GA194
Michael küldetése
Az emberi lény titkai
12 előadás, 1919. nov. 21. – dec. 15., Dornach
Impresszum
Tartalom
- 1. előadás – Dornach, 1919. november 21.
- 2. előadás – Dornach, 1919. november 22.
- 3. előadás – Dornach, 1919. november 23.
- 4. előadás – Dornach, 1919. november 28.
- 5. előadás – Dornach, 1919. november 29.
- 6. előadás – Dornach, 1919. november 30.
- 7. előadás – Dornach, 1919. december 6.
- 8. előadás – Dornach, 1919. december 7.
- 9. előadás – Dornach, 1919. december 12.
- 10. előadás – Dornach, 1919. december 13.
- 11. előadás – Dornach, 1919. december 14.
- 12. előadás – Dornach, 1919. december 15.
- Melléklet
- Jegyzetek
1. előadás – Dornach, 1919. november 21.
[A Michael-erő és a Michael-küldetés a jelenlegi kultúrában. A fej és az organizmus többi részének ellentéte a fejlődés folyamán. A hármasság és a kettősség jelentősége a világ és az ember megértésében. A Trichotómia eltörlése a 869-i konstantinápolyi zsinaton. A Krisztus-impulzus, mint egyensúly-teremtő impulzus a luciferi és ahrimáni jelleg között.]
Ezekben a napokban arról a módról szeretnék beszélni, ahogyan minekünk, mai embereknek lehetőségünk van arra, hogy egy bizonyos szellemi hatalomhoz viszonyuljunk. Erről a hatalomról azt mondhatjuk, hogy mint „Michael-hatalom” nyúl bele a Föld szellemi, és ezáltal más történéseibe is. Szükség van rá, hogy előkészítsük azt, amiről itt szó lesz. Különböző nézőpontokra lesz majd szükségünk, ha az emberi értelmet képessé akarjuk tenni, hogy mindazt valóban visszaadja, amit a környezetünkben észrevehető szimptómák, jelek, ennek a hatalomnak a tevékenységéről mutatnak. Maradjunk annak megállapításánál, hogy ha komolyan akarunk beszélni a szellemi világról, akkor azokra a megnyilatkozásokra kell tekintenünk, amelyek itt a fizikai világban a szellemi hatalmaktól származnak. Bizonyos értelemben a fizikai világ fátyolán keresztül próbálunk meg áthatolni a szellemi világ működéséig. Ami itt a fizikai világban jelen van, azt minden ember megfigyelheti; viszont azáltal, ami a szellemi világban működik, meg tudjuk oldani a fizikaiban feladott rejtvényeket. Csak éppen helyes módon kell átéreznünk a fizikai élet rejtélyeit. Itt arról van szó, hogy amint a mostani előadásokat megelőző időben elmondtam, bizonyos dolgokat teljes komolysággal fogjunk fel. Mert a nagyon is személyes felfogást nem lehet az átfogó, nem csak az emberiséget, de a világot átfogó dolgok valódi megértésével összeegyeztetni. A pusztán személyes érdekektől meg kell szabadulnunk. Hogy mi a személyiség dolga a világban, és a személyiség mit foghat fel a maga értékének – azt akkor láthatjuk be legjobban, ha a szűkebb értelemben vett személyességtől szabaddá tesszük magunkat.
Nos, önök tudják, hogy fejlődésünket, amelyet egyben a Föld fejlődésének foghatunk fel, más fejlődési állapotok előzték meg, azaz benne állunk egy teljes kozmikus fejődésben. Elsősorban arról tudnak, hogy a fejlődés továbbhalad, hogy olyan pontnál tart, amit a további, haladottabb fokozatok irányában fog átlépni. Másodszor pedig arról is tudnak, hogy ha világunkat adottnak tekintjük, akkor nem csak olyan, a földi téren elénk kerülő lényekkel van dolgunk, amilyenekkel az ásványok, a növények, az állatok és az emberek világában találkozunk, hanem e világok fölé rendelt magasabb lényekkel is, akiket összefoglaló szóval a magasabb hierarchiák lényeinek neveztünk. Mindig, ha a teljes fejlődésről szólunk, a magasabb világoknak ezekre a lényeire is tekintettel kell lennünk.
Ezek a lények a maguk részéről szintén fejlődésben vannak, s megérthetjük őket, ha saját ember-fejlődésünket, ahogyan az a többi világokhoz viszonyul, analógiaként vesszük figyelembe. Kérem, vegyék csak számba a következőket: tudják, hogy mi, emberek áthaladtunk a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődés szakaszain, s így érkeztünk meg Földünkre. Kozmikus fejlődésünket tekintve tehát azt mondhatjuk, hogy mi, földi környezetünket átérző emberek, fejlődésünk negyedik fokára érkeztünk.
Ha a közvetlenül emberfokunk felett álló lényeket nézzük, őket nevezzük angyaloknak. Ha csak az analógiára ügyelünk, azt mondhatjuk: bár ezek a lények az ember-léttől eltérő, más formájú lények, és a fizikai emberi érzékek számára egyelőre láthatatlanok – de már a Jupiter-fejlődés fokán vannak.
Ha tovább megyünk az arkangyalokhoz, ők azon a fokon állnak, ahova az emberiség a Vénusz-fejlődésben fog eljutni. S ha az archékhoz lépünk, az idő-szellemekhez, tehát azokhoz a lényekhez, akik különösképpen belenyúlnak földi fejlődésünkbe, ők már a Vulkán-fejődés fokán vannak.
Itt felmerül a jelentős kérdés: olyan lényeknek az osztályával is találkozunk, akik az úgynevezett forma-szellemek hierarchiájához tartoznak? Ha megkérdezzük magunktól, hogy mely fokon állnak a forma-szellemek, azt kell felelnünk, hogy már túljutottak mindenen, amit az emberek a jövőben, tehát a Vulkánon is túl, megpillanthatnak. Tehát egy olyan fokra jutottak, amelyről így szólhatunk: ha a mai felfogóképességünk szintjének megfelelő megjelöléssel a mi fejlődésünket héttagúnak mondjuk, akkor ezek a forma-szellemeknek nevezett lények a nyolcadik fokra értek fel. Azt mondhatjuk tehát: mi, emberek a fejlődés negyedik fokán állunk, és ha a nyolcadik fokot keressük, ott a forma-szellemeket találjuk.
A fejlődésnek ezeket a fokozatait azonban nem gondolhatjuk egymás mellett állóknak, hanem egymásba fonódottaknak, egymást áthatóknak kell elképzelnünk. Mint ahogyan a légkör körülveszi és áthatja Földünket, úgy hatja át a szférát, amelyben mi, emberek élünk, a forma-szellemekhez tartozó nyolcadik szféra. Vegyük most szemügyre szigorúan csak ezt a két fejlődési fokozatot.
Azt kell mondanunk, hogy mi emberek a negyedik fokot elért fejlődési szférában vagyunk. Ezen kívül azonban, ha eltekintünk a többiektől, abban a szférában is benne vagyunk, melyet a forma-szellemek körülöttünk és rajtunk keresztül sajátjuknak tekintenek. Nézzük most konkréten az embert a maga fejlődésében. Gyakran megkülönböztettük már az ember tagjait, tagozottságát. Megkülönböztettük a fej fejlődését az ember többi tagjának fejlődésétől. Ez utóbbit megint két tagra: a mellkas-fejlődésre és a végtagokéra osztottuk. Ezektől most eltekintünk, és egyedül arra az álláspontra helyezkedünk, hogy itt van bennünk minden, ami a fejhez tartozik, és emellett minden más az ember egyéb részeihez sorolható.
Gondolják el képszerűen mindezt (rajzol): itt van egy tenger felszíne, az ember a tengerben mozog, halad előre, úgy, hogy csak a feje emelkedik ki a tengerből. Ez a kép – persze csak kép – mutatja a mai ember helyzetét. Amiben a fej gyökerezik, azt mind a negyedik fejlődési fokhoz számítjuk, és amiben az ember gázol, jár, mondhatnám úszva halad előre, azt a nyolcadik fejlődési fokként jelölhetjük. Az ebben a sajátságos, hogy az ember fejével mintegy kinő abból az elemből, ahol a formaszellemek a maguk jellegzetes életét kibontakoztatják. Fejének alakulásával az ember bizonyos mértékig emancipálódott attól, amit a formaszellemek lényei áthatnak, impregnálnak.
Csak ha ezt alaposan megértjük, akkor jutunk el valóban az ember megértéséhez, akkor fogjuk fel igazán az ember különleges helyzetét a világban. Annak valódi megértéséhez ugyanis, hogy az ember, amennyiben egyáltalán megérzi a forma-szellemeknek bizonyos teremtő hatását, azt nem közvetlenül a fej képességével, hanem testi organizmusának a fejre gyakorolt hatása segítségével érzi meg. Önök tudják, hogy az ember lélegzik, a légzés pedig összeköttetésben van vérkeringésünkkel, ha külsődlegesen, a fiziológia szerint beszélünk. De a vér a fejbe is feljut, ezáltal kerül a fej életteljes, organikus kapcsolatba a szervezet többi részével. A fejet táplálja, élettel tölti el az organizmus többi része.
Két dolgot pontosan meg kell különböztetnünk egymástól. Az egyik: a fej közvetlen kapcsolata a külvilággal. Ha látnak valamit, azt a szemük által észlelik. Ez egy közvetlen kapcsolat a külvilág és a fejük között. De ha fejük életét szemlélik, azt, ahogy a légzés és a vérkeringés folyamata fenntartja, ott az organizmus többi részéből a fejbe felfelé áramló vért találják, s azt mondhatják: itt nincs közvetlen kapcsolata a fejnek a környezettel. A kapcsolat itt közvetett.
Persze, pedáns módon a két dolog nem különböztethető meg, hiszen mondhatnák, hogy a levegőt a szájon át szívjuk be, s így a légzés is a fejhez tartozik. Ezért mondtam, hogy ez csak kép. Szervezetileg az, amit a szájon át beszívunk, tulajdonképpen nem a fejhez tartozik, hanem az organizmus többi részéhez.
De ha az itt felvett alapfogalmakra akarnak figyelni, ha azt az eszmét akarják megtartani, hogy két szférában állunk benne, amelyek közül az egyik szférát a Szaturnusz-, Nap- és Holdfejlődést végigjárva hoztuk magunkkal, s most a Föld-fejlődésben állunk, vagyis fejlődésünk negyedik fokán, – aztán a másik szférában is benne állunk, egy olyan életben, amely úgy tartozik a forma-szellemekhez, ahogyan mihozzánk a Föld, és ez a másik szféra áthatja a Földet is, csak a fejünk van kizárva belőle, és ezért az egész fejen kívüli organizmusunk, mindazzal, amit nem az érzékszervek fognak fel, ebben a nyolcadik szférában található: ha mindezt szemügyre veszik, akkor alapot teremtettek a következőkhöz.
De ennek alapjait még más fogalmakkal is meg akarom teremteni.
Ha életünket ilyesfajta befolyások szerint nézzük, akkor mást nem tehetünk, minthogy számba vesszük azokat a már gyakran említett lényeket is, akik a kozmikus történésben részt vesznek, vagyis a luciferi és az ahrimáni lényeket. Ők ugyanazokban a szférákban élnek, amelyekben mi is vagyunk. Ha ezeknek a lényeknek mintegy a legkülsőségesebb jellegzetességeit nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy minden luciferi lényt el lehet képzelni, mint olyan erők birtokosát, amelyeket mi emberek is megérzünk, ha fantaszták akarunk lenni, ha egyoldalúan átadjuk magunkat a fantáziának, az egyoldalú rajongásnak, ha – képben kifejezve – mivoltunkat a fejünkön túl akarjuk juttatni. Ha tehát túl akarunk jutni fejünkön, ezt az emberi organizmusban bizonyos szerepet játszó erőkkel tesszük, ám ezek az erők a luciferinek nevezett lények univerzális erői. Gondoljanak el olyan lényeket, akik abból formálódnak, ami bennünk a fejünkön túlra törekszik, akkor rátalálnak a luciferi erőre, amely a mi emberi világunkkal bizonyos kapcsolatban van. Ha viszont, most megfordítva, mindarra gondolnak, ami a földre nyomja az embert, ami józan filiszterré teszi, ami materialista érzületet fejleszt benne, ami a száraz értelemnek nevezhető jelleggel hat, akkor kapják meg az ahrimáni hatalmakat.
Amit itt most inkább lelki szinten mondtam el, azt kifejezhetjük testiekkel is. Azt mondhatjuk: az ember tulajdonképpen mindig a középpont helyét foglalja el aközött, amit a vére akar, és amit a csontjai akarnak. A csontok meg akarnak merevíteni, testileg ahrimánivá, szilárddá, keménnyé akarnak tenni. A vér túl akar űzni bennünket önmagunkon. A patológia szavaival így mondjuk: a vér lázassá tehet, s így az embert fantáziálásba hajtja; a csontok mivolta kiterjeszkedhet az organizmus többi részére, s akkor az ember elcsontosodik, szklerotizálódik. Szinte minden öregedő ember bizonyos fokig ilyenné válik. A megölő elemet hordja organizmusában, ez pedig az ahrimáni elem. Azt mondhatjuk, hogy a vérben minden a luciferi irány felé hajlik, a csontban az ahrimáni felé, és az ember maga az egyensúlyi helyzet a kettő között. Ugyanígy lelkiekben is egyensúly kell, hogy legyen a rajongás és a józan filiszterség között.
Bizonyos módon még ennél is pontosabban jellemezhetjük ezt a két tényszerűséget. Megnézhetjük a luciferi lényeket, hogy vajon milyen érdekek hajtják őket a kozmikus létben. Azt találjuk, hogy a luciferi lényeknek kozmikusan az áll az érdekükben, hogy az ember világát elszakítsák azoktól a szellemi lényektől, akiket emberteremtő lényeknek kell felfognunk. A luciferi lények nem akarnak mást, mint a világot mintegy elszakítani tőlük. Nem annyira, mintha a luciferi lényeknek elsősorban olyan szándékuk lenne, hogy a világot maguknak sajátítsák ki. A különböző alkalmakkor már elmondottakból kivehetik, hogy a luciferi lényeknek nem ez a fő céljuk. Céljuk az, hogy az embert attól szakítsák el, amit saját isteni mivoltának érez, a világot ettől tegyék szabaddá.
Az ahrimáni lényeknek más a szándékuk. Elhatározott céljuk az, hogy az emberi világot, s ezzel a Föld többi részét is, a hatalmukba kerítsék, tőlük függővé tegyék, azaz elsősorban az embert magát uralmuk alá hajtsák. Míg a luciferi lények először is azon dolgoznak, és mindig is azon dolgoztak, hogy elszakítsák az emberiséget attól, amit az ember a magához tartozó isteni világnak érez, addig az ahrimáni lények működésének irányultsága, tendenciája arra mutat, hogy lassanként saját hatalmi szférájukba vonják az egész emberiséget, és mindent, ami hozzá tartozik.
A kozmoszban, ahova mi is bele vagyunk szőve, állandó a harc a szabadságra, az univerzális szabadságra törekvő luciferi lények és az általános hatalomra és erőre törekvő ahrimáni lények között. Ebben a mindent átható harcban állunk benne, és ezt kérem, jegyezzék meg, mint további fejtegetéseink második fontos eszméjét. A világ, amiben állunk, át van hatva a luciferi és az ahrimáni lényekkel, s az ellentét a luciferi lények felszabadító, és az ahrimáni lények hatalomra törő tendenciája között igen nagy.
Ha mindezt jól megnézik, azt fogják mondani: csak úgy érthetem meg a világot, ha a hármas szám szempontjából nézem. Mert itt van az egyik oldalon a luciferi világ, minden, ami luciferi jellegű, a másikon az ahrimáni, minden, ami ahrimáni jellegű, és az ember, mint harmadik, a kiegyensúlyozó, oda van állítva a kettő közé, és át kell éreznie saját isteni világát. Csak azáltal jutunk a világ megértéséhez, ha ezt a hármasságot tesszük meg alapnak, ha tisztázzuk, hogy az emberi élet olyan, mint egy mérleg (lásd a rajzot). Itt a mérleg tengelye, itt az alátámasztási pont, itt az egyik, a luciferi mérlegtányér, ez valójában mindig felfelé húz. A másik oldalon az ahrimáni erő van, az valójában lefelé húz. Ami a mérleg karjait egyensúlyban tartja, az az ember lénye.
Akik az ilyen titkokba be voltak avatva, azok mindig is hangsúlyozták az emberiség szellemi fejlődése során, hogy a világlétet, melybe az embert belehelyezték, megérteni csak a hármas szám alapján lehet. És hogy nem lehet felfogni a világnak ezt a struktúráját, ha a háromtól eltérő szám értelmében keresik azt. Ki szabad mondanunk a mi nyelvünkön szólva: a világlétben az egyik mérlegkart az ahrimáni elem, a másikat a luciferi elem képezi, és az egyensúlyi állapotot – Krisztus impulzusa hozza létre számunkra.
Gondolhatják, mennyire érdekében áll mind az ahrimáni, mind a luciferi lényeknek, hogy a hármas szám titkát elfedjék, eltakarják. Hiszen a hármasság titkának valódi feldolgozása képessé tenné az emberiséget az egyensúly helyreállítására az ahrimáni és a luciferi hatalmak között. Ez egyrészt azt jelentené, hogy a szabadságra törekvés luciferi tendenciáját egy gyarapodást hozó világcél érdekében használná, másrészt ugyanígy bánna az ahrimáni tendenciával is. Az ember legnormálisabb szellemi állapota éppen abban mutatkozik meg, hogy helyesen, a hármas szám alapján helyezkedik bele a világ hármas struktúrájába.
A hármasság jelentőségét illetően fennállt és fenn is áll egy erőteljes tendencia – majd ennek az adottságnak a forrásairól a következő napokban még beszélni fogunk – az emberiség megzavarására irányuló tendencia. Kijelenthetjük, hogy a háromság jelentőségét illetően van egy tendencia az emberek megzavarására. Erőteljes tendencia ez, megzavarni az embert, mondhatnám így: a szent hármasság ügyében. Jól láthatjuk ezt az emberiség újabb kultúrájában, Goethe „Faust”-jában is, hogy a hármasság szerinti tagolódást szinte teljesen letakarja a kettes szám szerinti tagolódás. Gondolják csak el, hogy ahogyan már többször is kimutattam, még ebben a világra szólóan hatalmas költeménybe is belejátszik a hármassággal összefüggő zavartság. Ha Goethe a maga idejében egészen átláthatta volna, hogyan is állnak ezek a dolgok, akkor a Faustot lehúzó ellenfélként nem csak a mefisztói hatalmat ábrázolta volna, – erről tudjuk, hogy az ahrimáni hatalommal azonos – hanem szembeállította volna vele a luciferi hatalmat is, és Lucifer és Mefisztó mint két párt jelentek volna meg a „Faust”-ban. Ezt már többször kifejtettem. Ha Goethe Mefisztó-figuráját tanulmányozzuk, pontosan látható, hogy mindenütt keveredik benne a luciferi és az ahrimáni elem. Mert Mefisztó alakja Goethénél többé-kevésbé e két elemből van összegyúrva; nem egységes alak. Tarkán össze van dobva benne a luciferi és az ahrimáni elem, ahogyan azt „Goethe’s Geistesart” (Goethe szellemi jellege) c. kis könyvemben részletesen bemutattam.
Még a goethei Faustba is belejátszik tehát a zavartság, és ennek az az alapja, hogy az újabb kor emberiségfejlődésében – mert hiszen a régi korokban ez másképpen volt -, érvényesül ez az őrültség, mármint hogy a világ szerkezetére vonatkozóan a hármas szám helyére a kettes szám került. Az egyik oldalra a jó princípiuma került, másikra pedig a rossz princípiuma: Isten és Ördög.
Gondoljanak bele: meg kell állapítanunk, hogy aki tárgyilagosan bele akar tekinteni a világ struktúrájába, el kell, hogy ismerje a hármasságot. El kell ismernie, hogy szemben áll egymással a luciferi és az ahrimáni elem, és a kettő egyensúlyban tartása – ez az isteni princípium. Ezzel szegül szembe az az emberiség fejlődésébe bevonult őrült téveszme az Istennel és az Ördöggel, hogy fenn az isteni-szellemi, lenn pedig az ördögi hatalmak vannak.
Olyan ez, mintha ki akarnák borítani az embert egyensúlyi helyzetéből, mintha el akarnák titkolni, hogy a világ megértésében a hármasság helyes felfogása az üdvös, és azt akarják elébe adni, hogy a világ szerkezete kettős. Még a legjobb emberi törekvések is áldozatul estek ennek a tévedésnek.
Ha ezen a ponton jobban el akarunk mélyedni, akkor azt minden előítélet nélkül kell tennünk. Ki kell lépnünk egy előítélettől mentes szférába, és ott meg kell különböztetnünk a dolgokat a dolgok nevétől. Nem hagyhatjuk, hogy megkísértsen az a vélemény, mintha a névvel, amit valaminek, egy lénynek adunk, már helyesen fogtuk volna fel annak a lénynek a mivoltát.
Meg kell ragadnunk azoknak az isteni lényeknek a fogalmát, akiket az ember saját isteneinek érez, s akkor azt kell mondanunk: csak úgy érezheti át az ember helyesen ezeket a lényszerűségeket, ha őket egyensúly-tartóknak gondolja, akik a luciferi és az ahrimáni princípium között állnak. Sosem fogjuk valóban átérezni azt, amit saját isteni világunknak kell, hogy érezzünk, ha nem ebből a hármas tagozódásból akarjuk felfogni. Nézzenek meg ebből a szempontból egy olyan költeményt, mint Klopstock „Messiás”-a, amelyet Milton „Elveszett paradicsom” c. művének hatására írt. Nem találják benne azt, mintha megértette volna a világ szerkezetének hármas tagoltságát. E művekben egy feltételezett jó és egy feltételezet rossz közötti harcról van szó, a pokol és a mennyország közötti harcról. Itt látható igazán, hogyan férkőzött be az emberiség szellemi fejlődésébe a kettősség őrültsége. Itt ebben a két újabb kori költeményben látható az, ami már a népszerű tudatban is gyökeret vert, az ég és pokol különbségének őrült téveszméje.
Nem használ, ha Milton vagy Klopstock az ég mivoltát isteninek nevezi. Csak akkor lenne ez a menny olyan, amilyennek az ember át kell, hogy érezze, ha a világrend (a költeményekben) a hármas struktúrán alapulna. Akkor azt lehetne mondani: itt harc folyik a jó és a rossz princípiuma között. De a költeményekben adott helyzet a kettősséget tételezi fel, a kettősség egyik tagját felruházza a jó minőségével, egy eredetileg az istenihez tartozó nevet adva neki, a másik tagot pedig istenellenes, ördögi elemként jeleníti meg. – Mit tettek ezzel a valóságban e költők? Valójában nem tettek kevesebbet, mint azt, hogy az igazán istenit kitaszították a tudatból. Az „isten” nevet ráruházták a luciferi princípiumra, de így igazából Lucifer és Ahrimán között folyik a harc. Ahrimán tulajdonságokat kap Lucifertől, Lucifer világa pedig isteni tulajdonságokat kap.
Láthatják, milyen óriási hordereje van egy ilyen szemléletmódnak. Miközben az emberek azt hiszik, hogy egy ilyen szembeállítás, amilyet Milton „Elveszett paradicsom”-a, vagy Klopstock „Messiás”-a leír, az isteni és a pokolbeli elemet mutatja, a valóságban a luciferi és az ahrimáni elemmel van dolguk. Ez semmiféle tudatot nem ébreszt a valóságos isteniről, hiszen az „isteni” névvel a luciferi elemet ruházza fel.
No már most: ez a két mű az újabb kori emberiségtudat két kiemelkedő szellemi alkotása. Az emberiség általános tudata elevenedik meg bennük, hiszen ebbe az általános tudatba már beköltözött a kettősség téves eszméje, és kiszorult belőle a hármasság igazsága. Minden, amit az újabb kor emberisége létrehozott, amit bizonyos szempontból joggal tekinthetünk az újkor legnagyobb műveinek – a kultúra illúziója, a kulturális maya hozta létre. Mindez az újabb emberiség nagy tévedéséből fakad. S ami ebben az őrült téveszmében működik, mindazt az ahrimáni befolyás hozta létre. Ez a befolyás koncentrálódik majd egyszer Ahrimán inkarnációjában, amiről már beszéltem.
Mert benne állunk ebben az őrült téveszmében, s ez nem más, mint az új civilizációból mindenütt előbúvó, hamis világszemléletből fakadó szembeállítása a mennynek és a pokolnak. A menny tekintendő isteninek, a pokol pedig ördöginek – pedig valójában az egyik oldalon az isteninek nevezett luciferivel, a másikon a pokolnak nevezett ahrimánival van dolga az embernek.
El kell gondolkodnunk azon, vajon milyen érdekek működnek az újabb kori történelemben. Még az emberi organizációnak, vagyis az ember-lény egészének hármas tagozottságát is – ahogyan többször említettem – eltüntették a nyugati civilizáció számára a 869-ben lezajlott konstantinápolyi ökumenikus zsinaton. Dogmává tették akkor, hogy a keresztény ember nem hihet az ember hármas tagozottságában, az embert kéttagú lénynek kell tekintenie. Testben, lélekben és szellemben hinni tilos. A középkori teológusok és filozófusok, akik az igazságról még sokat tudtak, nagy fáradsággal kerülgették az igazságot, mert az úgynevezett trichotómiát, az ember test, lélek és szellem szerinti tagozottságát hirdetni eretnekségnek számított. A kettősséget kellett tanítani, hogy az ember test és lélek, nem pedig test, lélek és szellem. Ez az, amiről bizonyos lények és bizonyos emberek jól tudják, mekkora jelentősége van a szellemi életben annak, ha a kettős tagozottságot teszik a hármas tagozottság helyébe.
Ilyen mélyre kell tekintenünk, ha helyesen akarjuk értelmezni, hogy miért utal a Stimme der Zeit c. folyóirat novemberi számában a jezsuita Zimmermann páter arra, hogy a római Szent Hivatal a katolikus híveket a gyónást követő feloldozás megvonásával büntesse, ha teozófus írásokat tart otthon vagy olvas, vagy ilyen munkában részt vesz. Páter Zimmermann e dekrétumot úgy magyarázza, hogy azt elsősorban az én antropozófiámra kell alkalmazni, és mindenekelőtt arra kell figyelni, hogy aki Róma által igaz katolikusnak akarja elismertetni magát, az nem foglakozhat antropozófiai irodalommal. Ennek alapvető okát a páter abban látja, hogy az antropozófia eretnek tanítása szerint megkülönböztetik a testet, a lelket és a szellemet, pedig a hívőnek tudnia kell, hogy az emberben csak test és lélek különböztethető meg.
Azt is említettem, hogy a test és lélek szerinti felosztást a modem filozófusok is átvették, anélkül, hogy tudnának róla. Pedig azt hiszik, hogy előítéletektől mentes, előzetes feltételek nélküli tudományt művelnek, s azt is állítják, hogy valóban meg tudják figyelni, hogy az ember testből és lélekből van. Igazában ők is csak az újabb kori szellemi fejlődésbe éppen e dogma által bekerült tételt követik. Amit ma tudománynak tartanak, az alapjában véve az ilyen, az újabb emberiségfejlődés során a világba belehelyezett dolgoktól függ. Ne higgyék, hogy az ilyen embereket, akik az antropozófiát eretnekségnek kiáltják ki, jó szavakkal meg lehet téríteni, amint azt önök sokszor gondolják, hogy csak szólni kell hozzájuk és sikerül bennük jóakaratot kelteni az antropozófia iránt. Az antropozófiának önmagának kell a bejárást megteremtenie a világba, nem mások protekciója útján, még ha azok a mások mégoly nagyon is tisztelt keresztény hatalmak. Az antropozófia egyedül csak belső erővel érheti el, amit a világban el kell érnie.
Gondolják csak meg: a Krisztus-impulzust megérteni csak úgy lehet, ha azt az Ahrimán és Lucifer közötti egyensúly-impulzusnak látjuk, ha helyesen állítjuk bele a Trinitásba, a hármasságba. Mit kell tennie annak – így hangozhat a kérdés -, aki meg akarja téveszteni az embereket a valódi Krisztus-impulzust illetően? El kell terelnie az emberek figyelmét a hármas szám szerinti valódi világ-tagolódásról, be kell vezetnie az embereket a kettős szám tébolyába, amely számnak csak ott van jogosultsága, ahol arról van szó, amit már kinyilatkoztattak, és nem arról, hogy hogyan jutunk a kinyilatkoztatás mögé, az igazság szférájába.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy túl kell lépnünk a puszta megnevezésen az ilyen dolgokban. Ha valakit Krisztusnak neveznek, attól még nem találtak rá Krisztus mivoltára. És meg is lehet akadályozni, hogy az emberek rátaláljanak Krisztusra, ha a kettősséget teszik a hármasság helyébe. Ha valaki biztosan akarja más felé terelni az embereket, nehogy felküzdjék magukat Krisztus valódi fogalmához, akkor csak arra van szükség, hogy a kettős számot tegye a hármas szám helyébe. S ha azután az igazi értelemben történik utalás a Krisztus-impulzusra, akkor szembe kell állítani ezzel a kettes számmal a hármasságot. Nem szükséges azért eretnek-üldözővé válni az eretneket kiáltok mellett. Nem kell ördög műveként elátkozni mától kezdve Milton „Elveszett paradicsom”-át vagy Klopstock „Messiás”-át, – e művek szépségének és nagyságának továbbra is örülhetünk. De tisztázni kell, hogy az ilyen írásművekben, éppen azért, mert virágai, csúcsai az újabb kori köznépi civilizációnak, Krisztusról egyáltalán nincs szó. Abból a tébolyból származnak e művek is, hogy mindent egyoldalúan az ördögihez kell sorolni, ami nem tartozik az emberiségfejlődéshez, s ettől a másik oldal lesz az isteni. Pedig nem így van, ott, a másik oldalon csak a luciferit kapja meg az ember. És ha aztán megírja az Elveszett paradicsomot, akkor az ember kiűzéséről ír a luciferi világból, át Ahrimán országába, és nem az embernek az isteni utáni vágyát írja le, mert így az ember az elveszett paradicsom után, azaz Lucifer országa után eped. így hát az ember Lucifer birodalma utáni vágyát olvashatjuk a két említett műben; azt is kell látnunk bennük, mert az van ott leírva.
Az újabb kori emberiség bizonyos képzeteit nagyon is át kell vizsgálnunk, revideálnunk kell. Ha komolyan nekilátunk, hogy antropozófiai módon gondolkodjunk és érezzünk, akkor nem valami apró, hanem igencsak nagy döntések előtt állunk. Ott tartunk, hogy Nietzsche egy gyakran használt kifejezését nagyon is komolyan kell vennünk. Bizonyos értékek átértékelése: ez az a kifejezés, amit nagyon komolyan kell vennünk. Bizony, az emberiség újabb kori teljesítményeit át kell értékelni.
Azért nem kell eretnek-átkozóvá válni. Mi is folyamatosan előadjuk Goethe Faustjának jeleneteit, s én magam évtizedeket áldoztam a Goethe-stúdiumokra. Kis írásomból a „Goethes Geistesart”-ból kivehetik, hogy ettől nem váltam vakká, láttam, hogy Mefisztofelesz figurájában hibás a jellemzés. Nagyon is kispolgári lenne azt mondani: Goethe Mefisztofelesze hamis, dobjuk el tehát. Úgy viselkednénk, mint az egyes eretnekek felett ítélkező bírák. Modem emberként nem kerülhetünk hasonló helyzetbe. De nem is elégedhetünk meg kényelmesen azzal, ami az embertömegek vérévé vált az újabb szellemi életben. Még borzasztó sokat kell az emberiségnek tanulnia. Sok mindent át kell értékelnie a jövőben.
Mindez összefügg a küldetéssel, melyet a magasabb szellemi lények Michaelnek adtak. Michaelnek, aki velük szintén kapcsolatban van. Holnap arról fogunk beszélni, hogy hogyan is érthetjük meg a Michael lényétől a földi emberi létbe sugárzó impulzusokat.
2. előadás – Dornach, 1919. november 22.
[Hanyatlás a fej, és felemelkedés az organizmus többi részének fejlődésében. A Krisztus előtti kor kinyilatkoztatása: nappali kinyilatkoztatás a fej útján (Lucifer) és éjszakai kinyilatkoztatás az organizmus többi része útján (Jahve). Michael, mint Jahve arculata, és átalakulása éjszakai szellemből nappali szellemmé. Michael feladata a múltban és a jövőben: az Ige hússá válása és a hús szellemivé válása.]
Tegnap beszéltem az újabb kori szellemi életnek arról a tévedéséről, amit ma igazán helyes módon csak kevés ember vesz észre. A téma felvezetéséből kiérezhették, hogy milyen fontos pontján állunk a szellemtudományos vizsgálódásoknak, amikor erre a tévedésre utalunk. Az emberiség szellemi életének növekvő fejlődése érdekében itt a tisztánlátásra feltétlenül szükség van. Utaltam rá, hogy a kultúra olyan művei, mint Milton „Elveszett paradicsomba vagy Klopstock „Messiás”-a az utóbbi évszázadok általános, populáris gondolkodásából születtek meg. De arról is szó volt, hogy az ilyen nagy, az általános szellemiségéből kiemelkedő művészi teljesítményekben megmutatkozik, hogy az ember lelki élete milyen veszélyek előtt áll, ha nem tudja átlátni, hogy a számára olyannyira szükséges isten-fogalomhoz nem juthat el, s ezzel együtt Krisztus fogalmához sem, ha azt képzeli, hogy a világstruktúrát, beleértve a szellemieket is, fel lehet fogni a kettősség szimbóluma alapján. Ha bizonyos fokig csak a kettőt különbözteti meg, egyik oldalon a jót, másikon a gonoszt, éppen akkor esik abba a hibába, hogy a gonoszhoz számítja mind az ahrimáni, mind a luciferi elemet, ahogyan azt az elmúlt időben itt neveztük. Csakhogy így nem ismeri fel, hogy két világ-elemet olvasztott egybe. így történhetett, hogy a jó oldalhoz a luciferi elemet sorolta, más szavakkal ugyan, de azt hitte, hogy az istenit tiszteli és ismeri el, ha isteni nevet ad neki. Név szerint „Istenről beszélt, de a luciferi elemet keverte az istenibe. Ezért lett aztán a mi időnkben nagyon nehéz tiszta fogalmat alkotni az isteniről, s hasonlóképpen az emberiség- és világ-fejlődésben működő Krisztus-impulzusról. Az évszázadok szokása alapján megszoktuk, hogy az emberek elismerik ezt a kettősséget: egyrészt a lélekről beszélünk, másrészt a testről, a testiségről. Elvesztettük az összefüggést, elvesztek azok a képzetek, melyek a lelkiséget közvetítik számunkra, és elvesztek azok a képzetek is, amelyek a testiséget közvetíthetnék. Ma főleg az egyetemen tanított pszichológiában szinte csak csengő szó-hüvelyeket mondunk, amikor gondolkodásról, akaratról, érzületről, érzésről szólunk. Nincs tartalmas belső képzetünk e lelki elemekről. Másrészt valami szellemtől megfosztott matériáról beszélünk, lélek nélküli anyagszerűségről; szinte megkopogtatjuk ezt a kemény, kőszerű, lélek nélküli matéria-szerűséget, s nem tudunk tőle hidat építeni a lélekhez.
Kétfelé esett szét a mindenütt jelenlévő szellem és a testiség, mely egyidejűleg szellem is. És a puszta elméletek, teóriák nem tudtak hidat verni a testi és a szellemi között. Mivel híd nincsen, az egész tudományos gondolkodás felvette ennek a kettéhasadtságnak a karakterét. Azt lehetne mondani: az egyik oldalon a különböző hitvallások a szellemre mutatnak, de nem képesek megmondani, hogyan is nyúl bele a szellemiség közvetlenül a testiségbe, hogyan működik benne teremtő módon; – a másik oldalra a lélekmentes tudás kerül, s a természetnek ez a lelkiség nélküli szemlélete úgy tekint a testiségre, hogy a test folyamatain át sehol sem tudja a folyamatot működtető lelkiséget-szellemiséget meglátni. Aki ebből a szempontból áttekinti a X-től egészen a XX. századig kifejlődött természettudományos látásmódot, azt kell, hogy mondja: ami itt megjelenik, az a fentebb jellemzett folyamatok következményének tűnik. De nekünk, mielőtt ezt az őrültséget, amely eltakarja a valóságot, igazán átláthatnánk, előbb meg kell szereznünk a helyes látásmódot, s ez már sok fejtegetésünkből következik is, s már itt is kielégítően megbeszéltük.
Ma úgy beszélnek az emberről, mintha egységes lény volna, akár a lélekről, akár a testiségről van szó. A lélekről, mint egységes lényszerűségről, a testről is, mint egységes lényszerűségről szólnak. Mégis – és a további vizsgálódásainkból ez még jobban meg fog látszani – az emberi lényben a már említett ellentét működik minden fejhez tartozó, és minden más, fejen kívüli rész között. Most ezt tovább nem tagoljuk, bár tudják, tagolható lenne (a rajzon a jobb oldal). Megkérdezik, hogy hogyan fejlődött ki az ember. De egészen másképpen kell az emberi fej kialakulására kérdezni, mint a test többi részének fejlődésére.
Vegyük először a testi oldalt, s nézzük meg a fej alakulását, amennyiben a fej az érzékszervi észlelés vagy a gondolkodás és képzetalkotás szervét, organizációját tartalmazza. Ezért messzire vissza kell nyúlnunk a kozmikus fejlődésben. Azt kell mondanunk: ami ma kifejeződik az emberi fej alakzatában, az lassanként formálódott ki. Fejlődése folyamán keresztül kellett mennie a régi Szaturnusz képződményén, a régi Nap- és a régi Hold-képződményen, és aztán a Föld-időszakban is továbbfejlődött. De ez nincs így az ember többi testiségénél. Nagyon is hamis gondolat lenne egységes fejlődéstörténetet keresnünk az egész ember számára (tovább rajzol).
Azt mondhatnánk: a fej visszautal a Földet megelőző planetáris fokozatokra: Hold-képződmény, Nap-képződmény, Szaturnusz- képződmény. Ami mára közvetlenül befejeződött a fejben, az hosszú fejlődésre nyúlik vissza. De ha minden mást hozzáfűzünk, ami az emberhez tartozik, akkor már nem szabad a Szaturnuszig visszamennünk, hanem így kell szólnunk: amit az ember a fején kívül magán hordoz – amennyiben a mellkasról van szó -, azt legfeljebb a Hold-bolygó idejéig vezethetjük vissza, a végtagok pedig csak a Föld-formáció idején csatlakoztak az emberhez.
Csak akkor látjuk az embert helyesen, ha többé-kevésbé a következőt állítjuk róla hasonlatként – kérem, vegyék ezt hasonlatnak! Hipotetikusan könnyű elképzelni, hogy a kozmosznak valamilyen szerves viszonya által, vagy valamilyen alkalmazkodási helyzetben, a belső növekedéssel kapcsolatban az emberi testre újabb végtagok kerülnének. Ekkor nem lehetne visszavezetni az egész ember-alakot korábbi fejlődésére, hanem rá lehetne mondani: igen az ember kialakulását visszafelé követni lehet korábbi állapotokba, de egy bizonyos időpontban ez vagy az az új tag került rá. Mi azért vagyunk kísértésben, hogy a fejről és a többi részről ne így gondolkozzunk, mert a külső, térbeli nagyság tekintetében a többi rész nagyobb, mint a fej. A valóság azonban az, hogy a fej kialakulása megy a legmesszebbre vissza, a többi képződmény pedig hozzátoldott, későbbi részt jelent. Ha egyáltalában beszélhetünk az embernek az állatvilággal való összefüggéséről, akkor azt lehet mondani: csak az utal egy régi állati képződményre, ami az emberi fejben van. Az emberi fej átalakult állati forma, igen erősen átalakult állati forma.
Mindenesetre valóban volt az embernek állati formája, egészen más fizikai körülmények között, akkor, amikor még nem is voltak állatok. Az állatok csak később csatlakoztak az emberhez. De ami az emberben állati képződmény volt, az ma az emberi fej. S ami a fejhez aztán hozzáadódott, mint a szervezet többi része, az az állatok kifejlődésével egyidejűleg kapcsolódott a fejhez. Ezeknél valódi állati leszármazásról nincsen szó. Az ember látszólag legnemesebb része, a fej tehát az állatiságra utal, így korábban volt egyfajta állati alakja az embernek. Amit ezen felül magunkon hordunk, azt a kozmikus fejlődés során kapta meg az ember az állatok fejlődése melletti folyamatban, mintegy a fejnek egyfajta organikus toldalékaként.
Nos, a fej lett bizonyos értelemben a mi gondolkodási szervünk. Éppen az lett a gondolkodás szerve, aminek állati származása van, ha ezt szabad így mondanunk. Ha ma anatómiailag néznek egy emberi fejet, akkor talán nem látják rajta mindjárt az állati alakra utaló vonásokat. De ha pontosabban nézik meg, a szerveknek helyesen értelmezett alakjában az állatiság átalakult szerveit ismerhetik fel.
Jól szemügyre véve ezt, már meg is mutatkozik, hogy az állati jellegből azáltal bontakozott ki az emberi fej, hogy abban visszafejlődés vehető észre. Az emberi fejnek az előző stádiumokban mutatkozó élettel való teljes áthatottsága már javában az elhalás útjára lépett, ez mutatja visszafejlődését. Ha csak fejből állnánk, mondtam egyszer, akkor nem volnánk életképesek, folyamatos lenne a haldoklásunk, mert az emberi fej, a maga erőit tekintve nem életfolyamat, hanem halál-folyamat, elhalás. Ami a fejben van, folyamatosan életet kap a szervezet egyéb részeiből. Hogy a fej egyáltalán részt vehet az organizmus más részeinek általános életében, az az organizmus többi részének köszönhető. Ha csak arra hagyatkozna, amire szerveződött: az érzékelés észlelő erőire és a képzetalkotás erőire, akkor folyamatosan haldokolna, el is halna. A fej állandó tendenciája a halál, ezért folyamatosan éltetni kell, fel kell tölteni élettel. Ha gondolkozunk, ha érzékszerveinkkel észlelünk, akkor a fejünkben, de általában az idegrendszerünkben és annak érzékszervi kapcsolódásaiban nem hogy felfelé irányuló, növekedést vagy hasonlót szolgáló életfolyamat nem zajlik, hiszen akkor csak aludni tudnánk, mély álomba merülnénk, és sosem tudnánk világosan gondolkozni, hanem a halál vonul át folyamatosan a fejünkön, és ott ezért visszafejlődés zajlik, az organikus folyamatok visszavonása. Ezért találhat helyet fejünkben a gondolkodás és az érzékszervi észlelés.
Aki materiális módon akarja a gondolkodást az agyfolyamatokból, vagy az érzékelésből magyarázni, az éppenséggel nem tudja, hogy milyen folyamatok zajlanak az agyban; azt hiszi, hogy azokat össze lehet hasonlítani a szerves folyamatokkal, vagy hasonlókkal. De nem ez a helyzet. Az érzékeléssel és a képzetalkotással az elhalási folyamatok futnak párhuzamosan, lebomlási, rombolódási folyamatok. Először le kell bomlania annak, ami organikus, az anyagit szét kell rombolni, akkor emelkedik a szerves bomlási folyamat fölé a gondolkodás folyamata.
Az emberiség ma ezeket a dolgokat úgy közelíti meg, hogy megpróbálja külsődlegesen feltárni a természetüket. Az ember gondolkozik, érzékszerveivel észlel, de ami szervezetében ezzel párhuzamosan halad, arról mit sem tud, az teljesen a tudat alatt rejtőzködik. Csak azokon a folyamatokon keresztül lehet lassacskán felemelkedni a gondolkodás észleléséhez, amelyeket a „A magasabb világok megismerésének útja” c. könyvemben ábrázoltam; ezek az ismeretek nemcsak abban állnak, amit a lélekvilág a maga elnevezése szerint jelez, hanem elvezetnek a gondolkodás és érzékelés észleléséhez. Az ilyen módon végigjárt fejlődés segítségével a lélek egyrészt átadhatja magát a gondolkodásnak és az észlelésnek, másrészt közben azt is észlelheti, hogy az agyban mi történik. És akkor nem a növekedési folyamatot éli át, hanem a leépítést, amit a szervezet többi része mindig újból ki kell, hogy egyenlítsen.
Fejtevékenységünk megismerésének tragikus melléktünete ez. A látó ember nem örülhet az organikus folyamatok virágzásának, ha a gondolkodás és az érzékelés közben megfigyeli a fejet, mert ott bomlási folyamatokkal kell megismerkednie. De azt is tudomásul kell vennie, hogy a materiális beállítottságú ember olyan folyamatok lezajlását feltételezi a fejben, amelyek előfordulása kizárt, amikor az ember gondolkodik vagy érzékel. A materialista a maga részéről a valóban igaznak éppen az ellentétét feltételezi.
Bár az emberi fej az állatiságból bontakozott ki, most már elérkezett a visszafejlődés szakaszába, a leépüléshez. Felépülő folyamatban van azonban az emberi organizmus többi része. Erről a másik emberi szervezetről nem szabad azt hinnünk, hogy semmi része sincs a lelki-szellemi folyamatokban, és azok emberi átélésében. Az organizmus többi része nemcsak a vért küldi fel folytonosan a fejbe, hanem a vérrel együtt a szellemi-lelki gondolat-képződmények is felszállnak, amelyekből a világ szövete létrejött, és amelyekből a mi szervezetünk is kialakult. E lelki-szellemi gondolat-képződményeket a mai ember normális állapotában még nem észleli, de már itt van az a korszak, amikor meg kell kezdenie, hogy a saját mivoltából felszálló gondolat-képződményeket észlelje.
Tudják, hogy nemcsak elalvástól ébredésig alszunk, hanem lényünk egy részével az egész nap folyamán éberen is alszunk. Éberek csak a gondolkozásban, a képzetalkotáskor és az érzékelésben vagyunk. Érzésbeli életünket álmodjuk, és akaratunkban mélyen alszunk. Mert akaratunknak csak gondolatait, eszméit ismerjük, nem az akarat lefolyását magát. Minden, amit az akarat tulajdonképpen tesz, annyira tudat nélküli, mint az elalvás és ébredés közti alvásélet ideje. De ha feltesszük a kérdést: milyen úton érkezhet el az ember az igazán isteniről való tudáshoz, akkor nem mutathatunk a fejre, a gondolkodás és érzékelés útjára, csakis arra az útra mutathatunk, mely szervezetünk többi részén halad át. Itt rejlik a nagy, a hatalmas titok: az ember hosszú fejlődési úton bontakoztatta ki fejét, s ahhoz hozzávette szervezete többi részét, a fej pedig megkezdte a visszafejlődést. De amit saját emberi mivoltában isteninek érez, az nem a fejen át, hanem ezen a másik organizmuson keresztül kell, hogy szóljon hozzá. Mert fontos, hogy tisztában legyünk vele: a fejen keresztül először is a luciferi lények szólnak az emberhez. Azt mondhatnánk, hogy azért lett az ember fejéhez hozzáteremtve az organizmus többi része, hogy istenei szólhassanak hozzá. A Biblia nem azzal kezdődik, hogy: Isten egy fénysugarat küldött az embernek, és így lett az élő lélekké, hanem: Isten az eleven leheletet lehelte, fújta az emberbe, s így lett az ember élő lélekké. – Itt olvasható a helyes felismerés, hogy az isteni impulzus nem a fejtevékenység útján került az emberbe.
Ebből érthetővé válik, hogy ezt az isteni impulzust először csak egyfajta öntudatlan szellemi látás útján kaphatta meg az ember, vagy legalábbis annak megértése útján, ami öntudatlan látásban nyilatkozott meg számára. Ha megnézik a mi Bibliánk Ótestamentumát, az Ószövetséget, azt fogják találni – s ezt más fejtegetéseinkből is tudják már – hogy az a könyv is az öntudatlan szellemi látás eredménye. Ennek az Ószövetség létrejöttében segítséget nyújtók is tudatában voltak. Ma az Ószövetség keletkezését nem ábrázolhatom, de mégis utalni szeretnék rá, hogy az ó-héber nép tanítóinál mindenütt megtalálható annak tudata, hogy Isten hozzájuk nem a közvetlen érzékszervi észlelés útján beszélt, sem a közönséges gondolkozás útján, tehát semmi olyasmi útján, aminek a fej a közvetítője; az Isten ugyanis álmok segítségével szólt hozzájuk. Persze nem a közönséges álmokat, hanem a valósággal átitatott álmokat kell ezen értenünk. Isten olyan tisztánlátó percekben szólt hozzájuk, mint Mózeshez az égő csipkebokorból és hasonlókban. S ha valaki megkérdezte a régi idők beavatottjait, hogyan képzelik az isteni hívás érkezését, akkor azt felelték: az Úr szól hozzánk, akinek neve kimondhatatlan, de arculatán keresztül beszél velünk. És istenük arculatának Michaelt nevezték, azt a szellemi hatalmasságot, akit mi az arkangyalok hierarchiájába sorolunk. Istenüket még a beavatottak is olyasvalaminek érezték, mint aki a jelenségek mögött ismeretlenként rejtőzik. De ha a tisztánlátó szellemi összeszedettségben istenéhez emelkedett, akkor Michael szólt hozzá. De Michael csak akkor beszélt, ha az ember a szokásos tudattól eltérő tudatállapotba helyezkedett, egyfajta tisztánlátó állapotba, amikor is tudatába belépett az, ami teremtően működik benne, vagy az elalvástól az ébredésig, vagy az öntudatlanban maradó, valójában alvó akaratban ébrenlétünk alatt is.
Ezért a Jahve-kinyilatkoztatást a héber titkos tanításban az éjszaka kinyilatkoztatásának nevezték, és a mihályi megnyilatkozáson keresztül hangzó Jahve-szót is az éjszaka kinyilatkoztatásának mondták. Egyik oldalon az érzékelés és az értelmes gondolkozás által adott módon néztek a világba, s azt mondták: ezen az úton kap ismereteket és tudást az ember, de ez a tudás az Istent nem tartalmazza. De ha magát ebből a tudatállapotból kiemelve egy másik tudatállapotba fejleszti, akkor Isten arculata szól hozzá, Michael, és ő az emberi lénnyel összefüggő tulajdonképpeni titkokat nyilatkoztatja ki; a külső világban nem észlelhető hatalmakat, akiket elgondolni sem lehet az agyhoz kötött gondolkodással, és az ember közötti híd titkait.
Azt kell tehát mondanunk: az emberek úgy éltek a Krisztus előtti időben, hogy rátekintettek az érzéki benyomásokra, s ez irányt adott nekik a földi berendezkedéshez, de arra az ismeretre is tekintettel voltak, ami az emberé lehetne (de nem volt az övé) közönséges tudatában, ha az éber maradna, amikor az elalvás és felébredés között alszik. Az ember, amikor ébren van, szellemi lények környezetében van, ezt tudták. Ám ezek a szellemi lények nem az ő teremtői – így gondolták ezt az Ószövetség írásának idején – ezek a luciferi lények. Akiket emberteremtő isteneknek éreztek, azok vagy elalvástól felébredésig működnek az emberben, vagy az ember nappal is alvó részeiben dolgoznak. Az éjszaka uralkodója, régense, Jahve isten, így hívták az ótestamentumi időkben, az ő szolgája pedig Jahve arculata, Michael. Amikor a sokféle prófétai sugallatot említették, amelyek az érzékelhető világból többet segítettek felfogni, akkor Michaelre gondoltak.
De milyen tudat bújik meg mindezek mögött? Az a tudat volt ez, mely Jahve és az őt környező hatalmak lét-szférájából növekedett, viszont az ember fej-képződése luciferi lényekkel van körülvéve. Mindenütt, a régi templomokon át ezt a titkot hordozták, s ezzel valóban közel jártak az igazsághoz, amely szerint: ahol a fej kinyúlik az organizmusból, ott valójában a luciferi lények felé fordul. Bizonyos fokig tudták, hogy az organizmusból kiemelkedő fej esetében Lucifer emelkedik ki onnan. Az emberi fejet az állatiságból a jelen alakjához elvezető hatalom – luciferi hatalom. S az a hatalom, amelyet az ember saját isteneinek kell, hogy érezzen, a szervezet többi részének éjszakai állapotából sugárzik fel a fejbe. Ennyit tudhatott az ember a Krisztus előtti időkben.
Azután megjelent a földi fejlődésben a Golgotái Misztérium. S tudjuk, hogy a Golgotái Misztérium mit jelent – egy érzékfeletti lény egyesülését a földfejlődéssel a Názáreti Jézus testén át, olyan egyesülést, amelyben a Golgotán történt halál által az a lény, akit Krisztus-lénynek hívunk, összekötötte magát az ember földi lényszerűségével. Mi történt ezáltal a földfejlődésben? Igen, a földfejlődés csak ezáltal kapta meg az igazi értelmét. Mert a földfejlődésnek nem lett volna értelme, ha az ember csak érzékszerveivel és fejhez kötött értelmével állna itt, a luciferi eredetű értelemmel, és észlelné a külsődleges földi világot, a Nap és a csillagok Földre áradó fényvilágát, de alvó állapotban kellene maradnia, ami az isteni észlelését illeti. Sohasem kaphatná meg a földi lét a maga értelmét, hiszen az ember a Földdel összetartozik. Ám az alvó ember még nincs tudatában a Földdel való összetartozásának. Mivel a Krisztus-lény egy emberi testben lakott, amely átment a halálon, ez a Föld fejlődésének egy lökést adott. Hirtelen minden új értelmet kapott ebben a földfejlődésben. Először jött létre az a lehetőség, hogy az ember képes legyen teremtő isteneinek megismerésére, nappal, közönséges éber állapotában legyen képes őket felismerni.
Ezen a téren ma még a tévedés az úr. A Golgotái Misztérium óta eltelt idő nem volt még elegendő ahhoz, hogy az ember nappali ébersége alatt be tudjon tekinteni az ószövetségi próféták világába, abba a világba, amit Jahvének, az éjszaka régensének és Michaelnek, az ő arculatának a kinyilatkoztatásai által áthatottnak ismertek. Átmeneti időre volt szükség. De a XIX. század leteltével – egészen más értelemben, de az egész keleti bölcsesség is utalt a XIX. század fontosságára – beléptünk tehát abba a korba, amikor az embernek fel kell ismernie, hogy betelt valami, ami azelőtt még nem volt beteljesedve. Fel kell ismernie, hogy megérett a még látens képesség arra, hogy nappali kinyilatkoztatásban lássa meg mindazt, amit azelőtt, Michael által közvetítve, csak az éjszakai kinyilatkoztatásban kaphatott meg.
Ezt meg kellett előznie egy nagy eltévelyedésnek, bizonyos értelemben egy megismerési éjszakának. Gyakran mondtam már, hogy nem értek egyet azokkal, akik mindig a kor átmeneti jellegét hangoztatják. Tudom jól, minden időszak átmeneti, de ilyen formális, absztrakt meghatározásnál nem akarok megállni, mert éppen azon múlik a dolog, hogy megmondjuk, miben is áll az adott kor átmenetisége. A mi korunk átmenetisége abban áll, hogy az embereknek fel kell ismerniük, hogy ami korábban éjszakai megismerés volt, az most a nappali megismerésen át kell, hogy eljöjjön. Más szavakkal: Michael volt az éjszakai kinyilatkoztatás szelleme, most neki az éjszakai kinyilatkoztatás szelleméből a nappali kinyilatkoztatás szellemévé kell válnia. Ezt az átalakulást éjszakaiból nappali hatású szellemmé, ezt jelenti számára a Golgotái Misztérium.
