Barion Pixel

GA166

 

 

Szükségszerűség és szabadság a világtörténésekben és az emberi cselekvésben

 

Rudolf Steiner öt előadása, amelyeket Berlinben, 1916. január 25.-től február 8.-ig tartott

 

TartalomTartalom

A háborús évek alatt, a háborútól érintett országokban Rudolf Steiner az Antropozófiai Társaságban tartott minden előadása előtt a következő emlékező szavakat mondta:

Azoknak a védő szellemeire emlékezünk, kedves barátaim, akik kint, a jelen események nagy harcterein állnak:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
Bár elhoznák a ti szárnyaitok
Lelkünk kérő szeretetét
A ti védelmetekben bízó földi embereknek,
Hogy erőtökkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve keres.

S azok védő szellemeihez fordulva, akik e fájdalmas események következtében már átmentek a halál kapuján:

Lelketek szellemei, tevékeny őrizők,
Bár elhoznák a ti szárnyaitok
Lelkünk kérő szeretetét
A ti védelmetekben bízó égi embereknek,
Hogy erőtökkel egyesülve,
Kérésünk segítőn sugározzon
A lelkekhez, kiket szeretve keres.

S a szellem, akit szellemtudományunk által évek óta megközelíteni próbálunk, az a szellem, aki a Golgotai Misztérium által üdvösséget és az emberiségnek szabadságot és előrehaladást hozott a Földre, ő legyen veletek és súlyos kötelezettségetekkel!

Első előadás 1916. január 25.

Ezekben a napokban, amikor újra együtt lehetünk, az a feladatom, hogy az emberi élet és a világmindenség életének fontos, mindenképpen eléggé nehéz kérdéseiről beszéljek, olyan kérdésekről, amelyeknek vizsgálatát természetesen nem lehet ezzel az előadással lezárni, hanem ezzel ellentétben, csak bevezetni lehet. E szemlélődés folyamán ki fog derülni, hogy ezek a kérdések milyen végtelenül fontosak ahhoz is, hogy lelkileg összekössük magunkat az emberiséget ma mozgató nagy eseményekkel. Ha elsősorban két elvont kifejezésben akarnám összefoglalni azt, amit ebben az időben mondanom kell önöknek, akkor ezt ebben a két kifejezésben foglalhatnám össze: „A világmindenség és az emberi történések szükségszerűsége” és „Az ember szabadsága a világ és az ember történéseiben”.

Alapjában véve alig van olyan ember, aki ne foglalkozna többé-kevésbé intenzíven ezekkel a kérdésekkel, és a fizikai síkon alig vannak olyan események, amelyek e kérdésekkel való foglalkozást annyira szorgalmaznák, mint azok, amelyek most átvonulnak Európa népei felett, Európa embereinek lelkén. Ha a világeseményeket és saját cselekvésünket, érzésünket, akaratunkat és gondolkodásunkat nézzük, és elsősorban abban az összefüggésben vesszük szemügyre, amit isteni, bölcsességgel teli világkormányzásnak nevezünk, akkor azt mondhatjuk, hogy mindenben ez a bölcs világkormányzás működik. S ha valami olyasmire tekintünk, ami történik, amiben talán mi magunk is bele vagyunk helyezve, akkor a kérdés után felvethetjük: ami történik, amibe mi magunk is bele vagyunk helyezve, az egész bölcs világkormányzásban úgy volt-e megalapozva, hogy azt mondhatjuk, ez szükségszerű volt, ez nem történhetett másként, és mi magunk sem cselekedhettünk másként ebben a történésben? Vagy azt mondhatjuk, ha inkább a jövőbeli dolgokra pillantunk: ebben a jövőbeni időben le fog-e játszódni ez vagy amaz, amiről úgy véljük, hogy belehelyezkedhetnénk? Nem kell-e mintegy elfogadnunk az általunk feltételezett bölcs világkormányzással ellentétben, hogy az, ami a jövőben történik, szükséges, vagy mint gyakran mondják, előre látható is? De ebben állhat-e a szabadságunk? Elhatározhatjuk-e, hogy azon ideák, azon képességek révén, amelyeket megszereztünk, valamiképp be akarunk avatkozni? Megváltozhat-e valami aszerint, ahogyan beavatkozunk, amiről talán azt akarjuk, hogy ne olyan módon jelenjen meg, ahogyan meg kellene jelennie, ha beavatkozásunk nem történik meg?

Ha az ember inkább arra pillant vissza, ami elmúlt, akkor számára ez a gondolat inkább azzal a benyomással szolgál, hogy minden szükséges volt, nem történhetett volna másként. Ha az ember inkább a jövőbe pillant, akkor számára ez a gondolat inkább azzal a benyomással jár, hogy lehetővé kell válnia, hogy ő maga, az ember, akaratával beavatkozhat ott, ahol ez kívánatos számára. Röviden, az ember mindig bizonyos ellentétbe kerül egyfajta, mindenen áthúzódó feltétlen szükségszerűség elfogadása és másrészt a szabadság szükséges előfeltétele között, ami nélkül világnézetében valójában nem tud helytállni, mivel különben azt kellene feltételeznie, hogy valamiféle kerékként van beleszövődve a létezés fogaskerékrendszerébe, amelyet e rendszert átható erők úgy határoznak meg, hogy kerék-létének megsemmisítése is előrevetíthető.

Hiszen tudják azt is, hogy az az ellentmondás, hogy az egyik vagy a másik javára döntsünk, bizonyos mértékig átvonul az emberiség minden szellemi törekvésén, hogy mindig voltak olyan filozófusok, akiket deterministáknak neveznek, akik azt feltételezik, hogy minden történés, amelybe cselekvésünkkel, akaratunkkal bele vagyunk fonva, erősen előre meghatározott. Tudják, hogy voltak indeterministák, akik az ellenkezőjét feltételezik: hogy az ember akaratán, eszméin keresztül be tud nyúlni a fejlődés folyamatába. Tudják azt is, hogy a determinizmus legszélsőbb véglete a fatalizmus, amely olyan erősen ragaszkodik egyfajta, a világot átható szükségszerűséghez, hogy azt feltételezi, hogy semmi, egyáltalán semmi sem történhetne másként, mint ahogyan előre meg van határozva, hogy az embernek csak passzívan alkalmazkodnia kell a végzethez, amely azáltal árasztja el a világot, hogy mindent előre meghatároz.

Talán önök közül néhányan tudják azt is, hogy Kant egy antinómia-táblázatot állított fel, amelyen az egyik oldalra mindig egy meghatározott állítást, a másikra ennek ellentétét helyezte, például az egyik oldalra ezt az állítást: „A világ térben végtelen”, a másik oldalra pedig ezt: „A világ tere véges”. Majd kimutatta, hogy az ember rendelkezésére álló fogalmakkal éppen olyan jól igazolható az egyik, mint a másik. Ugyanolyan értelemben bizonyíthatjuk: a világ térben vagy időben végtelen, vagy: a világ tere véges, be van deszkázva, időben, pedig valamiféle kezdete volt.

Ezekhez a kérdésekhez, amelyeket Kant az antinómia-táblázatba írt, odatartoznak azok is, amelyeket éppen érintettünk. Tehát ő tudta, és felhívta az emberek figyelmét arra, hogy éppen úgy keményen bizonyítható, valóban keményen bizonyítható úgy, ahogy csak szigorú logikával bizonyíthatja az ember, hogy minden világtörténés, beleértve az emberi történéséket, valamiféle szigorú szükségszerűségnek van alávetve, ahogyan ismét pontosan olyan keményen bizonyíthatjuk azt is, hogy az ember szabad lény, és hogy akaratával valamiképp meghatározza azokat a dolgokat, amelyekbe akaratával belenyúl. Kant ezeket a kérdéseket eldönthetetlennek tartotta, éppen az emberi megismerési képességek számára, olyan kérdéseknek, amelyek túlmennek az emberi megismerési képességek határán, mivel emberi eszközökkel az egyik éppen olyan szigorúan bizonyítható, mint az ellentéte.

Nos, az évek óta itt tartott vitákban önöknek már bizonyos fokig megvannak az alapjaik ahhoz, hogy az előttünk lévő figyelemreméltó rejtély mögé jussanak. Ekkor az ember mégis valójában az szeretné mondani: ez a kérdés még rejtélyes, vajon végül is az ember valamiféle szükségszerűségbe van-e bezárva, vagy szabad-e. Rejtélyes ez a kérdés. De egész bizonyosan még rejtélyesebb az, hogy mindkettő keményen igazolható. Nem fogják megtalálni az alapokat ahhoz, hogy egyáltalán túljussanak a kétségen ezen a területen, ha az alapokat azon kívül keresik, amit mi szellemtudománynak nevezünk. Csak a szellemtudomány által adható alapokon belül tudhatunk meg valamit erről a titokról, erről a rejtélyről, amely valójában az említett kérdések alapjául szolgál.

Ez alkalommal eléggé lassan fogunk haladni vizsgálódásainkban. Megelőzően csak ezt szeretném mondani: hogyan van az egyáltalán, hogy előfordulhat olyasmi, hogy az ember egy dolgot és annak az ellentétét is bizonyítani tudja? Ha egyáltalán megismerkedünk egy ilyen dologgal, akkor mégis mintegy felhívjuk a figyelmet a szokásos emberi felfogóképesség, a szokásos emberi logika bizonyos korlátaira. De még bizonyos más dolgoknál is az emberi logika e korlátozottságára utalunk majd. Ez mindenütt ott jelenik meg, ahol az ember fogalmaival a végtelenséget akarja megközelíteni.

Ezt egy egészen egyszerű példán mutathatom be önöknek. Mihelyt az ember fogalmaival a végtelenséghez akar közeledni, megjelenik valami, amit így nevezhetünk: a fogalmak zűrzavara. Ezt egy egészen egyszerű példán akarom megvilágítani önöknek. Csak némileg türelmesen kell követniük engem egy önöknek talán szokatlan gondolatmenetben. Gondolják el, hogy ezeket a számokat írom fel a táblára: 1, 2, 3, 4, 5 és így tovább. Nemde, a végtelenségig írhatnám: 1, 2, 3, 4, 5, 6 és így tovább. Nos, felírhatok egy második számsort is: minden számnak, amelyet felírok, jobbra mellette a kétszeresét, tehát:

1 2
2 4
3 6
4 8
5 10
6 12

és így tovább.

Most ismét a végtelenségig írhatok. De el kell ismerniük nekem: minden egyes szám, amely jobbra áll a sorban, a bal sorban is előfordul. Aláhúzhatom a 2, 4, 6, 8-at, és így tovább. Nézzék most meg egyszer a bal számsort: végtelenül sok szám lehetséges. Ebben a végtelen sok számban pontosan azok a számok rejlenek, amelyek a jobb sorban, jobbra állnak: 2, 4, 6 és így tovább. Mindig többet húzhatok alá. Ha a bal sorban nézik az aláhúzott számokat, akkor ezek az aláhúzott számok minden alakalommal pontosan minden szám felét adják. Minden második van aláhúzva. Ha azonban most jobbra írok, akkor 2, 4, 6 és így tovább, a végtelenségig írhatok. Balra is végtelenséggel, és jobbra is végtelenséggel rendelkezem, és nem lehet megmondani, hogy jobbra kevesebb számom van-e, mint balra. Egyáltalán nem kérdés, hogy jobbra pontosan annyi számomnak kell lennie, mint balra. És mégis, mivel balra minden számot kitörölhetek, akkor a jobboldali végtelenség csak a fele a baloldali végtelenségnek. Egészen világos: jobbra pontosan annyi számom van, mint balra, mégpedig éppen úgy végtelenül sok, mint balra, mivel minden baloldali számhoz egy jobboldali szám tartozik – és mégis a baloldali számok mennyisége csak a fele annak, ami a jobboldali mennyiség.

Egyáltalán nem kérdéses, hogy mihelyt átmegyünk a végtelenbe, gondolkodásunkkal zűrzavarba kerülünk. Az itt adódó kérdést most nem is lehet megoldani, mert éppen úgy igaz az, hogy jobbra fele annyi szám van, mint balra, mint ahogy igaz az, hogy jobbra pontosan annyi szám áll, mint balra. Itt ezt a legegyszerűbb módon láthatják.

Ezáltal az ember bizonyos módon már eljut oda, hogy fogalmaira vonatkozóan azt mondja magának: tehát ezeket lényegében nem szabad a végtelenségre alkalmaznom, arra, ami túlmegy az érzékelhető világon – és a végtelenség túllép ezen -, nem szabad ezeket a végtelenségre alkalmaznom. Higgyék el, ezeket nem csupán a korlátlan végtelenségre, hanem a korlátozott végtelenségre sem használhatják, mivel a korlátozott végtelenség esetében ugyanaz a zűrzavar adódik.

Gondolják el, hogy rajzolnak egy három-, négy-, öt-, hatszöget és így tovább. Ha a százszöghöz jutnak, akkor már igen közel vannak a körhöz. A kis vonalakat már nem tudják jól megkülönböztetni egymástól, különösen, ha messzebbre mennek. Ezért azt mondhatják: a kör egy végtelenül soklapú sokszög. Ha egy kis körük van, abban végtelenül sok lap van; ha egy kétszer olyan nagy körük van, abban is végtelen sok lap található – és mégis pontosan kétszer annyi! Tehát nem kell a korlátlan végtelenhez jutniuk, hanem ha vesznek egy kis kört, amelynek végtelen sok lapja van, akkor már az áttekinthető végtelenben beleütköznek valamibe, ami teljesen összezavarja fogalmaikat. Az, amit most mondtam, rendkívül fontos. Végül is, az emberek egyáltalán nem veszik figyelembe azt, hogy az alkalmazható fogalmakra egy bizonyos terük van, mégpedig a fizikai sík tere, és hogy egy bizonyos okból ennek így kell lennie.

Látják, egy olyan helyen, ahol most egy kissé élesen szembeszállnak velünk – hiszen ez most sok helyen, sok embernél előfordul -, egy lelkész beszédet tartott szellemtudományunk ellen, amelyet Matthias Claudius egy kijelentésével fejezett be, mivel úgy vélte, hogy ez különösen hatásos lehet. Matthias Claudius e kijelentésének körülbelül az a tartalma, hogy az emberek valójában szegény bűnösök, és egyáltalán nem tudhatnak sokat, és szépen meg kell elégedniük azzal, amit tudnak, nem kell kutatniuk az után, amit nem tudhatnak. Az illető Matthias Claudius egy költeményéből választotta ezt a strófát, mivel úgy gondolta, hogy ránk tudná tukmálni azt, hogy mi túl akartunk lépni az érzékelhető világon – de Matthias Claudius már megmondta: az ember csupán olyan bűnös, aki nem léphet túl ezen az érzékelhető világon.

Igen, „véletlenül”, ahogy mondják, egy barátunk utánanézett Matthias Claudius e költeményének, és a fent említett versszakot is olvasta. Az éppen említett versszakban az áll, hogy az ember kimehet a mezőre, és annak ellenére, hogy a Hold mindig egy teljes korong, ha nincs teljes telihold, akkor a Holdnak csak egy részét látja, míg a másik mégis ott van, s így van sok mindennel a világon, amiről az ember tudhatná, hogy ott van, ha csak a megfelelő pillanatban venné szemügyre. S itt Matthias Claudius arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az embernek nem kell arra korlátozódnia, ami közvetlenül az érzékelhető világban van, hanem ő egy szegény bűnös, aki azzal áltatja magát, amit az érzékelhető látszat közvetlenül nyújt, így az, amit ez a jóember Matthias Claudiustól idézett, saját magára szállt vissza.

Ha nem vagyunk éppen olyanok, mint ez a lelkész – akkor az érzékelhető világ időnként arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha pillantásunkat valahová vetjük, akkor azt a másik oldalra is irányítsuk, és az egyik oldalt a másikkal kell korrigálnunk. Arra vonatkozólag azonban, ami az érzékelhető világon túl van, nincs az érzékelhető világ általi közvetlen korrekció. Itt nem tudjuk rögtön megmutatni a másik versszakot, és ezért előáll az, hogy az ember vaktában filozofál és természetesen arról is meg kell győződnie, hogy ez igaz, mivel – ez szigorú logikával bizonyítható. De az ellentéte is éppen olyan szigorú logikával bizonyítható. Ma ugyanis feltehetjük a kérdést, és egész szemlélődésünk, amelyet most végzünk, majd pontosabban fogja megválaszolni ezt a kérdést: egyáltalán honnan jön az, hogy egy dolgot és annak ellentétét is bizonyítani tudjuk? Úgy találjuk majd, hogy ez azzal függ össze, hogy az emberi élet mintegy a középen áll, egyensúlyi helyzetben két szembenálló erő, az ahrimáni és a luciferi erő között.

Bizonyára el tudunk gondolkodni a szabadságról és a szükségszerűségről, és úgy vélhetjük, hogy kényszerítő bizonyosság: csak egy szükségszerűség van a világon. E bizonyíték meggyőző voltát azonban Ahrimán okozta. Egyrészt, ha az ember az egyik dolgot igazolja, akkor mindig Ahrimán, s ha a másikat, akkor mindig Lucifer az, aki csábítja. Ennek a két hatalomnak ugyanis mindig ki van téve az ember, s ha nem veszi figyelembe, hogy e két hatalom között áll, akkor sohasem tud rájönni, honnan származnak az ilyen ellentétek az emberi természetben, mint az, amelyet szemügyre vettünk.

Nos, a XIX. században azonban mindenképpen elveszett főleg annak az érzése, hogy az egész világműködésben az egyensúlyi helyzet mellett az inga jobb és baloldali kilengése, az ahrimáni és a luciferi kilengés is jelen van. Ez az érzés teljesen elhalt. Ma, nemde, alapjában véve már nem tartják szellemileg teljesen egészségesnek azt az embert, aki Ahrimánról és Luciferről beszél. Valójában ez csak a XIX. század közepén romlott el így, amikor egy igen szellemes filozófus, Thrahndorff, itt Berlinben egy igen jó írást tett közzé, amelyben valami szellemi fejtegetést próbált megcáfolni. Egy lelkész elterjesztette itt – remélhetőleg a mi köreinkben már szabad ezt mondanunk -, hogy nincs ördög, és valójában egy szörnyű babona, ha ördögről beszélünk. Mi Ahrimánról beszélünk. Thrahndorff, a filozófus, felszólalt a lelkésszel szemben egy írásában, amely igen érdekes: „Az ördög – nem dogmatikus agyrém”. Még az ötvenes évek közepén megpróbálta úgyszólván szigorúan filozófiailag igazolni Ahrimán létét.

Remélem, hogy a nyilvános előadások folyamán, amelyeket legközelebb itt fogok tartani, éppen a szellemi élet e lecsengett hangjáról beszélhetek, a teozófiai hangról, amely a XIX. század közepén teljesen eltűnik. Már a XIX. század közepén, ha más neveken is, beszéltek ezekről a dolgokról. Maga az erre vonatkozó érzés elveszett, de ez az érzés alapjában véve valamiféle finom módon a XIV., XV. századba nyúlóan jelen volt, addig, amíg éppen a természetnek megfelelően egy ideig háttérbe kellett kerülnie. Hiszen tudjuk, hogy a szellemtudomány, ahogy gyakran hangsúlyoztam, teljességgel nem tagadja mintegy a természettudományos fellendülés nagy értékét és jelentőségét. Hogy azonban ez a természettudományos fellendülés eljöhetett, annak az volt a feltétele, hogy ez a csak a szellemiségben található ellentét, az Ahrimán és Lucifer iránti érzés, érzület elvész. Most ismét fel kell bukkannia az emberi tudat küszöbe fölé. A XV. század kezdetéig még jelen volt ennek valamiféle finom megérzése.

Egy példán szeretném megmutatni önöknek, hogyan alakultak a dolgok Ahrimánra és Luciferre vonatkozólag, amikor már csak inkább egy érzése élt arról, hogy ez két működő hatalom. Egy példán szeretném ezt megvilágítani:

Prágában, az óvárosi városházán, van egy igen figyelemre méltó óra, amelyet a XV. században hoztak létre. Ez az óra valóban egyfajta remekmű. Kívülről eleinte úgy néz ki, mint valamiféle napóra, de olyan bonyolult módon van megszerkesztve, hogy az órák egymásutánját kétszeresen mutatja, ó-cseh és az újabb időszámítás szerint. Az órák egymásutánja az ó-cseh időszámítás szerint 1-től, ill. 0-tól 24-ig terjed, és a másik, későbbi időszámítás csak 12-ig. Naplementekor az árnymutató mindig – ott árnyék volt – 1-en állt. S az órát úgy szerkesztették meg, hogy naplementekor a mutató mindig 1-en állt. Tehát a naplementék minden különbözősége ellenére a mutató mindig l-en állt.

Ezen kívül ez az óra mindig mutatta azt is, ha nap- és holdfogyatkozás volt. A különböző planéták járását is mutatta az égi jeleken keresztül, benne volt a bolygók köre. Sőt jelezte – valóban csodálatosan van megszerkesztve – a mozgó ünnepeket. Tehát jelezte, hogy egy bizonyos évben mikor volt húsvét. Mintegy naptárként szolgált. Láttuk a januártól decemberig tartó előrehaladást. Ebben benne volt a húsvét mozgékonysága. Egy bizonyos mutatón látni lehetett, mikorra esik húsvét, annak ellenére, hogy ez mozgó ünnep, éppen úgy, mint pünkösd.

Tehát az órát a XV. században, rendkívül jelentős módon alkották meg. Most kutatják a történetét, hogyan konstruálták meg. De ezen a történeten kívül, amelyet kutatnak, tehát dokumentálva van, utána olvashatnak – sok leírás van róla -, van egy olyan szóbeszéd, amely megpróbálja megmagyarázni azt a figyelemreméltó dolgot is, amely ezzel az órával történt. Először azt, hogy ez milyen csodálatos szerkezet, másrészt megmagyarázni azt, hogy miután ezt az órát megkonstruálta az a zseniális ember, aki képes volt erre, mindig fel is húzta, amíg élt. Halála után senki sem volt képes felhúzni, és mindenütt kerestek embereket, akik helyre tudnák hozni, hogy működjön. Rendszerint nem értek el semmit, minthogy az érintettek tönkretették. Majd akadt egyszer valaki, aki azt mondta, ő helyre tudná állítani. Helyre is hozta, de az óra mindig újra és újra elromlott.

Ezek a tények mind valamiféle népmondába torkollanak, és ez a népmonda így szól: egy egyszerű ember egykor sajátos égi adományként azt a képességet kapta, hogy létrehozza ezt az órát. Csak egyedül ő tudhatta, hogyan kell ezt az órát kezelni. A monda nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy ez egy egyszerű ember volt, aki sajátos kegyelem folytán kapta ezt, tehát a zsenialitást, amely a szellemi világból jött számára. Ekkor azonban az uralkodó csak egyedül Prágának akarta ezt az órát, és lehetetlenné akarta tenni azt, hogy bármelyik más város rendelkezhessen vele. Ezért megvakíttatta a zseniális órásmestert, aki készítette, kiszúratta a szemét. Nos, az érintett visszavonult. Csak halála előtt kínálkozott még egyszer, csak egy pillanatra a kegyelem, hogy ezt az órát ismét rendbe hozhassa, és ezt a pillanatot használta fel arra – így meséli a monda -, hogy egy gyors fortéllyal elrontsa az órát, úgy hogy többé már senki sem tudta helyrehozni.

Ez a monda eleinte igen egyszerűnek látszik. De ebben a mondában, ahogy azt létrehozták van egy bizonyos érzés Ahrimán és Lucifer létezéséről, és kettő közötti egyensúlyi helyzetről. Gondolják csak meg, milyen finom érzékkel formálják meg ezt a mondát. Számtalan ilyen népmondában megtalálhatjuk ezt a finom szerkezetet. Ez ugyanis Lucifer és Ahrimán iránti bizonyos érzékkel van kialakítva. Először is, ugye, az egyensúlyi helyzet: az illető a szellemi világ kegyelmi aktusa révén megkapja a képességet arra, hogy valami rendkívüli dolgot szerkesszen meg. Ebben semmi egoizmus nincs. Végül is, ugyebár, megszállhatna mindenkit az egoizmus. Van itt egy kegyelmi ajándék. Az illető ezt valóban nem egoizmusából eredően tette. De semmiféle okoskodás sincs itt, mivel kifejezetten mondják, hogy egy egyszerű emberről van szó. Ezzel a leírással – hogy tehát felhívták a figyelmet egy kegyelmi aktusra, tehát semmi egoizmusra, és hogy ez egy egyszerű ember, tehát nincs benne semmiféle okoskodás – azt akarták hangsúlyozni, hogy ebben az emberben, annak lelkében semmi sem élt Ahrimánból és Luciferből, hanem jó, előrehaladó isteni hatalmak befolyása alatt állt.

Az uralkodóban Lucifer élt. Egoizmusból egyedül csak egy város számára akarta birtokolni az órát, tehát megvakíttatta az embert. Lucifer itt az egyik oldalon áll. Ezáltal viszont, hogy Lucifer itt van, mindig összekapcsolódik fivérével, Ahrimánnal. S azzal, hogy az embert megvakítják, ez a másik képessé válik arra, hogy kívülről, egy ügyes fogással, rombolóan beavatkozzon. Ez Ahrimán műve.

Itt tehát a Lucifer és Ahrimán közötti jó erőt állítják elénk. Ezt a finom érzékkel előadott konstrukciót sok népmondában, a legegyszerűbbekben is megtalálhatjuk. De az érzés az iránt, hogy Ahrimán és Lucifer belenyúlnak az egész nagybetűs életbe, el tudott veszni abban a korban, amelyben egyre inkább fel kellett támadnia egy olyan érzéknek, hogy a pozitív és negatív elektromosság, pozitív és negatív mágnesesség és így tovább a materiális világ alapvető erői. Hogy a természettudományos kutatás naggyá tudott válni, azt feltételezte, hogy ez a világ szellemi áttekintése iránti érzés visszahúzódott.

Meg fogjuk látni, hogyan nyúl bele Ahrimán és Lucifer abba, amit az ember megismerésnek, egyáltalán a világhoz való viszonyának nevez, így éppen az a zűrzavar jön létre, amelyről beszéltünk. Különösen abban a kérdésben, amelyet említettünk, egész világosan kiderül számunkra ez a zűrzavar. Állítsunk fel hipotetikusan egy egyszerű példát. Ezt a példát éppen olyan jól tudnám a nagy világeseményekből meríteni, mint ahogy vehetném a leghétköznapibb eseményekből is. Egy igen egyszerű példát hozok fel, de éppen annyira vehetném a világ nagy történéseiből is. Tegyük fel, hogy három-négy ember előkészül egy utazásra. Mondjuk, vállalkoznak arra, hogy egy hegyes-völgyes vidéken utaznak át. Mikor átutaznak ezen a fordulón, egy szikla lóg felettük. Az emberek felkészültek az útra, egy meghatározott időben akarnak elutazni. A kocsis azonban éppen rendelt magának egy korsó sört, egy korsócskát, s ezt túl későn hozták ki. Öt perccel lekési az indulási időt. Végül is elhajt a társasággal. Átutaznak a hegyes szurdokon. Éppen amikor odaérnek, ahol a felettük függő szikla van, az lecsúszik, rázuhan a kocsira, és szétzúzza az egész társaságot. Elpusztulnak. Esetleg – csak a társaság pusztul el; a kocsis megmarad.

Nos, van itt egy ilyen esetünk. Felvethetik itt a kérdést: a kocsis bűnös-e, vagy itt valamiféle abszolút szükségszerűség uralkodik? Teljesen szükséges volt-e, hogy ezeket az embereket ebben a pillanatban ez a szerencsétlenség érte? S a kocsis hanyagsága csak beleszövődött ebbe a szükségszerűségbe? Vagy átadhatnánk magunkat ennek az elképzelésnek: ha a kocsis pedáns lett volna, akkor természetesen régen áthajtott volna ott, ahol a szikla lecsúszott, nem találkoztak volna vele.

Önök itt vannak a mindennapi élet közepette, ebben a szabadságra és a szükségszerűségre vonatkozó kérdésben, amely bensőségesen összefügg a „bűnösséggel”, vagy a „bűntelenséggel”. Természetesen, ha minden valamiféle abszolút szükségszerűségnek van alávetve, akkor ennél a kocsisnál magasabb értelemben egyáltalán nem beszélhetünk bűnösségről, mivel éppenséggel szükségszerű volt, hogy ezek az emberek meghaljanak.

Ez a kérdés lépten-nyomon elénk kerül az életben. Ez, mint mondják, a legnehezebb kérdésekhez tartozik, amelyeket ha meg akarunk oldani, a legkönnyebben belekeverjük Ahrimánt és Lucifert. Eleinte Ahrimán keveredik bele, ha meg kell próbálnunk megoldani ezt a kérdést. Ez majd a vizsgálódások folyamán adódik számunkra.

Most azonban egy egészen más utat kell választanunk, mint amelyen általában gondolkodik az ember, ha éppen e kérdés megoldásához akar közelebb kerülni. Látják, ha az ember nekilát egy ilyen kérdés megoldásának, ha eleinte ezt gondolja: nos, igen, az eseményt tudom követni, a szikla lezuhant, ez történt -, ha ezt ily módon követi, és felteszi magának a kérdést: vajon itt a szükségszerűség, vagy a szabadság szolgál-e alapul? Lehetett volna ez másként is? – akkor először csak a külső eseményekre tekint. Látja az eseményeket, ahogyan ezek lejátszódnak előtte a fizikai síkon. Nos, az ember ezt ugyanabból az indítékból teszi, amelyből például az emberi lény előtt a fizikai testnél megáll, ha csak materiálisan tud gondolkodni. Nemde, az, aki semmit sem tud a szellemtudományról, egyelőre megáll az ember fizikai testénél. Azt mondja: érzi azt, amit az emberen látunk, ez van itt éppen. Nem megy a fizikai testen túl, az úgynevezett étertestig. S ha egy igazi, keményfejű materialista, akkor nevet, gúnyolódik, ha arról van szó, hogy egy finomabb étertest szolgál a sűrű fizikai test alapjául. Önök azonban tudják, hogy milyen jól megalapozott ez a szemlélet, hogy még az ember alkatának más részei mellett ez az étertest szolgál a fizikai test alapjául, és az év folyamán hozzászoktunk ahhoz, hogy elismerjük, nem csupán az ember fizikai testéről szabad beszélnünk, hanem beszélnünk kell az ember étertestéről is, és így tovább.

Önök közül talán egyesek még nem tették fel maguknak ezt a kérdést: nos, hogy van ez a másik világgal, amely az emberen kívül él, azzal a világgal, amelyben a szokásos világfolyamatok zajlanak? Bár itt sok mindenről beszéltünk, beszéltünk arról is, hogy az ember, ha eleinte a fizikai sík külső folyamatait látja, nem sejti, hogy először is mindenütt, ahová tekintünk, elemi lényekkel is van dolgunk, hogy tehát bizonyos fokig ott, ahová nézünk, a dolog éppen olyan, mint magánál az embernél. Az embernél ott van az étertest, hiszen ezt korábban elemi testnek is neveztük. Kint a természetben, elsősorban a külső fizikai történésben, a fizikai események egymásutániságával, aztán az elementáris lét világával van dolgunk. Ez teljesen párhuzamosan fut: ember – fizikai test, étertest; a fizikai folyamatok, és a fizikai folyamatokba mindenütt belefolynak az elemi világ eseményei. Éppen így igaz, ahogy igen egyoldalú dolog, ha az emberről azt mondjuk, hogy csak fizikai teste van – azt kellene mondanunk, hogy éterteste is van -, feltételezhetjük, hogy ez éppen így van a külső folyamatoknál: amit itt elsősorban fizikai érzékeinkkel és értelmünkkel észlelünk, az az egyik dolog. Valami azonban alapjául szolgál ennek, ami analóg az emberi étertesttel. Valóban minden külső fizikai történés alapja valami magasabb, finomabb történés.

Vannak emberek, akiknek bizonyos érzékük van az ilyesmihez. Kétféle módon találkozhatunk ezzel az érzéssel. Már részben önmaguknál, vagy másoknál érzékelniük kellett a következőt: egy ember véghezvitt valamit. De ezután odajön önökhöz – de önök is mondhatják maguknak -: igen, de mégis az az érzésem, hogy amíg ez vagy az külsőleg lejátszódott, még valami egészen más is történt velem, a (bennem lévő) finomabb emberrel még valami egészen más is történt. – Látják, úgy értem: a mélyebb lelkületűeknek olyan érzésük lehet, hogy azok az események, amelyek egyáltalán nem a fizikai síkon játszódnak le, életük folyására nézve mégis fontosak lehetnek. Hogy valami történik velük, ez az egyik dolog. Mások még messzebb mennek: számukra az ilyen dolgok szimbolikusan, álomban mutatkoznak meg. Valaki valahol azt álmodja, hogy ezt vagy azt átéli. Például valaki azt álmodja, hogy mondjuk, agyonütötte egy szikla. Felébred. Azt mondhatja magának: ez egy szimbolikus, jelképes álom; valami végbement a lelkemben. – Az életben gyakran igaznak bizonyulhat, hogy ott, a lélekben végbemegy valami, ami sokkal több, mint az, ami az érintett emberrel a külső világban, a fizikai síkon lejátszódott. Az ember egy fokkal magasabbra léphet, akár a megismerésben, akarati természetének tökéletesítésében, vagy érzéseinek finomításában, és így tovább.

