Barion Pixel

GA14

4. A lelkek ébredése

 

Fejezetek:

Szereplők és történések

„A Lelkek Ébredése” c. drámában ábrázolt szellemi és lelki folyamatokat úgy kell elképzelnünk, hogy azok körülbelül egy évvel „A Küszöb Őre” c. drámában foglaltak után történnek.

„A Lelkek Ébredésé”-ben a következő személyek és lényék szerepelnek:

I. A szellemi elem hordozói:

1. Benedictus: az a személyiség, akiben tanítványai a mélyebb szellemi összefüggések ismerőjét látják. (Az előző drámák közül „A Beavatás Kapuja” és „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámákban a „Naptemplom” vezetőjeként szerepelt. A „Küszőb Őré”-ben annak a szellemi irányzatnak a kifejezője, amely az aktuálisan eleven szellemi életet akarja a pusztán tradicionális szellemi irányzat helyébe hozni, mely utóbbit az ott szereplő „misztikus szövetség” őrzi.) A Lelkek Ébredésében már nem csupán úgy kell elképzelnünk Benedictust, hogy tanítványai fölött áll, hanem úgy, hogy saját lelki sorsával beleszövődik tanítványai lelki élményeibe.
2. Hilarius Gottgetreu: a tradicionális szellemi élet ismerője, ami nála önálló szellemi élményekkel párosul. Ugyanaz az individualitás, aki „A Küszöb Őre” c. drámában egy „misztikus szövetség” nagymestereként szerepelt.
3. Az irodafőnök Hilarius Gottgetreu üzemében.
4. A titkár Hilarius Gottgetreunál. (Ugyanaz a személyiség, aki „A Küszöb Őre” c. drámában Friedrich Geist-ként szerepelt.)

II. Az odaadás elemének hordozói:

1. Magnus Bellicosus (”A Beavatás Kapuja” c. drámában Germán. „A Lélek Megpróbáltatása” és „A Küszöb Őre” c. drámákban egy misztikus szövetség preceptora.)
2. Albert Torquatus (A Beavatás Kapuja” c. drámában Theodosius. „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában az ott szereplő misztikus szövetség első ceremóniamestere.)
3. Capesius professzor. (A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában ez az individualitás mint első preceptor szerepel.)
4. Felix Balde („A Beavatás Kapuja” c. drámában bizonyos fajta természeti misztika hordozója, ebben a drámában a szubjektív misztika hordozója. Individualitása „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában mint Joseph Kühne szerepel)

III. Az akarati elem hordozói:

1. Romanus (Itt ismét ezt a nevet viseli, amelyet már ”A Beavatás Kapuja” c. drámában is viselt, mert ez fejezi ki belső lényét, amelyhez „A Beavatás Kapuja” és „A Lelkek ébredése” között eltelt években felküzdötte magát. „A Küszöb Őre” c. drámában külső világbeli nevén, Friedrich Trautmannként szerepel, mert az ott lejátszódó események során belső életének nincs nagy jelentősége. Individualitása „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában a középkori misztikus szövetség második ceremóniamestereként szerepel.)
2. Doktor Strader (Individualitása „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában mint „Simon zsidó” szerepel.)
3. Dr. Strader ápolónője. (Ugyanaz a személy, mint aki „A Küszöb Őre” c. drámában Marie Treufels-ként szerepel. „A Beavatás Kapuja” c. drámában „a másik Máriának” hívják, mert Johannes Thomasius imaginatív megismerése bizonyos természeti erők Imaginációját az ő képében formálja meg. Individualitása „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában mint Kühne leánya, Berta, szerepel)
4. Baldené. (Individualitása „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában Kühne feleségeként szerepel)

IV. A lelki elem hordozói:

1. Mária. (Individualitása „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában „a Barát”-ként szerepel.)
2. Johannes Thomasius. (Individualitása „A Lélek Megpróbáltatása” c. drámában „Thomas”-ként szerepel.)
3. Hilarius Gottgetreu felesége.

V. A szellemi világ lényei:

1. Lucifer
2. Arimán
3. Gnómok
4. Szilfek

VI. Az emberi szellemi elem hordozói:

1.-3. Philia, Astrid, Luna: azok a szellemi lények, akik az ember lelki erőinek a kozmosszal való kapcsolatát közvetítik.
4. A „másik” Philia a szeretet-elem hordozója abban a világban, amelyhez a szellemi személyiség tartozik.
5. Theodóra a lelke (Individualitása a „Lélek Megpróbáltatása” c. drámában úgy jelenik meg, mint Cecilia, aki nevelt lánya Kühnének és testvére Thomasnak, aki Johannes Thomasius individualitásának megtestesülése.)
6. A Küszöb Őre
7. Johannes Thomasius éteri hasonmása
8. Ferdinand Beinecke lelke Arimánnál. (12. kép) (mint Ferdinand Beinecke csak „A Küszöb Őre” c. drámában szerepel.)

VII.

Benedictus és Mária személyisége gondolati élményként is szerepel, éspedig a második képben mint Johannes Thomasius, a harmadik képben pedig mint Strader gondolati élménye. A kilencedik képben Mária Johannes Thomasius gondolati élményeként jelenik meg.

VIII.

Beaedietus, Hilarius Gottgetreu, Magnus Bellicosus, Albert Torquatus Strader, Capesius, Felix Balde, Baldané, Romanus, Mária, Johannes Thomasius és Theodóra individualitásai a szellemi világban („A Lelkek Ébredése” ötödik és hatodik képében) mint „lelkek”, a templomban pedig („A Lelkek Ébredése” hetedik és nyolcadik képében) egy régmúlt kor személyiségeiként jelennek meg.

„A Lelkek Ébredésé” -vel kapcsolatban is meg kell jegyeznem, mint azt az előző drámáknál is tettem, hogy a szellemi és lelki történések, valamint a szellemi lények egyáltalán nem szimbolikusan vagy allegorikusan értendők. Aki így értelmezné őket, az távolról sem jutna el a szellemi világ realitásához, A második és harmadik kép gondolati élményeiben sincs semmi szimbolikus; ezek reális lelki élmények, melyek azok számára, akik részesei a szellemi világnak, éppoly reálisak, mint az érzékelhető világ személyei vagy folyamatai. Az ilyen emberek számára „A Lelkek Ébredése” egy teljes mértékben realisztikus lélek-ábrázolás. Ha szimbolikáról vagy allegóriáról volna szó, egész biztosan elhagynám ezt az ábrázolást.

Többek kérésére ezúttal is hozzáfogtam, hogy megkíséreljek „utólagos megjegyzések” formájában némi magyarázatot fűzni ehhez a lélek-ábrázoláshoz. Mint korábban, most is abbahagytam ezt a kísérletet. Idegenkedem attól, hogy ehhez az ábrázoláshoz, amely önmagáért kell hogy beszéljen, ilyesmit hozzáfűzzek. Az ábrázolás koncepciójánál és kidolgozásánál az ilyen absztrakcióknak semmiféle szerepűk sem lehet, csak zavarnának. A szellemi valóság, amit itt ábrázolok, éppoly szükségszerűséggel áll a lélek elé, mint a fizikai észlelés tárgyai. Emellett természetes, hogy az egészséges szellemi látás a szellemi észlelés képeit másképpen vonatkoztatja a megfelelő lényekre és folyamatokra, mint ezt a fizikai észlelés teszi a tárgyát képező személyekkel és folyamatokkal kapcsolatban. Egyben meg kell mondanom, hogy az a mód, ahogy a szellemi folyamatok az észlelő lélek előtt megjelennek, tartalmazzák egyúttal az ilyen ábrázolás elrendezését és kompozícióját is.

München, 1913. augusztus

1. kép

Gottgetreu irodája. Berendezése nem túlságosan új stílusú. Úgy képzelhetjük, hogy Gottgetreu egy fa-fűrészárú üzem tulajdonosa.

Titkár:
Georgenheimbeli barátaink is
Közölték, hogy elégedetlenek.

Irodafőnök:
Már ők is! Ó de elszomorító ez.
És az elégedetlenség oka
Mindig csak ugyanaz. De látható.
Hogy fájdalmat okoz barátainknak.
Hogy Gottgertrerutól meg kell válniuk.

Titkár:
Hogy nem vagyunk eléggé pontosak,
Azt írják; és hogy a munkánk nem ér fel
Hasonló művek teljesítményével.
És most az utazásaim során is
Mindig csak újra ezt kell hallanom,
Így tönkremegy a házunk jó híre,
Amelyet Gottgetreu elődei
Hagytak reánk, s amelyet megnöveltünk.
Terjedni kezd már az a vélemény,
Hogy Gottgetreut megszédítik
A fantaszták, s az álmai,
S hogy megfosztják ábrándozásai
A gondosságtól, amely ezelőtt
Világosan rányomta bélyegét
A háza minden teljesítményére,
És megszerezte nékik a világhírt.
Amilyen számosan dicsérték egykor,
Olyan sokan bírálják most a munkánk.

Irodafőnök:
Rég észrevették már, hogy Gottgetreru
Mint engedi, hogy tévedésbe űzzék
Oly emberek, akik különleges
Szellemi képességek
Megszerzésére törekednek.
Mindég is hajlamos volt
Engedni az ily lelki ösztönöknek.
De ezelőtt meg tudta tenni azt,
Hogy távol tartsa őket
Attól a munkájától.
Mit a hétköznapok kívántak tőle.
(Hilarius Gottgetreu. belép a szobába.)

Irodafőnök (a titkárhoz):
Szeretnék most a főnökünkkel
Egy néhány percre négyszemközt beszélni.
(A titkár kimegy.)

Irodafőnök:
Súlyos gond késztet arra,
Hogy egy komoly beszélgetésre
Az alkalmat keressem.

Hilarius:
Mi az, ami tanácsadómat
Ily gonddal tölti el?

Irodafőnök:
Több esemény világosan mutatja,
Hogy munkánk mindinkább hanyatlik,
Hogy már nem teljesítjük azt,
Mit teljesítenünk kellene.
Egyre több hang panaszkodik,
Hogy teljesítményünk értéke csökken,
S más házak a rangunkat elvitatják.
Rég jól ismert pontosságunkat is
Joggal hiányolják sokan,
És nemsokára eljön az idő,
Midőn házunk legjobb barátai
Úgy érzik, Gottgetreu nem nyújtja már azt,
Mi nékik megfelelne.

Hilarius:
Mindezt én is tudom régóta már.
Ám higgye el, egyáltalában
Nem okoz nékem semmi gondot.
De szükségesnek tartom azt, hogy önnel
A helyzetet most megvitassam.
Mert nemcsak mint házunknak munkatársa
Állott segítségemre mindig,
Hanem mint jó barát is
Ott állt az oldalamnál.
Ezért kifejtem most világosan
Mindazt, mire már gyakran rámutattam.
Aki újat akar teremteni,
Annak nyugodtan kell átélni tudni
A régi pusztulását.
Nem akarom többé az üzemet
A régi úton már tovább vezetni.
Az oly ipart,
Amely csak a legszűkebb körben él,
S gondolkodás nélkül csupán
A földi élet piacára küldi
Mit munkájával létrehoz.
Nem nézve, hogy mi lesz aztán belőle,
Méltatlannak találom
Mióta megtanultam, hogy a munka
Milyen nemes formákat ölthet,
Ha olyan, emberek
Adják meg jellegét,
Akik a szellem útját járják.
Ezentúl, mint művész, Thomasius
Vezeti azt a munkahelyet,
Mit a szomszédban építek neki.
Így azt, amit a technikával létrehoztunk.
Művészivé formálja szelleme,
S az emberek mindennapi használatára
Azt szállítjuk, mi hasznos
És egyszersmind nemes szépségű is.
Ipar a művészettel egyesüljön,
Hogy életünknek mindennapjait
Ízléssel hassa át.
Így a halott anyagi testhez
– Mert számomra a munkánk ez csupán –
Hozzáfűzöm a lelket is,
Amely értelmet ad neki.

Irodafőnök (hosszabb gondolkodás után):
Egy ily csodálatos mű terve
Nem illik a kor szelleméhez.
Hiszen ma minden teljesítmény
Szigorúan csak a legszűkebb körben
Kell hogy tökélyre törekedjen.
Azon erők, amelyek az életben
A részt beleárasztják az egészbe,
Személytelenül és hatékonyan,
Nem gondolkodnak, s mégis minden tagnak
Olyan értéket adnak,
Minőt a bölcsesség nem képes adni.
De hogyha ez az útjában nem állna,
Szándéka akkor is
Hiú ábránd maradna.
Hogy megtalálja azt az embert,
Ki megvalósítja majd ezt a tervet,
Amelyet ön ilyen szépen kigondolt,
Én ebben hinni – képtelen vagyok.

Hilarius:
Ön tudja jól, barátom,
Hogy álmokat nem kergetek.
Hogy tűzhetnék ki ily nagy célokat.
Ha jó sorsom nem küldte volna hozzám
A férfiút, ki majd véghezviszi,
Ami után törekszem.
Csodálkozom, hogy ön nem látja meg
Straderben ezt a férfit.
Ki az ő szellemét valóban ismeri,
S az ember legmagasabb rendű
Kötelességei iránt érzéke van,
Azt nem szabad ábrándozónak tartani,
Ha kötelességének érzi,
Hogy tért nyisson e férfi munkájának.

Irodafőnök (miután bizonyos csodálkozás látszott rajta):
Straderben lássam ezt a szellemet!
Hát nem mutatkozott világosan
Őrajta meg, miként vakulhat el
Az ember szelleme, ha nincs meg benne
A valóság iránti érzék,
A mechanizmus, amit feltalált,
A szellem fényének köszönhető
Ezt nem lehet tagadni.
Ha egyszer majd meg is valósul,
Úgy sok jó származik belőle
Minden bizonnyal.
És mindezt Strader már közel hihette.
De még sokáig csak modell marad,
Mert rejtve vannak még azon erők,
Melyek a megvalósulást
Számára megteremtik.
Elszomorít, hogy ön azt képzeli,
Hogy bármi jó származhat abból,
Ha üzemét rábízza majd e férfire,
Kinek hajótörést kellett szenvednie
Merészen, elgondolt művével.
És bár ez oly magasságok felé
Irányította szellemét,
Melyek az ember lelkét
Mindig is csábították,
Feljutni akkor fog csak majd oda,
Ha a kellő erők
Rendelkezésre állnak.

Hilarius:
Hogy kénytelen dicsérni
E férfi szellemét,
Midőn oly indokok után kutat,
Melyek alapján elmarasztalhatná,
Értékét még külön is bizonyítja.
Azt mondta, hogy nem rajta múlt,
Hogy munkája nem járhatott sikerrel.
Ezért tehát helyénvaló,
Hogy itt legyen körünkben.
Most semmilyen külső körülmény
Nem fordulhat majd szembe szellemével.

Irodafőnök:
Ha most mindazzal kapcsolatban.
Mi itt elhangzott, megpróbálnám
Belső ellenkezésemet legyőzve
Az ön gondolkodását elfogadni,
Még akkor is maradna más egyéb,
Ami ellenkezésre kényszerítene.
Ki lesz az, aki majd értékeli
Amit önök így létrehoznak,
S kiben lesz majd olyan megértés,
Hogy felhasználja azt, amit csináltak?
Amije most van, elnyeli
Az új üzem a kezdet kezdetén.
Aztán már nem lehet tovább vezetni.

Hilarius:
Belátom én is azt, hogy terveim
Nem bizonyulnának tökéletesnek,
Ha nem teremtenénk először
Megértést az új munkamód iránt.
Mit Strader és Thomasius csinál majd,
Azon a helyen fog beteljesedni,
Melyet a szellemi tudás számára
Szándékozom megalapítani.
Mit Benedictus, mit Capesius,
S mit Mária fog majd hirdetni ott,
Utat kell hogy mutasson
Az ember szellemének,
S fel kell támassza benne az igényt,
Hogy áthassa a földi létet azzal,
Ami a szellem megnyilvánulása.

Irodafőnök:
Így ön boldoggá fogja tenni
A kis kört, mely csak önmagának él,
Eltávolodva a világ lététől.
És ezzel elzárkózik ön
Az emberek valódi életétől.
Bár abból ki akarja irtani
Az önzést, ám saját területén
Majd gyakorolni fogja.

Hilarius:
Úgy látszik, azt gondolja rólam,
Hogy álmodozva mindazt elvetem
Gondolkodás nélkül, amit az élet
Tapasztalatként nyújt nekem.
Akkor viselkednék így,
Ha csak egy pillanatra is
Úgy értelmezném a sikert,
Ahogyan ön értelmezi.
Lehet, hogy amit én értékelek,
Sikertelen marad,
Mert az egész világ lenézi,
S így össze kell omolnia,
De akkor is megtörtént általa,
Hogy emberlelkek egyszer példaként
A Földön megvalósították.
Ez szellemileg akkor is tovább hat,
Ha az érzéki létben nem marad fenn,
És megteremti az erők egy részét,
Amelyek végül egybefűzik
A szellem céljait,
S a földi tetteket.
Ezt hirdeti a szellemtudomány.

Irodafőnök:
Üzemének alkalmazottjaként
Kötelességszerűen megbeszéltem
Önnel, amit szükségesnek találtam.
Ámde az ön viselkedése
Feljogosít most arra is,
Hogy úgy nyilatkozzam meg önnek,
Ahogy barát beszélhet a baráttal.
Hogy ön mellett tevékenykedtem,
Már évek óta arra késztetett,
Hogy ismereteket szerezzek
Azon dolgok felől,
Amelyeknek ön szenteli magát,
S melyekre sok erőt is áldoz.
Csak könyvekből szerezhettem tudásom,
Melyek a szellemtudományt tanítják.
És bár el vannak zárva énelőlem
Azon világok, melyekről beszélnek,
De sejtelmem van mégis arról,
Hogyan vannak hangolva lelkileg
E szellemi irányzat hívei.
És igazolták töprengéseim,
Amit az ily irányú kutatások
Jó néhány ismerője tart azokról,
Kik jártasak a szellemi világban.
A legjelentősebbnek azt találom,
Hogy a valóságot a tévedéstől
A legnagyobb elővigyázatosság
Mellett sem tudják elválasztani,
Amikor természetszerűen
Ismét meg kell találják önmaguk
A szellemi magaslatok után
A földi életükben. –
A szellemi világból,
Amelyben átélik maguk,
Előtűnnek oly lelki képződmények,
Melyek a léleknek nem engedik,
Hogy az érzéki létre
Helyes módon tekintsen,
És ámításukkal, csak megzavarják
Ítélőképességét,
Amelyre földi életében
Az embernek szüksége van.

Hilarius:
Amit ön kifogásként válaszol,
Csak megerősít engem,
Hiszen világosan mutatja nékem,
Hogy kutatásaimnál
Az ön személyében ezentúl
Eggyel több ember fog mellettem állni.
Hogy is sejthettem volna eddig,
Hogy ismeri azon lelkeknek jellegét,
Akiknek szándékában áll
Munkámban vélem egyesülni.
Ön tudja azt, hogy ők
Milyen veszélyeknek vannak kitéve,
De tetteik majd azt is megmutatják,
Hogy ismerik az utakat,
Melyek megvédik őket.
Rövidesen megismeri a helyzetet,
S én önben megtalálom
Ezentúl is tanácsadómat.
Akit nem nélkülözhetek.

Irodafőnök:
Erőmet nem fordíthatom
Oly tettekre, melyekről nem tudom,
Mi módon hatnak.
Úgy látom, hogy azok az emberek,
Akikre ön magát rábízni kész,
Olyan csalódás áldozatai,
Miről beszéltem. És káprázatuk
Majd félrevezeti azokat is,
Kik őket meghallgatni készek,
Mert túlharsogja a gondolkodást,
Melyet a céltudat vezérel.
Minden időkben megtalálhat
Tanácsadóként oldalánál,
Ha munkássága oly alapra épül,
Mely támaszték a földi létben.
De ez az új mód nem nekem való.

Hilarius:
Ellenkezése veszélyezteti
A művet, mely a szellem céljait
Kell hogy szolgálja, mert megbénulok,
Ha nélkülöznöm kell tanácsait.
Gondolja meg, milyen komoly
Kötelességet ró reánk,
Ha sorsunktól olyan intést kapunk,
Mint amilyen nekem mutatkozott meg
Ez emberek révén, világosan.

Irodafőnők:
Minél tovább beszél ezen a módon,
Annál inkább arról tanúskodik,
Hogy máris áldozatja lett,
Bár öntudatlanul, a tévedésnek.
Ön azt hiszi, hogy az emberiségnek
Tesz most szolgálatot, pedig
Valójában csak azt a kört szolgálja,
Amely, ha ön így támogatja,
Egy rövid ideig továbbra is
A szellemi álmának élhet.
Ezért itt nemsokára
Oly munka fog kibontakozni,
Amelyet a szellem parancsol
Ezeknek a lelkeknek;
Nekünk viszont csak légvárként mutatkozik,
S munkánk gyümölcsét felemészti.

Hilarius:
Ha nem akarja kezét nyújtani.
Borús jövőnek nézek majd elébe.
(Jobbról belép dr. Strader.)

Hilarius:
Már vártam érkezését, kedves Strader,
De úgy adódott, hogy jobb lesz előbb
Most néhány fontos dolgot megbeszélni,
S utunk későbbre elhalasztani.
Öreg barátom most közölte éppen,
Hogy amit elkezdünk, nem tartja jónak.
Hadd adjam át a szót a férfinek,
Aki munkánkhoz szellemét ígéri.
Mert sok függ attól, hogy e pillanatban
Hogyan talál egymásra lelkileg
Két ember, aki két külön világként
Találkozik, de egyesülve
Nagy alkotásra van hivatva.

Strader:
Úgy látom, Gottgetreu hű munkatársa
Nem óhajt közreműködni mivélünk
Sokat ígérő munkánkban, amelyre
Barátunk bölcsessége
Most lehetőséget teremtett.
Ám tervünket csak úgy tudjuk sikerre vinni,
Hogyha a rég bevált életművészet
Jövő célokkal bölcsen kapcsolódik.

Irodafőnök:
Nemcsak magam kívánom távoltartani;
Kedves barátomnak szintén szeretném
Bebizonyítani, hogy ez a tette
Mily kilátástalan.

Strader:
Nem lep meg, hogyha úgy találja,
Hogy elhibázott az a terv,
Amelyet Strader forgat elméjében.
Nagyobb művet kellett pusztulni látnom,
Mivel korunk előtt még rejtve vannak
Azon erők, amelyek
A jól kigondolt tervet az anyagban
Jól működő művé tehetnék.
Mindenki tudja azt,
Hogy szellemi sugallatnak köszönhetem
Találmányom, mely jónak bizonyult,
De nem tudott életre kelni.
Ez ítélő erőm ellen tanúskodik,
S megöli a hitet is, hogy a szellem
Az igaz földi alkotás alapja.

Nehéz lesz most majd bizonyítanom,
Hogy egy ily élmény erőt ad nekem
Ahhoz, hogy a következő esetben
Már megmeneküljek a tévedéstől.
Tévednem kellett az első esetben,
Hogy a valóság buktatóit
Ezúttal biztonsággal elkerüljem….

De érthető, ha ebben kételkednek.
És az ön szellemi szemléletének
Különösen úgy kell találnia,
Hogy a mi utunk nem sokat ígér.

Különösen, dicsérik önben
A finom érzékét, amellyel
A szellemi életben részt vesz,
S időt s erőt szentel reá,
Hogy azt elősegítse.
De azt is mondják: az a véleménye,
Hogy szigorúan el kell választani
Az életben kifejtett munkásságot
Mindattól, ami szellemi törekvés,
Ami saját erőivel akar
A lélek életében
Teremtően működni.
Ön azt szeretné, ha mindez csupán
A munkával ki nem töltött idő
Tartalma lenne. –
Hogy azt, amit a szellem szellemünkben
Kimunkál, összekössük oly művekkel,
Melyek a földi létben létrejönnek
Ezt tűzi az a szellemi irányzat
Céljául, melyhez engem
Az élet fejlődési menete
Irányított igen világosan.

Irodafőnök:
Amíg a szellem azt.
Mit szabadon alkotva létrehoz,
A szellemnek áldozza csak,
Addig a lelkeket felemeli,
Emberi méltóságit ad nekik,
Mi földi létük értelmét megadja.
De ha magában át akarja élni
A létet is, sőt még más léten is
Uralkodni akar,
Olyan területekre téved,
Hol a valóság gyakran már a tévhit
Veszélyeinek van kitéve.
Magatartásomat az indokolja,
Hogy ezt tanultam én
A szellemi tevékenység során,
S nem szívem hajlama, mi erre késztet,
Amint ön azt
A híremből folyóan képzeli.