Ezt a megismerést azonban, amely gyorsabban fog utat tömi magának, mint azt gondolnánk, az emberek között egy még nagyobb tévedés kellett, hogy megelőzze, az elgondolható legnagyobb tévedés, ami csak lehetséges az emberiség fejlődése során, annak ellenére, hogy ma még sok társaságban látják ezt a tévedést a legfontosabb igazságnak. Mert az emberi fej származása teljesen el van rejtve az újabb emberiség elől, a fejjel kapcsolatos luciferi szellemiség egészen elrejtőzött. Amint mondtam, az embert még testileg is egységnek veszik. Ha a leszármazást keressük, a válasz az, hogy az ember az állatiságból származik – s közben az a valóság, hogy csak annak van az emberben állati eredete, ami benne luciferi jellegű. Amin keresztül korábban alvási állapotában az isteni teremtők szóltak hozzá, az mind csak később keletkezett, mint a fej függeléke, és mellette megjelentek az állatok is. Mindent összeboronáltak az emberben, s így beszélhettek az ember állati származásáról. A megismerés büntetésének tűnik ez a gondolkodás, idáig jutott az emberiség, de a büntetés szót itt valamelyest átértelmezve gondolom.
Honnan ered az állati származás meséjének kitalálásához vezető tendencia, amikor közben a valóságos folyamat éppen az, amit bemutattunk a fej és az organizmus többi részének származásáról? Ki adta be az embereknek ezt a mesét, hogy az egész ember az állattól származik?
Látják, a Golgotái Misztérium és a mostani napok között lefolyt időben, mely időszak bizonyos értelemben előkészítette a Golgotái Misztérium megértését – ebben az időszakban, amikor a régi pogány bölcsesség visszahúzódott, amivel először a kereszténységet is fel akarták fogni, de az új, szellemi megismerés még nem volt egészen érett, szóval ebben az időben lopta be magát az emberiség-fejlődésbe az ahrimáni elem. És mivel nem ismerték fel a luciferi elemet az emberi fejben, az ahrimánit sem tudták felismerni, amely harcban áll az istenivel az emberi organizmus többi részében. így keletkezett az a tisztán ahrimáni kitalálás, hogy az ember az állatok sorából származik.
Hogy az ember az állatok sorából származik, ez tehát ahrimáni sugallat. Ennek a tudománynak tisztán ahrimáni jellege van. Elsötétült az emberi fej luciferi képződésére utaló bölcsesség, s ennek köszönhető az az őrültség, hogy az állatvilágból származtatják az embert. Miután nem tudták helyesen áttekinteni az emberi fej származását, beletanultak abba is, hogy a másikat se lássák helyesen. így lopakodott be az ember szemléletébe az a vélemény, hogy az ember egész mivolta rokonságban van az állatisággal. Az ember-lényről való felfogásba az is belecsúszott, ami ma alapjában áthatja a civilizációt és a világnézetet, hogy az ember fejét kell a legnemesebbnek tekinteni, s hogy azzal szemben áll a test többi része, úgy, amint szemben áll egymással a jó és a gonosz, az ég és a pokol. Kettősség a hármasság helyett. Igazság szerint tudni kellett volna, hogy bár az ember a fej segítségével küzdi ki a világ bölcsességét, ám ez luciferi bölcsesség, amelyet lassanként át kell hatni más elemekkel.
Az a szellemi hatalom, aki a luciferi lényszerűséget szervesen beleépítette az emberfej-képződménybe – miután az emberiségfejlődés átment a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-fejlődésen -, az a mihályi hatalom volt. „És letaszította az ellenséges szellemeket a Földre”, azaz, mivel a vele ellenséges szellemeket letaszította, az ember értelemmel lett áthatva, azzal, ami az emberi fejből fakad.
így Michael az, aki ellenlábasait az emberhez küldte, azért, hogy az ember, felvéve ezt az ellenséges luciferi elemet, megkaphassa értelmét, azaz eszes lény lehessen. Ezután következett be a Golgotái Misztérium az emberiség fejlődésében. Krisztus lénye áthaladt a Názáreti Jézus halálán. A Krisztus-lény összekötötte magát az emberiségfejlődéssel.
Az előkészítő idő letelt. Michael maga is részese volt a Golgotái Misztérium eredményeinek az érzékfeletti világokban. A XIX. század vége óta egészen különleges szerepet kapott az emberiség fejlődésében. Michael és az ember viszonyából először is annak kell következnie a megismerésben, hogy belelátunk az ilyen titkokba, mint például amit megpróbáltam elmondani az emberi fejről és az organizmus többi részéről.
Lényeges, hogy az embernek tisztáznia kell, hogy miután nem ismerte fel az emberi fej valódi eredetét, beleeshetett az említett őrültségbe az egész ember származásával kapcsolatban. Mivel nem akarta elképzelni, hogy az emberi fejben a luciferi képződmény foglal helyet, utolérte az a téboly, mely szerint, ami a fejjel összefügg, az átvezethető az egész test származásának magyarázatára is. Az emberiség át kell, hogy lássa ezeket a titkokat. El kell most jutnia ahhoz a lehetőséghez, hogy bátran és merészen, a saját bensőjében felfedezett isteni titkok segítségével kijavítsa, amit a pusztán földi bölcsességgel, okossággal, azaz csak a fejjel már megkaphatott.
És először a nagy tévedést kell kijavítania, amely meg kellett, hogy előzze a fordulatot, a materialista fejlődéstan nagy tévedését, hogy az embert egészében az állatvilágból eredezteti.
Csak ezen az úton nyílik meg a lehetőség, hogy az embert, ahogyan itt áll előttünk, ne tekintsük éppen csak egy testbe öltözött, pusztán szellemi-lelki lénynek, a másik oldalról pedig ne lássunk egy lélek nélküli testiséget, hanem lássuk meg a benne dolgozó konkrét szellemet, még ha az luciferi módon dolgozik is a fejben, azt a konkrét isteni szellemet, aki az egész emberben működik, és ott, a fejen kívüli organizációban találkozik ellenfelével, az ahrimáni természettel.
Imaginációban kifejezve visszautalhatunk oda, ahol Michael impulzusa által a luciferi elemet az ember magába felvette. Amivé pedig Michael vált, annak az ahrimáni elemet kell kiemelnie az emberből. A külső tudományban tudatunk előtt úgy áll az ember, mintha igaz volna az, amit az anatómiával, a fiziológiával stb. felismerünk, vagy amit a külső érzékek megfigyelése útján az emberből látunk. Képessé kell válnunk arra, hogy az ember minden porcikájában együtt lássuk a szellemet, a konkrét szellemet a testiséggel. Tudatában kell lennünk annak, hogy az élő emberben folydogáló vér nem ugyanaz, mint ami kicsöpög belőle, mert az élő, folydogáló vért különleges módon átjárja a szellemiség. Meg kell ismernünk a véren átlüktető szellemet. És azt a szellemet is, aki az idegrendszerben akkor lüktet, amikor az elhalási folyamat zajlik. Minden életmegnyilvánulással együtt a szellemi elemet is látnunk kell.
Michael az erő szelleme. Amikor bevonul az emberi fejlődésbe, képessé kell tennie bennünket arra, hogy szellemiségünk se egyoldalúan absztrakt ne legyen, se a matéria, a kopogó, a vágható anyag, amelyről nem is sejthetjük, hogy végül ez is csak külső megnyilvánulása a szellemnek, ne tegyen egyoldalúvá. Michael a matérián keresztüllátó erővel kell, hogy áthasson minket is, hogy a matériában egyidejűleg a szellemit is lássuk. Az emberiség-tudat már említett régi fokán azt mondták: a régi időkben szellemi módon élt az Ige, de az Ige testté lett és közöttünk lakozott – így fejezi ezt ki az evangélium. Az Ige egyesült a testtel, a hússal, s előtte haladt a mihályi kinyilatkoztatás. Ezek a szavak az emberi tudatban zajló folyamatokra vonatkozó utalások. El kell azonban, hogy induljon a fordított folyamat, és fordítottsága azt jelenti, hogy az evangélista szavához egy másik szót is hozzá lehet fűzni. Olyan erő kell, hogy megjelenjen a tudatunkban, amely látni engedi, hogy hogyan veszi fel a szellemi világból jövő impulzust, a Földdel egyesülő Krisztus impulzusát az ember, hogy el ne pusztuljon a Földdel együtt. Meg kell látnunk, amint az ember nem csak a fejébe, de egész emberi mivoltába felveszi a szellemet, magát egészen áthatja szellemmel. Segíteni ebben csak a Krisztus impulzusa tud. És ehhez a Krisztusimpulzust közvetítő, interpretáló Michael támogatása kell. Akkor hozzá lehet majd fűzni az evangélium szavához: el kell, hogy jöjjön az idő, amikor a test újra Igévé lesz, és megtanul az Ige országában lakozni.
Nem valami késői betoldás ötlete volt, hogy az evangélium végén az áll: bizonyos dolgok e könyvből kimaradtak. Ez a mondat utalás az emberiség előtt csak fokozatosan feltárható dolgokra. Rosszul érti az evangéliumot, aki azt hiszi, hogy úgy kell maradnia, ahogy van, és hozzá sem szabad nyúlni. Igenis ki kell tágítani Jézus Krisztus szavai szerint, aki mindig azt mondta a tanítványoknak: „veletek vagyok mind a földi idők végezetéig”, ami azt is jelenti, hogy nemcsak azokban a napokban, az evangélium írásának napjaiban nyilatkoztattam ki magamat előttetek, hanem az én nappali szellemem, Michael által mindenkor szólni fogok hozzátok, ha keresitek a hozzám vezető utat. Hozzáfűzitek a folyamatos Krisztus-kinyilatkoztatást az evangéliumi kinyilatkoztatáshoz, azt, amit az első évezredben még nem, de a második évezred evangéliumában már tudni lehet, s ehhez is, a következő évezredekben mindig újat lehet majd hozzáfűzni. Mert amilyen igaz, ami az evangélium elején áll: „Kezdetben volt az Ige… és az Ige testté lett és közöttünk lakozott” – éppen olyan igaz, hogy hozzá kell fűznünk az új kinyilatkoztatást: és az emberi testnek szellemivé kell válnia, hogy az Ige országában lakozzon, és láthassa az isteni titkokat. Az Ige testté válása az első mihályi kinyilatkoztatás, és a test szellemmé válása a második mihályi kinyilatkoztatás kell, hogy legyen számunkra.
3. előadás – Dornach, 1919. november 23.
[Luciferi és ahrimáni hatás a fizikaiságban és a lelkiségben, összefüggésben a fej és az organizmus többi részének fejlődésével. A michaeli gondolkodás, mint az ember és a világ szellemi felfogása, például az igazi fejlődési fogalom útján: nemcsak felfelé ívelő, hanem hanyatló fejlődés is van. így a művészetben is nemcsak egyoldalúan a szépség létezik, hanem a szépség küzdelme is a csúfsággal.]
Tegnapelőtt itt arról beszéltem, hogy mi, mint az emberiség tagjai, először is a negyedik fejlődési szféránknak nevezhető szférában élünk. Tudjuk, hogy úgy haladt előre a Föld fejlődése, hogy ami a mostani fejlődési állapota Földünknek, az lassanként alakult ki a Szatumusz-fejlődésből, amiből aztán a Nap-fejlődés lett, abból pedig a Hold-fejlődés, majd pedig a Föld-fejlődés állapota. Ha Föld bolygónknak ezt a négy fejlődési állapotát, amelyhez természetesen az emberiség, mint olyan is hozzátartozik, szemügyre vesszük, úgy kell látnunk benne az embert, mint egy fej-lényt. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy ezt a szót használva szimbolikusan fejezzük ki mindazt, ami az emberi érzékeléshez tartozik, ami az intelligenciához tartozik, és ez az emberi érzékelésen és intelligencián keresztül a szociális életbe is átmegy. Mindazt át kell, hogy fogja ez a szó, ami az emberi fejlődésbe azáltal kerül bele, hogy az ember érzékelő és észlelő lény. Amikor tehát az emberről, mint fej-lényről beszélek, ezt képszerűen mondom, az itt említett dolgok értelmében.
Könnyű szívvel beszélünk róla, hogy mint fizikai emberek benne vagyunk a légkörben. Be kell látnunk, hogy ez a légkör hozzánk tartozik. Mert ugye a most éppen bennünk lévő levegő még nemrég rajtunk kívül volt. Az embert el sem lehet képzelni a légkörön kívül. De mi, mint modem emberek, szokásszerűen azt hisszük, hogy ez régebben is így volt, ami nem igaz, s hogy régen is a mai modem módon beszélhettünk volna a levegőről és hasonlókról. Ma különösnek találjuk, ha arról beszélünk, hogy amikor mi a levegőben járunk, ugyanakkor egy olyan szférában is járunk, amely a mi érzékelő és intelligens mivoltunknak az előfeltételét tartalmazza, röviden mindannak előfeltételét, amit az említett formában szimbolikusan azzal a szóval fejeztünk ki, hogy fej-lények vagyunk. Nos, mondtam önöknek, hogy ez csak egyike a szféráknak, amiben benne vagyunk. Ugyanis különböző szférákban vagyunk találhatók; s most lépjünk tovább egy emberiség-szinten praktikus területre, és vegyük szemügyre mindazt, amiben azáltal élünk, hogy mai Földünknek már három előző fejlődési stádiuma volt, s most a negyedikben vagyunk. (A rajzon: belső kör pirossal)
Engedjék meg, hogy ezzel a körfelülettel jellemezzük azt, amiben mint a mi negyedik szféránkban élünk benne. Ezenkívül még egy másik fejlődési szférában is élünk azáltal, hogy ez a másik szféra éppen úgy hozzátartozik a szellemi lényekhez, akik minket teremtettek, ahogyan a negyedik fejlődési szféra hozzánk tartozik. Most először tekintsünk el az embertől, aki mi vagyunk, és nézzünk a felettünk álló hierarchiák sorában azokra, akiket mindig is forma-szellemeknek neveztek, minden teremtő formalény teremtőinek. Róluk azt kell mondanunk, hogy ők már túllépték azokat a szférákat, melyeket az ember a Föld következő három fejlődési stádiumában el fog érni: a „Szellemtudomány kör- vonalai”-ban Jupiter, Vénusz és Vulkán névvel jelzett fejlődési állapotokat. Ok elérték a nyolcadik állapotot.
Ott állnak tehát ezek a teremtő szellemek, ahol az ember a Vulkán-fejlődés után fog állni. Ez az ő szférájuk, és annyira hozzájuk tartozik, amennyire a negyedik fok hozzánk. De a két szférát egymásba tolva, egymást áthatva kell elképzelnünk (a rajzon egy nagyobb, narancsszínű kör az elsőre rászínezve). Ha tehát ezt a jelzett szférát a nyolcadiknak nevezem, akkor mi nem csak a negyedikben, de a nyolcadikban is élünk, azáltal, hogy a mi isteni teremtőink is velünk élnek ebben a szférában.
Ha most megfigyeljük ezt a nyolcadik szférát, látható, hogy abban nemcsak a minket teremtő szellemek élnek, hanem rajtuk kívül ahrimáni lények is. így tehát együtt élünk a teremtő hatalmaknak érzett szellemekkel és egyben az ahrimáni lényszerűségekkel is. A negyedik szférában pedig együtt élnek velünk – jelentsük ki kereken: a luciferi lények. Tehát ezek a szellemi lények így vannak elosztva. Ezekkel a szellemi lényekkel akkor ismerkedünk meg, ha megragadjuk azt, ami e szférák körében velünk kapcsolatban áll.
A beavatási tudomány számára itt az nyilatkozik meg, hogy mi, miután fejlődésünknek a negyedik szférájában élünk, ahogyan már mondtuk, észlelő és intelligens lények vagyunk. De nem szabad elfelejtenünk, hogy éppen ebbe az intelligenciába, amibe mindig beleértjük az érzékszervi észlelést is – a luciferi hatalom is belejátszik. Ennek a luciferi hatalomnak bensőséges kapcsolata van egy különleges fajta intelligenciával; és éppen ezt látja a mai ember a tulajdonképpeni, a lényegében neki megfelelő intelligenciának. Legszívesebben úgy gazdálkodik vele, mint a sajátjával. És mégis, ezt az intelligenciát az ember csak úgy kaphatta meg, hogy az a magasabb lény, akiről mint Michael-lényről szóltam, luciferi szellemeket taszított le az emberek szférájába, az ember negyedik szférájába; tulajdonképpen így jutott be az emberbe az intelligencia impulzusa.
Érezhetik, hogy mit is jelent az emberiségben az intelligencia-impulzus, ha látják a ma még megjelenő emberi intelligencia személytelen elemét. Ugye, mi emberek sokféle személyes érdeket hordozunk. Személyes érdekeinkkel felruházva találkozunk egymással, s ezáltal vagyunk individualizáltak. Az intelligencia előtt azonban megszűnik, megáll az individualizáltság. A logika, az intelligencia értelmében egyenlőség, azonosság van közöttünk, minden ember között, és ezzel számolunk is. Ha a luciferi befolyás, amit Michael közvetített, nem érte volna az emberiséget, ez az azonosság nem lenne a miénk.
Azért értjük meg egymást egyszerű módon, mert az intelligenciánk közös, csakis azért, mert ez a közös intelligencia a luciferi szellemiségtől ered. Nos, ez a luciferi szellemiség úgy jön létre, hogy Michael mintegy áthatotta, befolyásolta az embereket a luciferi lényszerűség útján. Ez a luciferi befolyás azután az emberek történelmi fejlődése folyamán tovább formálódott. Mellette persze még más dolgok is kifejlődtek az emberben. De még ma is széles körökben érzik az ember kiemelt tulajdonságának ezt a luciferi szellemiséget.
Hogy még világosabbá tegyük a dolgot, szükségünk lesz rá, hogy lelki tekintetünket valami más felé irányítsuk, valami olyasmi felé, ami az egész Földön képes minket, embereket egymáshoz vezetni, ha egyszer az egész Földön elterjed. Ez pedig a Krisztus-impulzus. Ám a Krisztus-impulzus igen csak más, mint az intelligencia-impulzus. Ez utóbbiban van valami kényszerítő. Az ember nem tudja személyes ügyévé tenni az egész emberiség intelligenciáját. Nem határozhatjuk el hirtelen, hogy személyesen döntünk egy intelligenciával eldönthető helyzetben anélkül, hogy bolondoknak ne tartsanak, és ki ne essünk az emberiség szociális életéből. Másrészről viszont a Krisztus-impulzussal nem lehet másmilyen kapcsolatot felvenni, csak személyeset. Alapjában véve a viszonyulást, azt, hogy hogyan akarjon valaki kapcsolódni Krisztushoz, nem lehet a másik emberbe belebeszélni. Ez végső soron személyes adottság. De azáltal, hogy Krisztus átment a Golgotái Misztériumon, és összekötötte magát a földfejlődéssel, most az a helyzet, hogy ha egymástól függetlenül bármilyen sok ember teszi is személyes ügyévé a Krisztus-impulzust, az magától ugyanazzá válik. Ez azt jelenti, hogy az embereket olyasvalami fűzi így össze, amit mindenki saját maga tesz a maga ügyévé, éspedig nem kényszerből, mint az intelligencia esetében, hanem oly módon, hogy a Krisztus-impulzus által ez a kapcsolat maga úgy alakul az egyes emberekben, hogy – ha helyesen alakították ki – az minden emberben azonos lesz. A Krisztus-impulzus azonos lehet az egész emberiségben, és mégis minden embernek személyes ügye marad. Az intelligencia nem személyes ügy.
Mi lett tehát a Krisztus-impulzus sorsa? Erre az eddig adott utalásaim alapján válaszolni tudunk. – Tudjuk, hogy a fej fejlődése már visszafelé halad, leépül. A fejét illetően az ember már állandóan haldoklik. Ezt tudva utalhatunk a kozmikus tényre: Michael a luciferi seregeket letaszította az emberiség világába, s az emberi fejet kapták meg lakóhelyül a luciferi seregek. Éppen az elhalóban lévő emberi fejet.
Itt aztán megkezdték ezek a luciferi szellemek folyamatos harcukat a fej elhalása ellen. És itt most az emberi természet egy már régóta különböző formákban ismert, ám az újabb kori emberiség elől majdnem teljesen elfedett titkát érintjük. Az ember, ha isteni természetét nézzük, fejében elhaló fejlődést, állandó haldoklást hordoz. De ezzel az állandó haldoklással párhuzamos életet ébreszt benne Lucifer. Lucifer folyamatosan azt akarja, hogy fejünk is eleven legyen, mint amilyen eleven a fejen kívüli organizmusunk. Ha az organikust nézzük: elszakadna az emberiség fejlődése az isteni iránytól, ha sikerülne Lucifernek olyan elevenné tenni az ember fejét, mint amilyen az organizmus többi része.
Éppen ez ellen fordul az az emberi fejlődés, amelyet az istenek irányítanak. Mert az embernek a Föld-fejlődéshez kötöttnek kell maradnia, hogy a fejlődés következő szakaszaiban a Földdel, a Jupiter-, a Vénusz- és a Vulkán-fejlődéssel együtt haladhasson. Ha Lucifer elérné célját, az ember ezt a számára kijelölt utat nem járná meg, hanem magába ölelné a keresztül- kasul intelligens kozmosz.
Azt szeretném itt mondani a fiziológiát illetően, hogy Lucifer a fejet átható életerőket az organizmus egyéb részeiből küldi fel a fejbe – így tevékenykedik bennünk állandóan. Lelkileg kifejezve: Lucifer a mi intelligencia-tartalmunkat, amely csak gondolatból, csak képből áll, szubsztanciává akarja tenni. Ez Lucifer folyamatos tendenciája. Most ugyanazt mondom lelki szempontból, amit az előbb fizikai szempontból mondtam, tehát Lucifer arra törekszik, hogy amikor mi szellemi képet formálunk, valamit létrehozunk, mondjuk egy művészi alakzatot, annak szubsztanciális tartalmat adjon. Lucifer tehát gondolataink, képzeteink tartalmát át akarja hatni a közönséges földi valósággal. Ezzel azt érné el, hogy mi, emberek, elhagyva a másik valóságot, elszánnánk, elrepülnénk egy gondolati valóságba, és ez realitás lenne, nem pusztán gondolat. Emberi mivoltunkkal ez a tendencia, hogy fantáziánk valósággá válik, állandóan kapcsolatban van. Ezek a lények az elgondolható legnagyobb erőfeszítéssel törekednek fantázia-tartalmunk valóságossá tételére.
Nos, ezzel a luciferi tendenciával függ össze az emberiség minden belső betegségének oka. Az összes belső betegség diagnózisát jelenti, ha Lucifer ilyen irányú munkáját nézzük, vagyis azt, hogy az emberi fej elhaló erőibe vitális erőket szorít. A természettudományos orvosi fejlődésnek a luciferi elemek megismerésén kell alapulnia. Ezt a tendenciát Michael adja meg, amikor behatol a mi emberi fejlődésünkbe, és lökést ad annak.
A jelenlévő ahrimáni befolyás ennek éppen az ellenkezője. Hatása a nyolcadik szférából érvényesül, amiből a mi organizmusunk fejen kívüli része is létrejött, és saját szervezettsége alapján vitalitásra van teremtve. Erre hatnak az ahrimáni hatalmak. Fordított irányban működve arra törekszenek, hogy az isteni rendelés szerint a fejhez tartozó halálerőket az organizmus többi részébe küldjék. így a nyolcadik szférából halálerők jutnak belénk, Ahrimán kerülő útján át. Ezt megint fizikai értelemben mondtam.
Lelki szempontból így kellene kifejeznem magam: ami ebből a nyolcadik szférából jön, az mind az ember akaratára hat, és nem az intelligenciájára. Ám az emberi akarat alapja a vágy, a kívánság. Az akaratban mindig megbújik valamennyi vágy. Ami tehát az akaratban a vágy-természeten alapszik, abba igyekszik Ahrimán folytonosan belevinni az emberi személyesség elemét. És mivel a vágy-természetben rejtőzik az ember személyes eleme, ezért lesz az emberi lélek akarati tevékenysége halál felé haladásunk lenyomata. Ahelyett, hogy az isteni ideálokat engednénk be, hogy átjárják kívánságainkat, vágyainkat és ezúton akaratunkat, behozunk oda valamit, ami személyes.
így valóban egyensúlyban vagyunk a luciferi és az ahrimáni elem között. A luciferi-ahrimáni elem által jut el hozzánk a fizikaiban a betegség és a halál, a lelkiekben pedig mindaz a csalódás, tévedés, ami abból fakad, hogy valóságnak nézünk egyet-mást abból, ami a képzetek, a gondolatok világához, a fantázia világához tartozik. A szellemi elem terén ezeken az utakon hatolnak be emberi lényünkbe az egoista vágyak.
Nos, láthatjuk, hogy az Ahrimán-Lucifer dualitás össze van kapcsolva az emberi természettel. És hogy a modem, civilizált emberiség mennyire tévedhet e dualitást illetően, azt bemutattam Milton „Elveszett paradicsom”-a, Klopstock „Messiás”-a és Goethe „Faust”-ja példáján. Arról van szó, hogy mi, mint emberiség, elérkeztünk a földfejlődésnek egy pontjához, amelyet úgy jellemezhetünk, hogy bizonyos mértékben már túl vagyunk annak közepén. A dolog úgy áll (rajzol), hogy a Föld fejlődése először emelkedő volt, elért egy felső pontra és azóta leszállóban van. Bizonyos okok miatt, amit ma nem szükséges megvilágítanunk, a görög-latin időktől egészen a XV századig bizonyos azonos nívót mutatott. Azóta aztán a földi emberiség fejlődése valóban lefelé halad.
A Föld fizikai állapota már sokkal régebbi idők óta van le- bomlóban. Már a mi utolsó jégkorszakunk előtti időben, tehát az atlantiszi katasztrófa óta megkezdődött a fizikai értelemben vett hanyatlás. Hogy ezt elmondjuk az embereknek, ahhoz ma nem szükséges antropozófusnak lenni, mert a geológusok régen tudják – ahogyan gyakran jeleztem -, hogy aki ma a Föld talaján jár, az sok helyen a már bomló földkérget tapossa. Jobb geológiai könyvekben utána olvashatnak, hogy Földünk fejlődéstörténetének leszálló szakaszában van; ezt a fizikai tudományok eredményei alapján ma már meg lehet állapítani. De az is hanyatlóban van, ami bennünk, emberekben él. Nem számíthatunk rá, hogy testi fejlődésünk újra emelkedni kezd. A lendületet azzal kell megadnunk, hogy az emberben megtanuljuk meglátni, mi az, ami a földfejlődésen túlmutat, ami a Föld következő fejlődési szakasza felé vezet. A jövő emberéből valamit látni – ezt kell megtanulnunk. És ezt nevezzük mihályi gondolkodásnak.
Ha ma szembekerülnek egy embertársukkal, ez tulajdonképpen egészen materialista tudattal történik. így szólnak önmagukhoz, ha nem is hangosan, sőt, nem is gondolatban, de tudatuk benső alapjaiban: ez itt egy hús-vér ember, földi anyagokból áll. Ezt mondják a növényekre, az állatokra is. De amit így kimondanak az emberről, az állatról, a növényről, azt joggal csak az ásvány mivoltáról mondhatnák. Vegyük mindjárt a legszélsőségesebb esetet, az embert. Vegyük külső megjelenési formáját, tehát az ember külső alakját (rajzol).
Ezt a külső alakot a valóságban nem is látják, fizikai észlelő képességükkel nem is állnak vele szemben, hiszen ez az alak több mint 90%-ban folyadékkal, vízzel van kitöltve. Csak az alakot kitöltő ásványiságot láthatják fizikai szemmel. Amit az ember a külső ásványi világból magával egyesített, azt látják, de az embert, aki egyesíti – nem látják. Akkor szólnának helyesen, ha azt mondanák: előttem anyagi részecskék állnak, ezeket az ember szellemi alakja gyűjti magába, ez teszi láthatóvá az előttem álló láthatatlant. – Az ember láthatatlan, valóban láthatatlan. Önök, akik itt ülnek, a fizikai szem számára mindnyájan láthatatlanok! Ennyi meg ennyi alak ül itt, akik bizonyos belső vonzóerővel így gyűjtötték össze az anyagi részecskéket (rajzol): ezt látják, az anyagi részecskéket.
Mert csak az ásványt látjuk. Az itt ülő valódi emberek láthatatlanok, érzékfelettiek. A mihályi gondolkodásmód abból áll, hogy az ember teljes tudattal, és az élet minden éber pillanatában ilyesmit tud mondani: hagyjuk abba ezt, hogy az embert ásványi anyagrészecskék bizonyos elrendezésű konglomerátumának nézzük. A növény, az állat is így viselkedik, csak az ásványok nem. Tudatában lennünk annak, hogy láthatatlan emberek között járunk – ez a mihályi gondolkodás.
Beszélünk ahrimáni, beszélünk luciferi lényekről, beszélünk az angyalok, az arkangyalok, az archék hierarchiájáról, és így tovább. Ezek mind láthatatlan lények, akiket hatásuk alapján ismerünk meg. Sokféle hatásukat beszéltük meg ezekben a napokban is. A tetteikből ismerjük meg magukat a lényszerűségeket. Mért lenne ez másképpen az emberrel? Az ember is láthatatlan, s itt a fizikai világban arról lehet megismerni, hogy ásványi részecskéket emberhez hasonló formában rendez el, helyez egymásra. Ez csak tevékenysége, hatása az emberi lénynek. Hogy Ahrimán, Lucifer, az angyalok, arkangyalok és archék hatásait más módon kell tisztázni, értelmezni, ez csak azt jelenti, hogy ezeket a lényeket másképpen kell megismerni, mint az embert. De ha azt nézzük, hogy mindezek a lények érzékfelettiek – ebben nem különböznek az embertől, ha értelmesen foglalkozunk az ember mivoltával.
Látják ez a mihályi gondolkodás: belátni, hogy lényegében nem különbözünk az érzékfeletti lényektől. Akkor, amikor az ásványok még adtak valamit neki, az ember megvolt e nélkül a tudat nélkül is. De amióta az ásványi világ leszálló szakaszban van, az ember arra van utalva, hogy maga is belenőjön saját mivoltának és a világnak szellemi felfogásába. Azóta megtalálhatja belső erőit, hogy ne kelljen azzal a tudattal élnie, hogy az ember nem más, mint anyagi részecskék szabályos halmaza, mert tudhatjuk: az ember érzékfeletti lény, és az anyagi részecskék csak jelzik számunkra a külső ásványi világ mozdulatával, hogy itt van egy emberi lény – megkaphatjuk az erőt, amely ezt a tudatot bennünk kifejleszti. A XIX. század hetvenes évei óta megkaphatja ezt az ember, nagyobb mértékben kaphatja meg. Csak az ahrimáni befolyás miatt védekezik e belső tudat ellen, ahogyan azt nyolc nappal ezelőtt jellemeztem; nem akarja ehhez közelíteni a belső tudatát. Az egyik dolog összefügg a másikkal az emberi életben. Ahogyan azzal a bolondsággal élünk, mintha az ember fizikailag érzékelhető lény lenne, úgy élünk más őrült gondolatokkal is. Fejlődésről beszélünk, s azt gondoljuk, hogy az csak úgy halad egymás után előre, tovább és tovább. Önök tudják, hogy művészileg kialakítani egy ilyen fejlődési sort nem lehetett a mi épületünkön. Amikor az oszlopfejeket megformáltam, az első, a második, a harmadik oszlopfőig a felfelé ívelő fejlődést kellett megmutatnom, a negyedik aztán középen áll, de az ötödik már a leszálló szakaszban van; a hatodik egyszerűbb, és a hetedik megint a legegyszerűbb. A felszálló fejlődéshez hozzá kellett fűznöm a visszafejlődést, a leszállót.
Ez van valóban a fejünkben. Míg az organizmus többi része még felfelé haladó fejlődésben van, fejünk már lefelé halad. Aki azt hiszi, hogy a fejlődés csak a felszállást jelenti, ezzel az igaz valóságtól eltávolodik; úgy beszél, mint Haeckel beszélt valamilyen zavarodott befolyás alatt: először egyszerű lények, azután továbbfejlődés, komplikáltabb lények, és így tovább, a végtelenségig, egyre komplikáltabbak, egyre tökéletesebbek. Ez értelmetlenség. Minden előre haladó fejlődés elindul egyszer a visszafelé vezető úton. A felszállást leszállás követi, minden felszállóban már eleve meg van alapozva a leszállás. Az újabb kori emberiségnek legbonyolultabb tévedése, hogy elvesztette az összefüggést evolúció és devolúció között, a fejlődés és a visszafejlődés között. Mert ahol a felépítő fejlődés működik, ott már a visszafejlődés, a lebomlás alapja is meg kell, hogy legyen; a fizikaiból vissza a szellemibe. Mert amint visszafelé fordul a fizikaiság, máris helyet ad a szelleminek. A mi fejünkben van hely a szelleminek, mert benne a fizikai fejlődés már visszafelé fordulóban van. De míg nem leszünk abban a helyzetben, hogy helyes fényben tudjuk látni a dolgokat, addig az ember lényét sem tudjuk átlátni, s vele a világot sem; vagyis, míg intelligenciánkat nem tudjuk valóban összhangba hozni a luciferi fejlődéssel – ahogyan azt ábrázoltam. Akkor majd helyesen tudjuk értékelni ezeket a dolgokat, s tudni fogjuk, hogy intelligenciánknak egy lökésre van szüksége ahhoz, hogy elvezesse igaz céljához az embert. A Krisztus-princípium által Lucifert meg kell akadályozni abban, hogy az embert eltérítse a neki rendelt isteni iránytól.
Említettem már, hogy egyik dolog összefügg a másikkal. Látják, annak a bizonyos őrületnek a hatása alatt, aki az isteni hatalmaknak egyfajta luciferi tulajdonságokat adott, az ember ma hajlik arra, hogy például a szépség ábrázolásában eszményképet lásson. Bizonyos, hogy a szépséget lehet is ideálként ábrázolni. De tudatában kell lennünk annak, hogy ha én, mint ember, csak a szépségnek adnám át magam, akkor a luciferi vizekre vivő erőket táplálnám magamban. Mert a valódi világban a puszta szépség éppen úgy nincsen meg egyoldalúan, ahogyan a fejlődés sem lehet egyoldalú. Hiszen az evolúcióhoz a devolúció is hozzátartozik. A puszta szépséget használja Lucifer, hogy vele lebéklyózza az emberiséget, hogy elvakítsa, s így a földfejlődéstől megszabadítsa; hatására az emberek nem haladnának együtt a földfejlődéssel. Valójában ahogyan az evolúció a devolúcióval összefügg, úgy a szépség is nem csak összefügg a csúfsággal, de kemény harcban is áll vele. S ha valóban érteni akarjuk a művészetet, akkor sosem szabad elfelejtenünk, hogy a legmagasabb művészet éppen a szépség és a csúfság egymásba bonyolódását, harcban állását kell, hogy megmutassa. Mert csak akkor állunk a valóság talaján, akkor vagyunk benne valóban, amikor a szépség és csúfság közötti egyensúly állapotára nézhetünk.
Nem élhetünk egy olyan hozzánk nem tartozó, egyoldalú valóságban, amelyet Lucifer vagy Ahrimán mutat meg nekünk. Nagy szükség van rá, hogy az ilyen, az általam is kifejtett eszme bevonuljon az emberi kultúra fejlődésébe. Görögországban – hiszen tudják, hogy mekkora lelkesedéssel beszéltem már többször is a görögök műveltségéről – igen, ott még az emberek magukat egyoldalúan a szépség ápolásának szentelhették, ott ugyanis az emberiséget még nem ragadta magával a lefelé haladó földfejlődés sodra, legalábbis a görög népességet. Azóta már nem engedheti meg magának az emberiség azt a luxust, hogy csak a szépre figyeljen. Ez menekülés lenne a valóságtól. Bátran és merészen kell szemben állnunk a szépség és csúfság reális küzdelmével. Együtt kell érezni, meg kell élni a disszonancia és a világ konszonanciája között dúló harcot.
Ez hoz erőt az emberiség fejlődésébe, s ez az erő lehetővé teszi a világ illúzióján keresztülhatoló tudat megalapozását. Azon a csalódáson is túllép, mely az embert anyagból, ásványi részecskékből feltornyozott valaminek látja, amiket magába vonzott. Ma már fizikailag is mondhatjuk, hogy az ember lényére egyáltalán nem jellemző az ásványiság természete, a külső ásványi természet. A külső ásvány nehéz, de ami minket például arra tesz képessé, hogy lelket fejlesszünk – nem az intelligenciát mondom! -, az nem a nehézkedéshez van kötve, hanem éppen annak ellenkezőjéhez, a folyadékokban működő felhajtóerőnek nevezett működéshez. Más alkalommal már bemutattam önöknek, hogyan is úszik agyunk az agyvízben. Ha nem úszna benne, szétnyomná maga alatt a kis vérereket. Amikor Archimédesz egyszer a fürdőben észrevette, hogy köny- nyebbé vált, ennek úgy megörült, hogy heurékáját világgá kiáltotta. Tanulták ezt a fizikában. Mi tehát lelkileg nem a lefelé húzásban élünk, hanem a felfelé húzásban. Nem azáltal élünk lelkileg, hogy agyunk súlyos, hanem éppen azáltal, hogy az agyvízben úszva könnyebbé válik. Azáltal élünk, ami a földtől elhúz. Ez ma már akár fizikailag is kimondható.
Amire azonban ebben a három napban utalni akartam, az volt, hogy a modem élet ellenében egy olyan lelki beállítódásra van szükségünk, amely az éber élet minden percében tudatában hordja a közvetlen környezet érzékfelettiségét. Olyan tudat ez, amely nem adja át magát a tévedésnek, mintha azért tartanánk valóságosnak az embereket, mert látjuk őket, és nem valóságosnak a szellemeket, mert őket nem látjuk. Valójában az embert sem látjuk. Éppen az a csalódás, amikor azt hisszük, hogy látjuk. Egyáltalán nem különbözünk a magasabb hierarchiák lényeitől. A modem ember előtt álló feladat éppen ez: meg kell tanulnunk, hogy a hierarchiák lénye és a saját lényünk közötti azonosságot felfogjuk, sőt, az állatokkal és a növényekkel való azonosságot is.
Arról beszélünk, hogy a Golgotái Misztérium által a Föld fejlődésébe, de azon belül először is az emberiség fejlődésébe bevonult a Krisztus-impulzus, s most egybekapcsolódott vele. Az emberek azt mondják: nem is látjuk! így van, addig nem is tudjuk meglátni, amíg az embert magát illetően is tévedésben vagyunk, amíg másnak látjuk az embert, mint ami az valójában. Abban a pillanatban, amikor a léleknek elevenen átérzett valósága – és nem teóriája – lesz a tény, hogy az emberben érzékfelettit látunk, abban a pillanatban olyan képességet nevelünk magunkban, amellyel a Krisztus-impulzust magunk között mindenhol észlelni tudjuk, és saját meggyőződésből mondhatjuk: ne keressétek őt külső gesztusokban, ő mindenütt köztetek van. De az emberiségnek még alázatot, szerénységet kell kifejlesztenie ahhoz, hogy az ilyen tudat, az embert már eleve mindenütt érzékfeletti lénynek látó tudat kialakulhasson. S ehhez még valami tartozik. Ha csak elméletileg mondjuk ezt, az nem tesz semmit. Amikor valaki igazán nem hiszi, sőt, abszurdumnak tartja, hogy akivel találkozik, az a valódi ember, akkor jelenik meg az a lelkiállapot, amire gondolok.
Ha képesek lennénk egy építési területen mindenfélét összeszedni, téglatörmeléket, deszkadarabokat, és olyan ügyesen eltakarni magunkat ezekkel, hogy a szembejövő nem is látná, ki van a dolgok mögött, és csak tégladarabokat, roncsolt deszkákat látna – ugye, akkor sem mondaná senki, hogy az ember az a tégla- és fadarabokból álló valami. De hiszen az ásványi anyagokkal sem tesznek mást, amikor azokat bizonyos elrendezésben embertársaik elébe helyezik. Mégis azt mondják, mivel fizikai szemük ezt látja: ezek az ásványi anyagok alkotják az embert. Valójában ezek csak gesztusok, mozdulatok, csak utalnak az emberre.
Ha visszatekintünk a Krisztus előtti időkre, azt találjuk, hogy az emberek közé lejöttek Isten küldöttei, hogy így fejezzem ki magam, és megnyilatkoztak az emberek előtt: felfog- hatóvá tették magukat. Az isteni küldöttek legnagyobbja maga Krisztus volt, aki közülük utolsóként nyilatkozott meg emberi együttműködés nélkül, a legnagyobb földi történésben. Ma a Michael-megnyilatkozás idejében élünk. O éppen úgy jelen van, mint a többi, aki kinyilatkoztatta magát. De az emberre már nem erőlteti rá magát, mert az ember ma a szabadság útjára lépett. A Michael-megnyilatkozásoknak ma elébe kell mennünk, elő kell rá készülnünk, hogy aztán ő belénk áraszthassa nagy erejét, a tudást közvetlen földi környezetünk érzékfelettiségéről.
Félre ne ismerjék, amit ez a Michael-megnyilatkozás a jelenkor és a közeljövő emberének adhat akkor, ha az ember szabadságban közelít hozzá. Félre ne ismerjék, hogy ma az emberek a régi tudati állapotok maradványaiból kiindulva törekszenek a szociális kérdés megoldására. Azonban minden meg van már oldva, amit az emberiség régi tudatállapotaiból meg lehet oldani. A Föld már fejlődésének leszálló ágában van. Az ősiből fakadó gondolkozással a ma fellépő követelményeknek eleget tenni nem lehet. Csak egy új lelkiállapotú emberiség tudja megoldani a feladatokat. Ez hát a feladatunk: úgy hatni a világra, hogy ez az új lelkiállapot megérkezhessen az emberek közé. Félelmetes súlyként nyomja lelkünket, hogy az emberek az évezredek óta ápolt képzetekből nem tudnak kitömi.
Látjuk, ahogyan szinte automatikusan megjelennek a következményei ezeknek az ezeréves, már minden tartalomtól kiüresedett, alapjában csak szóhüvelyekből álló képzeteknek. Mindenütt az ember ideáljairól beszélnek, de ami ezekben az ideálokban valóban rejlik, az a semmi, csak a csengő szó hallatszik, hiszen az embernek új lelkiállapotra, lelki tartásra van szüksége. Egyszer már felzendült az emberiségben a kiáltás, mely mai szavakra lefordítva így szólt: változtassátok meg értelmeteket, mert elközelgett az idő! De akkor az ember a régi lelki tartásból meg tudta változtatni értelmét. Ma ez a lehetőség már nincs meg. Ha ma kell teljesíteni, amit ez a kiáltás akkor megkívánt, az csak az új lelkiállapotból, lelki tartásból lehetséges. A Jahve-hagyományt, Jahve-befolyást Michael közvetítette az emberek felé. A XIX. század hetvenes éveitől Michael azon dolgozik, hogy a szó valódi értelmében véve közvetítse az emberek felé Krisztus impulzusának megértését. Akkor, ha mi is elébe megyünk. És elébe is kell mennünk, s ez akkor történik, ha két dolgot teljesítünk.
Saját lelkiállapotunk szempontjából azt mondhatjuk: el kell távolodnunk, szakítanunk kell egy bizonyos tévedéssel. Nem akarom önöket absztrakt filozófiai világnézetekkel túlságosan leterhelni, de valamire fel kell hívjam a figyelmüket, mert ez szimptómája, tünete az újabb emberiség-fejlődés állapotának. Az újabb kor rózsás hajnalán élt egy olyan filozófus, mint például Cartesius. O tudott még valamit a szellemiségről, ami tudja használni az elhaló emberi idegrendszert. De ugyanakkor ezt a tételt is kimondta: gondolkozom, tehát vagyok – és ez a tétel éppen fordítottja az igazságnak. Amennyiben gondolkodunk, annyiban nem vagyunk, mert a gondolkodásban a valóságnak csak a képe van jelen. Semmink sem volna a gondolkodásból, ha azzal a valóságban állnánk, ha az nem lenne csupán tükörkép. Tudatában kell lennünk képzetalkotásunk, gondolkodásunk tükörkép jellegének. Abban a pillanatban, amikor gondolkodásunk tükörkép karakterére ráébredünk, már hivatkozhatunk a bennünk lévő valóságnak egy másik forrására. Erről akar szólni Michael! Azaz, meg kell próbálnunk, hogy gondolkodásunkat a maga tükör-jellegében ismerjük fel – ezzel fogunk a luciferi fejlődés ellenében dolgozni. Mert neki, Lucifernek mindenekfelett az az érdeke, hogy a gondolkodásba szubsztanciát öntsön, hogy azt a csalóka látszatot vetítse elénk, mintha a gondolatban szubsztancia lenne. Nincs benne szubsztancia, csak kép. A szubsztanciát máshonnan, tudatunk mélyebb rétegeiből kell felhoznunk. Ez az egyik dolog.
Csak arra a tudatra van szükségünk, hogy gondolataink legyöngítenek minket, s akkor hivatkozhatunk Michael erejére. Mert ő kell, hogy legyen az a szellem, aki a bennünk lévő gondolatnál erősebb valóságra utal, miközben az újabb civilizációban megtanultuk, hogy elsősorban a gondolatra ügyeljünk, s így gyenge emberekké váltunk, éppen mert a gondolatot magát tartottuk a valóságnak. Bármennyire is elfordulunk a pusztán absztrakt intelligenciától, ez csak látszat-cselekvés, mert az intelligencia félelmetes rabszolgaságban tartja a modem embert, s így mi magunk nem tudjuk lényünk mélyebb rétegeiből bele- küldeni a gondolatba azt, aminek abban benne kell lennie.
A második dolog pedig az, hogy kívánságainkba, s ezáltal akaratunkba is belevisszük ennek az érzékfelettiként elismert realitásnak a következményeit. Ezt már gyakran említettem: milyen keserűen megbosszulta magát az, hogy a Golgotái Misztériumot nem vettük teljességgel komolyan. Felhívtam figyelmüket például egy liberális teológus, bizonyos Adolf Harnack szemléletére, igaz, sok ilyen teológus van még, akik nyugodtan beismerik, hogy történelmi dokumentumokkal nem lehet bizonyítani a Golgotái Misztérium realitását. Igen, oly módon történelmileg bizonyítani, mint ahogyan Caesar vagy Napóleon létezését lehet, a Jézus Krisztus létét nem lehet bizonyítani. Miért? Mert olyan esemény kellett, hogy az emberiség előtt álljon, amelyhez csak érzékfeletti kapun át lehet eljutni. Ne is legyen érzékletes módon megközelíthető! Hogy az emberiség, éppen a Golgotái Misztérium által tanuljon meg felemelkedni az érzékfelettibe, ezért nem volt szabad érzéki-történelmi úton megközelíthető bizonyítékának lennie.
Ezzel kettős dologra kaptunk utalást, s ennek elébe kell mennünk. Először felismerjük a közvetlenül érzékelhető világban, tehát az emberek, állatok, növények világában az érzékfelettiséget; ez a michaeli út, ez vezet a folytatáshoz, amikor abban a világban, amit mi magunk érzékfelettinek ismertünk el, megtaláljuk Krisztus impulzusát.
Amikor mindezt ábrázolom, egyben a szociális kérdés legmélyebb impulzusát is jelzem. Mert az absztrakt Népszövetség nem fogja megoldani a nemzetközi problémákat, ezzel az absztrakcióval nem lehet a föld népeit összehozni. De az embereket az érzékfelettibe vezérlő szellemek, akikről ezekben a napokban szóltunk, ők összehozzák az embereket.
Külsőleg nehéz harcok elébe néz az emberiség. S a nehéz harcoknak még csak az elején állunk – ezt is többször említettem már – és ha ad abszurdum viszik is végig a régi impulzusokat, a történelem öreg patikájában nincsen olyan politikai, ökonómiai vagy szellemi gyógyszer, ami kellene. A régi időkből származó fermentum Európát először is a maga szakadékának szélére állította, s ez állítja szembe aztán Európát és Ázsiát, és előkészíti majd az egész Földet betöltő harcot. Az ad abszurdum vezetett ember-fejlődés ellen tenni csakis azzal tudunk, ami az embert a szellemi útra viszi, a michaeli út megtalálásához, s annak folytatásként a krisztusi út megtalálásához vezeti.
4. előadás – Dornach, 1919. november 28.
[A Golgotái Misztérium, mint a földfejlődés súlypontja. Előkészítése a görög gondolkodás útján, ami a misztériumi kultúra utolsó nekilendülése volt. A középkori skolasztika, mint a görög gondolkodás folytatása, és mint a Golgotái Misztérium megértésének eszköze. A XV század óta egy új misztériumkultúra előkészítése zajlik. A szív-organizmust át kell hatnia a Krisztus-impulzusnak, hogy létrejöjjön az egyensúlyi állapot a luciferi fej-organizáció és az ahrimáni végtag-organizáció között.]
Kapcsolódva az elmúlt hetekben itt előadottakhoz, ma kimondottan elő szeretném készíteni, amit majd holnap és holnapután fel kell építenünk. Arról lesz szó, hogy az eddigiektől eltérő módon idézzek fel emlékezetükben valamit abból, amire szükségünk lesz, ha a megpendített témát tovább követjük.
Ha a földfejlődés folyamatát tisztázni akarjuk magunknak, akkor legjobb, ha a fejlődés súlypontja szerint rendezzük és vizsgáljuk az eseményeket. Ezáltal ugyanis bizonyos szerkezetet kap mindaz, amiben az emberiség fejlődése által az ember saját fejlődése is benne áll. Ez a súlypont, mint tudják, a Golgotái Misztérium, általa kapja meg a földfejlődés többi része a maga értelmét és belső tartalmát.
Ha a nyugati emberiség fejlődésében visszamegyünk oda, ahol a fejlődés befogadta a keletről érkező Golgotái Misztériumot, azt kell mondanunk magunknak: a Golgotái Misztérium előkészítése már az azt megelőző V században megkezdődött, éspedig a görög kultúrából fakadóan. Azt mondhatjuk, hogy a görög gondolkodásban, érzületben és akaratban egyfajta egységes vonás látható, úgy négy és fél évszázaddal a Golgotái Misztérium bekövetkezése előtt. Ezt az egységes vonást Szókratész alakja vezeti be, s az folytatólag elterjed az egész görög kultúrában. Az új vonás tulajdonképpen a művészi életben is észrevehető. Folytatódik aztán Platón hatalmasan feltornyosuló személyiségében és Arisztotelésznél, úgy mondhatnám: tudós karakternek látszó színezetet ölt.
Különböző előadásaimból tudják, hogy a középkor, pontosabban az Ágoston utáni kor különösen azon fáradozott, hogy az Arisztotelésztől megszerezhető gondolkodásmódot mindannak megértésére használja fel, amit a Golgotái Misztérium jelent, annak előkészítése, majd folytatása és utózengése. Éppen azért lett a görög gondolkodás olyan fontos a nyugati kereszténység számára is a középkor végéig, hogy annak segítségével át tudják hatni a Golgotái Misztériumot, és eljuthassanak a tartalmához. Jól tesszük, ha tisztázzuk: tulajdonképpen mi is történt Görögországban a Golgotái Misztérium bekövetkezése előtti utolsó századokban.
Ami a görög emberek gondolkodásában, érzületében és akaratában lejátszódott, az az emberiség ma már nem méltatott őskultúrájának utolsó felcsendülése volt. A mi történelemszemléletünk ezeket a dolgokat nem tudja a maguk sajátos, hozzájuk illő fényében látni, mert a mi történelmi szemlélődéseink nem nyúlnak vissza azokba a korokba, amikor az akkor civilizált földekre kiterjedő misztérium-kultúra alapjaiban hatott át minden emberi akaratot és érzületet. Azokba az évszázadokba kell visszamennünk, ahova a történelem nem ér el, és azokkal a módszerekkel kell visszamennünk, amelyek legalább jelzésszerűen megtalálhatók a „Szellemtudomány körvonalai” c. könyvemben. Ez kell ahhoz, hogy ennek az őskultúrának a milyenségét láthassuk. E kultúra forrása a régi misztériumokban volt – a régi misztériumokban, amelyekbe betekintést csak a nagy vezető személyiségek által objektíve beavatásra alkalmasnak talált emberek kaphattak. A beavatottakon keresztül áradt azután szét a többi emberhez a megismerés, amiben ők a misztériumokban részesültek. Alapjában az egész régi kultúra érthetetlen a misztérium-kultúra anyai talajának ismerete nélkül. Aiszkhülosznál még világosan láthatja az ember a misztériumoknak ezt a talaját, és ez még Platón filozófiájában is érezhető. De amit az emberiség a nagy misztériumokból szerzett: az isteninek a kinyilatkoztatása a történelemből, az elveszett. A legprimitívebb módon van még valami belőle a történelmileg bizonyítható kultúrában. Nos, hogy ott mi történt, azt úgy ítélhetjük meg legjobban, ha tisztázzuk, hogy ebből az ősi misztérium-kultúrából, amelyben a görögség gyökerezett, mi maradt meg a Szókratész utáni időre. Megmaradt belőle a gondolkodásnak, a képzetalkotásnak egy bizonyos módja.
Tudják, és a külső történelem is elmondja, hogyan alapította meg Szókratész a dialektikát, hogy ő volt tulajdonképpen a gondolkodás nagy tanítómestere, annak a gondolkodásnak, amit Arisztotelész azután inkább tudományosan gondolkodva formált meg. Mégis, ami így a gondolkodásban és képzetalkotásban megjelent, az a misztérium-kultúra kicsengése volt. Hiszen az a kultúra igen tartalmas volt. Az embert a maga egészében szemlélték, és világrendünk okainak alaptényeit is így vették fel magukba a tanítványok, megismerés formájában. Az akkori megismerés hatalmas, erővel telt tartalma kihunyt. De a gondolkodásmód, amit a tanítvány kialakított, a képzetalkotás módja, a gondolatok konfigurációja megmaradt. Ez vált történelmivé, először a görög gondolkodásban, majd a középkori gondolkodásban a keresztény teológusoknál; ők a görög gondolkodást lényegében a teológia érdekében sajátították el, hogy felfoghassák azt, ami a Golgotái Misztérium által a világba ömlött. Éppen azokkal a gondolati formákkal igyekeztek erre, amit a gondolkodás görög iskolázásával sajátítottak el. Éppen a középkori filozófiában, az úgynevezett skolasztikában forrt egymásba a Golgotái Misztérium szellemi igazsága a görög gondolkodással. Ha triviális lehetek: a Golgotái Misztérium átdolgozása a görög gondolkodás, a görög dialektika kézműves eszközével történt.
A misztériumok tartalmának eltűnése, e régi misztériumoknak pusztán formaivá, gondolatszerűvé válása négy és fél évszázadig tartott a Golgotái Misztérium előtt. így hát elképzelhetjük, hogy a történelem előtti időkben az akkori civilizált vidéken a misztériumkultúra el volt terjedve, s ez úgy fejlődött tovább, hogy mintegy a párlata maradt csak meg, ez pedig a görög gondolkodás volt. Ezután következett be a Golgotái Misztérium, amit először a Nyugat fogott fel, éppen a görög dialektika segítségével. Ha valaki egészen bele akarja magát élni a X-XI-XII- XIII-XIV század még teológiát hordozó tudományába, akkor gondolkodását egészen másképpen kell használnia, mint ahogyan a mai természettudományos képzetalkotásban az emberiség megszokta. Akik ma szokás szerint elítélik a skolasztikát, nem lehetnek igazságosak, hiszen mindannyian csak természet- tudományos iskolázást kaptak, a skolasztika viszont egy, a mai természettudományos gondolatvezetéstől különböző gondolati iskolázást tételezett fel.
Nos, ma egy olyan időpontban élünk, amikor ugyancsak négy évszázad folyt le azóta, hogy ez a másfajta, ez a természettudományos gondolkodásmód megragadta az emberiséget. Ez ugyanis a XIV század közepe körül kezdődött. Akkor kezdtek a nyugati emberek úgy gondolkodni, ahogyan azt bizonyos mértékig már világos alakban Galileinél vagy Giordano Brunonál láthatjuk. Innen halad felfelé, egészen a mi korunkig ez a gondolkodás. Igen, látszólag ez ugyanaz a logika, mint a görög volt, mégis igen-igen másfajta. Olyan logika ez, amit ugyanúgy olvasnak le a természeti folyamatokról, ahogyan a misztérium-tanítványok leolvasták a görög logikát a misztériumokban látottakról.