Azokon az előadásokon, amelyeket itt nemrégiben tartottam, felhívtam a figyelmet, hogy az ember azzal, amit énjével tud, valójában csak egy részét tudja annak, ami vele történik, és hogy ott lent, az asztráltest sokkal, sokkal többet tud. Emlékeznek, hogyan hívtam fel erre a figyelmet. Az asztráltest valóban sok mindenről tud, ami az érzékfelettiségben történik velünk, ami nem az érzékelhető világban történik. Most egy másik oldalról azt tapasztaljuk, hogy az érzékfelettiségben folytonosan történik velünk valami. Így igaz az, hogy amikor a kezemet mozgatom, a fizikai mozgás az egész folyamatnak csak egy része, és ez alatt egy éteri folyamat rejtőzik, étertestem egy folyamata, úgy igaz az is, hogy minden fizikai folyamatot kívülről áthat egy finomabb, elemi folyamat, amely ezzel párhuzamosan zajlik, és az érzékfelettiségben történik. Nemcsak a lényeket hatja át az érzékfelettiség, hanem az érzékfelettiség mindenfajta létezést is áthat.

Nos, emlékezzenek valami másra, amire ismételten utaltam, sőt, ami részben paradoxnak tűnik. Arra hívtam fel a figyelmet, hogy a szellemiségben gyakran az ellentéte áll fenn annak, ami itt a fizikaiságban létezik, nem mindig, de gyakran, így tehát, ha itt, a fizikaiságban valahol valami helyes, a szellemiségben az igazság egészen másnak tűnhet. Azt állítom: nem mindig. De az évek folyamán sok esetet soroltam fel, ahol azt kell mondanunk: a szellemiségben éppen az ellentéte jelenik meg annak, amit itt, a fizikaiságban feltételeznénk.

Az érzékfeletti eseményekre vonatkozólag is, amelyek az érzékelhető eseményekkel párhuzamosan futnak, ez néha – sőt igen gyakran – így van. S most meg kell kérdeznünk: ha azt látjuk, hogy egy társaság felkerekedett, kocsiba ül, elhajt, a szikladarab leesik, szétzúzta a társaságot – ez a fizikai esemény. Ezzel a fizikai eseménnyel párhuzamosan, belül, ahogyan étertestünk is bennünk van, egy érzékfeletti esemény zajlik. E mellett még fel kell ismernünk: ez pontosan az ellentéte lehet annak, ami itt, a fizikaiságban végbemegy. Sőt, ez igen gyakran pontosan az ellentéte ennek.

Ez itt ugyanakkor sok tévút forrása, ha nem figyelünk rá. Végül is, gondolják el, hogy például a következő történhet. Ha valaki valahol atavisztikus tisztánlátást ért el, és egyfajta második látása van, akkor a következő történhet vele: tegyük fel, hogy egy társaság útnak indult, de az utolsó pillanatban valaki, aki a társasághoz tartozik, elhatározza, hogy hátra marad. S mondjuk, ez éppen egy második látással rendelkező személy. Ez a személy nem utazik el velük. Visszahúzódik. Bizonyos idő után van egyfajta látása. Ebben a látásban valamely eseményt képes elképzelni magának. Természetesen éppen olyan jól el tudja képzelni, hogy az érintettekre ráborult a szikla, de azt is el tudja képzelni – ez a diszpozíciójától függhet -, hogy a társasággal például valami különösen boldogító esemény történik. A társaság számára egy különösen boldogító esemény képe jelenhet meg. S ezután az érintett személy azt hallhatná, hogy a társaság úgy, ahogy feltételeztem, elpusztul. Ez akkor történne, ha az érintett „alvajáró” nem éppen azt látná, ami a fizikai síkon lejátszódik, ami meg is történhetne, hanem akkor, ha azt is látta volna, ami párhuzamosan futó eseményként az asztrális síkon játszódott le. Azt ugyanis, hogy ezeket a személyeket talán abban a pillanatban, amikor eltávoznak a fizikai síkról, valami sajátos dologra jelölték ki a szellemi világban, és ezt a sajátos dolgot egy rendkívüli, új élettel teljesíthetik szellemi világ számára. Röviden, az érintett személy ezt érzékelhette az érzékfeletti világoknak ezzel a pontosan ellenkező irányba haladó eseménye után, és ez a pontosan ellenkező irányú dolog lehetett jelen. Ténylegesen megeshetne az, hogy itt, a fizikai síkon szerencsétlenség történik, és ez a szerencsétlenség nagy szerencsének felel meg az érintett lelkek számára.

Nos, valaki azt mondhatná, aki magát okosabbnak tartja – és vannak ilyen emberek -, mint a bölcs világkormányzat: ha én lennék a világkormányzó, akkor nem tenném azt, hogy a lelkeket boldogságra szólítom fel a szellemi világban, és itt, a fizikai síkon boldogtalansággal sújtom. Én ezt jobban csinálnám! – Nos, igen, az ilyen emberek mindig csak ezt képesek mondani: hiszen meg tudjuk érteni, hogy az embert itt a fizikai síkon éppen Ahrimán is megzavarhatja. De a világbölcsesség ezt mégis mindig jobban tudja. Itt ugyanis a következő állhat fenn: ahhoz a feladathoz, amely a lelkek számára létrejön a szellemi világban, szükségszerű az, amit itt átélnek a fizikai síkon, hogy mindig úgyszólván visszapillantsanak földi életükre, erre a földi eseményre, hogy ebből a rápillantásból megfelelő erőket nyerjenek. Ez azt jelenti, hogy ez a két esemény, a fizikai és a szellemi esemény szükségszerűen összetartozhatnak azoknak a lelkeknek a számára, akik ezeket átélték.

Ilyen módon hipotetikus példákat hozhatnánk fel arra, hogy itt, a fizikai síkon valami történik, és ennek az eseménynek mintegy valamiféle éterteste van jelen, egy elemi, érzékfeletti esemény, amely hozzá tartozik. Csak nem kell megmaradnunk a panteisták általános felfogása mellett, miközben azt állítjuk, hogy egy szellemi világ szolgál a fizikai világ alapjául, hanem konkrét dologba kell belemennünk. Valóban minden egyes fizikai eseménynél is tisztában kell lennünk azzal, hogy egy szellemi esemény szolgál ennek alapjául, egy valódi szellemi esemény, és csak a fizikai és a szellemi esemény együtt alkotják az egészet.

Ha azonban követjük a fizikai sík eseményeit, akkor azt mondhatjuk: az ember eljut oda, hogy a fizikai síknak ezeket az eseményeit gondolatokba szője. S ha követi az eseményeket a fizikai síkon, itt valóban eljut oda, hogy minden okozathoz találjon egy okot. Ez már nem megy másként. Az ember mindenütt megtalálja egy következmény okát. Ha valami történik – mindig megtaláljuk az okot. De ez azt jelenti, hogy megtaláljuk a szükségszerűséget. Ehhez az egyszerű példához, amelyet választottam, ha a szükséges pedantériával járnak el, azt mondhatják: nos, igen, ez a társaság együtt volt. Az elindulást meghatározták egy bizonyos időpontra. De ha most figyelemmel kísérem, hogy miért volt késedelmes a kocsis, akkor az okok különféle útjait kell követnem. Először, ugye, talán magát a kocsist nézem meg, megnézem magamnak, hogyan nevelték, hogyan vált hanyaggá. Majd megvizsgálom a különböző körülményeket, amelyek miatt túl későn kapta meg a korsó sörét. Mindenütt megtalálhatom majd az okok puszta láncolatát. Kimutathatom, hogyan nyúlik bele az egyik a másikba, úgy, hogy a dolog egyáltalán nem alakulhatott volna másként. Fokozatosan eljutok majd oda, hogy a kocsis szabad akaratát teljesen kikapcsoljam, mivel ha minden okozatnak van egy oka, akkor mindez bekapcsolódik abba is, amit az érintett ember tesz. A kocsis, nemde, azért akart meginni még egy korsóval, mivel talán fiatal korában kevéssé volt átitatva a sörrel. Ha jobban át lett volna itatva, amiről nem tehet, akkor ez nem így alakult volna. Tehát mindenütt megtalálhatjuk az ok és az okozat közötti összefüggést.

Ez azzal függ össze, hogy a fogalmakkal különben is csak a fizikai síkon kezdünk valamit. Végül is gondolják csak meg: ha önök valamit meg akarnak érteni, akkor egy gondolat a másikból következhet, vagyis, arra vannak utalva, hogy az egyik láncszemet a másikból tudják kialakítani. Ez a fogalmak természetében rejlik, hogy az egyik a másikból következik. Ennek így kell lennie.

De az, ami a fizikai síkon áttekinthető, fogalomszerű, szükségszerűen összeilleszthető, azonnal más lesz, amint az ember feljut a legközelebbi érzékfeletti világba. Ott okokkal és következményekkel nem találkozunk, hanem lényekkel van dolgunk. Ott beavatkoznak a lények. Minden pillanatban beavatkozik egy másik lény, vagy hagyja, hogy valami elintéződjön. Ott az embernek semmi dolga sincs azzal, amit így, szokásos értelemben fogalmak által figyelemmel kísérhet. Ha ugyanis önök azt, ami a szellemi világban történik, fogalmakkal akarnák követni, akkor a következő történhetne. Elgondolhatnák: nos tehát, itt állok. Bizonyos, hogy még túl messze vagyok attól, hogy belepillantsak abba, hogy ott szellemileg valami történik. Majd közeledik egy gnóm-lény, egy szilf-lény, vagy valamely más lény. Ott a lények egész csapata áll rendelkezésemre. Nos, megerőltetem magam, hogy kipuhatoljam a következményeket, amelyeknek ki kell derülniük. – Természetesen a fizikai síkon ez néha könnyen megy: ha valaki meglök egy biliárdgolyót, akkor tudja, hogyan mozdul a másik, ki tudja számítani. De a szellemi síkon a következő történhet az emberrel: ha önök látnák a lényüket, és most tudják: igen, ez egy gnóm-lény, ez készülődik, hogy tegyen valamit, együttműködik egy másikkal, így ennek kell történnie. – Nos, ezt kipuhatolták. A következő pillanatban előugrik egy lény, és az egészet megváltoztatja, vagy távozik, eltűnik, már nem vesz részt egy olyan lény, amelyet számításba vettek. Ott minden lényekre van alapozva. Ott egyáltalán nem tudnak mindent ugyanúgy fogalmaikba szőni, mint a fizikai síkon. Ez teljesen lehetetlen. Ott a fogalmakból eredően az egyik dolog nem magyarázza meg a másikat. Ebben a szellemi világban egészen más módja van az együttműködésnek, itt a fizikai események a szellemi események áramának párhuzamosan futó következményei.

Ezáltal fel kell ismernünk, hogy egy olyan világ képezi a mi világunk alapját, amelyről nemcsak azt kell feltételeznünk, hogy a mi világunkkal szemben ez szellemi világ, hanem azt is, hogy az eseményekben egészen másfajta összefüggés rejlik: hogy azon a módon, amit fogalmi világunk számára megszoktunk, amellyel magyarázunk és bizonyítunk, semmit sem tehetünk ott, a szellemi világban, e szellemi világ egyes konkrétumaiban.

Ilyen módon látjuk, hogyan hatja át egymást két világ: az egyik, amelyet fogalmakkal lehet beszőni, s a másik, amelyet nem lehet fogalmakkal beszőni, hanem csak felismerni lehet. Igen messzire vezet az, amire ezzel itt célzok. De az emberek nem figyelnek arra, milyen messzire vezet ez. Gondolják csak el egyszer, hogy ha valaki úgy véli, hogy mindent be tud bizonyítani, és csak az érvényes, ami bizonyítható, akkor a következő dologra juthat. Azt mondhatja: nos, igen, mindent be kell bizonyítani, s ami nincs bebizonyítva, az nem érvényes. Tehát a világtörténelem folyamán mindent be kell tudnunk bizonyítani. Tehát csak alaposan meg kell erőltetnem a gondolataimat, akkor majd be tudom bizonyítani, hogy például volt-e Golgotai Misztérium, vagy sem! S a mai korban oly végtelenül közel áll az emberekhez, hogy azt mondják: ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy volt egy Golgotai Misztérium, akkor ez éppenséggel ostobaság, akkor nem volt semmiféle Golgotai Misztérium.

Mit gondolnak azonban az emberek a bizonyításról? Úgy vélik, kiindulnak egy meghatározott fogalomból és mindig más fogalmakra térnek át, s ha ez így lehetséges, akkor ezt be is bizonyították. De ez a bizonyítás nem követ semmilyen más világot, csak a fizikait. Ez a bizonyítási eljárás egyáltalán nem igazodik egy másik világhoz. Mert ha az ember be tudná bizonyítani, szükségszerűen bebizonyíthatná, hogy a Golgotai Misztériumnak meg kellett történnie, ha ez a mi fogalmainkból igazolható lenne, ekkor ez nem lenne semmiféle szabad tett! Akkor Krisztusnak le kellett volna jönnie a kozmoszból a Földre, mivel ezt az emberi fogalmak egyszerűen igazolják, ezáltal parancsolják számára. A Golgotai Misztériumnak azonban szabad tettnek kell lennie, vagyis olyan tettnek, ami éppenséggel nem bizonyítható. Arról van szó, hogy ezt egyszer átlássuk.

Végül is éppen így van az is, ha az emberek be akarják bizonyítani, hogy Isten egyszer megteremtette a világot, vagy: nem teremtette meg. Ezt fogalmaikban is továbbszövik. De „a világot megteremteni” legalább mégis az isteni lény szabad tettévé válik! Amiből az következik, hogy nem a fogalmak sorozatából bizonyíthatjuk, hogy szemlélnünk kell, ha rá akarunk jönni.

Ezzel tehát valami nagyon jelentőset mondtunk, hogy a legközelebbi világban, amely érzékfelettiként áthatja a mi világunkat, már egyáltalán nem olyan rend uralkodik, amelyet fogalmakkal és azok bizonyító erejével tudunk áthatni, hanem ott egy olyan szemlélet nyer teret, ahol az eseményekben egész másfajta rend működik.

Ma ezt még néhány szóval el szeretném mondani. Karácsonykor felhívtam itt a figyelmet arra, hogy éppen a mi korunkban olyan ellentmondásos dolgok jelennek meg, amelyeken összezavarodik az emberi gondolkodás. Gondolják csak meg egyszer, hogy most a természetkutatónak oly nagy Ernst Haeckeltől megjelent egy könyv, Az örökkévalóság gondolatai”. Már felhívtam rá a figyelmet. Ez a könyv pontosan az ellenkezőjét tartalmazza annak, amire sok más ember a világeseményekkel való mély együttérzéséből eljut. Gondolják el mégis, hogy ma sok olyan ember van – erről a tényről éppen a mostani összefüggéseinkben még beszélnünk kell, ma csak egy bevezetéssel szolgálok -, hogy sok olyan ember van, akik éppen abból a tényből kiindulva, amely oly szörnyű, ellenállhatatlan módon hat a lelkünkre, ebből a világtényből kiindulva ismét eljutnak lelki-vallási életük elmélyüléséhez. Ezek az emberek azt állítják: Ha nem valamiféle érzékfeletti rend képezné fizikai világunk alapját, hogyan lehetne akkor megmagyarázni azt, ami jelenleg történik? Ismét sokan jutnak el vallásos érzülethez. Nem szükséges, hogy önök elé tárjam ezt a gondolatmenetet; olyan közeli ez, és manapság oly sok embernél megfigyelhető.

Haeckel egy másik gondolatmenetre jut. Könyvében, amely most jelent meg, kimondja: Az emberek mégiscsak hisznek a lélek halhatatlanságában. Hiszen a jelen események világosan bizonyítják, hogy ez a halhatatlanságban való hit lehetetlenség, mivel ezreket látunk naponta, akik pusztán véletlenségből elpusztulnak. Egy okos ember végül is hogyan hiheti mégis azt, hogy ilyen eseményekkel szemben lehetséges valamely fecsegés a lélek halhatatlanságáról? Hogyan lehet itt ebben valamiféle magasabb rend? – Haeckel számára tehát az, ami itt olyan megrázó módon történik, dogmájának bizonyítéka, hogy a lélek halhatatlanságáról nem beszélhetünk. Itt ismét antinómiákkal van dolgunk: az emberiség nagy része vallásosan elmélyed, de Haeckelt ugyanaz az esemény vallási szempontból nagymértékben elsekélyesíti.

Mindezek a dolgok azzal függenek össze, hogy ma az emberek nem képesek tisztába jönni az érzékeik és agyhoz kötött értelmük előtt álló világnak, és az érzékfeletti világnak az összefüggéséről – hogy mihelyt ezekhez a dolgokhoz közelednek, gondolkodásuk zavarossá válik. Mindazok ellenére azonban, amit kiábrándultságban nyújt, ez a mi korunk mégis bizonyos értelemben a lélek elmélyedését hozza magával, egyfajta elfordulást a materializmustól. De az már szükségszerű lesz, hogy abból a tiszta lelki erőfeszítésből, amely a világ elfogulatlan kutatásának adja át magát, ebből a szemléletből kiindulva, az érzékfeletti események folytán, az érzékelhető események tágításával, bizonyos tudás jön létre. Szükségszerű az is, hogy az embereknek van legalább is egy kis csapata, akik képesek feltételezni, hogy a fizikai síkon jelenleg végbement minden szenvedés, minden fájdalom az emberiség egészének fejlődésében egy másik, érzékfeletti oldalon áll.

Már a legkülönbözőbb oldalakról utaltunk erre az érzékfeletti oldalra. Ezt még más szempontokból is meg fogjuk tenni. De mindig újra és újra szembesülünk azzal, hogy ha Európa véráztatta földjén ismét béke lesz, meg kell történnie, hogy az emberek egy kis csoportja, amely képes meghallani, szellemileg meghallani, megsejteni, amit a szellemi világokból az ismét békében élő emberiségnek mondanak. Végül is igaz lesz, mélyen igaz és igazságnak bizonyul, amit most gyakran, újra és újra lelkünkbe kell írnunk:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak fájdalmából,
A nép áldozatos tetteiből
Növekszik a szellem gyümölcse –
Hogy vezesse a szellemben tudatos
Lelkek törekvését a szellemi térbe.

Második előadás 1916. január 27.

Tegnapelőtt megkíséreltem, hogy rámutassak egyfajta jelentékeny rejtélyre, a szükségszerűség és szabadság világméretű titkára a világtörténésben és az emberi cselekvésben. Így elsősorban megkíséreltem – és a mai szemlélődést is még ugyanazon a sínen kell tartani -, hogy felhívjam a figyelmet a világ és az emberiség e rejtélyének egész jelentőségére és nehézségére. Megpróbáltam, hogy egy hipotetikus példán keresztül utaljak arra, hogy a világtörténésben hogyan kerülhetünk szembe ezzel a kérdéssel. Azt mondtam: tegyük fel egyszer, hogy felkerekedett volna egy társaság, hogy keresztülutazzon egy hegyszoroson, amelynek mentén egy kiálló szikla található, és az időpontot egész pontosan megszabták volna. A kocsis azonban hanyagsága miatt elkésik, öt perccel később indul el. Emiatt a társaság pontosan abban a pillanatban érkezik az érintett helyre, amely a szikla alatt van, amikor a szikla leomlik. Külső megítélés szerint azt kell mondanunk – kifejezetten azt mondom: külső megítélés szerint -, hogy a kocsis hanyagsága, tehát egy olyan esemény miatt, amely mintegy emberi bűnként jelenik meg, az egész utazótársaság elpusztult.

A legutóbbi alkalommal főleg arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem túl gyorsan, szokásos gondolkodásunkkal kell egy ilyen rejtélyhez nyúlnunk és azt gondolnunk, hogy meg tudjuk oldani. Felhívtam a figyelmet arra, hogy ez az emberi gondolkodás, amelyre elsősorban a fizikai síkon van szükségünk, ahhoz is hozzászokott, hogy csak a fizikai sík szükségleteit vegye figyelembe, és ez az emberi gondolkodás hogyan jön zavarba, ha kifelé, egy kissé a fizikai sík fölé vezetik. Ma a továbbiakban mindenekelőtt az egész rejtély nyomatékosságára szeretnék utalni. Végül is csak a vasárnap itt tartandó, következő vizsgálódásban közelíthetünk ennek az egész problémának valamiféle megoldásához, amikor egész horderejében és jelentőségében, az emberi megismerés szempontjából is áttekintjük, hogy éppen a legnehezebb életproblémákkal szemben hogyan kerülhetünk bele az okoskodásba, a gondolatok torlódásába és olyanfajta irányba, amely bizonyos mértékig tévedéshez vezet bennünket. Így egyfajta erdőben találjuk magunkat, ahonnét továbbmegyünk, és úgy véljük, messzebbre jutottunk, míg alapjában véve körben forgunk. Csak amikor azt látjuk, hogy ismét visszakerültünk egy pontra, akkor vesszük észre, hogy körben forogtunk. A figyelemreméltó csak az, hogy az emberi gondolkodásnál nem vesszük észre, hogy mindig újra és újra ugyanahhoz a ponthoz érkeztünk. De erről is akarunk még beszélni.

Hangsúlyoztam, hogy ez a jelentős probléma összefügg azzal, amit Ahrimán és Lucifer erőinek nevezünk a világtörténésben, és abban, ami az ember elé kerül egész cselekvésében, gondolkodásában, érzésében és akaratában. Megjegyeztem, hogy még a XV. századig bezárólag látható volt, hogy az embereknek volt egyfajta érzésük arról, ahogyan a pozitív és negatív elektromosság belejátszik a természet történéseibe, és hogy egyetlen fizikust sem zseníroz az, hogy pozitív és negatív elektromosságról beszéljen, éppen úgy az emberek is még meg tudták látni a világtörténésben is az ahrimáni és luciferi erőket, még ha nem is mondták ki ezeket a neveket. Itt egy látszólag igen távoli példára utaltam: a prágai óvárosi városháza órájára, amely oly művészien van megalkotva, hogy nem csupán egy óra, hanem naptár is, hogy minden esemény látható rajta, a planéták járása is, leolvashatók rajta a nap- és holdfogyatkozások is, amikor megjelennek. Röviden, egy igen nagy művészi érzékkel bíró ember nagyszabású műremeket hozott létre. Felhívtam a figyelmet arra, hogy hitelesen igen jól bizonyítható, hogy egy prágai főiskola professzora hozta létre ezt a műremeket, azonban ez már nem tud érdekelni bennünket, mivel ez azokhoz a folyamatokhoz tartozik, amelyek a fizikai síkon játszódtak le. Utaltam azonban arra, hogyan alakult ki egy egyszerű népmonda, annak megérzése folytán, hogy egy ilyen eseményben a luciferi és az ahrimáni erők is belejátszanak – az a monda tehát, hogy egy egyszerű ember helyezte ezt az órát a prágai óvárosi városházára, olyan ember, aki egész tehetségét egyfajta isteni sugalmazásra kapta. A monda a továbbiakban elmeséli, hogy az uralkodó, csak egyedül magának akarta ezt az órát, nem akarta elviselni, hogy valamely más városban egy ilyen órát, vagy hasonlót alkossanak. Ezért megvakíttatta az órásmestert. Ennek ezután távol kellett tartania magát az órától. Csak amikor halálát érezte közeledni, akkor engedték meg neki, hogy odamenjen az órához. S ő egy ügyes fogással egy olyan változtatást hajtott végre az órán, amelynek az volt a következménye, hogy lényegében már soha nem tudták rendbe hozni.

Ebben a népmondában érezzük, hogy egyrészt éppen a luciferi princípium érdekében volt jelen ez az érzés az uralkodóban, aki csak egyedül magának akarta birtokolni az órát, amelyet csak valamiféle kegyelmi ajándék révén lehetett megalkotni, tehát ami a jó, előrehaladó, isteni hatalmak által jött létre. Mihelyt azonban Lucifer megjelent, hozzálépett Ahrimán, mivel ahrimáni tett volt, hogy akkor a megvakított mester a maga ügyességével tönkretette az órát. Abban a pillanatban, amikor Luciferre apellálnak – és a fordítottja is előfordul -, ellencsapásként jön Ahrimán. Hogy azonban nemcsak a nép érzett valamit Ahrimánból és Luciferből ennek a mondának a megformálásában, még valami másból is kitűnik. Ez magának az órának a kialakításából kiderül. Abból derül ki, hogy a mester is ahrimáni és luciferi erőket akart behívni, miközben éppen ezt az órát konstruálta, mert ez az óra azon kívül, amit már a művészi tökélyről leírtam önöknek, még valami egészen mást is mutat. Mindazokon kívül, amiket itt említettem, a számlapon, a planéták korongján és a többi dolgon kívül, mindkét oldalán még figurák is vannak elhelyezve, mégpedig az egyik oldalon a halál, a másikon pedig két figura: az egyik egy férfi, akinek egy pénzes zacskó van a kezében, és a benne lévő pénzt csörgetni tudja. A másik figura egy olyan férfit ábrázol, aki elé egy tükröt tartanak, amelyben mindig nézheti magát. Ebben a két figurában tehát rendkívül jól láthatjuk azt az embert, aki értékét átadja a külsőségnek: a gazdag fösvényt, az ahrimáni embert, és a luciferi embert, aki folyton hiúságának erőit akarja előhívni, mégpedig abban az emberben, aki elé tükröt tartanak, aki folytonosan saját magát nézheti. Tehát maga a mester állítja szembe az ahrimáni és luciferi erőket, és a másik oldalon látjuk a halált, ez a kiegyenlítő – erről még beszélnünk kell -, ez az, aminek ott kell állnia mintegy intésként arra vonatkozóan, hogy az életnek a halál és a születés, és a születés és halál közötti folytonos váltakozása révén az ember éppen kikerül abból a szférából, amelyben Ahrimán és Lucifer működik. Tehát csodálatos módon magán az órán látjuk ábrázolva, hogy egykor még jelen volt az ahrimáni és luciferi erők iránti érzés.

Ezt az ahrimáni és luciferi erők iránti érzést bizonyos módon életre kell keltenünk, ha az említett nehéz kérdés megoldásához el akarunk jutni. Alapjában véve a világ valóban valamiféle kettősségben lép elénk. Nézzük meg a természetet. Azt mondhatjuk, hogy ami pusztán természet, az valóban egyfajta szigorú szükségszerűség jeleként, kifejeződéseként, megnyilatkozásaként kerül elénk. Hiszen tudjuk, hogy főleg a természetkutató ideálja, hogy előző eseményekből jövőbeni eseményeket matematikailag kiszámíthasson. Ideálja az, hogy mint ahogyan a jövőbeni nap- és holdfogyatkozásoknál, amelyeket az égitestek konstellációjából előre ki tudnak számítani, ezt minden természeti esemény esetén megtehesse. Tehát azt érzi az ember: míg a természeti események előtt áll, egyfajta szigorú szükségszerűséggel, abszolút szükségszerűséggel áll szemben. Éppen a XV. század óta az emberek hozzászoktak, hogy ezt a szigorú szükségszerűséget általában egyfajta világszemléleti modellnek tekintsék. Ezáltal fokozatosan létrejött az, hogy a történelmi eseményeket is egy ilyenfajta szigorú szükségszerűségnek tulajdonítják.

Másrészt azonban a történelmi eseményeknél a következőt kell figyelembe vennünk. Vegyünk egy olyan eseményt, amely független ettől vagy attól az életeseménytől, amelyben vagyunk. Tehát vegyük most például Goethe történelmi megjelenését. Bizonyos vonatkozásban igényünk van rá, hogy egy ilyen eseményt is, mint Goethe fellépése, és mindaz, amit alkotott, valamiféle szigorú szükségszerűségre alapozva szemléljünk. Jöhet azonban valaki, és azt mondhatja: igen, de nézd csak meg, Goethe mégiscsak 1749. augusztus 28-án született. Ha ebben a családban nem ez a fiú született volna, mi történt volna akkor? Akkor is lenne Goethénk, a műveivel együtt? – Rámutathatnánk, hogy hiszen Goethe maga utal arra, hogy apja és anyja milyen sajátos módon nevelte őt, hogyan járult mindegyikük hozzá ahhoz, amivé később vált. Ha másként nevelték volna, akkor létrejöhettek volna ezek a művek? S nézzük meg a weimari herceg, Karl August találkozását Goethével. Ha ő nem hívta volna meg, ha nem nyújtotta volna neki mindazt, amit a hetvenes évektől életfolyamatának ismerünk, talán nem egészen más művek jöttek volna létre? Sőt, nem lehetett volna az, hogy Goethéből egy egészen átlagos miniszter vált volna, ha már akkor a költői törekvés nem oly elevenen működött volna benne? Hogyan festene akkor az, amivé a német irodalom és művészet tartalma vált, ha mindez másként történt volna?

Mindezek olyan kérdések, amelyeket felvethetünk és e rejtély egész mély jelentőségét szemünk elé állíthatjuk. De ami egy felületes megoldással létrejön, az még nem egészen szabályosan kerül itt szemünk elé. Még mélyebbre mehetünk, és még más kérdéseket is feltehetünk. Tekintsünk például ismét a művészre, aki azt a bizonyos órát a prágai óváros tanácsházára állította. Létrehozta ezeket a figurákat: a gazdag fösvényt a pénzes zacskóval, létrehozta tehát a hiú embert, és vele szemben a halált. Nos, elmondhatjuk: ezzel ez az ember tett valamit, hogy létrehozta ezeket. De miközben ezt kimondjuk, egy olyan okról beszélünk, amely végtelenül sok lehetséges hatásból ered. Végül is, képzeljék csak el élénken, milyen sok ember állt e gazdag fösvény, e hiú ember előtt, akinek a képét mutatják, és a halál előtt. S milyen sok ember látta azt is, ami még sokkal nagyobb művészete volt ennek az óraművesnek: ugyanis minden alkalommal, amikor az órának el kellett ütnie az órákat, először megmozdult a halál, amely az óraütést egy harangszerkezettel kísérte, s megmozdult a másik figura is, és a halál figuráján át odaintett a gazdag kapzsinak, és az visszaintett neki. Mindezt láthatták az emberek. Mindezek fontos figyelmeztető jelek voltak az élet számára. Mindez benyomást gyakorolhatott az előtte álló emberre. Mély benyomást is tett rá. Kiderül, hogy a népmonda még mást is megformált, ugyanis még valami sajátos dolgot is elmond: a halál, ez a csontváz, ugyanis sajátos módon minden óraütéskor eltátotta a száját, és a népmonda szerint, ha odanéztek, minden alkalommal azt látták, hogy a szájából egy veréb jön elő, amelynek egyetlen vágya, hogy ismét a szabad levegőre jusson. De amikor ki akar jönni, a száj ismét összezárul, és egy órán keresztül újra zárva marad. Sőt, a szájnak ehhez az eltátásához és becsukásához a nép hozzáfűzött egy igen szellemes mondást, amellyel jelezni akarta, hogy valójában milyen jelentős az, amit olyan elvontan „az időnek”, „az idő haladásának” nevezünk. A nép azt akarta hangsúlyozni, hogy ebben mély titkok rejlenek.

Nos, ugye, gondoljuk el, ezt láthatta valaki, aki az óra előtt állt. Mikor ezt a népmondát említettem, hangsúlyozni akartam, mi mindent lehet elgondolni, nemcsak elgondolni, hanem imaginációban látni; mivel egy ilyen verebet nem kitalál az ember. Természetesen olyan emberek is odaálltak, akik a verebet imaginációként látták. Csak ezt akartam hangsúlyozni. De nézzük csak ezt egyszer, mondhatnám, racionálisan. Ott állhat előtte egy ember, aki talán éppen olyan pillanatában van, amikor mintegy morálisan tévelyeghet, és ott áll az óra előtt, és látja: a halál minden órában int a gazdagnak, aki gazdagságától teszi függővé magát, és a hiú embernek. Ezzel a benyomással, amelyet kapott, el lehet téríteni bizonyos morális eltévelyedési lehetőségtől, aminek már ki volt téve.

De elképzelhetünk még valami mást is. Ha mérlegeljük ezt, azt mondhatjuk: ez az ember, aki isteni-szellemi inspiráció által megkonstruálta ezt a műremeket, valójában igen sok jót tett. Végül is igen sok ilyen ember állhatott meg e műalkotás előtt, és bizonyos fokig morálisan megjavulhatott. – Azt mondhatnánk: mégis milyen kedvező karmája van ennek az embernek, hogy ilyen sok emberben kedvező lelki hatásokat tudott létrehozni! – S elkezdhetnénk gondolkozni: milyen sok kedvező lelki hatást vált ki az emberben, ha rögzíti ezt a képet! Elkezdhetnénk most számot vetni ennek a művésznek a karmájával. Azt mondhatnánk: mit jelent ez, hogy elkészítette ezt az órát, és odaállította a halált, Ahrimánt és Lucifert, miféle kiindulópont mindez egy végtelenül kedvező karmához! Belemerülhetne valaki ilyen szemlélődésbe, és azt mondhatná: Látjátok, vannak emberek, akik egy tett révén a jó tettek egész áradatát hajtják végre. Tehát a jó tetteknek ezt az áradatát a karmájukhoz kell írni. – Nos, elkezdhetnénk erről gondolkozni: igen, hogyan kellene minden tettemet úgy alakítanom, hogy ezáltal a jó tettek ilyen áradata jöjjön létre?

