Barion Pixel

GA233a

A középkor misztériumhelyei

A rózsakeresztesség és modern beavatás elve

(A Ga233a két előadássorozatot tartalmaz, ez az első, ami 6 előadásból áll.)

Tartalom

1. előadás – Dornach, 1924. január 4.

[A szellemi élet kutatása a középkorban]

A karácsonyi gyűlés folyamán elhangzott előadássorozathoz kapcsolódva, elmondanék most néhány dolgot három esti előadáson a szellemi élet kutatásának újabb kori fejlődéséről. Ezt az újabb szellemtudományos fejlődést gyakran úgy említik, mint rózsakeresztes vagy egyéb okkult tudományt és ezúttal szeretnék ennek a szellemi életnek a mélységéről beszélni. Ehhez szükség lesz arra, hogy bevezetésképpen elmondjak ma valamit a IX-X-XI. század gondolkodásmódjáról, amely voltaképpen csak a XVIII. század végén tűnt el lassanként, sőt elkésett formában olykor még a XIX. században is fennmaradt. Tehát ma nem történelmi szempontokat veszek figyelembe, hanem szeretnék lelkük elé tárni olyan belső képzeteket, amelyeket bizonyos személyiségek éltek át. Hiszen az emberek általában nem is gondolnak arra, hogy a még aránylag nem is olyan távoli történelmi időkben a megismerő emberek egész gondolatvilága mennyire eltért a mostanitól. Ma kémiai elemekről beszélünk és nem is ébredünk annak tudatára, hogy voltaképpen milyen keveset is mondunk azzal, ha valamelyiket oxigénnek, nitrogénnek vagy más egyébnek nevezzük. Hiszen az oxigén csak bizonyos feltételek, bizonyos hő-állapotok és a földi élet egyéb állapotai között létezik. Értelmes ember semmiképpen sem tekinthet realitásnak valamit, ami a hőmérséklet valamilyen emelkedésével már nem létezik olyan mértékben és módon, mint a fizikai földi ember életének feltételei mellett. A középkor elején és középső részében éppen az volt a kutatás célja, hogy a lét viszonylagosságának fogalmain, képzetein és tendenciáin túllépve eljusson a valóságos létezéshez.

Azért tettem az átmenetet a IX. és a X. század közé, mert azelőtt az emberek egész szemléletmódja még nagyon szellemi volt. A IX. század igazán bölcs emberének például eszébe sem jutott volna, hogy az angyalok, arkangyalok vagy szeráfok feltételezését kevésbé reálisnak tartsa, mint a fizikai emberét, aki szemmel látható. A bölcsek úgy beszéltek a X. század előtti korban a szellemi lényekről, az úgynevezett kozmikus intelligenciákról, mint akikkel találkozni lehet, még ha tudták is, hogy réges-régen elmúlt az a kor, amelyben ez az emberek általános szemléletének kincse volt. Tudták azonban, hogy ez a hatás bizonyos körülmények között fennáll. Nem mellőzhető például, hogy a IX-X. századig számos katolikus pap lelkülete folytán teljesen tisztában volt azzal, hogy a mise alatt egyes cselekmények végrehajtásánál szellemi lényekkel, kozmikus intelligenciákkal találkozik.

A IX-X. századdal azonban lassanként eltűnt az emberi tudatból a világmindenség tulajdonképpeni intelligenciáival való közvetlen összefüggés. Egyre inkább csak a kozmikus elemek tudata merült fel, a földszerű, a folyékony vagy vízszerű, a levegőszerű és a hőszerű, tüzes elemé. Azelőtt kozmikus intelligenciákról beszéltek, akik szabályozzák a bolygók mozgásait, elvezetik a bolygókat az állócsillagok mellett és így tovább, most viszont, mondhatnám, csak a földiség közvetlen környezetéről beszéltek, a föld, a víz, a levegő és a tűz eleméről. Mai értelemben vett kémiai elemeket nem vettek figyelembe. Ez csak jóval később következett be. De egészen téves elképzelésük volna, ha úgy gondolnák, hogy a bölcsek még akár a XIII-XIV században, sőt bizonyos módon még a XVIII. századig is ugyanúgy képzelték el a hőt, a levegőt, a vizet és földet, mint a mai ember. Ma az emberek a hőről már csak úgy beszélnek, mint a testek egyik állapotáról. Voltaképpeni hőéterről már nincs szó. De a levegő, a víz ma, mondhatnánk, a legelvontabb dologgá vált, és valóban szükség van rá, hogy belemélyedjünk abba, hogy milyenek is voltak egykor ezek a képzetek. Így ma szeretnék képet adni arról, hogy hogyan beszéltek a bölcsek az említett korban.

Amikor a „Szellemtudományt” írtam, akkor kénytelen voltam a Föld fejlődését legalább némileg összhangba hozni a korunkban használt képzeletekkel. A XIII-XII. században ezt másképpen lehetett volna megtenni. Akkor ennek a „Szellem- tudományinak egyik fejezetében például a következőt találhattuk volna. Először azokról a lényekről kellett volna képzetet alkotni, akiket az első hierarchia lényeinek nevezhetünk: szeráfok, kerubok, trónok. A szeráfokat olyan lényekként jellemezték volna, akiknél nem létezik alany és tárgy, mivel ezek náluk egybeesnek, ők nem mondanák azt, hogy a tárgyak rajtuk kívül vannak, hanem: a világ létezik és én vagyok a világ, és a világ én – tehát csak önmagukról tudnak, mégpedig úgy, hogy ezek a szeráfok olyan élmény révén tudnak magukról, amelynek halvány visszfénye van meg az embernél, mikor valamilyen tapasztalat izzó lelkesedéssel töltik el.

Olykor nehéz is megvilágítani a mai ember számára, hogy mi is az izzó lelkesedés, ezt még a XIX. században is jobban tudták. Akkor még előfordult, hogy felolvasták valamelyik költő versét és az emberek úgy viselkedtek lelkesedésükben, hogy a mai ember azt mondaná – bocsánat, de így volt -, hiszen ezek megőrültek! Olyan lendületbe jöttek, úgy áthevültek. Ma megfagy az ember, mikor azt hiszi, hogy az embereknek lelkesedniük kellene.

A szeráfok belső életét ennek a különösen Közép- és Kelet- Európában meghonosodott lelkesedésnek a révén kell elképzelnünk, amennyiben ez a belső lelkesedés tudatosságra emelkedik és egységes tudati elemmé válik. A kerubok tudatát teljesen kitisztult ragyogó tudatnak kell elképzelnünk, ahol a gondolat közvetlenül fénnyé alakul és mindent beragyog. A trónokét pedig úgy, hogy kegyelmet hordoz, az egész világot hordozza.

Ez egyfajta vázlat, még sokáig beszélhetnék róla, csak azt akartam elmondani, ahogy abban a korban a szeráfok, kerubok és trónok lényszerű tulajdonságait próbálták volna jellemezni. Azt mondták volna, hogy a szeráfok, a kerubok és a trónok együttesen hatnak, mégpedig úgy, hogy a trónok képezik ennek magvát (vöröseslila), a kerubok innen sugározzák ki saját ragyogó lényüket (sárga) és a szeráfok az egészet a lelkesedés köpenyébe burkolják. Mindez belesugárzik a kozmikus tér távlatába (piros).

Itt tehát lényeket rajzolok, középre a trónokat, körös-körül a kerubokat és egészen kívül a szeráfokat. Valamennyien egymás lényében lebegnek, cselekszenek, gondolkodnak, akarnak, éreznek. Lényszerűek. Ha egy megfelelő érzékenységgel rendelkező lény haladt volna át a téren, ahol a trónok a magot képezték, a kerubok körülvették ezt és a szeráfok mintegy lezárták kifelé, akkor ez a lény az első hierarchia működésének területén a meleg különböző fokozatait érezte volna, egyik helyen nagyobb meleget, másik helyen kisebbet.

Mindezt azonban lelki-szellemi módon, de úgy, hogy a lelki átélés ugyanakkor az érzékek fizikai élménye is, tehát a lény lelki melegségének érzete valóban hasonló egy fűtött helység érzéséhez. Az első hierarchia lényeinek együttes működése létrejött egyszer a világmindenségben, ez képezte a Szaturnusz létet. A meleg csupán annak a kifejezése, hogy ezek a lények itt vannak. A meleg mindössze az ő jelenlétük kifejeződése.

Ezt talán egy képpel világítanám meg. Gondolják el, hogy szeretnek valakit. Jelenlétét átmelegítőnek érzik. Képzeljék el, hogy egy borzasztóan absztrakt ember azt mondja: az embertől eltekintek, csak a meleg érdekel. Nem azt mondja, hogy csak az általa terjesztett meleg érdekli, hanem csak a meleg. Ez természetesen ostobaság, hiszen ha a meleget terjesztő ember nincs ott, akkor a meleg sincs már meg. Meleg csak akkor van, ha az ember ott van, önmagában nem létezik. Így a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak is jelen kell lenniük, különben a meleg sem lehetséges, mert az csak az ő megnyilatkozásuk.

A szóban forgó korban valóban még a színes rajzokig terjedően is megvolt az, amit éppen elmondtam. Amikor az elemekről beszéltek, a hő eleméről, voltaképpen a kerubokat, szeráfokat, trónokat értették ezen. Ez pedig a Szaturnusz-lét.

Ekkor továbbhaladtak és azt mondták, hogy csak a szeráfoknak, keruboknak és trónoknak van hatalmuk ahhoz, hogy létrehozzanak ilyesmit és belehelyezzék a kozmoszba. Csak ez a legmagasabb hierarchia képes ilyesmit elhelyezni a kozmoszban. A fejlődés azáltal folytatódhatott, hogy a legmagasabb hierarchia ezt odaállította a világ létrejöttének kiindulópontjára. A fejlődést mintegy a szeráfok, kerubok és trónok gyermekei vihették tovább. Ez úgy történt azután, hogy a második hierarchia lényei, a küriotészek, dünamiszok és exuziák, akiket a szeráfok, kerubok és trónok teremtettek, hatottak arra a térre, amelyet a Szaturnusz melegével a szeráfok, kerubok és trónok alakítottak ki. Ide hatoltak be azután a fiatalabb – természetesen kozmikusán fiatalabb – lények. Hogyan hatottak ezek a kozmikusán fiatalabb lények? Míg a kerubok, szeráfok és trónok a hő elemében nyilatkoztak meg, addig a második hierarchia lényei a fény elemében. A rajzon a Szaturnusz sötét, meleget bocsát ki. A Szaturnuszi lét sötét világában létrejön az, amit az első hierarchia gyermekei, az exuziák, dünamiszok és küriotészek hozhatnak létre.

Ez a Szaturnuszi melegben azáltal jön létre, hogy a második hierarchia megjelenése belső fénnyel világítja át. Ez a belső fényesség a hő sűrűsödésével is együtt jár. A puszta hő-elem levegővé válik. Egyfelől tehát a fény megnyilatkozása a második hierarchia megjelenését jelzi. De világosan el kell képzelnünk, hogy valójában lények jelennek meg. Egy megfelelő észlelőképességgel rendelkező lény számára megjelenik a fény. Ezeknek a lényeknek az útját a fény jelzi. Ha valahová bejut a fény, ott bizonyos feltételek között árnyék, sötétség, sötét árnyék jön létre. A fény alakjában behatoló második hierarchia révén is keletkezett árnyék. Mi volt ez az árnyék? A levegő.

A XV-XVI. századig valóban tudták, hogy mi a levegő. Ma tudják, hogy a levegő oxigénből, nitrogénből és egyebekből áll, ez nem jelent sokkal többet, mintha valaki, mondjuk tudja az óráról, hogy üvegből és ezüstből van, de ezzel az óráról nem mondott semmit. A levegő kozmikus mivoltáról sem mondtunk ki semmit, ha azt mondjuk, hogy oxigénből és nitrogénből áll, akkor mondunk róla sokat, ha tudjuk, hogy a levegő a fény árnyéka. Tehát a második hierarchiának a Szaturnuszi melegbe való behatolása valóban a fénynek és a fény árnyékának, a levegőnek, a behatolása (zöld). Ahol pedig ez létrejön, ott van a Nap. A XIII-XII. században voltaképpen így kellett beszélni.

Menjünk tovább. A további fejlődést most a második hierarchia gyermekei, az archék, arkangyalok és angyalok vezetik. Ezek a lények valami újat hoznak a fény elemébe, amely először a második hierarchia révén jelent meg és maga után vonta az árnyékot, a levegős sötétséget, de nem a közömbös, neutrális, Szaturnuszi sötétséget, amely egyszerűen a fény hiánya volt, hanem azt, amely kidolgozta a fény ellentétét. Ehhez a fejlődéshez a harmadik hierarchia – az archék, arkangyalok és angyalok -, saját lényeivel olyan elemmel járul hozzá, amely hasonló a mi vágyainkhoz, ösztöneinkhez, amikor valaminek az elérésére vágyakozunk.

Ezáltal az történt, hogy mondjuk, belépett itt egy arché vagy egy angyal (lásd a rajzot) és találkozott a fény elemével, a fény helyével. A fény helyén a fény iránti fogékonysága révén feltámadt benne a sötétség iránti vágy. Az angyal-lény fényt vitt a sötétségbe vagy sötétséget a fénybe. Ezek a lények közvetítenek a fény és a sötétség között. Ennek az lett a következménye, hogy a homályos, levegős sötétség, amely azelőtt csak a fényben csillant fel meg az árnyékban, maga után vonta, hogy ez minden színben sziporkázni kezdett; a fény megjelent a sötétségben a sötétség a fényben. A harmadik hierarchia varázsolta elő a színt a fényből és a sötétségből.

Ez történelmi dokumentumként is megjelenik számunkra. Amikor Arisztotelész korában azt kérdezték a misztériumban, hogy a színek honnan erednek, akkor még tudták, hogy a harmadik hierarchia lényeinek van közük hozzájuk. Ezért mondta ki Arisztotelész a „Színek harmóniájá”-ban, hogy a szín a fény és a sötétség együttműködését jelenti. Azután elveszett az a szellemi elem, hogy a meleg mögött az első hierarchia lényeit kellett látni, a fény és sötét árnyéka mögött a második hierarchia lényeit, a világ összefüggéseiben felcsillámló színességben pedig a harmadik hierarchia lényeit. Mára csak a szerencsétlen newtoni színtan maradt meg, amelyet a beavatottak a XVIII. századig megmosolyogtak, míg azután ez lett a fizika szakembereinek a hitvallása.

Ha ennek a newtoni színtannak az értelmében beszélünk, akkor már valóban semmit sem kell tudnunk a szellemi világról. Ha valakit még a szellemi világ ösztönöz belülről, akkor úgy berzenkedik ellene, mint Goethe. Akkor melléje teszi a helyeset, mint ő és iszonyúan szitkozódik. Mert Goethe sohasem szitkozódott úgy, mint Newton esetében; iszonyúan szidta ezt az értelmetlen dolgot. Ma az ilyesmit már nem lehet megérteni, egyszerűen azért, mert ma mindenki bolond a fizikusok szerint, aki nem ismeri el Newton színtanát. De mégsem az a helyzet, hogy Goethe a maga korában teljesen egyedül állt. Egyedül ő beszélt erről kifelé, de a bölcsek még a XVIII. század végén is tudták, hogy a szín forrása a szellemiség.

A levegő azonban a fény árnyéka. Mint ahogy a fény keletkezésekor bizonyos feltételek között megjelenik a sötét árnyék, úgy jön létre a víz eleme, amikor a szín jelen van és realitásként hat – erre képes volt, amikor behatolt a levegő elemébe -, vagyis belepermeteződik a levegőbe, működik benne, tehát nem csak vetület, visszavert szín, hanem a levegőbe szóródó realitás. Ilyenkor jön létre ez a folyékony vizes elem a reális színességből, mint ahogy a nyomás révén bizonyos feltételek között ellenerő támad. Ahogy a fény árnyéka kozmikus értelemben a levegő, úgy a víz a színesség vetülete, alkotása a kozmoszban.

Erre azt fogják mondani, hogy nem értik. De próbálják csak meg a színességet, valóban reális értelmében megragadni. Gondolják, hogy a piros lényege valóban csak az a neutrális felület, aminek általában látszik? A piros támadást intéz ellenünk. Ezt már sokszor említettem. Az ember el szeretne futni a piros elől, visszalök bennünket. A kékes-ibolya után szaladni szeretnénk, de mindig elfut előlünk, egyre mélyebbé válik. Hiszen a színekben benne él minden. A színek egy világot alkotnak, és a lelki elem valóban úgy érzi magát a színek világában, hogy mozgás nélkül nem is létezhetne, amikor a színeket lelki átéléssel követi.

Látják, az ember ma rámered a szivárványra. Ha némi imaginációval nézzük a szivárványt, akkor meglátjuk a rajta tevékenykedő elementáris lényeket. Ezek az elementáris lények igen sajátságos jelenségekre utalnak. Itt a szivárványból állandóan bizonyos elementáris lényeket látunk kijönni (sárga). Ezek azután tovább mennek. Abban a pillanatban, ahogy a zöld alsó végéhez értek csatlakoznak hozzá. Itt látjuk őket eltűnni (a zöldnél). A másik oldalon újra előjönnek. Imaginációval szemlélve az egész szivárvány a szellemiség kiáramlását és a szellemiség eltűnését mutatja. Valóban valamilyen szellemi hengert mutat, egészen csodálatos. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy amikor ezek a szellemi lények kijönnek, nagy félelemmel jönnek elő, azután egészen legyőzhetetlen bátorsággal mennek tovább. A vörösessárga felé tekintve félelem áramlik ki a kékes-ibolya felé nézve olyan érzésünk támad, hogy itt minden bátorságként jelenik meg.

Most képzeljék el, hogy nemcsak a szivárvány van itt, hanem ha most keresztmetszetben rajzolom (lásd a következő rajzot), és a szivárvány így áll akkor itt előjönnek a lények, ott meg eltűnnek; itt a félelem, ott a bátorság. A bátorság újra eltűnik. Ez volna most a szem iránya, itt van a szivárvány, itt a piros, sárga és a többi. Ekkor kapja meg a szivárvány a vastagságát. Így már el tudjuk képzelni, hogy ebből a vizes elem jön létre. Ebben a vizes elemben olyan szellemi lények élnek, akik valóban képmásai a harmadik hierarchia lényeinek.

Azt mondhatjuk, hogy ha a XI-XII-XIII. század bölcseihez közeledünk, akkor értenünk kell ezeket a dolgokat. Amit ma tudunk, azzal még a későbbieket sem értjük meg, Albertus Magnust sem tudjuk olvasni. Annak a tudásával kell olvasnunk, hogy a szellemiség az ő számára még realitás volt; csak így értjük meg a szóhasználatát, a kifejezésmódját.

A levegő és a víz ilyen módon a hierarchiák tükröződéseként jelenik meg. Az első hierarchia, mint meleg hatol be, a második hierarchia fényalakban, a harmadik hierarchia a színesség alakjában. Ez a Hold korszakában alakult ki.

Ezután következik a negyedik hierarchia. Most úgy mondom el, ahogyan a XII-XIII. században elgondolták. Ma nem is beszélünk róla, de a XII-XIII. században nagyon is téma volt. Mi ez a negyedik hierarchia? Az ember. Maga az ember a negyedik hierarchia. De ezen a negyedik hierarchián semmiképpen sem azt értették, aki most kétlábú, különös, öregedő lényként járkál a világban, mert a valóságos bölcs akkoriban sajátságos lénynek találta a jelenkor emberét, ő az eredeti, bűnbeesés előtti emberről beszélt, aki még teljesen abban az alakban volt jelen, amikor ugyanúgy hatalma volt a Földön, mint az angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak a holdkorszakban, a második hierarchiának a napkorszakban és az első hierarchiának a Szaturnuszon. Az ember eredeti földi mivoltáról beszéltek és mint negyedik hierarchiáról szólhattak róla. Ezzel a negyedik hierarchiával jött el azután az élet mindenesetre a magasabb hierarchiák adományaként. Ez először az ő tulajdonuk volt, ők őrizték, de nem nekik volt rá szükségük. Az élet elérkezett ebbe a színpompás világba, amelyet most utalásszerűén írtam le.

