Barion Pixel

GA238

A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata IV.

Korunk szellemi élete és az antropozófia mozgalma
10 előadás, 1924. szept. 5-28., Dornach

Impresszum

Tartalom

– Dornach, 1924 szeptember 5.

[Az antropozófiai mozgalom spirituális ősképe. Az ember jelenlegi és történelem előtti tudatállapotai. Az álomélet. A külső érzékszervi élet kaotikus szimbólumai és a szellemi világ megnyilatkozásai. Az isteni szellemek alvó életünkben sorsunk szálait fonják és szövik.]

Ma sok olyan barátunk is eljött, aki a Karácsonyi Gyűlés óta először van jelen, ezért ha csak néhány bevezető szóval is, de utalni szeretnék erre az eseményre. A Karácsonyi Gyűléssel az Antropozófiai Társaságnak olyan új impulzust kellene kapnia, amellyel valóban méltó módon tudja képviselni azt a szellemiséget, amelynek az antropozófia révén kell bejutnia az emberi civilizációba. A Karácsonyi Gyűlés során egy ezoterikus impulzus került az Antropozófiai Társaságba. Eddig az Antropozófiai Társaság inkább csak az antropozófia külső intézménye volt. De magában az antropozófiában kezdettől fogva jelen volt az a szellemiség, amely korunkban, a XIX. század utolsó harmada óta az emberiség számára hozzáférhetővé vált. Az antropozófia áramlatát úgy kell felfognunk, hogy ami itt a Földön történik, az tulajdonképpen csak valami olyasminek a külső megjelenése, ami a szellemi világban megy végbe az emberiség fejlődése érdekében. Aki tehát méltóképpen akar az antropozófiai mozgalomhoz kapcsolódni, annak fel kell ismernie, hogy ezek a szellemi impulzusok az Antropozófiai Társaságban is érvényesek.

Mi a jelentősége annak, hogy az ember általában – elméletileg – hisz a szellemi világban? Ha elvileg hiszünk egy szellemi világban, akkor azt gondolatainkba is felvesszük. Bár a mai emberben a gondolatok a legszellemibbek – eredeti természetüknek megfelelően – de korunkban ezek mégis olyanok, amilyenné az ember belső szellemisége folytán a legutóbbi négy-öt évszázad folyamán váltak, és ezért csak az anyagi lét területének befogadására alkalmasak. A mai emberiség szellemi élete tehát a gondolatok síkján zajlik ugyan, de minthogy korunk civilizációjához tartozunk, csak materiális tartalommal töltjük meg ezt a spirituális gondolati életet. Így amit az antropozófiáról elméletileg tudunk, az is materiális tartalom marad mindaddig, amíg hozzá nem kapcsoljuk azt a valóban belső tudatos meggyőződést, hogy a szellemiség konkrét valóság, és hogy mindenütt, ahol az ember külső érzékelése számára az anyag megjelenik, ott a szellem is jelen van, átjárja az anyagot, sőt, a magasabb szemlélet számára az anyagiság el is tűnik, ha azon áthatolva képesek vagyunk a szellemiségig eljutni.

Ezt a szemléletmódot mindarra ki kell terjesztenünk, amivel csak kapcsolatban állunk, így az Antropozófiai Társasághoz való személyes viszonyunkra is. Képesnek kell lennünk arra, hogy ehhez a külső világban létező tényhez, az Antropozófiai Társasághoz való viszonyunkban egyúttal felismerjük a benne rejlő szellemiséget, azt a spirituális áramlatot, amely az újabb korban bontakozott ki a szellemi világban, és amely csak akkor fog fennmaradni a földi létben, ha az emberek hűek maradnak hozzá. Különben a földi léttől elkülönülve fog fennállni. De ha az emberek szívében megvan az erő ahhoz, hogy hűek maradjanak hozzá, akkor a földi léthez kapcsolódva fog tovább élni.

Aki az antropozófiát elfogadja, annak szívébe mélységes meggyőződéssel kell beköltöznie annak, hogy nemcsak az ásványok, növények, állatok és emberek létezése mögött áll ott mindig valami szellemiség, hanem a külsőleg, a majához, az illúzióhoz tartozó Antropozófiai Társaság mögött is ott lebeg az antropozófiai mozgalom spirituális ősképe, aminek az Antropozófiai Társaság működésében és tevékenységében kell realizálódnia. A Karácsonyi Gyűlést megelőzően többször is kijelentettem, hogy az antropozófiai mozgalmat – amelyről mindig ugyanazt kell elmondanunk, mint amit ma mondunk – meg kell különböztetnünk az Antropozófiai Társaságtól, amely az antropozófiai ezoterika külső, exoterikus intézménye volt. 1923 karácsonya óta azonban ennek az ellenkezője igaz. Tavaly karácsonykor az előtt a súlyos döntés előtt álltam, hogy én magam legyek-e az Antropozófiai Társaság elnöke. Az Antropozófiai Társaság fennállásának előző éveiben az antropozófia tanítójának tekintettem magam, aki nem kötődik a külső irányításhoz, és ezt a különböző dolgok esetében, amelyek felmerültek, szigorúan be is tartottam. Magát az Antropozófiai Társaságot mások vezették. Az én feladatom az volt, hogy a Társaságon belül érvényre juttassam az antropozófia ügyét, amennyiben arra az egyes emberek vagy azok csoportjai igényt tartottak.

Barátainknak az előadások során – vagy egyéb alkalmakkor – módjukban lesz megismerni, hogy mit jelent annak tevékeny megvalósítása a földi síkon, ami ma akar megnyilatkozni a szellemi világban. Be kell látnunk azonban, hogy nehézségek is fognak adódni abból, hogy a szellemi világhoz fűződő viszonyt összekötjük a külső irányítással. 1923 karácsonya idején nagyon is fennállt annak a lehetősége, hogy azok a szellemi hatalmak, akik az antropozófiát adják számunkra, megütköznek azon, hogy a külső irányítást bevonjuk az ezoterikába, vagy hogy más valami történik. Ezért volt az akkori elhatározásom a lehető legsúlyosabb természetű. Mert az a lehetőség is fennállt, hogy éppen egy ilyen elhatározás fogja veszélyeztetni a felénk áramló szellemi életet.

Mégis el kellett határoznom magam erre, mert a körülmények úgy alakultak, hogy az előbb jellemzett dolgok ellentétének kellett bekövetkeznie annak érdekében, hogy az antropozófia ügye továbbra is kapcsolatban maradjon az Antropozófiai Társasággal. A jövőben az Antropozófiai Társaságnak olyan helynek kell lennie, amelyen közvetlenül átáramlik az ezoterikus élet, maga is ezoterikusán működik, és egyúttal teljesen tudatában van saját ezoterikus tevékenységének.

Ehhez a Goetheanumban meg kellett alakítani egy ezoterikus elnökséget. Fel kellett ismerni, hogy az elnökségnek a maga egészében ezoterikus feladatai vannak, és hogy a jövőben nemcsak az antropozófia tartalmának kell az Antropozófiai Társaságon keresztül megnyilatkoznia, hanem az antropozófia tanításán kívül tenni is kell az antropozófiát, vagyis a külső intézkedések területén is hatékonynak kell lennie.

Az is szükséges, hogy felismerjük azokat a valóságos erőket, amelyeknek a Társaságban egyesült személyeket ténylegesen össze kell kötniük egymással. Ezek nem lehetnek pusztán valamilyen nézethez vagy programhoz tartozó erők, amelyek elvont tételekben fejeződnek ki. Az Antropozófiai Társaságot ezoterikus értelemben csakis az alapozhatja meg és tarthatja fenn, ami reális emberi kapcsolatként létezik. Így a jövőben mindennek a legtágabb értelemben vett reális emberi kapcsolatokon kell alapulnia, vagyis nem valamilyen elvont, hanem a valóságos szellemi életen.

Ezt a valóságos szellemi életet a maga konkrét mivoltában kell felfognunk, és meg kell látnunk az élet legapróbb részleteiben is. Elmondanék egy egészen apró dolgot. Amikor ezt az impulzust elfogadtuk, akkor elhatároztuk, hogy minden tagunknak új tagsági igazolványt adunk. Mivel az Antropozófiai Társaság tagsága időközben tizenkétezerre növekedett, így tizenkétezer tagsági igazolvány kiállításáról volt szó, és sokak ellenvetésével szemben mégis elhatároztam – mint mondtam ez valóban csak apróság -, hogy mindegyiket magam írom alá. Ez természetesen sokheti munka volt. De mit jelentett ez? A legkevésbé sem valamilyen makacsságot a részemről, vagy egy külső intézkedési szabályt, hanem azt, hogy tekintetemet annak a nevén akartam nyugtatni, aki megkapta ezt a tagsági igazolványt. Ebben valami emberi kapcsolat fejeződött ki, bármilyen kis dolognak is látszik.

Ami a rendeletekben és a paragrafusokban áll, abból az antropozófia útján reálisan semminek sem szabad megjelennie, mindennek a valóságos életen kell alapulnia. Mert csak az igazi élet képes felvenni magába az ezoterikát.

Ki kell jelentenünk tehát, hogy a Karácsonyi Gyűlés óta már nem teszünk különbséget az antropozófia ügye, és az Antropozófiai Társaság között, mert ezek eggyé váltak. De arról van szó, hogy ennek minden egyes tagban tudatossá is kell válnia.

Úgy gondolhatják kedves barátaim, hogy ez magától értetődik. Gondolkodjanak el erről, és úgy fogják találni, hogy ennek a teljesen szívből jövő megvalósítása egyáltalán nem magától értetődő dolog, sőt igen nehéz, hogy életünk minden pillanatában érvényesítsük.

Nos, most az a gondunk – ha szabad így mondani -, hogy az új feltételek között ugyanúgy áramlik-e a szellemi élet az Antropozófiai Társaságon keresztül, ahogyan korábban áramlott az antropozófiai mozgalom útján? Most azonban, miután immár több hónapja a Karácsonyi Gyűlés hatása alatt állunk, és igyekszünk hűek maradni ahhoz, amit az Antropozófiai Társaság szellemi alapkőletételekor átéltünk, elmondhatjuk, hogy ami évek óta szellemileg felénk áramlott, az még bővebben áramlik felénk. Azt is elmondhatjuk, hogy ahol megjelent az az ezoterikusabb áramlat, amely a Karácsonyi Gyűlés óta áthatja az antropozófiai munkát, ott a szívek mindenütt még inkább kitárulkoztak.

Ha a dolgot így fogják fel, ez a jövőben nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy megfelelő talajt biztosítson annak a szellemi alapkőnek, amelyet a Karácsonyi Gyűlés idején helyeztünk el az Antropozófiai Társaság számára.

Most rátérek arra, aminek ebben a bevezető előadásban a következő napok mondanivalójára kell felkészítenie bennünket. Arra utalnék, hogy az antropozófiai mozgalom ebben a mostani komoly pillanatban tulajdonképpen csak a saját kezdeteihez tér vissza. Amikor ugyanis a század elején Berlinben a Teozófíai Társaságból megalapítottuk az Antropozófiai Társaságot, akkor történt egy különös eset. Az Antropozófiai Társaság megalapítása, vagyis a Teozófíai Társaság német szekciójának megalapítása idején előadásokat tartottam Berlinben az „antropozófiáról”. Ez már kezdettől fogva meghatározta működésemnek azt az irányát, amelynek alapján később az antropozófiai mozgalom kifejlődött.

De még valami másra is emlékeztetnem kell. Legelőször egy egészen kis kör számára hirdettem meg néhány előadást, melyeknek az volt a címe, hogy „Praktikus karma-gyakorlatok”. Akkoriban azonban e szándék megvalósításával szemben igen élénk tiltakozást tapasztaltam. Nagy örömömre ismét jelen van társaságunk legidősebb tagja, Günther Wagner úr, akit az Antropozófiai Társaság szenioraként szeretnék szívélyesen üdvözölni. Ő bizonyára emlékszik arra, hogy akkoriban milyen erős volt az ellenállás sok mindennel szemben, amit már kezdettől fogva fel akartam venni az antropozófiai mozgalomba. Így ezekre az előadásokra nem került sor. Azokkal az irányzatokkal szemben, amelyek a teozófíai mozgalomban irányadók voltak, nem lehetett egy olyan ezoterikát kifejteni, amely nyíltan és elfogulatlanul tulajdonképpen olyasmiről kezdett volna beszélni, ami elméleti szinten mindig is jelen volt.

A Karácsonyi Gyűlés óta azonban itt ebben a teremben és különböző helyeken, ahol előadásokat tartottam, most már egészen nyíltan szólok az emberi karmának a történelmi eseményekben és az egyes emberekben megfigyelhető konkrét működéséről. Ma már számos antropozófus tudja, hogy hogyan folytak le bizonyos jelentős személyiségek különböző földi életei, és hogyan alakult az Antropozófiai Társaságnak és a hozzá kötődő egyes személyeknek a karmája. A Karácsonyi Gyűlés óta ezekről a dolgokról már teljesen ezoterikusan beszélünk. A Karácsonyi Gyűlést követően pedig előadássorozataink ismét nyilvánosak, minden érdeklődő számára hozzáférhetőek lettek. Így egy ezoterikus, ugyanakkor teljesen nyilvános társasággá alakultunk át.

Ezzel bizonyos értelemben visszatérünk a kiindulási ponthoz. Akkor csak szándék volt az, aminek köreinkben most már meg kell valósulnia. Sok barátunk, aki első ízben van itt a Karácsonyi Gyűlés óta, láthatja majd, hogy az elkövetkezendő napokban éppen a karma kérdését fogom tárgyalni. Ezt a témát szeretném ma bevezetni, azokról a dolgokról szólva, amelyekre vázlatosan már az e heti „Közlöny”-ben is utaltam.

Az antropozófiai irodalomból tudjuk, hogy azoknak az ismereteknek a megszerzése, amelyek a szellemi világ tényeire és lényeire vonatkoznak, illetve e tények kutatása, összefügg az emberi tudat fejlődésével. Meg fogják látni, hogy az elfogulatlan, egészséges emberi értelem hogyan értheti meg a tudatfejlődés következtében kikutatott szellemi világot. De itt mindig tekintetbe kell vennünk azt, hogy amíg a szellemi világ kutatásához más tudatállapotok kifejlesztése szükséges, addig a szellemi kutató közléseinek megértéséhez, felfogásához elegendő az az egészséges emberi értelem, amely valóban elfogulatlanul akar kibontakozni.

E nézet kimondásával azonnal éles ellentétbe kerülünk azzal, ami a jelenkor gondolati életében megnyilvánul. Amikor egyszer Berlinben ugyanezt kifejtettem, egy jóakaratú cikk jelent meg az egyik nyilvános előadásomról, amelyet nagyszámú hallgatóság előtt tartottam. A cikkben a következő állt: Steiner úr szerint az egészséges emberi szellem beláthatja azt, amit a szellemi világban kikutatnak. Újabb korunk egész fejlődése azonban arról tanúskodik, hogy az egészséges értelem semmit sem lát be az érzékfelettiségből, amelyik értelem pedig belát valamit belőle, az egészen biztosan nem egészséges. – Meg kell állapítanunk, hogy bizonyos vonatkozásban korunkban a műveit embereknek ez az általános véleménye. Egyszerűbben kifejezve ez azt jelenti, hogy aki nem örült, az semmit sem érthet meg az érzékfeletti világból. Ha tehát valaki megért belőle valamit, az egész biztosan őrült! Ez ugyanaz, mint amit a cikk mond, csak kissé világosabban kifejezve.

Ezért foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy az egészséges emberi értelem mennyiben értheti meg a szellemi kutatás eredményeit, amelyekhez valóban csak más tudatállapotok kifejlesztésével lehet eljutni. Külső érzékszerveinket már századok óta műszerekkel egészítjük ki, távcsővel, mikroszkóppal. A szellemi kutató is kiegészíti külső érzékszerveit azzal, amit lelkében maga fejleszt ki. A természet kutatása kifelé halad, külső eszközöket használ. A szellemi kutatás befelé halad, belső eszközöket használ, amelyeket a lélek maga alakít ki megbízható módon saját belső életében.

Bevezetésképpen úgy írnám le a másféle tudatállapotok ki- fejlesztését, hogy korunk ismert emberi tudatállapotait először egybevetem – csupán egybevetem – azokkal a tudatállapotokkal, amelyek egykor az emberiség történelem előtti primitív fejlődési fokán voltak jelen.

Az ember ma három tudatállapotban él, amelyek közül tulajdonképpen csak egyet tart megismerési forrásnak. Az ember jelenleg a szokásos éber tudatállapotban, az álomállapotban, és az álomnélküli alvás állapotában él.

A szokásos tudatban, az ébrenléti állapotban úgy viszonyulunk a külvilághoz, hogy mindazt, amit az érzékszerveinkkel fel tudunk fogni, valóságnak tekintjük, és mint valóságot engedjük hatni magunkra. Ezt a külső érzékelést az agyhoz kötött értelmünkkel, vagy általában az emberre jellemző értelemmel ítéljük meg, és képzeteket, fogalmakat, érzelmeket és egyebeket alakítunk ki arról, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk. Bizonyos határok között saját belső életünket is fel tudjuk fogni éber tudatunkban. Különféle mérlegelések, eszme- futtatások révén eljuthatunk oda, hogy az érzékelhetőn túl elismerünk valami érzékfelettit is. Nem kell leírnom ezt a tudat- állapotot, hiszen mindenki jól ismeri, és elismeri szerepét földi megismerési és akarati életünkben.

Korunk embere számára az álomtudat homályos és ködös. Az ember az álomtudatban valamilyen szimbolikus átalakulásban látja a külső világot, bár ennek nincs mindig tudatában. Például reggel ébredező állapotban fekszünk az ágyban, még nem nézünk teljesen nyitott szemmel a felkelő Napra, csak fátyolos pillantásunkon keresztül érzékeljük az ablakon beszűrődő napfényt. Az embert még mintegy vékony fátyol választja el attól, amit egyébként élesen körvonalazott érzéki benyomásokban és észlelésekben szokott tapasztalni, és ekkor felmerül lelkében egy hatalmas tűzvész képzete. Egy hatalmas tűzvészről álmodik, ami csak annak szimbóluma, hogy a napfelkelte rávilágít félig nyitott szemére.

Vagy azt álmodja, hogy egy utcát szegélyező fehér kövek sora mellett halad el. Az egyik követ azonban valamilyen természeti erő vagy az emberek felül megrongálták. Felébredve fogfájásáról veszi észre, hogy egyik foga romlik. Két fogsorának szimbólumát látta álmában, a romlott fogét a megrongált kőtömbön.

Azt álmodjuk, hogy egy túlfűtött szobában vagyunk, ahol kellemetlenül érezzük magunkat. Felébredünk: szívünk erősen dobog, pulzusunk szapora. A szív és a pulzus hevességének szimbóluma volt a túlfűtött szoba. Álmaink tehát többnyire belső és külső állapotaink szimbólumai. Az embert betölti napi életének emlékezete, ezt a legváltozatosabb módon alakítja át, álmában egész drámává formálhatja. Nem mindig tudja, hogy e képzeteinek mi az eredete lelki életének bonyolult világában. Így az ember gyakran bizonyos illúziókban él áloméletével kapcsolatban, amely belejátszhat éber életébe is, amikor tudata még valamelyest letompított állapotban van.

Egy természetkutató az utcán elmegy egy könyvkereskedés mellett. Meglát egy az alacsonyrendű állatok világáról szóló könyvet, amely mindig is nagyon érdekelte, hiszen a természetet kutatja. Most azonban, bár a könyv címe azt jelzi, hogy a természet kutatója számára rendkívül fontos témáról van szó, nem mutat érdeklődést iránta. Miközben ugyanis rámered a könyvre, amelyet máskor a legnagyobb érdeklődéssel szemlélt volna, messziről egy kintornás rég elfelejtett dallamot játszik. Erre felfigyel. Gondolják el, hogy a természetkutató a könyv borítóján egy természettudományos tanulmány címét pillantja meg, de alig veszi észre, mert egy kintornás játéka nyűgözi le, amelyre különben oda sem figyelt volna. Mi ez? Negyven évvel ezelőtt, egészen fiatal korában, életében először táncolt első táncpartnerével erre a dallamra, amelyet most a kintornás játszik. Negyven éve nem hallotta ezt a dallamot, amely most erre az élményre emlékezteti. A természetkutató józan maradt, ezért meglehetősen pontosan emlékezett a dologra.

A misztikus viszont gyakran eljut oda, hogy bensőleg olyannyira átalakít egy külső eseményt, hogy az már teljesen másmilyenné válik. Aki lelkiismeretesen fog hozzá a szellemi élet kutatásához, annak egészen világosan szem előtt kell tartania azt, hogy lelki életében képzelgések és illúziók is felléphetnek. A lelki életben elmerülve igen könnyen úgy vélhetjük, hogy a szellemihez vezető valamilyen belső útra találtunk rá, de esetleg csak egy kintornás dallamának átalakult emlékéről van szó. Az álomélet csodálatos és nagyszerű, de az ember csak akkor képes azt helyesen felfogni, ha valóban szellemileg átformálva szemléli az emberi élet jelenségeit.

Ha a mély, álomnélküli alváséletet nézzük, akkor ebből mai szokásos tudatunkkal csak arra emlékszünk, hogy az elalvás és a felébredés között eltelt egy bizonyos idő. Bármilyen eseményt csak az éber állapot segítségével vagyunk képesek átélni. Az álomnélküli alvásból azonban csak valami általános, nagyon homályos érzésünk marad vissza arról, hogy az elalvás és a felébredés között valahogy jelen voltunk.

Ma tehát e három tudatállapottal rendelkezünk: éber tudattal, álomtudattal és az álomnélküli alvás tudatával. Ha viszont az emberi fejlődés ősi korába megyünk vissza, akkor ott az ember három egészen másfajta tudatállapotával találkozunk. Mint mondtam, nem a történelmi, hanem a történelem előtti korról van szó, amely csak a szellemtudomány eszközeivel világítható meg. Erről részletesebben a következő napokon fogok beszélni. Az emberi fejlődés ősrégi korában nem azt élték át, amit mi az éber nappali tudatunk során élünk át, hanem az élesen körvonalazott anyagi valóság, a körülhatárolt dolgok helyett szellemi lényeket, illetve elmosódott fizikai körvonalakat érzékeltek.

Egy ilyen korból származó ember nem éles körvonalakban látta volna az itt ülőket, amelyek emberi lényüket körülhatárolják, nem a mai vonalszerű látásmóddal, hanem a mi megszokott éber tudatunk számára elmosódott alakban. Amit ma látunk, az jóval elmosódottabb volt, és mindenütt áthatotta a mai észlelhetőség határait messze meghaladó aurikus jelleg, valami szellemi sugárzás, csillogás, ragyogás, csillámlás. Az akkori szemlélet az itt ülők auráit egymásba fonódva látta volna, és betekintett volna az emberek ragyogó, csillogó sugárzó, csillámló lelki aurájába. Akkoriban tehát még bele lehetett látni a lelkiségbe, mert maga az ember is benne élt a lelki-szellemiség atmoszférájában.

Egy egyszerű hasonlattal élve: ha ma este egy derűs száraz nap után az utcán járunk, akkor az utcai lámpák fényét éles körvonalakkal látjuk. Ha viszont egy ködös estén haladunk át az utcán, akkor a lámpák fénye körös-körül mindenféle színes alakzatot vesz fel. Ezeket a mai fizika teljesen félreérti, mert szubjektív jelenségnek tartja, pedig ez olyasmi, amit e lámpák révén akkor élünk át, amikor a köd vizes elemén haladunk át. A régi ember a szellemi-lelkiség elemén haladt át. Nem egy szubjektíven elképzelt aurát látott a másik emberen, hanem az aurák objektíven az emberek lényéhez tartoztak. Ez volt az egyik tudatállapot.