Strader:
A szellemi tudás egy tévedése
Tehát ami ily ellenségesen
Áll szemben önnél az én nézetemmel.
A nehézségeket ez csak fokozza.
Könnyű, a szellemkutatónak
Oly emberekkel egyesülni
Közös munkálkodásra,
Kik előzőleg engedték, hogy őket
A természet és az élet tanítsa
Az élet értelmére.
De hogyha oly gondolatoknak, melyek
A szellemből származtatják maguk,
Ellenkezés árán kell egyesülni
Más gondolatokkal, amelyek
Hasonló forrásból fakadtak,
Harmónia ritkán remélhető.

(Bizonyos ideig tartó elmélkedés után.)
De történjék, minek történni kell.
A terveim újabb vizsgálata –
Talán megváltoztatja véleményét,
Mit az első meggondolás alapján
Szükségszerűen alkotott.

(A függöny legördül, mialatt gondolkodásba merülve mindhárman ottmaradnak.)

2. kép

Hegyvidék; a háttérben Hilarius háza, melyet úgy kell elképzelnünk, hogy az üzem közelében áll. Az üzem azonban nem látszik. Jobbra vízesés.

Johannes:
Magasba nyúló formák néma léte
Betölti a teret, s rejtélyeket szül;
Ez kérdések kínjával
Nem gyötri azt a lelket,
Mely nem tör a megismerésre,
Hanem csak élni vágyik
És boldogan szemlélni
A lét ezernyi megnyilvánulását.
A fény játéka e sziklák körül,
A kopár síkok néma léte ott,
Az erdők kékbe hajló zöldje itt
Ez a világ az, hol Johannes lelke
Időzni óhajt,
És szőni a jövendő képeit.

Meg kell érezze önmagában
Johannes lelke e világnak
Mélységeit és távolságait.
S a teremtő hatalmak
Meg kell szüljék lelkében az erőt.
Mely a világ varázsát,
Mint látszatot,
Mit a művészet szellemmel hatott át,
Az emberi szívekhez közvetíti.

De sose volna képes rá Johannes,
Ha lelkének erőit Mária
Szelíd, szerető lelki melegével
Fel nem ébresztené.
Dicsérnem kell a sors bölcs vezetését,
Mely ez emberhez ily közel hozott.
Milyen kevés idő telt el azóta,
Hogy oldalamnál láthatom,
S e néhány hét szoros egységbe fűzte
A lelkem és a lelke életét.
Szellemként bennem él, ha távol is van;
Gondolkodásomban gondolkodik,
Mikor akaratomnak céljait
Lelkemben megidézem.

(Mária Johannes gondolataként megjelenik.)

Johannes:
Ez Mária, aki előttem áll?
De hogy mutatkozik? Az nem szabad,
Hogy így nyilatkozzék meg énnekem.
E szellemi szigorúság az arcán –
Ez a méltóság,
Amely a földi érzést megfagyasztja –
Johannes nem akarja – sőt nem tudja
Így látni Máriát a közelében –
Nem is lehet ez az a Mária,
Akit a bölcs hatalmak
A sors jótékony rendelése folytán
Hozzám vezettek.
(Mária eltűnik Johannes látása elől.)
Hová lett Mária,
Kit szeretett Johannes, amikor még
Lelkét nem változtatta meg
És nem vezette el
A hideg szellemi magaslatokra?

De hova lett Johannes is,
Ki Máriát szerette?
Hiszen itt volt még az előbb –
Nem látom már Johannest,
Aki oly boldogan
Adott magamnak vissza –
Az nem lehet, az nem szabad, hogy tőlem
A múlt kegyetlenül őt elrabolja!

(Mária ismét láthatóvá válik Johannes számára.)

Mária:
Azon világokban, melyekben
Az igazság világit,
Nem láthatod meg
Máriát olyannak.
Mint amilyennek látni vágyol őt.
Csalárd birodalmakban
Jár most Johannes szelleme,
Hová a lelki káprázat vezette;
Szabadulj meg a vágy erőitől,
Amelyek elcsábítanak.
Érzem magamban lelked viharát,
S ez megrabol nyugalmamtól, pedig
Szükségem van reá.
Ki lelkemben ilyen vihart kavar,
Ez nem Johannes, hanem egy olyan lény,
Akit magában már régen legyőzött.
Káprázatként végigsiet most
A szellemi térségeken;
Ismerd fel, s szertefoszlik semmivé.

Johannes:
Ez Mária, igaz valóságában;
S Johannesről beszél, úgy, amilyennek
Jelenleg ő is látja önmagát.
Már régen más létre emelkedett fel,
Mint az, amit a szemfényvesztő álom
Fest most elébem, mert én engedem,
Hogy lelkem lusta nyugalomban
Jólesőn elmerengjen.
De nem azé a lété még a lényem.
Elmenekülhetek előle még
– S most ezt is akarom –
De gyakran hív magához és ilyenkor
Teljes mértékben önmagámnak
Akar megnyerni engem – – s mégis
Valami űz, hogy szabaduljak tőle.
Sok éve már, hogy lelkem mélyét
Betöltötte a szellem életével,
S most mégsem akarom magamban tudni.

Te idegen lény Johannes lelkében,
Hagyjál el engem – s adj magamnak úgy,
Amilyen egykor voltam,
Mikor még nem hatottál bennem.
Johannest nélküled szeretném látni. –

(Mária mellett megjelenik Benedictus, szintén Johannes gondolataként.)

Benedictus:
Hallgasd meg lelked intését, Johannes.
Az az ember, ki szellemként betölt
És lényed őserejeként életre kelt,
Hűségesen kell hogy melletted álljon,
S meg kell kívánja, hogy akaratodban
Az ő lénye erőit
Ember módjára megteremtsd.
Benned magadban kell hogy rejtve hasson,
Hogy egykor majd azzá lehess,
Miről tudod, hogy lényed célja ez
A távoli jövőben.
A magad gondjait
Lelkednek legmélyére jól bezárva
Kell hordoznod egy életen keresztül.
Magad csak akkor lelhetsz önmagadra,
Ha bátran engeded, hogy ez a lény
Mindinkább úrrá váljék majd feletted.

Mária (Johannes gondolataként):
Komoly, szent fogadalmam,
Amely erőt sugároz,
Számodra meg kell tartsa, mit kivívtál.
Megtalálsz majd a hideg jégmezőkön,
Ahol a fényt a szellemeknek
Kell megteremteni, ha a sötétség
Megbénította az életerőket. – –
Keress azon világok mélységében,
Hol a lelkek ki kell hogy vívják
Az isteni érzéseket
Olyan győzelmek révén, melyek
A semmiből csikarják ki a létet.
Sose keress azonban engem
Abban az árnybirodalomban,
Ahol az elmúlt lelki élet
A tévhitekből csalja ki
Múlandó létét, és a szellemet
Az álom bűvészmutatványai
Fonják körül,
Mivel az élvezetbe elmerülve
Meg akar feledkezni önmagáról,
És a komolyságot,
Azt kényelmetlennek találja.

(Benedictus és Mária eltűnik.)

Johannes:
Ő tévhitről beszél – –
— de szép e tévhit. Él.
S Johannes érzi benne önmagát.
És Mária közelségét is érzi benne. –
Johannes nem akarja tudni, hogy a szellem
A sötét lelki mélységekben
Rejtélyeket hogy old meg.
Ő alkotni akar csak,
Ő művészként akar tevékenykedni,
Így hát maradjon rejtve őelőtte
Az, ami ha tudatos volna benne,
A kozmikus magasságokba
Szeretne csak tekinteni,

(Továbbra is gondolataiba merül.)

(Capesius feláll ültőhelyéből; megrázkódik, mintha mély elmélkedésből ocsúdna fel.)

Capesius:
Saját lelkemben nem azt éltem-é át
Egész világosan,
Ami Johannes bensőjében,
Miközben álmodozva eltűnődik,
A vágya szülte képekként merül fel?
És gondolatok lángoltak fel bennem.
Melyek nem származhattak tőlem, –
Csak ő hozhatta létre őket.
Lelkének élete lelkemben élt. –
Úgy láttam őt meg, megfiatalodva.
Ahogy most szellemi káprázata
Láttatja véle önmagát.
Miközben vétkesen elutasítja
A szelleme érett gyümölcseit. –

De hogy van ez? – Mindezt mért élem át?
Ritkán szabad a szellemkutatónak
Egy másik ember lelki életét
Szemlélnie a saját bensőjében!

Gyakran mondotta Benedictus,
Hogy erre csak az képes
– És csak rövid időre –
Akit a sors kegye szemelt ki arra,
Hogy a szellemi úton
Egy fokkal magasabbra lépjen.
Vajon szabad így magyaráznom azt,
Ami most történt énvelem?
S minek ritkán – valóban ritkán
Szabad csak megtörténnie.
Hiszen félelmes volna,
Ha a szellemi látó
Akármikor kifürkészhetné
Más lelkek belső életét.

Hogy a valóság volt-e az, mit láttam,
Vagy tévhitemben álmodtam csupán
Egy másik ember lelki életéről
Meg kell tudnom Johannestől magától.

(Capesius közelebb megy Johanneshez, aki csak most veszi észre.)

Johannes:
Capesius – önt távol hittem innen!

Capesius:
Én lelkemet közel éreztem önhöz.

Johannes:
Hozzám közel – e pillanatban – csak nem!

Capesius:
Miért borzong meg e szavaktól?

Johannes:
Ó nem, nem borzongok – –

(Ebben a pillanatban odalép Mária és ez lehetővé teszi, hogy a következő szavaikat Johannes is és Capesius is csak maguknak mondják.)

Johannes (önmagának):
— a pillantása
Valóban lelkem mélyéig hatol.

Capesius (önmagának):
A borzongása azt mutatja,
Hogy amit láttam, az valóság.
(Capesius most Máriához fordul.)

Capesius:
Éppen jókor jelent meg, Mária.
Szava talán megoldja azt a rejtélyt,
Mely súlyosan nehezedik reám.

Mária:
Nem önt – Johannest véltem itt találni.
Sejtésem azt sugallta,
Hogy a rejtély nyomasztó súlyát
Őnála kell keresnem,
Önről viszont azt hittem,
Elégedetten adja át magát
A szép célnak, melyet Hilarius
Szándékozik feltárni nekünk.

Capesius:
A cél – minek nekem – most csak zavar. –

Mária:
Zavarja önt? – Hiszen boldognak látszott
Mióta ily remények töltik el.

Capesius:
Attól, amit átéltem
E sorsdöntő órában,
Lelkem iránya teljesen megváltozott.
A felébredt látóerőimet
Éntőlem elrabolná biztosan
Mindennemű földi munkálkodás.

Mária:
Kinek szabad volt immár
Elindulni a szellem útjain,
Sok jelt él át a sors intelmeként.
Követni fogja őket lelki útján,
De rosszul kell hogy értelmezze őket,
Ha akadályként állnak szembe azzal,
Ami valódi földi kötelesség.

(Capesius leül, rövid töprengésbe mélyed, mialatt Máriának megjelenik Lucifer.)

Lucifer:
Hiába fáradsz, nem sokat remélhetsz.
Olyan erők hatnak szívében,
Melyek lelkét megnyitják énelőttem.
Látóerőidet irányítsd
A lelke legmélyére, Mária,
És lásd meg ott, hogy szellemszárnyain
Eloldja önmagát
Szeretetteljes földi művetektől.

(Lucifer félrevonul, de ottmarad. Mária feltűnően Capesiushoz fordul, hogy felébressze tűnődéséből, melyet azonban ez ekkor már önként leráz magáról.)

Mária:
Hogyha Johannes volna az,
Ki úgy érezné, hogy a szellem útján
Zavarja őt
Kötelességeinek jellege,
Ez sem volna jogos – csak érthető:
Külső területen kell majd működnie.
Önnek viszont az a feladata,
Hogy hirdesse a szellemtudományt,
Így nem kell, hogy kilépjen
A saját lelkének köréből.

Capesius:
A szellemi erő elvesz a szóban
Még sokkal inkább, mint mikor
A külvilágban alkot.
A szó a látottaknak
Megértésére kényszerit;
A fogalmak viszont
Látóerőink ellenségei.
Oly szellemi élményben részesültem,
Melyet azért volt csak módomban látni,
Mert a lelket, mely feltárult előttem,
Közel érzem ugyan magamhoz
Mint földi ember, ámde mint ilyen
Sosem voltam képes reá,
Hogy teljesen megértsem.
Ha élményem valóság,
Nem köthet semmi most e földi műhöz,
Mert éreznem kell akkor,
Hogy a magas hatalmak
A lelkemnek más célt mutatnak,
Mint az, amit Hilarius
Tűzött számára ki.
(Johannes elé áll.)

Capesius:
Őszintén mondja meg nekem, Johannes,
Nem úgy érezte-é még az imént,
Midőn tűnődésébe elmerült,
Hogy lelke hajdan átélt vágyai
Mostani énjeként bent élnek önben?

Johannes:
Így hát a szellememben lévő zűrzavar
Egy idegen lélekben hatva
Élménnyé formálhatja önmagát?
S a látás megerősíti a tévedést,
Úgy hogy az a világlétesülésbe
Az útját megtalálja?

(Johannes ismét elmerül gondolataiban. Mária Lucifer felé fordítja tekintetét és hallja őt beszélni.)

Lucifer:
A lélek kapuit
Itt is nyitva találom.
Nem akarok hát késlekedni,
Kihasználom a helyzetet.
Ha ebben a lélekben is –
Szellemi vágy fakad, –
Úgy összeomlik biztosan
A szeretet műve,
Mely Gottgetreu részéről fenyeget.
Képes leszek megtörni Johannesben
Mária hatalmát,
S ami most Máriáé,
Az én ölembe hull.

(Ebben a pillanatban Capesius teljes öntudattal felemelkedik és mialatt a következőket mondja, határozottsága egyre nő.)

Capesius:
Kétségem elszállt – látásom való volt.
Azt élte át Johannes,
Amit látnom szabad volt.
Így már az is világos, hogy világa
Azért tudott megnyílni énelőttem,
Mert az enyém sosem akart
Megértve közeledni hozzá.
A szellem útja, az magányt kíván;
Az együttműködés oly emberek közt
Lehetséges csak, kik egymást megértve
Állnak egymással szemben.
Az emberi lényektől távol
Érhet csak el a lélek
A fényvilágok tágult létkörébe.

Felix Atya a példaképem.
A szellem fényét ő büszke magányban,
Oly utakon haladva keresi,
Melyek másoktól távol állnak,
És keresését siker koronázta –
Mivel mindig távol tartott magától
Minden megérthetőt.
Az ő nyomában járok majd ezentúl.
És művetek, mely a látóerőket
A földi léttel terheli,
Nem csábíthatja már Capesiust el.

(Elmegy.)

Mária:
Lám így van ez az emberekkel,
Ha szellemi álomba süllyed jobbik énjük
És vágyerők táplálják lényüket,
Míg újra fényt nem hint az ébredés
Valódi szellemi természetükre.
Ily álmot alszik minden ember,
Míg fel nem ébresztik látóerői.
Ez éber álmukról semmit se tudnak,
Ébren levőknek látszanak,
Hiszen mindig alusznak.
A látó alszik, amikor valódi
Létéből ilyen ébrenlétbe átcsap.
Capesius most elhúzódik tőlünk.
És nem csupán a múló akarat
Okozza ezt; az állapota az,
Ami elvonja céljainktól.
Nem ő teszi, hogy elfordul mitőlünk.
A sorshatalmak szigorú
Jelei láthatók itt.
Így hát nekünk kell többieknek
Erőnkkel még nagyobb mértékben
Művünk szolgálatára állni.

Johannes:
Ó Mária, ne kívánd, hogy Johannes
Új célokra készítse fel most lelkét,
Melynek – a másik lélekhez hasonlón –
Most szellemi álomra van szüksége,
Hogy megérlelje csirázó erőit.
Tudom, lesz egykor bátorságom arra,
Hogy majd a szellemi világokért
Tevékenykedjem, –
De ne kívánd, hogy most tegyem, – ne most. –
Gondold meg, hogy Capesiust elűztem.
Ha én elég érett volnék a műhöz
Úgy érett volna ő is. –

Mária:
Capesiust elűzted? – Te – te álmodsz.

Johannes:
Álmodtam tudva … sőt
Álmodva voltam ébren.
Mi a világhatalmaknak csak látszat, –
Érettségem fokának jeleként
Mutatkozott meg énelőttem.
Tudom jól, hogy a vágyam én voltam magam
És csak gondolkodásom volt egy másik én.
Olyannak láttam lelkemben Johannest,
Amilyen régen volt,
Amíg a szellem még meg nem ragadta
S be nem töltötte második énjével.
Nem halt meg ő; Johannesnek – vágyélete
Lelkemnek társává teszi.
Elkábítottam, ám le nem győzhettem.
Követeli a saját létjogát,
Ha álomba merül a másik énem,
Mely mindig ébren lenni képtelen.
Így akkor is aludt, midőn
Capesius átélte önmagában,
Amint kitépett az a másik
Saját magamból.
Az én álmom a sors intése lett
Az ő számára.
Így hát énbennem. működik, nem benne,
Az az erő, amely elűzte őt,
S megtiltja nekünk, hogy a szellemünket
A földi munkásság felé tereljük.

Mária:
A szellemi erők majd jönni fognak –
Hívd őket csak. – Fordítsd tekinteted
A szellemi világok
Mélységei felé, és várj, amíg
A mélyben az erők megérzik:
Saját énedben mozdul valami,
Ami az ő mivoltukkal rokon.
Látó szemed elé varázsolják majd
Azt, ami őket s téged
Egységbe összefűz.
Űzd el saját érzékeid beszédét,
Amely zavar,
S akkor a benned élő szellem
Szellemi lényekkel beszélget;
Hallgasd e szellemi beszélgetést.
Ez felvisz, majd a fény szféráiba,
S a szellemmel köt össze téged.
És akkor azt, mi az elmúlt időkből
Most feldereng előtted,
A kozmikus fényben világosan
Megláthatod majd; ámde akkor nem tud
Kényszerítően hatni rád,
Mert te vagy az, aki irányítod.
Hasonlítsd össze elemi lényekkel
És mindenfajta árnnyal és árnyképpel,
Állítsd sokféle démon mellé
És tudd meg így, valójában mit ér.
De önmagad keresd ott,
A szellemek birodalmában,
Kik őskezdetet fűznek őskezdethez,
Akik közel tudják maguk
Világcsirák erőihez,
S akik irányt szabnak a gondolatnak,
Amely a szférák céljait kitűzi.
Ha így szemléled a világot,
Ez majd erőt ad néked arra,
Hogy hullámzó szellemvilágok mélyén
Lelked magvát a léttel
Valóban egyesítsd.

Az a szellem parancsa,
Hogy ezt magam adjam hirül neked.
S most hallgasd meg, amit bár tudsz, de eddig
Lelked mélyével mégsem egyesült még.

Johannes (világosan mutatja, hogy erős elhatározáshoz szedi össze magát):
Meghallgatom – dacolva önmagámmal.

(Mindkét oldalról elemi lények jönnek be. Balról gnómszerű lények. Testük acélszürke, az embereknél kisebbek, szinte csak fejből állnak, mely elől túlságosan domború. Hosszú, mozgékony, mozdulatokra ügyes, de járásra alkalmatlan tagjaik vannak. Jobbról szilf-szerű, karcsú, szinte fejnélküli alakok jönnek be. Kezük és lábuk átmenetet képez az uszony és a szárny között; egy részük kékes-zöld, más részük sárgás-vörös. A sárgás-vörösek alakjának kontúrjai élesebbek, a kékes-zöldeké elmosódottabb. Szavaikat kifejező tánccá formálódó mozdulatokkal kísérik.)

Gnóm-szellemek kara:
Keményítjük, erősítjük
Az anyag csillogó porát,
Lazítjuk és elporlasztjuk
A megdermedt hordalékot.
Fürgén lazítjuk a szilárdat,
Lassan sűrítjük a lazát
Ész-anyagból szőtt
Test-szellemünkkel,
Mely akkor már okos volt teljesen,
Mikor az alvó emberlelkek
Álmodtak még
A földi kor
Őskezdetén.

Szilf-szellemek kara:
Megszőjük és megrostozzuk
A víz és lég szövedéket,
Szétválasztunk, szétrobbantunk
Élő Nap-csiraerőket;
Fényerőket gondosan sűrítünk,
Termőerőket bölcsen semmisítünk
Örökéletű csillogó
Érzés-sugarakból folyó
Lélektestünkkel,
Hogy az élő emberlények
A Föld létesülésének
Értelmét élvezzék.

Gnóm-szellemek kara:
Nevetünk, kuncogunk
Vigyorgunk, gúnyolunk,
Ha a csetlő-botló
Emberi érzékek,
S emberi szellemek
Nézik, mit csináltunk,
S magukban azt hiszik,
Hogy bölcsen megértik,
Mit világkorszakunk
Szellemi lényei
Odavarázsolnak
Buta szemük elé.

Szilf-szellemek kara:
Gondozunk, ápolunk,
Gyümölcsöket hozunk,
Szellemivé teszünk,
Ha ember-gyermekek
Életüket sejtve,
S ember-aggastyánok
Tévedésben élve
Művünket fogyasztják,
És gyermekin vagy aggastyánként
Idők árjában tompán élvezik,
Mit az örökkévalóságban
Mi készítünk nekik.

(A gnómok és szilfek két gombolyagként találkozva a háttér felé húzódnak, ahol láthatók maradnak. Balról megjelenik a három lelkierő: Philia, Astrid és Luna a „másik Philiával”.)

Philia:
Szerető fényekként
Világosságot
Hintenek arra,
Mi boldogan érik.
Enyhén melengetik,
Erősen hevítik,
Mi létesülőből
Tevékeny létté
Válni törekszik;
Hogy a tevékeny
Létesült élet
Elragadtassa
Mindazok lelkét,
Kik szeretettel
Adják át maguk
A sugárzó fénynek.

Astrid:
Teremtő segédként
Szövik az életet
Sarjadó lényekbe;
A földet robbantják,
Levegőt sűrítik,
Hogy a tevékeny
Alkotó törekvés
Átalakuljon,
S boldoggá tegye
Azoknak szellemét,
Akik úgy érzik.
Tevékeny részei
Az alkotó létnek.

Luna:
Mint tevékeny teremtők
Képlékeny anyagot
Fontolva préselnek;
Szegletet éleznek,
Síkokat simítnak,
Hogy bölcsen épüljenek
A magasló formák;
S a magasló formák
Az akaratot Arra ragadják,
Hogy bölcsen építsen
Mint tevékeny teremtő.

A másik Philia:
Mint gondtalan használók
Leszedik a virágot
Varázslatot űzve;
Az igazat álmodják,
A káprázatot őrzik;
Hogy az alvó csírázás
Életre ébredjen,
S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
Saját lényük
Elvarázsoltságát.

(A négy lelkierő eltűnik a jobboldalon; Johannes, aki az előző folyamatok közben mély elmélkedésbe merült, most felocsúdik.)

Johannes:
„S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
Saját lényük
Elvarázsoltságát.”

Ezen szavak most is világosan
Csendülnek fel lelkemben,
Amit előtte láttam, zűrzavarban
Elhagyta már a lelkem.

De micsoda erő támad fel bennem
Midőn elgondolom:
Saját lényünk
Elvarázsoltságát.

(Újra elmerül gondolataiba; mint saját gondolatformája, megjelenik előtte egy csoport, melynek tagjai: Johannes Ifjúságának szelleme, tőle balra Lucifer, jobbra Theodóra lelke.)

Johannes Ifjúságának Szelleme:
Meglévő vágyaid táplálják életem,
Lélegzetem mohén magába szívja
Az ifjúságod álmait;
Én akkor létezem, ha nem akarsz
Olyan világokba hatolni,
Amelyeket én nem találhatok meg.
Ha önmagadban vesztesz engem el,
Irtózatos árnyaknak fájdalomban
Kell rossz szolgálatokat tennem. –
Te létem fenntartója – ó ne hagyj el.

Lucifer:
Nem fog elhagyni téged, – lénye mélyén
Oly vágyakat találok,
Melyek mohón sóvárogják a fényt,
Ezek nem fogják tudni Máriát
Nyomon követni.
Ha ragyogásuk, mely belőlük árad,
Egészen megvilágítja Johannes
Teremtő lelkét, ő nem fogja tudni
A belőlük termett gyümölcsöket
Elvesztegetni abban a világban,
Ahol a szeretet
A szépség nélkül fejti ki uralmát.
Nem fogja már értékesnek találni
Az olyan ént, amely legjobb erőit
A tudás túlértékelése folytán
Az árnyaknak akarja odadobni.
Ha vágyaiban bölcsesség világit,
Értékük néki majd
Pompásan megnyilatkozik;
Csupán addig becsülheti le őket,
Míg a lélek sötétjében maradnak.
Addig pedig,
Míg a bölcsesség fényét elnyerik,
Én majd hűségesen gondozlak téged –
És azt a fényt használom erre, melyet
Az emberi lelkek mélyén találok.