Azt kérdezhetik: hát régebben nem éltek a dolgok? Kedves barátaim, ezt magán az emberen tanulmányozhatják. Hiszen énjüknek és asztráltestüknek sincs élete, és mégis léteznek. A szellemnek, a léleknek nincs szüksége az életre. Az élet csak az étertestünknél kezdődik, ez pedig külső burkot képez. Így az élet csak a holdkorszak után kerül a földi léttel a Földünkhöz tartozó fejlődés tartományába. A színekben ragyogó világot áthatotta az élet. Az angyalok, arkangyalok és a többiek arra vágyakoztak, hogy a fénybe belevigyék a sötétséget és a sötétségbe a fényt, felkeltve bolygónkban a színek játékát, de ezen kívül megjelent a színek játékának belső átélése, bensőségessé tétele. Amikor a sötétség uralkodott bensőleg a fényen, akkor a gyengeség, a lanyhaság érzését élték át, aktivitást akkor éreztek, amikor a fény uralkodott a sötétség felett. Mi történik, amikor szaladnak? Ilyenkor a fény uralkodik a sötétség felett; amikor lustán üldögélnek, akkor a sötétség uralkodik a fényen. Ez lelki színhatás, lelki színek csillogása. Amikor megérkezett a negyedik hierarchia, az ember, akkor megjelent az élettel áthatott színek ragyogása. A kozmikus létesülésnek ebben a pillanatában kezdtek a színek csillogásában mozgó erők körvonalakat képezni. A színeket belsőleg lekerekítő, szögletekkel, élekkel ellátó élet létrehozta a szilárd kristályformákat. Megérkeztünk a földi létbe.

A most leírt dolgok voltaképpen a középkori alkimisták, okkultisták, rózsakeresztesek és mások kiindulásának igazságai voltak, és bár a mai történelem nem sokat beszél róluk, virágkoruk főként a IX.-X. századtól a XIV-XV századig terjedt, és utolsó elkésett, már különcnek tartott maradványaik a XVIII., sőt a XIX. század elejéig is megtalálhatók. Ezek a dolgok azután teljesen eltűntek. A modem világszemlélet képes volt a következőkre. Gondolják, hogy itt van egy ember. Nem érdeklődöm iránta, csak fogom a ruháit és olyan ruhafogasra akasztom őket, amelynek fölül fejformájú gombja van, az ember nem érdekel a továbbiakban. Elképzelem, hogy ez az ember; semmi közöm hozzá, hogy a ruhában ilyesmi rejtőzik. Ez az ember (a ruhafogas!) – Látják, így történt a természet elemeivel. Nem érdekes, hogy a meleg vagy a tűz mögött ott van az első hierarchia, a fény és a levegő mögött a második hierarchia, az úgynevezett kémiai éter, színéter és a víz mögött a harmadik hierarchia, és az élet eleme és a föld mögött a negyedik hierarchia, vagyis az ember. Csak vegyük elő a ruhafogast és akasszuk rá a ruhákat! Ez az első felvonás. A második felvonás azután Kanttal kezdődik! Kezdődik a kantianizmus, elkezdünk filozofálni – miután megvan a ruhafogas a ruhákkal hogy mi lehet a ruhák magánvalója. Rájönnek, hogy a ruhák magánvalóját voltaképpen nem lehet megismerni. Nagyon éles elméjű dolog! Ha az embert előbb félretesszük, azután ott vannak a ruhák a ruhafogason, akkor filozofálhatunk a ruhákról és rájövünk, hogy tetszetősen okoskodunk. Hiszen itt a ruhafogas, rajta lógnak a ruhák és akkor vagy Kant módján filozofálunk és a magánvalót nem ismerjük meg – vagy Helmholtz módján gondolkodunk: ezeknek a ruháknak nem lehetnek formáik, formájukat akkor nyerik el, mikor beléjük ütköznek az apró örvénylő porszemecskék, atomokkal a belsejükben.

Így fejlődött később a gondolkodás. Ez azonban elvont és árnyszerű. Ma azonban ebben a gondolkodásban és okoskodásban élünk; ebből alakítjuk ki egész természettudományos szemléletünket. Annál atomisztikusabban gondolkodunk, minél kevésbé ismerjük el. Azt még sokáig nem ismerik el, hogy újra vissza kell tenni az embert a ruhákba, nem pedig beleálmodni az atomok örvénylő táncát. Ezt éppen a szellem- tudomány visszaállításának kell megpróbálnia.

Ma az akkoriban elgondolt képekből akartam néhányat felidézni, ezek régebbi már elhamvadt, írásokban olvashatók. De érdekes dolgok derülnek ki belőlük. Egy mai északi vegyész újra kinyomtatott egy részt Basilius Valentinustól és azt a mai kémiai szerint próbálta felfogni. Természetesen nem mondhatott egyebet, mint hogy Basilius Valentinusnál ostobaság található, hiszen ez a mai kémiai gondolkodás számára olyan, mintha egy laboratóriumban állva lombikokkal és egyéb eszközökkel végeznénk mai kísérleteket. Holott Basilius Valentinusnál a képletesen kifejezett embriológia egy részlete szerepel. Az embriológiának egy része. Ha egyszerűen a mai gondolkodásmódot alkalmazzuk, akkor látszólag csak laboratóriumi kísérletet kapunk, de ez akkor értelmetlenség. Mert a laboratóriumban nem lehet embriológiai részletet végrehajtani, legfeljebb Napner képes erre, de ő még régebbi századok álláspontját képviseli.

Ma újra be kell látnunk ezeket a dolgokat. A karácsonyi gyűléssel kapcsolatban elmondott nagy igazságokról szeretnék majd még elmondani néhány dolgot a világ fejlődésének legutóbbi századaiban megjelent belső szellemi élet sorsáról.

2. előadás – Dornach, 1924. január 5.

[A középkor rejtett misztériumhelyei]

Tegnap a IX-X. keresztény század szellemtudományos törekvéseiről kezdtem beszélni, egészen addig a korig, ameddig még komolyan léteztek ilyen szellemtudományos törekvések: vagyis a XVIII. század végéig, a XIX. század elejéig. Megpróbáltam elmondani néhány dolgot az ilyen törekvések tartalmáról. Ma inkább történelmi dolgokat érintenék. Ahogyan a karácsonyi gyűlés esti előadásain kifejtettem, arról van ugyanis szó, hogy a misztériumhelyek régi tulajdonképpeni misztériumaiban az emberek, a beavatottak és a beavatásra kerülők, valóban találkozhattak az istenekkel. Ezek a beavatási helyek mintegy lehetőséget adtak rá, hogy – pedáns kifejezéssel élve – mint hivatalos helyek rendezkedjenek be az ilyen találkozás létrehozására.

Minden régi civilizáció alapját ezek az intézmények képezik, voltaképpen ezek adják az impulzusokat, de fokozatosan eltűntek és azt mondhatjuk, hogy régi alakjukban már nem találhatók meg a IV keresztény század óta. Itt-ott voltak még maradványaik, de szigorú régi formájukban már nem léteztek. A beavatás viszont alapjában véve sohasem szűnt meg; azok a formák változtak, amelyekben a beavatásra kerülők rátaláltak az útjukra. Már utaltam rá, hogy a középkorban az volt a helyzet, hogy egyes igénytelen, teljesen szerényen élő embereknek voltak itt-ott tanítványaik, nem gyűjtötték maguk köré hivatalosan, meghatározott helyeken a tanítványok körét, hanem csak úgy, ahogyan az emberiség és a nép karmájából adódott. Hiszen jellemeztem egy ilyen esetet, amikor Johannes Taulerről beszéltem a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán” című könyvemben. Erről tehát nem kell beszélnem. Szeretnék viszont ma egy másik esetről beszélni, amely mondhatnám, jellegzetes, tipikus eset, és nagy hatása volt, sok mindent létrehozott a XII-XIII. századtól kezdve egészen a XV századig az addig fennálló spirituális áramlatok terén. Ezt az esetet szeretném vázlatosan jellemezni.

Az 1200 körüli időben történt. Ebben a korban nagyobb számban éltek olyan fiatal emberek, akik vágyódtak a magasabb tudás, a szellemi világhoz való kapcsolódás, és azt mondhatjuk, hogy az istenekkel való találkozás után. A korabeli körülmények között sokszor szinte véletlennek tűnt, ha egy ilyen törekvő ember rátalált a tanítójára, ez akkoriban nem történhetett könyvek révén, hanem csakis egészen személyes módon. Ebben természetesen benne volt a sors titokzatos működése és csak külsőleg tűnt véletlennek. Egy ilyen tanítványról szeretnék beszélni.

Ilyen látszólagos véletlen révén találta meg Közép-Európa egyik helységében a mesterét. Találkozott egy idősebb emberrel, és nemsokára az az érzése támadt vele kapcsolatban, hogy ő vezethetné tovább törekvésében, amely lelkének legmélységesebb vágya volt. Először is vázolnék egy beszélgetést. Természetesen nemcsak egy ilyen beszélgetés zajlott le a mester és tanítványa között, de most összefoglalom ezeket a különböző beszélgetéseket.

A tanítvány azt mondta tanítójának, arra törekszik, hogy bepillanthasson a szellemi világba, de úgy érzi, hogy korának emberi természete – körülbelül a XII. századról beszélek – nem hatolhat be a szellemi világokba. Hiszen a természetben az isteni-szellemi lények alkotását, művét kell látnunk – mondta a tanítvány. A természeti jelenségek mélyebb értelméből, a természet folyamataiból fel kell ismernünk a mögöttük ható isteni-szellemi lényeket. De úgy tűnik, hogy a jelenkorban az emberi természet nem tud ide eljutni. Ez már intenzív érzéssé alakult a fiatal tanítványban – 25-28 éves fiatal emberre gondolok – a jelenlegi ember nem képes erre, és ennek akadálya a fizikai testnek a lélekhez fűződő kapcsolatában rejlik.

Ekkor a tanító először azt mondta neki, hogy próbára tegye: hát van szemed, van füled, nézd meg a természeti jelenségeket, hallgasd meg történéseit, a színek és hangok révén szellemiség nyilatkozik meg, meg kell érezned általuk a szellemiség megnyilvánulását. A tanítvány erre azt mondta: igen, ha szememet használom, amikor kitekintek a színes világba, akkor úgy érzem, mintha a szemem feltartóztatná a színt, mintha a szín megmerevedne rajta. Mikor pedig fülemmel a hangokat hallgatom, akkor mintha megcsontosodnának fülemben a hangok és ezek a megmerevedett színek, és megcsontosodott hangok nem engedik át érzékszerveimen a természet szellemét. Ekkor a tanító így szólt: hiszen kinyilatkoztatás is létezik, a vallásos élet kinyilatkoztatása. Ez elmondja neked, hogy az istenek hogyan alakították ki a világot és hogyan lépett be Krisztus a kor fejlődésébe, hogyan lett emberré. A természeten kívül tehát még a kinyilatkoztatás is létezik. Amit nem adhat meg neked a természet, azt nem adhatja meg neked a kinyilatkoztatás? – Ekkor a tanítvány így szólt: a kinyilatkoztatás igen intenzíven szívemhez szól, de voltaképpen nem tudom megragadni, nem tudom a külső természetet összekapcsolni azzal, amit a kinyilatkoztatás mond nekem. Nem értem tehát a természetet, semmit sem nyilatkoztat meg számomra és így nem értem a vallásos kinyilatkoztatást sem.

A tanító erre így szólt: Igen, ahogyan most állsz benne a világban, úgy valóban nem érted sem a természetet, sem a kinyilatkoztatást, ha így kell beszélned, ha szíved, lelked úgy érzi, hogy ezt kell mondanod. Mert olyan emberi testben élsz, amelyen erőt vett a bűn – ez volt akkor a beszédmód – és ezért nem illik bele tulajdonképpen abba a földi környezetbe, ahol élsz. Földi környezeted nem nyújtja azokat a feltételeket, hogy érzékszerveidet és lelkületedet úgy használd, hogy a természetet és a kinyilatkoztatást az istenektől származó megvilágosodásnak tekinthetnéd. Ha akarod, kivezetlek földi környezetedből, amely egyszerűen nem illik lényedhez és alkalmat adok, hogy jobban megértsd a kinyilatkoztatást és a természetet.

Megbeszélték, hogy ez mikor történjen. Egyik nap a mester felvezette a tanítványt először egy igen magas hegyre, ahonnan már nem látszott a Föld megszokott felszíne a fákkal és mezőségekkel. Amikor a tanítvány mesterével fent állt a hegyen, akkor már csak a megszokott Földet elfedő köd tengere látszott – ahogy ezt bizonyára ismerik – és odafent, legalábbis megközelítően, mintegy szimptomatikus módon eltávolodtak a földi forgatagtól. Csak a kozmikus tér felhőalakzatait látták, odalent pedig a felhők hullámzó tengerét, hajnali ködöt, a reggel hangulatát. A mester különféle dolgokat mondott el. Beszélt a világ messzeségeiről, a kozmikus távlatokról, az éjnek idején csak a távolból látható felragyogó csillagokról. A tanítvány lelkülete mindezek révén teljesen átadta magát a természeti lét sajátosságainak, mintegy eltávolodott a Földtől.

Ez az előkészítés addig tartott, míg a tanítványnál valóban olyan lelki hangulat kezdett megjelenni, amit ahhoz lehetne hasonlítani, mintha – nemcsak egy pillanatra, de hosszabb időre – mindazt álmában látta volna, amit ebben a földi megtestesülésben élt át a Földön. Amit itt áttekintett, az voltaképpen nem volt nagyon változatos – a hullámzó köd tengere, a felhők tengere, néhány közeli hegycsúcs, a világ messzesége, csak itt-ott néhány felhőalakzattal borítva a végeken -, tartalma szegényes volt ahhoz képest, amit lent a földön változatos módon élhetett át és mégis nappali éber tudatának tartalmaként jelent meg. Mindaz, amit valaha átélt a Földön, álomra való emlékezésnek tűnt számára. Úgy érezte, hogy felébredt. Míg tehát egyre jobban felébredt ebben a helyzetben, egy addig észre sem vett sziklahasadékból tíz-tizenegy éves kisfiú lépett ki, aki különös hatással volt rá; nemsokára önmagára ismert ebben a fiúban, saját tíz-tizenegy éves korára. Fiatalkorának szelleme jelent meg előtte. – Bizonyára kitalálják, hogy ez a jelenet adta az egyik indítékot ahhoz, hogy az egyik misztériumdrámámban szerepeltessem Johannes fiatalkori alakját. Ez csak az indíték, ne gondoljanak fényképre. A misztériumdrámák nem okkult kulcsregények.

A tanítvány tehát szemben állt gyermekkorának szellemével, önmagával. Jelen is volt, 25-28 évesen volt jelen fiatalkori szelleme mellett. Beszélgetés jöhetett létre köztük, ezt a mester vezette, de voltaképpen a tanítvány és saját fiatalabb énje között ment végbe. Egy ilyen beszélgetés igen sajátságos módon zajlik le, ezt láthatjuk a misztériumdrámában, az ott megfigyelhető stílusból. Mert ha találkozunk fiatalságunk szellemével, ami mindig megtörténhet, akkor a fiatalkori szellem gyermeki képzeteinek átadunk valamit érett értelmünkből és a fiatalság szelleme átad valamit üde gyermeki mivoltából idősebb korunknak. Az ilyen beszélgetés éppen ennek a kicserélődésnek a révén lesz különösen termékeny. Ez a beszélgetés vezetett el oda, hogy a tanítvány megtanulta, hogy mire figyelmeztet a vallásos kinyilatkoztatás. A beszélgetés elsősorban a Genezisről, az Ótestamentum elejéről szólt, valamint Krisztus emberré válásáról. A tanító vezetése és a beszélgetés különleges termékenysége folytán ez a beszélgetés azzal végződött a tanítvány számára, hogy azt mondhatta: most értem a kinyilatkoztatásban működő szellemet. A kinyilatkoztatást csak akkor értjük meg igazán, ha lehetőségünk nyílik rá, hogy távol kerüljünk a földi dolgoktól, mintegy az éteri magasságokba, hogy ezeket a magasságokat későbbi életkorunkba belenyúló gyermeki erőnkkel ragadjuk meg szellemi módon. A tanítvány most értette meg, hogy az istenek kinyilatkoztatást adtak az embereknek, mivel az emberek földi helyzetükben nem kutathatják ki az istenek műveit a természet alkotásain keresztül. Ezért adták nekik a kinyilatkoztatást, amely természetesen egyáltalán nem érthető az érett életkorban, csak akkor, ha reálisan megelevenedik benne a gyermekkor. Tehát a kinyilatkoztatás megértése voltaképpen szabálytalan dolog. – Ez hatalmas benyomást gyakorolt a tanítványra, amely megmaradt és felejthetetlen volt számára. Az ifjúság szelleme újra eltűnt. Ez volt a tanítás első fázisa.

Ezt egy másodiknak kellett követnie. Ez a következő módon történt. A mester ismét elvezette a tanítványt egy útra. Most nem egy hegyre vezette fel, hanem egy olyan helyhez, amelynek ismerte a bejáratát egy barlangon át, mély belső hegyi szakadékokba, mélyen lenyúló bányák aknáiba vezette, így most a tanítvány mesterével a föld mélységeiben volt, nem az éteri magasságokban fent a föld felszíne felett, hanem mintegy a felület alá süllyedve.

A tanítvány tudata ismét álomszerűnek érezte mindazt, amit valaha is átélt a Földön. Mert olyan környezetben élt odalent, amelyben tudata most különösen éber lett. Rokonságba került a földi mélységekkel. Olyasmi játszódott le, ami azoknak a mondáknak az alapját képezi, mint Barbarossa császár élete a Kyffháuserban vagy Nagy Károly császáré a Salzburg mellette Vutersbergben. Valóban lejátszódott ilyesmi, még ha csak rövid időre is, a föld mélységeiben való élet következtében, távol az ember földi életétől. A mester beszédének különleges megfogalmazásával ismét bele tudta vinni tanítványa tudatába ezt a földi mélységekhez való kötődést. Az egyik falból most egy aggastyán lépett a tanítvány elé, aki kevésbé volt ugyan ismerős számára, mint saját ifjúságának szelleme, de úgy érezte, hogy évtizedek múlva ilyenné fog válni. Önmagát érezte eljövendő aggastyánkorában. Most hasonló beszélgetés ment végbe a tanítvány és saját idősebb alakja, öregkori mivolta között, megint a mester vezetésével.

Ebből a beszélgetésből egészen más derült ki mint az elsőből, mert most a tanítványban saját fizikai szervezetének a tudata kezdett felmerülni. Érezte magában vérének keringését, minden egyes vértestecskének a keringését, követte az ereit, az idegszálait és emberi organizmusában átérezte az egyes szervek ésszerű jelentőségét az egész szervezet számára. Annak a hatását érezte magában, ami kint van a kozmoszban, és rokonságban van az emberrel. Érezte magában a növények virágzásának, gyökérzetének a hatását és a talaj ásványainak az emberi organizmusra gyakorolt hatásait. Érezte a föld mélyén, ahogy a Föld erői organizációjába jutva saját lényében keringenek, működnek, átalakulnak, megsemmisítik és átalakítják az anyagokat. Önmagában érezte a Föld tevékenységét, mozgását és lényét. Ennek a beszélgetésnek az volt az eredménye, hogy a tanítvány azt mondhatta az öregember – saját maga – eltűnése után: most valóban az a Föld beszélt hozzám saját lénye által, amelyben inkarnálódtam, most volt egy pillanat, amikor a természet jelenségein és folyamatain át a földi dolgok és folyamatok mögött rejlő isteni alkotásra tekinthettem.

A mester kivezette tanítványát a barlangból és mielőtt elköszönt volna tőle ez alkalommal ezt mondta: látod milyen kevéssé illik a mai ember a mai Földhöz. A vallás kinyilatkoztatását saját ifjúságod szellemétől kell megkapnod egy magasan a föld fölé nyúló hegyen, a természet megnyilvánulását pedig mélyen a föld alatt kell megkapnod, a föld felszíne alatt rejlő szakadékokban. A bölcsességet akkor éred el, ha a hegyről magaddal hozott fénnyel sikerül megvilágítanod azt, amit lelked a földi barlangok hasadékaiban élt át.

Látják, abban az időben – az 1200 körüli időkről beszélek – ilyen formában érték el a lélek elmélyülését, bölcs beteljesülését. Ezáltal a tanítvány valóban beilleszkedett a beavatásba és megtudta, hogy lelkében milyen erők alkalmazásával mozgathatja meg a magasságok fényét és érezheti át a mélységeket. Mestere néhány további útbaigazítást adott neki, amelyeknek az volt a lényege, hogy azt mondta a tanítványának: az önismeret voltaképpen mindig abban áll, hogy egyfelől azt észleljük saját emberi mivoltunkban, ami magasan a földi ember felett van, másfelől pedig azt, ami mélyen alatta van. Ezekkel az ember belső lényében kell találkozni. Akkor találja meg az ember sajátmagában a teremtő Isten erejét.