Volt aztán egy ehhez olyan módon kapcsolódó tudatállapot, ahogyan az éber állapothoz kapcsolódik a mai álommal átszőtt alvásunk, de ez nem volt azonos a mostani álomállapottal, hanem az ember ilyenkor minden külsőleg érzékelhető dolognak az eltűnését észlelte maga körül. A mi számunkra az érzéki benyomások jelképekké válnak az álom területén: a napfény tűzvésszé, a fogsorok cölöpök sorává, az emlékezés álmai földi vagy szellemmel áthatott drámákká, álomtörténetekké. Az érzékelhető világ mindig jelen van, az emlékezés világa itt marad. De az emberiség fejlődésének ősrégi korában a tudat másmilyen volt. Mindenki, aki itt jelen van, ilyen tudattal rendelkezett régebbi földi életeiben. Akkor az ember, ahogy a napfény halványulni kezdett a nap folyamán, nem a fizikai tárgyak valamiféle jelképeit látta, hanem ebben a tudatállapotában a fizikai tárgyak eltűntek a tekintete elől. Az előtte álló fa eltűnt, szellemivé alakult, a fához tartozó szellem lépett a helyébe. A fák szellemeit nem a népi fantázia találta ki, ez az értelmezés a tévelygő tudósok fantáziájában született meg. A fák, hegyek, sziklák szellemei abba a világba terelték az emberi lélek tekintetét, amelyben halála és újabb születése között él, mint ahogy itt a Földön fizikai lények és tények veszik körül. Ez volt a második tudatállapot. Meglátjuk majd, hogy a mai, szellemi megismerésre törekvő ember megszokott álomtudata átalakulhat ezzé a tudatállapottá.

Volt még egy harmadik tudatállapot is. Az emberek természetesen akkor is aludtak. De felébredéskor nemcsak homályosan emlékeztek arra, hogy egy bizonyos idő eltelt, és ilyenkor nem is csupán egy nagyon letompult életérzésük volt, hanem világosan emlékeztek arra, amit alvás közben átéltek. Éppen az alvás során merültek fel elmúlt földi életeik benyomásai jelenlegi emberi sorsuk összefüggéseivel együtt, vagyis ilyenkor ismerték fel és tekintették át saját karmájukat.

A mai embernek tehát éber tudata, álomtudata és álomnélküli alvástudata van. A korai emberiségnek azonban három másféle tudatállapota volt: a szellemmel átitatott valóságtudat, a szellemi világba történő bepillantás tudatállapota és a karma áttekintésének tudatállapota. De a régi emberiség tudata lényegében véve homályos és hanyatló volt.

Ez a homályos, alkonyi tudat idővel el is múlt, elhamvadt az emberiség további fejlődése során. Most a hajnali derengés tudatának kell elérkeznie. A mai szellemi kutatás már ebbe illeszkedik bele. Az embernek olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy ha rátekint a fára, a sziklára, a forrásra, a hegyre, a csillagokra, akkor saját lelki erőinek a kifejlesztésével és megerősítésével jusson el oda, hogy minden fizikai dologból előtűnjön számára az a mögött rejlő szellemi lény vagy tény.

Amit ma még őrültségnek tartanak, az egzakt tudománnyá és megismeréssé válhat. Az igazi megismerés rátekint majd a fára, és a fa fizikai anyagának látványa szertefoszlik előtte, mintegy üresen hagyva ott a teret, az ember elé pedig odalép a fa szellemi lénye. Ahogyan a napfény fizikai szemünkbe ragyogva minden külső fizikai dologról visszaverődik, úgy az emberiség eljut majd annak felismeréséhez, hogy a Nap világot átszövő és éltető szellemi lénye minden fizikai lényben is benne él. Ezt a felismerést hordozza az antropozófia. Ahogy a fizikai fény fizikai szemünkbe visszaverődik, úgy ragyog majd bele minden földi létezőről lelki szemünkbe a mindent átható isteni-szellemi Nap lényének valósága. Az emberek most azt mondják, hogy a rózsa piros, és ennek az az alapja, hogy a rózsa azt az ajándékot adja vissza, amit a Nap fizikaiéteri létezésétől kapott. Egykor majd azt fogják mondani, hogy a rózsa azt adja vissza, amit a világon áthullámzó, éltető Nap szellemi-lelki lényétől kap.

Az ember tehát ismét beleéli magát egy szellemi atmoszférába, és tudni fogja, hogy saját lényével miképpen gyökerezik ebben a szellemi atmoszférában. Akkor ráébred majd arra, hogy az álomtudat, amely egyelőre csak a külsőleg érzékelhető világ kaotikus szimbólumait tartalmazza, magában rejti annak a szellemi életnek a megnyilvánulásait is, amelyet a halál és az újabb születés között élünk át. Arra is ráébred majd, hogy a mély alvás folyamán reális erőként működik bennünk az, ami az ébredés után elvezeti az embert oda, ahol a sorsa, a karmája szövődik. Bármilyen szabadok vagyunk is, nappali életünkben átélt sorsunk alvó életünk folyamán szövődik, ott, ahol a fizikai-éteri lényünkből kihúzódó lelki-szellemiségünk az isteni-szellemi lényekkel él együtt, azokkal a lényekkel, akik a régebbi földi életek eredményeit áthozzák mostani életünkbe. Aki a megfelelő lelki erők kifejlesztésével képes betekinteni az álomnélküli alvásba, az karmikus összefüggéseket fedez fel benne. Az emberiség történelme is csak ezáltal kapja megjelentését: a történelem abból áll össze, amit a régebbi korok emberei a halál és az újabb születés közötti életük útján hoznak magukkal az új földi életekbe, az új korokba. Ha korunkban vagy bármilyen más korban rátekintünk egy személyiségre, csak akkor fogjuk őt megérteni, ha megismertük előző földi életeit.

A következő napokban arról a kutatásról fogok beszélni, amely a történelmi személyiségeknél éppúgy, mint a mindennapi élet területén visszavezet bennünket a jelenkori vagy egy régebbi életből az előző földi életekhez.

– Dornach, 1924 szeptember 7.

[A karma sorsunk továbbhaladó szála, kevéssé törődik az ember külső és belső hivatásával, sokkal inkább a belső lelki erőkkel és ellenállásokkal, a morális összefüggésekkel. A sors szálainak a kutatásához szükség van arra, hogy meglássuk a különleges intimitásokat, az ember egészével foglalkozunk. Carl Ludwig Schleich és August Strindberg.]

Tegnapelőtt említettem, hogy a karmáról és az ismétlődő földi életekről szóló elméleti fejtegetések szükségképpen élettelenek maradnak, ha az ilyen irányú eszmefuttatások nem vezetnek el a gyakorlati élethez, vagyis, ha nem a karma és az ismétlődő földi életek szemszögéből nézzük magát az életet. Az ilyenfajta fejtegetéseket azonban a lehető legnagyobb komolysággal kell végeznünk. Mert azt kell mondanunk, hogy akik mindenféle karmikus összefüggésekről és az ismétlődő földi életekkel kapcsolatos legkülönfélébb dolgokról elmélkednek, azok nagy kísértésnek vannak kitéve. Ezen a területen igen könnyen lehetünk tévedések áldozatai. Ilyen irányban valóban csak akkor végezhetők kutatások, ha a kutató előtt – lelki fejlődése révén – bizonyos értelemben már megnyílt a szellemi világ.

Azok azonban, akik az ilyen jellegű fejtegetéseket meghallgatják, meggyőződésük érdekében igénylik azt, hogy megismerjék az ilyen kutatások során napvilágra kerülő közlések alapját. Tulajdonképpen nem kellene megbízni abban, aki minden további nélkül az ismétlődő földi életekről kezd beszélni. Az ilyen okkult mélységekből származó közléseket csak azáltal lehet igazolni, ha előbb más területeken már kivívtuk a bizalmat.

Úgy gondolom, hogy az antropozófia eddigi 23-24 éve során elegendő okkult anyag gyűlt össze, így ma a karma és az ismétlődő földi életek merész kutatásainak eredményeiről is beszélhetek azok előtt a hallgatók előtt, akik a szellemi élet más területeinek kifejtése folyamán már bizalomra tettek szert irántam. Ugyanakkor tény, hogy sok jelenlévő csak rövid ideje tagja az Antropozófiai Társaságnak. A Társaság további fejlődését figyelembe véve lehetetlen volna azonban, hogy az újonnan belépők számára mindig mindent elölről kezdjek. Másfelől nagy örömünkre és megelégedésünkre szolgál, hogy éppen ezeken az előadásokon a legrégibb antropozófus barátaink is nagy számban megjelentek, olyanok is, akik szinte az egész antropozófiai fejlődést végigélték. Persze az idők folyamán alkalmat kell teremtenünk arra, hogy a tagságuk kezdetén állókat elvezessük ahhoz, amit az Antropozófiai Társaság működése során el kell végeznünk.

Mindezeket azért kell előrebocsátanom, mert ma éppen olyan fejtegetésekbe kezdek, amelyek a következő előadások kiindulópontjai lesznek, és ezekben majd találkozni fogunk néhány valóban igen merésznek tűnő megállapítással is. De kedves barátaim, az emberi élet mégiscsak akkor jelenik meg a helyes megvilágításban, ha a maga igazi valóságában, vagyis éppen az ismétlődő földi életeken keresztül szemléljük. A komoly, felelősségének tudatában lévő kutatás egyáltalán nem könnyű ezen a területen. Mert az itt elért eredmények voltaképpen bizonyos módon ellentmondanak megszokott képzeteinknek.

Ha rátekintünk egy ember földi életére, sorsának tartalmára, akkor először azok a legszembetűnőbb sorscsapások tűnnek fel számunkra, amelyek összefüggnek az illető külső vagy belső hivatásával, társadalmi helyzetével és hasonlókkal. De földi életének tartalmára vonatkozóan még sok olyan vonását is megláthatjuk, amelyek a legkevésbé sem külsőségesek, hanem lelki lényének belső világát jelenítik meg. Ha azonban olyan mélységekbe pillantunk, amelyekben az ismétlődő földi életeket kell nyomon követnünk, akkor arra van szükség, hogy sok mindentől eltekintsünk, ami egy ember sorsára inkább külsőleg nyomja rá a bélyegét a földi lét során.

Így például nem szabad azt képzelnünk, hogy a különböző földi életeken áthaladó karma számára nagy jelentősége van a külső vagy belső hivatásnak. Nyilvánvaló, hogy egy aránylag külsőleges jellegű hivatás – mondjuk a hivatalnoké vagy hasonló – külsőleg is összefügg az ember sorsával. De a tulajdonképpeni karmikus, sorsszerű összefüggések számára nem feltétlenül lényeges az, ami ezzel a külső hivatással kapcsolatban megfigyelhető. Ugyanígy van ez a belső hivatással is. Könnyen hajlunk arra a gondolatra, hogy egy mostani zenész az egyik korábbi földi életében, ha nem is zenész, de valamilyen művész volt. Ha kutatjuk ezeket a dolgokat, azt találjuk, hogy ez egyáltalán nem jellemző, sőt ilyesmi csak a legritkább esetben fordul elő. Mert a folyamatos karma, ahogy a sors folyamatosan halad előre, ez inkább az ember belső világában érvényesül, kevéssé törődik a külső és belső hivatásokkal, hanem elsősorban a lélek erőihez és ellenállásaihoz kapcsolódik, és mindenekelőtt az élet morális összefüggéseiben fejeződik ki, amelyek persze egy ember külső és belső hivatásában is megnyilvánulhatnak.

Ezért a karmának, a sors fonalának a kutatásánál nagyon lényeges, hogy a konkrét emberi élet olyan körülményeit is észrevegyük, amelyek többnyire mellékesnek tűnnek. Egy olyan esetet mondok el, amelyet már többször megemlítettem.

Kutatni akartam valakinek a karmikus összefüggéseit, akinek az életét többféle sajátosság jellemezte, és volt egy bizonyos feladata, hivatása is. De az intuitív pillantás számára régebbi földi életeire vonatkozóan semmiféle utalás nem adódott mindabból, amit hivatásszerűen vagy emberbarátként tett. Nem mintha mindez egyáltalán nem függött volna össze régebbi életeivel, de a kutatás folyamán nem találtam semmiféle ilyen jellegű utalást. A hivatásából vagy az emberbarátságából következő tényeken tehát nem jutottam túl. Ezzel szemben különös módon éppen az élet egy mellékes sajátosságából derült ki valami ennél a személyiségnél. Előadásokat tartott, és az előadásai előtt, egészen megszokott módon, mindig elővette a zsebkendőjét, hogy megtisztítsa az orrát. Sokszor hallottam előadni, és sohasem tapasztaltam, hogy mielőtt összefüggően kezdett volna beszélni, ne vette volna elő a zsebkendőjét, hogy belefújja az orrát. Társalgás közben nem csinálta ezt, csak mindig olyankor, ha összefüggően kellett beszélnie. Ez egy olyan kép volt számomra, ami aztán megadta a régebbi földi életeibe való visszapillantás lehetőségét.

Ezt most csak mint extrém példát említettem meg. Az esetek nem mindig ilyen különösek. De ha a karmát egyáltalán érvényes és elfogadható módon akarjuk kutatni, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy belemélyedjünk az ember teljes lényébe. A mélyebb szemlélet például bizonyos hivatásban többé-kevésbé pusztán a nevelés és egyebek hatását látja. Az viszont már az ember belső alkatával függ össze, ha beszédének megkezdése előtt kénytelen elővenni a zsebkendőjét, hogy megtisztítsa az orrát. Ez sokkal intimebben kötődik az ember legbelső lényéhez. Persze ez egy szélsőséges példa. A dolgok nem mindig ilyenek. De általa fogalmat alkothatunk arról, hogy a karma vizsgálatakor az emberi élet látványos eseményei általában nem sokat jelentenek, hanem foglalkoznunk kell az olyan apróságokkal is, amelyek nemcsak hogy nem jelentéktelenek, hanem fel is tárnak valamit az életről.

E bevezetés előrebocsátása után egyenesen rátérek tulajdonképpeni mondanivalómra, természetesen mindazokkal a fenntartásokkal, amelyek ilyen esetekben szükségképpen felmerülnek, nevezetesen, hogy mondanivalómat vagy elhiszi valaki vagy nem. De kijelenthetem önöknek, hogy fejtegetéseim a szellemtudományos kutatás legmélyebb komolyságán alapulnak.

A karma vizsgálatának bizonyos értelemben magából a karmából kell adódnia. De nem sok sikerrel járnánk, ha úgy közelednénk a karma témájához, ahogy a mai laboratóriumi kutató jár el. Ezt „A világ és az ember” új kiadásának a végén is meg kellett említenem, mert az életem során felém irányuló különös követelések között az is elhangzott, hogy vessem alá magam valamiféle pszichológiai vizsgálatnak, hogy a szakemberek kideríthessék, hogy a szellemtudományról elmondott nézeteim megalapozottak-e. Ez természetesen éppen olyan nevetséges, mint amikor valaki felmutat bizonyos matematikai eredményeket, és aztán nem ezeket az eredményeket vizsgálják felül, hanem arra akarnák őt rávenni, hogy vizsgáltassa meg magát egy laboratóriumban, hogy rájöjjenek, igazi matematikus-e vagy sem. De az ilyen nevetséges dolgok ma tudományosságnak számítanak, és komolyan követelik őket. ,,A világ és az ember” új kiadásának végén nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy az ilyen irányú kísérletek természetesen semmiféle eredményre nem vezethetnek, és azt is kijelentettem, hogy a konkrét okkult ismeretekhez vezető minden utat szellemi-érzékfeletti módon kell előkészíteni.

Egyszer alkalmam nyílt arra, hogy találkozzam egy modem orvossal, akinek hírnevét és írói pályáját igen jól ismertem és nagyra értékeltem. Itt most elmondom azokat a karmikus részleteket, amelyek elvezettek a megfelelő eredményekhez. Mindez hosszú időt vett igénybe, és csak a legutóbbi hetekben jutottam a végére. Most ott tart a dolog, hogy ha az ember lelkiismeretes, már beszélni tud róla. Elmondom tehát az összes részletet, hogy lássanak bizonyos összefüggéseket, ha nem is valamennyit.

Ezzel az orvossal akkor ismerkedtem meg, amikor együtt volt egy másik személlyel, akit már régebbről jól ismertem, és ha nem is különösebben mély, de mindig alapos benyomást tett rám. Mégpedig azért, mert ez az illető rendkívül szeretett olyan emberekkel társalogni, akik odaadóan foglalkoztak valamilyen kissé külsőségesen felfogott okkultizmussal. Szívesen mesélt arról, ahogyan ismerősei nyilatkoztak mindenféle okkult témákról, főként olyasmiről, ami az okkultizmusban összefüggésbe hozható azzal, amire a mai művésznek, mint lírikusnak, epikusnak vagy drámaírónak törekednie kell. Ezt a személyiséget körüllebegte valamilyen, mondhatnám, morális aura. A „morális” kifejezést használom mindazokra a lelki tulajdonságokkal összefüggő dolgokra, ahol az akarat uralkodik. Ezt a személyt látogattam meg, és ott találtam nála azt az orvost, akinek ismertem, és nagyra értékeltem orvosi tevékenységét és írói pályáját. Ami a látogatás folyamán lejátszódott, az valóban mély benyomást tett rám, és arra indított, hogy a szellemi kutatás területén is megvizsgáljam.

Ekkor igen különös dolog történt. Az az élmény, amelyet a két személlyel való együttlét nyújtott, illetve amit a másik személyről tudtam – írói pályája és orvosi tevékenysége, amelyet ismertem és becsültem, bár őt személyesen akkor láttam először – mindez ösztönzést adott a szellemi kutatáshoz. Ha kezdetben nem is tudtam az újonnan megismert személy életének és sorsának minden összefüggését kideríteni, de lénye mintegy fényt sugárzott a másik, a régóta ismert emberre, és végül rájöttem, hogy ez utóbbi az egyik korábbi földi életében a régi Egyiptomban élt, ahol – és ez volt a sajátságos – mumifikálták, vagyis múmiaként bebalzsamozták.

Nemsokára azt is kiderítettem, hogy ez a múmia még ma is megvan. Később láttam is valahol, de csak jóval ezután. Mindenekelőtt tehát ez volt a kiindulópont. A kutatás elsősorban erre a már ismert személyre irányult, de aztán tovább bővült, és végül lehetőséget adott arra, hogy az újonnan megismert ember sorsának összefüggéseit is kutatni kezdjem. Ekkor a következőt találtam.

Míg egyébként igen könnyen eljuthatunk valakinek az egyik földi életéből akár a legutolsóhoz is, itt az intuíció a régi Egyiptom távolába vezetett el, és ott világosan két személyiséget tárt lelki szemeim elé. Az egyik valamilyen óegyiptomi főember volt, aki széleskörű beavatáshoz jutott, de mint beavatott később zülleni kezdett, és élete során egyre inkább nem vette komolyan ezt a beavatást, sőt bizonyos gúnyolódó hangnemben kezelte. Volt azonban egy szolgája, aki rendkívül komoly lelkületet hordozott magában. A szolga természetesen nem volt beavatott. Kettőjüknek az volt a feladata, hogy bebalzsamozzák a múmiákat, és ehhez meglehetősen messziről kellett beszerezni az anyagokat.

A múmiák bebalzsamozása, különösen az ókori Egyiptomban, rendkívül bonyolult műveletet igényelt, ami megkövetelte az emberi test alapos ismeretét, de az emberi lélek mély ismeretét is igényelte azoktól, akik ezzel foglalkoztak. Ez a főember ebbe a műveletbe volt beavatva, de sajátos hivatását illetően idővel fokozatosan belecsúszott egyfajta frivolitásba. Így történt, hogy a beavatásban kapott ismereteket lassanként – ahogy a misztériumok nyelvén mondanánk – „elárulta” szolgájának, aki viszont már hamarosan jobban megértette a beavatás tartalmát, mint maga a beavatott. Így többnyire ez a szolga végezte a múmiák bebalzsamozását, a másik pedig végül már alig vett részt ebben, miközben természetesen az ezzel járó társadalmi helyzetet és viselkedést fenntartotta magának. Lassanként azonban elvesztette korábbi nagy tekintélyét, és ezáltal belesodródott bizonyos konfliktusokba. A szolga azonban fokozatosan felküzdötte magát ahhoz, hogy az életet igen komolyan fogja fel, és valami különös ráhangoltság folytán egyfajta beavatásra tett szert, ami nem volt ugyan igazi beavatás, de ösztönösen ebben élt. Így a múmiák egész sorának bebalzsamozása történt meg ennek a két embernek a felügyelete és közreműködése révén.

Az idő haladt tovább. Mindketten átléptek a halál kapuján, mindazt átélték, ami az érzékfeletti világban összefügg a karma, a sors kibontakozásával – erről majd a következő alkalommal beszélek -, és mind a ketten, a római korban kerültek újra a földi létbe, a római császárság megalapításának idejében, Augustus korában, ha nem is pontosan ekkor, de nagyjából ebben az időszakban.

Mint már mondtam, ez a kutatás éppen olyan lelkiismeretes és pontos, mint amilyen egy fizikai vagy kémiai kutatás lehet. Nem beszélhetnék most ezekről a dolgokról, ha már hetekkel ezelőtt nem alakul ki számomra annak a lehetősége, hogy ilyen határozott módon szólhassak róluk. A korábbi főember, akinek a beavatása frivolitássá vált, a halál kapuján való áthaladása után ezt rendkívül keserű megpróbáltatásnak érezte, annak összes utóhatásával együtt. Őt Augustus császár lányaként, mint Júliát találjuk meg újra, aki apjának mostohafiával, Tiberiusszal kötött házasságot, és olyan életmódot folytatott, amelyet ő maga természetesen helyénvalónak tartott, de a rómaiak annyira kicsapongónak ítélték meg, hogy száműzetésbe küldték. Az egyiptomi szolga, aki csaknem a beavatásig küzdötte fel magát, de a maga erejéből, szintén ebben a korban született meg újra, mint Titus Livius római történetíró.

A legérdekesebb azonban az, hogy Titus Livius hogyan jutott el a történetíráshoz. A régi egyiptomi korban nagyszámú múmiát balzsamozott be. Ezeknek a múmiáknak a testében olyan lelkek éltek, akiknek többsége aztán rómaiként inkarnálódott, és közöttük volt a hét király is – hiszen ez a hét király valóban létezett. Egy nagyon régi egyiptomi korba jutunk tehát vissza, ha arra az időre tekintünk, amikor a főember és szolgája élt. Mármost bizonyos törvény meghatározza az olyan lelkek újraszületését, akiknek a testét mumifikálták, így ezeket a lelkeket aránylag hamar újra a Földre szólították. A főember szolgájának azonban olyan intim karmikus kapcsolata alakult ki azokkal a lelkekkel, akiknek a testét bebalzsamozta, hogy éppen az ő későbbi történetüket kellett megírnia, természetesen azokét is hozzávéve, akiket nem balzsamozott be, de elsősorban azokét írta meg, akiket bebalzsamozott. Így lett Titus Livius történetíró.

Szeretném, ha minél többen elővennék Titus Livius római történelmét, és mindannak ismeretével engednék hatni magukra írói stílusát, amit ebből a karmikus összefüggésből megtudtunk. Meg fogják látni, hogy Livius stílusában van valami sajátságos, emberhez közeli, mégis igen beható és egyben mitikus hajlam. Olyanfajta emberábrázolásra törekszik, amelyet éppen egy múmiabalzsamozó szerezhetett meg magának. Efféle összefüggésekhez persze csak akkor jutunk el, ha karmikus kutatásokat végzünk. Akkor azonban olyasmit veszünk észre, ami hirtelen fényt derít valamire. Livius stílusának eredetét nehéz bármihez is kötni, ezt a különös stílust, ahogyan mint történész, mintegy bebalzsamozza a leírt embereket, márpedig ez a stílus végső soron ilyen jellegű. De ha az említett összefüggéseket ismerjük, akkor ez fényt vet a stílusra.

Látjuk tehát, hogy a két egyiptomi személyiség mint a római Júlia és Titus Livius jelenik meg újra. Így haladnak át ismét a halál kapuján. Az egyik lélek annak idején magas fokú beavatást szerzett, amit frivolitásba torzított, és megtapasztalta ennek keserű utóhatásait a halál és az újabb születés közötti létben. Ezután mint Júlia élt meg sajátságos földi sorsot, aminek utána is olvashatunk. De a Júlia-élet után következő halál és újabb születés közötti életben már erős ellenszenvet érzett e Júlia-inkarnációja iránt, ami különösen elhatalmasodott benne. Intuitív módon megtalálhatjuk ezt az individualitást, amint a halál és az újabb születés közötti életben állandóan azt kiáltozza: bárcsak sohase lettem volna nő, noha erre a sorsa juttatott, amit annak idején a régi Egyiptomban tettem!