Itt egy olyan gondolkodás kezdetét látjuk, amely tévútra vezethet. Az a próbálkozás, hogy így gondolkodjunk: hogyan kellene tetteimet úgy alakítanom, hogy a jó cselekedetek áradata folyjék belőle? – lehetetlenség, nemde, ha ezt életelvvé akarnánk tenni. Beleringathatná magát valaki abba, hogy azt mondja: a jó cselekedetek ilyen áradata abból ered, amit az ember megtett. S jöhetne valaki más, és azt mondhatná: nem, sőt személyesen én meg vagyok győződve arról, hogy történt ez az órával, mert kissé figyelemmel kísértem ezt a dolgot. Az ilyen következményekről valójában nem sokat hallottam. Lehet pesszimista is, és azt mondhatja: ehhez most igen komisz idők járnak. Nem lehet úgy befolyásolni az embereket, ha így megmutatunk nekik valamit. Sok esetben valami egészen mást láttam: hogy jönnek bizonyos demokratikus érzésű emberek, akik gyűlöletet éreznek minden gazdag iránt, amely még nem tört elő belőlük. S ott áll egy ilyen ember, és látja, ahogyan a halál odaint a gazdag kapzsinak, és az visszaint neki. Ezt el akarom vinni, mondta a halál, és kereste a következő gazdag zsugorit, akit el tudott kapni, és megölte. A gyűlölet hasonló szempontjai jönnek elő egyes emberekből. Ez az ember bemutatta mindezt a műremekével. Ez olyasmi, amit a karmájához kell írnunk.

Ismét nem mindent jól átgondolva, valaki azt mondhatná: igen, hiszen lehetne az is, hogy az ember valami olyat, ami önmagában művészileg tökéletes, aminek önmagában nagy belső értéke van, egyáltalán nem akar megvalósítani a világban, mivel ennek a legrosszabb következménye lehetne, mivel számtalan rossz következménnyel járhatna, ami megint visszahullik a karmára.

Ezzel, mondhatnám, valami végtelenül kísértő dologra hívtuk fel a figyelmet az egész emberi megismerő- és lelki képességek szempontjából. Végül is az embernek csak egy kevés önvizsgálatot kell tartania – semmire sem hajlik jobban az ember, minthogy eltűnődjön ennél vagy annál: mi az eredménye ennek? – és ekkor aszerint alakítja annak értékét, amit tett, amit az eredményez. De ahogy belemegyünk egy bizonyos spekulációba, ha el akarunk gondolkodni, mint abban a példában, amelyet a legutóbbi alkalommal mondtam önöknek, hogy a jobboldali dupla számok annyit tesznek-e ki, mint a baloldaliak, vagy csak a felét. Ahogyan itt gondolkodásunk zavarba kerül, úgy feltétlenül gondolati zavarnak kell fellépnie annak szemléletekor, amikor azt akarjuk felmérni, amit az ember bármiféle hasonló módon tett: milyen hatásai vannak ennek, például milyen eredménnyel jár a karmám számára?

A népmonda itt ismét okosabb, sőt azt mondhatjuk, szellemtudományos értelemben tudományosabb. Végül is természetesen szörnyen triviális, ha kijelentem, de a népmonda azt állította: egy egyszerű ember volt, aki az órát megalkotta. Semmi más nem lebegett a szeme előtt, mint a neki sugalmazott gondolatok, ezek szerint készítette az órát, és nem okoskodott azon, hogy tettének ilyen vagy amolyan irányban milyen következményei lehetnének.

Nos, ezen nincs mit tagadni, és éppen ebben áll az, ami ebben félrevezető és kísértő, hogy az ember valóban kipuhatol valamit, ha az általam említett módon ás; ha valamely tetteknél először is felteszi a kérdést: milyen következményei lesznek ennek? Ez már azért is kísértő dolog, mivel éppenséggel olyan tettek is vannak a világon, amelyeknél a következmények után kell tudakozódnunk. S természetesen egyoldalú lenne, ha abból, amit mondtam, ismét következményt, konzekvenciát akarnánk levonni, mindig úgy kellene tennünk, mint annak a mesternek, nem kellene kérdezősködnünk a következményekről. Akkor kell a következmények után kérdezősködni, ha például képen törlünk egy fiatal srácot, aki lusta volt. Tehát természetesen vannak olyan dolgok a világon, amelyeknél mindenképpen érdeklődnünk kell a következmények iránt. Itt azonban éppen az rejlik, aminek egészen pontosan már csak a kedélyhez, a lélekhez kell vezetnie bennünket: hogy a világösszefüggésben valóban két oldalról kapunk benyomásokat, az egyik oldalról benyomásokat kapunk a fizikai síkról, s a másik oldalról – a népmese kihangsúlyozta ezt, mikor azt mondta: ez egy egyszerű ember volt, akinek az isteni szellemi hatalmak kegyesem sugalmaztak felülről -, másrészt benyomásokat kapunk a szellemi világból. Ha megkapjuk ezeket a benyomásokat a szellemi világból, ha onnan valami közeledik lelkünkhöz, ami megmozgatja, hogy valamit végrehajtsunk, akkor ezek olyan pillanatok az életben, amikor létezik egy másféle bizonyosság, egy másfajta igazság, nem objektív, hanem szubjektív értelemben, miközben engedjük, hogy az igazság, egy másfajta bizonyosság vezessen bennünket, amely közvetlen, s ennél, mint közvetlen igazságnál meg kell állnunk. Erről van szó.

Az egyik oldalról a benne élünk a fizikai világban. A fizikai világban minden úgy látszik, mintha a következő esemény egészem természetes módon az előzőből jönne létre. De benne élünk a szellemi világban is. A legutóbbi alkalommal megpróbáltam megvilágítani, hogy éppen úgy, ahogyan az étertest benne van fizikai testünkben, a fizikai világ eseményeinek egész áradatában egy érzékfeletti történés működik. Ebben az érzékfeletti történésben is benne élünk. Ebből az érzékfeletti történésből eredeti ösztönzések jönnek számunkra, amelyeket követnünk kell, és teljesen közömbös, hogy majd milyennek látszanak a főleg a fizikai világból jövő hatások. Ugyanis az embernek, miközben benne áll a világban, ha a külső dolgokat áttekinti, van egyfajta bizonyossága afelől, aminek el kell jönnie számára. Így tesz a természet megfigyelője. Mikor áttekinti a természeti eseményeket, az okok és hatások felől nem tud másként valamiféle bizonyosságra jutni. Másrészt azonban lehetőségünk van arra, hogy közvetlen bizonyosságot nyerjünk, amikor csak akarjuk, ha valóban megnyitjuk lelkünket e közvetlen bizonyosság befolyása előtt. Ekkor arról van szó, hogy megállunk egy eseménynél, és megértjük, hogy azt saját értékénél, saját jellegénél fogva ítéljük meg.

Az utóbbi dolog természetesen nehéz. De az események folyamatosan adódnak számunkra, mégpedig a világtörténelem eseményei, a döntő ösztönzés, hogy a dolgokat és folyamatokat saját értékük szerint ítéljük meg, azokat a dolgokat és folyamatokat, amelyek rajtunk kívül, a történelemben zajlanak. Erre folytonosan szükség van. De itt valóban olyan eminens módon ugrik elő az ember zavara, ha pontosabban belemegy a dolgokba, ami igen messzire vezet bennünket, ha helyesen akarjuk felfogni. Ez minden egyes dolognál alapjában véve nem mindig közvetlenül ellenőrizhető. Nézzük meg Goethe Faustjának történetét. Ez, ugye, valamiféle alkotás, ami megtörtént. Talán igen kevés ember van ebben a teremben, aki, különösen a már a Faustról is folytatott különféle szemlélődések után, nem azon a véleményen lenne, hogy a goethei Fausttal egy nagy remekművet ajándékoztak az emberiségnek, olyan remekművet, amely valóban valamiféle kegyes sugalmazásnak felel meg.

Hiszen Goethe Faustjával a német szellemi élet bizonyos fokig más szellemi életeket is meghódított. Goethe Faustja már Goethe életében is sok emberre erős befolyást gyakorolt. Ezek az emberek úgy tekintettek Goethe Faustjára, mint nagy, egyedülálló remekműre. Németországban különösen feldühített valakit, hogy von Stael asszony rendkívül kedvező ítéletet alkotott Goethe Faustjáról. Csak fel akarom olvasni az ítéletet, amit ez az ember alkotott Goethe Faustjáról, hogy lássák, amit egyéni módon ítélnek meg, azzal szemben más vélemények is megjelenhetnek, mint amelyeket ebben a pillanatban talán az egyedül lehetségesnek tartanak Goethe Faustjáról. Ez az illető egyenesen az Égi prológussal kezdi.

Tehát 1822-ben írta ezt egy bizonyos von Spaun úr. A következő ítéletet mondta Goethe Faustjáról:

Már a Prológ mutatja, „hogy Goethe úr igen rossz versfaragó, és a Prológ valódi példája annak, hogyan nem szabad verset írni”.

„Az elmúlt korok nem mutattak fel semmi olyat, ami arcátlan merészségben összevethető lenne ezzel a Prológgal…Azonban röviden össze kell szednem magamat, mert egy hosszú és sajnos unalmas munkára vállalkoztam. Be kell bizonyítanom az olvasónak, hogy a hírhedt Faust bitorló és érdemtelen hírnevet élvez, és ezt csak egy titkos társaság kártékony közös szellemének köszönheti…Engem nem ösztönzött semmiféle hírnévvel szembeni rivalizálás, hogy kiöntsem a szigorú kritika marólúgját Goethe úr Faustjáról. Nem az ő ösvényén megyek fel a Parnasszusra, és örülnék, ha német nyelvünket egy mesterművel gazdagította volna. A bravó-kiáltások sokasága mellett az én hangom elhal ugyan, de megelégszem azzal, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, és ha csak egy olvasót is sikerült jobb útra térítenem, és e szörnyűség imádatától visszatartanom, így nem kell megbánnom hálátlan feladatomat… A szegény Faust teljesen érthetetlen bikkfanyelven, a legrosszabb kínrímben beszél, amelyet valaha valamiféle ötödikes diákok szedhettek versbe. A tanítóm jól a fenekemre csapott volna, ha ilyen rossz verset faragtam volna, mint ez:

Óh, hold, ma utoljára nézd
A kínt, mely engem itt emészt,
Hol annyi éjfél idején
Még fennvirrasztva ültem én.
(Faust, I. rész. Kozma Andor ford.)

„A dikció silányságáról, a verselés szánalmasságáról a későbbiekben hallgatni fogok; amit az olvasó látott, az elég bizonyíték számára, hogy a versépítés vonatkozásában a szerző úr a régi iskola középszerű költőivel sem vethető össze…

„Mefisztó maga felismeri, hogy Faust már az ördöggel való kapcsolat előtt megszállott volt. Mi azonban úgy véljük, hogy Faust nem a pokolba, hanem az őrültekházába való, mindazzal, ami az övé, mégpedig kezével-lábával, fejével és hátsójával együtt. A finom zagyvaságból, a dagályos ostobaságból egyes költők mintát adtak számunkra, de a goethei zagyvaságot újszerűnek, népszerű zagyvaságnak szeretném nevezni, mivel a legközönségesebb és legrosszabb nyelvezetet mutatja be…

„Minél többet gondolkodom az ostobaság e hosszú litániájáról, annál inkább valószínű számomra, megérne egy fogadást, hogy ha egy híres ember megengedi magának, hogy a leglaposabb, legunalmasabb ostobaságot összehordja, akkor mégis egy légiónyi ostoba literátort és megszédült olvasót fog találni magának, akik ebben a lúdtalpas butaságban mély bölcsességet és nagy szépségeket tudnak lelni, és kimagyarázni belőle. A híres férfiúknak Piribinker herceggel és a halhatatlan Dalai Lámával közös vonásuk az, hogy az ember desszertként tálalja fel és ereklyeként tisztelje, amit kakálnak. Ha ez volt Goethe úr szándéka, akkor megnyerte a fogadást…

„Jóllehet vannak bizonyos törekvések a Faustban; csak egy jó költőnek nem szabad odamázolnia ezeket, értenie kell annak művészetét, hogy helyesen ábrázolja és világítsa meg őket. Gazdagabb anyagot a költészetre nem könnyű találni, és az ember dühös lesz a költőre, hogy ilyen nyomorúságosan elfuserálta…

„A megemésztetlen ideáknak ez a diaréja nem egészséges folyadékok túlzott áramlásából származik, hanem az értelem rejtélyének valamiféle elernyedéséből, és a gyenge testalkat bizonyítéka. Vannak emberek, akikből vízként ömlenek a rossz versek, de ez a poétikai incontinencia urinae, (húgyúti inkontinencia) az unalmas rímverklizésnek ez a diabetes mellitusa (cukorbaja) sohasem fogja el a jó költőt…Hiszen ha Goethe zsenije minden bilincstől megszabadul, ideáinak áradata akkor sem tudja a művészet gátjait áttörni, ezek már át vannak törve. Még ha nem is helytelenítjük, ha egy szerző félrelöki a kompozíció hagyományos szabályait, mégis az egészséges emberi értelem törvényeinek, a nyelvtannak és a ritmusnak szentnek kell lennie számára; még a drámánál is, ahol működik a varázspálca, masinériaként csak egy hipotézist engedünk meg neki, és ehhez hűnek kell maradnia. Meg kell adnia valamiféle méltóképpen megkövetelhető bonyodalmat (dignus vindice nodus), a boszorkányságoknak nagy eredményekre kell vezetniük. A Faustnál az az eredmény, hogy a pácienst egészen közönséges bűntényre csábítják, és csábítójának nem szükséges a varázslás művészete; mindent, amit tesz, valamiféle kerítő gazember boszorkányság nélkül is éppen olyan jól meg tudná tenni. Kapzsi, mint egy uzsorás, annak ellenére, hogy az elásott kincsek rendelkezésre állnak számára…

„Röviden, ez egy nyomorúságos ördög, aki Lessing Marinelli-jénél iskolába járhatna. E szerint az egészséges emberi értelem nevében, az említett Faust javára hatályon kívül helyezem, von Stael asszony ítéletét, és nem ítélem őt a pokolra, amely lehűthetné ezt a fagyos produktumot, sőt ahol még az ördögnek is télies a bőre, hanem azért ítélem meg, hogy igazság szerint a parnasszusi csatornába csapódjék le”.

Látják, ez az ítélet is tetszett egykor, és az összefüggés, amelyben tetszett, ezt az embert nem mintegy egészen tisztességtelenként mutatja meg, hanem, mint olyat, aki hitte is, amit írt. Nos, gondoljuk meg, hogy ez az ember, aki ily módon arról beszél, hogy a tanítója az ötödik osztályban már óvta attól, hogy egy olyan dolgot írjon, mint a Faust, hogy ez az ember maga is tanítóvá vált volna, aki igen sok fiatalt tanított volna, és beléjük csepegtette volna ezt a dolgot. Ezek az ifjak talán szintén tanítókká válnának, és megjegyeznének valamit ebből az ítéletből a Faustról. Nos, gondoljuk el, mit tudunk még azon megfontolni, amit ez az ember a maga ítéletével okozott a karma szempontjából. Ezt azonban kevésbé szeretném vizsgálni, hanem főleg arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy olyan eseményekkel szemben, amelyeknek megvan a saját értékük, valóságos, helyes ítéletet alkossunk, olyan ítéletet, amely bizonyos mértékig meg tud állni. Hiszen éppen itt, egyes előadásokon felhívtam a figyelmet arra, hogy a XIX. század egyes nagyjait a következő évszázadokban már nem fogják nagynak tekinteni, míg éppen az olyan embereket, akiket teljesen elfelejtettek, a következő évszázadokban nagy, jelentős személyeknek fogják tartani. Ilyesmi idővel bizonyára helyesen jelenik meg. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy milyen végtelenül nehéz ítélethez jutni, ha arról van szó, hogy egy olyan eseménnyel kapcsolatban alkossunk ítéletet, amelynek saját értéke van. S valójában miért olyan nehéz ez?

Nos, fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi teszi ezt számunkra olyan nehézzé? S itt elsősorban úgy látunk neki a vizsgálódásnak, hogy a megítélendőt egy másik emberben látjuk, például abban, akit megítélnek. Nemde, ma azt fogjuk mondani: kiiktatódtak azok, akik Goethe Faustját már akkoriban nagy, jelentős műalkotásnak tekintették, akik bizonyos módon objektíven ítéltek. Az ember, aki ezt írta, amiről éppen szó volt, nem iktatódott ki. De egyáltalán, hogy jövünk ahhoz, hogy ne objektíven ítéljünk? Az emberek oly gyakran nem objektíven ítélnek, hogy nem is vetik fel a kérdést: hogy jövünk egyáltalán ahhoz, hogy ne objektíven ítéljünk? Nos, igen, a nem objektív ítélethez szimpátia és antipátia révén jut az ember. Ha nem lenne szimpátia és antipátia, akkor az ember egyáltalán nem tudna nem objektíven ítélni.

A szimpátia és antipátia szükséges ahhoz, hogy megzavarja egy ítélet objektivitását. De ezért a szimpátiát és antipátiát rossznak kell tekintenünk? Végül is olyasmik ezek, amiket egyenesen ki kell kapcsolnunk az emberi életből? Csak egy kissé utána kell gondolnunk, és úgy találjuk, hogy ez nem így van. Végtére is, ha elmélyedünk Goethe Faustjában, Faust szimpatikussá válik számunkra, és egyre jobban beleéljük magunkat a szimpátiába. Lehetőséget kell találnunk, hogy kibontakoztassuk a szimpátiát. S végül, ha egyáltalán nem tudnánk antipátiát érezni, akkor nem tudnánk egészen jól megítélni azt az embert, akinek az ítéletét éppen most hallottuk. Tehát én úgy gondolom, hogy fel tudnék ébreszteni önökben valamiféle antipátia-érzést ezzel az emberrel szemben, és ez az antipátia-érzés talán jogos lehetne. De itt ismét azt látjuk, hogy az a döntő, hogy ezeket a dolgokat ne vegyük olyan abszolútként, mint amilyenek, hanem az a döntő, hogy ezeket a dolgokat a teljes összefüggésben szemléljük. Az ember nemcsak engedi, hogy a dolgok szimpátiához és antipátiához vezessék, hanem szimpátiával és antipátiával halad keresztül az életen. Már szimpátiával és antipátiával viseltetik maguk a dolgok iránt, úgyhogy a dolgok nem őrá, hanem szimpátiájára és antipátiájára hatnak. De mit jelent ez? Én tehát odalépek egy dologhoz vagy folyamathoz. Magammal hozom szimpátiámat és antipátiámat. Az érintett ember, akiről beszéltem, a Fausttal szemben természetesen nem egyenesen a maga antipátiáját hozta magával, de olyan érzéseket hozott, amelyek éppenséggel antipatikusnak tüntetik fel azt, ami a Faustban megjelenik. Teljesen ösztöneinek irányától függ, hogyan ítél.

Tulajdonképpen mi történik itt? Az történik, hogy a szimpátia és antipátia elsősorban csak szavak a reális szellemi tények számára. S a reális szellemi tények Ahrimán és Lucifer tettei. Minden szimpátiában bizonyos módon a luciferi, és minden antipátiában az ahrimáni elem rejlik. Miközben a szimpátia és az antipátia hordoz bennünket a világban, Ahrimánnal és Luciferrel hordoztatjuk magunkat. Csak nem kell újra abba a hibába esnünk, amelyet itt már gyakran éppenséggel hibaként jellemeztem, hogy azt mondjuk: Lucifert, Ahrimánt kerüljük el! Mi jó emberekké akarunk válni. Tehát semmit Lucifertől és Ahrimántól, igen, tőlük semmit! Teljesen el kell tűnniük előlünk! – De ekkor nekünk is el kell tűnnünk a világból! Végül is, ahogyan pozitív és negatív elektromosság adódhat, nemcsak a kettő közötti kiegyenlítődés, ugyanúgy mindenütt, ahová lépünk, ott van Lucifer és Ahrimán. Csak arról van szó, mi az álláspontunk velük szemben. Mindkét erőnek ott kell lennie. Csak arról van szó, hogy az életben mindig egyensúlyba hozzuk őket. Ha például nem létezne Lucifer, nem lenne semmiféle művészet. Csak arról van szó, hogy a művészetet ne úgy alakítsuk, hogy esetleg a tiszta luciferiség beszéljen belőle.

Ily módon arról van szó, hogy észre fogjuk venni: mialatt antipátiával és szimpátiával megyünk át a világon, Ahrimán és Lucifer működik bennünk, vagyis lehetőséget kell találnunk arra, hogy Lucifert és Ahrimánt valóban hatni engedjük magunkban. De miközben tudatában vagyunk annak, hogy működnek bennünk, el kell sajátítanunk azt a képességet, hogy mégis objektíven álljunk szembe a dolgokkal. Ezt csak úgy tehetjük meg, hogy nem csupán azt nézzük, hogyan ítéljük meg a másikat a világban, hogyan ítéljük meg azt, ami rajtunk kívül történik a világon, hanem rátekintünk arra is, hogy mi miként ítéljük meg magunkat a világban. S ez a „magunk megítélése a világban” egy kissé mélyebbre vezet bele bennünket az egész kérdésbe és kérdéskomplexumba. Akkor tudjuk önmagunkat megítélni a világban, ha a megítélésben egységes szemléletmódot alkalmazunk önmagunkra. Ezt a kérdést kell most felvetnünk.

Kitekintünk a természetbe. Egyrészt szigorú szükségszerűséget látunk; az egyik dolog következik a másikból. Ránézünk saját tetteinkre, és úgy véljük, hogy csupán a szabadságnak vannak alávetve, csak a bűnnel és bűnhődéssel és hasonlókkal vannak összekapcsolva. Mindkettő egyoldalú szemlélet. Az, hogy mindkettő egyoldalú szemlélet, amelyben Lucifer és Ahrimán helyzetét nem helyesen ítéljük meg, majd a következőkből tűnik ki számunkra. Ha a fizikai síkon álló embereként szemléljük magunkat, akkor nem tekinthetünk úgy saját lelkünkre, hogy csak azt látjuk magunkban, ami most közvetlenül történik bennünk. Ha most mindegyikünk megkérdezi önmagát, hogy éppen mi játszódik le benne, ez már bizonyára az önismeret egy tette. De ez az önismeret messze nem nyújtja nekünk mindazt, amit még csak egy felületes önismerettől is megkövetelhetünk. Végül is, természetesen anélkül, hogy túlságosan bizalmaskodnánk valakivel, vegyük számba mindnyájunkat, ahogyan itt vagyunk: én, aki önökhöz beszélek, önök, akik hallgatnak engem. Nem beszélhetnék így, ahogyan most beszélek, ha mindaz a dolog nem előzi meg a többit, ami mostani életemben és egyéb inkarnációimban megelőzi. Tehát csupán ha rátekintenék arra, amit most esetleg mondok önöknek, önismeretemre vonatkozólag igen egyoldalú lenne. De anélkül, hogy megbántanánk valakit, mégis világos az, hogy önök közül mindenki másként hallgat engem, és mindegyikük egy árnyalattal másként érzi és fogja fel azt, amit mondok. Hiszen ez egészen magától értetődő. Ugyanis mindezt ismét csak előző életük és előző inkarnációik mértéke szerint fogják fel. Hiszen szükségszerű lenne, hogy valójában ne üljenek itt emberek, ha mindegyik nem másként fogná fel azt, amit itt mondanak. De ez túl messzire vezet. Ez odavezet, hogy egyáltalán önmagában elismerjünk valamiféle kettősséget. Mégis gondolják el egyszer, hogy ha ítéletet alkotnak, ezt egy bizonyos módon teszik. Vegyünk csak egy kiragadott példát! Ha látják ezt vagy amazt, például Reinhardtnál egy előadást, azt mondják: „el vagyok ragadtatva”. A másik azt állítja: „ez mindenféle művészet tönkretétele!” Bizonyos, hogy itt most egyiket sem kell kritizálni. Lehetséges, hogy az egyiknek ez, a másiknak az a véleménye. Mitől függ az, hogy az egyik így, a másik másként ítél? Megint csak attól, ami már bennük van, azoktól a feltételektől, amelyekkel közelednek a dolgokhoz.

De ha ezeknek a feltételeknek utánagondolnak, akkor azt mondhatják maguknak: igen, ezek olyan dolgok, amelyeket egykor nem feltételeztünk. Ítéletükben, amelyet most alkotnak, belefolyhat például az, amit önök egyszer, mondjuk, 18 évvel ezelőtt láttak, vagy amit 13 évvel ezelőtt tanultak. Belefolyik az, ami egész gondolati anyagukkal egyesült, benne van önökben, részt vesz az ítéletben. Természetesen ezt mindenki észlelheti önmagánál, ha észlelni akarja. Ez részt vesz az ítéletben. Kérdezzék meg önmaguktól, vajon meg tudják-e változtatni azt, ami már benne van önökben, ki tudják-e szakítani magukból. Kérdezzék csak meg egyszer! S ha ezt ki tudják szakítani magukból, akkor ebben az inkarnációban az egész elmúlt életüket kiszakítanák magukból, így ki kellene oltaniuk magukat. Amit gondolati, érzésbeli elhatározásokként átéltek, éppen olyan kevéssé tudják eltávolítani magukból, mint amikor belenéznek a tükörbe, és azt mondják: az orrom nem tetszik nekem, egy másikat akarok -, mint ahogyan most nem adhatnak maguknak egy másik orrot. Ez teljesen világos. Nem tudják kioltani a múltjukat. Mégis, amikor reggel korán akarnak felkelni, észreveszik, hogy ehhez mindig valamiféle elhatározás szükséges. Ez az elhatározás azonban valóban a mostani inkarnációban az önök feltételeitől is függ. Függ még más egyébtől is. Ha most azt mondják, hogy ez ettől vagy attól függ, befolyásolja-e ez azt a tényt, hogy mégiscsak el kell határoznom magam, hogy felkeljek? Talán a felkeléshez ez a magam elhatározása oly könnyen történik, hogy egyáltalán nem vesszük észre, de legalábbis egy csendes elhatározásnak kell lennie, hogy felkeljünk, vagyis a felkelésnek egy szabad tettnek kell lennie.

Ismertem egy embert, aki egy ideig társaságunkhoz tartozott, és aki olyan jól illusztrálta ezt az ügyet, hogy tulajdonképp sohasem akart felkelni. Szörnyen szenvedett ettől, s mindig újra panaszolta. Azt mondta: igen, én nem tudok felkelni! Ha nem jön valami, ami kívülről nem idézi elő annak szükségét, hogy felemelkedjek az ágyból, akkor mindig fekve maradnék. – Minden további nélkül bevallotta ezt. Meggyónta ezt, mivel valami szörnyű kísértő dolognak érezte, ami benne van az életében: éppenséggel nem akar felkelni! Ebből már látják, hogy ez mégis éppen egy szabad tett. Ez nem akadályozza azt, hogy vannak bennünk bizonyos előfeltételek, amelyek valamely okot szolgáltatnak arra, hogy egyes esetekben mégis egy szabad tettet tudunk végrehajtani. A dolog bizonyos vonatkozásban tehát mindenképpen így áll: vannak olyan emberek, akik lassan másznak ki az ágyból, ezeknek erősebb elhatározásra van szükségük; másoknak öröm felkelni. Ebből látjuk, hogy az itt lévő előfeltételek azt jelentik, hogy az egyik ember jól nevelt, a másik rosszul van nevelve. Láthatunk ebben bizonyos szükségszerűséget, de ez mégis mindig egyfajta szabad döntés. Tehát egy és ugyanazon tényben, felkelésünk tényében egymásba szövődve látjuk a szabadságot és a szükségszerűséget. Ezek teljesen egymásba vannak szőve. Egy és ugyanaz a dolog szabadságot és szükségszerűséget hordoz magában. S kérem, jól vegyék szemügyre, hogy ha helyesen szemléljük, nem lehet vitázni azon, hogy ebben az ember szabad-e, vagy nem, hanem csak az mondhatjuk: az ember minden tettében mindenképpen összekeveredik a szabadság és a szükségszerűség.

Mi által jön ez létre? Szellemtudományunkkal nem jutunk messzebbre, ha ugyanakkor azt, amit emberileg szemlélünk, nem az egész világösszefüggésben kellene szemlélnünk. Honnan jön ez akkor? Ez onnan ered, hogy ami szükségszerűségként működik bennünk – most egy viszonylag egyszerű dolgot mondok, aminek azonban óriási hordereje van -, amit szükségszerűségként szemlélünk, az a bennünk lévő múlt. Ami szükségszerűségként hat bennünk, annak mindig el kell múlnia. Valamit át kellett élnünk, és ennek az átélt dolognak le kellett rakódnia lelkünkben. Ez azután a lelkünkben van, és szükségszerűségként tovább hat benne.

Most azt mondhatják: minden ember hordozza magában a múltját, ezáltal minden ember valamiféle szükségszerűséget hordoz magában. Ami jelenlévő, még nem hat szükségszerűként, különben a szabad tett nem lenne közvetlenül adott a jelenben. De az elmúlt hat a jelenre, és összekapcsolódik a szabadsággal. Azáltal, hogy az elmúlt tovább hat, a szükségszerűség és a szabadság egy és ugyanazon tettben bensőleg összekapcsolódik egymással.

Tekintsünk tehát magunkba, végezzük el valóban ezt az önvizsgálatot, így azt mondhatjuk: nemcsak kint a természetben van szükségszerűség, hanem itt bent, önmagunkban is. De miközben rátekintünk erre a szükségszerűségre, múltunkra is rá kell tekintenünk. Ez olyasmi, ami végtelenül fontos szempontot nyújt a szellemtudománnyal foglalkozó számára. Megtanulja megismerni a múlt és a szükségszerűség közötti összefüggést. S most elkezdi vizsgálni a természetet, és a természetben megtalálja a szükségszerűségeket, és miközben a természeti jelenségeket vizsgálja, megtanulja megismerni, hogy mindaz a szükségszerűség, amit a természetkutató talál a természetben, egyben múlt is. Mi az egész természet, a maga szükségszerűségével?

Ezt nem tudjuk megválaszolni, ha nem a szellemtudomány alapján keressük a választ. Most a földi létben élünk. A földi létet megelőzte a Hold-, a Nap-, és a Szaturnusz-lét. A Szaturnusz-létben – olvassanak utána A szellemtudomány körvonalaiban – a bolygó még nem úgy nézett ki, mint most a Föld, akkor egészen más volt. Ha megvizsgálják a Szaturnuszt, meg fogják látni: ott még minden úgy van, mint bent, a gondolatokban. Ott még nem esnek kövek a földre. Ott még nincs sűrű fizikaiság. Ott minden hőhatásokból áll. Minden úgy van ott, ahogyan magában az emberi bensőben történik. Vannak lelki működések, gondolatok, amelyeket az isteni szellemek hátrahagytak. S ezek megmaradnak. Az egész mostani természet, ahogyan önök a maga szükségszerűségében áttekintik, egykor szabadságban létezett, az istenek szabad tette volt. S csak mivel elmúlik, mivel az, ami a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon kialakult, átkerül hozzánk úgy, mint ahogyan gyermekkori gondolataink tovább hatnak bennünk: úgy hatnak tovább az istenek gondolatai a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-lét folyamán a földi létben, s mivel ezek elmúlt gondolatok, ezért szükségszerűségnek tűnnek számunkra.

Ha most önök egy szilárd tárgyra helyezik a kezüket, mit jelent ez valójában? Nem mást, mint azt, hogy ami ott belül, a szilárd tárgyban van, egyszer, a régmúltban elgondolták, és a gondolat megmarad, éppen úgy, mint ahogyan megmaradnak önökben azok a gondolatok, amelyeket ifjú korukban gondoltak. Ha rátekintenek a múltjukra, és a múltat egyfajta eleven valóságként szemlélik, magát a természet létesülését látják. Mint ahogyan az, amit most gondolnak, beszélnek, ma nem szükségszerűség, hanem szabadság, ugyanúgy az, ami ma földi lét, a létezés korábbi fázisaiban szabadság volt. A szabadság mindig továbbfejlődik, s miközben megmarad, szükségszerűséggé válik. Ha látnánk azt, ami most a természetben történik, egyáltalán nem jutna eszünkbe, hogy szükségszerűséget keressünk benne. A természetből mi csak azt látjuk, ami hátramaradt. Ami most történik a természetben, az szellemi dolog. Ezt nem látjuk.

Ezáltal az emberi önmegismerés egy egészen sajátságos, kozmikus jelentőséget kap. Most elgondolunk valamit. Ez bennünk van. Bizonyára képesek lennénk arra is, hogy ne gondoljuk ezt. De miközben elgondoltuk, megmarad lelkünkben. Most elmúlik. Most olyan, mint egy bennünk ható szükségszerűség, még valamiféle finom szükségszerűség, nem olyan sűrű anyag, mint kint a természetben, mivel mi emberek, és nem istenek vagyunk. Menjünk el csak addig, hogy megpillantjuk magunkban azt a belső természetet, amely emlékünkként, emlékezésünkként megmarad bennünk, és szükségszerűségeinkben hatékony. De a most bennünk lévő gondolatok a következő, Jupiter-, és Vénusz-létben már külső természetté válnak. Ott ez már külső környezetként fog hatni. S amit most külső természetként látunk, egykor az istenek gondolata volt.