A szánalom hiányzik még belőle
A szenvedéseid iránt, és mindig
Az árnyékok birodalmába süllyeszt,
Ha a fénylő magasságokba vágyik.
Ilyenkor képes elfelejteni,
Hogy néked – gyermekének –
Fájdalmas, elvarázsolt életet
Kell élned ott.
De most már ott leszek az oldaladnál,
Midőn hibájából árnyként fagyoskodsz.
Azon jogon, amelyet Lucifer
(A „Lucifer” szónál Johannes Ifjúságának Szelleme megrázkódik.)
A régi világok szabályai
Alapján még megőrzött magának,
Zsákmányul ejtem lelke mélyén
Mindazt, mit őrizetlenül hagy
A szellem szárnyalása közben.
Akkor majd elviszem hozzád a kincset,
Mely megkönnyíti néked
Az árnyvilág sötét magányát.
De teljesen csak akkor hull le rólad
Ez a varázslat, hogyha véled
Majd újra egyesülni tud.
Ezt el tudja odázni,
De megakadályozni nem,
Mert Lucifer megőrzi jogait.

Theodóra:
Te szellemgyermek,
Johannes ifjúságát éled
Árnyak sötét birodalmában.
Szeretettel hajol feléd a lélek,
Amely Johannest védi
A fény, s a meleg szeretet honából.
Megszabadít a bűvkörökből téged,
Ha elfogadod érzéséből azt,
Mi néked boldog létet biztosit.
Majd szövetségben egyesítelek
Az elemekkel, melyek öntudatlan
Működnek széles e világban
És nem akarják lelkük ébredését.
Formákat alkothatsz földszellemekkel,
Erőt sugározhatsz tűzszellemekkel,
Ha tudatos léted feláldozod
Annak az akaratnak,
Mely emberi bölcsesség nélkül
Fénylőn nyilatkoztatja ki erőit.
Tudásodat, mely csak félig tiéd,
Megőrződ Lucifertől, s Johannesnek
Értékes szolgálatokat tehetsz.
Én lelki létéből majd elhozom
Tenéked azt, ami
Szükségessé teszi számára léted,
S a szellem alvását
Üdítőn nyújtja néki.

Lucifer:
Ő szépséget sosem adhat neked,
Mert tőle én azt bátran elveszem.

Theodóra:
A szépséget majd nemes érzésekből
Csíráztatom,
És áldozatra kész szolgálatokkal
Megérlelem.

Lucifer:
Szabad akaratodtól elragad,
S sötétben működő szellemlényeknek
Akar ajándékozni.

Theodóra:
Felébresztem majd a szellemi látást,
Amely még Lucifertől is szabad.

(Lucifer, Theodóra és Johannes Ifjúságának Szelleme eltűnik. Johannes felébred tűnődéséből és látja, hogy a „másik Philia” közeledik felé.)

A másik Philia:
S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
A saját lényük
Elvarázsoltságát.

Johannes:
Titokzatos szellem – a szavaid
Vezettek engem ebbe a világba! –
Csodái közt egyetlen egy van,
Amely lelkem számára fontos:
Szeretném tudni, lényszerűén él-e
A szellemi világban az az árnyék,
Mely Theodórával és Luciferrel
Együtt mutatkozott meg énelőttem.

A másik Philia:
Él – mert életre ébresztetted őt.
Ahogy minden dolog, mely a fény által
Képként mutatkozik meg a tükörben,
Úgy kell, hogy élő képként tükröződjön
A félig éber árnyékszellemek
Birodalmában mindaz,
Amit a szellemi világban látsz,
Még mielőtt a szellemi látásra
Megértél volna teljesen.

Johannes:
Csak kép, mi általam így tükröződik?

A másik Philia:
Csak kép, de olyan kép, mely él,
És életben marad, míg önmagadban
Megőrződ leélt létedet,
Melyet bár elkábíthatsz,
De nem vagy képes még legyőzni. –
Johannes, ébredésed
Mindaddig káprázat marad csupán,
Míg meg nem váltod te, saját magad
Az árnyat, melynek elvarázsolt létét
A te vétked teremti meg.

Johannes:
Minden köszünetem e szellemé,
Ki lelkemnek igaz tanácsot ad. –
Követnem kell tanácsát.

(A függöny lassan legördül, mig „a másik Philia” és Johannes nyugodt pózban állva marad.)

3. kép

Ugyanaz a táj, mint a második képben. Jobbról Magnus Bellicosus, Romanus, Torquatus és Hilarius jön. Megállnak és folytatják azt a beszélgetést, amit már séta közben elkezdtek. Olyan fontos témához érkeztek, hogy megállnak.

Magnus Bellicosus:
Ha ilyen önfejű hajlíthatatlan,
Hogyan fog sikerülni az a mű,
Mit Gottgetreu ajánl fel szeretettel
Az emberek szolgálatára!

Romanus:
Barátunk e hűséges munkatársa
Ellenvetését oly érvekkel indokolja,
Melyeknek nem csupán azok szemében
Van súlya, kik a véleményüket
Az élet külső kívánalmai
Alapján formálják meg. –
Valódi misztikusok véleménye
Nem áll-e szintén összhangban velük?

Magnus Bellicosus:
De mindez távol áll
Attól a szellemi körtől, amely
Szilárdan fogja át a céljainkat.
A misztikus tevékenység terén
Benedictus és tanítványai
Lették utódaink – s nekik akarja
Hilarius most megteremteni
A helyet, hol munkájukat kifejtik,
S hol szellemi gyümölcseik megérnek.
Bölcs sorshatalmak egyesítettek velük
A templomunkban; és barátunk
Csak azt az utasítást követi,
Mely templomunkban szellemi parancsként
Minékünk megnyilatkozott.

Romanus:
De biztos-e, hogy jól értelmezi
E szellemi parancsot?
Hisz kézenfekvőbb az a vélemény,
Hogy Benedictus, s tanítványai,
Akiket a szellemhez
A saját módján vezetett el,
Maradjanak még egyelőre
A templom belsejében,
Ne lépjenek még arra a göröngyös útra,
Hová Hilarius
Akarja őket elvezetni. –
Hisz nála is túl könnyen változik
A szellemi látása
Oly lelki alvássá, mely álmodik.

Magnus Bellicosus:
Nem hittem volna, hogy ezt hallom öntől.
Ezt Gottgetreu hű munkatársa
Mondhatta volna, ki tudását
Csak könyvekből szerezte.
És ez nem ér sokat.
De önnek már fel kell ismernie
A jeleket, amelyek misztikus
Úton mutatkoznak meg.
Világosan beszél lelkünkhöz az a mód,
Ahogyan Benedictus tanítványait
Mihozzánk elvezették.
Ők egyesültek vélünk, hogy kövessük
Mi is, ami a szellemi látásuk
Számára megnyilatkozik.

Torquatus:
Nyilvánvalóvá vált azonban
Egy második jel is, mely azt mutatja,
Hogy nem áldották meg túlságosan
A szellemi hatalmak azt a művet,
Mely templomunkban lelkünknek kínálkozott.
Capesius megvált Benedictustól,
És tanítványai körétől.
Az, hogy nem érzi még magában
Lelkének azt a teljes éberségét,
Amelyet Benedictus
Őbenne most keres már,
Sötét árnyékot vet a tanító
Saját megbízhatóságára is.

Magnus Bellicosus:
A látóképességtől én még távol állok,
De gyakran érzem azt,
Hogy némely esemény
Sejtés-szerű, tudást ébreszt lelkemben.
Mikor Capesiust a szent helyen
Először pillantottam meg körünkben,
Szorongatott a gondolat,
Hogy egyszerre helyezte őt a sors
A közelünkbe – és távol mitőlünk.

Romanus:
E sejtését meg tudom érteni.
De én magam abban a pillanatban
Misztériumbeli új társaink közül
Egyikről sem éreztem annyira.
Mint Straderről, hogy őt a sors hatalma
Milyen szoros egységbe fűzte vélem.
Az ily sejtés számomra jel csupán,
Mely lelkemnek irányt mutat,
Hogy értelmemmel hol kutathatok.
Mikor a tettek mezejére lépek,
Előbb elűzöm lelkemből a sejtést,
Mely gondolataimat áthatotta,
Mert engem erre utasítanak
A misztikának szigorú szabályai.
Az nem vitás, hogy a szellem területén
Erősen kapcsolódom Benedictus
Tanítványaihoz, de amikor
Meg kell keresnem azt az utat,
Mely a belső misztérium-körökből
A földi életembe visszahoz,
Ezt már csak Strader oldalán merem.

Torquatus:
De Gottgetreu hűséges munkatársa
Nem látja biztosítva Strader szellemében,
Hogy az a külső életet
Hatékonyan szolgálná.
S ha én magam benső hangomra hallgatok,
Nyilvánvalóvá lesz előttem
Az, hogy Straderből teljesen hiányzik
A kellő lelki hangulat
A misztikához.
Erős kutató ösztönét az kelti fel,
Amit külső jelek mutatnak,
S amit a szellem életéből
Értelmével megért.
A szellem belső átélése,
Ez távol áll még tőle.
E férfiú szellemi alkotása
Mi lenne más, mint misztikus
Homályos álomszövedék?

Romanus:
Azon a szellemi úton,
Melyet barátai követnek,
Még nem haladt előre annyira,
Hogy oly erőkhöz kapcsolódjon,
Melyek a lélek ellenségei,
S melyek igen veszélyesek
Sok misztikus számára, hogyha őket
A fizikai létbe követik.

Magnus Bellicosus:
De hogyha önnek az a véleménye,
Hogy Strader mentes ezen ellenségek
Hatásától, akkor nincs akadálya,
Hogy munkájában őt segítse,
Hogy sikerüljön az a nagy mű,
Amelyet Gottgetreu őáltala
Szeretne létrehozni.
Hogyha barátunk munkatársa hallja,
Hogy mennyire tiszteli ön e férfit,
Kit ő lebecsülni merészkedik,
Ez biztosan megingatja ítéletében.
Kizárólag csak ön képes reá,
Hogy az ügy számára megnyerje őt.
Hiszen ő tudja jól,
Hogy ön a külső életében
Sikerre vitte mindazt,
Miben okos megfontolás vezette.

Romanus:
Nos, kedves Gottgetreu, ha Stradert
Maga mellé veszi, de elveti
Rögeszméjét és Benedictus
Egyéb tanítványát nem engedi
A műve közelébe,
Úgy nem fog majd egyedül állani –
Mert segítségül nemcsak azt ajánlom,
Mit Bellicosus tőlem most kíván,
De hajlandó vagyok mindazzal is,
Amit külső vagyonként
A magaménak mondhatok,
Strader szép tervének hatékonyan
Szolgálatába állni.

Hilarius:
Hogyan gondolhatja Straderről azt,
Hogy Benedictus tanítványai
Körétől elszakad, hogy egyedül
Saját szellemi céljait kövesse.
Hiszen a többiek éppoly közel
Állnak hozzá, mint ő saját maga.

Romanus:
Hogy emberileg közel állnak hozzá,
Az meglehet.
Ám azt képzelni önmagáról,
Hogy szellemileg szintén egyesült velük,
Lelkének csakis az a része képes,
Amely szellemileg még mélyen alszik.
De úgy hiszem, majd megmutatkozik
Hamarosan, hogy ez a része
Az éber életre hogy tud megérni.
(Mind a négyen távoznak balfelé.)

(Jobbról Capesius, Strader, Felix Balde és Baldené jön. Beszélgetés közben megállnak, mert fontos témához érnek.)

Capesius:
Most azt tudom csak tenni, hogy a szellemet
A belső lelki ösvényen kövessem.
Hogyha külső tevékenységgel
Terhelném meg magam azért, hogy ezzel
A szellemet életre keltsem
Az érzékek birodalmában, –
Úgy bátorságot kéne vennem arra,
Hogy felfogjam a lét alapjait
Olyan világokban, melyek mivolta
Énbennem eddig nem valósult még meg.
A világlétből annyit láthatok csak,
Amennyi bennem már
Belőle megvalósult.
Hogy alkothatnék én olyat,
Ami mások hasznára van.
Ha alkotásom közben
Önmagam élvezem csupán.

Strader:
Ha jól értettem önt, úgy véli ön,
Hogy mindenbe, amit csak létrehoz,
Saját énjének jellegét viszi,
És így munkájában a külvilággal
Saját létét közölheti csupán?

Capesius:
Ez így van addig, míg belső világom
Egy idegen lénybe nem ütközik.
Hogy abba a másikba
Már most milyen mélyen behatolok,
Fájdalmasan kellett megvallanom
Magamnak, amikor rövid időre
Teljes világossággal ébren voltam.

Felix Balde:
Ön úgy beszél,
Ahogy sosem hallottam önt beszélni.
S most mégis oly jól értem.
Ahogy sosem értettem még meg önt,
Mert nem beszél most semmi más,
Csupán csak ön maga.
És misztikus a hangulat,
Amely beszédéből kicsendül.
Ez az, amit sok éven át kerestem,
Ami egyedül képes arra,
Hogy felfogja a fényt, amelyben
Az ember szelleme a világ szellemében
Világos látás útján
Átéli – tudva – önmagát.

Capesius:
Mivel sejtettem, mily közel kerültem
Most önhöz, azért menekültem önhöz
Az élet nyüzsgéséből,
Mely meg akarta ölni
Belső világomat.

Strader:
Gyakran találtam érthetőnek,
Amit most ön mond – ;
Bölcsességnek tartottam akkor ezt –
De most beszédéből egy árva szót sem
Találok érthetőnek.
Capesius, s Felix Atya, mindketten…
Homályos értelmet rejtettek el
A világos szavak mögé …

Nem élem-é azt át, hogy szavaik
Csupán ruhái az erőknek; –
Lelki erőknek, melyekkel maguktól
Olyan világokba száműznek engem,
Amelyek szellemi irányzatuktól
Ugyancsak távol állnak?
Nem akarom keresni e világokat,
Hisz lelkem legmélyén az önökét
Kell hogy szeressem.
Az ellenállást könnyű elviselnem,
Mely kívülről fenyegeti most művemet.
Sőt hogyha ez az ellenállás
Egész akaratomat összezúzná,
Még akkor is fenntartanám magam.
De az önök világát
Nem nélkülözhetem.

Felix Balde:
Az ember nem találja meg
A szellemi világot, ha keresve
Akarja azt feltárni önmagának.
Boldoggá tett ön akkor engem,
Mikor a mechanizmusáról szólt nekem, –
Mikor ön megvilágosult,
S ajándékképpen kapta meg,
Mit nem akart értelmes kutatással
Kivívni önmagának.
Ön akkor közel állt az igazi
Misztikus hangulathoz.

Nem törekedni semmire –
Békés nyugodtság töltse be a lelket,
A lélek mélyén csak várakozás van –
Ez a misztikus hangulat.
Ki ezt felkelti, bensőjét
Elvezeti a fény birodalmába.
Az ilyen hangulatot nem tűri
A külső munka.
Ha misztikus úton
Akarnánk ezt keresni,
A misztikus káprázat
Az életet megölné.

Strader:
Szükségem van önökre
De nem tudom önöket megtalálni. –
Nem értékelik azt a létet,
Amely bennünket összeköt.
Hogyan találják meg egymást az emberek
Ahhoz, hogy a világban munkálkodjanak,
Ha a misztikusok sosem hagyják el
Saját belső világukat?

Felix Balde:
Azon világba,
Hová tevékenyen akar belépni,
Nem viheti magával
A látásnak finom, törékeny létét,
Mert az ott nyomban semmivé lesz,
Amint átlépte e világ határát.
Vallásos, jámbor lelkülettel,
A szellem működése
Iránti tisztelettel,
És engedvén, hogy szellemi látása
A szívében pihenjen: –
Így közelíti meg a tett világát
A misztikus.

Capesius:
S ha másképp lép le ebbe a világba,
Úgy ez csak azt mutatja meg neki,
Hogy hogyan működik a tévedés,
De nem a bölcsesség fényes mivoltát.
Bepillanthattam egy ember lelkébe. –
Tudtam, hogy látásom nem csal meg engem.
De csak e lélek tévedését láttam.
Azért történt ez így, mert megrontottam
A szellemi látásomat
A külső tett iránti vággyal.

Strader:
Capesius beszél így, aki nálam
Jóval előbbre jár a lelki úton; –
A szellemi látás énbennem
Csak akkor kél életre,
Ha lelkem tettekről gondolkodik,
És oly reményben élhet, hogy hajlékokat
Építhet a szellem számára,
Melyekben ez majd felgyújthatja fényét;
A fényt, amely a szellemi világon
Melegítőn sugárzik át,
S az ember külső tettein keresztül
A földi létben új hazát keres.

A tévedés fia vagyok tehát
Nem a tiétek, bölcsességgel teljes
Hatalmas szellemi világok!

(Strader egy pillanatra elfordul beszélgető partnereitől és a következő szellemi élményben van része: megjelenik előtte Benedictus, Mária és Arimán. Bár mint az ő gondolatformái jelennek meg, mégis valóságos szellemi érintkezésben áll velük; előbb Benedictus Arimánnal, majd Mária.)

Benedictus:
Sejtelmed súgja: a bölcsességteljes
Hatalmas szellemi világok
Enyhítik a kérdések kínjait,
Melyekkel lelki léted ősi titka
Földi gondolkodásod terheli.
Halljad tehát a választ,
Mit lelki mélységekből
A szellemi világok hangom által
Akarnak néked megnyilatkoztatni.
Tanuld meg érteni, mit tudni vélsz,
S amit gyakran ki is merészelsz mondani,
De lelki létedben mégis csak álmodsz.
Az álmodnak adj életet,
Amit a szellemi világból
Kötelességem néked nyújtani;
Változtasd álomlétté mindazt,
Amit érzékeidtől
Gondolkodásod által nyerhetsz.
Capesius s Felix Atya száműznek
A szellemfényből, melyet ők szemlélnek;
Szakadékot teremtenek közted s közöttük,
De ne panaszkodj, amiért ezt teszik,
Inkább tekints szakadékod mélyére.

Arimán:
Tedd csak meg! Majd meglátod ott,
Mi az, amit méltónak tartasz
Az ember szelleméhez
Mindvégig a világfolyás során.
Javadra válna ez,
Ha tompa lelki álomba merülve
Más szellemek mutatnák meg neked.
De minthogy Benedictus éber állapotban
Mutatja meg neked,
Látásod közben megölöd a választ.
Igen, csak tedd meg ezt!

Strader:
Én hajlandó vagyok. De nem tudom, hogyan? –
Alakok zűrzavaros kuszasága –
Változnak – huzakodnak –
Harcolnak – egymást ráncigálják –
Az árnyak vadul egymásra rohannak, –
A pusztítás uralkodik
Sötétséget teremtve.
A sötétségtől most más árnyak kelnek.
Köröttük éterfény világít
Vörösbe hajlón;
Világosan kiválik egy alak,
Hozzám jön, – a szakadék küldi hozzám.

(Mária előlép a szakadékból.)

Mária:
Démonokat látsz; – szedd össze erődet;
De ők valójában nem ilyenek,
Előtted nem mutatkoznak meg
Igaz valóságukban.
Hogyha képes leszel
Lelked előtt őket megtartani,
Míg árnyvalóságuk el nem kezd fényleni,
Úgy állnak akkor majd előtted.
Hogy meglátod, mit érnek
A világfejlődésben.
De látásod kialszik mielőtt még
Kibontakozna bennük az erő.
Mely fénylővé tehetné őket.
Sugározd őket be saját fényeddel.
Hol a fényed? – Sötétséget sugárzol. –
Ismerd fel sötétséged, mely körülvesz, –
Te vagy magad, aki a fényben
E zavaros sötétséget teremted.
A sötétséget érzed,
Mikor magad körül azt megteremted,
De aztán sosem érzed,
Hogy te vagy az, ki létrehozta.
Mohó teremtő vágyadat
Feledni akarod, de öntudatlan
Uralkodik a lényeden,
Mivel túl gyáva vagy ahhoz,
Hogy fényedet sugározd,
Élvezni akarod a saját fényedet
És benne csak magadat élvezed.
A feledésben keresed magad.
Álmodva önmagadba süllyedsz.

Arimán:
Igen, hallgasd csak őt –
Rejtélyeid meg tudja fejteni,
De megfejtését nem tudod
Magadnak majd megfejteni,
A bölcsességet nyújtja néked, hogy vele –
A balgaság felé haladhass.
Jó volna ez neked, – de más időkben,
Ha megjelent számodra már a szellem
Világos nappala.
Ám hogyha Mária, midőn tanácsot ad,
Hozzád így álmodásod közben szól,
Már meg is ölte a megoldást.
Igen, hallgasd csak őt.

Strader:
Mit akarhatnak e szavak?
Ó Mária, mondd a fényből születtek?
Az én fényemből? – Vagy sötétségemből
Hangzottak fel? – Ó szólj hát Benedictus
Ki az, ki hozzám felemelkedett
A szakadékból, hogy tanácsot adjon?

Benedictus:
A szakadékodnál keresett Mária,
Így keresnek fel embereket szellemek.
Hogy védjék őket oly lényektől,
Kik a lelkeknek árnyakat mutatnak,
S a világszellem működését
Előlük így sötétséggel takarják,
Hogy csak saját létüknek hálójában
Legyen valódi tudatuk magukról.
Tekints még a szakadékodba.

Strader:
Mi él most még a szakadékom mélyén?

Benedietus:
A kékesvörös árnyakat nézd jobbra,
Felixet csábítgatják – s nézd ott balra
A többiek, melyek vörös színe
Szelíd világossárga színbe hajlik,
Capesius felé tolonganak.
Mindketten érzik ezen árnyak hatalmát;
De magányukban fényt teremtenek,
S e fény megbénítja az árnyakat,
Kik megcsalják az emberlelkeket.

Arimán:
Jobban tenné, ha saját árnyaid
Mutatná meg néked,
De ezt aligha tudja tenni;
Bár ez a jóakaratán
Valóban nem múlik,
Csak azt nem vette észre,
Hogy hol keresse őket.
Mögötted, állnak, nagyon is közel, –
De őelőle eltakarod őket.

Strader:
Így hallom hát most itt e szakadéknál
A szavakat, miket badar beszédnek
Tartottam én, mikor még Gottgetreru
Tanácsadója mondta nékem őket!

Mária:
Felix Atya már edzi fegyverét,
Mely a veszélyektől megmenti őt.
Más fegyverekre van szüksége annak.
Ki a te lelked útját járja.
S a kard, melyet Capesius formál magának
A harchoz, melyet bátran folytat
A lelki ellenségek ellen,
Strader számára árnyékkarddá válna,
Ha avval akarná elkezdeni
Szellemi harcát, mit a sors hatalma
Előre elrendelt azok számára,
Akiknek az jutott feladatul,
Hogy tettre érett szellemi mivoltukat
A földi munkásság során
Erősen átformálják.
Számodra minden fegyverük használhatatlan,
De meg kell ismerd őket,
Hogy saját fegyvereidet
Bölcsen kovácsold majd meg
A lélek anyagából.

(Benedictus, Arimán és Mária alakja eltűnik, azaz külsőleg nézve Strader visszatér szellemi látásából; körülnéz, hogy merre van Capesius, Balde és Baldené; ezek ismét odalépnek hozzá; Strader leül egy sziklapadra.)

Felix Balde:
Nem űzte önt el messze tőlünk
Imént a szellem, kedves Strader?
Nekem úgy tűnt, hogy így volt.

(Szünetet tart várván, hogy Strader mondjon valamit, de minthogy ez hallgat, folytatja)

Felix Balde:
Én nem akartam szeretetlenül
Elűzni önt a mi körünkből,
S az élet más útjára küldeni,
Csak meg akartam attól óvni önt,
Hogy a jövőben még továbbra is
A tévedésnek adja át magát,
Mely megzavarja.
Mit szellemünk a szellemi világban lát,
Lelkünknek azt csapán szellemileg
Szabad fogadnia, s átélnie.
Milyen bolondság volna,
Ha azt akarná most Felicia,
Hogy bábszínházakban táncoljanak
A mesebeli lények,
Amelyeket lelkében átél,
S amelyek azt akarják,
Hogy lelkileg éljük csak őket át.
Minden varázsuk szertefoszlana.

