalkotott ítéletemet, mivel az utóbbi hír nem egyezik az előbbivel. Ennek az a következménye, hogy káros hatás éri tizenhat levelű lótuszvirágomat. Teljesen más volna a helyzet, ha ítéletalkotásom során már az előbb is tartózkodó lettem volna és belsőleg gondolkodásomban, külsőleg pedig beszédemben egészen addig hallgattam volna az ügyről, amíg nem találtam teljesen biztos támpontokra ítélet- alkotásomhoz. Így válik lassanként a tanítvány különös ismertetőjegyévé az ítéletek megalkotásakor és kimondásakor tanúsított óvatosság. A hatásokkal és a tapasztalásokkal szemben tanúsított fogékonysága viszont növekszik, mert hallgatásba merülve szemléli őket, hogy amikor azután ítéletalkotásra kerül sor, lehetőleg sok támpontja legyen. Az ilyenfajta óvatosság eredményeképpen a lótuszvirág levelein a kékes-vörös és a rózsaszín árnyalatai jelennek meg, más esetekben viszont a sötétvörösé és a narancsszínűé. A szív közelében lévő tizenkét levelű lótuszvirágot is a tizenhat levelű kialakításához hasonló módon fejlesztjük ki.[4]

A fejlődés régi állapotában kibontakozott és bizonyos ideig működött is a tizenkét levelű lótuszvirág leveleinek a fele is.[5] Ezt a hat levelet tehát a szellemi iskolázás folyamán nem kell különösképpen fejlesztenünk, maguktól jelennek meg és kezdenek el forogni, amikor a másik hat levél fejlesztésén dolgozunk. A tizenkét levelű lótuszvirág kifejlődése érdekében tudatosan bizonyos irányba kell terelnünk egyes lelki folyamatokat.

Tudnunk kell, hogy az egyes szellemi vagy lelki érzékszervek észlelésterei eltérő jellegűek. Más „észleletét” közvetít a tizenkét levelű és mást a tizenhat levelű lótuszvirág. Ez utóbbi „formákat” érzékel. A lélek gondolkodásmódja, a természeti jelenségek lefolyásának törvényei bizonyos nem merev és nyugodt, hanem mozgékony, eleven formákban jelennek meg a tizenhat levelű lótuszvirág előtt. Az ezt az érzékszervét már kifejlesztett „látó” meg tudja nevezni a különböző gondolkodásmódokat vagy természeti törvényeket kifejező formákat. A bosszú gondolata például nyílhoz hasonló zegzugos formát ölt, a jóakaratú gondolat pedig nagyon sokszor egy nyíló virág alakjában jelenik meg és így tovább. A határozott és jelentőségteljes gondolatoknak szabályos, szimmetrikus formája, a zavaros fogalmaknak fodrozódó körvonala van. A tizenkét levelű lótuszvirág teljesen más észleleteket hoz létre. Hozzávetőlegesen úgy jellemezhetők, hogy lelki melegnek vagy hidegnek nevezzük őket. Az ilyen érzékkel bíró szellemi látó lelki meleget vagy hideget érez áramlani a tizenhat levelű lótuszvirággal érzékelt formákból. Az a szellemi látó, aki csak a tizenhat levelű lótuszvirágot fejlesztette ki, de a tizenkét levelűt még nem, a jóakaratú gondolatot csak formának érzékeli. Egy másik, aki már mind a két érzékszervét kifejlesztette, a gondolatból áradó lelki meleget is észleli. Mellékesen megjegyezzük, hogy a szellemi iskolázás során az egyik érzék sohasem fejlődik ki a másik nélkül, a fentieket tehát csak a könnyebb érhetőség kedvéért alkalmazott feltevésnek kell tekintenünk. A tizenkét levelű lótuszvirág kibontakozásával együtt „a látó” a természet folyamataiba is mélyebbre tud pillantani. Minden, aminek fejlődés vagy növekedés az alapja, lelki meleget áraszt magából, ami pedig pusztul, sorvad, vagy hanyatlófélben van, lelki hideget lehel maga köré.

A tizenkét levelű lótuszvirág kifejlesztését a következőképpen segíthetjük elő. A tanítványnak legelőször is gondolatmenete szabályozására kell fordítania figyelmét. (Ezt nevezik a gondolkodás ellenőrzésének.) Ugyanúgy, ahogyan a tizenhat levelű lótuszvirágot az igazi, jelentőségteljes gondolatok fejlesztik ki, a tizenkét levelű akkor bontakozik ki, ha gondolatmenetünkön belső világunkban uralkodni tudunk. A nem értelmesen és logikusan, hanem véletlenül egymáshoz kapcsolódó, lidércfényszerűen ugrabugráló gondolatok elrontják a lótuszvirág formáját. Minél inkább egymásból következnek gondolataink, minél jobban kerüljük a logikátlan gondolkodást, ez az érzékszervünk annál inkább neki megfelelő formát nyer. Amikor a tanítvány logikátlan gondolatokat hall, agyában nyomban villanjon fel a helyes gondolat, a talán kissé illogikus környezetből azonban ne vonja ki magát szertelenül csak azért, hogy a saját fejlődését segítse elő, de ne érezze indíttatva magát arra sem, hogy rögtön kijavítsa környezetében mindazt, ami logikátlan. A kívülről rázúduló gondolatokat belső világa teljes csendjében kell a logika és az értelem irányába terelnie és arra kell törekednie, hogy mindenütt ezt az irányt kövesse saját gondolataiban is. A második követelmény, hogy a tanítvány cselekedeteiben is ugyanolyan következetes legyen, mint gondolataiban. (A cselekedetek ellenőrzése.) Az állhatatlanság, a diszharmonikus cselekedetek romboló hatással vannak a tizenkét levelű lótuszvirágra. Ha a tanítvány már tett valamit, következő cselekedetét az előbbiből logikusan következő módon hajtsa végre. A tizenkét levelű lótuszvirágot sohasem tudja kifejleszteni az, aki ma más értelemben cselekszik, mint tegnap. A harmadik követelmény, hogy neveljük rá magunkat a kitartás képességének kifejlesztésére. Amíg a tanítvány a kitűzött célt helyesnek látja, semmiféle befolyás nem térítheti tőle el. Az akadály az ő szemében nem ok arra, hogy visszatartsa az elvégzendőktől, felhívás csupán arra, hogy azt gyűrje le. A negyedik követelmény az emberek és más lények, sőt, tények iránt is tanúsított türelem (tolerancia). A tanítvány elfojt magában minden fölöslegesen megnyilvánuló kritikát a tökéletlennel, a gonosszal és a rosszal szemben és inkább arra törekszik, hogy megértse mindazt, amit a sors tár elébe. Ahogyan nem kerüli cl a napfény sem a rosszat és a gonoszát, ő sem vonja meg megértéssel teljes együttérzését semmitől és senkitől. A tanítvány, ha valamiféle kellemetlen eseménnyel találkozik, nem ragadtatja lesújtó kritikára magát, hanem szükségképpen eltűri, amit cl kell tűrnie és arra törekszik, hogy jóra fordítsa a rosszat, amennyire erejétől csak telik. A mások véleményét nem csak a maga nézőpontjából ítéli meg, hanem iparkodik belehelyezkedni mások helyzetébe. Az ötödik követelmény az élet jelenségei iránt tanúsított elfogulatlanság, amiről mint „hitről” vagy „bizalomról” is szokás beszélni. A tanítvány ilyen bizalmat érez minden ember és minden lény iránt, cselekedetei során is ilyen bizalom tölti el a lelkét. Amikor közölnek vele valamit, sohasem mondja, hogy azt nem hiszi el, mert ellenkezik eddigi véleményével, hanem inkább minden pillanatban kész véleményét és nézetét újabb véleményekkel és nézetekkel egyeztetve felülvizsgálni és úgy igazolni. Minden iránt fogékony marad, amivel találkozik és bízik benne, hogy minden, amibe belefog, hatással lesz majd. Kiirtja lelkéből a hajlamot a csüggedésre és a kételkedésre. Ha van valamilyen terve, hisz is szándékának erejében és hitétől a százszoros sikertelenség sem fosztja meg, mert az ilyen hit „hegyeket mozgat meg”. A hatodik követelmény pedig egyfajta lelki egyensúly megszerzése. A tanítvány arra törekszik, hogy a hangulata mindig egyenletes maradjon, akár bánat, akár öröm éri. Leszokik a tomboló ujjongás és a halálos szomorúság hangulata között való ide-oda ingadozásról. A szerencsétlenség és a veszély éppen úgy felvértezve találja, mint a szerencse és a boldogulás lehetősége.

Az elmondottakkal együtt azt az úgynevezett „hat tulajdonságot” is felsoroltuk, amit ki kell a beavatásra törekvő tanítványnak fejlesztenie. Most a köztük és a tizenkét levelű lótuszvirágnak nevezett lelki érzékszerv közötti összefüggést írjuk le. A szellemi iskolázás a tizenkét levelű lótuszvirág érleléséhez szükséges külön útmutatásokat is megadja ugyan, az érzékszerv szabályos formájának kialakítása azonban itt is a felsorolt tulajdonságok kifejlesztésétől függ, nélkülük torzkép lesz az érzékszervből. Ha tehát a szabályos fejlődés mellőzésével jutunk egy bizonyos fokú látóképességhez, nem a jó, hanem a rossz irányba fordulnak a felsorolt tulajdonságok és az ember különösen türelmetlen és bátortalan lesz, környezete iránt pedig elutasító. Megeshet például, hogy éppen azért kerül vagy gyűlöl valakit valaki, mert a másik lélek érzületéből megérez már valamit. Annyira elfajulhat a dolog, hogy az illető a rajta úrrá lett lelki hideg következtében a saját nézeteivel ellentétes véleményeket meg sem képes hallgatni, vagy visszataszító módon viselkedik, ha találkozik velük.

Ha a tanítvány a könyvünkben közölt útbaigazításokon kívül még azokat az ezoterikusabb előírásokat is betartja, amelyeket csak élőszóval adhat neki meg a beavatott, a lótuszvirág ennek megfelelően gyorsabban fejlődik ki, de azért az ebben a könyvben közölt útmutatások is valóban igazi szellemi iskolázáshoz vezetnek és életüket az itt közölt irányelvek szerint berendezni még azoknak is nagyon hasznos, akik nem akarják vagy nem tudják a szellemi iskolázás útját járni. Hiszen az irányelvek hatása, ha lassabban is, de mégis mindig megmutatkozik a lelki szervezetben. A tanítvány számára pedig az alapelvek betartása nem csak hasznos, de elengedhetetlen is, mert ha a szellemi iskolázást követésük nélkül kísérelné meg, csak tökéletlen szellemi szemekkel észlelhetné a magasabb világokat és a valóság felismerése helyett tévedéseknek és illúzióknak esne áldozatul. Bizonyos vonatkozásban szellemi látása kifejlődhetne ugyan, alapjában véve azonban csak még az előzőnél is nagyobb vakságtól szenvedne, hiszen azelőtt legalább a fizikai világban erősen állt a lábán és támaszkodni tudott a fizikai világra, de most már, a fizikai világ mögé tekintve, elveszti maga alól a talajt a földön, mielőtt még biztosan állna a magasabb világokban. Később talán pedig meg sem tudja már különböztetni az igazságot a tévedéstől és teljesen elveszti tájékozódó képességét az életben. Éppen ezért van oly nagy szükség türelemre a szellemi iskolázás terén. Át kell gondolnunk, hogy a lótuszvirágok kifejlesztéséhez szükséges ezoterikusabb útmutatásokat a szellemtudomány csak olyan mértékig adhatja meg, amennyire a tanítványban kibontakozott már a teljes készség az említett szervek kialakítására. Ha a tanítvány kiérleli a lótuszvirágokat, mielőtt még formájuk a kellőképpen nyugodt mederben fejlődhetne ki, torzképek lesznek belőlük. Érlelődésük a szellemtudomány ezoterikusabb útmutatásainak eredménye ugyan, tormájukat azonban a fentebb leírt életmódtól nyerik.

Lelkünket különösen finoman kell gondoznunk, ha a tízlevelű lótuszvirágot akarjuk kifejleszteni, mert ekkor az a fontos, hogy még az érzéki benyomásokon is teljesen tudatosan uralkodjunk. Annak, aki szellemi látóképesség elérésére törekszik, erre a tulajdonságra kiváltképpen szüksége van, mert számtalan illúzió és szellemi önkényeskedés forrását csak vele tudja elkerülni. A hétköznapi ember rendszerint nem tudja, hogy ötletei és emlékezése felett mi uralkodik és mi hozza létre őket. Tegyük fel, hogy valaki vonaton utazik és elgondolkodik közben valamin. De gondolatai hirtelen irányt változtatnak, visszaemlékszik egy évekkel korábban lejátszódott élményére és jelenlévő gondolatához ezt fűzi hozzá. Közben, anélkül, hogy észrevette volna, pillantása az ablakon keresztül az emlékezetébe idézett élmény egyik szereplőjére hasonlító személyre esett. A látványnak azonban csak a hatása, nem maga a látvány vált tudatossá, azt képzeli tehát, hogy „csak úgy, magától” jutott a dolog eszébe. Mennyi minden jön így létre az életben, mennyire belejátszik életünkbe sok minden, amit anélkül tapasztalunk vagy olvasunk, hogy összefüggésük tudatában lennénk. Valaki például egy bizonyos színt ki nem állhat, arról azonban sejtelme sincs, hogy azért utálja, mert ilyen színű kabát volt azon a tanítón, aki évekkel ezelőtt megkínozta. Számtalan illúzió alapul efféle összefüggésen. Sok minden vésődik bele a lélekbe anélkül, hogy egyúttal tudatunkba is ültetődne. Például megtörténhet a következő is. Valaki az újságban egy ismert személyiség halálhírét olvassa és határozottan állítja, hogy ő már „tegnap” előre sejtette a dolgot anélkül, hogy látott vagy hallott volna valamit, ami felkelthette benne a gondolatot. Teljesen igaz tehát, hogy „tegnap” úgyszólván „magától” merült fel benne az illető halálának gondolata. Egyvalamit hagyott csupán figyelmen kívül, azt, hogy „tegnap”, néhány órával azelőtt, hogy a gondolat eszébe jutott, meglátogatta egyik ismerősét, akinél megpillantott az asztalon egy újságot, amit ugyan nem olvasott el, de tekintete öntudatlanul is rátévedt az illető súlyos megbetegedése hírére. Bár maga a benyomás tudattalan maradt, hatása azonban abban a bizonyos „sejtésben” mutatkozott meg. Ha fontolóra vesszük az ilyesmiket, meg tudjuk ítélni, hogy egy ilyen összefüggés milyen sok illúzió és képzelődés forrása lehet. Az illúziók forrását azonban annak, aki a tízlevelű lótuszvirágot akarja kifejleszteni, el kell fojtania, hiszen vele tudjuk érzékelni a lélek mélyén rejlő tulajdonságokat, igazi észlelésükhöz azonban csak akkor juthatunk el, ha már teljesen megszabadultunk a tévedések imént ismertetett lehetőségétől. Ezért kell úrrá lennünk a külvilágból felénk özönlő hatásokon. Fejlődésünk során el kell érnünk arra a fokra, ahol már valóban nem érhet bennünket más hatás, csak az, amit mi magunk akarunk magunkba fogadni, ezt a képességet pedig csak erőteljes belső élettel fejleszthetjük ki. Az akaratban kell elültetve lennie annak a képességnek, aminek következtében csakis azt engedjük hatni magunkra, amit mi magunk akarunk, az olyan külső benyomások hatása alól pedig valóban kivonjuk magunkat, amelyekre saját akaratunk nem irányul. Akarnunk kell, hogy lássuk azt, amit látunk, amire pedig nem fordítunk figyelmet, számunkra tényleg nincs is – ezt pedig annál jobban tudjuk elérni, minél erőteljesebb lelkünk belső munkája. A tanítványnak kerülnie kell, hogy gondolkodás nélkül csak ide-oda nézelődjön és füleljen. Gyakorolnia kell, hogy azt hallja csak meg a legnagyobb forgatagban is, amit hallani akar Számára csak az legyen jelen, amit hallani, vagy látni akar. szemét érzéketlenné kell tennie minden iránt, amire nem néz rá különösebben. Lelki páncélt öltsön minden nem tudatos benyomás ellen. Ebben a vonatkozásban főleg a gondolati életre kell gondot fordítania. Egy gondolattal foglalkozzon, a továbbiakban pedig próbáljon csak arra gondolni, amit egész tudatosan és szabadon fűz hozzá az előbbi gondolathoz. Ha gondolatát kapcsolatba akarja hozni egy másik gondolattal, gondosan vizsgálja meg. mivel kapcsolatban jutott eszébe az a másik. De gondolatmenete ellenőrzésében menjen még tovább is. Ha ellenszenvvel viseltetik például valami iránt, küzdje le és igyekezzen tudatosan kapcsolatot teremteni saját maga és az ellenszenves jelenség között és így lelki életébe egyre kevesebb nem-tudatos elem vegyül. A tízlevelű lótuszvirágnak megfelelő formát a tanítvány csak ilyen szigorú önneveléssel és lelki élete teljes fegyelmezésével fejlesztheti ki. Tartsa távol magától, amit nem kell, vagy nem akar figyelemmel kísérni. Ha az ilyen önneveléshez még egy szellemtudományos útmutatásnak megfelelő meditatív tevékenység is csatlakozik, a gyomorgödör táján helyet foglaló tíz levélből álló lótuszvirág a megfelelő módon érik be és ezen felül az, ami a tizenhat és a tizenkét levelű lótuszvirággal csak mint fonna vagy melegség volt érzékelhető, most még szellemi fényben és színben is jelenik meg. Így ismerhetjük fel vele például a tehetségeket és a képességeket, valamint a természet erőit és rejtett tulajdonságait. A tízlevelű lótuszvirággal válik láthatóvá az élőlények szín-aurája és mindaz,’ ami körülöttünk van, lélekszerű tulajdonságairól ad nekünk hírt. El kell ismernünk, hogy a fejlődésnek pont ezen a területén van szükség a legnagyobb gondosságra, mert éppen itt űz kimondhatatlanul élénk játékot az emlékezet. Ha nem így lenne, sokan pont ezt a szellemi érzékszervet fejlesztenék ki, mivel nyomban működni kezd, mihelyt valaki teljesen uralkodik már érzéki benyomásain, amelyek ezért már csak az ő odafigyelésének vagy oda nem figyelésének vannak alávetve. Ez a szellemi érzékszerv csak addig tétlen, amíg működését elnyomja a külső érzékek hatalma.

Az ismertetett tízlevelű lótuszvirág kifejlesztésénél még sokkal nehezebb kialakítanunk a test közepe táján lévő hatlevelű lótuszvirágot, mert ehhez öntudatunknak annyira tökéletesen uralkodnia kell egész mivoltunkon, hogy testünk, lelkünk és szellemünk teljes összhangban legyen. A tanítványnak tökéletes összhangot kell teremtenie testi folyamatai, lelki hajlamai és szenvedélyei, szellemi eszméi és gondolatai között. Testének oly nemessé és megtisztulttá kell válnia, hogy a szervek működését is teljesen a lélek és a szellem szolgálatába állítsa. Teste ne hajtsa lelkét a nemes és tiszta gondolkodással ellentétes vágyak és szenvedélyek felé, szelleme pedig a maga törvényeivel és parancsolataival ne uralkodjék rabszolgatartó módon a lelkén, hanem az szabadon és saját hajlandóságából teljesítse az elvárásokat és a rárótt kötelezettségeket. A tanítványt a szeretet vezesse kötelessége teljesítésében, a kötelesség ne úgy lebegjen feje felett, mint aminek akarata ellenére is eleget tesz. Úgy kell szabaddá tennie lelkét, hogy egyensúlyban legyen a fizikai és a szellemi világ között. Gondos önneveléssel ezt majd annyira viszi, hogy érzéki kívánságainak nyugodtan átengedheti magát, hiszen megtisztultak már és így elvesztették az őt a maguk alacsonyabb körzetébe lehúzó hatalmukat. Nincs már szüksége szenvedélyeinek megzabolázására, mivel már maguktól a helyeset követik. Amíg az embernek önsanyargatásra van szüksége, a szellemi iskolázás bizonyos fokára nem juthat el. A szellemi iskolázás nézőpontjából értéktelen az olyan erény, amire még rá kell kényszerítenünk magunkat. A szellemi iskolázás menetét zavarja, amíg lelkünkben még él valamilyen kívánság, még akkor is, ha kielégítése lehetőségének minden igyekezetünkkel ellent is állunk. Ebből a szemszögből teljesen mindegy, hogy ez a kívánság inkább a testünkben vagy a lelkünkben él-e? Ha valaki megvonja például magától megszokott ajzószerét, hogy ilyen módon, az élvezetről lemondva, meg tudjon tisztulni, a szellemi iskolázásban csak akkor viszi előbbre, ha testének ez az önmegtartóztatás nem okoz szenvedést. Ha testének szenvedést okoz még a lemondás, ez azt mutatja, hogy a teste még kívánja az ajzószert, még nem nemesedett át eléggé és ezzel együtt önmegtartóztatása még a szellemi iskolázását sem viheti előbbre. Az is lehetséges, hogy a kitűzött cél eléréséről egyelőre le kell mondania és várnia kell, amíg a szellemi iskolázás folytatására – esetleg csak egy másik megtestesülés folyamán – kedvezőbb fizikai körülmények adódnak. Bizonyos helyzetben sokkal nagyobb eredmény józanul lemondani valamiről, mint adott körülmények között elérhetetlen célra törekedni. Egy ilyen ésszerű lemondás, távlatát tekintve, valóban jobban mozdítja elő a fejlődést, mint az ellenkezője.