De kövessük tovább ezeket a személyeket. Eljutunk a középkorba. Liviust dalokat kedvelő költőként találjuk meg a középkor derekán. Meglepő ez, hiszen a külső hivatások egyáltalán nem kell hogy összefüggjenek. De a legnagyobb meglepetések éppen az egymást követő földi életek alakulásaiból adódnak számunkra. A római történetíró az egyiptomi mumifikálásban szerzett emberismeretével alakította ki stílusát. Ennek a nagyon könnyed stílusnak további alakulását mintegy a finom líraiságba emelkedve találjuk meg, amikor Titus Livius mint Walther von der Vogelweide jelenik meg újra.

Walther von der Vogelweide Tirolban élt, és számos pártfogója között volt egy egészen különös ember is. Ez egy kastély ura volt, és kapcsolatban állt mindenféle alkimistával – ezek tucat-számra éltek akkoriban Tirolban -, a modem színészvilág kifejezésével élve: mindenféle alkimista ripaccsal csavargott együtt, de eközben sok mindent megtudott és megtapasztalt. Többek között éppen az ilyen csavargásai során kapta azt az impulzust, hogy lelkesen belevesse magát az okkultizmusba, mint ahogy ez később Paracezusszal is hasonló módon történt. Idővel roppant kifejlett okkult érzékre tett szert, ami képessé tette arra is, hogy Tirolban rátaláljon Laurin törpekirály hegyi várára, erre a sziklavárra, amit már csak mondaszerűen ismertek, és amit egyébként nem is ismerhettek volna fel, mert már csak sziklákból állt. Sziklák alkották, belül üreggel. Erre a személyiségre, akiben a régi egyiptomi beavatottra bukkanunk, rendkívül mély benyomást tett a Laurin törpekirály várának környékén érezhető démoni jelleg. Így ebben a régi egyiptomi lélekben sajátos dolgok egyesültek: a frivolitásba forduló beavatás, a neheztelés azért, hogy nőnek született – miáltal belesodródott a római erkölcstelenségbe és egyben a rómaiak erkölcsi képmutatásába – valamint mindenféle intim, de külsőleges alkimista ismeretek. Ez utóbbi azonban kiterjedt arra is, hogy a természeti démonok és általában az egész természet szellemiségét szabadon érzékelje. Bár Walther életrajzában nem szerepel, mégis az a helyzet, hogy Walther von der Vogelweide és ez az ember akkoriban igen gyakran együtt volt, és a költőt számos intenzív hatás érte általa.

Látják, itt nyomon követhetjük azt – ami úgyszólván karmikus törvényszerűség -, ahogyan a személyiségek mindig újra egymásra találnak, és egymást mindig kiegészítve és bizonyos ellentéteket képviselve ismételten egy időben kerülnek le a Földre.

Érdekes az is, ha Walther sajátságos lírai stílusát nézzük, hogy ez valóban olyan, mintha már alaposan megutálta volna a bebalzsamozást, és az életnek egészen más oldala felé fordulna, a felé az oldala felé, amelynek nincs semmi köze ahhoz, ami halott, hanem csak a teljesen vidám létezéshez, de ez mégis valamilyen pesszimista árnyalatban jelenik meg. Nézzék meg Walther von der Vogelweide stílusát, ki lehet érezni belőle két előző földi életét. Gondoljanak nyugtalan életére: ez nagyon emlékeztet egy olyan életre, amely mintegy felemészti azt, aki intenzíven együtt volt a halottakkal, ezért lelkére sok ember sorsa nehezedik rá, ahogyan ez egy múmiabalzsamozónál történik.

Most menjünk még tovább. Látják, ennek a karmikus láncolatnak a további követése vezetett el abba a szobába – de most csak intuitíve, szellemileg -, ahol a régi ismerősömmel együtt voltam, akinek utóbb az ősi múmiáját is láttam, és most már tudtam, hogy a másik balzsamozta be. Ludwig Schleich orvosban megtaláltam azt a lelket, aki áthaladt az egyiptomi bebalzsamozó szolgán, Tuitus Liviuson és Walther von der Vogelweidén.

Így derülnek ki meglepő módon az élet összefüggései. Ki az, aki hétköznapi tudatával fel tudja fogni a földi életet? Csak akkor foghatjuk fel, ha tudjuk, hogy mi rejlik egy lélek mélyén. Elméletben sokan tudják, hogy a lélek mélyén egymást követő földi életek raktározódnak el. Ez azonban csak akkor válik reálissá és konkréttá, ha valóban feltárjuk az adott eset részleteit.

Pillantásom aztán ismét kikerült ebből a szobából, mert az a régi ismerősöm, aki egyike volt a másik által mumifikált személyeknek, nem nyújtott további jelentősebb nyomokat. Viszont a régi egyiptomi beavatott lelki útja is kiderült számomra, Júliáé, és azé a személyé, aki Laurin varázskastélyát felfedezte: ez August Strindberg.

Figyeljék meg Strindberg életét és művészetét, és vegyék szemügyre az imént leírt háttérrel együtt. Nézzék meg sajátos nőgyűlöletét, amely valójában nem is az, mert különféle egyéb okokra vezethető vissza. Nézzék mindazt a démoniságot, amely Strindberg költészetét jellemzi. Figyeljék meg vonzalmát minden lehetséges alkimista és okkult művészet és mesterkedés iránt, és végül tanulmányozzák kalandos életét. Észre fogják venni, hogy ez a élet mennyire a leírt karmikus háttérből következik.

Olvassák el aztán Ludwig Schleich emlékiratait, a Strindberghez fűződő kapcsolatáról írtakat, és meg fogják látni, hogy ez is mennyire az előző földi életek hátterébe ágyazódik. De Ludwig Schleich emlékirataiban felvillanhat még egy szikra, egy egészen sajátos fény, mondhatnám, valami megdöbbentő világosság. Az a régi ismerősöm, akinél Schleichhel találkoztam, és elmondtam róla, hogy maga Schleich mumifikálta a régi Egyiptomban, azonos azzal a személlyel, akiről Schleich megemlíti emlékirataiban, hogy elhozta neki, visszahozta neki Strindberget. Schleich és Strindberg valamikor együtt dolgoztak a holttestén: az a lélek hozta őket újra össze, aki ebben a testben élt.

Látják így válnak konkréttá azok a dolgok, amelyeket az ismétlődő földi életekről és a karmáról először csak elméletileg írunk le. De aztán valóban átláthatóvá válik az, ami a földi életben történik. Mennyire érthetetlen maradna számunkra egyetlen emberi földi élet, ha azt nem láthatnánk a régebbi földi életek hátterével együtt.

Kedves barátaim, ha ilyen dolgokról beszélek, akkor a fejtegetések mellett egy érzés is hatalmába kerít. Ezek a dolgok, amelyekről a Karácsonyi Gyűlés óta lehet beszélni – ha a helyes módon akarjuk látni azokat – teljes komolyságot, komoly érzületet követelnek a hallgatóktól, és az antropozófiai mozgalomba való teljes beilleszkedést, mert ezek igen könnyen vezethetnek mindenféle frivolitáshoz. Ezekről a dolgokról azért kell beszélnünk, hogy az Antropozófiai Társaságot a komolyságra alapozhassuk, éppen annak érdekében, hogy tudtára ébredjen a modem civilizációban elvégzendő feladatának.

Miután ilyen módon bizonyos alapokat leraktam, szeretnék a következő alkalommal az Antropozófiai Társaság karmájáról is beszélni, hogy aztán rátérjek arra, hogy ezek a karmáról szóló fejtegetések mit jelentenek számunkra, ha a saját életünket akarjuk mélyebben megérteni.

– Dornach, 1924 szeptember 10.

[A történelmi események alapját szellemi történések képezik; ezeket belső indítékokként kell bevonnunk a világtörténelembe és az életbe. A régebbi kultúrkorszakok eredményeit személyiségek viszik át a későbbi korokba, és közben megváltoztatják ezeket. Új formájukban nem ismerhetőek fel külső szemlélettel; belső áramlatok alakjában kell megfigyelnünk őket. Harun al Rasid és a tanácsadója. Az arabizmus az európai kultúrában. A nyolcadik ökuménikus zsinat. A Mihály-áramlatát előkészítő érzékfeletti összejövetel a XIX. század elején. Artus kerekasztala és a régi kozmikus kereszténység. A chartresi iskola. Brunetto Latini. Verulami Bacon és Amos Comenius.]

Az emberiség történelmének és saját életünknek folyamatát csak egészen kis részben érthetjük meg, ha csupán azt a külső oldalát szemléljük, amelyet a születésünk és halálunk közötti földi életben lejátszódó események alapján figyelhetünk meg. A történelem és az élet belső indítékait nem láthatjuk át, ha tekintetünket nem fordítjuk a külső fizikai történések alapját képező szellemi háttérre. A világtörténelmet általában a fizikai világban lejátszódó eseményekre korlátozzák, és azt mondják, hogy a világtörténelemben csak földi okok és okozatok érvényesülnek. Megnézik például a XX. század második évtizedének eseményeit, és az első évtized eseményeinek következményeit látják bennük. Menynyi illúzióra van ilyenkor lehetőség! Olyan ez, mint amikor hullámokat vető vizet látunk, és mindegyik hullámot csak az előző következményének tekintjük, pedig tulajdonképpen alulról hatolnak fel azok az erők, amelyek a hullámokat létrehozzák. Valójában arról van szó, hogy a szellemi világból indul ki mindaz, ami a történelem színpadán vagy az emberi élet valamely területén megtörténik. E történéseknek csak a legkisebb részével kapcsolatban beszélhetünk külső okokról és okozatokról.

Most szeretném néhány példán bemutatni, hogyan kell e történésekbe a szellemi eseményeket bevonni, hogy valódi képünk legyen a földi események alapjairól. Korunk szellemi vonatkozásban azzal függ össze, amit a szellemi életben Michael uralmának nevezünk, és ez a Michael-uralom arra irányul, amit az antropozófiai mozgalom is a legmélyebb értelemben akar, és amire törekednie kell. Így azok az események, amelyeket most elmondok, kapcsolatban állnak az Antropozófiai Társaság sorsával, karmájával, és – ahogy ez a következő alkalommal ki fog derülni – az Antropozófiai Társaságban lévő egyes személyek többségének karmájával is. Mai témáinkat önök közül sokan már ismerik az előző előadásokból. Most azonban az ismert dolgokat bizonyos szempontból szeretném összekapcsolni a kevésbé ismertekkel.

Látjuk, kedves barátaim, hogy a Golgotai Misztérium óta a művelt világban a keresztény fejlődés folyamatosan megy végbe. Korábban már többször is leírtam, hogy ez a fejlődés milyen irányt vett az egymást követő századok során. Észre kell vennünk, hogy ebbe a keresztény fejlődésbe sok egyéni körülmény is belejátszott. Hiszen ezek nélkül nem jellemezné mai korunkat az erős materializmus, amelyet benne megfigyelhetünk.

Nem tagadható ugyan, hogy ehhez a materializmushoz a maguk részéről éppen a keresztény vallások is erősen hozzájárultak, de ebben valójában nem a keresztény, hanem az egyéb impulzusok játszottak közre, amelyek máshonnan áramlottak a keresztény fejlődésbe.

Ha Nyugaton egy bizonyos korra, a VIII. századra és a IX. század elejére tekintünk, láthatjuk, hogy egy olyan személyiség, mint Nagy Károly mindenfelé terjesztette a kereszténységet az Európában élő, de még nem keresztény népek között, bár ezt oly módon tette, amellyel mai humánus fogalmaink szerint talán nem mindenben érthetünk egyet. E nem keresztény személyek közül különös figyelmet érdemelnek azok, akikre hatással voltak az Elő-Ázsiából kiinduló arab, mohamedán hadjáratok, amelyek Észak-Afrika felől törtek be Európába. A mohamedánizmust itt a szó tágabb értelmében kell vennünk.

A Golgotai Misztérium után több mint fél évezreddel azt látjuk, hogy a mohamedánizmusban összegződik az arab kultúra minden régi világnézeti eleme, és az ezzel összefüggő, különösen gazdag, de nem keresztény módon kialakult tudományosság, amely az Ázsiából Észak-Afrikán keresztül vezető hadjáratokkal elterjedt Nyugat- és Dél-Európában is. Itt ez az áramlat később lassan elapad a külső világ számára, de belül a szellemi élet fejlődésében nem tűnik el. Amikor az arabizmus külső terjedése Európában már kimerül, akkor azt látjuk, hogy az arabizmus belső módon terjed tovább. Ez egyike azoknak az eseteknek, amikor tekintetünket a külső történelemtől a szellemi háttérre kell ráirányítanunk.

A korábbiakban a karmával kapcsolatban elmondtam már, hogy amikor az egyes emberek egymást követő földi életeit nézzük, akkor egy régebbi földi élet alakulására nem következtethetünk a külsőségekből, valakinek pusztán a külső magatartásából, mert itt sokkal bensőségesebb impulzusokról van szó. Így a történelmi személyiségeknél is sokkal bensőségesebb impulzusokon múlnak a dolgok. Láttuk, hogy az előző kultúrkorszakok eredményeit az egyes személyek, maguk az emberek viszik át a későbbiekbe, de az átvitel során a dolgok meg is változnak, ezért ezeket az áthozott elemeket a külső oldal szemlélése alapján nem minden további nélkül tudjuk felismerni új formáikban, amelyekben valaki a következő inkarnációjában megvalósítja azokat. Kövessünk nyomon most egy ilyen áramlatot.

Abban a korban, amikor Nagy Károly, mondhatnánk kissé primitív módon terjesztette a kereszténységet az akkori primitív európai műveltség területén, odaát Keleten egy olyan személyiség élt, aki Nagy Károlyhoz képest lényegesen magasabb fokon állt: Harun al Rasid. Elarun al Rasid elő-ázsiai udvarában összegyűjtötte korának legjelentékenyebb szellemi nagyságait. Ragyogó udvara volt, amelyet Nagy Károly is nagyra tartott. A legkitűnőbb személyiségek képviselték az építészetet, költészetet, csillagászatot, földrajzot, történelmet, embertant, és mindezt a legnagyszerűbb módon részben olyanok művelték, akik még sok mindent magukban hordoztak a régi beavatási tudomány ismeretéből.

Harun al Rasid nagy formátumú szervező szellem volt, és udvarában, mondhatnám, szinte egy általános akadémiát alakított ki, ahol egyetlen szerves egészként működtek az akkori keleti művészet és tudomány egyes ágazatai. De ott találunk mellette egy másik személyiséget is, aki ugyan már csak lelke mélyén, de mégis valamennyire magában hordozta a régi beavatási ismereteket.

Nem az a helyzet ugyanis, hogy aki egy régebbi inkarnációjában beavatott volt, annak egy későbbi inkarnációban ismét beavatottként kell megjelennie. Hiszen az előadásokkal kapcsolatban fel lehet verni olyan kérdéseket, hogy ha voltak ilyen régi beavatottak, akkor hová lettek? Nem testesültek meg újra? Hol vannak ma? Hol voltak az utóbbi századokban? – Itt voltak ugyan, de tudomásul kell vennünk, hogy aki egy régebbi inkarnációban beavatott volt, annak az új inkarnációjában azt a külső testet kell használnia, amelyet az adott korszak nyújthat számára. Az újabb kori emberi fejlődés nem ad olyan bensőleg képlékeny, hajlékony és lágy testeket, hogy minden akadály nélkül beléjük húzódhatna mindaz, ami egy régebbi inkarnációban élt valakiben. Így a beavatottak más feladatokat kapnak. Ezekben már csak öntudatlanul, bizonyos erőteljes impulzusok formájában és nem közvetlen beavatásként jelenik meg az, ami a korábbi beavatásban jelen volt.

Harun al Rasid udvarában tehát élt egy tanácsadó, második szervezőként, aki szintén rendkívül mélyen belelátott a világ dolgaiba – jóllehet akkori inkarnációjában már nem volt beavatott -, és a lehető legnagyobb szolgálatokat tette Harun al Rasidnak.

Ez a két személy aztán áthaladt a halál kapuján. Miután megérkeztek, odaát a szellemi világban bizonyos mértékig még látták az arabizmus terjeszkedésének utolsó fázisát egyfelől Afrikán át Spanyolország felé, másfelől Közép-Európa irányában. Ők ketten a Földön intenzív erőt jelentettek, és Ha- run al Rasid sokat tett élete folyamán azért, hogy az arabizmus elterjedését a fizikai világban elősegítse.

Ez az arabizmus Harun al Rasid udvarában sajátságos formát öltött, ugyanis a megismerés és művészet különféle régebbi formáira nyúlt vissza, amelyek Ázsiában már hosszú idő óta léteztek. Hiszen az utolsó nagy fejlődési hullám az előző Michael-korszakban indult el Ázsia felé: ez a görög szellemi élet, a görög spiritualitás, a görög művészi érzék terjedése volt. Ezeket Arisztotelész és Nagy Sándor idején foglalták össze, és Nagy Sándor átvitte hódító hadjárata során Ázsiába és Észak-Afrikába, mint a görög szellemi élet virágát. Ez roppant energikus módon, egyúttal a szellem terjesztésének példamutató formájában történt, mindazzal áthatva, amely a tudományosság területén az arisztotelizmusban fejeződött ki. Az arabizmus és orientalizmus így átitatódott azokkal az impulzusokkal, amelyeket Arisztotelész görögsége dolgozott ki, és amelyek Nagy Sándor hódításai és alapításai révén nagy mértékben elterjedtek.

Ha visszatekintünk néhány századdal a Golgotai Misztérium előtti időkre, egészen Nagy Sándor hadjárataiig, amikor a görög bölcsesség színe-javát elterjesztették, akkor azt látjuk, hogy odaát Elő-Ázsiában évszázadokon keresztül – egészen a VIII. keresztény században élt Harun al Rasidig – a görög szellemi élet arisztotelészi formájának felvételére megvolt a készség és a megfelelő gondolkodásmód. De ez itt mégis sajátos alakot öltött. Bár Harun al Rasid udvarában mindezt szellem-teli módon, nagyon behatóan és bizonyos arab színezettel művelték, és ő, valamint tanácsadója nagy gondot fordított rá, a többiek pedig, akik még ott voltak, a régi keleti beavatási bölcsességgel is áthatották, az ott élő arisztotelizmus mégsem az eredeti volt, nem az, amit Arisztotelész és Nagy Sándor ápolt. Olyan jelleget vett fel, amely nem nagyon akart a kereszténységgel kapcsolatot találni.

Így odaát olyanfajta arisztotelizmus és alexandrinizmus alakult ki, amelyet főként Harun al Rasid és tanácsadójának vezetése alatt magas fokon műveltek, ami azonban a kereszténység számára igen kedvezőtlen ellenpólust jelentett, és olyan szellemi formát, egyfajta panteizmust öltött, amely sohasem akart a kereszténységgel összekapcsolódni, és belső lényege folytán nem is volt erre képes.

Harun al Rasid és tanácsadója tehát az antik szellemiség olyanfajta érzületével haladt át a halál kapuján, amely nem akart összefonódni a kereszténységgel. Miután áthaladtak a halál kapuján, arra fordították minden erejüket, azon fáradoztak, hogy a szellemi világból a történelmi fejlődésbe úgy avatkozzanak be, hogy folytatódjon az arabizmus szellemiségének Elő-Ázsiából Európába való további terjedése, amely korábban a háborús időkben kezdődött. Ezért haláluk után olyan szellemi impulzusokat küldtek le a szellemi világból, amelyek Európa szellemi életét át akarták hatni az arabizmussal.

Így azt látjuk, hogy egyikük, Harun al Rasid a következő fejlődést éli át halála után: a szellemi világból figyelemmel kíséri az arabizmus terjedését Elő-Ázsiából Dél-Európán és Spanyolországon át, és azt tovább vezeti. A másik személy hasonló módon működik a szellemi világban, ő is követi tekintetével azt, ami odalent a fizikai világban történik, és olyan utat tesz meg a szellemi világban, amelynek földi vetületét megtaláljuk a Fekete-tenger északi részétől Közép-Európáig terjedő területen. Így látjuk ezeket a lelkeket, ahogy bizonyos módon szellemileg vándorolnak, és az említett módon állnak kapcsolatban a fizikai síkkal.

Másrészről tudjuk a történelemből is, hogy az arisztotelizmus valamint Nagy Sándor mondája hogyan terjedt el a kereszténységben. A Nagy Sándorhoz fűződő elbeszélés még a IX-XIII. században is az Európa-szerte mesélt történetek közül a legnépszerűbbek közé tartozott. Ez volt Nagy Sándor éneke, Lamprecht pap csodálatos költeménye, amely Nagy Sándor tetteit mindenütt hozzákapcsolja a szellemi világhoz. Leírja Nagy Sándor neveltetését és életét, valamint az ázsiai hadjáratokat. De mindenütt azt hangsúlyozza ki, ami Nagy Sándor földi életében szellemi módon tükröződött. Hiszen a szellemiség minden földi élettel összefügg, bár ezt az átlagos tudat nem látja be. A középkorban azonban mindezt még benne találjuk ebben az irodalmi feldolgozásban. Így az arisztotelizmus a skolasztikába is benyomult, ahol mindenütt arisztotelészi fogalmakat használtak. Ez azonban a másik pólus volt: odaát Ázsiában arab formában, míg itt Európában keresztény alakban jelent meg. Nagy Sándor énekét teljesen áthatja a keresztény érzület. Az arisztotelizmus Európában tehát teljesen keresztény formában bontakozott ki.

Nos, még az a különös jelenség is megfigyelhető, hogy a keresztény egyházi tanítók, akiknek lelke Arisztotelésszel volt felvértezve, éppen azok ellen harcoltak, akik Ázsiából a „másik” Arisztotelészt hozták át Spanyolországba, és ott a nem keresztény tanítást terjesztették. A későbbi időkben festett képeken mindenütt láthatjuk, ahogy az arisztotelizmus mintegy együtt harcol a keresztény egyházatyákkal, az egyházatyák kezükben tartják Arisztotelész műveit, de közben lábukkal tapossák az arab Averroest és a többieket, akik a maguk módján azt az arisztotelizmust képviselték, amely az arabizmus útján jött át Európába.

Külsőleg ez játszódik le. De a szellemi kutatás alapján azt mondhatjuk, hogy Harun al Rasid és tanácsadója az említett módon élt tovább, miután áthaladtak a halál kapuján. Természetesen Nagy Sándor és Arisztotelész is így élt tovább. Az ő valóságos individualitásuk azonban, mondhatnám, csak átmenetileg tekintett le a földi életbe az első keresztény századokban – mégpedig egy antropozófiai szempontból érdekes vidékre de aztán ismét visszatértek a szellemi világba, és a szellemi világban voltak akkor, amikor Harun al Rasid és tanácsadója elhagyta a fizikai síkot. Arisztotelész és Nagy Sándor azonban más utat követtek, individualitásuk a keresztény fejlődéssel együtt haladva nyugat felé tartott.

Nos, a IX. században játszódott le a legfontosabb, leglényegesebb esemény is. Ami ugyanis ekkor a szellemi világból kiindu- lóan meghatározó volt Európa szellemi életére nézve, az a szellemi világban egybeesett egy érzékfeletti eseménnyel. Ezek egybeesése persze nem könnyen ismerhető fel. 869-ben az érzékfeletti világban történik valami roppant jelentős dolog, éppen akkor, amikor odalent Konstantinápolyban a nyolcadik ökumenikus zsinat összeül, és dogmatikusan kijelenti, hogy aki igazi keresztény, az nem mondhatja, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll. Az úgynevezett trichotómiát eretnekségnek nyilvánítják.