Az itt elmondott jellegzetes tipikus beavatásokból indult ki az a törekvés, amelyet középkori misztikának nevezhetünk. Ez azért törekedett az önismeretre, hogy saját énjében találja meg az istenséghez vezető utat. Ez a misztika azonban elvontabbá vált a későbbi korban. Már nem keresték azt a konkrét kapcsolatot a külső világgal, amely ezeknek a tanítványoknak az éteri magasságba és a föld mélyébe való eltávolodás révén adódott. Ezért nem is érték már el a belső megrendülést, a belső élmény teljes intenzitását. Mégis ilyen indítékok, ilyen impulzusok között keresték ezt belső mivoltukban. Itt keresték Istent, az isteni alkotást. Alapjában véve ilyen középkori beavatottak impulzálták mindazt, amit Eckhart Mester, Johannes Tauler és a későbbi misztikusok kerestek, akiket a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán66 című könyvben írtam le. De akik valóban az ilyen középkori beavatások értelmében működtek, azokat sokszor félreértették. Voltaképpen nagyon nehezen közelíthetjük meg azt, hogy a középkori beavatottak tanítványai valójában kik is voltak.

Valóban elég messzire juthatunk a szellemi világba vezető utak követésében. Akik „A magasabb világok megismerésének útja66 című könyvemben leírtakat kellő belső erővel követik, azok megtalálják a szellemi világokba vezető utat. Ma természetesen csak a szellemi világ révén találhatjuk meg mindazt, ami a múltban fizikai realitás volt, tehát az előbb leírtakat is, hiszen fizikai bizonyítékok nem számolnak be az ilyen jelenetekről. Vannak azonban olyan területek, amelyek még az igen előrehaladott szellemi képességek számára is nehezen közelíthetők meg. Az ilyen területek kutatásához valóban el kell jutnunk oda, hogy a szellemi világok lényeivel olyan magától értetődő módon érintkezzünk, mint az emberekkel. Akkor megérthetjük a beavatottak és tanítványaik kapcsolatát, amelyről az előbb beszéltem. Ilyen tanítvány volt például az, akiről a történelemből csak kevéssé értesülünk, az 1234-től 1315-ig élt Raimundus Lullus.

Hiszen Raimundus Lullusról édeskeveset ismerhetnek meg a történelmi dokumentumok révén. Ha azonban mintegy személyes kapcsolat fűz bennünket Raimundus Lullushoz, akkor ez odavezet, hogy ez a megismerés mégiscsak másként jeleníti meg őt, mint ahogyan a történelmi dokumentumok értelmezik. Bocsássák meg ezt a paradox kifejezést, de talán mégsem találják már paradoxonnak azok után, amit itt az utóbbi időben elmondtam. Ekkor a következő módon jelenik meg. ő kiváltképpen olyan személyiség, aki egy másik beavatott tanítványaként, annak ösztönzésére jutott el oda, hogy teljes erejével valamilyen az ókori Logosz-misztériumhoz hasonlót akarjon megújítani. Meg akarta újítani a Logosz misztériumait. Az önismeret által akarta újraéleszteni ezeket, amelyről elmondtam, hogy milyen erőteljes lendületet kapott a XII-XIII. században. Ilyen szempontból kell megítélnünk Raimundus Lullus úgynevezett „Ars magna”-ját. Ebben azt mondja: amikor az ember beszél, akkor a beszédben voltaképpen a mikrokozmosz jelenik meg. Amit az ember mond, abban voltaképpen benne van az egész ember, beszélőszerveire koncentráltan. De minden szó titka benne rejlik az egész emberben és éppen ezért valójában az egész világban.

Így jutott el oda, hogy a nyelv titkát voltaképpen előbb az emberben kell keresnünk, mélyen alámerülve a csupán beszélő szervektől az ember teljes organizációjába, azután pedig a kozmoszba. Az ember teljes organizációját viszont a kozmoszból értjük meg. Például valaki, mondjuk, az A hangzót akarja igazi jelentésében felfogni. Itt arról van szó, hogy a megformált leheletben megjelenő A hangzó az étertest bizonyos belső elhelyezkedésén alapul. Ma megismerhetjük az étertestnek ezt a helyzetét. Az euritmia révén látjuk meg, hogy az A hangzó az étertest melyik helyzetén alapul, mert ezt átviszi a fizikai testre, és az A hangzó euritmiai mozdulatként jut érvényre.

Ez Raimundus Lullus számára nem volt teljesen világos, mindez sejtelem maradt. De sejtése eljutott odáig, hogy az ember belső tartását, belső mozdulatát mintegy kifelé követte a kozmoszba, azt mondta például: ha tekinteted az oroszlán csillagképe, majd a mérleg csillagképe felé irányul, akkor a két pillantás irányának az összefüggése megadja az A-t. Ha tekinteted a Szaturnuszra irányul, akkor a Szaturnusz feltartóztatja pillantásod irányát. Ha pedig a Szaturnusz például a Kos előtt áll, akkor a Szaturnusszal a Kos körül kell keringened. Ez a kozmoszból adja meg neked az O érzését.

Ilyen sejtelmekből talált rá Raimundus Lullus bizonyos alakzatokra, ezek szögleteire és oldalaira betűket írt. Tisztában volt azzal, hogy ha érzelmeink alapján vonalakat húzunk ezekben a formákban, akár egy ötszögben állók és hasonlók által összekötve valahogy az a b c d e pontokat – ez csak vázlatos -, akkor ebben hangzók kapcsolatait kell látnunk, ezek pedig a világmindenség, a kozmosz bizonyos titkait fejezik ki.

Raimundus Lullus tehát a Logosz titkainak valamilyen újjászületését kereste, a régi misztérium-szokások szerint. Ezt a történelmi dokumentumokban eltorzítva írják le. Ha azonban lassanként mintegy személyes kapcsolatba kerülünk Raimundus Lullusszal, akkor rájövünk, hogy ilyen törekvésekkel próbálta újra megfejteni a kozmikus Igét. A középkori beavatottak tanítványai voltaképpen még néhány évszázadig tovább éltek ezekben a törekvésekben. Egészen intenzív törekvésük volt, hogy előbb alámerüljenek az emberben, és azután az emberben való alámerülés révén jussanak ki az emberen túl a kozmosz titkaiba.

Ezek a bölcsek – így nevezhetjük őket – ilyen módon igyekezték összekötni a kinyilatkoztatást a természettel. Úgy hitték – és hitük sok tekintetben mélységesen megalapozott volt -, hogy ilyen módon megoldják a vallás és a természet kinyilatkoztatásának kérdését. Mert tisztában voltak azzal, hogy a Földön élő embert voltaképpen arra rendelték, hogy ő legyen a negyedik hierarchia, azonban elbukott és ezáltal valóságos lénye alá süllyedt. A kelleténél mélyebbre merült a fizikai létbe és éppen e mélységes elmerülés miatt nincs ereje hozzá, hogy megfelelően spirituálisán alakítsa ki szellemi-lelki mivoltát. Hiszen ilyen törekvésekből jött létre azután a rózsakeresztesség.

Az első eredeti rózsakeresztesek tanításának egyik helyén történt, hogy egyszer éppen a ma vázolt jelenetek merültek fel délibábszerűen – a tanító és tanítványa között lejátszódó jelenetek fent a magas hegyen és lent a föld mély szakadékaiban -, mondhatnánk, kísértetszerűen tértek vissza, tudásként tükröződtek a rózsakeresztesek tanításának egyik helyén. Felismerték ebből, hogy az embernek kétféle dolgot kell belső törekvésével elérnie, hogy valódi önismerethez jusson, ismét megtalálja a Földhöz való alkalmazkodását és elérje azt, hogy valóban a negyedik hierarchia tagja lehessen. Mert mindabból, ami most lehetséges volt a rózsakeresztes iskolában, azt ismerték fel, hogy mi ment végbe a tanítvánnyal, amikor saját ifjúságának szellemét testileg maga előtt látta. Ezzel megtörtént az asztráltest eloldódása, erősebben, mint bármikor az ember életében. Az asztráltestnek ebben az eloldódásában pedig a kinyilatkoztatás értelmét ismerte fel. Ebben a rózsakeresztes iskolában az is tisztázódott, ami a föld mélyén történt a tanítvánnyal. Ekkor az asztráltest teljesen belülre húzódott vissza. Egészen összehúzódott, így a tanítvány saját belső világának bizonyosságát észlelte. Most a rózsakeresztességben aránylag egyszerű gyakorlatokat találtak, amelyek szimbolikus alakzatokból álltak, ezeknek adták át lelküket, ezeken meditáltak. Az ilyen alakzatoknak való odaadástól erőt kapott emberi lelkük, ezzel egyfelől azt érték el, hogy asztráltestük eloldódott, mint a tanítványnál a hegyek éterikus magasságában, másfelől viszont az asztráltest összerántásával, összehúzásával a földi szakadékokban levő tanítványhoz váltak hasonlóvá. Ekkor nem a külső környezet révén juthattak belső világukba, hanem intenzív belső gyakorlással.

Látják, itt olyasmit írok le, amire csak egészen halványan utaltam a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán” legutóbbi kiadásának új előszavában. Ebben azt mondtam, hogy ami Eckhart mesternél, Johannes Taulemál, Nikolaus Cusanus bíborosnál, Valentin Weigelnél és másoknál megjelent, az az emberiség előző hatalmas eredeti törekvésének kései terméke volt. Ma az emberiség eredeti törekvését akartam leírni, amely megelőzte Eckhart mester és Johannes Tauler törekvését, ezt a konkrét szellemi törekvést, az emberi önismeret keresését a kinyilatkoztatással és a természettel való összefüggésében. Ez egyike volt azoknak az áramlatoknak, amelyek az úgynevezett sötét középkorban léteztek, és bár a modem ember ma sötétnek képzeli ezeket, valójában mégis olyan megvilágosodott szellemek éltek benne, hogy a mai legragyogóbb szellemek sem értik meg fényüket és sötétek maradnak. De hiszen mai korunkat általában gyakran jellemzi az, hogy a világosságot sötétnek és a sötétséget világosnak találják.

Azonban sajátságos hatalmas benyomásra teszünk szert, ha betekintünk annak a hátterébe, ami ennek a kornak az irodalmában mintegy vetületként élt. Ma ennek egyes jelenségeit akartam Önöknek elmondani; holnap néhány olyan dolgot mondok majd el, ami kiegészíti ezt a képet és teljes egésszé kerekíti le.

3. előadás – Dornach, 1924. január 6.

[A rózsakeresztesség megalapítása – A csillagok megismerésének áldozata és a szabadság impulzusa]

Tegnap a szellemtudományos eredmények közlésének különleges középkori formájáról beszéltem Önöknek. Ez a forma volt alapjában véve a legutolsó, mielőtt bezárult az ember szellemi fejlődésének az a kapuja, amely évszázadokon át nyitva volt: hogy a szellemi világba bizonyos természetes képesség révén léphessen be. Hiszen ez a kapu abban a korban zárult be, amikor az automatikus képességekkel rendelkező embereket mintegy el kellett távolítani a rajtuk uralkodó isteni-szellemi akarat birodalmából, hogy legbenső lényükben, saját akaratukban találják meg annak lehetőségét, hogy lelkükben szabadságot, tudatos szabadságot bontakoztassanak ki. Azonban a fejlődés minden mozzanata lassan, fokozatosan, apránként megy végbe. Ezért is történt azután, hogy amit már nem érhettek el a régi misztériumok útján, az a következő időkben öntudatlanabb formában közeledett az emberhez, közvetlenül a természet emberi átélése révén, az éteri magasságokba való felemelkedéssel és a földi szakadékokba való leereszkedéssel, még ha nem is magán a föld felszínén. Gondolják csak el, hogy hogyan érintette ez a megismerésre törekvőket 1200 után, a XIII. században az, amikor valójában arra voltak utalva, hogy a megismerést már csak az emberi gondolkodás révén találják meg, holott természetesen értesültek arról, hogy röviddel azelőtt a tanítványok még olyan mestereket találtak, mint amilyenekről tegnap beszéltem.

A középkor további szakaszában azután ennek az emberi gondolkodásnak, szélesebb körben való igazán tiszteletreméltó kifejlesztését látjuk. Látjuk, amint ez a gondolkodás olyan utakra tér, amelyeket a legbensőségesebb buzgalommal, az egész emberi lélek igazi odaadásával követtek. Ezek inkább a megismerést kereső emberek szélesebb köreinek az útjai voltak. De azért folytatódott a tulajdonképpeni szellemtudomány is. Ha aztán néhány századdal tovább haladunk abba a korba jutunk, amelyben az igazi rózsakeresztességet megalapították. Ez a rózsakeresztesség azonban az emberre vonatkozóan az egész szellemi világ átalakulásával függ össze. Ezt az átalakulást a legjobban megint egy kép segítségével ábrázolhatom.

A régi értelemben vett misztériumok már nem voltak lehetségesek az említett időpont óta; de az ilyen megismerésre vágyó emberek súlyos lelki válságot éltek át, amikor a hegyre és a földi szakadékokba való vezetésről hallottak. Különféle belső módszereket fejlesztettek ki, és azon fáradoztak, hogy lelkükben mégis megtalálják az utat. Aki képes ennek meglátására, az mint mondtuk, nem a misztériumhelyekbe tekint be, hanem a megismerést kereső emberek vallásos atmoszférájától áthevített gyülekezési helyekbe. Voltaképpen a későbbi helyes rózsakeresztesség, valamint az elfajult és sarlatánszerű is, olyan emberektől indult ki, akik igénytelen együttlétüknél próbálták lelküket úgy alakítani, hogy még valóban létrejöhessen a szellem megismerése. Néhány ember ilyen, valóban igen igénytelen környezetben, egy kastélyszerű ház egyszerű lakószobájában lefolytatott gyűlésén történt egyszer, hogy ezek az emberek közös, félig gondolati-meditatív, félig imaszerű gyakorlatok révén közösen kibontakoztattak valamiféle misztikus hangulatot. Ilyen misztikus hangulatot sokszor előidéztek azután az úgynevezett „Közös élet testvérei”. Később Comenius hívei, és sok más testvéri közösség is művelte ezt, de egyszer egész különösen intenzív módon éppen egy ilyen kisebb körben domborodott ki. Miközben ez a néhány ember az átlagos tudat igazi odaadásával, az egész értelem odaadásával intenzív misztikus hangulatban volt együtt, az történt, hogy olyan lény lépett hozzájuk, aki nem húsban és vérben jelent meg, mint a mesterével találkozó tanítványnak, aki evezette a hegyre és a földi szakadékokba, hanem voltaképpen csak étertestben jelenhetett meg ebben a kis közösségben. Ez a lény feltárta, hogy azonos azzal, aki tanítványát 1200 körül vezette. De a halál utáni állapotban volt. A szellemi világból szállt le ezekhez az emberekhez, akik vallásos-misztikus, meditatív-gondolati hangulatukkal vonzották oda.

Félreértések elkerülése végett nyomatékosan hangsúlyozom, hogy itt nem játszottak szerepet valamiféle mediális erők, mert éppen az itt összegyűlt kis közösség, bizonyos régi tiszteletreméltó hagyományokhoz tartozó feltételek alapján, mélységesen bűnös dolognak tekintette volna a mediális erők alkalmazását, sőt még az ezekre az erőkre emlékeztető dolgokat is. Éppen az említett társaságban nemcsak károsnak tekintették a médiumitást és minden hasonló jelenséget, hanem mélységesen bűnösnek is, mégpedig azért, mivel tudták, hogy az ember médiumitása a fizikai test speciális alkatával is összefügg, a fizikai test erőket, szellemi erőket ad át a médiumnak. Ezek az emberek azonban a bűn martalékának tekintették a fizikai testet és a mediális erők segítségével kapott értesüléseket mindenesetre ahrimáni, vagy luciferi erőknek tekintették volna. Abban a korban még pontosan tudtak ezekről a dolgokról, és így nem alkalmaztak semmiféle médiumitást. Viszont tisztán a misztikus-meditatív hangulat, a lelki közösség révén megerősített misztikus-meditatív hangulat varázsolta ebbe a körbe önként azt a testetlen embert, aki tisztán szellemi, de emberi lény volt.

Ez a lény igen ünnepélyesen mondta: nem készültetek fel éppen az én megjelenésemre, de test nélkül vagyok köztetek, mert elérkezett annak az ideje mikor a régifajta beavatottak a földi lét egy rövid időszakában nem jelenhetnek meg fizikai testben. Ennek újra elérkezik az ideje, mikor elkezdődik Mihály korszaka. Azért jöttem el hozzátok, hogy kinyilatkoztassam, hogy az ember belső világa változatlan maradt és megtalálhatja az isteni-szellemi léthez vezető utat, ha helyesen viselkedik. Az emberi értelem jellege azonban egy ideig olyan lesz, hogy vissza kell szorítani ahhoz, hogy a szellemiség beszélni tudjon az emberi lélekhez. Maradjatok meg ezért misztikusvallásos hangulatotokban. Csak utalni tudtam arra, ami veletek történni fog, átadva nektek ezt a közös képet, közös imaginációt, de meg fogjátok még tudni ennek az élménynek a folytatását is.

Az egybegyűltek köréből hárman valóban arra voltak hát kiszemelve, hogy különleges kapcsolatot létesítsenek a szellemi világgal, megint csak nem valamilyen mediális erő révén, hanem az említett misztikus-meditatív vallásos hangulatnak a folytatásával. Erről a háromról kiderült, hogy időnként valamilyen szellemi eltávozást éltek át; a kör többi tagja különösképpen őrizte, valóban bensőségesen ápolta őket. Csodálatosan szépek voltak külsejükben ezekben az időszakokban, arcuk ragyogó lett, szemük napszemen fénylett és szimbolikus kinyilatkoztatásokat írtak le, amelyeket a szellemi világból kaptak. Ezek a szimbolikus kinyilatkoztatások voltak az első képek, amelyekben kinyilatkoztatták a rózsakereszteseknek azt, amit tudniuk kellett a szellemi világról. Ezek a szimbolikus kinyilatkoztatások bizonyos filozófiát, teológiát és orvostudományt tartalmaztak.

Az a sajátságos dolog derült ki, hogy a többiek azáltal, amit három testvérük napfényesen ragyogó szemén és sugárzó arcán átéltek, mindennapi nyelven tudták visszaadni azt, ami a szimbólumokban rejtett. Úgy tűnik, hogy a többiek négyen voltak, tehát az egész közösség hét főből állt. Azok a testvérek, akik a szimbólumokban a szellemi világból való kihozására voltak rendelve, csak leírták ezeket a szimbólumokat és megszokott tudatállapotukba visszatérve csak azt tudták elmondani: a csillagok és a csillagok szellemei között vándoroltunk és itt találtunk rá a rejtett tudás régi tanítóira – ők maguk nem tudták ezeket a lerajzolt szimbolikus képeket a mindennapi emberi nyelvre átültetni. A többiek képesek voltak rá és meg is tették. Éppen ebből a jellemzett forrásból származott eredetileg sok minden, ami azután átment részben a filozófiai-teológiai – nem az egyházi-teológiai, hanem a világi-teológiai – és az orvosi irodalomba. Az első rózsakeresztesek által szervezett kisebb körökben terjesztették el azután ezeket a szellemi világból kapott szimbólumokat.

A XIII. és XV század között mindegyre lehetőség nyílt ezeknek egy egészen kis körben való átélésére. Ilyen vagy hasonló módon sok minden megnyilatkozott a szellemi világból az emberek számára a XIII. és XV század között. Ezeknek a képekben kinyilatkoztatott dolgoknak hű átültetésére nem mindig voltak képesek. A kor ránk hagyott filozófiájának ezért nincsen olykor egészen világos jellege, tulajdonképpeni jelentését így nekünk kell újra megkeresni a szellemi világban. Akik azonban ismerték a szellemi világ megnyilatkozásának ezt a módját azok képesek voltak az ilyen kinyilatkoztatásokhoz kapcsolódni.