A hatlevelű lótuszvirág kifejlesztése eredményeképpen magasabb világokhoz tartozó lényekkel kerülünk érintkezésbe, de csak akkor, ha életük a lélekvilágban nyilvánul meg. A szellemtudomány mindaddig nem javasolja a hatlevelű lótuszvirág kifejlesztését, amíg a tanítvány nem jutott még elég messzire az úton, amelyen haladva szellemével még magasabb világokba tud emelkedni. A lótuszvirágok kialakulásának együtt kell járnia a valódi szellemi világba történő belépéssel, máskülönben összezavarodik és elveszti biztonságát. Bár a szellemi látási kifejlesztheti e nélkül is, ilyen esetben azonban a szellemileg látottak helyes megítéléséhez még hiányzik a kellő képessége. A hatlevelű lótuszvirág kialakulásához szükséges képességek bizonyos kezességet nyújtanak már a zavar és a bizonytalanság ellen, mert aki az érzékelhetőség (a test), a szenvedélyek (a lélek) és az eszmék (a szellem) között tökéletes egyensúlyt hozott létre, azt nehéz összezavarni. De ha a tanítvány a hatlevelű lótuszvirág kifejlődésével együtt egy fizikai érzékek világától nagyon eltérő másik világ lényeinek életét és önálló mivoltát észleli, mégis többre van szüksége csupán ennél a kezességnél. Nem elegendő ezeket a lótuszvirágokat kifejlesztenie ahhoz, hogy az ilyen magasabb világokban is biztonsággal járja útjait, hanem még ezeknél is magasabb rendű szervekkel kell rendelkeznie. A következők során tehát az ilyen még magasabb szervek kifejlesztéséről beszélünk, később pedig szó lehet majd a többi lótuszvirágról és a lélektest más szerveződéseiről is.[6]

Az érzékfeletti jelenségek észlelése a lélektest kialakításával, vagyis a lótuszvirágok eddigiekben leirt kifejlesztésével együtt válik lehetővé. Aki azonban valóban el akar igazodni az érzék- feletti világbank a fejlődésnek ezen a fokán nem állhat meg. A lótuszvirágok puszta mozgékonysága már nem elegendő. A tanítványnak olyan helyzetet kell létrehoznia, hogy önállóan és teljesen tudatosan szabályozza szellemi szerveinek mozgását és uralja is őket, máskülönben külső erők és hatalmak játékszere lesz. Ha nem akarja, hogy ez bekövetkezzék, meg kell szereznie az úgynevezett „belső szó” észleléséhez szükséges képességet, amihez azonban nem csak lélektestét kell fejlesztenie, hanem az étertestét is. Étertestnek a szellemi látással mintegy a fizikai test másaként érzékelt finom, a test és a lélektest közötti közbülső fokot képviselő finom testiséget nevezzük.[7] A szellemi látás képessége birtokában észlelőképességünket teljesen tudatosan eltéríthetjük az előttünk álló ember fizikai testétől. Ez a tevékenység egyfajta megfigyelő-gyakorlatnak felel meg, de magasabb fokon. A „látó” mintegy teljesen kioltja a fizikai test látását a szellemi észlelés folyamán, a test fizikailag teljesen átlátszó lesz, ahogyan a figyelmünket az előttünk lévőről a hétköznapi életben is el tudjuk annyira téríteni, hogy az számunkra szinte nincs is jelen. Ha így fordítja el figyelmét a „látó” az előtte álló ember fizikai testéről, szellemi szemével a lélektesten kívül még az úgynevezett étertestet is észlelni tudja. A lélektest a fizikai és az étertestnél is nagyobb és áthatja mind a kettőt. – Az étertest nagyjából akkora és olyan alakú, mint a fizikai test és így azonos teret tölt be vele. Az élettest egy nagyon finoman tagolt szervezet, alapszíne nem fordul elő a szivárvány hét színe között és aki látni tudja, egy új, a fizikai szemlélet számára voltaképpen nem is létező színt ismer meg benne, ami az őszibarackfa nyíló virágának színére hasonlít leginkább. Ha csak önmagában az étertestet akarjuk megfigyelni, a fenti megfigyelő-gyakorlathoz hasonló módon az észlelés köréből ki kell oltanunk a lélektest jelenségét is. Ha ezt elmulasztjuk, az őt teljesen átható lélektest megváltoztatja az étertest látványát.[8]

Az emberi étertest részecskéi szakadatlanul mozgásban vannak. Az étertesten minden irányban számtalan áramlás vonul át, fenntartva és szabályozva az életet. Minden testnek, ami él, van egy hozzá tartozó éterteste – tehát a növényeknek és az állatoknak is – sőt, aki figyelemmel keresi, még az ásványoknál is rábukkanhat nyomaira. Az étertestben zajló áramlások és mozgások egyelőre teljesen függetlenek az emberi tudattól és akarattól, ahogyan a szív, vagy a gyomor fizikai testben lejátszódó tevékenysége sem függ tőlük. Amíg az ember a maga mivoltának fejlesztését az érzékfeletti képességek megszerzése útján saját kezébe nem veszi, független folyamatok is maradnak. Pont az jellemző a fejlődés bizonyos magasabb fokára, hogy étertestünk tudatunktól független áramlásaihoz és mozgásaihoz még a magunk által előidézettek is csatlakoznak.

Ha a tanítvány elérte a szellemi iskolázásnak azt a fokát, ahol az előbbiekben leírt lótuszvirágok mozgásba kezdenek, sok mindent teljesített már abból, amire az étertest bizonyos meghatározott áramlásainak és mozgásainak előidézésére szüksége van. A további fejlődésnek az a célja, hogy egy központszerű valami jöjjön létre a fizikai szív táján, ahonnan a legkülönbözőbb színű és formájú szellemi áramlások és mozgások indulnak el. Ez a központ a valóságban nem pusztán csak egy pont, hanem egy egészen csodálatos alakzat, csodálatos, fénylő, a legkülönbözőbb szellemi színekben ragyogó, nagyon szabályos, de alakját igen gyorsan változtató szerv. Még más formák és színáramlások is haladnak belőle az étertest többi része felé, sőt, még azon is túl, amennyiben átjárják és átvilágítják az egész lélektestet. De közülük a legfontosabb áramlások a lótuszvirágokhoz vezetnek, áthatva minden egyes levelüket és szabályozva forgásukat, majd hegyükön keresztül kifelé áramolva és széjjeloszolva a külső térben. A terület, ahová áramlásaik terjednek, annál nagyobb, minél fejlettebb az illető.

A tizenkét levelű lótuszvirág ezzel a központtal különösen közeli kapcsolatban van, a belőle kiinduló áramlások közvetlenül a tizenkét levelű lótuszvirághoz vezetnek, és rajta keresztül vonulnak egyfelől a tizenhat és a kétlevelű, másfelől lefelé a nyolc-, hatás négylevelű lótuszvirág irányába. Emiatt az elrendezés miatt kell a szellemi iskolázásban különösen a tizenkét levelű lótuszvirág kifejlesztésére oly nagy gondot fordítanunk. Ha itt követünk el hibát, rendetlenné válik az egész szövevényes szervezet kialakítása. A mondottakból látható, milyen finom és bensőséges dolog a szellemi iskolázás és mennyire pontosan kell mindent megcsinálnunk ahhoz, hogy úgy fejlődjön minden, ahogyan kell. Minden további nélkül látható az elmondottakból, hogy az érzékfeletti képességek kifejlesztéséhez csak az adhat útmutatást, aki saját magán mindazt tapasztalta már, amit ki akar fejlesztetni másvalakiben és tökéletesen át tudja tekinteni, hogy útmutatásai a helyes eredményhez vezetnek-e.

A tanítvány, az előírt útmutatásokat követve, étertestében annak a világnak a törvényeivel és fejlődésével összhangban lévő áramlásokat és mozgásokat hoz létre, amelyhez ő maga is tartozik. Az útmutatások tehát mindig a világfejlődés nagy törvényeinek képmásai és a könyvünkben leírt, vagy hozzájuk hasonló meditáló és összpontosító gyakorlatokból állnak, amelyek megfelelően alkalmazva a már előbb leírt hatást idézik elő. A tanítvány lelkét, belső világát bizonyos időközökben teljesen át kell hatnia, be kell töltenie a gyakorlatok tartalmának. A szellemi iskolázás egyszerű, mindenekelőtt az értelmes és ésszerű gondolkodás elmélyítésére és bensőségessé tételére alkalmas gyakorlatokkal indul. Így a gondolkodás megszabadul és függetlenné válik az összes fizikai hatásoktól és tapasztalásoktól, egy pontban összpontosul, amelyet az ember teljesen hatalmában tud tartani. Így egy egyelőre még nem a szív táján, hanem a fejben lévő ideiglenes központot hoztunk létre az étertest áramlásai részére, amelyet a „látó” mozgások kiindulópontjának lát. Csak az olyan szellemi iskolázás jár teljes sikerrel, amely elsőnek ezt a központot hozza létre. Ha a beavatandó kezdettől fogva a szív tájékára helyezné a központot, a magasabb világokba tekinthetne ugyan, a magasabb világok és a mi fizikai világunk összefüggését azonban nem tudná felismerni, amire pedig feltétlenül szüksége van a világfejlődés jelenlegi fokán álló embernek. A „látónak” semmiképpen sem szabad ábrándozónak lennie, a szilárd talajt nem szabad elveszítenie lába alól.

Ha már eléggé határozottan kialakult a fejben a központ, áthelyeződik lejjebbre, mégpedig a gégefő tájára. A tanítvány az összpontosító gyakorlatok további alkalmazásával idézi elő ezt az áthelyeződést és ettől kezdve az étertest előbb jellemzett különféle mozgásai a gégefő tájáról sugároznak ki, rávilágítva a beavatandó környezetének lelki szférájára.

A további gyakorlás eredményeképpen a tanítvány már saját maga tudja meghatározni éterteste helyzetét, ami korábban a kívülről áramló és a fizikai testből kiinduló erőktől függött. A fejlődés további menete alatt elsajátítja azt a képességet, amellyel bármerre tudja étertestét fordítani. Ezt a képességet a nagyjából az ember keze mentén haladó áramlások idézik elő, központjuk a szem tájékán lévő kétlevelű lótuszvirágban van. Úgy jön mindez létre, hogy a gégefőből kiinduló sugárzások kerek formákká alakulnak, egy részük a kétlevelű lótuszvirághoz kerül, onnan pedig hullámzó áramlásként halad tovább a kezek mentén.

Ezek az áramlások azután a fejlődés további következményeképpen finom ágakra bomlanak, egyfajta „fonadékot” alkotnak, ami később a teljes étertestet bevonó „hálózattá” (bőrszerű hálóvá) alakul át. Míg előzőleg semmi nem határolta körül az étertestet és így közvetlenül az élet egyetemes tengeréből áramlott rajta ki és be az élet, most szükségképpen ezen a „hálón” haladnak keresztül a külső hatások, az ember pedig következésképpen érzékennyé válik a külső áramlások iránt és érzékelni kezdi őket. Ekkor érkezett el az ideje, hogy létrehozza a tanítvány a szív tájékán a teljes áramlás- és mozgásrendszer központját, amit szintén a koncentráló és meditáló gyakorlatokat tovább folytatva idéz elő és így jut cl arra a fokra, ahol megszerzi „a belső szó” képességét. Most már azt veszi észre, hogy teljesen más jelentősége van mindennek, mint azelőtt, mert a legbelsőbb mivolta válik hallhatóvá és a saját voltaképpeni mivoltáról szól minden. A jelzett áramlások annak a világnak a legbelsőbb mivoltával hozzák kapcsolatba a tanítványt, amelyhez ő maga is tartozik. Kezdi átélni környezete életét és élményei utórezgését a lótuszvirágok mozgásai fejezik ki.

Most nyílnak meg előtte a szellemi világ kapui és ha ezt már elérte, teljesen újfajta megértést kezd tanúsítani mindennel szemben, ami egykor az emberiség nagy tanítómesterei ajkát hagyta el. Most teljesen más hatással vannak rá például Buddha beszédei, vagy az evangéliumok, mint korábban és olyan boldogsággal töltik el, amiről azelőtt még sejtelme sem volt, mert a szavak hangzói olyan mozgásokat és ritmusokat követnek, amilyeneket „a belső szó” adományaképpen ő is kifejlesztett magában. Most közvetlenül megtudhatja, hogy olyan emberek, mint Buddha, vagy az evangéliumok írói nem a saját megnyilatkozásaikat adják hírül, hanem azokat, amelyek a dolgok legbelsőbb mivoltából áramlottak beléjük. A tény, amire felhívjuk itt az olvasó figyelmét, csakis az előbbiekből érthető meg. A műveltség mai fokán álló ember nemigen érti meg a Buddha beszédeiben gyakorta előforduló ismétlések szükséges voltát, amelyek azonban a szellemi iskolázás során olyasmikké válnak, amin időnkét szívesen pihennek meg az ember szellemi érzékei, mert az étertest bizonyos ritmikus mozgásainak felelnek meg. Ha a Buddha-beszédekben előforduló gyakori ismétléseket tökéletes belső nyugalommal és odaadással olvassuk, belső világunk hangjai összecsengenek az éter ritmikus mozgásaival. Mivel pedig ezek bizonyos vonatkozásban az ismétlődést és rendszeres visszatérést ábrázoló kozmikus ritmusok képmásai, Buddha beszédmódjának meghallgatásával együtt az ember a kozmikus titkok összefüggéseit is átéli.

A szellemtudomány négy olyan tulajdonságról beszél, amelyet az embernek, hogy magasabb megismeréshez juthasson, az úgynevezett „próbatételek” kiállásával kell megszereznie. Elsőnek azt a képességet kell elsajátítania, hogy gondolataiban megkülönböztesse a valóságot a látszattól, az igazságot a véleménytől. A második tulajdonság a valóság és az igazság helyes értékeléséből áll a látszattal szemben. A harmadik képesség nem más, mint az előző fejezetben említett hat tulajdonság: 1. a gondolatok és 2. a cselekedetek ellenőrzése, 3. a kitartás, 4. a hit, 5. a türelem és 6. a lelki egyensúly gyakorlása. A negyedik képesség a belső szabadság szeretete.

Semmit sem ér, ha pusztán csak az értelemnek megfelelően fogjuk fel, mit rejtenek magukba ezek a tulajdonságok, annyira gyökeret kell verniük lelkünkben, hogy belső szokásaink alapjaivá váljanak. Vegyük szemügyre például az első tulajdonságot, a valóság látszattól való megkülönböztetését. Rá kell nevelni magunkat, hogy teljesen magától értetődő módon tudjuk megkülönböztetni a lényegtelent a lényegestől mindenben, amivel csak találkozunk, ezt azonban csak úgy tehetjük meg, ha a külvilág megfigyelése közben mindig újból a legnagyobb nyugalommal és türelemmel próbáljuk megvalósítani. Végül az ismételt gyakorlás folytán tekintetünk természetes módon a valóságon akad majd meg és nem a lényegtelenen, mint azelőtt. „Minden csak hasonlat, ami múlandó”, („Alles Vergangliche ist nur ein Gleichnis”, – Goethe mondása.), ez az igazság a lélek magától értetődő meggyőződése lesz. Az itt mondottakhoz kell a másik három tulajdonság kifejlesztése során is igazodnunk.

A finom emberi étertest csakugyan megváltozik a már szokássá vált négy tulajdonság hatására. Az első képesség (a valóság és a látszat megkülönböztetése) a fejben létrehoz, a gégefőben pedig előkészít egy központot. Valóságos kialakításukhoz azután mindenképpen szükség van a már megtárgyalt összpontosító gyakorlatokra is, mert a szokássá vált négy tulajdonság majd azt érleli meg, amit ők alakítanak ki. Ha már megtörtént a központ kialakítása a gégefő táján, a második tulajdonság (az igazság helyes értékelése a lényegtelen látszattal szemben) kifejlesztése eredményeképpen szabadon tudunk az említett fonadékszerű hálózattal bevont és elhatárolt étertest felett uralkodni. A helyes értékelés képességének elsajátításával együtt lassanként észlelhetőkké válnak a szellemi lények is. Csak azt ne higgyük, hogy ezen a fokon már csak az értelemnek megfelelő értékelés szempontjából jelentősnek látszó cselekedeteket kell végrehajtanunk. A legkisebb cselekedetben, minden apró kézmozdulatban is van valami, aminek jelentősége van a mindenség nagy háztartásában és a dolog azon múlik csupán, hogy jelentőségének tudatában vagyunk-e? Az élet mindennapi folyamatainak a helyes értékelése és nem a lebecsülése a fontos.

A harmadik tulajdonságot alkotó hat erényről már volt szó. A szív tájékán lévő tizenkét levelű lótuszvirággal vannak kapcsolatban, mert a tanítványnak – mint láttuk – az étertest életáramát a tizenkét levelű lótuszvirághoz kell vezetnie. A szív közelében lévő éteri szervet azután a negyedik tulajdonság, a szabaddá válás vágva érleli meg. Ha ebből az erényből a lélek akaratbeli tulajdonsága lesz, a beavatandó megszabadul minden csak a személyisége természetében gyökerező képességekkel összefüggő dologtól. Már nem a maga saját, külön álláspontja szerint szemlél mindent. Eltűnnek a szűk határok, amelyek az ilyen állásponthoz kötik énjét. A szellemi világ titkai rátaláltak a belső világához vezető útra. Így válik szabaddá. Énje korábbi szűk határai egyfajta kötelékként kényszeríttették rá, hogy a világot és benne a lényeket személyes sajátosságának megfelelő módon lássa. A tanítványnak függetlenné kell válnia, meg kell szabadulnia a személyes szemléletmódtól.

Az előbbiekből látható, hogy a szellemtudomány előírásai döntő hatással vannak az emberi természet legmélyén lévő világra és közéjük tartoznak a fentnevezett négy tulajdonság kifejlesztésére vonatkozó és minden, a szellemi világ létével valamilyen formában számot vető világnézetben megtalálható előírások is. Az ilyen világnézetek alapítói nem azért adtak útmutatásokat az emberiségnek, mert egyfajta sötét, homályos érzés vezette őket, hanem mert nagy beavatottak voltak. Erkölcsi előírásaik megismerésből fakadtak. Tudták, hogy előírásaik milyen hatással vannak az ember finomabb természetére és azt akarták, hogy híveik ezt a finomabb természetet fejlesszék fokozatosan ki. Az ilyen világnézetek szellemében élni annyit jelent, mint saját szellemi tökéletesedésünkön tevékenykedni. Csak akkor szolgáljuk a világmindenség haladását, ha ebben az értelemben dolgozunk a magunk tökéletesedésén, ami semmiképpen sem önzés, hiszen a tökéletlen ember tökéletlenül szolgálja az emberiséget és a világot is. A világ egészének annál jobb szolgálatot teszünk, minél tökéletesebbek vagyunk. Itt érvényes a mondás, hogy „Az önmagát díszítő rózsa a kertnek is díszére válik”.

A jelentős világnézetek alapítói nagy beavatottak voltak. Tanításuk az emberek lelkébe áramlik. Így halad előre az egész világ az emberiséggel egyetemben. A beavatottak teljesen tudatosan tevékenykedtek az emberiség fejlődésfolyamatának előbbre mozdításán. Útmutatásaikat csak úgy értjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy az emberi természet legbensőbb mivoltának ismeretéből merítették őket. A beavatottak nagy megismerők voltak, akik megismerésüknek megfelelően állították az emberiség elé eszményképeit. Az ember pedig nagy vezetőit a saját fejlődése során az ő magasságukra emelkedve tudja megközelíteni.