És most tisztázzuk az akkor szinte egyedül civilizáltnak számító görög világban megjelenő gondolkodás négy és fél évszázada, és a mi négy és fél évszázadunk természettudományos iskolázáson nevelkedett emberiségének a gondolkozása között fennálló különbséget. Legjobb, ha ezt egy rajzon mutatom meg. (rajzol).
Gondolják el a misztérium-kultúrát, mint az ember szellemi teljesítményének a csimborasszóját, legmagasabb csúcsát, a réges-régi időkben (fehér). Ez a misztérium-kultúra a görög világban logikává lesz,-egészen a Golgotái Misztériumig (piros vonal a második függőlegesig). Ezt folytatta a középkori skolasztika (harmadik függőleges vonal). Itt pedig (felső piros ív) ennek a misztérium-kultúrának utolsó hajtását láthatjuk, ahogyan négy és fél évszázadon át él (a piros ív fölé felírja: négy és fél évszázad). És most a XV századtól kezdődik a képzetalkotásnak új módja, elnevezhetjük Galileiről. Megközelítőleg olyan távol vagyunk a kiinduló pontjától (kis piros kör és a negyedik függőleges piros vonal), mint az az időtáv, amire ennek a görög gondolkodásnak volt szüksége a Golgotái Misztériumig (piros ív alul a negyedik függőleges vonalig). De miközben lecseng a régi, mintegy lealkonyodik (fehér ív a második vonal előtt alul), egy új hang csendül fel, éppen a számunkra (fehér ív alul a harmadik és negyedik vonal között, és felírja: négy és fél évszázad). Valami felfelé kell, hogy fejlődjön, s azt nekünk kell felhoznunk bizonyos magasságra. A görög kultúra a végéhez érkezett el akkor. Mi egy kezdetnél állunk.
A végnek és kezdetnek ezt az együttállását akkor érthetjük meg összességében, ha megvizsgáljuk az emberiségfejlődést, mégpedig egy bizonyos szempontból, és szellemtudományos módon.
Korábban már egyszer előadtam, s többször is visszatértem arra, hogy nem hiábavaló az, hogy a jelenben próbálkozva kell keresni azt az önismeretet, aminek módszerét az antropozófiai jellegű szellemtudomány adja meg. Mert az emberiség jó része a jövő jelentős lehetősége előtt áll. Látják, szükséges, hogy komolyan vegyük azt a tényt, hogy a folyamatosan fejlődő emberiség-történet egy egészében folyamatos fejlődésű organizmus története. Mint ahogyan az egyes organizmus eljut a nemi érésig, és később is átmegy a maga korszakain, szakaszain, úgy halad át az emberiség fejlődése is a maga korszakainak változásain. Ma újra és újra megfogalmazzák a kifogásokat az ismétlődő földi életekkel szemben, mondván, hogy az emberek nem is emlékeznek előző földi életükre.
Aki az emberiség fejlődését egy organizmus fejlődéseként fogja fel, ahogyan azt előbb mondtam, az nem fog csodálkozni, feltéve, hogy valóban tárgyilagosan nézi a fejlődéstörténetet, ha az emberek a mai szokásos megismerés útján nem tudnak emlékezni az előző földi életükre. Mert kérdezem önöktől: mire is emlékszik az ember a szokásos földi életben? Arra, amit előzőleg átgondolt. Amire nem gondolt, arra nem emlékszik. Gondolják csak el, egyetlen napnak milyen sok eseménye marad figyelmen kívül. Nem emlékeznek rá, mert nem gondolták át azokat, pedig talán éppen környezetükben zajlottak. Emlékezni csak arra tudnak, amire gondoltak.
Nos, az emberiség fejlődéstörténetének előző évszázadaiban, évezredeiben nem létezett olyasmi, hogy az emberek a maguk számára tárgyilagosan tisztázták volna emberi mivoltukat. Bár a görög gondolkodás óta mintegy vágyként él bennünk az „ismerd meg önmagad” – ám ezt még ki kell teljesíteni a valódi szellemi megismeréssel. Ha az ember egy egész életet szán önmaga mivoltának gondolati megragadására, amire csak a mi időnkben vált éretté, azzal előkészíti a visszaemlékezést a következő életben. Mert amire emlékeznünk kell, azt előbb át kell gondolni. Akik a korábbi időkben, a nem is mindig a misztériumokban történt beavatásuk során tárgyilagosan vizsgálni tudták saját mivoltukat, csak azok tudnak a jelenben visszatekinteni korábbi földi életükre. Nem is olyan ritka az olyan ember, aki erre képes. Azonban úgy áll a dolog, hogy az emberek tisztán testi fejlődése is változásokon megy át. Fiziológiailag, külsődlegesen ezek a változások nem figyelhetők meg, csak szellemtudományos módon. Tény, hogy ma nem olyan az emberek testi konstitúciója, mint kétezer évvel korábban volt, és kétezer év múlva nem lesz olyan, mint amilyen ma. Erről a tényről gyakran beszéltem már. Az emberek egy bizonyos időszakban beleélik majd magukat a jövő időbe, amelyben – ha banálisan fejezhetem ki magam – az agyak szerkezete más lesz, mint a mai ember agyának megkonstruált szerkezete, legalábbis külső vonatkozásában. Az agynak lehetősége lesz rá, hogy előző életeire visszaemlékezhessen. De aki ma nem gondoskodik előre úgy, hogy saját mivolta felől gondolkodik, az a nála mechanikusan megjelenő képességet majd valami belső hiányosságnak fogja megélni. Belső idegességnek, hogy a mai kifejezést használjam. Nem tudja majd eltalálni, mi is a baja, mert közben az emberiség, testét tekintve megérett arra, hogy korábbi földi életére visszatekintsen. Ha azonban valaki erre a visszatekintésre nem készült fel, akkor nem is tud visszatekinteni, és a képességet bajnak, hiányosságnak érzi. Ezért az ember helyes megismeréséből önként adódik, hogy az antropozófiai jellegű szellemtudománynak önmegismerésre kell késztetnie az embereket. Már ma is utal arra – és ezt most csak megemlítem -, hogy milyen különös élménye lesz majd az embernek, amikor lehetőséget fog kapni rá, hogy előző életével is számoljon.
Ma még olyan korban élünk, amikor kevés az olyan ember, akinél ezek az érzés-árnyalatok már jelentkeznek, de néhányan már vannak. Egyre több embernél fog ez megjelenni. Ma igazából nem is vesszük észre ezeket az érzés-árnyalatokat. Most úgy akarom ábrázolni, ahogyan egyszer majd megjelenik ez az élmény.
Az emberek beleszületnek majd a világba, s azt mondják magukban: igen, ahogyan én más emberekkel együtt élek, tudva vagy öntudatlanul, de egy bizonyos fajta gondolkozásra vagyok nevelve. Gondolatokat hozok létre. Bizonyos képzetalkotási móddal születtem, s arra is neveltek. De ugyanakkor látom a külső körülményeket is, s azt is látom, hogy képzeteim nem illenek igazán az engem körülvevő világhoz. – Ez az érzésbeli árnyalat ma már meg is található egyes embereknél. Egy adott irányban kell gondolkozniuk, de a külső természet valami egészen mást mondana nekik, valami egészen mást követelne tőlük. Ha az ilyen emberek, akik meghasonlást éreztek aközött, ahogyan gondolkozniuk kell, és ahogyan a külső természet mondja nekik, ahol megjelentek ott kinevették őket.
Klasszikus példa erre Hegel. Voltak bizonyos gondolatai a természetről – nem minden hegeli gondolat őrült -, rendszerbe foglalt gondolatai. Aztán jöttek a nyárspolgárok, s így szóltak: igen, ezek hát a te gondolataid a természetről. De nézd csak meg ezt vagy azt a természeti folyamatot, s láthatod, hogy a dolog nem úgy áll, ahogyan írod. És Hegel erre azt felelte: annál rosszabb a természetre nézve!
Paradoxonnak tűnik, de szubjektíve mégis megalapozott ez az érzés. Igenis lehetséges, hogy aki elfogulatlanul átadja magát a veleszületett gondolatnak, azt mondja magában: a természetnek kellene más formát öltenie, hogy e gondolatnak megfeleljen. Egy idő után mindenesetre eljut odáig az illető, hogy azt is megszokja, amit a természettől hall. A legtöbb ilyen ember észre sem veszi, hogy amikor éretté vált a természet meghallgatására, akkor valójában kettős lelket kapott, mintegy két igazságot. Nagyon szenvednek azok, akik ezt észre is veszik, mert lelkűkbe meghasonlás költözik. De amit itt leírok, ma még keveseknél fordul elő, – előfordul, csak gyakran meg sem látják – ám ez a jövőben egyre uralkodóbbá válik. Egyre többen mondják majd magukban: igen, ahogyan születtem, a fejem arra kényszerít, hogy képet alkossak a természetről. De ez a kép nem egyezik a természettel, nem stimmel. Aztán haladok tovább az életemben, s idő múltával azt is elsajátítom, amit a természet mond. Kiutat kell teremtenem ebből az állapotból.
Amikor lelkeink majd visszatérnek a Földre, ez a meghasonlott érzület különösen a sajátjuk lesz. Az érzületnek és a gondolkodásnak egyfajta benső forrása ugyanis jelentőségre tesz szert, s így szólnak majd az emberek magukban: igen, érzed, hogy tulajdonképpen milyen kellene, hogy legyen a világ, de a világ nem olyan, a világ másmilyen. S aztán majd beleélik magukat az adott világba, megtanulják a törvényszerűségeknek egy s más módját is, s a kettő között meg kell keresniük a kiegyenlítődést. Min fog nyugodni ez a kiegyenlítődés?
Tegyük fel (rajzol), hogy itt jön be az ember a fizikai létbe születésével.
Magával hozza az előző földi élet eredményeit érzületében és gondolkodásában. Mialatt nem volt kapcsolatban a földi léttel, az bizonyos módon megváltozott. Most meghasonlást érez, mert amilyen gondolkodást a földi létbe magával hozott, az nem egyezik azzal, amivé az ő távollétében a dolgok alakultak. Majd lassan beleéli magát új helyzetébe, de amit környezetéből most kihall, azt nem veszi fel teljesen a tudatába, csak mintegy fátyolon keresztül. Azt a halál után fogja majd feldolgozni, s beleviszi következő életébe. Lelkiéletének ebben a kettősségében fog majd élni az ember. Mindig észlelni fogja: valamit hoztál magaddal, ehhez képest a világ, amibe beleszülettél, új lett. De fizikai ember-voltoddal a világban most olyasmit veszel fel, ami nem hatol be egészen a lelkedbe, ami a halál után kerül majd feldolgozásra.
Ahhoz, hogy ilyen módon érezhesse át az életet, a mai embernek tulajdonképpen nagyon mélyen bele kell élnie magát saját mivoltába. Mert csak ekkor veszi észre a létünkben, akaratunkban valójában pulzáló, lüktető erőket. Ezek különben elkerülik a figyelmét. Pedig életünk össze van szövődve velük. De ha nem próbáljuk őket tudattal áthatni, akkor tudattalanok maradnak, s ez bizonyos fokig lelki beteggé teszi az embert. Ezt az elkülönülést mindig észlelni fogja, mert az, ami az előző életfolyamatból maradt, különválik attól, amit a jelen életből a következőre készít elő. Mivel ezt a kettősséget egyre inkább érezni fogják az emberek, egy belső közvetítésre lesz szükségük. Valóban, egy belső közvetítésre. Egyre égetőbb lesz a nagy kérdés: hogyan lehet eljutni ehhez a belső közvetítéshez? A kérdésre válasz adható, de ehhez még meg kell gondolnunk a következőket.
Többször elmondtam már: mi, emberek, felébredés és elalvás között teljességgel éberek csak képzetalkotó életünkben vagyunk (a következőkben az alábbi séma felső részét írja fel a táblára). A képzetalkotó élet teljes éberséget jelent. Nem vagyunk azonban ébren még ébrenlétünkkor sem, érzelmi életünket illetően. Ugyanis érzéseink – akkor is, amikor képzeteink és gondolkodásunk teljesen éber -, úgy vannak a tudatunkban, mint az álmok. Aki ezen a téren vizsgálódni tud, az közvetlen szemléletből tudja, hogy tudatunkban az érzések nem elevenek, csak a képzet, ami az érzéseket reprezentálja, az tünteti fel őket másnak. De az érzelmi élet, mint olyan, úgy merül fel a tudat alsóbb szintjéről, hogy ami felhullámzik, álomhoz lesz hasonló. És az akarat tulajdonképpeni élete olyasmit jelent számunkra, ami akkor is alszik, amikor mi ébren vagyunk. így hát e három tudati állapotot ébren is magunkban hordozzuk. Nappal képzetalkotó életünkkel járunk-kelünk, de csalódunk, mert azt hisszük, hogy akaratunk is ébren van, amiért képzeteink vannak arról, amit akaratunk végrehajt. De amit az akarat átél, az nem jut fel a tudatunkba, csak a képzet adta kép. Érzéseinket álmodjuk, akaratunkban pedig alszunk. De ha imaginatív megismeréssel előhozzuk azt, ami érzéseinkben álmodik, ha az teljesebb, tisztább világismeretet hoz számunkra, akkor észrevesszük, hogy nemcsak képzeteinkben, gondolkodásunkban van bölcsesség, ha ezt így nevezhetjük – technikailag így lehet nevezni, bár sok embernél a bölcsességnek éppen az ellentéte van jelen -, mert bölcsesség van gondolatainkban, bölcsesség van érzéseinkben, és bölcsesség van az akaratunkban is.
Képzetalkotó élet
|
teljes ébrenlét
|
bölcsesség
|
Érzés
|
álom
|
bölcsesség
|
Akarat
|
mély alvás
|
bölcsesség
|
Az emberiség mai léte olyan, hogy tulajdonképpen csak arról szólhatunk világosan, ami képzetalkotó életünkben van. Az érzések világáról a mai embernek alig van több fogalma, mint az álmairól – mégis bölcsesség van abban is.
Az álomszerűén lefutó belső lélekhullámokat leginkább az az ember tudja megismerni – mert a legtöbb ember számára álomszerűén futnak, s nem sokkal szabályozottabbak, mint a szokásos álmok – tehát leginkább azok ismerik meg ezt a világot, akik a „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben leírt gyakorlatokat komolyan végzik, és alkalmazzák saját lelkűkre. Annyi rendet belehozni a belső átélésbe aránylag hamar lehetséges, hogy megfigyelhesse az ember, bár nem az a logikája a benső átélésnek – s valóban, néha ez a logika groteszk tud lenni, különféle gondolatfoszlányok játszanak, rendeződnek benne álomszerűén – mégis figyelemre méltó logika uralkodik e téren. Bár még nagyon primitív, de olyasmi ez a játék, ami első belső tapasztalatnak nevezhető azoknál, akik benső lelki életükre ,A magasabb világok megismerésének útja” című könyvem gyakorlatait alkalmazzák. Ha az ember lemerül az éber álmoknak ebbe a hullámzásába, akkor abban, a külső élet szokásos realitásával szemben, ténylegesen megjelenik egy új realitás. Hamar észreveszi az ember, hogy ami itt felmerül, az realitás, s hogy az egészben itt is bölcsesség van, de egy számára megfoghatatlan bölcsesség, és arra nem érzi magát elég érettnek, hogy azt a tudatába teljesen felhozhassa. Ez a realitás mindig újra kisiklik a „kezéből”, s nem tudja, mi is lehet az. így veszi észre az ember, vagy legalábbis észreveheti, hogy tudatának nemcsak azon a felső rétegén árad át a bölcsesség, amelyet a szokásos nappali életben áthat, hanem ez alatt van a tudatnak egy másik rétege is; ez számára logikátlannak tűnik, legalább is az ember maga így nevezi, hiszen felfogni még nem tudja. Azt lehetne mondani: abban a pillanatban, amikor az imaginatív megismerést valaki teljesen elsajátítja, ezek az éber álmok megszűnnek. Bármilyen groteszknek is látszottak a szokásos életben, most áthatja őket a másik realitás: az érzékelhetőn kívüli, szokásos életünkben át nem látott másik világról szóló bölcsesség.
A szokásos életben a tudatnak ebből az alsó rétegéből a hétköznapi tudatba csak az érzésvilág hulláma csap fel. És az akarat hulláma egy még ez alatt fekvő mélyebb rétegből csapódik fel, de az is bölcsességgel átszőtt, igen, teljesen át van szőve bölcsességgel. Össze vagyunk kapcsolódva ezzel a bölcsességgel, csakhogy szokásos tudatunkban ezt aztán igazán nem kapjuk meg. Elmondhatjuk, hogy rajtunk, mint embereken három tudatszint uralkodik. Első a képzetalkotó tudatunk, ebben éljük napjainkat. A második az imaginatív tudat; a harmadik pedig a nagy mélységben maradó inspiratív tudat, amely bár hat bennünk, nagyon is hat, de sajátosságait a szokásos életben nem ismerjük meg (felírja a táblára):
I. képzetalkotó tudat II. imaginatív tudat III. inspiratív tudat |
Ha a jelenkor filozófiájának nem lennének olyan szárnyaszegett fogalmai, akkor ebben a jelenkori filozófiában is fel kellene, hogy tűnjön – nem beszélek azokról, akiknek a filozófiához semmi közük sincs, de a filozófusoknak fel kellene fogniuk ebből valamit – tehát a filozófusoknak nagyon is fel kellene, hogy tűnjön, milyen nagy a különbség a külső természet megfigyelésén alapuló igazságok és az olyan, a tudatunkban található igazságok között, amilyen igazságokkal a külső természetet, például matematikai és geometriai alapokból kiindulva igyekeznek megérteni a tudományok.
Bizonyos joggal mondhatjuk, hogy ha a külső megfigyeléssel jut hozzá az ember az igazsághoz, abban sosem lehet biztos; ezt már olyan sokan ismételték a filozófia történetében, hogy fölösleges kellene, hogy legyen az ilyen dolgokról való vitatkozás. Kant és Hume különleges alapossággal tárgyalták mindezt, groteszk módon még azt is állították: bár megfigyelhetjük a Nap felkeltét, de ez a megfigyelés nem ad jogot arra, hogy biztosak legyünk benne: a Nap holnap is fel fog kelni. Csak következtetünk erre, mert eddig mindig felkelt. – Ilyen a külső megfigyeléssel szerzett igazság.
Nem így áll a helyzet a matematikai igazságok esetében. Amit egyszer felfogtunk, arról tudjuk, hogy az minden időben fennáll. Aki tudja, és belsőleg megalapozottan bizonyítja, hogy az átfogó négyzete egyenlő a két befogó négyzetének összegével, az azt is tudja, hogy sosem lehet olyan derékszögű háromszöget rajzolni, amire ez ne állna.
Más tehát a helyzet az ilyen matematikai igazságokkal, mint a külső megfigyelés alapján megismertekkel. Bár az ember tudja ezt a tényt, a mai kutatás eszközeivel nem képes az okát belátni. Mert ez a tény azon alapszik, hogy a matematikai igazságok az ember belsejéből merülnek föl, hogy ezek az igazságok a harmadik tudatszintből származnak (az ábrán az alsóból). Fölfelé jutnak be a felső tudatba, anélkül, hogy mi sejtenénk, s ott aztán bensőleg megláthatjuk őket. A matematikai igazságok abból adódnak, hogy matematikai módon viselkedünk a világban. Járunk-kelünk, megállunk, ezzel vonalakat rajzolunk. Ebből a külvilággal kapcsolatos akarati viszonyból kapjuk tulajdonképpen a matematika belső szemléletét. A matematika ott lenn, a harmadik tudatban keletkezik, s onnan kerül bele a felső tudatba (lásd az alábbi sémát).
Alapjában véve egészen tiszta képzeteink vannak ennek a szintek alatti tudatnak legalább egy részéről – bár ettől a szokásos tudat eredete még nincs tisztázva. A matematikai-geometriai képzetek a mélyből jönnek. Zavaros csak a középső szint, az álomszerűén homályos világ. Fenn, a tetőtéri szobácskában, ahol a képzetalkotó nappali tudat ül, megint világos minden, és világos az is, ami a harmadik szintről csap fel ide. Ami a kettő között van, azt a legtöbb ember zűrzavaros éber álomként éli meg. Igen jelentős, hogy ez a tény számunkra tisztázva legyen. Mert különösen a görögök voltak kapcsolatban ezzel a felső tudattal a négy és fél évszázad során. Ezt a tudatot vették fel a misztériumkultúra visszamaradt hagyatékaként. És ez a tudat tisztán luciferi elem, teljesen luciferi. Nemrég le is írtam önöknek. Ez a legintellektuálisabb kultúra. A fejünkben nagy világosság van. Ezt áthatja a bölcsesség, az általánosan érvényes bölcsesség. De ez bennünk luciferi elem. (A sémába beleírja a „luciferi” szót.)
És ugyancsak itt van az is, ami alul van, amit a mai tudomány annyira szeret, már Kant is nagyon szerette, azt mondta: ha a természetről szólsz, abban csak annyi tudományunk van, amennyi matematika. Ez pedig tisztán ahrimáni elem, ez jön fel emberi lényünkből. Ez az ahrimáni elem (felírja az „ahrimáni” szót – a séma most készen van).
I. Képzetalkotó tudat
|
luciferi
|
II. Imaginációs tudat
|
|
III. Inspirációs tudat
|
ahrimáni
|
Nem elegendő valamiről tudnunk, hogy helyes. Amit intellektuálisan fejünkkel felfogunk, tudjuk, hogy helyes – de az mégis a luciferi elem ajándéka, adománya. És tudjuk, hogy a matematika igaz és helyes, de a matematikának ezt a hatalmas igazságát a bennünk ülő Ahrimánnak köszönjük. És középen van a legbizonytalanabb elem, itt vannak a látszólag logikátlanul hullámzó álmok.
Még egy másik jelet is szeretnék önöknek bemutatni, hogy megértsék ennek a dolognak a fontosságát. Alapjában véve a világnak ez a matematikai áthatottsága, ami Galileivel, Giordano Brunoval bukkant fel, mind a tudat mélyebb rétegeiből származik. Négy és fél évszázad folyt már le azóta, hogy ennek az elsajátítását elkezdtük. Négy és fél évszázad óta fáradozunk azon, hogy ezt az ahrimáni elemet a mi emberi gondolkozásunkba és érzületünkbe bevezessük. Míg a misztérium-kultúra legutolsó kicsengésének áttetsző tisztasága belevilágított a tudatba a görög gondolkodásban, tudatunknak a legalsó sötét szintjén csak most indult meg az, ami csúcsát a jövőben fogja majd elérni. Ennek kell most itt felemelkednie.
Mi emberek, lelki életünkkel valóban úgy állunk, hogy a mérleg karjaihoz vagyunk hasonlóak. Egyensúlyt kell keresnünk egyik oldalon a luciferi elem, másik oldalon az ahrimáni elem között. Csakhogy a luciferi elem a világos fejben nyugszik, az ahrimáni pedig ott lenn, az akaratot átszövő bölcsességben. Ezek között valami olyasmiben kell megkeresnünk az egyensúlyt, amin úgy tűnik, nem hat át semmi sem.
Hogyan kerül bölcsesség az embernek ebbe a középső részébe? Ahogyan ma az ember a világban áll, Lucifer tartja a fejét – az anyagcsere bölcsességét, a végtagok bölcsességét pedig Ahrimán. De a szívet is rendezni kell – mert hiszen amit középső állapotként ábrázoltunk, az épp úgy függ az emberi ritmusokkal dobogó szív-organizmustól, (olvassák csak el a „Lélek rejtélyei” című könyvemet) mint ahogyan az intellektualitás összefüggésben van a fejjel. Igen, létünknek ebben a szférájában is olyan rend kell, hogy lassanként létrejöjjön, ahogyan a fej logikája által a fejbölcsesség is keletkezett, ahogyan mindabba is rend került, ami ahrimáni módon a geometria, a matematika útján, vagy általában a külső, racionális természet-megfigyelés útján rendeződött. De hogyan kerül emberi lényünknek ebbe a középső szakaszába belső logika, belső bölcsesség és tájékozódó képesség? A Krisztusimpulzus által. Azáltal, ami a Golgotái Misztérium útján származott át a Föld kultúrájába.
Létezik egy szellemtudományos anatómia, s ez megmutatja, hogy milyen a fej-kultúra, milyen az anyagcsere-kultúra, és megmutatja azt az organizációs szférát is, mely a kettő között fekszik, s azt is, hogy mire van ennek a szférának szüksége. Emberi lényünkhöz tartozik, hogy át legyünk hatva a Krisztusimpulzussal.
Így mondhatjuk a következőket: tegyük fel hipotézisként, hogy a földfejlődésbe nem jött volna el a Golgotái Misztérium. Fej-bölcsességünk akkor is volna. Az is megvolna, ami a XV századtól indult. De középső lényét tekintve az ember puszta és üres lenne. Egyre inkább csak kettőséget, kettéhasadtságot érezne a két említett benső szféra között. Az egyensúlyi állapotot nem tudná behozni közéjük, mert az csak úgy hozható be, ha egyre jobban átjár bennünket a Krisztus-impulzus. Ezzel hívhatjuk elő az Ahriman és Lucifer közötti egyensúly állapotát.
Mindebből látszik, hogy elmondhatjuk: a Krisztus előtti négy és fél évszázadban, mintegy a Golgotái Misztérium előkészítéseként, az ember megkapta a régi misztérium-kultúra utolsó hajtását, amely megült a fejében, emlékezésként a régi misztérium-kultúrára. És az újabb korban, négy és fél évszázadon át, egy újabb szellemi irányzat járta át az ember lényét, egyfajta újabb szellemi irányzatnak az előkészítője. De hogy ez a kettő a történelmi emberiség-fejlődésben is össze legyen kötve, ehhez a Golgotái Misztériumnak kellett objektíve megjelennie az emberiség-fejlődésben. Külsőleg nézve azáltal halad az emberiség fejlődése, hogy a Golgotái Misztérium objektív tényként benne van. Belsőleg azonban az emberek közben felnőttek annyira, hogy a XV századtól egy új hatás érhette őket, amit ahrimáni hatásként jellemeztem. Ezáltal érezhetik meg igazán, hogy itt hídépítésre van szükség a kétféle erő között.
Így tudjuk hát felfogni bensőleg a háromtagú embert. S még pontosabban is megtehetjük ezt, ha a ma elmondottakhoz hozzáfűzünk egy másik, ismételten említett dolgot. A misztériumok utolsó maradványaival élő régi görögöknek erre nem volt lehetőségük – hacsak nem bizonyos elfajzott embereknél megjelenő módon, amely náluk még nem volt olyan fokig elterjedve, mint a mi időnkben – azaz számukra lehetetlen volt az ateizmus. Mert az ateizmus alapjában véve egészen új képződmény, legalábbis annak radikális formája. Mert a dialektika szerint gondolkodó görög az isteninek a működését még érezte gondolkodásában, a tartalom nélküli gondolkodásban is.
Ha ezt tudjuk, s aztán nézzük az ateizmusnak, az isteni lét teljes tagadásának a megjelenését, akkor rájövünk, hogy mi is az ateizmus alapja. Természetesen szellemtudományos módszerekre van szükség, ha az ateizmust, és azt, hogy az min alapszik, meg akarjuk ismerni. Az ateisták – ezt a szellemtudományi vizsgálatok kimutatják – csakis olyan emberek, akiknek szervezetében, ha talán igen finom struktúrákban is, de ez így van: valami nincsen rendben. Az ateizmus – valójában egy betegség.
Ezt jegyezzük meg először: az ateizmus betegség. Mert ha szervezetünk teljesen egészséges, nem tud másként a maga tagoltságában egységesen működni, ha az ember az isteniből való eredetét – ex Deo nascimur – magában átérzi.
A második dolog valami más. Az ember érezheti az istenit, de lehet, hogy nincs rá lehetősége, hogy Krisztust is érezze. Ma ezen a téren nem teszünk valami finom különbséget, túlságosan megelégszünk a szavakkal – más területen is. Ha ugyanis ma megvizsgáljuk sok nyugati ember szellemi tartalmát, és nem csak a szavakra ügyelünk – hiszen mondják, hogy hisznek az akarat szabadságában és hasonlókat – meg fog mutatkozni, hogy gondolkodásuk egész konfigurációja, megformáltsága ellentmond annak, amit a szavak kifejeznek. Csak megszokták – összefüggésben a kultúrával – hogy Krisztusról, szabadságról stb. beszéljenek. Valójában a köztünk élő emberek nagy számban csak törökök, mert hitük tartalmában olyan fatalisták, mint a mohamedánok, a muszlimok. A mohamedanizmus sokkal elterjedtebb, mint gondolják, bár lehet, hogy a fátumot gyakran természeti szükségszerűségnek tartják. Ha nemcsak a szavakat figyelik, hanem a lelki-szellemi tartalmat is, akkor nem egy keresztény ember török, de kereszténynek mondja magát, ám az átmenetet az átérzett isteni és a Krisztus között nem tudja megtalálni.
Csak utalnom kell egy modem teológus klasszikus példájára: Adolf Harnackra, „A kereszténység lényege” című könyv írójára. Kérem, tegyenek próbát: ebben a könyvben a Krisztus nevet mindenütt húzzák ki, és írják helyébe mindenütt egyszerűen Isten nevét. A könyv tartalma egyáltalán nem fog megváltozni. Nincs is szükség rá, hogy amit ez az ember kimond, azt Krisztusról mondja. Elég, ha a világ alapját adó, általános Atyaistenről szól. Semmi nem készteti rá, hogy kijelentéseit Krisztusra vonatkoztassa. Kijelentései sem külsőleg, sem belsőleg nem igazak, mert bár az egyes közléseket az evangéliumból kölcsönzi, de a feldolgozás módja olyan, hogy nem ad indítékot, hogy Krisztusra vonatkoztassuk ezeket a közléseket. Pedig meg kell találni a módját annak, hogy Krisztust ne azonosítsuk, ne úgy fogjuk fel, mintha az Atyaistennel azonos volna. Különösen az újabb evangélikus teológusok nem képesek ma arra, hogy különbséget tegyenek az általános Isten-fogalom és a Krisztus fogalma között. Más dolog, ha Krisztust nem találja meg valaki életében, mint ha az Istent, mármint az Atyát nem találja meg. Itt nincs szó arról, hogy Krisztus istenségét valamiképpen kétségbe vonjuk, ezt önök tudják, csak arról, hogy az istenség szférájában meg kell különböztetni az Atyaistent a Krisztusistentől. Kifejeződik ez az ember lelki életében is. Az Atyát meg nem találni – betegség. Krisztust meg nem találni – szerencsétlenség. Mert az ember annyira össze van kötve Krisztussal, hogy őrá belsőleg rá van utalva. De olyasmire van ráutalva, ami történelmi eseményként játszódott le, itt a Földön. S így a külső életben, itt a Földön kell, hogy megtalálja összefüggését Krisztussal. Ha nem találja meg, az szerencsétlenség. Ha ateista, és az Atyát nem találja meg, az betegség. Ha a Fiúistent, Krisztust nem találja meg, az szerencsétlenség.
És mi az, ha valaki nem találja meg a Szellemet? Ha nincsen lehetősége saját szellemiségének felfogására, arra, hogy saját szellemiségének összefüggését a világ szellemiségével megértse: ez szellemi gyengeelméjűség, lelki fogyatékosság, ha valaki nem ismeri el a Szellemet.
Kérem, emlékezzenek még egyszer az ember lelkiállapotainak erre a három hiányosságára, – akkor tudjuk holnap megfelelően folytatni fejtegetéseinket, emlékezzenek arra, amit ma itt egy más nézőpontból mondtam el a három tudatállapotról, arról, hogy az ateista az Istent, akiből születtünk, s akit meg kell találnunk, ha organizmusunk teljes egészségben van, nem találja meg, ez betegség. Krisztust nem találni meg, ez szerencsétlenség, és a Szellemet nem találni, az lelki gyengeelméjűség.
Az embereknek a Szentháromsághoz vezető útjai ilyen módon különböznek egymástól. Az emberiségnek pedig egyre inkább szüksége lesz arra, hogy behatoljon a lelkiéletnek ezekbe a konkrét dolgaiba, hogy ne akadjon meg az általános, elmosódott és ködös dolgoknál. Erre a ködös állapotra ma különösen hajlamos az ember. Ezt a hajlamot fel kell, hogy váltsa a konkrét lelki élet vizsgálatára törekvés hajlama. Ez a mai korszak fontos feladata.
5. előadás – Dornach, 1919. november 29.
[Az emberi lelkiállapot különbözősége az emberiségfejlődés egyes korszakaiban. A természeti szükségszerűség és szabadság problémája. Az istenfogalom fejlődése a negyediktől a tizenhatodik századig. A Michael-cselekvés és a Michael-befolyás, mint az ahrimáni hatás ellenpólusa. A Krisztus-impulzus szükségszerűsége.]
Az ember csak akkor jut valódi, lelket hordozó tudathoz, ha lelkébe felveszi az ember fejlődésének legalább a legfontosabb, leglényegesebb törvényeit. Meg kell ismernünk, lelki életünkbe be kell vinnünk, ami az emberi fejlődésben lezajlott. A jelenkor emberének ez már feladata. Arról van szó – ahogyan ezekben a napokban már megjegyeztem hogy az emberiség fejlődése maga: egy eleven lény kibontakozása. Ahogyan az egyes emberi individuum növekedése törvényszerű, úgy az egész emberiségé is. És mivel a jelenben itt az idő, amikor ezek a dolgok tudatossá kell, hogy váljanak, és mivel az ember ismétlődő földi életeiben az emberiség fejlődéstörténetének különböző fokozataiban részese volt, ezért az is szükséges, hogy az emberiség fejlődésének ebben a korszakában kifejlessze az egyes korok különbözőségének megértését. Többször mondtam már, hogy amit ma történelemnek nevezünk, csak egy „fable convenue”, mégpedig azért, mert az események absztrakt felsorolása, és az ok-okozat külsődleges értelemben történő keresése egyáltalán nem veszi tekintetbe magának az emberi lelki életnek a változásait, metamorfózisát. Ha ebből a szempontból vizsgálunk egy mintát, meggyőződhetünk róla, milyen elfogultság azt hinni, hogy a mai embernek a lelki beállítottsága, hangoltsága körülbelül olyan, mint amilyen a történelem első dokumentumainak idejében, a múltban volt. Mert a helyzet nem ez.
A Krisztus utáni IX-X. évszázad embereinek, még a legprimitívebb, legegyszerűbb embernek is, egészen más volt a lelki hangoltsága, mint a XV század közepe után élő embernek. Az emberi nemzetségnek a mélységéig követhetjük ezt a különbséget, de a magasságáig is. Próbáljanak megismerkedni egyszer Dante érdekes „A monarchiáról” c. művével. Ha nem csak különlegességként, érdekességként, hanem egyfajta kultúrtörténeti szimattal olvassák, akkor fel fog tűnni, hogy korának képviselőjeként egy ilyen könyvbe Dante olyasmit is beletesz, amit lehetetlenség volna leírni, ha a mai ember lelkületéből szólna. Csak egy dolgot akarok kiemelni.
Dante ebben a könyvben, amelyben a monarchiák politikai alapját, jogi megalapozottságát komolyan kívánja tárgyalni, megkísérli annak bizonyítását, hogy a római nép a földgolyó legkiválóbb népe volt. Azt bizonyítja, hogy a rómaiaknak ősi joga volt az akkor szóba jöhető Föld meghódítására. Megpróbálja kifejteni, hogy mért volt igazabb a rómaiaknak az egész Föld meghódítására való joga, mint az egyes kis népeknek a joga az önállóságra, azért, mert Isten úgy akarta, hogy az egyes kis népek fölött Róma uralkodjon, éppen e kis népek javára. A rómaiak igazolására Dante sokféle bizonyítékot hoz fel, saját kora szellemiségére támaszkodva. Egyike a bizonyítékoknak a következő: a rómaiak Aeneastól származnak. Aeneas háromszor kötött házasságot. Első felesége Creusa volt, ezzel Aeneas, mint ősatya, jogot szerzett az Ázsia feletti uralomra. A második feleség Didó, általa szerzett a leszármazott római nép jogot az Afrika feletti uralomra. A harmadik feleség Lavínia volt, általa szereztek jogot a rómaiak Európa meghódítására. Hermán Grimm beszélt egyszer erről a dologról, s a szerintem nem is kevéssé találó kijelentést tette: tiszta szerencse, hogy Amerikát és Ausztráliát akkor még nem fedezték fel…
Azonban Dante korában egy világos szellem, sőt, kimagasló szellem számára magától értetődő volt ez a végkövetkeztetés. Ilyen volt akkor egy jogi bizonyítás. Képzeljék el, ha ma jutna egy jogász ilyen végkövetkeztetésre – ezt el sem lehet képzelni. Éppen ilyen lehetetlen elgondolni, hogy a többi, Dante által felhozott bizonyíték alapját adó gondolkodásmód egy mai ember lelkialkatából fakadhatna.
Ez a kézenfekvő tény mutatja, hogyan is kell az emberi lelkialkat átalakulására tekintenünk. Az ilyen dolgokat nem megérteni, ez bizonyos módon lehetséges volt, egészen a mi korunkig. De a mi korunkban ez már nem folytatódhat, főleg nem az emberiség előtt álló jövőben, azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberiség egészen a mi korunkig – vagy legalább a XVIII. század végéig -, bár a francia forradalom óta lassan megváltozott a helyzet, de a fenti lelkiállapot régi maradványaiból még mindig adódott azért valami – tehát ezzel a megszorítással: egészen a mi korunkig működtek az emberben bizonyos ösztönök. S ebből az ösztönből fejleszthette ki az ember a lelkét hordozni képes tudatot. Az emberiség haladva változó organizmusa mostanra átalakult; abban ma már nincs benne ez az ösztön; az embernek tudatosan kell megszereznie az emberiséghez való kapcsolódást. Végül is ez az értelme és mélyebb jelentősége a jelenkori szociális kérdésnek. Amit a pártok útján az emberek erről oly sokszor mondanak, az csak egy felszínes fogalmazás; ami a lélek mély alapjaiban tulajdonképpen él, az nem ilyen formákban fejeződik ki. Mert ott az hullámzik, amit az emberiség érez: tudatosan kell, hogy kivívja az egyes ember az emberiséggel való kapcsolatát. Vagyis el kell, hogy sajátítsa a szociális impulzust.
Nos, a fejlődés törvényeinek valódi megfigyelése nélkül ezt nem tudja megtenni. Nézzük meg ezt még egyszer, bár sok más kérdés révén már ismételten megtettük. Vegyük pl. a Krisztus utáni IV-től a XVI. századig terjedő időszakot. Azt találjuk, hogy a civilizált Európában elterjedt a kereszténység. Terjedésében olyan jelleget öltött, amilyenről tegnap is, más alkalmakkor is gyakran szóltam. Látják, hogy ebben az időszakban még arra fordították minden igyekezetüket az emberek, hogy meg tudják érteni a Golgotái Misztérium titkait, emberi képzetekkel és fogalmakkal – azokkal, melyeket a görögségtől vettek át. Azután a fejlődésnek egy megváltozott formája jelent meg. Tudjuk, hogy már előbb is beköszöntött ez az új forma, már a XV század elején, de láthatóvá és jelentőssé csak a XVI. század közepén vált. Akkor kezdi a természettudományosán orientált gondolkodás megragadni, először csak az emberiség felső (társadalmi) rétegét, aztán egyre tovább és tovább terjed.
Most gondoljuk át,.milyen a természettudományosán orientált gondolkodás jellege, egy bizonyos szempontból tekintve. Bár kiemelhetnénk sok más tulajdonságát is a természettudományos gondolkodásnak, ma azonban különösen egyet szeretnénk kiemelni. Mégpedig azt, hogy ma az igazi, tőről metszett gondolkodó nem boldogul egy kérdéssel, a természeti szükségszerűség és az emberi szabadság viszonyának kérdésével. Az újabb kori gondolkodás kénytelen az embert a természet tagjaként felfogni, mégpedig úgy, hogy a természetet a szigorúan egymást követő okok és okozatok folyamatának tekinti. Bizonyára ma is van sok olyan ember, aki tisztában van vele, hogy a szabadság, a szabadság élménye az emberi tudat ténye. Ez azonban nem akadályozza abban, hogy ha a természeti gondolkodás konfigurációjába valóban beleéli magát, ott ne tudjon eligazodni. Ha úgy gondolkozunk az ember mivoltáról, ahogyan a mai természettudomány kívánja, azzal az emberi szabadság gondolata nem egyeztethető össze. Van, aki könnyedén veszi az emberi szabadságot, az ember felelősségérzetét. Ismertem valakit, aki büntetőjogot tanított, és előadásait mindig azzal kezdte, hogy elmondta: uraim, büntetőjogot kell önöknek előadnom, s ezt egy axiómával kell kezdenünk: létezik az emberi szabadság és felelősség. Mert ha nem volna emberi szabadság és felelősség, nem lehetne büntetőjog sem. De mivel van büntetőjog, mert lám, elő kell azt adnom, így kell lennie emberi szabadságnak és felelősségnek is. – Ez az érvelés kissé egyszerű, mégis rámutat, milyen nehéz ma az embernek egyenes választ kapnia, ha azt kérdezi: hogyan is egyeztethető össze a természeti szükségszerűség a szabadsággal. Más szavakkal bár, de ez azt jelenti, hogy az embert az elmúlt századok fejlődése egyre inkább a természeti szükségszerűség teljhatalmának elismerésére kényszerítette. Ezekkel a szavakkal nem mondják ki, de mégis azt gondolják, hogy a természeti szükségszerűségnek bizonyos teljhatalma van. De mit is jelent ez: a természeti szükségszerűség teljhatalma?
Úgy értjük meg egymást legjobban, ha visszaemlékeznek valamire, amit én már többször említettem. A mai gondolkodó ember azt hiszi, hogy elfogulatlanul, előítélet nélkül cselekszik, vagy inkább gondolkodik, amikor tisztán tudományosan kutat, mikor azt állítja, mintha az ember testből és lélekből állna. Az emberek, egészen a nagy – vagy csak kiadója kegyeiből nagy – Wilhelm Wundt-ig, azt állítják, hogy az embert elfogulatlanul gondolkodva testre és lélekre kell tagolni – ha még egyáltalán érvényes, hogy lélek is van. Az igazság kísérlete, hogy az embert testre, lélekre és szellemre kell tagolni, csak félénken merészkedik elő. A filozófusok ma azt hiszik, hogy előítélet nélkül tagolják testre és lélekre az embert, nem is tudják, hogy ez az ő tagolásuk, melynek kiindulópontja a konstantinápolyi 8. egyetemes katolikus zsinat, ahol az egyház letaszította a szellemet, dogmává emelve a hívő keresztény számára, hogy csak testből és lélekből áll az ember, de a léleknek van néhány szellemi tulajdonsága is. Ez egyházi parancs volt. A filozófusok ma is így tanítják, s nem tudják, hogy csak az egyház parancsát követik; azt hiszik, hogy előítélet nélküli tudományt művelnek. Máshol is így állnak a dolgok, ahol „előítélet nélküli tudomány”-ról van szó.
Hasonló a helyzet a természeti szükségszerűséggel. A IV-től a XVI. századig tartó egész fejlődésben egyre jobban kikristályosodott egy különleges Isten-fogalom. Ha belemegyünk e századok szellemi fejlődésének finomságaiba, láthatjuk, hogy ott lassanként egyre finomabb, egészen különös Isten-fogalom kristályosodott ki. És figyelve e századoknak szellemi finomságaira rájövünk, hogy az emberi gondolkodás segítségével az emberiség egyre finomodó Isten-fogalmat dolgozott ki. S ez végül abban a kijelentésben csúcsosodott ki, hogy Isten a Mindenható. A legkevesebben tudják, hogy a IV század embere számára igazában értelmetlenség volt egy mindenható Istenről beszélni. Nem a katekizmus igazságaival foglalkozunk, hiszen ott természetesen az áll, hogy Isten mindenható, mindentudó, mindenekfölött bölcs, jóságos stb. Ezeknek a dolgoknak nincs közük a valósághoz. Akik az ilyesmihez értettek és együtt haladtak a dolgokkal a IV század előtt, azok között senki sem tekintette a mindenhatóságot Isten mivoltának alaptulajdonságaként. Még megvolt a görög fogalmak utóhatása. Ha az isteni lényre gondoltak, elsőként nem azt mondták, hogy Isten a mindenható, hanem azt: Isten a mindenekfelett bölcs, a mindentudó.
A bölcsességet állították alaptulajdonságként az Isten fogalma mellé. A mindenhatóság fogalma csak a IV század után, és csak lassanként hatolt be az isteni lény ideájának fogalomkörébe. Ez a dolog aztán továbbfejlődött. Elejtették a személyiség fogalmát, és az állítmány csak a már egyre inkább mechanikusnak felfogott természetre vonatkozott. A teljhatalmú természeti szükségszerűség fogalma nem más, mint az Isten-fogalom továbbfejlődése a IV-től a XVI. századig. Csak ledobta magáról a személyes tulajdonságokat. Átadták a természeti gondolkozásnak azt, amit annakidején az istenfogalomhoz csatoltak.
Az igazi természettudósok manapság természetesen erősen tiltakoznának, ha ilyesmit mondanánk nekik. Mert éppen úgy, ahogyan egyes filozófusok azt hiszik, hogy előítélet nélkül gondolkodnak, amikor az embert csak két részből állónak tartják – pedig valójában a 869-es konstantinápolyi zsinatot követik ahogy tehát ezek a filozófusok egy történelmi áramlattól függenek, úgy a természettudósok mind, a haeckeliánusok, a darwinisták, mind, mind, egészen a fizikusokig az ő természetrendjükkel, nem mások, mint annak a teológiai irányzatnak a követői, mely irányzat az Ágostontól Kálvinig tartó időszakban alakult ki. Át kell látni ezeket a dolgokat. Mert minden egyes fejlődési áramlatnak az a sajátossága, hogy egy bizonyos fejlődést, evolúciót jelenít meg, de devolúciót, involúciót is magába zár egyben. Amíg kifejlődött a „mindenható Isten” fogalma, az emberi lelki élet öntudatlan szférájában ott volt már alsó áramlatként a természeti szükségszerűség. Ez vált azután a hangadó felső áramlattá. És a XVI. századtól jelen van egy újabb alsó áramlat, ami éppen a mi időnkben készül elő (rajzol), hogy felsővé váljon.
Ez az, amit a mihályi időszak jellemzéseként el kell mondanunk: ami előkészült, mint a természeti szükségszerűség alsó áramlata, az most felső áramlattá kell, hogy váljon. Mint a földfejlődés belső szellemét kell ezt megértenünk, ha egyáltalán valami lehetséges fogalmat akarunk szerezni arról, hogy mi készül itt elő tulajdonképpen.
Mostanában egyszer már felhívtam a figyelmüket arra, hogy ami a földi fejlődésben, mégpedig az emberiség fejlődésében magától megy, az a lefelé hajló vonalon mozog. Mind a földi emberiség, mind a földfejlődés tulajdonképpen dekadenciában van. Említettem, hogy ma már geológiai igazság, a komoly geológusok is állítják, hogy a földkéreg a szétesés folyamatát mutatja. De még jobban bomlásban van az emberiség maga, a fizikai-érzéki földi erők következtében. Úgy kell hát tovább haladnia fejlődésében, hogy az emberek dekadencia ellen dolgozó szellemi impulzusokat vesznek fel. Ezért kell, hogy megjelenjen a tudatos szellemi élet az emberiségben. Ezzel tisztában kell lennünk: már régen túlhaladtunk a földfejlődés csúcspontján. Hogy a fejlődés mégis tovább haladhasson, az szükséges, hogy a szellemiséget egyre tisztábban, egyre jelentősebben vegye fel az ember.
Ez eleinte absztrakt ténynek tűnik. Ám a szellemi kutatónak ez egyáltalán nem absztrakt tény. Tudják, hogy a maivá alakult Föld állapota visszakövethető a régi Szaturnusz-állapottól a régi Nap-állapoton és Hold-állapoton át a Föld-állapotig. Úgy is jellemezhetjük ezt a fejlődést, hogy mindez a Szaturnuszon, a Napon és a Holdon át történt fejlődés a mai emberiségnek az előkészülete, megelőző állapota volt. Az emberiség csak a Földön érte el tulajdonképpeni emberi mivoltát, amikor énjét felvette magába; ez a lény aztán a maga lényébe még mást is fel fog venni a földfejlődés következő fejlődési szakaszaiban.
Azt is tudják, hogy bár egészen más formában, más külső megjelenéssel, de ezen a fokon voltak az archék, a személyiség-szellemek vagy idő-szellemek a régi Szaturnuszon. Azonos fejlődési fokon, de más megjelenéssel, mint ma az ember. A könyveimben ezt a következő szavakkal fejeztem ki: amit ma archénak, személyiség-szellemnek tekintünk, az a régi Szaturnusz idején ember volt, az arkangyalok a régi Napon voltak emberek és az angyalok a régi Hold idejében. A Föld időszakában pedig mi vagyunk emberek.
Előkészületünkben természetesen együtt fejlődtünk velük. Ha visszamegyünk a régi Hold-állapotig, akkor azt kell mondanunk: ott az angyalok voltak emberek. Nem olyanok voltak, mint mi, mert akkor, a régi Holdon egészen mások voltak a feltételek. De a holdembereken, vagyis az angyalokon kívül mi is kifejlesztettünk ott egy előzetes állapotot, a földfejlődésnek egy előzetes fokát, nagyon is előrehaladott fokot, úgy, hogy az angyalok is figyelembe kellett, hogy vegyenek minket. Amikor ugyanis a Hold-fejlődés már hanyatlóban volt, az angyalok figyelembe kellett, hogy vegyenek minket, mert meglehetősen terhessé váltunk számukra. Ugyanígy vagyunk most mi is, a lehanyatló földfejlődésben. Amióta ez a fejlődés a leszálló szakaszban van, más lények következnek utánunk. Jelentős, fontos eseménye ez a szellemi kutatásnak, amit nagyon-nagyon komolyan kell venni. Olyan szakaszába léptünk a földfejlődésnek, amikor bizonyos olyan lények jelentkeznek, akik majd a Jupiteren, mint a földfejlődés következő állapotán jutnak el arra a fokra, amely összehasonlítható az ember mivoltával, bár formájában más lesz. Mi magunk a Jupiteren már más lények leszünk. Ezek a bizonyos értelemben Jupiter-emberek azonban már itt vannak, ahogyan már mi is ott voltunk a régi Holdon. Itt vannak, de természetesen nem külsőleg látható módon. Nemrég szóltam róla, hogy mit is jelent a külső láthatóság, és hogy az ember is érzékfeletti lény. Érzékfeletti módon, de nagyon is itt vannak ezek a lények.
Még egyszer hangsúlyozom: ez nagyon komoly igazság, ezek a lények ténylegesen jelentkeznek az ember körül. A XV század óta egyre jobban érvényesülnek, egyre inkább megjelennek. Ezek a lények először is egy erőnek az impulzusát hordozzák, mely erő nagyon is hasonlít arra az akaraterőre, amiről tegnap elmondtam, hogy az emberi tudatnak milyen mély szintjeiben nyugszik. E láthatatlan lények azzal vannak tehát rokonságban, ami a mai szokásos tudat számára tudattalan marad, de már nagyon is érvényesítik magukat az emberiség mai fejlődésében.
Aki komolyan veszi a szellemi kutatást, annak ez hatalmas gondot jelent. Én magam különös erővel szembesültem ezzel a problémával; ilyen vagy olyan formában barátaimnak ki is fejeztem, hogy milyen erőteljesen, mondhatnám követelően állt elém ez a probléma, amikor 1914-ben kitört a háborús katasztrófa. Akkor kérdeznünk kellett: hát hogyan viharzott be az európai emberiségbe egy olyan esemény, amit valóban lehetetlen volt az okaihoz úgy viszonyítani, ahogyan megszoktuk más történelmi eseménynél. Aki tudja, hogy a döntő dolgokban akkor Európában alig 30-40 ember vett részt, s aki tudja, hogy ezek közül is a legtöbben milyen lelkiállapotban voltak, az előtt felmerül a jelentős probléma: hogyan van az, hogy bármily különösen hangzik is, ezek közül az emberek közül a legtöbben elsötétült, zavart tudatállapotban voltak. Egyáltalán, az utóbbi években szörnyen sok zavart emberi tudat okozta dolog esett meg. Az 1914-es év döntő helyein mindenütt azt látjuk, hogy július végén, augusztus elején a legfontosabb döntéseket éppen az elsötétült tudat állapotában hozták meg, és később is, egészen a jelenig. Ez a maga nemében nagyon is félelmetes probléma. Ha szellemtudományos módon megvizsgáljuk, látható, hogy ez az elsötétült tudat volt a kapu, amin át ezek az akarati lények az emberek tudatát birtokba vették; ezeknek az embereknek a lefátyolozott, sötétségbe burkolt tudatát ragadták meg, és hatni tudtak ezeken a tudatokon át. Ezek a lények az ember alatt állnak, de miféle lények is ők? Ezt a kérdést egyszer már komolyan fel kell vetnünk. Milyen lények ezek tulajdonképpen?
Nos, mi rákérdeztünk az emberi intelligencia eredetére, az intelligens magatartás eredetére. Ez az intelligencia egyszerűen eszközként használja fejrendszerünket. S láttuk, hogy lelkeink intelligens alkata Michael arkangyalnak abból a tettéből ered, amit szokásosan és szimbolikusan a sárkány letaszításaként ábrázolnak. Ez tulajdonképpen nagyon is triviális, közönséges szimbólum. Mert akkor képzeljük el helyesen Michaelt, ha a sárkánnyal képzeljük el, s ami azon kívül van, az mind a sárkány lesz, minden, ami beköltözik intelligenciánkba, úgynevezett értelmünkbe. Nem a pokolba, hanem az emberi fejekbe taszítja le Michael a sárkányt (rajzol). Itt él tovább ez a luciferi impulzus, – hiszen az intelligenciát már úgy jellemeztük, mint ami luciferi jellegű. Azt mondhatjuk tehát: visszatekintve a Föld kialakulására: látjuk a mihályi tettet, s ehhez a tetthez van kötve az ember megvilágosodása az értelemben.
Most pedig a következő történik: az ember-alatti lényszerűségek, akik fő jellegükben az emberi akaraterővel erősen megegyező impulzust hordoznak, most mintegy alulról felfelé törekednek, jönnek, miközben a Michael által letaszított seregek, erők, felülről. Ez utóbbiak az ember képzetalkotási képességét ragadják meg, az előbbiek viszont az emberi akaratot, s azzal egyesülnek; olyan lények egyesülnek az akarattal, akiket Ahrimán birodalma nemzett.
Mert az elsötétült tudatokon keresztül Ahrimán befolyása működött. – Igen, amíg az ember nem fogja ezeket az erőket ugyanúgy a világban jelenlévő erőkként kezelni, mint azokat, melyeket ma a mágnesesség, az elektromosság és így tovább erőinek nevezünk, addig nem fog belelátni abba a természetbe, mely Goethe költeménye, Goethe Prózahimnusza szerint az embert is magába öleli. Mert a mai természetkutatók által elképzelt természetben az ember nincs benne, csak az ember fizikai háza.