Baldené:
Elég soká hallgattam már, valóban.
De meg kell szólalnom, ha még
A mesebeli szellemeket is
Misztikus hangulattal
Akarjátok most boldogítani.
Ők szépen megköszönnék,
Hogyha erőiket előbb kiszívnák,
Aztán meg misztikával
Akarnák őket újra feltáplálni!
Minden tiszteletem a misztikáé,
De csak maradjon távol
Meséim világától.

Capesius:
Hát nem az ön meséi voltak-e,
Felicia, melyek a szellem útját
Nekem először megmutatták?
A levegő- és a vízszellemek,
Kiket olyan gyakran hívott elő
Szomjas lelkem számára,
Követe volt mind annak a világnak,
Amelybe most a bebocsáthatásom
A misztikusok útján
Próbálom megtalálni.

Baldené:
De amióta újabb módján
Mint misztikus jár hozzánk,
Nem igen kérdi már, hogy mit csinálnak
Az én szépséges varázslényeim.
Sokszor hajlandó elfogadni még
Azokat közülük, akiknek
Méltóságteljes és komoly az arca,
De azokat, akik vidám őrömmel
Járják a táncot,
Valódi misztikus módjára
Már kényelmetlennek találja.

Capesius:
Nem kétlem én, Felicia, hogy egykor
Feltárul majd előttem
Azon csodás lényeknek
A mély értelme is,
Akiknél a komolyság
Vidám álarc mögül nyilatkozik meg.
De most még nem tart itt az én erőm.

Felix Balde:
Tudod, Felicia, hogy szeretem
A mesebeli lényeket,
Kik megmutatkoznak neked;
De technikával mozgatott babákba
Megtestesülve – ellenszenvesek.

Baldené:
Neked sosem mutattam így be őket;
Ehhez te – túl magasan állsz;
Örömmel hallottam azonban
Strader tervéről, s arról, hogy Johannes
Szintén arra törekszik,
Hogy érzékelhetően ábrázolja
Anyagban is a szellemet.
Már láttam szellememben,
Milyen vígan járják a táncot
A mesebeli hercegek
És meséim tűzlelkei
Ezernyi bábjátékban,
Hol minden csupa szépség és művészet,
Így hát nagy boldogan már gondolatban
Buzgón kerestem az utat
Számukra a gyerekszobákba.
(A függöny legördül.)

4. kép

Ugyanaz a táj, mint a második és harmadik képben. Az irodafőnök és Romanus sétaközben megállnak és beszélgetnek.

Irodafőnök:
Ön Gottgetreu misztériumbeli
Barátait jól ismeri,
S olyan okos embernek tartom önt,
Akiben mindig megvan az erő
A biztos ítéletre,
Akár a külső munkásság, akár
A misztikus élet igényli ezt.
Így nagyra becsülöm a véleményét.
De hogyan értsem azt, amit most mondott? –
Helyesnek tartja, hogy Strader barátai
Maradjanak a szellemi világban,
Látó erőiket ne használják még
A fizikai alkotáshoz.
Strader számára ugyanez az út
Miért ne lenne éppolyan veszélyes?
Szerintem az ő szellemi mivolta
Bizonyságot tesz arról,
Hogy természeti démonok
Vakítják őt olyankor el,
Mikor hatalmas vággyal
Utat keres a külső életműben
A tettei számára.
Az okos misztikus jól tudja azt,
Hogy bensőjében kell először
Erőit felvértezni arra,
Hogy ellenállást fejtsenek ki
Ez ellenségek ellenében.
De úgy tűnik, hogy Strader
A szellemi útján haladva
Nem érett még meg arra, hogy meglássa
Az ilyen ellenségeket.

Romanus:
De nem hagyták el ot még
A jó szellemi lények,
Kik az oly emberlelkeket vezérlik,
Akik egészen kívül állnak még
A szellemi világon. –
Ezek a szellemek eltávolodnak
A misztikustól, hogyha ez
Oly lényekkel szövetkezik.
Kik az ő szellemi mivolta
Szolgálatában állnak.
Határozottan érzem Strader jellegében,
Hogy énjének a természeti démonok
Erőik jó gyümölcsét adják,

Irodafőnök:
Csupán az érzései késztetik
Önt arra, hogy Straderben
Jó szellemeket véljen felfedezni.
Sokat kíván ön, s túl kevés, amit nyújt.

E szellemeket kell hát megkérdeznem,
Ha a jövőben e helyen kívánok
Működni, hol sokáig szolgálhattam
A munka értelmének,
És annak az igaz szellemnek,
Mely Gottgetreu atyjához kapcsolódott,
S melyet sírjából most is hallok én még
Habár az ifjú Gottgetreunál
Süket fülekre lel!
Mit szól e derék férfi szelleme
E zűrzavaros szellemlények láttán,
Kiket fia igyekszik
A házába behozni?
Én ismerem e szellemet,
Aki kilencven évig élt testében.
Tőle tanultam meg a munka
Valódi titkát, amikor még
Ő állt az üzem élén,
Amíg fia misztikus templomokba
Lopózkodott.

Romanus:
Barátom, hát nem tudja rólam,
Mily nagyra becsülöm e szellemet?
Minden bizonnyal néki szolgált
Az idős férfiú, akit ön joggal
Választott példaképül.
Az én törekvésem hasonlóképpen
Gyermekkoromtól mindmáig csak az volt,
Hogy én is őt szolgáljam.
De belopóztam én is
Ezekbe a misztikus templomokba,
S elültettem híven, mit adni tudtak,
A lelkem legmélyére.
Ám értelmem a templom hangulatát
A kapunál magáról levetette,
Midőn az életbe kilépett.
Jól tudtam, hogy e hangulat erőit
Így vihetem legjobban át a földi létbe.
De a templomból elhoztam magammal
A lelkemet a földi munkásságba,
S őnéki az a jó, ha nem zavarja
A földi értelem.

Irodafőnök:
És önnek az a véleménye,
Hogy Strader szellemi természete
Ha csak távolról is,
Hasonlít az önéhez?
Szabadnak érzem ön mellett mindig magam
Azoktól a szellemlényektől,
Akiket Strader hoz magával.
Jól érzem én, ha tévelyegve szól,
Mint ömlenek szavából és lényéből
Mozgékony, eleven elemi szellemek.
Mi általuk így megnyilatkozik,
Az érzékekkel fel nem fogható.
És épp ez az, mi tőle elriaszt.

Romanus:
Barátom, e szavak mélyen szíven találtak.
Amint Straderhez közelebb kerültem,
Éreznem kellett, hogy a tőle hallott
Gondolatok különleges erővel
Vannak megáldva.
Minthogyha a sajátjaim volnának,
Úgy hatoltak belém.
És egy napon ezt mondottam magamnak:
Hátha a lelked nem magadnak,
Hanem neki köszönheti erőit,
Amelyek téged férfivé érleltek!
És ezt az érzést nem soká követte
A második:
Hogy hátha egy korábbi földi létből
Ered a tartozásom mindazért,
Ami használhatóvá tesz ma engem
Az életben való munkálkodásban
És az emberiség szolgálatában?

Irodafőnök:
Ez az, mit nála én is érzek. –
Ha közelebb kerül hozzá az ember,
Lelkét erősen megragadja
Az a szellem, amely hat általa.
Ha áldozatul eshetett neki
Még az ön erős lelke is,
Hogyan védhetném én meg az enyémet,
Ha véle a munkában társulok?

Romanus:
Az már önön múlik, hogy megtalálja
A helyes módját annak,
Hogyan viselkedjék vele.
Strader hatalma nékem meg nem árthat,
Én úgy hiszem, mióta
Elgondolkodtam arról,
Hatalmát mint vívhatta ki.

Irodafőnök:
Kivívta, – ő maga, – hatalmát, – őn felett, –
Hatalmat – ő, az álmodó –
Ön, az életművész felett!

Romanus:
Ha megkockáztatnánk a feltevést.
Hogy Straderben ma olyan szellem él,
Ki egy korábbi földi életében
Ritka lelki magaslatokhoz ért el,
És sok olyat tudott,
Mit abban az időben
A többi ember meg sem sejthetett,
Akkor nem volna lehetetlen az sem,
Hogy szelleméből egykor
Gondolatok születtek
És megtalálták aztán útjukat
Az általános emberi életbe,
S így a hozzám hasonló emberek
Kifejleszthették általuk
Rátermettségüket.
Lehetséges, hogy az, mit gondolatként
Ifjúkoromban a környezetemből
Magamba szívtam,
Ettől a szellemtől ered.

Irodafőnök:
De megengedhetőnek tartja-e,
E gondolatokat, melyek valóban
Értékes életbölcsességek,
Kimondottan Straderrel kapcsolatba hozni?

Romanus:
Ábrándozó volnék, ha ezt csinálnám.
Behunyt szemmel nem szövök álmokat
Az életre vonatkozó tanokról.
A felmerülő gondolataimról
Csak úgy tűnődve elmerengeni
Sohase volt szokásom.
Nyitott szemekkel nézem Stradert,
Miként nyilvánul meg e férfi lénye,
Őrajta mindent figyelembe véve,
Még azt is, ami terméketlen benne,
Jól megfigyelve, milyen ő;
S tudom, hogy így kellett ítélnem
Az adottságai tekintetében,
Miként ezt az imént is tettem.
Minthogyha már sok száz évvel korábban
Előttem állott volna ő,
Úgy érzem most e férfit
Mint szellemi valóságot
Előttem állni.
És hogy ébren vagyok – azt jól tudom. –
Én Gottgetreu mellett fogok majd állani;
S az fog történni majd, minek történni kell.
Ön is gondolkozzék el Gottgetreu
Életbevágó tervein.

Irodafőnök:
Az én számomra fontosabb az,
Hogy arról gondolkozzam el,
Amit most ön közölt velem.

(Romanus és az irodafőnök tovább sétál. A másik irányból Johannes jön gondolataiba mélyedve és leül egy sziklára. Johannes előbb egyedül, majd Éteri Hasonmása, Johannes Ifjúságának Szelleme, végül a Küszöb Őre.)

Johannes (egyedül):
Csodálkoztam, mikor Capesius
Elárulta, hogy lelkem benső élete
Miként mutatkozott meg
Szellemi látásának.
Így elhomályosulhatott,
Ami pedig már megmutatkozott
Sok év előtt világosan nekem!
Hogy minden, ami csak
Az emberi lelkekben él,
Tovább hat a szellemi külvilágban:
Régen tudom már, – mégis elfeledtem.
Amikor Benedictus megmutatta
Az utat, melyen eljutottam
Az első látásokhoz, szellememben
Gapesiust és Stradert láttam
Más életkorban, képszerűn, világosan.
Láttam, milyen hullámokat ver
Gondolkodó erőik szövedéke
A világlétben. – Mindezt jól tudom, –
És mégsem tudtam akkor,
Mikor Capesius révén láttam meg ezt.
Aludt énbennem az a lét,
Mely a dolgok tudója.
Jól tudtam azt is, hogy Capesiussal
A régmúlt földi életekben
Szorosan kapcsolódtam, –
Abban a pillanatban mégsem tudtam.
Hogy őrizhetném meg tudásomat?

(Egy hang a távolból, Johannes Éteri Hasonmásának hangja):
Saját lényünknek
Elvarázsoltsága.

Johannes:
S az éber álmodás
Feltárja a lelkeknek
A saját lényük
Elvarázsoltságát.

(Míg Johannes ezeket mondja, Éteri Hasonmása közeledik hozzá. Johannes nem ismeri meg, azt hiszi, hogy „a másik Philia” az.)

Johannes:
Megint itt vagy tehát, rejtélyes szellem,
Ki lelkemnek igaz tanácsot adtál.

Éteri Hasonmás:
Johannes, ébredésed
Mindaddig csak illúzió marad,
Míg meg nem váltod te, saját magad
Az árnyat, melynek elvarázsolt létét
A te vétked teremti meg.

Johannes:
Immár másodszor mondod ezt nekem.
Én követem szavad. –
De mondd, hogyan tegyem.

Éteri Hasonmás:
Engedd, hogy az árnyak honában éljen,
Mi énedben számodra elveszett.
De világítsd meg szellemi fényeddel.
Hogy ne kelljen szenvednie.

Johannes:
Az árnyék-lényt ugyan elkábítottam,
De le nem győztem; így árnyak között
Mint elvarázsolt árnylény kell hogy éljen
Míg véle újra egyesülhetek.

Éteri Hasonmás:
Add hát nekem most át
Mindazt, mivel e lénynek tartozol;
A szeretet erőit,
Amelyek hozzá űznek,
A szív reményét, melyet ő fakasztott,
Az élet frissességét,
Mely ott rejtőzik benne,
A régmúlt földi életek gyümölcseit,
Amelyeket az ő létével együtt
Elvesztettél; ó add át mind nekem;
Én elviszem hozzá hűségesen.

Johannes:
Tudod hozzá az utat? – Ó mutasd meg.

Éteri Hasonmás:
Mikor te a szellem szféráiba
Emelkedtél fel, akkor én
Még el tudtam hozzá hatolni
Az árnybirodalomba; ám mióta
A vágyerők elcsábítottak téged,
S törekvésed feléjük fordítottad,
Kialszik az erőm, ha keresem.
De hogyha követed tanácsomat,
Úgy újra megteremthető lesz
Ez az erő,

Johannes:
Ígértem: megteszem, amit kívánsz. –
És most, rejtélyes szellem,
Lelkemnek teljes erejével
Ismét megígérem neked.
De ha így meg tudod találni
Az utat, mely hozzá vezet,
Kérlek, mutasd meg nékem is
E sorsdöntő érában.

Éteri Hasonmás:
Most megtalálom, ámde téged
Nem tudlak hozzá elvezetni,
Csak lelki szemeidnek
Tudom most megmutatni azt a lényt,
Akit vágyad keres.

(Megjelenik Johannes Ifjúságának Szelleme.)

Johannes Ifjúságának Szelleme:
Szeretnék mindig kapcsolatban állni
E szellemmel, kinek szabad volt
Megnyitni lelki szemedet,
Hogy így látó szemeddel megtalálhass,
Ha a szellemi törvények szerint
Neked majd megmutatkozom.
De ismerned kell ezt a szellemet
Igaz valóságában.
Akinek oldalán most állni látsz.

(Johannes Ifjúságának Szelleme eltűnik; Johannes számára most válik felismerhetővé éteri hasonmása.)

Johannes:
Nem a rejtélyes szellem; – másik énem?

Éteri Hasonmás:
Kövess most engem – hiszen megígérted; –
Uramhoz kell vezesselek.

(Megjelenik a Küszöb Őre és az Éteri Hasonmás mellé áll.)

A Küszöb Őre:
Johannes, hogyha ezt a szellem-árnyat
Ki akarod ragadni
A lelkeket fogságban tartó
Varázsvilágból,
Úgy öld meg vágyaid,
Amelyek elcsábítanak.
A nyom, melyet követsz, elvész előled;
Míg vágyakkal akarsz azon haladni.
A küszöböm mellett kell elhaladnod,
De itt magas lények akaratából
Összekuszálom szellemi látását
Annak, akinek vágyak élnek
A szellemi tekintetében,
Amelyet itt reám kell vessen
Még mielőtt megengedtetnék néki,
Hogy lássa az igazság tiszta fényét.
(Arimán megjelenik)
Pillantásodban téged tartalak fogva,
Amíg vágyakkal közeledsz felém.
Csak káprázatként látsz meg engem is
Ha vágyad elvakít miközben nézel,
Ha lélektestként szellemi békesség
Nem válik úrrá lényeden.
Vigyél erőt az ismert mantramokba,
Hogy szellemi erőik
Megszállottságodat legyőzzék.
Ismerj meg aztán engem vágyad nélkül;
Így látod lényem igazi alakját.
És nem kell már megtiltanom neked,
Hogy szabadon tekints
A szellemi világba.

Johannes:
Te is káprázatként mutatkozol csak…?
T e is…, akit a többi lény előtt
Először kell meglátnom
Igaz valóságában
A szellemi világban.
Hogyan tudjam meg,
Hogy mi a valóság,
Hiszen amint tovább jutok,
Csak egyetlen valóságot találok:
Hogy egyre sűrűbbé teszem
A tévhitet magamban.

Arimán:
Ne engedd, hogy egészen megzavarjon.
Hűséges őre a küszöbnek ő,
Bár most olyan ruhát öltött magára,
Amelyet már előbb te
A régi borzongások emlékéből
Magad toldoztál össze szellemedben.
Hozzád mint művészhez nem illene,
Hogy a rossz drámák stílusában
Formáld meg őt.
Ezt később majd jobban fogod csinálni.
A léleknek azonban még a torzkép
Is jó szolgálatot tehet.
Nem is kíván nagy erőfeszítést
Tenéked megmutatni,
Hogy most még csak mi ő.
Meg kellene figyelned,
Hogy hogy beszél a Küszöb Őre:
Elégikus a hangja,
Túl sok benne a pátosz. –
Mindezt ne engedd meg neki,
Akkor majd megmutatja.
Ki az, kitől ma még
Túlságosan is sokat kölcsönöz.

Johannes:
Szavainak tartalma is becsaphat?

Éteri Hasonmás:
Ne kérdezd Arimántól ezt,
Hiszen csak mindenfajta ellentmondás
Az, ami néki örömet szerez.

Johannes:
Kit kérdezzek hát?

Éteri Hasonmás:
Kérdezd csak magadtól.
Saját erőmmel vértezlek fel téged,
Hogy éber állapotban
Találd meg azt a részedet magadban,
Melynek szabad meglátni azt,
Ami után nem ég a vágy tebenned.
Erősítsd meg magad.

Johannes:
Saját lényüknek
Elvarázsoltsága …
Saját lényemnek elvarázsolt léte
Add hírül azt nekem, mi az.
Ami után bennem nem ég a vágy.

(A Küszöb Őre eltűnik; az ő helyén Benedictus és Mária jelenik meg.)

Mária:
Úgy látsz most engem is, csak káprázatként,
Mert látásodhoz vágyak kapcsolódnak.

Benedictus:
És lélektestként szellemi békesség
Nem vált még úrrá lényeden.
(Az Éteri Hasonmás, Benedictus és Mária eltűnik.)

Johannes (egyedül):
Ők, Benedietus s Mária – az Őr?
Hogyan jelenhetnek meg
A Küszöb Őreként előttem?

Bár már sok éve nálatok vagyok,
Saját lényemnek elvarázsolt léte
Szigorúan követeli: keresselek.
(Balfelé távozik. Jobbról Strader, Benedictus és Mária jön.)

Strader:
Önökkel szellemi közösség kapcsol össze,
S saját lényemnek mély szakadékánéi
A lelki látásom Önöktől
Bölcs intelmekben részesült,
Amelyeket most még nem értek;
Továbbhatnak azonban lelkem mélyén
És biztosan megoldják
Az életem rejtélyeit,
Amelyek gátolnak törekvésemben.
Érzem magamban az erőt, amelyet
Az önök működése
A tanítványnak ad a szellem útján.
Így hát képes leszek majd teljesítni
A szolgálatokat, melyekre
Szükségük lesz a művei kapcsolatban,
Amelyet Gottgetreu akar
Az emberiségnek szentelni.
Bár nélkülöznünk kell Capesiust. –
Sosem tudják a többiek erői
Munkánkban őt helyettesíteni;
De majd történni fog,
Minek történni kell.

Benedictus:
Történni fog, minek történni kell.
E mondás megfelel érettségi fokának,
De nem talál visszhangra
A többi szellemi barátunk
Lelkének életében.
Thomasius nincs felkészülve arra még,
Hogy átvigye a szellemi erőket
A földi létbe, és ezért a műtől
Vissza akar vonulni ő is.
A sors jele mutatkozik meg rajta.
Nekünk valami mást kell most keresni.

Strader:
És nincsen Mária, s ön nincsen itt?

Benedictus:
Johannest kell most Máriának
Magával vinnie.
Hogy megtalálja az igazság útját
A szellemi világból
Vissza a földi létbe.
Ezt így kívánja most a komoly Őr,
Ki szigorúan őrzi
A két világ határát.
Nem állhat még ön mellé Mária.
Tekintse ezt annak biztos jeléül,
Hogy egyelőre ön
Nem tudja még valóban megtalálni
Az utat az anyagvilágba.

Strader:
Magamra kell maradjak céljaimmal!
Te voltál hát, magány,
Ki engemet kerestél,
Midőn ott álltam Felix Balde oldalánál?

Benedictus:
Ami körünkben megmutatkozott most,
Az sorsának folyásán megtanított
Oly szót elolvasnom a szellemfényben,
Mely eddig állandóan
Elrejtőzött előlem.
Önt oly lényekhez láttam kapcsolódni
Kik rossz hatást szülnének,
Ha már most alkotón avatkoznának
Az emberi tevékenységbe;
De a lelkekben ott élnek csirákként
Azért, hogy a jövőben
Megérlelődjenek a Föld számára.
Az ön lelkében láttam ily csirákat.
Az, hogy nem ismeri fel őket,
Javára válik önnek.
Ön által ismernek csak majd magukra.
De egyelőre el van zárva útjuk,
Mely az anyagvilágba átvezet.

Strader:
Bármit is mondjanak egyébként szavai,
Nekem csak azt mutatják,
Hogy engem a magányosság keres.
Neki kell majd valóban
Számomra megkovácsolni a kardot. –
A szakadék szélén, amelynél álltam.
Megmondta Mária.

(Benedictus és Mária kissé hátrább húzódik; Strader egyedül marad, megjelenik Theodóra lelke.)

Theodóra lelke:
A fényvilágokban majd Theodóra
Melegséget teremt.
Hogy szellemi kardod csapása
A lelki ellenségre
Erőteljes legyen.
(Theodóra eltűnik. Strader elmegy. Benedictus és Mária előrejön.)

Mária:
Bölcs tanítóm, sosem hallottam önt még
Strader fokán álló tanítványokhoz
Ily sorsdöntő szavakkal szólani.
Lelkének útja oly gyors lesz vajon,
Hogy e szók ereje javára válik?

Benedictus:
A sors irányított, ezért történt ez így.

Mária:
És hogyha nem lesz jótékony hatású
Ez az erő, nem fogja rossz hatása
Önt is érinteni?

Benedictus:
Hatása nem lesz rossz; de nem tudom még,
Hogyan nyilatkozik meg benne majd.
Látásom most olyan világokat
Keres fel, hol ilyen tanács
Világlik fel lelkemben;
De hogy hogyan hat ez majd,
Annak képét nem látom.
Elhal a látásom, ha megkísérlem,

Mária:
Látása elhal – elhal az öné –
A vezetőmé? –
Ki az, ki biztos látását kioltja?

Benedictus:
Johannes az, ki menekül vele
Világok messzeségibe;
Követnünk kell; – már hallom, hogy kiált.

Mária:
Hív bennünket – a szellem messzeségiből
Hangzik hívása; és e hangban
A távolból a félelem sugárzik,

Benedictus:
A mindörökké puszta jégmezőkről
Így hangzik misztikus barátunk
Kiáltása világok távolába,

Mária:
Az énemben a jég hidege ég.
Lelkemnek mélyén lángokat gyújt;
Gondolkodásomat elemésztik a lángok,

Benedictus:
A lelked mélyén lángol az a tűz,
Melyet Johannes gyújt magának
Világok dermesztő fagyában.

Mária:
A lángok futnak – s magukkal ragadják
Gondolkodásomat.

És ott a messzeségben, hol a lélek
A világ szélső partjáig jut el,
Heves harc dúl, – saját gondolkodásom
Hideg szellemi fénnyel vívja harcát
A semmi áramában.
Gondolkodásom meginog; – hideg fény,
Gondolkodásomból forró sötétség csap fel. –
Mi az, mi most
A sötét forróságból felmerül? –
Piros lángokban Énem tör – a fénybe; –
Világok jégmezőinek –
Hideg fényébe# –

(A függöny legördül.)

5. kép

A szellemi világ. Mély értelmű színáradatokban megjelenő kép; felfelé pirosas, tűzpirosban végződő árnyalat, lefele kék, ami sötétkékbe és lilába megy át. Lent szimbolikusan ható Föld-szféra. A megjelenő alakok a színképekkel mintegy egészet alkotnak. Jobbra a második kép gnóm-csoportja, előttük Hilarius, legelöl a lelki erők. Hilarius mögött kissé magasabban Arimán. Balra magasabban Lucifer, az előtérben Felix Balde lelke; Strader és Capesius lelke, Benedictus, Mária, Felicia Balde, a Küszöb Őre.

Felix Balde lelke (egészen balra áll; mint vezeklő jelenik meg, a ruhája azonban halvány lila, arany övvel):
Köszönet néked, szellem.
Világok bölcs irányítója,
Ki megváltottál a sötét magányból;
Szavad munkára és életre ébreszt.
Fel akarom használni,
Amit ajándékképpen adsz
Azon világoknak, melyekről
Elgondolkodhatom, ha az enyémet
A tompaságba süllyesztetted el.
Sugaraidban hozzájuk viszed
Ilyenkor azt, mi megteremtheti
Számomra az erőt az alkotáshoz.