Ha a fent leírt módon kezd alakulni a tanítvány éterteste, egy teljesen új élet tárul fel előtte és szellemi iskolázása folyamán meg kell kapnia azokat a felvilágosításokat, amelyek segítségével cl tud igazodni ebben az új életben. A magasabb világokban például szellemi úton szellemi formákat észlel a tizenhat levelű lótuszvirággal, utána azonban a szellemi formák különböző voltáról még tiszta képet is kell kapnia aszerint, hogy milyen tárgy vagy élőlény idézte elő azokat. Elsősorban azt tudja megfigyelni, hogy gondolataival és érzéseivel bizonyosfajta szellemi formákra erős hatással lehet, míg másfajtákra egyáltalán nincs, vagy csak igen kis mértékben van hatása. Bizonyos fonnák azonnal megváltoznak, ha megjelenésük pillanatában a szemlélő „szépnek”, de közben gondolatát módosítva „hasznosaknak” ítéli őket. Főleg az ásványoktól vagy mesterséges úton létrehozott tárgyaktól származó formák sajátossága, hogy a szemlélő minden reájuk vonatkozó gondolata vagy érzése megváltoztatja őket. A növényektől származó fonnák már kevésbé változékonyak, az állatoktól eredő formák pedig még kevésbe. Bár mozgékonyak és elevenek ezek is, de mozgékonyságuk csak egyfelől jön létre az emberi gondolatok és érzések hatására, másfelől olyan okok idézik elő, amelyekre az embernek semmiféle befolyása nincs. A szellemi formáknak ebben a világában a tanítvány olyan tonnákra is akad, amelyekhez emberi hatás szinte egyáltalán hozzá sem tud férni. Meggyőződhet róla, hogy az ilyen formák nem származnak ásványoktól vagy mesterséges úton készült tárgyaktól, de nem erednek növényektől vagy állatoktól sem. Először, hogy teljesen tisztán láthasson, azokat a formákat kell megfigyelnie, amelyekről tudja, hogy más emberek érzései, ösztönei, szenvedélyei és hasonló dolgok idézik elő. Saját gondolatai és érzései néminemű, aránylag csekély mértékű hatását azonban még itt is tapasztalhatja. A formák világának mindig marad egy olyan része, amelyre csak elenyésző csekély mértékben tud az ember hatni, sőt, a tanítvány szellemi pályafutása kezdetén látottak leginkább ehhez a részhez tartoznak, amelynek csak úgy ismerheti meg a természetét, ha saját magát megfigyelve, rátalál a tőle származó formákra. Bennük fejeződik ki mindaz, amit tesz, akar, kíván. Az ember tehát gondolatai és érzései útján hatással lehet az összes nem tőle számlázó formára, mihelyt azonban a magasabb világokban megteremtette a saját lénye által létrehozott formákat, nincs már többé hatással rájuk. A mondottakból az is kitűnik, hogy az ember belső világa, saját ösztönei, kívánságai és képzetei világa magasabb szellemi látással ugyanúgy külső formákban látható, mint más tárgyak és lények. Magasabb megismeréssel az ember belső világát is a külvilág egy részének látjuk, a magasabb világban saját lelki mivoltunk is tükörképként lép elénk, mintha a fizikai világban mindenfelől tükrök vennének körül bennünket és meglátnánk bennük testi mivoltunkat.

A fejlődésnek ezen a fokán elérkezett az idő, amikor a tanítvány legyőzi magában az elhatárolt személyiségtől eredő illúziót. Ezt követően úgy tud minden személyiségén belül zajló dolgot külvilágként szemlélni, ahogyan korábban az érzékeire ható külvilágot is szemlélte. Így saját tapasztalatból tanul meg saját magával úgy bánni, ahogyan korábban bánt a körülötte lévő élőlényekkel.

Rejtély lenne az ember számára saját lelke előbb jellemzett képe, ha már akkor szellemi látóképessége lenne, mielőtt még kellően felkészítették volna rá, hogy milyen a szellemi világ. Azokat a formákat, amelyekben saját ösztönei és szenvedélyei jelennek meg előtte, állati formáknak érzi és ritkán érzi csak emberi formáknak. Bár a szellemi világ állatalakjai sohasem teljesen azonosak a fizikai világbeliekkel, bizonyos távoli hasonlatosság mégis van közöttük, egy gyakorlatlan megfigyelő talán még egyformának is találhatja őket. A szellemi világba lépve a megítélésnek egy teljesen új módját kell elsajátítanunk, mert azon kívül, hogy itt külvilágként jelennek meg az ember belső világához tartozó dolgok, a valóságnak ráadásul még a tükörképei is. Például egy számot megpillantva, fordítva, a tükörképét kell elolvasnunk, a 265 például valójában 562-t jelent. Úgy látjuk a gömböt, mintha a középpontjában lennénk. Ezt a belső képet azután ráadásul még helyesen is kell értelmeznünk. A lelki tulajdonságok is tükörképekként jelenek meg. Egy külső dologra irányuló kívánság a kívánságot érző ember felé mozgó formában mutatkozik meg. Az ember alsóbbrendű természetében gyökerező szenvedélyek támadóan fellépő állati formát, állathoz hasonló alakot öltenek. Az ilyen, valójában kifelé irányuló szenvedélyek kielégülésük tárgyát a külvilágban keresik, de tükörképükben, a szenvedély hordozója elleni támadásban nyilvánulnak meg.

Ha a tanítvány saját maga nyugodt és tárgyilagos megfigyelése útján megismerte saját tulajdonságait, mielőtt még a magasabb látás szintjére emelkedett volna, abban a pillanatban, amikor saját belső világának tükörképe felmerni előtte, a helyes magatartáshoz szükséges erőre és bátorságra is rátalál. Akik nem foglalkoztak saját mivoltuk vizsgálatával és így nem eléggé ismerték meg belső világukat, saját tükörképükben sem ismerik fel magukat, tőlük távol álló valóságnak tartják, látása aggodalmat kelt bennük, elviselhetetlen a számukra, elhitetik tehát magukkal, hogy csak a fantázia szüleménye, semmi értelme sincs. Mivel az ember mindkét esetben kellő érettség hiányában érte el a fejlődés bizonyos fokát, ő maga áll útjába saját szellemi fejlődésének.

Ahhoz, hogy a tanítvány magasabb tapasztalásokhoz emelkedhessen, feltétlenül szükséges szellemi látással először a saját lelkét észlelnie, hiszen egyelőre a saját lényében élő szellemiséget és lelkiséget tudja megítélni a legjobban. Ha előbb a fizikai világban ismerte meg alaposan a saját személyiségét, a magasabb világban pedig elsősorban személyisége tükörképe kerül elébe, össze tudja hasonlítani a kettőt és a magasabb világhoz tartozó képet olyasmire vonatkoztatja, amit már ismer és így szilárd alapokról indulhat el. De ha a szellemi észlelőképességet az önismeretet mellőzve szerzi meg, bármilyen sok szellemi lénnyel akad is össze a szellemi világokban, nem tud sajátságaikat és mivoltukat illető magyarázatot találni és hamarosan el is veszíti a talajt a lába alól. Ezért nem győzzük elegendő sokszor hangsúlyozni, hogy a magasabb világokhoz a biztos út saját mivoltunk alapos ismeretén és helyes megítélésén keresztül vezet.

A magasabb világok felé haladva tehát legelőször szellemi képekkel találkozik az ember, mert a képeknek megfelelő valóság saját magában van. A tanítvány szellemének annyira meg kell érme, hogy ne kívánjon ezen az első fokozaton vaskos realitásokat észlelni, hanem itt a képérzékelést tartsa helyénvalónak, a képvilágon belül viszont hamarosan új ismeretekre tesz szert. Alacsonyabb énjét tükörképként látja csupán, amelyben azonban megjelenik magasabb énje igazi valósága is. Szellemi énjének alakja az alacsonyabb rendű személyisége képéből alakul ki, úgy válik láthatóvá és az ember a többi szellemi valóság felé is csak a magasabb énből fonódó szálak mentén juthat cl.

Most pedig annak is elérkezett az ideje, hogy a tanítvány elkezdje használni a szem tájékán lévő kétlevelű lótuszvirágot és magasabb énje érintkezésbe kerülhet magasabb rendű lényekkel, ha működni kezd. A kétlevelű lótuszvirágból kiinduló áramlások a magasabb valóságok felé haladnak és az áramlásuknak megfelelő mozgásokat teljesen tudatosan éli meg a tanítvány. Ahogyan a fény teszi láthatóvá a szem számára a fizikai tárgyakat, ezek az áramlások is úgy teszik láthatóvá a magasabb világok szellemi lényeit.

A tanítvány úgy tanulja meg mozgásba hozni és irányítani a szem tájékán lévő lótuszvirág áramlásait, hogy belemélyed a szellemtudományból származó és alapigazságokat tartalmazó képzetekbe.

Főleg a fejlődésnek ezen a fokozatán látható, milyen fontos az egészséges ítélőképesség és a világos, logikus iskolázás. Arra gondoljunk csupán, hogy tudatos létre születik az emberben eddig csíraszemen és tudattalanul szunnyadó magasabb én. Itt nem pusztán egy jelképes, hanem valóságos értelemben vett, a szellemi világban történő születésről van szó. A megszületett lénynek, a magasabb énnek pedig az összes szükséges szervekkel és adottságokkal együtt kell a világra jönnie, hogy életképes legyen. Ahogyan a természet előre gondoskodik róla, hogy egy gyermek egészséges szemmel és füllel jöjjön a világra, úgy kell gondoskodnia saját fejlődésünk törvényeinek is arról, hogy magasabb énünk a szükséges képességekkel együtt keljen életre. A szellem magasabb rendű szerveinek kialakításáról gondoskodó törvények pedig nem mások, mint a fizikai világ egészségesen erkölcsös és ésszerű törvényei. A szellemi ember is úgy érlelődik meg a tanítvány fizikai testében, ahogyan a gyermek az anyaméhben, akinek egészséges volta az anyaméhben ható természeti törvények szabályszerű működésétől függ. Hasonlóképpen függ a szellemi ember egészséges kialakulása is a hétköznapi emberi értelem és a fizikai világban működő emberi ész törvényeitől. Az hozhat világra csak egy egészséges magasabb ént, aki a fizikai világban is egészségesen él és gondolkodik. Minden magasabb rendű szellemi fejlődés az ésszerű és természetes életen alapul. Ahogyan a gyermek és a gyermeki élet már az anyaméhben is azokhoz a természeti erőkhöz igazodik, amiket majd később, születése után észlel érzékszerveivel, úgy él már fizikai léte során is az ember magasabb énje a szellemi világ törvényei szerint. Ahogyan pedig a gyermeket tudattalan életösztöne készteti a megfelelő erők elsajátítására, úgy tehetjük magunkévá a szellemi világ erőit is, mielőtt még magasabb énünk megszületne. Ha pedig azt akarjuk, hogy magasabb énünk teljesen kifejlett lényként jöjjön a világra, magunkévá is kell őket tennünk. Helytelen lenne azt mondanunk, hogy a szellemtudomány tanításait csak akkor fogadhatjuk el, ha már mi magunk is „látunk11, hiszen ha nem mélyedünk cl a szellemi kutatások tanításaiban, nem is juthatunk igazán magasabb ismeretekhez és olyan helyzetbe kerülünk, mint az a gyermek az anyaméhben, aki vonakodik felhasználni az anyjától származó megfelelő erőket és addig akar várni, amíg maga is meg tudja már őket szerezni. Ahogyan a gyermeki magzat a kapott erők elfogadását életérzése útján helyesli, úgy helyesli a szellemtudomány tanításainak igazságait a még nem látó tanítvány is. Az ilyen igazságokat az igazságérzetünk és a világos, minden irányban ítélőképcs emberi eszünk alapján még akkor is beláthatjuk, ha nincsen még szellemi látásunk. A szellemi megismerés tanításait előbb meg kell tanulnunk és éppen ezzel a tanulással készülünk fel a szellemi látásra. Aki szellemi látáshoz jut, mielőtt még ilyen módon tanult volna, egy füllel és szemmel, de agyvelő nélkül született gyermekre hasonlít. A színek és hangok egész világa tárul fel előtte, de ő mit sem ért belőle.

A szellemi iskolázás előbb leírt fokozatán élménnyé válik tehát, amit az ember korábban csak igazságérzetével, értelmével és ésszel fogott fel. Így viszont közvetlenül szerez tudomást magasabb énjéről és lassanként kezdi felismerni, hogy magasabb énje magasabb rendű szellemi lényekkel van kapcsolatban, egységet alkotva velük. Látja tehát, hogy alacsonyabb énje magasabb világból származik, magasabb rendű természete pedig túl is éli az alacsonyabb rendűt. Lényének múlandó és maradandó része között most már különbséget tud tenni maga is, ami azt jelenti, hogy a magasabb és alacsonyabb énbe testesülés (inkarnálódás) tanát saját szellemi látásával ismeri meg. Megtudja még azt is, hogy léte egy magasabb összefüggésrendszeren belül zajlik, és ettől vannak tulajdonságai, ez okozza a sorsát. Megismeri élete törvényét, amit karmának neveznek. Belátja, hogy a jelenlegi létet kitöltő alacsonyabb énje magasabb mivoltának egyik megjelenésformája csupán és látja az előtte álló lehetőséget, hogy magasabb énjével dolgozhat saját magán és így egyre tökéletesebbé válhat. Azt is belátja, hogy a tökéletesség terén mekkora eltérések vannak az emberek között. Ráeszmél, hogy vannak nála is jóval fejlettebb emberek, akik már elérték azokat a fokokat, ahová neki még fel kell kapaszkodnia. Belátja, hogy az ő tetteik és tanításaik egy magasabb világ sugalmazásából származnak. Mindezeket a tapasztalásokat azonban első önálló szellemi észleléseinek köszönheti és az ő számára mindinkább valósággá válik „az emberiség nagy beavatottak1 kifejezés.

A tanítvány tehát a következő képességeket köszönheti a szellemi fejlődés ismertetett fokozatának: magasabb énjét szellemi látással észleli, megismeri a megtestesülés tanát, (vagyis a magasabb én inkarnálódását az alacsonyabb énbe) és a fizikai világ életét a szellemi összefüggések szerint szabályozó törvényt, vagyis a karma törvényét, végül pedig még a nagy beavatottak létét is.

Ezért mondják a szellemi fejlődésnek erre a fokára ért beavatandókról, hogy minden kételyük eloszlott. Míg a tanítvány hite korábban még észokokon és egészséges gondolkodásán alapult, a hit helyét most már a teljes tudás és a megingathatatlanul érvényes szellemi tapasztalás váltja fel.

A vallások szertartásai, szentségei és rítusai magasabb rendű szellemi folyamatok és lények látható képmásai, csak az ismerheti őket félre, aki nem lát bele a nagy vallások mélységeibe. Aki azonban a szellemi valóságba maga is betekint, a külsőleg látható kultusz nagy jelentőségét is megérti és az istentisztelet az ő számára a közte és a magasabb világ között fennálló érintkezés képmása.

Láthatjuk tehát, hogyan lett valóban új ember a tanítványból, ha a fejlődés itt leírt fokára jutott. Ezt követően pedig fokozatosan éretté válik még arra is, hogy éterteste áramlásaival irányítani tudja élete tulajdonképpeni magasabb alkotóelemét, hogy nagy mértékben szabaddá tudja tenni magát fizikai testétől.


[1] A jelenség leírását a szerző Theosophie. Einführung in tibersinnliche Welterkenntnis und Menschenbestimmung, GA 9, Doniad), 311987, (A világ és a: ember szellemi megismerésének alapelemei, Genius kiadás.) című könyvében találhatjuk meg.

[2] Az itt következő összes leírások esetében nem szabad róla megfeledkeznünk, hogy például valamilyen ,,színlátás” ecsetelésekor „szellemi látásra” gondolunk. Ha a szellemi megismerés értelmében mondjuk azt, hogy ,,vörösnek látjuk”, azt jelenti, hogy lelki-szellemi szinten egy, a fizikai vörös szín átéléséhez hasonlítható élményünk van. A kifejezést azért alkalmazzuk, mert egészen természetesnek tartjuk, hogy a szellemi megismeréssel úgy fejezzük ki magunkat, hogy „vörösnek látjuk”. Aki nem gondol rá, könnyen összetévesztheti a „vizionált színélményt” a valóban szellemi élménnyel.

[3] Az, amit a „színlátásról” szóló előző jegyzetben mondtunk, a „forgásnak”, sőt még magának a „lótuszvirágnak” az észlelését illetően is érvényes.

[4] A szakavatott ember a „tizenhat levelii lótuszvirág” kifejlesztésének feltételeiben ráismer majd azokra az útmutatásokra, amelyeket tanítványainak Buddha adott, hogy haladni tudjanak az „ösvényen”. Könyvünknek nem a „buddhizmus „ oktatása a célja, hanem az, hogy: a fejlődésnek magából a szellemtudományból adódó feltételeit írja le. Amennyiben ezek a feltételek Buddha egyes tanításaival megegyeznek, nem lehet akadálya, hogy önmagukban véve megegyezzenek az igazsággal is.

[5] Lásd, amit az előbb mondtunk a tizenhat levelű lótuszvirág nyolc leveléről.

[6] A „lélektest „ és a szellemtudomány terén használt sok más hasonló kifejezés szó szerinti értelmezéséhen természetesen ellentmondás van. Mégis ezt u kifejezést használjuk, mert a lélektest szellemi észlelésekor ahhoz hasonló élményt élünk át a szellemi világban, mint amikor a fizikai világban egy testet érzékelünk. (I. bővebben a „lélektestről” a szerző „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyvét. Genius kiadás.)

[7] Vő. a szerző „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyve idevágó részével. (Genius kiadás.)

[8] Az „étertest” kifejezésen ne ütközzön meg a fizikus, az „éter” szárai csak e testiség finom voltára akartunk rámutatni és ne azonosítsuk az itt mondottakat a fizika hipotetikus „éterével”.

Változások a tanítvány áloméletében

Az álomélet változása mutatja meg, hogy a fejlődés előző fejezetben leírt fokát a tanítvány már elérte, vagy hamarosan eléri majd. Azelőtt zavaros összevisszaságban jelentek meg előtte álmai, most pedig rendezettebbekké válnak, értelmes összefüggést mutatnak az álomképek, közöttük is ugyanúgy törvényszerűségekre és okozati kapcsolatokra találhatunk, mint a mindennapi élet képei között. Sőt, az álmok tartalma is megváltozik. Azelőtt csak mindennapi életünk utórezgéseit, környezetünk vagy saját testi állapotunk más formákban jelentkező hatásait észleltük csupán álmainkban, most pedig egy eddig ismeretlen világ képei merülnek fel előttünk. Egyelőre megmarad áloméletünk általában megszokott, vagyis a nappali ébertudatunk elképzeléseitől jelképes kifejezésmódja miatt eltérő jellege. Figyelemmel vizsgálva, okvetlenül észrevesszük az álomélet jelképes voltát. Azt álmodjuk például, hogy megfogtunk egy rút állatot és a kezünkben kellemetlen érzést kelt. Felébredve észrevesszük, hogy a takaró csücskét markolásszuk. Az észlelést tehát nem a maga igazi mivolta, hanem az előbb említett szimbólum fejezi ki. Vagy álmunkban üldöznek és félve menekülünk, de ébredéskor kiderül, hogy alvás közben a szívünk vert hevesen. A nehezen emészthető ételekkel telt gyomor ijesztő álomképek oka lehet. Az alvó ember környezetében lejátszódó események is szimbolikusan tükröződhetnek álmában, az óraütés dobpergés közben menetelő katonai csapat képét idézheti fel, a felboruló szék egy álombéli teljes drámát okozhat, ahol a robaj lövés formájában tükröződik. Az álom kifejezésmódja szimbolikus marad még akkor is, ha áloméletünk rendeződött és étertestünk fejlődni kezd, csak ilyenkor már nem csupán a fizikai környezetünk vagy a saját testünk pusztán fizikai tényeit tükrözi, hanem egyfelől rendeződnek az ilyen eredetű álmaink, másfelől pedig egy másik világjelenségeit és körülményeit kifejező álomképek is közéjük keverednek. Ilyenkor szerzünk először a nappali tudatunk számára elérhetetlen tapasztalatokat. De semmiképpen sem szabad azt hinnünk, hogy az igazi szellemi kutató magasabb világokról szóló bármelyik közlése ilyen élményeken alapul. Az efféle álomélmények a magasabb fejlődés első jelei csupán. Nemsokára ezután következik be az iskolázás további következményeképpen az a tény, hogy az álomképek nem nélkülözik többé már a józan ész irányítását, mint ezelőtt, hanem ugyanúgy az ész rendezi és szabályozza őket, akárcsak az éber tudatállapot képeit és érzéseit. Lassanként mindjobban eltűnik az álomtudat és az éber állapot közötti különbség. Az álmot látó a szó szoros értelmében ébren van álomélete alatt is, vagyis úgy érzi, hogy ő uralja és irányítja képszerű élményeit.