Ezek a lények tehát az ahrimáni lényeknek éppen olyan felfelé hatolását, felszállását mutatják, mint amilyen a földi létesülés kezdetén a luciferi lények lehullása volt. De ők az emberi akaraterőt befolyásolják, szemben a luciferi lényekkel, akik a képzetalkotó erőben hatnak; fel kell ismernünk, hogy megérkeztek az emberiség fejlődésébe. Tisztában kell lennünk e lények jövetelével, és számítani kell egy olyan természet-felfogásra, amely egyelőre csak az emberre terjed ki. Mert az állatok és a növények csak később lesznek bevonva a földi időszakba; az állatokat még nem tudják befolyásolni. Az emberi nemzetséget azonban nem lehet megérteni, ha nem vesszük figyelembe őket. Ezek a lények mintegy hátulról nyomulnak belénk – mert ami ahrimáni, az tulajdonképpen a hátunk mögött áll, az akarat erejét, az irányultság erőit működtetve. – Ezek bár ember-alatti lények, de tömegeik felett a magasabb ahrimáni szellemek uralkodnak, s ezáltal van bennük valami olyasmi, ami messze túlmegy az ő eredeti mivoltukon, természetükön. Ahol fellépnek, olyasmit mutatnak, ami rabul ejti az embert, ami erősebben hat, akár sokkal erősebben is, mint ami felett a gyenge ember, hacsak a Szellem meg nem erősíti, uralkodni tud. Mire törekszik hát ez a sereg? Látják, amint a Michael által letaszított luciferi seregek felvonulnak, hogy az embert megvilágosítsák, értelemmel áthassák, úgy akarja ez a másik sereg áthatni az emberi akaratot. Mit akarnak? Az ember tudat alatti legmélyebb rétegében dúlnak, ahol az ember ma még ébrenlétében is alszik. Az ember így nem is veszi észre, hogyan jutnak be lelki mivoltába, de még testi mivoltába is. De ott, a tudat mélyén, vonzóerejük magához húz mindent, ami luciferi maradt, ami nincs Krisztussal áthatva. Azt el tudják érni, hatalmukba tudják keríteni.
Nagyon aktuális dolgok ezek! Már említettem egy magasabb értelemben véve kulturálisan fontos jelenséget. Manapság elegendő igazoló írást olvashattam, mindenféle ember, Theobald Bethmann-tó\ kezdve Jagow-ig mindenki, mindenki csak ír és ír. Clemenceau és Wilson csak később következnek, ők is írnak aztán. Csak egy részt kell kiragadnunk, például Tirpitz két vaskos kötetéből, vagy Ludendoiff-bó\. Egy gondolkodó ember, egy korának szellemével gondolkodó ember számára rendkívül érdekes Tirpitz és Ludendorff írásmódját követni. Tartalmilag ugyan nagyon különböznek egymástól, nem is szenvedhették egymást, és egészen más volt a szemléletük. De nem a szemléletükről akarunk beszélni, hanem a szellemi konfigurációról, a szerkezetről. A könyveket mai német nyelven írták, legalábbis megközelítőleg a mai nyelven, de a gondolatformák valójában úgy vannak megírva – érteni kell az ilyesmihez, különben fel se tűnne, különben a rajta lévő évszám, 1919 alapján a jelenbe sorolnánk a könyveket – tehát úgy vannak megírva, hogy megkérdezhetnénk: miféle megformáltsága ez a gondolatoknak? Én magam komolyan vettem ezt a kérdést, és éppen e nevezett könyveket megvizsgáltam, mert nem igaz, hogy ezek németül vannak írva, ez reálisan nem igaz. Külsőleg németül vannak megírva, de ez csak fordítás, a gondolatformák Caesar idejéből valók. A gondolkodásnak pontosan az a módja található meg ezeknél az embereknél, ami már Caesarnál is megvolt.
Ha valaki elsajátította az emberiség-metamorfózisnak a megértését, ahogyan azt az előbbiekben ábrázoltam, akkor veszi észre, hogy ezek a lelkek mennyire visszamaradtak, mennyire nem haladtak együtt a változással. A Tirpitz-memoárok, a Ludendorff-memoárok csak véletlenségből szólnak mai eseményekről; éppen így szólhatnának Caesar hadjáratairól is. Ez pontosan bizonyítható, ha valaki az ilyen bizonyítások módját ismeri. Más szavakkal azonban ez azt jelenti, hogy e szerzők mellett elhaladt a kereszténység, semmi kereszténység nincs bennük. Lehet, hogy fiatal korukban keresztény templomban imádkoztak, lehet; bár nem tudom, Tirpitzről nem hiszem, Ludendorffról sem igazán, de ez mit sem mond – a valóságos Krisztus-impulzus nincs a szívükben, a lelkűkben. Megálltak az emberiségnek egy korábbi fejlődési fokán. A képzetalkotásnak ilyen fajtájára mehetnek rá a szellemek, akikről beszéltem, ezt hatalmukba vehetik, magukhoz ránthatják, s meg tudják vele alapozni az uralmukat. Ezáltal egy idegen elem, a szellemi világtól idegen elem férkőzik be az emberi elhatározásokba. Ludendorffnál történelmileg is bizonyítható – bár ma még nem foglalkozik a tudomány történelmi pszichopatológiával, de hamarosan foglalkozni fog -, de Ludendorffnál ez történelmileg bizonyítható. Augusztus 6- án, Lüttich bevételekor az egyik utcában megszorul az egész csapattest, amiben Ludendorff maga is, még mint ezredes benne volt. Rá hárult minden döntési erő. Csak egy gyors elhatározás hozhatta létre, ami Lüttichben megtörtént. De közben Ludendorffnak elveszett a normális tudata. Ez adta a Caesar-kori lelki- állapothoz hozzá a besötétedést, mely megnyitotta a kaput az ahrimáni világ számára.
A mai kor ezt a problémát állítja hát elénk. Mint embereknek, az ilyen dolgok mellett nem szabad elmennünk, bár ezek nem kényelmesek. Másként kellene gondolkoznunk az emberekről. Igen kényelmessé vált az, ha nem gondolkozunk róluk, nem is közelítünk hozzájuk. A jelenkorban nem is veszélytelen mindezekről kimondani a teljes igazságot, amikor az emberiség számos egyede az igazság-érzékelést egyáltalán nem szereti. Nem akarja ezekről a dolgokról a teljes igazságot kimondani. Eltekintve attól, hogy a rosszul értelmezett érzelmesség az igazságot kegyetlennek is találhatja.
E felfogásnak az eredménye azonban annak alapos ismerete lesz, hogy mennyire szükséges a Krisztus-impulzus. Fel kell ismerni, hol mindenütt hiányzik a Krisztus-impulzus. Mert ahogyan tegnap kimutattuk, hogy a Krisztus-impulzusnak a tudat középső rétegében kell helyet foglalnia, úgy ma még azt is hozzáfűzhetjük: ha az ember Krisztustól áthatottá válik, ha áthatotta magát Krisztussal, akkor nem tudnak felhatolni a középső tudati rétegbe az ahrimáni erők, nem tudják lehúzni szellemi erejükkel az intellektuális erőket a mélybe. És éppen ezen múlik minden.
Feltétlenül szükség van rá, hogy felismerjük: az emberi világban gyökerező befolyásokkal azonos fontossága van az emberen kívüli, ember-alatti lények befolyásának, amely lényeket ismét mások hatnak át, befolyásolnak. Michael befolyásáról egy hete szóltam önök előtt. Karakterizáltam, jellemeztem ezt a mihályi befolyást. Ez egy igen szükséges hatás. Mert amint igaz, hogy Michael hatására kapta meg az emberi intelligencia a luciferi színezetet (befolyásoltságot), úgy igaz az is, hogy most az ellentétes pólus jön: bizonyos ahrimáni lényszerűségek felemelkedése. És csak Michael folytatódó tevékenysége vértezi fel az embert a mélyből felszálló hatás ellen. Ma már általában pszichológiailag is veszélyes, ha valaki a természeti szükségszerűségeken csüng, ez is a fatalizmusnak egy, a természeti szükségszerűséghez kapcsolódó megnyilvánulási formája. Hiszen mind az iskola, mind az élet nevelése, ha pusztán a természeti szükségszerűségre, annak mindenhatóságára támaszkodik, gyengíti az emberi fejet, s tudatát illetően olyan passzívvá teszi az embert, hogy a fejbe más erők is beférkőzhetnek. És amikor a Krisztus-impulzus a mai alakjában be akar hatolni az ember lelki alkatába, ott az ehhez szükséges erők nincsenek meg, hiányzanak.
Bizonyos mértékben kötelességemnek érzem, hogy ebben az időben a megkezdett témáról beszéljek, és holnap is folytatni fogom. Bizonyos ahrimáni lények bevándorlásának a témájára gondolok, amivel számolnunk kell. Erről a bevándorlásról ma már a legkülönbözőbb emberek tudnak a Földön; csakhogy azt hamisan értelmezik, mégpedig azért, mert a Krisztus-Lucifer-Ahrimán valódi hármasságáról nem tudnak, vagy nem akarnak tudni, és Ahrimánt és Lucifert összevonják. így nem lehet különbséget tenni, nem lehet felismerni ezeknek a felbukkanó ahrimáni lényeknek az igazi alapjellegét. Ha tisztán kielemezzük az ahrimáni részt, ismerjük ellentétét a luciferivel, csak így tudjuk meg milyen fajta érzékfeletti befolyások ezek, amelyek így felfelé vonulnak. Mintegy ellentéteként a sárkány Michael által történt letaszításával, bizonyos lényeknek az ahrimáni mélységekből való felemelkedése zajlik. És ott találnak ezek a lények különösen jó célpontot, támadási helyet, ahol az ember a zabolátlan ösztön-impulzusoknak átadja magát, és nem törekszik ezeknek az impulzusoknak a tisztázására.
Nos, ma adva van egy módszer, mondhatnám anti-metódus az ösztönösség eltakarására: az ember bizonyos fokig leszögez egy fogalmat, de mindjárt egy másikat is fölébe helyez, hogy nem lehet megítélni, valójában mi a helyzet. Gondoljanak csak a proletáriátus újabb kori harci jelszavára. E mögött a harci kiáltás mögött, ahogyan azt éppen elégszer kifejtettem, az emberiségnek nagyon is jogos követelései vannak. De a jelszó nem a követelésekre hivatkozik. Csak mi hivatkozunk erre először a hármas tagozódás eszméjével. Amire a jelszó hivatkozik, az lényegesen más: világ proletárjai egyesüljetek! Mit jelent ez? Ápoljátok a rátok jellemző ellenérzést a más osztályokkal szemben, ápoljatok valamit, ami a gyűlölethez hasonít, legyetek egyes individuummá és egyesüljetek, szeressétek egymást és egyesítsétek gyűlölködő érzéseiteket, keressétek egy osztályon belül a szeretetet, keressétek egy osztályon belül – a gyűlöletből fakadó szeretetet. Keressétek egymást gyűlöletből fakadó szeretettel, vagy a gyűlölet alapján. Itt két sarkalatosan ellentétes fogalom van egymásba ütve. Az ember felfogását ez olyan ködössé teszi, ösztöneit úgy visszaszorítja, hogy nem is tudja, mivel van dolga, és hogy mi a dolga önmagával. Ez egyenesen egy anti-metódus, ha ilyen paradox kifejezést használhatok, arra való, hogy elfátyolozza a jelenlegi gondolkodása által az ösztönös életet, amely, mint állapot, mint célpont, különleges erősen tudja vonzani az itt leírt ahrimáni lényeket.
6. előadás – Dornach, 1919. november 30.
[Az emberi fej és az ember többi részének különbözősége az Atlantisz utáni fejlődés folyamán. A régi jóga-kultúra (levegő-lélek- folyamat) és az új jóga akarat (fény-lélekfolyamat). A pre-egzisztenciáról való tudás elérése, mint a jövő Michael-kultúrája.]
Az elmúlt napok leírásaiból kitűnik, hogy az ember mivoltának teljes megértéséhez arra van szükség, hogy belemenjünk az emberi lény tagoltságába; elsősorban meg kell különböztetnünk egymástól azt, amit az ember fej-organizációjának nevezhetünk, és az emberi szervezet többi részét. Bár önök tudják, hogy ez a „többi” rész is tagolható, úgy, hogy egészében itt is hármas felosztást találunk, de hogy az emberiség fejlődésének jelentős impulzusát megértsük – mert ez lesz a mostani és közeljövőben előttünk álló feladatunk -, ahhoz az a fontos, hogy a fej-embert a szervezet többi részétől meg tudjuk különböztetni.
Nos, ha szellemtudományos módon így szólunk az emberről: fej-ember és fejen kívüli ember, akkor ez a fej-organizáció és a többi rész organizációja inkább csak egy kép, a lelkiségnek és a szellemiségnek a kifejeződése, megnyilatkozása.
Az egész ember- és földfejlődésben az ember egy bizonyos módon áll benne, amit akkor értünk meg, ha megfigyeljük annak a különbségét, hogy e két rész hogyan áll össze egy egésszé. Ami a fej-organizmushoz kapcsolódik, vagyis ami a képzetalkotó élet megnyilatkozása a fejen keresztül, az olyasmi – maradjunk csak először az Atlantisz utáni emberiségfejlődésnél -, ami messze belenyúlik az Atlantisz utáni emberiségfejlődési állapotba. Nézzük a nagy atlantiszi katasztrófa utáni közvetlen időszakot, azaz a keresztény időszámításunk előtti 6-7- 8. évezredet. Az akkori civilizált világnak tekinthető tájakon az emberiségnek olyan lelki hangulata volt, amit a miénkkel már alig lehet összehasonlítani. Ami akkoriban az emberi tudatban volt, ami az emberek világfelfogását jellemezte, nehezen hasonlítható össze a mai, érzékeléshez kötött szemléletünkkel, gondolati világunkkal, felfogásunkkal. „A szellemtudomány körvonalai”-ban ezt a régi időkbe visszanyúló kultúrát ősi indiaiként jellemeztem. Azt mondhatjuk: az akkori, ősrégi népességnél a főként a fejhez kötött emberiség-organizáció oly mértékben különbözött a miénktől, hogy ami minket a térhez és időhöz köt, az egyáltalán nem volt meg benne. Mérhetetlen térbeli távlatokba tudtak bepillantani, és az időmomentumok egymásba folyásának a hatása alatt tekintették át a világot. A térnek és időnek nem volt erős hangsúlya ebben az ősi világfelfogásban.
A tér és az idő első felcsendülése csak az V-IV évezredben található meg, az ősi perzsa korszaknak nevezett időkben. A lelki élet hangulata itt olyan volt, hogy azt a mi időnk emberének lélek- és világ-hangulatával összehasonlítani igen nehéz. Ennek a régi kornak az embere főképpen úgy közvetítette magának a dolgokat, hogy azok az ő szemében a fényes-világos és a sötét-homályos egymásra hatásában jelentkeztek. A mi korunk absztrakciói, amiben mi élünk, e régi kor földi népessége számára teljesen idegen lett volna. Valami még megvolt náluk az univerzális egységben való látásból, egy tudás arról, hogy minden láthatót, megnevezhetőt átjár a fény és beárnyékol a sötétség. így látták a morális világrendet is. Egy jóakaratú, jóságos embert világosnak, fénylőnek éreztek, egy rosszindulatú, önző embert sötétnek. Még bizonyos fokig auraszerűen látták egy ember körül annak morális individualitását.
Ha e régi ős-perzsa idő embere előtt arról beszéltünk volna, amit ma a természet rendjének hívunk, semmit sem értett volna belőle. A mi értelmezésünk szerinti természeti rend az ő fény- árnyék világában nem létezett. Neki a világ fényből és árnyékból állt, és például a hangok között is némelyek árnyalatát világosnak, másokét beárnyékoltnak érezte. A fényben, árnyékban szellemi és természeti hatalmak voltak jelen, és nem volt különbség a természeti és a szellemi hatalmasságok között. Ilyesmi, mint a természeti szükségszerűség megkülönböztetése az emberi szabadságtól számára őrültségnek tűnt volna. Mert ő mintegy fizikai-szellemi egységként fogott fel mindent.
Felrajzolok önöknek valamit képszerűen, de a jelentését majd még kifejtem. Ha jellemezni akarom az ős-perzsa világképet, akkor ezt a vonalat kell lerajzolnom, ezt a megközelítően ovális vonalat, ahogyan a világkígyó, a mindenség szimbóluma az emberiség szemléletmódját körülfogja.
Azt követően, hogy mintegy két évezredig ilyen volt az emberek lelki hangulata, fellépett valami, aminek utóhangját még észleljük a káld világnézetben, az egyiptomiban és különleges formájának visszfényét az Ó-testamentumban még megőrző világképben is. Itt bizonyos módon már megjelenik valami, ami a mi világképünkhöz közelebb áll.
Itt már kap valami olyan árnyalatot az emberi képzet-alkotás, amiben egyfajta természeti szükségszerűség van. Ez azonban még messze van attól, amit ma mechanikai vagy vitális természeti rendnek hívunk. A természeti történés ebben az időben még egybeesik az isteni akarattal, a gondviseléssel. Gondviselés és természeti történés még egységet alkotott. Az ember tudta, hogy ha a kezét mozgatja, akkor azt tulajdonképpen az az isten mozgatja, aki benne lakik, aki átjárja kezét, karját. Ha a szél rázta a fát, arra is úgy tekintett, mint saját karjának mozgására. Az isteni hatalom, mint gondviselés a saját mozgásában, vagy a fa mozgásában egyaránt megmutatkozott. Már meg tudta különböztetni a külső istent a benső istentől, de azért azt egységesnek gondolta; isten a természetben és isten az emberben ugyanaz volt. Ám ebben az időben már világos volt, hogy az emberben van valami, amiben a természetbeli gondviselés és az emberben lévő gondviselés bizonyos fokig találkozik.
így érezték át ebben az időben az ember légzésének a folyamatát. Azt mondták: ha reszket a fa, a külső isten mozgatja, rázza azt, ha a karom mozgatom, akkor a benső isten. Ha beszívom a levegőt, belül feldolgozom, és újra kibocsátóm, akkor a külső isten jön be kívülről, s távozik újra. így hát ugyanazt az istenséget érzékelték kinn és benn, de volt egy pont, ahol kinn és benn egyszerre volt jelen, így szóltak: ha lélegző lény vagyok, akkor én egyszerre vagyok a természet lénye kívül, s én magam is itt benn.
Ugyanúgy egy vonallal ábrázolom ezt a helyzetet, mint az ős-perzsa világnézetnél: a harmadik korszakot így azzal jellemezhetem, hogy lemniszkátát rajzolok az ovális keretbe.
Ez a vonal egyrészről a külső természeti létet ábrázolja, másrészről az ember létét, a légzésnél egy olyan ponttal, ahol a kettő kereszteződik. Mássá válik ez a negyedik korszakban, a görög-latin korban. Akkor már élesen az ember elé áll az ellentét külső és belső, természeti világ és emberi lét között. Az ember kezdi önmagát a természettel ellentétesnek érezni. S ha megint rajzzal jellemezhetem, hogy hogyan kezdi magát az ember a görög korban érezni, akkor az egyik oldalon a külsőt, másikon a bensőt érzi, de a kettő között már nincsen kereszteződési pont (újabb ovális formát rajzol a lemniszkátába).
Ami az emberben és a természetben közös, az bizonyos fokig kívül marad a tudaton; már kiesik a tudatból. Az indiai jógakultúrában megpróbálják ezt újra behozni a tudatba. Ezért az indiai jógakultúra atavisztikus visszalépés az emberiség korábbi fejlődési fokára, hiszen megkísérli, hogy újra behozza a tudatba a légzési folyamatot, amit a harmadik korszakban természettől adott olyasvalaminek éreztek, ami által az ember egyszerre érezte magát kívül és belül lévőnek. – A negyedik korszak a kereszténység előtti VIII. században kezdődik. Akkor kezdődtek azok az indiai jógagyakorlatok is, amivel atavisztikusan újra elő akarták hívni a korábbi adottságot, ami az indiai kultúra idején különlegesen jelen volt, de már elveszett.
Tehát a légzési folyamat tudata – ez már elveszett. S ha megkérdezzük, hogy mért is próbálta az indiai jógakultúra mégis visszahívni, miből hitte, hogy általa kiküzdheti – azt kell mondanunk, hogy a külső világ valódi megértését akarta általa megszerezni. Mert amikor a harmadik korszakban a légzést megértették, ezzel olyasmit értettek meg önmagukban, ami ugyanakkor külső valami is volt.
Ezt a megértést azonban egy más úton, de újra meg kell szereznie az embernek. Mi még ennek a kultúrának az utóhatásában élünk – a negyedik korszak csak 1413-ban, a XV század közepén járt le – és nagyon is kettősen mutatkozik az ember lelki hangulatában. Fej-organizmusunk által nem tökéletesen látjuk a természetet, amit külvilágnak hívunk, és belső szervezetünk által, ami az ember többi része bennünk, egy nem tökéletes tudást kapunk önmagunkról (a rajzon két különálló képződmény jelzi). A kettő között éppen az vész el, amitől magunkat egyszerre láthatnánk világfolyamatnak és önmagunk folyamatának.
Nos, arról van szó, hogy újra meg kell szerezni, amit elvesztettünk, de most tudatosan. Azaz el kell jutnunk valaminek a megragadásához, ami az ember benső világában van, de egyszerre tartozik e bensőhöz és a külvilághoz. Ami megint kereszteződik (a rajzon új lemniszkáta a két különálló képződmény körül).
Ez kell, hogy legyen az Atlantisz utáni ötödik kor törekvése. Vagyis az Atlantisz utáni ötödik korban arra kell törekedni, hogy olyasmit találjunk az emberi bensőben, ami egyben egy külső folyamatot is tartalmaz.
Emlékezhetnek rá, hogy erre a fontos tényre már rámutattam, mégpedig a Szociális jövő c. tanulmányomban, ahol látszólag a szociális élet szempontjából vizsgáltam ezeknek a dolgoknak a jelentőségét – de kiemelten utaltam arra is, hogy találni kell valamit, aminek segítségével az ember azonos időben ragadhat meg valamit önmagában, s azt ugyanakkor világ- folyamatként is felismerheti. Mai emberként nem azzal kell ezt elérnünk, hogy visszanyúlunk a régi jógakultúrához; az már elmúlt. Mert látják, a légzési folyamat maga is megváltozott. Persze ezt a klinikák nem tudják bizonyítani, de az Atlantisz utáni harmadik korszak óta a légzési folyamat bizony mássá vált. Durván úgy is kifejezhetnénk ezt, hogy a harmadik korszakban az ember lelket lélegzett be, most azonban levegőt szív. Nem csak képzeteink váltak materialistákká, a realitás is elvesztette a lelkét.
Kérem, ne tartsák jelentéktelennek, amit most mondok. Gondolják el, mit jelent, hogy a realitás, amiben az ember él, annyira megváltozott, hogy a beszívott levegő is más lett, mint amilyen úgy négyezer évvel ezelőtt volt. Nem csak az emberek tudata változott meg, ó, nem; akkor a Föld légkörében még lélek volt. A levegő volt a lélek! És ma már nem az, illetve más módon az. Az elemi természetű szellemi lények, akikről tegnap szóltam, behatolnak a levegőbe, s be lehet lélegezni őket, ha valaki ma jógalégzést végez. Amit három évezreddel ezelőtt
el lehetett érni, az mesterségesen már nem hozható vissza. A keletiek nagy illúziója az, hogy visszahozható. – Amit itt elmondok, az teljesen a realitás leírása. A levegőnek az emberhez tartozó átlelkesítettsége ma már nincsen meg. Ezért azok a lények, akiket Michael-ellenes, anti-michaelita lényeknek kívánok nevezni, – akikről tegnap szóltam – be tudnak hatolni a levegőbe, s a levegőből az emberbe, így bejutnak az emberiségbe, ahogyan tegnap leírtam. És csak akkor űzhetők ki, ha a jóga-szerű helyébe a ma valóban helyeset tesszük. Tisztában kell lennünk azzal, hogy erre törekednünk kell.
Erre a helyes dologra csak úgy törekedhetünk, ha figyelünk egy, az ember és a külvilág között lévő sokkal finomabb kapcsolatra. Úgy, hogy étertestünk vonatkozásában történjen meg valami, s ennek egyre inkább tudatosodnia kell, hasonlóan a légzési folyamathoz. Amint légzéskor friss oxigént szívunk be és szén-dioxidot lélegzünk ki, úgy zajlik le egy finomabb folyamat mindannyiszor, amikor érzékszervekkel észlelünk. Gondolják végig egyszer: látunk valamit. Vegyünk egy radikális esetet: egy lángot látunk, megnézünk egy lángot. Ekkor a légzéshez hasonló, de annál sokkal finomabb folyamat indul be. Mert ha aztán becsukjuk a szemünket, ott benn van a láng utóképe; lassan lecseng, ahogyan Goethe mondta. A fény-benyomás felvételének és az azután következő lecsengésnek ebben a folyamatában – azon kívül, ami tisztán fiziológiai benne – erőteljesen részt vesz az étertest is. Ebben a folyamatban valami nagyon, nagyon jelentős tény húzódik meg. Mert ma már ebben a folyamatban van az a lelkiség, amit háromezer évvel ezelőtt még a levegővel lélegeztek be és ki. És nekünk meg kell tanulnunk, hogy az érzékelési folyamat átlelkesítettségét átlássuk, úgy, ahogyan háromezer évvel ezelőtt belátták az emberek a légzési folyamat átlelkesítettségét.
Mindez azzal függ össze, amit így mondhatunk: háromezer évvel ezelőtt az ember egyfajta éjszakai kultúrában élt. Jahve az éjszakai álmok útján adott hírt az ő prófétáinak. Nekünk azonban úgy kell a külvilággal való körforgásunk, kölcsönhatásunk finomságát kialakítanunk, hogy a világ felvétele ne csak érzékelési tartalmakat adjon, hanem szellemieket is. Bizonyosnak kell lennünk abban, hogy minden fénysugárral, hanggal, hőérzettel, és ezek lecsengésével lelki körforgásba, cserekapcsolatba lépünk a világgal, s ez a lelki kapcsolat jelentőssé kell, hogy váljon számunkra. Ahhoz, hogy ez így történjen, segítséget is kapunk.
Elmondtam önöknek, hogy a Golgotái Misztérium az Atlantisz utáni negyedik korszakra esett. Ez a korszak, ha jól számolunk, Kr. e. 747-ben kezdődött, és 1413-ban fejeződött be. Ennek az időszaknak az első harmadába esett a Golgotái Misztérium. De akkor az emberek a Golgotái Misztériumot még a régi kultúra utócsengésének segítségével fogták fel.
A Golgotái Misztérium felfogásának módja azonban alapvetően új kell, hogy legyen. Mert a Golgotái Misztérium felfogásának régi módja már elhasználódott, már nem ér fel ehhez a misztériumhoz. És az a sok kísérlet, amely az emberi gondolkodást képessé akarta tenni a Golgotái Misztérium megértésére, mind alkalmatlannak bizonyult, nem ért fel addig a magasságig.
Látják, mindezeknek a külsőleg materiális dolgoknak megvan a szellemi-lelki oldala, és minden szellemi-lelki téren megjelenő dolognak is megvan a külső, materiális oldala. Hogy a Föld levegője lélektelenné vált, s így az ember ma már nem lélegzi be az eredeti lélekkel áthatott levegőt, ez fontos szellemi hatást gyakorolt az emberiség fejlődésére. Mert amikor az ember a lélegzettel együtt a lelket is megkapta, amivel eredetileg is rokonságban volt, ahogyan az Ó-testamentum elején áll: Isten a lelket lehelte az emberbe, az élő lelket, az ember a lelkiség belélegzésével tudatába jutott a pre-egzisztencia, a lélek fennállása az előtt, hogy a fogantatás vagy a születés útján leszállna a fizikai testbe. Amilyen mértékben elmúlt a légzési folyamat átlelkesítettsége, olyan mértékben veszítette el az ember a lélek pre-egzisztenciájának tudatát. Amikor Arisztotelész az Atlantisz utáni negyedik korszakban fellépett, már nem volt meg a lehetőség arra, hogy emberi felfogóképességgel átláthassa a lélek pre-egzisztenciáját. Erre akkor már nem volt semmi lehetőség.
Történelmileg az előtt a tény előtt állunk, hogy bekövetkezett a földfejlődés legnagyobb eseménye, a Krisztus-esemény, de ahhoz, hogy az emberiség megértse, még érlelődnie kell. Felfogóképességének az ősi kultúrából származó maradványaival még képes volt megragadni a Golgotái Misztérium sugarait, de aztán ez az erő is elveszett, s a dogmatika a Golgotái Misztérium megértésétől egyre inkább eltávolodott. Az Egyház megtiltotta, hogy hívei a pre-egzisztenciában higgyenek, nem mintha az a Golgotái Misztériummal nem volna összeegyeztethető, hanem azért, mert az emberi felfogóképesség, a levegő lélektelenné válása folytán nem kapta meg már a pre-egzisztencia tudatát. Mindenből, ami fej-tudattá vált, eltűnt a pre-egzisztencia tudata.
Ha majd érzékszervi észleleteink lélekkel áthatottak lesznek, akkor megint lesz olyan kereszteződési pontunk, amelyben felfoghatjuk a harmadik tudati szférából felfelé áramló akaratot, amiről a múlt napokban szóltam. Akkor olyasvalami kerül a birtokunkba, ami egyszerre objektív és szubjektív jellegű, ami után Goethe úgy óhajtozott. Akkor megint lehetőségünk lesz rá, hogy, bár először csak finoman, de felfogjuk: milyen figyelemre méltó az emberi érzékelési folyamat kapcsolódása a külvilághoz.
Nagyon is durva az olyan elképzelés, mintha a külvilág egyszerűen csak hatna ránk, s mi arra csupán csak reagálnánk. A sokféle kusza beszéd igencsak elnagyolt elképzelésekről szól. A valóság sokkal inkább az, hogy lelki folyamat hat kívülről befelé, s azt egy mélyen tudat alatti benső lelki folyamat fogadja, s ezek a folyamatok áthatják egymást, túlnyúlnak egymáson. Kívülről kozmikus gondolatok hatnak ránk, s belülről az emberi akarat hat kifelé. A keresztezési pontban áthalad egymáson az emberi akarat és a kozmikus gondolat, úgy, ahogyan régen a légzésben keresztezte egymást az objektív és a szubjektív világ. Meg kell ezt tanulnunk, hogy érezni tudjuk, hogyan hat akaratunk a szemünkön át, s hogyan keveredik halkan a passzivitáshoz az érzékek aktivitása, s ezáltal hogyan kereszteződik a világ-gondolat az emberi akarattal. Ez az új jóga-akarat, ezt kell kifejlesztenünk. S akkor valami ahhoz hasonlót közvetít számunkra, mint amit háromezer évvel ezelőtt a légzési folyamat közvetített. Felfogásunk sokkal lelkibbé, sokkal szellemibbé kell, hogy váljon.
Ilyesmire törekszik a goethei világnézet. Goethe a tiszta jelenséget akarta megismerni, amit ősjelenségnek, Urfenomennek hívott. Ebbe állította össze azt, ami a külvilágból hat az emberre, amibe nem keveredik az ember fejéből jövő luciferi gondolat. A gondolat ekkor csak a fenomének, a jelenségek összeállítására szolgál. Goethe nem a természeti törvény felé igyekezett, hanem az ősjelenséget kereste. Ez volt nála fontos. De ha eljutunk az ősjelenséghez, akkor olyasmi van a külvilágban, ami lehetővé teszi akaratunk kibontakozását, és azt a külvilág látásakor megérezzük; így megint olyasmihez lendülhetünk fel, ami egyszerre objektív és szubjektív, ami például még a régi héber tanításban is megvolt. Meg kell tanulnunk, hogy ne csak a matéria és a szellem ellentétéről beszéljünk, hanem éppen az érzékelhetőben kell felfognunk a materiálisnak és a szelleminek az egybejátszását, egységgé válását. Ami 3000 évvel ezelőtt a Jahve-kultusz volt, az a mi számunkra is bekövetkezik, ha a természetet nem materiálisán nézzük, de úgy sem, ahogyan Gustav Theodor Fechner lelket fantáziáit bele. Ha az érzékelhető látvány útján, a természettel együtt megtanuljuk befogadni annak lelkiségét is, akkor a külső természettel felvett Krisztus-kapcsolatunk olyan lesz, mint egyfajta szellemi légzési folyamat.
Magunkat azzal támogathatjuk, ha egyre inkább belátjuk az egészséges emberi értelem által: igen, a pre-egzisztencia olyasvalami, ami lelki létünknek az alapja. És a posztegzisztencia tisztán egoista képzetét ki kell egészítenünk a pre-egzisztenciáról való tudással. Más módon, de újra fel kell lendülnünk a lélek örökkévalóságának a látásához. Ezt nevezhetjük michaeli kultúrának. Ha azzal a tudattal járjuk a világot, hogy minden látvány, hogy minden hang, amit hallunk, szellemet, de legalább lélekszerűséget áramoltat belénk, s ugyanakkor mi is lelket árasztunk kifelé – akkor szereztük meg azt a tudatot, amire az embernek a jövő érdekében szüksége van.
Újra visszatérek a képre: egy lángot látnak. Becsukják a szemüket, felrémlik az utókép, s aztán lecseng. Vajon ez csak egy szubjektív folyamat? A mai pszichológia ezt állítja. Ám ez nem igaz. A kozmikus éterben ez objektív folyamat, úgy, ahogyan a levegőbe kilehelt szén-dioxid is objektív folyamat. Belenyomják a világéterbe azt a képet, amit önök csak lecsengő utóképnek éreznek. Itt van az objektivitás. Módjukban áll megérteni, hogy valami bensőleg lejátszódó esemény ugyanakkor finom módon világfolyamat is, ha tudatára ébrednek: látok egy lángot, becsukom a szemem, hagyom a képet lecsengeni. Lecseng az akkor is, ha a szemüket nyitva hagyják, csak akkor nem veszik észre – és ez olyasmi, ami nemcsak bennem zajlik, hanem a világban is. De ez nem csak a lángnál van így. Szembekerülök egy emberrel, s azt mondom: ez az ember ezt vagy azt mondta, igazat mondott vagy nem mondott igazat; ez egy bensőleg lezajló ítélet, morális vagy intellektuális cselekedet. Éppen úgy lecseng, mint a láng képe. Éppen úgy objektív világfolyamat. Ha embertársaikról jót gondolnak, az is lecseng, s ott van a világban, mint objektív folyamat. Ha gonoszát gondolnak, az is lecseng, s az is ott van, mint objektív folyamat. Nem zárható a kis kamrába, amit a világból észlelnek és megítélnek. Bár látszólag saját felfogásuk érdekében, önmagukon belül történik mindez, ugyanakkor ez mégis objektív világfolyamat. Ahogy a harmadik korszak tudott róla, hogy az emberben lezajló légzési folyamat ugyanakkor objektív világfolyamat is, úgy kell tudatosítania az emberiségnek a jövőben, hogy amiről beszéltem, az a lelkiség is objektív világfolyamat.
A tudatnak ez az átalakulása megköveteli, hogy a lelki hangulatba nagyobb erő költözzön, mint amit ma az ember megszokott. A Michael-kultúra befogadását jelenti, ha az ember ezzel a tudattal hatja át magát. Idáig kell fellendülnünk. A fényt lélekkel áthatottnak kell elképzelnünk – a fényt itt az érzékszervi észleletek általános reprezentánsának, képviselőjének tekintjük, úgy, ahogyan a Kr. e. 2-3. évezred embere számára volt magától értetődő, hogy a levegőt lélekkel áthatottnak gondolta. Alaposan le kell szoknunk arról, hogy a fényt a materiális korszakban megszokott módon lássuk. Alaposan le kell szoknunk arról a hitről is, hogy a Nap csak rezgéseket sugároz szét, ahogyan a mi fizikánk, de az általános emberi tudat is a szokott módon beszél róla. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a lélek, amelyet fényhullámok hordoznak, tör át a világ térségein. A mi korunk előtti időszakban a levegőn át érkezett az emberiséghez az, ami ma a fény hullámain jön. Látják, ez az objektív különbség a földi folyamatok között. S ha nagy léptékben gondolkodunk, azt mondhatjuk: levegő-lélek folyamat, fény-lélek folyamat (felírja a táblára).
Ez olyasmi, amit a Föld fejlődésében megfigyelhetünk. S a kettő közé esik a Golgotái Misztérium, jelezve az átmenetet az egyikből a másikba. Nem elég ma, és a jövőben sem lesz elég absztrakciókból mesét szőni, ködös panteizmusba vagy hasonlókba esve, mert arról van szó, hogy amit a mai emberiség csak materiális folyamatnak érez, azt a maga átlelkesített formájában ismerjük meg.
Arról van szó, hogy fogjunk hozzá, és tanuljunk meg így beszélni: volt egy idő a Golgotái Misztérium előtt, s a Földnek volt egy akkori légköre. Ebben az atmoszférában az emberi lelkiséghez tartozó lélek volt. Ma a Föld atmoszférája lelkileg üres. Ugyanaz a lelkiség, ami azelőtt a levegőben volt, beköltözött a reggeltől estig minket körülvevő fénybe. Mivel Krisztus összekötötte magát a Földdel – ez lehetővé vált. így hát a materiálisban felismerhetjük a szellemiség hatását. Amikor ez már a mienk, akkor levegő és a fény, szellemileg-lelkileg egyaránt, mássá változott a földfejlődés előrehaladtával.
Gyerekes ábrázolás a levegőt és a fényt tisztán materiális módon leírni a földfejlődés évezredein át egyformán, mert ezek közben belső mivoltukban megváltoztak. Mi most más atmoszférában, más fény-körben élünk, mint éltünk korábbi földi megtestesüléseinkkor. Azon múlik a dolog, hogy a külső anyagiságban felismerjük a szellemiséget-lelkiséget. Nem lesz abból igazi szellemtudomány, ha az emberek a mai szokások szerint materiálisán magyarázzák a dolgokat, aztán, mint egy dekorációt, hozzáteszik, hogy a matériában mindenütt ott van a szellem is. Ebben a vonatkozásban egészen különösek az emberek: visszavonulnak az absztrakcióba. De amire szükség van, az a következő: a jövőben nem különböztethetünk meg absztrakt módon anyagiságot és szellemiséget, hanem magában a matériában keressük a szellemet, hogy vele együtt írhassuk le a szellemet is, aztán az átmenetet a szellemiből a matériába is felismerjük, vagyis a materiálisban jelentkező szellemi hatást.
Amikor ez már a miénk, akkor küzdhetjük ki magunknak újból az igazi emberismeretet. „A vér egy egészen különös folyadék” – de amiről ma a fiziológia beszél, az nem valami különös nedv, mert az is csak olyan folyadék, aminek a kémiai összetételét ugyanúgy próbálják meg kimutatni, mint bármely más vegyületnek. így nincs benne semmi különös. De ha előbb megszereztük a kiindulási pontot, és így igazán meglátjuk a levegő és fény lelkiségét, akkor fokozatosan fellépünk arra a szintre, hogy az embert magát, szellemi-lelki tagjaiban felfoghassuk. Ekkor nem lesz számunkra absztrakt anyag és absztrakt szellem, hanem az egymásban ható szellem, lélek és test. Ez lesz a mihályi kultúra!
Ezt követeli a mi korunk. És azok az emberek, akik meg akarják érteni korunkat, lelki életük minden rostját át kell, hogy itassák azzal, amit így megértettek. Az emberek hosszú idők óta ellenszegültek mindannak, ami szokatlant kellett, hogy behozzon a világnézetbe. Többször is elmondtam már azt a szép kis példát, ami olyan durván-darabosan mutatja ezt: 1835-ben, tehát még nincs 100 éve, Bajorországban megkeresték az orvos- tudori kollégiumot, amikor meg akarták építeni az első vasutat Fürthből Nümbergig, hogy vajon egészséges dolog-e egy ilyen vasút megépítése. Az orvosi kollégium azt felelte – megvan a dokumentum, nem mese amit mondok -, hogy ne építsenek vasutat, mert a népek idegesek lesznek, ha ilyen módon mozgatják őket a talaj felett. És még hozzátették: ha mégis lesz vasút, kétoldalt magas deszkafalat kell a sínek mellett építeni, hogy az arra járók ne kapjanak agyrázkódást. – Igen, láthatják önök is: az egyik dolog a meghozott ítélet, a másik az emberiség fejlődésének menete. Ma mosolygunk a dokumentumon, amit a bajor orvos-kollégium 1835-ben hozott, de azért túl nagy okunk nincs a mosolygásra, hasonló esetben ma is így viselkednénk. Mert a bajor orvos-kollégium abszolút értelemben nem is tévesztette el az igazságot. Ha a mai emberek idegállapotát összehasonlítjuk a kétszáz év előttiekével, bizony idegessé váltak az emberek. Talán kissé túlzott a kollégium, de az idegesség bizony bekövetkezett. Az emberiség továbbfejlődésénél azonban nem ilyesmiről van szó, hanem arról, hogy a befelé törekvő impulzusoknak valóban be kell érkezniük a földfejlődésbe, nem szabad azokat visszautasítani. És ez, ami be akar lépni a kultúra fejlődésébe, bizony sokszor az emberi kényelmesség ellenében hat. S nekünk objektíve kell leolvasnunk kötelességünket, nem a kényelemszeretetből kiindulva.
Ma azért zárom előadásomat ezekkel a szavakkal, mert már kétségtelen, hogy az antropozófiai megismerés és a különböző hitvallások között fellépő harc be fog következni, minden oldalról hírt ad magáról. A régóta megszokott síneken futó hitvallások maradni akarnak, nem akarnak fellendülni a Golgotái Misztérium megismeréséhez; erőteljes harci pozíciót foglalnak el már ma is, a jövőben még inkább. Nagy-nagy könnyelműség lenne nem tudomásul venni, hogy ez a harc már megkezdődött.
Látják, én egyáltalán nem kívánom ezt a harcot, különösen a katolikus egyházzal szemben nem, de úgy látszik, a másik oldal erőszakolja ránk ilyen hevesen a küzdelmet. Aki a mai hitvallások mélyebb történelmi impulzusait végül is jól ismeri, a régóta nagy tiszteletben álló egyházzal nagyon is kényszeredetten venné fel a küzdelmet. De ha rákényszerítik a harcra, akkor nem kerülheti ki. És a mai papság egyáltalán nem hajlamos arra, hogy beengedje azt, ami a szellemtudománnyal be akar jönni a kultúrába. Előre lehet látni, hogy tulajdonképpen groteszk dolog ez a szükségessé vált harc az itt felolvasottak ellen, például amikor azt írják, hogy az antropozófiai szellemtudományt az ellenfeleim írásaiból kell megismerni, mert az én saját írásaim olvasását a katolikusok számára megtiltotta a pápa. Ez nagyon is mélyre ható ügy, egyáltalán nem nevetséges. Egy ilyen groteszk módon megjelenő harcot, mely képes ilyen üzenetet küldeni szét a világba, könnyedén venni nem lehet. Különösen akkor nem, ha az ember nem szívesen megy bele a küzdelembe. Mert vegyük például a római katolikus egyházat, de az evangélikus sem más, csak a katolikus egyház hatalmasabb, megvannak a régtől tiszteletre méltó intézményei. Ha az ember megérti, hogy mi burkolja be a miséző papot, a miseruhák minden egyes darabját, a mise minden aktusát, akkor ősidők óta szent és tiszteletre méltó berendezkedést lát, még a kereszténységnél is ősibbet. Mert a szentmise-áldozat csak a kereszténység értelmében átváltoztatott ősrégi misztérium-kultusz. A mai papság ebben él, s a fent említett eszközökkel dolgozik. Tehát: bár egyrészt a legmélyebb tisztelettel vagyunk, mind a kultusz, mind annak szimbolikája iránt, másrészt látjuk, hogy milyen rossz eszközökkel védik a jelenlévőt, milyen rossz eszközökkel támadják az emberiség körébe törekvő impulzust – ekkor látjuk csak, hogy milyen komolyság szükséges ma az ilyen dolgokban való állásfoglaláshoz. Nagyon is igaz, hogy mindezeket jól kell tanulmányozni, és át kell dolgozni. Amit itt hírül veszünk, az még csak a kezdet. Nem időszerű, s nem is helyes átaludni mindezt, sőt tekintetünket élesítenünk kell. Az antropozófiai mozgalom már két évtizede működik Közép-Európában, s az a szektásan álmos magatartás, amit olyan fontos volna köreinkben leküzdeni, még mindig igen mélyen rejtőzik az antropozófiai mozgalomban lévő emberek érzületében. De elmúlt az az idő, amikor megengedhettük magunknak ezt az álmatag szektásságot. Mélyen igaz, amit gyakran hangsúlyoztam, hogy vegyük már jól szemügyre, milyen világtörténelmi jelentősége van az antropozófiai mozgalomnak, tekintsünk el a kicsinyességtől, de vegyük komolyan a kis impulzusokat is.
7. előadás – Dornach, 1919. december 6.
[A fej-, a mellkas- és a végtagrendszer összefüggése a gondolkodással, érzéssel és akarattal. Az elemi világ beleszövődése az emberi sorsszerűségbe az érzésszféra élményeinek ritmikus visszatérése útján. A végtagrendszerben lejátszódó folyamatok kölcsönhatása a szellemi környezettel és visszalendülése a következő földi életben. Az események periodikus visszatérésének jelentősége a pedagógiában. A modem történelem-szemlélet és a Golgotái Misztérium. A földfejlődés hanyatlása és az emberiség jövőbeni fejlődése.]
Különböző fejtegetéseinkben hallhatták már, hogy az emberi lény valódi megismeréséhez az szükséges, hogy az ember három részre tagozottságát valóban követni tudjuk. Az ember lényén belül viszonylag önállóan szerveződnek, durván kifejezve, a fej, a mellkasi szervek és a végtag-szervek; emellett mindenesetre képzetünk van arról is, hogy a végtag-rendszerhez még a törzsben lévő szervek jó része is hozzátartozik. Előadásaimból és a „Seelenratsel” (Lélekrejtélyek) című könyvem ábrázolásaiból kivehették azt is, hogy az emberi fejjel függ össze a gondolati- és képzetalkotó-élet; a ritmikus tevékenységgel – ahogy mondtuk: durván kifejezve -, tehát a mellkasi szervekkel függ össze az érzés-szféra; az akarati szféra pedig, amely az embernél a tulajdonképpeni szellemi megfelelője, a végtag-rendszerrel, a végtag-szervekkel van összefüggésben. Az emberi organizmus e három rendszere viszonylag önálló. Viszonylag önálló, bár egymással együttműködik a képzetalkotó élet, az érzésbeli élet és az akarati élet is. Önök azt is tudják, hogy szellemi szempontból úgy lehet megragadni a különbséget e három rendszer között, ha azt mondjuk: a közönséges ébrenlét alatt az ember csak a fejrendszerében teljesen éber, ami, lelkileg szólva, a gondolati- és képzetalkotó élettel függ össze. Ezzel szemben ami az érzéssel, testileg szólva a tulajdonképpeni ritmikus rendszerrel függ össze, az még az ébrenlét alatt is álomélet, mely átszövi az ébrenlétet. Ami érzés-szféránkban történik, arról csak közvetve van tudomásunk képzeteink segítségével, de sohasem egyenesen érzéseink által. Az akarati élet még homályosabb, ennek tulajdonképpeni tartalmát csak úgy fogjuk fel, mint az alvás-életet. Úgy, hogy a megszokottnál pontosabban kimondhatjuk: az ember szokásos tudata alatt tudattalan állapotok vannak. Tudatalatti képzetek vannak az érzések alapjaiban, és ha szabad összehasonlítani, akkor az akarati élet alapjaiban még tudattalanabb képzetek nyugszanak.
Igen fontos tisztáznunk, hogy tulajdonképpen mind a három rendszerben van gondolkodás, érzés és akarat is. A fejrendszerben, a gondolkodási rendszerben is megvan az érzésbeli élet és akaratbeli élet, csak ezek gyengébb fejlettségűek, mint a képzetalkotó élet. Éppen így az érzés-szférában is van gondolat, de ott csak álomszerűén jut tudatunkba, gyengébb, mint a fejrendszerben. A mi korunk absztrakt tudományossága általában nem veszi figyelembe, hogy minél kevesebb jut a szubjektív tudatba e működésekből, annál objektívebb a hozzá tartozó nem tudatos rész. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ami képzetalkotó életünkből, fejünkből a miénk, az viszonylag a bennünk zajló folyamatokból áll. Amit azonban a ritmikus rendszerben, a mellkasi rendszerben élünk át, ami érzés-szféránkban zajlik, bár bennünk történik, de ugyanakkor objektív világfolyamat is. Ez azt jelenti, hogy ha valamit éreznek, ez önökben belső élmény, de ugyanakkor olyasmi is, ami a világban történik, világjelentősége is van. Rendkívüli módon érdekes követni, hogy milyen világfolyamatokon alapszik a mi érzésbeli életünk. Tegyük fel, hogy átélnek valami érzéseiket nagyon igénybe vevő szomorúságot, vagy örömöt okozó élményt. Ugye tudják, hogy az ember életének egésze úgy folyik le, hogy azt nagyjából hétéves periódusokra lehet osztani. Az első életszakasz a születéstől körülbelül a fogváltásig, a második a nemi érésig, a harmadik a 21. év kezdetéig tart, mindez megközelítőleg. – És így halad az élet tovább (lásd a későbbi ábrát: vízszintes vonal, két függőleges határvonallal). Az ember életútjának ez a tagoltsága.
Ha szemügyre vesszük ezt a tagoltságot, az ember fejlődésének csomópontjaihoz jutunk, ez az élet első idejében jól kifejeződik a fogváltásban és a nemi érésben, de aki képes a megfigyelésre, jól látja a többé-kevésbé takart további csomópontokat is (tovább rajzol). Mert ami az ember testi-lelki mivoltával a 21. év táján történik, azt épp olyan pontosan megfigyelheti az, aki erre képes, mint ahogyan a nemi érés megfigyelhető a külső fiziológia számára; csak általában kevésbé figyelik meg. Ez tehát az emberi élet folyásának általános tagolódása. – De ha olyasmi történik, amit mondtam, valami fontos esemény, például a fogváltás és a nemi érés között (a rajzon a spirál), akkor sajátságos dolog történik, amit a durvább megfigyelés észre sem vesz. Mégis, ez az esemény megtörténik. Az a benyomásunk, hogy a tudatban átlendül az érzés lenyomata.
De ha érzésbeli benyomásról van szó, az hatással van az objektív világra, függetlenül attól, ami a tudatban, a lelki életben lejátszódik. Egy hullámmozgással hasonlíthatjuk össze azt, ami itt kiterjed a világba. De az az érdekes, hogy ez a kiterjedés nem határtalan, mert amikor eléggé kiterjedt már, amikor rugalmassága határát elérte, akkor visszalendül (rajz: bal félív), és a következő hétéves időszakban kívülről érkező impulzusként jelenik meg. Nem mondom, hogy mindig hét év múlva tér vissza egy ilyen esemény – hiszen az élet individuális alakításával függ ez össze -, így nem lenne igaz. De a következő hét évben megtörténik a visszahatás, csak az emberek nem figyelnek rá.
Lelki életünk állandóan átmegy ilyen dolgokon, ezek beleszólnak érzelmi életünkbe, mint visszahatások, a világ visszahatása arra, amit a megelőző hét évben az érzés szférájában valamikor átéltünk. Tehát: egy érzéseinket felzaklató, izgató esemény belezeng a következő életszakasz lelkiéletébe. Az emberek általában nem figyelnek az ilyesmire, pedig ezek egy kis fáradozás árán külsőleg is megfigyelhető dolgok.
Ki ne élte volna még át, hogy egy jól ismert emberen hirtelen erőt vesz mondjuk talán egy rossz hangulat, s nem tudni, hogy ez miből adódik. Mint derült égből a villámcsapás, ahogyan mondják, úgy jön ez a változás. Ha utána nézünk, s van hozzá elég jó szemünk, lélek-szemünk egy ember különös viselkedésének a meglátásához, ha érezni tudjuk, hogy mit is mond az illető a szavak mögött, vagy akár a szavaival, akkor visszajuthatunk egy ilyen, korábban itt jellemzett, az illetőt nagyon felizgató eseményhez. Az egész közbeeső időben végbement valami a világban, ami nem ment volna végbe, ha az illető személy az érzések izgalmát nem élte volna át. Mert az egész egy folyamat, mely azon kívül, amit a szubjektum átél, rajta kívül is objektíve lejátszódik. Láthatják, mennyi alkalom van arra, hogy az ilyen ember okozta dolgok, az emberen kívül, mint objektív világ-folyamatok lejátszódjanak.
Ezek közé az objektív világfolyamatok közé keveredik bele, ami az elemi lények között történik; az emberen kívüli, általam már jellemzett elemi lények között. Más vonatkozásban már a légzési folyamattal hoztam össze őket, a ritmikus rendszerrel. Itt látjuk, ahogy az érzésbeli izgalom által a ritmikus rendszerrel együtt hatnak. Ha az ilyen dolgokat helyesen akarjuk érteni, azok arra késztetnek, hogy tudomásul vegyük: az ember maga körül folytonosan valami nagy auraszerűséget létesít. Amilyen hullámot ez az aura feldob, abba elemi lények keverednek bele, mégpedig az adott ember mivolta szerint, és befolyásolni tudják azt, ami abban a hullámokból visszacsapódik.
Gondolják el tehát: van egy izgalom; ezt kisugározzák. Mire az visszatér, már nem érintetlen, mert a közbeeső időben az elemi lények dolgoztak vele. Mikor az embert ez a visszacsapódó hatás eléri, vele együtt érkezik az elemi lények hatása is, és ez a hatás a szerint változik, hogy mit tudtak kezdeni az elemi lények az eredeti izgalommal. Az ember a saját maga által keltett szellemi atmoszférán keresztül juthat kapcsolatba az elemi lényekkel. Az élet folyamán minden sorsszerűén lejátszódó esemény összefügg ezekkel a dolgokkal (félív jobbra, most kész az ábra).
Sorsunk egy élet lefolyása során is betelik bizonyos módon. Mert ha ma átélünk valamit, annak később is jelentősége van. Sorsunk ténylegesen ezen az úton épül. És az összeépítésben közreműködnek az elemi lények is, érzik vonzásunkat, velünk együtt hatnak a sorsra, és saját természetünk vonzza őket hozzánk.
Itt láthatnak bele ember és környezet kölcsönhatásába, bizonyos mértékben az ember és a környezet szellemi erőinek a játékába is. Ha követjük ezt a játékot, sok minden válik érthetővé a sorsból. Az ilyen viszonyok belátása a mi „felvilágosult” – ezt mindig idézőjelbe kell tennünk – korunktól igen távol áll, csak a tradíciók nyúlnak máig a korábbi időkből, mikor ez emberi tudat, a maga elemi fokán a valósággal még jobban összefüggött, mint ma. Az elő-idők költeményei szépen kifejezik ezeket a tradíciókat. Bennük az emberi sorsszerűségbe még belenyúlnak, még belekapcsolódnak az elemi lények. Valóban, az egyik legszebb, megőrzött ballada is a környezetünkben élő elemi lények sorsot befolyásoló szerepéről szól, ezt a balladát már többször láthatták euritmiai tolmácsolásban. Benne a lidérc-király elemi lényei nyúlnak bele sorsot meghatározó módon az ember életébe. A vers így szól:
A lidérc-király leánya
Olaf úr lovon ül, erdős utat jár,
Menyegzőjére vendégeket vár.Tündérek táncától zöld füves út,
Lidérc-királylány fehér kezet nyújt:„Olaf úr, megjöttél, most már ne siess,
Táncolj a körünkben, velem lépegess!”Nem táncolhatok, se kedvem, se időm,
Korán reggel lesz a menyegzőm.Hallgass rám, Olaf úr, táncolj velem,
Két arany sarkantyút adok neked!Finom selyem inget, hófehért,
Anyám fehérítette holdfényén.”Nem táncolhatok, nincs kedvem, se időm,
Holnap reggel lesz a menyegzőm.Hallgass rám, Olaf úr, táncra fel!
Egy halom arannyal fizetem!”Halom arany nem rossz dolog,
De táncolnom nem szabad, nem is fogok.Ha nem követsz, Olaf úr, és nem kell a tánc,
Törjön fekély és nyavalya rád!”
Itt van az ember sors-szövetébe belenyúló elemi világ, ahogyan már a feltűnő sors-eseményekbe is átnyúl: nyavalyát, halált hoz.