Elgondolhatják azonban, hogy lassanként milyen különös hangulatnak kellett erőt vennie ezeken az embereken, akik felismerték ezeknek a megismeréseknek a magasztosságát, de az eredetük egyre aggasztóbbá vált, hiszen nem láttak bele abba a világba, ahonnan ezek a titkok érkeztek, mivel mindennapi tudatuk nem ért el oda. Ezért kézenfekvő volt, hogy ezek a dolgok szükségképpen igen könnyen sarlatánsághoz, sőt szélhámossághoz vezettek. Nem is volt még egy olyan kor az emberi fejlődésben, ahol a sarlatánság és a legmagasztosabb kinyilatkoztatás olyan közel lett volna egymáshoz, mint ebben a korban. Ebben a korban nehezen volt megkülönböztethető a valóságos a hamistól, ezért sokan az egész rózsakeresztességet sarlatánságnak tekintik. Ezt meg lehet érteni, mivel az igazi rózsakereszteseket rendkívül nehéz volt megtalálni a sarlatánok között és az egész azáltal válik különösen kérdésessé, hogy mindig azt a feltételt kellett szabni, hogy a szellemi kinyilatkoztatás olyan forrásból eredjen, amelynek tulajdonképpeni természete először rejtve marad.

Az első rózsakeresztesek olyan embereket gyűjtöttek lassanként nagyobb testvéri közösségekbe, akik voltaképpen mindig ismeretlenül jelentek meg itt-ott a világban. Abban az időben többnyire orvosi hivatást folytattak, betegeket gyógyítottak, és ilyen alkalmakkor az orvosi gyakorlat folyamán egyúttal ismereteket is terjesztettek. Az volt a helyzet, hogy igen sok ismeretet terjesztettek akkoriban, amelyről azt kell mondanunk, hogy ennek a terjesztésnek némileg kínos jellege volt, hiszen akik ezeket terjesztették, nem is tudták megmondani, hogy milyen a kapcsolatuk a szellemi világgal, ahol tartózkodtak.

De kialakult valami más is a szellemi kutatás, a szellemi megismerés művelésében. Hiszen igazán szép, mikor azt látjuk, hogy itt van három testvér és négy másik ember és ez a három testvér voltaképpen csak akkor érheti el a célját abban, amit a világnak nyújthatnak, ha a négy másik együttműködik velük. Feltétlenül egymásra vannak utalva. Ok hárman kinyilatkoztatásokat kapnak a szellemi világból, ezt a másik négy át tudja ültetni a mindennapi emberi nyelvre. Ok hárman teljesen érthetetlen képeket nyújtanának, ha a másik négy nem tudná átültetni ezeket. Nekik viszont nem volna átültetni valójuk, ha ők hárman nem kapnának képszerű kinyilatkoztatásokat a szellemi világból.

Ezáltal az alakult ki az ilyen közösségekben, amit éppen ezekben a századokban a legemberibbnek tekintettek bizonyos körökben: belső lelki testvériség, a megismerés testvérisége, a szellemi élet testvérisége. Az ilyen kis körök éppen törekvésük révén ismerték meg a testvériség reális értékét. Lassanként egyre jobban átérezték, hogy az emberiség szabadságra irányuló törekvése következtében teljesen elszakadna az emberek és istenek közti kötelék, ha nem tartanák fenn az ilyen testvériségek, ahol az egyik valóban rá van utalva a másikra.

Itt egészen rendkívüli lelki szépséget kell leírnunk. Sok mindent írtak akkor, aminek a varázsát csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy ezekbe az írásokba csodálatosan beleragyogott az emberek testvéri légköre, amely abban a korban Európa sok körének áthatotta a szellemi életét. De egyre jobban megmutatkozott, a megismerésre törekvők körében egyre inkább olyan hangulat alakult ki, amely aggodalmat keltett az emberekben. A szellemi kinyilatkoztatás forrásait nem tudták megközelíteni és ezért végül nem is tudhatták már, hogy ezek jó vagy rossz kinyilatkoztatások. Minden jó mellett érvényre jutott bizonyos befolyásoktól való félelem is ezekben az áramlatokban, különösen ebben a korban. Ez a félelem azonban a nép széles köreire is kiterjedt, minden megismerés nagy ijedtséggel töltötte el az embereket.

Két embernél különösen jól tanulmányozható ez a hangulat. Az egyik Raimund von Sabunda, aki 1430 körül született és a XV században élt. Különös ember volt. Ha elmélyedünk ránk hagyott gondolataiban, az az érzésünk támad, hogy ez szinte ugyanaz a kinyilatkoztatás, mint amelyet 1200 körül adott át tanítványának teljesen tudatos módon a hegy és földi szakadék mestere. Raimund von Sabundánál a XV században azonban az egész általánosabbá és személytelenebbé vált, filozófia, teológiai, orvosi alakban jelenik meg és ez onnan ered, hogy Raimund von Sabunda is az igazi rózsakeresztesség kerülőútján kapta kinyilatkoztatásait, tehát azon az úton, amelyet az tárt fel, hogy az a nagy beavatott, akinek a működését leírtam, továbbra is inspirálta a szellemi világból mindazt, amit ma jellemeztem. Mert alapjában véve tőle és a szellemi világban vele együtt lévőktől indultak ki mindazok a kinyilatkoztatások, amelyek úgy hatották át a rózsakeresztességet, ahogyan leírtam. A hangulat tőle származott. Mégis félelem vett erőt az ilyen szellemeken. Raimund von Sabunda bátor, merész szellem volt, egyike azoknak, akik értékelni tudták az ideákat, élni tudtak az ideákban. Észrevehető ugyan nála valami abból eredő bizonytalanság, hogy ezek a kinyilatkoztatások a szellemi világból erednek, de nem vehető észre nála semmilyen félelem, a megismeréstől való rettegés. A XV század egy másik szelleménél, Pico de Mirandolanál, viszont annál jellegzetesebben jelenik meg az, ami ilyen módon származott ebből a szellemi áramlatból.

A korán elhalt Pico de Mirandola igen sajátságos szellem volt. Ha elmélyedünk abban amit elgondolt és megfontolt, akkor gondolkodásában, elmélkedésében mindenütt ugyanannak az említett iniciatívának a működését látjuk: a régi beavatottnak a rózsakeresztes áramlat kerülőútján folytatódó bölcsességét. De Pico de Mirandolánál azt látjuk, hogy valamiképpen visszahúzódik ez elől a megismerés elől. Például arról biztosít, hogy mindaz, ami a Földön történik, a kövek létrejötte, a növények élete növekedése, termőre fordulása, az állati élet, nem a Föld erőiből származik. Ha valaki úgy vélné, hogy a Föld erői hozzák létre azt, ami a Földön van, akkor szemlélete téves volna. Pico de Mirandola szerint az a helyes szemlélet, hogy minden földi történés a csillagoktól függ. Szerinte a Földön történő legapróbb dolog is a csillagoktól függ. Az égre kell feltekintenünk, ha érteni akarjuk azt, ami a Földön történik. Pico de Mirandola értelmében szólunk, ha azt mondjuk: Kezet adsz nekem embertársam, de ennek oka nemcsak az érzelmed, hanem a feletted álló csillag is, amely impulzust ad, hogy a kezedet nyújtsd. – Végül is minden hatás az égiben, a kozmikusban gyökerezik és csak ennek a vetülete jelenik meg a Földön.

Ezt Pico de Mirandola meggyőződéseként mondta ki, és ugyanakkor azt is mondja: az emberek kötelessége azonban, hogy ne tekintsenek a csillagokból származó okokra, hanem csak a közeli földi okot vegyék tekintetbe. – Rendkívül jellemző, hogy Pico de Mirandola ilyen szempontból harcol a hagyományos asztrológia ellen. Tudja, hogy az igazi, régi, valódi asztrológia az emberek sorsában fejeződik ki. Ezt tudja, ezt igazságnak tartja. Mégis azt mondja, hogy ne foglalkozzanak asztrológiával, csak a legközelebbi okokat keressék.

Észreveszik, hogy miről is van itt szó voltaképpen? Itt a megismerés határainak az eszménye először fordul elő, egészen sajátságos módon, de mondhatnám, egészen emberi formában. Ha később utánanéznek Kantnál vagy Du Bois Reymondnál, ott azt mondják: az ember nem képes túllépni a megismerés határain, ez belső szükségszerűségen alapul. Ez nem így van a XV században Pico de Mirandolánál, ő azt mondja: igen, ami itt van a Földön, azt kozmikus okok hozzák létre, de az ember mondjon le ezeknek a megismeréséről. Az ember szorítkozzék a Földre. – így a XV században a legmagasabb megismerésről való önkéntes lemondás jelenik meg egy olyan jellegzetes személyiségnél, mint Pico de Mirandola. Ez egy elképzelhető legnagyobb horderejű jelentőséggel bíró kultúrtörténeti tény. Akkor történt, hogy az emberek azt mondták magukban: lemondunk a megismerésről. – Ami olyan személyiségben játszódik le külsőleg, mint Pico de Mirandola, annak valóban megvan a megfelelője spirituális téren.

Megint csak a rózsakeresztesek egyik igénytelen gyülekezőhelyén történt, hogy a XV század második felében igen ünnepélyes formában mutattak be áldozatot a csillagok megismerésének, olyan kultikus cselekvésnél, amelyet külön ebből a célból végeztek el. Azt mondhatnánk, hogy ennél az egyszer végrehajtott, különösen ünnepélyesen végrehajtott kultikus cselekménynél a következő történt. Az emberek valamilyen oltár előtt álltak és azt mondták: most nem csak önmagunkért és közösségünkért, vagy népünkért és a jelenkor embereiért akarunk felelősséget érezni, hanem valamennyi emberért, aki valaha is itt élt a Földön. Az egész emberiséghez tartozónak akarjuk magunkat érezni. Erezzük, hogy az emberiség átélte a negyedik hierarchia rangjának elhagyását, túlságosan belemerült az anyagba – így fogták fel a bűnbeesést. Feláldozzuk bizonyos időre a magasabb megismerést azért, hogy az emberiség ismét visszatérhessen a negyedik hierarchia rangjához és szabad akaratból találhasson rá arra, amit az istenek régebben érte és vele megkíséreltek. – A szellemi világ bizonyos nem emberi természetű lényei, akik nem szállnak le a Földre emberi megtestesülésben, elfogadták az áldozatot, hogy elérjenek a szellemi világban bizonyos célokat; ezekről más alkalommal beszélünk, itt most túlságosan messzire vezetne. Az emberek számára azonban ennek fejében lehetségessé vált a szellemi világból a szabadság impulzusa.

Ezt a kultikus jelenetet azért idézem fel, mert azt szeretném általa kifejezni, hogy a külső fizikai-érzékletes élet minden történésének megvan valójában a szellemi megfelelője, csak meg kell keresnünk őket a maguk helyén. Olykor ugyanis egyetlen kultikus cselekvés olyasmit jelent, ami impulzusokat sugároz egy egész kultúra vagy civilizációs áramlat számára. Ebben az összefüggésben nem a végrehajtó személyiségek tudásáról van szó, hanem a szellemi világgal való kapcsolatukról. Aki meg akarja ismerni egy korszak alapszínezetét, annak a korszakot átható erőknek megfelelő szellemi kisugárzások alapját kell megkeresnie.

Amit azután a következőkben hoztak létre mint szellemiséget, mint valóban szellemi spiritualitást, az az ismeretlen szellemi világokból kiinduló alkotás utóhangja volt. Egészen a XVIII. századba terjedően megismerhettünk egyes szellemeket, akik a külső materializmus fejlődése mellett is a magasabb megismerésről való lemondás utóhatása alatt éltek.

Legalább néhány vonással szeretnék egy olyan embertípust jellemezni, amely a XV századtól kezdve a XVI-XVII-XVIII. századon át élt. Ez a valahol falun található embertípus füveket gyűjtött a gyógyszertáraknak, vagy valamilyen más igénytelen foglalkozást űzött. Ilyesféle személyiséget kell elképzelnünk. Akkor találunk rá, ha érdekel bennünket az ember lényének különleges alakulása az egyik vagy másik individualitásban. Először rendkívül zárkózott, szűkszavú, vagy azzal tereli el figyelmünket arról, amit keresni szeretnénk benne, hogy jelentéktelen szándékosan egészen triviális beszédmódot használ, hogy azt higgyük, hogy nem is érdemes vele beszélgetni. Ha azonban képesek vagyunk rá, hogy ne mindig az ember szavainak a tartalmát nézzük, hanem a szavak csengését, kifejezésmódját, akkor mégis továbbhallgatjuk ezt az embert. Ha pedig valamilyen karmikus összefüggésből olyan benyomása támadt, hogy beszélnie kell, akkor óvatosan beszélni kezdett és felfedeztük, hogy valamilyen bölcs rejlik benne. De nem a csillagok bölcsességét mondta el. Nem is földi bölcsességről beszélt. Amit mondott, az a mostani úgynevezett szellemtudományból sem sokat tartalmazott, de a szív szava volt, nagy horderejű erkölcsi tanítás, nem szentimentálisán előadva, inkább közmondásszerű jelleggel.

Ilyesmit hallhattunk: menjünk oda ahhoz a fenyőfához. Lelkem belebújhat a tűibe, a tobozaiba, mert a lelkem mindenütt ott van. Ha belebújik a tobozokba és a tűkbe, akkor kitekint belőlük a világ mélységeibe és távlataiba, eggyé válik az egész világgal. Ez az igazi vallásosság, amikor az egész világgal egyesülünk. Hol van az Isten? Minden tobozban benne van. Aki nem ismeri fel minden tobozban, hanem valahol másutt keresi, az nem ismeri az igazi Istent. – Csak jellemezni akarom, hogy hogyan beszéltek azok az emberek, akiket a leírt módon találhattunk meg. Így beszéltek. Azt is mondták: amikor pedig belebújunk a tobozokba és a tűkbe, akkor azt találjuk, hogy Isten örül az embereknek. Ha azonban saját szívünkbe merülünk egészen mélyen, az emberi természet belső világának mélységeibe, akkor is rátalálunk Istenre, de ekkor felismerjük, hogy milyen szomorú az emberek bűnei miatt.

Így beszéltek ezek az igénytelen bölcsek. Nagy részük rendelkezett a régi rózsakeresztes ábrázolások kinyomtatott képivel -, hogy a mai nyelven fejezzem ki magam. Meg is mutatták ezeket azoknak, akikkel úgy találkoztak, hogy beszéltek is egymással. Ezek az ábrázolások azonban igénytelen, nagyon gyenge nyomtatásban voltak meg ezeknél az embereknél, és amikor éppen ezekről beszéltek, akkor a beszélgetések különös módon bontakoztak ki. Némelyekben ekkor bizonyos kíváncsiság ébredt, hogy voltaképpen mit is jelentenek ezek a különös rózsakeresztes képek és bár érdeklődtek az igénytelen bölcsnél és megkérdezték tőle, de nem kaptak megfelelő, pontos választ. Ezek a különcöknek tekintett egyes bölcsek csak arra utaltak, hogy aki igazán belemerül ezekbe az ábrázolásokba, akkor ezeken, mint ablakon át bepillanthat a szellemi világba. – Az ábrázolások valamilyen értelmezése és magyarázata helyett inkább azt írták le, amit érzelmileg éltek át velük kapcsolatban. Aki megismerte ezeknek az embereknek az érzelmeit ezekkel az ábrázolásokkal kapcsolatban, néha nem is tudott velük gondolatilag dűlőre jutni, mert nem gondolataikat adták át. De a hatásuk roppant jelentős volt. Nemcsak a lélek melegségével távoztak tőlük, hanem azzal az érzéssel: olyan megismerést kaptál, amely benned él és nem is tudod fogalmakba öltöztetni.

Ez volt az egyik út a már leírt többi mellett, így hirdették és terjeszthették széles körben érzelmi módon a XIV-XV század korában a XVIII. század végéig azt, amit az emberről és az Istenről tudtak. Nem egészen mondhatjuk, hogy szavak nélkül, de azt igen, hogy eszmék nélkül, viszont nem tartalom nélkül. Ebben a korban sok mindent megbeszéltek az emberek egymás között a gondolat némasága révén. A korszak jellegéről valójában senki sem alkothat megfelelő fogalmat, aki nem tudja, hogy ebben a korban milyen sok minden ment végbe a gondolat némasága révén, mikor az emberek lelket cseréltek, nem csak szavakat.

Ezzel le akartam írni önöknek annak az átmeneti kornak egyik vonását, amikor az emberek között létrejött a szabadság. A következőkben többféle dolgot kell majd különféleképpen leírnom erről a területről. Itt csak az összejövetelek történéseihez akartam egyes dolgokat kiegészítésképpen hozzáfűzni és egyes további részleteket is elmondani.

4. előadás – Dornach, 1924. január 11.

[Lelki megismerés és szemlélet a rózsakeresztes iskolákban. A Mihály-korszak kezdete]

Néhány kiegészítést hozzá kell még fűznöm a legutóbbi fejtegetéseimhez. Megpróbáltam leírni, hogy milyen volt a szellemi megismerés a századok során és milyen alakot öltött azután éppen a legújabb korban. Elmondtam, hogy mintegy a XV századtól kezdve a XVIII. század végéig, sőt a XIX. század elejéig úgy ment végbe, hogy a régebben konkrét, bár ösztönös megismerés ebben a korban voltaképpen inkább a világ szellemiségének való érzelmi odaadásban élte ki magát.

Hiszen azt látjuk, hogy az embereknek a természetre, a szellemi világnak a természetben való működésére vonatkozóan még reális ismeretük volt a XI-XII-XIII. században. Még egy olyan személyiségnél is láthatjuk ezt, mint Agrippa von Nettesheim, akit a misztikáról szóló könyvemben írtam le. Neki teljességgel tudomása van arról, hogy például bolygórendszerünk bolygóin egészen meghatározott szellemi lények élnek. Agrippa von Nettesheim írásaiban minden egyes bolygónál megemlíti a bolygó úgynevezett intelligenciáját és a démonát is. Ez azonban olyan hagyományokra utal, amelyek akkoriban még a régi időkből maradtak fenn, de ebben a korban már nem voltak pusztán csak hagyományok. Egy Agrippa von Nettesheimhez hasonló szellem számára merőben képtelenség lett volna, hogy olyan értelemben tekintsen fel egy bolygóra, mint a későbbi és még a mai asztronómia is. A külső bolygó és általában a külső csillag csak mintegy jelezte azokat a szellemi lényeket, akikre lelki tekintetük vetődött, mikor a csillag felé néztek. Tudta, hogy az egyes csillagokkal kapcsolatos lények irányítják a bolygók belső életét, de a bolygóknak a világmindenségben végzett mozgását is, a csillag egész tevékenységét, és így tovább. Az ilyen lényeket foglalta össze a csillag intelligenciájának a nevével.

Azt is tudta azonban, hogy vannak akadályozó lények, akik a csillagokban működnek, visszahatnak rájuk, mondhatnánk, aláássák a csillag jó tetteit. Ezeket a csillag démonjainak nevezi. Az ilyen ismeret azonban abban az időben kapcsolatban volt azzal, hogy a Földet is olyan égitestnek fogták fel, amelynek intelligenciája és démonja is van. Azonban ennek a csillag-démonológiai felfogásnak a lényege teljesen veszendőbe ment, mert ez a lényeg éppen a következőben jutott kifejezésre.

A Földet természetesen úgy tekintették, hogy belső tevékenységét, a kozmoszban való mozgását intelligenciák összessége szabályozza, akiket mint a Föld intelligenciáját lehetett összefoglalni. De mit is jelentett még a Föld intelligenciája ezeknek a személyiségeknek? Rendkívül nehéz ma ezekről a dolgokról beszélni, mert az emberek képzetei messzire eltávolodtak attól, ami abban a korban magától értetődő volt a megértő emberek számára. A Földbolygó intelligenciája az ember maga volt. Az embert olyan lénynek tekintették, aki azt a feladatot kapta a világ szellemiségétől, hogy irányító, rendező, törvényszerű módon avatkozzék bele mindabba, ami a Földnek a kozmoszban elfoglalt helyzetére vonatkozik. Nem úgy fogták fel az embert, ahogy a mai ember véli, hogy csak járkáljon a Földön, vagy vonaton utazgasson, árukat vásároljon és eladjon, könyveket írjon és ehhez hasonlókat cselekedjen. Az embert úgy fogták fel, hogy azt mondták: az ember saját mivolta útján, a lényében rejlő erők útján ad impulzusokat a Földnek a Nap körüli keringése és a világtérben való további mozgása számára.