Álmodás közben az ember valóban egy fizikai érzékekkel észlelhető világtól eltérő világban van, de fejletlen szellemi szervekkel csak a már említett zavaros képeket tudja létrehozni róla, és létezését is csak annyiban ismeri el, amennyiben a fizikai világ létezését is elismerné egy legfeljebb a fizikai szem kezdeti adottságával rendelkező lény. Ebben a magasabb világban ezért nem láthat egyebet az ember a hétköznapi élet képmásainál és tükröződéseinél és azért éppen ezeket, mert a magasabb világ „anyagára” a lélek maga festi rá nappali észlelései képét. Ugyanis tudnunk kell, hogy mindennapi, tudatos életünkön kívül van még egy másik, nem tudatos életünk is, amit a már említett másik világban élünk le. Minden észlelésünket és gondolatunkat bevéssük ebbe a másik világba, bevésett lenyomataikat azonban csak akkor láthatjuk, ha kifejlesztettük már a lótuszvirágokat, amelyek mint adottságok, csírák, mindig benne vannak mindenkiben, de nappali tudatállapotban semmit sem tudunk észlelni velük, mert ilyenkor csak igen gyenge hatások érik őket. Hasonló az oka, mint annak a ténynek, hogy a csillagokat sem láthatjuk nappal, mert a napfény hatalmas ereje ellenében nem érvényesülhetnek. Ugyanígy nem érvényesülhetnek a gyenge szellemi hatások sem a fizikai érzékekkel felfogott erős benyomások ellenében. Amikor azután alvás közben bezárul a külső érzékszervek kapuja, itt-ott és zavarosan felvillannak a szellemi hatások és az álmodó tudatába kerülnek a másik világban szerzett tapasztalások. Egyelőre azonban, mint mondtuk, az illető csak a fizikai érzékszerveihez kötődő olyan képzetek tartalmát tapasztalja, amiket a szellemi világba ő maga vésett bele. Csak a kifejlesztett lótuszvirágok nyújtanak rá lehetőséget, hogy a szellemi világba bevéssük a nem a fizikai világból származó közléseket is. A kifejlődött étertesttel azután teljes mértékben megtudhatjuk már a nem a fizikai, hanem más világokból származó bejegyzéseket is. Így már egy új világgal kezdünk érintkezni. Most pedig – a szellemi iskolázás irányításával – egyelőre két célt kell elérnünk. Először is, az álmunkban tett megfigyeléseket ugyanannyira teljesen tökéletesen kell megőriznünk, mintha éber állapotban tettünk volna rájuk szert. Ha ezt elértük, megadatik nekünk, hogy a rendes, nappali tudatállapotban is ugyanilyen megfigyeléseket tehessünk. A szellemi hatásokra irányított figyelmünk most már egyszerűen úgy szabályozódik, hogy a fizikai hatások nem homályosítják el már a szellemi hatásokat, hanem szakadatlanul észlelni tudjuk a szellemi hatásokat a fizikaiak mellett és velük együtt is.

Ha a tanítvány megszerezte már ezt a képességet, lát is már szellemi szemével valamit az előző fejezetben vázolt képből. A szellemi világban észlelni tudja most már a fizikai világ létének okát és főleg a saját magasabb énjét. Az a következő feladat, hogy mintegy belenövekedjen saját magasabb énjébe – mintegy odáig érjen -, valóban a magasabb énjét tekintse saját igazi lényének és ehhez mérten viselkedjen. Ha ennek a feladatnak lelkiismeretesen eleget is tesz, egyre erősebben él benne majd saját magasabb lényének képe és magasabb énjének már csak eszköze lesz a fizikai test érzete és az, amit azelőtt „én”-jének nevezett. Olyan érzéssel kezd viseltetni alacsonyabb énje iránt, amilyen érzéssel a fizikai világra korlátozott tudatú ember viseltetik szerszáma, vagy járműve iránt. Ahogyan az utóbbi még akkor sem tartja énjéhez tartozónak a kocsit, amin ül, ha ugyanúgy mondja, hogy „kocsikázom” mintha azt mondaná, hogy „bemegyek”, tulajdonképpen a fejlettebb emberben is az a képzet él, amikor azt mondja, hogy „bemegyek az ajtón”, hogy „magammal viszem be az ajtón a testemet”. Ennek azonban annyira magától értetődő fogalomnak kell lennie, hogy a fizikai világ szilárd talaját egy pillanatra se veszítse el a lába alól, érzéseiben sohase idegenedjen el a fizikai világtól. Ha nem akarja, hogy rajongó vagy fantaszta legyen belőle, magasabb tudatával nem szegényebbé, hanem gazdagabbá kell tennie a fizikai világban leélt életét, mint ahogyan az is tapasztalatokkal gazdagítja életét, aki nem gyalogosan, hanem vonaton teszi meg az utat.

Ha fejlődése során a tanítvány eljutott már arra a fokra, hogy magasabb énjében tud élni -, vagyis inkább a magasabb ismeretek elsajátítása közben – világossá válik előtte, hogyan tudja életre kelteni a szellemi észlelőerőt a szíve tájékán kifejlesztett szervben és hogyan vezetheti keresztül az előző fejezetekben ismertetett áramlásokon. Ez az észlelőerő ugyanis az előbb említett szervből kiinduló magasabb rendű szubsztancialitás alkotóeleme, ami szépségtől ragyogva áramlik keresztül a mozgó lótuszvirágokon és a már kifejlesztett étertest más vezetékein is. Innen sugárzik szét a körülötte lévő szellemi világba, amit szellemileg láthatóvá tesz, ahogyan a fizikai tárgyakat is láthatóvá teszi a kívülről rájuk eső napfény.

Fokozatosan, a fejlesztés munkája közben válik csak érthetővé, hogyan tudjuk létrehozni a szív tájékán lévő észlelőszervet.

A szellemi világban az ember ugyanis csak akkor tud tulajdonképpen pontosan észlelni tárgyakat és lényeket, ha éterteste segítségével és a külvilág felé is ki tudja tárni a most említett szellemi észlelőszervét, hogy rávilágítson vele a tárgyakra. Látható belőle, hogy a szellemi világ valamilyen tárgyáról úgy lehet csak teljes mértékben tudomásunk, ha szellemünkkel mi magunk világítunk rá. A valóságban ezt az észlelőszervet az „én” hozza létre, nincs is benne az ember fizikai testében, hanem – mint már kifejtettük – a testen kívül van. A szív tájékán lévő szerv csak a helye a szellemi fény szervének, amelyet itt kelt életre kívülről az ember. Ha nem itt lobbantaná fel, hanem másutt, az általa létrehozott észlelések nem lennének kapcsolatban a fizikai világgal. Az embernek azonban éppen a fizikai világra kell vonatkoztatnia minden magasabb szellemiséget, a szellemiség hatását pedig saját magán keresztül kell a fizikai világ felé közvetítenie. A magasabb én a szív tájékán kifejlesztett szervvel és rajta keresztül teszi a maga eszközévé és irányítja a „fizikai” ént.

A fejlett ember a szellemi világ iránt másképpen érez, mint a fizikai ember a fizikai világ iránt, aki úgy érzi, hogy ő a fizikai világban van valahol, az észlelt tárgyak pedig rajta „kívül” vannak, a szellemileg fejlett ember viszont egynek érzi magát észlelése tárgyával, úgy érzi, hogy „benne él” és valóban egyik helyről a másikra vándorol a szellemi térben. Emiatt az ilyen fejlettségű embert a szellemtudomány nyelvén „vándornak” is nevezik. Eleinte nincsen otthona sehol sem. Ha megmaradna pusztán csak a vándorlás mellett, semmit sem tudna igazán meghatározni a szellemiek terén, ugyanis a szellemi világban is úgy kell eljárnunk, ahogyan fizikailag valamely tárgyat vagy helyet egy bizonyos pontból határozunk meg. Itt is ki kell keresnünk valahol egy előzőleg alaposan kiszemelt, átvizsgált, majd szellemileg birtokba vett helyet, ahol szellemi hazánkat megalapítjuk, majd minden egyebet hozzá viszonyítunk. Hiszen a fizikai világban élő ember is a fizikai hazájában uralkodó képzeteknek megfelelően lát mindent. A berlini ember önkéntelenül is másképp írja le Londont, mint a párizsi. A szellemi hazával azonban mégsem olyan a helyzet, mint a fizikaival. A fizikai hazánkba beleszületünk, ha akarjuk, ha nem. Fiatal korunkban egy egész sor képzetet veszünk itt fel magunkba és ettől kezdve önkéntelenül is ezek fényében látunk mindent. Szellemi hazánkat azonban teljesen tudatosan mi magunk építjük fel, a szellemi hazánk nézőpontjából alkotott ítélet tehát tökéletes szabadságban fogan meg. Ezt nevezik a szellemtudomány jelképes nyelvén „kunyhóépítésnek”.

A fejlődésnek ezen a fokán a szellemi látás egyelőre csak a fizikai világ asztrális világban lévő megfelelő képeire terjed ki.

Mindaz, ami mivoltánál fogva az emberi ösztönökhöz, érzésekhez, megkívánásokhoz és szenvedélyekhez hasonló, az asztrális világban van, hiszen az ember fizikai környezetében lévő fizikai jelenségekhez hozzátartoznak az emberi erőkkel rokon erők is. A kristály alakját például szellemi látással az emberi ösztönhöz hasonlónak látható erők adják meg és hasonló erők irányítják a növény nedvkeringését, a virág kibomlását és a mag csírázását is. Az összes ilyen erők formákban és színekben nyilvánulnak meg a kifejlődött szellemi észlelőszervnek, mint a fizikai világ tárgyai a fizikai szemnek. A fejlődésnek ezen a fokán a tanítvány nemcsak a kristályt, a növényt látja, hanem a most jelzett szellemi erőket is. Látja továbbá még az állati és emberi ösztönöket is, mégpedig nemcsak az élőlények fizikai életmegnyilvánulásain keresztül, akikben ezek az ösztönök működnek, hanem közvetlenül, tárgyakként is, mint a fizikai világban az asztalokat és a székeket. Egy állat vagy egy ember teljes ösztönéletét, összes kívánságát és szenvedélyét az őt beburkoló felhőnek, aurának látja.

Fejlődésének ezen a fokán a szellemi látó a fizikai érzékelés számára majdnem, vagy teljesen hozzáférhetetlen dolgokat is észlel. Észreveszi például az asztrális különbséget két emberekkel telt olyan terem között, ahol az egyikben nagyrészt alantas, a másikban pedig nemes érzületű emberek tartózkodnak. Egy kórházban nemcsak a fizikai, de a szellemi légkör is más, mint egy bálteremben. Egy kereskedővárosnak más asztrális levegője van, mint egy egyetemi városnak. Eleinte, a szellemi látás elérése idején, még gyenge és fejletlen az efféle dolgokat illető észlelőképesség, a szellemi tényékhez úgy viszonylik, mint a fizikai ember álomtudata az ébertudatához, de lassanként ilyen vonatkozásban is teljes tudatra ébred.

A szellemi látás előbb jellemzett fokára emelkedő „látó” munkája akkor jár a legnagyobb eredménnyel, ha már észlelni tudja az állati és emberi ösztönök, szenvedélyek asztrális megfelelőit. Más asztrális kísérőjelenséggel jár egy szeretettel teljes cselekedet, mint egy gyűlöletből végrehajtott tett. A „látó” nemcsak a maga eredeti mivoltában látja az eszeveszett megkívánást, hanem rút asztrális képmását is látja és azt is, hogy milyen szép a magasrendűségre irányuló érzés asztrális tükörképe. A fizikai élet folyamán csak igen gyengén láthatók az efféle asztrális megfelelések, mert a fizikai világban folytatott élet lecsökkenti erejüket. De ha megkívánunk valamilyen tárgyat, az asztrális világban nemcsak magának a megkívánásnak a tükörképe jelenik meg, hanem még az előzőleg jellemzett másik tükörkép is. Ha van rá lehetőség, hogy a kívánság teljesül, vagy kielégülése be is következett már az óhajtott tárgy elérésével, igen halvány asztrális tükörképe van csupán, teljesen csak a halál után érvényesül, amikor a lélekben a kívánság természeténél fogva még mindig él, de kielégítése a tárgy és a fizikai szerv hiányában már lehetetlenné vált. Az érzéki hajlamú ember például még halála után is mohón vágyik az ínyenc élvezetekre, de kielégítésükre most már nincs lehetősége, mert nincs már ínye. Ennek az a következménye, hogy a kívánság egy különösen erőteljes tükörképet hoz létre, ami azután kínozza az ember lelkét. A lélekvilágban, főleg pedig „a vágyak székhelyén11 átélt élményeknek azokat a halál utáni tapasztalásokat nevezzük, amiket az ember a lelkében uralkodó alacsonyrendűségek tükörképei miatt él át és csak akkor szűnnek meg, ha a lélek megszabadult már az őt a fizikai világhoz visszahúzó minden kívánságtól. A lélek csak akkor emelkedik a magasabb (a szellemi) világba, ha már ez meg is történt. Noha az ilyenfajta tükörképek igen gyengék a fizikai életet élő embernél, mégis léteznek és vágybeli adottságokként kísérik, akárcsak a csóva az üstököst. A szellemi látó, ha már eljutott a fejlődés megfelelő fokára, mindezt láthatja is.

A tanítványnak a fejlődés előbb ecsetelt állapotában ilyen és ezekhez hasonló tapasztalásai vannak. Ezen a fokon nem juthat még ennél is magasabb szellemi élményhez, ahhoz még magasabbra kell emelkednie.

A tudatfolytonosság elérése

Az ember élete három állapot, az ébrenlét, az álomképekkel átszőtt alvás és az álom nélküli mélyalvás váltakozása közben zajlik le.[1] Ha képet alkotunk arról, hogy e három állapotot illetően milyen változásoknak kell a megismerés útján bekövetkeznie, azt is megértjük, hogyan jut el az ember a szellemi világok magasabb megismeréséig. A szellemi iskolázást megelőzőleg tudatunk folytonosságát időközönként az alvás nyugalmat hozó szünete szakítja meg, és ezalatt lelkünk sem saját magáról, sem a külvilágról nem tud semmit. Időnként merülnek csak fel az öntudatlanság általános tengeréből a külvilág folyamataihoz vagy testi állapotunkhoz kapcsolódó álmok. Ma még az álmokat általában az alvás egyik különös megnyilvánulásának tartják csupán és emiatt csak a két állapotot, az alvás és az ébrenlét állapotát különböztetik meg, a szellemtudományban azonban az álomnak e két másik állapot mellett egészen különálló jelentősége van.[2] Az előző fejezetben leírtuk az áloméletünkben a magasabb megismeréshez történő felemelkedés esetén végbemenő változásokat. Elmondtuk, hogy álmaink a szellemi fejlődés során elvesztik előbbi jellegüket, nem jelentéktelenek, szabálytalanok és összefüggéstelenek már, hanem lassanként szabályos és alkotóelemeit tekintve összefüggő világot alkotnak. A további fejlődés során azután ez az álomvilág-szülte új világ belső valóságát tekintve egyáltalán nem marad el a külső, fizikai valóság mögött, hanem még a szó teljes értelmében vett magasabb valóságokat megjelenítő tények is megnyilatkoznak benne. A fizikai jelenségek mindenütt titkokat rejtenek magukban, mert bizonyos magasabb tények hatásai megmutatkoznak bennük ugyan, a pusztán csak fizikai érzékelésre szorítkozó ember azonban e hatások okaihoz nem tud eljutni. A szellemi iskolázás során azonban ezek az okok a leírt áloméletből kialakított, de nem egy helyben megmaradó állapotban részben meg is nyilvánulnak, amelyeket a tanítvány természetesen csak akkor tekinthet valóságos megismerésnek, ha mindennapi élete éber tudatállapotában is észleli már őket. Idővel eléri ezt is. Fejlődése során eljut arra a pontra, amikor már ébertudatára is át tudja vinni az először csak álom-életében létrehozott állapotot. Így azután egy teljesen új mozzanattal látja gazdagabbnak a fizikai világot. Ahogyan a vakon született és megoperált ember számára látóképessége elnyerése után a világ gazdagodik azzal, amit most már észlel a szemével, a leírt módon látóvá lett tanítvány is új tulajdonságokkal, lényekkel, dolgokkal és egyebekkel látja gazdagabbnak egész környező világát. Nem kell most már álomra várnia, hogy egy másik világban tudjon élni, hanem magasabb észlelés céljából bármikor az előbb vázolt állapotba helyezheti magát, valahányszor az helyénvaló. Ennek az állapotnak hasonló jelentősége van ahhoz, mint a mindennapi életben az érzékszervek tevékenységével létrejött észlelésnek az ilyen szervek pihenő állapotához. A szó igazi értelmében mondhatjuk tehát, hogy a tanítvány működésbe hozza lelke érzékszerveit és mindazt látja, ami a testi érzékszervek előtt szükségképpen rejtve marad.

A megismerés magasabb fokozataihoz vezető úton ez az állapot csak átmenetet jelent. Ha a tanítvány folytatja a szellemi iskolázáshoz szükséges gyakorlatokat, megfelelő idő múlva azt tapasztalja, hogy a már leírt mélyreható változás nemcsak áloméletében zajlik le, hanem átalakul a korábban álom nélküli mélyalvása is. Észreveszi, hogy mélyalvása alatti eddigi teljes öntudatlanságát megszakítják egyes tudatos élmények. Eddig még soha nem ismert észlelések merülnek fel az alvás általános sötétjéből, amelyek természetesen nem könnyen írhatók le, mert a beszélt nyelv a fizikai világhoz igazodik csupán és emiatt éppen csak meg tudjuk közelíteni a rendelkezésünkre álló szavakkal az egyáltalán nem a fizikai világhoz tartozó jelenségeket. A magasabb világokat azonban egyelőre mégiscsak ilyen szavakkal kell leírnunk és ezt csak úgy tehetjük meg, ha sokszor élünk hasonlattal. Mivel pedig sehol a világon nem találunk olyasmit, ami valamivel ne lenne rokonságban, ez lehetséges is. A magasabb világok lényei és tényei, valamint a fizikai világ lényei és dolgai között mégis van tehát annyi rokonság, hogy a magasabb világokról a fizikai világban használt szavak alkalmazásával is megadhatunk egy hasonlat- szem képet – feltéve, hogy kis jóakaratra találunk! De sohasem szabad elfelejtenünk és mindenkor tudnunk kell, hogy az érzékfeletti világok leírásakor szükségképpen sok minden csak hasonlat és jelkép. Maga a szellemi iskolázás tehát részben megy csak végbe a mindennapi nyelv szavait használva, máskülönben a tanítvány felemelkedése érdekében egy szinte önmagától adódó jelképes kifejezésmódot sajátít el, amelyre szellemi iskolázása során saját magának kell rátalálnia.

Ha az eleinte az öntudatlanság tengeréből a mélyalvás közben felmerülő és az előbb körülírt élményekről valamilyen képet akarunk kapni, leginkább a halláshoz hasonlíthatók, hangok és szavak észleléséről beszélhetünk. Ahogyan álombéli élményeket találóan nevezhetjük az érzékszervi észlelésekkel összevetve látásnak, a mélyalvás közben észlelt tényeket is joggal hasonlíthatjuk hallásélményekkel össze. (Azt kell csupán közbevetőleg megjegyeznünk, hogy a látás a szellemi világokban is magasabb rendű a hallásnál. A színek a szellemi világban is magasabb rendűek a hangoknál és a szavaknál. A tanítvány tehát iskolázása folyamán, mélyalvás közben nem a magasabb rendű színeket, hanem az alsóbbrendű hangokat tapasztalja először. Ugyanekkor azonban álmában észleli már a színeket, mert általános fejlettségénél fogva már alkalmassá vált az álomban megnyilatkozó világ érzékelésére. Ekkor azonban még kevésbé alkalmas a mélyalvás közben megnyilatkozó magasabb világ észlelésére, ezért tehát ez a magasabb világ csak hangokban és szavakban nyilatkozik meg előtte, de később itt is felemelkedik a színek és a formák látáshoz.