„Megütötte éppen a szív közepén” –
– Kérem, figyeljenek az ilyen dolgokra. Az ősi költeményekben nem úgy áll ez – Herder óta csak a népköltészet sorolható ide -, mint ahogyan az újabb költeményekben. A mi kultúránk költészetéről ki szabad talán mondani, hogy az kb. 99%-ban már túl sok. A régi tudásból induló költemények mindig megfelelnek a tényeknek, a valóságnak. Sosem állhatna itt, hogy ütést mért a fejére vagy a szájára vagy az orrára, csakis így jó:
Megütötte, épp a szív közepén
Sosem érzett még ily szenvedést.
Ami történik, az a ritmus-szervvel kellett, hogy összefüggjön, ezért a szív áll itt.
Feltette a sápadót ló nyergibe:
Menj csak menyasszonykád ölibe!”Kapuhoz közelít érkezve,
Anyja reszketve kérdezte:Ó fiam, mért vagy ily sápatag
Válaszolj gyorsan anyádnak.Hogy ne lennék sápatag én,
Lidércek várában jártam én.Ó fiam, te drága hű gyerek,
Mit mondjak, ha kismenyem kérdezget?Mond neki, az erdőn járok én
Lovam, kutyám próbálom én.Korán, még alig virradón,
Jött a menyasszony, a sokadalom.Borral, méhserrel telt a pohár.
Olaf úr, a vőlegény merre jár?Olaf úr még az erdőn jár,
Lovat és kutyát most próbál.Menyasszony vörös takarót emel:
Alatta Olaf úr már holtan nyúlik el.
Arra szeretném, ha figyelnének, hogy milyen tárgyilagos, valódi visszaadása ez annak, ami egy ilyen sorsórában az ember körül lejátszódik; mindig is folyik ez a játék, de az olyan összefüggésekben különösen előtérbe kerül, mikor az érzés-szférát felizgató élmény periodikus visszatérése következik be. Mert amikor visszatér az élmény, akkor belenyúl a sorsunkba, de nem változatlanul, hanem úgy, hogy átment azon, amit az elemi lények tettek vele. Éppen úgy, ahogyan mi a külső levegőben élve egyben az ásványi, a növényi világban is élünk, ritmikus rendszerünkkel benne élünk az elemi lények szférájában is. És ott épül fel sorsunkból annyi, amennyi egy élet lefolyása alatt, a születéstől a halálig megépíthető.
Csak mivel fejünkben teljesen éberek vagyunk, azért nyúlhatunk vele ki, az elemi lényekkel zajló játék fölé. Az elemi lények birodalmának változékony játékába csak éber fej-életünk nem merül bele. Fejünkkel bizonyos mértékig az elementáris tenger szintje fölé magasodunk, de különben állandóan benne úszunk.
A balladában az események visszatérését láthatjuk, a sorsszerű visszatérést már a szokásos élet folyásán belül, a ritmikus- és akarati-végtagrendszerünkben lejátszódó folyamatok miatt. Az akarati szféra is kölcsönhatásban van a környezettel, de sokkal, sokkal bonyolultabb módon, s a hatás megint csak visszalendül, de hullámának kiöblösödése tágabb, mert csak a következő, vagy valamelyik azután következő életben tér vissza. Azt mondhatjuk tehát, hogy nem is kell, hogy olyan rejtélyes legyen előttünk az, amit sorsunknak, karmánknak nevezünk, ha úgy tekintünk rá, mint az emberéletben magában is tanulmányozható esemény-visszatérésnek felnagyított esetére. Mert az események sosem változatlanul térnek vissza, hanem erősen megváltozott formában.
Felhívom a figyelmüket valamire. Mindenütt, ahol csak pedagógiai előadásokat tartottam, hallgatóimat figyelmeztettem az életnek arra a fontos csomópontjára, amely a kilencedik év körül mutatkozik. A népiskolai oktatásban nagyon-nagyon jól oda kell figyelni az emberéletnek erre a fontos csomópontjára. E kor előtt például a természetrajzot, a természeti folyamatokat az ember morális életéhez kapcsolva, legendaszerűen, mondaszerűen kellene tanítani. Csak ez után kellene elkezdeni az egyszerű természeti leírásokat. Amit tantervnek nevezhetünk, az az ember mivoltának valódi és részletes megfigyeléséből adódik. A „Die pedagogische Grundlage dér Waldorf Schule” (A Waldorf-iskola pedagógiai alapjai) című tanulmányomban is már felhívtam a figyelmet erre. Abban is a nagyjából a kilencedik év körüli időpontra utaltam. Ezt az időpontot úgy lehetne jellemezni, hogy azt mondjuk: ekkor az én-tudat új alakot kap. Az ember képessé válik rá, hogy objektívebben szemlélje a természetet. Korábban a természetben látottakat a saját lényével kötötte össze. Az én-tudat már az első hétéves szakaszban fejlődni kezd, úgy két, két és fél éves kortól, és aztán tovább. De a második hétéves szakaszban ez visszatér, kb. a kilencedik év táján. Ez a legfeltűnőbb visszatérés, az én-tudat visszatérése úgy a kilencedik év körül. Az én-tudat itt szellemibb formában jelenik meg, a második-harmadik évben inkább lelki jellege volt. Ez csak egy olyan esemény, melynek visszatérése feltűnő, de az emberi életnek kevésbé jelentős eseményeinél is jól meg lehet az ilyesmit figyelni.
Az emberi élet ilyen intimitásainak ismerete követelően szükségessé válik az ember fejlődéséhez. Általános műveltséggé kell, hogy váljon az ilyen dolgok belátása. Hiszen az embereknek az általános műveltsége időszakról időszakra változik. Ma boldogtalanok vagyunk, ha 10 éves gyerekünk bizonyos dolgokat még nem tud kiszámolni. A rómaiak ezt nem várták el, de boldogtalanok voltak, ha a tizenkét táblás törvényt egy ilyen fiatal még nem ismerte. Nekünk kevés gondunk van rá, hogy gyerekeink törvényi meghatározásokat ismerjenek. Elég furcsa lenne ez a mi esetünkben. De amiről azt gondoljuk, hogy köztudott kell, hogy legyen, az változik, és mi most egy olyan időszak kezdetén vagyunk, amikor a földfejlődésből, az emberiség fejlődéséből adódik, hogy az ilyen bensőséges dolgoknak kell köztudottá, az általános tudat tartalmává válniuk. Az ember saját magát pontosabban meg kell, hogy ismerje, mint amit eddig szükségesnek tartott. Különben az emberi élet alkotottságára igen kedvezőtlenül hatnának vissza ezek a dolgok.
Hogy nem tudjuk, honnan is ered, ami minket felizgat, nem jelenti azt, hogy semmi sem zajlik ott benn a lelki életben. A dolgok visszajönnek, és kifejtik hatásukat lelki életünkre. Mivel nem tudjuk megmagyarázni, sőt, fel se vesszük tudatunkba, következésképpen mindenféle állapotokba kerülünk. Az ilyen állapotok miatt ma nagyon szenvednek az emberek, természetesen elfogadják, hogy így van, és nem is tudják, hogy korábbi eseményekre mutatnak vissza ezek az állapotok. Ami érzelemszerű, az visszatér. Egyszerűen, mint emlékezeti tartalmat összefoghatják azt, amit itt elmondtam egy általam gyakran bemutatott példa segítségével, amely azt jól reprezentálja. Ha egy gyermeket imádkozni tanítunk, azaz érzésben kifejlesztjük benne az ima-hangulatot, az is vissza fog egyszer lendülni. Igaz, később, hosszú idő múltán, de közben is visszatér, megint továbblendül, s újra visszatér. Igen hosszú idő múlva úgy tér vissza az imádkozás hangulata, hogy ki tudjuk fejleszteni az áldani tudás lelki hangulatát. Ezért mondom gyakran: egy idős ember sem tudhat hatékonyan megáldani valakit a nem érzékelhető, anyagtalan, súlytalan erők segítségével, ha nem tanult gyermekkorában imádkozni. Ilyen visszatérések vannak az életben.
Ezeket a dolgokat lassanként meg kell érteni. Ma még nem értik őket, s ez az alapja annak, hogy a Golgotái Misztérium nagy jelentőségét sem látják át az emberek. Akit a mai képzés egészen fogva tart, vajon jelent-e annak valamit, ha azt mondjuk: miután Krisztus átment a Golgotái Misztériumon, összekötötte magát a földi emberiség életével. Az emberek egyáltalán nem akarnak képzetet alkotni arról, hogy ők maguk is kölcsönhatásban vannak azzal, amiben Krisztus is benne van. Fejünk képzetei nem sokat vesznek észre a Krisztus-impulzus hatásából. Ahogy azonban belelátunk a tudatalattiba, az érzés-szférába, az akarati szférába, akkor először is ott az elementáris lények szférájában vagyunk, de ezeknek az elemi lényeknek a szférája át van szőve Krisztus hatásával. Fiziológiailag szólva: ritmikus rendszerünkkel, érzelmi életünkkel abba a világba merülünk bele, amellyel Krisztus egyesült a földi lét érdekében. Itt van az a hely, ahol Krisztus reálisan, azaz nem a tradícióra támaszkodva, és nem a szubjektív misztika útján, hanem reálisan, objektíve megtalálható. Ugyanakkor abban a korszakban is élünk, amikor megkezdődik – ezt már elmagyaráztam -, hogy az erről a helyről származó eseményeknek objektív jelentősége van az emberi élet számára, mert ezek az események egyre nagyobb hatással lesznek az ember elhatározásaira, tetteire; s ha valaki berzenkedik e hatások ellen, akkor nem-tudatosan működnek. Ha viszont az ember belemegy ebbe, akkor tudatosan élheti át befolyásukat, azaz számolhat velük, és bizonyos mértékig fel is szólíthatja a hozzánk tartozó szellemi világokat az együttműködésre.
Már külsőleg is felismerhető, hogy ebben a vonatkozásban az emberi fejlődésnek egyik fordulópontján állunk. Csak egy tényre kell utalnom, amit önöknek más szempontból már említettem. Ha a ma szokásos történelem-szemléletet nézzük, akkor azt mondhatjuk: ez a történelem-szemlélet még nem jutott el a Golgotái Misztériumig. Nézzék meg csak azt, amit általában világ- történelemként kaphatnak. Igaz, ebben leírják a régi asszír és babiloni korszakot, a régi perzsa birodalmat, az egyiptomi, a görög és a római kort. Talán megemlítik, hogy közben végbement a golgotái esemény, de utána éppen úgy folytatódik a történet: a népvándorlás kora, egészen XIVLajosig, a francia forradalomig vagy Poincaré-ig, más oldalról a Hohenzollern-ház hanyatlásáig. De a Krisztus-impulzus további menetéről, hatásáról e történelemnek nevezett fable convenue-ben semmit, de semmit nem találunk. A történelemszemléletből mintha kikapcsolták volna a Krisztus-impulzust. Érdekes, hogy egy olyan történész, mint Ranke, aki hívő keresztény volt, és szubjektív, nagyon sokat adott a krisztusi impulzusra, mint történész nem tudta behozni a történelembe a Krisztus-eseményt. Nem tudott mit kezdeni vele. A történelmi leírásokban a Krisztus-eseménynek nincs szerepe! így hát elmondhatjuk, hogy a történelemben megnyilatkozó szellemi megismerésében a kereszténység tulajdonképpen még nincs jelen. A mi antropozófiailag orientált szellemtudományunk számol először pozitív értelemben a Golgotái Misztériummal, amikor úgy ábrázolja a történelmet, hogy abba be kellett hatolnia a golgotái eseménynek, mégpedig az Atlantisz utáni negyedik korszak konkrét történelmi fejlődésébe. És mi úgy mutatjuk be a történelmet, hogy abban benne kell állnia a golgotái eseménynek. Sőt, mi tovább megyünk. Mi nem csak az ember történelmi fejlődését mutatjuk be úgy, hogy abba a Golgotái Misztériumot belevesszük, hanem a világfejlődést, a kozmikus fejlődést is a benne lévő Golgotái Misztériummal ábrázoljuk.
Ha hagyják hatni magukra „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemet, ott nemcsak az elmúlt napfogyatkozásokról és holdfogyatkozásokról, vagy valamiféle robbanásokról, kitörésekről van szó, hanem a Krisztus-eseményről, mint kozmikus eseményről is. És különös: ha a történelemről csak annyit mondunk, hogy a történészek, az úgynevezett történészek, nem látják annak a lehetőségét, hogy a Krisztus-eseményt besorolják a történelmi létesülésbe, akkor a vallás hivatalos képviselői éppenséggel bevadulnak. Ha valami antropozófiai szellemtudományról hallanak, melyben a Krisztus-eseményt kozmikus eseménynek tartják, akkor a vallás hivatalos képviselői szörnyen szitkozódnak. Ebből láthatjuk, hogy a felekezetek milyen kevéssé hajlamosak kapcsolatba hozni a Krisztus-eseményt a világtörténéssel. Azt kell mondanunk: akik ma olyan gyakran beszélnek Krisztusról, még a teológusok is, nem szólnak másképpen erről a Krisztusról, csak mint általános isteni lényről, nem másképpen, mint a régi, vagy akár a mai zsidók az ő Jahvéjükről Jehovájukról. Már említettem Hamack „Wesen dér Christentum” (A kereszténység lényege) című könyvét, ebben a Krisztus nevét mindenütt, ahol a szerző azt használja, helyettesíteni lehetne az általános Isten névvel, a szöveg értelme nem változna meg. A szerzőnek a kereszténység specifikumáról ugyanis nincsen fogalma. Bizony, Hamack „Wesen dér Christentum”-ja véges-végig éppen a kereszténység lényegének ellentétét ábrázolja, mert a könyv nem a kereszténységről, hanem az általános Jahve-tanról szól. Fontos rámutatnunk az ilyen dolgokra, mert azok korunk legfontosabb követelményével függenek össze. Aminek az emberiség kulturális fejlődésébe be kell áradnia, az nem csak egy absztrakt, egy általános szellemi világ jelenlétének a tudata, hanem tudás a konkrét szellemi világról, amelyben benne élünk minden érzésünkkel, akaratunkkal és tettünkkel, amiből csak a fejünk, a gondolkodásunk által emelkedünk ki. Valóban, a világnézetnek ezt az új módját az igazolja, ha törekszünk rá, hogy érzésünket, akaratunkat és tetteinket a valódi krisztusi impulzussal hassuk át.
Asztronómiánk, fejlődéstanunk a mi korunkban egészen absztrakt formákban bontakozott ki – ez csak azért vált lehetségessé, mert a Krisztus-impulzus nem ragadta meg bensőjükben az embereket, csupán tradíció maradt. Legfeljebb szubjektív módon érintette meg őket, de nem adott olyan benső élményeket, amelyek bár bensőségesek, de egyben objektív világ-élmények is, kozmikus átélések is. Azaz nem olyanok, hogy általuk a körülöttünk lévő szellemiséggel kölcsönhatásba léphetne az ember.
Ma már itt-ott valóban feldereng annak erőteljes tudata, hogy az emberiség fejlődésének új impulzusokra van szüksége. De az emberek oly nehezen szánják rá magukat a konkrét szellemi életre! Ha szellemről szólnak is, még többé-kevésbé bennük él a vágy, hogy absztrakciókban élhessenek.
De bizonyos módon meg kell változnia a saját gondolatainkkal való szembesülés tudatának is. Egy s más szempontból már felhívtam figyelmüket arra, hogy mit gondolok ezzel kapcsolatban, már nyilvános előadásomban is többször utaltam rá, hogy a mi antropozófián alapuló szellemtudományunkról szóló előadásaink éppen a jelen korban nem követnek valamilyen célra törő programszerűséget, lelkesíteni sem akarnak valamilyen előszeretettel kiválasztott irányzat ideáljaiért, mert az előadások annak belátásából születnek, hogy az emberiségnek mire van most szüksége. Ezért ma megint kapcsolódni kell korábbi idők bizonyos lelki beállítottságához, ami abban a korszakban volt élő, amikor az emberek még jobban összefüggtek szellemi környezetükkel. A kapcsolat a korábbi időkben más volt, mint ma, de ma újra különösen erőteljesen át kell éreznünk azt. Többször hangsúlyoztam, hogy nekünk, embereknek kívülről már nem hoz virágot semmi. Belülről kell a haladás, az emberiségfejlődés segítő impulzusait előhoznunk, amelyeket a szellemi világgal való összefüggésünkből kell merítenünk. Jó szem kell, hogy ha észre akarjuk venni: élményeink, amelyekhez magunk semmit sem tettünk hozzá, egyre inkább a hanyatlás élményei lesznek. Mert bizonyos értelemben a Föld fejlődésének már a leszálló szakaszában vagyunk, fel kell hát lendítenünk magunkat a földfejődés fölé, és a szellemi világhoz kapcsolódó emberekké kell válnunk. A megismerést, amire törekszünk, erőnek kell éreznünk, s ez az erő lesz az, ami az emberiség egészét majd úgy viszi át a következő fejlődési szakaszba, amikor a Föld majd el fog halni alattunk, mint ahogyan kicsiben, más fokon, a test elhalásakor megyünk át a halál kapuján. Egyes emberként átlépünk a halál kapuján, azaz átlépünk a szellemi világba, és a test elhal alattunk, így lesz ez egykor az egész emberiséggel: mint egész fog átlépni a Jupiter-létbe. Jupiter-létnek a következő korszakot nevezem. A Föld holt tetemmé válik. Mi ma már az elhaló fejlődési szakaszban vagyunk. Az egyes ember ráncos lesz, haja megőszül. A Föld pedig, ha a geológus jól megfigyeli – éppen erről beszéltem önöknek nemrég -, már kifejezetten mutatja az öregedés jeleit; elhal alattunk. Szellemi keresésünkkel viszont a Föld elöregedése ellen dolgozunk. Ez a tudat kell, hogy áthasson bennünket.
Egy másik szempontból a régi idők misztérium-tudását azonosnak nevezték a gyógyító erővel, a fizikai gyógyerővel is. Ez a tudat az emberiséget ma lassan újra át kell, hogy hassa. A megismerésre törekvésben meg kell, hogy jelenjen annak tudata, hogy általa az egész emberiség további fejlődéséért teszünk valamit. Ha azt nézzük, amit itt leírtunk, úgy sosem jut az ember ehhez a tudathoz; amit érez, akar, cselekszik, azt mind csak személyes adottságnak fogja tekinteni. Nem fog tudni róla, hogy ez olyasmi, ami kívül is lejátszódik. Azonban szükséges lesz – és most talán egy olyan megjegyzést kell tennem, ami nem általánosan érthető, hogy az emberi tudás úgymond egzaktabb formájával elébe menjünk a tudatos törekvéseknek. De ezek a törekvések még nincsenek a fejlődésük magaslatán, egyáltalán nincsenek. Az egzakt tudományokban ma még mindig található sok lehetetlen képzet. Csak egyet említenék, s ez talán általánosan érthető. Mondjuk: triviálisan úgy képzelik az emberek, (rajzol) hogy itt van valahol a Nap. Belőle minden irányba árad a fény, ugyan-úgy, mint egy másik fényforrásból. Mindenütt hallhatjuk, hogy a fény terjedését matematikai képzetekkel követik, azok így szólnak: no, igen, a fény a végtelenségbe terjed szét, és ott valahogyan eltűnik. Saját gyöngesége által vész el, miután szétáradt a végtelenben.
De ez nem így van. Minden, ami szétterjed, elér egy bizonyos határhoz, és arról a határról visszalendül; visszatér eredetéhez, de közben valami mássá válik. A napfény nem árad a végtelenségig, hanem visszalendül önmagába, ám nem mint fény, hanem mint valami más, de mégis csak visszalendül.
Így van ez alapjában véve minden hatással. Mert minden hatás alapjában a rugalmasság törvényének engedelmeskedik, és a rugalmasságnak határa van. Itt is, ott is találhatunk ilyen képzeteket a mai egzakt tudományos leírásokban is, de ezek túl keveset számolnak a valósággal. Ha önök fizikusok lennének, felhívnám figyelmüket arra, hogy hogyan számolnak a fizikusok a megtett úttal és idővel. Mert a sebességet, amit általában s-sel vagy v-vel jelölnek, az út és az idő funkciójának tekintik, és tört alakban írják fel:
v = s / t
Ez azonban teljesen hamis. A sebesség nem eredmény, hanem éppenséggel az elementáris létező; a sebesség maga hordozója akár a materiálisnak, akár a szelleminek, és csak mi bontjuk fel útra, térre és időre. Ezt a kettőt mi absztraháljuk, mi vonjuk ki a sebességből. Sem a tér, sem az idő, mint olyan, nem realitás. A sebességek a reális tényezők. – Ezt a megjegyzést csak a fizikusok számára tettem, ők megértenek. Megértik, hogy milyen törékeny viszonyok uralkodnak a mi korunk tudásának teoretikus alapjaiban. Ebben a tudásban bújnak meg olyan adottságok, amelyek csak azért létezhetnek, mert a szellemet nem vagyunk képesek konkrétumként felfogni.
A Mihály-korszak követelménye, hogy az emberiségnek abba a helyzetbe kell jutnia, melyben a szellemiséget konkrétumnak fogja fel. Azaz az embernek úgy kell számolnia az őt körülvevő elemi vagy magasabb lények jelenlétével, mint ahogy azt mondja: igen, levegő és víz van körülöttem. Ezen múlik a dolog. Az emberek képzettségéhez ez megint hozzá kell, hogy tartozzon, ahogy a régi időkben is hozzátartozott. Ezt nem akarják ma elfogadni. És azt sem, hogy vannak az emberiség fejlődésében olyan fordulatok, mint amilyen a XV század közepén volt. De hogy ez így volt, az részleteiben bizonyítható.
Nem tudom, svéd vagy norvég volt-e az a szerző, aki írt egy könyvet nemrég, s ebben sokat idéz az alkimistáktól. Különösen egy helyre hivatkozik egy alkimistánál, ahol higanyról és antimonról mindenféle található. Ez a mai író – aki különben könyve alapján elsőrangú kémikusnak mutatkozik – azt mondja, hogy a megadott alkímiai recepturával ő semmit sem tud kezdeni, semmit sem tud elképzelni. Valóban, nem is tudhat valamit elképzelni, egyszerűen azért, mert a mai vegyész, ha merkúrt mond, a higanyt érti, az ásványi higanyt; ha antimonról beszél, akkor a fém antimont stb. Ám az idézett könyvben ezek a szavak egészen mást jelentenek, nem a külső fémet, hanem az emberi szervezetben előforduló bizonyos folyamatokat. Az ember belső megismerése az, amiről szó van. Ha úgy van leírva, ahogyan a tisztelt úr által idézett szerző tudatában megvolt, azt ma úgy lehet olvasni, mit egy laboratóriumi folyamat leírását, retortákkal való munkaleírást. Csak éppen értelme nem lesz a szövegnek. De mindjárt értelme lesz, ha az ember tudja, mit is értettek abban az időben antimon, merkúr stb. alatt. Bár létezett a külső ásvány aspektusa is, de a folyamatokra, az emberi természet belső folyamataira gondoltak. Ehhez viszont más eszközeik voltak, mint ma. Ezért aki a XV század irodalmát olvassa, egészen más értelmet kell, hogy a szövegnek tulajdonítson, mint amit annak későbbi olvasata jelentene. Az ilyen dolgokon külsőleg is lehet tanulmányozni a lelki alkat átalakulását. Csakhogy ma egy olyan korban élünk, amikor újra hozzá kell fognunk a régen értékesnek tartott dolgok értékének megismeréséhez, mely dolgoknak pedig évszázadokon át nem volt jelentősége.
8. előadás – Dornach, 1919. december 7.
[A kulturális fejlődés a XV. század óta. Az ember és környezete. Az emlékezési folyamat és az ember összefüggése az univerzummal. Az embernek a természeti birodalmaktól való különbözősége és a mai természettudományos megismeréstől való elkülönülése. A természettudományos gondolkodás használhatatlansága az új szociális építkezésben.]
Amiről ezen a héten beszéltem önöknek, az abban csúcsosodik ki, amivel ma valóban szemben állunk: egy szellemi világ hatol be a mi jelen világunkba, s ez lényegében a XV század közepén kezdődő kulturális fejlődés eredménye. A XV század közepe táján minden nagyon megváltozik a civilizáltnak ismert világban. Amit a XV század előtt az emberek tudatukba emeltek, az inkább az emberi organizmus belsejével volt kapcsolatos. A régi írásokban, ha még előkerülnek, ha egyáltalán még megszerezhető ilyesmi – ahogyan tegnap elmondtam -, a mai kémiai-fizikai kifejezésekhez nagyon hasonló szavakat találunk. De a mai vegyész vagy fizikus a régi könyvben leírtakat megérteni valójában nem fogja, azon egyszerű oknál fogva, hogy azt fogja hinni: itt is külső folyamatokat ábrázolnak a leírások. Ott azonban nincs szó külső folyamatokról, ellenben belső folyamatokról, az emberi fizikai- és étertest belső folyamatairól igenis szó van. Csak Galilei, Giordano Bruno ideje óta kezd az emberiség figyelme lassan a külvilág felé fordulni, és ma ott tartunk, hogy a természettudomány már minden gondolkodást és érzést befolyása alatt tart, a népszerű gondolkodást is. Tehát olyan természetismeretünk van, amely sok mindenről felvilágosít az ásványi, a növényi az állati világban, de semmilyen felvilágosítást nem ad az ember mivoltáról, még az ember fizikai testiségéről sem. Ma azonban már fel kell vetni a kérdést: hogyan viselkedek én, mint ember, a természet külső világaival szemben, hogyan a körülvevő ásványi, növényi, állati világgal szemben, de a külsődleges emberi világgal szemben is. És hogyan vagyok kapcsolatban azzal, ami a levegő és a víz, a tűz és a felhők, a Nap, a Hold, a csillagok világa? Hogyan viszonyulok mindehhez, mint ember?
Nos, nem tudunk alaposan felelni ezekre a kérdésekre, csak ha ismételten belemegyünk bizonyos, az emberrel kapcsolatos, már tárgyalt témákba. Vegyük először azt, ahogyan érzékelő és értelmes lényként előttünk áll az ember. Azt mondhatjuk: a szemmel, a füllel és más érzékszervekkel – amelyek mind a fej érzékszervei, a fej-rendszerhez tartoznak – a test többi részéhez viszonyítva észleljük a külső világot. A külvilágot aztán az agyhoz, mint eszközhöz kötött fogalmakkal, ideákkal igyekszünk megérteni. Amit az érzékekkel megéltünk, és úgynevezett értelmi intelligenciánkkal átgondoltunk, azt meg is őrizzük emlékezésünk képzeteiben. Ez ugyanis szükséges az ember belső integritásához. így végül is megtartjuk emlékezetünkben azt, amit a külvilágból először felvettünk, vagyis ami érzékeinkben a külvilág által történt, amit aztán intelligenciánkkal létrehozunk abból, amit a külvilágból felvettünk. Mik is vagyunk hát mi, emberek, akik a vázolt módon a külvilággal szemben állunk?
Induljunk ki az érzékek fogékonyságának egyszerű jelenségéből. Erre már utaltam az utóbbi napokban. Induljunk ki abból, hogy egy lángot lát a szemük. Becsukva szemüket, a láng utóképét látják. Aztán lassacskán a szem hordozta utókép is eltűnik, – ahogyan Goethe olyan szemléletesen szól ezekről a dolgokról: lecseng. Újra visszaáll a szem és a hozzá tartozó idegi apparátus konstitúciója, felépítettsége, miután a fény szemre gyakorolt hatása a konstitúciót megváltoztatta. Ez az érzékszervben lejátszódó dolog az emlékezésben mutatkozó folyamatnak csak egyszerűbb megjelenése; olyan, mint amikor az ember külső benyomásokat fogad, azokat átgondolja, s megmarad számára az emlékezeti képzet. A különbség csak annyi, hogy ha a szemmel vesznek fel egy benyomást, mondjuk egy láng hatását, aztán megkapják a láng képét, s ez megint lecseng, ez rövid ideig tart. Ha az egész ember vesz fel valamit, és azt átgondolja, akkor később mindig újra emlékezni tud rá; ha felmerül az emlékezetnek ez a nagy utóképe, ez sokáig tart, bizonyos körülmények között az egész életre megmarad az élmény emléke.
Min alapszik ez? Igen, ha az egyszerű képmás újra elsüllyed a szemben, miután egy percig, vagy csak a perc tört részéig tartott az utócsengés, ez csak azért van, mert nem ment át a hatás az egész organizmuson, csak annak egy részében van meg. Az organizmusnak csak egy darabjában maradt meg. Ami azonban emlékképzet lesz, az először is az érzékelő organizmus nagy részén átmegy – ezt majd közelebbről is jellemzem -, behatol az étertestbe, az étertesten át a körülötte lévő kozmikus éterbe. És abban a pillanatban, amikor nemcsak az érzéki kép marad függve az egyes szerveken, hanem a kép az ember egészének nagy részébe behatol, belehat az étertestbe is, onnan pedig kifele lökődik: akkor egész életre szóló utóképként megmarad. Csak arról van szó, hogy a benyomás elég mély-e, megragadja-e az étertestet, mert az étertest nem fogja megtartani magának, hanem átviszi a külső kozmikus éterbe, és oda beírja, belerajzolja. Azt ne gondolják, hogy amikor egy dologra emlékeznek, az csak a saját benső világuk folyamata.
Bár sokan megteszik, de mégsem lehet mindig jegyzetfüzetbe írni az élményeket, és onnan újra kiolvasni. De amire vissza tudnak emlékezni, azt önök a kozmikus éterbe is beírják, és a kozmikus éterből, mint egy pecsétgyűrű nyomát, újra elő lehet hívni azt, amikor emlékezniük kell. Az emlékezés nem pusztán személyes ügy, az emlékezés szembesülést jelent a világmindenséggel. Nem tudunk egyedül lenni, amikor emlékezni akarunk élményeinkre, belsőleg megtartva magunkat. Ha viszont az ember nem emlékezik az élményeire, az szétrombolja emberi mivoltát.
Gondolják csak meg, mit jelent, amit már példaképpen többször elmondtam: egy ember, aki jelentős pozícióban volt, jól ismertem őt, egyszer csak egy kényszer hatására kiment a vasúthoz, ok nélkül, ott jegyet váltott, és ismeretlen messzeségekbe utazott, ahol nem is volt dolga. Egészen más tudatállapotban tette ezt. Az utazása alatt mit sem tudott róla, hogy azelőtt hol is volt, és egy berlini, a Kurfürstendammon lévő menedékhelyen tért újra magához. Az egész idő alatt mintegy ki volt oltva a tudata, attól kezdve, hogy Darmstadtban vonatra szállt. Később különböző emberek adataiból rá lehetett jönni, hogy Budapesten is volt, Lembergben is, onnan tért vissza Berlinbe, s ott ébredt újra tudatára önmagának, azon a menedékhelyen. Gondolják csak el: az értelme hibátlan volt, nem volt az értelmében semmi rendetlenség. Darmstadti felszállásától kezdve tudta, hogyan kell jegyet váltani, hogyan kell a közbeeső időben ellátnia magát és így tovább. De amíg mindezt végrehajtotta, az addigi életéről semmi emléke nem volt. Azután már emlékezett az előző életére a darmstadti elutazásig, de akkor nem emlékezett az egész útra, sem a vasútra való felszállására. Csak külső közlésekből lehetett megtudni, hogy az út alatt mi történt. – Ez egy példa. Sok hasonló példát elmondhatnék. Ez a példa csak arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy milyen lenne az életünk, ha nem szőné át folyamatosan minden élményünket a tovatűnő emlékezés. Gondolják meg, ha egy időre, azon kívül, amit átaludtunk – arra természetesen nem emlékszünk – de gondolják csak el, ha nem volna jelen az emlékezésük az alváson kívül eső időre, mit kellene gondolniuk mint embereknek, az énjükről?
Ami az érzékszervek befogadásához és az intelligenciához tartozik, az személyes ügyünk. Abban a pillanatban, amikor a dolog emlékezés-szerűvé kezd válni, mindaz, amit lelki életünkben átélünk, egyben szembesülést jelent az univerzummal, a kozmosszal. A mai emberiség nem tudja olyan intenzitással, amint az szükséges volna, hogy amit elmondtam, az tény. A képzésnek, a képzettségnek a jövő emberiségében ez majd része lesz; emlékezéshez vezetni az éteri embert, nem csak azért, hogy az emlékezést személyes ügyként vizsgálják, hanem hogy olyasminek lássák, amiért az ember felelősséggel tartozik a világgal szemben.
Amikor itt elkezdtem ezt az előadássorozatot, beszéltem önöknek arról, hogy abban az időben, amelyhez vissza tud nyúlni szokásos történelmünk, például még a görögöknél is, létezett egy város-tudat, ami nem nyúlt messzire. Ez később átalakult ország-tudattá, majd később Föld-tudattá. A legújabb időben pedig az emberiség jövője érdekében be kell, hogy köszöntsön a kozmikus tudat, a világ-tudat. Úgy, mint az ősidőkben, az ember megint az egész kozmosz polgárának kell, hogy tudja magát. Amikor az ember világosan érzi majd a felelősséget emlékké váló gondolataiért, akkor jár majd a kozmikus tudathoz vezető úton.
Mindaz, amit itt felvázoltam, az ember jelentős részéhez kapcsolódik, de nem vonatkozik a tulajdonképpeni egész emberre. Ha jellemezni akarom, akkor sematikusan kell felrajzolnom, hogy miről van szó. Tegyük fel: itt van az érzékek régiója, ebben egybefoglalom az összes érzékszervet és az értelmi tevékenység régióját is, akkor eljutunk ahhoz a gondozott részhez, mely visszaveri gondolatainkat, (a rajzon piros nyíl), úgy, hogy emlékké válhassanak. Emlékké, ami az emberben összeütközik a kozmosz objektivitásával. Egyszer már jeleztem, hogy az emberi testben hol vannak azok a helyek, amelyek összeütköznek a kozmosszal.
Ha mondjuk egy ideg útját követik, mely a test valamely helyéről a hátgerincbe fut (rajzol), akkor minden ilyen ideghez, vagy megközelítőleg mindegyikhez, található egy másik, mely a gerinctől elvezet valahova máshova. Az érzékszervek élettanában az egyiket érző, a másikat motorikus, azaz mozgató idegnek mondják.
Gyakran említettem már, hogy mennyire értelmetlen külön érző és külön motorikus idegekről szólni. A fontos az, hogy minden teljes idegpálya az emberi test külső részéből indul, és újra visszatér oda – de valahol megtörik. Mint amikor szikra pattan át a villanydrót végei között, úgy történik itt is egy olyan kisülés, átpattanás az úgynevezett érző és mozgató ideg kezdőpontjai között; az érzékeny fluidum így pattan át. És azokon a helyeken – de ilyen hely számtalan van, vagy legalább is igen sok, például a gerincvelőnkben, de a test más részeiben is – ezeken a pontokon van az a térbeli hely is, ahol az ember nemcsak önmagához tartozik, hanem a világmindenséghez is. Ha mind e pontokat összekötik egymással, és hozzáveszik a szimpatikus rendszer (a háti és ágyéki eredetű, ún. mozgató idegek) ganglionjait (a környéki idegdúcokat): megkapják ezt a határt, testileg, fiziológiailag is. Azt mondhatjuk, hogy elfelezzük az embert, bár ez több mint a fele, de tegyük fel, hogy elfelezzük az embert, és egy nagy érzékszervnek tekintjük. Ehhez hozzávesszük azt, amit az érzékszervek vesznek fel, általában az érzékszervek érzékenységét, s hozzá az értelmi feldolgozást, mint egy további finom érzékelést, és vegyük hozzá még az emlékképeket, mint utóképeket, amelyek maradandóak a születés és a halál közötti életben. Az emlékezés létrejöttekor ugyanis fellökődnek a kozmikus éterbe és ott a saját életerejük ütközik a kozmikus éterrel: így kapjuk meg a szembesülés helyét a kozmosz és az ember között. – Az ember másik része az, amelynek bizonyos értelemben végső szervei a végtagok, mindaz, ami végtag-szerű. Amint tehát az egyik résznek végső szerve az érzékszervek szférája, úgy a másik résznek a végső szerve a kinövő végtagok (tovább rajzolja a korábbi ábrát): itt a lábak, és itt nőnek hozzá a karok. Ez természetesen csak egy durva, sematikus rajz.
Itt van tehát az, ahol minden akaratszerűt befelé kellene rajzolnom, ahogyan az érzékeknél mindent berajzoltam, ami intelligencia-szerű, ez az akaratszerű kapcsolódik az ember második pólusához. Ez az akarat-szerű az ember másik pólusa. A kettő között határ van, egy belső határ, s azt megkapják, ha minden idegvégződést és minden idegdúcot összekötnek. Akkor megkapják az érzület, az érzés szféráját, ha kissé átlépik ezt a határt, ha úgy képzelik el, hogy ez a határ egy rosta, az egyik oldalról áttüremkedik a lyukakon az akarat (narancsszínnel rajzolva), a másik oldalról pedig az intelligencia türemlik át a rosta lyukain (zöld). így kapják meg az érzés szféráját, a kedélyt vagy érzületet. Mert minden, ami az érzéshez tartozik, az félig akarat és félig intelligencia. Az akarat alulról, az intelligencia felülről törekszik, türemkedik át – így adódik az érzés. Az érzésben az intelligencia álomszerűén, az akarat pedig mélyen alvó állapotban van benne a másik oldalon.
Miután az embert így szétbontottuk, szellemtudományosán szétpreparáltuk, egyik oldalon az akarati, másikon az intelligencia-pólusra, s miután láttuk, hogy felfelé az intelligencia pólust kifejező fizikai szervek vannak, lefelé az akarati pólus szervei, most megkérdezhetjük: mivel egyezik a külvilágban az, ami az emberen belül van; most megismertük az ember két oldalát, két pólusát, mi mutatja a belső embert? Semmi! Az egyáltalán semmivel nem egyeztethető. Most megismertük az ember két oldalát, két pólusát. A külvilágban itt van az ásványi, a növényi és az állati világ. Ezek közül egyik sem illik igazán ahhoz, ami az ember belső világa, még a testi bensőnek sem felelnek meg igazán.
Felhozhatunk itt egy súlyos ellenvéleményt, ami igazán kézenfekvő. Azt fogják mondani, hogy mi mégis ugyanazokból az anyagokból állunk, mint a külvilág, és ha ételünket megsózzuk, már egyesültünk is az ásványvilággal, felveszünk magunkba más ásványi anyagokat is, növényeket is. Van, aki húst is eszik, ők az állatok szubsztanciájával is egyesülnek stb. De ez úgy van, hogy abban a hitben, mintha saját testiségünknek valami köze volna a külvilághoz, egy ijesztő tévedés rejlik. Mert egész testiségünk azt teszi, hogy folyamatosan védekezik a külvilág befolyásai ellen, még a táplálékkal érkező anyagok ellen is. Ez tény, bár ma még nagyon nehezen tehető érthetővé embertársaink számára, mégis így van: testünk mivolta nem abban áll, hogy tápanyagokat vesz fel, hanem hogy azokat újra kidobja magából. Van, amin nagyon gyorsan túlad, mást csak hét-nyolc év alatt rak ki magából. De abból, amit ma megettek, nyolc év múlva már semmi sem lesz a testükben. Minden ki lesz cserélve, és testük tevékenysége éppen abban áll, hogy kiválaszt, kidob, és nem abban, hogy felvesz.
Hogy mégis fel kell vennünk szubsztanciákat, ennek a test számára nincs más jelentősége, mint a talajnak járásunkkor. Ha nem lenne talaj a lábuk alatt, nem tudnának járni, a talajhoz emberként mégsincsen közük, az csak tartja a testüket. így kell a testi tevékenységeknek is egy támasz, egy ellenkező közeg, valamiben ütköznie kell. Azért kell folyton enni, hogy a test tevékenysége ütközni tudjon. Amint belesüllyednénk a talajba – ha az ellen nem állna -, úgy süllyedne testünk is a semmibe, ha az előkészített talajba, mely most már áthatja az egész testet, nem tudna beleütközni. Önök nem azért esznek, hogy egyesüljenek a táplálékkal, hanem azért, hogy az közvetítse a tevékenységet, ami a táplálék kilökéséhez, kiválasztásához szükséges. Mert az önök ember-volta éppen a tápanyag kiválasztásában rejlik. És ahogyan nem szabad a padlót a talpunkhoz számítani, épp oly kevéssé szabad a táplálékban lévőt, amíg az még valamennyire a külvilághoz tartozik, saját emberségükhöz számítani, ha az igazságot akarjuk kifejezni. Az egész ember nem más, mint reakció a környezettel szemben. Az ember – reakció, teljességgel reakció. Mert alapjában véve csupa tevékenység.
Amit itt kifejtettem, igen különböző módon zajlik az érzékelő-intelligens szféra szerveiben és az akarati szféra szerveiben. Igaz, az ember így polarizált lény, mégis, a külvilággal nincs sok dolga annak, ami az ember poláris lényének két pólusa között zajlik.
A külvilágban ugyanis ott van az ásványok, a növények birodalma. Ez az ásvány- és növényvilág belsőleg nincs nagy rokonságban saját lényünkkel. Ha az ásvány- és növényvilággal rokonságban lévőt keressük, akkor a születésünk előtt átélt világba kell néznünk, abba, amit átéltünk, mielőtt a születés, illetve a fogamzás előtt a szellemi világból a fizikaiba leszálltunk. Ha az ásványi- vagy a növényvilágra vetjük pillantásunkat, akkor tulajdonképpen azt kell mondanunk: születésem előtt egy szellemi világban voltam. Ezt a világot fizikai érzékeimmel nem látom, fizikai értelmemmel nem tudom elgondolni. De ez a világ, bár előlem szinte fátyolba van burkolva, amikor fizikailag érzékelő ember vagyok – mégis megnyilatkozik előttem a növényvilágban, s annak ásványi alapjában. Sokkal több köze van az ásvány- és növényvilágnak a mi földön kívüli életünkhöz, mint a születés és halál közti életünkhöz. Természetesen nem a fizikai érzékeink számára környezetünkben megnyilvánuló növényeknek; ezek csak hatásai a születés és halál között velünk összefüggésben levő erőknek. Az állatvilágnak ugyancsak kevés köze van a mi emberi mivoltunkhoz, sokkal inkább köze van a halálunkat közvetlenül követő időhöz, mert annak polárisán ellentétes megnyilatkozása. így kimondhatjuk, hogy az ember közvetlen környezetén át nem ismerhetjük meg, hogy mi van az emberben. Az a helyzet, hogy a mai kor különösen megbecsült tudománya olyan tudomány, amely valójában mit sem tartalmaz az ember mivoltából. Alaposan ismerhetik a természettudomány módszerével kikutatható tényeket, de ezzel semmit sem tanultak, ami az ember mivoltára vonatkozna, mert a természettudományos megismerés nem tartalmazza az emberi lény lényegét.
Az utóbbi négy évszázad óta azonban minden közismert képzetünk a természettudományos módszer népszerűsítéséből ered. Ma már kinn a földeken a paraszt is alapjában véve természettudományosán gondolkodik, még ha gondolatait a saját szavaiba öltözteti is. Természettudományos módon gondolkodik maga a katolicizmus is, dogmatikai materializmusával. Alapjában ural ma már mindent ez a természettudományos gondolkodás. Azonban ma eljutottunk addig a pontig, ahol új szociális rend építése vált szükségessé. Égető szükség van a szociális újjáépítésre a civilizált világ nagy részén, s ez a rész egyre nagyobb és nagyobb lesz, végül ki fog terjedni az egész civilizált világra. Az emberek töprengenek, hogy milyen is legyen ez az újraépülő szociális rend; a civilizált emberiségben szociális követelmények élnek. Honnan erednek ezek? Az emberi természet nagyon is tudat alatti impulzusaiból. És mivel akarnak a követelményeknek megfelelni? A természettudományos gondolkodás eredményeivel. És széles körben nevezik ma a természettudomány eredményeit „szociális gondolkodásának, hiszen annak az eredményeit alkalmazzák az ember szociális életére.
így történt, hogy Európa keleti részén a tisztán természettudományos, materialista gondolkodásra most akarnak kialakítani egy új állami-társadalmi rendet. Azok a férfiak, akik Ludendorff és Hindenburg irányításával dr. Helphandot – aki magát Parvusnak nevezi – bevitték, importálták Oroszországba, hogy ott bolsevizmust hozzanak létre – ők képviselik a megtestesült természettudományos módszert. Sőt, azt mondhatjuk: a bolsevizmus emberei mutatják be egy gyakorlati kísérletben, mivé lesz a természettudományos módszer, ha bizonyos szocialista forradalmárok fejében ver gyökeret. Oroszországban található ma, Helphand kalauzolásával, a megtestesült természettudományos módszer. O vezette a leplombált vasúti kocsit Németországon keresztül, hogy ő vigye a bolsevizmus embereit Ludendorff és Hindenburg segítségével Oroszországba.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk ennek a megtestesült természettudományos módszernek a hatótávolságát. Néhány tényre már felhívtam a figyelmüket. Van két filozófus, nagyon is jámbor, polgári filozófusok mindketten. Egyik Avenarius, a zürichi egyetemen tanított, egészen bizonyos, hogy a jámbor polgári filozófiához tartotta magát. A másik Ernst Mach, ő Prágában és Bécsben tanított. Magam 1882-ben hallgattam az előadásait a bécsi Tudományos Akadémián. Ez az Ernst Mach nekem mindig úgy tűnt, mint a polgári jámborság és jogszolgálat megtestesülése. Ha ma a bolsevizmus állami filozófiáját keressük, akkor nem véletlen, hanem belső szükségszerűség, hogy Avenarius és Mach filozófiájából ott „állam-filozófia” vált. Ezek a dolgok összetartoznak: a természettudományos módszer külső konzekvenciái alakulnak át náluk szociális gondolatokká. Ezért kell ezt a dolgot komolyan venni. Először ott, keleten virágzott fel szociális téren a természettudományos gondolkodás, és ez tovább fog terjedni, ha nem ragadjuk meg a gyökerénél, magánál a materialista természettudományos életnél.
Mert arról van szó, hogy ma a gondolkodás és érzés egy bizonyos áramlata hullámzik át a világon. A materiális társadalomtudomány gondolatai indítják útjára. Miközben szétterjed, ez a hullám megragadja a szükségszerűen szociális gondolkodást, s ekkor az emberiség legrombolóbb hatalmává válik; abszolút romboló erővé lesz az emberiségben. A múlt vezető, irányító köreinek nem volt hatalma és ereje, hogy valóban hatékony szellemi áramlást juttasson az emberi gondolkodásba. így a proletáriátus széles tömegeiben elterjedt a materialista hullám, a proletáriátus széles köreinek éppen a szociális gondolkodásában terjedt el. És megjelenik – groteszk módon feléledve az utóbbi négy-öt évben – a marxizmus, ez a materiális természettudományos módszernek a szociális gondolkodás terén hozott virága, termése. Nem szabadna félreismerni, hogy a mai civilizált világnak ez a konfigurációja, az alakja. Ha nem látjuk, akkor ennek az életnek a legfontosabb szimptómáját alusszuk át. De nem is vagyunk a jelennek teljes emberei, ha ezt átalusszuk.
A megítélés általánosságából egyes emberek kimagaslanak. Ok bizonyos fokig már tudják: ha továbbra is így gondolkodunk és érzünk, ahogyan eddig tettük, nem jutunk előbbre; ez így nem megy. Egyre jobban belesüllyedünk a káoszba. Vannak ébresztő kiáltások, mint ami itt következik – ritkán, de már hallatszik a kiáltó szó. Engedjék meg, hogy egy ilyet felolvassak.
Egy kulturális-társadalmi hetilap, a bécsi Neue Erde 31/32. számában egy érdekes cikk található Kari Polanyitól, címe: „Világnézeti krízis.” Azt mondja benne, hogy már kezd mutatkozni az általános ellenérzés a kapitalista világrenddel szemben, s egyben az elfordulás a marxista szocializmustól is.
„Ma még uralkodó a marxizmus és szocializmus keveredése, nagy bosszúságára minden modern gondolkodásnak. Korunk égető szociális problémájának megoldására minden nekifutás hiábavalóvá válik, belesüllyed a szellemi mélyföldek mocsaraiba….”
„…A világháború kitörése fordulópontot jelentett minden kapitalista, s azzal együtt marxista gondolkodás számára. Az emberiség vezetői tisztán felismerték, a tömegek pedig tompán érezték, hogy soha többé nem uralkodhat az úgynevezett élet-érdek a világon, hogy egészen más fajtájú, más lényegű erők uralkodnak. Nemcsak, hogy irracionálisnak és absztraktnak bizonyult, egészen a frázisokig züllött a mindenhol jelenlévő gazdasági érdek, ami után az imperialisták futottak, és ami ellen a szocialisták szélmalomharcot folytattak, de valóban ökonómiai babonának és üres agyszüleménynek bizonyult. Tisztán láthatóvá vált, hogy nem maga a matéria, hanem a matériáról alkotott képzet a hajtóerő – bármilyen hamis és téves is ez a képzet -, nem az vezeti a tömegeket, ami materiálisán megjelenik, hanem a képzetek. Igen, a materiális érdek képzete, ez az állítólag legkonkrétabb, legvalódibb érdek, ez is csak akkor lesz a történelemben hatékony, mikor hitté emelkedik, mikor az érte hozott áldozatokat már nem számolják, és a nevében elkövetett irracionalitásért a jóvátételt, a kártalanítást maga az önérték szolgáltatja. Ez a legszörnyűbb paradoxonokat hozó kor hitt az egoizmusban. Már nem tagadták le, nem festették át idealisztikus módon, ellenkezőleg! Az emberiség a gazdasági élet-érdekek megszentelt nevében vonult a halálba. Dicsfénnyel vette körül a ’Sancto Egoismo’-val együtt, amely önmagát az égbe emelte. A materiális nevezte magát az egyedüli eszmének, ideának, s ezzel a materiális világ befejezte pályafutását. A matéria idealizálását, mint egyetlen valóságot és egyetlen létezőt a kapitalisták még ’hazá’-nak (Vaterland) nevezték, a marxisták azonban nyíltan kimondták: szocializmus!”
„Haszonelvű etika, materialista történelemfelfogás, pozitivista ismeretelmélet, determinista filozófia – az új atmoszférában már nem életképesek. Ám ezekre a pillérekre épül a marxizmus világnézete. Ideje lejárt.”
Így láthatjuk: ébresztőt kiált egy lélek, látja, mi vezeti korunkat a káoszba, a negatívumba. S most jön a félelmetes sorskérdés, mely így szól: „Mi léphet mindezeknek a helyébe?” Ugyanő, aki a felolvasott szöveget leírta, felveti ezt a kérdést is. Így ír tovább:
„A kérdés megválaszolása a marxisták sorsát nem dönti el. Alárendelt kérdés az ő sorsuk az őszinte és világosságra törekvő szellemek előtt. Bár hunyjon ki a Nap, és inkább kelljen a sötétségben élnünk, semhogy lidércfényt tekintsünk Napunknak. Az sötétíti el a Napot a mi generációnk előtt, ami még sugárzóbban és világosabban kel fel a horizonton. Megszabadít a fejlődéstan kísérteties nyomása alól, melynek taposómalmában örök közmunkára ítélve, nyugvás nélkül, hontalanul tengettük értelmetlen életünket. Felébredtünk a fordított történelemszemlélet hallucinációjából, mely a világ eseményeiben nem a harcra hívó kiáltást, csak annak visszhangját, csak a történelem eseményeinek sivár echóját vélte hallani. Kinőttünk a botor determinizmusból, mely akaratunk szabadságát a színfalak mögött működő erők véletlent mutató játékának állította. így végre a halott tömegről vallott hit helyébe megszülve saját magunkba vetett hitünket, meg fogjuk találni a hivatottságot és erőt, hogy a szociális helyzet követelte igazságosságot, szabadságot és szeretetet az emberiség valóságává tegyük.”
Igen, egy vágyakozó lélek látja: a káosz felé evezünk, s ez még a súlyos sorskérdést is felveti: mi legyen helyette? És választ is ad, feltálalva a régi, szóhüvelyekké vált frázisokat: igazságosság, szabadság, szeretet. Éppen elég ideig prédikálták e szavakat, de a konkrét utat ezek a frázisok valójában nem tartalmazzák.
„A marxista szocializmus ma csak elhomályosítja az emberiség előtt álló sorskérdést, leköti a radikális megoldás szabad erőit, egy túlélt dogmavilág félhomályában tartja a gondolkodást, és a cselekvést megtiltja sötét jóslatok, obskúrus tekintélyek és misztikus szimbólumok által. Eltakarja a szabad kilátást az emberiség elől.”
Helyes: … „eltakarja a szabad kilátást”, de frázisokkal nem lehet azt szabaddá tenni. És a szerző így folytatja: „az egyház ezer évvel túlélte hivatását. Lehet, hogy a marxizmus túlél minket, de a világháború nyomorúságából született új szellem biztosan tovább fog élni nála.”
De hol az új szellem? így beszél ez a szerző, mint látszik jó érzékkel korunk semmisége, nulla volta iránt, amely káoszba vezet. Nos, egy barátunk, aki már régen a mi világnézetünk szerint gondolkozik, a felolvasottakhoz hozzáfűz néhány sort. Amit eddig felolvastam, olyan embertől való, aki látja, hogy valami újnak kell jönnie. Mégis, végül a régi frázisoknál marad. Barátunk hozzáfűzi:
„Itt egy világfelfogást látunk, amely belátja, hogy a bolsevizmusban ma konzekvens formában fellépő marxizmus a régi gondolkodáshoz tartozik. Csak visszajátszása a régi kapitalista világnak. Éppen olyan beteg a szellemi élet hiányától, mint a másik. Bár a gazdasági életben ellenfél, szellemi alapja mégis azonos. Helyébe, és a modem természettudományos világnézet helyébe egy új, ’A szabadság filozófiájá’-ból fakadó, antropozófiai gondolkozás kell, hogy lépjen”.
Csak mozgalmunk egy barátjának néhány sora olvasható itt, de aki belelát az emberiség mai nyüzsgésébe, annak világos, hogy azért akar ez az antropozófiai szellemtudomány fellépni, mert a dolog éppen így áll.
És amíg nem fogadják el, hogy korunk betegsége csak az antropozófiailag orientált szellemi kutatás által gyógyítható, nem lesz kiút a káoszból.
Szerénytelenség nélkül kimondható: csak akkor, ha a kérdésre: mi kerüljön a régi helyébe? – elég sok ember válaszol úgy, amint dr. Kolisko válaszolt Bécsben ennek a Kari Polanyinak. Amíg az emberek azt hiszik, hogy mozgalmunk valami szektásságban találhat üdvöt, addig nem fogták fel ennek a mozgalomnak az értelmét. Majd ha belátják, hogy a világ helyzetével, egy világadottsággal van dolgunk, akkor ismerik fel, hogy mi az értelme ennek a mozgalomnak.
Igazán csak az hordozhatja ezt a világképet, aki nemcsak, hogy felismeri a mozgalom értelmét, de saját akaratának belső impulzusává is teszi azt. Most már nem akarom sok szóval cifrázni, amit el akartam az előadásban mondani. Nemsokára újra találkozni fogunk, hasonló témában, elbúcsúznunk sem kell, nem lesz most hosszú a távoliét.
Mégis, el kell mondanom, hogy szívem mélyének igénye szerint való lenne, ha éppen ezekben a hetekben sokan és erősen a szívükre vennék itt elhangzott szavaimat a világ mostani helyzetéről.
Az elemi világnak korunkra gyakorolt bizonyos káros befolyásairól beszéltünk. Tudjuk azt is, hogy egy régi és igaz szemlélet, amit csak helyesen kell értenünk, azt mondja, hogy a polgári év végével, mikor közeledik a karácsony, a földi szférákban lehetséges embert befolyásoló szellemi hatások intenzitása a legmagasabbra fokozódik.