Lucifer (alsó öltözéke kékes-zölden sugárzik, felső öltözéke kabát formájú, vöröses, fényesen sugárzó, és szárnyszerű képződményben végződik; fent nem aurája, hanem Mitra-szerű, sötét vöröses, szárnyas fejdísze van; jobb szárnyán kardszerű alakzat; bal szárnyán pedig mintha sárga, bolygószerű gömböt hordozna; Kissé hátul, jobbra áll, kimagaslik Felix Balde lelke mögött.):
Szolgám, a te tevékenységed
A Nap-időszakot igényli.
Amelybe most beléptünk.
A Föld-csillag most tompa fényt kap;
Ilyenkor tud saját magán
Minden hozzád hasonló lélek
Legjobban munkálkodni.
Fényforrásomból fényesen sugárzom
Feléd az önzés sarjadó csiráit.
Gyűjtsd össze őket erős én-erőkké.
A földi létben kivirágzanak majd,
S ott e virágokat
Keresni fogja lelked;
Saját mivoltában gyönyörködik majd,
Midőn kedvtelve elgondolkodik
Arról, amire vágyik.

Felix Balde lelke (a gnómok csoportjára pillantva):
A fénylő lét a messzeségben eltűnik;
Ködképekként a mélységek felé lebeg;
Lebegve kíván súlyt adni magának.

Hilarius lelke (az acélkékes-szürke elemi lények emberszerűvé formált alakja; fejét kevésbé hajtja le, tagjai emberszerűbbek):
A vágy-köd nem más, mint a földi csillag
Visszfénye itt a szellemi világban;
Azé a csillagé, amely számára
Kialakítod ebben a világban
Gondolkodó léted
A lelki anyagokból.
Számodra csak futó ködfátyol ez;
De igazában lények ők,
Kik lélek-sűrűségűnek érzik maguk.
A Földön világ-ért elemmel
Alkotnak a formára szomjazó
Ősrégi tűzalapban.

Felix Balde lelke:
Nem akarom, hogy súlyuk megterheljen.
A lebegési vágynak ellenállnak.

Arimán:
Szavad jó. Gyorsan felfogom,
Hogy romlatlan meg tudjam tartani.
Te magadnak már nem folytathatod.
Különben is meggyűlölnéd a Földön.

Strader lelke (alakjából csak feje látszik; sárgászöld aurája van piros és narancsszínű csillagokkal; jobbra áll, távol Felix Balde lelkétől):
Hangok s visszhangok közt egy szó hallatszik.
Értelmesen hangzik, de hangja elhal;
A visszhangot a létvágy megragadja.
Vajon hová veszi irányát?

A másik Philia (mintha Lucifer másolata lenne, de hiányzik nála alsó és felső ruházatának sugárzása. A kardot nála valamiféle tőr, a planétát gyümölcs-szerű piros gömb helyettesíti.):
Mert súlyra vágyik, elvonul
Oda, hol a fénylő lét eltűnik,
S ködképekként a mélységekbe száll.
Ha értelmét megőrzöd
Saját birodalmadban,
Én elviszem a ködhöz az erőt,
Úgyhogy a Földön újra megtalálod.

Philia (angyalszerű alak, fehérbe átmenő sárga színű, világoslila szárnyakkal, melyek világosabb árnyalatúak, mint a később megjelenő Máriáé; mindhárom lelki lény Strader lelkének közelében áll):
A köd-lényekkel majd törődöm én,
Hogy tudva ne irányítsák akaratod;
Akaratod a világfényre bízom,
Melyben lényed számára
Melegséget teremtenek.

Astrid (angyalszerű alakja világoslila öltözetben van, kék szárnyakkal):
Én boldogan sugárzom e lények felé
A fényes csillag-életet,
Hogy ők azt formákká sűrítsék;
Erőssé fogják tenni földi tested
Tudástól távol, de közel
A szíved ösztönéhez.

Luna: (karcsú, angyalszerű alakja kékes-vörös öltözékben van, narancsszinti szárnyakkal):
A súlyos lényeket majd a jövőben
A földi tested mélyén rejtem el.
Hogy súlyt teremtve ott
Tevékenykedjenek,
S te gondolkodva meg ne rontsad azt,
Nehogy vihart kavarj a földi létben.

Strader lelke:
E három lény szava Nap-jellegű; –
Látókörömben munkálkodnak ők.
Alakokat teremtenek nagy számban;
Csírázik bennem már a vágy.
Hogy lelkem erejével őket
Értelmesen egységgé alakítsam.
Ébredj fel bennem Nap királyi ereje,
Hogy ellenállással letompíthassalak;
Az ellenállást a Hold körzetéből
A vágyam hozza el.
Már mozdul az arany sugárzó fénye;
Melegnek érzem;
És az ezüstös fény, amely hideg,
A gondolatokat szikrázva szórja.
Izzál te is, Merkúr vágy-ösztöne,
És egyesítsd számomra azt, ami
A világlétben szétválasztva él.

Jól érzem már, hogy ismét létrejött
A kép egy része, melyet itt
A világ szellemi erőiből
Kell hogy kimunkáljak magamnak.

Capesius lelke (Strader első mondatainál jelent meg. Csak a feje látható, melyet piros és sárga csillagokkal díszített kék aura vesz körül):
A lélek messzi partjain
Egy kép merül fel énelőttem,
Mely sose érintette létemet
Mióta földi életemből
Kiküzdöttem magam.
E kép kegyelmet áraszt,
Szelíden, és jóságosán hat.
A bölcsesség meleg sugara
Árad belőle, és fényt ad nekem,
Mely megtisztítja létemet. –
Ha egybe szőhetném magam e képpel,
Megszerezném, amire szomjazom.
De nem tudom, milyen erő az,
Amely e képet a saját szférámban
Hatékonnyá tehetné.

Luna:
Érezd meg azt, amit
Két földi életed adott neked. –
Komoly életvitellel folyt az egyik
Régmúlt időkben;
A későbbit azonban
Becsvággyal megzavarva élted át.
Tápláld ezt hathatósan
A másiknak kegyelmi erejével;
Megnyilvánulnak akkor
Látókörödben Jupiter tűzlelkei,
S tudni fogod magadról;
Erős lettél bölcsesség-teljesen.
S akkor elindulhat feléd, a kép,
Amelyet most még távol,
A lelki szférád partján látsz csupán.

Capesius:
E léleknek, aki a létre készülődik,
Én tartozom, ugye,
Hogy figyelmeztetően tükröződik
Kép formájában lelkem körzetében?

Astrid:
Igen, te tartozol. De nem kívánja,
Hogy a legközelebbi földi létben
Kiegyenlítsd e tartozást. –
A kép csak gondolat-erőket
Akar benned ébreszteni,
Hogy megtaláld mint ember azt az embert,
Aki jövendő földi képét
Tenéked megmutatja.

A másik Philia:
Szabad a képnek közeledni hozzád,
De nem szabad, hogy behatoljon
A te saját létedbe. –
Gátold ezért léted utáni vágyát.
Hogy te a Földet újra megtalálhasd
Még mielőtt lényeddel egybefolyna.

Capesius lelke:
Előre érzem, mit köszönhetek neki,
Ha akarom, hogy közeledjen hozzám,
De tőle szabadon,
Ónállónak tudom magam megtartani.
Philia körzetéből máris látom
Mint gondolati képeket
Azon erőket, melyeket
Közelségéből kell merítenem.

Philia:
Mikor Szaturnusz nemsokára
Reád sugározza sokszínű fényét,
Használd ki majd a kedvező időt.
E szellemi rokonnak képe ekkor
A lelki burkodba elülteti
Erőivel azon gondolkodásnak
Gyökereit, mely néked felfedi
A földi lét értelmét, hogyha majd
Megint e csillag hordoz tégedet.

Capesius:
Tanácsod fog vezetni engem,
Ha majd Szaturnusz hinti rám a fényét.

Lucifer:
E lelkeknek bepillantást adok még
Olyan világokba, melyeknek fénye
Fájdalmas lesz számukra, mielőtt még
Későbbi földi létük
Számára megszerzett erőkkel
A Nap ezen időszakát elhagynák.
A szenvedés a kétségek gyümölcsét
Kell hogy teremje bennük.
Oly lelki szférákat idézek majd meg,
Melyeknek látására
Még nem elég erősek.

(Középen megjelenik Benedictus és Mária lelke. Benedictu s alakja olyan, mintha az egész szín elrendezésének kicsinyit ett mása lenne. Lefelé bővülő ruhája kékes-zöldbe megy át; feje körül piros-sárga-kék aura látható; a kék belemosódik egész ruhája kékes-zöld színébe. Mária alakja angyalszerű; sárga, mely aranyba megy át, lábak nélkül, halványlila szárnyakkal.)

Benedictus lelke:
Erős nyomással nehezedtek
Az én világom körzetére
Földdel megterhelt sűrű szférátokkal.
Ha hagyjátok továbbra is,
Hogy önzésetek kifejtse erejét,
Nem érzitek meg itt e szellemlétben
Miként sugárzik Nap-lényem felétek.

Mária:
Nem ismertétek akkor őt.
Midőn a legutóbbi alkalommal
Öltöttétek fel földi anyagokból
Készült ruhátokat.
De lelki burkotokban él még
A Nap-szavak erőinek gyümölcse,
Melyekkel régmúlt földi korszakokban
Jóságosan ellátott bennetek.
Érezzétek meg lényeteknek
Legmélyebb ösztönét, és akkor
Erősen érzitek majd közeledtét.

Felix Balde lelke:
Számomra idegen körökből
Szavak hangoznak el,
Be fénylő létet nem fakaszt hangzásuk;
Ezért nekem nem teljesen valószerűek.

Strader lelke:
Egy fénylő lény ragyog
A szellemtenger partjain.
De nékem nem mond semmit.
Bármennyire igyekszem is
Meghallani a fény-erők értelmét.

Baldené lelke (mint vezeklő nő jelenik meg, egészen közel Máriához; ruhája sárgás-narancs színű, ezüst övvel):
Ti lelkek, kiket Lucifer idézett,
Szavatok hangját hallja a vezeklő,
De csak a Nap szava fénylik neki;
Ennek fénye, mely mindent túlragyog,
Elnyomja hangotok;
A másik nézi csillagfényetek.
De ő nem ismeri a csillagírást.

Capesius lelke:
A csillagírás! – gondolatokat szül
E szó, és a lélek hullámain
Hozza őket felém.
Oly gondolatokat, melyek lényemnek
Csodálatosan megnyilatkoztak már
Egy régmúlt földi létben.

Felfénylenek – de már el is suhannak
Nyomban, hogy megszülettek;
A feledés borítja rájuk
Sötét árnyékát.

A Küszöb Őre (szimbolikus ruhában van, angyalszerű; odalép Benedictus és Mária lelkéhez):
Ti lelkek, akik Lucifer parancsszavára
Más lelkek körzetéhez közeledtek,
Az én hatalmamban vagytok e helyen.
Azok a lelkek, akiket kerestek, –
Szintén keresnek bennetek. –
De nem szabad, hogy e világkorszakban
A szféráikban gondolatilag
Létükkel megérintsenek;
Attól hát őrizkedjetek,
Hogy köreikbe behatoljatok.
Ha meg mernétek mégis tenni ezt,
Csak ártana nekik is, nektek is. –
A csillagfény erőit
Meg kellene hogy vonjam tőletek,
És titeket száműznöm kellene
Őtőlük világkorszakokra
Más szférákban levő birodalmakba.

(A függöny lassan legördül)

6. kép

A szellemi világ ugyanúgy megjelenítve, mint az előző képben. A megvilágítás meleg és árnyalt, de nem túlságosan erős. Balra állnak a szilfek, elöl Philia, Astrid és Luna.

Capesius lelke (jobboldalt, a közép felé áll):
A kép, amely a Nap időszakában
Mutatkozott nekem,
Mely kegyelmet sugárzott,
S szelíden és jóságosan hatott,
Lényemben most is működik még.
Midőn a bölcsesség más fénye hinti
Sokszínű sugarát
A szellemi világ ezen részére.
A képből most még több erő sugárzik;
Szeretné, hogy belőle azt merítsem
Az eljövendő földi életekre,
Mit egykoron a testi létben
Adott nékem e lélek, aki képben
Szférámnak ily jelentősen mutatkozik.
Engem azonban nem vezet
Érzések árja hozzá.

Romanus lelke (alakjából egész felső teste látszik csípőig; hatalmas vörös szárnyai vannak, melyek úgy folytatódnak, hogy feje körül vörös, kifelé kékbe átmenő aurává alakulnak; Capesius lelkének közelében áll; nem messze tőle áll Bellicosus és TorqUatus lelke):
Keltsd fel magadban a zsidónak képét.
Ki minden oldalról gyűlölködő szót,
S állandóan csak gúnyolódást hallott;
Aki azonban hűséggel szolgálta
A misztikus rendet, amelyhez egykor
A Földön te magad is eltaláltál.

Capesius lelke:
Most gondolatképek derengenek fel,
És hatalmas erővel
Akarnak megragadni. –
A lelkek árjából most felmerül
Simonnak képe. –
De hozzá lép – egy másik lelki lény.
Ez egy vezeklő – bár csak távol tudnám
Magamtól tartani.

Romanus lelke:
Ő itt a Nap időszakában
Képes csak arra, hogy működni tudjon;
Sötétbe burkolva, magányosan
Kell vándorolnia, mikor Szaturnusz
Hint fényt e szellemi birodalomra.

Capesius lelke:
Ó hogy zavar most engem e vezeklő. –
A lelki burkomba oly égetőn
Fúródnak be lelki sugarai. –
Azok a lelkek hatnak így,
Akik be tudnak látni
Más lelkek lénye legmélyére.

Felix Balde lelke (tompa, fátyolozott hangon):
„Kedves Kűhne,
Ön mindig oly hűségesnek mutatkozott.”

Capesius lelke:
Magam, – saját szavam, – mit tőle hallok, –
Visszhangként szól – a szellemi világban!
Majd meg kell hogy keressem ezt a lelket.
Jól ismer engem, – általa
Kell hogy majd megtaláljam önmagam.

(Capesius lelke eltűnik, balról megjelenik „a másik Philia” Theodóra lelkével, mögötte Baldené lelke.)

Romanus lelke:
A vezeklőhöz ott
Két lélek közeleg.
Előttük az a szellem, kit a lelkek
A szeretetük által
Szereznek meg mindig vezérükül.
Az egyik lélekből
Szelídség fénye árad;
E fény a másikhoz folyik,
Aki vezeklőnő képében
Mutatkozik előttünk.
A képből szépség fénye árad,
S itt bölcsességként él e fény.

Torquatus lelke (alakja melléig látható, kék aurája, zöld szárnya van):
A vágy visszfényét látod,
Amelyet lelki burkaimból
Hű szellemi szövetségesként
A szférádba sugárzok.
A sorsok őserői adtak melléd
Szelídséged kimunkálójaként.
A lelkek más lelkeknek
Így tesznek szellemi szolgálatot.
Te egymagad nem tudnád megszerezni
A kemény lelkülethez
Az együttérzés életadományát.

Bellicosus lelke (alakja mint Torquatus lelkéé, de kékeslila aurával, kékes-zöld szárnyakkal):
Erőitek gyűjtsétek össze
A szellemi halláshoz; –
Most annak a léleknek hangja szól.
Mely a szelídség fényében sugárzik.
A lelkekből a szellemi boldogság
Szépséges fényét csalja itt elő
Szaturnusz ragyogása.

Theodóra lelke (angyalszerű alak, fehér, sárga szárnyakkal és kékes-sárga aurával):
Hűséges szellemtársam, áraszd
A lelki burkod hő szeretetét
Szelíd fényben ragyogva, őfelé;
Ez enyhíti magányossága
Emésztő tűz-erőit.
Irányíts hozzá gondolat-sugárzást
Azoktól az árnyék lelkektől ott,
Akik a szellemi világban
Most gyűjtik az erőt magukban
Ahhoz, hogy lélektestük
Elevenen csillogjon,
S attól, mit így ragyogva fényűk megteremt,
Erősödjön az emberek lelkében
A hajlandóság arra,
Hogy növekedjenek, fejlődjenek
A földi életükben,

Baldené lelke:
Te szellem a vezeklő látszatában,
Érezz meg engem;
Fogadd be csillagok erőit.
Te Nap-lélek. –
Míg szellemed burka eléri azt,
Hogy Lucifer igézetéből
Kiküzdi önmagát,
Magányodban majd én vezetlek,
És elviszem tehozzád
Azokat az erőket, melyeket
A világmindenségben vándorolva
Csillagról-csillagra gyűjtök neked,

Theodóra:
A múltbeli földi gondolkodás
Villan fel ott, a lélek partjain …
Egy ember képe… ide is követ,
Ilyennek láttam földi formájában;
Egykor hallott szavakat visszhangoztat:
„Isten létéből lett az ember lelke;
Halálakor a lét mélyére szállhat,
S egykor majd megszüli
A halálból a szellemet.”
(Az utolsó mondatoknál megjelenik Lucifer és Thomasius lelke.)

A másik Philia:
Nemes testvéri szeretet erőit,
Amely a Földön híven élt tebenned,
Ezt hozza el e lénynek zengő képe.
Lelki erővé alakítom benned.
Árny-lények csillámló fénye fogadja
A szót, melyet lelkedbe küldök.
Felkeltik benned majd a földi létben
Mindazt, amin az öröklétben
Eltűnődhetnek. –
S te, szellemi világ vezeklőnője,
Irányítsd lépteid a csillagokhoz;
Munkádra vágynak már a démonok;
Belőle a lelkek felé
Fantáziát sugároz tatnak,
És így a földi létnek szárnyat adnak.

Baldené lelke:
Ó Philiám, lelkem testvére, te,
Aki szeretetet teremtesz,
Követlek téged csillagról-csillagra,
Az egyik szellemtől a másikig.
Követlek téged a csillagvilágba,
Viszem szavad a kozmikus szférákba,
És szellemi munkálkodásom közben
Magamat is formálom
Az eljövendő földi vándorútra.

(Felix Balde lelke Baldené lelkének vezetésével lassan eltűnik; Theodóra egy ideig mereven állva marad, Johannes lelkét nézi, azután ő is eltűnik, úgyszintén Thomasius lelke is Luciferrel.)

Romanus lelke:
Hogy itt a szellemi világban most
A szeretet szavát a tett szavával
Így egyesülni láttuk,
Erőssé tesz lényünkben, oly csirákat,
Melyekre szükségünk lesz
Későbbi földi életekben.

(Romanus, Torquatus, Bellicosus lelke eltűnik – a Küszöb Őrével együtt megjelenik Benedictus és Mária lelke.)

A Küszöb Őre:
Ismerjétek meg íme
Világéjfél órátokat!
Az érett fény igézetében, tartalak,
Amelyet most Szaturnusz hint reátok,
Míg csak erősebb ébrenlétben
Burkaitok a fény hatalma által
Megvilágítva titeket,
A színeiket át nem élik.

Mária lelke:
A világéjfélt lelki ébrenlétben?
A Hold időszakában volt az, hogy a Nap
Sorsdöntőén komoly szavát kimondta:
Azok az emberlelkek,
Kik éber állapotban élik át
A világéjfél órát,
Villámokat látnak, melyek fényében
Felvillannak a szükségszerűségek;
De a villámok oly gyorsan cikáznak,
Hogy a szellemi pillantások
Elhalnak a megismerésben. –
Elhalva sors-jelekké formálódnak,
A lelkekbe nyomódnak,
És ott örökre hatnak.
Az ily lelkek mennydörgő szavakat
Is hallanak, amelyek moraja
Tompán hal el a világmesszeségben,
S fenyegetés hangzik morajlásukból
A lélek minden tévedése ellen.

(Újra megjelenik Lucifer és Thomasius lelke.)

Benedictus lelke:
Örökké puszta jégmezőkről
Kiáltás hangzik;
Misztériumbeli barátunk
Sorskiáltása ez. –
Mikor megismerjük a világéjfélt,
Elérjük a lélek szellem-körét.

Mária lelke:
A lángok közelednek, –
Gondolkodásommal jönnek felém –
Onnan, ahol lelkem számára
A világ szélső partja van,
Forró csata közeledik felém;
Saját gondolkodásom
Lucifer gondolataival harcol.
Saját gondolkodásom
Egy másik lélek bensőjében harcol. –
A forró fényt – sötét hidegből vonzza, –
A forró lelki fény – villámként lángol –
A lelki fény – a kozmosz jégmezőin. –

Lucifer:
Ismerd fel hét e fényt,
A forró kozmikus fényt, mely enyém,
S nézd a villámokat,
Amelyeket saját gondolkodásod
Szór Lucifer hatalmi körzetéből.
A lelket, melyhez régen kapcsolódtál,
A látásod körébe vezetem,
Mert most a világéjfélt éled át.
Próbálkozásaid irányát
Meg kell hogy változtassad a jövőben,
Ha e lélekhez közeledni óhajtasz.
Te lélek, ki ide követtél engem,
Használd a fényerőket,
Amelyeket Szaturnusz
A világéjfél órában sugároz. –

Johannes lelke (angyalszerű alakja rózsapiros, láb nélküli, kékes-vörös szárnyakkal):
Ó érzem azt, hogy lelkek vannak itt,
De még erőre van szükségem,
Hogy fényüket magamban
Lénnyé erősíthessem.
Habár egészen közelemben vannak,
De olyan a gondolkodásuk,
Hogy távolról fénylik felém csupán.
Miként emeljem őket
Szellemi látásomhoz?

Philia:
Meglátod őket majd,
Ha gyorsan meg tudod ragadni.
Amit a kozmikus világosságban
Saját maguk világítsak meg ők.
De majd ha nézed őket,
A kellő pillanatban jól figyelj.
Mert fényük rögtön eltűnik.

Johannes lelke:
Amit a mester lelke mond tanítványának.
Amit a hozzám közel álló
Kedves tanítvány lelkével közöl,
Az hintse fényét lelki köreimre.

Benedictus lelke:
E szellemi éjfél-órában
Foganjon meg benned az akarat,
Amelyet újra érezni akarsz majd,
Midőn a Föld erői
Töltik be testi formád,
Barátod lelkének
Világít majd szavad.

Mária lelke:
A kozmikus fényben teljen tehát
Erővel meg szavam,
Mellyel a világéjfél idején
E lélekhez beszélek,
Kit Lucifer hozott el hozzám. –
Ami a lelkem mélyén drága nékem,
Azt látni akarom, s látván kimondom,
Hogy hanggá váljon e lélek számára,
Amit a földi, létben
Lényében érezhessen,
S megéljen szeretetben.
Mit látok most a lelkem mélyén?
Magasztos láng-írás ragyog fel benne.
A vezetőm lelke iránti szeretet
Lángol fel benne, mert e lélek az,
Ki lelkemet vezette
Hosszú időkön át
A Földön és a szellemi világban;
Ő mindig megtalált, ha hő imám
Földi veszélyek idején kereste,
Még akkor is, ha Ő maga épp fenn időzött
A szellemi magasságokban.
Sugárzó fényesen
Jelenik meg nékem e szeretet,
Ó szólalj meg, szeretetnek szava,
Hangozz fel a másik lélek felé.

De milyen lángokat kelt
A szeretet szava?
Szelíden fénylenek; és a szelídség
Fennkölt komolyságot sugároz;
A világéterben kegyelmesen
Villannak fel a bölcsesség villámai, –
S örömhozó boldogság önti el
A lelki köreim egész világát.
Időtlenség, ó könyörgök tenéked,
Áradj bele ebbe a boldogságba,
S engedd, hogy vezetőm
És az a másik lélek
Velem együtt tebenned
Most békésen időzzön.

A Küszöb Őre:
A villámok, melyeknek éles fénye
Szükségszerűségekre rávilágít,
Ha lelkek ébren élik át
A világ-éjszakát,
Most eltűnhetnek mind a semmibe.
A mennydörgés, amely intőn morajlik
A világéjfél órájában,
Veszítse el a hangját. –
Astrid, komoly parancsot kapsz te most:
Őrizd e lelki égiháborút meg,
Amíg e lélek éber állapotban
A világéjfél érá$
Idők árjában újra át nem éli.
Akkor majd másképp látja önmagát, –
Oly képet lát, ahogy régi időkben
Jelent meg énje,
Megtudja majd, hogy a lélek bukása is
Erősíti a szárnyakat,
Amelyeken a szellem felrepülhet.
Akarva sohasem szabad
A léleknek zuhannia,
De hogyha már zuhan,
Bölcsességet kell hogy merítsen ebből.