Ezt régebben gyakran úgy fejeztem ki, hogy ezen a 869-ben tartott zsinaton eltörölték a szellemet. Ezt követően ugyanis azt kellett mondani, hogy az ember csak testből és lélekből áll, és a léleknek vannak bizonyos szellemi tulajdonságai. De ami ilyen módon odalent Konstantinápolyban történt, az csak valaminek a földi vetülete volt, bár nem ismerhető fel, hogy minek a vetülete. Egy szellemi esemény vetülete volt, amely az európai szellemtörténet számára roppant fontosnak bizonyult, több évig tartott, és jelentősen kihatott az ezt követő fejlődésre.

A IX. században már az a kor érkezett el, amikor az európai emberiség és annak szellemi élete teljesen elfelejtette azt, ami az első keresztény századokban még megszokott volt a keresztények számára, hogy tudniillik Krisztus régebben a Napon tartózkodott, és lénye összefüggött a Nappal, majd testet öltött a Názáreti Jézusban, ahogyan ezt gyakran leírtam. Az első keresztények jól tudták, hogy Krisztus, mint naplény, a Golgotai Misztérium előtt a Napon való tartózkodása révén kapcsolatban állt a kozmikus világgal, tehát, hogy Krisztus nemcsak naplény, hanem egy olyan lény is, aki összekapcsolódott mindazzal, ami planetárisan a Naphoz tartozik. A IX. században azonban a Krisztus-impulzusnak ezt a kozmikus eredetét már nem ismerték. Egyre inkább az úgynevezett tisztán emberi jelleghez közeledtek, vagyis ahhoz, ami csakis a fizikai síkon játszódik le. Az evangéliumokat sem úgy fogták fel, hogy azok a kozmoszra utalnak, hanem úgy beszélték el a tartalmukat, mint valamilyen földi eposzét.

Ha meg akarjuk érteni, hogy ezzel tulajdonképpen mi is történt, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberiség fejlődése folyamán létezett egy Krisztus előtti, egy Golgotai Misztérium előtti kereszténység is. Komolyan kell vennünk Szent Ágoston szavait, aki azt mondta, hogy a kereszténység mindig is létezett, csak akik a Golgotai Misztérium előtt keresztényeknek számítottak, azokat másképpen nevezték. Ez csak egy rendkívül jelentős dolognak a külső, virágnyelven való kifejezése. Az igazi misztériumokban, sőt, azokon a helyeken is, ahol maguk a misztériumok közvetlenül nem voltak jelen, de mégis érvényesült a misztériumi tudás, a misztériumok impulzusa, mindenütt létezett egy Golgotai Misztérium előtti kereszténység. Úgy beszéltek a Krisztus-lényről, hogy ő az a lény, aki a Napon él, és csak akkor lehet látni és együttműködni vele, ha az ember olyan messzire jut el a beavatási bölcsességben, hogy megjelenik számára a Nap életének valósága, annak tényleges szellemi tartalma.

Így beszéltek a régi misztériumokban az eljövendő Krisztusról. Nem földi Krisztusról beszéltek, aki a Földön él, és itt van, hanem az eljövendő Krisztusról, aki majd egyszer megérkezik, és akit akkoriban még a Napon kerestek. Ilyesmi a későbbi korokban is tovább élt egyes helyeken, ahová a kereszténység a Krisztus utáni századokban nem jutott el.

Amikor Torquay-ban, Anglia nyugati részén nemrég nyári tanfolyamot tartottam, volt egy élményem annak a helynek a közelében, ahol egykor Artus élt az övéivel – meglátogattuk ezt a helyet és ami egy kereszténység előtti kereszténység ilyen meglévő hatására utalt. Ott ugyanis fennmaradt az, amit az Artus-mondában sokszor a későbbi korokra vonatkoztat az a tudományosság, amely a tényekre vonatkozóan meglehetősen tájékozatlan. Pedig a monda igen régi korokra nyúlik vissza. Valóban nagy hatással volt rám, amikor ott álltam azon a helyen, ahonnan letekinthetünk a tengerre, ahogyan egykor Artus kerekasztalának lovagjai is letekinthettek. Ha fogékonyak vagyunk az ilyesmire, akkor ez a benyomás még ma is éreztetheti velünk, hogy a kerekasztal lovagjai, Artus lovagjai hogyan tevékenykedtek abban az óriási várban, amelynek végső tanúi, legutolsó kövei még ott málladoznak.

Ez a romos hely, ahonnan letekinthetünk a tengerre, még mindig hatalmas benyomást tesz az emberre, bár a kövek szinte teljesen szétmorzsolódtak. A hegycsúcs két oldalán ott látjuk a tengert. Olyan vidék ez, ahol szinte óránként változik az időjárás: ha kitekintünk a tengerre, megpillantjuk a benne tükröződő ragyogó napfényt, majd hirtelen viharos szelek kezdenek fújni. Nagyszerű benyomásunk támad, ha a ma is lejátszódó jelenséget okkult pillantással követjük. A fény és a levegő hatásaiban, a tenger fodrozódó és partnak ütköző hullámaiban elementáris lények élnek és mozognak. Még most is teljesen szemléletesen kivehető a mindebben benne élő elementáris lények látványa, életük és mozgásuk kölcsönhatása, az, ahogyan a Nap földi hatását fejti ki lényükre, amikor találkozik a földből kisarjadó elementáris hatalmakkal, a spirituális elemi lényekkel. Ma az az érzésünk támadhat ilyenkor, hogy ez volt az Artushoz tartozó tizenkét lovag közvetlen, eredeti ihlető forrása.

Magunk elé képzelhetjük, amint Artus kerékasztalának lovagjai ott állnak, és figyelik a fény, a levegő, a víz és a föld hatalmainak, az elementáris lényeknek az összjátékát. De azt is magunk előtt láthatjuk, ahogyan ezek az elementáris lények hírül adták nekik a Nap, a Hold és a csillagok üzeneteit és ezek – különösen a régebbi korokban volt erre mód – átmentek impulzusaikba. Így sok minden fennmaradt a keresztény korszak századain át egészen a IX. századig.

A Merlin tanításain alapuló Artus-lovagrend feladata Európa szellemi művelése volt, amikor ezt a szellemi életet még mindenütt a legkülönfélébb elementáris lények befolyásolták. Európa régi életére úgy kell tekintenünk – ha ezt manapság nem is hiszik el -, hogy az elementáris lények mindenütt belejátszottak a közvetlen emberi életbe.

Krisztusra, a Napszellemre, a Golgotai Misztériumra vonatkozó megismerés itt már a kereszténység hírének megérkezése előtt is létezett, mégpedig legrégibb alakjában, legalább is egyfajta gyakorlati, ösztönös módon, de egészen világosan, hiszen mint mondtam, Artus élete a kereszténység előtti kor idejére tehető. Amit pedig Artus kerékasztal-lovagjai tettek, abban ugyanaz a kozmikus Krisztus élt – ha más néven is -, aki benne volt abban a hevületben is, amellyel Nagy Sándor vitte át Ázsiába a görög kultúra szellemi életét. Így itt mintegy Nagy Sándor későbbi hadjáratainak lehetünk tanúi, amelyeket Artus kerékasztalának lovagjai vezettek Európában, hasonlóképpen ahhoz, ahogy ő Makedóniából elindulva Ázsiában tette.

Azért említem ezt, mert éppen a legutóbbi példán láthatjuk, hogy itt tulajdonképpen a Nap szolgálatát, vagyis Krisztus régi szolgálatát végezték, de olyan módon, ami megfelelt annak, ahogyan Krisztus a Golgotai Misztérium előtt létezett az emberiség számára. Itt minden kozmikus jelentésű volt, még a kozmosz földi, elementáris megjelenésében is. A fényben, a levegőben, a vízben és a földben élő elementáris lényekben benne élt a kozmikus jelleg, megfigyelésük során ezt felismerhették bennük. Így még a IX. században is sok kereszténység előtti kereszténységet találunk az európai pogányságban. Ez a különös, és még inkább az, hogy ebben az időben az európai pogányság megértette a kozmikus Krisztust, sőt, sokkal méltóbb módon tekintett rá, mint azok, akik Krisztust a hivatalosan terjedő kereszténység útján fogadták el.

Ha Artus király életének, a körülötte folyó életnek korunkig terjedő hatását nézzük, akkor megfigyelhetjük, hogy ez milyen sajátságosán folytatódik, amikor a karma, a sors hatalmánál fogva beilleszkedik a jelenbe. Így jutottam el kutatásaimban Artus kerékasztalának egyik tagjához, aki ennek a kerékasztalnak az életét valóban igen behatóan művelte, bár kissé elkülönülve a többiektől, akik inkább a lovagi életmód hívei voltak. Ez a lovag némileg szemlélődő életet folytatott, de nem a Grál-lovagokhoz hasonlóan. Ilyesmi Artus körében nem létezett. Kalandnak nevezték a lovagi tetteket, amelyek feladataiknak megfelelően az akkori korban nagyrészt hadjáratok voltak. De az a személy, aki feltűnt nekem a többi alak között, sok olyasmit mutatott inspirációjában ebből az életből, ami csodálatos volt. Ezek a lovagok kimentek a kiugró földnyelvre, rátekintettek odafent a felhők ragyogó játékára, odalent a fodrozódó hullámokra, figyelték ezt a kavargást, amely még ma is fenséges, nagyszerű benyomást kelt, meglátták benne a szellemit, és ez inspirálta őket. Ebből merítették erejüket. Egyikük azonban különösen behatóan tudott rátekinteni erre a fodrozódásra és hullámzásra, amikor a szellemi lények feltörnek a felcsapódó hullámokban, a földi tekintet számára furcsa alakban. Nagyszerűen meglátta, hogy a Nap gyönyörű, tiszta hatása hogyan játszik össze a természettel, hogyan él és kavarog a tenger mozgékony felszínének szellemi hatásában és nyüzsgésében, és benne élt abban, ahogyan a párás légkör a Nap fénylő természetét hordozza, amely itt másképpen ereszkedik a fákra és a fák közé, mint más vidékeken. Olykor a szivárvány színeiben játszva csillan fel a fák közötti résekben.

Volt tehát itt egy lovag, aki ennek meglátásához különleges érzékkel rendelkezett. Fontosnak tűnt számomra, hogy életét tovább kövessem, és lássam individualitását, mert éppen nála, későbbi élete során, valami, mondhatnám, csaknem primitíven pogány inkarnációnak kellett bekövetkeznie, amely csak annyira volt keresztény, ahogy ezt leírtam. Így derült ki, hogy Artus kerékasztalának ez a lovagja Arnold Böcklinként született meg újra. Személyének rejtélye sokáig foglalkoztatott, és csak Artus kerékasztalának összefüggésében volt megoldható. Látjuk tehát, hogy létezett egy olyan kereszténység, amely megelőzte a Golgotai Misztériumot, és amely szellemi módon még ma is megragadható. Ez beragyogott abba a korba, amelyről most beszéltem.

Miközben a nyolcadik egyetemes zsinat Konstantinápolyban lejátszódott, ugyanakkor egy, mondhatnánk, mennyei zsinaton találkoztak azok a személyiségek, akik már áthaladtak a halál kapuján, és jól ismerték a Golgotai Misztériumot megelőző kereszténységet. Itt találkozott egymással Arisztotelész, Nagy Sándor, Harun al Rasid, az ő tanácsadója és Artus kerékasztalának köréből néhányan.

Arisztotelész és Nagy Sándor a kereszténység szellemében akart tevékenykedni, és sokat fáradozott azon, hogy legyőzze az arabizmust, amely Harun al Rasid és a többiek individualitásában élt. De ez nem sikerült. Ezek az individualitások nem voltak alkalmasak erre. Az történt viszont, hogy a régi kozmikus kereszténység még mélyebben hatotta át az Artus kerékasztalától származó embereket, mint ahogy az az Artus-lovagok durvább megnyilvánulásaiban élt. Ezen a földöntúli zsinaton Michael közreműködésével Nagy Sándor és Arisztotelész mintegy határozatokat hozott a jövőben bekövetkező és már előre látható dolgokról, annak érdekében, hogy Európában a szellemi élet a kereszténnyé vált alexandrinizmus és arisztotelizmus értelmében új impulzusokat kapjon.

Harun al Rasid és tanácsadója azonban megmaradt a réginél. Rendkívül fontos, hogy tovább kövessük Európa szellemtörténetében azt, hogy milyen hatása volt ennek a – ha szabad így mondanom – mennyei gyűlésnek. Mert ha rátekintünk a szellemi élet további mozgásaira, akkor meglátjuk a Földre visszatérő Harun al Rasidot, ezt a nagyformátumú szervezőt, Nagy Károly korának kiváló szellemét. Később maga is a kereszténység körében született meg, de miután áthaladt a halál és az újabb születés közötti életen, arabizmusát magával hozta. Egy ilyen személyiség megnyilatkozásának ugyanis külsőleg nem kell az arab elemre hasonlítania, amikor megjelenik a fizikai síkon. Új formát ölt magára, de lényegében ebben az új formában is a régi marad: mohamedán és arab jellegű.

Ez jelenik meg hatékonyan az európai szellemi életben, amikor Harun al Rasid újra megszületik Baconként, megtestesül Verulami Bacon alakjában. Tanácsadója másképpen jelenik meg Közép-Európában, sajátos módon a kereszténységtől áthatva, és Európa-szerte működik: ő Amos Comenius. Európa további szellemi életét sok mindenben meghatározta az, amit Harun al Rasid udvarának újra megszülető szellemei létrehoztak Európában új emberi alakjukban.

Látjuk, hogyan hat az, ami először csak előkészül, és aztán valóban megtörténik, csak később. Mert ami Francis Baconben és Amos Comeniusban megnyilvánult, az szellemileg már régóta hatott a szellemi világból, minthogy 869-ben, azon a bizonyos érzékfeletti zsinaton különösen intenzív formát öltött.

Ugyanakkor megjelent a másik pólus is, amelyet az alexandrinizmus és az arisztotelizmus képviselt a kereszténység érdekében. Ez először abban a sokféle hatásban domborodott ki, amely a keresztény szellemi élet művelésének egyes helyein jelent meg. Ilyet látunk különösen a chartres-i iskolában, amelyről már többször beszéltem. A chartres-i iskolának hatalmas spirituális jelentősége volt, és különösen a XII. században virágzott. Chartres-i Sylvester, Alanus ab Insulis és más szellemek, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak a chartres-i iskolával, vagy tanítottak benne – mint Alanus ab Insulis és Sylvester – nem nevezhetők ugyan a szó igazi értelmében beavatottaknak, de sokat hordoztak magukban a régi beavatottak bölcsességéből. A tőlük származó könyvek szavak puszta katalógusának látszanak, akkoriban azonban csak bizonyos retorikával, egyfajta szókatalógus módján lehetett a könyvekben közölni azt, amit ki akartak fejezni. Aki azonban ért az olvasásukhoz, az éppen ezekből a könyvekből tudja kiolvasni azt, amit Chartres nagy tanítói ragyogó, csodálatos spiritualitással áthatottan tanítottak számos tanítványuknak.

A chartres-i iskolában valóban egyfajta spirituális csillogás ragyogott Európa szellemi élete felett. Ezen a helyen ma is ott állnak a lenyűgöző építészeti tudással kialakított katedrálisok, amelyek finom megformálásukban századok teljesítményét tárják elénk.

Ez a spirituális élet más helyeken is érvényesült a természetbe való betekintés, de egy másfajta, a későbbi időktől eltérő spirituálisabb betekintés formájában, sőt olyan szellemi életként, amely szellemi módon is hatott. Érdekes, hogy ez a szellemi, spirituális élet hogyan sugárzott ki a legváltozatosabb utakon. Követhetjük Franciaország egyes helyein, ahogyan ez a chartres-i szellem Chartresból kiindulva eljutott az egyetemekre, Franciaországon keresztül a dél-francia területekig, és még Itáliába is áthúzódott. De spirituális módon hatott.

Érdekes, hogy Brunetto Latini, aki egy ideig követ volt Spanyolországban, visszatértekor hallott szülővárosának, Firenzének balsorsáról, és ez erős megrázkódtatást váltott ki belőle. Az úton enyhe napszúrást kapott. Ilyen testi állapotban az embert könnyen megközelíthetik a spirituálisán terjedő szellemi hatások. Ismeretes, hogy Brunetto Latini Firenze felé vezető útján valamilyen elementáris beavatást élt át. Ő lett aztán Dante tanítója. Az Isteni színjáték spiritualitása azokból a tanításokból származik, amelyeket Brunetto Latini adott át tanítványának, Danténak.

Mindenben megnyilatkozott az, amit a 869-es érzékfeletti gyűlésen döntöttek el érzékfeletti módon. Mert a chartres-i tanításokhoz vezető inspiráció, Brunetto Latini inspirációja és Dante inspirációja, aminek révén kozmikus elem jelenhetett meg költői művében, azzal az impulzussal függ össze, amely a IX. század érzékfeletti gyűléséből indult ki.

Csak ha betekintünk ezekbe a dolgokba, és együtt látjuk Európa egész szellemi életét, Nagy Sándor korától, majd a Golgotai Misztérium korától ezekig az időkig, a chartres-i iskoláig és tovább a következő korokig – erről még beszélni fogok – ha összevetjük az érzékfelettiben történő eseményeket a fizikai világban lejátszódó vetületükkel, akkor fogjuk valóban megérteni, hogy mit kell ma Michael áramlatának neveznünk, és hogy mit akar Michael áramlata. Akkor beletekintünk abba is, hogy az antropozófia mozgalmának mi a szándéka Michael áramlata értelmében. Erről legközelebb tovább beszélünk.

– Dornach, 1924 szeptember 12.

[Mihály előkészítő áramlatának továbbhaladása a keresztény arisztotelikus és platonikus individualitások hatása révén. Régi misztérium hagyományok a chartresi iskolában. Natura istennő, planetáris intelligenciák és az állócsillagok szellemi hatalmai. A XII. és XIII. század fordulóján inkarnálódnak az addig az érzékfeletti világban, Mihály szolgálatában tartózkodó arisztotelikusok és átveszik a chartresi missziót. A skolasztika. A tudati lélek korában megjelenik a Földön a materializmus, ezzel egy időben Mihály kiterjedt iskolájának megalapítása az érzékfeletti világokban.]

Ha azt akarjuk, hogy gondolkodásunkat és cselekvésünket ismét áthassa a szellemi élet, akkor teljes komolysággal egy olyanfajta szemléletmódot kell elsajátítanunk a szellemi világgal kapcsolatban, mint amelyet az előző előadásokban igyekeztem érzékeltetni, és amely a civilizált emberiségből az elmúlt évszázadokban teljesen eltűnt.

Ha visszatekintünk az ember történelmi fejlődésének egyes korszakaira, akkor a régebbi korokban azt látjuk, hogy az emberek földi cselekvései mindenütt hozzákapcsolódtak ahhoz, ami az érzékfeletti világokban történt. Nem mintha az utóbbi időben az emberiség nagy többségéből teljesen hiányozna az érzékfelettiség bizonyos absztrakt tudata, ezt nem állítom. Hiányzik azonban az emberek bátorsága ahhoz, hogy a konkrét földi történéseket összekössék a szellemi életben zajló konkrét eseményekkel.

Mostani fejtegetéseinkkel ismét eljutunk ehhez. Különösen akkor éljük el ezt, ha az ember földi életét összefüggésbe tudjuk hozni a halál és az újabb születés közötti élettel, ahogy most mi tesszük, és megtaláljuk az egyik földi életben történt események kapcsolatát mindazzal, ami az egymást követő földi életeken keresztül bontakozik ki.

A legutóbbi alkalommal említettem azt a szellemi-érzékfeletti áramlatot, amely Michael jelenkori hatásával függ össze, és amelynek szolgálatába az antropozófia szegődött. Ezzel rátérünk arra az útra, amely elvezet bennünket az antropozófiai mozgalom karmájához, és így azoknak az egyes személyeknek a karmájához is, akik lelki és szellemi életükben őszintén, vagyis természetes belső indítékból az antropozófia mozgalmához csatlakoztak.

Utaltam arra is, hogy bizonyos fokig Michael hatalmának oltalma alatt egy érzékfeletti esemény játszódott le ugyanabban az időben, amikor a Földön 869-ben összeült az a zsinat, amely az egész európai középkor civilizációjának életét alapvetően befolyásolta. Csak meg kell figyelnünk azt a mélységes aggodalmat, amellyel a középkor felvilágosult szellemei kerülték, hogy a testből, lélekből és szellemből álló hármasán tagolt emberről beszéljenek. Mert éppen ez a konstantinápolyi nyolcadik egyetemes zsinat nyilvánította eretnekségnek az ember hármas tagoltságáról szóló tanítást. Az ilyen egyházi rendelkezések középkori hatalmánál fogva érthető, hogy az egész további európai szellemi élet az úgynevezett trichotómia eretnekséggé nyilvánításának árnyékában zajlott le.

Ugyanakkor viszont intenzívebb lett az a szellemi élet, amely régóta azon munkálkodott, hogy a XX. század számára előkészítse a Michael-áramlatot, amelyben már a XIX. század utolsó harmada óta benne élünk, és amely még három-négy évszázadon át fog tartani. Ma ennek az áramlatnak a további alakulását fogjuk követni, hiszen már elkezdtünk vele foglalkozni, holnapután pedig azt vizsgáljuk meg, ami egyfelől az antropozófiai mozgalom karmájával, másfelől korunk szellemi életével függ össze karmikus értelemben.

Említettem, hogy amikor Konstantinápolyban a nyolcadik egyetemes zsinatot tartották, ugyanabban az időben egy érzékfeletti, földöntúli gyűlésen találkozott Harun al Rasid és bölcs tanácsadója, illetve Nagy Sándor és Arisztotelész. Megjelentek itt néhányan abból a korból is, amikor Artus szolgálattétele zajlott, és azt is mondtam, hogy mindez Michael vezetése alatt ment végbe.

Azután beszéltem arról is, hogy Harun al Rasid – aki a keresztényietlenné vált arisztotelészi tanítással arab szellemiséget hozott át Európába – mint Lord Bacon, Verulami Bacon jelent meg újra, és nagy hatást gyakorolt Európa szellemi életére, de teljesen materialista módon. Arra is utaltam, hogy Harun al Rasid tanácsadója, Amos Comeniusként születik meg. Róla joggal beszélnek elismerően, de tevékenységének mégis megvan az az árnyoldala, hogy éppen azzal a törekvésével, hogy az oktatásban meghonosította a szemléltető módszert, a képszerű megjelenítést, előmozdította a materializmus térhódítását, mert túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított a közvetlen érzéki szemléletességnek.

Így a XVI. század végén és a XVII. század elején annak az áramlatnak a betörését látjuk a földi életbe, amely nem egyenes vonalban folytatja a kereszténységet, hanem a kereszténységtől idegen elemet visz bele Európa szellemi fejlődésébe. Másfelől az érzékfeletti világban tovább munkálkodik Arisztotelész és Nagy Sándor individualitása, akik Michael áramlatához kapcsolódnak, és mindazok, akik ehhez az irányhoz tartoznak.

Ebben az áramlatban azonban érvényesült még valami, nemcsak az érzékfeletti világban, hanem a Földön is, mégpedig olyan személyiségek révén, akik a halál és az újabb születés között kapcsolatban voltak ezekkel az érzékfeletti áramlatokkal, majd a következő századokban megjelentek a Földön. Ezek a személyiségek nem annyira Nagy Sándorhoz és az arisztotelizmushoz kötődtek, hanem inkább Platónhoz és mindahhoz, ami Platón szemléletmódján alapult.

Különösen a IX. századot követő időkben látjuk a platóni felfogású, Platónhoz igazodó lelkek Földre szállását. Ők folytatták a középkorban azt a kereszténységet, amelyet a hivatalos kereszténység, a hivatalos katolicizmus eretnekségnek nyilvánított, holott éppen ez volt az igazi keresztény tanítás. A keresztény színezetű arisztotelizmust követő individualitások még a szellemi világban maradtak, mert ennek a szellemi áramlatnak nem volt megfelelő kapcsolódási lehetősége a X-XII. századi európai civilizációhoz. Bizonyos elszigetelt helyeken viszont, mondhatnánk, egészen különleges intenzitással fejlődhettek az inkább platóni beállítottságú áramlatok. Így a hivatalosan egyre nagyobb uralomra jutó katolikus kereszténységben itt-ott, elszórtan találunk egyes személyiségeket, akik olyan iskolákban, amelyek még őrizték a régi misztériumok hagyományait, e hagyományok alapján magyarázták a keresztény elveket. Említettem a teljesen spirituális chartres-i iskolát, ahová valamennyi ilyen módon ápolt hagyomány beáramlott. Itt olyan szellemek tevékenykedtek, mint Bemhardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és mások.