Keressük talán éppen ebben az időszakban, amely évszázadok óta olyan fontos és lényeges volt az embereknek – s amely korunkban nem sokkal több számukra, mint a „megfelelő ajándékok” átadásának alkalma -, keressük a menedéket éppen ebben az időben mégis a régi lelki hagyomány szerint a szintén ősi szellemi hatalmaknál, akik még befolyásolni tudják az ember sorsát, ha engedjük, hogy az emberi világ és a szellemi világ kapcsolatának teljes komolysága hasson a lelkünkre.
Erről akartam ma beszélni önöknek.
9. előadás – Dornach, 1919. december 12.
[A dornachi épület. Az életben és a filozófiában élő kettősséget fel kell váltania a Lucifer-Krisztus-Ahrimán hármasságnak. A metamorfózis princípiumának összefüggése az evolúcióval és devolúcióval – ennek példája a dornachi épület oszlopsora.]
Mivel utazásunk néhány nappal eltolódott, ma, holnap és holnapután abban a helyzetben vagyok, hogy itt beszélhetek önöknek. Ez különös megelégedéssel tölt el, mert Angliából éppen barátok érkeztek, s így valamennyit nekik is mondhatok, még elutazásom előtt. Barátaink láthatják, hogy a Goetheanum épületén a nehéz években is továbbhaladt a munka. Igaz, a mai napig befejezni még nem tudtuk, s a befejezés idejét pontosan meg sem adhatjuk. De ami már itt áll, az megmutatja, hogy milyen szellemi alapokból növekszik ez az épület, és hogy hogyan függ össze az itt képviselt szellemi mozgalommal. Ezért engedjék meg, hogy több, oly régen nem látott angol barátunkhoz szólva a fejtegetések először az épületről szóljanak. Aztán a következő két napon ehhez a témához mást is fűzök majd, amiről szabad legyen azt állítanom, hogy megemlítésük éppen a jelen időben talán fontos lesz.
Már át lehet tekinteni épületünk eszméit, ideáit. S a szemlélőnek már feltűnhet a sajátságos összefüggés az épület és a mi szellemi mozgalmunk között; a néző talán éppen ennek az épületnek az alapján, amely reprezentánsa szellemi mozgalmunknak, kap benyomást arról, hogy mi is kíván lenni ez a mozgalom. Gondolják csak el, ha egy akár szélesen el is terjedt szektás mozgalom, mondjuk, úgy érezné, hogy összejöveteleihez egy ilyen házat kell építenie, mi történne akkor? Az, hogy az adott társaság vagy egyesület igényei szerinti kisebb vagy nagyobb házat építenének valamilyen stílusban, s belül ilyen vagy olyan, többé-kevésbé szimbolikus jelekkel utalnának arra, hogy mit is akarnak tenni az épületben. Talán itt-ott egy kép is lógna, s ez utalna arra, hogy minek a tanítását vagy bemutatását tervezik ott. Mindez, amint észrevehetik, a Goetheanum építésekor nem történt meg. Mert ez az épület nemcsak külsőleg lesz az antropozófiai mozgalom vagy Társaság használatára szánva, hanem úgy, ahogyan itt áll, minden egyes része abból született, amit mozgalmunk szellemi vonatkozásban a világ elé akar állítani. Mert ez a mozgalom nem elégedhetett meg egy ház felhúzásával ilyen vagy olyan stílusban. Abban a percben, amikor egy saját ház építése szóba jöhetett, a mozgalom úgy érezte, hogy a háznak saját stílust kell találnunk, a mi szellemtudományunk alapjaiból fakadó stílust, mely aprólékosan kifejezi a mozgalmon átfolyó szubsztanciát. El sem lehetett gondolni, hogy a mi mozgalmunk számára akármilyen stílusban, akármilyen ház épülhet. Előre következtethető volt, hogy ez így van, hiszen tudtuk, milyen messze is áll az, amire ebben a mozgalomban gondolunk, valamely más, bármennyire elterjedt szektás vagy egyéb mozgalomtól. Nemcsak házépítésre volt szükségünk, de olyan építészeti stílust kellett létrehoznunk, amely ugyanazt fejezi ki, amit a mi antropozófiailag orientált szellem- tudományunkban minden szó, minden mondat kifejez.
Igen, meg vagyok győződve arról, hogy ha valaki elegendően elmélyed majd a ház formáiban, azokat át tudja érezni, átérezheti – figyeljenek, azt mondtam: átérezheti, nem pedig kitalálja -, aki tehát azokat a formákat át tudja érezni, az leolvashatja róluk mindazt, amit egyébként szavak útján kimondunk.
Ez nem valami külsődleges dolog, ez a legbensőbb összefüggésben van e szellemi mozgalom legbensőbb elgondolásával. Mert ez a szellemi mozgalom más akar lenni, mint azok a mozgalmak, melyek éppenséggel az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban felmerültek a XV század közepe óta. Alapja az a meggyőződés, hogy korunkban valami mást szükséges beállítani az emberiség evolúciójába, mint amit a XV század óta eddig belehelyeztek. Számomra úgy tűnik, hogy a civilizált emberiség körében az utóbbi 3-4 évszázad óta végbement változások jellegzetességei a következők: a gyakorlati élet széles körben erősen mechanizálódott, ez ma sajátos külön világot képez; és ezt a sajátos külső világot monopóliumként birtokolják a magukat „gyakorlati emberek”-nek hirdető specialisták. Az élet külső gyakorlata mellett, amely a gyakorlati életet minden területen alakítja, a szemléletek, a világnézetek, a filozófiák – vagy nevezzék, ahogyan akarják – sokasága jelent meg. Ezek élet-idegenné váltak, főként az utóbbi 3-4 évszázadban. Bizonyos mértékben minden, amit az embereknek érzésben, érzületben ad ez a világ, a tulajdonképpeni élet gyakorlata fölött lebeg. A különbség a két áramlat között olyan jellegzetes, olyan erős, hogy azt lehet mondani: betört korunkba az az időszak, amikor egyáltalán nem érti meg egymást ez a két áramlat, vagy jobban mondva nem talál kapcsolódási pontot, ahol egymásra hatni tudna. Gyárainkat ellátjuk, vonataink a síneken futnak, gőzhajóink a tengereken, megy a sürgöny és szól a telefon, ezt mind megtesszük, és közben az életünk automatikusan halad, és mi engedjük, hogy életünknek ebbe a mechanizmusába bele legyünk szorítva. És e mellett prédikálnak. Tulajdonképpen sokat prédikálunk. A régi egyház hívei prédikálnak a templomban, a politikusok prédikálnak a parlamentben, különböző területeken előadják a proletáriátus követeléseit, máshol a nők követeléseit. Sokat, sokat prédikálnak, és a tartalom világos akaratot mutat a mai emberiség-tudat értelmében. De ha azt kérdezzük: ki ácsol hidat a külső élet gyakorlata és prédikációink tartalma között, akkor őszintén szólva, nem találunk korunk mozgalmaiban igaz választ a kérdésre.
A következő jelenséget csak azért említem, mert világosan mutatja mindezt. Tudják ugye, hogy a sokféle prédikációs lehetőségek között a titkos társaságok is itt vannak a mai emberiségben. Vegyük közülük, mondjuk a szokásos szabadkőműves páholyokat, akár a legmélyebb, vagy legmagasabb fokozatúakat is. Ezeknél bizonyos szimbólumok találhatók: háromszögek, kör, szögmérő és hasonlók; köztük még egy olyan gyakran használt szó is: „minden világok építőmestere”.
De mit jelent mindez? Igen, ha visszamegyünk a IX-X-XI. századba, és megnézzük a civilizált világot, ahol a titkos társaságok, ezek a szabadkőműves páholyok el voltak terjedve, mintegy a civilizáció krémjeként, azt találjuk, hogy ezeket a ma szimbólumként a páholy oltárára fektetett eszközöket házépítéshez és templomépítéshez használták. Használták a szögmérőt, a kört, vagyis körzőt, a vízmértéket és a függőónt, mindezt a külső élet gyakorlatában. Ezek a dolgok a szabadkőműves páholyokban ma teljesen elvesztették kapcsolatukat az életpraxissal. Beszédeket tartanak róluk, szép gondolatokat mondanak, igazán szépeket, de mindez teljesen idegen a külső élettől, a gyakorlati élettől. Ideákhoz, gondolat-képződményekhez jutottunk, de az átütő erő hiányzik belőlük, amivel az életbe belenyúlhatnának. Lassan odáig jutottunk, hogy embereink hétfőtől szombatig dolgoznak, vasárnap pedig prédikációt hallgatnak – s a két dolognak semmi köze sincs egymáshoz. És a prédikációkban gyakran olyan dolgokat használunk a szépség, az igazság, az erény szimbólumai számára, melyek a régi időkben a külső élet gyakorlatával bensőségesen összefüggtek. Ma azonban mindez életidegen.
Odáig jutottunk, hogy azt hisszük: minél távolabb van a prédikáció az élettől, annál inkább a szellemi világba emel minket. Mert a közönséges, a profán világ alacsonyabb rendű. És ma látható az emberiség mélyéből felszálló sokféle követelés, de a követelések lényegét tulajdonképpen nem értik. Mert hol van az összefüggése a szép szavakban elmondott társadalmi prédikációnak, melyben szebb vagy csúnyább szobákban elmondják, hogy az ember jó, és minden embert szeretni kell a fajta, nemzetiség, a bőrszín megkülönböztetése nélkül stb. – tehát hogy hol függ ez össze a külső történéssel, amit azzal gyarapítunk, ami külsőleg történik. Például amikor egyszerűen levágjuk a kuponokat és felvesszük a részvény kamatát a bankban, s ezzel életünk gyakorlati részét oly igen más elvek alapján látjuk el – hiszen ezek az elvek igencsak különböznek a szobákban a jó emberről vallott elvektől. Mondjuk alapítunk egy Teozófiai Társaságot, ahol minden ember kifejezett testvériségéről beszélünk, de szavunknak a legkisebb átütő ereje sincsen, annyi sem, amivel a saját kupon-vágásunkkal okozott helyzet fölött uralkodhatnánk. Mert amikor azt a kupont levágjuk, egész sor közgazdasági, társadalmi eseményt mozgatunk meg. Teljes életünk erre a két elváló áramlásra hullik szét.
Így előfordulhat, s most nem egy iskolapéldát, de egy a való életből származó eseményt mondok el – tehát elő is fordult, hogy egy hölgy felkeresett engem, és azt mondta: itt jön valaki, és támogatást kér, s a pénzt olyan emberek támogatására fordítja, akik alkoholt isznak. Mint teozófus ezt nem támogathatom, – így szólt a hölgy. Csak azt felelhetem neki: látja kérem, ön, mint részvényes, tudja-e vajon, hogy hány sörfőzdének biztosít vagyonával alapot és fennmaradást? – Nem arról van szó, hogy egyrészt lelkünk gyönyörteljes megelégedésére prédikáljunk, másrészt úgy álljunk az életben, ahogyan azt az utóbbi három-négy évszázadban kialakult rutin követeli. Bizony kevés ember hajlandó ma belemerülni korunknak ezekbe az alapvető problémáiba. Miből adódik ez?
Abból, hogy valóban megjelent az életben ez a kettősség, a külső élet és szellemi törekvéseink között, és az utóbbi 3-4 évszázadban felerősödött. A legtöbb ember, ha ma szellemről beszél, akkor valami egészen absztrakt, világidegen dologról beszél, nem olyasmiről, ami a mindennapi életbe tudna belenyúlni.
Az itt jelzett problémát, amire éppen rákérdeztünk, a gyökerénél kell megragadni. Ha ezen a dombon az utóbbi három-négy évszázad értelmében cselekedtünk volna, akkor egy tetszés szerinti építészhez fordulunk, egy híres építészhez, és egy szép épületet terveztettünk volna valamilyen stílusban, s ez bizonyára nagyon szép lett volna. De erről szó sem lehetett. Mert belépve az épületbe, körülvett volna minket sokféle szép dolog, ilyen vagy olyan stílusban, és ott benn a beszédeink ugyancsak szépek, és az épülethez illőek lettek volna, s ezek úgy illeszkedtek volna az élet gyakorlatához, ahogyan más beszédek is illeszkednek, amiket az emberek tartani szoktak. Ez nem történhetett meg, mi nem ilyennek gondoltuk az antropozófia szerint tájékozódó szellem- tudományt. A kezdetek óta másmilyennek gondoltuk, mégpedig olyannak, ami nem újítja fel a régi, hamis ellentétet szellem és anyag között, absztrakt módon szólva a szellemről – mely szellem nem képes a matéria mivoltába és szövődésébe-működésébe belemerülni. De mikor is szól az ember jogosan a szellemről? Csak akkor szól jogosan, és akkor szól igazat, ha benne az anyag teremtőjét látja. Szellemről szólva az a legrosszabb – bár ma sokszor éppen ezt tartják a legszebbnek -, ha a szellemet a felhők mögé repítik, s úgy beszélnek róla, mintha az anyag meg sem érinthetné. Nem! A szellemről úgy kell szólni, mint valamiről, aminek ereje van közvetlenül belemerülni az anyagba, a materiális világba. A szellemtudományról szólva nem szabad úgy gondolni, hogy az csak fölébe emelkedik a természetnek, hanem úgy kell beszélni, hogy az egyben teljes értékű természet- tudomány is legyen. Ha a szellemről szólunk, az arra a szellemre vonatkozik, amelyhez az ember úgy kötheti magát, hogy aztán a szociális életbe is bele tud szólni, emberi közvetítéssel. A szalonokban emlegetett szellem nem az igazi, mert csupán absztrakció, s ha valaki ehhez emelkedik fel, akkor nem a valódi szellemhez jut, csak a materializmus utolsó folyományához.
Ezért nekünk olyan épületet kell felállítanunk, amelynek minden egyes kis részét abból gondoljuk ki, abból a látásból képzeljük el, ami egyébként is az antropozófiailag orientált szellemtudományban él. Ezzel az is összefügg, hogy ebben a nehéz időben a társadalmi, a szociális élet kezelése is a szellemtudományból kell, hogy adódjon, abból a szellemtudományból, amely nem a felhők fölött akar lebegni, sőt működésének kezdete óta életszerű akar lenni; éppen ellenkezőleg minden szektássággal, a kor nagy követeléseit akarja leolvasni, és azt akarja szolgálni. – Az épületen bizony sok minden nem sikerült; de ma igazán nincsen szó arról, hogy minden sikerüljön, inkább arról, hogy megtegyük azt, ami szükséges a kezdethez. Nekem úgy tűnik, hogy ez az épület legalábbis egy ilyen szükséges kezdet. Amikor majd elkészül ez a ház, nem vesznek körül minket idegenszerű falak, amikor tennivalóinkat végezzük közöttük, mert a dió héja és a dióbél összetartoznak, a héj formája minden részében illeszkedik a bélhez; így ered majd minden egyes vonal, minden forma és szín ezen az épületen a mi szellemi mozgalmunkból.
Szükség lenne rá, hogy a jelen korban legalább egy bizonyos számú ember belássa ezt az akaratot, mert ezen az akaraton múlik a dolog.
Még egyszer vissza kell térnem néhány karakterisztikus tünetre, amely az utóbbi három-négy évszázadban a civilizált emberiségben megjelent. Olyan jelenségek mutatkoznak a civilizált emberiség evolúciójában, amelyek jellegzetesen mutatják annak alapjait, ami az emberiséget ad absurdum, azaz a lehetetlenségig vezeti; mert ad absurdum viszik ma az embereket. Úgy van ez, hogy az emberi lelkek nagy része ma tulajdonképpen alszik, valóban alszik. Ha az ember olyan helyre jut, ahol ezek az ellenképek – mondhatom, ahogyan ma folynak, valóságos ellenképei ezek minden civilizált életnek -, tehát még ott is, ahol ezek az ellenképek nem kerülnek közvetlenül a szeme elé – bár számos civilizált tájon ma lejátszódnak, és egyre jelentősebben, szimptomatikusan mutatják azt, ami folyton terjed, és terjednie kell -, még ott is világosan látszik, hogy mi történik a jelenkorban. Látja, hogy bizony az emberek lelke valahol kívül van, a kor legfontosabb eseményeinek körén kívül. Mert az emberek belemerülnek a mindennapokba, anélkül, hogy látnák, mi is történik a jelenkorban – egészen addig, míg a folyamatok közvetlenül nem érintik őket. A folyamatok eredeti impulzusai mindenesetre a tudatalatti, vagy tudattalan lelki élet mélyén nyugszanak.
A már bemutatott dualizmus alapja ma más. Az a dualizmus, amire jellemző példaként Milton „Elveszett Paradicsom”-át hoztam fel, csak külső szimptómája az egész modern gondolkodást, érzést-érzületet és akaratot átható valaminek. Az újabb emberiség tudatában benne van a pokol-menny ellentétének érzése, mások úgy mondják: szellem és matéria ellentéte. A parasztember ege és pokla azonban alapvetően különbözik attól, ami a mai, úgynevezett felvilágosult filozófusok szellem-matéria fogalma. De az eredeti, alapul szolgáló gondolati impulzus pontosan ugyanaz. A tulajdonképpeni ellentét Isten és ördög, Paradicsom és pokol között van, ebben biztosak az emberek; a Paradicsom jó, és borzasztó, hogy az ember onnan kikerült, a Paradicsom elveszett, újra keresni kell, az ördög pedig szörnyeteg, kísértő ellenség, szemben áll minden, a Paradicsom fogalmával összeköthető hatalommal. Azok az emberek, akiknek sejtelmük sincs arról, hogyan is hatnak a lelki ellentétek egészen a szociális ellentétekig, és a szociális követelések minden csücskéig, el sem tudják képzelni, mekkora hatóköre van az ég-pokol, az elveszett Paradicsom-Föld dualista ellentétének. Paradox, amit ma ki kell mondani, ha igazat akar mondani az ember, szinte nem is lehet ma igazat mondani bizonyos dolgokról anélkül, hogy kortársaink szemében az igazság ne tűnne gyakran őrültségnek. De ahogyan Pál értelmében az emberek bölcsessége gyakran bolondság az Isten előtt, úgy a mai ember bölcsessége, vagy akár bolondsága – lehet, hogy a jövő emberének szemében bolondság lesz. Az emberek álmodnak a Föld és a Paradicsom ellentétéről, és Paradicsomon azt értik, ami emberi-isteni értelemben elérendő, amire törekedni kell. Közben nem tudják, hogy ha minden további nélkül a Paradicsomra törekszenek, az épp oly rossz az embernek, mintha minden további nélkül az ellentétére törekednének. Mert ha a világ struktúráját úgy képzeljük, ahogyan azt Milton „Elveszett Paradicsom”-ának képzete kívánja, akkor elkereszteltük az egyik káros hatalmat isteni, jóságos hatalomnak – egyoldalúan kezelve ez is káros az embernek -, és vele szembeállítottuk az ellentétét, amely nem igazán ellentét, vagyis az ördögöt, mint olyat, aki az emberi természetben a jóra törekvéssel ellenkezik.
E szemlélet elleni tiltakozást kell majd jeleznie a nyolc és fél méteres szoborcsoportnak, ha fel lesz állítva az épület keleti részén. A luciferi isten-ördög ellentét helyett a szobor által megmutatkozik a hármasság. A jövő emberiségtudatának megfelelően, a szoborcsoport a hármasságot mutatja: a luciferit, a Krisztus-szerűt és az ahrimánit.
Az alapul szolgáló titok oly kevéssé tudatos az újabb civilizációban, hogy a következőt mondhatjuk: bizonyos okokból, amiről talán még beszélhetek itt, ezt az épületet Goetheanum- nak neveztük, támaszkodva Goethe megismerési és művészi felfogására. Ugyanakkor éppen itt azt is el kell mondanom, hogy Goethe „Faust”-jában ugyanaz a tévedés található, mint Milton „Elveszett Paradicsom”-ában: egyik oldalon a jó hatalmak, másikon a rossz hatalom, Mefisztofelész. Mefisztofelész alakjában Goethe tarkán keverte egyrészt a luciferi, másrészt az ahrimani figurát. Aki ezt átláthatja, észre is veszi, hogy két szellemi individualitás keveredik benne szervetlenül. Az embernek fel kell ismernie, hogy saját, valódi mivoltát csak az egyensúly képe mutathatja meg: az egyik oldalon fantasztikus rajongásba, fején túlra akarja csábítani a kísértés, a hamis misztikába, mindenféle fantasztikumba. Ez az egyik hatalom. A másik hatalom az embert mintegy a matériába húzza le, egy józan, száraz világba. Csak akkor értjük meg az embert, ha mivoltánál fogva egyensúlyra törekvőnek látjuk, – mondjuk úgy, hogy a luciferi és az ahrimáni mérlegkar között (rajzol).
A két hatalom között az embernek folytonosan törekednie kell az őt önmagán kívülre fellendítő, és az őt önmaga alá lehúzó erők között az egyensúlyra. Nos, a mai szellemi civilizáció összetévesztette a fantasztikus rajongás luciferi világát az istenivel. így amit Paradicsomként ábrázol, az valójában a luciferi világ képe. Félelmetes ez az összetévesztése az isteninek a luciferivel, mert nem tudják, hogy az ember egyensúlyi állapotáról van szó az őt szétszakítani akaró hatalmak között.
Ezt a tényt először fel kell tárni. Ha az embernek a krisztusinak nevezett irányba kell törekednie – bár krisztusin ma néha különös dolgokat értenek -, akkor tisztáznia kell, hogy arra csak a Lucifer és Ahrimán világa közötti egyensúlyi állapot vezethet. Az utóbbi három-négy évszázad alatt az emberi lény valódi mivoltának ismeretét annyira kikapcsolta tudásából, hogy ma alig tud erről az egyensúlyról, és a luciferit kereszteli el isteninek az „Elveszett Paradicsom”-ban; megalkotta annak ellentétét is az ahrimániból, de az sem valóban ahrimáni már, hanem valami modem ördög, vagy modem matéria vagy hasonló. És most ez a dualizmus, valójában Lucifer és Ahrimán dualizmusa, itt kísért a modem ember tudatában, mint az ellentét Isten és az Ördög között. Az „Elveszett Paradicsom” úgy fogható fel, mint az elveszett luciferi birodalom ábrázolása, csak éppen át van keresztelve.
Ilyen erősen kell a modem civilizáció szellemére rámutatnunk, mert szükséges, hogy az ember világosan lássa, milyen lejtős az a pálya, amin fut – tudjuk, hogy ez történelmi szükségszerűség, és az ilyesmi azért van, hogy felfogjuk, felismerjük -, de lejtős, lefelé tartó pályára futott, és amint mondtuk, csak egy gyökeres kúrával tud innen újra felfelé indulni. A szellemi világ ábrázolásában már gyakran mutatnak be valami érzékfelettit, de az olyan, hogy nem él itt a Földön. Az emberek menekülni akarnak ezzel a szellemi szemlélettel a földi környezetből. Nem tudják, hogy ha valaki ilyen módon menekül egy absztrakt szellemi világba, akkor éppen nem a szellemet, hanem a luciferi régiót találja meg. És néhány, ma teozófiának, misztikának nevezett út a luciferi régiót keresi. Mert az ember mai szellemi törekvéséhez nem ad elég alapot a puszta tudás valamely szellemről, mert a mai szellemi törekvés terén az a mérce, hogy felismerjük az összefüggést a szellemi világ és aközött, amibe beleszülettünk, hogy születéstől halálunkig benne éljünk.
A kérdés éppen akkor kell, hogy megérintsen bennünket, amikor a szellemi világ felé irányítjuk tekintetünket: a szellemi világból jőve miért is születünk bele ebbe a fizikai világba?
Nos, azért születünk ide a fizikai világba – holnap, holnapután majd részletesen kibontom, amit ma felvázolok -, mert itt olyan dolgokat lehet tapasztalni, amilyeneket a szellemi világban átélni nem lehet; ezek átélésére kell leszállni ebbe a fizikai világba. A fizikai világban átéltek eredményeit pedig fel kell vinni a szellemi világokba. Akkor lehet ezt elérni, ha a fizikai világba is belemerülünk; szellemünkkel megismerő módon kell belemerülnünk a fizikai világba, éppen a szellemi világ kedvéért.
Hogy radikálisan fejezzem ki, amit mondani akarok, vegyünk egyszer egy jelenkori normális embert, aki rendesen táplálkozik, szükséges számú órát alszik, időben reggelizik, ebédel és vacsorázik s így tovább, szellemi érdeklődése is van, sőt ez az érdeklődése erőteljes, mondjuk tagjává lesz egy Teozófiai Társaságnak éppen szellemi érdeklődése miatt. Ott el is követ minden lehetséges dolgot, hogy megtudhassa, mi folyik a szellemi világban. – Vegyünk egy ilyen embert; úgyszólván a kisujjában van minden, amit a jelenkori teozófiai irodalom feljegyez. De közben a maga szokványos életét éli. Vegyük hát ezt az embert. Mit jelent minden tudása, amit magas szellemi érdeklődésével elsajátított? Belső, szellemi gyönyörűségére szolgálhat, valódi luciferi élvezetet okozhat neki mindez, bár rafináltabb és kifinomultabb élvezetet. Semmit sem fog átvinni belőle a halál kapuján, semmit sem visz át ezen a kapun! Mert lehet, hogy az ilyenfajta emberek között van olyan, s ez nagyon gyakori – akinek bár kisujjában van, hogy mi az étertest, hogy mi az asztráltest stb., ám fogalma sincs róla, hogy mi történik, ha ég egy gyertya. Fogalmuk sincs, hogy milyen varázslatosan művészi eljárások eredménye az ott futó villamos. Utazik is villamoson, de nem tud róla semmit. Sőt, még tovább mehetünk: bár kisujjában van, hogy mi az asztráltest, az étertest, a karma és a reinkarnáció, de fogalma sincs róla, hogy például a mai proletár emberek összejövetelein miről beszélnek, mire törekszenek. Ez nem érdekli őt, csak az, hogy az étertest hogyan néz ki, vagy az asztráltest. És az sem érdekes számára, hogy milyen úton jár a tőke, milyen úton jár, miután a XIX. század kezdete óta tulajdonképpen uralkodó hatalommá vált. Semmit sem ér a tudás étertestről, asztráltestről, ha meghal az ember. Ezt ki kell mondani a szellemi világ valóságos ismerete alapján. Értéke csak akkor van, ha az ismeret eszközzé válik, és általa bele tudunk merülni a materiális életbe. Azért, hogy itt a materiális életben felvehessük azt, amit a szellemi világban felvennünk nem lehet, de oda át kell vinnünk.
Ma van egy természettudományunk, amit a különböző egyetemeken tanítanak. Kísérleteket folytatnak, kutatnak és így tovább. Ebből alakul ki a természettudomány. Ez a természettudomány táplálja technikánkat, ezzel a természettudománnyal már embereket is gyógyítunk, már mindenfélét teszünk vele. Emellett itt vannak az egyházak, a hittételek. Kérdezem: önöknek tudomására jutott-e már, hogy mi a tartalma egy szokásos vasárnap délutáni prédikációnak, például amikor a Krisztus országáról beszélnek? Milyen kapcsolata van a természettudománnyal annak, amiről ott, a templomban szólnak? Legtöbbször semmilyen. A két dolog elmegy egymás mellett. Az egyik azt gondolja, hogy van elég ereje, hogy Istenről és Szent Szellemről és minden lehetséges dologról szólhasson. Még ha azt mondják is, hogy mindezeket átérzik, de akkor is absztrakt formákban és absztrakt nézetek szerint beszélnek. A másik szellem nélküli természetről beszél. Semmilyen híd nem épül a kettő között. Az újabb időkben még mindenféle teozófiai szemléletek, látások is adódtak, misztikus szemléletek. Igen, ezek minden lehetséges, az élettől távol eső dologról szólnak, de az emberi életről nem, mert nincsen erejük, hogy belemerüljenek az emberi életbe. Meg szeretném egyszer már kérdezni, vajon lehet-e világteremtőről beszélni akkor, ha azt szép és érdekes szellemnek gondolnánk, de olyannak, aki a világ megteremtésére nem lenne képes? Azok a hatalmak, akikről szó van, sohasem jutottak volna el a világ megteremtéséig, mert a róluk alkotott gondolataink még a természetről való tudásunkba, de az ember szociális életéről való tudásunkba sem tudnak belenyúlni.
Talán szerénytelenség nélkül megvilágíthatom egy példával, hogy mire gondolok. Egyik utolsó könyvemben, a „Seelenrátsel”-ben (A lélek rejtélyei) figyelmeztettem rá, és szóban is sokszor elmondtam előadásaimban, hogy a mai fiziológia milyen értelmetlen dolgot tanít, tehát a természettudomány is azt az értelmetlen dolgot tanítja, hogy az emberben kétféle ideg van. Az akarat alapját adó motorikus idegek és a szenzitívek, melyek az észleleteket és az érzeteket alapozzák meg. Nos, amióta van távíró, arról van egy megfelelő képünk. Tehát a szemből egy ideg halad a központi szervbe, onnan pedig kifelé halad a központi szervből valamelyik végtaghoz. Látjuk, hogy egy végtagban mozdul valami, megy a távíró vagy a telefon drótja ebből a szervből, például a szemből, és elvezet a központi szervbe, az beindítja a mozgató ideget, és végrehajtja a mozdulatot.
A természettudományban megengedhető ennek az értelmetlenségnek a tanítása. Kell, hogy ilyet tanítson, hiszen az absztrakt szellemi szemlélet alapján mindenféléről lehet beszélni, de nem tudunk kibontakoztatni olyan gondolatokat, amellyel a természeti folyamatokba pozitív értelemben bele lehetne nyúlni. A szellemi szemléletnek nincs meg az az ereje, amivel magáról a természetről való tudást kibontakoztathatná. Ugyanis nincs különbség motorikus és szenzitív ideg között, mert az akarati idegnek nevezett ideg is szenzitív, ám az arra való, hogy saját tagjainkat észlelje, amikor mozgást kell létrehozni. A tabesz (hátgerincsorvadás) iskolapéldája éppen az ellenkezőjét bizonyítja, mint amit vele bizonyítani kívánnak. Nem akarom ezt tovább részletezni, mert önöknek nincsenek megfelelő fiziológiai előismereteik, de egyszer szívesen beszélnék erről a témáról élettani és biológiai képzettségű hallgatóknak. Itt csak arra hívnám fel a figyelmüket, hogy az egyik oldalon itt van a természettudományunk, a másik oldalon pedig olyan szellemi világokról prédikálnak és beszélnek, amely nem hatol be a minket körülvevő reális természeti világok semelyikébe sem. Pedig azt tudnánk használni, arra van szükségünk. Olyan erős szellemi megismerésre van szükségünk, amely’ egyben természettudománnyá is válik. El fogjuk ezt érni, ha figyelembe vesszük az akaratot, amire ma itt felhívtam figyelmüket. Ha egy szektás mozgalmat akartunk volna alapítani, valamilyen isteni és szellemi dogmatikával, akkor egyszerűen ennek házat építettünk volna, illetve építtettünk volna, ha házra van szükség. Mivel ezt nem akartuk, ugyanis már a külső tevékenységben is meg akartuk mutatni, hogy bele kívánunk merülni az életbe, ezért ezt az épületet magunknak kellett felépítenünk, teljesen a szellemtudomány akaratából. És ennek az épületnek a részleteiből az emberek egyszer megláthatják, hogy az elveket, amiket a kettősség, a dualizmus hamis fénybe állított, egészséges alapra lehet helyezni; maga az épület fog ehhez elvezetni.
Még egy dologra hívom fel ma a figyelmüket. Nézzék meg egyszer a főépület mindkét oldalán álló, egymást követő hét oszlopot (rajzol).
Itt felül vannak az oszlopfejek, alul a lábazatok. Ezek nem egyformák, mindegyik közvetlenül az előzőből bontakozik ki. Ha figyelmükkel életteljesen belehelyezkednek az elsőbe, felelevenítve a metamorfózis gondolatát az organikus világban, s olyan élő gondolatuk van, amely már nem absztrakció, hanem a növekedést követi, akkor láthatják, miként fejlődik ki a második oszlopfő az elsőből, a harmadik a másodikból, a negyedik a harmadikból és így tovább a hetedikig. Megpróbáltuk élő metamorfózissal kibontakoztatni az egyik oszlopfőt, az egyik áthidaló architráv részt a másikból, az alakításban követni próbáltuk a természetben elevenen működő szellemi teremtést, amely ott az egyik formát a másikból kisarjasztja. Az volt az érzésem, hogy az egyik oszlopfő sem lehetett volna más, mint amilyen.
Eközben megmutatkozott valami igen érdekes dolog. Ha ma evolúcióról beszélnek az emberek, gyakran azt mondják: evolúció, fejlődés, először itt van a fejletlen, aztán már valamivel fejlettebb, differenciáltabb, és így tovább, mindegyik komplikáltabb, és egyben tökéletesebb. Ezt én nem tudtam így kialakítani, amikor a hét oszlopfő metamorfózisát kellett elkészítenem, mert amikor a negyedikhez jutottam, hogy kialakítsam a negyedikből az ötödiket, az tökéletesebb kellett volna, hogy legyen, mint a negyedik. Ám itt nem tudtam, mint Haeckel vagy Darwin, csak az absztrakt gondolatot követni. A formát úgy kellett létrehoznom, ahogyan az kibomlik az előzőből, ahogyan magában a természetben is a következő az előző vitális erejéből bújik elő; kényszerítve voltam rá, hogy művészibbre formáljam az ötödiket, mint a negyedik volt, de az mégse legyen bonyolultabb, sőt egész formájában egyszerűbb legyen. A hatodik megint egyszerűbb, és a hetedik még inkább, így megmutatkozott számomra, hogy az evolúció nem jelenti az egyre differenciáltabb felé való folyamatos továbbhaladást, (a rajzon az egyenes vonal), hanem felemelkedést jelent egy magasabb pontra, de aztán újra leszállást az egyszerűbbhez, a még egyszerűbbhez.
Ez egyszerűen a munkából adódott. És megláthattam, hogy a művészi munkából adódó evolúció elve ugyanaz, mint a természet evolúciójának elve.
Mert vizsgálják meg az emberi szemet. Nyilván tökéletesebb ez, mint némely állat szeme. De némelyik állat szeme komplikáltabb, mint az emberi szem. Van például olyan szem, amely vérbő szervet rejt magában, amelyben az emberi szemben nem található részek fel vannak oldva. Tehát az emberi szem egyszerűsödést mutat némely állat szemének formájához képest. Ha a szem fejlődését követjük, azt látjuk, hogy először primitív, aztán bonyolultabb, majd még bonyolultabb lesz, ezután egyszerűsödik, és nem a legkomplikáltabb lesz a legtökéletesebb, hanem a középen állónál már egyszerűbb szem.
Kényszerűen így dolgoztam magam is, mikor azt akartam művészileg megformálni, amire a belső szükségszerűség késztetett. Nem kutatásra, hanem a vitális erőkkel összefüggő munkára törekedtünk, hogy úgy alakítsuk épületünk formáit, hogy azok ugyanazokat az erőket tartalmazzák, amelyek a természet alapjaiban, mint a természet szelleme vannak benne. Egy szellemet kerestünk, valóban teremtő erejűt, a világ létrehozásában benn- működőt, ami nem csak prédikál. Ez a lényeges. Ez az oka annak is, hogy ellene kellett mondanunk azoknak, akik az épületet szimbólumok kialakításával akarták volna díszíteni. A házban most nincs egyetlen szimbólum sem, minden a természetben teremtő szellem után kialakított formákban rejlik.
Mindezt egy akarat indította el, és az folytatásra kell, hogy találjon. Kívánatos volna, hogy megértsék ezt a szempontot, megértsék, hogy itt valójában az emberi kreativitás ősforrásait kell keresnünk, mert ez az újabb emberiség számára minden területen szükséges. Hiszen ma követelések között élünk, de ezek az egyes életterületekből előtörő, különálló követelések. Nekünk azonban összefoglalásra is szükségünk van, és összefoglalás egyedül a külső, látható lét körül forgó, lebegő világból nem jöhet: hiszen minden láthatónak a láthatók feletti az alapja. Azt kell ma megragadnunk. Mondhatnám: csak oda kell hallgatni a ma történő dolgokra, s akkor rájövünk, hogy a régi összeomlása nem is olyan abszurd gondolat. Igen, de valami meg kell, hogy jelenjen, ami a régi helyébe tud kerülni. Hogy ezzel a gondolattal megbarátkozzunk, ahhoz bizonyos bátorságra van szükségünk; ám a külső élet ezt a bátorságot nem adja meg, nekünk kell a legbelsőbb világunkból azt megszereznünk.
Nem akarom definiálni, de jellemzem ezt a bátorságot. A mai alvó lelkek el lennének ragadtatva, ha valaki most megjelenne, és úgy tudna festeni, mint Raffaello vagy Leonardo. Ez érthető. De ma vennünk kell a bátorságot, és ki kell mondanunk: Raffaello és Leonardo megcsodálására csak annak van joga, aki tudja, hogy ma nem lehet, de nem is szabad úgy alkotni, ahogyan Raffaello és Leonardo alkotott. Nagyon polgári módon végül is azt mondhatnám: a pitagoraszi tantétel szellemi horderejét csak az ismerheti el, aki nem hiszi, hogy azt ma fel kell találni. Minden dolognak meg van a maga ideje és a dolgokat a saját, konkrét idejükben kell értelmeznünk.
Ma valóban többre van szükség annál, mint amit valamely szellemi mozgalomhoz csatlakozóknak egyesek nyújtani tudnak, mert ma fel kell ismernünk, hogy az emberiség fejlődésében létének megújulásával állunk szemben. Olcsó kijelentés, hogy átmeneti időket élünk, hiszen minden idő átmeneti. Csak tudni kell, hogy mi megy át. Ilyen triviális kijelentést, hogy átmeneti időket élünk, nem tehetek, de mondhatok mást, mégpedig azt, hogy hiába állítják, hogy a természet nem tesz ugrásokat. Nagyon okos kijelentés: szukcesszív a fejlődés, sehol sincs ugrás! Nos, – a természet folytonosan ugrásokat tesz! (Rajzol) Kialakítja fokozatosan a zöld lombleveleket, aztán átalakítja csészelevelekké, aztán színes viráglevelekké – szirmokká, porzókká, bibévé.
A természet állandóan ugrásokat tesz, mikor egyes képződményeit kialakítja, a magasabb élet is állandóan átlendül, látjuk az emberi életben is, ahogyan a fogváltással egészen új helyzet áll elő, a nemi éréssel megint új helyzet keletkezik. Ha a mai emberek adottsága a megfigyeléshez nem lenne olyan durva, akkor a huszadik év körül egy harmadik életszakasz kezdetét is észrevennék, sőt az emberélet során még továbbiakat is.
De maga a történelem is organizmus, és abban is ugrások zajlanak, csak az emberek nem veszik észre. Mert ma nincsen tudatukban, hogy mekkora ugrás történt a XIV-XV században, helyesebben a XV század közepén. De ami akkor létrejött, az most, a mi századunk közepén akar beteljesedni. Valóban nem képzelődés, de az egzakt igazság tételei mellé sorakoztatható, ha arról beszélünk, hogy az emberiséget annyira megmozgató, és az utóbbi időben kulminációhoz érkezett események valamire irányulnak, s annak előkészületeit valóban meg lehet találni; ez most, a század közepére be is akar törni az emberiség fejlődésébe. Ilyen dolgokba bele kell, hogy menjen az, aki nem önkényesen állít ideálokat az emberiség-fejlődés elé, hanem teremtő erővel meg akarja találni a szellemtudomány világát, s azt be akarja hozni az életbe.
10. előadás – Dornach, 1919. december 13.
[Az építészeti stílusok az emberiségfejlődés kifejeződéseként: a görög templom, a gótikus dóm, a grál-templom és a dornachi épület]
Tegnap a mi épületünk formáinak és az antropozófiailag orientált szellemtudománynak a kapcsolatáról beszéltem önöknek. Különösen arra akartam rámutatni, hogy ez a kapcsolat a szellemtudomány és az épület között nem külsődleges, mert a mi szellemtudományunkban működő, ható szellem bizonyos fokban belefolyt ezekbe a formákba. És nagy súlyt kell helyezni arra, hogy feltételezhető: a valódi, érzéssel áthatott megértése ezeknek a formáknak mintegy a mi mozgalmunkban lévő belső értelmet is leolvashatóvá teszi. Még foglalkoznék az épülettel néhány szempontból, s ehhez fűznék hozzá ma és holnap néhány fontos antropozófiai témát.
Ha az épületet megnézik, látni fogják, két egymásba fonódott kör, egy kisebb és egy nagyobb kör az alaprajza, amit vázlatosan így rajzolhatok fel (rajzol). Az épület egészében kelet-nyugat irányban van tájolva, (bejelöli a K-Ny irányt) és láthatják majd, hogy ez az egyetlen szimmetria-tengely, minden más ehhez a tengelyhez igazodik szimmetrikusan.
A formák különben nem mutatnak pusztán mechanikus ismétlődést, mint máshol az építőművészetben, hanem, ahogyan tegnap kifejtettem, itt a formák fejlődésével van dolgunk, a későbbi forma a korábbiból bontakozik ki.
A külső kerület, a bejárható rész lezárásaként hét oszlopot találnak a jobb oldalon és hetet a bal oldalon (berajzolja az oszlopok helyét). Már tegnap említettem, hogy az oszlopoknak lábazata és fejrésze van, és az összekötő párkányok, architrávok felettük folyamatosan fejlődő formákban bomlanak ki.
Ha érzékelik ezt az alaprajzot, a két egymásba nyúló kört – de érzésbeli módon kell, hogy felfogják ezeket -, akkor az emberiség fejlődésére való utalást láthatnak benne. Már mondtam tegnap is, hogy a XV század közepe körül egy jelentős cezúra, bevágás jelölhető az emberiség fejlődésében. Amit az iskolában „történelem”-nek neveznek, az csak „fable convenue”, mert a külső történéseket úgy ábrázolja, hogy azt a látszatot kelti, mintha az emberek a VIII-IX. század óta mindig ugyanabban az állapotban lennének, mint most, a XVIII-XIX. században. Az újabb történelmi írók, például Lamprecht, eljutottak odáig, hogy ezt már értelmetlennek tartják, mert valójában az emberek lelki alkata a jelzett időpont előtt és után egészen más volt. És mi, a jelen korban, olyan fejlődési helyzetben vagyunk, amit csak akkor érthetünk meg, ha tudatosítjuk, hogy most sajátos lelkierőkkel kell a jövő irányában fejlődnünk. Bár a XV századig kifejődött lelkierők még ott kísértenek az emberek lelkében, de idejük már lecseng, az elmúlóhoz, leszállóhoz tartoznak, és arra vannak ítélve, hogy kiessenek az emberiségfejlődésből. Az emberiség-fejlődés fontos váltásának, átlendülésének tudatát kell kifejlesztenünk, hogy egyáltalán képesek legyünk az emberiség dolgaiba a jelenben és a közeli jövőben beleszólni.
Az ilyesmi különösen ott mutatkozik meg, ahol az emberek érzéseiket erőteljesen ki akarják fejezni. Emlékezzenek csak egy dologra az építőművészet fejlődésében, amit már említettünk is, de ma újra utalni akarok rá, hogy egy példán megmutassam, hogyan is halad előre az emberiség fejlődése.
Nézzük meg egy görög templom formáját! Hogyan is lehet azt megérteni? Csak úgy, ha tisztában vagyunk vele, hogy mire is irányult a görög templom építészeti gondolata: arra, hogy a templom az isten vagy az istennő lakóháza legyen, s az álló szoborként benne is volt az épületben. A görög templom minden formája értelmét vesztette volna, ha nem a benne álló isten vagy istennő burkolatának, házának készült volna.
Ha továbblépünk a görög templomot követő, megint csak jellegzetes építészeti formához, ott áll előttünk a gótikus dóm. Ha abba belép valaki, és az az érzése, hogy ez a dóm egy lezárt, kész dolog – akkor nem értette meg a gótikus épület formáit; éppen úgy, mintha a benne lakó isten szobra nélkül akarná valaki nézni a görög templomot, ami nélkül azt sem értheti meg. Itt elég, ha belegondoljuk az istenképet, ám ezt meg kell tennünk, hogy a formát megérthessük. A görög templom istenkép nélkül képtelen dolog az érző megértés számára, a gótikus dóm viszont üresen képtelen dolog az ilyesmit valóban átérző ember számára. A gótikus dóm akkor van készen, ha a közösség is benne van, ha az épületet emberek töltik meg; sőt, tulajdonképpen akkor, ha a benne lévő emberekhez szólnak, és a szó, az Ige Szelleme működik a közösség felett, vagy a közösség szívében. Ekkor van készen egy gótikus dóm. A közösség hozzátartozik, másképpen nem érthető meg a formája.
Miféle evolúciót látunk itt tulajdonképpen, a görög templomtól a gótikus dómig haladva? A közte lévő többi végül is csak átmeneti forma, bármilyen téves magyarázatot fűz hozzá a történész. Miféle evolúciót látunk hát itt? Ha az Atlantisz utáni negyedik korszak virágát, a görög kultúrát nézzük, azt mondhatjuk: a görög emberben még élt valami tudás az emberközelben tartózkodó isteni-szellemi hatalmakról, és az emberek ahhoz tartották magukat, hogy isteneiknek, akiket csak képben-szoborban tudtak megjeleníteni, házat kell építeni. A görög templom az isten vagy istennő lakóháza volt, és ők úgy tudták, hogy az istenek köztük járnak-kelnek. Az isteni szellemi hatalmak jelenlétének tudata nélkül el sem képzelhető a görög templom a görög kultúrában.
Ha továbblépnek a görög kultúra virágzásától az Atlantisz utáni negyedik korszak végéhez, tehát a VIII-IX-X. századba, akkor a gótikus építészet formái között találják magukat, amely megköveteli a közösséget. Minden megfelel az akkori emberek érzésbeli életének. Az emberek lelki hangulata természetesen más volt abban az időben, mint a görög gondolkodás virágzása korában. Már nem tudtak az isteni-szellemi hatalmak közvetlen jelenlétéről, ezeket a hatalmakat messze, a túlvilágba helyezték. A földi világot sokszorosan megvádolták, mint az istentől való elszakadás helyét. A matéria világát kerülendőnek tartották, jobb volt arról elfordítani a szemet, és a szellemi hatalmak felé fordulni. A közösségben az ember a másik emberhez akart kapcsolódni, mintegy keresve az emberiség csoportszellemét, a szellem működését, mely így egy bizonyos absztrakt karaktert nyert. Ezért keltenek a gótikus formák is absztrakt-matematikai benyomást, a görög építészet inkább dinamikusan ható formáihoz viszonyítva, melyek mintegy otthonosan körülfogták az istent vagy istennőt. A gótika minden formája felfelé törekszik, utalva arra, hogy amire a lélek szomjazik, azt a szellemi messzeségekben kell kutatnia. A görögök istene, istennője ott helyben jelen volt. Az ember hallotta zúgását lelke fülével. A gótikus korszak vágyakozó lelkei csak ott fenn, az összefutó formákban sejtették az istenit.
Az emberiség lelki hangulata bizonyos mértékben vágyakozóvá vált, vágyakra épített, úgy vélte, hogy keresése a közösséggel összeállva boldogabb lehet. De mindig meg volt róla győződve, hogy amit isteni-szelleminek ismerhet el, az nem működik közvetlenül az emberek között, hanem a titokzatos alapokban rejtőzködik. Ha azonban ki akarta fejezni, hogy mire törekszik olyan vágyakozva, hogy mit keres, akkor azt a valamit, amit keresett, a titokzatoshoz kötötte. Időbeli kifejezése ennek az egész lelki hangulatnak a templom vagy a dóm; azt mondhatnánk, hogy ennek tulajdonképpeni tipikus formája a gótikus dóm. Ha a titokzatosságnak legmagasabbja került szellemi látótérbe, éppen abban a korban, mikor az emberek a földiből a földöntúliba akartak emelkedni – a puszta gótikán már túl kellett lépniük. Olyasmibe akartak továbblépni, ami már nem a fizikai közösséget egyesíti, hanem egy középpont irányába viszi, egy titokzatos középpontba fogja össze az egész emberiség törekvését; vagyis az emberiség egymáshoz törekvő lélek-szellemeit.
Próbálják meg elképzelni az emberi lelkek összességét, ahogyan minden földi égtáj felől gyülekezve egybeáradnak, és ahogy egy nagy dómban egyesül az egész Föld emberisége – de ezt a dómot akkor nem gondolták gótikusnak, bár értelme a gótikus dómmal azonos kellett, hogy legyen. Az ilyesmit a középkorban a Bibliához kötötték. Elképzelték a 72 tanítványt – és itt nem a fizikai történelemre, hanem a szellemire kell gondolni, mert az abban a korban átszőtte a fizikai szemléletet – tehát ha annak a kornak a szelleme szerint képzelik el, hogy Krisztus 72 tanítványa bejárja a földet, és a Krisztus misztériumába beleáradó szellemet plántál a lelkekbe, akkor láthatják a kor titokzatosságra való törekvését, amint a tanítványoktól megkapja Krisztus tanát, és az érintett lelkekből az visszaáramlik. A sugarak e lelkekből, minden égtáj felől érkeznek, és a leguniverzálisabb módon gondolta azt el a középkor embere, ahogyan a titok felé törekszenek. Talán nem is kell mind a 72 oszlopot felrajzolnom, elég csak jeleznem (rajzol). így jelölöm, de gondoljanak 72 oszlopra, amiből a sugarak kiindulnak, amint az emberiség egésze Krisztus titkai felé törekszik. Vegyék ezt körül valamiféle fallal – nem lesz gótikus, mondtam, hogy most már nem maradhatunk szigorúan a gótikus formánál, a fal alaprajza itt a kör, azon belül gondolják el a 72 oszlopot. Ez lesz az egész emberiséget mintegy egybefoglaló dóm. Gondolják el kelet-nyugati irányban tájolva ezt a dómot; a mi épületünktől igencsak különböző alaprajzot érezhetnek itt, hiszen a miénk két kör-részletből áll össze. A kör-dóm egészen más érzést ébreszt, már megpróbáltam vázlatosan elmondani, hogy milyen érzést. Még azt is hozzá lehet gondolni, hogy az ilyen alaprajzra épülő dóm kereszt formájú lesz, fő hajói, belső útjai a keresztformához rendeződhetnének.
Ilyennek gondolta a középkor embere a maga ideális dómját (tovább rajzol), ha itt van kelet, itt nyugat, itt észak és ott dél, három kapu nyílna észak, dél és nyugat irányában, keleten állna egyfajta főoltár, és minden oszlopnál egy-egy mellékoltár. Ahol a kereszt metszéspontja van, ott kellene majd, hogy álljon a templom temploma, a dóm dómja: az egésznek mintegy összefoglalása, megismétlődése kicsiben. Modem, absztrakt nyelven azt mondhatnánk: itt állna a szentségtartó, és formája olyan lenne, mint az egész templomé.
Gondolják el az így felrajzolt vázlatot olyan stílusban megépítve, amely bár egyrészt a tulajdonképpeni gótikához közeledik, de meg vannak benne a román formák is, ám azok igazából már közelítik az itt említett stílust – s akkor felvázoltam Önök előtt a Grál-templomot!
Ilyennek képzelte a középkori ember a Grál-templomot, ez volt az építészet ideálja az Atlantisz utáni negyedik kor végéhez közeledő időszakban: egy olyan dóm, ahová beárad az egész emberiség Krisztus felé irányuló vágyakozása, úgy, ahogyan az egyes dómokban egybeáramlott a közösség tagjainak vágya, és ahogyan a görög templommal összetartozónak érezték magukat az emberek. Igaz ugyan, hogy abban nem voltak benne, hiszen a görög templom nem az emberek, hanem az isten vagy az istennő jelenlétét követelte meg mindenesetre úgy, ahogyan a görög emberek a területhez kötöttnek érezték magukat az istenüket, istennőjüket burkoló templom által. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk: ha a görög ember a templomhoz fűződő viszonyáról beszélt, azt a következőképpen tette. Ahogyan egy emberről, mondjuk Periklészről azt mondta: ebben a házban Periklész lakik, ez a mondata nem jelentette, hogy tulajdoni, vagy bármi más viszonyban van azzal a házzal, de mégis átérzi, hogy valamilyen kapcsolata van Periklésszel, mikor ezt kimondja: „Periklész lakik ebben a házban”. Pontosan ugyanezt az érzésbeli árnyalatot fejezte ki a görög ember az építészeti stílussal, amiről azt olvasta le, hogy Athéné lakik ebben a házban, vagy hogy Apolló lakik ebben a házban.
Ezt a középkor dómjáról nem mondhatta el az akkori közösségi ember. Mert az nem volt az isteni-szellemi lények háza; az a ház, mint gyülekezési hely, minden egyes formájában a titokzatosan-istenire való lelki ráhangolódást fejezte ki. Ezért volt az Atlantisz utáni negyedik korszak végén a templom, mondhatnám „őstemplom” közepén a templom temploma, a dóm dómja. Az egészről el lehet mondani: ha ide belépett valaki, akkor úgy érezte, hogy felemelkedett a mindenség titkaihoz. – A dómba be kellett menni. A görög templomról elég volt azt mondani: ez Apolló háza, ez Pallasz Athéné háza. Ellenben az őstemplom középpontjában, ahol a kereszt ágai egymást keresztezik, ott középen volt elrejtve a Szent Grál, azt őrizték ott.
Látják, így kell az egyes történelmi korszakok jellemző hangulatát követni, különben sosem tanulja meg az ember felismerni, hogy mi is történt valójában. Ilyen szemlélet nélkül főleg az nem ismerhető meg, hogy a mi korunkban milyen lelki erők vannak nekilendülőben.
Tehát: a görög templom magába foglalta az istent vagy istennőt, akiről tudták, hogy jelen van az emberek között. Ezt a középkori ember nem érezte, a földi világot éppen hogy istentől elhagyottnak érezte, és vágyakozva kereste az útját Isten vagy az istenek felé.
Ma kezdőponton állunk, mert a nagy XV századi átlendüléstől csak néhány évszázad pergett még le. A legtöbb ember még nem is látja, ami most feljövőben van, de valami felkel, az emberi lelkek változnak. És aminek újra bele kell folynia a korszakot megtestesítő formákba, abban a korszak tudata kell, hogy megjelenjen – tehát megint másnak kell lennie. Az értelemmel, az intellektussal nem lehet kiokoskodni ezeket a dolgokat, hanem csak átélni, érezni és művész módra szemlélni lehet. És aki absztrakt fogalmakat akar ide behozni, nem is érti ezeket a formákat igazán. De azért lehet rájuk utalni különböző jellemzésekkel. És így ki kell mondani: a görög ember istenét, istennőjét kortársnak érezte, lakótársnak. A középkori ember dómja nem szolgált lakóházként Istennek, de bejárati kapuja volt az Istenhez vezető útnak. Az emberek összegyűltek a dómban, és keresésük az emberiség csoportlelkéből indult ki. Az egész középkori emberiségnek ez a karaktere csak a csoportlélekszerűségből érthető meg. A XV század közepéig nem lehetett úgy nézni az egyes, az individuális emberre, mint azután. Mert azóta az emberben az lett a lényeges, hogy igyekszik individuum lenni, hogy individuális személyisége erőinek összefogására törekszik, mintegy középpontra akar találni önmagában. A legkülönbözőbb szociális követelésekben jelentkező erőket sem érti meg manapság az ember, ha a mindenkiben működő individuális szellemet nem ismeri, azt, hogy minden egyes ember saját mivoltának alapján akar állni.
így ebben az időszakban, ami a XV századdal kezdődött és a negyedik évezredben fog végződni, az embereknek igen fontos lesz valami. Ez az időszak, ami következik, az emberiség számára egészen különös fontosságú. Mert látják, ez egy határozatlan kijelentés, amikor azt mondjuk: minden ember a maga külön individualitását keresi. A csoportszellem, még ha kisebb csoportot tart is össze, sokkal megfoghatóbb, mint amit az individuum a maga saját ősforrásából akar kibontani. Ebből ered, hogy az újabb kor emberének különlegesen fontos, hogy megértse azt, amit az ellentétes pólusok közötti egyensúlynak nevezhetünk.