Akkor még az embereknek volt érzékük hozzá, hogy megállapítsák, hogy ez volt egykor az ember osztályrésze, és a világ szellemisége valóban a Föld urává tette, de ő a fejlődés folyamán nem mutatkozott méltónak erre a feladatra és lebukott erről a magaslatról. Ma már igen ritkán találkozunk ennek a nézetnek az utóhangjával, mikor megismerésről van szó. Végül is mindaz ebből az elképzelésből származik, amit a vallásos felfogás gondol a bűnbeesésről. Hiszen ez arról szól, hogy az embernek eredetileg egészen más volt a helyzete a Földön és a világmindenségben, mint ma, lebukott erről a magaslatról. Ahol módszeresen megszerzett ismeretek birtokában képzelik magukat, ott ettől a vallásos felfogástól eltekintve ma már voltaképpen csak az utóhangja van meg annak a régi, ösztönös szellemi látásból eredő megismerésnek, amely az ember egykori feladatáról és mostani szűk határok közé szorult lebukásáról szól.

Például előfordulhat ma, hogy az ember beszédbe elegyedik egy olyan személyiséggel – tényekről beszélek -, aki mélyebben gondolkodik, mélyebb megismerésekre is szert tett egyről és másról a szellem területén. Beszédbe elegyedünk arról, hogy vajon a Földön álló ember ma voltaképpen zárt, saját lényét magában hordozó teremtmény-e. Ekkor az ilyen személyiségek azt mondják, hogy nem lehet ilyen. Hiszen az embernek saját természete szerint voltaképpen átfogó lénynek kellene lennie, de valahogyan kozmikus bűnt vett magára, ezáltal korlátozódott mai földi létére, így ma valójában mintegy kalitkában ül. Hiszen különben nem élne benne meglévő törekvése, nem bontakoztathatná ki legkiválóbb egyedeiben azt a hatalmas idealizmust, amelyet gyakorta kibontakoztat.

Itt-ott valóban megtaláljuk még ezt a nézetet, mint a régi szemlélet maradványát. De egészben véve, hol fordul elő, hogy olyanok foglalkoznak komolyan ezekkel az átfogó kérdésekkel, akik ma tudósoknak tartják magukat? Pedig végül is csakis ezek a kérdések juttathatják el az embert valóban emberhez méltó létéhez.

Tehát úgy volt, hogy egykor az embert tekintették a földi intelligencia hordozójának. De egy Agrippa von Nttesheimhez hasonló, személyiség a Földnek is démont tulajdonított. Ha visszamegyünk a XII-XIII. századba, akkor ez a földi démon voltaképpen olyan lény, aki csak úgy ölthetett a Földön ilyen alakot, hogy működéséhez az emberekben megfelelő eszközre talált.

Ennek megértéséhez meg kell ismerkednünk azzal, hogy milyen módon gondolkodtak abban a korban a Földnek, illetve a földi embernek a Naphoz fűződő viszonyáról. Hogy ennek a viszonynak a szemléletét jellemezzem, alapjában véve ismét imaginációkban kell beszélnem, mert ezeket a dolgokat nem lehet elvont fogalmakba zárni. Hiszen az elvont fogalmak kora csak később kezdődött és ezek az elvont fogalmak távolról sem fogják át az igazságot, ezért kell imaginációkat használnunk.

A „Szellemtudományában leírtam, hogy a Nap milyen módon vált el a Földtől vagy választotta le magáról a Földet. Mivel az ember a Szaturnusz-kor óta az egész bolygórendszerrel kapcsolatban volt, a Napot is beleértve, így voltaképpen eredetének a helye mégis a Nap. Az embernek nem a Föld az otthona, átmenetileg tartózkodik a Földön. Ennek a régi szemléletnek megfelelően valójában naplény. Egész létével a Naphoz kötődik. Mint naplénynek, valójában másképpen kellene a Földön állnia, mint ebben a mivoltában. Úgy kellene állnia a Földön, hogy a Föld megfelelhessen annak a törekvésének, hogy éteri alakban hozza létre az emberi csírát az ásvány- és növényvilágból, ezt a Föld által létrehozott csírát pedig a Nap sugarának kellene megtermékenyítenie. Ebből kellene megjelennie az ember éteri alakjának, amely csak azáltal öltené fel fizikai, földi anyagi mivoltát, hogy önmaga alapozza meg a fizikai, földi anyagokhoz fűződő saját viszonyát. Tehát Agrippa von Nettesheim jobb kortársai – Agrippa megismerése sajnos már kissé homályosabbá vált – voltaképpen úgy gondolták, hogy az embernek nem olyan földi módon kellene megszületnie, ahogyan ez a Földön történik, hanem étertestben kellene a Nap és a Föld együttműködéséből létrejönnie és földi alakjának a Földön éteri lényként kellene csak megvalósulnia. Az emberi csíráknak mintegy növényi tisztaságban kellene növekedniük a Földön, itt-ott sötéten csillogó földi termésként megjelenve éteri alakban, bizonyos évszakban pedig rájuk ragyogna a Nap fénye és ettől a ragyogástól öltenének emberi módon éteri alakot. Mert az embernek magának kellene a Földből és felszínéről a fizikai anyagot magához vonnia, a Föld területéről kell bekebeleznie, nem pedig az anyai testből. Úgy gondolták, hogy az ember földi megjelenése voltaképpen így kellett volna, hogy megtörténjen a világ szellemiségének értelmében.

Ami később történt, az azáltal jött létre, hogy az emberben túlságosan mély ösztön és intenzív vágy ébredt a földi anya- giság iránt. Ezáltal veszítette el kapcsolatát a Nappal és a kozmosszal a Földön pedig csak az öröklési áramlat útján találhatta meg létezését. A Föld démona azonban éppen ennek a révén kezdte el a munkáját, mert Nap által született emberekkel a földi démon nem foglalkozhatott volna. Ha az ember olyan módon lépett volna a Földre, akkor valóban ő lenne a negyedik hierarchia. Akkor az emberről szólva, mindig azt kellene mondani: első hierarchia – szeráfok, kerubok, trónok -, második hierarchia – exuziák, dünamiszok, küriotészek -, harmadik hierarchia – angyalok, arkangyalok, archék -, negyedik hierarchia – az ember, emberi mivoltának három fokozatában, de mint negyedik hierarchia. Mivel azonban az ember érvényre juttatta a fizikaihoz való intenzív vonzódását, ezért nem lett a hierarchiák legalsó fokának lénye, hanem a földi világok legmagasabb fokán foglalt helyet: ásványvilág, növényvilág, állatvilág, emberi világ. Így látták akkoriban az ember helyzetét.

De mivel az ember nem találta meg feladatát a Földön, ezáltal a Földnek sincs méltó helyzete a kozmoszban. Hiszen az ember bukása miatt nincs jelen a Föld tulajdonképpeni uralkodója. Mi történt? Hiányzik a Föld tulajdonképpeni uralkodója és az vált szükségessé, hogy a Föld ne maga uralkodjék a kozmoszban elfoglalt helyzetén, hanem a Napból uralkodjanak felette, így a Napnak jutottak azok a feladatok, amelyeket valójában a Földön kellett volna elvégezni. A középkori ember feltekintett tehát a Napra és így szólt: A Napon bizonyos intelligenciák vannak, ők határozzák meg a Föld mozgását a kozmoszban, ők irányítják azt, ami magán a Földön történik. Ezt az embernek kellene megtennie. A Nap erőinek az ember révén kellene hatniuk a Földön a földi lét számára. – Ezáltal jött létre a középkori embernek az a jelentős gondolata, amely ezekben a szavakban rejlik: a Nap ennek a világnak törvénytelen fejedelme.

Most gondolják meg, kedves barátaim, hogy éppen az ilyen gondolatok milyen mérhetetlenül elmélyítették a középkori ember számára a Krisztus-impulzust. Krisztus lett az a szellem, aki további feladatát nem a Napon akarta megtalálni, nem akart azok közt maradni, akik jogtalanul kívülről irányítják a Földet. Meg akarta találni a Napról a Földre vezető útját, beleköltözve az emberi és földi sorsba, a Föld történésein és fejlődésén áthaladva az emberi és földi sorsba. Így Krisztus volt a középkori ember számára az egyetlen lény, aki megmentette a kozmoszban az ember földi feladatát. Most megvan az összefüggés. Most tudhatják, hogy miért kötötték a rózsakeresztes korban mindig újra a tanítvány lelkére: ember, te nem vagy az, aki vagy. Krisztusnak kellett eljönnie, hogy átvegye tőled a feladatodat, hogy azt elvégezze helyetted.

Goethe „Faust”-jában sok minden ered mélyen középkori képzetekből, maga Goethe sem értette hogy hogyan. Emlékezzenek rá, ahogyan Faust megidézi a Föld szellemét. Ha középkori gondolatok élnek bennünk, akkor igen mélyen átérezzük, ahogy a Föld Faust által megidézett szelleme elmondja, hogy fel és alá hullámzik a tettek viharában, születés és sír, örök mozgás, izzó élet között, az idő zúgó szövőszékén dolgozik és megszövi az istenség élő köntösét. Kit is idéz meg Faust voltaképpen? Goethe egész biztosan nem értette ezt egész mélységében, amikor a „Faust”-ot írta. De térjünk vissza Goethe Faustjától a középkori Fausthoz, hallgassuk ki a középkori Faustot, akiben benne élt a rózsakeresztes bölcsesség, és akkor ez a hallgatódzás megtanít rá, hogy ez a középkori Faust is meg akart idézni valakit. Kit akart azonban megidézni a Föld szellemében? Nem is a Föld szelleméről beszélt, hanem az emberről. A középkori ember arra vágyódott, hogy ember legyen, mert mélységesen átérezte, hogy mint földi lény nem is ember. Hogyan szerezheti meg újra emberi mivoltát? Ahogyan a Föld szelleme eltaszítja Faustot, az azt jeleníti meg, hogy az embert földi alakjában hogyan taszítja el saját lénye. Mivel ezt így fogták fel, azért van néhány középkori – minek is nevezzük – megtérésnek olyan rendkívül mély jellege. Olyan jellege, hogy bizonyos emberek az ember elveszített mivoltára törekedtek, de joggal kétségbe kellett esniük azon, hogy ezt az igazi emberséget nem élhetik át a földi-fizikai életben, azután pedig belátták, hogy az embernek le kell mondania arról, hogy emberi mivoltára törekedjék, ezt át kell engednie Krisztusnak, hogy teljesítse a Föld feladatát.

A szellem megismerése, látása abban a korban volt még reális, amikor az ember, mondhatnám, személyiség feletti módon fogta fel az emberiséghez fűződő viszonyát, valamint krisztushoz fűződő viszonyát is. Ekkor ez még átélt tartalom volt, de a XV századdal szinte teljesen megszűnt. Akkor következett be az a fordulat, amelyet voltaképpen már senki sem látott tisztán.

Aki azonban ismeri ezeket a dolgokat, annak számára létezik egy magányos, a világban alig ismert rózsakeresztes iskola a XV-XVI. században, sőt még később is, ahol mindig újra neveltek néhány tanítványt és mindenekelőtt arra vigyáztak, hogy valamit szent hagyományként őrizzenek meg. Ez a szent hagyomány a következő volt. Az egészet elbeszélés alakjában mondom el.

Mondjuk, hogy ismét új tanítvány érkezett előkészítésre egy magányos helyre. Ekkor először az úgynevezett ptolemaioszi világrendet tanították meg neki, a régi korokból fennmaradt valódi alakjában, nem olyan triviális módon, ahogyan ma állítják az emberek elé, mint valami túlhaladott dolgot, hanem másképpen. Megmutatták neki, hogy a Föld valóban magában hordozza azokat az erőket, amelyekkel maga határozza meg azt, ahogyan a világon áthalad. Úgy hogy a világrendszert helyesen, a régi ptolemaioszi értelemben kell lerajzolnunk: a Földet az ember számára a világmindenség középpontjában, a többi csillag megfelelő keringését a Föld irányítása alatt. Azután azt mondták a tanítványnak: ha valóban tanulmányozzuk a Föld legjobb erőit, akkor csakis ehhez a világrendszerhez juthatunk. De hát nem így van. Mégpedig az ember vétke miatt nincs így. A Föld az ember vétke által jogosulatlan módon a Nap birodalmába ment át, és a Nap lett a földi cselekvések irányítója. Az istenek olyan világrendszert adtak az embereknek, amelynek középpontjában a ptolemaioszi világkép értelmében a Föld volt, ezzel viszont olyan világrendszer állítható szembe, amelynek középpontjában a Nap van, és a Föld a Nap körül kering, ez a kopernikuszi világrendszer.

Bizalmasan közölték a tanítvánnyal, hogy itt kozmikus tévedés rejlik, amelyet az ember vétke okozott. Azután összefoglalták számára, hogy mélyen írja be lelkébe és szívébe a következőket: az emberek legyőzték a régi világrendszert és másikat állítottak a helyére és még csak nem is tudják, hogy ez az általuk helyesnek tartott másik rendszer saját emberi vétkük következménye. Egyszerűen helyesnek, nem pedig tévesnek tekinti azt, ami csak az ember vétkének kifejeződése, megnyilvánulása. Mi történt az újabb korban? – mondták a mesterek tanítványuknak. A tudományt ledöntötte az ember vétke. Démoni tudomány lett. – Amíg csak a XVIII. század végén még ilyesmi is lehetetlenné nem vált mindig volt legalább néhány tanítvány, aki ezzel a lelki megismeréssel, lelki szemlélettel kapott szellemi táplálékot az egyik magányos rózsa- keresztes iskolából. Például még Leibniz, a nagy filozófus is gondolati megfontolásaiból kapta azt az indítékot, hogy olyan iskolát találjon valahol, ahol helyesen lehet megfogalmazni, hogy hogyan is áll a dolog voltaképpen a kopernikuszi és a ptolemaioszi világrenddel. Nem tudott rátalálni.

Ismernünk kell ezeket a dolgokat, hogy a maga árnyaltságában megértsük azt a fordulatot, amely az utóbbi századokban következett be az embernek önmagáról és a világmindenségről alkotott szemléletével kapcsolatban. Az ember elvesztette a saját magához való elven kapcsolódást és elidegenedett önmagától. Ezzel együtt járt az, hogy a külső értelembe kapaszkodott bele, és ez uralkodik ma minden felett. Emberi élmény ez a külső értelem? Nem az. Hiszen ha emberi élmény volna, akkor nem élhetne olyan külsőleges módon az emberiségben, mint így. Hiszen az értelem alapjában véve nem is kötődik a különálló személyhez, az egyes individuális emberhez, hanem majdnem hogy konvencionális. Nem a belső emberi átélésből fakad. Voltaképpen külsőleges módon közeledik az emberhez.

Erezzük, hogy milyen külsőlegessé vált, ha összehasonlítjuk azt, ahogy Arisztotelész tanította logikáját a tanítványainak – Kant kifejezése szerint a logika nem is haladt előre Arisztotelész óta -, azzal, ahogy a XVII. keresztény században tanították a logikát. Arisztotelész idejében a logika még igazán emberi volt. Mert amikor az embert logikus gondolkodásra késztették, úgy érezte magát akkoriban, mintha hideg vízbe mártaná a fejét és ezáltal egy pillanatra elidegenednék önmagától – ha szabad imaginatív módon kifejeznem magam -, vagy olyan érzése támadt volna, amit Nagy Sándor vetett Arisztotelész ellen, mikor logikára akarta tanítani: hiszen összepréseled a fejemben az összes csontot – mint valami külsőleges dolgot. Ezt a külsőleges dolgot viszont a

XVIII. században magától értetődőnek érezték. Megtanulták, hogy a főtételből és az altételből meg kell találni a következetést. Ezt Goethe „Faust”-jában még ironikusan kezelte: az első így van, a második úgy, ezért van a harmadik és negyedik amúgy és ha nem volna az első és második, akkor a harmadik és negyedik sohasem létezne. Így jól idomítják a szellemet, spanyolcsizmába fűzik be. – Akár úgy érzik, mint Nagy Sándor, hogy fejében összepréselik a csontokat, vagy úgy, hogy spanyolcsizmába, végül is az emberi érzés számára ez ugyanaz.

Az elvont gondolkodás külsőséges mivoltát nem érezték már abban a korban, amikor az iskolákban tudatosan tanulták a logikát. Ma ez többé-kevésbé megszűnt, a logikát sem tanulják már tudatosan az iskolákban. Ez körülbelül olyan, mintha valamilyen korban az emberek százával hordtak volna lelkesen egy előírt egyenruhát, egy idő múlva pedig gondolkodás nélkül önként tették volna. A régi szellemi megismerés azonban nem fejlődhetett tovább abban a korban, mikor az elvontság logikája egyre jobban felülkerekedett. Ezért látjuk külsőlegessé válását, amint olyan alakot ölt, mint például azokban a jelenségekben ahogyan Eliphas Lévi írásaiban vagy Saint-Martin publikációiban jelenik meg. Ezek a régi szellemi megismerés és szellemi látás utolsó maradványai.

De mit tartalmaz egy olyan írás, mint Eliphas Lévinek „A magas mágia dogmája és szertartása’4 című műve? Mindenféle jelek találhatóak benne, például háromszögek, ötszögek és egyebek, régi korokból merített régi nyelvek bizonyos kifejezései, főként héberül. Ami régebben élet és megismerés volt és az ember tetteivé és eszméivé alakulhatott, azt egyfelől ideák nélkül, másfelől külsőséges varázslássá elfajulva találhatjuk meg. Egy-egy jel szimbolikus jelentéséről való spekulációval kapcsolatban a modem embernek becsületesen be kellene ismernie, hogy semmiféle különleges tartalma sincs. Mindenféle szertartásokhoz hátborzongató cselekmények kapcsolódtak, amelyeknek szellemi összefüggésével távolról sem voltak tisztában azok, akik ilyen szertartásokról beszéltek és sokszor gyakorolták is azokat. Ezek a könyvek mindenütt arra utaltak, amit a régi korokban, valamikor értettek és belső megismeréssel éltek át, de amikor például Eliphas Lévi megírta ezeket már nem értették meg. Saint-Martinről a Goetheanum című hetilapban már beszéltem egyszer. Látjuk tehát, hogy mondhatnám, teljesen értetlenül foglalkoztak azzal, ami egykor beleszövődött az ember lelki-szellemi életébe, de nem lehetett benne megtartani.

A XV századtól a XVIII-XIX. századig terjedően az istenihez való valóságos és igaz törekvés élt a lelkekben. Szépet, csodálatosat és nagyszerűt találhatunk itt. A szellemiség igazi varázslatos lehelete lebeg sok mindenen, amire ma nagyon is kevéssé figyelnek. Mindezzel velejár azonban a régi spirituális igazságok meg nem értésének megcsontosodó vetése, az emberek képtelenek arra, hogy a kornak megfelelő módon közeledjenek a szellemiséghez. Megismerhetünk olyan XVIII. századi embereket, akik éppenséggel minden emberi jelleg pusztulásáról beszélnek és egy szörnyű materializmus kezdetéről. Néha úgy tűnik, mintha ezeknek a XVIII. századi embereknek a szavai a mi korunkra is ráillenének. Mégsem illenek rá, és a XIX. század két utolsó harmadára sem illenek. Mert a XIX. században magától értetődővé vált az, amit a

XVIII. században még, mondhatnám, a démonikus jellegtől való bizonyos irtózással szemléltek. Nem volt erejük ahhoz, hogy azt mondják: Kopernikus – nagyon szép, de ez a szemlélet csak azáltal jöhetett el, hogy az ember nem vált olyanná a Földön, mint amilyennek lennie kellett volna, a Föld így uralkodó nélkül maradt és uralma a világ törvénytelen fejedelmére szállt – ez a kifejezés a középkorban mindegyre előfordul -, ezért hagyta el Krisztus a Napot és egyesült a földi sorssal.

Valóban csak a XIX. század végén vált újra lehetségessé, hogy eredeti emberi világossággal lássunk bele ezekbe a dolgokba. Ez csak Mihály korában vált újra lehetségessé. Hiszen ismételten beszéltünk Mihály korának kezdetéről és jellegéről. Vannak azonban Mihály korához kötődő feladatok, ezekre itt most csak utalhatunk, miután előzőleg karácsony idején és utána a szellemi látásnak a különböző századokban történt fejlődéséről beszéltünk.

5. előadás – Dornach, 1924. január 12.