Milyen volt ez a szellemi élet, amely beleáramlott ebbe a különös chartres-i iskolába, amelyet a mai emberiség csak felületesen ismer? Ebben a szellemiségben tovább éltek a régi misztériumok hagyományai, amelyek az újabb korban alapjában véve már teljesen eltűntek, és mindenütt azt találjuk benne, hogy a természetre irányuló szemléletet mélységesen áthatotta a szellem, vagyis teljesen eltért attól az elvont természetszemlélettől, amely később mindenütt elterjedt, és csak az absztrakt gondolatokban kifejezhető természeti törvényeket ismerte el.

Ez a szellemi áramlat, amelyre utaltam, azt vette fel a természetből a lélekbe, amit áthatott a szellem; a természetben nem csupán elvont fogalmakból álló élettelen törvények működését látta, hanem eleven életet és mozgást. Akik ezt képviselték, azokat még kevéssé érdekelték a mai kémiai elemek, amiket később annyira csodálni kezdtek az emberek. Inkább a régi értelemben vett elemekre tekintettek: a földre, a vízre, a levegőre és a tűzre. Amint ezeket az elemeket nem csupán a szóbeli hagyományok útján ismerjük meg, hanem egy olyan hagyomány útján, amelyet még a legősibb misztériumok itattak át, akkor rögtön meglátjuk azt, amit nem találhatunk meg a kémiai elemekben, de ami nagyon is benne van a négy elemben: az elementáris szellemiség világát, bizonyos elementáris lények világát, amelyekkel azonnal kapcsolatot találunk, ha beleéljük magunkat ebbe a négy elembe.

Ekkor arról is tudomást szerzünk, ahogyan külső testiségével az ember maga is részt vesz a föld, víz, levegő és tűz életében és mozgásában, és mindez organikus formát ölt benne. Akik beletekintettek az elemek életébe és működésébe, azok nem puszta természeti törvényeket láttak a föld, víz, levegő és tűz mozgásában és életében, hanem egy nagy élő lényt láttak e mozgások mögött, Natura istennőt. Ebből a szemléletből az a közvetlen érzésük támadt, hogy Natura istennő lényének csak egy részét fordítja az ember felé. A másik része abban a világban rejtőzik, ahol az alvó ember elalvása és felébredése között tartózkodik, amikor énje és asztrálteste a természet alapját képező szellemi környezetben él, és együtt van a négy elemben élő elementáris lényekkel. A említett elszigetelt szellemi helyeken és iskolákban mindenütt megtaláljuk a kisebb vagy nagyobb embercsoportok tanítóit, akik elmondták, hogy Natura istennő saját eleven és mozgó lényének csak egy részét tárja fel azokban a külső jelenségekben, amelyek az embernek éber állapotában megmutatkoznak. Az embert körülvevő és meghatározó elementáris hatásokban azonban, a szélben, az időjárásban az is ott tevékenykedik, amit közvetlenül nem érzékel az ember, mert az alvás sötétségébe burkolózik be előle.

Így az akkori kor e tudós férfijai úgy gondolták, hogy Natura istennő idejének egyik részében felemelkedik, és megmutatkozik számukra az érzékelhető természet külső mozgásaiban, másfelől azonban minden éjszaka, és éppúgy minden évben alámerül, és azokon a területeken működik, amelyeket az alvó tudat elrejt az ember elől. Ez egyenes folytatása volt a régi misztériumok szemléletének, a Perszephonéról alkotott képzeteknek.

Gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent. A mai kornak puszta gondolatokból építkező természetszemlélete van, amely csak természeti törvényeket ismer el, ezért elvontan beszél és gondolkodik, és gondolkodásában nincs semmi elevenség. Akkoriban viszont még olyan volt a természetszemlélet, hogy a természetet úgy tekintették, mint Perszephoné istennőt, Démétér lányát. Ezekben az iskolákban sok olyan fogalmat tanítottak, amelyek még a helyesen megőrzött képzetekből, a még eleven hagyományból származtak, és pontosan azt folytatták, amit a régi misztériumokban Perszephonéról mondtak.

Amikor az embert testi életének megértésétől el akarták vezetni lelki életének megértéséhez, akkor a következőt tárták fel előtte: testileg olyan elemek alkotnak téged, amelyekben az elementáris lények is közreműködnek, viszont olyan lelket hordozol magadban, amelyet nem ezek az elemek befolyásolnak, hanem ellenkezőleg, ez a lélek uralkodik az elemek belső organizációján. Ezt a lelket a Merkúr, a Jupiter és a Vénusz planetáris világa befolyásolja, illetve a Nap, a Hold, a Szaturnusz és a Mars. A lélektan tanulmányozása során tehát a bolygóvilág titkaira irányították az ember figyelmét. Ekkor az ember lénye testi mivoltából kitágult lelkiségébe, ugyanakkor a világgal való összefüggésének szemlélésekor tovább lépett a föld, víz, levegő, tűz elemeinek működésétől és mozgásától, annak szemléléséhez, amit a bolygók végeznek keringésük, ragyogásuk, fényük, titokzatos okkult hatásaik révén az ember lelki életében. Natura istennőtől a korábbi Perszephonétól a bolygók intelligenciáihoz, géniuszaihoz fordultak, és hozzájuk tekintettek fel, amikor meg akarták érteni az ember lelki életét.

Amikor pedig a szellemi élet megértéséről volt szó – mert ezeknek az elszigetelt iskoláknak a tanítói nem hagyták, hogy a nyolcadik konstantinápolyi zsinat dogmája eltántorítsa őket attól, hogy a szellemre tekintsenek – akkor felpillantottak az állócsillagokhoz azok alakzataihoz, különösen az Állatövben való megjelenésükhöz. Az emberi szellemet az állócsillagok konstellációjából, ragyogásából és a bennük megismert szellemi hatalmakból értették meg.

Az embert tehát a világból, a kozmoszból magyarázták. Valójában egyfelől a makrokozmoszról beszéltek, másfelől a mikrokozmoszról, az emberről. Ilyen volt a természetről szóló tanítás abban a korban. Ezt adták át lelkesen az emberiségnek az elszigetelt iskolák, de az itt-ott tanító egyes személyek is. Majd mindez a chartres-i iskolában mintegy csúcspontjához jutott, amikor olyan személyiségek szólaltak meg a maguk csodálatos módján, mint Bernhardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és mások.

Ez a chartres-i iskola valóban lenyűgöző volt. Ha írásaik ma a kezünkbe kerülnek, akkor, mint említettem, nevek katalógusának tűnnek. De abban a korban már csak ilyen, mondhatnám, katalógusszerű formában írtak arról, amit a szellemiség útján meg akartak szerezni. Aki azonban képes ezeknek az olvasására, különösen ami a világrendről szól, az észreveszi, hogy ami a chartres-i iskola tanítóitól származik, azt ősi spiritualitás hatja át. Az iskola mélységes spiritualitása azonban nemcsak a tanítás és a számos tanítvány révén hatott, akik kivitték magukkal a világba azt, amit tanultak, hanem közvetlenül szellemi módon is. Mégpedig olyan formában, hogy a Chartresban élő eleven szellemiség okkult módon szétsugárzott a Föld szellemi atmoszférájában. Ezért látjuk a chartres-i iskola szellemi terjedését Franciaországon át egészen Itáliáig. Azokban az iskolákban tehát, amelyek név szerint külsőleg is ismertté váltak a történelemben, úgy tanítottak a természetről, ahogyan most bemutattam.

Egy konkrét eset: amikor Brunetto Latini, Dante tanítója visszatért spanyol követségi állásából, és szülővárosának, Firenzének közelében egy könnyebb napszúrást kapott és nagy belső megrendülést élt át, akkor megközelíthetővé vált a chartres-i iskola ilyen okkult kisugárzása számára. Élményét úgy írja le, hogy amikor Firenzéhez közeledett, egy sűrű erdőbe jutott, ahol először három állattal találkozott, aztán pedig Natura istennővel, aki a természet birodalmát oly módon építi fel, ahogy azt évszázadokon át tanították, és ahogy én is elmondtam. Ebben a félig patologikus állapotban, amely csak rövid ideig tartott, maga előtt látta azt, amit az iskolában évszázadokon át tanítottak. Amikor megpillantotta Perszephoné utódát, Natura istennőt munkája közben, azt is megfigyelhette, hogy az ember hogyan épül fel az elemekből, és a lelke hogyan működik a bolygók erőterében. Gondolatai útján felkerült egészen az állócsillagokig. Saját személyén belül élte át ezt az egész hatalmas középkori tudományt.

Brunetto Latini Dante tanítója volt. Különben nem tudta volna átadni Daniénak azt, amit olyan fenséges látomásban fogadott magába, és nem születhetett volna meg az Isteni Színjáték, hiszen Dante világképében Brunetto Latini tanítása tükröződik. Látják, nem volt más lehetőség, minthogy ezek a dolgok ilyen módon hassanak a világban, az akkori, a későbbiekhez képest még mindig jóval szabadabb egyházi állapotok között. A chartres-i tanítók valamennyien szerzetesek voltak, cisztercita öltözéket viseltek, és a kereszténység rendi életének jobbik áramlatához tartoztak.

Ekkor elérkezett a fejlődés egy további sajátságos szakasza. A platonikusok most leírt tevékenységének egész ideje alatt az arisztotelikusok még nem működhettek a Földön. Ehhez nem voltak meg a feltételek. Az érzékfeletti világban viszont előkészítették Michael áramlatát. Állandóan kapcsolatban voltak azokkal a tanítókkal, akik ebben az irányban tevékenykedtek, és akik Chartresban gyülekeztek. A chartres-i iskola virágkora a XI. század végére és a XII. századra esik. Ebben az időben egyfajta érzékfeletti megbeszélésre került sor azok között, akik a chartres-i áramlatból jöttek, és áthaladtak a halál kapuján, tehát a platonikusok és a szellemi világban maradó arisztotelikusok és alexandrinusok között. E dolgokat persze földi kifejezésekkel kell leírnom, noha a földi szavak természetesen nem teljesen megfelelőek, és könnyen nevetségessé válnak. Ez az érzékfeletti megbeszélés a XII-XIII. század fordulója körül történt, amikor e két áramlat tagjai megegyeztek további működésűkről.

Mindez oda vezetett, hogy más feltételek bontakoztak ki az európai emberiség szellemi életében. A platonikusok, akik legutóbb Chartresban fejtették ki jelentős munkájukat, és már az érzékfeletti világban tartózkodtak, átadták küldetésüket az arisztotelikusoknak. Most ezek szálltak le a fizikai világba, hogy amennyire lehetséges, folytassák azt, amit Michael kozmikus szolgálatának nevezhetünk.

Az arisztotelészi irányt követő személyeket a dominikánus rendben találjuk meg. Az arisztotelészi lelkek mintegy leváltották földi működésükben a platóni lelkeket. Ekkor fejlődött ki a középkori skolasztika – ezt ma szinte csak az antropozófiai mozgalomban méltányolják igazán, tartottam is itt egyszer egy előadássorozatot róla -, amely a már a materializmus felé tartó korban meg akarta őrizni az emberi szemlélet számára még megragadható szellemiséget.

A skolasztikában Michel szolgálatának folytatásán dolgoztak, mielőtt még Verulami Bacon és Comenius megjelent volna a Földön. A skolasztika úgynevezett „realista” iskolájában azt az elvet kellett megmenteni, hogy az ember a gondolataiban a szellemi léttel áll kapcsolatban. A realista skolasztikusok ugyanis szellemi valóságot, realitást tulajdonítottak mindannak, amit az ember a gondolataival fog fel. Bár csak kevés szellemiséget tudtak itt megmenteni, de ez mégiscsak szellemiség volt.

A helyzet tehát az, kedves barátaim, hogy a spirituális életet csak úgy követhetjük nyomon a világ fejlődésében, hogy amikor azt a maga realitásában tekintjük át a beavatási tudomány segítségével, akkor össze kell vetnünk a fizikait vagy a Földön lejátszódó fizikai történelmet azzal, ami a szellemi síkról szellemileg hatja át ezt a fizikait. Így jutunk egységes nézőponthoz. Először a platóni lelkek tevékenykednek egészen Chartresig, azután pedig az arisztotelészi lelkek jelennek meg. Először tehát az arisztotelészi lelkek inspiráló hatását látjuk az érzékfeletti világból a Földön tevékenykedő platóni lelkületű tanítókra, akik földi értelemmel a tudást őrzik és ápolják. Megfigyeljük munkálkodásukat, ahogyan a chartres-i tanítók járnak-kelnek a világban, végzik látomásokkal áthatott tanulmányaikat, és az érzékfeletti világból inspiráló sugár vetődik rájuk az arisztotelészi lelkektől, helyes útra terelve bennük a platóni színezetet. Ha ezt így nézzük, egészen más szemléletünk lesz az életről, mint amit megszoktunk. Általában ugyanis a platonikusok és az arisztotelikusok ellentétét szokták hangsúlyozni. Ez valójában tévedés. A földi korszakok azt követelik, hogy hol platóni, hol arisztotelészi értelemben beszéljünk. De ha a fizikai élet hátterében megpillantjuk az érzékfeletti életet, akkor azt látjuk, hogy az egyik irányzat mindenkor megtermékenyíti a másikat, az egyik benne rejlik a másikban.

Amikor viszont már az arisztotelikusok tanítottak a dominikánusok soraiban, akkor a szellemi világban tartózkodó platóni lelkek voltak az inspiráló géniuszok, azt követően, hogy megegyeztek a leszállni készülő arisztotelikus lelkekkel. Az élet sok tekintetben más volt abban a korban. Akár elhisszük, akár nem: ha szellemien tekintünk azokra az időkre, azt látjuk, hogy egy Alanus ab Insulishoz hasonló szellemhez, miközben magányos cellájában tanulmányaiba mélyed, az érzékfeletti világból szellemi látogató érkezik, egy arisztotelikus lélek, aki kapcsolatot keres vele. A szellemi világhoz tartozás tudata még erősen élt az emberiségben akkor is, amikor a dominikánus rendben megjelentek az arisztotelikusok. Előfordultak olyan esetek, hogy az egyik dominikánus tanító előbb szállt le a fizikai, földi életbe, mint a másik lélek, akivel kapcsolatban állt; az utóbbi még a szellemi világban maradt, hogy valamivel később levigyen valamit az előbb leérkezettnek, amit odafent még el kellett végezni, azután pedig együttműködött a már régebben megszületett társával. Ez teljesen tudatosan történt. Az emberek cselekvéseikben, munkálkodásukban azt érezték, hogy összeköttetésben állnak a szellemi világgal. A későbbi történelem folyamán azonban mindez eltűnt.

A történelmi lét igazságait ne az újabb kor dokumentumaiból akarjuk kiolvasni, hanem az életből. Az életet viszont elfogulatlanul kell néznünk, és kibontakozását ott is meg kell látnunk, ahol számunkra talán kevéssé rokonszenves körökben fejlődik ki a karmának megfelelően, de belsőleg ez egészen mást jelent.

Az események ilyen szemléletével, kedves barátaim, gyakran igen különös módon találkoztam életem során. Bizonyos dolgokra csak most tekintek mélyrehatóbb pillantással, amelyek mintegy okkult írásként jelennek meg előttem. A karma éppen az általunk átélt legfontosabb eseményekben hat és működik a maga igen rejtélyes módján. Azt mondhatnám, hogy abban is a karma különös működése rejlik, hogy ma, máskor meg más helyeken, éppen a chartres-i iskoláról beszélek, illetve az azt megelőző és az utána következő eseményekről. Mert éppen a chartres-i iskolában tanító legkiválóbb emberek a cisztercita rendhez tartoztak.

A cisztercita rend a katolikus fejlődés más rendjeihez hasonlóan idővel hanyatlani kezdett, és sok külsőleges dolog került bele. Akik valamilyen régi, az antropozófia számára is igen fontos irányzatban tevékenykednek, olykor olyan körülményeket találnak maguk körül, amelyekbe valójában nem illenek bele, de az élet, a karma belejuttatja őket. Így mindig különösnek találtam, hogy korai ifjúságomtól kezdve bizonyos ideig, mindig közeledett felém valami a cisztercita rendből. Amikor elvégeztem az általános iskolát, alig kerültem el, hogy ne egy cisztercita rendi gimnázium tanulója legyek; önéletrajzomban említettem, hogy hozzátartozóim milyen okból írattak reáliskolába és nem gimnáziumba. Voltaképpen egészen magától értetődő lett volna, hogy oda kerüljek. De természetesen megvoltak a jó karmikus okai annak, hogy ne így történjen.

A reáliskola azonban, ahová jártam, csak öt lépésnyire volt a cisztercita rend gimnáziumától. Megismertem az akkor még egészen kiválóan oktató cisztercita tanárokat. Nem magát a rendet kell megfigyelnünk, hanem a benne tevékenykedő egyes személyiségeket. Ma is mélységes örömmel gondolok az egyik cisztercita rendi papra, aki nagy lelkesedéssel tanította a német irodalmat abban a gimnáziumban. Magam előtt látom valamennyiüket a wiener-neustadti Alle utcában, ahol iskolakezdés előtt sétálgattak a tanárok. Ezek a civil ruhás cisztercita rendi papok roppant tehetségesek voltak. A tananyag tanév alatti olvasásánál sokszor érdekfeszítőbb volt számomra az, hogy a tanév végén elolvassam a tanárok dolgozatait, így valóban buzgó odaadással fogadtam magamba a ciszterciták saját gondolatait, amiket ennek a wiener-neustadti gimnáziumnak például az iskolai tantervében megfogalmaztak. Ha a ciszetrcita gimnáziumba kerültem volna, magától értetődően cisztercita lettem volna. Ez természetesen csak feltevés, és csak a dolog jellemzése érdekében mondom.

Aztán Bécsben éltem tovább, amint önéletrajzomban is leírtam. Idővel bekerültem a delle Grazie körül kialakult körbe, amellyel a bécsi teológiai fakultás sok professzora érintkezett. Néhányukkal bensőséges ismeretséget kötöttem. Valamennyien az ottani cisztercita rend tagjai voltak. Újra találkoztam tehát a cisztercitákkal. És azon keresztül, ami a cisztercita renden jelenleg átáramlik, mintegy nyomon tudtam követni egynémely dolgot.

Megemlítek önöknek egy esetet, hogy megmutassam azt, ahogyan a karma működik. Delle Grazie teadélutánjain – Angliában ezt ötórai teának hívják – igen jó ismeretséget kötöttem a teológiai fakultás ott megjelent cisztercita professzoraival. Egyszer tartottam egy előadást, és ezen az előadáson jelen volt egy cisztercita rendi pap, egy egészen kiváló ember, és az előadás után valami sajátságos dolgot mondott, amire most csak a következő formában utalhatok: egy olyan szót ejtett ki, amelyben benne rejlett egy régebbi földi életben való barátságunk emléke.

Az ilyesminek nevelő hatása van az életben. Ez 1889-ben történt. A Goetheanumban csak külsőségesen ábrázoltam ezeket a dolgokat, de a cikkek könyv alakban is meg fognak jelenni, és a jegyzetekben majd a belső összefüggésekre is kitérek.

Itt láthatunk valamit abból a karmikus háttérből, amely engem is oda vezetett el, hogy egyáltalán beszélhetek ezekről a szellemi áramlatokról. Ennek előkészítése csak az életben történhet meg, nem a tanulmányokban.

Megmutattam tehát önöknek a platóni és az arisztotelészi áramlat együttműködését. Azután az arisztotelikusok is áthaladtak a halál kapuján. A tudati lélek korszakában egyre inkább tért hódított a Földön a materializmus. De éppen a materializmus földi terjedésének kezdetén megalakult az érzékfeletti világban Michaelnek egy olyan iskolája – mint mondtam, ezeket a dolgokat a szokványos kifejezésekkel kell érzékeltetnem -, amelyben olyan szellemek gyűltek össze, mint Bemhardus Sylvestris, Alanus ab Insulis, Arisztotelész és Nagy Sándor. Itt az akkor éppen nem inkarnálódott emberi lelkek olyan szellemi lényekkel voltak együtt, akik saját életüket földi megtestesülések nélkül élik, de kapcsolatban vannak a földi lelkekkel. Azután ott volt maga Michael, mint tanító, aki a régi misztériumok valamennyi nagy tanítására visszatekintve csodálatos áttekintést nyújtott a régi misztériumok titkairól, de ugyanakkor grandiózusán felvázolta azt a perspektívát is, aminek a jövőben történnie kell.

Ebben a XIV-XV. századi érzékfeletti iskolában olyan lelkeket találunk, akik több földi életen keresztül többé-kevésbé együttműködtek ezekben a csoportokban. Ezek a csoportok Michael áramlatához igyekeztek, tehát olyan lelkekből álltak, akik akarati impulzusukba felvették azt, amit úgy lehet nevezni, hogy össze akartak kapcsolódni a Michael-áramlattal.

Ha megkeressük ezeket a lelkeket, többségüket felfedezzük ezen az érzékfeletti gyűlésen, mivel akkoriban kevesen tartózkodtak közülük lent a Földön, a legtöbben éppen a halál és az újabb születés közötti életüket élték, és részt vettek ennek az érzékfeletti iskolának az összejövetelén. Ott látjuk őket, amint Michael tanítását hallgatják. Ma sokukat felfedezhetjük azokban a személyekben, akik jelenlegi földi megtestesülésük idején bensőséges, őszinte törekvéssel viszonyulnak az antropozófiai mozgalomhoz.

Akik igaz szívvel, bensőleg, őszintén fordulnak az antropozófiai mozgalom felé, azoknak karmájában olyan impulzusok működnek, amelyeket az érzékfeletti világ szempontjából is tanulmányoznunk kell. Ezeket a lelkeket a karmájuk vitte éppen akkor ebbe az érzékfeletti közösségbe, aminek legfőbb oka természetesen az volt, hogy régebbi földi életeikben oly módon alakították a karmájukat, hogy az most ide vezethette őket. De a lelkek karmáját nem ismerhetjük meg teljesen, ha csak a Földön lejátszódó dolgokra tekintünk, figyelembe kell vennünk azt is, ami a halál és az újabb születés között történik velük.

Végtelenül gazdagíthatja világszemléletünket – ha szabad ezt mondanom -, ha a világban tevékenykedő lelkek – végül is valamennyi ember – életét szemlélve, nem mindig földi megszületésükkel kezdjük és halálukkal fejezzük be, minthogy létüket nem is ekkor kezdik és nem is ekkor fejezik be. Ami szellemileg lejátszódik, abban nemcsak azok a lelkek tevékenykednek, akik ma testesülnek meg a Földön, hanem olyan más lelkek is, akik a halál és az újabb születés között tartózkodnak, és leküldik onnan hatásuk sugarait a Földre. Saját tetteinkben az ilyen lelkek impulzusai is benne rejlenek. Hiszen mindez ugyanúgy együttműködik, ahogy a földi tettek is átnyúlnak a szellemi síkra, és ott tovább hatnak, ahogyan például az első misztériumdrámámban képszerűen utaltam erre Capesius és Strader személyiségénél.

Brunetto Latini, Dante tanítója szintén itt van. Annak idején meghalt, áthaladt a halál kapuján, de ez csak az élet megváltozása volt számára. Valójában most is jelen van. Továbbra is hat, és ha szellemileg keressük, meg is találjuk.