Az egyik pólust jelenti mindaz, ami mintha a fejen túl akarna szállni, ami az embert rajongóvá, fantasztává tudja tenni, meg tudja bolondítani, ami határozatlan misztikus rezdüléseket ad, vágyódást a határozatlan végtelenbe; igen, ami eltölti, amikor panteista, vagy deista, vagy ilyesmi lesz az ember, ami ma olyan gyakori – ez az egyik pólus. A másik pólus a józanság, szárazság; triviálisan szólva jelenünk szelleméről, de nem igaztalanul, valóban nem igaztalanul: a filiszterség, a nyárspolgáriság pólusa. Ez lehúz a földre, a materializmusba. Az emberben benne van az erőknek ez a két pólusa, és az ember lénye ott áll köztük, hogy az egyensúlyt keresse. És hányféle módon lehet azt az egyensúlyt keresni? A mérleg képe alapján képzelhetik el (rajzol). Hányféle módon kereshetjük az egyensúlyt az ellentétes irányba húzó pólusok között?
Ügy-e, ha az egyik mérlegtányérba 50 g vagy 50 kg van, és a másikban is, akkor egyensúlyban vannak. És ha az egyikben 1 kg, van és a másikban is, akkor is egyensúlyban vannak, és ha 1000 kg, és ott is annyi – akkor is. Végtelen sok módon kereshető az egyensúly. Ez megfelel a végtelen sok módnak, ahogyan az ember individuális szellem lehet. Ezért a mai embernek nagyon fontos, hogy belássa: lényege, saját mivolta éppen a két pólus közötti egyensúlyra törekvésben van. És az egyensúly keresésének határozatlansága – ez az a határozatlanság, amiről szóltam.
És a jelenkor embere csak akkor igazodik el kereső munkájában, ha éppen az egyensúly keresésére támaszkodik.
Amilyen fontos volt a görögnek átérezni, hogy „a közösségben, amihez tartozom Pallasz Athéné vagy Apolló működik”, amilyen fontos volt a középkori embernek, hogy tudja: van a gyülekezésnek egy helye, és az rejt valamit – legyen az a szentek ereklyéje, vagy a Szent Grál maga -, hogy van egy gyülekezési hely, ahol ha összejönnek, a lelkek vágyakozása a határozatlan, a titokzatos felé áradhat, épp ilyen fontos a modem ember számára hogy kifejlessze érzéseit, hogy érezni tudja, mi is ő, mint individuális ember és hogy ő, mint individuális ember az egyensúly keresője a két ellentét, a két poláris erő között. Lelkileg ezt kifejezhetjük úgy is, ha azt mondjuk: az egyik oldalon az hat, ami a fején túl akarja hajtani az embert, a rajongó, a fantaszta, mindaz, ami a lét reális viszonyaival mit sem törődve akar örömöt adni. Ahogyan az egyik végletet lelkileg így jellemezhetjük, úgy a másikat a következőképpen: ez a földre húz, a józan, száraz intellektuális felé. A fiziológia szavával kifejezve: az egyik pólushoz tartozik a vér felforrósodása, amely, ha túl erős, akkor lázat okoz, élettanilag tehát minden, ami a vér erőivel függ össze – a másik pólushoz tartozik a csontosodás, a megkövesedés, amely szélsőséges esetben a szklerotizálódás különböző formáihoz vezet. A szklerózis és a láz között, a két radikális véglet között az embernek élettani értelemben meg kell őriznie az egyensúlyát. Az élet alapjában éppen az egyensúly keresésében áll, a józan, száraz filiszterség és a rajongó fantazmagória között. Akkor vagyunk lelkileg egészségesek, ha megtaláljuk az egyensúlyt a rajongó, fantasztikus világ és a száraz nyárspolgári között. Testileg akkor vagyunk egészségesek, ha egyensúlyban élünk a láz és a szklerózis, a meszesedés között. Ez végtelen sok módon történhet – ebben élhet az individualitás.
Ebben kell, hogy az ősi Apollón-szavakra ráérezzen éppen a modern ember: „ismerd meg önmagad!” Ismerd meg magad, de nem absztrakciókban, hanem ismerd meg magad az egyensúlyra való törekvésedben. Ezért állítjuk fel az épület keleti részén e felszólítást, az egyensúlyra törekvést érezhetővé tevő plasztikát, a fából készült szoborcsoportozatot, amit tegnap már említettem. Középső figurája a Krisztus-alak; a Krisztusalakot úgy próbáltuk megformálni, hogy el lehessen képzelni: Krisztus valóban így járt-kelt a názáreti Jézusban, az emberben, időszámításunk kezdetén, Palesztinában. A szakállas Krisztust ábrázoló konvencionális képek csak az V-VI. században születtek, és hogy úgy mondjam, nem egészen hű portrék. Éppen arra tettünk kísérletet, hogy Krisztusnak hű portréját tudjuk megteremteni, s ugyanakkor a kereső, egyensúlyra törekvő embernek a reprezentánsát (rajzol).
A szoborcsoportban aztán még két másik figurát fognak látni: itt a zuhanó és itt meg a felfelé törekvő Lucifert. Itt lenn, egy fokig még Luciferhez kötve, egy ahrimáni alakot – itt pedig egy második ahrimáni alakot: a nyárspolgári, józanul száraz materialistát. A luciferi figura pedig fantasztikus, rajongó. Az ahrimáni alak minden szklerózishoz, megkövesedéshez, petrifikációhoz vezetőt reprezentál, a luciferi mindent, ami lázassá teszi az embert a még elviselhető egészséges mértéken túl.
És ezek után, amikor a középre helyeztük a gótikus dómot, amely nem fog körül ilyen szobrot, hanem a szentek ereklyéit vagy akár a szent Grált őrzi, tehát a földön-járókkal össze nem függőt, akkor újra visszajutottunk oda, hogy az épület körülfog valamit – de most az egyensúlyra törekvő emberi lényt magát.
Ha a sors úgy akarja, és egyszer elkészül ez a ház, a benne ülő majd közvetlenül maga előtt látja Azt, aki a föld-fejlődés értelmét megadja, s ez arra készteti, hogy kimondja: ez a Krisztus-lény. Ám ezt a dolgot művészileg kell átérezni, nem csak okoskodva, csak intellektuálisan elgondolni a Krisztust, hanem érezni kell. Az egésznek művészi a gondolata, épp az a legfontosabb benne, ami művészileg fejeződik ki a formákban. A szobrot is tisztán a művészet eszközeivel kell megközelíteni, az intellektuális elem kizárásával; mert az intellektus csak az érzéshez vezető létra kell, hogy legyen; hogy amikor az ember majd kelet felé néz, kimondhassa: ez vagy Te! Nem absztrakt definíciója ez az embernek, mert az egyensúly beállításának végtelenül sokféle módját teszi lehetővé. Az épület nem istenszobrot ölel körül – hiszen a keresztényekre is érvényes, hogy „Istenről ne csinálj magadnak képet!” -, tehát az épület nem istenszobrot burkol körül, de a csoportlélekszerűből kibontakozó, az egyes emberben kialakuló individuális erő-lényt. Ezekben a formákban számolunk az individuális impulzus szövődő- működő hatásával.
Ha mindazt, amit most elmondtam, nemcsak az értelmükkel gondolják végig a ma olyannyira kedvelt módon, hanem érzéssel is áthatják, és meggondolják, hogy itt semmi sem szimbolikus, semmi sincs ésszerűen kigondolva, hogy itt legalábbis megkíséreltük, hogy a művészi formákba beáradjon, amiről szó van – akkor megragadták az alapelvet, ami a Goetheanum épületében önmagát ki akarja fejezni. Akkor megértették annak a módját is, hogy hogyan is függ össze az emberiség benső szelleme azzal, ami ki akarja fejezni magát az antropozófiailag orientált szellemtudományban. Mert ezekben az időkben az antropozófiailag orientált szellemtudományhoz nem lehet közel kerülni, ha nem az emberek újabb kori jelenének és közeli jövőjének nagy követelményei alapján keressük hozzá az utat. Valóban meg kell tanulnunk, másképp kell beszélnünk arról, amit a jövő az emberek elé fog állítani.
Adódnak büszke titkos társaságok, de ezek alapjában véve szintén nem mások, mint a XV század nagy változását megelőző világnak a hordozói. Gyakran egészen külsődlegesen is megmutatkozik ez. Mi is többször tapasztalhattuk, sorainkba is bejutott ez a törekvés. Ha valaki egy különleges értéket akar kifejezni, hányszor halljuk, hogy az a törekvés milyen réges- régi dolog. Volt köztünk egyszer egy férfi, aki kissé rózsakeresztesnek akarta megjátszani magát, és amikor valamit mondott, ami legtöbbször csak egészen a saját, triviális véleménye volt, sosem mulasztotta el, hozzátenni, hogy „ahogyan a ’régi’ rózsakeresztesek mondták…”. Ezt a ’régi’-t sosem hagyta el. És ha utánanézünk a mai titkos társaságoknál, mindenütt abban látják az általuk képviselt dolgok értékét, hogy a messze múltra hivatkozhatnak. Egyesek a rózsakeresztességhez nyúlnak vissza – a maguk módján, természetesen -, mások még mesz- szebbre, különösen a régi Egyiptomhoz, és ha ma valaki a régi Egyiptom templom-bölcsességéről nyilatkozik, már a hirdetésre is beesnek az emberek az előadásra.
Legtöbb barátunk tudja, mindig is hangsúlyoztuk, hogy az antropozófiailag orientált szellemtudományos mozgalomnak ehhez a régiségre törekvéshez nincs köze. Arra törekszik, ami ma közvetlenül megnyilatkozik a szellemi világból a mai világ számára. Ezért sok mindenről ma másképpen kell szólnia, mint a régi alapokra építkező, gyakran komolyan veendő titkos társaságokban, melyek ma még nagy szerepet játszanak az emberiség történéseiben. Ha beszélni hallják az ilyen embereket, akik a mai titkos társaságok titkaiba be vannak avatva – néha saját akaratukból nyitják szóra szájukat -, hallhatjuk, hogy főképpen három dologról beszélnek. Először is az élményekről, amelyekben a valódi keresők a szellemi világ küszöbének átlépésekor részesülnek, ez abban áll, hogy a szellemi világba átlépők nem kerülhetik el a találkozást az emberiséggel valóban ellenséges hatalmakkal, akik igazi, lényszerű ellenségei a földi világban élő fizikai embereknek, mindannak, amivé a fizikai embert az isteni hatalmak szánták. Azt jelenti ez, hogy az ilyen avatottak ismerik, ami a szokásos tudat előtt rejtve van, azt a világot ugyanis átszövik a bizonyos joggal betegséget és halált okozónak tartott szellemi hatalmak; ezzel együtt ismerik az ember születésével és halálával összefüggő dolgokat is. És azoktól az emberektől, akik tudnak valamit az ilyesmiről, azt halljuk, hogy minderről hallgatni kellene – feltételes módban mondom – úgy értik, hogy az éretlen lelkek előtt, akik még nem erősítették meg magukat ennek elviselésére, akikhez az emberiség nagy része tartozik -, hogy előttük nem nyilvánítható ki az, ami a normális tudat mögött van.
A második élmény az, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor az ember megismeri az igazságot – az igazságot csak akkor tudja az ember megismerni, amikor az érzékfeletti titkok ismerője lesz -, tehát ugyanakkor azt is felismeri, hogy környezetének pusztán érzékszervi megfigyelése, ennek tapasztalata csak illúzió, csalódás; akármilyen pontos a kutatás, sőt, annál inkább, amit megtud, az csalódás. A talaj elvész a lába alól, s arra a mai embernek különösen szüksége van, hogy elveszítse azt a biztos talajt, amikor azt mondhatja: ez tény, én magam láttam – ez megszűnik a küszöb átlépése után.
A harmadik dolog, amiről beszélnek, hogy abban a pillanatban, amikor emberi művet kezdünk építeni, akár szerszámokkal dolgozunk, akár a talajt műveljük, egyáltalán ha emberi művet hozunk létre, de különösen, ha ezzel az emberi művel belenyúlunk a szociális organizmusba, akkor olyasmit teszünk, ami nem csak minket embereket érint, mert tettünk az egész univerzumhoz tartozik. Az ember ma magától értetődőnek hiszi, hogy ha egy mozdonyt megszerkeszt, ha telefont készít, vagy villámhárítót, de akár csak egy asztalt is, vagy ha egy beteget meggyógyít, esetleg nem gyógyít meg, hanem hagyja betegeskedni – ez mind olyasmi, ami itt a Földön játszódik le az emberi fejlődésben. Nem így van, amint a „Beavatás kapuja” c. misztériumdrámában leírtam: minden, ami itt megtörténik, egyben a világmindenségben lezajló esemény is. Ez mély igazság. Emlékezzenek csak Strader és Capesius jelenetére.
Ehhez a három élményhez kapcsolódnak azok az emberek, akik tudnak valamit a dolgokról. Ezt ezek a társaságok a XV század előtti formákban őrizték meg, és gyakran súlyosan félreértve őrizték meg. Kapcsolódnak ezekhez a dolgokhoz, amikor utalnak rájuk, egyszer a betegség és egészség, a születés és halál, másodszor az érzéki világ nagy illúziójának a titkaira, harmadszor az érzéki világ univerzális jelentőségének titkára. Beszélnek is róla bizonyos módon. Minden ilyen dologról, és éppen a legfontosabb dolgokról, a jövőben másképpen kell beszélni, mint a múltban. Képet akarok adni önöknek arról, hogy mennyire másképpen beszéltek ezekről a múltban, hogyan áradt szét ez a tudás a köztudatba, és hatotta át a természet szokványos ismeretét, a szokványos szociális gondolkodást, és így tovább. És arról is szólok, hogy hogyan kell a jövőben beszélni, ha valóban az igazságról szólunk, hogyan áramlik ki a tudás a megismerési törekvések titkos forrásából a külső természetismeretbe, a szociális szemléletbe, és így tovább.
Erről a hatalmas metamorfózisról, amit meg kell értenünk, mert csak ma lehet ezt megérteni, amikor az embereknek a csoport-tudatból teljesen fel kell ébredniük az individuális tudatra – igen, erről a nagy metamorfózisról még szeretnék szólni önöknek.
11. előadás – Dornach, 1919. december 14.
[Kultúránk torzulása és hanyatlása. Az 1914-es világháború kitörése. Az idő eltörlése a visszafelé való gondolkodás és érzés útján, a szellemi világba való belépés előkészületeként. A gondolkodás és az akarat természete a szabadság szükségszerűségével való összefüggésben. A szellemi erők közreműködése a fizikai világban a fej halál-erőivel és az organizmus többi részének éltető erőivel való összefüggésben. Goethe érzékfeletti erőinek közreműködése mai kultúránkban, három periódusban.]
A tegnap és tegnapelőtt elmondottakhoz szeretnék ma valamit hozzáfűzni, inkább csak általánosságban. Az előző két fejtegetés során is kivehető volt, hogy a szellemtudomány, ahogyan azt itt értjük, az emberiség fejlődésének mai és közeli jövőbeli legmélyebb és legkomolyabb követeléseiből kell, hogy megszülessen. Már gyakran említettem, hogy itt nincs szó emberi szubjektivitásból fakadó ideálokról, hanem arról van szó, amit ki lehet olvasni az emberiség szellemi fejlődéstörténetéből. És az emberiség szellemi fejlődéstörténetéből valóban ki lehet olvasni, hogy a továbbfejlődéshez nagyon is szükséges a beavatási tudomány, vagyis az ismereteket a szellemi világ küszöbén túlról hozó tudomány. A régit képviselő hatalmak azonban mindannak ellene támadnak, amiben a szellemi világ valóságos ismerete kíván érvényesülni. És ezért fölébe kell kerekedni annak az emberi ellenállásnak, amelyben mintegy a réginek a hatalma él. Az emberiség fejlődésének legfontosabb adottságait kell újra és másképp megtalálni és átgondolni: ezt kell alaposan és komolyan megértenünk. Ezért szeretném megkérni önöket, helyezzenek súlyt arra, hogy fejlődésünk iránya szerint nekünk le kell győznünk az antropozófus lelkekben, az érzületben még burjánzó minden puszta szektásságot ahhoz, hogy igazán megláthassák, milyen jelentősége van ma az antropozófiailag orientált szellemtudománynak az emberiség és a világ számára.
Az emberek ma még álmukból messze nem ébredtek fel. Ebbe az álomba az az alapvonásaiban már felvázolt folyamat burkolta be őket, amely a XV században kezdődött. Igaz, az emberiség fejlődése már befogadta a külső természettudományt és annak nagy sikerét, a világ törvényszerűségeinek materialista felfogását és a ma oly világosan mutatkozó téves szocialista eszméket is; ami álomba ringatta az embereket erről az oldalról, és mindez hatalmasan hat továbbra is. Jó hatást hozó irányba nem is lehet előre lépni, míg az embereket fel nem rázza valami álmukból. Ne feledjük el, hogy a szellemi megismerésnek hatalmás ellenségei vannak, akik elsősorban a megszokott gondolatokat akarják folytatni, tisztán csak azért, mert kényelmesek a gondolkodásra. Nem mondhatjuk azt: ha a szellemtudománnyal szembeni ellenséges érzület annál nagyobb, minél ismertebbé válik ez a szellemtudomány, akkor nem szabadna figyelembe venni az akadályokat. Ez egy lehetséges álláspont, hogy ne vegyük figyelembe a fenyegetést. De a mai időkben ez a gondolat egészen hamis lenne, az ember még a kártékony rovaroktól is igyekszik magát megszabadítani, és néha igencsak gyengédtelen módon. Természetesen esetről esetre kell eldönteni ezt a kérdést.
Az ilyesmit a kor szükségletei szerint kell felfogni. Nagy megelégedéssel kell fogadni, hogy a mostani, egyre súlyosabb időkben is akadnak olyan emberek, akiket az ehhez szükséges akaraterő megragad, és fellépnek a mi ügyeinkért. Sajnos azonban túl kevés olyan ember van, aki egész komolyságában át tudja fogni, hogy itt az emberiség fejlődése forog kockán. Egyik oldalon vannak azok, akik nem valami szellemi ok alapján, csak gondolkodásuk kényelme, vagy hasonló miatt nem akarnak kilépni a hosszú idő óta megszokottból. A másik oldalon állnak azok, akik egész mivoltukkal szembeszegülnek avval, ami megérett a hanyatlásra.
Nem kell azt hinni, hogy a hanyatló dolgok iránt érzett jóindulat vissza kell, hogy tartson bennünket. Az utolsó 5-6 évben megtanulhatták az emberek, hogy a régi dolgok az abszurdumig vezetnek. És ha valaki még nem tanulta meg, a következő időkben a tanulásra bőven lesz még alkalma. Bennünk azonban az újért kell, hogy lobogjon a tűz, azért amit bele kell plántálnunk az emberiség evolúciójába.
Ezért töltött el engem egyfajta elégedettséggel, mikor kaptam egy levelet, amelynek tartalmát részben önökkel is közölni szeretném. Arról van benne szó, hogy a Stuttgarttal szomszédos Reutlingen városában maga az említett professzor lépett fel, s újra csak vitát kezdett az antropozófiailag orientált szellemtudománnyal, ostoba módon, ugyanúgy, mint abban az írásban, melynek ostoba tartalmáról nemrég itt beszéltem. Mindenesetre ez a professzor, a tübingeni egyetem egyik dísze – mert ilyenek díszítik ma ezt az oldalt, de a világ más egyetemein is hasonló a helyzet – itt is ugyanúgy beszélt, mint az említett írásban. Ekkor, mint a levélből kiderült, nagy lendülettel szembeszállt vele – amire szükség is van, ha a játszma teljes komolyságát felmérjük – barátunk dr. Walter Stein. A néhány napja lezajlott vitáról Stein azt írja feleségének: „Tegnap Reutlingenben voltam, ahol prof. Traub Steiner ellen szólt, és vitára jelentkeztem. Életre-halálra szóló küzdelem volt! Azt állítottam, hogy Traub lelkiismeretlen, saját anyagában teljesen tájékozatlan ember. Végszavát csak dadogva tudta elmondani. Össze volt törve. A helyi plébánost, aki a megnyitót tartotta, bibliai idézetekkel annyira sarokba szorítottam, hogy arra a helyre, ahol Krisztus a reinkarnációról beszél, azt felelte: itt Krisztus tévedi – Ezt Reutlingen város plébánosa mondta. Akkor felálltam, és így kiáltottam: halljátok? Ez a mai vallás: egy Isten, aki téved! – A közönség őrjöngött. Félbeszakítottak, a szót meg akarták vonni tőlem, ekkor ’a tárgyra’ – kiabálták, dobogtak, csoszogtak hozzá. Én teljes nyugalommal feleltem, Traub professzorra mutatva: ő a tekintély. Tapsot kaptam és győztem. Az az ember kikészült. Én még most is félholt vagyok!”
Előre látható, hogy erős gyűlölet jelentkezik majd az antropozófiailag orientált szellemtudománnyal szemben, mely tudományt már több mint két évtizede műveljük itt, Európában; ezt mindenki láthatja már jó előre, aki tudja, hogy amit így nevezünk: antropozófíailag orientált szellemtudomány, az milyen bensőségesen összefügg azokkal a hatalmakkal, amelyeket az emberiség haladása érdekében a jelenben és a közeli jövőben segítségül kell hívnunk. De az álmatagsággal, azzal az érzülettel, amely csak némi gyönyört akar teremteni lelke számára szellemi eszmék és fogalmak segítségével, az antropozófíailag orientált szellemtudományt összetéveszteni nem szabad. Ha dr. Stein úgy érzi, hogy itt élet-halál küzdelem folyik, akkor érzése nagyon is igaz módon jelzi a helyzetet. Még a kezdetnél tartunk, de máris harc és pusztító akarat dühöng ellenünk. Mi sosem készülhetünk agresszivitásra, ha helyesen értettük meg a szellemtudomány impulzusát, de a szükséges tennivalókat sem hanyagolhatjuk el az agresszivitás lényegével szemben. Az ugyanis kívülről egyre jobban közeledni fog. Bátorságunk nem csökkenhet, viselkedésünk nem maradhat ilyen álmatag. Nem lesz kényelmes dolog az igazságot belefűzni az emberiség fejlődésébe. Valóban nem ölhetjük magunkra a szelídséget, az elnézést, bizonyos dolgokkal szemben nem lehetünk elnézőek, kíméletesek. Máris messzire jutottunk, ha a kereszténységet hivatalosan képviselő urak még arra is képesek, hogy ilyet mondjanak: itt Krisztus téved! Mert már nem tudnak mit válaszolni. Magától értetődik: a plébános úr nem téved. Ha nem illik a nyilvánvaló bibliai szöveghez, amit mond, akkor Krisztus téved és nem a plébános úr. – De hát általában ezzel a szemlélettel találkozunk ma, csak nem akarjuk meglátni, mert az túl kényelmetlen lenne. Ha akarnánk, minden területen megláthatnánk.
Akik az élet összefüggéseit látni tudják, azok előtt világos, hogy az utóbbi évek Európájának balsorsa, bár látszólag külsőleg éri a világot, mégis azzal függ össze, hogy az emberek megszokták az olyan szívesen hangoztatott mondást: milyen csodásán sokra vittük, és – bocsássák meg a kissé közönséges kifejezést – ehhez gyönyörűségükben megnyalják az ujjukat.
Amire szükség van, az a belső tárgyilagosság. Mert az újabb kultúra hatására az emberek elvesztették a tárgyilagosságot, a személyes, az játszik szerepet. Ha egyszer megírják az utóbbi 5-6 év történetét, azt csak a szellemtudományos források segítségével lehet majd megírni. A világtörténelemnek ezeken a lapjain sok minden lesz olvasható arról, hogy a személyes elem milyen végtelenül belejátszott a nagy világtörténelmi eseményekbe. Azt mondtam, hogy szellemtudományos megalapozottság nélkül nem lehet szólni az elmúlt 5-6 év történetéről. Csak arra kell utalnom, és ezt itt már többször is megtettem, hogy az a 30-40 ember, aki 1914-ben, kiemelkedően magas, vezető állása következtében részese volt annak, amit „a világháború kitörésének” neveznek – ma szeretnek pontatlanul beszélni, mert ez alkalmas az igazság elleplezésére, hiszen itt nincs szó kitörésről, hanem valami egészen másról, sem világháborúról, aminek még távolról sincsen vége -, szóval az ebben résztvevő 30-40 ember nagy része nem volt értelmileg teljes értékű. Nem voltak teljesen észnél, lelkűk és szellemük ereje nem volt összeszedett. Ahol azonban a tudat zavaros, ott kapu nyílik, s az ahrimáni hatalmak könnyen hozzáférnek az emberi döntésekhez, az emberek akaratához.
Az ahrimáni hatalmak az 1914-ben lejátszódó események kezdőpontján lényegesen hatni tudtak a döntésekre. Ha ma akarnánk, már külsődlegesen is követhetnénk a dolgokat; beláthatnánk, hogy mennyire szükséges a szellemi ismereteket belevinnünk az emberiség fejlődésébe. De milyen távol van a gondolkodási és érzésbeli szokásoktól az ilyen dolgok teljességgel komoly szemlélete! Egyik oldalról már most is tény, hogy az idő megérett, ma olyan emberek lépnek fel, akiknek lelke alkalmas rá és elébe tud menni a szellemi impulzusoknak, amelyek a XIX. század utolsó harmada óta fizikai világunkba betörnek. Amellett, hogy behajózunk egy materialista időszakba, a másik tény is fennáll: a mi világunkból a szellemi világokba vezető kapuk nyitva állnak a XIX. század vége óta, s azok az emberek, akik nyitott lélekkel, nyílt öntudattal fordulnak a szellemi impulzusok felé, kapcsolatba kerülhetnek a szellemi világgal. Igaz, még kicsi azoknak a száma, akiknek tudatába belejátszik a szellemi világ, mégis tény, hogy e néhány emberlélekbe belejátszik. És elmondhatjuk, hogy az elkövetkező 10-20-30 év alatt egyre többen lesznek olyanok, akik megtanulnak saját belső világukra hallgatni, csendesen, hogy így megnyissák saját belső világukat a szellemi világ belépni akaró impulzusai előtt.
Ezek az emberek, akik fogadják az ilyen szellemi világból érkező impulzusokat, akik az emberiség fejlődésébe beáramló igazságokról és ismeretekről tudnak, ezek az emberek a következőket tudják: ha az ilyen emberek által művelt beavatási tudománytól nem fog megtermékenyülni az, amit ma természet- ismeretnek nevezünk, és az is, amit művészetnek mondunk, akkor bekövetkezik az emberiség gyors leromlása, s a széthullás, a leromlás ijesztő lesz. Ha még három évtizedig úgy tanítanak tovább főiskoláinkon, ahogyan ma tanítanak, ha úgy gondolkodnak a szociális problémákról, ahogyan azt ma teszik, akkor 30 év múlva pusztasággá válik Európa! Akárhány eszményt fognak felállítani különböző területeken, és szájukat akár sebesre szaggathatják az egyes csoportok követeléseiről kiabálva, és beszélhetnek abban a hitben, hogy az ilyen erőszakos követelésekkel valamit el lehet érni az emberiség jövője érdekében – minden hiábavaló lesz, ha az emberek lelkének alapjaiban nem történik meg az átalakulás: világunkról a szellemi világ vonatkozásában kell gondolkodnunk! Ha ezt nem tanuljuk meg, ha gondolkodásunk nem változik meg – Európát elönti a morális özönvíz.
Éppen arról van szó, hogy be kell látni, mit fog jelenteni, ha egy maréknyi ember, aki belelát a küszöbön túli tudásba, felismeri, hogy ha a zavar, a konfúzió, a materiális hajlam és a szociális tévedések tovább folytatódnak, ha az emberek nem akarnak másképp gondolkozni és újra tanulni; mit jelent, hogy ez a néhány személyiség, aki birtokában van a beavatási tudománynak, kénytelen látni, hogyan süllyed az emberiség egyre lejjebb, pusztán a gondolkodás és az érzésvilág kényelmessége miatt. De ne csapjuk be magunkat, lássuk be, hogy a civilizált világnak ezt az adottságát mennyi hajtóerő működteti. Nagy hajtóerő működik itt, és ugye látható, hogy mi sem lenne természetesebb, mint elvárni, hogy az emberiség mától kezdve önhittségében mindent elutasít, amit a beavatási tudomány nyújthat. Hiszen az emberiségnek minden egyes individuuma olyan végtelenül okos! Annyira hajlamos kigúnyolni mindent, amit csak a saját lelket előrevivő munkával lehet elérni. Az emberiség azt gondolja, hogy tanulás nélkül is mindent tud. Pedig a mai időknek sem a természeti, sem a morális problémái nem oldhatók meg anélkül, hogy az emberek gondolkodását, érzését és akaratát ne termékenyítené meg a szellemi világ. Pedig sok ember szemében egyenesen fantáziálás, ha a beavatási tudományról, például a szellemi világ küszöbéről beszélünk.
Igaz, ma nem lépheti át mindenki a szellemi világ küszöbét. De senki előtt nincs eltiltva, hogy belássa annak igazságát, amit azok mondanak, akik a küszöbön át eljutottak a szellemi világba. Helytelen, hogy egyik-másik oldalról mindig újra azt hangoztatják: igen, de hogyan lássam be, hogy helyes, amit itt valaki beavatási tudomány címen előad, ha magam nem tudok belelátni a szellemi világokba! Helytelenül szólnak, mert az egészséges emberi értelem, ha nem vezették tévútra a mai hibás szociális és természeti eszmék, magától is el tudja dönteni, vajon az igazság vezeti-e azt, aki valamit mond. Ha valaki szól a szellemi világról: csak egybe kell vetni mindent, a beszédmódot, a komolyságot, ahogyan a dolgot felfogja és így tovább, és akkor az ember ítéletet alkothat róla, hogy amit a szellemi világ üzeneteként mondott, sarlatánság-e, vagy valami alapja van. Ezt mindenki eldöntheti, és mindenki akadálytalanul megteheti, hogy termékennyé tegye a maga szociális és természetről való gondolkodásában mindazt, amit a szellemi élet forrásából hoztak elő olyanok, akik joggal szólnak a beavatás elveiről, princípiumáról.
Az öntudatlan emberiség előrejuthatott az őt vezető erők segítségével, ám ezek az erők kimerültek. Teljesen kimerülnek az évszázad közepéig. Az új erőt a lelkek mélyéből kell felhozni. Az embernek be kell látnia, hogy lelke mélységeiben összefügg a szellemi élet gyökereivel.
A küszöb átlépésére ma természetesen nem mindenki képes. Mert az emberek az elmúlt századokban hozzászoktak, hogy mindenre, ami eléjük kerül, mint időben lejátszódó folyamatra tekintsenek. De a küszöbön túl az az első tapasztalat, hogy van egy világ, amelyben az eddig felfogott időnek nincs jelentősége. Az időbeli képzetekből ki kell lépni. Ezért olyan hasznos, ha azok az emberek, akik a szellemi világ megértésére akarják előkészíteni magukat, ehhez úgy kezdenek hozzá, hogy képzeteiken visszafelé haladnak. Mondjuk, van egy dráma, egy színdarab, amely külsőleg persze az első felvonással kezdődik és folyik az ötödikig, de ezt a drámát a végénél kezdi, s egészen az első felvonás elejéig képzeli el. Vagy egy dallamot nem a lejátszás sorrendjében képzel el, hanem visszafelé haladva idézi fel a hangok képzetét és a napi eseményeket is az estével kezdi és reggelig idézi fel a képeket a szokásos reggeltől estig való folyamat helyett. Ezzel komolyan hozzászoktathatjuk gondolkodásunkat az idő feloldásához. A mindennapi életben a dolgok képeinek, képzeteinek azt a sorrendjét szoktuk meg, amelyben az elsőt a második követi, azt a harmadik, a harmadikat a negyedik és így tovább (felírja a számokat). Mindig úgy gondoljuk, hogy a külső történésnek ez a képe. Ha egyszer elkezdjük a végétől az eleje felé haladva gondolni a dolgokat, és érezni azokat, akkor belső kényszert kell alkalmaznunk, s ez jó kényszer, mert kikényszerít minket a megszokott érzéki világból. Az idő futása az egyestől a kettő, a három, a négy irányában halad (nyíl jobb felé). Ha fordítva gondolkodunk, reggeltől estig helyett estétől reggelig, akkor az idő ellenében gondolkozunk (nyíl bal felé). Felszámoljuk az időt.
Ha az ilyen gondolkodást úgy tudjuk folytatni, hogy amennyire lehet, az életünkre is visszagondolunk, azzal már nagyon sokat nyertünk. Mert aki nem lép ki az időből, az nem juthat be a szellemi világba.
Azt mondjuk: az ember tagjai a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én. A fizikai, az érzéki világ számára csak a fizikai és az étertest jön számításba. Étertestünknek még van időbeli, földi története. Asztráltestünket csak akkor lehet megtalálni, ha kilépünk az időből. A fizikai test a térben van. Az ént, az igazi ént a térből kijutva lehet megtalálni. Az a világ, ahol az igazi én van, tér nélküli.
Két dolog tartozik tehát az első élményekhez: kilépünk az időből és kilépünk a térből, amikor a szellemi világ felé átlépjük a küszöböt. Régebben már többször rámutattam a térnélküliség fogalmához vezető néhány dologra, komolyabb módon, mint amikor a spiritiszták oly gyermekesen a négydimenziós terekről és hasonlókról beszélnek. De gondolják meg, hogy mindabból, amit most tudatunk tartalmának ismerünk, mennyi minden elvész, mikor kilépünk a térből és az időből. Hiszen életünk teljesen hozzáidomult a térhez és az időhöz. Az ember lelki élete is hozzáidomult a térhez és időhöz. Olyan világba érkezünk tehát, amihez nem idomultunk hozzá, és ez a hozzá nem-illeszkedés szenvedést, fájdalomérzést jelent. így hát a szellemi világba bejutni anélkül nem is lehet, hogy a szenvedésnek, fájdalomnak fölébe ne kerekedjünk, azt le ne győzzük. Bár az emberek ezt magukban nem tudatosítják, de a félelem tartja vissza őket egy olyan szakadékszerű-világtól, ahol nincsen sem tér, sem idő.
Ha most újra szellemi szemük elé szólítom a küszöb utáni élmények első tapasztalatait, elevenen tudatosodik önökben, hogy ma milyen kevés emberben van meg az a belső bátorság és erő, hogy mintegy merje átengedni magát a talajtalanság és időtlenség tapasztalásának. Ám egyeseket a küszöb átlépésére kötelezi a sors. És a küszöbön túlról hozott bölcsesség nélkül továbbjutni nem lehet. Érzik ebből, hogy mi az, ami szükséges? Az, hogy a jövőben nagyobb legyen az egyik embernek a másik iránt érzett – nevezzük így: bizalma. Ez szociális erény lenne, alaperény. De a szociális követeléseknek ebben a korszakában ez az erény van legkevésbé jelen; az emberek követelik, hogy éljünk a közösségért, de egyikük sem bízik a másikban. Éppen a legkevésbé szociális ösztönök uralkodnak a szociális követeléseknek ebben a mai korszakában. Ahhoz, hogy az emberek általános neveltetése előrejusson abban az irányban, ahol belenőhetnek a szellemi világba, szükséges lesz, hogy bizalommal legyenek azok iránt, akik joggal szólhatnak a beavatási tudományról. Nem vak bizalommal, hanem az egészséges emberi értelemből fakadó bizalommal. Mert amit a küszöbön túlról hírül adnak, azt mindig be lehet látni, ha az egészséges emberi értelmet akarja valaki alkalmazni.
Ami az egészséges emberi értelmet illeti: az egyik oldalról arra kell néznünk, ami ma elénk áll. Ha nem is mindenki mondja ki olyan nyíltan, hogy „itt Krisztus téved”, de a beszédük ilyen értelmű, ilyen a mai élet logikája. És amikor azt mondják, hogy ők nem tudják megkülönböztetni belső logikájukkal azt, amit a szellemi világról hírül adnak, attól, amit az egyetemi professzorok mondanak, akkor nincs jelen az egészséges emberi értelem, illetve nincs meg az akarat ahhoz, hogy jelen legyen. Hiszen az egészséges emberi értelem alapján minden további nélkül meg lehet mondani, hogy ha valaki szerint itt Krisztus téved, akkor – ebből a szempontból – vele számolni már nem lehet.
Mert elvesztettük a lélek valódi tudományát. Nekünk ez már nincs meg. Én a nyilvános előadásokban is, újabban éppen Baselben, de más városokban is utaltam rá, hogy miért veszítettük el a lélek tudományát. A szellemről szóló tudomány, például a katolikus egyház számára már a IX. században kényelmetlenné vált, ezt többször említettem. Ahogyan kifejtettem, ezért törölte el a 8. konstantinápolyi általános ökumenikus zsinat 869-ben a szellemet. Akkor tették dogmává, hogy a jó kereszténynek nem szabad azt gondolnia, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, hanem csak testből és lélekből, és a léleknek vannak szellemi tulajdonságai. A pszichológia ma is ezt tanítja, és bár ezt az elfogulatlan tudományból eredőnek állítja, mégis csak a 869-es dogmát hangoztatja. De minden, ami a lélekre utal, az monopólium lett; a hit formáinak, a vallásos felekezeteknek, a vallások egyházainak, dogmáinak lett a monopóliuma. A hívők közösségei monopolizálták. A tulajdonképpeni megismerés, a szabad megismerés számára csak a természet maradt. Nem csoda hát, hogy nincs lélektudományunk. A világi tudományosság csak a természetnek adhatja oda magát, hiszen a lélektudomány monopolizálva, a szellem tudománya pedig törölve lett. Nincsen lélektudományunk. Ha a ma hangot adó tudományra támaszkodunk, itt nem jutunk tovább. Mert ha a szó-pszichológiára támaszkodunk – a pszichológia ugyanis nem több mint szó – akkor nem fogjuk megérteni igazán, hogy mi is működik a lélekben. Önök ismerik „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvem leírásaiból, hogy a küszöb átlépésekor a szellemi világban a gondolat, az érzés és az akarat elválnak egymástól a tudatban. A mai hétköznapi tudatban a gondolkodás, az érzés és az akarat egyfajta káoszt alkot, egymásba rétegződik. Abban a pillanatban, amikor a szellemi világ küszöbén átlép valaki, abban a pillanatban, amikor már nem csak nekikészülődik, hogy a beavatási tudományt tapasztalatilag megszerezze, – akkor a tudatban különálló hatalommá válik a gondolkodás, az érzés és az akarat. Önállóak lesznek. Akkor meg lehet őket ismerni, akkor tanuljuk meg valójában, hogy a gondolkodást az érzéstől és az akarattól megkülönböztessük.
Nevezetesen megtanuljuk azt, hogy megkülönböztessük a gondolkodást az akarattól. A bennünk, emberekben működő gondolkodás, ha nem a tartalmát nézzük, hanem azt, ami benne erőtermészetű -, akkor ez a gondolati erő olyasmi lesz, ami a születés, illetve a fogantatás előtt, a szellemi világban átéltek fényével bevilágít a lélekbe. Az emberben lévő akarati lényszerűség pedig valami embrionális, valami csíraszerű, és post mortem, a halál után fog csak kifejlődni. így azt mondhatjuk: ha ez itt (lásd a rajzot) az emberi élet folyamata születés és halál között, akkor a gondolkodás, ahogyan az élet folyamán működik, csak látszat, mert valódi természete a születés és fogantatás előtt él. Ami pedig az akaratot illeti, az csak csíra, mert ami belőle lesz, az a halál után fejlődik ki. Az emberi természetben az akarat és a gondolkodás alapvetően különböznek.
Ha most jön valaki a jelenkor logikájával, aki mindent beskatulyáz, aki szeret mindenből rendszereket alkotni, azt mondhatja: most hallottuk, hogy a gondolkodás az az erő, amely a születés előttről játszik bele az életünkbe, az akarat pedig az az erő, mely a halál utáni életre mutat. Ezzel mindent definiáltunk, csinosan elrendeztünk: megvan a gondolkodás és az akarat definíciója. De a definíciókkal semmit sem kapunk. Az emberek általában nem látják meg, hogy mennyire elégtelen minden definíció. Nagyon okosnak látszó definíciók is vannak, főleg tudományosak, mégis van bennük egy pont, amely a régi görög definícióra emlékeztet: arra a kérdésre, hogy mi az ember? – A válasz úgy szólt, hogy kétlábú lény, de nincsen tolla. Erre az egyik diák másnap hozott egy megtisztított kakast, jól kiszedegette előre a tokokat is a bőréből, és így szólt: ez egy ember, mert két lába van és nincs tolla. – Tehát a dolgok nem ilyen egyszerűek, nem lehet őket az intellektus szokásos eszközeivel kezelni. Mert látják, azt lehet mondani: amit gondolatként tapasztalunk, arról fel kell tételeznünk, hogy valódi mivolta a születés előtt van, lelki életünkbe ennek valamiféle tükörképe játszik bele. – De itt van egy bizonyos nehézség, ám a gondolkodásnak kis megerőltetésével azt le fogják győzni.
Ugye, ha itt van egy tükör, itt meg egy tárgy, például egy gyertya, akkor van róla egy tükörképünk; a képtől a tárgyat meg tudjuk különböztetni, nem fogjuk őket összetéveszteni.
Még ha a gyertyát valahogyan, például egy kendővel el is takarjuk, a tükörben csak a képet látjuk, s az mindenben úgy viselkedik, mint a gyertya. A képről mindent leolvashatunk, ami a gyertyával történik. Megszoktuk, hogy térben gondolkozzunk, ezért könnyen el tudjuk képzelni, hogy a kép hogyan viszonyul a gyertya valóságához. De ami bennünk a gondolkodási erő, az csak tükörkép, valóságára pedig a születés előtt találunk rá. A reális erőt, amelynek tükörképét ebben az életben használjuk, a születés előtt találjuk meg. Ezért az emberi tudatnak az alaptétele, ami akkor adódik, ha valaki a saját tudatára tekint, így szól: gondolkodom, tehát nem vagyok! Cogito, ergo non sum! Ez alapvető; azt kell felfognunk, hogy a gondolkodásban képi természet működik, s a gondolkodás valódi ereje a születés előtt keresendő. Az új fejlődés azzal indult, hogy a filozófia alaptételeként ennek az ellenkezőjét állította: cogito ergo sum, s ez értelmetlenség. Láthatják, hogyan kell átmennie az újabb emberiségnek a maga próbáin. Mi a választóponton vagyunk. Meg kell tanulnunk átformálni gondolatainkat a lelki élet fundamentumáról, alapjáról.
Így most bizonyos módon visszavezettük a gondolkodást a maga mivoltához, lényegéhez, s most feltételezhetünk az akaratról is valami hasonlót. Az akarat nem olyan, mint a kép vagy a tükörkép, inkább olyan, mint a csírázás és beteljesedés, ha az akarati erőt a születés és a halál között ahhoz viszonyítjuk, amivé a halál után válik. Ez a berendezkedés, hogy a gondolatból a kép, az akaratból az embrió a miénk, egyedül ez teszi, hogy a születés és halál között szabadok lehetünk. Utána olvashatnak „Az ember talánya” és „A lélek talánya”, meg „A szabadság filozófiája” c. könyveimben – utóbbinak a második kiadásában; ezeket a dolgokat ott filozófiailag tárgyalom.
Ám itt jön az a sajátságos dolog, amiből láthatjuk, mennyire nem elegendő a hétköznapi gondolkodás kényelmessége, ha a valósághoz akarunk eljutni. Felfogtuk a gondolkodás lényegét, mivoltát. De ha a gondolkodásnak ezt a mivoltát magunkban felfogtuk, akkor egyben azt is ki kell mondanunk, hogy a gondolkodás nem csak gondolkodásból áll, mert van benne az akarat erejéből is. Ugyanazzal a belső lény szerűséggel, amivel gondolkodunk, egyben akarunk is. így az főképpen gondolkodás, de alsó szólama akarás (az előző ábrába gondolkodás, mellé zárójelben beírja: akarat). Ami főképpen akarás, az egyben, alsó szólamában gondolkodás is (az előző ábrába az akarat, mellé zárójelben beírja: gondolkodás). Ha megnézik a valóságot, abban nem találnak rendszerbe sorolható, beskatulyázható tiszta fogalmakat. Az egyik bizonyos értelemben a másik is. Ha áthatolunk ezeken a dolgokon, akkor túljutottunk azon, amit a szemünkkel láthatunk, a fülünkkel hallhatunk, s az emberrel összefüggő olyan világok szemléletéhez jutunk, melyekben nem kevésbé vagyunk benne, mint az érzékek világában. Nem mondhatjuk, hogy az érzékelhetőn kívüli más világokhoz nincs közünk, mert azokban is benne vagyunk. Tisztában kell lennünk azzal, hogy amikor itt járunk a földi talajon, ugyanúgy átmegyünk a szellemi világokon is, ahogyan a levegőn.
Kimondhatom: akkor adódnak kapcsolatok a szellemi világhoz, ha belelátunk az emberi lelki életnek e finomságaiba. A szellemi létezés egy bizonyos módjával függünk össze azáltal, ami inkább gondolkodás, s csak alsó szólamként akarat. És a szellemi létezésnek egy másik módjával ugyancsak összefüggünk azáltal, ami inkább akarat, és csak kevésbé gondolat. Mindennek megvan a mélyebb jelentősége. Mert amit így megtalálunk, az kifejeződik az emberi életben, és a világban lévő differenciáltság abból adódik, hogy az emberi természetnek hol az egyik, hol a másik ereje, és hol egyik irányban, hol a másikban bontakozik ki inkább. Az akaratban lévő erők, alattuk a gondolkodás hangjával, elsőrangúan bontakozik ki például az ó-héber kultúrában. És az ember lelki mivoltának az az ereje, amely főképpen a gondolkodásban gyökerezik, alatta az akarat hangjaival, abban bontakozott ki, amit régi, pogány kultúrának nevezünk (az ábrába beírja: pogány, majd azt, hogy ó-héber). És a jelenben ez a két áramlat egymás mellett halad. Egymáson átfutnak, az egyik áramlat a mai természet- szemléletben a régi pogányságot folytatja, a másik pedig, az ó-héberség folytatása, ez itt van a jelenkor társadalmi-szociális szemléletében, az úgynevezett szociális tudományban, a szociológiában, és itt van az etikai és vallásos fogalmainkban is.
Ma ez a dualizmus az egyes emberben is él. Egyik oldalról pogány módon imádja a természetet, a másik oldalon, anélkül, hogy igaz természeti alapjára találna, úgy gondolkodik a szociológiáról, sőt az etikáról is, hogy gondolkodási szokásait viszi át a szociológiába, etikába. S ha ezután filozofál, akkor így szól: az egyik területen itt a szabadság, a másikon itt a természeti szükségszerűség. A szabadság és természeti szükségszerűség kísértetvilágában találja magát, a kettő között számára nem létezik híd, és így a zavarodottság irtózatos lesz.
Sok vonatkozásban a mai leszállóban lévő életnek ez a zavar a tartalma. Mert mi is a mai élet baja? Mitől beteg? Van egy természettudományunk, ez a régi pogányság folytatása. Van szociális és morális szemléletünk, de ez csak az ószövetségi szemlélet folytatása. A kereszténység csak egy epizód, először felfogták ugyan, mint történelmet, de mára mintha áthullott volna az emberi kultúra rostáján. A kereszténység alapjában véve nincs itt. Mert vannak emberek, akik sokat beszélnek Krisztusról, de velük úgy tehetnek, ahogyan Hamack kereszténységének vizsgálatára ajánlottam. Adolf Hamack könyvével, melynek címe: „A kereszténység lényege”; megtehetik, hogy ahol Krisztust ír, azt kitörlik, és helyébe Atyaistent, vagy valami panteisztikus „istent” tehetnek a szövegbe, alapjában és lényegében ezután is minden stimmelni fog, jól illeszkedik a szöveghez. Ahol nem stimmel, ott értelmetlenséget mond, például olyan állítmányt, amely nem illik az alanyhoz.
Ezeket a dolgokat ma ki kell mondani, mert alapjaiban fel kell ismerni, hogy mi legyen a jövőtudat tartalma. Hiszen láthatják: a mai fejlődéstan ugyanígy beszél: az ember alacsonyrendű lényekből fejlődött stb., ezek az alacsonyrendű lények fejlődtek fel emberfőkig. Igaz, olvassanak csak utána „A szellemtudomány körvonalai”-ban, és látni fogják, hogy egyrészt mi is ezt kell, hogy mondjuk. De a dolog úgy áll, hogy ha az ember fejét nézzük, ez a fej, ahogyan ma a vállunkon hordjuk, már megint leszálló fejlődési szakaszban van. Ha egész organizmusunknak – és kérem, ne értsenek félre – ugyanaz lenne az organizáltsága, mint a fejünknek, akkor folytonosan haldokolnunk kellene. Csak a fejen kívüli organizmus vitális erőiből élünk, amit az mindig felküld a fejünkbe. A fejünkben az az erő működik amely által végül meghalunk. Ilyen a fejünk, olyan lény, amely folytonosan halálán van – visszafejlődésben van. Ezért fejlődhet benne lelki-szellemi részünk. Mert ha vázlatosan képzeljük a fejet (rajzol), úgy benne már visszafejlődésbe ment át a felfelé törő fejlődés, üresség van benne. És ebbe az ürességbe, a folyton pusztulóba megy bele a lélek és a szellem. Ez betű szerint így igaz. Azért hordozunk fejünkben lelket és szellemet, mert az elhaló fejlődési szakaszban van. Ez azt jelenti, hogy fejünkben folytonosan meghalunk. Az akaratnak a gondolathoz tartozó alsó szólama a fejünkben van, de itt ennek a hangja, ösztönzése a halált ösztökéli, impulzálja a matéria legyőzésére.
Amikor aztán valóban meghalunk, ez az akarat megjelenik. És amikor testünket átadjuk a földnek, akkor az egész test által, de már fizikailag, folytatódik a Föld testében az, ami a születéstől kezdve halálunkig zajlott a fejünkben. Önök vállukon hordozzák a fejüket. Ezáltal már önmagától zajlik ez a folyamat, de megakadályozza lezajlását az, ami folytonosan felfrissíti, ami a szervezet többi részéből felfelé hat. Mindig újra megakadályozza, hogy lejátszódjon, ami a tűzben vagy a talajban a rothadás által történik, amikor valaki meghal. A földben az folytatódik, ami a születés és a halál között a bőrön belül történik. Folytatódik a Földben, tehát a Föld ugyanazon elv alapján gondolkodik, ahogyan önök emberi fejükkel gondolkodnak; azáltal gondolkodik, hogy a testek benne feloldódnak, azáltal, hogy holttesteket süllyesztenek bele. Amikor átmegyünk a halál kapuján, akkor feloldódó tetemünkkel belevisszük a Földbe az agyfolyamatot, amit a születéstől a halálig terjedő időben magunknak eltulajdonítottunk. Ez egy természettudományos igazság. Az ilyen igazságokat az embereknek a jövőben ismerniük kell. A mai természettudomány az ilyen dolgokat illetően gyerekes, el sem jut odáig, hogy ilyen dolgokat kutasson, ilyesmiről gondolkodjon.
És megfordítva: amit fejünk romboló fejlődésként hordoz, az abban folytatódik, ami a születés illetve a fogamzás előtt már jelen volt. A pusztítás a születéssel kezdődik, akkor kapjuk meg fejünket – azelőtt a fej nem volt pusztító. Itt a világiét egy rendkívül fontos titkának a szélét érintettük. A fejünkben él valami, amivel a többi emberhez kapcsolódunk, a természethez is, és ez annak a folytatása, ami a szellemi világokban még fizikai testbe lépésünk előtt lejátszódott. Ha ezt alaposan átlátjuk, eljutunk annak a belátásához, hogy a szellemi világ erői hogyan játszanak bele ebbe a mi fizikai világunkba. Mindez akkor látszik legjobban, ha nem absztrakt, hanem konkrét módon nézzük.
Vegyünk egy példát (felírja): 1832-ben halt meg Goethe. A halálát követő korszak generációja 1865-ig nem volt olyan helyzetben, hogy Goethe szelleméből sokat vehetett volna fel. Ez csak egy példa, magától értetődik, hogy a korszakra más emberek szelleme is hatott, de ez most egy reprezentatív példa. Tehát aki Goethe lelke felé fordította volna akkor a figyelmét, Goethe erőinek a hatását kevéssé tapasztalta volna. Aztán a második 33 évben már az ő szellemi világból jövő hatása elkezd belejátszani a mi földi világunkba, s 1898-ig ez a hatás egyre erősebb lesz. Ha tovább követjük ezen az időszakon túl is, azt lehet mondani, hogy Goethe érzékfeletti erői belejátszanak a mi földi kultúránkba. 1865-től 1898-ig tart a hatás első szakasza. Mint mondtam, 1865-ig nem volt jelentős, aztán kezdett jobban hatni. 1931-ig, megint 33 év alatt futott le a következő periódus, ez lenne a második, és 1964-ig tartana a harmadik időszak.
Kimondhatjuk: már ez a példa is megtaníthat arra, hogy, szinte mindjárt, amikor egy ember átlépi a halál kapuját, az ezután kifejlesztett erői hatni kezdenek arra, ami a Földön történik. Csak tudni kell, hogyan is játszanak bele a földi történésekbe ezek az erők. Aki szellemileg, azaz valóban spirituálisán dolgozik, az tudja, hogy azokkal az erőkkel, amelyekkel dolgozik, a szellemi világ erői is hatnak. És ha tegnapelőtt azt mondtam, hogy ennek a századnak a közepe fontos időszak, a kijelentést ehhez a példához hasonló megfigyelések alapján tettem, amelyekből látható, hogyan is fognak a szellemi világok belejátszani a fizikai világba.
A század közepe ugyanakkor egybeesik annak az időnek a lefutásával is, amelyben a XV század előttről atavisztikusan visszamaradt erők a legvadabb dekadenciába jutnak. Az emberiségnek még e század közepe előtt el kell határoznia, hogy a spiritualitás felé fordul. Sok olyan emberrel lehet még ma is találkozni, aki azt kérdezi: miért jön ez a szerencsétlenség? Mért nem segítenek az istenek? Mi az emberiség fejlődésének abban a korszakában élünk, melyben az istenek mindjárt segítenek, ha az emberek elébük mennek! De az isteneket az ő törvényeik szabad emberekkel, s nem bábukkal való munkára késztetik.
Most ahhoz a ponthoz érkeztem, amire tegnap utaltam. Ha, mondjuk, még a görög időkben, de még a XV század közepéig is, egy megismerő ember az ember szültésének és halálának a jelenségére figyelmeztetett, akkor ő még az istenek világára utalhatott, arra, ahogyan az ember sorsát születésen és halálon át az isteni világokból szövik. Ma másképpen kell szólnunk, mégpedig így: az ember sorsát az előző földi élete, annak milyensége szabja meg. És arról kell szólnunk, hogy az ember ma maga teremti meg az erőket, amelyek révén az isteni világok közeledhetnek hozzá. Meg kell tanulnunk, hogy az ember viszonyát az isteni világokhoz ma fordítva gondoljuk: az emberben kell keresni az erőket fejlesztő forrást, melynek útján az egyik vagy a másik isteni lény eljöhet az emberhez. Elérkeztünk a földfejlődésnek ehhez a fontos időpontjához. Ami külsőleg történik, azt ma belső történések külső kifejeződéseként érthetjük meg, ám ez éppen a szellemtudományos belátás eredménye. Ma mintegy minden embernek megvan a lehetősége annak megfigyelésére, amibe az események torkollnak, a „torkolat” megfigyelésére. Éppen elég embert öltek meg az elmúlt négy-öt évben. A civilizált világban legalább 10-12 millió a számuk, de valószínű még több, és háromszor ennyi embert tettek nyomorékká a különböző országokban – valóban, civilizációnk nagyon sokra vitte. De ezt lassanként úgy kell felfognunk, mint következményt, mint torkolatot, a forrást pedig ott kell keresnünk az emberi lelkekben, ahol folyik az ellene feszülés, az ellenállás a betömi akaró, az emberlényt a jövőben hordozni akaró szellemi világgal szemben. Ma minden dolgot ebből a szempontból kell nézni, azaz elmélyítve, valóban elmélyítve.