Ma archékról, angyalokról, arkangyalokról, stb. beszélünk. Ők a múltban gondolkodtak úgy, ahogyan mi most gondolkodunk. S amit gondoltak, emlékezetükként megmaradt, s erre az emlékezetükre rátekintünk. Csak arra tudunk rátekinteni magunkban, amire a földi lét folyamán emlékezünk. De bensőleg ez természetünkké vált. Amit a korábbi planetáris állapotok alatt az istenek gondoltak, külszínné vált, s most külszínként tekintünk rá.

Igaz, mélyen igaz ez: amíg földi emberek vagyunk, gondolkodunk. A gondolatok mintegy lesüllyesztenek bennünket lelkiéletünk alá. Ott egyfajta természeti létet kezdenek élni. De megmaradnak bennünk. Ha azonban elkövetkezik a Jupiter-lét, akkor eltávoznak, kimennek belőlünk. S amit ma gondolunk, amit magunkban egyáltalán átélünk, az akkor külvilággá válik. Akkor majd egy magasabb síkon alátekintünk arra, mint valamiféle külvilágra, ami a mai belső világunk, Amit majd egykor szabadságban átéltünk, az szükségszerűséggé alakul át.

Ezek fontos, igen fontos szempontok, és csak ha ezekkel a fontos szempontokkal rendelkezünk, akkor érthetjük meg a történelmi események menetét, a jelenlegi eseményeket, ami jelenleg lejátszódik. Végül is ezek odavezetnek, hogy valójában folytonosan utat választunk, hogy a szubjektivitásból az objektivitásba jussunk. Alapjában véve szubjektívek csak a jelenben lehetünk. Mihelyt a jelen időn túl vagyunk, és a szubjektivitást száműztük a lelkiéletbe, egyfajta önálló létezés kezdődik. Természetesen csak elsősorban bennünk, de valamiféle önálló létezés kezdődik. S míg tovább élünk más gondolatokkal, eleinte mindenképpen csak bennünk élnek korábbi gondolataink is. Még ideiglenesen egyfajta burkot adunk nekik. De ez a burok egyszer majd leválik. A szellemiségben ez már másként van. Ezért már ebből a szempontból is látniuk kell egy ilyen eseményt, amelyet hipotetikusan közöltem önökkel. Külsőleg szemlélve, leesett egy szikla, ráomlott egy társaságra. De ez csak a külső kifejeződése valaminek, ami szellemileg végbemegy, s ami szellemileg végbemegy, az az esemény másik része, ami ott éppen olyan objektív, mint az első esemény.

Ezt akartam ma kifejteni, hogy megmutassam, a szabadág és a szükségszerűség hogyan kapcsolódnak egymásba a világ létesülésében, és abban a létesülésben, amelyben mi magunk vagyunk benne, míg eleven emberek vagyunk, hogyan vagyunk összeszőve a világgal, hogyan válunk naponta, óránként azzá, amit a természet kívülről mutat nekünk. A múltunk bennünk, magunkban már természetünk egy darabja. Miközben továbbfejlődünk, túllépünk ezen a természeten, ahogyan az istenek fejlődésük folyamán túllépnek természetük alakulásán, mialatt magasabb fokon álló hierarchiákká válnak.

Ez ismét csak egyike azoknak az utaknak, amelyekből sok beválik, és amelyeknek mindig újra meg kell mutatniuk számunkra, hogy mindazt, ami a fizikaiságban történik, nem csupán egyoldalúan fizikai szemlélettel lehet megítélni, hanem aszerint kell megítélni, hogy a fizikai látvány mellett még egy rejtett szellemiséget is tartalmaz. Ahogyan fizikai testünk még étertestünket is magában foglalja, ugyanúgy minden érzékszervi dolognak egy érzékfeletti szolgál alapjául. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy mi valójában igen töredékesen szemléljük a világot, ha csak arra tekintünk, amit a szemünk nyújt, ami kívülről történik, s hogy míg kívülről valami egészen más történik, belülről, szellemileg történhet valami, ami hozzá tartozik, ami sokkal nagyobb, végtelenül nagyobb jelentőségű, mint az, amit fizikai tekintetünk számára kínálkozik. Amit azok a lelkek átéltek a szellemiségben, akikre ráomlott a szikla, valami végtelenül jelentősebb lehet, mint ami külsőleg történt. Ami ott történik, annak viszont köze van ezeknek a lelkeknek egész jövőjéhez, ahogyan majd meg fogjuk látni.

Ma azonban itt meg kívánjuk szakítani ezeket a gondolatokat, és jövő vasárnap akarjuk folytatni. Ma mindenképpen csak azt akartam elérni, hogy az önök gondolatait, ideáit abba az irányba vigyem, amelynek meg kell mutatnia, hogy helyes fogalmakhoz juthatunk a szabadságról és a szükségszerűségről, a bűnről és a bűnhődésről és így tovább, ha a fizikaisághoz még hozzávesszük a szellemiséget is.

Harmadik előadás 1916. január 30.

Amit ma a múlt heti szemlélődések folytatásaként el kell mondanom, egyfajta feltételezett eset révén megpróbálom újra megvilágítani. Egyes dolgokat, amelyek éppen az emberi lét legmélyebb rejtélyeivel függnek össze, éppen úgy oldhatjuk fel az elvont szemléletmód alól, és közelíthetjük a valóságoshoz, ha példákat hozunk fel. Magától értetődően a példaként felhozott dolgot feltételesen kell venni, és az élet minden lehetséges helyzetére érvényes. Vegyünk tehát először egy feltételezett példát.

Képzeljük magunkat egy iskolába, talán egy három osztályos iskolába, amelynek élén három tanító és egy igazgató áll. Tegyük fel, hogy ez a három tanító igen különböző jellemmel és vérmérséklettel rendelkezik. Gondoljuk el, hogy egy új tanév kezdődik. Az igazgató tanácskozik a tanítókkal az új iskolaévről. Itt van először is az egyik osztály tanítója. Az mondja az igazgatónak, miután az megkérdezte, hogyan gondolja a legjobban a felkészülést a következő iskolaévre: nos, én a szünidő alatt gondosan felírtam azt, amiről úgy vélem, hogy intézkedéseimben, egész iskolavezetésemben a múlt évben nem egészen jól érintette a tanulókat, tehát amit nem jól intéztem. Nos, a következő évre egy új tervet alakítottam ki, egy olyan tervet, amely tartalmazza mindazt, amiről meggyőződtem, hogy a következő évben helyes lesz, hogy bemegy az agyakba, a fejekbe. Minden feladatot, amelyet majd kitűzök az év folyamán, úgy intézek, hogy a következő évre szóló egész tervemben tartalmazza azt, ami az elmúlt évben a legjobb volt, amiről tehát feltételezhetjük, hogy a múlt évben jól bevált. – Amikor az igazgató tovább kérdezett valamit, nyomban ki tudott rukkolni egy olyan tervvel, amelyet a tananyag felosztásáról készített elő. Továbbá ki tudta fejteni, hogy az év folyamán milyen iskolai feladatokat, milyen házi feladatokat fog adni. Az iskolai és házi feladatok minden témájával, mint mondta, a múlt év gondos tapasztalatai szerint készült elő. Az igazgató úgy vélte: nos, nagyon elégedett vagyok. Ön kétségtelenül gondos tanár, és ahogy el tudom képzelni, valami kiváló eredményt fog elérni az osztályával.

A második tanító hasonlóképp azt mondta: Átvettem az egész tananyagot, amit tanítványaimmal a múlt évben elvégeztem, és láttam, mi mindent hibáztam el. Az új tervet úgy készítem el magamnak, hogy minden elkövetett hibát el fogok kerülni. – S ugyancsak egy kidolgozott tananyagot tudott mutatni az igazgatónak: témák az összes iskolai és házi feladatokra, amelyeket, mint mondta, az év folyamán az elmúlt évnek, az ő hibáinak a tapasztalatai alapján akart adni a tanulóknak. Az igazgató azt mondta: az, akivel az előbb beszéltem, megpróbálta, hogy feljegyezze mindazt ami bevált, ami sikerült neki, és ezután fektette le tananyagát. Ön megpróbált minden hibát elkerülni. Ezt mindkét módon megtehetjük. Meg vagyok nyugodva, hogy ön az osztályával valamiféle kiváló eredményt fog elérni. Bizonyos megelégedéssel látom, hogy olyan tanítók vannak az iskolámban, akik azért tekintenek vissza arra, amit teljesítettek, hogy bölcs önismeret által megfelelően tudjanak viselkedni. – A kiváló tulajdonságok jó megismerése olyasmi, aminek egy igazgatóra igen jó benyomást kell gyakorolnia.

Nos, ezután jött a harmadik tanító. Ez azt mondta: a szünidő alatt én is sokat forgattam a fejemben, ami tavaly az osztályomban történt. Megpróbáltam tanulmányozni a tanulók jellemét, valamiféle visszatekintést tartottam arról, ami egyiknél-másiknál történt. – Nos, mondta az igazgató, itt ön is meg fogja látni, milyen hibát követett el, és mi az, amit jól teljesített, és készíthet majd egyfajta programot a következő évre. – A tanító azt mondta: nem. Hibákat amúgy is el kell követnem. Néhány dolgot jól is kell végeznem. De én csak a tanulók jellemét tanulmányoztam, és azt, ami történt. Különösebben nem gondolkodtam azon, hogy elkövettem-e sajátos hibákat, hogy vajon ez vagy az különösen jó volt-e. Ezt nem tettem. Azt gondoltam: ahogyan történt, éppen úgy kellett történnie. S így éppen csak azt tanulmányoztam, amiről úgy vélem, hogy egyfajta szükségszerűség által kellett történnie. A tanulók bizonyos módon hasonlók voltak. Gondosan tanulmányoztam, miben hasonlítottak. Én is bizonyos módon hasonló voltam, és ez mindkettőnk természete folytán éppen azt eredményezte, amit eredményezni tudott. Igen, többet nem tudok mondani, vélekedett a harmadik tanító. Nos, állította az igazgató, úgy tűnik, mintha ön igazán önelégült ember lenne. Készített-e ön is egy programot, kidolgozta-e a témákat, amelyeket az év folyamán iskolai és házi feladatokként fog adni? – Nem, válaszolta a tanító, ezt nem tettem. – Hogyan akarja akkor ön megtenni ezt az osztályában? – A tanító azt mondta: Majd meglátom, hogy ebben az évben miféle tanulókat kapok. S úgy gondolom, hogy a tavalyinál jobban meg fogom ismerni őket, mivel szünidőm alatt állandóan tanulmányoztam az elmúlt év karaktereit. De hogy milyenek lesznek az idén, azt még nem tudhatom, ez előbb ki fog derülni. – Nos, akkor nem dolgoz ki témákat az iskolai és házi feladatokhoz? – De igen, de csak akkor, ha látni fogom, milyen tehetségesek vagy tehetségtelenek a tanulók. Megpróbálom, hogy eszerint készüljek fel. – Nos, igen, mondta az igazgató, így szépen bevitorlázhatunk a bizonytalanságba. Ebbe nemigen tudunk belemenni.

De nem volt mit tenni. Az igazgatónak bele kellett mennie a dologba. Nos, megkezdődött a következő év. Az igazgató gyakran tartott szemlét az iskolában. Látta, hogy az első két tanító egészen kiválóan működött. A harmadiknál mindig úgy találta, hogy a dolog nem megy olyan jól. Nincs semmi biztonságunk, mondta, az ember valójában sohasem tudja, mi fog történni a következő hónapban. Ez azonban így ment az egész éven át. Végül jött az osztályozás. Az igazgató úgy vélte, az osztályozásból meg fogja tudni, hogy az első két tanító igen előnyösen működött. Természetesen a tanulók közül náluk is megbuktak néhányan, mások átmentek, de minden rendben ment. A harmadik tanítónak nem voltak rosszabb tapasztalatai az osztályozás után. De az év folyamán elterjedt az a vélemény, hogy nagyon elnéző. Míg a többiek szigorúak voltak, ő éppenséggel igen elnéző volt, igen gyakran szemet hunyt, és az igazgató meg volt győződve róla, hogy a harmadik tanító osztálya valójában a legrosszabb eredményt érte el.

Jött a következő év. A szünidő elmúlt. A következő iskolaévben az első két tanító hasonló módon nyilatkozott, a harmadik ismét ugyanúgy, mint tavaly. Ismét egy hasonló dolog játszódott le. A tanfelügyelő is gyakran jött. Természetesen neki is feltűnt az, amit az igazgató már bizonyos mértékig előkészített számára: hogy az első két tanító igen jó, a másik viszont igen közepes tanár. Nem volt mit tenni. Nem szükséges mondanom, hogy néhány év múlva mindkét jó tanító kitüntetést kapott, sőt javasolták, hogy az igazgató egy magasabb osztályú kitüntetést kapjon. Hiszen ez mellékes, nemde?

Egy kis idő után a következő történt: az igazgató elment ebből az iskolából, és az iskolaév kezdetén egy másik jött. Ő is megbeszélte a három tanítóval, hogy mit fognak tenni a következő iskolaévben, és így tovább. Az első tanító ismét hasonlóképp nyilatkozott, mint ahogy már leírtam önöknek, a második és a harmadik is. Az igazgató azt mondta: igen, igen, ez mindenképpen bizonyos bánásmódbeli különbség. Csakhogy mégis azt hiszem, hogy az első két úrnak kissé a harmadik tanítóhoz kellene igazodnia. – Micsoda, mondta az első két úr, mégis a korábbi igazgató mindig azt mondta, hogy neki kellene igazodnia hozzánk! – Igen, mondta ez az igazgató, én nem így gondolom; nekem úgy tűnik, hogy az első két úrnak a harmadikhoz kellene igazodnia. – Ezek azonban nem tudtak igazán hozzá igazodni, mivel nem tudták belátni, hogyan képes valaki valamiféle értelmes módon előre látni, ami a következő év folyamán történik, ha így, vakon botorkál be ebbe a következő évbe, mint az utóbbi tanító. Ezt egyszerűen nem tudták elképzelni.

Maga a korábbi igazgató időközben tanfelügyelő lett, természetesen azáltal, hogy bepillantása volt az iskolai események megfelelő menetébe. Igen meglepődött azokon a nézeteken, amelyeket utóda alakított ki éppen abban az iskolában, amelyet mégiscsak igen jól ismert. Hogy lehet ez? S azt mondta: igen, a harmadik tanító sohasem mondott mást nekem, minthogy: először látnom kell, milyenek a tanulók, azután tudok hétről-hétre kialakítani magamnak egy programot – hiszen itt az ember semmit sem láthat előre! Ez mégiscsak teljesen lehetetlen, hogy ne lássunk előre valamit. Ekkor azt mondta az igazgató: Mégis, nézze, bizonyos, hogy én is megkérdeztem a tanítóimat, végül is hogyan tesznek különbséget az előrelátás tekintetében. Az első két úr mindig azt mondta nekem: én egész pontosan tudom, hogy a jövő év február 25-én ezt és ezt az iskolai feladatot fogom adni, pontosan meg tudom mondani, mi fog ott történni, és pontosan tudom azt is, hogy húsvétra ezt és ezt fogom átvenni. A másik tanító azt mondta nekem: egyáltalán nem tudom, mit fogok tenni húsvétkor, azt sem tudom, hogy februárban milyen iskolai feladatot fogok adni, ahhoz fogok igazodni, ahogy ez a tanulók összességénél adódik. S úgy is vélte, hogy bizonyos módon képes előre látni, hogy a dolog jól alakul majd. Valójában, mondta az új igazgató, én teljesen egyetértek vele. Az ember mindig csak utólag láthatja, hogy jó-e az, amit vállalt, hogy abból, ahogyan a múlt évben viselkedik, mialatt a tanulók jellemét tanulmányozza, nagy képességeket sajátíthat el az új diákok jellemének megismeréséhez. Belátom, hogy ezáltal többet érhetünk el. – Igen, de itt mégis semmit sem láthatunk előre! Hiszen így minden bizonytalanságban marad. Hol marad akkor az egész tanévre szóló előzetes tervezés? – vélekedett az előző, korábbi igazgató, itt az ember mégsem láthat előre semmit. De mégis valamit kell előre látnia, ha valamit értelmesen akar előkészíteni. – Igen, vélte az új igazgató, előre láthatjuk, hogy a dolog jól sül el, ha bizonyos mértékig összekötjük magunkat azzal a szellemmel, amely a tanulók összességében működik, és van bizonyos bizalmunk ebben a szellemben, ami ebben a diákanyagban hat. S ha bízunk a szellemben, mintegy dicsérjük őt: ezáltal ragaszkodunk hozzá – így nem tudjuk ugyan előre megmondani, hogy februárban mit adunk iskolai feladatként, de meg tudjuk jósolni, hogy a megfelelőt fogjuk adni. – Igen, de itt semmit sem láthatunk előre, minden bizonytalanságban marad, mondta a tanfelügyelő. Az igazgató erre azt mondta: látja, tanfelügyelő úr, én korábban egyszer olyasmivel foglalkoztam, amit az emberek szellemtudománynak neveznek. Azt még megjegyeztem ebből, hogy olyan lényeknek, amelyek jóval az emberek fölött állnak, sokkal fontosabb alkalmakkor is így kell tenniük: végül is, például a Biblia kezdete így szól: „És monda Isten: legyen világosság”, és miután megteremtette a világosságot, az áll ott: „És látá Isten, hogy jó a világosság”. – A tanfelügyelő erre már semmi értelmeset nem tudott mondani.

Nos, egy ideig így ment tovább a dolog. Nemde, az ilyen igazgatók, mint az, akit hipotetikusan feltételeztem, kevesen vannak, hipotetikusan mondhatnám, a második hatványon, mivel magában a hipotézisben is már hipotetikus az, ha egy ilyen igazgatót feltételezünk. Az igazgatót tehát igen hamar elküldték, és egy másikat küldtek oda, aki némileg hasonló volt a tanfelügyelőhöz, és a dolog ment tovább, amíg egy napon mégis oly messzire jutott, hogy a teljesen „kitüntetés nélküli” embert, szégyen-gyalázat, elkergették az iskolából, és egy másikat küldtek oda, akinek a természete a két előzőével azonos jellegű volt. A dolgot egyáltalán nem tudták másképp intézni, mivel minden lajstromon és magatartási listán – gondolom, így hívják ezeket – bejegyezték, milyen nagy haladást ért el az első két tanító, és hogy a harmadiknál alapjában véve mégis csak rossz diákanyag került ki az iskolából, abból az egyszerű okból, mivel elnéző volt; hiszen különben mindenkit meg kellett volna buktatni. Egy olyan emberrel, mint a harmadik tanító volt, éppenséggel nem lehet mit kezdeni.

Sok év múlt el. Véletlenül egy igen figyelemreméltó tény következett be. Az elküldött igazgató megpróbált a dolog mélyére hatolni: hogy volt ez a két tanítóval, akik mindig pontos önvizsgálatot hajtottak végre úgy, hogy feljegyezték azokat a témákat, amelyekkel kevés sikerük volt, és ekkor azokat választották, amelyekkel sikert értek el, és mit ért el a második, a harmadik tanító. Sőt egy kissé utánament annak is, hogy az érintett tanulók mindig más tanítónál mit tudtak elérni. Úgy találták, hogy a harmadik tanító diákjai sokkal rosszabbul haladtak, mint az első két tanító diákjai, ha más tanítókhoz kerültek. De az igazgató nem állt meg ennél. Még inkább belemélyedt a dolog lényegébe, és követte azokat, akik ezeknek a tanítóknak a keze alól kerültek ki az életbe. Ekkor úgy találta, hogy azok, akik az első két tanító keze alól kerültek ki, egészen bizonyos, hogy természetesen kivételekkel, de tiszteletreméltó emberek lettek, tehát hogy valami különöset ugyan nem értek el, de igazán rendes emberekké váltak. De a harmadik tanító diákjai között voltak olyanok, akikből egészen jelentős emberek lettek, akik sokkal több kiemelkedő dolgot vittek végbe, mint a többiek diákjai.

Ebben az egy esetben ezt ki tudta mutatni. De ezzel nem tett különösebb benyomást a világra, mivel azt mondták: az ember mégsem követheti egész életében mindig csak azt, ami az iskolából származik. Ez mégsem megy, ugye? S mégsem egészen ezen múlik a dolog. Így vélekedtek az emberek.

Miért mesélem én akkor mindezt önöknek? Látják, van egy terhelő különbség az első két tanító és a harmadik között. Az első két tanító végig a szünidő alatt azon rágódott, hogyan dolgozott az elmúlt évben. A harmadik nem rágódott ezen, hanem volt valamiféle érzése arról, hogy ennek így kell lennie, ahogy történt. Amikor az igazgató, az első, mindig azt mondta neki: igen, akkor ön egyáltalán nem tudhatja, hogy a következő évben hogyan kerülje el a hibákat, vagy hogyan tudja megvalósítani a jó dolgokat, ha nem tanulmányozza, hogy milyen jól teljesített az elmúlt évben. Ekkor eleinte semmit sem mondott erre, mivel nem volt igazán kedve, hogy ezt világossá tegye ennek az igazgatónak. De utána azt gondolta magában: nos, ha már valóban tudom is, hogy a diákjaimmal való együttműködés alatt milyen hibák jöttek létre, ebben az évben más diákjaim lesznek, és ez egyáltalán nem azokból a hibákból következik, amelyeket tavaly követtem el. Az új diákanyaggal kell számolnom.

Röviden, az első két tanító teljesen az elmúlt, halott dolgokban volt benne, az utóbbi pedig beleilleszkedett az elevenségbe. Azt is mondhatnánk, az előbbi tanítók mindig a múlttal számoltak, míg az utóbbi a közvetlen jelennel, és ő nem töprengett a múlton, miközben azt mondta magának róla: ennek éppen így kell történnie, szükségszerű, hogy az adott feltételek szerint így történjék.

Arról van szó, hogy ha a külső ítéletek szerint, ilyen felületesen nézi az ember a dolgokat, akkor a világ valódi történéseivel szemben tényleg eltévedhet. Azért téved el, mert ha az első két tanító értelmében cselekszik, akkor a jelent a halott múlt szerint ítéli meg, aszerint, aminek a múltban el kell múlnia. A harmadik tanító a múltból vette az elevenséget, és ezt azáltal kapta meg, hogy egyszerűen a jellemeket tanulmányozta, és a jellemek tanulmányozásával önmagát tökéletesítette, minden dolog előtt arra gondolt, hogy önmagát továbbfejlessze úgy, hogy visszatekint a múltra. Ekkor azt mondta magának: ha ezáltal előbbre tudom vinni magam, akkor az így elsajátított nagyobb képességekkel elérem azt, amit a jövőben tennem kell.

Az első két tanító azt mondta magának, miközben bizonyos mértékig babonásan csüngött a múlton: a múltban megmutatkozó hibákat a jövőben el kell kerülni, és a múltban megmutatkozó előnyöket a jövőben fel kell használni. De ezt halott értelemben tették. Úgy tették, hogy nem a képességeiket akarták növelni, hanem csak a külső megfigyelés révén akartak eldönteni valamit. Nem az önmagukon végzett eleven munka által akartak működni, hanem úgy vélték, hogy egyedül a megfigyelésből, abból, ami a megfigyelésből adódik, nyerhetnek valamit a jövő számára.

Szellemtudományos módon azt kell mondanunk: az első tanító, aki gondosan tanulmányozta, hogy milyen előnyöket érvényesített a múltban, és ezeket az előnyöket a jövőben ismét be akarta építeni munkájába, ahrimáni módon cselekszik. Ez ahrimáni működés. Az ember itt a múlthoz ragaszkodik, és öntetszelgő módon, személyes egoizmusból elégedetten szemléli mindazt, amit jól végzett el, és büszke rá. A szót nem választottuk rosszul, mivel az ember valóban arra tekint, amit jól tett, és ezt tovább akarja fejleszteni. Büszke arra, hogy jól eltalálta ezt vagy azt, és ezt most tovább alkalmazhatja.

A második tanítónak olyan jelleme volt, amelyet inkább a luciferi erők uraltak. Azon töprengett, milyen hibákat vétett, és azt mondta magának: nos, ezeket a hibákat el kell kerülnöm. Nem mondta azt: ami megtörténik, szükségszerű volt, így kellett történnie, hanem azt mondta: én hibáztam. Mindig valami egoista vonás tartozik ehhez, hogy az ember valójában jobb szeretett volna lenni, mint amilyen ténylegesen volt, ha azt mondja magának, hogy hibázott, amit el kellett volna kerülni, és most el kell kerülnie. De ragaszkodik a múlthoz, mint ahogy Lucifer is, aki az elmúltat átviszi a jelenbe. Ez luciferi gondolkodás.

A harmadik tanítót, mondhatnám, lelkesítették a természetszerűen előrehaladó isteni lények, akiknek az a helyes isteni elve, amelyet már a Biblia elején úgy fejeznek ki, hogy az Elohák először teremtenek, majd látják, hogy jó az, amit teremtettek. De nem egoista módon tekintenek rá, hogy ők maguk milyen kiváló lények, mivel jól tették, amit teremtettek, hanem azért feltételezik, hogy ez jó, hogy tovább teremtsenek. Ezt fejlődésükbe is beleviszik. Az elevenségben élnek, és ebben munkálkodnak.

Arról van szó, hogy belássuk, ahogyan mi magunk, eleven lényekként az elevenség világába vagyunk helyezve. Ha ezt belátjuk, akkor nem is leszünk úgyszólván az istenek, például az Elohák kritikusai. Mivel aki bölcsességét az istenek bölcsessége fölé szeretné helyezni, azt mondhatná: nos, akkor ezeknek az isteneknek, ha egyszer már istenek akarnak lenni, nem kellene előre látniuk, hogy a világosság jó lesz? Nekem ezek az istenek még csak nem is próféták! Ha én isten volnék, természetesen csak akkor teremtenék világosságot, ha előzőleg tudnám, milyen az, és ha nem csak utána kellene látnom, hogy a világosság jó.

De ez az isteni bölcsesség fölé helyezett emberi bölcsesség. Bizonyos értelemben a harmadik tanító is előre látta, mi következik majd, de eleven módon látta előre, miközben átadta magát, mondhatnám, a cselekvés, a fejlődés szellemének. Azt mondta magának: mialatt magamévá teszem azt, amit tavaly a jellemek tanulmányozásával nyertem, mialatt nem rágódom azokon a hibákon, amelyeket szükségszerűen elkövettem abból az egyszerű okból, mivel éppen olyan voltam, amilyen vagyok, és mialatt gondosan, kritika nélkül tanulmányoztam, ami saját múltamként szembehelyezkedett velem, azáltal növeltem képességemet, és ezen kívül megfelelőbb rátekintést szereztem az új tanulói anyagomra is. – S belátta, hogy az első két tanító mégis csak azon a szemüvegen keresztül nézte a tanulókat, amit az előző évben tett, mégse tudja sohasem helyesen megítélni őket. Így azt mondhatta: igen, egészen biztosan, azt hiszem, hogy négy héten belül a megfelelő iskolai feladatot fogom adni a tanulóknak, és bizonyosan megbízhatok ebben a jóslatomban, hogy a megfelelő feladatot fogom adni.

A többiek jobb próféták voltak. Ők ugyanis azt mondhatták: azokat az iskolai feladatokat fogom adni, amelyeket felírtam magamnak; ez egészen bizonyos. Ez azonban a tények, nem pedig a mozgékony erők folyamatának előrelátása volt. Ezt a különbséget igen jól kell rögzíteni. Jóslás, mint olyan, itt nem lehetséges. De megjövendölése annak, ami az egyes emberben történik, amikor beleszövődött az a lény, amelynek önmagából kiindulva kell cselekednie, az ilyen jövendölés csak akkor lehetséges, ha csupán azokra a jelenségekre tekintünk, amelyeket Lucifer és Ahrimán átvisz a jelenből a jövőbe.

Fokozatosan közeledünk ahhoz a nagy kérdéshez, amely a szabadságról és a szükségszerűségről foglalkoztat bennünket ezeken az előadásokon. De éppen ennél a kérdésnél, amely oly mélyen belenyúl az egész világtörténésbe és minden emberi történésbe, minden nehézséget is fel kell tárnunk a magunk számára. Például tisztában kell lennünk azzal, hogy miközben áttekintjük, ami lejátszódott, és amibe mi magunk belebonyolódunk, ezt úgy tekintsük, mint szükségszerűséget. S abban a pillanatban, amikor ismerünk minden feltételt, tekintsük ezt szükségszerűnek. De ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést magunknak: mivel ez oly gyakran történik, lehet-e így egy későbbi történés okait mindig a közvetlen előtte történt eseményben keresni? A természettudománynak ezt bizonyos értelemben úgy kell tennie, hogy annak okát, ami legközelebb történik, a közvetlenül megelőző eseményben látja. Ha egy kísérletet végzek, akkor tisztában kell lennem, hogy természetesen annak oka, ami később történik, abban rejlik, ami az előbb történt. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ennek az egész világtörténésre érvényesnek kell lennie, mivel először is az ok és következmény összefüggését illetően igen könnyen csalódhatnánk, ha azt a későbbi és a korábbi esemény szálai szerint kutatnánk fel. Egy összehasonlítás révén szeretném ezt megvilágítani.

Ha a valóságot kívülről, az érzékekkel akarjuk áttekinteni, akkor azt mondhatjuk: mivel ez így van, egészen bizonyos, hogy a másik amúgy. Ha ezt azonban kiterjesztjük az egész történésre, igen gyakran ahhoz a tévedéshez jutunk, amelyet éppen egy összehasonlítással akarok jellemezni. A következő tévedéshez jutunk. Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy egy ember egyedül kocsikázik. Látunk egy lovat, mögötte egy kocsit, egy ember ül rajta – ezt a példát gyakran használtam -, aki tehát hajt. Ezt nézzük, és magától értetődően, azt mondjuk: a ló húz, húzza az embert. Az embert mindig oda húzzák, ahová a ló húzza. Hiszen ez egészen világos. Tehát a ló az ok, ami miatt az embert húzzák. Az ok abban rejlik, hogy a ló húz; a következmény, hogy az embert húzzák. Ez nagyon szép, de hiszen önök mind tudják, hogy nem így van, hogy az ember, aki fent ül, és maga hajt, a saját akarata szerint irányítja a lovat. Bár a ló húzza őt, oda húzza, ahová ő akarja.

Így az is nagyon gyakori, hogy az ember tisztán külsőleg, a fizikai sík történései szerint ítél. Nézzük még egyszer azt a feltételezett példát, amelyet néhány nappal ezelőtt fejtettem ki: egy társaság felkerekedik, beül egy kocsiba, a kocsis lekési az indulási időt. Ezért öt perccel később indulnak. Ezért éppen akkor érnek egy sziklameredély alá, amikor az leomlik, és összezúzza a társaságot. Nos, ha az ember a fizikai síkon követi az okokat, természetesen azt mondhatja: ez történik, azután az meg amaz történik – s ily módon ebből valami eredményt kapunk. De ebben az esetben valóban nem követnénk el azt a hibát, amit akkor követünk el, amikor azt mondjuk, hogy a ló oda húzza a kocsist, ahová akarja -, ha nem vesszük figyelembe, hogy a kocsis a saját akarata szerint irányítja a lovat. Ezt a hibát azért tudnánk elkövetni, mert ebben az esetben az irányítót talán a szellemi világban kereshetnénk. Ha az ember csupán a fizikai síkon követi az eseményeket, akkor valóban épp abban a stílusban ítél, hogy az illetőnek oda kell mennie, ahová a ló húzza. Ha azonban áttekinti azokat a titkos erőket, amelyek az egész eseményben működnek, akkor látja, hogy az eseményeket egy bizonyos ponthoz irányították, és a kocsis késői fellépése éppenséggel hozzátartozott a feltételek egész komplexusához. Minden szükséges, de nem annyira szükséges, mint gondolnánk, ha csupán a fizikai sík eseményeit követjük.

Ha másként vélekedünk, akkor úgy találhatjuk meg az okot, hogy mindig a közvetlenül megelőző dolgot tartjuk az oknak, ekkor a következő történhet. Ha kívülről szemléljük ezt, akkor azt látjuk: két ember találkozik. Nos, úgy látunk munkához, ahogy a valóban a természet vizsgálatakor tennünk kell. A két ember találkozott. Most tanulmányozzuk, hol volt ez az érintett két ember a találkozásukat megelőző órában, hol voltak egy további, azt megelőző órában, hogyan indultak el, hogy találkozzanak. Így egy bizonyos időn keresztül követni tudjuk, ahogyan az egyik mindig sürgette a másikat, és ahogyan a két ember eljutott egymáshoz. – Másvalaki nem bajlódik ezekkel a dolgokkal, hanem véletlenül értesült arról, hogy a két ember öt nappal ezelőtt megbeszélte, hogy találkozni fognak, és azt mondja: igen, találkoznak, mivel megbeszélték, hogy találkozni fognak.