Az emberiség szellemi fejlődéséről alkotott képünk azáltal teljesedik ki, ha mindig bele tudjuk vonni az úgynevezett halottakat is, akik tulajdonképpen sokkal elevenebbek, mint az úgynevezett élők. Brunetto Latini korunkban ugyan nem testesült meg a Földön, mégis sok tekintetben benne él roppant sok mindenben, ami jelenleg történik. Látjuk ebből is, hogy a földi élet mennyire szorosan kötődik az érzékfelettihez, és valójában nem is beszélhetünk egy a földi-fizikai világtól teljesen elválasztott érzékfeletti világról sem, mert minden földit áthat az érzékfelettiség, és minden érzékfeletti valahol vagy valamikor megnyilvánul a fizikaiban.

Kedves barátaim, a Karácsonyi Gyűlés óta az antropozófiai mozgalomba bele kell kerülnie annak, hogy egészen nyíltan, elfogulatlanul, a teljes megismerésre való törekvéssel tárgyaljuk az érzékfeletti tényeket. Ez az ezoterikus vonás jellemezze az antropozófiai mozgalmat! Csakis ez teheti lehetővé, hogy megadjuk számára az igazi spirituális tartalmat.

Amit Michael áramlatáról mondtam önöknek, az tovább folytatódott. Amikor azonban az egyes lelkek újra és újra megjelennek a Földön, akkor rá vannak utalva arra, hogy azokat a fizikai testeket használják, amelyeket az adott korszak nyújthat számukra, és bele kell illeszkedniük az illető korszak nevelési impulzusaiba is. A materialista korban mindez egyfajta külső formát ölt. De ez a kor a lehető legnagyobb akadályokat jelenti az olyan lelkek számára, akik régebbi földi életeikben sok spiritualitást vettek fel magukba, mert erősen gátolja őket abban, hogy testükbe bekerüljön a szellemiség. A mai nevelés rendszabályai is ilyen hatásúak. Nem kell csodálkoznunk azon, amikor azt mondom, hogy az antropozófiára őszintén törekvő embereket az említett módon találhatjuk meg a történelem előző korszakaiban. Valódi megismeréshez nem juthatunk, ha nem látjuk meg mindannak együttes hatását, ami a világban él és működik. A szellemi kutatás teljesen a szellemi életen múlik, így szükségessé teszi, hogy a szellemet a maga saját útján keressük. A szellem útjai azonban minden korszakban mások. A mi korunkban csak akkor járhatók, ha a külső természet szellemi megismerésének szilárd talaja a rendelkezésünkre áll.

Azt a korszakot, amelyet most a Michael-áramlat ábrázolásával leírtam, egy olyan korszak követte itt a Földön, amely már teljesen átadta magát a materialista szemléletnek, mindenhez materialista módon közeledett. Az érzékfeletti világban ugyanakkor Michael impulzusának a legintenzívebb előkészítése bontakozott ki, és a mi korunkban az emberek ezt mintegy lehozzák a szellemi világból a földi világba. Korunk nem kapcsolódhat ahhoz, ami az elmúlt századokban történt itt lent a Földön, ezt ismernünk kell, de nem kapcsolódhatunk hozzá. Korunk mai tudatával ahhoz kell kapcsolódnunk, ami az érzékfeletti világ síkján játszódott le a legutóbbi századokban. Az erről való ismeretnek az antropozófiai tevékenység, az antropozófiai élet talajává kell válnia. Azt a szemléletmódot, amelyet ezeken az órákon érzékeltettem önöknek, nemcsak hideg ésszel, józan érzülettel kell befogadnunk, hanem teljes emberi mivoltunkkal, az emberi lélek egész befogadó- képességével is. Az antropozófia csak akkor jelenthet valamit az emberiségnek, ha az emberi lélek teljes befogadóképességével vesszük fel magunkba. Ez az alapja annak, amit az Antropozófiai Társasággal egyesült antropozófiai mozgalom a Karácsonyi Gyűlés óta akar. Kívánatos lenne, hogy mindez egészen mélyen átitassa a hozzá kapcsolódó emberek lelkületét, és hogy tudatossá váljon bennük az, hogy a lelkük mélyén mit hordoznak saját karmájukként.

Ezzel, kedves barátaim, megteremtettük az alapját annak, ami majd tovább vezet bennünket a következő alkalommal, amikor Michael áramlatának további alakulásáról fogok beszélni, valamint az antropozófia ebből adódó feladatairól, általában korunk szellemi életének tennivalóiról.

– Dornach, 1924 szeptember 14.

[Az élő platonizmus alkonyi hangulata a chartresi iskolában, mialatt Mihály érzékfeletti iskolájában a jövő impulzusai jönnek létre. Ezek belehatnak jelenkorunk antropozófiai mozgalmába. Julianus Apostata alakja.]

Ezek az itt látható képek annak az ajándéknak a részei, amiket a napokban kaptam valakitől, amikor többször is beszéltem a nyugati szellemi élet számára oly jelentős chartres-i iskoláról. A képeken a nagyszerű középkori építészetnek és szobrászatnak azokat a csodálatos alkotásait figyelhetjük meg, amelyek ott jöttek létre, ahol egykor ez az annyira fontos szellemiség virágzott.

A chartres-i iskolában azok a személyiségek működtek, akik a XII. században tanítva vagy éppen tanulva igyekeztek elmélyedni abban, ami a múltban még eleven szellemiségként élt, és ami az európai civilizáció fejlődésének abból a korszakából származott, amelyben a tudásra vágyó emberiség még a természeti lények eleven tevékenységében és mozgásában kereste a megismerést, és nem az élettelen, elvont természeti törvényeket kutatta. Így a chartres-i iskolában intenzíven ápolták a természetben működő szellemi hatalmak iránti odaadást, és bár ez már nem a régi beavatás útján történt, mégis olyan személyiségek képviselték, akiknek volt érzéke és szíve ahhoz, hogy az egykori spirituális élmények némelyikét a hagyományok útján magukba fogadják. Említettem, hogy Brunetto Latiniben, Dante nagy tanítójának szellemében a chartres-i iskola titokzatos kisugárzását láthatjuk, illetve azt is mondtam, hogy Chartres személyiségei a szellemi világban tovább hatottak, szövetkezve azokkal, akik később a dominikánus rendben a skolasztika hordozóiként jelentek meg.

A chartres-i személyiségek az idők jeleiből kiolvasták, hogy számukra csak akkor érkezik el újra a földi élet ideje, amikor Michaelnek a XIX. század végén esedékes áramlata már terjedni kezd a Földön. Ezek a chartres-i személyiségek messzemenően részt vettek azokban az érzékfeletti tanításokban, amelyek Michael vezetésével mentek végbe, hogy mintegy kiárasszák a világba azokat az impulzusokat, amelyeknek a következő századok spirituális életében kell érvényesülniük, és aki ma a szellemi élet ápolásának akarja szentelni magát, annak szükségképpen ezeknek a hatása alatt kell állnia.

Nagyjából azt mondhatjuk, hogy a chartres-i szellemek reinkarnációja a XX. század első feléig csak kis mértékben történt meg. De megadatott számomra az a lehetőség, hogy visszapillantsak a chartres-i iskolára, mégpedig egy indítéknak köszönhetően. Volt a chartres-i iskolában egy szerzetes, aki teljesen átadta magát az iskola akkori szellemének. De éppen az, hogy ennek így átadta magát, keltette fel benne a földi szellemi élet alkonyi hangulatának érzését is. Chartresban ott élt ugyan mindaz, ami még a szellemmel teljes platonizmus nagy és jelentőségteljes impulzusaira emlékeztetett, de már úgy, hogy ennek a chartres-i életnek a hordozói kénytelenek voltak azt mondani, hogy a jövőben az európai civilizáció már nem lesz fogékony a platóni elevenség iránt.

Megható látnunk, ahogy a chartres-i iskola megőrzi az úgynevezett hét szabad művészet inspiráló géniuszainak mintegy a képmását. Ezek: a grammatika, a dialektika, a retorika, az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a muzsika. A hét szabad művészetben adott szellemiség befogadásában is még eleven isteni adományokat láttak – amelyek szellemi lények révén közeledtek az emberhez -, nem pedig élettelen természeti törvényekről szóló halott gondolatokat. De már látható volt, hogy a jövőben Európa nem lesz ezek iránt fogékony. Ezért érezték a földi szellemi élet alkonyi hangulatát.

Ez a chartres-i munkának és tanításoknak magát különösen átadó szerzetes megtestesült a mi korunkban, de úgy, hogy e személyiség életében csodálatos módon megtalálható volt előző életének tükröződése. Ismertem, sőt barátságban voltam egy írónővel, aki már régebben meghalt, és aki a mi időnkben egészen különös lelki hangulatot hordozott magában. Erről a lelki hangulatról még nem beszéltem, bár már évekkel ezelőtt megfigyeltem. Ezekről a dolgokról azonban valójában csak azóta lehet beszélni, amióta az Antropozófiai Társaságban megtörtént a Karácsonyi Gyűlés, mert ez sajátságos megvilágításba helyezi ezeket a dolgokat, és ma már lehetőségünk nyílik arra, hogy elfogulatlanul beszéljünk róluk.

Amikor az ember ezzel a személyiséggel beszélgetett, akkor lényegében mindig arról beszélt, hogy meg akar halni. Ez a halálvágya nem szentimentális vagy hipochondriás lelki hangulatból származott, még csak nem is melankóliáról volt szó nála, hanem annak, akinek volt bizonyos pszichológiai érzéke az efféle dolgok iránt, és képes volt ezt a lelket messzire követni, az úgy érezhette, hogy ez a hangulat egy előző földi élet vetülete. Egy előző földi életben elvetett csíra most bújt elő: nem a halálvágyban, hanem abban az érzésben, hogy ennek az újból megtestesült léleknek tulajdonképpen semmi köze nem volt a jelenkorhoz.

Ennek a személyiségnek az írásai is olyanok, mintha egy másik világból származnának, nem közlésük vagy tárgyuk alapján, hanem hangulatilag. Ennek a hangulatnak a megértéséhez csak úgy juthatunk közel, ha megtaláljuk az utat attól a borongó fénytől, amely az írásaiban és az alapjukat képező lelkiségben élt, ahhoz a chartres-i szerzeteshez, aki mélyen átélte annak idején Chartresban az eleven platonizmus alkonyi hangulatát.

Ennél a személynél tehát nem melankóliáról vagy szentimentalizmusról volt szó, hanem egy régebbi életének kisugárzásáról. Mostani lelke tükörhöz hasonlított, amelyben valóban ott derengett a chartres-i élet. Nem a chartres-i tanítások tartalma jött át benne, hanem csak annak hangulata. Ha visszatekintve belehelyezkedünk ebbe a hangulatba, akkor átérezhetjük azoknak a személyiségeknek a szellemi fényképét, akik annak idején Chartresban tevékenykedtek.

Látják, az élet a legkülönfélébb módon nyújt lehetőséget arra, hogy betekintsünk ezekbe a dolgokba. Legutóbbi alkalommal felidéztem a cisztercita renddel kapcsolatos élményeimet. Ennek kiegészítéseképpen most azt említettem meg, hogy a chartres-i iskola alkonyának érzülete hogyan került át korunk egyik rendkívül érdekes személyiségének szívébe és lelkébe. Mostanra már régóta visszatalált azokba a világokba, ahová annyira vágyódott, a chartres-i atyákhoz. Ha ennek a személyiségnek egész lelki életén nem uralkodott volna ilyen levertség a chartres-i szerzetes lelki hangulatának karmikus következményeként, akkor alig hinném, hogy korunkban létezett volna nála alkalmasabb személy arra, hogy valaki a középkorban még létező hagyományos szellemiség alapján ápolja korunk szellemi életét. A lélek mélységeiben ható karmikus impulzusok olykor azt a sajátságos dolgot eredményezik, hogy a következő inkarnáció fizikai arckifejezése hasonlít az előző inkarnációéra. Ez ritkán fordul elő, de lehetséges. Annak a szerzetesnek és korunk írónőjének arca valóban rendkívül hasonló volt.

Kedves barátaim, szeretnék ehhez kapcsolódva az Antropozófiai Társaság, illetve egyes tagjaink individuális karmájáról is beszélni. Mint legutóbb utaltam rá, az antropozófiai mozgalomban őszinte szívvel résztvevő lelkek nagy része valahol és valamikor már megtalálta az utat Michael áramlatához. Tulajdonképpen erre is vonatkozott mindaz, ami az érzékfeletti világban történt, párhuzamosan azzal, hogy a fizikai világban Konstantinápolyban összeült a nyolcadik zsinat, ami a Harun al Rasid udvarában történtek folytatásaként ment végbe a szellemi és fizikai síkon; végül pedig, amit a Michael vezetésével tartott XIV-XV. századi érzékfeletti iskoláról mondtam. Ennek az iskolának a tanításában az volt a jelentős, hogy mindig újra rámutattak először is a régi misztériumokkal való összefüggésekre, arra, aminek a régi misztériumok tartalmából új alakban ismét meg kell jelennie, hogy spiritualitás hassa át az újabb kor civilizációját, másfelől azokra az új impulzusokra, amelyeket a szellemi életért tevékenykedő lelkeknek meg kell szerezniük eljövendő működésükhöz. E szellemi áramlat megismerése révén világossá válik számunkra, hogy mi az antropozófia: a Krisztus-impulzus megújult, valóságos, mélyreható megértése.

Az antropozófiai mozgalomban valójában a lelkek kétféle típusát találjuk meg. Ezeknek a lelkeknek egy része végigélte azokat az áramlatokat, amelyek az első századok keresztény áramlatai voltak. Átélték a világba érkező kereszténységet, különösen Konstantin császár idején és a közvetlenül utána következő korokban. Sokan vannak az Antropozófiai Társaságban ma olyanok, akik a kereszténység igazi megértésére törekednek. Ezek többnyire azok a lelkek, akik akkoriban őszintén közeledtek a kereszténységhez, és azt bensőséges elmélyültséggel vették fel magukba. Nem azok voltak ezek, akik egyszerűen csak engedelmeskedtek Konstantin császár parancsának, hanem azok, akikben megvolt az a törekvés, hogy valódi keresztények legyenek. Ők inkább egyes szektákba tömörültek. Az antropozófiai mozgalomhoz becsületes módon csatlakozó sok mai lélek valamikor keresztény szekták bensőségesen elmélyült tagja volt. Ez az impulzus nem tudatos bennük, sőt sok esetben félre is értik.

Vannak azonban másmilyen lelkek is az antropozófiai mozgalomban, akik közvetlenül nem élték át ezt a korai keresztény fejlődést, hanem egy későbbi keresztény korba születtek bele, amikor a szekták bensőséges elmélyültsége már nem létezett. De ugyanakkor sok minden él elevenen és el nem halványodva a lelkük mélyén, amit a kereszténység előtti korban élhettek át, mint a misztériumok régi pogány bölcsességét. Ők is átélték a kereszténységet, de nem hatott rájuk annyira, mint az előbbi lelkekre, mivel elevenebben maradt meg bennük a régi misztériumok benyomása, tanítása és kultikus gyakorlata. Az utóbbiak között, akik ilyen módon kerültek az antropozófiai mozgalomba, találhatunk olyan lelkeket, akik Krisztust nem elvont értelemben keresik. Az előzőkben említettek mintegy annak örülnek, hogy az antropozófiai mozgalomban ismét rátalálnak a kereszténységre. A többiek között vannak azonban azok, akik belső megértéssel közelednek az antropozófiában felfedezhető kozmikus kereszténységhez. Az antropozófiai mozgalomban Krisztust, mint kozmikus Napszellemet elsősorban azok a lelkek fogják fel, akiknek lelke mélyén még sok minden elevenen él a régi pogány misztériumok emlékéből. A jelenkori emberiség szellemi életének áramlatai összefüggnek mindezzel – a jelenkor fogalmán most évtizedeket, évszázadokat értek.

Az antropozófia végül is a mi korunk szellemi életéből sarjadt ki. Ha tartalmában közvetlenül nem is azonos ezzel a szellemi élettel, karmikusan sokféle módon nőtt ki belőle, és ha látszólag sok minden nem is tartozik ahhoz, ami az antropozófiában megjelenik, mégis fontos, hogy mindaz belekerüljön szellemi látókörünkbe, ami az idők folyamán az említett régebbi áramlatokban élt. A fizikai világ külső történéseinek igaz megértése csak úgy lehetséges, ha e történések hátterében meglátjuk azt, ami szellemi területről áramlik le a fizikai síkon zajló eseményekre. A legutóbbi alkalommal is elmondtam, hogy újra bátorságot kell merítenünk ahhoz, hogy korunkba belevigyük azt a régi misztériumi érzületet, amely a fizikai történéseket nem csupán elvont módon fűzi hozzá valamilyen panteista, deista vagy egyéb ilyen jellegű szellemi valósághoz, hanem az egyes történéseket és azokon belül az emberi élményeket konkrétan vissza tudja követni eredeti szellemi okaikhoz és lényegükhöz.

Erre éppen az adhat alkalmat, amit korunk egyik legnagyobb feladatának kell tekintenünk. Korunkban ismét meg kell keresnünk a test, lélek és szellem hármasságának megfelelő igazi emberismeretet, de nem elvont eszmékben vagy törvényekben gyökerező formában, hanem az egész ember valóságos lényébe tekintve. Az embert egészséges és beteg állapotaiban kell kutatnunk, de nem pusztán a fizikai ismeretek szerint, ahogyan ma megszoktuk. Így nem ismerjük meg igazán az embert, főként arról nem kapunk képet, ami mindenkor befolyásolja az emberi életet, és alapvetően kihat az ember sorsára: a szerencsétlenségről és betegségről, a tetterőről vagy éppenséggel a tehetetlenségről. A karmát csak akkor érthetjük meg minden megjelenési formájában, ha az embert fizikai életének kezdetétől fogva követni tudjuk saját szellemiségébe, belső lelki életébe.

Ma a megismerésre való törekvés általában olyan, hogy az embert egészen külsőlegesen szemlélik, szerveire, idegeire, vérkeringésére és egyebekre vonatkozóan, Aki az ember egészségét és betegségét innen közelíti meg, az mindebben nem lesz képes rátalálni a szellemre vagy a lélekre. Azt mondhatnánk, hogy a mai anatómus hasonló módon felelhetne, mint ahogy egykor az ismert csillagász felelt az uralkodó kérdésére: végigkutattam az egész világegyetemet, mindenütt kerestem benne Istent, a csillagokban és azok mozgásaiban, de sehol nem találtam. – Ezt mondta a csillagász. A mai anatómus és fiziológus azt mondhatná: megvizsgáltam az emberben mindent, a szívet, a vesét, a gyomrot, az agyvelőt, a véredényeket és idegeket, de a lelket és a szellemet nem találtam.

Látják, ebből származik a mai orvostudomány valamennyi nehézsége. Mindezt általában az antropozófiai mozgalommal, az egész Antropozófiai Társasággal szemben támasztott igényeknek megfelelően kell továbbfejlesztenünk, a részleteket tekintve pedig szakszerűen, egyes csoportokban, ahogyan például most egy szakmailag felkészült csoport előtt beszélünk a lelkipásztori orvoslásról. Mert végül azokat az összefüggéseket is meg kell találnunk, amelyek éppen a karmikus folyamatok átfogóbb összefüggéseiként adódnak számunkra. A hallgatók meg fogják látni a kortanban és a terápiában, hogy a beteg és az egészséges ember megfigyeléséhez mindazt tekintetbe kell vennünk, ami a külső fizikaiság mellett a lélekre és a szellemre vonatkozik, persze a fizikait – mint mindig elismétlem – éppen annyira elismerve, ahogy a természettudomány leírja.

Nemsokára megjelenik az a könyv, amelyet kedves munkatársammal, Ita Wegman doktornővel együtt dolgoztunk ki az egészséges és a beteg emberre vonatkozóan. Ki fog derülni belőle, hogy ezen a területen is figyelembe kell vennünk az emberi lény magasabb rendű tagjait. A fizikai embertől a szellemi emberhez való eljutás megfelelő formáját kereső kutatások csak akkor nyújtanak előrevivő eredményeket, ha a helyes módon végzik azokat. Ehhez a munkához nemcsak a jelenkori kutatásokat kell felhasználnunk, hanem be kell vonnunk azoknak a karmikus szálaknak a kutatását is, amelyek az emberiség fejlődésében érvényesülnek. Mintegy a karma erőivel kell dolgoznunk, hogy rájöjjünk a szóban forgó titkokra. A munka első kötetében ennek csak az alapját fektetjük le, de folytatni fogjuk, és akkor attól, amit inkább elemi módon fejtettünk ki, tovább haladunk ahhoz, ami az orvosi-kórtani oldal felől teszi lehetővé az ember megismerését. Ez csak azért lehetséges, mert Wegman doktornő olyan személyiség, aki orvosi tanulmányait úgy végezte, hogy azok természetszerűen alkalmazkodnak az ember lényének szellemi szemléletéhez.

E kutatás során, ha az ember szerveit szellemi perspektívából nézzük, olyan ismeretek adódnak, amelyek elvezethetnek a karmikus összefüggésekhez. Mert ez a szemléletmód, amelyet ki kell fejlesztenünk, hogy a szellemiséget meglássuk, ez visz közelebb az emberi személyiségek elmúlt földi életeinek megfejtéséhez. Olyan szemléletről van szó, amely nem az egész ember mögött rejlő szellemiség megragadására irányul, hanem csak az egyes szervei mögött rejlő szellemiség megtapasztalására. Az egyik szerv mögött, mondjuk a Jupiter világa áll, a másik mögött a Vénuszé, és így tovább. Az ember jelenlegi földi életében bőrével körülhatároltan áll előttünk. Ha megszerezzük azt a képességet, hogy betekintsünk az ember egyes szerveinek az életébe, akkor kitágul számunkra az, ami a bőrünkön belül található, és minden szerv a világ másik irányába vezet el bennünket: a makrokozmoszba vezető utat mutatja meg. Az ember odakint ismét kiteljesedik, és éppen erre van szükség, hogy szellemileg újra felépíthesse magát, miután legyőzte a bőrével határolt jelenlegi alakját.

Ha kifelé követjük azt, ami fizikailag egészen más, mint ahogy a mai anatómus és fiziológus elképzeli, akkor ez olyan szemléletet nyújt, amely az ember régebbi földi életeibe való betekintésre is alkalmat ad. Mert így átélhetjük azokat az összefüggéseket, amelyek megvilágítják az emberiség fejlődésének történetét, és értelmezhetővé teszik mindazt, ami fizikailag megjelenik. Valójában az emberek egész múltja benne él jelenükben. De ezzel az általános, elvont mondattal természetesen még nem mondtunk sokat, hiszen ezt mondják a materialisták is. A dolog nem ezen múlik, hanem azon, hogy ez a múlt vajon hogyan él benne a jelenben.

Erre is mondanék önöknek egy példát, amely rendkívül érdekes, és bennem is a legnagyobb csodálkozást ébresztette, amikor kutatásaim eredményeként elém került. Néhány dolog mindenesetre helyesbítésre, vagy legalább is kiegészítésre szorult, amit ezen a területen régebben elgondoltam.

Aki megértéssel tekint a történelemre, annak számára a kereszténység első századainak egyik eseményét különös titok lengi körül. Látunk itt valakit, Konstantin császárt, akit belsőleg talán kevéssé tartunk alkalmasnak erre, mégis elfogadja a kereszténységet, hogy azt végül azzá alakítsa, ami a Nyugat hivatalos kereszténységévé vált. Konstantin mellett azonban ott találjuk Julianus Aposztatát is – persze nem szó szerinti értelemben, hanem egy nagyobb időközt véve alapul -, azt a személyiséget, akiben még valódi misztériumbölcsesség élt. Julianus Aposztata beszélt a háromszoros Napról. Élete is annak esett áldozatul, hogy éppen emiatt misztériumárulónak tekintették. A háromszoros Napról abban a korban nem volt szabad beszélni, korábban pedig különösen nem. Julianus Aposztata sajátságos módon viszonyult a kereszténységhez. Bizonyos értelemben csodálkozhatunk azon, hogy éppen ez a finom, zseniális elme olyan kevéssé volt fogékony a kereszténység nagysága iránt. Ez azonban onnan eredt, hogy környezetében igen kevés valóban tisztességes embert talált. De azok között, akik bevezették őt a régi misztériumokba, még sok pozitív tevékeny becsületességet tapasztalt.