[A tizennyolcadik és tizenkilencedik század titkos tanításai – Rózsakeresztes ábrák – A forma és az anyag észlelése Arisztotelésznél]

Láttuk tehát, hogy az emberiség régi ösztönös szellemi látással szerzett tudásának lassanként lealkonyult. Az újabb korban különösen a XVIII. század után rendkívül nehéz ennek a régi tudásnak a nyomaira valahogy rátalálni, hiszen valóban úgy volt, ahogy mondtam: ami fennmaradt, vagy voltaképpen újonnan keletkezett, az a természet külső megfigyelése volt és a logika, az, hogy a gondolatok elvont módon követik egymást. – Az ember és az igazi valóság között nem lehet hidat verni a természet megfigyelésével, az érzéki észleléssel, sem pedig a gondolatok pusztán elvont logikus egymásutánjával. Bizonyos értelemben mégis fennmaradt valami a legújabb időkig terjedően a régi tudásból, mondhatjuk hagyományosan, egészen a XIX. század közepéig. Ma elmondanék még néhány dolgot bizonyos elképzelésekről, amelyek a régi tudás maradványaként még a XIX. század első felében is megvoltak, azért, hogy lelkünk helyesen viszonyulhasson az előttünk álló fontos fejtegetésekhez.

Azért mondom el ma önöknek ezeket a dolgokat, hogy lássák, hogy még nem is olyan régen mennyire más volt az emberek gondolkodásmódja, mint ma. De mint mondtam, nehéz ezekre rátérni, mert ahogyan említettem: egyes magányosan élő emberek maradtak még itt-ott, legfeljebb tanítványaiknak egy kis körével és valóban teljesen titokban adtak tovább egyet és mást a régi tudásból, anélkül, hogy ők maguk értették volna annak egészen mély alapjait. A régebbi koroknál is fel kell tételeznünk ilyesmit és egészen bizonyos, hogy a Faust néven ismert személyiség, vagy a másik, a Paracelsus néven ismert személyiség is rábukkant vándorútjain ilyen magányos, mondhatnánk, lelki barlanglakokra. Amit megtudtak tőlük azt azután tovább fejlesztették belső képességükkel, amely éppen ezeknél a személyiségeknél inkább ösztönös volt.

Amit azonban most el akarok mondani, az még a XIX. század első évtizedeiben is létezett, ugyancsak Közép-Európának egy ilyen magányos iskolájában, ha így akarjuk nevezni. Ott egészen kis körben egy nagyon mélyreható tanítást ápoltak az emberről. Szellemi úton régóta tudatában voltam annak, hogy Közép-Európában, bizonyos helyen volt egy ilyen kis tudással rendelkező közösség. Mint mondtam, ez szellemi úton jutott tudomásomra. Hiszen akkoriban nem végezhettem megfigyeléseket a fizikai világban, mivel nem tartózkodtam ott, de szellemi úton, megtudtam, hogy létezett egy ilyen kis közösség. Nem beszélnék azonban arról, amit ebben a kis közösségben tanítottak, ha utólag nem tárultak volna fel saját szellemtudományos kutatásaim révén nagyon lényeges jelenségek arról, ami ott rejtőzött, ha mintegy magamtól nem találtam volna rá ismét ezekre a dolgokra. Mert helyes elképzelésünk azáltal lehet a régi időkből fennmaradt valóban lenyűgözően hatalmas bölcsességről, ha újra rátalálunk. Attól a kis közösségtől, amelyről beszélni szeretnék, származott egy hagyomány a történelmen keresztül az egész középkoron át egészen az ókortól azokig a korokig, amelyeket a karácsonyi gyűlésen írtam le Önöknek, egészen Arisztotelész koráig, és ez a hagyomány nem is közvetlenül Görögországon át érkezett, hanem Ázsián át, annak révén, amit Nagy Sándor Makedóniából hozott át Ázsiába.

Azt találjuk, hogy éppen ebben a kis közösségben két emberi képességgel kapcsolatban még igen pontosan megvan az emberre vonatkozó mélyreható tanítás. Így megtudhatjuk, hogy egy valóban mesterien képzett szellemi kutató arra tanítja a tanítványát, hogy a bizonyos geometriai formákból (lásd például a rajzon) álló régi szimbólumokkal – a széleiken általában valamilyen héber szó állt – közvetlenül nem tudunk mit kezdeni. A mester tanításából tanítványai megtudták, hogy például Eliphas Lévi voltaképpen csak össze-vissza beszél a dologról. Mert azt is megtanulhatták, hogy az ilyen szimbólumok valóságos jelentésére csak akkor jöhetnek rá, ha azokat saját emberi organizmusuk lényegében találják meg újra.

Különösen egy szimbólum játszott nagy szerepet ebben a közösségben. Ezt úgy kapják meg, hogy ezt a salamoni kulcsot – általában így mutatják be – széthúzzák, átalakítják, eltolják, így egyik része lekerül, a másik feltolódik (rajz). Éppen ez a szimbólum játszott fontos szerepet még a XIX. században is, mint mondtuk, ebben a kis közösségben. A mester ezután a tanítványok kis körének tagjaitól bizonyos testtartás felvételét kérte. Olyan testtartást, amely által testük mintegy maga írta le ezt a szimbólumot. Arra kérte őket, hogy lábukat kissé szétterpesztve álljanak, karjukat pedig ilyen módon felfelé nyújtva. Ezáltal magán az emberi organizmuson jelent meg ez a négy vonal (vastagabban meghúzva), ha a karokat lefelé, a lábakat felfelé hosszabbították meg.

Ez a vonal köti össze a lábfejeket, ez pedig fent a kezeket. A másik kettő valóban létező erővonalként tudatosodott, így a tanítvány számára világossá vált, hogy elektromágneses áramlásokhoz hasonló áramlások haladnak a bal ujjhegytől a jobb ujjhegyhez és ugyancsak a bal lábfejtől a jobb lábfejhez. Így valóban az emberi organizmus írta bele a térbe ezeket az egymásra fonódó háromszögeket. Azután arról volt szó, hogy a tanítvány annak átérzését tanulja meg, ami ezekben a szavakban rejlik: a fény felfelé árad, a súly lefelé nehezedik, (lásd a rajzot). Ezt a tanítványoknak azután mély meditációban kellett átélniük, abban a testtartásban, amit az előbb leírtam. Ezáltal lassanként eljutottak oda, hogy tanítójuk elmondhatta: most olyasmit fogtok átélni, amit a régi misztériumokban valóban mindig újra meg újra gyakoroltak. Valóban átélték kar- és lábszárcsontjaikban (lásd a rajzon erősen kijelölve) a velőt, a csontvelőt, a csont belsejét.

Látják, ezeket a dolgokat azáltal élhetjük át, hogy kapcsolatba hozzuk őket a tegnap és a most elmondott dolgokkal. Azt mondtam bizonyos összefüggésben, hogyha az ember valóban csak úgy viselkedik, ahogy ez az idők folyamán szokásossá vált, csak elvontan gondolkodva akkor ez külsőséges marad, bizonyos mértékben külsőségessé válik. Ennek éppen az ellenkezője történik, ha ilyen módon tudatára ébred a csont belsejének.

Van azonban még valami, ami elvezethet a dolog megértéséhez. Bármilyen paradox módon hangzik is, mégis azt kel mondanom, hogy egy olyan könyv, mint „A szabadság filozófiája*’ puszta logikával nem fogható fel, az egész ember révén kell megértenünk. Amit „A szabadság filozófiája” mond a gondolkodásról, az valóban nem érthető, ha nem tudjuk, hogy az ember a gondolkodást voltaképpen a csontok felépítésének belső megismerésével, belső átérzésével éli át. Amikor határozott körvonalakban gondolkodunk, akkor nem az agyvelőnkkel gondolkodunk, hanem valójában csontjaink felépítésével. Amikor viszont a gondolkodás olyan konkréttá válik, mint „A szabadság filozófiájában, akkor átterjed az egész emberre.

De ennek a mesternek a tanítványai még ezen is túlhaladtak és megtanulták a csontok belsejének az átérzését. Ezzel annak legutolsó példáját élték át, ami gyakori szokás volt a régi misztériumokban: azáltal élték át a szimbólumokat, hogy saját organizmusukat alakították szimbólummá, mert a szimbólumok valójában csak így élhetők át. A szimbólumok értelmezése, a szimbólumokon való minden tépelődés voltaképpen értelmetlenség. A helyes magatartás ezek létrehozása és átélése, mint ahogy a regéket, legendákat, meséket sem csak elvontan kell értelmezni, hanem azonosulni kell velük. Mindig van valami az emberben, ami által be tud húzódni minden mesealakba, egyesülni tud a mesével. Így van ez a régi kor valóságos, szellemi megismerésből származó szimbólumaival is. Ide írtam önöknek ilyen szavakat (az ábrán).

Az újabb kor számára természetesen többé-kevésbé visszaélés, ha a már nem is teljesen értett héber szavakat írják oda, mert ez voltaképpen már nem élteti az embert bensőleg, nem éli át a szimbólumokat, csak eltorzul. Mintha eltörnék a csontjait. Voltaképpen ez is történik, persze szellemileg, amikor komolyan olvasunk az Eliphas Léviéhez hasonló írásokat.

Ezek a tanítványok megtanulták tehát a csontok belsejének az átélését. Amikor azonban elkezdjük a csont belsejének az átélését, nem vagyunk már az emberben. Amit csontjainkban átélünk, az éppoly kevéssé van bennünk, mint az a tárgy, amelyet ujjunkkal 40 centiméterrel az orrunk előtt tartunk. Befelé haladnak, de kihúzódnak önmagukból. Valóban eltávozunk magunkból. Ennek a magányos kis iskolának a tanítványai ezzel az önmaguktól való távozással, az istenekhez, a szellemi világba való bejutást tanulták felfogni. Mert ezzel azokat a vonalakat ismerték meg, amelyeket az istenek rajzoltak bele a világba, hogy megszerkesszék ezt a világot. Így találták meg egyfelől, az emberen át, az istenekhez vezető utat.

Ezután a mester paradox mondatokban foglalta össze a tanítványok élményét. Ezt ma természetesen sok ember nevetségesnek találja, pedig mint az utalásból felismerik, mély igazságot tartalmaz. Nézd a csontembert, A halált látod. Nézz a csontok belsejébe, A felébresztőt látod.

– az ember szellemi felébresztőjét, azt a lényt, aki az embert összekapcsolja az isteni világgal.

Abban a korban nem lehetett ilyen úton rendkívül sokat elérni, valamit azonban mégis. A Föld különböző metamorfózisokon át való fejlődésének egyes tanításait a tanítványok mégis megértették. Éppen azáltal tanultak meg az atlantiszi kor távolába és még régebbi időbe visszatekinteni, hogy bele tudtak helyezkedni az ember szellemi létébe. Valóban az ilyen módon létrejött megértésekből származott voltaképpen sok minden, amit akkoriban nem írtak le vagy nyomtattak ki a Föld fejlődéséről, de az emberek elbeszélték egymásnak. Ez volt az egyik tanítás, amelyet ebben az iskolában nyújtottak.

A másik éppen ilyen érdekes. Ez az volt, hogy az embernek az állathoz képest magasabb rendű mivoltát gyakorlatilag világították meg. Azt mondhatjuk, hogy akik a régi megértés hagyományait ápolták azok még a XIX. századba nyúlóan is ismerték azt, amit ma sokszor alkalmaznak különféle szolgálatoknál és igen nagyra is értékelnek. Hiszen az emberek ma nagyon büszkék arra, hogy rendőrkutyáik vannak, amelyek követni tudják a különféle törvénytelenségek nyomát az emberi életben. A régebbi korokban ezt a gyakorlatot nem alkalmazták. De akkor még jobban ismerték például a kutyák ilyen irányú képességeit, mint ma, és érzékelték, hogy az ember körül finomabb szubsztancia rejlik, mint amelyet az ember látni és szagolni tud, és megértették, hogy a világhoz is hozzátartozik valamiféle finom fluidum. Ezt a hőáramlások különös differenciálódásaként ismerték fel, amely hozzákapcsolódik mindenféle áramláshoz, amelyet elektromágneses áramlásnak tekintettek és a kutya szaglását ezekkel a hő-elektromágneses áramlásokkal hozták kapcsolatba. Éppen ilyesmire hívták fel a tanítványok figyelmét, az említett kis iskolában, más állatok esetében is. Felhívták a figyelmüket arra, hogy ez a világon átáramló finom fluidum iránti érzék az állatvilágban nagyon elterjedt. Arra is utaltak, hogy ami az állatnál lefelé, a durván anyagiban bontakozik ki, az az embernél felfelé, a lelkiség felé halad.

Látják, roppant érdekes, amit ebben a kis iskolában tanítottak. Külső anatómiai tények révén tanították, de mélységesen szellemit értettek alatta. Azt mondták a tanítványnak: látod, az ember mikrokozmosz. – Szervezetében azt utánozza, ami a világ épületében megy végbe. – Az embert nemcsak a benne végbe menő folyamatokra vonatkozóan tekintették mikrokozmosznak kis világnak. Számos plasztikusan benne levő dolgot a külvilág folyamataira vezettek vissza. Így nagy figyelmet fordítottak arra, ahogyan a Hold áthalad az első negyeden és félhold lesz, utolsó negyed, újhold és ilyen módon 28-30 fázison megy keresztül.

Látták a Hold fázisokon való áthaladását a kozmoszban és a pályáján való mozgását figyelték. Látták amint örvényeket ír le mozgásával 28-30 kört és megértették, hogy az ember gerincében 28-30 csigolya van és az ember gerincoszlopa embrionálisán a Hold mozgásaival és erőivel összefüggésben alakul ki.

Az ember gerincoszlopának kialakításában a Hold havi mozgásának megformálását látták. Látták, hogy az emberi gerincoszlopnak 28-30 idegszála van, amelyek az egész organizmuson áthaladnak és bennük azoknak az áramlásoknak a képmásait látták, amelyeket a Hold mindig pályáinak különböző fokain küld le a Földre. Látták, hogy a csigolyacsontok folytatásában valójában a holdáramlatok hatnak. Röviden, úgy látták, hogy amit az ember a gerincvelőben és annak idegszálaiban hordoz magában, az hozzáköti őt a kozmoszhoz és eleven összefüggésbe hozza a kozmosszal. Mindarra megtanították a tanítványt, amire most utaltam.

Azután valami másra is felhívták a figyelmét. Azt mondták neki: amikor megnézed az agyvelőből a szembe átmenő látóideget, a szembe való átmenetkor igen finom rostokra oszlik szét. Hány ilyen rost létezik? A látóidegből a szem belsejébe haladó rostok száma ugyanannyi, mint a gerincvelőből kiinduló idegek száma, 28-30. Így tehát az agyvelőből a látóidegen át egy kis gerincvelő organizáció megy át a szembe (lásd a rajzot).

Ez úgy van – mondta a mester a tanítványoknak -, hogy az ember a gerincvelő-idegrendszernek ezt a harminctagúságát kapta az istenektől, akik az ősrégi korban kialakították a létét. Azonban az érzéki világot észlelő szemében ő maga teremtette meg ennek képmását; fejorganizációjában elől teremtette meg annak képmását, amit az istenek alkottak belőle.

Azután felhívták a tanítvány figyelmét arra, hogy a hátgerinc organizációja így viszonyul a Holdhoz. Viszont a Holdnak a Naphoz fűződő sajátos viszonya révén az évnek tizenkét hónapja van és az emberi agyvelőből tizenkét ideg indul ki az organizmus különböző részeihez, a tizenkét legfontosabb agyideg. Az ember, fej organizációja révén, ilyen tekintetben mikrokozmosz a Nap és a Hold viszonyára vonatkozóan. Az ember megformálásában a kozmosz külső folyamatainak másolata fejeződik ki.

Megint csak felhívták a tanítvány figyelmét arra, hogy a fejében levő látóidegben, vagyis a szembe belépő látóideg harmincas tagoltságával a gerincoszlop holdorganizációját másolja le. Az agyvelőből tizenkét ideg indul ki. De ha az agyvelőnek különösen azt a részét vizsgáljuk, amely a szaglóideget küldi az orrba, akkor kiderül, hogy az agyvelőnek ez a kis részlete lemásolja az egész nagy agyvelőt. Ahogy a szem leképezi a gerincvelő idegrendszerét, úgy a szaglószerv az egész agyvelőt másolja le, amennyiben a szaglóideg tizenkét részben, tizenkét rostban halad az orrhoz. Ha tehát a gerincvelő és a fej itt helyezkedik el (lásd a következő rajzon), akkor egy valóságos kis ember van itt elől.

Azután arra hívták fel a tanítvány figyelmét, hogy ez a kis ember anatómiailag csak jelzésszerűen van meg. A dolgok összenőttek; csak részletes anatómiai vizsgálat tisztázhatja. A dolgok összenőnek, de ilyenek. Ezzel szemben elsősorban az asztráltestben alakulnak ki. Mivel egyébként csak jelzésszernek, ezért az ember mindennapi életében nem tud velük bánni. De ezt megtanulhatja az ezzel való bánásmódot. – A tanítványt ugyanúgy rávezették ennek a különálló résznek az eleven átélésére, mint arra, hogy csontjainak belsejét átélje.

Látják, itt valami más jelenik meg, ez valóban hasonlóbb az egész nyugati szemlélethez, mint az, amit gyakran keletről vesznek át. Keleten is létezik ez az orr tövére a két szemöldök közti pontra való koncentrálás. Ezzel adják meg ezt a helyet. Valójában, azonban arra a kis emberre koncentrálnak, aki bent helyezkedik el és asztrálisan ragadják meg. Ha asztrálisan ragadják meg, ha a meditációt valóban úgy alakítják ki, hogy a jellemzett területen ragadnak meg valamit, akkor ez olyan, mintha ott egy kis embert akarnának bensőleg embrionálisán megformálni. Ezt az útmutatást kapta a tanítvány abban a kis iskolában, valóban egy kis ember valamilyen embrionális kialakítását egy erősen koncentrált gondolatban.

Ezáltal a kétlevelű lótuszvirágot alakították ki azok a tanítványok, akiknek képességük volt hozzá. Azután azt mondták neki: az állat lefelé, egy hő-elektromágneses fluidumhoz alakítja a dolgokat. Az ember az asztralitásban alakítja ki azt, ami itt helyezkedik el és durván csak mint szaglóérzék jelenik meg, de belejátszik a szem képessége, tevékenysége is. Ezáltal nyeri az ember azt a képességet, hogy ne csak ezt a fluidumot kövesse, hanem állandó kölcsönhatást hozzon létre az asztrális fénnyel, és a kétlevelű lótuszvirággal észlelje azt, amit egész élete során állandóan beleír az asztrális fénybe. A kutya csak azt szagolja, ami megmaradt és itt van. Az ember másképpen jár el. Miközben kétlevelű lótuszvirágával mozog, még ha észlelni nem is tud vele, állandóan beleírja az asztrális fénybe mindazt, ami a gondolataiban van. Ez azután csak arra teszi képessé, hogy kövesse azt, amit beleír és mást is észleljen vele, főként a jó és rossz közötti igazi különbséget.

Ilyen módon valóban megvoltak még az ősrégi bölcsesség kincseinek az utóhangjai, ezeknek a csökevényeit gyakorlatilag is tanították még. Ez megmutatja, hogy voltaképpen mi minden veszett el azoknak a materialista áramlatoknak a hatására, amelyek a XIX. század közepe táján kezdődtek el azután intenzív módon. Mert bizonyos, bár nagyon magányos és remeteszerűen élő körökben valóban érezték és tudták, legalább bizonyos mértékben, az olyan dolgokat, amelyekre utaltam. Ilyen alapokból a legkülönfélébb területeken adódtak olyan megismerések, amelyeket később már egyáltalán nem vettek tekintetbe, ma pedig ismét sokan vágyódnak utánuk. De a ma uralkodó durva módszerek miatt a külső tudomány egyelőre nem tudja ezeket az ismereteket újra megszerezni.

Mármost egy egészen meghatározott tanítás kötődött ahhoz, amit abban a kis körben a mester ilyen módon hozott közelebb a tanítványokhoz. A tanítványt felvilágosították arról, hogyha azt a szervét használja, amely az asztrális fénybe felemelt szaglószerv, akkor minden tárgy valódi anyagi, materiális mivoltát ismeri meg. Ha pedig csontrendszerének belsejét ismeri meg és ezáltal a világ igazi geometriájának a valóságát, azt ahogyan az istenek belerajzolják az erőket a világba, akkor azt ismeri meg, ami formaként működik a dolgokban.

Ha tehát a kvarcot anyagában akarod megismerni – mondták a tanítványnak – akkor nézd meg a kétlevelű lótuszvirággal. Ha kristály alakját, anyagának formáját akarod megismerni, akkor ezt a formát a kozmoszból kiindulva kell felfognod azzal, amit fel tudsz fogni, ha élő módon jutsz be csontrendszered belsejébe. – Vagy felvilágosították a tanítványt, hogy fejének szervét használva megismeri egy növény anyagi természetét. Ha viszont megtanulja átélni csontrendszerének belsejét, akkor megismeri azt, hogy valamilyen növény hogyan növekszik, miért van leveleinek ilyen vagy olyan alakja, elrendeződése, miért bontakoztatja ki virágait éppen ilyen módon.