Itt lehetőségük van arra, hogy lássák, az okokat egyáltalán nem ott kell keresnünk, ahol az azt közvetlenül megelőző dolog van, és hogyha az okok fonala utáni keresést a megfelelő, helyes láncszem előtt megszakítjuk, akkor tulajdonképpen nem a megfelelő, helyes láncszemhez jutunk; hiszen akkor az okok láncolatát mindig csak egy bizonyos láncszemig követhetjük. Még a természetben is csak egy bizonyos láncszemig mehetünk. Különösen olyan jelenségeknél, amelyekbe belekeverednek az emberek, csak egy bizonyos láncszemig tehetjük ezt. Ha azonban ezt tesszük, és úgy járunk el, hogy mindig az előzőt és ismét az előzőt keressük, és úgy véljük, hogy majd megismerjük az okokat, akkor természetesen egyfajta tévedésnek, csalódásnak adjuk át magunkat.

Ezt csak át kell hatniuk azzal, amit mostanáig már a szellemtudományból kaphattak. Tegyék fel, hogy egy ember végrehajt valamely cselekvést a fizikai síkon. Tehát látjuk őt, amint végrehajtja ezt a cselekvést. Aki most szemléletét csak a fizikai síkra akarja korlátozni, az látni fogja, hogy az illető ember előzőleg hogyan viselkedett. Ha ekkor tovább megy, meglátja, hogyan nevelték őt. Talán szemügyre veszi még az öröklődést is, ami most divatos, és így tovább. De tegyük fel, hogy abba a cselekvésbe, amelyet itt, a fizikai síkon végrehajtott, belefolyt valami, ami csak abban az életben található, amelyet az illető legutóbbi halála és az új születése között vitt végbe. Ez ekkor azt jelenti, hogy az okok sorát éppen a születésnél megszakítjuk, és odajutunk, ahol valami hasonló áll fenn, amit a megegyezéshez hasonlíthatnánk. Mivel az, amit most végrehajtok, évszázadokkal előre meg volt határozva abban az életben, amely a legutóbbi halálom és a mostani születésem között folyik le. S amit ott átéltem, belefolyik abba, amit most teszek és vállalok.

Éppen ilyen szükségszerűség, hogy bizonyos értelemben, anélkül, hogy a szellemi világba hatolnánk, az emberi cselekvésekhez az okozatiságot egyáltalán nem találhatjuk meg – tehát itt a fizikai síkon egyáltalán nem, hogy ott az okok felkutatása minden körülmények között egészen elhibázott dolog lehet, az okok felkutatása olyan értelemben, ahogyan ezt a külső természeti eseményeknél tesszük.

Mégis, ha pontosabban megnézzük annak módját, ahogyan az emberi cselekvés beleszövődik a világtörténésbe, akkor mégis bizonyos kielégítő szemlélethez juthatunk arról is, amit szabadságnak nevezünk, szemben azzal, hogy azt kell mondanunk: szükségszerűség áll fenn. De ami az okok felkutatását illeti, azt talán elsősorban az korlátozza, hogy a fizikai síkon egyáltalán nem tudunk előrenyomulni addig a területig, ahol az ok rejlik.

De most jön valami más, amit tekintetbe kell vennünk. A szabadság és a szükségszerűség csak két fogalom, amelyeket rendkívül nehéz felfogni, és még nehezebb egyesíteni egymással. Nem alaptalan az, hogy a filozófiai törekvések nagyrészt éppen a szabadság és a szükségszerűség kérdésénél zátonyra futnak. Ez nagyrészt azért jött létre, mivel az emberek a kérdések nehézségeit nem tartották szem előtt. Ezért fáradozom én annyira, hogy ezeken az előadásokon éppen ezeknek a kérdéseknek a nehézségeit szemük elé tárjam.

Ha rátekintünk az emberi történésekre, először is mindenütt láthatjuk a szükségszerűség fonalát. Végül is, előítélet lenne az is, ha minden egyes emberi cselekvést a szabadság produktumának akarnánk beállítani. Ezt ismét egy feltételezett példával akarom megvilágítani. Tegyük fel egyszer, hogy valaki felnőtt. Azáltal, hogy egy meghatározott módon felnőtt, igazolhatjuk, hogy életének minden feltétele éppen úgy alakult, hogy mondjuk, levélhordó lett belőle, egy falusi levélhordó, akinek minden reggel a postával ki kell mennie vidékre, és a leveleket le kell adnia. Majd ismét visszamegy. A következő reggel ismét kimegy. Úgy vélem, hogy mindnyájan elismerik, hogy ezekben a folyamatokban bizonyos szükségszerűséget láthatunk. Ha az ember tanulmányozza mindezt, ami az illető ember gyermekkorában megtörtént, ha összeszedi mindazt az eseményt, ami életére hatott, akkor bizonyára látja, ahogyan összeállt mindaz, hogy falusi levélhordóvá tegye őt, és ahogyan majd éppen azáltal, hogy az az egy állás üres volt, szükségszerűen oda dugták be. S ekkor a szabadság már teljesen megszűnik, hiszen természetesen a levelek címeit, amelyeket kap, nem tudja megváltoztatni. Hiszen itt egy külső szükségszerűség révén adott az, hogy melyik ajtót nyitja ki, és melyiket csukja be. Tehát itt már igen sok szükségszerűséget látunk abban, amit létre kell hoznia.

De most tegyük fel, hogy feltételezek egy másik embert, talán egy fiatalabbat azért, hogy most kifejthessem, amit ki kell fejtenem, anélkül, hogy önök ennek a fiatalabb embernek éppen a legkeserűbb szemrehányásokat tennék a viselkedése miatt. Tehát egy másik, fiatalabb embernek, aki még olyan fiatal, hogy lusta is, de nem azért, mivel ezt teszi, az az ötlete támad, hogy minden reggel együtt megy a falusi levélhordóval, és elkíséri az útján. Ezt végre is hajtja. Rendesen felkel minden reggel, csatlakozik a levélhordóhoz, minden egyes cselekvést együtt végez vele, majd újra visszamegy, ezt teszi egy bizonyos ideig. Egyáltalán nem kétséges, hogy az utóbbinál nem beszélhetünk ugyanolyan értelemben szükségszerűségről, mint az elsőnél. Mivel mindannak, az első emberrel történik, szükségszerűen kell történnie. Ami az utóbbival történik, valójában semminek sem kellene megtörténnie. Minden nap távol maradhatna, mondhatnánk, és egy bizonyos objektív összefüggésen belül pontosan ugyanaz történne. Ez ugye, egészen világos? Így azt mondhatjuk: az első mindezt szükségszerűségből teszi, az utóbbi szabadságból. Ezt egész helyesen mondhatjuk, és mégis, bizonyos értelemben mindketten ugyanazt teszik. Igen, sőt az ember a következő képzetet alakíthatja ki magának. Azt mondhatnánk, hogy ez a második ember látja, hogy közeledik egyszer egy olyan reggel, amikor nem akar felkelni. Hiszen abbahagyhatná, de mégis megteszi, mert már hozzászokott. Teszi, amit szabadságból, egy bizonyos szükségszerűséggel tesz. Látjuk, ahogy a szabadság és a szükségszerűség valósággal egymásba folynak.

Ha annak módját tanulmányozzuk, ahogyan ez a második ember lakik bennünk, akiről a nyilvános előadáson beszéltem önöknek, ahogyan a tulajdonképpeni lelkiség lakik bennünk, amely a maga minőségében majd átmegy a halál kapuján, akkor ez alapjában véve nem más, minthogy a bennünk élő lelkiséget összevethetnénk a külső ember kísérőjével, aki a fizikai világban jár. Jóllehet ez egy közönséges, materialista monista számára valami egészen borzasztó, ha ezt mondjuk. De hiszen egy ilyen materialista monista, aki mégis, mint tudjuk, olyan állásponton van, hogy azt mondja: ti borzaszóan dualisták vagyok, ha azt hiszitek, hogy a víz hidrogénből és oxigénből áll. Az embernek mindennel egységesen kell rendelkeznie. Mégiscsak ostobaság, ha azt mondjuk, hogy az az egytagú szó, hogy víz, hidrogénből és oxigénből áll! – Nos, igen, ebben a monizmusban nem kell csalódnia az embernek. Arról van szó, hogy amit mi az életben képviselünk az, valóban két oldalról egymás felé tart, és ami ott két oldalról jön, azt összehasonlítsuk azzal, ahogyan a hidrogén és az oxigén a vízben található. Mivel külső fizikaiságunk az öröklődési vonalon áramlik tovább, és az öröklődési vonalon nem csupán a fizikai tulajdonságokkal áramlik, hanem azzal, ahogyan szociálisan bele vagyunk állítva az öröklődési vonalba. Hiszen nem csupán azért van egy bizonyos alkatunk, orrunk, hajszínünk, és így tovább, mert apánknak és anyánknak az alkata ezt meghatározta, hanem elődeink életkörülményei előre meghatároznak bennünket a külső szociális helyzetre vonatkozóan, és így tovább. Tehát ami a fizikai síkhoz tartozik, nem csupán fizikai testünk külseje, izomerősségünk és hasonlók, hanem mindaz, ami a fizikai síkhoz tartozik – mindaz tovább áramlik az öröklődés vonalán, áramlik nemzedékről-nemzedékre.

Másrészt valóban hozzájárul ehhez az, ami individuális lényünkként a szellemi világból származik, és aminek eleinte semmi dolga sincs mindazokkal az erőkkel, amelyek az öröklődési áramlatban és a generációk sorában vannak, ami a szellemi világból ered, és ami az okokat, amelyek évszázadokkal ezelőtt hajlamosítanak bennünket valamire, szellemileg egyesíti azokkal az okokkal, amelyek az öröklődési és generációs áramlatban rejlenek. Két lény tart egymás felé. S ténylegesen úgy van, hogy helyesen ítéljük meg a dolgot, ha ezt a második lényt, amely a szellemi világból származik, és egyesül a fizikaisággal, valóban az első lény valamiféle kísérőjének tekintjük. Ezért választottam a kísérő példáját, aki mindent együtt tesz a másikkal. Ez így is van, hogy tulajdonképpeni lelkünk bizonyos értelemben követi a külső eseményeket.

A második ember, aki a falusi levélhordót elkísérte, mindent önkéntesen tett. Nem lehet tagadni, hogy önkéntesen tette. Hiszen kereshetünk okokat, de a szabadság területén az okok szemben állnak a szükségszerűséggel, aminek az első levélhordó ki van téve, Ő mindent önkéntesen tett. De látják, valami következik ebből a szabadságból, mondhatnám, szükségszerűséggel. Nem fogják letagadni: ha a második ember, aki az elsőt kísérte, egy bizonyos ideig ezt tette, akkor kétségtelenül jó levélhordó lesz belőle. Jól megteheti, amit az tett, akit elkísért. Sőt jobban csinálhatja ezt, mivel bizonyos hibákat el fog kerülni. De ha az első nem hibázott volna, akkor ő nem jutna el ezekhez a hibákhoz. Egyáltalán nem tudjuk elképzelni azt az esetet, hogy ennek hasznosnak kellene lennie a második számára, csak az első hibáin gondolkodhatunk. Ha elevenen gondolkodunk, akkor teljesen haszontalan töprengésnek tekintjük, ha a második az első hibáin gondolkodik, és ezzel foglalkozik. Ha éppen nem a hibákon gondolkodik, hanem eleven módon mindent együtt végez vele, és csak az egész folyamatot szemléli, akkor ezt élő módon a magáévá teszi, s ő maga nem fogja elkövetni ezeket a hibákat.

Így van ez azonban azzal, aki bennünk rejlik és kísér bennünket. Ha ez fel tud emelkedni ahhoz a szemlélethez, hogy szükségszerű, amit tettünk, hogy mi kísértük őt, és hogy a jövőbe menően immár mi hordozzuk lelkiségünket, miközben tanult, akkor helyes módon ismerjük fel a dolgot. De neki valóban eleven módon kell tanulnia. Sőt, inkarnációján belül az ember képes lesz megfelelően rögzíteni, amit itt gondolok. Össze tudunk hasonlítani, mondjuk, három embert. Az első ember vaktában cselekszik. Életének egy bizonyos időpontjában jön számára a sürgetés, hogy megismerje önmagát. Ekkor rátekint arra, amit mindig jól tett. Gyönyörködik abban, amit jól végzett. Megpróbálja, hogy mindig tovább folytassa a dolgot, amit jól csinált. Hiszen bizonyos módon valóban jó dolgokat tesz majd, nemde?

Egy másik, aki inkább hipochondriás hajlamú, inkább a hibáira tekint. Ha majd egyáltalán túljut a hipochondrián, a hibáin, ha felül tud emelkedni rajtuk, akkor eljut oda, hogy elkerülje ezeket a hibákat. De nem fogja elérni azt, amit egy harmadik már el tudna érni, aki azt mondja: ami történt, szükségszerű volt, de ez ugyanakkor egyfajta tanulás alapja. De valamiféle szemlélet, nem egyfajta értelmetlen kritika általi tanulásé. – Ő most eleven módon nem azt fogja folytatni, ami már megtörtént, hogy a múltat egyszerűen átvigye a jövőbe, hanem azt kell erősítenie, megacéloznia, aki a kísérő volt, és ezt viszi majd át, élő módon a jövőbe. Nem fogja ismételni, ami jó volt benne, és elkerülni, ami rossz, miközben magába olvasztotta, és miközben egyszerűen otthagyja, ahogy van, hanem ennek a jó és a rossz által meg kell erősödnie és meg kell acélozódnia.

Éppen ez a lelkiség legjobb erősítése: elengedni azt, ami ott történik, és élő módon átvinni a jövőbe. Különben az ember luciferi-ahrimáni módon mindig újra visszakerül a múltba. A fejlődésben előrehaladás csak úgy lehetséges, ha a szükségszerűséget helyes módon fogjuk fel. Miért? Létezik akkor ezen a területen valami, ami helyes? Végezetül erről is mintegy összehasonlítással akarok szolgálni önöknek, és kérem, hogy ezt a következő keddig egy kissé a lelkükben hordozzák. Erre az összevetésre alapozva, kérdésünkben mintegy tovább építkezhetünk.

Gondolják el egyszer, hogy egy külső tárgyat akarnak látni. Önök láthatják, de mások semmiképp sem láthatják, ha önök e tárgy és egy tükör között ülnek. De önök ekkor látják saját szemüket. Ha önök a tárgyat akarják látni, akkor le kell mondaniuk arról, hogy saját szemüket lássák, és ha saját szemüket akarják látni, le kell mondaniuk róla, hogy a tárgyat lássák.

Nos, ez a világ lényeinek egyfajta figyelemreméltó kapcsolata révén az emberi cselekvésre és megismerésre vonatkozik; mindent, amit megismerünk, bizonyos módon tükör által ismerjük meg. Megismerni mindig azt jelenti, hogy valójában valamely módon tükör által ismerünk meg.

Ha most meg akarjuk szemlélni az elmúlt cselekvéseket, amelyeket végrehajtottunk, akkor lényegében mindig úgy tekintünk rájuk, hogy alapjában véve általában a cselekvések és önmagunk közé egy tükröt tartunk. Ha azonban cselekedni akarunk, ha magunk és cselekvésünk között, általában magunk és a világ között közvetlen kapcsolatot akarunk, akkor nem szabad odatartanunk semmiféle tükröt. Akkor el kell tekintenünk attól, hogy rápillantsunk arra, amit a tükör mutat rólunk. Így van ez elmúlt cselekedeteinkre vonatkozóan. Abban a pillanatban, amikor megszemléljük őket, egy tükröt állítunk eléjük, és ekkor egészen bizonyos, hogy felismerjük őket. Nos, ezt a tükröt elhagyhatjuk, és rendkívül pontosan megismerhetjük ezeket a tetteket. Biztos, hogy bizonyos célokra ez igen jó lesz. De ha nem vagyunk képesek arra, hogy félretegyük a tükröt, akkor az egész megismerés semmit sem segít nekünk, mert abban a pillanatban, amikor félretesszük a tükröt, már nem látjuk saját magunkat; de ezt csak akkor tehetjük magunkévá, csak akkor lehet eggyé velünk.

S így kell viselkednünk az önszemlélettel. Világosnak kell lennie számunkra, hogy amíg visszatekintünk, ez a visszapillantás csak alkalom lehet arra, hogy azt, amit megszemlélünk élő módon fogadjuk magunkba. De itt nem lehetséges mindig rátekintenünk a tárgyra, mivel a tükör egyébként mindig ott van. Önszemléletünkkel a dolog teljesen hasonló, mint a tükörbe tekintéssel. Csak azáltal jutunk tovább az életben, hogy amit önvizsgálattal megismerünk, akaratunkba is felvesszük.

Kérem, fogadják be lelkükbe ezt a hasonlatot, amely tehát abban rejlik, hogy az ember csak akkor látja saját szemét, ha lemond egy másik ember látásáról, és ha egy másikat akar látni, akkor le kell mondania arról, hogy lássa saját szemét. Fogadják magukba ezt a hasonlatot. Ennek alapján, jövő kedden majd a helyes és helytelen önszemléletről beszélünk, és ekkor egyre közelebb jutunk kérdésünk megoldásához. Mondhatnám, ennél a legnehezebb emberi kérdésnél, a szabadság és a szükségszerűség, az emberi cselekvések és a világtörténés kérdésénél már szükséges az, hogy minden nehézséget szem előtt tartsunk. S az, aki valójában úgy véli, hogy e kérdésekre vonatkozóan megoldáshoz juthat, mielőtt minden nehézséget áttekintett, mégiscsak téved.

Negyedik előadás 1916. február 1.

Túlságosan hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az ilyen nagy kérdéseket, mint amelyeket most a szükségszerűség és szabadság kérdéseiként számba veszünk, úgy kezeljük, hogy egyszerű, lehetőleg egyszerű fogalmakkal, bizonyos mértékig egy szempillantás alatt, sokszor egy alkalommal akarjuk átfogni. Többnyire nem vesszük figyelembe, ha olyan kérdésekről van szó, amelyek szükségessé teszik, hogy figyeljünk arra, milyen sokoldalúak a világ összefüggései, hogy azt, ami a világ egyik helyén történik, egészen más megvilágításba kell helyezni, ha meg akarjuk érteni, mint egy egészen hasonló dolgot, amely a világtörténés egy másik helyén játszódik le.

Először még egyszer emlékeztetni szeretnék valamire, amit itt más összefüggésben röviddel ezelőtt már említettem. Azt mondtam: ha a világtörténésben olyan jelentős események özönét látjuk, mint a jelenlegiek, akkor igen hajlamosak vagyunk rá, hogy gyorsan, bizonyos mértékig a legkézenfekvőbb dologban keressük az okot, és a következményeket ismét gyorsan, a legközelebbi időben várjuk, abban, ami már közvetlenül ezt követi. A tények ilyen szemléletével teljesen jogtalanul járunk el. Amikor ezt említettem, akkoriban felhívtam a figyelmet arra, hogy egykor, a középkor elején a rómaiak világa szemben állt a mai Közép-Európa világával. Történetileg könnyű szívvel mondhatjuk magunknak: nos, igen, az ember megpróbálja felismerni, ahogyan a régi Róma bizonyos politikai motívumaiból kiindulva ezek a rómaiak kényszerítve érezték magukat, hogy hadjárataikat az északiak – tehát az ő északi népeik – ellen folytassák, az ellen, ami ma Közép-Európa. S ami majd kialakul, abban megkereshetjük a következményeket.

De egy ilyen szemlélettel semmi esetre sem merítjük ki azt, ami tekintetbe jön. Végül is gondolják csak el, egykor, a népek keletről nyugatra történő előnyomulásában, itt, Európában, a rómaiak és a germánság összecsapásában valami másként történt volna – és Közép-Európa egész következő fejlődése, egészen az újkorig, egy más arculatot kapott volna. Az évszázadok folyamán korunkig lejátszódó minden részlet másként történt volna, ha egykor azt a nép-szubsztanciát, amely éppen a régi rómaiakban található – mondhatnám, éppen világtörténeti tulajdonsága, sajátosságai miatt -, nem tudta volna teljesen áthatni a kereszténység, ha ez a világ nem folyt volna össze világtörténetileg fiatal népekkel, amelyek fiatal erővel fogadták be a kereszténységet. Aszerint, ahogyan bekövetkezik ez az összeütközés egy, mondhatnám, szellemileg túlérett nép, mint amilyenek a rómaiak voltak, és egy világtörténetileg fiatal nép között, amilyen egykor a germánok voltak, ebből keletkezett mindaz, ami később, egészen mostanáig létrejött, mondhatjuk, Goethe Faustjáig és mindaz, ami a XIX. század kultúráját létrehozta. Lejátszódhattak-e volna a dolgok úgy, ahogyan lejátszódtak, ha ez egykor nem történt volna meg? Itt egy belső, törvényszerű szükségességgel eltöltött áramlatba tekintünk be, amely tovaáramlik a világtörténésben, és messzi, messzi területekre terjed ki. Hogyan akarhatta volna valaki egykor aszerint intézni cselekedeteit, ami a fizikai síkon az évszázadok folyamán, immár mostanáig történt?

Ami ma történik, ismét kiindulópontja olyan világkonstrukcióknak, amelyek magától értetődő módon, szükségszerűen összefüggenek azzal, ami ma zajlik, de amennyire a fizikai sík történéséről van szó, egyelőre egyáltalán nem hasonlítanak ahhoz, ami kis időtartamra összeszorítva lejátszódik. Csak azért akarom ezt megemlíteni, hogy lássák, milyen mélyen megalapozott az, amit éppen ezekkel a szemlélődésekkel összefüggésben már említettem: hogy nem jutunk messzire a világ összefüggésein való töprengéssel, spekulációval. Gondolják el, ha egy római, vagy germán a Krisztus utáni harmadik, negyedik században elvonult volna spekulálni az akkor történt harcok következményeiről, hová jutott volna. Egyáltalán nem messzire!

Szükséges, hogy tudatában legyünk annak, hogy aminek történnie kell, amit valóban előírt történésként ismerünk fel, azt más dönti el, mint az ilyenfajta töprengés a lehetséges következményeken, vagy azon, ami ebből közvetlenül származik. Ahogy a fizikai síkon is, a történések áramába éppen belefolyik az, amiről úgy érezzük, hogy a szellemi világokból áramlik be: olyan impulzusok áramlanak be, amelyeknek következményeihez nem szükséges részleteiben töprengenünk arról, aminek a fizikai síkon történnie kell. Tisztában kell lennünk azzal, hogy éppen az emberi történésre, a világtörténeti eseményre vetett pillantás teszi szükségessé, hogy szemléletmódunkat kitágítsuk azon túlra, ami a fizikai síkon rejlik. S csak miután már megpendítettük ezeket a szükségszerűségeket, akkor akarjuk ismét tekintetbe venni magát az embert.

Az utóbbi alkalommal felhívtam a figyelmet arra, mennyire lehetetlen, hogy helyes kapcsolatba kerüljünk olyan cselekedetekkel, amelyeket elvégeztünk, amelyek tehát a múltban találhatók, ha ezekről a cselekedetekről folytonosan csak töprengésbe, spekulációba bonyolódunk. Inkább be kell látnunk, hogy ami elmúlt, saját cselekedeteink múltja is a szükségszerűség területére tartozik, és meg kell tanulnunk, hogy belehelyezkedjünk ezekbe a gondolatokba: ami megtörtént, annak meg kellett történnie. Ez azt jelenti, hogy az ember akkor alakít ki saját cselekedeteihez helyes kapcsolatot, ha objektívvé válik azzal szemben, amit a múltban tett, vagy teljesített, ha mondhatnám, egy tőle magától kiindult sikeres vagy sikertelen cselekedetre ugyanolyan objektivitással tud rátekinteni.

Nos, önöknek magától értetődően nyomós ellenvetéseket kell tenniük az ellen, amit éppen mondtam, mivel vannak ilyen nyomós ellenvetések. Mégis gondoljanak bele abba, amit éppen most mondtam: ha valamit megtettünk, akkor az elmúlt. Azt mondtam, hogy ehhez a megtett dologhoz úgy találunk helyes kapcsolatot, hogy objektíven állunk hozzá, hogy utólag nem akarjuk megváltoztatni. A nyomós ellenvetés ez: igen, de hol marad akkor valójában mindaz, aminek oly nagy szerepet kell játszania az emberi életben, nevezetesen egy elkövetett tett megbánása? Természetesen teljesen igaza van annak, aki azt mondja: a megbánás szükséges, megbánásnak kell lennie. Ha a megbánást valahogyan kikapcsolnánk az ember lelki fejlődéséből, akkor magától értetődően egy nagy értékű morális impulzust kapcsolnánk ki. De nem kapcsoljuk-e ki akkor, ha egyszerűen úgy állunk hozzá mindahhoz, ami történt, hogy objektíven, valóban objektíven szemléljük?

Nos, itt ténylegesen egy új nehézség van, egy olyan nehézség, amely végtelenül sok félreértés kiindulópontja lehet. Ha ezt a nehézséget el akarjuk hárítani az útból, akkor már a szabadság-probléma közepébe kell belemennünk. Látják, a nagy Spinoza azt mondta: alapjában véve a világon csak szükségszerűségről beszélhetünk. A szabadság lényegében csak illúzió. Végül is, ha egy golyót meglöknek, akkor szükségszerűen végigfut a pályáján. Ha lenne tudata, akkor azt hinné – véli Spinoza, ezt A szabadság filozófiája c. művemben említettem -, hogy önként megy végig a pályáján. – Így gondolja Spinoza. „S akkor ez úgy van, hogy az ember, mialatt be van zárva a szükségszerűségbe, mivel tudatában van annak, ami ott történik, szabadnak tartja magát”.

De Spinozának még sincs teljesen igaza, valójában egyáltalán nincs. Ugyanis a dolog egészen másként áll. Ha az ember valóban úgy tovaszállna valahová, mint a golyó, amely az indítás szükségszerűségét követi, akkor mindarra vonatkozóan, ami az ő röppályája, és ahol csak a szükségszerűséghez igazodik, el kellene veszítenie tudatát. Ezért öntudatlannak kellene lennie. Tudatának ki kellene kapcsolódnia. Ez meg is történik. Gondolják csak el, hogy önök az asztronómia tudománya szerint milyen gyorsan mozognak a világűrön keresztül! Ezt egész biztosan nem tudatosan teszik. Itt kikapcsolódik a tudatuk. Egyáltalán nem tudnák bekapcsolni, semmikor sem, mivel akkor nem lennének képesek így végigszáguldani a világűrön, ahogyan az asztronómia tudománya mutatja ezt önöknek. Amit tehát az ember szükségszerűen végrehajt, ahhoz ki kell kapcsolnia a tudatát, s az olyan nagy dolgoknál, mint a világűr átrepülése, hamarosan észrevesszük, hogy ami a szükségszerűséghez tartozik, kikapcsolja a tudatot. De a dolgok nem mindig olyan határozottan tudatosak, hanem többé-kevésbé nem tudatosak. A valóságos életben ugyanis erősen határosak egymással. A határvonalakon a dolog nem ragadható meg olyan keményen, mint abban az esetben, amelyet éppen most említettem. Sokkal inkább azt mondhatjuk: amit tudatosan teszünk, amiről feltétlen tudatunk van, mindabban szabadon tudunk cselekedni. Ha egy golyónak tudata lenne, és én meglökném, akkor az csak akkor gurulna egy meghatározott irányba, ha éppen valóban lenne tudata, ha felvenné tudatába az impulzust, amit én adok neki, és ha ezen impulzus szerint maga adná meg a pályáját. A golyónak először öntudatlannak kell lennie, először ki kell kapcsolnia a tudatát, ha csupán az impulzushoz kellene igazodnia.

Ha ezt meggondolják, akkor cselekedeteik között olyan különbséget fognak tenni, amit különben az életben sajnos nem teszünk meg. Mivelhogy ezt nem tesszük meg, ennek nemcsak elméleti, hanem mély gyakorlati jelentősége van. Nem teszünk ugyanis különbséget az életben olyan dolgok között, amelyek nem sikerülnek, és olyanok között, amelyek rosszak, immorálisak. Ez a különbség egészen jelentős, rendkívül fontos. A nem sikerült cselekvésre, amely sikertelenül nem a szándékaink szerint végződik, feltétlenül érvényes, hogy csak akkor tudjuk meg belőle a helyeset, ha objektíven úgy tudunk rátekinteni, mintha abszolút szükséges lett volna. Mihelyt elmúlt, akkor ez az abszolút szükségesség birodalmában van. Ha valami nem sikerül, és utána kellemetlen érzésünk van, hogy ez a tett nem sikeres, akkor teljes mértékben érvényes, hogy ez a kellemetlen érzés az egoizmusból ered: valójában jobb emberek akartunk lenni, vagy szerettünk volna jobb emberek lenni, akik jobban tudták volna a dolgot. Ebben éppenséggel az egoizmus rejlik. S amíg ezt az egoizmust nem irtjuk ki gyökerestül, addig lelki továbbfejlődésünk élménye nem lehet olyan nagy jelentőségű, mint amilyennek lennie kellene.

De ha végrehajtunk egy cselekvést, akkor nem mindig vesszük tekintetbe, hogy a cselekvés sikertelen, hanem ez rossz cselekedet is lehet, olyasmi, amit morálisan rossz cselekedetnek nevezünk. De nézzük meg egyszer a morálisan rossz cselekedeteket. Nézzük meg például a következő cselekedetet, hogy valami egészen beszédes dolgot említsek. Tegyük fel, valakinek nincs mit ennie, vagy nem az éhség miatt, hanem mert szeretett volna valamit, lop. Tehát „lopni”, nemde, rossz cselekedet. Nos, kizárja-e az, amit mondtam, hogy valaki, aki lopott, megbánja a tettét? Nem zárja ki! Végül is miért nem, kedves barátaim? Abból az egyszerű okból, mivel az, aki lopott, komolyan, a legkomolyabban egyáltalán nem akart lopni, ő azt akarta birtokolni, amit ellopott. A lopást szépen elhagyta volna, ha odaajándékozták volna neki, amit akart, vagy más módon tudta volna megszerezni, mint a lopás révén.

Ez egy eklatáns példa. De bizonyos módon érvényes mindarra, amit lényegében rossz tettként veszünk tekintetbe. A rossz tettet, mint olyat, közvetlenül úgy, amilyen, valójában sohasem akarjuk. A nyelvnek finom érzéke van a dologhoz: ha a rossz cselekedet elmúlt, „megmozdul a lelkiismeret”. Miért mozdul meg a lelkiismeret? Mivel a rossz tett most először felemelkedik a tudatba. Feljut a tudatba. Ott, a tudatban, ahol ez megtörtént, valójában benne van a másik dolog, amiért a rossz tettet elkövették. A rossz tett nem az akaratban rejlik. S a megbánásnak is az az értelme, hogy az érintett felhozza a tudatába, ahogyan azt elhomályosulni engedte abban a pillanatban, amikor a rossz tettet elkövette. Mindig arról kell beszélnünk: ha valaki végrehajt egy rossz tettet, akkor arról van szó, hogy tudata elhomályosult, lecsökkent ehhez a tetthez, és számára a dolog arról szól, hogy tudatát éppen olyan eseteknél kell visszanyernie, mint az, amelynél lecsökkent. Minden büntetésnek csak az az értelme, hogy olyan erőket hívjon elő a lélekben, hogy a tudat olyan esetekre is kiterjedjen, amelyek különben a tudat kikapcsolódását okozzák.

Azok között a disszertációk között, amelyeket a filozófusok egyetemein készítettek, amelyek ugyanakkor jogi problémákkal foglalkoznak, különösen gyakori „a büntetéshez való jogról” szóló disszertáció. Nos, sok elméletet állítottak fel annak okairól, hogy miért kell büntetni. Az egyetlen lehetséges okot csak akkor találjuk meg, ha tudjuk, hogy arról van szó, hogy a büntetéssel a lelkierőket úgy vesszük igénybe, hogy a tudat kitágul azon a körön túl, ameddig korábban még nem terjedt ki. S ez a megbánás feladata is. A megbánásnak éppen abban kell állnia, hogy úgy tekintsen rá a tettre, hogy az erejénél fogva a tudatba emelkedjék, s így a tudat ezt az összefüggést áttekintse, úgy, hogy a következő alkalommal ne legyen képes ismét kikapcsolódni. Látják, min múlik ez: azon, hogy megtanuljuk az életben pontosan megkülönböztetni azt, ha valamit meg akarunk érteni, hogy valóban megtanuljunk különbséget tenni a teljesen tudatos tett és aközött, aminél mérsékelt tudatállapotban vagyunk.