Astrid:
A villámok s a mennydörgés erőit
A kozmikus létben megőrzőm,
Hogy megmaradjanak, amíg Szaturnusz
Majd ismét e lélek felé hajol.

Mária lelke:
A csillag-boldogság most itt időzik,
Így érzem én, s e boldogságba,
Idők áramlatában,
Szabad belépnem.
Szeretnék kegyelemben alkotóan élni
Azzal a lelki lénnyel,
Kivel régóta összekapcsolódtunk.

Luna:
Én őrzöm itt tevékenységedet
A szellemi világban,
Hogy majd a földi létben
Gyümölcse megteremjen.

Johannes lelke:
A lelki körzetemben – ez a csillag!
A boldogság ragyog belőle, –
És kegyelmet sugárzik, –
A világéterben egy lelki csillag –
Lebeg;

de ott – a tompa fényben –
Egy másik csillag halkan szól felém;
Ám mégis meg akarom hallani.

(Az utolsó szavaknál megjelenik Johannes ifjúságának szelleme. Angyalszerű, ezüstös fényű.)

Johannes ifjúságának szelleme:
A vágyaidnak életet adok;
Lélegzetem erőt adón világit
Ifjúi céljaidban,
Midőn olyan világok csábítgatnak,
Hová módomban áll
Örömmel elvezetni.
Ha elvesztesz magadban,
Még élve fel kell áldozzam, magam
Oly árnyaknak, amelyek léte
Nem lényszerű.
Létem virága – Ó ne hagyj el!

Lucifer:
Nem fog elhagyni téged, – lénye mélyén
Fénysóvár vágyakat találok,
Melyek nem fogják majd a másik lélek
Nyomát követni.
Hogyha e sóvár vágyak
A ragyogással, mely belőlük árad,
Létté erősödnek a lelke mélyén,
Nem fogja már többé akarni
Az ebből megtermett gyümölcsöket
Elvesztegetni abban a világban,
Ahol a szeretet
A szépség nélkül fejti ki uralmát.
(A függöny lassan legördül.)

7. kép

Egyiptomi stílusú templom. Ősrégi beavató hely. – A Föld harmadik kultúrkorszaka. Egyelőre csak az Áldozó Bölcs, a küszöbőr és a misztériumbeli pap beszélget.

Áldozó Bölcs:
Méltón elő van-e készítve minden,
Mondd küszöbőröm, hogy az avatás
Az Istenek s az emberek üdvére váljon?

Küszöbőr:
Amennyire mint ember
Előre láthatom,
Elő van jól készítve minden; –
A termet több nap óta már
A beavatás levegője tölti be.

Áldozó Bölcs:
Misztériumbeli segítő társam,
Tudod-e azt, hogy a király
Tanácsadójának van kiszemelve
A pap, aki ma kapja meg
A titkos bölcsesség beavatását.
A próbát úgy intézted-e,
Hogy kiderüljön, ez a neophita
Nem annak a bölcsességnek tudója csak,
Mely távol minden földi gondtól
Csupán a szellemi tanításra figyel?
Ártalmas volna nékünk
Egy ily tanácsadó.

Misztériumbeli Pap:
Parancs szerint történt a próba,
A mesterek is helyesnek találták; –
Úgy látom, a jelöltnek
A földi gondokhoz kevés érzéke van;
A szellemi törekvéseknek,
S az önkibontakoztatásnak
Szentelte csak a lelkét;
Szellemi révületben látható.
És nem túlzás, hogy kéjes érzés hatja át,
Midőn a lelke érzi,
Hogy a szellemmel egyesült.

Áldozó Bölcs:
Többször is láttad hát ily állapotban?

Misztériumbeli Pap:
Valóban, gyakran látható ilyennek.
Szerintem sokkal inkább
Alkalmas a templomi szolgálatra,
Semmint tanácsadónak.

Áldozó Bölcs:
Elég. Most menj és lásd el dolgodat.
Gondoskodj róla, hogy beavatásunk
Sikerrel járjon.
Be te, őröm, hallgass tovább szavamra.
Tudod, hogy mennyire értékelem
A misztikus érzékedet;
Mint a bölcsesség hordozóját
Én sokkal többre tartalak,
Mint ami templomi fokodnak megfelel.
És szellemi látásod többször is
Felhasználtam saját látásom
Próbájaként. – Azt kérdezem most tőled,
Hogy milyen bizalomra késztet
Ez új jelölt szellemi érettsége?

Küszöbőr:
Ki kérdi az én véleményemet?
Az én szavam, az nem számottevő.

Áldozó Bölcs:
Az én szememben mindig az volt.
Ma is itt kell hogy állj az oldalamnál;
Lelki tekintetünkkel szigorúan
Kell hogy kövessük a beavatást,
S ha e jelölt szellemi átélése
Csekély mértékben bár, de nem felel meg
A szertartás magas céljának,
Megakadályozom, hogy őbelőle
Tanácsadó legyen.

Küszöbőr:
Mi az, ami az avatási ünnepen
Ez új jelölttel kapcsolatban
Nyilvánvalóvá válhat?

Áldozó Bölcs:
Tudom, nem méltó a kitüntetésre,
Amit a templom vezetői néki szántak.
Jól ismerem lényét, mint embert.
A misztika nem oly ösztön szívében,
Amely az emberben akkor fakad.
Hogyha a szellem fénye lelkét
Fentről kegyelmesen magához vonja.
A szenvedélyek még erősen dúlnak
A bensőjében, s az érzéki vágyak
Nem hallgattak el benne még.
Nem akarom Isten akaratát
Bírálni, mely a lét árjában
Az ösztönökbe és a szenvedélybe
Belesugározza szintén a fényét
Bölcsességteljesen.
De ha az ösztön elrejtőzik
Saját maga elől, s az áhítat
Maszkjában misztikusan kéjeleg,
Becsapja a gondolkodást,
És az akaratot meghamisítja.
Az ily lelkekbe nem hatol be
A szellemi világok fénye;
Mint misztikus köd gőzölög
Bennük a szenvedély.

Küszöbőr:
Ó áldozó bölcs, szigorún ítélsz te
Ezen ember felett,
Ki fiatal még és tapasztalatlan,
Nem ismerhette még meg önmagát,
S viselkedése is olyan lehet csak.
Ahogy az áldozat irányítói,
S e szent misztériumhely vezetői
A helyes lelki út célját leírják.

Áldozó Bölcs:
Ítéletemmel nem az embert,
Csak a tettet kívánom sújtani,
Mit e komoly, szent helyen elkövetnek.
Hiszen a szent beavatási műnek,
Amelyet itt véghezviszünk,
Nemcsak e helyen van jelentősége.
Világtörténések sors-áramlása
A komoly áldozó szolgálat
Szaván s tettén keresztül alakul.
Az, ami itt képekben játszódik le,
A szellemi világban
Örökké működő létet teremt. –
De most, őröm, menj és folytasd a munkád
Magad is megtalálod majd a módját,
Hogyan tudnál a szertartásnál
A legjobban segítségemre lenni.
(A küszöbőr balra távozik.)

Áldozó Bölcs (egyedül):
Nem ez ifjú jelölt hibája lesz,
Ki ma a bölcsességnek
Akarja itt áldozni önmagát.
Ha a következő órákban
Majd helytelen érzése,
Amely szívéből oly könnyen fakadhat,
Belesugárzik áldozó tettünkbe
És a jelképes tettben rejtett módon
Oly szellemi szférákba jut,
Melyekből később ártalmas hatása
Az emberi életbe visszaárad.
A vezetők, s irányítók a vétkesek.
Felismerik-e még ezek
A mágikus erőt,
Amely itt minden szót, s minden jelet
Titokzatos módon szellemmel áthat, –
S amely hat is, hogyha ezekbe
Oly lelki tartalom sugárzik,
Mely a világ fejlődésére káros?
Ahelyett, hogy ez ifjú neophita
Tudatosan áldozná
A szellemnek magát,
Tanítói most áldozatként
Vonszolják a beavatási helyre,
És öntudatlan módon adja át
A szellemnek a lelki létét,
Amelyet, ha tudatosan
Át tudna élni önmagában.
Valóban más utak felé vezetne.
Misztérium-közösségünkben
Az áldozatok legfőbb ismerője
Tudja csupán azt, hogy mit rejtenek
Az áldozati formák,
De ő oly hallgatag, mint a magány;
Ez méltósága szigorú parancsa.
A többiek teljes értetlenséggel
Néznek reám, ha nékik
Az áldozat komolyságáról szólok.

Így hát magam vagyok gondommal,
Mely bensőmben gyakran nyomasztóan hat,
Midőn az áldozó hely
Mély értelmét átérzem.
Mert itt aztán valóban
Egész mélységében megismerem
Az egyedüllétet, a szellem
E komoly hajlékában.
Miért vagyok magányos itt e helyen?
A léleknek meg kell kérdezni ezt; –
Ámde mikor fog majd a szellem
E lélek kérdésére válaszolni?
(A függöny lassan legördül.)

8. kép

A szín ugyanaz a templom, mint a hetedik képben; először egy elválasztó függöny takarja, mely előtt egy egyiptomi nő a következőket mondja. (Úgy kell elgondolnunk, hogy az egyiptomi nő Thomasius egyik előző inkarnációja.)

Egyiptomi nő:
Eljött az óra, amikor a létét
Az ősi szent bölcsesség
Szolgálatának szenteli,
S örökre el kell hogy szakadjon tőlem.
Azokból a fénylő magasságokból,
Melyek felé saját lelkével fordul,
Az én lelkem számára
Csak a halál sugárzik; –
Mert nélküle csak bánatot, lemondást,
És fájdalmat találok itt e Földön, –
Meg a halált.

Ha ő el is hagy ebben az órában,
É n mégis itt szeretnék lenni
Egész közel ahhoz a helyhez,
Hol a szellemnek adja át magát.
Hogyha szememmel nem is láthatom,
Hogy küzdi el magát a Földtől, –
Talán az álom megnyilatkozása
Megengedi, hogy szellememben
Sejtésszerűen ott legyek vele.

Az elválasztó függöny felmegy es látjuk, hogy minden elő van készítve a neophita beavatásához, akit Mária egyik előző inkarnációjaként kell elképzelnünk; az áldozó oltár egyik oldalán áll a legfőbb áldozó bölcs, Benedictus egyik előző inkarnációja; az oltár másik oldalán a szó őrzője, Hilarius Gottgetreu egyik előző inkarnációja; valamivel az oltár előtt a pecsét őrzője, Theodóra egyik előző inkarnációja; az oltár egyik oldalán elől a föld-elem képviselője, Romanus egyik előző inkarnációja; a levegő-elem képviselője, Magnus Bellicosus egyik előző inkarnációja; egészen közel a legfőbb áldozó bölcshöz, az áldozó bölcs, Capesius egyik korábbi inkarnációja; a másik oldalon a tűz-elem képviselője, Doktor Strader egyik előző inkarnációja; a víz-elem képviselője, Torquatus egyik előző inkarnációja. Elől Philia, Astrid, Luna és a másik Philia. Egészen elől Szfinx alakban Lucifer és Arimán. Lucifernél a kerub-jelleg, Arimánnál inkább a bika-jelleg van kihangsúlyozva. Négy másik pap elől áll. Mikor a templomterem a misztériumközösség tagjaival láthatóvá válik, egy ideig néma csend uralkodik, azután a küszöb őre, Felix Balde egyik előző inkarnációja, és a misztériumbeli pap, Baldené egyik előző inkarnációja, a baloldali kapun át bevezeti a neophitát. A belső körbe állítják, az oltár közelébe. Mindketten ott maradnak a közelében.

Küszöbőr:
Abból a látszat-szövedékből,
Mit tévedésed vak sötétségében
Világnak hívtál, elhozott most
Misztériumaik papja hozzánk.
A világ létből és a semmiből szövődött;
S amint szövődött, formálódott,
Számodra látszat lett belőle.
A látszat jó,
Ha a lét oldaléról nézzük;
De látszat-életedben
Te csak megálmodtad magadnak;
S a látszatból megismerve, a látszat
Kihull a mindenségből.
Te látszat látszata,
Ismerd meg önmagad.

Misztériumbeli Pap:
Így szól e templom küszöbének őre;
Éld át szavában a nehézkedés erőit.

A Föld-elem Képviselője:
A földi lét nehézségi erőiben
Ijedtség nélkül kell hogy megragadjad
Saját lényednek látszatát,
Hogy lesüllyedhess világok mélyére. –
Világok mélyén kell hogy megkeressed
A létet a sötétben;
Amit találsz, kösd össze látszatoddal;
S ez reád nehezedvén
Megadja néked majd a létet.

A Szó Őrzője:
Megérteni, hogy süllyedésed közben
Hová viszünk, akkor fogod csak,
Ha követed szavát.
Mi megkovácsoljuk lényed formáját;
Ismerd meg művünket, különben
Feloldódnál mint látszat, teljesen
A világ-semmiben.

Misztériumbeli Pap:
Így szól e templom szavainak őre,
Éld át szavában a nehézkedés erőit.

A Levegő-elem Képviselője:
Menekülj el a földi lét
Nehézségi erőitől.
Mezt éned létét megöli a süllyedésben,
A levegő könnyedségével fuss előle. –
Világok messzeségében
Fényben keresd a létet;
Amit találsz, kösd össze látszatoddal;
Röptödben adja meg neked a létet.

A Sző Őrzője:
Megérteni, hogy repülésed közben
Hová viszünk, akkor fogod csak,
Ha követed szavát.
Mi lényed létébe világítunk.
Ismerd meg művünket, különben
Feloldódnál, mint látszat, teljesen
A világnak súlyában.

Misztériumbeli Pap:
Így szól a templom szavainak őre;
Éld át szavának lendítő erőit.

A Legfőbb Áldozó Bölcs:
Fiam, a bölcsesség nemes ösvényén
Te követed majd értelemszerűen
Ezen papok szavát. –
Nem láthatod a választ önmagadban.
Bensődre ránehezedik még
A sötét tévedés,
S a balgaság az, ami benned
Világok messzeségébe törekszik.
Nézz hát ezért e lángba,
(a középen álló oltáron felgyullad a fényesen világító, lobogó áldozati láng)
Mely közelebb áll hozzád
Saját lényednek életénél.
A választ olvasd majd a tűzből.

Misztériumbeli Pap:
Így szól az, aki templomunkban
Az áldozatok vezetője;
Éld át az áldozatnak szent erőit.

A Tűzelem Képviselője:
Önzésed tévedését hagyd elégni
Az áldozat tüzében.
A tévedésed anyagéval együtt
Magad is égj el, –
Világ tüzében, ott keresd lángként a léted;
Amit találsz, kösd össze látszatoddal;
Ez égve adja meg neked a létet.

A Pecsét Őrzője:
Megérteni, hogy mért formálunk lánggá,
Akkor fogod, ha követed szavát.
Megtisztítjuk saját lényed formáját.
Ismerd meg művünket, különben
Világ vizébe vesznél forma nélkül.

Misztériumbeli Pap:
Így szél e templom pecsétjének őre.
Éld át a bölcsességnek fényerőit.

A Vízelem Képviselője:
A tűzvilági lángoknak ne engedd,
Hogy elpusztítsák ön-léted hatalmát.
A látszat nem lesz másképp létté benned,
Csak ha világvizek hullámverése
A szférák zengésével hathat át.
Világ vizében hullámként keresd a létet;
Amit találsz, kösd össze látszatoddal,
A hullámzásban adja meg a léted.

A Pecsét Őrzője:
Megérteni, mért formálunk hullámmá,
Akkor fogod, ha követed szavát;
Kialakítjuk lényednek formáját;
Ismerd még művünket, különben
Világ tüzébe vesznél forma nélkül.

A Legfőbb Áldozó Bölcs:
Fiam, hatalmas akaraterővel
Te helyesen fogod követni
Ezen papok szavát is.
Nem láthatod a választ önmagadban.
Erőd még gyáva félelem dermeszti meg;
A gyengeséget nem formálhatod
Hullámmá, hogy az téged a szférákban
Megcsendíthessen.
Hallgasd ezért, mit mondanak lelked erői
És ismerd fel szavukban
A saját hangodat.

Philia:
A tűzben tisztulj meg. –
A szellemszférák zengésébe
Világhullámként veszítsd el magad.

Astrid:
A szellemszférák zengésében
Formáld meg önmagad;
Repülj világok messzeségibe
Könnyen, miként a lég.

Luna:
Világok mélységébe süllyedj
Oly súlyosan, miként a föld;
Es éned nyerjen bátorságot
A nehézség erőitől.

A másik Philia:
Saját létedtől távolodj el,
És egyesülj az elemek erőivel.

Misztériumbeli Pap:
Így szól saját lelked a templomunkban,
Éld benne át ezen erők
Irányító hatalmát.

A Legfőbb Áldozó Bölcs:
Ím itt e lélek, áldozó bölcs társam,
Kit a bölcsesség ösvényére kell vezetnünk.
Mélységeit kutasd ki, – és jelentsd nekünk,
Jelenjeként mi az, mi benne látható.

Áldozó Bölcs:
Megtörtént immár minden.
Ami szükséges volt ez áldozathoz.
E lélek elfeledte már,
Mi volt ő ezelőtt.
Az elemek ellentmondásai
Kiirtották belőle
A tévedésék látszatszövedékét;
Tovább él ez az elemek harcában.
A lélek csak lényét mentette meg,
Olvassa el, ami lényében él,
A lángokból szóló Teremtő Szóban.

A Legfőbb Áldozó Bölcs:
Olvasd hát emberlélek, mit a lángok
Teremtő Szóként
Bensődben hírül adnak.

(Hosszabb szünet, mialatt a szín elsötétül, csak a láng és a jelenlévő személyek határozatlan körvonalai láthatók. A szünet után a Legfőbb Áldozó Bölcs folytatja):
És most ébredj világok látásából!
Add hírül, mi olvasható a Szóban.

(A neophita hallgat. A Legfőbb Áldozó Bölcs megdöbbenve folytatja):
Nern szól! – Eltűnik, amit láttál? – Szólj hát!

Neophita:
Az áldozat során elhangzott
Szigorú szavatok követve
E lángokba belemerültem,
S vártam, hogy felhangozzanak
A magasságos Teremtő Szavak.

(A jelenlévő misztériumbeli papok az áldozó bölcs kivételével egyre nagyobb ijedtséget matatnak.)

Éreztem, hogy a föld nehézségétől
A levegő könnyedségével
Meg tudtam szabadulni. –
Világ tüze szeretve vitt magával,
S ott éreztem máris magam
A szellemi hullámverésben.
Láttam, hogy földi életem formája
Más lényként, kívülem van. –
És bár boldogság vett körül,
Szellem fényében érezvén magam,
Érdeklődéssel néztem mégis,
És vággyal telten, földi burkomat. –
Magas világok szellemlényei
Sugározták rá fényűket; –
Mint pillangók közeledtek felé,
Fénylően, csillogón,
Azok a lények, akik életéről
Serényen gondoskodtak.
A test e lények csillogását
Szikrázó fényjátékként verte vissza,
És ez közelről ragyogónak,
Távolról izzónak mutatkozott,
Míg végül szétporladva
Veszett bele a térbe.
És lelkem szellemi létében
Csírázott már a vágy,
Hogy a föld súlya süllyesszen burkomba
És ott az élet melegében
Ismét örömmel tudjak élni.
Burkomba így vidáman elmerülve
Érzékeltem az ébredésre szólító
Szigorú felhívásotok.

A Legfőbb Áldozó Bölcs (maga is megrendülten a megrendült misztériumbeli papokhoz):
Nem szellemével látta ezt, ez földi érzés, –
Amely ez ifjú jelöltből kitört
És áldozatként szállt fel
A fényes szellemi magasságokba. –
Micsoda bűn! Micsoda vétek!

A Sző őrzője (haragosan az áldozó bölcshöz):
Sosem történhetett ez volna meg,
Ha a tisztségednek mint áldozó bölcs
Az ősi szent feladat értelmében
Eleget tettél volna.

Áldozó Bölcs:
Azt tettem, mit kötelességemül
Ez ünnepi órában
A magasabb világok róttak énrám.
Csak visszatartottam magamat attól,
Hogy elgondoljam azt a szót,
Melyet a hagyomány parancsol,
S amelynek a neophitára
Az én gondolkodásomból indulva
Szellemi módon hatni kellett volna.
Így ez az ifjú ember
Nem idegen gondolkodásról,
Hanem saját lényéről adhatott hírt,
Így az igazság győzött.
Megbüntethettek, de meg kellett tennem,
Mit félelemmel éltetek ti át.
Már érzem közeledni az időt,
Amely megszabadítja
A csoportszellemtől az ént,
S megindítja az önálló gondolkodást.
Lehet, hogy most ez ifjú elszakad
A ti beavatási utatoktól,
Későbbi földi léte
Majd megmutatja biztosan neki
Azt a beavatást,
Melyet a sorshatalmak néki szántak.

Misztériumbeli Papok:
Ó bűn, – amely engesztelés után –
És büntetés után kiált. –

(A szfinxek egymás után megszólalnak mint Arimán és Lucifer; eddig szoborként mozdulatlanul álltak; – beszédüket csak az áldozó bölcs, a legfőbb áldozó bölcs és a neophita hallja; – a többiek még izgalomban vannak az előbb történtek miatt.)

Arimán mint Szfinx:
Saját területem számára
Zsákmányul kell hogy ejtsem azt,
Ami itt jogtalanul tör a fényre.
Sötétségben kell gondozzam továbbra is,
Hogy szellemileg megteremtse
Magában az alkalmasságot arra,
Hogy helyesen kibontakozva
Majd hasznosan szövődjön a jövőben
Az ember életébe.
De míg alkalmassá nem válik erre,
Addig az én művemnek fog szolgálni,
Mi itt a szent beavatás számára
A Föld terhének bizonyult.

Lucifer mint Szfinx:
Az én területemre csábítom
Mindazt, mi itt szellemi vágyként
A látszatnak örül, hogy ez a látszat
Csak hadd ragyogjon vidáman a fényben,
S a szellemben magát
A szépségnek szentelje,
Melyet a földi súlynak terhe most
Még távol akar tőle tartani.
A szépségben a látszat – létté válik,
S a jövőben a Földnek fénye lesz,
Mi itt lenyugvó fényként eltűnik.

A Legfőbb Áldozó Bölcs:
A szfinxek szólnak, – kik csak képek voltak
Mióta csak a bölcsek
Szolgálatokat teljesítik itt.
A holt formát a szellem megragadta; –
Te szólalsz meg, sors, mint világige! –

(Az áldozó bölcsön és a neophitán kívül az összes jelenlevő csodálkozik a legfőbb áldozó bölcs szavain.)

Áldozó Bölcs (a legfőbb áldozó bölcshöz):
A szent beavatási műnek,
Amelyet itt véghezviszünk,
Nemcsak e helyen van jelentősége.
Világtörténések sors-áramlása
A komoly áldozó szolgálat
Szaván s tettén keresztül alakul.
(A függöny legördül.)

9. kép

Komoly, hangulatos kis szoba – olyan mint egy dolgozószoba – Hilarius Gottgetreu házában. – Először Mária egyedül van a színen, meditációba merülve.

Mária:
Egy lélekcsillag, ott a szellem partján, –
Közeledik – szellemi fényben közeleg.
Énemmel közeledik hozzám,
És amint közeleg, – erősödik,
S nyugodtabb lesz a fénye.
Te csillag a szellemi körzetemben,
Közeledésed mit sugároz
A lelki látásomnak?
(Megjelenik Astrid.)

Astrid:
Tudd meg, mi az, mit néked adhatok;
A kozmikus harcból, amelyet
A fény vív a sötétségekkel,
Gondolkodó erődet onnan loptam el;
A világéjfél-ébredésből
A földi formádba híven hozom
Most vissza néked.

Mária:
Te, Astridom, eddig még
Mindig csak úgy jelentél meg nekem,
Mint fénylő lelki árny;
Mi tesz most fényes szellemi csillaggá?

Astrid:
Megtartottam számodra
A villám és mennydörgés erejét,
Úgyhogy megőrizte azt lelki léted. –
Így most te mindezt tudva láthatod –
És emlékeztet a világéjfélre.

Mária:
Világéjfél! – mielőtt énemet
E földi életemre szóló
Burok magába zárta volna, –
Ébren töltöttem azt Szaturnusz
Színes fényében.
Földi gondolkodásom
E szellemi élményt lelki homályba
Burkolta eddig; –
Most felemelkedik lelkem fényébe.