Amikor a tanítvány észreveszi, hogy mélyalvás közben ilyen élményeket él át, elsősorban az a feladata, hogy a lehető legvilágosabbá, legérthetőbbé tegye őket. Kezdetben ez igen nehezen megy, hiszen alig tudunk észlelni valamit az ilyen állapotban átélt élményekből. Noha felébredéskor jól tudjuk, hogy valamit átéltünk, de teljesen homályos, hogy mit. Eleinte nyugodtnak és higgadtnak maradnunk a legfontosabb, és hogy egy pillanatra se veszítsük cl a nyugalmunkat és a türelmünket, mert az mindenképpen káros, a fejlődés további menetét pedig szükségképpen csak késlelteti, de semmiképpen nem gyorsítja. Át kell magunkat mintegy kellő nyugalommal adnunk annak, ami megadatik nekünk, illetve amit ajándékba kapunk. Mellőznünk kell minden erőszakot. Ha egy bizonyos időpontban még nem észleljük a mélyalvás alatt jelentkező élményeket, várjunk türelemmel, míg az lehetővé válik, mert egyszer minden bizonnyal annak is eljön az ideje. Ha pedig előzetesen türelmesek és higgadtak voltunk, az észlelőképesség is állandó és biztos tulajdonunkká válik, míg erőszakos cselekedetekkel legfeljebb egyszeri megnyilatkozását érhetjük el, hogy azután hosszabb időre teljesen elveszítsük újra.

Ha szellemi észlelőképességünk kibontakozott, alvásélményeink pedig teljesen tiszták, világosak és tudatosak már, figyelmünket arra kell fordítanunk, hogy pontosan két csoportra oszthatók az ilyen élmények. Egyik csoportjuk teljesen elüt mindattól, amit korábban valaha is ismertünk. Egyelőre ne foglalkozzunk tüzetesebben az ilyenekkel, még ha szívből örülünk is nekik és épülünk is rajtuk, mert olyan magasabb világok első hírnökei, amelyekben majd csak fejlődésünk további folyamán igazodhatunk el. Az élmények másik csoportját azonban figyelmesen vizsgálva felfedezzük, hogy egyfajta rokonság van köztük és a hétköznapi életünk világa között. Alvásélményeink derítenek arra fényt, amin életünk folyamán gondolkodunk és aminek a környezetünkben keressük a magyarázatát, de nem találhatjuk meg, mert mindennapi értelemmel nem fogható fel. Mindennapi életünkben arról gondolkodunk, ami körülöttünk van és képzeteket alkotunk, hogy a dolgok összefüggését felfoghassuk. Fogalmakkal iparkodunk megérteni, amit érzékeinkkel észlelünk. Az alvásélmények másik csoportja az ilyen fogalmakra vonatkozik. A korábban homályos és árnyszerű fogalom tehát most hangszem elevenséggel kel életre és zenei hangokhoz meg szavakhoz hasonlítható. Mindinkább úgy érezzük, mintha hangokkal és szavakkal sugalmaznák felénk a magasabb világokból a rejtélyek megoldását, amelyekről el kellett gondolkodnunk. Amit pedig így kapunk meg egy másik világból, kapcsolatba hozhatjuk azután mindennapi életünkkel. Most közvetlen élményünk lesz abból, amit eddig csak gondolatokkal érhettünk el és olyan eleven és tartalommal annyira teljes is, akárcsak a fizikai világ legelevenebb élménye. A fizikai világ összes lénye és jelensége nemcsak az, aminek érzékelve látszik, hanem egyúttal a szellemi világ kifejeződése és leszármazottja is. A fejlődésnek ezen a fokozatán ez az eddig rejtett szellemi világ szól a tanítványhoz teljes környezetéből.

Könnyen belátható, hogy a magasabb észlelőképességen akkor van csak áldás, ha teljesen rendben vannak már a megnyíló lelki szervek, ahogyan a fizikai érzékszervek is akkor használhatók csak a világ megfigyelésére, ha törvényszerűen működnek és épülnek fel. A magasabb érzékszerveket azonban a szellemi iskolázásban kapott gyakorlatokkal a tanítvány maga fejleszti ki. Az ilyen gyakorlatok közé tartozik a koncentrálás is, ami alatt a figyelmünket bizonyos meghatározott, a világmindenség titkaival összefüggő képekre és fogalmakra irányított szellemi tevékenységet kell értenünk. Meditálni annyit jelent, mintegy előírt módon teljesen belemerülni a világmindenség titkaival összefüggő képekbe és eszmékbe és bennük is élni. A koncentrálással és a meditálással saját lelkén munkálkodik a tanítvány, a saját lelki észlelőszerveit fejleszti ki. Miközben a koncentrálással és meditálással kapcsolatos feladatok megoldásán fáradozik, lelke úgy növekedik a testén belül, mint egy magzat az anyaméhben. Amikor pedig alvás közben bekövetkeznek azután a leírt szellemi élmények, eljön a felszabadult lélek megszületésének pillanata, amikor szó szerint olyan új lény lesz belőle, akit egy ember csíráztatott ki és érlelt meg önmagában. A koncentrálás és a meditálás erőfeszítéseit gondosan felül kell vizsgálnunk és szabályait pontosan be kell tartanunk tehát, hiszen a most leírt magasabb lelki lény kivirulásának és éretté válásának törvényei épülnek fel ebből a munkánkból, neki magának pedig már születésekor is harmonikus és önmagában véve helyesen tagolódó szervezetnek kell lennie. Ha elvétünk az előírások közül valamit, a szellemi világban nem ép és egészséges szervezetű élőlény, hanem életképtelen torzszülött születik majd.

Teljesen érthetőnek tűnik, hogy ez a magasabb lelki lény a mélyalvó-állapot alatt születik meg, ha meggondoljuk, hogy finom, még csekély kis ellenálló képességgel bíró szervezete nem is tudna egyáltalán érvényre jutni a fizikai élet harsogó, lármás történései között még akkor sem, ha történetesen meg is jelenne közöttük, tevékenysége számba se jönne a testiekhez képest. A magasabb lélek eleinte finom és jelentéktelen tevékenysége az alvás alatt kerül felszínre, amikor szünetel a fizikai test észleléstől függő tevékenykedése. – Ismételten hangsúlyoznunk kell azonban. hogy az alvásélményeket mindaddig nem szabad teljes értékű megismerésnek tekintenünk, amíg felébredt magasabb lelkünket át nem tudjuk vinni nappali tudatállapotunkba is. Ha már kifejlesztettük ezt a képességet, a szellemi világot észlelni tudjuk majd a maga jellegzetes voltában nappali élményeink közben is, vagyis hangokban és szavakban nyilatkoznak majd meg lelkünknek a körülöttünk levő világ titkai.

De a fejlődésnek ezen a fokán tudnunk kell, hogy egyelőre csak egyes, többé-kevésbé összefüggéstelen szellemi élményekkel van dolgunk, őrizkednünk kell tehát tőle, hogy valami zárt vagy összefüggő ismeretrendszert építsünk ki belőlük. Így mindenféle fantasztikus elképzelés és téveszme kerülne lelkivilágunkba és könnyen előfordulhatna, hogy egy olyan világot építenénk ki magunknak, amelynek semmi köze sincs az igazi szellemi világhoz. Szellemi iskolázás közben folytonosan ellenőrizni kell magunkat.

A leghelyesebb egyre jobban tisztázni magunkban az egyes átélt, valóságos élményeket és megvárnunk, amíg minden erőltetés nélkül adódnak új élmények, a már előbb átéltekhez mintegy maguktól kapcsolódva. Ugyanis megfelelő gyakorlatokat alkalmazva, a szellemi világ – ahová most már valóban beléptünk – ennek eredményeképpen mélyalvás alatt erejével egyre tágabb körre terjeszti ki tudatunkat. Egyre több élményünk lesz tudatos és az alvás egyre rövidebb szakasza alatt merülünk öntudatlan állapotba. Az alvás közben felmerülő tapasztalások azután egyre jobban önmaguktól kapcsolódnak egymáshoz anélkül, hogy helyes összekapcsolódásukat bármiféle, csak a fizikai világhoz igazodó észtől származó, lehetőségekben vagy következtetésekkel történő gondolkodás megzavarná. Minél kevesebbet keverünk jogosulatlanul bele a magasabb élményekbe a fizikai világban uralkodó gondolkodás megszokottságaiból, annál jobb. Ha magatartásunk megfelel az előbb leírt követelményeknek, a szellemi iskolázás során egyre jobban megközelítjük a megismerésnek azt a fokát, ahol alváséletünk korábban öntudatlanságban átélt állapotai teljesen tudatossá válnak. A fejlettségnek ezen a fokán áloméletünk alatt – ha pihen a testünk – ugyanúgy a valóságban élünk, mint éberen, de szinte fölösleges megjegyeznünk, hogy alvás közben nem azt a körülöttünk lévő valóságot éljük meg, amelyhez a testünk is tartozik, hanem egy másikat, magasabbat. – Ha szilárdan meg akarjuk állni helyünket a fizikai világ talaján és nem akarunk képzelgőkké válni, magasabb rendű alvásélményeinket meg kell tanulnunk kapcsolatba hozni fizikai környezetünkkel, bár ez kezdetben igen nehéz, mert az alvás közben átélt világ megnyilatkozása a tanítvány számára eleinte egy teljesen újszerű dolog. – Az alvásélet tudatossá válásával elért igen fontos fejlődési fokot a szellemtudományban a ludat folytonosságának (megszakítás nélküli tudatnak) nevezik.[3] Ezen a fokon akkor sem szűnik meg az élmények és a tapasztalások folytonossága, amikor a fizikai test pihen, az érzékszervek pedig a lélek számára nem közvetítenek benyomásokat.


[1] A továbbiak- során erről a rövidség kedvéért csak mint mélyalvásról beszélünk, (a ford.)

[2] A könyvet 1904-ben írták, (a ford.)

[3] Itt csak a szellemi fejlődés kezdeti fokán lévő és egy hosszú út végén elérhető „eszményi célról” beszéltünk. Ezen az úton egyelőre csak két, korábban még nem ismert állapotot ismer meg a tanítvány – tudatossá válik abban a lelki- állapotban, amelyben korábban csak szabálytalan álmokat élt meg és abban a lelkiállapotban is, amelyben számára korábban csak öntudatlan, álom nélküli mélyalvás volt lehetséges.

A személyiség egységének hasadása a szellemi iskolázás során

Alvás közben semmiről sem adnak hírt az emberi léleknek a fizikai érzékszervek. Alvó állapotban nem áramlanak a lélekbe külvilággal kapcsolatos mindennapi észlelések, mert alvás közben a lélek bizonyos vonatkozásban tulajdonképpen az úgynevezett fizikai testen, vagyis az ember lényének éber állapotban az észleléseket és a gondolkodást közvetítő részén kívül van. Alvás közben a lélek csak a finomabb testiségekkel (az éter- és az asztráltesttel) van kapcsolatban, amelyek ilyenkor tartózkodnak ugyan a fizikai megfigyeléstől, de tevékenységüket mégsem teljesen szüntetik be. A lélek úgy él egy magasabb világban, alvás közben is folytatva ezt az életet, ahogyan a fizikai test a fizikai világ dolgaival és lényeivel van kapcsolatban és a fizikai világ hatása alatt áll. Alvás közben a lélek valóban tevékenysége teljében van, az ember azonban semmit sem tudhat lelkének erről a tevékenységéről mindaddig, míg szellemi észlelőszervei ki nem fejlődtek, amelyekkel azután a körülötte történő eseményeket és saját működését az alvás folyamán ugyanúgy meg tudja figyelni, mint fizikai érzékeivel a körülötte zajló életet nappal. A szellemi iskolázás nem egyéb az ilyen szellemi érzékszervek kifejlesztésénél – amint ezt már az előző fejezetekben is megmutattuk.

Ha a szellemi iskolázás az előző fejezetekben leírt értelemben véve megváltoztatta már az alvásállapotot, a tanítvány alvás közben tudatával követni képes a körülötte lejátszódó eseményeket és ugyanúgy saját akarata szerint tud beleilleszkedni környezetébe, ahogyan fizikai érzékeivel éli bele magát az éber állapotban eltöltött mindennapi életbe. Emellett figyelembe kell vennünk, hogy a mindennapi fizikai környezet szellemi érzékeléséhez már a szellemi látás egy magasabb fokára van szükség. (Erre már az előző fejezetben is rámutattunk.) A tanítvány kezdetben csak anélkül észleli a másik világhoz tartozó valóságokat, hogy észre tudná venni az észlelt szellemiség és a mindennapi fizikai környezet tárgyai között fennálló összefüggést is.

Az, amit az alvás- és áloméletből vett példákkal szemléltettünk, folyamatosan zajlik, a lélek megszakítás nélkül a magasabb világokban él és tevékenykedik, az indítékokat, amelyeknek megfelelően állandóan hatással van fizikai testére, onnan meríti. Csakhogy a hétköznapi embernek a saját magasabb életéről nincs tudomása, a tanítványnak azonban van, és ettől egész élete megváltozik. Amíg magasabb értelemben vett „látóvá” nem válik a lélek, fölébe rendelt kozmikus lények vezetik. Ahogyan pedig az operáció után látóvá lett vak ember élete is más lesz, mint előtte volt, amikor még vezetésre szorult, így változtat az ember életén a szellemi iskolázás is, melynek következtében kinövi már a tanítvány, hogy vezessék és saját irányítását neki kell a kezébe vennie. Érthető tehát, hogy mihelyt ez bekövetkezik, olyan tévedéseknek eshet áldozatul, amilyenekről a hétköznapi tudatnak sejtelme sincs. Indítékait most abból a világból veszi, ahonnan korábban – anélkül, hogy tudott volna róla – a kozmosz egyetemes harmóniájától kormányzott szellemi hatalmasságok hatottak rá. A tanítvány kiválik ebből a harmóniából és a korábban még közreműködése nélkül zajlott cselekedeteket most már saját magának kell egyedül végrehajtania.

Emiatt beszélnek annyit a szellemi iskolázásról szóló írások a magasabb világokba való felemelkedéssel járó veszélyekről, amelyek ecsetelése igen alkalmas arra, hogy visszatartsa a magasabb élettől a félénk lelkű embereket. Viszont hangsúlyoznunk kell, hogy ezek a veszélyek csak a szükséges elővigyázatossági rendszabályok figyelembe vétele nélkül forognak fenn. A helyes szellemi iskolázás összes tanácsát megfogadva azonban, bár még a legmerészebb fantáziát is túlszárnyaló, magas és hatalmas élményeken kell keresztülmennünk, míg feljebb emelkedünk, de szó sem lehet róla, hogy káros hatással lenne egészségünkre vagy életünkre. Iszonyú, az életet mindenfelől fenyegető hatalmasságokat ismerünk meg az iskolázás folyamán és még az is lehetővé válik számunkra, hogy bizonyos fizikai érzékekkel észlelhetetlen erőket és lényeket is saját szolgálatunkba állítsunk, a kísértés pedig, hogy efféle erőket a magunk meg nem engedett érdekében hatalmunkba kerítsünk, vagy a szellemi világok fogyatékos ismerete miatt tévesen használjunk fel, igen nagy. Néhány ilyen igen fontos élményt – például „a küszöb őrével” történő találkozást – még leírunk majd a következő fejezetekben.

Arra kell azonban gondolnunk, hogy az életünket veszélyeztető hatalmasságok jelen vannak akkor is, ha nem ismerjük őket. Az viszont igaz, hogy amikor még nem ismerjük őket, magasabb erők határozzák meg a hozzánk való viszonyukat, ami megváltozik, amikor az eddig rejtett világba tudatosan lépünk be, de igaz az is, hogy ezzel a lépéssel létünk magasabb fokára emelkedünk, életünk köre pedig egy mérhetetlenül nagy területtel gyarapodik. A tanítványt csak akkor fenyegeti igazi veszély, ha türelmetlensége és szerénytelensége miatt túl korán törekszik bizonyos önállóságra a magasabb rendű tapasztalások terén és nem tudja kivárni az idejét, amikor elnyeri az őt megillető szellemi látás képességét és a szellemi világ törvényeit megismerheti. Ezen a téren az alázat és a szerénység még annál is sokkal kevésbé üres szó, mint a hétköznapi életben. De ha ezek a tulajdonságok a legjobb értelemben vannak meg a tanítványban, biztos lehet benne, hogy a magasabb rendű életbe történő felemelkedése semmiféle veszélyt nem jelent a közönségesen egészségnek és életnek nevezett dolgokra.

Mindenekelőtt az a fontos, hogy ne jöjjön létre az összhang hiánya a magasabb élmények és a mindennapi élet folyamatai, meg követelményei között. Az embert a Földre állítja feladata, aki pedig nem akarja elvégezni földi feladatát, hanem el akar menekülni egy másik világba, egészen biztosan nem éri el a célját. Érzékszerveink azonban a világnak csak egy részét észlelik, a fizikai világ tényei pedig a szellemi világban tartózkodó lényeket fejezik ki. A szellemiség életében azért kell részt vennünk, hogy bele tudjuk vinni a fizikai világba a szellem megnyilatkozásait. Az ember átalakítja a Földet, amikor elülteti benne azt, amit a szellemi világban ismer meg. Ez a feladata. Azért kell felemelkednünk a szellemi világba, mert a fizikai Föld függ a szellemi világtól és igazán helyesen csak akkor működhetünk itt a Földön, ha a teremtő erőket magukba rejtő magasabb világok részesei vagyunk. Semmiféle veszélytől nem kell tartanunk, ha a szellemi iskolázásnak ilyen érzülettel fogunk neki és egy pillanatra sem térünk el az általa kijelölt iránytól. A kilátásba helyezett veszélyek se tartsanak vissza a szellemi iskolázástól, sőt, az igazi szellemi tanítványra jellemző tulajdonságok elsajátítására buzdítsanak minket.

Mivel az előrebocsátottakkal együtt eltűnik az iskolázás során előforduló veszélyek ijesztő volta, most leírunk néhány ilyen úgynevezett „veszélyt” is. A szellemi iskolázás alatt a tanítvány lelke, érző- és életteste mindenesetre nagy változáson megy át, amelyek a lélek alapvető erői, az akarat, az érzés és a gondolkodás fejlődésfolyamataival függnek össze. A három erő az iskolázás előtt bizonyos meghatározott és magasabb rendű kozmikus törvényekkel szabályozott kapcsolatban van egymással. Nem úgy akar, érez vagy gondolkodik az ember, ahogyan neki tetszik. Fia tudatunkban például felmerül egy képzet., a természeti törvényeknek megfelelő bizonyos érzés társul hozzá, vagy a képzet létrejöttét egy vele törvényszerűen összefüggő akarati elhatározás követi. Belépünk egy szobába, dohosnak érezzük a levegőt, ablakot nyitunk. Halljuk, hogy valaki nevünkön szólít, eleget teszünk a felszólításnak. Kérdeznek, mi pedig felelünk. Valamit látunk, aminek tudomásunk szerint rossz szaga van, kellemetlen érzést kelt bennünk. Bár ezek egyszerű kapcsolatok a gondolkodás, az érzés és az akarat között, de az emberi élet egészét áttekintve azt látjuk, hogy az ilyen kapcsolatokra épül minden, sőt, csak akkor tartjuk valakinek az életét „normálisnak”, ha gondolkodása, érzése és akarata között ilyen, az emberi természet törvényein alapuló kapcsolatot veszünk észre. Az például, hogy kedvünk teljék egy tudomásunk szerint kellemetlen szagú tárgy megpillantásában, vagy ne feleljünk a kérdésre, ellentmond az emberi természet törvényeinek. Azért reméljük, hogy a helyes nevelésnek és a helyesen alkalmazott tanításnak sikere lesz, mert feltételezzük, hogy az emberi természetnek megfelelő kapcsolatot tudunk vele létrehozni tanítványunk gondolkodása, érzése és akarata között. Mindezek oka pedig az, hogy a három erőnek, a gondolkodásnak, az érzésnek és az akaratnak az ember finomabb lelkisége területén egy- egy központja van, amelyek szabályszerű kapcsolatban vannak egymással, a finom lelki szervezetben lévő kapcsolatuknak pedig megvan a tükörképe a durva fizikai testben is. Az akarat szervei törvényszerű kapcsolatban vannak a gondolkodás és az érzés szerveivel a fizikai testben is. Valamilyen gondolat tehát szabályszemen egyfajta érzést vagy akarati tevékenységet kelt életre. A magasabb fejlődés folyamán elszakad a három alaperőt egymással összekötő fonal. A szakadás előbb a már leírt finomabb lelki szervezetben zajlik le, de ha még magasabbra emelkedünk, kiterjed a fizikai testre is. (A magasabb szellemi fejlődés következtében például valóban három különálló részre válik az emberi agyvelő, ami természetesen a mindennapi fizikai látással nem észlelhető és még a legpontosabb fizikai műszerekkel sem mutatható ki, de mégis bekövetkezik, a „látónak” pedig megvannak hozzá az eszközei, hogy meg tudja figyelni. A magasan fejlett „látó” agya három önálló részre, az akaró, az érző és a gondolkodó agyra oszlik.)