Ha viszont önöknek olyan cselekvéssel van dolguk, amelynél egyáltalán nem nézik azt, hogy rossz, vagy jó-e, hanem, hogy ez egy sikertelen cselekvés, ahol valami nem sikerült nekünk, amit szándékoztunk megtenni, ott arról van szó, hogy éppenséggel megzavarhatjuk a cselekvésre vonatkozó szemléletünket, ha úgy ítéljük meg, hogy a következő gondolatokat, érzést keverünk bele. Igen, ez talán másként történhetett volna, ha jobban tettük volna ezt vagy azt, vagy ha mi magunk mások lettünk volna? Itt tekintetbe jön az, hogy valóban szemügyre kell vennünk a következőt: ha a szemnek egy tárgyat kell látnia, akkor nem láthatja önmagát. Nem tud maga elé tartani egy tükröt. Mert abban a pillanatban, amikor egy tükröt tartunk a szemünk elé, hogy önmagát lássa, akkor nem láthatja a tárgyat. Abban a pillanatban, amikor az ember arról okoskodik, hogy valamely tettnél, amit végrehajtott, ennek hogyan kellett volna másképpen alakulnia, ez a tett nem tud olyan erővel hatni rá, ami előreviszi lelki fejlődésében. Mert abban a pillanatban, amikor az ember önmaga és tette közé odaállítja az egoizmust, ami abban rejlik, hogy valójában másként akarta volna végrehajtani a tettet, akkor pontosan azt teszi, mint amikor tükröt tart a szeme elé, úgyhogy a szem nem láthatja a tárgyat.

Ezt az összehasonlítást másként is megtehetjük. Önök tudják, hogy vannak ún. stigmatikus szemek. Ezek olyan szemek, amelyeknél a szaruhártya görbülete derékszögben és keresztirányban különösen erősen meghajlott. Az ilyen szemek sajátos módon pontatlanul látnak. Az ember fantazmagóriákat lát, ami csak onnan ered, hogy a szaruhártya rendellenes módon meg van görbülve. Fantazmagóriákat lát, de ez onnan ered, hogy valójában saját szemét érzékeli, és nem azt, ami kívül van. Ha az ember saját szemét érzékeli, mivel az helytelenül van megkonstruálva, hogy nem vált olyan szemmé, amely önmagától teljesen ki tud kapcsolódni, és a szem csak a tárgyra engedi hatni magát, akkor az ember nem tudja érzékelni a tárgyat. Ha lelkünket eltöltjük ilyen gondolattal: „lehettél volna másmilyen, másként kellett volna tenned ezt vagy azt, akkor sikerült volna ez a dolog”, akkor ez éppen olyan, mint amikor az embernek stigmatikus szeme van: egyáltalán nem látja a valóságos tényeket, meghamisítja őket. De az embernek a valóságos tényeket kell látnia, amelyek ki vannak jelölve számára, akkor ezek valóban hatnak is. Ahogyan egy kívül lévő tárgy egy egészséges szemre hat, úgy hatnak ezek a tények az olyan lélekre is, amelyet nem a tárgyak iránti érzés tölt el, hanem engedi, hogy a tények hassanak rá. Ekkor ezek a tények tovább hatnak a lélekben.

Azt mondhatjuk: valaki, aki még nem találta meg az objektivitást az elmúlt tényekkel szemben, amelyekbe belebonyolódott, az nem képes ezeket a tényeket a maguk objektivitásában látni, és nem is tudja megkapni belőlük azt, amire lelkének szüksége van. Ez éppen olyan lenne, mintha szemünk megállna embrionális fejlődésében a hatodik, hetedik hónapnál, ha a szem felhagyna fejlődésével, és mi ezután a megfelelő időben megszületnénk: az egész világot hamisan látnánk. Ha a szemek nem fejlődnének velünk tovább a hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik hónapban, hanem megállnának a fejlődésben, akkor nem tudnának kikapcsolódni a látványból. Valami egészen mást látnánk, mint amit a valóságban látunk.

Így csak akkor kap megfelelő értéket számunkra, amit megtettünk, ha ily módon messze vagyunk attól, hogy besorolhatjuk a szükségszerűség áramlatába, ha valami szükséges dolognak tekinthetjük. De mint mondtuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy éppen ekkor kell különbséget tennünk aközött, ami sikerült, és ami nem, és aközött, amit morálisan „jónak” vagy „rossznak” tekintünk.

Alapjában véve magyarázatokat találhatnak minderről, még ha filozofikusabb módon is, a Szabadság filozófiája c. művemben, mivel ebben a Szabadság filozófiájában kifejezetten megmagyarázom, hogy az ember azáltal válik szabaddá, hogy kivívja magának azt, ami lehetővé teszi számára, hogy impulzusokat merítsen a szellemi világból. Sőt, egy helyen kifejezetten kimondom: a szabad impulzusok a szellemi világból jönnek. – Ez azonban nem zárja ki, hogy az ember éppen akkor bizonyos mértékig a legszabadabban cselekedjék bizonyos eseményekre vonatkozóan, ha sajátos módon a szükségszerűséghez igazodik. Végül is meg kell különbözetnie a tisztán külső, fizikai szükségszerűséget és a szellemi szükségszerűséget, bár alapjában véve mindkettő eléggé egyféle. De mondhatnánk, a világlét rétegeződésében különböznek, amelyben találhatók.

Ez így van: szemléljünk meg újra egy olyan alakot, mint például Goethe, aki belép a világtörténetbe, és akiről azt mondhatjuk: követhetjük egy olyan ember nevelését, mint Goethéé, láthatjuk, hogyan válik azzá, ami, követhetjük azokat az impulzusokat, amelyek vezették, hogy létrehozza Faustját és más költeményeit. Bizonyos mértékig mindazt, amit Goethe tett, nevelése eredményének tekinthetjük. S csak állítsuk magunk elé Goethe zsenijét. Ezt bizonyára megtehetjük. Itt álljunk meg annál, ami Goethében egészen belül rejtőzik. De látják, ezt másként kell tennünk. Követhetjük a XVIII. század szellemi fejlődését. Ragadjanak ki részleteket ebből. Nézzék például azt, hogy mielőtt Goethe Faustra gondolt, Lessing is tervezett egy Faustot, hogy már megvolt valamiféle Faust. Mondhatjuk, hogy azokból a szellemi problémákból, amelyekkel a kor foglalkozott, a szellemi impulzusokból keletkezett a Faust gondolata. Nos, mondhatjuk, ha megvizsgáljuk a lessingi Faustot és egy csomó más ilyenfajta Faust-költeményt: mindez elvezetett a Fausthoz. Bizonyos mértékig Goethét ki is hagyhatjuk, és akkor is eljutunk Fausthoz, mint egyfajta szükségszerűséghez. A Faust a korábbi időkből jön létre. Tehát követhetjük Goethe fejlődését, és eljutunk Faustjához. Goethét inkább a fejlődésnek megfelelően állíthatjuk magunk elé, de teljesen ki is hagyhatjuk őt, miután szigorúan követhetjük, ahogyan megjelent Európában az ilyen költői műfaj, mint a Nibelungok, ahogyan ez a Parsifal-költeménnyé sűrűsödött, ahogyan Parsifal, ez a törekvő ember, a fejlődés egy bizonyos időszakából felbukkan – majd ahogyan létrejön egy másfajta fejlődés. Hiszen egy másfajta fejlődés révén a Parsifal-ideát teljesen elfelejtették, és teret nyert az a figyelemreméltó idea, amely a Faust népies kiadásában fejeződik ki, s ez majd előhívja azt, hogy egy „Faust” jön létre, mondhatnánk, egy későbbi kor Parsifalja. Goethét teljesen ki is hagyhatjuk. Magától értetődő, hogy itt nem kell pedánsnak lennünk, ötven év nem számít semmit. Az idő rugalmas, előre és hátra nyújtható, tehát ezen nem múlik a dolog. Az, hogy ilyen módon az idő meghatározó szerepet játszik, ezek csak azok az ahrimáni dolgok, amelyek a világban végbemennek. Ami a jó istenektől származik, az az időben teljesen előre és hátra mozgatható. De általánosságban azt mondhatjuk: még ha a frankfurti tanácsosnak, Kaspar Goethének, és feleségének, Ajának nem is lett volna Wolfgang nevű fiuk, vagy ha a fiú. Wolfgang, aki, mint tudják, különben is feketén született, és közel volt ahhoz, hogy közvetlenül születése után meghaljon -, még ha közvetlenül születése után meg is halt volna, bizonyára akkor is, valaki más által létrejött volna olyasvalami, mint a Faust-költemény. Vagy ha Goethe a XIV. században élt volna, bizonyára semmiféle Faustot sem írt volna. Ezek mindenképpen irreális gondolatok. De néha, muszáj ezeket lelkünk elé állítani, hogy belássuk azt, ami reális.

Tehát felvethetjük a kérdést: végül is Goethe a Faustot, vagy egyáltalán az életművét szabadságból hozta-e létre, vagy itt feltétlen szükségszerűség forog fenn? A legnagyobb szabadság abban rejlik, ha az ember azt teszi, ami a világtörténelemben szükséges! Mivel aki úgy véli, hogy a szabadságot valaha veszélyeztetheti az, ami szükségszerűségként létezik a világon, annak ugyanakkor azt is kell mondania: egy költeményt akarok alkotni, de én olyan ember vagyok, aki abszolút szabadon akar működni! Tehát eltekintek minden más költőtől, akik nem voltak szabadok; én egy szabad költeményt akarok alkotni. De nem tudnék szabad lenni, ha azokat a szavakat akarnám használni, amelyek a nyelvben vannak, hiszen ezek végül is ősrégi szükségszerűség eredményei. Nos, igen, ez természetesen nem megy! Én egy tökéletes szabadsághős akarok lenni. Megteremtem magamnak a saját nyelvemet. – S ezután elkezdi megteremteni saját nyelvét. Természetesen azt érné el, hogy ezzel a költeménnyel, amely egy még nem meglévő nyelven jelenne meg, az egész világon visszautasítanák, hogy szabadságával szemben az egész világ ellenállása jönne létre, amely természetesen elsősorban abban nyilatkozna meg, hogy nem értik. Ebből látják, hogy egyáltalán nem arról lehet szó, hogy az események menetébe belenyúló szabadságot valamiképp befolyásolhatja a szükségszerűség, amely a világtörténés előrehaladó áramában létezik.

Elképzelhetnénk magunknak egy festőt is, aki teljesen szabad akart lenni, és azt mondaná: igen, én ugyan festeni akarok, de nem vászonra, vagy egyáltalán egy felületre; én szabadon akarok festeni. Először próbáljak egy olyan alapra festeni, amit adnak nekem? Ezt nem teszem! Akkor majd arra kényszerülök, hogy mindenütt ennek az alapnak a felületéhez igazodjam. – Ennek az alapnak azonban egészen meghatározott törvényszerűsége van. Az ember igazodik hozzá, de ez egyáltalán nem befolyásolja, hogy kifejlessze a szabadságot.

Éppen a nagy világtörténeti eseményeknél lép elénk ilyen világosan az, amit szükségszerűségnek nevezhetünk, amikor a tudat van a dologban, ez közvetlenül egyesülhet a szabadsággal, ahol a tudatosság játszik szerepet. Már említettem: a XIV. században Goethe nem alkothatta volna meg a Faustot, mivelhogy abszolút lehetetlen, hogy a Faust akkor keletkezhetett volna. Nem írhatta volna meg a Faustot. Végül is miért nem? Igen, mivel létezik valami, amit úgy kell neveznünk, mint a világtörténés üressége bizonyos fejlődési impulzusokra vonatkozóan. Ahogy nem tehetnek vizet egy hordóba, ha a hordó már tele van vízzel, vagy, ahogy csak egy bizonyos mennyiségű vizet önthetnek egy hordóba, ha a hordó részben éppenséggel már tele van vízzel, ugyanúgy nem képesek egy már betelt időbe tetszés szerint beletölteni valamit. A XIV. században ez olyasmi, mintha a Faustban ez a valami a szellemi világból egy ember által alászállna a fizikai világba, és ott nem ürességet, hanem betöltöttséget találna. A történés ciklusokban folyik le, és ha egy ciklus betelik, akkor üresség lép fel új impulzusok számára, amelyek ekkor bekövetkezhetnek a világtörténésben. Egy ciklusnak először tartalmilag be kell telnie, majd ismét üresség jelenik meg ebben a ciklusban. Ekkor az ürességbe beleáramolhatnak új impulzusok. Ami impulzusokként Goethe által a szellemi világból alászállt a fizikai világba, arra vonatkozóan üresség jelent meg a kulturális fejlődésben, amelyben Goethe állt. S a fejlődés valóban hullámszerűen folyik le: üresség – a legnagyobb mértékű betöltöttség – lezúdulva, ismét üresség. Ezután kerülhetnek be új dolgok.

Nos, az ember, aki a halál és egy új születés között áll, eszerint készíti elő inkarnációját. Úgy készíti elő inkarnációját, hogy a fizikai világban az ürességnek vagy a telítettségnek azt a fokát találja, amely impulzusa számára megfelelő. Annak, aki korábbi inkarnációjából olyan impulzusokat hoz magával, amelyek elsőrangú impulzusokként képesek hatni, tehát ürességbe kell belehullaniuk, annak olyan időszakban kell megjelennie, amikor a világban üresség van. Akinek olyan impulzusai vannak, amelyeket a világnak csak újra be kell fogadnia, annak új inkarnációjával egy olyan időszakba kell esnie, ahol az ürességet be lehet tölteni. Természetesen ez a legkülönbözőbb területeken úgy van, hogy ezek keresztezik egymást. Hiszen ez egészen magától értetődő. Tehát ebből láthatjuk, hogy bizonyos vonatkozásban – ha szabad ezt a szót használnunk – mi magunk választjuk meg az időpontot, amelyben alászállunk a világba, a bennünk lévő, belső tulajdonságaink szerint, S ehhez igazodik az a belső szükségszerűség, amellyel működünk.

Ha ezeket most szemügyre veszik, akkor már semmiféle ellentmondás sem áll fenn az önök számára, ha az időáramlatban megfigyelik az egymásra következő eseményeket, és megállapítják: Parsifal és így tovább, Faust, ez így folytatódik, majd jön Goethe, és belső világából megjelenik az, amit azonban az egymásra következő időáramlásban éppen olyan jól meg lehet érteni. Már nem fognak semmiféle ellentmondást érezni, mivel Goethe fentről alátekintett, s ott fent, belső világában előkészült az, ami majd kívül egy művévé válhatott. Tehát mialatt a fizikai síkon volt, a belső világából engedte előtörni azt, amit éppen magába fogadott az előző évszázadokban, amikor az előrehaladó események lejátszódtak. E két feltételezés között, hogy „Goethe művét egy bizonyos időszakban kellett létrehozni”, és „Goethe ezt szabadon hozta létre”, éppoly kevéssé van ellentmondás, mintha itt lenne egy táblám, és 1, 2, 3, 4, 5, 6 golyóm, tehát egy sorozat golyóm. Majd hozok egy kis serleget, és azt mondom: az első golyót beleteszem a serlegbe, a másodikat, a harmadikat, a negyediket is, és így tovább. és itt kiürítem őket. De valaki azt mondja: azok a golyók, amelyek most itt vannak, mégis ugyanazok a golyók, amelyek ott voltak. – Nem, mondja egy másik, ezek azok a golyók, amelyek bent voltak a serlegben; abból vettem ki őket.

Mindkét feltételezés teljesen megállhat egymás mellett. Ami az időben lejátszódott, és végül a Fausthoz vezetett, ugyanaz, ami beleélte magát Goethe lelkébe, és ez Goethe lelkéből jön, mert éppen a szellemi világból, lefelé történő megfigyelés által halmozódott fel Goethe lelkében. Végül is, mindig részt veszünk a világ egész fejlődésében. Ha ezt így szemléljük, akkor azt mondhatjuk: abban a pillanatban, amikor a múltra tekintünk, magát az elmúltat szükségszerűségnek kell látnunk. S ha magunkra pillantunk, és jelenleg újra előhozzuk a múltat is, ha éppen tudatosan előhozzuk, akkor a múltban szükségszerűen előkészült dolgot mégis a szabadság révén állítjuk a jelenbe. Így az lehet a legszabadabb, aki teljes tudatát ki tudja fejleszteni: azzal, amit teszek, nem teszek mást, mint ami szellemileg szükséges. A dolgok nem pedáns logikával fejleszthetők, hanem ezeket éppenséggel csak a valóság teljesen eleven felfogásával lehet meglátni.

Még egy módon segíthetünk magunkon, hogy a dolgot teljesen áttekintsük. Feltehetjük magunknak a kérdést: nos, nézzük meg tehát például az állatokat. Számukra a tudat mérsékelt. Tudjuk, nekik mérsékelt tudatuk van. Ezt már gyakran kifejtettem. Nézzünk rá az emberre: neki olyan fokú tudata van, amelyben még a szabadság is érvényesülhet. Hogy van ez akkor az angyaloknak, tehát azoknak a lényeknek a tudatával, amelyek közvetlenül az ember fölött állnak? Hogy van ez az angyalok tudatával?

Még igen nehéz egyenesen áttekinteni az angyallények tudatát. Látják, ha emberként valamit tenni akarunk, akkor meggondoljuk, hogy annak, amit tenni akarunk, milyennek kell lennie. S kudarcot vallunk, ha a fizikai síkon nem az jelenik meg, amiről elképzeltük, hogy a fizikai síkon be kell következnie. Ha valaki összevarr két darab kelmét, s miután összevarrta, szétmennek, akkor neki ez a tett nem sikerült. Igen, a varrógépnél ez már megtörténhet. Ekkor a tett nem sikerült. Tehát ha nem az jelenik meg, amit előre vetítettünk a fizikai síkon, akkor azt mondjuk: a tett nem sikerült. Ez azt jelenti, hogy az ember akaratával arra törekszik, aminek a képét aszerint festette meg, amilyennek a fizikai síkon lennie kell. Ez történik az ember akaratával. De nem így van az angyaloknál.

Az angyaloknál minden a szándékban rejlik. Egy angyallény szándékát a legkülönbözőbb módokon lehet véghezvinni, és a hatás mégis ugyanaz lehet. Ez már csak igaz, de természetesen olyasmi, ami, mondhatnám, fennakad a szokásos logika fogalmain. Csak a művészi elem esetében érezhetjük közel magunkat ehhez a tudathoz, ha a művészit emberi módon fogjuk fel. Akkor önök mindig úgy találják majd, hogy ha tehát a művész képes emberileg felfogni a dolgot – hiszen nem szükséges, hogy mindig emberileg felfogja a művészetét, de ha ezt meg tudja tenni -, akkor adott esetben azt, ami a siker ellentéte a számára, sőt nem sikerült, értékesebbnek tartja, mint azt, ami oly módon sikerült, hogy éppen úgy dolgozta ki, ahogyan kellett volna. Itt egy kissé közeledünk ahhoz a rendkívül nehezen elgondolható dologhoz, hogy az angyalok tudatánál, akaratánál minden a szándékokon múlik, és ezek a szándékok a legkülönbözőbb módon, még egymással szembenálló módokon is megvalósulhatnak a fizikai síkon. Ez azt jelenti, hogy ha egy angyal elhatároz valamit, akkor ezt egészen határozottan teszi, de nem úgy, hogy azt mondja: ennek a fizikai síkon ilyennek kell lennie. Ez egyáltalán nincs benne. Ő fogja tudni elsőnek, ha ott van.

Láttuk, és felhívtam rá a figyelmet: a dolog még az eloháknál is hasonló. Az elohák teremtették a fényt, és látták, hogy a fény jó. Vagyis, ami az embernél az első, annak elképzelése, ami ott van a fizikai síkon, az a szellemi lények tudatában, akik az ember fölött állnak, egyáltalán nem az első, hanem ott első a szándék, és egészen más kérdés, hogy ezt hogyan hajtják végre. Nos, ebben a vonatkozásban az ember köztes teremtmény az állat és az angyal között. Ezért egyrészt inkább az alatta lévő állat ösztönössége felé hajlik. Mindenütt, ahol bűnösség kerül napvilágra, ott lényegében az állatiság okozza ezt az emberben. De az ember másrészt már felfelé is hajlik, mondhatnám, az angyalok tudatához. Ez már csak úgy van, hogy az ember magában hordozza a lehetőséget, hogy a szokásos tudat fölé egy magasabb tudatot is kifejlesszen, ahol a szándékok más módon jelennek meg, mint különben a mindennapi tudatban.

Itt éppenséggel elmondhatjuk: tegyük fel egyszer, hogy emberként fontos életproblémákba bocsátkozunk. Ekkor nem haladhatunk szándékainkkal úgy, ahogy általában tesszük. Tegyük fel például, hogy nevelőként – de a nevelőt most helyes értelemben gondolom – valamilyen gyereket kapunk nevelésre. Az átlagembernek, nemde, megvannak a maga nevelési, pedagógiai elvei. Tudja, mikor kell megvernie, vagy nem megvernie a gyereket, talán azt is, hogy egyáltalán sohasem kell megvernie, és így tovább. Tudja, hogyan tesszük ezt vagy amazt. De aki egy magasabb tudat álláspontjáról szemléli a dolgot, az nem mindig ilyen módon ítél, hanem mindent rábíz az életre. Kivárja, amit megfigyelhet. Csak egy dolgot állít maga elé: a szándékot, hogy elérje azt, amire úgy tűnik, adottsága van. De amire úgy tűnik, adottsága van, többféle módon lehet elérni. Ez az, amiről szó van.

Ha összeszedjük mindezeket a dolgokat, most be is látjuk, hogy az emberen a külső fizikaiságot és a bensőt, tehát elsősorban az éteriséget kell figyelembe vennünk, hogy a szükségszerűség és szabadság vonatkozásában megértsük az egész embert. Ha csupán az ember étertestére tekintünk: már felhívtam rá a figyelmet, hogy az ember éterteste egészen más módon működik, mint a fizikai teste. Az ember fizikai teste – egyszer már említettem önöknek -, elsősorban fiatal. Egykor kifejlődött, idősebb lett, végül öregessé válik. Az étertest az ellenkezőjét teszi. Ha a fizikai testre vonatkozóan azt mondjuk, „öregszünk”, akkor az étertestre vonatkozóan azt kell mondanunk: „fiatalodunk”. Mivel, ha az „öreg” és a „fiatal” szavakat akarjuk használni, akkor az étertest, ha megszületünk, ténylegesen egy aggastyán, mert egészen összeráncolódott, olyan kicsi, hogy csak ránk illik. Ha elérjük a normális öregkort, és meghalunk, akkor ez az étertest ismét annyira megfiatalodik, hogy átadhatnánk az egész világnak, és kint újra fiatalon tud hatni. Míg a fizikai test öregszik, az étertest „fiatalodik”. Mindig fiatalabb lesz.

Ha nem normális időben, fiatalon halunk meg, akkor az étertestnek olyan jelentősége lehet, mint amelyet kifejtettem. De nemcsak ennek az életkornak a példájára vonatkozóan kell tekintenünk a fizikai és étertest e különbözőségére, hanem a szükségszerűség és a szabadság vonatkozásában is. Ha legtöbbször az ember a szükségszerűségbe van beszorítva abban a tekintetben, amit fizikai testével, vagy egyáltalán, mint a fizikai síkon tevékenykedő lény végrehajt, akkor éterteste a legszabadabb, teljesen átengedi magát önmagának. Mindarra vonatkozóan, ahol a szükségszerűségbe vagyunk beszorítva, az étertest önmagára hagyatkozik. Ahol maga az étertest van beszorítva valamely szükségszerűségbe, mindaz, amit az ember a fizikai síkon kifejleszt, szabadságban lévő dolog. Míg tehát a fizikai test a szükségszerűséghez tartozik, az étertestnek ugyanolyan mértékű szabadsága van, és mialatt az étertestet legyőzi valamiféle szükségszerűség, az, ami a fizikai testre vonatkozik, bizonyos mértékű szabadsággal rendelkezik. Mit jelent ez?

Tegyék fel egyszer: nem mondhatják, hogy önöknek teljesen jogukban áll akkor felkelni és lefeküdni, hogy aludjanak, amikor akarják. Reggel felkelünk, és este lefekszünk aludni. Itt egyáltalán nincs szó szabadságról. Ez az élet szigorú szükségszerűségeivel függ össze. S még ha engedik is, hogy a felkelés és a lefekvés ideje valahogyan megváltozzon, akkor sem beszélhetünk egyáltalán szabadságról. Esznek is minden nap. Itt sem lehet szabadságról beszélni. Nem határozhatják el, hogy áttörik ezt a szükségszerűséget, és úgy keresik szabadságukat, hogy például nem esznek, mert kényszert éreznének, hogy egyenek. Mindezekre a dolgokra vonatkozóan az ember szükségszerűségekbe van beszorítva. Miért van beszorítva a szükségszerűségekbe? Mert – ahogy legutóbb mondtam -, a kísérő, aki a belső világában van, az élet folyamán, itt, a fizikai síkon együtt halad mindennel, ami ezzel összefügg, ami valamiféle szükségszerűségbe van szorítva, mivel ez a kísérő időközben szabadságban él. Miáltal történhet az, ha viszont mi, bensőnkkel, étertestünkkel alávetjük magunkat a szükségszerűségnek? Éppen azáltal, hogy tudatosan átadjuk magunkat annak, amit szükségszerűségként ismerünk fel. Tehát úgy, hogy például azt mondjuk: jelenleg itt az ideje, hogy az, aki érett rá, aki be tudja ezt látni, annak foglalkoznia kell a szellemtudománnyal. Természetesen senkit sem lehet kívülről kényszeríteni erre. De belső szükségszerűségként be kell látnunk, mivel ez az emberiség jelenlegi ciklusában szükségszerű. Az ember így először szabadságból veti alá magát a szükségszerűségnek. Senki sem kényszeríti erre a fizikai síkon. Szabadságból, bensőleg, az embernek bizonyos mértékig a kényszerhez kell igazodnia. Az étertest itt maga vállalja azt az impulzust, amely szükségszerűséggel hatja át. Az étertest itt maga vállalja a szükségszerűséget, és ezáltal belehelyezkedik abba a lehetőségbe, hogy ami a fizikai síkra vonatkozóan történik, azt szabadságban kifejleszti. Ez azt jeleni, hogy az ember megismeri a szellemi szükségszerűséget, és ezáltal egyre inkább szabadon átadja magát mindannak, ami az életben a fizikai síkon van.

Nos, önök azt fogják mondani: tehát valójában azáltal, hogy az ember szellemi szükségszerűségben találja magát, szabadabbá kellene válnia a fizikai síkon zajló élet számára. Ez ténylegesen így is van. Hogy az ember összeköti magát a világban lévő szellemiség áramlatával, hogy engedi átmenni magán a szellemiség áramlatát, azáltal ténylegesen olyan elemeket vesz fel, amelyek elszakítják a fizikai világgal való összeláncoltságtól. Természetesen attól nem szakíthatja el magát, amit előző inkarnációja, karmája révén odaítéltek számára. De ha nem a vázolt módon, a szellemi szükségszerűség megismerésével teszi szabaddá magát a fizikai sík szükséges feltételeitől, akkor a halál után a fizikai sík e szükséges feltételeivel való összekapcsolódás megmarad, és magával hurcolja azokat. Az ember a halál és egy új születés között magával hurcolja a fizikai sík szükségszerűségeit. Nem szabadul meg tőlük. Az ember minden olyan pillanatban szabadabbá válik a fizikai sík szükségszerűségeitől, amelyben étertestével a szellemi sík szükségszerűségeivel köti össze magát. Valóban úgy van, ha az ember szabad elhatározásból követni tud egy tisztán a szellemiségben megismert impulzust, mindig szabadabbá válik mindattól, ami különben a fizikai élethez láncolja, messze a halálon túl is. Ezzel szemben maga az étertest egyre szabadabbá válik mindattól, ami az embert a fizikai élethez láncolja, amin nem lehet változtatni.

Így láthatjuk, hogy a szabadság és a szükségszerűség hogyan hat együtt a fizikai síkon, de hogyan hat mindkettő az étertestre is. Az étertest megkapja szabadságát a fizikai sík szükségszerűsége révén, és saját szükségszerűségét magának kell belátnia. A fizikai test pedig éppen egyenesen azáltal kapja meg szabadságát, hogy az étertest belátja a maga szükségszerűségét, és szükségszerűsége oly módon adott számára, ahogyan karmikusan belehelyezkedett a fizikai sík egész folyamatába.

Így hat egymásba organikusan a szabad-szükségszerű fizikai ember és a szükségszerű-szabad szellemi-lelki ember. Szabadság és szükségszerűség mindig egymásba folyik. De lehetetlen, hogy valamiféle tisztán szükségszerű dolognak átadjuk magunkat, ha teljesen tudatosak vagyunk. Hogy valamit teljes tudatossággal hatunk át, tehát úgy fogadjuk be, hogy teljesen tudatosak lehetünk róla, ezáltal működik a szabadság lelkünkben. Ezáltal emelkedünk ki lelkünkkel a szükségszerűségből, és tesszük szabaddá magunkat azért, aminek tudatában vagyunk. Igen, de ha most szellemileg felismerünk egy bizonyos szükségszerűséget, ha éppen felismerjük, hogy a jelen korban szükséges befoganunk a szellemtudomány áramlatát, ha tehát bizonyos fokig szabadon beleilleszkedünk egyfajta szükségszerűségbe? Ezáltal ezt is öntudatlanul tesszük? Bizonyos értelemben igen! Bizonyos értelemben nem tudatosan fejlődünk, majd elhatározzuk, hogy tudatunkat oly mértékben kibontakoztatjuk, amíg eljutunk ahhoz a kapuhoz, amelybe beáramlik, bevilágít az, aminek a szellemi világból kell jönnie. Ekkor befogadjuk azt, aminek a szellemi világból kell jönnie, engedelmeskedünk a tevékenykedő, működő hatalmaknak, amelyek a szellemi világban alászállnak hozzánk. Hiszen azért beszélünk arról, hogy felfelé törekszünk azokhoz a lényekhez, amelyek hajlanak hozzánk, mialatt a szellemi szükségszerűségekbe beledolgozzuk magunkat. Ezért mindig hangsúlyozni fogjuk: tudatunk mindig a szellemi világból bennünket átható, bennünk lüktető lények között lebeg, és elvárjuk, miközben azt mondjuk magunknak: szükségszerűen csatlakozunk a szellemi világból jövő impulzusokhoz – elvárjuk, hogy ugyanakkor alászálljanak ebbe a mi impulzusunkba a magasabb szellemi lények impulzusai. S ezáltal nyilvánvalóvá válik az a viszonylag mély öntudatlanság, amelyben egyébként éppenséggel öntudatlan cselekedetnek érezzük azt, ami szellemileg működik bennünk, ahol valóban biztosak vagyunk abban: a szellem bennünk van, és szabad őt követnünk. Igen, ahol szabad követnünk őt.

Most visszatérünk kiindulási pontunkra. Ha tudatosan azon töprengenénk, hogy mi minden következik az olyan jelentős eseményekből, mint például a jelenkoriak – nemrég összevetettem ezeket a római-germán háborúkkal -, ha szokásos tudatunkkal ezen töprengünk, akkor nem jutunk semmire. Abban a pillanatban azonban, amikor azt mondhatjuk magunknak, hogy az igazságot nem töprengéssel, hanem úgy akarjuk elérni, hogy beáramlik a szellemiség, hogy rábízzuk magunkat a szellemi impulzusra, akkor nincs szükségünk töprengésre. Akkor tudjuk, hogy e szellemi impulzusok az igazsághoz vezetnek, ha engedjük, hogy csak azok ragadjanak meg, amelyek olyan áramlatokhoz visznek, amelyek túlhaladnak évszázadokon, évezredeken. Ez az, ami fontos.

Ekkor azt mondjuk: most nem kell arra gondolnunk, hogy a dolgoknak ma így és holnap úgy kell végződniük, hogy ez és ez történhet, hanem azt mondjuk magunknak: jelenleg az emberiség olyan korszakában élünk, olyan korban, ahol a földi lét továbbfejlődése csak azáltal történhet helyes módon, hogy közvetlenül megragadjuk a szellemi világból jövő szellemi impulzusokat. Tehát ezeket meg kell ragadni, meg kell érteni. Ami külsőleg, a fizikai síkon történik, azt szükségszerűen össze kell kötni ezzel, helyes módon kell összekötni. Akkor a helyes, megfelelő dolog fog történni. Akkor anélkül, hogy töprengenénk rajta, tudjuk, hogy mi lesz holnap és holnapután, hogy meg fog történni, hogy azok a lelkek, akik most átmennek a halál kapuján, akár étertestükben, akár lélekként hatni fognak, ameddig egyesülnek velük azok gondolatai, akik a jövőben majd benépesítik a Föld véráztatta tereit. Ebből létrejön valami, ami hatni fog évszázadokon keresztül. De az embernek erről közvetlen tudattal kell rendelkeznie, oly módon, ahogyan ezt gyakran kifejeztük a következő szavakkal:

A harcolók bátorságából,
A harcmezők véréből,
Az elhagyottak fájdalmából,
A népek áldozatos tetteiből
Nő ki a szellem gyümölcse –
Ha a szellemben tudatos lelkek
Értelmüket a szellemvilágba vezetik.