Julianus Aposztatát Ázsiában meggyilkolták. A gyilkosságról mindenfélét meséltek, de valójában azért történt meg, mert misztériumárulónak tekintették. Ez egy előre kitervelt gyilkosság volt.

Ha megismerkedünk azzal, amit Julianus Aposztata magában hordott, akkor mélységes érdeklődés ébredhet bennünk aziránt, hogy ez az individualitás hogyan élt tovább? Mert egészen sajátságos személyiség volt, és azt kell mondanunk róla, hogy sokkal alkalmasabb lett volna a kereszténység útjának egyengetésére, mint Konstantin vagy Klodvig, vagy bárki más. Ez lelkialkatában rejlett. Ha a kor kedvezett volna, akkor megfelelő körülmények esetén a régi misztériumok egyenes vonalú folytatásaként megteremthette volna az utat a kereszténység előtti kozmikus Krisztushoz, a Logoszhoz, ahhoz a Krisztushoz, aki a Golgotai Misztérium után hatott tovább az emberiségben. Ha szellemileg foglalkozunk Julianus Aposztatával, akkor különös dolgot találunk: ez az Aposztata-lény burok volt nála, de lelkének mélyén ott rejlett a kereszténység megragadásának ösztöne, amit azonban nem engedett kibontakozni magában, hanem elnyomta, annak hatására, hogy Celsus ostobaságokat írt Jézusról. Néha előfordul, hogy egy zseniális személyiséget tőrbe csal mások butasága. Úgy érezzük tehát, hogy Julianus lett volna a kereszténység útjának egyengetésére igazán alkalmas lélek, hogy a kereszténységet arra az útra terelje, amerre annak ténylegesen haladnia kellett volna.

Azután elhagyjuk Julianus Aposztata lelkét földi életében, és a legnagyobb érdeklődéssel követjük személyét a szellemi világban. Itt azonban valami homályossá válik. Ezt a lelket homály lengi körül, és csak a legintenzívebb törekvésnek sikerül eligazodnia. A középkorban sok olyan nézet létezett, amelyek többnyire ugyan legendaszerűek voltak, de megfeleltek a valóságos eseményeknek. Már említettem, hogy mennyire valósághűek – még ha természetesen mesés formában is – a Nagy Sándor személyéhez fűződő mondák. Milyen elevennek tűnik Nagy Sándor élete Lamprecht pap leírásában!

Ami Julianus lényéből tovább él, az úgy él tovább, hogy tulajdonképpen mindig el akar tűnni a kutató figyelme elől. Ha követjük, mintegy csak a legnagyobb nehézséggel tudunk szellemi tekintetünkkel a közelében maradni, állandósan eltűnik. Évszázadokon át követjük, egészen a középkorig, de közben mindig visszahúzódik előlünk. Ha azután mégiscsak sikerül megközelítenünk, akkor különös helyen találjuk magunkat, amely igazából nem is történelmi, de mégis valóságos: végül ugyanis egy nőalakba ütközünk, akiben megtaláljuk Julianus Aposztata lelkét, és aki egy számára nyomasztó élmény hatására fontos dolgot vitt véghez életében. Ez a nőalak azonban nem önmagában látta Julianus Aposztata sorsának képmását, hanem valaki másban, annak kapcsán, hogy Julianus vezetett egy hadjáratot keletre, és ennek során árulás következtében életét vesztette.

Akiről most beszélek, Herzeloyde, Parsifal anyja, aki történelmi személy volt, bár a történelem nem említi. Gamurettel házasodott össze, aki egy keleti hadjáraton árulás áldozata lett, ez utalt Herzeloyde saját régebbi, Julianus Aposztatában átélt sorsára. Ez az utalás mélyen hatott a lelkére, és ezáltal vitte véghez azt, amit legendaszerűen, de nagyon is történelmileg mondtak el arról, ahogyan Parsifalt nevelte. Julianus Aposztata, akinek lelke egészen visszahúzódott a kutatás elől, és akiről úgy érezzük, hogy tulajdonképpen arra lett volna hivatva, hogy a kereszténységet a helyes útra terelje, a középkorban női testben élt. Ő volt az, aki útjára bocsátotta Parsifalt, hogy megkeresse és megmutassa a kereszténység ezoterikus útjait.

Látják, sokszor ilyen titokzatosan és rejtélyesen vezetnek az emberiség útjai az élet mélyebb rétegeiben és annak hátterében. Ez a példa kapcsolódik ahhoz, amit a chartres-i iskoláról mondtam, és felhívja a figyelmünket arra, hogy alapjában véve milyen csodálatosak az emberi lélek és az egész emberi fejlődés útjai. Ez a példa még folytatásra vár. Elmondok majd néhány dolgot Herzeloyde életéről és arról, akit akkor fizikailag, mint Parsifalt kiküldött a világba. Legközelebb innen folytatjuk.

– Dornach, 1924 szeptember 16.

[Julianus Apostata — Herzeloyde — Tycho de Brahe individualitása. Verulami Bacon démon bálványai. A XVIII és XIX. század fordulóján az érzékfeletti kultusz. Mihály áramlatának értelmében inspiráló hatások Tycho de Brahe individualitása révén. Schelling és Jakob Frohschammer.]

A korunk szellemi életéig terjedő fejlődés fonalát Julianus Aposztatánál, illetve a benne élő individualitásnál szakítottuk meg, akiről elmondtam, hogy később abban a személyben testesült meg, akiről csak legendaszerű hagyományok maradtak fenn, és akit Herzeloydeként ismerünk a Parsifal-mondából. Ekkor elmélyült lelki élet költözött a régebbi Julianus Aposztata lelkébe, amire szüksége is volt ennek a személyiségnek azokkal a lelki viharokkal és belső küzdelmekkel szemben, amelyeket mint Julianus Aposztata élt át. Olyan élet volt ez, amely mint békülékeny, meleg felhő vonult át a korábbi Julianus Aposztata- személyiségen. Így vált ez a lélek bensőleg intenzívebbé. A legkülönfélébb belső impulzusokkal gazdagodott.

Ez a lélek azonban azok közé tartozott, akik átvettek valamit a régi misztériumokból, akik még benne éltek a régi misztériumok tartalmában, abban a korban, amikor ezek a misztériumok még nem vesztették el teljesen ragyogásukat. Így ez a lélek sokat felvett a kozmosz spiritualitásából. A Herzeloyde-inkarnációban ez bizonyos mértékben visszaszorult, de később feltört ebben a lélekben, és a XVI. században így találunk rá újra erre az individualitásra. Felismerjük nála, ahogy kereszténnyé váltan jelenik meg benne az, amit Julianus Aposztataként élt át. Ez a lélek, mint Tycho de Brahe jelenik meg a XVI. században, és szembekerül a nyugati civilizációban jelentkező kopernikuszi világnézettel.

Ez a kopernikuszi világnézet olyan képet adott a világmindenségről, amely végső következményeit tekintve arra irányul, hogy teljesen kiűzze a kozmoszból a spiritualitást. A kopernikuszi világkép végső soron a világmindenség teljesen mechanikus-gépies térbeli felfogásához vezet. Ennek a világképnek az alapján mondta Napóleonnak az ismert csillagász, hogy ebben a világmindenségben nem találja sehol sem Istent, bár mindent átkutatott, de Istent nem találta. Ez minden spiritualitás tagadása volt.

Ehhez a szemlélethez a most Tycho de Brahéban megjelenő lélek nem tudott alkalmazkodni. Látjuk ezért, hogy Tycho de Brahe felveszi világnézetébe azt, ami a kopernikuszi világképből felhasználható, de elutasítja például a Földnek tulajdonított abszolút mozgás elvét, amit Kopernikusz hangsúlyozott. Tycho de Brahénál ezt a kozmikus spiritualitáshoz kötődve látjuk, és ha élete folyását nyomon követjük, akkor éppen itt láthatjuk, ahogy a régi karma teljes erejével ismét feltör, és tudattartalommá akar válni. Dán hozzátartozói mindenképpen a jogi pályán akarták tartani. Lipcsében egy házitanító felügyelete mellett kellett jogot tanulnia, és csak azokat az éjszakai órákat hasznosíthatta a maga számára, amíg az aludt. Ilyenkor mintegy kilépett a kozmoszba, és érintkezett az isteni lényekkel. Egészen sajátságos dolgokat találunk az életrajzában.

Látni fogjuk, hogy ez lényeges lesz a Tycho de Brahe-Herzeloyde-Julianus Aposztata individualitás későbbi megítélésénél. Azokkal az igen egyszerű eszközökkel, amelyeket saját maga készített, alapvető számítási hibákat fedezett fel a Szaturnusz és a Jupiter pályájának meghatározásában. Sajátságos esemény Tycho de Brahe életében, hogy fiatalemberként egy napon azt a törekvést érzi magában, hogy megkeresse az égen a Szaturnusz és a Jupiter pontos helyét, mégpedig olyan kezdetleges műszerekkel, amelyekről másnak eszébe sem jutott volna, hogy jók lehetnek valamire. Ezeket a dolgokat teljesen áthatja nála a spiritualitás, amely fokozatosan bevezeti őt a kozmikus világ megismerésébe, amire mindenképpen szükség van akkor, ha a modem beavatásra törekszünk. Ekkor eljutunk oda is, hogy a szellemi lényekről ugyanúgy beszéljünk, mint a fizikai földi emberekről, mivel valójában mindig kapcsolatban állunk velük. Hiszen alapjában véve csak a lét kvalitásában különböznek az éppen a fizikai síkon tartózkodó emberi lények azoktól, akik testetlenül élnek a halál és az újabb születés között.

Mindez Tycho de Brahénál oda vezetett, hogy be tudott tekinteni azokba a fontos összefüggésekbe, amelyekre csak akkor találunk rá, amikor itt a Földön már nem úgy tekintünk mindenre, mintha egyedül csak földi erők okoznák, és már nemcsak matematikailag számítjuk ki a csillagok járását, hanem amikor belátjuk a csillagok és az emberiség történelmi impulzusainak egymásra hatását. Julianus Aposztata olyan ösztönös erőket hozott magával a lelkében, amelyeket az ő életében még nem hatott át a racionalizmus vagy intellektualizmus, hanem intuitív és imaginatív volt – ez jellemezte belső életét – de mindezek révén egy igen feltűnést keltő dolgot tudott tenni.

Kortársaiban nem keltett mély benyomást a Kopernikusztól eltérő csillagászati nézeteivel, és azzal, amit a csillagászatban elért. Számtalan csillagot figyelt meg, és megszerkesztett egy csillagtérképet, ami lehetővé tette Kepler számára, hogy nagyszerű eredményeit elérje. Mert Kepler Tycho de Brahe csillag- térképe alapján jutott el saját törvényeihez. Kortársaiban azonban mindez nem keltett akkora benyomást, mint egy önmagában nem is lényeges, ám mégis feltűnő dolog. Szulejmán szultán halálát ugyanis szinte napra pontosan megjósolta, ami be is következett, ahogyan előre megmondta. Tycho de Brahéban tehát azt látjuk, hogy az újabb korban a spirituális intellektualitással együtt az a régi szemlélet is feldereng, amelyet mint Julianus Aposztata ismert meg. Mindez személye révén átkerül az újabb korba. Tycho de Brahe valóban a legérdekesebb lelkek közé tartozott, amikor a XVII. században áthaladt a halál kapuján, és belépett a szellemi világba.

A Julianus Aposztata-Herzeloyde-Tycho de Brahe személyiséget mindig ott találjuk abban az áramlatban, amit Michael áramlataként írtam le, valamilyen érzékfeletti működésben alapjában véve állandóan jelen van. Ezért találjuk meg az érzékfeletti világ olyan jelentős eseményeinél is, amelyek Michael áramlatával függnek össze a XVIII. század végén és a XIX. század elején.

Már utaltam arra a nagy érzékfeletti iskolára, amely magának Micahelnek a vezetése alatt zajlott le a XV. és a XVI. században. Akik részt vettek ebben az iskolában, azok számára olyan élet kezdődött, amelynek során erőket kellett kifejteni, és olyan tevékenységeket kellett véghez vinni a szellemi világban, amelyek kihatottak a fizikai világra, teljesen annak érdekében történtek. Így éppen ennek az iskolának az idejét követően fontos feladat jutott egy személységnek, Nagy Sándor individualitásának akinek folytatódó életeiről már beszéltem.

Arra is felhívtam már a figyelmüket, hogy Verulami Baconban az újratestesült Harun al Rasidot kell látnunk. Bacon nézetei éppen a finomabb szellemi törekvések tekintetében gyakoroltak jelentős, mértékadó befolyást az egész azutáni szellemi fejlődésre, de érdekes, hogy Baconban a régi spiritualitásnak valamilyen, mondhatnánk, beteges kifejlődése figyelhető meg, ami nála már Harun al Rasidként is jelen volt. Így azt látjuk, hogy Bacon impulzusából démoni lények egész serege árad szét. Ez érzékfeletti módon szinte betölti a világot – fizikai, bár természetesen nem látható alakban -, úgy értem ezt, hogy a fizikai világot démoni lények árasztják el. Főként Nagy Sándor individualitásának jutott az a szerep, hogy szellemileg küzdelmet folytasson Lord Bacon e démoni képzetei ellen.

Hasonló rendkívül fontos tevékenységek történtek lent is, különben a XIX. század materializmusa még sokkal pusztítóbb módon tört volna be. A szellemi és a fizikai világ kölcsönhatásában lejátszódó ilyen irányú tevékenységek azután Michel áramlatába tömörültek, mígnem a XVIII. század végén és a XIX. század elején az érzékfeletti szférában végbement egy jelentős kultusz, amit egyszer már említettem.

Az érzékfeletti világban akkoriban végrehajtott kultusz reális imaginációkban szellemi módon játszódott le. Azt mondhatjuk, hogy a XVIII. század végén és a XIX. század elején közvetlenül a fizikai világgal határosan, egészen közel – természetesen szellemi értelemben – egy érzékfeletti történés bontakozott ki kultikus cselekvések formájában. Ez a szellemi élet, a kozmikus lények, a hierarchikus lények megnyilatkozása volt hatalmas képekben a kozmosz nagy éteri hatásaival és az ember földi működésével összefüggésben. Érdekes, hogy ebből az érzékfeletti kultikus cselekvésből egy alkalmas pillanatban, mondhatnám, egy miniatűr képecske áramlott be Goethe lelkébe. Ezt az átalakított képecskét írta le „A zöld kígyóról és a szép Liliomról” szóló meséjében. Ez egy olyan eset, amikor csak enyhén tör át valami. Ezen az érzékfeletti kultuszon elsősorban azok voltak jelen, akik mindig is részt vettek Michael áramlatának érzékfeletti és fizikai megnyilatkozásában.

Mindezekben rendkívül nagy szerepet játszott az a személyiség aki legutóbb Tycho de Brahéban élt. Mindig azon munkálkodott, hogy az úgynevezett pogányság és a régi misztériumok lényegének nagy, alapvető impulzusait megőrizze a kereszténység jobb megértése érdekében. A kereszténységhez akkor csatlakozott, amikor Herzeloyde lelkeként élt. Most arra törekedett, hogy mindazt bevezesse a keresztényégbe, amit Julianus Aposztata beavatásakor kapott.

Éppen ez volt különösen fontos azoknak a lelkeknek, akikről nemrégiben beszéltem. Ugyanis ezzel az áramlattal áll kapcsolatban az a nagyszámú lélek, akiket most az antropozófiai mozgalomban találunk, vagy akik őszintén közelednek az antropozófiához. Michael áramlatának belső természete és lényege vonzza őket. Tycho de Brahénak jelentős befolyása volt arra, hogy ezek a lelkek a XIX. század végén és a XX. század elején előkészítve érkezzenek le a Földre, vagyis, hogy Krisztust ne csak úgy lássák és érezzék, ahogyan a különböző vallási felekezetek látják és érzik, hanem ismét egészen magasztos kozmikus nagyszerűségében, mint kozmikus Krisztust. Erre készítették fel őket érzékfeletti módon a halál és az újabb születés között Tycho de Brahe hatása révén is. Ez a személyiség tehát éppen Michael áramlatában játszott rendkívül jelentős szerepet.

Hiszen mindig Michael hamarosan bekövetkező korszakára tekintettek, mindenkor erre utaltak, a régi érzékfeletti iskolában a XV. és XVI. században, és később is, az érzékfeletti kultusz idején, amikor az érzékfeletti világból kiindulva mintegy be kellett vezetni Michael földi korszakát.

Jeleztem már, hogy chartres-i működése után számos platóni irányultságú lélek a szellemi világban maradt. A chartres-i képek gyűjteményéből ma más képeket raktam ki: a próféták képeit, és Chartres egészen csodálatos építészetének képeit. A platóni szemléletű chartres-i tanítók individualitásai tehát fent maradtak a szellemi világban. Inkább az arisztotelikusok szálltak le. Sokan dominikánusok lettek, de bizonyos idő múlva kapcsolatba kerültek és érzékfeletti módon együttműködtek a szellemi világban tartózkodó platonistákkal. Így azt mondhatjuk, hogy a platonista lelkek hosszú ideig fent maradtak. Legnagyobb személyiségeik máig sem jelentek meg újra a Földön, hanem megvárják a XX. század végét.

Az antropozófiai mozgalom áramlatába azok a lelkek érkeznek nagy számban, akiket Michael érzékfeletti tettei vonzottak, és őszinte szívvel közeledtek ehhez a spirituális mozgalomhoz. Azt mondhatjuk, hogy ami az antropozófiában él, annak Michael XV-XVI. századi iskolája adott először ösztönzést, valamint az az érzékfeletti kultusz, amely a XVIII. század végén és a XIX. század elején ment végbe.

Ez az oka annak, hogy misztériumdrámáimban erre az érzékfeletti kultuszra utalva az első misztérium hasonló vonásokat mutat, mint Goethének „A zöld kígyóról és a szép Liliomról” szóló meséje, jóllehet sokban el is tér tőle. Ezeket a dolgokat, amelyek reális szellemi impulzusokat akarnak kifejezni, hogy úgy mondjam, nem szophatjuk az ujjunkból, hanem teljesen a szellemi világgal való összhangban kell megragadnunk őket.

Korunkban az antropozófia mozgalma kapcsolódott Michael időközben elérkezett uralmához, és az a hivatása, hogy megértse és kifejezze Michael jelenlegi korszakának lényegét évszázados, sőt évezredes működésének értelmében, és hogy a jelenben, amikor Michael egy különösen jelentős pillanatban kezdi meg ismét szellemi vezetését a Földön, ilyen irányban tevékenykedjen. Michael áramlatának belső ezoterikus jellegében rejlik, hogy egészen határozottan kirajzolódik az, ami ebben az évszázadban történni fog.

Látják, kedves barátaim, ha az antropozófiát mai tartalmának megfelelően visszafelé követjük, akkor nem nagyon találjuk meg annak földi előkészítését. Ha a ma megjelenő antropozófiától csak egy kissé megyünk vissza, és elfogulatlanul keressük annak forrásait a XIX. században, és értelmünket nem homályosítja el semmiféle filológiai szőrszálhasogatás, nem találunk rájuk. Legfeljebb a spirituális szemlélet bizonyos nyomaira bukkanhatunk, amelyeket csírákként használhattunk fel az antropozófia felépítéséhez, de csak nagyon gyéren. Az antropozófia korábbi földi előkészítése tulajdonképpen nem történt meg.

Az érzékfeletti világban azonban annál intenzívebb volt ez az előkészítés. Mindannyian tudjuk, hogy Goethe működése mennyiben járult hozzá még halála után is az antropozófia kialakulásához, még ha könyveimből ez nem is tűnik ki. A legfontosabb dolgok azonban éppen az érzékfeletti síkon zajlottak le. Ha visszafelé követjük a XIX. század szellemi életét Goethéig, Herdeng vagy akár Lessingig, kétségkívül már akkor is igen erőteljes szellemiséget látunk, ami hatott a XVIII. század végének és a XIX. század első felének egyes szellemeire. Ez Hegelnél például erőteljes absztrakciókban jelenik meg, Schellingnél inkább elvont képekben, de mindenesetre határozottan szellemi módon.

„A filozófia rejtélye” című művemben Schelling és Hegel jellemzéséből felismerhető, hogy ennek a világszemléleti fejlődésnek a szellemi-lelki mivoltában olyasmire akartam rámutatni, ami később beleáramolhatott az antropozófiába. „A filozófia rejtélyéiben, mondhatnám mintegy a kedélyvilág útján próbáltam megragadni a megjelenő absztrakciókat. Itt különösen a Hegelről szóló fejezetre gondolok, és néhány Schellingről kifejtett témára.

Itt azonban még mélyebbre kell hatolnunk. A XIX. század első felének szellemi életében sajátságos jelenségek tűnnek fel, amelyek később nagyrészt eltűntek a XIX. század második felének materializmusában. Mégis mindebben megjelenik valami, amiben ha elvont formában is, de mégiscsak ott van a szellemiség, a spirituális élet és lendület.

Különösen érdekes Schelling, a filozófus, akit minél többet olvas az ember annál érdekesebb lesz. Azt lehet mondani, hogy csaknem úgy kezdi, mint Fichte: akarattal átitatott, élesen körvonalazott tiszta eszmékkel. Fichte ugyanis teljesen ilyen. Johann Gottlieb Fichte egyike volt a világtörténelem kevés személyiségeinek, bizonyos vonatkozásban talán egyedülálló is volt, aki a legsűrűbb elvont fogalmakat összekötötte a belső lelkesedéssel és az akarati energiákkal, ezért nagyon érdekes személyiségként lép elénk. Az alacsony, zömök Fichte, aki fiatalkori nélkülözései folytán némileg elmaradt a növekedésben, mindig roppant erőteljes léptekkel haladt, ha az ember utána nézett. Teljességgel akarati lény volt, nála az akarat még a legelvontabb fogalmak leírásában is ott lüktetett, és még ezekkel az elvont fogalmakkal is képes volt egy olyan mű megalkotására, mint a „Beszédek a német nemzethez”, amellyel számtalan embert rendkívül fellelkesített.

Schelling kezdetben csaknem Fichte-szerűen lép fel, nem olyan erővel ugyan, de olyan jellegű gondolkodással. Nemsokára azt látjuk azonban, hogy szelleme kitágul. Fiatalkorában Fichtéhez hasonlóan ő is az „én”-ről és „nem-én”-ről, és egyéb ilyen absztrakciókról beszél, magával ragadva a jénaiakat. Ez azonban hamarosan megszűnik, szelleme kitágul, és bár fantáziával kialakított, de mégis szinte imaginációkhoz közelítő képzetek megjelenését látjuk nála. Egy idő után olyan szellemeket tanulmányoz, mint Jakob Böhme, és olyan dolgokat ír, amelyeknek egész hangvétele és stílusa teljesen eltér korábbi irányultságától: az emberi szabadság alapját kutatja, mintegy feléleszti Jakob Böhme eszméit. Látjuk azután, amint Schellingben szinte életre kel a platonizmus. Megírja „Bruno” című filozófiai beszélgetéseit, ami valóban Platón dialógusaira emlékeztet, igen mélyreható módon. Érdekes egy másik kis írása is, a „Clara”, amelyben fontos szerepet játszik az érzékfeletti világ.

Ezután Schelling nagyon sokáig hallgat. Filozófus kollégái, mondhatnám, élő halottnak tartják. Egy idő múlva is csak a rendkívül jelentős, szamothrakéi misztériumokról szóló írását publikálja. Ez ismét szellemének tágulását mutatja. Eleinte Münchenben lakik, aztán a porosz király meghívja, hogy a berlini egyetemen adja elő filozófiáját, amelyről azt mondja, hogy évtizedek alatt, magányosságának csendjében dolgozta ki. Ekkor tehát Berlinben lép fel azzal a filozófiával, amelyet hátrahagyott műveiben „A mitológia filozófiájá”-ban és „A kinyilatkoztatás filozófiájá”-ban fejt ki. A berlini közönségre azonban ez nem tesz mély benyomást, mert berlini előadásainak alaphangja végül is az, hogy az embert a világnézetek síkján a puszta gondolkodás nem viszi előbbre, hanem az emberi lélekbe sokkal inkább olyasminek kell belekerülnie, ami, mint valóságos szellemi világ hatja át a gondolkodást.