Tehát minden formát az egyik módon, minden anyagot a másik módon kell megragadnunk. Valóban érdekes, hogy Arisztotelészhez visszatérve azt találjuk, hogy minden létezőre vonatkozóan megkülönböztette a formát és az anyagot, de a későbbi korban ezt teljesen elvontan tanították. Már a Görögországból Európába érkező áramlatban is és az egész középkor folyamán is kétségbeejtően elvont módon írják le a könyvekben ezeket a dolgokat. Az újkorban már több mint kétségbeejtő, hogy milyen leírásokat találunk. Ha azonban Arisztotelészhez térünk vissza, azt találjuk, hogy nála a formák valóban elvezetnek ehhez az átéléshez, a dolgokba történő valódi belső betekintéshez – ezt viszont Ázsiába vitték át amely a fej szervével látja azt, amit a dolgokban levő matériának nevez.

Amit Görögországban mint filozófiát tanítottak, annak belső megismerése, az Akasha Krónikának megfelelő megismerése rámutat valamire, amire „A filozófia rejtélyei”-ben természetesen csak egészen külsőségesen utalhattam. Ott megmutattam, hogy Arisztotelész nézete szerint az embernél egymásba áramlik a forma és az anyag, az anyag forma, a forma anyag. – Ezt megtalálhatják Arisztotelész leírásánál „A filozófia rejtélyeidben.

De Arisztotelész ezt még egészen másképpen tanította. Arisztotelész azt tanította, hogy ha az ásványokhoz közeledünk, akkor a formát először a lábszárcsont belsejének az átélésével éljük át, az anyagot pedig a fej szervével. Ezek messze vannak egymástól. A formát és az anyagot az ember különíti el az ásványvilágban a kristályosodásnál. A növény felfogásánál az ember a formát a comb belsejének átélésével éli át, az anyagát ismét fejének szervével, a kétlevelű lótuszvirággal. Itt már látszik a közeledés. Az állat átélésénél az ember a formát az alsó karcsont belsejének átélésével éli át, az anyagot megint a fej szervével – igen közel egymáshoz. Ha pedig az ember magát az embert éli át, akkor a formát a felsőkar belseje révén éli át, amely a beszédképzés kerülőútján magával az agyvelővel függ össze. Beszéltem erről az „Euritmia” bevezetőjében. Itt a kétlevelű lótuszvirág egyesül azzal, ami a felsőkar belsejéből halad az agyvelő felé. Az ember, főként a másik ember beszédében, már nem elkülönítve éli át a formát és a tartalmat, hanem a forma és a tartalom egységét.

Látják Arisztotelész idejében ez a tanítás még ilyen konkrét volt. Mint mondtam ennek a nyoma még a XIX. századig létezett. Itt valóban szakadék van. Ezek a dolgok alapjában véve a XIX. század negyvenes éveiben vesztek el teljesen. A szakadék a XIX. század végéig tart, amikor ezeket a dolgokat a Mihály-kor útján újra meg lehetett találni. Míg azonban az emberek átlépték ezt a szakadékot, voltaképpen egy küszöbön léptek át. Ennél a küszöbnél őr áll. Az emberiség azonban nem tudta megfigyelni, miközben 1842 és 1879 között elhaladt mellette. Azonban saját üdve érdekében vissza kell most már tekintenie, és figyelnie kell rá. Mert az emberiség legvégső szerencsétlenségéhez vezetne, ha nem törődne vele és úgy élne tovább a következő századokban, hogy figyelembe sem veszi.

Erről holnap tovább beszélünk.

6. előadás – Dornach, 1924. január 13.

[Mihály korának feladatai – A rózsakeresztes beavatás elve]

A világ már a XIX. század utolsó harmada óta belépett Mihály korába és az embereknek is tudatosan egyre inkább be kell lépniük ebbe a korba. Ez a Mihály-korszak egészen eltér Mihály régebbi korszakaitól. Hiszen az emberiség földi fejlődése olyan, hogy időről-időre a hét nagy arkangyali szellem egyike hat ebben az emberi életben, így meghatározott periódusokban ismétlődik, hogy a világot Gábriel, Uriel, Rafael, Mihály és a többiek vezetik. Azonban a mi időszakunk mégis lényegesen más, mint Mihály régebbi korszakai. Ez azon alapul, hogy az embernek a szellemi világhoz fűződő viszonya a XV század első harmada óta egészen más lett, mint korábban bármikor, és különleges kapcsolatot feltételez azzal az emberi sorsot vezető szellemmel is, akit a régi Mihály névvel nevezhetünk meg.

Említettem, hogy amit most megint rózsakeresztességnek neveztem, az igen sok tekintetben belesodródott a sarlatánságba, hiszen ami belőle fennmaradt, az nagyrészt sarlatánság. De ahogyan régebbi fejtegetéseimben kimutattam, volt egy individuum, akit Christian Rosenkreuz névvel jelölhetünk meg és ő bizonyos módon hangadó olyan szempontból, hogy egy megvilágosodott, megismerő szellem milyen módon kerülhet kapcsolatba a szellemi világgal az emberiség újabb időszakának megjelenésekor.

Azt mondhatnánk, hogy Christian Rosenkreuz küldetése az volt, hogy az emberiség régebbi tapasztalataihoz képest egészen új módon tegye fel a léttel kapcsolatos legkülönfélébb és az elképzelhető legmagasabb rendű kérdéseket. Mert míg a rózsakeresztesség eljött, és az emberi értelmet a későbbi úgynevezett fausti törekvéssel vezette a szellemi világ felé, addig másfelől viszont megjelent az elvont materialista tudomány. Ennek az újabb szellemi irányzatnak a – természetesen nagyon elismerésreméltó – képviselői pedig másképpen viszonyultak a világhoz, Galilei, Giordano Bruno, Kopernikusz, Kepler, mint azok, akik nem pusztán a dolgok formális-elvont, hanem valóságos megismerését akarták megőrizni. Mert utóbbiak egész emberi mivoltukon észlelték, hogy a kor és ezzel az isteneknek az emberiséghez fűződő kapcsolata is megváltozott.

Azt mondhatjuk, hogy az ember a XII-XIII. századig már csak csökevényesen, de a IV keresztény századig még egészen világosan képes volt arra, hogy reális ismereteket merítsen önmagából a szellemi világ felől. Az ember önmagából meríthette a létezés titkait, amennyiben a régi misztériumok gyakorlatait végezte. Valóban, ennél a régebbi emberiségnél úgy volt, hogy a beavatottak lelkük mélyéről hozták gondolkodásuk, eszmeviláguk felszínére azt, amit el kellett mondaniuk az emberiségnek. Tudatában voltak annak, hogy megismeréseiket emberi lelkük mélyéről merítik.

Az elvégzett gyakorlatok célja az volt, hogy a legerősebben megrendítsék az ember érzületét és olyan tapasztalatokban részesítsék, amelyeket mindennapi életében nem él át. Ezáltal, mintegy az ember belső világából hozták fel az isteni világ titkait. Az ember azonban az önmagából felszínre hozott titkokat nem képes ugyanakkor meg is látni. A régi ösztönös szellemi látás folyamán a világ titkait látták az imaginációban, látó módon hallották az inspirációban és összekapcsolódtak velük az intuícióban. Mindez nem lehetséges, ha az ember egyedül áll. Ez éppoly kevéssé lehetséges, mint tábla nélkül háromszöget rajzolni. Amikor háromszöget rajzolok a táblára, akkor az érzékelhetővé teszi azt, ami tisztán szellemileg van bennem. Tehát bennem van az egész háromszög minden törvényszerűségével, de amikor felrajzolom a táblára, akkor ezáltal önmagamhoz hozom közel azt, ami voltaképpen énbennem van. Hát ez külső rajzolgatás. Amikor arról van szó, hogy a régi misztériumok módján reális ismeretekhez jussunk az emberből kiindulva, akkor ezeket a ismereteket bizonyos értelemben fel kell írnunk valahová. Fel kell ugyanis jegyezni ezeket az Akasha régtől fogva asztrális fénynek nevezett finom szubsztanciájába, hogy láthatóvá váljanak. Mindent ebbe kell beírnunk. De ki kell fejlesztenünk azt a képességet, hogy beleírjunk az asztrális fénybe.

Ez a képesség különböző dolgoktól függött az emberiség fejlődése során. Egyelőre eltekintek az egészen régi koroktól. Eltekintek az Atlantisz utáni első korszaktól, az ó-indiaitól, amikor a dolog némileg másmilyen volt. Az óperzsa korszakkal akarom kezdeni, olyan értelemben, ahogyan A „Szellemtudományában leírtam. Ekkor létezett ösztönös szellemi látás, volt megismerésük az isteni-szellemi világáról, amelyet azáltal írhattak be az asztrális fénybe, hogy a szilárd Föld ellenálló közeget nyújtott; így az ember láthatta is ezeket. Az írás természetesen szellemi szervekkel történik, de ezeknek ellenállásra van szükségük. Természetesen nem a Földre írják, amit ilyen módon látnak, hanem az asztrális fénybe, de a Föld megfelelő ellenállást képez. Az óperzsa korszakban a látók képesek voltak a Föld ellenállásának a megérzésére, ezáltal váltak a belső világukból merített ismereteik látássá.

A következő, egyiptomi-káldeai korszakban a folyékony elem révén lehetett mindazt az asztrális fénybe beírni, amit a beavatottak megismerésként merítettek lelkükből. Ezt azonban most helyesen kell elképzelniük. Az óperzsa kor beavatottja rátekintett a szilárd Földre és mindenütt, ahol növények, kövek voltak, saját látását tükrözte vissza számára az asztrális fény. Az egyiptomi-káldeai korszak beavatottja belenézett a tengerbe, a folyóba, a lezúduló esőbe, a felszálló ködbe. Amikor a folyóba, a tengerbe nézett, az örök titkokat látta. A múlandóra, az isteneknek a múlandóban történt alkotására vonatkozó titkokat a lezúduló esőben, a felszálló ködben látta. Csak teljesen meg kell ismerkedniük azzal az elképzeléssel, hogy a régiek nem olyan prózai józansággal észlelték az esőt és a ködöt, mint mi. A régieknek sokat mondott az eső és a köd, felfedte számukra az istenek titkát.

A görög-latin korban a látás olyan volt, mint a levegőben a délibáb. A görög ember Zeuszt és a többi istenét is az asztrális fényben látta, úgy érezte, hogy az asztrális fény megfelelő körülmények között isteneit tükrözi vissza számára. Ezért olyan helyekre helyezte azokat, amelyeken a levegő megfelelőképpen ellenállást nyújthatott az asztrális fénybe való beírások számára. Ez így maradt a negyedik keresztény századig.

Még az első egyházatyák között is sokan voltak, különösen a görög atyák között, akik – ezt még az írásaikból is ki lehet mutatni – saját látásuk délibábját a levegő ellenállása révén nézték az asztrális fényben, tehát világosan felismerték, hogy az isteni Ige, a Logosz, a természet révén nyilatkozott meg az emberből. Ez azután egyre gyengébbé vált. Utóhangjai egyes különös kegyelemmel megáldott embereknél még a XII-XIII. században is megvoltak. De eljött az elvont megismerés ideje, az a kor, amelyben az emberek csak az egymást követő logikus gondolatokra voltak utalva és az érzékelő megfigyelésből adódó föld, víz és levegő nem nyújtott ellenállást az asztrális fény számára, hanem csak a hőéter eleme.

Akik teljesen belemerülnek az elvont gondolatokba, azok természetesen nem tudják, hogy ezek az elvont gondolatok is beleíródnak az asztrális fénybe. Pedig így van. Azonban mialatt beleíródnak, csak a hőéter eleme nyújt számukra ellenállást.

Most a következő a helyzet. Emlékezzünk rá, hogy az óperzsa korszakban az emberek számára a szilárd Föld jelentette az ellenállást, hogy meglássák az asztrális fénybe beírt feljegyzéseket. Amit az asztrális fény olyan módon tartalmaz, hogy a szilárd Föld nyújtja az ellenállást, az továbbsugárzik (a rajzon: világos). De csak a Hold-szféráig sugárzik. Nem halad tovább. Onnan ismét visszasugárzik, tehát úgyszólván megmarad a Földnél. A Föld révén látjuk tükröződni a titkokat. Azért maradnak meg, mert a Hold-szféra nyomást gyakorol. Térjünk át az egyiptomi-káldeai korszakra: A víz tükröződik a Földön (kék) és ami itt tükröződik, az a Szaturnusz-szféráig jut el. Ez nyomást gyakorol, ezáltal lehetséges, hogy az ember mindazzal, amit lát a Földön maradjon.

A görög-latin korszakban, tehát még a XII-XIII. században is, mindaz, amit az emberek láttak, a levegő révén íródott be az asztrális fénybe. Ez voltaképpen a világ-szféra végéig halad, azután visszafordul. Ez a legillékonyabb, a legkevésbé sűrű szubsztancia, de mégis olyan, hogy az ember még együtt marad látási élményeivel. A beavatottak mindezekben a korokban mindig azt mondták magukban: amit a Föld, a víz, a levegő révén látunk, az itt van, jelen van. – Amikor azonban eljött a legújabb kor, akkor már csak a hőéter eleme jelentett ellenállást. A hőéter eleme viszont a világ messzeségébe viszi ki mindazt, amit beleírnak, kiviszi a térből a szellemi világokba. Nincs már jelen.

Ez pedig úgy van, hogy ha megnézik ma a legpedánsabb professzort, akinek eszméi vannak – ezt minden egyes esetben meg kellene vizsgálni, mert igen ritkán vannak eszméi -, akkor ezek az eszmék a hőéter révén íródnak be az asztrális fénybe. A hőéter azonban illékony, szétfolyó. Minden rögtön összekeveredik benne. A dolgok a világok messzeségébe távoznak.

Egy olyan egyéniség mint Christian Rosenkreuz, tudott arról, hogy a régi korok beavatottjai együtt éltek a látomásaikkal és azáltal erősítették meg azt, amit láttak, hogy tudták róla, hogy jelen van és visszatükröződik valahol az égen, akár a Hold-szférában, a bolygószférában vagy a világmindenség végén. Visszaverődik. – Most semmi sem verődött vissza. Semmi sem tükröződött a közvetlen éber szemlélet számára. Az embereknek most eszméik voltak a természetről, létrejöhetett a kopernikuszi világrendszer, minden eszmét megtalálhattak: a hőérterben ezek mégis szétszóródtak a világ távolába.

Ekkor történt, hogy Christian Rosenkreuz egy magasabb szellemi ihletésére rátalált annak az útjára, hogy mégis észlelje a visszasugárzást, bár a hőéter által való visszasugárzásról volt szó. Ez a tudat más, tompa, tudatalatti, alvásszerű állapotainak segítségével történt, amelyekben az ember egyébként is testén kívül tartózkodik. Ekkor észrevehető volt, hogy ha nem is a térben, de a világban, a szellemi világban fel van jegyezve az, amit a modem elvont ideákkal tudtak meg a dolgokról. Így a rózsakeresztesség számára az a különös dolog derült ki, hogy ezek a rózsakeresztesek mintegy átmeneti állapotban ismerkedtek meg mindazzal, amit a természetről kikutathattak abban a korszakban. Ezt felvették magukba, és úgy dolgozták fel ahogyan csak egy ember képes rá. Amiből a többiek csak tudományt képeztek, azt ők valóban eljuttatták, a bölcsességig. Ezt azután megőrizték lelkükben és a lehető legtisztábban próbáltak intim meditációkba átaludni. Akkor az történt, hogy a szellemi-isteni világok – nem a világ vége, hanem a szellemi-isteni világok – szellemi konkrét nyelven hozták vissza nekik azt, amit elvont eszmékben fogtak fel.

A rózsakeresztes iskolákban tanították például a kopernikuszi világrendszert, és annak eszméi különleges tudatállapotokban úgy tértek vissza, ahogyan itt a napokban elmagyaráztam. Valóban éppen a rózsakeresztesek látták be, hogy amit előbb a modem megismeréssel érünk el, azt először mintegy oda kell vinnünk az istenekhez, hogy átültessék saját nyelvükre és így adják vissza az embereknek.

Ennek a lehetősége jelenkorunkig fennmaradt. Mert így van ez, kedves barátaim: miután az itteni értelemben vett rózsa- keresztes beavatási princípium megérintette önöket, tanulmányozzák ma a haeckelizmust egész materializmusával és hassák át magukat „A magasabb világok megismerésének útja” megismerési módszereivel. Amit Haeckel ,,Antropogenia”-jában talán visszataszító módon tanulnak az emberelődökről, azt tanulják meg ilyen visszataszító módon, tanulják meg róla mindazt, ami a külső természettudomány révén megtanulható és azután vigyék ezt oda az istenekhez: akkor megkapják azt, amit „Szellemtudomány44 című könyvem beszél el a fejlődésről. Látják, ez az összefüggés az ember fizikai testével megszerezhető itteni gyenge, erőtlen tudás és a között, amit az istenek nyújthatnak neki az elsajátítottak révén, megfelelő gondolkodásmód és előkészítés mellett. De az embernek kell eléjük hozni azt, amit a Földön tud tanulni, mert az idők megváltoztak.

Hiszen még más is bekövetkezett. Bármennyire is igyekszik ma egy ember, nem képes arra, hogy úgy merítsen önmagából, mint a régi beavatottak. A lélek már nem nyújt ugyanolyan módon valamit, mint ahogyan a régi beavatottnak. Mindez tisztátalanná válik, mindent áthatnak az ösztönök, ahogy ez a spiritiszta médiumoknál is megjelenik és egyéb beteges, patologikus állapotokban is. Mindaz tisztátalanná válik, ami a belsőből ered, mert a bensőből való merítés ideje lejárt. Már a XII-XIII. században is lejárt, mert a történteket megközelítően a következőképpen fejezhetjük ki.

Az óperzsa korszak beavatottjai a Föld ellenállásának segítségével írtak be sok mindent az asztrális fénybe. Így az óperzsa korszakban az első beavatott megjelenésénél az embereknek szánt egész asztrális fény voltaképpen olyan volt, mint egy üresen maradt tábla. Mint mondtam, később beszélek még az ó-indiai korszakról, ma azonban csak az óperzsáig akarok visszatérni. Az egész természet, az összes elem, a szilárd, folyékony, levegőszerű, hőszerű üres tábla volt. Az óperzsa korszak beavatottjai annyit írtak erre a táblára, amennyit a Föld ellenállása révén írni lehet. Először is azokat a titkokat írták be az asztrális fénybe, amelyeknek az istenektől kell eljutniuk az emberekhez. A táblát bizonyos fokig teleírták, a másik része még üres volt. Eljöttek az egyiptomi-káldeai korszak beavatottjai és a maguk módján írhattak tovább, amennyiben látomásaikat a víz ellenállása révén nyerték. A tábla másik részét írták tele.

Aztán jöttek a görög beavatottak. Teleírták a tábla harmadik részét. Most megtelt a természet táblája. A XHI-X1Y században teljesen teleírták már. Elkezdtek a hőéterbe írni. Ez azonban szétszóródik. Egy ideig a hőéterbe írtak, egészen a XIX. századig. Nem is sejtették, hogy ez is az asztrális fényben van. De itt van az ideje, hogy az emberek belássák azt, hogy a régi értelemben nem találhatják meg önmagukból a világ titkait, csak úgy, hogy előkészítik lelkületűket, arra, hogy el tudják olvasni a most már egészen teleírt táblát. Ma erre kell előkészíteni magunkat, erre kell éretté válnunk, hogy ne önmagunkból merítsünk, mint a régi beavatottak, hanem, hogy el tudjuk olvasni azt, ami az asztrális fényben áll. Akkor éppen az hat inspirálóan, amit a hőéterből kapunk. Amit a hőéterből kapunk, az éppen azáltal hat akkor, hogy az istenek segítségünkre sietnek és reálisan elénk tárják azt, amiért itt a Földön megdolgoztunk, ez újra visszahat azután arra, ami a levegő, víz és föld révén áll a teleírt táblán.

Így ma valóban a természettudomány a látás alapja. Ha megismerjük először a természettudomány révén a levegő, víz és föld sajátságait és megszervezzük a belső képességeket, akkor kiáramlik az asztrális fény, miközben beletekintünk a légneműbe, vízszerűbe, földszerűbe. De nem határozatlan köd alakjában áramlik ki, hanem úgy, hogy elolvashatjuk benne a világ létezésének és az emberi életnek a titkait. Mit olvasunk tehát?