Tehát ez az, amiről szó van: hogy belássuk, hogy a jelen kor egy bizonyos pontján a lelkeknek tudatosaknak kell lenniük a szellemben, akik hajlandóak arra, hogy értelmüket szellemi irányba vezethessék. Akkor abból, ami most történik, létrejön a jó a jövő számára. Hogy ez a gondolat hasson át bennünket, ahhoz egyfajta szilárd bizalom tartozik, mint azoké a lényeké, amelyeket az angyalok hierarchiájához számítunk. Végül is az ilyen bizalomból tevékenykednek az angyalok. Ha helyes szándékaik vannak, önök tudják, hogy majd ezekből a helyes szándékokból jön létre az, ami jó. Nem azáltal, hogy jövőbeni események valamiféle meghatározott formáját tervezik, hanem azáltal, hogy helyes szándékaik vannak. Ezeket a helyes szándékok azonban csak szellemileg ragadhatók meg. Hogy hogyan kell valamit szellemileg megragadni, ahhoz számunkra abban a stílusban, ahogy megpróbáltuk, valóban csak a szellemtudomány értelmében folytatott gondolkodás adhat útmutatást.

Ötödik előadás 1916. február 8.

Néhány kiegészítést kell fűznöm ahhoz a szabadsággal és a szükségszerűséggel foglalkozó négy előadáshoz, amelyek többé-kevésbé összefüggő egészet képeznek. Tekintsük át még egyszer egyik szellemtudományos alapigazságunkat, az ember összetételének igazságát, hiszen ez oly közismertté vált számunkra: hogy mi az embert elsősorban négy tagból, a fizikai testből, az étertestből, az asztráltestből és az énből összeillesztve, egymáshoz kapcsolódva szemléljük. Ha elsősorban ahhoz tartjuk magunkat, ami a fizikai világban minden ember számára adott, akkor azt mondhatjuk: a szokásos, éber állapotban elsősorban a fizikai test adott számunkra. Fizikai testünket éppen azért ismerjük, mivel természetesen érzékszerveinkkel kívülről szemlélni tudjuk, mivel mindenki más, aki a fizikai világban velünk van, éppen úgy szemlélni tudja, mert egy véleményen kell lennie velünk annak megítélésében, hogy ez a fizikai test létezik. Tehát a fizikai világban ez a fizikai test számunkra kívülről szemlélhető.

Ahogy egy könnyed meggondolás révén maguk is meggyőződhetnek róla, nem tudjuk megszemlélni azt, amit nálunk általában étertestnek neveznek. Ez már kivonja magát a szokásos fizikai szemlélet alól. Éppen úgy kivonja magát a szokásos fizikai szemlélet alól az asztráltest, és lényegében az én is, mivel azt, ami az én – hiszen ezt már gyakran kimondtuk – oly kevéssé lehet kívülről szemlélni, hogy ehhez a név még csak nem is adható kívülről az ember számára. Ha valaki önöknek odakiáltaná az „én” szót, akkor sohasem juthatna eszükbe, hogy az önök énjére gondolhatna. Ő csak a saját énjét mondhatja. Tehát kívülről ez az én már egyáltalán nem nevezhető meg. Mégis világos az, hogy az ember tud valamit erről az énről. Belülről nevezi meg. Mindazonáltal tehát azt mondhatjuk: míg az étertest, az asztráltest hozzáférhetetlen a fizikai sík számára, az én e fizikai sík számára elsősorban nem hozzáférhetetlen. Miközben „ént’ mondunk, erről az énről beszélünk. De itt mégis helytálló az, hogy úgy, ahogyan a fizikai test, vagy egy másik fizikai dolog, ez az én nem látható. Az érzékszervekkel valamiféle módon nem észlelhető.

Nos, felvetődik számunkra a kérdés: akkor mi a magyarázata annak, hogy erről az énről tudunk valamit, hogy egyáltalán odajutunk, hogy megnevezzük? A filozófusok sokszor mondják: az én közvetlen bizonyosság által adott az ember számára. Az ember közvetlenül tudja, hogy az én jelen van. Igen, vannak filozófusok, akik arról álmodnak, hogy puszta filozófiájukkal megismerhetik, hogy ez az én egy egyszerű lény, tehát nem bomolhat fel, és nem is hal meg. De aki egészségesen gondolkodik, azonnal szembehelyezkedik ezzel a filozófiai vélekedéssel, amely a következő. Nos, ha mégannyira be is bizonyítod nekünk, hogy ez az én nem bomolhat fel, tehát nem szűnhet meg, úgy ez már elegendő ahhoz, hogy ez az én a halál után mintegy örök időkre olyan állapotba kerül, amelyben például az elalvástól a felébredésig van. Akkor természetesen már nem tudnánk erről az énről beszélni. A filozófusok tévednek abban, ha azt hiszik, hogy az énben valami reális dolog van jelen, amiről beszélhetnek. Ha valami reálisan jelenlévőről beszélnek, akkor sokkal inkább valami egészen másról van szó.

Az elalvástól a felébredésig ez az én nincs jelen, az ember nem tud „ént” mondani magának. Amikor énjéről álmodik, ez ugyanakkor néha úgy jelenik meg számára, mintha ő maga képileg állna szemben önmagával, vagyis rátekint önmagára. Nem mond „ént” énjének, mint ahogy a szokásos, mindennapi életben teszi. Ha felébredünk, akkor ez igazi énünkkel valóban úgy van, mintha beleütköznénk fizikai testünk szilárdságába. Hiszen tudjuk, hogy a felébredés folyamata abban áll, hogy énünkkel, éppen úgy, mint asztráltestünkkel – de bennünket most elsősorban az én érdekel – alámerülünk fizikai testünkbe. Ezt az alámerülést éppen úgy érezzük, mint amikor kezünkkel egy szilárd tárgynak ütközünk, és ez az alámerülés, amely ugyanakkor a fizikai testtől egy ellenlökést ad nekünk, ez képezi az én-tudatot. S egész nap, amíg ébren vagyunk, valójában nem rendelkezünk énünkkel, hanem énünk képzetével, amely tükörképként fizikai testünkön jön létre. Tehát amit az ember általában a filozófiában az énről tud, az az én tükörképe. Nos, különben semmi más sincs a birtokunkban, mint az énnek ez a tükörképe? Ez a tükörkép az elalvással megszűnik, ez teljesen világos. Akkor az én már nem tükröződik tovább. Elalvás után tehát énünk valójában eltűnne. Reggel azonban, amikor felébredünk, ismét behúzódik a fizikai testbe. Tehát ott van.

Végül is mi ez az én? Amíg csak a fizikai síkon tevékenykedünk, mit birtokolunk ebből az énből? Ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor ugyanis ebből az énből a fizikai világban semmi mást sem birtokolunk, mint akarati aktust, akaratot. Nem tehetünk mást, minthogy akarunk valamit. Hogy akarni tudunk, az felhívja a figyelmünket arra, hogy én-lények vagyunk. Az alvás csak abban áll, hogy minden akaratot letompítottunk, hogy olyan okok miatt, amelyeket már gyakran megbeszéltünk, éppen az alvás alatt nem tudunk akarni. Ekkor tehát az akarat letompul, megbénul. Alvás alatt nem akarunk semmit. Tehát ami az én szóban kifejeződik, az egy valóságos akarati megnyilvánulás, és amit az énről képzelünk, azáltal jön létre, hogy az akarat a testhez ütközik. Ez az ütközés éppen olyan, mint amikor a tükörbe nézve fizikai testünket látjuk. Ily módon saját énünket látjuk, megnyilvánult akaratunkat, amely visszahat fizikai testünkre. Ez adja számunkra az én képzetét. Az én tehát a fizikai síkon akarati megnyilvánulásként él.

A fizikai síkon tulajdonképp kettősséggel van dolgunk: van fizikai testünk, és van énünk. Azáltal van fizikai testünk, hogy szemlélet révén meg tudjuk mutatni kint a térben; énünk azáltal van, hogy akarni tudunk. Minden más, ami a fizikai test mögött áll, számunkra, elsősorban a fizikai szemlélet számára titok marad. Látjuk a fizikai testet, ahogyan létrejött, egymáshoz illeszkedett. Titok marad számunkra, ha csak a fizikai testet szemléljük, hogy hogyan írjuk le ezt az összeilleszkedést azáltal, hogy az ember áthaladt a Szaturnusz-, a Hold- és Föld-korszakon. Tehát ami e mögött a fizikai test mögött van, elsősorban a fizikai világ fizikai szemlélete számára titok marad.

Hogy másrészt az akarat hogyan merül alá fizikai testünkbe, vagy mindabba, ami egyáltalán mi vagyunk, ismét titok marad. Végül is, nemde, az akaratnak tudatában lehetnek, és Schopenhauer ezért az egyetlen valóságos dolgot az akaratban látta, mert megsejtette, hogy az ember az akaratban valójában önmaga tudatára jut. De hogy ez az akarat hogyan merül alá, arról a fizikai síkon egyáltalán nem tudunk. Önök a fizikai síkról alapjában véve csak azt tudják, hogy énjükben megragadhatják az akaratot. Megfogom ezt az órát, de hogy ez az akarat hogyan megy az étertesten át le a fizikai testbe, majd valóságosan az óra megfogásának cselekvésébe, az a fizikai test számára titok marad. Az akarat tehát az éntől belemerül egyenesen a fizikai testbe. Az énben nem marad meg más, mint az akarat belső érzése, belső átélése.

Ahogyan ezt itt leírom, az valójában néhány évszázad óta, az emberiség jóval nagyobb részére igaz, és ezen általában átsiklunk. Az általunk végzett sok elmélkedés révén ez már vérünkké válhatna. Ha visszamegyünk a középkor közepe tájára, csak fantáziálunk, ha azt hisszük, hogy akkor az emberiség valóban pontosan úgy élt, mint a mostani. Az emberiség fejlődik, és annak módja, ahogyan az ember benne áll a világban, a különböző korszakok szerint eltérő. Ha visszamegyünk a XV., XIV. századba, akkor a jelenleginél jóval több olyan embert találunk, aki nemcsak a fizikai testről tud, hanem valóban tudja, hogy valami él a fizikai testben, amit ma az „étertest” kifejezéssel illetünk, amelyet ténylegesen valami aura-szerű dologként észlelünk a fizikai testen. Természetesen ez a középkorban, mondhatnám, egyfajta régi észlelésnek már csak az utolsó maradéka, utolsó darabkája volt; de mindazonáltal a tizedik században is nem csupán a szemébe néztek az embernek, mint ma, ha egyszerűen a fizikai szemét vizsgálták. Miközben a fizikai szemet vizsgálták, még láttak valamit az aura-szerűségből, az éteriségből. Még látták bizonyos módon az őszinteséget, a hamisságot a szemben, de nem csupán mintegy külső ítélet alapján, hanem mialatt közvetlenül észlelték a szemet körülvevő aurát. S így volt ez más dologgal is.

De mialatt ezt az aurát észlelték az embernél, sokkal nagyobb mértékben észlelték az állatoknál, és a növényeknél is. Amit ma ismét csak mesterségesen lehet előidézni – mindezt a leírást ismerik A magasabb világok megismerésének útja c. könyvemből -, hogy ha egy magszemet szemlélünk, másként látjuk felragyogni, mint egy másik magot, ez a korábbi évszázadok embereinek még egészen mindennapos, szokásos jelenség volt. Így először az embernek nem mintegy mikroszkóppal kellett megvizsgálnia azt, amit ma a legtöbb esetben már nem is tudunk, hogy valamely magszem melyik növényből való, hanem az ilyesmit még a magszemet körülvevő fényből, a fény-aurából tudták megállapítani. S a régi írásokban az ásványoknál még olyan ásvány-leírásokat találnak, hogy egy bizonyos módon megkülönböztetik őket a világban betöltött értékük szerint. Ha a régiek ránéztek az aranyra, elmondták mindazt az aranyról, amit nem a fantáziájukból mondtak ki, hanem abból, hogy az arany számukra ténylegesen másként jelent meg, mint például az ezüst. Ha az aranyat a napfénnyel, az ezüstöt a holdfénnyel hozták összefüggésbe, ez valóban megfigyelésen alapult. Valóban azon alapult, hogy aki megfigyelte, sohasem érzett valami mást, amikor kijelentette: az arany tiszta napfény, amely csak összesűrűsödött, az ezüst holdfény, és így tovább. Éppen úgy, ahogyan a külvilágban még látta az elemi lényeket, az elemi aura-szerűt, amely az újabb időben elveszett az ember számára, mivel az újabb korban az emberiségnek éppen azt a fejlődést kell véghezvinnie egészen a szabadságig, amely csak azáltal adódhat számára, hogy csak teljesen a mai fizikai-tárgyi valóságot képes szemlélni.

Ahogyan tehát az emberek elvesztették azt a képességet, hogy ilyenfajta aura-szerű dolgot lássanak, még más képességeket is elvesztettek. Manapság az embernek meg kell éreznie, hogy mégis milyen más az, ha a régiek az akaratról beszéltek. Ők még sokkal többet éreztek abból, ahogyan az akarat, amely ma az énben él, alámerül az organizmusba, ahogyan – mint ma mondanánk – alámerül az asztráltestbe. Ők még érezték az én folytatását befelé az asztráltestbe. Ezt egy egészen meghatározott területen világíthatjuk meg.

Látják, az a tény, hogy a festő úgy véli, modell nélkül már egyáltalán nem tud boldogulni, azon alapul, hogy az ember teljesen elvesztette annak lehetőségét, hogy még valamiképp átélje az én folytatását befelé az organizmusba, ezt a folytatást az asztráltestbe. Miért csodáljuk manapság annyira a régi portrékat? Mert a régi portrét nem csupán úgy készítették, mint a mait, hogy ott van egy személy, és most lemásolják, és teljesen rá vannak utalva, hogy lemásolják mindazt, ami ott van. Ők még tudták: valakinél, akinek izmai a szeme körül egy bizonyos módon vannak megformálva, annál az, ami az énben él, egyfajta egészen határozott módon belemegy az asztráltestbe, s ezáltal létrejön ez az izomforma. Sőt, ha visszamennénk a régi görögséghez, akkor nagyon csalódnánk, ha azt hinnénk, hogy a régi görögök modellt használtak ezekhez az összeillesztett, csodálatos formákhoz. Semmiféle modelljük sem volt. Akinek egy meghatározott karformát kellett készítenie, tudta, hogyan irányul az én befelé az asztráltestbe, és abból, amit érzett, hozta létre a formát. Csak miközben az asztráltest minden megérzése elhalt, akkor vált szükségessé, hogy szorosan tartsák magukat a modellhez, ahogyan ez korunkban szokásossá vált.

Tehát lényeges az, hogy az emberek odajutottak, és még egyáltalán nem régóta tartanak ott, hogy a világot ilyen külsőlegesen, minden aura-szerűség nélkül lássák, mint ahogyan ma, és így bensőleg ne legyenek tudatában annak, hogy az akarat lefut az asztráltestbe, és átfut az egész organizmuson. Ez csak röviddel ezelőtt vált ilyenné.

Ha ismét elmúlik egy hosszú idő, akkor majd más korszak jön az emberiségre. Akkor a fizikai síkra vetett külső pillantás számára még több, és a belső tekintet számára is még több vész el. Hiszen tudjuk, hogy ma csak néhány évszázada élünk az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a XIV. századtól kezdve – mivel az Atlantisz utáni negyedik korszakot nagyjából Róma alapításától a XV. századba menően számítjuk, az Atlantisz utáni ötödik periódust pedig a XV. századtól ismét ilyen hosszan, tehát most valójában csak az Atlantisz utáni ötödik korszak első harmadában vagyunk. De az emberiség az észlelés egészen más módja felé törekszik. A külső világnak valamiféle sokkal nagyobb pusztasága és üressége felé tart. Ma még úgy látja az ember, miközben rátekint a természetre, hogy zöldnek véli, vagy az égboltról azt, hogy kék. Úgy néz rá a természetre, hogy színeit természetes folyamatnak gondolja. Az Atlantisz utáni hatodik korszakban az ember már nem hihet többé a természet színeinek! Manapság csak a fizikusok beszélnek arról, hogy rajtunk kívül csak rezgések vannak, és a rezgések hívják elő bennünk a vörös színt. Amiről ma a fizikusok álmodnak, valósággá válik. Ma ez a fizikusok álma; később majd valósággá válik. Az emberek már nem lesznek lépesek helyesen megkülönböztetni egy többé-kevésbé elvörösödött, vagy többé-kevésbé sápadt arcot. Tudni fogják, hogy mindezt saját szervezetük idézi elő. Babonának tartják majd, hogy kint színek vannak, és a tárgyak színesek. A külvilág szürke lesz a szürkében, mondhatnánk, és az ember tudatában lesz annak, hogy a színeket ő maga viszi bele a világba. Így, ahogy az emberek ma mondják: ó, ti hóbortos antropozófusok, ti arról beszéltek, hogy van egy étertest, ez azonban nem igaz, ezt ti csak beleálmodjátok a dolgokba! – Így később azok, akik csak a külső valóságot látják, azt mondják a többieknek, akik még teljes frissességükben látják a színeket: ó, ti álmodozók, ti azt hiszitek, kint a természetben színek vannak? Nem tudjátok, hogy ti magatok, a bensőtökből csak beleálmodjátok ezeket a színeket a természetbe. – A külső természetet egyre inkább matematikává, geometriává fogják tenni. Ahogyan ma csak beszélni tudunk az étertestről, és ahogy a külvilágban nem hiszik el nekünk, hogy ez jelen van, úgy a jövőben majd nem hiszik, hogy a külvilágban a színlátás lehetőségének valamiféle objektív jelentősége van, csak szubjektív jelentőségűnek fogják tulajdonítani.

Az emberiség hasonló dolgot fog átélni abban is, hogy milyenek az én akarati viszonyai a külvilághoz. Az emberek majd eljutnak oda, hogy a legkevésbé érezzék azokat az impulzusokat, amelyek az akaratban fejeződnek ki. A legkevésbé érzik majd az emberek azt, ami abban a természetes személyes tapasztalatban rejlik, amikor az ember énjéből kiindulva akar valamit. Amit az énből kiindulva akarnak, az csak igen gyengén fog hatni az emberekre. Ha minden úgy folytatódik, ahogyan vázoltuk, akkor, amit a természet nyújt az embereknek, hogy egyáltalán tegyenek vele valamit, ahhoz nekik vagy hosszas alkalmazkodásra, vagy külső kényszerre lesz szükségük. Felállni sem fognak szabad tettből, hanem előbb meg kell tanulniuk felállni, s ennek szokássá kell válnia. A puszta elhatározás a felálláshoz már semmiféle hatást sem fog kelteni. Manapság ez egy beteges állapot, de a puszta természetfejlődés arra irányul, hogy így lesz. Amit belső ideáloknak nevezünk, azokban egyre kevésbé fognak hinni. Amit viszont kívülről előírnak, az, amire az emberek kívülről törekszenek, az szükséges lesz, hogy az akarat fejlődni tudjon, hogy az akarati impulzusok tevékenykedhessenek.

Ez lenne a kialakuló természetes folyamat, és az, aki tudja, hogy a későbbi dolog a korábbiban készül elő, természetesen tudja, hogy a hatodik korszakot az ötödikben készítik elő. S végül valóban nemcsak teljesen nyitott, hanem csak félig nyitott szemmel kell rendelkeznünk, és láthatjuk, hogy az emberiség milyen nagy része törekszik ezek felé az irányzatok felé. Ezekhez igazodva mutatkozik meg az, amit éppen kifejtettem: egyre inkább törekszenek arra, hogy mindent tölcsérrel töltsenek be a fejekbe, vagy mindent megparancsoljanak, s az ember ezt helyesnek fogja érezni. Korábban azt mondtam, hogy most nagyjából az Atlantisz utáni ötödik korszak első harmadában vagyunk, amely azonban – még ha a fizikusok már a hatodik korszak ideáljával rendelkeznek is – még hisz abban, hogy a színek kint valóságosak, hogy például egy arc elpirulásának vagy sápadtságának van valami köze az emberhez. Mi manapság még hiszünk ebben. A fizikusok vagy fiziológusok bebeszélhetik ugyan nekünk, hogy mi megálmodjuk a színeket, de mi ezt a valóságban nem hisszük el, hanem ha természetszerűen a fizikai síkon élünk, úgy gondoljuk, hogy a színek festik meg kint a természetet.

Az első harmadban vagyunk. Ennek az Atlantisz utáni ötödik korszaknak magától értetődően három harmada lesz. Ebben a három harmadban az Atlantisz utáni emberiségnek különféle dolgokat kell véghezvinnie. Az első, amit éppen kifejtettem, az emberiség teljesen tudatára ébred annak, hogy valóban megtanulja, helyesen megtanulja azt, hogy miközben fizikai teste van, alapjában véve figyelmen kívül hagyja, ami e mögött a fizikai test mögött rejlik, általában minden dologban figyelmen kívül hagyja, ami a fizikaiság mögött rejlik. Az Atlantisz utáni ötödik korszak második harmadában – ha a szellemtudománynak szerencséje van – egyre több és több olyan ember lesz, akik tudni fogják, hogy amit kívül látunk, azzal mindenképpen összeköttetésben van valami más, egy éteri-szellemi dolog. Feldereng majd az ember számára annak tudata, hogy az, ami elveszett, a korábbi tisztánlátás számára létezett, és az embernek a világhoz való mostani kapcsolata számára veszett el; de ismét meg kell találni, más módon, mint ahogy korábban megjelent az emberi lelkek előtt. Az aurát már nem láthatjuk ismét úgy, ahogy korábban láttuk, de ebből következhet, ha az emberek tudatában lesznek, hogy ha A magasabb világok megismerésének útja c. könyvemben lévő gyakorlatokat idézik, alkalmazzák, ismét olyan tudattal rendelkeznek majd, amellyel újra megtanulják felismerni – de most más módon –, hogy az aura körülveszi az embert, és minden más dolgot is a világon, és áthatja azokat. Tehát ebből juthatnak ismét egyfajta tudathoz az emberek.

A továbbiakban annak juthatnak tudatára, hogy ismét képesek lesznek megérteni belső impulzusaikat. De ezeket a mostaninál erősebben kell megragadniuk, mivel a természetes tendencia az, hogy az akarat egyre jobban elveszti ösztönző erejét. Ezért ezt az akaratot erősebben kell kézben tartani. Ezt az akaratot úgy hozzuk létre, hogy az emberek mindenekelőtt megismerkednek azzal az erősebb gondolkodással, ami a szellemtudományok igazságainak megértéséhez szükséges. Azok, akik megértik a szellemtudományos igazságokat, ezáltal több erőt adnak akaratuknak, és eljutnak oda, hogy akaratuk lassan ne bénuljon meg egyre jobban, hanem hatékony legyen, amely szabadon, az énből kiindulva működhet. Ami természetes módon akar létrejönni, az majd az emberiség további fejlődésében ellene dolgozik annak, amit azáltal szerezhetünk meg, hogy megerőltetjük magunkat: hogy egyrészt törekszünk a szellemtudomány gyakorlatait végezni, hogy az aurát ismét megpillanthassuk, másrészt önmagunk erősítésére törekszünk, annak az impulzusnak a révén, amelyet a szellemtudomány adhat számunkra, hogy akaratunk ismét erősebb, hatékonyabb lehessen.

Végül is látják, hogy a dolog valójában a következő: amit a szellemtudománynak ott, az Atlantisz utáni kor második harmadában létre kell hoznia, most éppenséggel egyáltalán nincs jelen. Hogyan állnak akkor valójában az emberek, mikor a külvilágra tekintenek? S hogyan állnak a tudósok, mikor a külvilágot szemlélik? Igen tanulságos egyszer megvizsgálni, hogyan áll a mai tudomány – csak olyan alapon mai tudomány, mivel ez az ember természetes viszonya a környezethez -, és hogyan állnak különösen a mai tudósok. A mai tudománynak és az átlagembernek is, ha a külső, fizikai természetet szemléli, legyen az a növények, az állatok, az emberek birodalma, nincs ereje arra, hogy valóban behatoljon abba, amit megfigyel. A fizikus nekilát egy kísérletnek, ezt leírja. De nem mer behatolni abba, amit leír. Nem mer mélyebben behatolni azokba a folyamatokba, amelyek a kísérlet folyamán adódnak számára. A felülethez tapad. A külvilággal szemben pontosan ugyanabban az állapotban van, amelyben önök egy más helyen, ha álmodnak. Azáltal álmodnak, hogy étertestük visszasugározza önöknek asztráltestük élményeit. Aki ma kívülről szemléli a természetet, vagy aki egy kísérletet végez, az megfigyeli azt is, amit a természet visszasugároz számára, amit ad neki. A természetről csak álmodik. Abban a pillanatban felébredne, amikor úgy közeledne a természethez, ahogyan a szellemtudomány közeledik hozzá. Ezt nem akarja. Ma, az Atlantisz utáni ötödik korszak első harmadában az emberek csak álmodnak a természetről. Fel kell ébredniük! Csak álmodoznak a természetről. Csak néha ébred fel valamelyikük az álomból, és azt mondja magának: ami ott kívül van, az mégsem csak puszta álom, hanem ott az álomban él valami.

Ilyenfajta felébredés volt Schopenhauer filozofálása, de nem igazán tudta, mit kellene kezdenie vele. Megütközést keltett azoknál, akik teljesen a mai értelemben vett éleselméjűséggel filozofáltak, mint Csehországban a XIX. század első felében a kiváló filozófus, Bolzano. Ha kézbe vesszük Schopenhauer művének nála lévő példányát, látjuk, hogy a lapszélre ráírta: „Tiszta őrültség!” Ennek természetesen tiszta őrültségnek kellett tűnnie számára, mivel valóban mintegy delíriumban állapítja meg a könyv: kint a természetben él valami, ami olyan, mint az akarat. – S amikor ez a modern természettudomány teljes mértékben hű marad önmagához, amikor bizonyos mértékig levonja a következtetéseit, hová jut el ezután? Nos, eljut oda, hogy pusztán a fizikai testről álmodik. Hogy e fizikai test mögött még valami rejlik, arról sejtelme sincs, különben étertestről, asztráltestről, énről kellene beszélnie. De nem akarja megragadni a valóságot, csak azt akarja megérteni, ami felkínálkozik számára. A mai fizikus vagy fiziológus valóban mintegy álomkórosnak tűnik. Álmodik, s ha rákiáltanak – és ez a rákiáltás akkor történik, ha a szellemtudományról beszélünk neki -, akkor hanyatt esik, mint az álomkóros, amikor rákiáltanak. Akkor elvágódik, és úgy véli: most benne vagyok a semmiben! – Eleinte nem tud mást tenni, az álmodozásnál kell maradnia. Éppen amikor azt hiszi, hogy a legéberebb a külső természettel szemben, akkor marad meg leginkább az álmodozásnál. Mi következik ebből? Ebből az következik, hogy fokozatosan elveszít minden lehetőséget, hogy valami mást találjon a külvilágban, mint azt, amit képzelni tud róla. Fokozatosan elveszti a lehetőséget, hogy még arról is el tudjon képzelni valamit, ami a külvilág mögött rejlik, amit a külvilágon túl képzelni tud. Mi marad akkor neki, ha az emberi testet rábízza a természetkutatóra? Ott van előtte az ember. Pontosan látja, vagy hagyja, hogy a természetkutató, illetve a klinikai gyakorlat megmondja számára, hogy milyen elváltozások lépnek fel, ha valami nem normális módon megy az életben. Igen pontosan analizálja, szétbontja ezt a fizikai testet. De megáll ennél, és egyáltalán nem sejti, hogy mögötte van valami. Ebben a fizikai testben semmi sincs az énből, az akaratból.

Lényegében mit kellene tennie ennek a természetkutatónak? Az akaratot és az ént teljesen le kellene tagadnia. Azt kellene mondania: nincs semmiféle akarat, ez nincs jelen az emberben; mivel ezt az akaratot nem tudjuk megtalálni. – Lent az organizmusban rejtőzködik az akarat. Mint mondtuk, csak az énben ragadható meg, érezhető, élhető át. Tehát mindenekelőtt az akaratot kellene megmutatni. Ez azt jelenti, hogy át kellene élnünk, hogy egy természetkutató, aki manapság csak álmodik, ha egyszer egészen őszinte lenne, azt mondaná a hallgatóságának: igen, ha az emberről beszélünk, akkor valójában az akaratról beszélünk. Ez nekünk, természetkutatóknak képtelenség. Az akarat semmi. Ez egy egészen üres hipotézis. Nem létezik. – Így kellene mondania. Ez egészen következetes lenne. Az ilyen természetkutató álmodna a külső folyamatokról. Az akaratot letagadná.

Amit elmesélek önöknek, az nem olyasmi, amit most találtam ki. Ez a mai természettudományos szemlélet egyik gondolati szükségszerűsége. Látják, hogy egy természetkutató, ha gondolatmenete mintegy végső következtetését levonja, odajut, amit elmondok önöknek. Ezt nem csak úgy kitaláltam. Magammal hoztam például A fiziológiai pszichológia vezérfonalai öt előadásban c. művet, amelyet a jól ismert jénai professzor, dr. Ziehen írt. Megkísérli azt ábrázolni, ami lelkileg-testileg megjelenik az emberen. Az egyes előadásokban végigmegy mindezen, miközben az ingerről, a szag-, az íz-, a hallás-, a látásérzetekről beszél. Nem akarom terhelni önöket mindezzel, hanem csak néhány helyet akarok megbeszélni, amelyek az akaratról szóló tizenötödik előadásában fordulnak elő. Ott például olyan mondatokat találnak, mint a következők: „A külvilág számtalan materiális ingeréből agykérgi izgalmakat vezettünk le, amelyek fizikai területen az érzeteknek felelnek meg. Azután az asszociációs tengelyen követtük az agykérgi izgalmat az agykéregbe, egészen a motorikus zónáig: a materiális izgalmat innen ismét perifériás irányban az izomzathoz vezettük, és ez izom-összehúzódásokat váltott ki. A transcorticalis (agykérgen keresztül lejátszódó) folyamatnak pszichikusan az ideák asszociációja felelt meg, és az ebből következő mozgást pszichológiailag cselekvésnek neveztük. Az utóbbit képesek voltunk teljesen kielégítő módon levezetni az érzésből és korábbi érzések emlékképeiből, a képzetekből az ideák asszociációjának törvényei szerint, és ezzel a pszichikai folyamatot annak végső láncszeméig követtük. Ezen a helyen mégis” – mondja tovább Zieher – „egy hipotézisbe ütközünk, amelyet korábban a pszichológia csaknem kivétel nélkül tanított, és amelyhez az általános emberi értelem, úgy tűnik, mindenkor öntudatlanul jutott el: ez alatt egy sajátos akarat feltételezését, mint cselekedeteink okát értem”.

Nos, Ziehen megmutatja, hogy semmi értelme sincs egy ilyenfajta akaratról beszélni, ahogyan a fiziológus sem talál semmit, ami valahogy megfelelne ennek a szónak, hogy „akarat”. Rámutat még arra a sajátos értelmezésre, amelyet erőhatásoknak nevez, amit akarat-elfajulásként jelölhetünk meg, hogy itt akkor nem is akaratról van szó, hanem valami egészen másról, úgy, hogy akaratról egyáltalán nem lehet beszélni.

Látják, ez egészen következetes. Ha a külső fizikai világ álmainál maradunk, akkor nem jutunk az akarathoz. Az akaratot egyáltalán nem találjuk. Ha kialakítunk egy világnézetet, magát az akaratot csak letagadhatjuk, és elmondhatjuk: nos, igen, végül is nincs semmiféle akarat. Ezt a mai úgynevezett monisták megfelelő módon teszik. Ők tagadják az akaratot. Azt mondják, az akarat, mint olyan, egyáltalán nem létezik, ez csak egy mitológiai képződmény. – Ziehen ezt mintegy óvatosabban fejezi ki, de mindazonáltal figyelemreméltó eredményekre jut, olyan eredményekre, amelyeknél óvakodik attól, hogy teljesen következetesnek tartsa őket. Utolsó előadásából még néhány mondatot akarok felolvasni önöknek, amelyekből látni fogják, hogy már levonja a következtetést, de mindenképpen mintegy kacérkodik az akaratnak ezzel a nemlétével. Majd azt mondja itt: hogy állunk a felelősség fogalmával?

Tehát nem találja az akaratot. A kérdésre, hogy hogyan van ez a felelősség fogalmával, azt mondja: „Ez ténylegesen ellentmond a fiziológiai pszichológia eredményeinek. Ez azt állítja: cselekedetünk szigorúan elkerülhetetlenné teszi” – vagyis, fizikai értelemben abszolút szükségessé – „érzéseink és emlékképeink szükségszerű termékét. Tehát egy rossz cselekedetet éppoly kevéssé lehet az ember bűnéül felróni, mint egy virágnak, ha csúnya. A cselekedet ezért – pszichológiailag is – rossz marad, de elsősorban nem bűn. A bűn és a felelősség fogalma – hogy röviden megnevezzük az ellentétet – vallási, vagy szociális. Ezért itt eltekinthetünk ettől. Hogy megismételjük, a pszichológia, hacsak másfelől nem igazolja, nem tagadja az abszolút esztétikai és etikai törvényeket, ő maga, empirikus korlátai között, csak empirikus (tapasztalati) törvényeket találhat”.