A gondolkodás, az érzés és az akarat szervei ettől kezdve egymástól teljesen függetlenek. Most már nem a beléjük oltott törvények hozzák létre közöttük a kapcsolatot, hanem a magasabb létre ébredt tudatnak kell megteremtenie. A tanítvány ugyanis saját magán tapasztalja azt a változást, hogy képzetei és érzései, vagy érzései és akarati elhatározásai között semmiféle kapcsolat nem keletkezik, hacsak ő maga nem hozza létre. Semmi sem készteti gondolatainak tetté váltására, ha ő maga szabadon ki nem fejleszti hozzá a mozgatóerőt magában. Most már teljesen érzéketlenül tudja elviselni, ami iskolázása előtt izzó szeretetet vagy mélységes gyűlöletet keltett benne, tétlenül tud megélni egy olyan gondolatot, ami korábban még önkéntelenül is mintegy tettekre lelkesítette. Tettekre indítják viszont olyan akarati elhatározások, amelyeket szellemi iskolázás nélkül indokolatlanoknak látna. A tanítvány kiharcolta már a nagy eredményt, hogy teljes mértékben ő uralkodjon a három lelki erő együttműködésén, ezzel szemben ő felel az együttműködésükért.

Bizonyos érzékfeletti erőkkel és lényekkel akkor tudunk csak tudatosan kapcsolatra lépni, ha előzőleg így alakítottuk már át a sajátunkat, mert az ember lelki erői a világ megfelelő erőinek a rokonai. Az akaratban rejlő erő hatással lehet például a magasabb világ egyes lényeire és jelenségeire és észlelheti is őket, de csak akkor, ha az emberi lélekhez és gondolkodáshoz fűződő kötelékétől megszabadult már. Mihelyt ez a kapcsolat megszűnt, az érzésektől és a gondolkodástól függetlenné vált akarat a szellemi világ többi lényére is hatni kezd. Így van ez a gondolkodás és az érzés erőivel is. A gyűlölet érzését bizonyos színezetű finom fényfelhőnek látja a „látó”, amit cl is tud magától hárítani úgy, mint a fizikai ember a rá lesújtani készülő kezet. A gyűlöletből az érzékfeletti világban egy látható jelenség lesz, a „látó” azonban csak azért tudja érzékelni, mert úgy tudja kifelé irányítani az érzéseiben rejlő erőt, mint a fizikai ember a szeme felfogóképességét. Ez azonban nemcsak a gyűlölettel van így, hanem a fizikai világ sokkal fontosabb tényeivel is, mert velük is csak a lélek alap- erőinek felszabadításán át tudunk érintkezésbe kerülni.

A szellemtudomány előírásait figyelmen kívül hagyva, fejlődésünk során a gondolkodás, az érzés és az akarat szétválásakor háromféle tévedés áldozatai lehetünk. Előfordulhat, hogy kettészakítjuk az összekötő fonalakat, mielőtt még magasabb tudatunk eljutott volna a megismerésben oda, hogy a szétvált erők együttműködésének irányítását helyre tudná állítani, kézbe tudná venni. Lelkünk alapvető erői ugyanis életünk egy bizonyos pontján nem egyformán fejlettek. Van akinek a gondolkodása fejlettebb az érzésénél és az akaratánál és van akinél az érzés vagy az akarat uralkodik a másik két erő felett. Amíg megmarad az erők kozmikus törvényekkel létrehozott összefüggése, valamelyik erő előretörése magasabb értelemben nem okozhat zavaró rendellenességet. Ha például az akarat kerül túlsúlyra, a kozmikus törvények a gondolkodáson és az érzésen keresztül kiegyenlítő hatással vannak és megakadályozzák a túlsúlyban lévő akarat különös mértékű túlkapásait. A szellemi iskolázás alatt azonban teljesen megszűnik az érzés és a gondolkodás törvényszerű hatása és a folyamatosan roppant nagy erőkifejtésre ösztönző akaratot már nem fékezi. Ha pedig a tanítvány még nem fejlesztette ki teljesen a magasabb tudatot, és még nem tudja saját maga létrehozni az összhangot a lélek alaperői között, az akarat nem áll meg féktelen útján, állandóan legyűri az embert és így teljesen erőtlenné válik az érzés és a gondolkodás, az akarat pedig hatalmas rabszolgatartóként hajszolja az egyik fékevesztett cselekvéstől a másikig és erőszakossá teszi. – A második tévútra akkor lépünk, amikor érzéseink szertelenné válva rázzák le magukról a törvényszerű vezetést. Amikor ez történik, hajlamosak leszünk folytonos tiszteletet érezni mások iránt, határtalan függő viszonyba kerülünk tőlük, míg cl nem veszítjük minden önálló akaratunkat és gondolatunkat, a magasabb megismerés helyett pedig az lesz a sorsunk, hogy szánalmasan üressé és erőtlenné válik a lelkünk. Megtörténhet az is, hogy aki hajlamos a jámborságra és a vallásos emelkedettségre, a túlsúlyban lévő érzelmi élet vallásos rajongásra ragadtatja. A lelki erők szétválásakor a harmadik veszély pedig az, amikor a gondolkodás kerül túlsúlyra. Akinél ez következik be, elidegenedik az élettől és szemléletében elzárkózik környezetétől. Neki a világ csak annyiban fontos, amennyiben határtalanná fokozódott tudásszomja kielégítésére nyújt tápot. Nem keltenek benne érzéseket és cselekvésre sem indítják a gondolatok. Az ilyen emberek részvétlenek és ridegek, kitérnek a mindennapi valósággal való érintkezés elől, irtóznak tőle és az – számukra legalábbis – elvesztette minden jelentőségét.

Az erőszakosság, a rajongás és a rideg, szeretetlen tudásszomj az a három tévút, amelyre a tanítványnak nem szabad rátérnie. A rendellenesség fokát illetően az ilyen tévutakon járó ember képe külsőleg szemlélve és a materialista, úgynevezett hivatalos orvostudomány segítségével nem nagyon különböztethető meg az elmebeteg, vagy legalábbis súlyosan „idegbajos” ember képétől. A tanítványnak nem szabad hasonlítania rá. A fontos az, hogy a lélek három alapvető ereje, a gondolkodás, az érzés és az akarat harmonikus fejlődésen menjen keresztül, még mielőtt a bennük elültetett összefüggés megszakadna és a felébredt magasabb tudat hatalmába kerülne. Mert ha egyszer már hiba történt és valamelyik alaperő féktelenné vált, torzszülöttként jön világra a magasabb rendű lélek, utána az ember egész lényét ez a fékevesztett erő tölti be és hosszú ideig még csak gondolni sem lehet rá, hogy újból egyensúlyba kerüljön minden. Mindaddig csak ártalmatlan jellembeli adottságnak tűnik, hogy természeténél fogva akaratra, érzésre, vagy gondolkodásra hajlamosabb-e valaki, míg nincs szó szellemi iskolázásról, az iskolázás során azonban az ilyen adottság annyira felfokozódik a tanítványban, hogy kiirtja belőle, ami egyetemesen emberi benne és szükséges az élethez. Az említett adottságok fokozódása viszont csak abban a pillanatban válik valóban komoly veszéllyé, amikor már nappal, éber állapotában is tudatosan át tud élni a tanítvány olyan élményeket, amilyeneket az alvás során. Amíg csak az alvás közben bekövetkező megvilágosodásról van szó, éber állapotában a világ törvényeivel szabályozott fizikai élet mindig kiegyenlítő erővel hat lelke megzavart egyensúlyára. Ezért olyan szükséges a tanítványnak minden vonatkozásban szabályos és egészséges életet élnie. Annál jobb, minél inkább megfelel a test, a lélek és a szellem egészséges, erőteljes kialakítására vonatkozó fizikai követelményeknek. Károsan hat viszont fejlődésére, ha a mindennapi, nappali élet felizgatja és nyugtalanítja, ha tehát a külső élet zavaró és gátló hatásai is érvényre jutnak az iskolázás következtében benne zajló változásokon kívül. Keresnie kell mindazt, ami erőinek és képességeinek megfelelő és lehetővé teszi a környezetével való zavartalan és harmonikus együttélést. Mindent kerülnie kell, ami ezt a harmóniát zavarja és életében nyugtalansággal vagy kapkodással jár, miközben nem is annyira az a fontos, hogy a nyugtalanságot és a kapkodást külső értelemben űzze el, hanem az, hogy a hangulatait, szándékait, gondolatait és testi egészségét ne tegye ki a folytonos ingadozás veszélyének. A szellemi iskolázás alatt ez sokkal nehezebb, mint azelőtt, mert életére most már szakadatlanul hatnak, a továbbiakban pedig egész életében közrejátszanak majd a magasabb rendű élmények, amelyekkel ha nincs valami rendben, szabálytalanságuk állandóan bajjal fenyeget, csak az alkalomra várva, hogy mikor térítsék le a rendezett útról. Ezért nem szabad a tanítványnak semmit sem elmulasztania, ami folyamatosan tudja biztosítani az egész lénye fölötti uralmat. A lélekjelenlét és az életben előforduló mindenféle helyzet nyugodt áttekintéséhez szükséges képesség sohasem hiányozhat. Alapjában véve azonban az összes ilyen tulajdonságokat az igazi szellemi iskolázás maga is létrehozza, közben pedig a velejáró veszélyekkel úgy ismerkedünk meg, hogy a kellő pillanatban megkapjuk egyúttal az elhárításukhoz szükséges teljes erőt is.

A ,,küszöb őre”

A magasabb világokba emelkedve fontos élményeink vannak, találkozhatunk például a „küszöb őrével”, de voltaképpen nemcsak egy, hanem két, egy „kisebb” és egy „nagyobb” őre is van a küszöbnek. Az előbbivel akkor találkozunk, amikor az előző fejezetben leírt módon a két finomabb testiségben – az éter- és az asztráltestben – elbomlanak az akaratot, az érzést és a gondolkodást összekötő fonalak. „A küszöb nagyobbik őre” pedig akkor lép elénk, amikor az összeköttetések megbomlása a test fizikai részeire – elsősorban az agyra – is kiterjed.

Először megpróbálhatjuk elbeszélő formában leírni a tanítvány találkozását „a küszöb őrével”, hiszen csak egy ilyen találkozásból tudja meg, hogy gondolkodásának, érzésének és akaratának erői megszabadultak-e már a beléjük ültetett törvényszerű kapcsolatoktól.

Egy borzalmas és kísérteties lény áll a tanítvány előtt, akinek minden lélekjelenlétére és a magasabb megismerés útja iránt táplált minden bizalmára szüksége van a látvány elviselésére. „A küszöb őre” nagyjából a következő szavakkal adja tudtunkra, hogy miért fontos a léte:

„Mind a mai napig olyan lények uralkodtak rajtad, akiket nem láthattál. Életed eddigi folyamán rossz cselekedeteidnek az ő hatásukra lett rossz következménye, jó tetteidnek pedig jutalma. Jellemed az ő hatásukra alakult élettapasztalataid és gondolataid szerint. Ők kormányozták sorsodat, határozták meg mai megtestesülésed során örömöd és fájdalmad előző megtestesüléseidben tanúsított magatartásod szerint megillető mértékét. Ők uralkodtak rajtad a mindent átfogó karma-törvény alakjában. E hatalmak most eloldják a járószalagok egy részét, amelyekkel vezettek, most neked kell munkájukból vállalnod valamit, amivel eddig ők munkálkodtak rajtad. – Már nem egy sorscsapás ért idáig téged és nem tudtad, miért, valamelyik előző életedben véghezvitt ártalmas tetted következményei voltak. Ért szerencse meg öröm is és te elfogadtad őket csupán. Ezek is előző tetteid következményei voltak. Jellemednek sok jó oldala van, de vannak benne sötét foltok is. Mind magad okoztad előző élményeiddel és gondolataiddal. Eddig nem ismerted előző életed élményeit és gondolatait, csak hatásukban nyilvánultak meg előtted. De ők, a karma hatalmai, látták előbbi életeid összes tetteit, legrejtettebb gondolatait, érzéseit és ezek szerint határozták meg jelenlegi mivoltodat, életedet.

De most magad is ismerd meg előző életeid összes jó és rossz oldalát. Eddig beleszőtték őket mivoltodba, benned voltak anélkül, hogy láthattad volna őket, ahogyan fizikailag saját agyadat sem láthatod. De most eloldódnak tőled előző életeid jó és rossz oldalai, személyiségedből kilépve önálló alakot öltenek, te pedig ezt most meg tudod látni, ahogyan a külső világban is látsz növényeket és köveket. – Te magad vagy az a lény, aki nemes és gonosz tetteiből alkotta meg testemet. Kísérteties alakom a te saját életeid egyenlegéből szövődött. Eddig láthatatlanul hordoztál magadban. ami számodra jótétemény volt azonban, mert a sorsod vezetésében megnyilvánuló és előtted rejtve maradt bölcsesség eddig is munkálkodott benned alakom rút foltjai eltörlésén. Most azonban, amikor kiléptem belőled, velem együtt ez a rejtett bölcsesség is elhagyott, nem törődik többé veled, a saját kezedbe teszi le a további munkát. Önmagamban tökéletes, magasztos lénnyé kell válnom, máskülönben romlásra vagyok ítélve és téged is magammal rántalak a sötétség és a romlás világába, ha ez bekövetkezik. – A te bölcsességednek kell oly magasra növekednie, hogy ezt megakadályozza, hogy magára tudja vállalni a tőled távozó rejtett bölcsesség feladatát. – Attól az időponttól kezdve, hogy átlépted küszöbömet, látható alakom egy pillanatra sem távozik mellőled, ha pedig ezentúl helytelenül teszel vagy gondolsz valamit, hibádat azonnal alakom rút, démoni torzulásának észleled. Lényem csak akkor válik ragyogóan széppé, ha már jóvátetted a múltban elkövetett minden tettedet és annyira megtisztult a lelked, hogy képtelen vagy elkövetni újabb rosszakat. Akkor majd további tevékenységed javára egy lénnyé válhatunk újra.

Küszöbömet azonban a még mindig benned lévő félelemből és irtózásból ácsolták, mert rettegsz az ahhoz szükséges erőkifejtéstől, hogy tetteidért és gondolataidért a teljes felelősséget magadra vehesd. Amíg a legkevésbé is félsz még attól, hogy magadnak kell vezetned sorsodat, nem építetted még bele küszöbömbe, aminek benne kell lennie. Amíg a legkisebb részecske is hiányzik még belőle, meg kell szinte bénultan állnod előtte, vagy el kell benne botlanod. Ne próbáld átlépni mindaddig, amíg teljesen meg nem szabadultál a félelemtől és nem érzed késznek magad felvállalni a legnagyobb felelősséget is.

Mindeddig csak akkor léptem ki személyiségedből, amikor elszólított földi életedből a halál, alakomat azonban még akkor is fátyol takarta. Csak a sors rajtad uralkodó hatalmai láthattak és tudhattak a halálod és újabb születésed között eltelt időben külsőmhöz illő erőket és képességeket adni neked ahhoz, hogy az újabb életedben fejlődésed javára munkálkodhass külsőm szebbé tételén. Én vagyok az, akinek a tökéletlen volta minduntalan rákényszeríti a sorshatalmakat, hogy visszavezessenek egy újabb megtestesülésbe, a Földre. Ott voltam én is, valahányszor meghaltál már és a kanna irányítói miattam határozták el, hogy öltsél újra testet. Csak akkor kerültél volna ki a halál hatalma alól, ha a fentiek szerint öntudatlanul is tökéletessé alakítottál volna ismételten megújuló életeid során. Akkor válhattunk volna teljesen eggyé és egyesülten érhettük volna el a halhatatlanságot.

Látható alakban állok most előtted, ahogyan láthatatlan alakban mindig ott álltam melletted halálod óráján. Küszöbömet átlépve azokba a világokba jutsz, ahová máskülönben csak fizikai halálod után kerülhettél. Teljes tudatoddal lépsz e birodalomba, és ha ezentúl külsőleg láthatóan jársz a földön, egyúttal a halál, vagyis az örök élet birodalmában is jársz majd. Valóban a halál angyala vagyok, egyúttal azonban én hozom el a soha el nem múló magasabb életet is. Általam halsz meg élő testedben, hogy az elpusztíthatatlan létben élhesd meg újraszületésedet.

A birodalomban, ahová most belépsz és ahol boldogság lesz az osztályrészed, érzékfeletti lényekkel ismerkedsz majd meg, első ismerősöd azonban ebben a világban mégis én leszek, a te teremtményed. Azelőtt a te létezésed adott nekem életet, de most már önálló létre ébredtem általad, jövendő tetteid látható irányítójaként és talán állandó szemrehányásképpen is előtted állva. Meg tudtál ugyan engem teremteni, ezzel azonban egyúttal azt a kötelességet is magadra vállaltad, hogy átalakítasz.11

Most elbeszélő formában mondtuk el, amit nem szimbólumnak, hanem a legmagasabb értelemben vett valóságos élménynek kell elképzelnünk.[1]

„A küszöb őre” óva inti a tanítványt attól, hogy tovább haladjon, míg nem érez elég erőt magában ahhoz, hogy az előbb elhangzott követelményeknek eleget tegyen. Bármennyire borzalmas jelenség „a küszöb őre”, mégiscsak a tanítvány saját életének a következménye, nem más, mint az akarat, a gondolkodás és az érzés szétválásakor rajta kívül önálló életre kelt saját jelleme. – Már az is rendkívül fontos élmény, amikor először érezzük, hogy mi magunk hoztunk létre egy szellemi lényt. – Az előkészületnek az a célja, hogy ezt a rettenetes látványt a tanítvány a legkisebb félelemérzés nélkül tudja elviselni és a találkozás pillanatában valóban elég erősnek érezze magát ahhoz, hogy „a küszöb őre” szebbé tételét teljesen tudatosan vállalja magára.

„A küszöb őrével” történt szerencsés kimenetelű találkozásnak az a következménye, hogy a tanítvány legközelebbi halála egy korábbi halálélményeitől teljesen eltérő esemény lesz. Ezentúl tudatosan éli át halálát és fizikai testét úgy veti le, mint az elviselt, hirtelen elszakadt és így használhatatlanná vált ruhát. Fizikai halála úgyszólván csak azok számára lesz fontos tény, akik együtt éltek vele, de észlelésük még teljesen a fizikai világ határai között mozog. Számukra „meghal” a tanítvány, az ő számára azonban jelentőségét illetően semmi sem változik környezetében. Az érzék- feletti világ, ahová most belépett, halála előtt is már a megfelelő módon tárul fel előtte és halálát követően is elébe tárni.