Astrid:
A kozmikus fényben magad mondtad ki
E szavakat:
„Időtlenség, ó könyörgök tenéked,
Áradj belé ebbe a boldogságba,
S engedd, hogy vezetőm
És az a másik lélek
Velem együtt tebenned
Most békésen időzzön.”

Mária:
Állj meg te is, ó pillanat, amely
E szellemi történést én-erőként
Életre hívta. Készítsd lelkemet fel,
Hogy el ne tűnj előlem, mint az álom. –
A fényben melyet Astrid
Lelkem homályából fakaszt,
S mely megvilágítja a világéjfélt,
Énem azzal az Énnel egyesül,
Amely a világlétben engem
Saját szolgálatára megteremtett.
De téged, pillanat, hogy tartsalak meg,
Hogy el ne tűnj előlem,
Midőn érzékeim magam körül
A földi fényt ismét megérzik?
Mert nagy az erejük; megölhetik
Mit szellemi szemünkkel látunk; –
Gyakran halott ez akkor is, mikor
Énünk ismét a szellemi világban van.

(Az utolsó szavaknál, mintha csak hívták volna, megjelenik Luna)

Luna:
Még mielőtt érzéki léted
Ismét csak álmodóvá tenne,
Őrizd meg akaraterődet,
Melyet e pillanat teremtett.
Emlékezz szavaimra, melyeket
Akkor mondtam neked,
Mikor a világéjfél órán láttál,

Mária:
Te, Lunám, elhoztad nékem
A világéjfél órájából
Az akaraterőt,
Támasz gyanánt a földi létbe.

Luna:
Az én szavam után
Következett az Őr intése:
„Most majd másképpen látod önmagad;
Oly képet látsz, ahogy régi időkben
Jelent meg éned.
Most megtudod, hogy a lélek bukása is
Erősíti a szárnyakat,
Amelyeken a szellem felrepülhet.
Akarva sohasem szabad
A léleknek zuhannia.
De hogyha már zuhan,
Bölcsességet kell hogy merítsen ebből.”

Mária:
Hová ragad szavaid ereje?
Egy szellem-csillag ott a lélekparton! –
Világit – és mint szellemi alak –
Közeledik felém;
Az énemmel – közeledik felém, –
És amint közeleg, sűrűbbé válik fénye. –
Formák, melyek a fényben felsötétlenek,
És lényszerűen alakulnak!
Egy ifjú neophita, áldozati láng,
A legfőbb áldozó bölcs szigorú parancsa,
Hogy értelemszerűen mondja el,
Amit a lángok hírül adnak!

A misztikus beavatok körét
Megrémíti, s egészen megzavarja
Az ifjú neophita vallomása!
(Az utolsó mondatoknál megjelenik a Küszöb Őre.)

A Küszöb Őre:
Kutasd ki szellemi hallással azt is,
Mi volt a legfőbb áldozó bölcs
Szigorúan szóló parancsa.

Mária:
„Olvasd hát emberlélek, mit a lángok
Teremtő Szóként
Bensődben hírül adnak.”
Ki volt az, ki e szavakat kimondta,
Amelyeket saját gondolkodásom
Emlékezvén, a lélek árjából előhoz?
(Az első mondatok után megjelenik Benedictus.)

Benedictus:
Szavammal engem hivtál el magadhoz. –
Hajdan, midőn ez volt hozzád parancsom,
Még nem voltál kész arra, hogy kövessél.
Szavaim ezután
Világtörténések ölén pihentek.
Hosszú idők során erőre kaptak;
A lelki életedből
Fakadt ess az erő.
És aztán öntudatlanul
Tovább hatottak lelked mélyén
Későbbi földi életekben.
Nekik köszönheted, hogy engem
Mint vezetődet újra megtaláltál.
Tudatosan és gondolatszerűen
Egy erőteljes élettartalommá
Alakulnak most benned át.
„A szent beavatási műnek.
Amelyet itt véghezviszünk.
Nemcsak e helyen van jelentősége.
Világtörténések sors-áramlása
A komoly áldozó szolgálat
Szaván s tettén keresztül alakul.”

Mária:
Ezt nem t e mondtad ott, a szent helyen;
Az áldozó bölcs mondta,
Ki társad volt a régi
Misztérium-közösség tagjaként.
Ő tudta, hogy ezen közösség
Végét a sorshatalmak
Akkor már tervbe vették.
Az áldozó bölcs öntudatlan látta
Ama csodálatos fény pirkadását,
Amely Hellász egén
Egy új Napról adott előzetes hírt
A Földnek szellemi áramlatában.
Elnyomta hát a gondolat-erőt.
Melyet lelkembe kellett volna küldjön.
A világszellem eszközéül szolgált
Ott annál a beavatási műnél.
Melyen keresztül meghallotta
Világtörténések áramlásának
Halk mormolását.
Szavai lelke mélyéről fakadtak:
„Ó itt aztán valóban
Egész mélységében megismerem
Az egyedüllétet, a szellem
E komoly hajlékában.
Miért vagyok magányos itt e helyen?”

Benedictus:
Lelkében így kezdett csírázni
Az ösztönös vágy a magány után;
E csira az idők ölében
Lelki gyümölccsé érlelődött.
Melyet Capesius mint misztikus
Él a jelenben át.
Ez vitte rá, hogy Felix példáját kövesse.

Mária:
De annak az asszonynak, aki ott
A templom közelében volt,
Bár látom őt régmúlt időkben,
A pillantásom nem hatol még
A jelenébe; hogy találom őt meg,
Ha ismét álmodóvá tesz majd érzéki létem?

A Küszöb Őre:
Meg fogod találni,
Ha a lélekvilágban
Majd azt a lényt látod, kit ő
Árnyként megsejt a többi árny között.
Hozzá törekszik lelke nagy erővel.
Árnylétéből úgy tudja csak megváltani,
Ha általad a jelen életében
Meglátja majd a régmúlt földi létét.

Mária:
A komoly Őr mint lelki csillag
Fénylőn a lelkem partjához lebeg; –
A fény, amely belőle árad,
Nyugalmat terjeszt szét a messzeségbe; –
Magasztosság sugárzik őbelőle; –
Komolysága erővel hatja át
Lényem legmélyét;
Lemerülök ebbe a nyugalomba;
És már előre érzem: általa
Eljuthatok a teljes
Szellemi éberséghez.
Benneteket, lelkem követei, –
Lényemben fényes csillagokként
Megtartalak. –
Téged majd akkor hívlak, Astrid,
Ha nem akarnak gondolataim
Lelkem fényében megmaradni. –
Téged pedig, Luna, találjon meg szavam,
Ha akaraterőm a lelkem mélyén alszik. –
(A függöny legördül, mialatt Mária, Astrid és Luna még a szobában van.)

10. kép

Ugyanaz a szoba, mint a kilencedik képben. Először Johannes egyedül van a színen, meditál.

Johannes:
„Eljött az óra, amikor a létét
Az ősi szent bölcsesség
Szolgálatának szenteli.
Talán az álom megnyilatkozása
Megengedi, hogy szellememben
Sejtésszerűen ott legyek vele.”
Ilyen szavakkal szólott az az asszony,
Akit szellemi képben látok én most.
Erőt ad, érzem, ha rágondolok.
Mivel hat rám e kép?
Mi az, mi hozzáláncol, hogyha nézem?
Egészen biztos: nem a kép maga
Keltette fel az érdeklődést bennem,
Mert hogyha az érzéki létben
Kerülne mint kép énelébem,
Úgy tartalmatlannak találnám.
Mi szól belőle hozzám?
(A távolból „a másik Philia” hangja)

A másik Philia:
Saját lényednek
Elvarázsoltsága.

Johannes:
S az éber álmodás
Feltárja a léleknek
A saját lényének
Elvarázsoltságát.

(Mialatt Johannes e sorokat mondja, odajön hozzá „a másik Philia”.)

Johannes:
Te rejtélyes varázs-szellem, ki vagy te?
A lelkemnek igaz tanácsot adtál
De egyben megcsaltál magad felöl.

A másik Philia:
Johannes, lényednek kettős alakját
Saját magadból alkottad te meg,
És addig körülötted én is
Árnyként bolyonghatok csak,
Míg azt az árnyat nem váltod magad meg,
Amelynek elvarázsolt életét
A te vétked teremti meg.

Johannes:
Harmadszor mondod ezt nekem;
Meg akarom szavad fogadni;
Te csak mutasd az útját.

A másik Philia:
Johannes, a szellemi fényben élve
Kutasd ki azt, hogy éned
Mit őrzött meg magában.
Saját fényéből ad majd fényt neked,
S akkor te magad is
Megláthatod magadban,
Hogy később majd az életed során
Hogyan töröld el ezt a vétket,

Johannes:
Hogyan kutassam, szellemfényben élve,
Mit őrzött meg magában énem?

A másik Philia:
Mi akkor vagy magad számára.
Mikor gondolkozol, add azt nekem;
Veszítsd el bennem önmagad,
De csak rövid időre;
S ezt úgy csináld, hogy önmagád számára
Ne válj eközben mássá.

Johannes:
Hogy adjam át magam neked, amíg
Igaz mivoltodban nem láttalak?

A másik Philia:
Benned vagyok lelkednek tagjaként;
A szeretet-erő maga
Vagyok tebenned;
Szíved reménye, mely feltámad benned,
A régmúlt földi életek gyümölcsei,
Amelyek létedben mind benne vannak;
Nézd őket általam, – érezz meg engem
És nézd saját magad
Benned lévő erőimen keresztül.
Kutasd ki, hogy ki az a lény.
Akit látásod képszerűen,
Anélkül, hogy részt vettél volna benne.
Számodra megteremtett*

(„A másik Philia” eltűnik.)

Johannes:
Rejtélyes szellem, érezlek magamban;
De nem láthatlak már. Hol élsz te bennem?
(Mintha „a másik Philia” távoli kiáltása hangzana)

A másik Philia:
Saját lényednek
Elvarázsolt léte…

Johannes:
Saját lényednek
Elvarázsolt léte…
Saját lényemnek elvarázsolt léte
Kutasd ki nékem, hogy ki az a lény,
Akit látásom képszerűen,
Anélkül, hogy részt vettem volna benne,
Számomra megteremtett.

Hová ragad e szavak ereje?
Egy szellem-csillag ott a lélek partján –
Ragyog, – közeledik – szellem-alakként;
Amint közeledik, mind fényesebb lesz;
Formák alakulnak ki; – olyanok,
Mint az eleven és tevékeny lények; –
Egy ifjú neophita, – áldozati láng,
A legfőbb áldozó bölcs szigorú parancsa,
Hogy értelemszerűen mondja el,
Amit a lángok hírül adnak.

Ez ifjú neophitát
Keresi az az asszony,
Akit látásom képszerűen,
Anélkül, hogy részt vettem volna benne,
Számomra megteremtett.

(Mária, mint Johannes gondolatában megjelenő alak.)

Mária:
Ki gondolt rád az áldozati láng előtt?
Ki érzett meg téged
A szent hely közelében?

Johannes, ha szellemi árnyadat
Ki akarod ragadni
A lelkek elvarázsolt világából,
Olyan céloknak élj, amelyek
Belőle fénylenek feléd;
A nyom, melyen kutatsz, vezetni fog,
Előbb azonban
Valóban meg kell hogy találd.
Majd megmutatja néked
Az asszony ott a templom közelében,
Ha gondolatodban erősen él;
Árnyszellemek közt, elvarázsoltságban
A másik árny felé törekszik,
Amely teáltalad
Rossz szolgálatokat tesz
A gonosz szellemeknek.
(Megjelenik Johannes Ifjúságának Szelleme.)

Johannes Ifjúságának Szelleme:
Veled örökre összekapcsolódom,
Ha szeretettel ápolod
Azon erőket, melyeket megőrzött
Számomra híven az idők ölében
Abból a régi korból
Az ifjú neophita.
Akit a lelked egykor
Úgy keresett a templom közelében.
De azt a szellemet is meg kell látnod
Igaz valóságában.
Akinek oldalán most megjelentem.

Mária:
Azon világokban, melyekben
Az igazság világit,
Oly lényként nem található meg Mária,
Mint amilyennek te akartad látni.
Komoly, szent fogadalmam,
Amely erőt sugároz,
Számodra meg kell tartsa, mit kivívtál.
Majd megtalálsz világos fénymezőkön,
Hol a sugárzó szépség
Teremt életerőket.
Keress világok mélységében,
Ahol az emberlelkek
Az isteni érzéseket
Oly szeretettel akarják kivívni,
Amely az Ént meglátja
A világmindenségben.
(Mária utolsó mondatánál megjelenik Lucifer.)

Lucifer:
Hassatok kényszerítő erők,
Elemi szellemek érezzétek
Mesteretek erőit;
Készítsetek utat,
Mely a földi terekről
Lucifer honába elvezeti
Azt, mi után vágyom,
Ami azt teszi csak,
Amit én akarok.
(Megjelenik Benedictus.)

Benedictus:
Most Mária komoly, szent fogadalma
Sugároz gyógyító erőt lelkébe.
Bár értékelni fog,
De nem lesz a tiéd.

Lucifer:
Én felveszem a harcot.

Benedictus:
S harcolva szolgálsz majd az Isteneknek.

(A függöny legördül)

11. kép

Ugyanaz a szoba, mint a két előző képben. Benedictus és Strader lép a szobába.

Strader:
Komoly szavakkal szólt ön hozzám
És Mária szintén kemény szavakkal,
Midőn mindketten megjelentek
Az életem mély szakadéka mellett.

Benedictus:
Ön tudja jól, hogy nem a kép a lényeges;
A tartalom akar megnyilvánulni
A képben, s így a lélekbe hatolni.

Strader:
Kemények voltak mégis a szavak,
Melyek e képekből hangzottak el.
„Hol a fényed? Sötétséget sugárzol. –
Te vagy magad, aki a fényben
E zavaros sötétséget teremted.”
Így szólt a szellem Mária képében.

Benedictus:
Mivelhogy ön egy fokkal magasabbra
Emelkedett a szellem útján,
Sötétségnek ezért nevezte
A szellem, aki önt magához felvezette,
Mindazt, mit ön korábban ért el.
Azért jelent meg Mária képében
E szellem önnek,
Mert az ön lelke így formálta őt meg
Saját magának.
Hatalmasan uralkodik most
A szellem önben, kedves Strader;
És sebesen repülve viszi önt fel
Magas lelki fokozatokra.

Strader:
Félelmesen hangzik lelkemnek mégis ez:
„Túl gyáva vagy ahhoz,
Hogy fényedet sugározd.”
A szellem ezt is mondta ott a képben.

Benedictus:
Gyávának kellett hogy nevezze önt
A szellem, mert az ön lelkének gyávaság,
Ami kisebb lelkeknél
Bátorságnak számítana.
A fejlődés során
Mi bátorság volt, gyávasággá válik,
Le kell hát küzdeni.

Strader:
Milyen mélységesen
Érintenek a szavai!
Romanus szólott nemrégen tervéről.
Ő úgy szeretné, hogyha nem önökkel,
Hanem az önök segítsége nélkül
Valósítanám meg művemet.
Hajlandó volna ebben az esetben
A teljes vagyonával támogatni
Hilarius vállalkozását. –
Ellenvetésemre, hogy művemet
Sosem fogom különválasztani
Önöktől, s az önök körétől,
Azt mondta, hogy akkor felesleges
Minden további fáradság ez ügyben.
Romanus támogatja azt az ellenállást,
Melyet Hilariusnak társa fejt ki
A tervvel szemben, mely nélkül valóban
Értéktelennek tűnik teljesen
Az életem. S mivel ők elveszik
Azt a területet,
Ahol kifejthetném tevékenységemet,
Nem látok mást magam előtt,
Csak olyan életet, melyből hiányzik
Az élethez szükséges levegő.
Hogy most a szellemem ne szegje szárnyát,
Szükségem van arra a bátorságra,
Amelyről éppen az imént beszélt.
De hogy elég erős leszek-e erre,
Azt nem tudom megmondani,
Mert érzem, hogy az az erő, amelyet
Fel akarok most szabadítani,
Egyúttal pusztítóan hat reám is.

Benedictus:
Nemrégen Mária s Johannes
A látásban előbbre léptek.
Megszűnt ami akadályozta őket,
Hogy megtegyék a lépést
A szellemi szférákban járó életükből
A fizikai létbe.
Közösen fogjuk a továbbiakban
A célokat az ön számára
S az ő számukra megtalálni.
Nem vezetőként, de erőt adóként
Érvényesek
A szellemi bölcsesség szavai:
Az fog történni majd,
Minek történni kell.
Ezért majd éberen figyelve várjuk,
Milyen jelekkel
Mutatja meg utunk a szellem.

Strader:
Nemrég egy kép formálódott előttem,
Amit a sors intésének tekintek.
Hajóban ültem és eveznem kellett;
A kormánynál ön állt; mi Máriát
S Johannest szállítottuk
A munkájuk helyére.
De egy másik hajó jelent meg
Egész a közelünkben, s benne ült
Romanus – és Hilarius barátja.
Ők ellenségként álltak szembe vélünk.
Én küzdtem ellenük; – de Arimán
Az oldalukra állt a harcban.
Láttam magam, amint keményen küzdök,
És Theodóra jött segítségemre.
Aztán eltűnt a kép a szellemem köréből. –
Egyszer Capesius s Felix előtt
Megkockáztattam azt a kijelentést,
Hogy könnyen el tudnám viselni
Az ellenállást, mely jelenleg
Kívülről fenyegeti művemet,
Sőt hogyha ez az ellenállás
Egész akaratomat összezúzná,
Még akkor is fenntartanám magam.
Vajon e kép most azt jelentené,
Hogy az a külső ellenállás,
Mely most mutatkozik,
A belső harcnak kifejeződése, –
A harcnak, melyet Arimánnal vívok?
De fel vagyok-e vértezve e harcra?

Benedictus:
Barátom, látom lelkében: e kép
Nem érett még meg önben teljesen.
De úgy érzem, hogy képes még növelni
Azt az erőt, amely e képet
Szellemi látásának megmutatta.
És érzem azt is, hogy saját magának,
S barátainak erőket, teremt,
Ha helyesen törekszik erre.
Én érzem ezt, de hogy hogyan fog
Mindez beteljesedni,
Az látásomnak nem mutatkozik meg.
(A függöny legördül)

12. kép

A Föld belseje. Hatalmas kristályképződmények, melyeken lávaszerű átfolyások törnek át; az egész tompán fénylik, részben átlátszó, részben áttetsző. Fent piros lángok, melyek mintha a mennyezettől lefelé menő irányban össze volnának préselve.

Arimán (először egyedül):
Most lény-kacatok hullanak felülről
És ezt ki kell használnom.
A démonok anyaga elfolyik
A formák körzetében.
Egy ember most azon munkálkodik,
Hogy azt a szellemi szubsztanciát,
Amit tőlem kapott,
Lényéből teljesen kiirtsa.
Eddig még tűrhetően inspiráltam.
De most túlságosan közel van
A misztikus rajhoz, mely Benedictus
Bölcsességének fénye által
Ki tudta azt erőszakolni,
Hogy a világéjféli órát
Már éber állapotban élje át.
Ezeket eljátszotta Lucifer;
Így Mária, s Johannes
Elmenekülhetett fényének körzetéből.
Most Strader mellett kell kitartanom.
Ha ő már egyszer megvan,
A többit elhozom.
Johannes már az árnyékomnál
Borzalmasan eltompult;
Ő már jól ismer engem.
Strader nélkül hozzá nem férhetek.
Ugyanígy áll a helyzet Máriával.
De Strader a szellemi kuszaságról,
Mely hozzátartozik
Az emberek természetéhez.
Talán nem tudja még átlátni,
Hogy ez az én szellemi kacatom;
Így vak erő- és szellemszövedéket
Fog ott feltételezni, ahol én
A szellemet tagadva,
A szellemi tevékenységem űzöm.
Habár a többiek sokat fecsegtek
A lényemről neki, s birodalmamról,
Nem tartom még egészen elveszettnek.
Majd elfelejti azt, hogy Benedictus
Elküldte hozzám fél tudással,
Hogy megszabadítsa attól a hittől,
Hogy én agyrém vagyok csupán
Az emberek fejében.
Ámde ahhoz, hogy idejében
Csábíthassam saját területemre,
Szükségem van a földiek segítségére.
Most megidézek majd egy lelket,
Ki oly okosnak képzeli magát,
Hogy én az ő szemében nem vagyok más,
Mint buta ámítás,
Amellyel a bolondokat becsapják.
Szolgálatomra van időnként,
Ha felhasználom őt. –

(Arimán elmegy és Ferdinand Reinecke lelkével tér vissza; ez mintha Arimán bizonyosfajta másolata lenne; belépésekor Arimán a lelket megjelenítő személy szeméről kendőt vesz le.)

Arimán:
A földi értelmét el kell hogy hagyja
A kapunál. Hisz semmit sem szabad
Megértsen abból, amit itt tapasztal.
Mert még becsületes és nem csinálna
Számomra semmit, hogyha értené,
Mire fogom most inspirálni.
Később is el kell hogy felejtse majd.

Mondd, ismered te Doktor Stradert,
Ki nékem szolgál?

Ferdinand Reinecke lelke:
Ott lődörög a földi csillagon;
Szeretné a tudósok locsogását
Az életbe beleépíteni,
De az élet szele
A művét mindig felborítja.
A misztikus pöffeszkedők beszédét
Hallgatja sóváran, s gőzükben
Meg is fulladt már félig.
Most Gottgetreut akarja
Elködösíteni,
De korlátok közt tartja ezt barátja,
Nehogy a szemfényvesztő társaság
A szellemről való duruzsolással
Tönkretegye a házát teljesen.

Arimán:
Ily fecsegéssel most nem érek semmit.
Straderre van szükségem.
Amíg ő teljesen hisz önmagában,
Túl könnyű, lesz Benedictusnak őt
Bölcsességében részesíteni.
Hilarius barátja Lucifernek
Jó szolgálatokat tehetne,
Nekem azonban törekvésemet
Most másfelé kell irányítanom. –
Straderben Benedictusnak kell ártanom.
Ha Stradert elvesztette,
Többi tanítványával
Semmit se tud már véghezvinni.
Ellenfeleim még hatalmasak.
Ha Strader meghalt, akkor az övék lesz.
De most, ha lelkét itt a földön
Saját magáról tévedésbe ejtem,
Nem tudja többé Benedictus őt
A kocsijába fogni.
Azt olvastam a sors könyvében,
Hogy nemsokára vége Strader életének.
Ezt persze nem láthatja Benedictus. –
Hűséges szolgám, szinte túl ravasz vagy;
Te azt hiszed, én nem vagyok más.
Csak egy buta, bolondról alkotott kép.
Oly jól okoskodsz, hogy meg is hallgatnak.
Most menj azonnal Straderhez, s mondd meg neki,
Hogy rossz a mechanizmusa;
És hogy nemcsak azért
Nem válik be, amit ígért,
Mert az idő nem kedvező,
Hanem mert ő rosszul gondolta el.

Ferdinand Reinecke lelke:
Jól fel vagyok készülve erre.
Régóta már minden gondolkodásom
Csak arra fordítom, miként lehetne
Stradernek jól bebizonyítanom,
Hogy téves úton járkál.
Hogyha efféle dolgokat az ember
Sok éjszakán át okosan kigondolt,
Könnyen hiszi, hogy a sikertelenség
Nem a gondolkodásán múlik,
Hanem kívülről jön csupán.
Straderrel kapcsolatban
Siralmas a helyzet valóban.
Ha meg tudott volna maradni
A misztikus köd nélkül, s okosan
Használta volna értelmét, eszét,
Magas fokú tehetségéből,
Az emberiség biztosan
A legnagyobb hasznot húzhatta volna.

Arimán:
Okossággal most vértezd fel magad jól,
És érd el azt, hogy Strader igazában
Ne tudjon többé hinni önmagában,
Mert akkor már nem óhajt többé
Benedictus mellett kitartani.
És akkor csak saját magára
És saját érveire lesz utalva.
Ezek viszont nem tetszenek az embereknek.
A Földön annál gyűlöltebbé válnak,
Minél inkább igaznak bizonyulnak.

Ferdinand Reinecke lelke:
Tudom már, hogy hogyan fogom majd
Gondolkodásának hibáit
Strademek megmutatni.
Van egy hibája mechanizmusának,
S nem tud rájönni, hogy mi az.
A misztikus köd ezt nem engedi.
Józanságommal biztosan
Sokkal jobban szolgálhatom.
Régóta óhajtottam ezt már,
De nem tudtam, hogyan csináljam.
Most érzem csak, hogy megvilágosodtam
Ehhez a feladathoz.
Most mindent jól szemügyre kell majd vennem,
Mi Stradert az igazságról meggyőzheti.