Ez egészen természetes is: az ember álmodik csak a külső természetről, majd egyfelől elénk kerül egy ember, aki jótékonykodik, másfelől egy másik, aki eldöngeti az embereket a semmiért, és ismét csak a semmiért. Így, ahogyan egy virág a természet törvényei által szép, a másik csúnya, úgy az egyik ember jó ember, ahogy mondani szokás. De hiszen a jó nem jelent mást, mint egy virág szépségét, és a csúfság sem jelent mást, mint egy virág csúnyaságát. Tehát teljesen következetes: „Tehát egy rossz cselekedetet éppoly kevéssé lehet bűnéül felróni az embernek, mint egy virágnak, ha csúnya. Ezért a cselekedet – pszichológiailag is – rossz marad, de elsősorban nem bűn. A bűn és a felelősség fogalma – hogy röviden megnevezzük az ellentétet – vallási, vagy szociális”. – Tehát semmiképp sem megismerő, hanem vallási, vagy szociális fogalom. – „Ezért itt eltekinthetünk ettől. Hogy megismételjük, a pszichológia, hacsak másfelől nem igazolja, nem tagadja az abszolút esztétikai és etikai törvényeket, ő maga, empirikus korlátai között, csak empirikus (tapasztalati) törvényeket találhat”.

Ily módon Ziehen még óvatosan fejezi ki magát, miközben nem épít fel rögtön valamiféle világnézetet. De ha felépítünk egyfajta világnézetet, akkor minden lehetősége elmarad annak, hogy az embert tetteiért felelősségre vonjuk, ha azon az alapon állunk, amelyen itt e könyv szerzője, aki ezeket az előadásokat tartotta. Ez azért van, mivel ezek az emberek álmodnak a külvilágról. Felébrednének abban a pillanatban, amikor elfogadnák azt, amit a szellemtudomány mond a külvilágról. De gondolják csak el, ezeknek az embereknek van egy tudományuk, amely maga beismeri, hogy tehát mindabból, ami a külső testtől elvezet egészen az ember énjéhez, nem tudunk semmit. – De az énben kell élniük először is az esztétikai, másodszor az etikai törvényeknek, s ha jobban megnézzük, még a logikai törvényeknek is. Mindennek az énben kell élnie. Elsősorban annak kell az énben élnie, ami az akarathoz vezet. Ebben a tudományban semmi sincs, ami valahogyan, reális impulzusként az akaratban tudna élni. Ebből semmi sincs ebben a tudományban. Tehát valami más szükséges.

Gondolják el, ha manapság csak ez a tudomány lenne a világon, akkor azt mondanánk: nos, találok egy csúnya virágot, meg egy szépet, ez a természettől fogva szükségszerűen így van. Találok egy embert, aki meggyilkolja a másikat, és találok egyet, aki jótékonykodik a többiekkel, ez is éppen a természettől van így. Mindannak, ami az akaratról beszél, magától értetődően el kellene maradnia. Miért nem marad ez el akkor? Igen, ha az ént már nem vesszük tekintetbe, ha már nem azon a területen engedjük érvényesülni, ahová világszemlélet révén eljuthat, akkor más módon kell eljutnia hozzá. Ha mégis, ahogyan Ziehen teszi, „szociális vagy vallási törvényeket” akarunk elfogadni, akkor valamely más módon kell ezt belevinnünk az emberbe. Ez azt jelenti, ha az ember álmodik a külvilággal, azzal kapcsolatban, amit lát, akkor azt, amit akar, valahogyan ösztönöznie kell. S ez csak az álom ellenképe lehet: a kábulat. Ami az akaratban él, annak úgy kell beleélnie magát ebbe az akaratba, hogy az ember nehogy csak valamely meggondoláshoz jusson róla, hogy ne ismerje fel teljesen akarati impulzusként. Vagyis, egy ilyen korban kívánatos, hogy az ember azt, amit akarati impulzusaként felfog, ne próbálja meg világosan látni, hanem ennek úgy kell hatnia benne – már használhatjuk ezt a képet -, mint ahogyan a bor hat, ha az ember ittas. Mint ahogyan az, aki ittas, nincs egészen a józan eszénél, impulzusként úgy kell hatnia annak, amit nem tesznek megfontolás tárgyává. Vagyis, olyan korban élünk, amelyben vissza kell utasítanunk, hogy az akarati impulzusokat valóban legmélyebb tartalmukig menően megvizsgáljuk. A vallási felekezetek akarnak impulzusokat adni, de nem akarják, hogy ezeket valamely módon vizsgáljuk. Nem akarják, hogy a fogalmakat, amelyek által az akaratot mozgósítják, objektív szemlélet tárgyává tegyük. Mindennek kábulat által kell eljutnia az emberhez.

Ezt a jelenben ismét ténylegesen igazolhatjuk. Próbálják meg egyszer valóban, de elfogulatlanul meghallani, hogyan beszélnek ma vallási impulzusokról. Mivel nem akkor érzik a legjobban az emberek, ha semmit sem mondanak nekik, hogy miért kell ösztönözni ezt vagy amazt, hanem akkor, ha úgy beszélnek nekik, hogy tűzbe mennek, hogy tudtukra adnak olyan fogalmakat, amelyekkel kapcsolatban nem egészen térnek észhez, amelyek ködbe burkolódznak. S ezen a területen azt a szónokot fogják a legkiválóbbnak tartani, aki tüzet, tüzet visz a lelkekbe, aki lehetőleg kevéssé tekint arra, hogy valóban megfontoljanak minden egyes fogalmat. Ezért az álmodozók jönnek, és azt mondják: megvizsgáljuk az evangéliumokat. Ezekben semmit sem találunk arról, hogy a názáreti Jézusban, ha már létezését elismerjük, valóban valamely földön kívüli lény élt. Csak emlékeznünk kell arra, milyen sok álmodozó jön, és egyszerűen letagadja Krisztus létezését, mivel ezt a külső fizikai síkon nem lehet bizonyítani. Másfelől vannak olyan teológusok, akik tehát nem is tudják ezt bizonyítani, és ezért lehetőleg úgy beszélnek Krisztusról, hogy lehetőleg nem alkotnak világos fogalmakat, amelyek amennyire csak lehet, az érzéshez, az ösztönökhöz szólnak.

Ez egészen rövid idővel ezelőtt, figyelemreméltó módon lejátszódott a külső életben. Mivel egyfelől jöttek azt álmodozók – a filozófia területén Eduard von Hartmann-nal kezdődött, és majd Drews egész agitációt teremtett belőle -, mivel az álmodozók odajutottak, hogy mondhatnám, tagadták az egész testamentum-tanítást, miközben kimutatták: a Golgotai Misztérium nem történeti esemény. A külső történelem területén nem is tudjuk ezt bizonyítani, hanem be kell hatolnunk a szellemiségbe. Az álmodozókkal szemben álltak olyanok, akik felléptek ez ellen. Olvassák el az egész irodalmat, és meg fogják látni: sehol sincs benne valami megfontoltság, tudományosság, hanem mindenütt szavak, amelyeket mámoros és kábító szavaknak nevezhetünk. Sehol semmi alaposság! Mindenütt ahhoz beszélnek, ami a motiválatlan ösztönöket gerjeszti. Így van ez lelkiéletünkben: egyfelől az álom, az álom, amely természettudományos alapon, világnézetként adódik, másfelől a kábulat, amely abból adódik, ami a vallásos meggyőződésből származik.

Manapság főleg az álom és a kábulat uralja az embereket. S éppen úgy, ahogy az álmot azzal lehet elűzni, hogy felébresztjük az embert, a kábulatot is csak azáltal lehet elűzni, hogy a belső impulzusokat teljes világossággal vizsgáljuk, vagyis, hogy az embernek a szellemtudományt adjuk, amely nem tud kábítani, de a lelket valóban áthatja a szellemi impulzusokkal. Ezzel szemben az emberek ma még nem szívesen akarnak részt venni ebben. Már mondtam, hogy ha manapság valakit, aki olyan keményfejű, haeckelista, monista, aki csak természettudományos alapon akar monizmust alapítani, szellemtudományra biztatunk, az hanyatt esik, képileg kifejezve, természetesen hanyatt esik. Ez egészen természetes számára, mivel rögtön a semmiben érzi magát, tudata megszűnik, teljesen megszűnik. Tegyük fel, hogy van egy mindennapi ember, aki ma egyedül a természettudományból akar világnézetet kialakítani, és arról beszélnek neki, ami a szellemtudományból következik, akkor az számára semmi; semmit sem ért belőle. Ha őszinte, akkor azt mondja: na, igen, már kezd úgy zúgni a fejem, mint egy méhkas. – Vagyis: hanyatt esik.

Ha az embert elragadja a kábulat, akkor annak, aki hagyja magát teljesen kijózanodni, természetes, hogy egyfajta igazi, megtisztított vallási élet jelenik meg, és vallásos meggyőződését elmélyítheti azáltal, hogy megismerkedik a szellemtudományból jövő impulzusokkal. Ha azonban önök ezzel a szellemtudományos ideállal hozakodnak elő annak, aki nem akarja ezt, nem akarja áthatni lelkét a szellemtudomány ideáljával, és ő nem megy bele ebbe, ha tehát önök a szellemtudománnyal hozakodnak elő valakinek, aki éppenséggel teljesen a mai teológiai tevékenység terén áll, akkor az különös módon kijózanodik, mint az olyan ember, aki kábulatban volt, de még nem szabadult meg teljesen az organikus hatásoktól. Ő ugyanis másnapos lesz. Ez már valóban észrevehető. Ha önök ma, ahol a szellemtudomány ismertebb, de nem megemésztett – ezt különösen Dornach környékén figyelhetjük meg, ahol a teológusok többet foglalkoznak vele -, megfigyelik a teológusok mondásait, akkor úgy találják: mindez náluk, alapjában véve egyfajta másnaposság, amelybe azáltal kerültek, hogy olyan fogalmakat, ideákat, tartalmakat kell kapniuk amelyektől csak elkábulni akarnak, és csak motiválatlanul akarják belevinni az emberi lélek szellemi tagoltságába. Visszarettennek a kijózanodástól, amit azért nem tudnak elviselni, mivel tudják: ebből nem jön világosság számukra, hanem – bocsássanak meg a triviális kifejezésért – csak a fejük zúg tőle.

Ezeket a dolgokat teljesen a maguk, mondhatnám, történeti szükségszerűségében kell szemlélnünk. Ha megjelenhet az, hogy egyfelől a szellemtudomány megérteti az emberekkel legalább a kezdeti alapjait annak, ahogyan egy új úton ismét láthatjuk azt, ami elveszett, hogy akaratunkba ismét impulzusokat vihetünk be, akkor az emberiség számára szabadságból eredően megvalósul az, amit a természet már soha többé nem ad meg neki. Ezáltal látják, hogy a mi programunkat is egy bizonyos szükségszerűséggel formáltuk meg. Ha egy olyan előadást hallanak, amelyet a múlt pénteken tartottam, ahogyan már gyakran tettem, amelyben egyrészt a gondolkodás fejlődésére akarom felhívni a figyelmet, ahogy a gondolkodás egyfelől továbbmegy addig, amíg felfedezzük benne az akaratot, amíg általa kilépünk önmagunkból, másfelől megtaláljuk a másik tanút. – Miközben addig megyünk a gondolkodással, hogy kilépünk önmagunkból, másrészt az a lehetőség adódik az embernek, hogy nem esik hanyatt, ha rákiáltanak, és felébresztik. Azért esik hanyatt, mivel a külső történést nem tudja megérteni, és semmi támasza sincs, amihez tarthatja magát, ha csupán álmodik, és felébresztik. Ahhoz kell tartania magát, amihez a gondolkodás fejlődésével juthat el, hogy ne valamely szervezetlen, rendezetlen állapotba kerüljön, amit másnaposságnak nevezünk. Úgy éri el azt, amiről beszéltem, hogy a belső tanú valóban tisztán az emberi bensőből tud megjelenni. Így az, amit mindenekelőtt közölni kell az emberiséggel, bensőleg összefügg az emberi előrehaladás valódi belső törvényeivel.

Ha csupán elfogadják azt, amit itt ma és már gyakran mondtunk, és következményeit szem előtt tartják, akkor nem esnek bizonyos hibákba, amelyekbe különben majd mindig újra és újra beleesnek. Természetesen rendkívül nehéz lesz, hogy bizonyos hibákat elkerüljenek. Ma csak még egy ilyen hibára szeretném felhívni a figyelmet. Látják, mindig újra vannak közöttünk egyes emberek, akik azt mondják: nos, igen, itt vannak például ennek vagy annak a vallásfelekezetnek a követői, tehát mondjuk, többé-kevésbé katolikus lakosság között, egy katolikus lelkésszel élünk. Barátaink igen gyakran úgy vélik, ha megmagyarázzák ennek a lelkésznek, hogy mi mégis Krisztust képviseljük, hogy a Golgotai Misztériumról helyes módon beszélünk, hogy nem tagadjuk Krisztust, akkor elérhetik, hogy ez a lelkész barátkozik velük. Ez a gondolatmenet teljesen hibás. Sohasem lehetséges, hogy úgy nyerjék meg ezeket az embereket, hogy megmutatják nekik, nem tagadják azt, amit ők kötelesek képviselni. Teljesen lehetetlen. Sőt, jobban jönnénk ki ezekkel az emberekkel, ha abban a helyzetben volnánk, hogy azt mondjuk, tagadjuk Krisztust. Akkor azt mondanák: nos, igen, ezek tehát olyanok, akik tagadják Krisztust. Ezek nem tartoznak hozzánk. Mi megmaradunk a mi közösségünknél, amely a kábulat révén érteti meg velünk Krisztust. – Ezt nem mondják ki, de ezt teszik. De ha olyanok lépnek fel, akik mellettük hirdetik Krisztust, sőt, akik mellettük azt állítják, hogy valami pozitív dolgot tudnak Krisztusról, akkor ezek az emberek saját útjaikat járják, akkor olyanok lesznek, akik más úton akarják hirdetni Krisztust, mint ők, akkor ezek sokkal nagyobb ellenségekké válnak, mint azok a barátaink lennének, akik tagadják Krisztust. Végül is azt, hogy Krisztust képviseljék, saját privilégiumuknak tekintik, és éppen az a hiba, hogy a többiek más módon képviselik őt.

Önök tehát majd bizonyos teológusokat főként azáltal haragítanak meg szellemtudományunkra, hogy azt mondják nekik: igen, mi Krisztust képviseljük. Sokkal kevésbé dühítenék őket, ha azt mondhatnák – ezt természetesen nem tehetik -: hogy mi tagadjuk Krisztust. – Az egyenesen dühíti őket, hogy egy más összefüggésben utalnak Krisztusra. Barátaink teljes jóakaratból, igen könnyen azt mondják majd: igen, de akkor mit akarnak önök? Hiszen mi teljesen a kereszténység alapján állunk. – Ez a legrosszabb, amit önök tehetnek, hogy ezt mondják az embereknek, mert ez az, ami a legkevésbé sincs ínyükre.

Így ismét keményen beleütközünk valamibe, ami számunkra egész sajátos módon, mondhatnám, szembeszáll a szabadsággal és a szükségszerűséggel. A fő dolog ez: mindig újra és újra meg akarom értetni, hogy ezeket a fogalmakat nem kell könnyedén felfogni. A szabadság és a szükségszerűség a legfontosabb emberi fogalmakhoz tartoznak, és mindig újra tisztában kell lennünk azzal, hogy sok mindent kell összehordanunk ahhoz, hogy valamiképp helyesen értsük meg a szabadság és a szükségszerűség fogalmát. Hová vezetne végül is, ha a mai emberiség tisztán a természeti szükségszerűséget követné? Természetesen ez oda vezetne, hogy egyre többet és többet álmodnának, hogy végül az embereknek csak az a sivár szürkeségük lenne a szürkeségben, hogy valóban egyre kevésbé lennének képesek akarni, valóban egyfajta akarati bénultságba kerülnének. Ez a szükségszerűség. Ez ellen természetesen dolgozni kell a szellemtudomány szabadságával, mivel most annak a kornak a kiindulópontján állunk, amikor az embereknek belső, felismert szükségszerűségből kell kivívniuk azt, amit szabadságuk számára kell kiküzdeniük. Természetesen mindnyájan mondhatjuk: nem bajlódunk azért, aminek meg kell lennie. Majd létrejön az, ami éppen meg volt írva. Hogy ez másként megy, az szükségszerű, de olyan szükségszerűség, amelyet csak belátással lehet megérteni. Mondhatnánk, valamiféle szabad szükségszerűség, igazi szabad szükségszerűség.

Itt ismét belsőleg ütközik a szabadság és szükségszerűség fogalma. Némelykor úgy tűnik, hogy csak játszottam az „álom” és a „kábulat” szavakkal. Valóban nem csupán játszottam. Részleteiben utalhatok rá – és sok, sok dolgot felsorolhatok -, ahogyan az emberek manapság valóban egyfajta álomban beszélnek a külső valóságról, és különösen a valóság egészéről, nem csupán a külső valóságról. Például gyakran határozottan ellenzik azt, amit az antropozófiában, a szellemtudományban, a mi területünkön elő kell adni. Egy igen kedvelt kijelentés ez: igen, de akkor hogyan tudod ezt bizonyítani? Vagyis, az emberek követelik, hogy amit előadnak, a külső valósággal történő összehasonlítással igazolják. Itt azt feltételezik, hogy egy fogalom csak akkor érvényes, ha felmutathatjuk számára a külső valóságot, és hogy a bizonyíték abban állna, hogy felmutatjuk a külső valóságot. Ez olyan végtelenül meggyőző gondolat, hogy mindenki jelentős logikus elmének tartja magát, aki azt mondja: nos, igen, ez természetesen azon múlik, hogy bizonyítani tudjuk, hogy egy fogalom a külső valóságban kapcsolódik-e valamely külső realitáshoz.

Igen könnyen felhívhatjuk a figyelmet arra, hogy ez nem valami nagy logika, hanem igazi álomlogika. Rendszerint azt válaszolom, ha ilyen dogokat mondanak: a realitást a külső érzékelhető világ területén sem tudjuk bizonyítani, mert ha valaki sohasem látott az életben cethalat, akkor a puszta logikából sohasem tudnánk bebizonyítani, hogy létezik cethal, nemde? A realitás felmutatása valami egészen más, mint az, amit be tudnánk bizonyítani. Ez még az álomlogikára is érvényes lehetne. Még világosabban is elmondhatom ezt. Tegyük fel, hogy készítek egy portrét egy emberről, aki él, és valakinek eszébe jut ez a valóságos ítélet: ez a portré igen hasonlít. S most meg akarná magyarázni nekem, hogy miért. Nos, akkor ezt mondja: igen, a portré azért hasonlít, mert ha a portrét és az embert egymás mellé állítom, akkor az egyik úgy néz ki, mint a másik. A valósággal való azonosság adja a hasonlóságot. – A külső valósággal való azonosság adja a hasonlóságot? Miért mondja azt: a kép hasonlít? Mivel azonos a külső valósággal. A külső valóság az igaz. Most gondolják el, az ember, akiről a képet alkottam, meghal, és harminc év múlva rátekintünk a képre. Ezért harminc év után már nem hasonlít többé, mivel nem egyezik a külső vasággal? Az ember már nincs ott. Tegyük fel, már régóta elégették. Arról van-e szó a hasonlóságnál, hogy a külső valóság jelen van? Tiszta gondolkodással nem. Az álomgondolkodással azt mondhatjuk, hogy ez arra megy ki, hogy azáltal bizonyítsunk valamit, hogy felmutathatjuk a külső valóságot. Ez csak az álomgondolkodásra, az álomlogikára igaz. Valóban, mivel azáltal, hogy egy ember a létezésből a nemlétbe megy át, egy róla készített kép még nem megy át a hasonlóságból a hasonlótlanságba.

Látják, hogy sok minden szükségszerűséggé válhat, ha a logikát előbb helyre akarjuk igazítani, különösen, amikor ma a logikai írásokban mindenütt azt találjuk: egy fogalom igazsága abban áll, vagy azzal bizonyítható, hogy a fizikai világban felmutatjuk a külső realitást. De az igazságnak ez a meghatározása önmagában ostobaság, és az ostobaság egyszerűen azáltal mutatkozik meg, hogy például egy olyan összehasonítást teszünk, mint a portréval. Ha ugyanis ma felütünk úgynevezett tudományos műveket – nem olyanokat, amelyek tiszta tudománnyal foglalkoznak -, akkor ezek, ha a leírásnál maradunk, csak azt írják le, hogy végül is mit árt az, ha a puszta álomnál maradunk? Aki csupán a külső vágyálmot akarja leírni, és nincs igénye arra, hogy valamiféle világnézetet alakítson ki, az megteheti ezt. De aki erre épít egy világszemléletet, az álomszemléletet eredményez. S láthatják: ahol ma átmenet jön létre, ott önök elsősorban álomfilozófiát találnak. Egészen groteszk, ahogyan az emberek nem tudnak gondolkodni, vagyis nem tudnak úgy gondolkodni, hogy gondolkodásukkal benne vannak abban, amiben benne kell lenniük. Így én Ziehen professzor felolvasásának 208. oldaláról leírtam egy mondatot, amelyben különösen arra akarja felhívni a figyelmet, hogy nem juthatunk olyan akarathoz, ami egy cselekvés alapját képezi. Így mondja: „A gondolkodás képzetek sorozatából és a pszichikai elemből áll” –vagyis a lelki elemből –, „egy cselekvésre történő gondolat éppen úgy képzetek sorozata, amelynek csak az a sajátossága, hogy utolsó tagja egy mozgás képzete”.

Itt tehát az embernek van egy órája. Az akarat ki van kapcsolva, nemde? Az órát látom. Ez most egy képzet. Az akarat nincs jelen, az órát látom. Ez az óra valahogy úgy hat rám, hogy az agykérget valamiféle mozgásba hozza, és az agykéregtől valamely motorikus zónába megy át, ahogyan a fiziológia mondja. Tehát átmegy ezen. Ez a mozgás képzete. Van először egy képzetem az óráról, és a mozgásról alkotott képzet cselekvéséhez csatlakozik a mozgás-képzet, nem valamely akarat, hanem csak mozgásképzet által, a mozgásról alkotott képzet által. Csak képzetek sorozatával rendelkezem, mondja Ziehen. A gondolkodás képzetek sorozatából áll, és a cselekvésre irányuló pszichikai elem is éppen képzetek sorozata. Az akarat kétségtelenül ki van kapcsolva. Ebben egyáltalán nincs benne, hanem először megfigyelem az órát, majd a kezem mozgását. Ezzel ez kimerül.

Az ebben rejlő logikát úgy találhatják meg, hogy ezt a mondatot átfordítják egy másikra. Ugyanis a következőt mondhatják: a gondolkodás egy képzet-sorozatból áll. Így most én még teljesen ott vagyok. S egy gép szemlélésekor a pszichikai elem is éppen egy képzet, amelynek csak az a sajátossága, hogy utolsó tagja egy mozgó gép képzete. – Önök itt pontosan ugyanazt kapják. Csupán a gép hajtóerejét kapcsolták ki. A mozgó gép képzetét csak hozzáfűzték ahhoz, amit előzőleg gondoltak.

Így áll ez az álomlogika. A külvilág mellett természetesen az ember, akinek álomlogikája van, még elfogadja, hogy ott valamiféle impulzusok vannak. A bensőnél már nem fogadja el, mivel ki akarja kapcsolni az akaratot. Így az egész könyv ilyen álomlogikával van átszőve. Mindenütt át van szőve azzal, amit így jellemezhetünk: kikapcsolja az akaratot. Azután azonban kikapcsolja az ént is, és ez érdekes. Az én ugyanis nem más, mint képzetek sorozata. Egy külön helyen még nyomatékosan kifejtjük, hogy az én csak képzetek sorozata.

A következő érdekes dolog történhet az emberrel. Bocsássák meg, hogy egy ilyen előadás legintimebb titkairól mesélek önöknek, mint a mai. A mai előadást, nemde, meg kellett tartanom. Azt, amit kifejtettem önöknek, nem csupán a nagy egészből kiindulva akartam elmondani, hanem a meghatározott esetre akartam rámutatni. Ehhez természetesen elő kellett venni, és újból áttanulmányozni ezt a könyvet. Jól végigtanulmányoztam. Természetesen az egész könyvet nem tudom felolvasni önöknek, hanem egyes olyan helyekre kell korlátoznom magam, amelyeket esetleg elő fogok adni. Nos, azt akartam megmutatni önöknek, hogy a jelenlegi álomszerű természettudományos világszemlélet nem rendelkezhet az akarattal, hogy az akarat valóban nincs ott. Ebben a könyvben, e könyv szerzőjénél ezt mutattam meg önöknek. Itt különösen arra akartam felhívni a figyelmüket, amit az illető az akaratról mondott, vagyis amit az akarat ellen mond. Nos, utánanézek hátul a könyvben: „akarat”, aha, a 205. és a következő oldalak. Nos, az ember ezt elfogadja, ismét visszamegy és utánanéz, mit mond a szerző az akaratról. Ma azonban azt is elmondtam önöknek, hogy az akarat a fizikai világ számára elsősorban csak az énben észlelhető, úgyhogy ha mi igazi énről beszélünk, valójában „akaró énről” kell beszélnünk. Tehát azt is meg kellett volna mutatnom önöknek, hogy az, akinek a természettudományból eredően csupán álomszemlélete van, magából kiindulva az énről beszél. Hogy egyszerűen letagadja az akaratot, erről felolvastam önöknek egy részt: mozgásképzet – az akarat ki van kapcsolva. Nos, itt gyorsan még valamit fel akartam olvasni önöknek, amit a szerző az énről mond. Újra előveszem a név- és tárgymutatót: I – az „Ich” (én) egyáltalán nem fordul elő! Ez természetesen egészen következetes. Tehát magától értetődően van egy könyvünk a fiziológiai pszichológiáról, tehát a lélektanról, de az én nem fordul elő benne! A név- és tárgymutatóban egyáltalán nem utalnak erre, s ha átmennek rajta, azt is látni fogják, hogy az én képzete előfordul ugyan, amely magától értetődően egy képzet. Hiszen a szerző elfogadja a képzeteket, ezek csak egy másik szót jelentenek számára az agy mechanikai folyamataihoz. De maga az én, egyáltalán nem fordul elő, ki van kapcsolva.

Ez tehát már egy ideál, az én kikapcsolása. De ha az emberiség átengedi magát a természetnek, az Atlantisz utáni hatodik korszak számára az én a valóságban általában ki lesz kapcsolva; mivel ha a saját lényünk középpontjából jövő akarati impulzusok hiányozni fognak, akkor majd nemigen beszélhetünk énről. Az emberek az ötödik korszakban felemelkedtek egyfajta énhez. De ez az én ismét elveszhet számukra, ha igazán, belső erőfeszítéssel nem keresik. Ma már sajnos sok olyan emberrel találkozunk, akik arról beszélnek, hogy érzik énjük meggyengülését, amiről az tud beszélni, aki egyáltalán tud valamit az ilyen dolgokról a világon. Milyen sok ember joggal nem tud ma mit kezdeni magával, mivel lelkialkatukat konkréten nem tudják szellemi tartalmakkal megtölteni. Ez egy olyan fejezet, ami előtt úgy állunk, mint a kimondhatatlan belső lelki nyomorúság fejezete előtt, ami korunkban például inkább él, mint általában gondolnánk. Végül is egyre nagyobb lesz azoknak az embereknek a száma, akik tanácstalanul állnak a világgal szemben, mivel belső világukból nem találnak impulzusokat arra, hogy a jelenségek világán keresztül hordozzák ezt az ént.

Ez ismét összefügg azzal, amit itt is gyakran kifejtettem: hogy hiszen a mostanáig tartó időkben szükséges volt, hogy az emberek először eljussanak a maguk én-képzetéhez, és most abban a korszakban vagyunk, amikor az emberek először jutnak helyes én-képzethez. Tudják, hogy mint nyelv, a negyedik korszak latinsága csak kivételesen nyúlt az egóhoz. Akkor még nem beszéltek az énről, hanem ez még benne volt az igében. Minél inkább, még a nyelvben is közeledett az Atlantisz utáni ötödik korszak, az én annál inkább elkülönült. Ezt az ént megfelelő módon, a Krisztus-impulzus révén kell megtalálni. S hogy Közép-Európában ez az én éppen a legtisztábban a Krisztus-impulzussal van összekapcsolva, az a nyelvben úgy fogalmazódik meg, hogy énünkben (Ich) a fokozódó fejlődés szükségszerűsége révén Krisztus kezdőbetűi fejeződnek ki: Ich, I-C-H, Jesus Christus.

Ez álomnak tűnhet annak, aki ma az álomtudomány területén akar maradni. Aki felébred ebből az álomszerű világszemléletből, annak ez egy nagy, jelentős igazság. Az „Ich” (én) kifejezi az ember összekötöttségét Jézus Krisztussal. De ezt az ént az embereknek azáltal kell megkapniuk, hogy megtöltik a szellemtudomány tartalmaival. Azáltal tölthetik meg, hogy a szellemtudomány által a szabadságot szükségszerűséggé teszik. Valóban, hogy mondhatta volna az ember a régebbi időkben, hogy normális lett volna az emberek számára a visszaemlékezés a korábbi földi életekre? A következő földi életekre történő visszaemlékezés lesz a normális.

Ahogyan az embereknek az Atlantisz utáni ötödik korszakban meg kell érteniük, és elevenné kell tenniük énjüket, a jövőben egyre inkább normálissá válik az, hogy vissza tudnak emlékezni korábbi földi életükre. Éppen annyira elmondhatjuk: a szellemtudomány az igazi előkészület ahhoz, hogy helyes módon emlékezzünk vissza korábbi földi életeinkre. Azok viszont, akik menekülnek a szellemtudománytól, úgy élnek majd ezzel a visszaemlékezéssel, hogy nem tudják felhozni lelkükbe. Valami bensőleg hiányozni fog nekik. Ez azt jelenti, hogy az emberek majd két osztályra bomlanak. Az egyikben lévők tudni fogják: ha előhozom lelkem legbenső mivoltát, ez visszavezet engem a korábbi földi életekbe. A többiek egyfajta belső ösztönzést éreznek majd, ami vágyakozásban fejeződik ki. S valami nem akar feljönni, az egész inkarnáción keresztül valami nem akar felszínre jutni, megmarad fogalomként, amelyet az ember keres, és nem tud megtalálni. Ez a hiányos előkészület lesz arra, hogy visszaemlékezzen a korábbi földi életekre.

Amikor ezekről a dolgokról beszélünk, a valóságról beszélünk, teljes mértékben a valóságról. Az ént valóban a szellemtudomány révén kell megértenünk, ha erre későbbi földi életünkben emlékeznünk kell. Tudunk-e végül is valami egyébre emlékezni, amit sohasem képzeltünk el? Kell-e ezért csodálkoznunk azon, hogy az emberek most még nem tudnak emlékezni az énre, mivel a korábbi korszakokban még nem képzelték el? Mindez helyes logikával megérthető. De korunkban az ún. monizmus álomlogikája természetesen ellenáll annak, aminek a szellemtudomány logikájából kell előtörnie.

Jegyzetek

Antinómia-táblázat: Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája (Kritik der reinen Vernuft), II. oszt. II. könyv, 2. kiad., Riga, 1787

Matthias Claudius (1740-1815), Esti dal (Abendlied), vö. az 1916. ápr.4-i előadással

Thrahndorff (1782-1863)

olyan előadásokon, amelyeket nemrégen itt tartottam: hat előadás Berlinben, 1915. nov.16-tól dec. 21-ig: Sorsalkotás és élet a halál után (Schicksalsbildung und Leben nach dem Tode) (40. ciklus), 2. kiad. 1960

Ernst Haeckel: A cím: Öröklét – Világháborús gondolatok életről és halálról, vallásról és fejlődéstanról (Weltkriegsgedanken über Leben und Tod, Religion und Entwicklungslehre), Berlin, 1915. vö. R. Steiner 1915. dec.19-i előadásával is: A karácsonyi gondolat és az én titka. A keresztfa és az Aranylegenda (Der Weihnachtsgedanke und das Geheimnis des Ich. Der Baum des Kreuzes und die goldene Legende), Dornach, 1935

Franz von Spaun (1753-1826), Vegyes írások (Vermischte Schriften), München, 1822, II. köt. 159-226. old.: Tiltakozás a goethei Faustus állami apoteózisa ellen (Protestation gegen die Staatliche Apotheose des Göthischen Faustus)

az a második ember: vö. az 1915. dec.3-i és 10-i előadásokkal

Spinoza: vö. R. Steiner: A szabadság filozófiája I. fejezetében: A tudatos emberi cselekvés-sel. Stein példája Spinoza (lefordított) leveleiben, a Schullerhez írt 56. levélben található

Bernhard Bolzano (1781-1848), Prága

Prof. Dr. Ziehen: A fiziológiai pszichológia vezérfonalai 15 felolvasásbnan (Leifaden der Physiologischen Psychologie in 15 Vorlesungen), a 2. kiad. szerint idézve, Jena 1893, 205, 208 és 209 old.

a múlt pénteken tartott előadás: 1916. febr.4-én tartott nyilvános előadás Az egészséges lelkiélet és a szellemi kutatás (Gesundes Seelenleben und Geistesforschung), Dornach, 1947

az „én” egyáltalán nem fordul elő: a mű 2. kiadására vonatkozik. A későbbi kiadásokban, pl. az 1924-es 12. kiadásban a név- és tárgymutatóban megtalálható az „én-képzet” és az „én egysége”.