A „küszöb őre” kapcsolatban van még másvalamivel is. Az ember családhoz, néphez és fajhoz is tartozik, fizikai világbeli működése attól függ, melyik ez a család, ez a nép és ez a faj, melyik közösségbe való. Jelleme is ezzel függ össze. A családok, törzsek, népek és fajok életét vizsgálva nemcsak az ember tudatos tevékenységét kell tekintetbe vennünk. Ugyanúgy van családi, népi, stb. sors is, mint családi, faji, stb. jelleg. A fizikai érzékelésre korlátozott tudatú ember csak általános fogalomnak tartja mindezt, az előítéletében elfogult materialista gondolkodó pedig a szellemi kutatóra megvetéssel néz le, amikor az arról beszél, hogy a családi, vagy népi jelleg, a törzs, vagy a faj sorsa éppen úgy egy valóságos lényhez tartozik, mint az egyes ember sorsa az ő személyiségéhez. A szellemi kutató magasabb világokat ismer meg, az egyes személyiségek pedig éppen úgy tagjai ezeknek a világoknak, ahogyan az embernek is tagja a karja, a lába és a feje. A család, a faj, vagy a nép életében pedig nemcsak az egyes emberek működnek, hanem rajtuk kívül, mint valóságos lény, a család, a nép, vagy a faj szelleme is. Hiszen bizonyos értelemben az egyes emberek csak a család, a faj, stb. szellemének végrehajtó szervei. Teljesen megfelel az igazságnak, ha például azt mondjuk, hogy a néplélek a hozzá tartozó embert bizonyos munkák elvégzésére használja fel. A néplélek a magasabb világokban mozog, a fizikai valóságba nem ereszkedik le, egyes emberek szervezetét azonban mégis igénybe veszi, hogy hatni tudjon a fizikai világban, ahogyan egy épület egyes részeinek elkészítésére az építész is munkásokat alkalmaz. A család, nép, vagy faj szelleme valóban kiosztja mindenkinek az elvégzendő munkát, a magasabb munkatervbe azonban az anyagi világra korlátozott tudatú embert nem avatja be. Az egyes ember a nép-, vagy faj szellem céljainak érdekében tudatosság híján munkálkodik. Attól az időponttól kezdve azonban, hogy a tanítvány találkozik a „küszöb őrével”, már nemcsak azt a feladatot kell ismernie, amelyet mint személyiségnek kell elvégeznie, hanem tudatosan kell közreműködnie a nép és a faj feladatainak teljesítésén is. Minél jobban tágul a látóköre, feltétlenül annál nagyobb körre terjednek ki kötelességei is. Tulajdonképpen az történik, hogy a tanítvány lelke finomabb tagjai mellé még egy új tagot fejleszt ki, még egy ruhadarabbal többet vesz magára. Eddig úgy járt a világban, hogy személyiségét burkok vették körül, arról pedig, hogy népéért, fajáért, mit kell tennie, magasabb és az ő személyiségét felhasználó szellemi lények gondoskodtak. – A továbbiakban a „küszöb őre” azt is feltárja előtte, hogy ezek a szellemek leveszik róla a kezüket. Most már egészen ki kell lépnie a közösségből, de egyedülvalóságában teljesen „megkövesedne” és romlásnak nézne elébe, ha nem sajátítaná el azokat az erőket, amelyekkel a nép- és faj szellemek rendelkeznek. – Sokan mondják ugyan, hogy teljesen megszabadultak már a faji és törzsi kapcsolataiktól, „emberek” akarnak csak lenni, „ember és semmi más”, de feleletképpen meg kell tőlük kérdeznünk, hogy ki juttatta őket ilyen szabadsághoz? Nem a családjuk állította-e őket úgy bele a világba, ahogyan most benne állnak? Nem a törzsük, népük, fajtájuk tette őket azzá, amik? Hiszen azok nevelték őket és ha már felül tudtak emelkedni minden előítéleten és ha már törzsük, vagy fajtájuk jótevői és világító fáklyái lettek, ezt is csak az ő nevelésüknek köszönhetik. Sőt, ha azt mondhatják magukról, hogy „ember vagyok, semmi más”, azt is csak azokhoz a szellemekhez tartozó közösségnek köszönhetik, amelybe beleszülettek. – Csak szellemi iskolázás közben tudja meg az ember, hogy mit jelent teljesen elhagyottan élni törzsi, népi és faji szellemektől és a tanítvány eljövendő élete számára csak a szellemi iskolázás bizonyos fokozatán veszíti el jelentőségét az effajta nevelés, mert az akaratot, a gondolkodást és az érzést összekötő fonal elszakadásával együtt szertefoszlik az is, amit eddig a közösség szellemétől kapott meg. Úgy tekint vissza eddigi neveltetése eredményeire, mint egy házra, amelynek azonban már az összes téglája szét is morzsolódott és most teljesen új formában újból fel kell építenie. Ismét több, mint pusztán csak szimbólum, ha azt mondjuk, hogy miután a „küszöb őre” mindent elmondott már az első követelményről, a helyén forgószél keletkezik, kioltva az összes szellemi fényt, ami eddig megvilágította a tanítvány életének útjait. Mindent teljes sötétség borít, amelyet csak a „küszöb őréből” sugárzó fény tör meg, akinek e további intő szavai hangzanak fel a félhomályból: „Ne lépd át küszöbömet addig, amíg nem vagy benne biztos, hogy e sötétséget te magad át tudod világítani – ne tégy egy lépést sem, amíg meg nem bizonyosodtál róla, hogy saját lámpásodban elég olaj van. Eddigi vezetőid lámpásai nem világítanak már neked többé.” Szavai elhangzása után meg kell a tanítványnak fordulnia, vissza kell pillantania. A „küszöb őre” most elhúzza az élet titkait eddig előle elrejtő függönyt és ekkor a törzs, a nép és a faj szellemei működésűk teljében nyilatkoznak meg előtte, ő pedig most már pontosan látja, hogyan vezették eddig ezek a szellemek, de egyúttal világosan tudja azt is, hogy ezentúl már nem vezetik. Ez tehát az a második intelem, amelyet a „küszöb őre” intéz a tanítványhoz, mielőtt az átlépne a küszöbön.

Készületlenül senki sem bírná a „küszöb őre” látását elviselni, a magasabb iskolázás azonban, amely egyáltalán lehetővé teszi, hogy eljussunk a szellemi világ küszöbére, egyszersmind arról is gondoskodik, hogy a kellő pillanatban megkapjuk a látvány elviseléséhez szükséges erőt. A szellemi iskolázás azonban lehet annyira harmonikus is, hogy a tanítvány minden felindulás és megrendülés nélkül léphet át új élete küszöbén és élményét a küszöb átlépésekor a most ébredő új élete alaphangjává váló boldogság előérzete kíséri. Az új szabadság érzése túlszárnyal minden más érzést és ezzel az érzéssel együtt ébred tudatára annak, hogy az előtte feltáruló új kötelességeket és felelősséget élete bizonyos fokán minden embernek vállalnia kell.


[1] A fentiekből világosan látható, hog}! ,,a küszöb őre” a tanítvány felébredő magasabb látása előtt megnyilvánuló (asztrális) jelenség. A szellemtudományos iskolázás ehhez a találkozáshoz vezeti el az embert. Az alacsonyrendű mágia mesterkedése „a küszöb őrét” fizikailag láthatóvá tudja tenni, mégpedig úgy, hogy finom anyagok megfelelő keverékéből füstszerű felhőt állít elő. A mágus erőkifejtése formába tudja önteni a füstfelhőt és az ember kiegyenlítetlen karmája segítségéve! meg is tudja eleveníteni. – Efféle fizikai látványra már nincsen szüksége annak, aki kellőképpen felkészült a magasabb látásra, azt viszont, aki fizikai élőlény alakiéiban és kellő felkészültség hiányában látja meg saját kiegyenlítetlen kannáját, az a veszély fenyegeti, hogy rossz útra téved. Ne törekedjünk ilyesmire. „Zanoni” című művében Bulwer regény formájában írja le „a küszöb őrét”.

Élet és halál, a ,,küszöb nagy őre”

Már leírtuk, hogy „a küszöb kisebbik őrével” való találkozás azért annyira jelentőségteljes, mert a tanítvány egy olyan érzékfeletti lényt ismer meg benne, akit úgyszólván ő maga hozott létre és akinek a teste az ő tettei, érzései és gondolatai eddig láthatatlan következményeiből épül fel. Ugyanezek a láthatatlan erők okozták azonban a tanítvány saját sorsát és jellemét is. Aki átéli ezt a találkozást, tisztán látja már, miként vetette meg ő maga a múltban jelenlegi élményei alapjait. Saját mivolta bizonyos fokig nyilvánvalóvá lesz önmaga előtt. Például bizonyos hajlamai és szokásai vannak. Most már tudhatja, hogy miért. Sorscsapások érték, most már felismeri eredetüket. Tudatos lesz előtte, hogy miért szeret, vagy gyűlöl valamit, miért teszi valami boldoggá, másvalami pedig szerencsétlenné. Megértetik vele a látható életet a láthatatlan okok. Leplezetlenül látja maga előtt az élet fontos tényeit is, a betegséget és egészséget, halált és születést és tudatára ébred, hogy az őt szükségszerűen ismét az életbe visszavezető okokat már születése előtt ő maga hozta létre. Ismeri továbbá most már a saját lényét is, akinek a felépítése itt, a látható világban nem tökéletes ugyan, de a tökéletesedés felé mégis csak ebben a világban haladhat tovább, mert lénye továbbépítésén semmiféle más világban nincs alkalma dolgozni. Azt is belátja most, hogy ettől a földi világtól nem választhatja el örökre a halál, ráeszmél, hogy valamikor régen azért jött először erre a világra, mert lényének akkor szüksége volt a látható világban eltöltött életre, hogy szert tegyen semmiféle más világokban nem megszerezhető tulajdonságokra és mindaddig kapcsolatban kell vele maradnia, míg ki nem fejlesztette az itt megszerezhető összes tulajdonságot. Csak úgy lehet valamikor a túlvilági lények hasznos munkatársa, ha az ehhez szükséges összes képességet a fizikailag látható világban szerzi meg. – A beavatott egyik legfontosabb élménye tehát az, hogy jobban ismeri és értékeli a fizikailag látható természet igazi értékét, mint szellemi iskolázása előtt, amit pedig éppen azáltal ismert fel, hogy be tudott pillantani az érzékfeletti világokba. Aki az érzékfeletti világokba nem lát bele és emiatt talán úgy sejti, hogy az érzékfeletti világ a fizikainál mérhetetlenül értékesebb, esetleg lebecsüli az érzékelhető világot, de aki már bepillantott a magasabb világokba, tudja, hogy a láthatatlan valóságban teljesen öntudatlanná válna a látható valóságban átélt élmény nélkül, és amikor az érzékfeletti valóságban akar élni, csakis a fizikai világban megszerezhető és megfelelő képességekre, eszközökre van szüksége. A fizikailag láthatatlan világ tudatos átéléséhez szellemi látásra van szükség. A „magasabb világ” észleléséhez szükséges látóképességet azonban az „alacsonyabb rendű világban” átélt élmények fejlesztik csak fokozatosan ki. A szellemi világban szellemi látóképességgel csak akkor tudunk megszületni, ha azt már itt, a fizikai világban fejlesztettük ki, ahogyan a gyermek sem születhetne meg fizikai szemekkel anélkül, hogy azok már előzőleg, az anyaméhben ne fejlődtek volna ki.

Ebből a szemszögből nézve érthető, hogy a szellemi világ küszöbének van „őre”. Hiszen ebbe a világba semmiképpen sem szabad ténylegesen bepillantanunk addig, míg meg nem szereztük az ehhez szükséges képességeket. Amikor halála után az ember tehát az érzékfeletti világ küszöbét az ottani munkálkodáshoz szükséges képességek nélkül lépi át, élményeit fátyol takarja mindaddig, míg éretté nem válik rá.

Amikor a tanítvány átlépte az érzékfeletti világ küszöbét, fizikai életének teljesen új értelmét ismeri meg, a fizikai világot a magasabb világ termőtalajának, a magasabb világot pedig a fizikai világ nélkül bizonyos értelemben hiányosnak látja. Két világ, a múlt és a jövő világa tárul fel tekintete előtt. Visszatekint a régmúlt időkre, amikor ez a fizikai világ nem létezett még, hiszen túl van most már az előítéleten, miszerint az érzékfeletti világ a fizikaiból fejlődött volna ki és tudja, hogy az érzékfeletti világ volt meg először és minden fizikai valóság belőle jött létre. Látja, hogy ő maga is az érzékfeletti világhoz tartozott, még mielőtt első ízben lejött volna a fizikai világba. Az egykori érzékfeletti világnak azonban szüksége volt rá, hogy a fizikai létformán keresztülmenjen, mert különben a további fejlődése lehetetlenné vált volna. Az érzékfeletti világ akkor fejlődhet csak tovább, ha bizonyos lények a továbbfejlődéshez szükséges képességeiket előbb a fizikai létben szerzik meg. Az ember mai élete a szellemi lét még nem tökéletes fokáról származik, de az emberi lény a szellemi lét oly tökéletes fokára emelkedik majd, hogy arra is képes lesz, hogy egykoron majd a magasabb világ továbbfejlődésén munkálkodjék. – Itt kapcsolódik a múlt a jövőhöz, az érzékfeletti világ fejlődésének magasabb fokára mutatva. A fizikai világban eltöltött életek eredményei ebbe a magasabb fejlettségű érzékfeletti világba kerülnek. A fizikai világ, mint olyan, már a múlté, eredményei azonban el vannak ültetve a magasabb világban.

Ezzel most már érthetővé válik, hogy a fizikai világban miért van halál és betegség. A halál ugyanis nem más, mint annak a kifejeződése, hogy az egykori érzékfeletti világ elérkezett fejlődésének arra a pontjára, ahonnan önmaga már nem tudott tovább jutni. Ha az élet nem kapott volna egy új ösztönzést, szükségképpen egyetemes halál következett volna be és így az új életből az egyetemes halál ellen vívott harc lett. Egy új világ csírái keltek ki a haldokló és megdermedő világ romjaiból. Ezért van élet és halál a világban és a kettő lassankint egymásba fonódik. A régi világ elhaló részei még hozzátapadnak a belőle származó új élet csiráihoz. A folyamat az embernél fejeződik ki a legvilágosabban. Burokként hordja magán, ami még megmaradt a régi világból, a majd a jövőben élő lény csírája pedig ezen a burkon belül fejlődik ki. Az ember tehát kettős lény, halandó és halhatatlan. Halandó lénye fejlődésének végső, a halhatatlan pedig fejlődése kezdeti állapotában van, de csakis ebben a fizikailag érzékelhető állapotban kifejeződő kettős világban szerzi meg a képességeket ahhoz, hogy a halhatatlanság felé vigye a világot. Éppen az a feladata, hogy a halhatatlan világ számára a halandó világban érlelje meg a gyümölcsöt. Saját mivoltára tekintve – ő maga építette ilyenné a múltban – azt kell tehát mondania, hogy abban az elhaló világ elemei vannak, munkálkodnak és hatalmukat ő maga csak fokozatosan törheti meg az újraéledő halhatatlanság erőivel. Így vezet el az ember útja az élethez a haláltól. Ha tehát teljesen tudatos lenne halála óráján az ember, azt mondaná: „A múlandóság volt a tanítómesterem. Halálom a velem összeszövődött múlt következménye. A halandó világ azonban megérlelte bennem a halhatatlanság csíráját, amit magammal viszek a másik világba. Ha az életemet csak a múlt határozná meg, soha meg sem születhettem volna. A múlt élete a születéssel lezárult. Az új élet csírája megmentette a fizikai világbeli életet az egyetemes haláltól. A születés és a halál között eltelt idő csak azt fejezi ki, hogy az új élet mennyit tudott elhódítani a haldokló múlttól. A betegség pedig nem egyéb a múlt elhaló részeinek továbbműködésénél.”

Mindebből feleletet kapunk a kérdésre, hogy miért kerül az embernek annyira fáradságos munkájába, hogy az eltévelyedésből és a tökéletlenségből, ha csak lassan és fokozatosan is, de mégis a jósághoz és az igazsághoz emelkedjék fel. Mert egyelőre tettein, érzésein és gondolatain még az elmúló, elhaló világ uralkodik. E múlandó világhoz tartoznak fizikai szervei is, és mindazzal együtt, ami őket működésre készteti, el is múlnak. Nem az ösztönök, hajlamok, szenvedélyek és a hozzájuk hasonló többi dolgok, meg az őket szolgáló szervek a maradandók, hanem az, ami mint ezeknek a műve jelenik meg. Az ember csak akkor válik függetlenné a létalaptól, amelynek talajából kinőtt, és amelyet a fizikai világ fejez ki, ha minden feldolgozhatót feldolgozott már a múlandó világban.

A múlandóság és a halhatatlanság keverékéből álló kettős természetét jeleníti meg a „küszöb első őre”. Rajta világosan meglátszik, hogy mi hiányzik még az emberben ahhoz, hogy olyan dicső „fényalak” legyen belőle, aki ismét a tisztán szellemi világ lakója lehet.

A „küszöb első őre” azt mutatja meg, hogy az ember mennyire bonyolódott bele a fizikai világba. Ennek mértéke elsősorban az ösztönökben, hajlamokban, megkívánásokban, önző kívánságok- bán, a haszonlesés minden formájában és abban fejeződik ki, hogy az ember melyik fajhoz és néphez tartozik, mert a népek és fajok nem mást jelentenek, mint a tiszta emberség felé való fejlődés fokozatait. Egy faj, vagy nép annál fejlettebb, minél jobban képviselik a tiszta, eszményi embertípust a hozzá tartozó emberek, akik egyre jobban azon fáradoznak, hogy az örökkévalóság felé haladjanak a fizikai, a múlandó világból. Az embert a fejlődés menete készteti arra, hogy egyre magasabb fejlettségű népben öltsön testet. Ez a folyamat tehát voltaképpen egy olyan felszabadulási folyamat, amelynek a végén az embernek harmonikus tökéletességben kell megjelennie. Hasonlóképpen jelenti a tökéletesedés felé való haladást, ha az ember a világnézetek egyre tisztább morális és vallásos formáit sajátítja el, és leveti a múlandó dolgok utáni sóvárgást, ami a morális fejlődés különböző fokain az eszményi jövő csíráján kívül még sokáig él bennünk.

A „küszöb kis őrében”, akit az előző fejezetben írtunk le, csak a múlt eredménye jelenik meg, a jövő csíráiból annyi van csak benne, amennyit belevittünk már a múltban. Az embernek azonban lehetőleg mindent át kell vinnie a fizikai világból a jövőbeli érzékfeletti világba. Ha egykor majd csak azt akarná magával vinni a szellemi világba, amit képmásába a múltban szőtt bele, csak részben teljesítené földi feladatát. Ezért a „küszöb kisebbik őréhez” egy idő múlva a „küszöb nagyobbik őre” is csatlakozik. Ismét elbeszélő formában mondjuk el, miként játszódik le a találkozás a tanítvány és a „küszöb második őre” között.

Miután ráeszmélt a tanítvány, hogy milyen tulajdonságoktól kell megszabadulnia, magasztos fényalak állja útját, akinek a szépsége nagyon nehezen önthető szavakba. – A találkozás a „küszöb második őrével” akkor következik be, amikor a gondolkodás, az érzés és az akarat egymástól való elszakadása kiterjed már a fizikai szervekre is és a köztük lévő kölcsönös kapcsolatot már nem maga e három erő tartja fenn, hanem a fizikai feltételektől teljesen függetlenné vált magasabb tudat szabályozza. Most már magasabb régiókból az emberi lélek maga kormányozza a gondolkodás, az érzés és az akarat szerveit, mint hatalma eszközeit. – A „küszöb második őre” a minden fizikai kötelékétől így megszabadított lélek elé lépve nagyjából így szól:

„Eloldódtál most már a fizikai világtól és megszerezted magadnak a jogot, hogy otthonodnak nevezhesd az érzékfeletti világot és működésedet innen irányíthasd. Saját fejlődésed érdekében már nincs szükséged fizikai tested jelenlegi alakjára. Ha csak azt a képességet akarod megszerezni, amellyel az érzékfeletti világ lakója lehetsz, nem kell visszatérned többé a fizikai világba. De most tekints rám és lásd, milyen mérhetetlen magasságban állok a felett, amivé te mind a mai napig fejlesztetted magad. Fejlődésed jelenlegi fokozatát azokkal a képességekkel érted el, amelyeket a fizikai világban fejleszthettél ki, amíg a fizikai világbeli életre rászorultál még. De most már életedben el kell kezdődnie annak az időszaknak, amikor a fizikai világ érdekében felszabadult erőkkel munkálkodsz tovább. Eddig csak saját magadat váltottad meg, de most, mint felszabadult lény, közreműködhetsz már a fizikai világban élő összes társad felszabadításán is. Eddigi törekvéseid során, mint egyes ember, csak a saját fejlődésedet tartottad szem előtt, most illeszkedj bele a nagy egészbe, hogy ne csak magadat vidd el az érzékfeletti világba, hanem mindent, ami csak található a fizikai világban. Valamikor egyesülhetsz majd velem, én azonban addig nem üdvözülhetek, míg akadnak olyanok, akik nem üdvözültek még! Mint különálló, felszabadult lény, bizonyára már ma szeretnél megtérni az érzékfeletti birodalomba, akkor azonban meg kellene látnod onnan a fizikai világ eddig még meg nem váltott lényeit és elválasztanád a sorsodat az övéktől. Pedig ti mind kapcsolatban vagytok egymással! Le kell szállnotok mindannyiotoknak a fizikai világba, hogy onnan hozzátok fel az érzékfeletti világ számára szükséges erőket. Ha elszakadnál társaidtól, visszaélnél erőiddel, amelyeket csak velük közösségben élve fejleszthettél ki. Te sem szánhattál volna le a Földre, ha ők sem szálltak volna le oda és nélkülük nem szerezhetted volna meg az érzékfeletti lét eléréséhez szükséges erőidet. Meg is kell tehát osztanod velük a velük együtt kivívott erőket. Ezért az érzékfeletti világ legmagasabb régióiba addig be nem bocsátlak, míg összes megszerzett erődet nem fordítottad a fizikai világ megváltására. A meglévő képességeiddel az alsóbb régiókban tartózkodhatsz csak, de a magasabb világ kapujában „lángpallossal állok, mint kerub a paradicsom előtt” és nem hagylak mindaddig belépni, míg tart még a fizikai világ érdekében fel nem használt erődből. Ha pedig te nem akarod a fizikai világban hasznosítani erőidet, majd lesznek mások, akik megteszik és az érzékfeletti világ akkor befogadja majd a fizikai világban elért összes eredményeket, alólad pedig kicsúszik a talaj, amellyel össze voltál nőve. A megtisztult világ fejlődése túlhalad rajtad és kizár magából. Így te majd a fekete utat választod, míg azok, akiktől külön váltál, a fehér úton járnak.”