(Arimán kivezeti Reinecke lelkét; mielőtt elhagyná az ő területét, ismét felteszi a lelket megszemélyesítő személy szemére a kendőt.)

Arimán (egyedül):
Ez jó szolgálatot tehet nekem.
A misztikus fény ott a Földön
Úgy éget engem;
Tovább kell hatnom ott anélkül,
Hogy felfednék a misztikusok művemet.
(Megjelenik Theodora lelke.)

Theodora:
Megkörnyékezheted te Stradert,
De én állok az oldalánál;
Minthogy a fényes lelki úton megtalált,
Énhozzám tartozik
Akár a szellemi világban,
Akár a Földön él.

Arimán:
Ha Theodóra öt valóban
Nem hagyja el amíg a Földön él,
Úgy harcom elveszett;
De még remélhetem, hogy végül is
Talán majd elfelejti Theodórát.
(A függöny legördül.)

13. kép

Nagyobb fogadó szoba Hilarius házában. Amikor a függöny felgördül, Hilarius és Romanus beszélget.

Hilarius:
Fájdalmasan kell hogy közöljem önnel,
Kedves barátom, hogy a sorscsomó,
Amely körünkben formálódik,
Már szinte összezúz.
Mire építhetünk, ha minden meginog?
Benedictus barátait a céljainktól
Ön tartja távol;
Stradert most súlyos kétségek kínozzák.
Egy férfi, aki okosan és – gyűlölettel
Már többször szembeszállt
A misztikus törekvésekkel,
Be tudta bizonyítani neki,
Hogy alaposan tévedett
A mechanizmusával;
Hogy önmagában véve lehetetlen,
Nemcsak a külső ellenállás
Akadályozza sikerét. –
Az életem nem volt gyümölcsöző.
Tettekre vágytam. – Hiányzott azonban
Belőlem mindig az a gondolat,
Amelyből tettek érlelődnek.
Lelkem sivársága erősen kínzott.
Csak szellemi látásom
Adott erőt, hogy fenntartsam magam.
És mégis meg tudott téveszteni –
Straderrel kapcsolatban.

Romanus:
Gyakran éreztem úgy,
Mintha lidércnyomás akarna
Fájdalmasan lelkemre telepedni.
Ha az ön szavai
Az események menetében
Csak súlyos tévedésnek bizonyultak,
S így a szellemi látás
Csalásnak látszhatott.
Ez a lidércnyomás bensőmben
Titokzatos mesterként működött;
Felébresztett egy érzést bennem,
Amely ítéletem
Most megvilágosítja. –
ön elvakultan bízta rá magát
A szellemi látásra,
Ezért ez tévedésnek tűnhetett
Ott is, ahol minden bizonnyal
Igazsághoz vezette önt.
Jól látta ön Stradert
Mindannak ellenére,
Amit az a túl okos férfiú
Bebizonyíthatott.

Hilarius:
Hem ingott meg tehát hite?
Fenntartja Straderről korábbi véleményét?

Romanus:
Igen, mert oly alapra építettem,
Melyhez Strader barátainak nincs közűk,
És helytálló attól függetlenül,
Hogy mechanizmusa beválik-e.
Ha tévedett is ezzel kapcsolatban,
Jól tudjuk azt, hogy az igazság sokszor
Csak tévedéseken keresztül érhető el,

Hilarius:
Önt nem téveszti meg
Ez a sikertelenség, –
Önt, akinek az élet
Mindig sikert hozott csak?

Romanus:
Sikeres az lehet csupán,
Ki nem fél a kudarctól.
A misztikát csak értelemszerűen
Kell alkalmazni a mi esetünkben,
S világosan mutatja meg nekünk,
Hogy Straderről miként kell vélekednünk.
Megállja győzedelmesen a harcot,
Amely a szellem kapuit kinyitja;
Az Őr mellett majd bátran elhalad
A szellemi világnak küszöbén.
Átéreztem saját lelkemben, mit mond
Ez a szigorú Őr a küszöbön. –
Úgy sejtem, ott áll Strader oldalán most.
Hogy látja-e, vagy öntudatlanul
Közeledik hozzá, azt nem tudom;
De azt hiszem, elég jól ismerem
Stradert ahhoz, hogy tudjam róla azt,
Bátran belátja: az önismeretből
Szükségszerűen fájdalom fakad.
Az akarat így társául szegődik,
S ez bátran néz majd a jövő elébe;
És a remény erőforrásából merítve
Áll szembe majd a fájdalommal,
Amelyet a megismerés fakaszt.

Hilarius:
Hálás vagyok e szavakért, barátom,
Amelyek a misztériumok szelleméből
Fakadtak. Már gyakran hallottam őket.
De most érzem csak meg rejtett tartalmukat.
A világ utjain nehéz eligazodni,
Így én, kedves barátom,
Legjobb, ha illendően várok addig,
Amíg a szellem megmutatja nékem,
Milyen irányba vegyem utamat,
Amely a látásomnak megfelel.

(Hilarius és Romanus jobbra távozik. Balról Capesius és Felix Balde lép be. A titkár vezeti őket a szobába.)

Titkár:
Úgy gondoltam, hogy Benedictus mára
Útjáról visszatér,
De még nem érkezett meg.
Ha holnap ide fáradnának, biztosan
Találkozhatnának vele.

Felix Balde:
És Gottgetreu barátunk,
Beszélhetnénk vele?

Titkár:
Mindjárt megyek, s behívom.
(A titkár elmegy.)

Felix Balde:
Jelentős az valóban, amit átélt.
Nem mondaná el még egyszer nekem?
Csak akkor értékeljük helyesen
Az ilyen dolgokat, ha szellemünkben
Egészen pontosan felfogjuk őket.

Capesius:
Ma reggel történt; éreztem, hogy lelkem
Misztériumok hangulata tölti el.
Érzékeim hallgattak;
És az emlékezés is hallgatott.
Várakozás töltött el és csupán
A szellemi történéseknek élten.
Először jött, mit már jól ismerek.
De azután egész világosan
Mutatkozott meg Strader lelke
A szellemi tekintetemnek.
Először nem beszélt. Volt rá időm,
Hogy éberségem ellenőrizhessem.
De aztán tisztán hallottam szavát.
„Ne távolodjon el az igazi
Misztikus hangulattól.”
Úgy hangzott, mintha lelke legmélyéről
Jönnének a szavak. Aztán azt mondta,
A szavakat erősen hangsúlyozva:
„Nem törekedni semmire; –
Békés nyugodtság töltse be a lelket;
A lélek mélyén csak várakozás van! –
Ez a misztikus hangulat. –
Ez önmaga ébreszti fel magát
Az élet áramában,
Anélkül hogy keresnénk,
Ha megerősödik az ember lelke, –
Ha gondolat-erőivel kutatja
A szellemet.
E hangulat gyakran jelentkezik
A csendes óráinkban, ámde eljön
A tettek viharában is.
Ilyenkor azt kívánja, hogy a lélek
Gondolkodás nélkül ne vonja el magát
Szellemi történések
Finom meglátásától.

Felix Balde:
Ez majdnem úgy hangzik, mint szavaim
Visszhangja, – ámde nem egészen
Azonos értelemben.

Capesius:
Ha jól meggondoljuk, szavainak
Ellentétét is megtaláljuk benne. –
Egész közel visz az értelmezéshez,
Ha mérlegeljük, hogy beszélt tovább:
„Aki azonban mesterségesen
Ébreszti fel magában
A misztériumok hangulatát,
Az bensőjét csupán saját magába
Vezeti el, s a fényvilág elé
A saját lelki működése
Sötétségét szövi.
Aki a misztikában ezt keresné,
Az misztikus káprázatával
A látást csak megölné.

Felix Balde:
Ez nem lehet más, mint saját beszédem,
Amelyet Strader szellemi mivolta
Kifordított, s amely most
Mint nagy misztikus tévedés
Visszhangzik önben.

Capesius:
És végül még ezeket mondta Strader:
„Az ember nem találja meg
A szellemi világot, ha keresve
Akarja azt feltárni önmagának.
Nem csendülhet fel az igazság
A lélekben, ha az sok éven át
A hangulatot keresi csupán.”

(Megjelenik Philia, de csak Capesius észleli; Felix Balde viselkedése azt mutatja, hogy nem fogja fel a kővetkezőket.)

Philia:
Capesius, hogyha figyelmedet
Majd nemsokára arra fordítod.
Mi keresetlenül mutatkozik meg
A keresésed közben,
Erőt kapsz akkor a sokszínű fénytől;
Képekben, lényszerűen hat reád.
Mert lelkednek eröi
Teszik nyilvánvalóvá néked ezt.
Mit énednek Nap-jellege sugároz,
Letompítja Szaturnusz érett bölcsessége.
Lelepleződik látásodnak ekkor,
Amit mint földi ember meg tudsz érteni.
Magam vezetlek el az Őrhöz aztán,
Aki ott őrködik
A szellemi világok küszöbén.

Felix Balde:
Számomra idegen körökből
Szavak hangoznak el,
De fénylő létet nem fakaszt hangzásuk;
Ezért nekem nem teljesen valószerűek.

Capesius:
Az intés, melyet Philiától kaptam,
Vezessen engem, hogy ezentúl immár
A szellememnek is megnyilvánuljon,
Amit mint földi ember
Az életem körében már megértek.
(A függöny legördül.)

14. kép

Ugyanaz a szoba, mint az előző képben. A jelenet elején Hilarius felesége beszélget az irodafőnökkel.

Hilarius felesége:
Úgy tűnik szinte, mintha
A sors maga sem kívánná a tettet,
Melyet férjem szükségesnek talál, –
Ha meggondoljuk, mily ziláltak
Azok a szálak, melyekből a sors
Csomót kötött az életünkben,
S ez mily erősen fogva tart.

Irodafőnök:
Egy sorscsomót, amelyet egyelőre
Az ember értelmével
Úgy látszik, hogy nem tud megoldani.

Így nem marad más hátra, – át kell vágni.

Nem látok más megoldást,
Mint azt, hogy ez a vágás
A férje és közöttem létrejöjjön. –

Hilarius felesége:
Öntől megválni – sose tudna férjem. –
Ez ellentmondana a házunk szellemének,
Melyet még drága jó apánk hagyott ránk,
S melyhez fia is hű akar maradni.

Irodafőnök:
E hűséget nem szegte-e meg máris?
Hiszen azok a célok,
Amelyeket Hilarius kitűz.
Nem egyeznek meg azzal az iránnyal,
Amely felé az a szellem haladt.

Hilarius felesége:
A férjem életének boldogsága
Kizárólag azon múlik most,
Hogy terve sikerül-e.
A lelke teljesen megváltozott,
Mióta mint a villám, hirtelen
Felötlött benne ez a gondolat.
Lelkének csak borús
Sivárságot hozott az élet.
Ő gondosan titkolta ezt
A legszűkebb baráti körben is,
De annál inkább marta bensőjében.
Úgy érezte, hogy ő semmit sem ér,
Mert benne nem termett oly gondolat,
Mely érdemes lett volna
A megvalósításra.
Mikor aztán lelkében megjelent
A földiekbe szellemet hozó
Tevékenységnek terve,
Megfiatalodott, mindig vidám volt;
Egészen más ember lett; –
E tervvel lett csak az életre méltó, –
Ezt így érezte ő.
Hogy szembehelyezkedjék ön vele, –
Ezt nem gondolta volna, míg nem látta.
És ekkor ez olyan csapásként érte,
Mint szinte egy sem még az életében.
Ha tudná ön, hogy szenvedett miatta,
Keménységét enyhítené minden bizonnyal.

Irodafőnök:
Meggyőződésem ellen cselekedni,
Úgy éreztem, ez annyi volna,
Mint emberi méltóságom elveszteni.
Nyomasztó lesz számomra látni azt,
Hogy Stradert állították oldalamra;
De mégis elszántam magam rá,
Hogy elviseljem ezt a terhet,
Mivel Romanus támogatja,
Akit oly jól megértek
Mióta Straderről beszélt nekem.
Amit mondott nekem, számomra az lesz
A kezdete szellemi iskolámnak.
Szavaiban fellángolt egy erő,
Mely átcsapott lelkembe és ott úgy hatott,
Ahogy sosem éreztem még magam.
Fontos nekem tanácsa akkor is,
Ha még megértve nem tudom követni.
De Romanus csak Stradert támogatja;
Úgy tartja, hogy a többi misztikus
Részvétele a műben
Nemcsak a műnek ártana, hanem
Azokra nézve is veszélyes lenne.
Romanus véleményét annyira
Értékelem, hogy azt kell hinnem,
Ha Strader e barátok nélkül
A tetthez nem talál el,
Ez számára a sors jelévé válik.
Ez azt mutatja, hogy meg kell maradjon
Ezen barátok mellett,
És misztikus tevékenysége által
Később kell majd hogy megteremtse
A külső tett hajtóerőit.
Az, hogy barátai most közelebb
Állnak hozzá, mint valaha is álltak,
Miutál rövid ideig számára
Idegenebbek voltak.
Felkelti bennem annak a hitét,
Hogy belenyugszik helyzetébe
Még akkor is, ha célját
Elveszve látná egyelőre.

Hilarius felesége:
Ön Stradert most csak úgy tekinti.
Ahogy Romanns indította erre.
Elfogulatlanabbul kellene
Hogy nézze őt.
A szellem életének annyira
Át tudja adni önmagát.
Hogy teljesen átszellemül,
A Földtől messze van.
Ilyenkor számára a szellem
Valóban teljesen jelen van.
Ilyenkor Teodora is
Életben van számára.
Hogyha vele beszélünk,
Az az érzésünk támad,
Hogy Theodora is jelen van.
Sok misztikus képes reá,
Hogy a szellem üzenetét
Jól foglalja szavakba,
S ezek utólag átgondolva, meggyőzőek.
Stradernél maga a beszéde hat.
Láthatni rajta, hogy nem tartja sokra
Az olyan benső szellemi átélést.
Mely már az érzésben is kielégül;
Mint misztikusnál nála mindég
A kutatási ösztön az, amely
A vezető szerepet játssza.
Ezért a misztikával nem zavarja meg
A tudományos érzékét, amely
Gyakorlatiasan
Az életet szolgálja, –
Próbálja meg ezt látni benne,
S azt is tanulja meg,
Hogy többre kell becsülnünk véleményét,
Melyet barátairól alkotott,
Mint azt a másikat,
Melyet Romanus formált meg magának.

Irodafőnök:
E helyzetben, mely megszokott gondolkodásom
Körétől teljességgel távol áll,
Romanus véleménye
Az a szilárd talaj, amelyen állhatok.
Ha olyan területre lépek,
Amely a misztikához közelit,
Oly vezetésre van szükségem.
Mit attól az embertől kaphatok csak,
Aki bizalmamat megnyerte
Azáltal, mit lényéből jól megértek.
(Belép a titkár.)
Oly megdöbbentnek látszik ön, barátom,
Szóljon, mi történt?

Titkár (vontatottan):
Strader doktor néhány órája meghalt.

Irodafőnök:
Strader meghalt?

Hilarius felesége:
Strader halott! – Hol van Hilarius?

Titkár:
Szobájában van… Minthogyha a hír,
Melyet most hoztak Strader otthonából,
Megbénította volna.
(Hilarius felesége kimegy, a titkár követi.)

Irodafőnök (egyedül):
Strader meghalt! – Lehet-e ez valóság?

A szellem álma érintett-e már meg,
Amelyről oly sokat hallottam én?
Az az erő, mely sorsunk szálait szövi,
Most szigorú arcát mutatja,
Ó kicsi lelkem, sorsod fonalát
Milyen erő ragadta meg most,
Hogy e csomónak részévé tegyen?

Történni fog, minek történni kell!

E szók miért kísérnek állandóan
Mióta Gottgetreu és énelőttem
Strader kimondta őket?
Úgy hangzottak, mintha egy más világból
Hallotta volna őket; – úgy beszélt,
Mint aki révületben van!
Minek kell hát történnie?
Jól érzem én, hogy akkor
Megragadott a szellemi világ.
Azokban a szavakban –
Az ő beszéde csendül most felém; –
Komoly csengése van; –
Hogyan fogom megérteni?
(A függöny legördül.)

15. kép

Ugyanaz a szoba, mint az előző képben. Ott ül dr. Strader ápolónője és várakozik. Mikor a függöny felgördül, belép a titkár.

Titkár:
Mindjárt jön Benedictus, s átveszi
Személyesen az üzenetet öntől.
Úton volt, épp most érkezett meg. –
Nagy ember volt ő, ez a Strader doktor.
Először nem keltett bennem hitet
A Gottgetreru hatalmas munkaerve;
De miután ott voltam sokszor én is,
Amikor Strader megmutatta,
Mi minden szükséges a műhöz.
Ellenvetéseim
Rövidesen erőtlenekké váltak.
A szellemi gazdagság jellemezte,
S erős érzéke volt ahhoz,
Hogy mi az, ami lehetséges,
S a célhoz biztonsággal elvezet.
A végső célt emellett
Mindig a dolgokban magukban
Akarta értelemszerűen megtalálni,
Nem tűzte ki előre gondolatban.
Egészen úgy viselkedett,
Mint ahogy az a misztikushoz illő;
Mint az, aki a szép kilátást
A hegytetőn óhajtja megcsodálni,
S megvárja, míg a csúcsra feljutott,
Nem fest előre képet róla.

Ápolónő:
A férfi, akit ön
Az élet árjában megismert,
Nagyon tehetséges volt,
S erős volt szellemében;
Azon rövid idő alatt,
Míg teljesíthettem körében
A végső földi szolgálatokat.
Módomban állt, hogy megcsodáljam
Lelkét, amely oly magasrendű volt.
E kedves lelket,
Mely eltekintve hét év boldogságtól,
Egyedül rótta mindig földi útját.
A misztikusok bölcsességüket
Kínáltak fel neki;
Ő szeretetre vágyott; –
Hiszen tettvágya is csak szeretet volt.
A szeretet sokféle formát
Teremt magának életünkben
A megnyilvánulásra törve.
Arra, amit a misztikától várt e lélek,
Szüksége volt lénye nemes tüzének,
Mint alvásra a testnek
Tevékenység után.

Titkár:
Ez a misztériumbeli bölcsesség
Volt tevékenysége forrása is; –
Betöltötte egész mivoltát
A legszebb értelemben.

Ápolónő:
Mert természetszerűen kénytelen volt
Állandóan szeretni,
S lelkét mindazzal egyesíteni,
Mi élete tartalma volt.
Utolsó gondolata is még
Művének szólt, amelynek szeretettel
Áldozta életét. –
Ahogy az emberek
Olyan lényektől válnak el,
Kiket szerettek,
Úgy hagyta Strader lelke itt
Szeretett földi művét.

Titkár:
A szellemben valóban benne élt
És Theodóra mindig
Elevenen ott állt előtte; –
Valódi misztikusok lelke érez így.

Ápolónő:
Mert hozzáfűzte őt magánya.
Ott állt előtte még
Halála órájában is. –
Elhívta őt a szellemi világba,
Hogy művét ott fejezze be, –
Így látta Strader ezt.
Benedictus számára írt még pár sort
Néhány órával azelőtt, hogy meghalt,
Ezt kívánnám átadni most neki,
A szellemi vezetőjének.

Az életünk a földi létben
Tovább kell hogy folyjon – rejtélyesen;
Ám megvilágítják azt
Olyan Nap-emberek, mint ő is,
Kiktől más emberek
Planéták módjára kapják a fényt,
Amely felébreszti az életet.
(Benedictus belép a szobába, a titkár kimegy.)

Ápolónő:
E néhány sorral búcsúzott el Strader
Még mielőtt erői
Elhagyták volna végleg,
És én elhoztam őket
A szellemi barátnak.

Benedictus:
És mikor már e sorokat leírta,
Még utoljára lelke hol időzött?

Ápolónő:
Először élete utolsó terve
Foglalta el a gondolatait;
Majd Theodóra egyesült
A szellemével; és ezt átérezve
Lépett ki burkából szelíden lelke.

Benedictus:
Te hűséges lény, köszönöm neked
A szolgálatokat, amelyeket
Még itt a Földön tettél őneki.

(Az ápolónő elmegy, Benediotus Strader utolsó sorait olvassa):
„Barátom, mikor szinte összezúzva
Megtudtam, hogy tevékenységemet
Nemcsak kívülről sújtja ellenállás,
Hanem az alapgondolatban lévő
Belső hiányosságok állnak
Munkám útjában, – akkor újra láttam
A képet, melyről önnek már beszéltem.
De ekkor másként végződött a kép.
Nem Arimán állt harcba vélem;
Helyébe szellemi követ jelent meg.
Melynek alakját látván
Világosan éreztem azt, hogy nem más,
Mint a saját téves gondolkodásom.
Emlékeznem kellett ekkor szavára,
Melyekkel intett, hogy növeljem
Lelkem erőinek hatalmát.
De ekkor eltűnt hirtelen
A szellemi követ.” –
Még néhány szó következik, –
De képtelen vagyok olvasni őket –
Káosz takarja okét el,
Mely gondolatfátylat sző énelébem.

(Megjelenik Arimán, Benedictus megpillantja.)

Ki vagy te, aki káoszomból
Árnyként életre kelsz
A lelkem körzetében?

Arimán (magában):
Bár lát, de fel nem ismer engem,
Így még nem hozza el nekem
A rémület fájdalmait,
Midőn itt működött az oldalán.

(Benedictushoz):
Folytathatom neked, hogy mit akar még
Strader közölni véled
Saját magad és tanítványaid
Szellemi útja érdekében.

Benedictus:
E misztikus kör mindig tudni fogja,
Hogy kapcsolatban áll Strader lelkével
Még akkor is, ha az érzéki lét
Nem ver hidat többé közöttünk.
De hogyha szellemi követ közeleg felénk
Az ő világából és szólni kivan,
Előbb bizalmunkat szerezze meg.
És ez csak úgy lehet,
Hogyha egészen felismerhetően
Mutatkozik szellemi látásunknak.

Arimán:
De hisz ti csak önismeretre törtök;
Akkor pedig egy idegen szellemlény,
Ki szolgálatotokra kíván lenni,
Csak éneteknek részeként
Adódhat számotokra,
Ha kizárólag felismerhetően
Szabad mellétek állnia.

Benedictus:
Akárki légy, nem szolgálhatsz a jónak,
Hogyha csak önmagadban kívánsz hatni;
A jót akkor szolgálhatod csak,
Ha elveszted magad
Az emberi gondolkodásban,
S megújultan feltámadsz
A világfejlődésben.

Arimán:
A leggyorsabban el kell tűnjek inneni
Amint látása képes arra is,
Hogy elgondoljon engem
Igaz valóságomban,
Gondolkodásában hamarosan
Megszületik azon erők egy része,
Amelyek lassan elpusztítanak.
(Arimán eltűnik.)

Benedictus:
Most ismerem fel Arimént.
Ki bár maga menekül innen,
Ámde énemben gondolatilag
Hírt ad lényéről.
Az emberi gondolkodást
Igyekszik megzavarni,
Mert szenvedései forrását
Egy régi tévedése folytán
Ott véli megtalálni.
Nem tudja még, hogy megváltása
Csak arkkor történhet meg a jövőben,
Ha lényét újra megtalálja
Az emberi gondolkodás tükrében.
Ezért ő megmutatkozik
Ugyan az embereknek,
De lényét nem mutatja meg olyannak,
Mint amilyen valóban.
Meglátván, hogy most kedvező a helyzet,
Megkísérelte ezt a maga módján
Félig kinyilvánítva önmagát,
Félig meg elrejtőzve,
Stradernél felhasználni.
Szándéka az volt, hogy Straderrel együtt
Barátaira is lesújtson.
A misztikus munkámban résztvevő
Tanítványok előtt azonban
Már nem leplezheti magát ezentúl. –
Midőn majd látásukban hat reájuk,
El is kell hogy gondolják éberen. –
Meg kell hogy fejtsék a sokféle formát,
Melyek mind őt takarják,
Ha meg kell nyilvánuljon
Az emberek lelkének.
De te, Stradernek Nap-érlelte lelke,
Ki szellemi erődet
Úgy meg tudtad növelni,
Hogy kényszerinti tudtad
A követet, ki tévedést hozott,
Hogy tűnjön el előled,
Mint szellem-csillag fogsz majd fényleni
Barátaidnak; Mária s Johannes
Létét fényeddel mindig áthatod majd.
Segítségeddel még nagyobb erővel
Készülhetnek szellemi munkájukra
És gondolat-erőik által
A szellemfény majd megnyilatkozik
Még akkor is, ha sötét Arimén
A bölcsességet eltompítva
Az éber szellemi látásra
Kaotikus homályt akar borítani.

(A függöny legördül.)