Mondhatnánk ma, hogy bizonyos megtörtént dolgokat a szempontok megváltoztatásával helyesebben tudnánk kimondani. Most durván szólva olyasmit mondok, ami egészen aktuálisan zárja le ezt az előadást; mivel már a megváltoztatásával helyesebben lehetne elmondani. Durván fogok most szólni, három előadásnak angol barátaink jóleső jelenléte adta meg a hangulatát, most hát beszélhetünk győztesekről és legyőzöttekről. Feltűnő ez a szempont, feltűnő, de talán nem a legfontosabb. Talán van egy másik, egy sokkal fontosabb, s ez a következőből meríthető:
Ugyanezen a helyen egyszer Fechner von Steinwandnak egy értekezését olvastam fel, annak a német-osztrák költőnek a fejtegetését, amelyben véleményét fejezte ki a XIX. század ötvenes éveiben a német nép jövőjére vonatkozóan. Előadása már csak azért is figyelemre méltó, mert Szászország akkori királya és annak minisztere előtt tartotta. Ezekben az ötvenes években – hallották, akik önök közül ott jelen voltak -, Fechner von Steinwand arról beszélt, hogy az ő német népe predesztinálva van arra, hogy a jövőben olyasmit hozzon létre, amit annak idején a cigányok… Mélyen bepillantott Fechner von Steinwald az emberiség fejlődésébe. Teljes objektivitással nézhetünk szembe ezekkel a dolgokkal. Ha ezt tesszük, talán más szempontokat találunk, mint amiket ma gyakran használnak. Azt fogjuk kérdezni: hogyan állunk a változással? Hogyan változnak meg a győzők és a legyőzőitek?
Nos, a tulajdonképpeni győztes az angol-amerikai lényszerűség. S ez az angol-amerikai lény van a jövőben a külső világuralomra hivatva. Megkérdezhetjük: mivel a német nép nem szólhat majd bele a dolgokba, mivel ki lett kapcsolva abból, ami a jövőben a külső világban uralkodni fog, hát mi is zajlik itt tulajdonképpen? Elveszti felelősségét – természetesen nem az egyes individuum; a nép felelőssége tűnik el, az emberiség viszonyaiért való felelősség. A letaposott népek esetében nem az egyén, hanem a nép veszti el felelősségét, éppen mert le lett taposva. És nem is tudnak újra felemelkedni. Rövidlátásból fakad, amit ebben a vonatkozásban mondanak, rövidlátásból, igen, mert a felelősség elveszett. De annál nagyobb lesz a másik oldal felelőssége. Ott lesz a tulajdonképpeni felelősség. A külső uralmat könnyű lesz kiküzdeni. Azt olyan erők küzdik ki, amelyeket nem maguk a győzők szolgáltak meg. Mint utolsó természeti szükségszerűség, úgy zajlik le a külső uralomnak ez az áthelyezése. Ám a lelkek számára a felelősségnek mélységes jelentősége lesz. Mert az emberiség sorskönyvében már meg van írva a kérdés: a népek megkapják a külső uralmat; mint természeti szükségszerűséget, de vajon lesz-e köztük elég nagy számban olyan ember, aki érzi a felelősséget, beleállítva ebbe a pusztán külsődleges materializmusba – mert ne érezzék magukat becsapva: ez egy teljesen külsődleges materialista uralom lesz -, hogy tehát ennek a tisztán külsődleges materializmusnak a kulminációjába bele tudják-e helyezni a spirituális élet indítékait? Ez nem szabad, hogy túl lassan történjen! Ennek a századnak a közepe nagyon jelentős időpont. A felelősség egész súlyát kell éreznie annak, akit bizonyos értelemben a külső természet adta sors választ ki arra, hogy a materializmus uralmába – mert a materializmus uralma lesz ez – beleálljon a külső, földi világban. Mert a materializmusnak ez az uralma egyben a pusztítás csíráját is magában hordja. A pusztítás elkezdődött, és nem fog megállni. Beleállni a külső uralom világába azt jelenti, hogy a pusztítás erőit az ember átveszi, az emberek betegségének az erőit veszi át, s abban él. Ebbe viszi bele a szellem új csíráját, s abból fakad az, ami az emberiséget átviszi a jövőbe. Ezt kell ápolni, gondozni. Ezért a felelősség éppen azt az oldalt terheli, amelyik világuralomra jut.
Ezekre a dolgokra ma sem szabad komolyság nélkül gondolni. Ezeket a dolgokat alaposan át kell gondolni, nem szabad látszólag spirituálisán, de valójában materialista módon gondolkodni. Kétféle beszédet lehet ma igen gyakran hallani. Egyik az, hogy az emberek így beszélnek: ó, minek beszéltek itt szociális gondolatokról, gondolatokból sosem lesz kenyér! Ezt az olcsó ellenvetést ma sokszor hallani. A másik így szól: ha a népek megint dolgozni fognak, akkor megint minden jó lesz, a szociális kérdésnek is más képe lesz. Mindkét mondat rejtett materializmus, mert mindkét mondás eredménye a szellemi élet tagadása.
Először is: miben különbözünk mi az állatoktól? Az állat elmegy, megszerzi táplálékát, ha megtalálja a beleépített ösztön szerint. Ha nincsen elegendő táplálék, akkor éhen kell pusztulnia. Mi az ember előnye? Dolgozik, hogy táplálék keletkezzen. És abban a pillanatban, amikor dolgozni kezd, a gondolat is megjelenik, elkezdődik. És attól a pillanattól kezdve, hogy itt a gondolat, megjelenik a szociális kérdés is. Ha az embernek dolgoznia kell, a munkához indítékra, ösztönzésre van szüksége. Ám az eddig működő indítékok a jövőben nem lesznek meg. Új indítékokra van szüksége az embernek a munkához. Nem is kérdés, hogy minden megint jó lesz-e, ha az emberek újra dolgozni kezdenek – nem, mert ha az emberek a felelősségből merítik lélekhordozó gondolataikat, akkor a gondolatból származó erők átmennek a kézbe, az akaratba, és megjelenik a munka. De minden a gondolattól függ. A gondolkodás maga pedig attól, hogy megnyitjuk-e szívünket a szellemi világ impulzusai számára.
Sokat kell ma beszélni a felelősségről és a gondolat fontosságáról. Ezért akartam éppen ezeket az árnyalatokat érvényre juttatni ebben az előadásban.
Mivel ma ilyen a sorsunk, ha utazni akar valaki, el sem tud indulni, ezért hát holnap is itt leszünk. Holnap nyolc órakor speciálisan az antropozófiai, a szellemtudományos alapokról akarok beszélni a szociális kérdés kapcsán. így elutazásom előtt (angol) barátainknak még a szociális kérdésről is szólhatok, ám azt a szellemtudomány segítségével a maga mélyebb alapjaiban fogom tárgyalni.
12. előadás – Dornach, 1919. december 15.
[A szellemi, állami és gazdasági élet kaotikus egymásra hatása korunkban. A szellemi, a jogi és a gazdasági élet eredete a fény, a tér és a Föld ősi misztériumaiban. Goethe és Wilhelm von Humboldt elsőként járultak hozzá Közép-Európa szabad szellemi és jogi életéhez. A szellemi élet árama a hazugságba torkollik (Ahrimán), a jogi élet árama az önzésbe (Lucifer) és a gazdasági élet árama a kultúra megbetegedésébe és halálába (azurák). A jelenlegi európai és amerikai kultúra pusztulástól való megmentéséhez szükséges a szociális organizmus hármas tagozódásának bevezetése.]
Életbevágó, jelentős, nagy feladatok állnak a jelenkor emberisége előtt. És a feladatok elvégzéséhez valóban arról van szó, hogy a léleknek erőteljes bátorságot kell felmutatnia. Aki ma látja a feladatokat, aki valóban keresi annak áttekintését, hogy az emberiségnek mi is a gondja-baja, az ilyen ember sokszor el kell, hogy gondolkozzon azon, milyen felületes könnyedséggel is veszik általában a külső körülményeket. Azt lehetne mondani, hogy csak úgy, a világba, a levegőbe politizálnak. Néhány emóció, indulat alapján, néhány egoista, nép-egoista szempont alapján politizálnak, így alkotják meg életszemléletüket, pedig eközben a jelenkor komolyságához csak a tényleges alapokból kiinduló, egészséges ítélet vágya lenne mérhető. Én itt az utóbbi hónapokban, sőt, években, előadásokat, fejtegetéseket tartottam; kortörténetről és korkövetelményekről is, és mindig azzal a céllal közöltem a tényeket, hogy a hallgatók abból saját ítéletet alkothassanak; nem akartam kész ítéletekkel szolgálni. Ma azon múlik a dolog, hogy az emberek vágyódjanak az élet megismerésére, alapos, egyre alaposabb megismerésre, hogy így ítéletük igaz alapokból fakadjon. Különösen azért kell ezt elmondanom, mert különböző kijelentéseimet, sőt, írásbeli közléseimet az úgynevezett szociális kérdés hármas tagozódásával kapcsolatban – ahogyan az jól látható -, valóban túlságosan könnyedén vették; ezekben a dolgokban túl kevéssé kérdeztek rá a súlyos, tényszerű alapokra. A mai kor emberei nehezen jutnak el a tényleges alapokhoz, mert, bár ezt nem akarják igazán elismerni, de az élet minden területén elméletiek, teoretikusok maradnak. Éppen akik leginkább praktikus, gyakorlati embernek képzelik magukat, éppen azok a legelméletibbek, mert a szokásos módon megelégszenek azzal, hogy néhány, igen kevés képzetet alkossanak az életről, és az életnek ebből a néhány képzetéből akarják megítélni magát az életet. Eközben ma szakszerű ítélethez jutni arról, hogy mi a szükséges az életben, csak az élet univerzális és átfogóan beható tanulmányozása alapján lehet. – Azt lehetne mondani, hogy, bizonyos értelemben legalább is intellektuális frivolitás, ha ma valaki szakszerű alapok nélkül, csak úgy belepolitizál a világba, vagy világnézeti fantáziálásba fog. Alapozásként szeretnék, ha a lelkekbe ma az élettel szembeni komolyság költözne be.
Ha a mi szellemtudományos törekvéseinknek a másik, a praktikus oldalát, a szociális organizmus hármas tagozódását is az elsőhöz hasonlóan a világ elé állíthatnánk, akkor az lenne a helyzet, hogy a hármas tagozódású szociális organizmus kidolgozásában működő egész gondolat- és képzetalkotás már maga is előítélettel, sőt elővételezett érzésekkel szembesülne. Honnan is származnak ezek az előítéletek, elővételezett érzések? Igen, az ember ma képzeteket alkot az igazságról – most mindig a szociális életről szólok – képzeteket alkot arról, hogy mi a jó, a helyes, a hasznos s így tovább. Miután bizonyos kész képzetei vannak, úgy véli, hogy képzetei mindig és mindenütt abszolút érvényűek. Vegyünk például egy társadalmi kérdésekben tájékozott embert Közép-, Kelet- vagy Nyugat-Európából. Egészen meghatározott, szociális módon kidolgozott, megformált ideái vannak. De mi van e szociális módon meghatározott, megformált ideák alatt, „alagsori” képzetként? Alagsori képzete ennek az embernek a következő: amiről azt kell képzelnie, hogy számára kielégítő, az minden ember számára e földön kielégítő kell, hogy legyen, és ennek vég nélkül, a Föld egész jövője számára érvényesnek kell lennie. Hogy minden, a szociális életre érvényes gondolat a hely és az idő alapkarakteréből kell, hogy megszülessen – ehhez a mai embernek kevés érzéke van. Ebből adódik az is, hogy az emberek nehezen jönnek rá, hogy milyen fontos lenne beleépíteni európai kultúránkba – beleértve e kultúra amerikai függelékét is, bár annak más az árnyalata – a szociális organizmus hármas tagoltságát. Ha ezt a hármasságot felállítanánk, akkor a térbeli árnyalatok, azaz a Föld árnyalatai a különböző területen élő népek szerint már magától megjelennének. Ezen felül annak az időnek az elteltével, amikor az emberiség fejlődése miatt „A szociális élet kérdései” könyvben megadott ideák már nem lennének érvényesek, megint újakat kell majd keresni.
Nincs itt szó abszolút gondolatokról, ezek a gondolatok a jelennek és az emberiség közeli jövőjének szólnak. De ahhoz, hogy teljes horderejében felfoghassuk, milyen fontos hármasan tagolni a szociális életet önálló szellemi életre, önálló jogi-állami életre és önálló gazdasági életre, egy elfogulatlan pillantást szükséges vetni a mi európai-amerikai civilizációnk keletkezésére. Ez a civilizáció a szellemi, az állami és a gazdasági élet egymásra hatásából jött létre. A szálaknak, a szellemi szálaknak, a jogi és állami szálnak, és a gazdaság szálának egybefonódását átlátni egyáltalán nem könnyű dolog. Kultúránk, civilizációnk egy gombolyag, fel van gombolyítva, de benne a három szál összekuszáló- dott, pedig eredetük egészen különböző. A mi szellemi életünknek lényegesen más a származása, mint a jogi-állami életnek, s a gazdasági élet eredete megint más. A három különböző eredetű áramlat kaotikusán össze van gabalyodva egymással. Ma mindez persze csak vázlatosan ábrázolható, de ha röviden is, mégis azt mondhatnám: ősforrásáig akarom követni a három áramlatot.
A szellemi életünk külsődleges megjelenését, kézzelfoghatóságát érzékelő ember előtt úgy tűnik, hogy amikor az emberek ezt a szellemi életformát elsajátítják, akkor a régi görög és latin kulturális életnek a folytatását engedik hatni magukra, ahogyan az belefolyt a később gimnáziumokká, egyetemekké alakult formákba. Mert az úgynevezett humán műveltségünk, egészen le a népiskoláig, nagyon is függ a görög elemet hordozó – mondjuk így: első áramlattól (lásd a későbbi rajzot: narancsszínű). Mert szellemi életünk, az európai szellemi élet mégis csak görög eredetű, a latinon csak áthaladt. A latin egy átmeneti stádium. Igaz, a legújabb időkben más is keveredett a görög földről származó szellemi életbe, s ez a más a technika különböző területeiről jön, ehhez a görögök már nem fértek hozzá. A mechanikus technika, a kereskedelmi technika stb. lényszerűsége ez. Azt mondhatnám: egyetemeink mellé felsorakoztak a technikai főiskolák, a kereskedelmi főiskolák stb., újkori elemet hozva ahhoz, ami a görögökre visszanyúló humanisztikus iskoláinkból a lelkekbe árad; nemcsak az úgynevezett művelt osztályok tagjainak a lelkébe, mert sok mai szocialista teória kísért még a proletár fejekben is, s ezek mind levezethetők az eredetileg görög szellemi életből származó áramlatból. Csak az különböző metamorfózisokon haladt közben át. Ám ez a szellemi élet még korábbi eredetében egészen Ázsiáig nyúlik vissza. Keletig megy vissza, amit Platónnál, Hérakleitosznál, Püthagorasznál, Empedoklésznél, sőt, Anaxagorasznál is megtalálunk. Amit Aiszkhülosznál, Szophoklésznél, Euripidésznél találunk, mind keletre vezethető vissza. Még amit Pheidiásznál találunk, az is a Keletre vezethető vissza. Az egész görög kultúra keleti, ám jelentős változáson ment át a Görögországig vezető úton. Mert Keleten ez a szellemi kultúra lényegesen spirituálisabb volt, mint a régi Görögországban, és ott abból fakadt, amit a Szellem misztériumainak, úgy is mondhatom: a fény misztériumainak nevezhetünk (rajzol). Már a görögök szellemi élete is hígabb, mintegy átszűrt, filtrált volt az eredetet adó keleti szellemi élethez képest. Az ugyanis egészen különös szellemi tapasztalatokon alapult. Hogy e szellemi tapasztalatokat le tudjam írni önöknek, a következő módon kell jellemeznem őket.
Természetesen történelem előtti időkbe kell visszamennünk, mert a fény misztériumai, vagy a Szellem misztériumai történelem előtti jelenségek. Ha e szellemi élet karakterét be akarom mutatni, azt, hogy hogyan is alakult ki, a következőt kell mondanom.
Tudjuk, hogy ha nagyon messze megyünk vissza az emberiség fejlődésében, ott egyre inkább azt látjuk, hogy az embereknek atavisztikus, álomszerű tisztánlátása volt, előttük ebben nyilatkoztak meg a világmindenség titkai. Helyesen szólunk, ha azt mondjuk, hogy a Golgotái Misztérium előtt a 7-től egészen a 3. évezredig egész Ázsiában a civilizált területeken élő emberek nagyon is természethez kötött látása előtt megnyilatkoztak a természet, a testi organizáció, a vér szellemi igazságai. Ilyen természetű volt bizonyos tágas körzetek elterjedt népessége. De e képességek már az Atlantisz utáni, leszálló fejlődési szakaszban voltak, egyre inkább dekadenssé váltak. Az atavisztikus szellemi látásnak ez a dekadenciába fordulása nem csak kultúrtörténeti jelenség, hiszen az emberek életében ugyanakkor szociális, társadalmi jelenség is volt.
Miért volt így? Mert a földet lakó embereknek ilyen, a kulturális központok körül élő tömegéből egy különös réteg emelkedett ki, emberek, különleges képességekkel. Náluk az atavisztikus szellemi látás mellett – mert az bizonyos értelemben náluk is megmaradt és belső, álomszerű lelki életükben ők is meg tudtak ragadni világtitkokat – az álomszerű szellemi világfelfogáson kívül még valami más is volt. Ok voltak az első ilyen emberek az emberiség fejlődésében, s ami náluk megjelent, azt mi gondolati erőnek nevezzük. Náluk jelent meg az intelligencia hajnali fénye.
Fontos szociális jelenség volt ez. Mert a régi emberek, akik csak az álomszerűén felszálló látások útján tudtak a világ-titkokról, a területükre érkező bevándorlókat láttak, akiket még meg tudtak érteni, mert látásaik nekik is voltak – ám azoknak még olyasféle adottságuk is volt, ami az eredeti lakosoknak nem volt meg: a gondolkodás ereje. Ezért ők egy különleges emberfajtát alkottak. A leszármazottai voltak azoknak, akik az atavisztikus látást a gondolkodás erejével is összekötötték, az indiaiak a brahman kaszt tagjainak nevezték őket. És amikor ezek az emberek a magasabb északi régiókból leszálltak a déli tájakra, az árja nevet ruházták rájuk. Ez lett az árja népesség. Ősi jellemzőjük – ha a későbbi kifejezést használhatom – az volt, hogy az atavisztikus látás plebejus képességével összekötötték a gondolkodás erejét.
A Szellem vagy a fény misztériumait olyan emberek alakították ki, akik az atavisztikus látással összekötötték az intellektus első fellángolását, az ember belső fényét. Megvilágosító szikraként érkezett az intelligencia az emberiségbe, s annak egy függeléke, leszármazottja ez a mi szellemi műveltségünk, de éppen csak függeléke.
Az akkori kinyilatkoztatásból valami megmaradt az emberiségben. Ám meg kell gondolni, hogy már a görögök is látták, köztük főként a művelt személyiségek, ahogyan kialszik, kihuny az atavisztikus látás ajándéka, s csak a gondolkodási erő marad meg számukra. A rómaiaknál már csak a gondolkodási erő maradt. De a görögnek még a tudatában volt az, hogy a gondolkodás is ugyanabból a forrásból fakadt, ahonnan az atavisztikus tisztánlátás jött. Szókratész egyenesen kimondta, mint saját élményét, mikor daimonjáról szólt, aki az igazsághoz, bár a dialektika útján, de mégis intelligens igazsághoz juttatta lelkét.
A görögök művészileg is bemutatták, ahogyan az intelligens ember kimagaslik, helyesebben kinő az emberiség többi tagja közül: mert a görögök plasztikája, szobrászata – csak pontosan kell tanulmányozni – három erőteljesen különböző típust ábrázol. Az árja típust mutatja az Apolló fej, a Pallasz Athéné és a Héra fej. Hasonlítsák csak össze Apolló füleit egy Merkúr fej füleivel, Apolló orrát egy Merkúr orral, látni fogják, hogy menynyire más típusúak. A görög utalni akart rá, hogy a Merkúr-típus alacsonyabb műveltséget képvisel, az intelligencia összeolvadását a régi szellemi látás már csak babonaként tovább élő képességével. Régi kultúra alapjaira utalt ez, alacsonyabbra az árjánál, amit Zeusz és Pallasz Athéné művészileg formált feje mutat. Görögországban, illetve az ország perifériáin, peremén, még élt az egészen alacsonyan álló rassz, melyben a régi szellemi látásnak még megvolt egy zavaros maradéka, s a görögök érzékelték másságukat. Ok még egy másik plasztikus formában maradtak fenn: a szatír típusban, s ez megint nagyon különbözik a Merkúr típustól. Hasonlítsák csak össze a szatír orrát Merkúr orrával, fülét a Merkúréval, s így tovább. A görög összegyűjtötte művészetében, amit tudatában hordott a maga létesüléséről.
Ahogyan a Szellem, vagy a fény misztériuma Görögországon át lassú átszüremléssel az újkorba érkezett, a szellemi kultúra egy bizonyos sajátosságát hordozta. Ez a szellemi kultúra olyan belső hajtóerővel volt ellátva, hogy önmagától meg tudta alapozni az emberek jogi életét is. Ebből az erőből adódik egyik oldalon az istenek megnyilatkozása a misztériumokban, a másik oldalon pedig az istenektől kapott szellem beleplántálása a szociális, társadalmi organizmusba, a teokráciákba. Minden a teokráciákra nyúlik vissza. Nemcsak arra voltak képesek, hogy magából a misztérium mivoltából szőjék át a teokrata társadalmat törvényekkel, a politika lényszerűségével, de még a gazdasági élet szabályozása is a szellemből fakadt. A fény misztériumának papjai az ő területükön egyben a gazdaság, az ökonómia vezetői is voltak. A misztérium szabályai szerint gazdálkodtak. Ok építették a házakat, csatornákat és hidakat, gondoskodtak a talaj megműveléséről, és így tovább.
Az ősi időkben tehát létezett egy teljességgel a szellemből fakadó kultúra. De ez a kultúra elvont, absztrakt lett. Szellemi élet helyett egyre inkább az eszmék összegzésévé vált. A középkorban már teológia lett belőle, azaz a régi szellemi élet helyett fogalmak summázata, vagy arra volt utalva, hogy absztrakt állapotban, azaz hivatalos, latinos stílusban tartsák fenn, hiszen a szellemi élettel már nem függött össze. Mert ha visszatekintünk a régi teokráciákra, akkor látjuk, hogy ott a misztériumokban az istenektől kapta feladatát az, aki uralkodott. Utolsó, lefűződött maradványa ennek a nyugati uralkodó. Rajta már nem is látni, hogy a misztériumokban az istenektől rendelt teokrata uralkodónak a lefűződött utóda. Ami megmaradt, a korona és a koronázási palást, csak külső jelvény, később csupán rendjelekké alakult. A címekből is észre lehet még venni, ha valaki érti ezeket a dolgokat, hogy visszanyúlnak a misztériumi időkbe. De már minden külsődlegessé vált.
Alig kisebb a külsődlegessége annak, amit szellemi kultúraként a gimnáziumok, az egyetemek hordoznak, mint a misztériumok isteni üzenetének utócsengését. Bár életünkbe a szellemi élet belejátszik, de teljesen absztrakttá válva, csupán képzetekből áll. Erről mondják végül a szocialista körök, hogy ideológia, amely szó a gondolatok összegét, csak gondolatot jelent. Valóban ilyen lett a mi szellemi életünk.
Ebben a szellemi életben fejlődött ki a mai társadalmi káosz – mert a szellemi élet ebben a leszűrt, absztrakt formában minden ütőerejét elvesztette. Arra vagyunk most ráutalva, hogy a szellemi életet saját alapjaira állítsuk, mert csak ekkor gyarapodhat. Meg kell találnunk az utat a pusztán elgondolt szellemtől a teremtő szellemhez. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha az állami szellemi életből ki próbáljuk fejleszteni a szabad szellemi életet. Ekkor erőhöz jut, s újra életre ébred. Mert sem az egyház pórázán vezetett, sem az államtól őrzött-védett szellemi élet, de az sem ami a gazdaság nyomása alatt kushad, egyik sem válhat termékennyé az emberiség számára, csak az, amely a saját lábán áll.
Igen, ma már itt az idő, hogy felszítsuk lelkűnkben a bátorságot és tisztán, egyenesen képviseljük a világ előtt mindazt, ami a szellemi életet saját talajára kell, hogy állítsa. Sok ember kérdezi ma: mit kell hát tennünk? Az első, amin a dolog múlik: az emberek felvilágosítása arról, hogy mire van szükség. Hogy minél több embert nyerjünk meg, akik belátják, hogy már nincs az emberiség üdvére az, amivé a népiskolák, a közép- és főiskolák váltak a XIX. század pedagógiájában, és hogy a pedagógiát a szabad szellemi életből kell újjáépíteni. A lelkek bátorsága még kevés ahhoz, hogy ezt igazán, radikálisan követeljék. De nem is lehet követelni, csak ha majd lehetőleg minél több embert meg fogunk nyerni, a viszonyok belátásához fogunk juttatni. Minden egyéb szociális munka csak provizórikus. Mert ez a legfontosabb: látni, dolgozni, minél több embert megnyerni, hogy az itt jellemzett viszonyokat, amelyek közül most egyet jellemeztünk, átlássák. Minden eszközzel felvilágosítani az embereket – ma ezen múlik a dolog.
Még nem váltunk a szellemi életet illetően produktívvá, de először ott fogunk azzá válni. Már itt vannak a kezdemények, mindjárt szólok róluk, de még produktívak nem vagyunk, ami a szellemi életet illeti. Produktívvá válnunk a szellemi élet önállósítása útján kell!
Minden, ami a Földön keletkezik, maradványokat hagy vissza. A mai keleti kultúrában a régi szellemi élet még nincs annyira átszűrve, mint nyugati életünkben, de már egyáltalán nem él abban az alakban, mint az említett ősi korban. Mégis, ha tanulmányozzuk a buddhisták, a hinduk mai hitét, megtaláljuk náluk annak utócsengését, amiből a mi szellem életünk is él, csakhogy Ázsiában életének egy más fokán annakidején megállt. De mi itt nagymértékben terméketlenek vagyunk, nem vagyunk produktívak. Amikor a Golgotái Misztérium híre elterjedt Nyugaton, honnan vették a görög, a latin tudósok a fogalmakat a Golgotái Misztérium megértéséhez? A kereszténységet nem a Nyugat hozta létre, a Kelettől vették át.
De nem csak erről van szó. Amikor az angolul beszélők tájain meglehetősen terméketlennek érezték a szellemi kultúrát, és annak megtermékenyítését óhajtották, akkor a teozófusok az elnyomott indiaiakhoz fordultak, és ott keresték az újkori teozófia forrását. Nem találtak a saját életükben termékenyítő forrást a spirituális élet megújítására: Keletre mentek. A nyugati szellemi élet termékenységének bizonyítására emellett a példa mellett még sok más bizonyítékot is találhatnánk. És mindegyik azt bizonyítaná, hogy a szociális organizmuson belül a szellemi életet kell önállóvá tenni.
Egy második áramlat a kusza gomolyagban az állami vagy jogi áramlat. Ez a mi kultúránk nagy terhe, púpja, ez a második. Ha külsőleg nézi meg az ember, úgy külsőleg ismerkedik meg vele, látja, ahogyan tiszteletreméltó bíráink az esküdtekkel az ő bírói székükön ülnek, és ítéletet mondanak a bűnösök, a vétkesek fölött, vagy ahogyan a hivatali tisztviselők az ő bürokráciájuk szerint működnek civilizált világunk felett, az alájuk rendeltek kétségbeesésére. Mindaz, amit jogtudománynak, jogászainak, államnak nevezünk, s mindaz, ami ebből politikaként keletkezik – ez a második áramlat (lásd a későbbi rajzot: fehér vonal). Ez a szellemi élet áramlata (narancsszínű), ez pedig a jogé (fehér).
Honnan jön ez? Mindenesetre ez is visszanyúlik a misztérium-kultúráig, az egyiptomi misztérium-kultúráig, majd Európa déli részén halad át. Aztán a józan, fantázia nélküli rómaiakon át, kapcsolódva egy keletre nyúló oldalággal, katolikus kereszténység, illetve katolikus egyház lett belőle (tovább rajzol). Ez a katolikus egyházi elem, ha radikálisan beszélünk, alapjában véve maga is jogtudomány. Mert az egyes dogmáktól egészen a hatalmas, nagy ítéletig, amit az egész középkoron át mint Utolsó ítéletet ábrázoltak, megváltoztatva a Kelet más jellegű szellemi életét, azáltal, hogy megkapta az egyiptomi tér-misztériumok hatását – alapjában véve a világbírák, világítéletek, a világok megbüntetésének, a bűnösöknek, gonoszoknak a társadalmává változott. Ez jogászat, jogtudomány. A mi szellemi gombolyagunkban tehát ez a második elem él, és a civilizációnak nevezett zűrzavarban egyáltalán nincs szervesen összekötve a többivel. Mindenki tapasztalhatja, hogy nincs összekötve, ha elmegy az egyetemre, és egymás után meghallgat egy előadást az államjogról, majd utána egy teológiait, mondjuk a kánonjogról. Egymás mellett beszélnek el. De ezek a dolgok ember-alakítók voltak. Még később is, mikor eredetüket már elfeledték, alakítják az emberek érzületét. A jogi élet hatása absztrakttá tette a későbbi szellemi életet, de a külső világban ez teremtően hatott az emberek erkölcseire, szokásaira, az emberi berendezkedésekre. És mi a dekadens keleti szellemi áramlatnak az utolsó nyúlványa, aminek eredetét már senki sem ismeri? Ez a feudális arisztokrácia (rajzol). A nemeseken már nem látszik, hogy a keleti teokratikus szellemi életből származnak, mert már mindent levetkőzött ez a világ, csak a társadalmi konfiguráció maradt meg. A zsurnaliszta intelligencia néha különös kísértet-jelenségeket produkál. Ilyen az újabb időkben kitalált érdekes szó, amire nagyon büszke: a „szellemi arisztokrácia”. Lehet ezt néha-néha hallani. Ami átment a római egyházi szabályokon, a teokratizáló jogtudományon, a joggal játszó teokrácia világává lett a középkori városi létben, az teljesen világivá vált az újabb korban – és mi ennek az utolsó maradványa, függeléke? Ez a burzsoázia (rajzol). És ebben a legutolsó függelékében aztán bizalmasan keverednek össze-vissza ezek a szellemi erők az emberek között.
Még egy harmadik áramlat is hozzájuk kötődik. Ha ma kívülről megfigyelik: hol mutatkozik külsőleg, érzékelhetően és nagyon jellemzően ez a harmadik áramlat (a rajzon piros) – igen, ott, ahol Közép-Európa számára egyenesen módszerré vált egyeseknél valami, azért, hogy az eredetileg másféléből ez a harmadik kibontakozhasson. Akkor történt ez, amikor a közép-európai ember a fiát Londonba vagy New Yorkba küldte, hogy ott tanulja meg a gazdálkodás szokásait. Az angol és az amerikai világnak népszokásaiból eredő utolsó következményeit láthatjuk a gazdasági életben. Ezek a szokások utolsó függelékei annak, amit a Föld misztériumainak szeretnék nevezni, s e Föld-misztériumoknak különleges változatai voltak például a druida misztériumok. A Föld misztériumai az európai népek ősi korszakában az életben való bölcsességnek sajátos fajtáját tartották fenn. Az európai népesség egészen barbár volt a keleti misztériumokkal, vagy a térmisztériumokkal szemben, majd azzal szemben is, ami később a katolicizmus lett; ez a népesség szembesült aztán a terjedő kereszténységgel. Az ő sajátos életbölcsességük teljes egészében fizikai volt. Amit történelmileg feljegyeztek, abból ennek az áramlatnak legfeljebb a legkülsőségesebb szokásait lehet tanulmányozni, azt, hogy hogyan függtek össze ezeknek az Angliát és Amerikát benépesítő embereknek az ünnepei azzal, amiből később a szokások lettek. Az ünnepélyek itt egészen más vonatkozásúak, mint Egyiptomban, ahol az aratás a csillagokkal függött össze. Itt is megtartották az aratás ünnepét, de az év nagy ünnepei mással, mégpedig a gazdasági élethez tartozó helyzetekkel voltak összefüggésben. Olyasmi van itt, ami visszavezethető a gazdasági életre. Ha ezt a dolgot egész lelki mivoltában meg akarjuk ragadni, azt kell mondanunk: Ázsiából és a délről hozták az emberek a szellemi és a jogi életet, azt felülről kapták, és levezették a földre. Itt, a harmadik áramlatból sarjadt ki a gazdasági élet, és annak felfelé kell fejlődnie, fel kell kapaszkodnia. Ennek a körnek az eredeti jogi szokásai és szellemi berendezkedése is teljesen gazdasági jellegű volt. Például különleges évi ünnepükön a nyájak megtermékenyülését ünnepelték az istenek tiszteletére. Volt még más hasonló ünnepük is, s mind a gazdasági életből kigondolt ünnep volt. Ha Észak-Oroszországba, Közép-Oroszországba, majd Svédországba és Norvégiába megyünk, a még nemrég Német-országhoz tartozó tájakra, Franciaországnak legalább is az északi tájaira, vagy mai Nagy- Britanniába – mindezeket a tájakat bejárva egy elterjedt népességre találunk, akiknél a kereszténység előtt a gazdasági életnek kifejezett kultúrája volt található. Ami a régi erkölcsökből, szokásokból megmaradt, jogi szokások ünnepeként, istentiszteleti ünnepként, – ezek mind a régi gazdasági kultúra maradványai. (A rajz most kész)
A gazdasági kultúra aztán találkozik a másik oldalról érkezőkkel. Először még nem vitte annyira, hogy önálló jogi és szellemi életet fejlesszen. Az ősi jogszokásokat levetette, mert beérkezett a római jog, a régi szellemi szokásokat is levetette, mert megjött a görög szellemi élet. A gazdasági élet először sterillé vált, és csak lassanként dolgozza fel magát, de csak akkor jut önmaga kifejezéséhez, ha az idegenként felvett szellemi és jogi élet kaotizáló hatását legyőzi. Nézzék meg csak a mai angol-amerikai szellemi életet. Két nagyon is különböző dolgot találnak benne. Egyrészt jobban, mint a földön bárhol, mindenütt megtalálják benne a meglehetősen erős hatást gyakorló titkos társaságokat, sokkal inkább, mint ahogyan az emberek tudnak róla. Ok a régi szellemi élet őrzői, és büszkék rá, hogy az egyiptomi, a keleti életet őrzik, bár egészen leszűrten, mert minden elillant belőle, csak a lenge szimbólumok maradtak, amelyeket már nem is értenek, de a felsőbb rendeknél mégis van bizonyos hatalmuk.
Ez azonban a régi szellemi élet, nem a saját talajból fakadt. Ott van mellette a saját gazdasági élet talajából kinőtt szellemi élet, de ez még csak egészen kicsike virágokat növeszt, ezek a kicsik burjánzanak a gazdaság talajából.
Aki tanulmányozza ezeket a dolgokat, és meg is érti, az jól tudja, hogy Locke, Hume, Mill, Spencer, Darwin és mások éppen ilyen virágocskái a gazdasági életnek. A gazdasági életből egészen pontosan levezethetők egy Millnek, egy Spencemek a gondolatai. Mindezt a szociáldemokraták emelték teóriává, és ők aztán a szellemi életet a gazdasági élet függvényének tekintik. Egyelőre ennyi van meg, mindent a tulajdonképpeni életrutinból merítenek, nem a valódi gyakorlati életből. Egymás mellett futnak olyan dolgok, mint a darwinizmus, spenglerianizmus, humeizmus, milleizmus, és a leszűrődött misztérium-tanok. Utóbbi folytatásra talál a különböző szektás alakulatokban, mint a Teozófiai Társaság, a kvékerek stb. A felfelé igyekvő gazdasági élet először kis virágocskákat hajt, még nem jutott messzire. Ami a szellemi életet és a jogi életet illeti, ezek ott idegen növények, és annál idegenebb egy ilyen növény – erre jól figyeljenek! – mennél inkább nyugatra megyünk az európai civilizációban.
Mert Közép-Európában mindig volt valami, mondhatnám: védekezés, mintegy küzdelem, egyrészt a görög szellemi élettel, másrészt a római katolikus jogi élettel szemben. Adva volt egyfajta vonakodás, lázadozás. Példa erre a közép-európai filozófia. Hegelt valójában nem is lehet angol nyelvre lefordítani, ez nem lehetséges. Angliában az emberek nem is tudnak róla semmit sem. Angliában germanizmusnak nevezik a német filozófiát, s ezzel olyasmire gondolnak, amivel egy értelmes ember nem foglalkozhat. De éppen ebben a német filozófiában láthatjuk a lázongás utórezgéseit – egy epizód kivételével, nevezetesen amikor Hume alaposan tönkretette Kantot, s ez a csúf Kant-Hume féle elem bekerült a német filozófiába; ez valóban gyógyíthatatlan kárt okozott a közép-európai emberek fejében. Tehát egy epizód kivételével mindenütt láthatjuk a lázadozásnak ezt az utóvirágzását, éppen Fichte, Schelling, Hegel esetében. A szabad szellemi élet keresését már Goethénél is láthatjuk, ő már tudni sem akart semmit a római katolikus jogrend utócsengéséről abban, amit természeti törvényszerűségnek neveznek. Érezhetik, ahogyan a jogi jelleg, éppen úgy, mint a ma már kopottá vált bírói talár és a furcsa föveg esetében – most készül a petíció, hogy letehessék – érezhetik a természet- tudományban is, a „természeti törvény”-ben, a jogi elemet. Az a kifejezés, hogy „természeti törvény” értelmetlen a goethei természettudomány számára, ahol ősjelenséggel, ős-tényekkel dolgoznak. Itt támadják meg először radikálisan, de ez itt még megmaradt a kezdeteknél. Ez volt az első előretörés a szabad szellemi élet felé: a goethei természettudomány. Közép-Európában megtörtént az első előrelépés az önálló jogrend, illetve az állami rend felé is. Olvassák el Wilhelm von Humboldt írását. Ez a férfi ráadásul porosz oktatásügyi miniszter volt. Olvassák csak el Wilhelm von Humboldt írását. Korábban 20 pfennigért volt kapható a Reklam-Universitas könyvtárában, most nem tudom, mennyibe kerül, – olvassák el „Gondolatok az állami hatékonyság határainak meghatározásáról” („Ideen zu einem Versuch, die Grenzen dér Wirksamkeit des Staates zu bestimmen”) című művét. Ott láthatják az önálló jogi és állami élet első kezdeményét, ott megszerkeszti az önálló politikai élet területét. Azonban a kezdeményezéseknél tovább nem jutottak; ezek a kezdetek messze, a XVIH század végén, a század elején jelentkeztek. De meg kell gondolni, hogy Közép-Európában, éppen ebben az irányban, mindenütt fontos impulzusok vannak, olyan impulzusok, amikhez kapcsolódni lehet, amiket figyelmen kívül hagyni nem szabad: beletorkollhatnak a hármas tagozódású szociális organizmus impulzusába.
Nietzsche egyik első könyvében írta le azokat a szavakat, amelyeket Nietzsche-könyvemnek mindjárt az első oldalán én is idéztem, és e szavakban szinte felhangzik a német szellemi élet tragikumának sejtelme. ,Dávid Strauss, a hitvalló és író” című könyvében Nietzsche a Német Birodalom 1870-71-es megalapításának eseményét a következő szavakkal jellemzi: német szellem kiirtása a Német Birodalom érdekében”. Azóta alaposan elvágták a német szellem torkát. És amikor az utóbbi öt-hat évben a világ egyharmada nekiment a valamikori Németországnak – nem akarok okokról és vétkesekről beszélni, csak a konfigurációt, a világhelyzetet adom meg – ott már alapjában csak a holttestét találták a német szellemi életnek. De ha úgy beszél az ember, mint én tegnap, elfogulatlanul karakterizálva a tényeket, akkor mégis kihallani e szavakból: „már nincs sok ebben a német szellemben, ami előjöhetne belőle”, hogy a cigány jelleg ellenére is ki kell még jönnie, amit figyelembe kell venni, mert ki akar jönni és figyelmet akar kapni. Mert mi tette tönkre a németeket? Elfogulatlanul kell egyszer felelni erre a kérdésre. A németek azért mentek tönkre, mert együtt akartak dolgozni a materializmussal, pedig nincs tehetségük a materializmushoz. Másoknak jó tehetségük van a hozzá. Hermann Grimm kitűnően jellemezte a németeket, mert tényleg megvan ez a tulajdonságuk: a németek akkor húzódnak vissza, amikor előre menetelni lenne számukra üdvös, és akkor rohamoznak előre nagy erővel, mikor számukra a visszavonulás lenne üdvösebb. – Igen, ez találó megállapítás, éppen a német nép belső karakterének jellemzésére. Évszázadokon át mindig volt is bennük átütő erő, de a fenntartásra már nem volt kitartásuk. Goethe elérte az ősjelenséget, de a szellemtudomány kezdeteihez nem jutott el. Ki tudott fejleszteni egy szellemiséget például a Faustban, vagy a Wilhelm Meisterben, ami forradalmasíthatta volna a világot, ha a helyes utat megtalálta volna. Ezzel szemben ennek a zseniális embernek a külső személyisége csak odáig jutott, hogy Weimarban zsírt szedett föl magára, és kettős tokájú titkos tanácsos lett belőle, aki bár miniszterként is rendkívül szorgalmas volt, mégis ötödfokon volt kénytelen maradni, ahogyan mondják – éppen a politikai életben.
A világnak be kellene látnia, hogy olyan jelenségek, mint Goethe és Humboldt, valóban kezdeményezők, és a világ igazán a saját kárára és nem a hasznára volt képes figyelmen kívül hagyni azt, ami a német fejlődésben él, és még egyáltalán nincs felépítve, még elő kell, hogy bújjon. Hiszen a németeknél még az alapadottságok sincsenek meg ahhoz, ami másoknál, mennél nyugatabbra megyünk, annál inkább megvan, olyan adottság, amely eljuttat a legvégsőbb absztrakcióhoz. A világ absztraktnak nevezi azt, ami a németek szellemi életében benne van, mert átélni nem tudja, és mivel maga szorítja ki belőle az életet, azt hiszi, hogy mások számára sincs benne élet. De a németeknél hiányzik a teljes absztrakcióig jutás adománya. Különösen állami életükben látszik ez, ebben a mind között legszerencsétlenebb állami életben. Hiszen ha a németeknek nagy tehetségük lett volna a monarchizmushoz – amit a franciák a mai napig ragyogóan megőriztek -, sosem estek volna a „wilchelminizmus”-ba. Ezt a különös, karikatúraszerű monarchia-formát nem kellett volna hagyniuk, illetve felépíteniük. Bár a franciák republikánusoknak vallják magukat, mégis titkos monarchia tartja össze náluk az állam rendjét, és a lelkeket is félelmetesen kordában tartja. Alapjában még XIV Lajos szelleme van náluk jelen, természetesen már dekadenciában, de jelen van. A francia nép egy titkos monarchiát tart fenn, ez minden kulturális megmozdulásukból kitűnik. És a Woodrow Wilsonban megjelenő absztrakciós tehetség politikai síkon a legnagyobb talentumot mutatja. A világ-tanítómester 14 pontja minden szavában a legkevésbé praktikus, a legkevésbé végrehajtható képet mutatja fel, ez csak olyan szellemből fakadhatott, mely teljesen az absztrakciókból épült, és az igaz valósághoz semmi érzéke sincs.
Két dolog lesz majd, amit a jövő kultúrtörténete nehezen bír felfogni. Az elsőt Hermann Grimm szavaival gyakran jellemeztem: ez a Kant-Laplace féle teória, ebben néhány ember még ma is hisz. Hermann Grimm olyan szépen mondja „Goethé”-jében: „egyfajta betegség az, amit az emberek ma tudománynak hívnak, és a Kant-Laplace féle elméletben jelenik meg, mely szerint egy kozmikus ködből összehúzódás útján keletkezett minden körülöttünk e világban. Ez addig fog folytatódni, amíg vissza nem hull minden a Napba. Egy dög csontja körül keringő éhes kutya étvágygerjesztőbb kép, mint a kozmosz fejlődésének ez a fantáziaképzete”. így gondolja Hermann Grimm. És igaz, egyszer nagyon nehéz lesz majd a Kant- Laplace féle elméletet a XIX. és XX. század őrületéből megmagyarázni. A másik hihetetlen dolog az lesz, hogy hogyan is adódhatott nagy számban olyan ember, aki Woodrow Wilson 14 pontját komolyan vette, épp egy társadalmilag oly komoly, nehéz korszakban.
Tanulmányozzuk a világban egymás mellett álló dolgokat, ahogyan sajátságos módon egymásba gabalyodik a gazdasági élet, a politikai-jogi élet és a szellemi élet. Ha nem akarunk elpusztulni a végső degenerációhoz érkezett szellemi és jogi élet alatt, akkor a társadalom hármas tagozódása felé kell fordulnunk. A gazdasági életet önálló gyökeréből kell felnevelni, ez akar előjönni már, de feljönni mégsem tud, ha nem jön elébe, nem nyúl felé szabadságban a jogi és szellemi élet. A gyökere ezeknek a dolgoknak az egész emberiség-fejlődésben, az emberek együttélésében van. Meg kell keresni a gyökereket. Az emberek előtt érthetővé kell tenni, hogy ott lenn, a talajon kúszik a gazdasági élet, behálózva az angol-amerikai gondolati szokásoktól, és ha majd összhangban az egész világgal fel tud emelkedni, akkor együtt fog dolgozni azzal is, ami a mások képessége, mások adottsága. Különben világhatalma csapássá válik.
Ha a világ sora továbbra is így megy, ahogyan eddig, a degenerálódó Keletről származó szellemi élettel, akkor ez a szellemi élet – bár kezdetben magasztos igazság volt -, belezuhan a legfélelmetesebb hazugságba. Nietzschének be kellett mutatnia, hogy már a görögök is művészetükkel kellett, hogy megvédjék magukat az élet hazugságaitól. Alapjában véve a művészet az az isteni gyermek, amely a hazugságba süllyedéstől védi meg az embert. Ha egyoldalúan követik a kultúrának ezt az első ágát, akkor az hazugságba fog torkollni. Az utóbbi öt-hat évben a világtörténelem minden éve közül a civilizált emberiség most hazudott a legtöbbet. Egyáltalán, szinte semmi igazat nem mondtak a nyilvános életben, a világba kikürtölt szavak között alig volt egy is igaz. Amíg ez az áramlat a hazugságba fut (lásd a rajzot), a középső áramlat az önzésbe vezet. Az olyan gazdasági élet pedig, amilyen az angol-amerikai, mely világuralom felé halad, ha nem hatja át az önálló szellemi élet és az önálló állami élet, akkor ez az emberi élet harmadik szakadékába vezet; a három közül a harmadikba. Az első szakadék a hazugság, az emberiség elfajzása Ahrimán által. A második az önzés szenvedélye, az emberiség elfajulása Lucifer által. A harmadik a fizikai síkon betegséget és halált hoz, kulturális téren a kultúra betegségét és halálát.
Az angol-amerikai világ megszerezheti a világuralmat: a hármas tagozódás nélkül ez a világuralom a kultúra betegségét és a kultúra halálát zúdítja a világra, mert az ugyanúgy adománya az azuráknak, ahogyan a hazugság Ahrimán adománya, az önzés pedig Luciferé. Ezt a harmadikat méltán helyezhetjük a másik kettő mellé, mint az azurikus hatalmak ajándékát!
Ezekből a dolgokból lelkesedést kell merítenünk, amely feltüzel minket, hogy lehetőleg sok ember felvilágosításához találjuk meg az utat. Akik belátók, azoknak ma az a feladatuk, hogy felvilágosítsák az embereket. Minden lehetőt meg kell tenni, hogy a magát bölcsnek tartó botorsággal, amely azt hiszi, hogy olyan pompásan sokra vittük, igen, ezzel a bolondsággal szembe tudjuk állítani azt, ami az antropozófiailag orientált szellemtudomány gyakorlati aspektusából nyerhető.
Ha szavaimmal egy kissé is felébreszthettem önökben azt az érzést, hogy a mai helyzet milyen mélységesen komoly, – akkor talán elértem valamit abból, amit éppen ezekkel a szavakkal el szerettem volna érni. Ha néhány hét után megint látjuk egymást, továbbra is hasonló dolgokról akarok beszélni. Ma csak egy érzést kívántam felkelteni önökben, annak megérzését, hogy ma valóban a legfontosabb szociális munka az emberek széles körben való felvilágosítása.
Melléklet
[Bevezetés az 1919 november 28-i előadáshoz.
Utószó az 1919 november 30-i előadáshoz.
Bevezetés az 1919 december 7-i előadáshoz.]
Jegyzetek
Első előadás
Friedrich Gottlieb Klopstock (1724-1803) – német költő John Milton (1608-1674) – angol költő
Ahrimán inkarnációjában… – Rudolf Steiner több alkalommal is beszélt erről, így az 1919. november elsején és másodikán tartott előadásaiban (GA 191)
… a 869-ben lezajlott konstantinápolyi ökumenikus zsinaton… – Ez a zsinat mondta ki, hogy az embernek nincs „kettős lelke”, vagyis, hogy csak testből és lélekből áll, és a léleknek vannak szellemi megnyilvánulásai. Valójában nem volt ökumenikus a zsinat, mert a keleti egyház nem fogadta el a határozatait, így a görög-keletiek ma is vallják, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll.
Friedrich Nietzsche (1844-1900) – az említett kifejezés az „Antikrisztus” c. írásból való.
… éveket áldoztam a Goethe-stúdiumokra… – Lásd bővebben az „Eletutam” (Mein Lebensgang, GA 28) c. önéletrajzi kötetet.
Második előadás
… a XIX. század leteltével… – utalás az úgynevezett „sötét korszak”, a káli juga leteltére, amely Rudolf Steiner szerint 1899-ben következett be. Ezt követően a szellemiség ismét teret nyer az emberiség gondolkodásmódjában.
… a XIX. század vége óta egészen különleges szerepet kapott… – Michael az emberiség jelenlegi vezető szelleme. Rudolf Steiner számos előadásában utal rá, hogy az emberiséget nagyjából 300 évenként más és más arkangyali szellem vezeti.
Harmadik előadás
Ernst Haeckel (1834-1919) – német természettudós Arkhimédész (Kr. e. 287-212) – görög tudós, matematikus Caretsius, eredeti nevén René Descartes (1596-1650) – francia filozófus és matematikus
Adolf Harnack (1851-1930) – német vallástörténész … az absztrakt Népszövetség… – Az első világháború után alakult nemzetközi szervezet, amely 1946-ig működött.
Negyedik előadás
Szókratész (Kr. e. 469-399)
Platón (Kr. e. 427-343)
Arisztotelész (Kr. e. 384-322)
Ágoston (Augustinus 354-430) – egyházatya
Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456) – görög drámaíró
Galileo Galilei (1564-1642) – olasz természettudós
Giordano Bruno (1548-1600) – olasz filozófus
Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831) – német filozófus
Immánuel Kant (1724-1804) – német filozófus
Dávid Hume (1711-1776) – skót filozófus
Ötödik előadás
…fable convenue (fr.)… – „megfelelő mese”, közmegegyzés valamiről, ami nem igaz.
Dante Alighieri (1265-1321) – olasz költő Hermann Grimm (1828-1901) – német kultúrtörténész Wilhelm Wundt (1832-1921) – német pszichológus Johannes Kálvin (1509-1564)
Goethe Prózahimnusza – „A természet” c. műről van szó Theobald von Bethmenn-Hallweg (1856-1921) – német kancellár volt 1909 és 1917 között
Gottlieb vonJagow (1863-1935)- 1914-től porosz államminiszter Georges Clemenceau (1841-1935) – francia miniszterelnök 1917- től 1920-ig.
Woodrow Wilson (1856-1924) – az Egyesült Államok elnöke 1913 és 1921 között.
Alfréd von Tirpitz (1866-1937) – német admirális és államtitkár Erich Ludendorff (1866-1937) – német vezérezredes az első világháborúban
… a hármas tagozódás eszméje… – A szabadság-egyenlőség- testvériség eszmerendszerének megvalósulása a társadalomban. Rudolf Steiner szerint a szellemi életben a szabadságnak, az államijogi életben az egyenlőségnek és a gazdasági életben a testvériségnek kellene uralkodnia. – Lásd bővebben „A szociális élet kérdése” (Die Kempunkte dér sozialen Frage, GA 23) c. könyvben.
Hatodik előadás
…. a harmadik korszakban… – az egyiptomi-káld kultúrkorszak- ról van szó. Az első az óindiai volt, a második a perzsa, a negyedik a görög-latin.
… a Szociális jövő c. tanulmányomban… – a Sozialen Zukunft c. folyóirat 3. számáról van szó (GA 24)
Gustav Theodor Fechner (1801-1887) – német fizikus és pszichológus, a kísérleti lélektan egyik megalapítója.
„A vér egy egészen különös folyadék” – idézet a Faust elejéről.
Hetedik előadás
… ezt a balladát… – A lidérckirály lánya (Erlkönigs Tochter) c. népballadát Herder idézi „Stimmen dér Völker in Liedern” c. antológiájában.
XIV Lajos (1639-1715) – francia király Raymond Poincaré (1860-1934) – francia államférfi A Hohenzollern-ház… – német uralkodócsalád a XV századtól a
XIX. századig.
Leopold von Ranke (1795-1886) – német történész … svéd vagy norvég… – Theodor Svedberg (1884-1971) svéd kémikusról van szó.
Nyolcadik előadás
Paul von Hindenburg (1847-1934) – német vezérezredes az első világháborúban, 1925-től államelnök.
Dr. Hephand (meghalt 1924-ben) – orosz szocialista politikus Richard Avenarius (1843-1896) – német filozófus Ernst Mach (1836-1916) – német fizikus és filozófus Dr. Eugen Kolisko (1893-1939) – osztrák orvos, a stuttgarti Waldorf-iskola tanára
Kari Lamprecht (1856-1915) – német történész Periklész (Kr. e. 500-429)
Tizenegyedik előadás
Dr. Walter Stein (1891-1957) – osztrák író és Waldorf-tanár
Tizenkettedik előadás
Hérakleitosz (Kr. e. kb. 535-475)
Püthagorász (Kr. e. kb. 580-500) – görög matematikus és filozófus
Empedoklész (Kr. e. kb. 495-435) – görög filozófus
Anaxagorász (Kr. e. 500-429) – görög filozófus
Aiszkhülosz (Kr. e. 525-456) – görög drámaíró
Szophoklész (Kr. e. 496-406) – görög drámaíró
Euripidész (Kr. e. kb. 480-406) – görög drámaíró
Pheidiász (Kr. e. V század) – görög szobrász
John Locke (1632-1704) – angol filozófus
Dávid Hume – lásd korábban
John Stuart Mill (1806-1873) – angol filozófus és politikus Herbert Spencer (1820-19o3) – angol filozófus Charles Darwin (1809-1882) – angol természettudós Georg Friedrich Hegel – lásd korábban Gottlieb Fichte (1767-1814) – német filozófus Wilhelm Schelling (1775-1854) – német filozófus Wilhelm von Humboldt (1767-1835) – német államférfi és nyelvész … Nietzsche-könyvemnek… – „Friedrich Nietzsche ein Kampfer gegen seine Zeit” (GA 5)