Azt olvassuk ma, mint emberiség, amit mi magunk írtunk bele. Mert mit jelent az, hogy a régi görögök, a régi egyiptomi-káldeai, perzsa emberek írtak bele? Ez azt jelenti, hogy mi magunk írtuk bele régebbi földi életeinkben. Ahogy a földi életben tapasztalt mindennapi dolgokat belső emlékezetünk őrzi meg, úgy az asztrális fény is ezt teszi azzal, amit beleírtunk, ami körülöttünk terül el: ez az általunk beleírt titkokkal teleírt tábla. Ezt kell elolvasnunk, ha újra rá akarunk jönni ezekre a titkokra. Az emberiségben meg kell jelennie valamilyen, a fejlődésre való emlékezésnek. Lassanként tudatára kell ébrednünk annak, hogy létezik ilyen fejlődésre való emlékezés és hogy az emberiségnek ma voltaképpen úgy kell olvasnia az asztrális fényben a régebbi kultúrkorszakokról, ahogyan a szokásos emlékezetünkkel olvasunk idősebb korunkban az ifjúkorunkról. Az embereknek ennek tudatára kell ébredniük, éppen ezért karácsony táján úgy tartottam meg az itteni előadásaimat, hogy láthassák: valóban arról van szó, hogy a szükséges titkokat az asztrális fényből merítsük. – A régi beavatás iránya tehát lényegében szubjektív volt. Az új beavatás objektív irányú. Ez a nagy különbség. Mert amit az istenek belerejtettek az emberbe, az az egész szubjektivitás beleíródott a külső világba. Amit az érzőtestébe rejtettek, az az óperzsa korszakban jelent meg. Amit az érzőlelkébe rejtettek, az az egyiptomi-káldeai korszakban jelent meg, és amit az értelmi, vagy kedélylelkébe rejtettek, az a görög korszakban jelent meg. Most a tudati lelket kell kifejlesztenünk, ez önálló, nem helyez ki magából semmit. De szemben áll azzal, ami már megvan. Mint embereknek, rá kell találnunk emberi mivoltunkra az asztrális fényben.

A rózsakeresztességnek az a sajátsága, hogy az átmeneti korban meg kellett állnia annál, hogy bizonyos álomszerű állapotba jusson és mintegy megálmodja annak a magasabb valóságát, amit a tudomány józanul talál meg itt a természetben. A XIX. század utolsó harmadában, a hetvenes évek végén, a Mihály-korszak kezdete óta az a jellemző, hogy amit a rózsakeresztes korban a leírt módon értek el, az most tudatosan érhető el. Így ma azt mondhatjuk: nem a régi, félig tudatos állapotra van szükség, hanem, egy magasabb tudatos állapotra. Akkor azután a természet megszerzett ismereteivel belemerülhetünk a magasabb világba, és amit a természet megismeréseként szereztünk meg, az a magasabb világból merül fel számunkra. Amikor újra olvassuk azt, ami beleíródott az asztrális fénybe, az szellemi realitásában merül fel számunkra. Amikor felvisszük a szellemi világba az itt megszerzett természet- ismeretet, vagy a naturalista művészet alkotásait, vagy a vallásnak lelkünk belső világában naturalista módon ható érzéseit – hiszen alapjában véve a vallás is naturalista lett -, akkor valóban találkozunk Mihállyal, ha kifejlesztettük ehhez a képességünket. Így azt mondhatjuk: A rózsakeresztességre az jellemző, hogy a leginkább megvilágosodott szellemei intenzíven vágyódtak a Mihállyal való találkozásra. Ez csak mintegy álmukban történhetett meg. A XIX. század utolsó harmadának a vége óta az emberek tudatosan találkozhatnak szellemükben Mihállyal.

Mihály azonban sajátságos lény. Olyan lény, aki voltaképpen nem nyilatkoztat meg semmit, ha nem viszünk hozzá valamit szorgalmas szellemi munkával a Földről. Mihály hallgatag szellem. Magába zárkózott szellem. Míg a többi uralkodó arkangyal sokat beszélő szellem – természetesen szellemi értelemben -, Mihály igen zárkózott, szűkszavú szellem, aki legfeljebb elvétve ad útmutatásokat. Mert Mihálynál voltaképpen nem a szót tapasztaljuk, hanem -, ha szabad így kifejeznem – a tekintetet, a tekintet erejét. Ez azon alapul, hogy Mihály leginkább azzal foglalkozik, amit az emberek a szellemből kiindulva alkotnak. Az ember alkotásainak a következményeiben él. A többi szellem inkább az okokkal él Mihály inkább a következményekkel. A többi szellem indítékot ad az ember számára, hogy mit cselekedjék. Mihály a szabadság tulajdonképpeni szellemi hőse lesz. Hagyja cselekedni az embereket de azután felveszi azt, ami az emberi tettekből lesz, hogy továbbvigye a kozmoszba, hogy amit az emberek még nem tudnak vele elérni, azt tovább hasson a kozmoszban.

Az arkangyali hierarchia más lényeinél úgy érezzük, hogy impulzusok származnak tőlük egyik-másik cselekedethez; kisebb vagy nagyobb mértékben erednek tőlük ezek az impulzusok. Mihály viszont olyan szellem, akitől nem érkeznek impulzusok, mert a most következő, valóban őt képviselő uralkodó korszakban a dolgok az emberi szabadságból fakadnak. Ha azonban az ember szabadon tesz valamit, tudatos vagy nem tudatos módon az asztrális fény olvasásának ihletéséből, akkor Mihály az ember földi tettét kiviszi a kozmoszba, ahol kozmikus tetté válik, ő a következményekkel törődik, más szellemek inkább az okokkal.

Mihály azonban nemcsak zárkózott, hallgatag szellem, hanem az emberhez közeledve határozottan elutasít sok mindent, amiben az ember ma még benne él a Földön. Úgy látjuk, hogy Mihály elutasítóan taszítja el magától például mindazokat az ismereteket, amelyek az emberi, állati vagy növényi életben az öröklött tulajdonságokra vonatkoznak vagyis mindarra, ami átöröklődik a fizikai természetben. Ezzel azt akarja megmutatni, hogy az embernek ilyen ismeretek mit sem használhatnak a szellemi világ számára. Mihály csak azt viheti fel, amit az ember a tisztán átörökölhetőtől függetlenül talál az ember állati és növényi mivoltában. Akkor nem következik be az oly sokatmondó elutasító kézmozdulat, hanem az egyetértő tekintet, amely azt mondja: ez helyes gondolat a kozmosz irányítása számára.

Mihály szigorúan elutasítja mindazt, ami például az emberi nyelvekben elválasztó jelleggel megjelenik. Amíg megismerésünket csak beburkoljuk a nyelvbe és nem visszük fel a gondolatba, addig nem jutunk Mihály közelébe. Ezért is folyik ma a szellemi világban alapjában véve igen jelentékeny küzdelem. Mert egyfelől az emberiség fejlődésében megjelent a Mihály-impulzus és jelen van; másfelől azonban sok minden más is van az emberiség fejlődésében, ami nem akarja felvenni ezt a Mihály-impulzust, vissza akarja utasítani. Ma például ide tartoznak a nemzeti érzések, amelyek vissza akarják utasítani Mihály impulzusát. A XIX. században lobbantak fel és a XX. században egyre erősebbekké váltak. Az utóbbi időben sok minden a nemzeti elvnek megfelelően, nem mondhatjuk, hogy rendeződött, hanem inkább rendezetlenné vált. Valóban rendezetlenné vált. Mindez a legnagyobb mértékben ellenkezik a Mihály-princípiummal és ahrimáni erőket tartalmaz, amelyek ellenszegülnek annak, hogy Mihály erői hassanak az ember földi életére és impulzusokat adjanak neki. Ma látjuk tehát a felfelé törő ahrimáni szellemek harcát, akik azt szeretnék felfelé vinni, ami az öröklött nemzeti impulzusokból származik, és amit Mihály szigorúan visszautasít.

Ebben az irányban valóban a legélénkebb szellemi küzdelem zajlik, mert az emberiség nagy részét elárasztja az, hogy nem gondolataik vannak, hanem szavakban gondolkodnak. Az ilyen szavakban való gondolkodás azonban nem Mihályhoz vezető út. Mihályhoz csak úgy jutunk el, ha a szavakon keresztül igazi belső szellemi élményekhez jutunk, ha nem tapadunk a szavakhoz, hanem igazi belső szellemi élményeink lesznek. Valóban az a titka a modem beavatásnak, hogy a szavakon túljutva érjük el a szellemiség átélését. Ez nem vét a nyelv szépségének az érzése ellen. Mert a nyelvet éppen akkor kezdjük érezni, és érzelmi elemként magunkban és magunkból kiáramlóan megélni, mikor már nem a nyelvben gondolkodunk. Erre azonban a mai embernek még törekednie kell.

Az emberek először talán nem is a nyelv számára küzdhetik ezt ki, hanem előbb az írás révén. Mert az írásra vonatkozóan is az a helyzet, hogy nem is az emberek birtokolják az írást, hanem az írás az embereket. Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy a csuklónkban, a kezünkben benne van az írás bizonyos jellege. Mechanikusan a kezünk révén írunk. Ez megkötözi az embert. Csak akkor válik kötetlenné, hogyha úgy ír, ahogyan fest vagy rajzol, ha egyik betű a másik mellett valamilyen rajzzá válik:

amikor nem az úgynevezett kézírás van jelen, hanem a betű formáját rajzoljuk meg, vagyis objektíven viszonyulunk a betűhöz. így a szemlélés a lényeges.

Bármilyen ellentmondásosnak tűnik is ez ma, de bizonyos rózsakeresztes iskolákban éppen ezért tiltották az írás tanulását a 14-15. életévig, így az írásba átömlő forma, mechanizmus nem jutott be az emberi organizmusba, az ember tehát csak akkor közeledett a betűformákhoz, mikor a szemlélete már kialakult. Akkor pedig az emberi érintkezéshez szükséges konvencionális betűk tanulásával együtt másmilyeneket is meg kellett tanulnia, a sajátságos rózsakeresztes betűket, amelyeket titkos írásnak tekintettek, azt mondták róla, hogy titkos. Nem szánták titkosírásnak, hanem úgy gondolták, hogy az A mellett tanuljanak meg ugyanakkor egy másik jelet is:

hogy ne tapadjanak hozzá egyetlen jelhez, hanem eloldódjanak tőle. Az A mint hang bizonyos mértékben magasabb rendűvé vált, mint az A és O jele, míg különben az A betű azonosul azzal, ami mint A hang lebegve, rezegve szabadul el belőlünk. A rózsakeresztességből sok mindent átvett a nép is. Mert egyik alapelvük az volt, hogy az embereket egyesítő kis körökből az emberek, mint mondtam, szétszéledtek a világba, többnyire orvosi tevékenységet folytattak, de orvosi gyakorlatuk közben széles körben terjesztették az ismereteket, amerre csak eljutottak. Ezekkel az ismeretekkel azonban bizonyos gondolkodás- mód is elterjedt, ezeket mindenütt megtaláljuk, ahol a rózsa- keresztesek nyomai megvannak. Ez a gondolkodásmód olykor furcsa formákat öltött. Ilyen volt például az, hogy az íráshoz és különösen a nyomtatáshoz fűződő egész modem magatartást sötét mesterkedésnek tekintették. Valóban, semmi sem akadályozza jobban az asztrális fényben való olvasást, mint szokásos írásunk. Ez a mesterséges rögzítés nagyon meggátolja az asztrális fényben való olvasást. Ezt az írást mindig le kell előbb küzdenünk, mikor az asztrális fényben akarunk olvasni.

Ekkor két dolog találkozik. Egyiküket nemrég említettem: hogy a szellemi megismerés létrehozásánál az egész ember belső szellemi tevékenységének jelen kell lennie. Említettem, hogy sok jegyzetfüzetem van, ezekbe felírom vagy lerajzolom azt, ami adódik számomra. Ezeket általában nem nézem meg többet. De ezek az embert is megragadó megismerések azáltal jönnek elő, hogy nemcsak a fej, hanem az egész ember tevékenykedik. Aki így cselekszik, az lassanként megszokja, hogy valóban ne sokat adjon arra, amit a lerögzített dolgokban lát fizikailag, hanem álljon meg a tevékenységnél, hogy el ne rontsa az asztrális fényben való látás képességét. De már egyszerűen azáltal is, hogy visszatartjuk magunkat és a szokásos írásban való rögzítésnél nem az íráshoz tapadunk, hanem tetszés szerint rajzoljuk a betűket – akkor olyan, mint a festés tehát művészet vagy pedig nem azon tűnődünk, amit felírunk. Ezáltal szerezzük meg azt a képességünket, hogy ne rontsuk el az asztrális fény benyomásait, impresszióit.

Ha tehát kénytelenek vagyunk az íráshoz úgy viszonyulni, ahogyan ma történik, akkor elrontjuk a szellemi előrehaladásunkat. Waldorf pedagógiánknál éppen ezért helyezünk nagy súlyt arra hogy az emberek ne jussanak el az írással addig, mint a profán pedagógia esetében, hogy az ember valóban benne maradhasson a szellemiségben. Mert erre van szükség.

A világnak újra el kell jutnia oda, hogy a civilizáció princípiumai közé felvehesse a valóságos beavatás elvét. Mert csak ezáltal jön létre az, hogy az ember olyasmit gyűjt lelkében itt a Földön, amivel úgy járulhat Mihály elé, hogy egyetértő pillantását vesse rá: ez megfelel a világnak. – Ez megszilárdítja akaratát, és az ember beletagolódik a világ szellemi előrehaladásába. Ezáltal válik az ember annak munkatársává, amit Mihálynak kell beleillesztenie az emberiség és a Föld fejlődésébe a most elkezdődő korszakában.

Igen sok dolgot kell tehát tekintetbe venni, ha az ember megfelelőképpen akarja átugrani azt a szakadékot, amelyről tegnap beszéltem és amelynél alapjában véve ott áll egy őr. A következő előadások arról fognak majd szólni, hogy hogyan nyílt meg ez a szakadék a XIX. század negyvenes éveiben, és hogy – erre a szakadékra visszatekintve – hogyan viszonyulhat az ember ehhez az őrhöz az olyan megismerések hatására, mint amelyeket ma ismét kifejtettem.

Jegyzetek

ELSŐ ELŐADÁS

.. .három esti előadásban… – A január 4-én, 5-én és 6-án elhangzott előadásokhoz Rudolf Steiner még „néhány kiegészítést” fűzött hozzá a további három előadásban.

Amikor a ” Szellemtudomány”-t írtam – Rudolf Steiner „Die Geheimwissenschaft im Umriss” című könyve először 1910-ben jelent meg. (GA13) Magyar címe: „A szellemtudomány körvonalai” (Genius) Arisztotelész (Kr.e. 384-322)

Isaac Newton (1642-1727)

Johann Wolfgang Goethe (1742-1832)

Albertus Magnus (családi nevén Albert von Bollstádt, 1193-1280) – az egyik legnagyobb skolasztikus filozófus, Aquinói Tamás tanítómestere. Sokoldalú tudásáért a „doktor universalis” címet kapta.

Immánuel Kant (1724-1804) – német filozófus. Főműve „A tiszta ész kritikája” 1781-ben jelent meg.

Hermann von Helmholz (1821-1894) – német természettudós, az energiamegmaradás elvének egyik hirdetője.

Egy mai északi vegyész… – a svéd Theodor Svedbergről van szó, aki 1926-ban kémiai Nóbel-díjat kapott

Basilius Valentinus – a XV században élt bencés szerzetes, alkimista. Neve alatt számos alkimista írást adtak ki 1717-ben.

MÁSODIK ELŐADÁS

Johannes Tauler – (1300-1361) – német misztikus és prédikátor, Eckhard mester tanítványa. Rudolf Steiner a „Misztika az újkori szellemi élet hajnalán” című könyvében ír róla az „Isten barátai” c. fejezetben. (GA 7)

egyik misztériumdrámámban… – A „lélek ébredése” c. drámáról van szó (GA 14)

Barbarossa császár (I. Frigyes 1152-90)

Nagy Károly – 768-tól 814-ig frank uralkodó, 800-tól császár Eckhard mester – Középkori misztikus Életéről keveset tudunk. Valószínűleg 1250 körül született, belépett a domonkosok rendjébe és Párizsban tanított. Élete végén eretnekké nyilvánították. Rudolf Steiner az említett „Misztika..” c. könyvben ír róla.

Raimundus Lullus (1235-1315) – Kicsapongó élet után belépett a ferencesek rendjébe, elsősorban az arabizmus ellen harcolt. Nyilvános vitákat tartott, de az arabok üldözték, végül mártírhalált halt. A „Doktor illuminatus” melléknevet kapta. Steiner ugyancsak a „Misztika..” c. könyvben ír róla.

Nicolaus Cusanus (Nicolaus von Kues, 1401-1464)- Teológus, csillagász, filozófus és matematikus.

Valentinus Weigel (1533-1598) – misztikus teológus. Drezda mellett született, Lipcsében és Wittenbergben tanult. Munkáit titokban tartotta, hogy elkerülje az egyház üldözését.

HARMADIK ELŐADÁS

A „Közös élet testvérei” – középkori vallásos közösség. Nem akartak szerzetesek lenni, csak vallásosan élni.

Raimund von Sabunda – XV századi barcelonai skolasztikus. Toulouse-ban tanított természettudományokat, filozófiát és teológiát. A kinyilatkoztatás tanait a természetből próbálta igazolni.

Pico della Mirandola (1463-1494) – olasz filozófus és tudós.

Emil Du Bois-Reymond (1818-1896) – német fiziológus. „A természet megsimerésének határai” c. művében olvasható a kijelentés: „ignoramus et ignorabimus”, vagyis nem ismerjük és nem is fogjuk ismerni.

NEGYEDIK ELŐADÁS

Agrippa von Nettesheim (Heirich Comelius, 1487-1535) – német természettudós, orvos és filozófus (lásd bővebben az említett „Misztika..” c. könyvben).

a ptolemaioszi világrend… – az ókorban általánosan elfogadott világkép, amely szerint a világmindenség középpontjában a gömbalakú Föld helyezkedik el, és körülötte kering a többi bolygó. Ptolemaiosz Klaudiosz alexandriai csillagász (Kr.e. II. század) „Almageszt” c. művében fektette le az alapjait.

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) – német filozófus. Bár elismeri a tapasztalatszerzés lehetőségét, szerinte mindennemű ismeret velünk született.

Nagy Sándor (Kr.e. 356-323)

Eliphas Lévi (1810-1875) – francia okkultista. Eredeti neve Alphonse-Louis Constant. Nézeteit „Transzcendentális mágia” c. könyvében fektette le.

Louis Claude Marquis de Saint.Martin (1743-1803) – francia teozófus. A „Tévedések és az igazság” c. könyve 1784-ben jelent meg.

.a Goetheanum c. hetilapban…- „A Goetheanum gondolata a jelenkor kultúrájának krízisében” c. cikkben (GA 36)

ÖTÖDIK ELŐADÁS

„A szabadság filozófiája” 1894-ben jelent meg (GA 4).

„A filozófia rejtélyei” 1914-ben jelent meg (GA 18)

,Az euritmia” bevezetőjében.. .Rudolf Steiner „Euritmia, a beszélő lélek megnyilatkozása” c. művéről van szó (GA 277)

1842 és 1879 között – lásd Rudolf Steiner 1917 október 14. és 28. között tartott előadásait (GA 177).

HATODIK ELŐADÁS

.a hét nagy arkangyali szellem…- A korszakokat vezető egyes arkangyalok a következő sorrendben követik egymást: Gábriel, Raphael, Zachariel, Anael Oriphiel, Samael és Michael)

.ahogy régebbi fejtegetéseimben kimutattam…- lásd „Az ezoterikus kereszténység és az emberiség szellemi vezetése” c. ciklust (GA 130)

Christian Rosenkreuz (1378-1484)

Galileo Galilei (1564-1642)

Giordano Bruno (1548-1600)

Nicolai Kopernikus (1473-1543)

Johannes Kepler (1571-1630)

,A magasabb világok megismerésének útja” 1904-ben jelent meg

(GA 10)

Ernst Haeckel (1834-1919) – „Antropogenia, avagy az ember fejlődéstörténete” c. műve 1874-ben jelent meg.

A következő előadások… – lásd: „Antropozófia, 21 év összefoglalása” (GA 234)