Ilyen szavak kíséretében jelenik meg a „küszöb nagyobbik őre”, nem sokkal azután, hogy megtörtént a találkozás a „küszöb első őrével”. A beavatott azonban egészen pontosan tudja, hogy mi vár rá, ha a csábításnak engedve, idő előtt tartózkodna az érzékfeletti világban. Leírhatatlan fény sugárzik a „küszöb második őréből”, a „látóvá” lett lélek előtt távoli célként lebeg a vele való egyesülés, előtte lebeg azonban a bizonyosság is, hogy az csak akkor lesz majd lehetséges, ha a fizikai világ felszabadításának érdekében csakugyan felhasználta már az összes benne kifejlesztett erejét. Ha elhatározza, hogy a magasztos fényalak követelményeinek eleget tesz, képes is lesz rá, hogy valóban részt vegyen az emberiség felszabadításában és az emberi fejlődés oltárára helyezze áldozatait. Az emberiség fejlődésének áramlása azonban elhalad felette, ő pedig nem meríthet erőt a maga számára ebből a világból többé, ha a fizikai világ kötelékeitől megszabadulva az érzékfeletti világba való saját, de idő előtti felemelkedését helyezi előtérbe. Aki viszont e döntő elhatározás pillanatában földi világ szolgálatába állítja, már eleve lemond arról, hogy további működése színterén a maga hasznára fordítson bármit is. Ne higgyük, hogy a döntés pillanatában magától értetődően a „fehér utat” választja az ember. Ez ugyanis teljesen attól függ, hogy megtisztult- e már annyira, hogy semmiféle önzés nem csábítja a „fekete út” kívánatosnak tűnő üdvösségére, hiszen pont ezek a legerősebb csábítások. A másik útra viszont voltaképpen semmi sem csábítja, önzését nem szolgálja semmi. Az, amit a beavatott az érzékfeletti világ magasabb régióiban kap, nem az önzését táplálja és nem is marad egyedül az övé, hanem kiárad belőle – nem más, mint a környező világ iránt érzett szeretete. A „fekete úton” haladva pedig egyáltalán nem marad önzésünk kielégítetlen, ellenkezőleg, ennek az útnak az eredményeképpen elégíthetjük ki éppen a legtökéletesebben önzésünket. Aki pedig csak saját magának kívánja az üdvösséget, egészen biztosan a „fekete utat” választja, mivel ez felel meg a legjobban neki. Senki ne várja tehát a „fehér úton” haladó beavatottól, hogy embertársa önző énje fejlesztése érdekében nyújtson útmutatást. A legkevésbé sem érdekli az egyes emberek üdve. Azt mindenki úgy érje el, ahogyan tudja, siettetése nem a fehér úton haladó beavatott feladata. Neki minden földi lény, vagyis az emberek és az ember társaiként itt a Földön élő többi élőlény felszabadítása és fejlődése a fontos. A szellemi kutatók tehát csak arra adnak útbaigazítást, hogy azok az erők hogyan fejleszthetők ki, amelyekkel ebben a munkában vehetünk részt. Ezért becsülik többre minden más képességnél az önzetlen odaadást és az áldozatkészséget. Senkit sem utasítanak ugyan el éppen, hiszen még a legönzőbb ember is megtisztulhat, aki azonban csak a maga számára keres valamit, mindaddig semmit sem talál meg a beavatottnál, amíg ezt teszi. A neki nyújtott segítség eredményétől még akkor is ő maga fosztja meg magát, ha a beavatott nem tagadja meg tőle a segítséget. Aki tehát a helyes úton járó beavatott útmutatását valóban követi, miután átlépte a „küszöböt”, megérti majd „nagyobbik őr” követelményeit, aki viszont nem követi őket, nem is remélheti, hogy azok valaha is elvezetik őt a szellemi világ küszöbére. Hiszen a helyes utat járó beavatott útmutatásai vagy a jó útra vezetik, vagy sehova sem. A beavatott feladata nem az, hogy az önző boldogság eléréséhez oda vezesse az egyes embert, hogy éppen csak ott éljen az érzékfeletti világban. A beavatott kezdettől fogva úgy irányítja már a tanítványt, hogy távol tartja mindaddig a földöntúli világtól, míg az illető részt nem akar venni a közösségért végzett munkában.

Függelékek a 8.-11. kiadáshoz

Az érzékfeletti megismeréshez vezető, könyvünkben ismertetett úton bizonyos lelki élményeket élünk át. Nagyon fontos, hogy a szellemi megismerésre törekvők ne adják át magukat e lelki élményeket illető tévedéseknek és félreértéseknek, mert az ember erre általában igen hajlamos. A legsúlyosabb tévedések egyike, ha az igazi szellemtudomány tárgyát képező lelki élet egész területét a babona, a víziók, a médiumizmus és az emberi törekvések még sok egyéb területére toljuk át, vagy ezekhez tartozóknak tekintjük. Az efféle eltolódás igen sokszor onnan ered, hogy a könyvünkben ismertetett úton haladó embereket azokkal tévesztik össze, akik az érzékfeletti valóságot helytelen úton keresik és áldozatul esnek az előbb említett elfajulásoknak. A könyvünkben ecsetelt úton átélt élmények a tisztán szellemi és lelki tapasztalás területén játszódnak le. Az efféle élményekhez csak úgy juthatunk el, ha nemcsak az ilyen élmények, hanem még másfajta belső tapasztalások terén is annyira megszabadulunk és függetlenné válunk testi életünktől, mint hétköznapi tudatunkban akkor, ha külső észleléseinkről és akaratunkról nem magától az észleléstől, érzéstől, vagy akarattól származó gondolatokat alkotunk. Vannak, akik egyáltalán el sem hiszik, hogy léteznek ilyen gondolatok, úgy vélik, hogy az ember az észlelésből, vagy testi dolgokkal meghatározott belső életéből meríti minden gondolatát, az összes gondolat tehát csak valamiképpen az észlelések, vagy a belső testi élmények árnyképe. Efféle megállapítást azonban csak az tesz, aki még sohasem tudta átélni lelkében a tiszta, önmagában gyökerező gondolati életet. Akinek azonban volt már ilyen élménye, tapasztalhatta, hogy az ember a test közreműködése nélkül létrejött tevékenységet folytat már a lelki élet minden olyan területén, ahol a gondolkodás az uralkodó – olyan arányban, amennyire gondolkodása hatja át a többi lelki folyamatot is. Hiszen a gondolkodás szinte állandóan összekeveredik mindennapi lelki életünkben a többi lelki folyamattal, az észleléssel, érzéssel, akarattal és a többiekkel, amelyek a test által jönnek ugyan létre, de közrejátszik bennük a gondolkodás is és annak arányában, ahogyan a gondolkodás közrejátszik a többi lelki folyamatban, az emberben és az ember által végbemegy valami olyasmi is, amiben semmi része nincs a testnek. Vannak, akik mindezt kétségbe vonják, mivel nem tudnak kikeveredni tévedésükből, amelybe azért esnek, mert a gondolkodó-tevékenységet mindig más intéznivalókkal együtt figyelik meg. Az ember azonban belső tapasztalása során lelkileg annyira összeszedheti magát, hogy belső élete gondolati részét minden mástól elkülönítve, a maga valódi mivoltában tudja tapasztalni és így lelki élete keretei közül ki is tud szabadítani valamit abból, ami csak úgynevezett ,,tiszta”, vagyis önmagukban is megálló gondolatokból áll, amelyekben az észlelés, vagy a testi dolgok által meghatározott belső élet elemeiből már semmi sincs.[1] Az ilyen tiszta gondolatok önmagukban, saját mivoltukkal, szellemi, érzékfeletti lényszerűségükben nyilatkoznak meg. A velük egyesülő lélek tudja, – amennyiben eközben minden észlelést, emlékezést és a belső élet minden más elemét kizárja magából – hogy az érzékfeletti világban a gondolkodással él együtt és önmagát a testén kívül éli meg. Ha mindezt összességében is átlátjuk, nincs többé jelentősége számunkra a kérdésnek, hogy testünkön kívül, érzékfeletti területen átélhetjük- e vajon a saját lelkünket? A kérdés felvetése azt jelentené, hogy kétségbe vonjuk azt, amit tapasztalatból tudunk. Egyetlen jogos kérdést tehetünk csak fel. azt, hogy mi akadályozza meg abban az embereket, hogy elismerjenek egy ennyire biztos tényt? A következő feleletet adjuk a kérdésre. A kérdéses tény akkor nyilvánul csak meg, ha az ember a megnyilvánulás befogadására alkalmas lelki állapotba helyezi magát. Az emberek azonban bizalmatlanok lesznek, ha nekik maguknak és ráadásul még tisztán lelkileg kell tenniük valamit azért, hogy megnyilatkozzon számukra egy önmagában véve is tőlük független valami. Azt hiszik, hogy mivel elő kell készülniük a megnyilatkozás befogadására, ők hozzák létre a megnyilatkozás tartalmát is. Inkább olyan tapasztalatokat szeretnének, amelyek elérése érdekében semmit sem kell tenniük, tétlenek maradhatnak. Amikor az ilyen emberek azután még a valamilyen tényállás tudományos megértéséhez szükséges legelemibb követelményekkel sincsenek tisztában, bizonyos lelki tartalmakat és az észlelés és az önálló akarati tevékenység tudatosságának színvonala alá süllyedt lélek által létrehozott lelki produkciókat érzékfeletti lényszerűségek objektív megnyilatkozásának tekintik. Ilyen lelki tartalmak a látnok élményei és a médium megnyilatkozásai. – Az ilyen megnyilatkozásokban azonban nem az érzékfeletti, hanem az „érzékalatti” világ jut felszínre. Az ember tudatos, éber élete ugyanis nem teljességgel a testben zajlik le. Az éber élet tudatos része a test és a fizikai külvilág határán játszódik le, és így az érzékelésről, az érzékszervekben végbemenő folyamatokról ugyanúgy mondhatjuk, hogy a testen kívüli folyamat hatol be a testbe, mint azt, hogy a test hatja át a külső folyamatot. Ez így van az akarati életben is, ami az embernek a világ ügyeibe való illeszkedésén alapszik és így az, ami akarata következtében végbemegy az emberben, egyúttal a kozmikus történés része is. A test határán lejátszódó lelki élmények közben nagy mértékben függ az ember saját teste szervezetétől, gondolkodó-tevékenységnek azonban szerepe van az ilyen élményekben, az ember pedig érzékelésében és akaratában olyan arányban válik a testétől függetlenné, amilyen arányban a gondolkodás játszik szerepet a test határán lejátszódó élményekben. A látnok élményei és a médium jelenségeinek létrehozása közben viszont az ember teljes mértékben testétől függő helyzetbe kerül, mert lelki életéből éppen azt iktatják ki, ami őt érzékelése és akarása során testétől függetlenné tenné, emiatt pedig pusztán csak testi élete megnyilvánulásaivá válnak a lelki tartalmak és a lelki produkciók. A látnok élményei és a médium produkciói onnan erednek, hogy az ember lelke e ténykedése és élménye közben még jobban függ a testétől, mint mindennapi érzékelése és akarati élete során. A könyvünkben ismertetett érzékfeletti élmények folyamán a lélek átélése a látnoki és a mediális irányzattal éppen ellentétes irányban halad, mert fokozatosan egyre jobban függetleníti magát a testtől és így sokkal függetlenebbé válik tőle, mint érzékelése és akarati élete során. Később azután eléri a függetlenségnek azt a fokozatát, amikor már tiszta gondolatokat él át és lehetővé válik számára egy eddiginél sokkal szélesebb körű lelki tevékenység is.

Az itt ismertetett érzékfeletti lelki tevékenységet illetően rendkívül fontos, hogy teljesen világosan tekintsük át a tiszta gondolkodás élményét, mert alapjában véve már érzékfeletti lelki tevékenység a tiszta gondolkodás élménye is, bár az érzékfeletti jelenségeket még nem láthatjuk meg vele. A tiszta gondolkodással az érzékfeletti világban élünk ugyan, de érzékfeletti módon még egyedül csak ezt a gondolkodást tapasztaljuk, más érzékfeletti élményünk nincs még. Mivel pedig a későbbi érzékfeletti élményeknek már a tiszta gondolkodással való egyesüléssel elért lelki élmények folytatásának kell lennie, nagyon fontos, hogy helyesen tapasztaljuk a vele való egyesülést, hiszen ennek megértéséből sugárzik az a fény, amelynek világossága mellett betekintést nyerhetünk a helyes érzékfeletti megismerés lényegébe. Az érzékfeletti világ igazi megismerésének keresésében tévúton járunk és lelki élményeink azonnal a testi folyamatok hatalmába kerülnek, amikor lelki átélésünk a gondolkodás világosan tudatos állapota alá süllyed. Így a lelkünk nem az érzékfeletti világ megnyilatkozását éli át és hozza létre, hanem a testét az „érzékalatti” világ területén belül.

* * *

A lélek érzékfeletti élményeinek leírására nem olyan könnyű megtalálnunk a megfelelő kifejezést, mint a fizikai világban átéltekére és igen gyakran tudatában kell lennünk, hogy a valóságos tényállás és a nyelv kifejezése között nagyobb a távolság, mint a fizikai világra vonatkozó beszédben. Lassanként meg kell értenünk, hogy némely kifejezés mintegy képszerűen, gyöngéden mutat csak arra rá, amire vonatkozik. A 22. oldal tetején például ezt olvashatjuk: „Eredetileg ugyanis képszerű jelbeszéddel közölték a szellemtudomány összes szabályát és tanítását”, a 69. oldalon pedig bizonyos „írásjel-rendszerről” kellett beszélnünk és könnyen azt gondolhatná valaki, hogy ezt az írást is hasonlóképpen tanulhatná meg, mint valamelyik fizikai nyelv írásának betűit és összefűzésüket. Ezzel kapcsolatban meg kell azonban mondanunk, hogy voltak és vannak olyan szellemtudományos iskolák és egyesülések, amelyek érzékfeletti tényeket kifejező szimbolikus jelek birtokában vannak és így az, akit jelképeik jelentésébe beavatnak, olyan eszközre tesz szert, melynek segítségével a szóban forgó érzékfeletti valóságokra irányíthatja lelki életét. Az érzékfeletti megismerés nézőpontjából azonban lényegesen fontosabb, hogy lelkünk az érzékfeletti látás során saját tapasztalatból ismerje meg az írás megnyilatkozásait a könyvünk tartalmának megvalósításával elérhető érzékfeletti élmények átélése közben. Az érzékfeletti világ valamit mond a léleknek, amit szimbolikus jelekbe kell átültetnie, hogy teljesen tudatosan tekinthesse át a mondottakat. Állíthatjuk, hogy könyvünkben leírtakat minden lélek meg tudja valósítani. Ennek menetét a lélek maga határozhatja meg, valóra válásuk folyamán pedig bekövetkeznek a leírt eredmények is. Az ilyen könyvet, amilyen ez, tekintsük a szerző és az olvasó beszélgetésének. Ha a könyvben az áll, hogy a tanítványnak személyes útmutatásra van szüksége, fogjuk úgy fel a dolgot, hogy maga a könyv sem egyéb efféle személyes útmutatásnál. Régebben oka volt, hogy a szellemi iskolázás során miért élőszóval adtak hasonló útmutatásokat, jelenleg azonban elértük az emberi fejlődésnek azt a fokozatát, amikor sokkal jobban hozzáférhetővé kell tennünk a szellemtudományos ismereteket, mint a régebbi időkben – a régebbi, szóbeli útmutatás helyére a könyv kerül. Csak bizonyos feltételek mellett áll helyt a vélemény, hogy a szellemi iskolázáshoz a könyvben mondottakon kívül még személyes útmutatásra is szükség van. Egyeseknek természetesen a személyes segítség fontos és szükséges is lehet, de tévedés lenne azt hinnünk, hogy vannak könyvünkből hiányzó, lényegesen fontos tudnivalók. Helyesen, és főleg alaposan és tökéletesen olvasva, minden megtalálható benne.

* * *

A könyvünkben lévő leírások olyan színben tűnhetnek fel, mintha arra vonatkozó útbaigazítások lennének, hogy az egész ember hogyan változzon át teljesen mássá. Aki viszont könyvünket helyesen olvassa, látja, hogy csak azt akarjuk elmondani, milyen lelki beállítottságra van szüksége az embernek élete abban a pillanatában, amikor az érzékfeletti világgal szembesülni akar. Az ilyen lelki beállítottságot úgy fejleszti ugyan ki, mint egyfajta benne lakozó másik lényt, egészséges előbbi mivolta azonban ugyanúgy folytatja amellett tovább tevékenységét, mint azelőtt, teljesen tudatosan szét tudja a két lényt választani és közöttük megfelelő módon tud létrehozni kölcsönhatást is. Azzal, hogy érdeklődése a mindennapi élet iránt csökken, nem annyira jártas benne és „egész nap a szellemi világot kutatja”, nem lesz még használhatatlan és ügyetlen az életben, az azonban valóban igaz, hogy az érzékfeletti világban átélt élmények besugározzák fényükkel az ember egész lényét, ami azonban nem vonja el őt a mindennapi élettől, sőt, ellenkezőleg, élete termékenyebb élet, ő maga pedig derekabb ember lesz tőle. – A szellemi iskolázás menetét azért kellett mégis úgy leírnunk, ahogyan tettük, mert a megismerés minden érzékfeletti világra irányuló folyamata a teljes embert veszi igénybe, aki ezért szükségképpen teljes mivoltával együtt engedi át magát élményeinek a megismerés pillanataiban. Míg a színérzékelés folyamata a szemnek és az idegvégződéseknek csak egyes részeit veszi igénybe, addig az érzékfeletti megismerés a teljes embert érinti, akiből ilyenkor teljesen csak szem, vagy teljesen csak fül lesz. Ezért kelthetik az érzékfeletti megismerés folyamatainak kialakításáról szóló közlések azt a látszatot, mintha az ember teljes átalakításáról lenne szó, a hétköznapi ember pedig egy megvetendő valami lenne, akinek teljesen meg kellene változtatnia magát.

* * *

A 107. oldalon „A beavatás egynémely hatásáról” mondottakhoz akarok hozzáfűzni még valamit, ami némi változtatással a könyv más részeire is érvényes lehet. – Igen könnyen felvethető lenne a kérdés, hogy miért kell képszerű formában leírni az érzékfeletti élményeket, nem lehetne helyette fogalmakkal ábrázolni őket? Azt kell válaszolnunk rá, hogy az érzékfeletti valóság átélése szempontjából az a fontos, hogy az ember saját magát is érzékfelettinek tudja az érzékfeletti világban. Ha saját érzékfeletti mivoltát nem észlelné, melynek valóságos volta a maga módján teljes mértékben kifejezésre is jut a „lótuszvirágokkal” és az „éter- testtel” foglalkozó leírásunkban, az érzékfeletti világban ahhoz hasonló módon élné át saját mivoltát, mint aki észrevenné ugyan a körülötte lévő dolgok és folyamatok megnyilatkozásait a fizikai világban, a saját testéről azonban mit sem tudna. Az érzékfeletti világban az ember azért van tudatában saját magának, mert a „lélektestben” és az „étertestben” saját mivolta érzékfeletti kialakulását látja meg, ahogyan a fizikai világban is saját fizikai teste észlelése következtében jut öntudathoz.


[1] Lásd a szerző „A szabadság filozófiája „ című könyvét. (Phitosophie der Freiheit, GA 4.. magyarul: Édesvíz kiadó kiadása.)