Ekkor Schellingnél a racionalista filozófia helyén hirtelen megjelenik a régi kozmikus filozófia, a mitológia, a régi istenek felélesztése, de teljesen modem módon. De ha modem is, azt látjuk, hogy ez a régi szellemiség utóhatása. Ez egészen sajátságos valami.

Amit „A kinyilatkoztatás filozófiájá”-ban fejteget a kereszténységről, abban bár kissé elvont formában, mindenesetre jelentős ösztönzést adott ahhoz, amit a kereszténység megítélésénél a szellemi látás alapján az antropozófiában is el kell mondanunk.

Egészen biztos, hogy Schelling mellett nem mehetünk el olyan könnyedén, ahogy a berliniek elmentek. Egyáltalán nem lehet figyelmen kívül hagyni. A berliniek szinte alig törődtek vele. Amikor Schelling egyik gyermeke összeházasodott egy porosz miniszter lányával – ez életével csak külsőleg összefüggő, bár karmikusan ható esemény volt -, akkor ennek hallatán az egyik porosz tisztviselő azt mondta: mindeddig nem tudta, hogy Schelling valójában minek is jött Berlinbe, de most már tudja.

Schellinget követve bizonyos belső nehézségekre bukkanunk. Utolsó alkotói korszakát a filozófiatörténetek mindig borzalmasan írják le, de mindenütt úgy jelölik meg, hogy „Schelling teozófiája”. Schellinggel ismételten sokat foglalkoztam. Az elvont formák ellenére mindig bizonyos melegség áradt abból, ami benne élt. Én magam aránylag fiatalon alaposan tanulmányoztam például az említett platóni beszélgetést: „Bruno avagy a dolgok isteni és természetes elvéről”.

Schelling 1854 óta ismét a szellemi világban tartózkodott, de roppant közel került az emberhez, ha valaki éppen ezt a „Bruno” című dialógust vette elő és élte át, nem kevésbé a „Clara”-t, de különösen a szamothrakéi misztériumokról szóló írását. Ilyenkor könnyen Schelling valóságos szellemi közelségébe lehetett jutni. Tulajdonképpen már a múlt század kilencvenes éveinek elején világossá vált számomra, hogy nála igazi szellemi inspiráció hatott. Bárhogyan is áll a dolog a XIX. század első felének világszemléletét kialakító más személyiségekkel, Schelling esetében világos volt az állandó szellemi inspiráció jelenléte.

Így a következő képet kapjuk: először is lent a fizikai világban életének sok irányú sorsát éli át Schelling, aki egy ideig vissza is vonult. Kortársai a legkülönfélébb módokon bántak vele, olykor hatalmas lelkesedést váltott ki, máskor gúnyolódtak rajta. Személyes megjelenése mindig nagy hatást keltett. Alacsony, zömök alakja volt, rendkívül megnyerő arckifejezéssel, és még késő öregkorában is ragyogott, fénylett a szeme, amelyből az igazság, a megismerés tüze áradt. Minél inkább foglalkozunk vele, annál világosabban érezzük, hogy vannak olyan pillanatai, amikor felülről kap inspirációt.

Ez rendkívül szemléletesen mutatkozott meg számomra, amikor Robert Zimmermann kritikáját olvastam Schelling „A világ korszakai” című írásáról. Tudják, hogy az antropozófia kifejezés Zimmermanntól származik, de nála ez a fogalom még teljesen zavaros volt. Nagyra becsülöm őt, de ennél a kritikánál mégis fel kellett sóhajtanom magamban: ó, te nyárspolgár!

Ekkor újra átnéztem Schellingnek ezt a világ korszakairól szóló írását, amelynek kissé elvont a szövege, de azonnal felismerhető, hogy megtaláljuk benne a régi Atlantisz egészen spirituális leírását, amit az absztrakciók sokféle módon eltorzítanak ugyan, de azért mégiscsak van benne valami.

Schelling személyénél tehát mindig érzünk valamit, amivel kapcsolatban azt mondhatjuk: Schelling itt van lent, odafent pedig történik valami, ami hat rá. Schellingnél különösen feltűnő, hogy a fenti szellemi világ és a lenti földi világ a szellemi fejlődés tekintetében állandó kölcsönhatásban áll egymással.

A kilencvenes évek közepén egyszer különösen intenzíven foglalkoztam azzal, hogy megkeressem a Michael-kor szellemi alapjait. Ekkor magam is az élet olyan szakaszába jutottam, amikor erőteljesen át kellett élnem a fizikai világgal határos másik világot, amelyet valójában csak vékony fal választ el az előbbitől. Az „Életutam”-ban erre az életszakaszomra csak utalni tudtam. Ebben az egészen közeli, mégis érzékfeletti világban hatalmas események játszódnak le, amelyek nem is nagyon különülnek el a mi hétköznapi világunktól. Azután Weimarban éltem, és egyfelől intenzíven részt vettem Weimar társadalmi életében, de ugyanakkor belső szükségét éreztem annak, hogy mindettől vissza is vonuljak. Ezek a dolgok így párhuzamosan haladtak. Ekkor egyúttal a legmagasabb fokon éltem meg azt, hogy a szellemi világgal való kapcsolatom általában mindig erősebb volt, mint a fizikai világgal való kapcsolatom. Így már fiatalemberként sem esett különösebben nehezemre, hogy valamilyen látókörömbe kerülő világnézetet gyorsan áttekintsek, de egy követ vagy növényt, nem háromszor, négyszer, de ötvenszer, hatvanszor is meg kellett néznem, hogy újra felismerjem. Mert a lelkemet nem tudtam könnyen összekapcsolni azzal, amit a fizikai világban fizikai módon neveznek el.

Ez éppen a weimari időben érte el a tetőfokát. Weimar akkoriban jóval az ottani alkotmányozó köztársasági gyűlés előtt, valóban oázisszerű hely volt, egyfajta szellemi oázis, egészen más, mint Németország egyéb helyei. Ahogy az „Életutam”-ban elmondtam, Weimarban mélyen átéltem magányosságomat. Ekkor – 1897-ben – megint kézbe vettem Schelling „Szamothrakéi istenek” című írását, és „A mitológia filozófiájá”-t, nem annyira tanulmányozás céljából, inkább csak ösztönzőül, ahogyan külső segédeszközökhöz nyúl az ember. Mondjuk, valaki a szellemi világot kutatja, és meg akarja könnyíteni a kutatást: külső segédeszközöket vesz igénybe, ahogyan technikai segédeszközök is léteznek, amelyek a tulajdonképpeni dologgal közvetlenül nem függenek össze. Ha valaki, mondjuk, az első keresztény századok korát akarja kutatni, akkor néhány éjszakára Szent Ágoston vagy Alexandriai Kelemen írásait teszi a feje alá, ez külső ösztönzés lehet, mint az emlékezés egyfajta segédeszköze, így vettem kezembe akkoriban Schelling-műveket, a „Szamothrakéi istenek”-et és „A mitológia filozófiájá”-t. De igazából az lebegett a szemem előtt, hogy mi volt az, ami a XIX. század folyamán úgy játszódott le, hogy előbb leáramlott a Földre, majd azután az antropozófiává alakult.

Amikor Schelling életének alakulását valóban követni kezdtem, akkor azt észleltem – bár először nem teljesen világosan, mert csak jóval később vált számomra világossá „A filozófia rejtélyéinek írása közben -, hogy Schelling a műveiben sok mindent inspiráció hatására írt, és inspirátora Julianus Aposztata-Herzeloyde-Tycho de Brahe volt, aki maga nem jelent meg újra fizikai síkon, de Schelling lelkén keresztül intenzíven hatott. Azt is észrevettem, hogy ez az individualitás a Tycho de Brahe élet után különösen erőteljesen tovább fejlődött. Schelling testisége ugyan csak keveset engedett át, de ha már tudjuk, hogy Tycho de Brahe individualitása lebegett fölötte inspirálóan, és eztán elolvassuk a zseniális villanásokat a „Szamothrakéi istenek” című művében, és különösen „A kinyilatkoztatás filo- zófiájá”-nak végén, ahol Schelling a maga módján nagyszerűen értelmezi a régi misztériumokat, és főleg, ha belemerülünk sajátos nyelvezetébe, akkor nemsokára szinte már nem Schelling szól hozzánk, hanem Tycho de Brahe. És észrevesszük azt is, hogy több más szellem közül éppen Tycho de Brahe – akinek individualitásában Julianus Aposztata is benne élt – sokban hozzájárult ahhoz, hogy az újabb szellemi életben több olyan dolog is megjelenjen, ami ösztönzőleg hatott abban az irányban, hogy az antropozófia jellegének legalább a külső formái kialakulhassanak.

A német filozófiának egyik bennem mély benyomást keltő írása volt Jakob Frohschammer munkája is, „A fantázia, mint a világ folyamatának alapelve”, ez a XIX. század végén írt szellemes mű. Szellemes volt, mert ez a bátor férfi – akit az egyház kiközösített és írásait indexre tette, de aki a tudománytól sem ijedt meg – felfedte a rokonságot a között, ami az ember művészi alkotásakor a fantáziában tisztán lelkileg jelenik meg, és a bensőleg működő növekedési és életerők között. Ehhez bátorság kellett abban az időben. „A fantázia, mint a világ folyamatának alapelve”, mint világteremtő erő jelentékeny írás.

Így Jakob Frohschammer is nagyon érdekelt. Reálisan igyekeztem megközelíteni, nem csak írásai révén. Megint azt találtam, hogy ugyanaz a szellem inspirálta, aki Tycho de Brahéban és Julianus Aposztatában élt. Így a személyiségek egész soránál látjuk, hogy a későbbi antropozófia előkészítésén dolgoztak. De e mögött mindenütt szükség volt arra a szellemi fényre, amely az érzékfeletti világból hat. Mert ami az előző időkben lekerült a földi síkra, az jobbára absztrakció maradt. Néha azonban konkrétabb formát öltött egy Schellinghez hasonló szellemben, vagy olyan bátor emberekben, mint amilyen Jakob Frohschammer volt.

Ha ma feltekintünk arra, ami az érzékfelettiben működik, és ismerjük az antropozófia ehhez fűződő kapcsolatát, illetve a történelemre vonatkozó kutatásokat teljesen konkréttá tesszük, és kiterjesztjük a valóságos szellemi életre is, akkor mindez nagy mértékben segítségünkre lehet. A Földön már nem kevés olyan lélek él, aki őszintén törekszik az antropozófiára, és mindig közel állt Michael áramlatához. Eközben az érzékfeletti világban számos lélek maradt, köztük elsősorban a chartres-i tanítók. De a fizikai világban élők és a szellemi világban élők között mindenkor megvan az a törekvés, hogy működésüket egyesítsék.

Ha a XX. század perspektívájának kutatásában valamilyen jelentékeny segítőt keresünk, olyat, aki mintegy tanácsot tud adni az érzékfeletti világra vonatkozóan, amikor szükségünk van az ilyen impulzusokra, akkor ilyen lehet számunkra Julianus Aposztata, illetve Tycho de Brahe individualitása. Jelenleg nincs itt velünk a fizikai síkon, de valamiképpen mindig jelen van, és felvilágosítást ad, különösen a XX. században várható folyamatok tekintetében.

Mindezt összefoglalva kiderül számunkra, hogy akik ma csatlakoznak az antropozófiához, azok lelküket arra is előkészítik, hogy a halál és újabb születés közötti életük lehetséges lerövidítésével újra megjelenjenek a XX. század végén, és együtt munkálkodjanak a chartres-i tanítókkal, akik most még fent maradtak a szellemi világban.

Kedves barátaim, tudatosítanunk kellene magunkban, hogy az antropozófia mozgalmának egyik leglényegesebb vonása, hogy további működésre hivatott, és hogy a XX. század végén nemcsak a legjelentősebb szellemek, de szinte valamennyi lélek újra megjelenik a földi síkon. Mégpedig éppen azért, mert ekkor kell majd az ember szellemi, spirituális élete számára egy hatalmas impulzust adni a Földön. Különben a földi civilizáció végképp lehanyatlik, aminek előjelei már igen erősen mutatkoznak.

Ilyen értelemben szeretnék szívükben lángra lobbantani valamit, amire mindannyiunknak szüksége van ahhoz, hogy már most úgy megerősítsük a szellemi életet az antropozófiai mozgalomban, hogy majd megfelelően előkészítve jelenhessünk meg abban a nagy korszakban, amelyben egy lerövidített érzékfeletti élet után ismét cselekedhetünk a Földön, és amelyben a Föld megmentését annak legfontosabb lakói mindenekelőtt az antropozófusoktól fogják várni.

Gondolom, már a jövő perspektívája is fellelkesítheti és olyan érzésekre indíthatja az antropozófusokat, amelyeket energikus, tetterős, lelkes módon hordozhatnak mostani földi életükben, hogy ezzel előkészítsék magukat a század végére, amikor az antropozófia hivatott lesz arra, hogy mindazt megvalósítsa, amire utaltunk.

– Dornach, 1924 szeptember 18.

[A csillagok, mint szellemi lények telepei a kozmikus térben. A karma megértéséhez a halál és újabb születés között kapcsolatba kell kerülnünk a csillagok lényeivel. Mihály uralma ismét utat nyit a halál és újabb születés közti élet spirituális megértéséhez. Strader alakja. A wartburgi dalnokverseny. Heinrich von Offerdingen.]

A mai és a holnapi előadást szeretném úgy felépíteni, hogy egyfelől iránymutatást kaphassunk belőlük a karma működéséről, másfelől hogy megvilágítsam az emberi karmára vonatkozó ismeretek jelentőségét, amelyek az általános fejlődés- történettel és különösen a szellemi élet fejlődésével kapcsolatosak. Nem érthetjük meg a karma működését, ha valamilyen individualitásnak csak az egymást követő földi életeire tekintünk. Bizonyos, hogy földi életünkben nagy hangsúllyal jelenik meg számunkra saját magunk vagy mások földi pályafutása, és így mindenekelőtt az a kérdés érdekel bennünket, hogy az előző földi életek eredményei hogyan nyúlnak át a későbbiekbe. Ha azonban csak a földi életeknél maradnánk, akkor a karmikus hatás sohasem válna érthetővé, hiszen az ember földi életei között mindig átéli a halál és az újabb születés közötti életét is. A karma kidolgozása a halál és az újabb születés közötti életben történik, egyrészt mindazzal összefüggésben amit a földi életben a velünk karmikus kapcsolatban álló és már test nélküli lelkekkel együtt átéltünk, akik szintén a halál és az újabb születés közötti életben tartózkodnak, másrészt egyetértésben a magasabb és alacsonyabb hierarchikus lényekkel. A karmánk ilyen kidolgozása tehát csak akkor válik érthetővé, ha rá tudunk tekinteni a csillagok földöntúli lényeire is, hiszen ezek, bár fizikai szemünk előtt megjelennek, csak a külső oldalukat mutatják felénk.

Mindig újra elmondom, hogy a fizikusok mennyire csodálkoznának, ha egyszer valóban eljutnánk oda, ahol a távcsöveikkel vizsgált csillagok találhatók, amelyeknek anyagait, összetételét színképelemzés segítségével leírják. Csodálkoznának, amikor meglátnák, hogy ott egyáltalán nem azt találják, amit vártak! A földi megfigyelés számára ugyanis valamely csillagból csak saját létének meglehetősen lényegtelen külső oldala mutatkozik meg. Egy csillag belső mivolta azonban szellemi jellegű, és ami belőle fizikai, az a szelleminek csak valamilyen, mondhatnám, maradványaként jelenik meg.

Kedves barátaim, ezeket a tényeket legjobban a következőképpen képzelhetjük el. Gondoljanak arra, hogy egy távoli csillag valamely feltételezett lakója hasonlóképpen figyelné a Földet mint ahogyan a mi csillagászaink és asztrofizikusaink tanulmányozzák a csillagokat: leírna egy korongot, amely a világmindenségben fénylik, csillog, esetleg sötét és világos foltokat találna rajta, és ezeket valahogyan értelmezné is. Valószínű, hogy ez az értelmezés nem egyezne meg azzal, amit mi földi lakókként ismerünk. Ha ez az idegen csillagász megfigyelné a Vezúv kitörését, talán arról beszélne, hogy kívülről üstökösök szálltak oda. Amit egy ilyen csillagász leírna, annak mindenesetre igen kevés köze lenne ahhoz, ami valójában Földünk lényegét alkotja.

De mi alkotja Földünk lényegét? Gondolják meg: mai Földünk a „Szellemtudomány”-ban leírt Szaturnusz-létből származik. Ekkor nem létezett még sem levegő, sem gáz, sem folyadék, sem a földi szilárd elemek, csak hőkülönbségek léteztek. De ezekben a hő-különbségekben csírájában benne volt mindaz, amiből később az ásvány-, növény- és állatvilág kifejlődött, sőt az emberek világa is. Mi emberek is tehát már benne voltunk a Szaturnuszban, ebben a hő-létben.

Ez azután tovább alakult: a levegő kivált a hőből, majd kivált a víz, végül a szilárd is. De ezek tulajdonképpen csupán valamilyen hátrahagyott maradékok, amelyeket mindig az emberlények vetettek ki saját magukból, hogy tovább fejlődhessenek. Hiszen minden szilárd ásványiság hozzánk tartozik, és csak valamiféle maradvány, ahogy a folyékony és a légnemű is az. Így Földünkön nem az a lényeges, ami a természet világában van, vagy amit csontjainkban és izmainkban hordozunk, mert ezek abból állnak, ami valamiből – és éppen hogy az emberből – kivált, visszamaradt, és amit később újra felvettünk magunkba. A lényeges ezzel szemben a lelki részünk! A többi alapjában véve csak valamiféle látszat vagy maradvány.

A Földet tehát csak akkor írhatjuk le a valóságnak megfelelően, ha az emberi lelkek kozmikus lakóhelyének tekintjük. Így minden csillag is szellemi lények lakóhelye a világűrben, amelybe betekinthetünk. Amikor lelkünk áthalad a halál kapuján, akkor a csillagok ilyen telephelyei között vándorol az újabb földi születésig. Ekkor fejlődésének további útját teszi meg azokkal a lelkekkel együtt, akik már ott tartózkodnak, de a magasabb vagy alacsonyabb hierarchiák lényeivel is találkozik. Azután pedig karmája alakulásának megfelelően ismét visszatér a Földre, amint megérett arra, hogy fizikai testet öltsön. Ha tehát meg akarjuk érteni a karmát, akkor ismét el kell jutnunk egyfajta csillagbölcsességhez, illetve ahhoz, hogy az ember halála és újabb születése közötti útját és a csillagok szellemi lényeivel való kapcsolatát kikutassuk.

Az újabb kor embere számára azonban Michael uralmának kezdetéig nagy nehézséget jelentett, hogy megközelítse a csillagok kozmikus bölcsességét. De az antropozófiának mégis el kellett hatolnia a csillagbölcsességhez, ezért hálás annak a körülménynek, hogy a XIX. század utolsó harmadában megkezdődött Michael uralma a földi emberiség történelmében. Sok mindent köszönhetünk Michael uralmának, többek között azt is, hogy ismét akadálytalanul közeledhetünk ahhoz, ami a csillagok világában rejlik, hogy ezzel valóban megérthessük a karmát, a karma alakulását az emberi világban.

Ezt most egy példán szeretném bemutatni, hogy lassanként bevezessem önöket a karma vizsgálatával kapcsolatos bonyolult kérdésekbe. Olyan példát mondok el, amelyen mintegy képszerűen láthatják, hogy mi mindennel függ össze az, hogy a karma működéséről olyan módon beszéljünk, mint ahogyan ezeken az előadásokon tesszük. Ha az ilyenféle előadások tartalmáról ma a szokásos nyilvánosság előtt beszélnénk, akkor ezt az egészen egzakt kutatást ostobaságnak, őrültségnek neveznék. Ez azonban valóban egzakt kutatás, amelynél át kell éreznünk azt a felelősséget, ami egy ilyen kutatással együtt jár, és tisztában kell lennünk azzal is, ami azt megnehezíti, azaz, hogy ennek során miféle „tüskés bozótokon” kell áthaladnunk. Szükség van arra, hogy bizonyos számú ember már tudjon mindezekről, a Michael áramlathoz tartozás minden karmikus sajátosságával együtt, amire már utaltam a korábbiakban, és megértse azt, hogy ez a téma komoly szellemi kutatást igényel. Nem olyasmiről van szó, amit ma az antropozófiai mozgalmon kívül álló, tájékozatlan emberek gondolnak róla.

Kedves barátaim, bizonyára a legtöbben emlékeznek a misztériumdrámáimban mindig újra megjelenő egyik személyre, Straderre. Strader alakját bizonyos értelemben az élet alapján rajzoltam meg, ahogyan ezt a művészetben ismerjük. Már említettem, hogy Strader személyiségének volt egy élő, eredeti alakja, aki átélte a XIX. század végének fejlődését, és valamiféle racionalista kereszténységhez jutott el. Olyan személyiség volt, aki rendkívül nehéz ifjúsága után – Strader ábrázolásánál átcsillan ebből valami – kapucinus lett, de nem bírta ki az egyházban, és a professzori hivatásban találta meg további útját.

Amikor a teológiától a filozófiához sodródott, Lessing szabadszellemű vallásának lett lelkes hirdetője. Ez a személy bizonyos belső konfliktusba került a hivatalos kereszténységgel, és céltudatosan meg akart alapítani valamilyen, az értelemre támaszkodó racionalista kereszténységet. Azok a lelki tusák, amelyek Stradernél a misztériumdrámáimban találhatók, bizonyos eltérésekkel e személy életében is lejátszódtak.

Tudják, hogy Strader meghal az utolsó misztériumdrámában. Ha visszapillantok arra, ahogyan személyisége beleszövődött misztériumdrámáim egészébe, akkor azt kell mondanom: bár semmiféle külső akadálya nem lett volna annak, hogy Strader is életben maradjon, ahogy a többi szereplő, mégis belső szükségszerűségből meg kellett halnia! így halála még a misztériumdráma meglepetésének is tekinthető. Strader tehát egy bizonyos pillanatban meghal. Úgy éreztem ugyanis, hogy nem vihetem őt tovább.

Miért volt ez így? Látják, kedves barátaim, azért, mert időközben meghalt az „eredeti” Strader, ha szabad ezt így mondanom. Gondolhatják, hogy az eredeti személy fejlődésének folyamata mennyire érdekelt, amikor Strader alakját megformáltam. És továbbra is érdekel, miután már áthaladt a halál kapuján.

Van itt azonban egy sajátságos dolog. Amikor valakit látó szemmel követünk a halála után, a fizikai-földi életének mintegy a harmadát kitevő időn keresztül – minthogy a földi élet bizonyos módon fordított irányban megismétlődik -, tulajdonképpen mit él át az ember ezekben az évtizedekben, amelyek közvetlenül határosak az éppen befejezett földi életével?

Az ember földi élete nappalokra és éjszakákra, éber és alvó állapotokra tagolódik. Az alvó állapotokban mindig ott találjuk a nappali élet képszerű emlékeit. Amikor visszagondolunk az életünkre, csak a nappali állapotokra emlékezünk, az ébren töltött időre, az alvás állapotait viszont egyáltalán nem vesszük figyelembe. Az emlékezést tulajdonképpen így kellene kialakítanunk: most felidézem a reggeltől estig tartó időt, de ez egyszer csak megszakad; aztán egy újabb reggeltől estig tartó időszak következik, majd ez is megszakad; megint egy rész reggeltől estig, és újra megszakad.

Éjszaka semmi sincs az emlékezetünkben, de mi egyszerűen húzunk egy vonalat, amivel meghamisítjuk az emlékeinket, mert csak a nappalokat fűzzük egymáshoz. Halálunk után azonban intenzív realitásként kell átélnünk azt, ami életünk mintegy harmadrészében, éjszakánként történt velünk, mégpedig ellenkező irányban. Éppen ez a sajátságos: amivel a Földön találkozunk, az bizonyos életérzést, mondhatnám, valóságérzetet kelt bennünk. Ha nem volna ilyen valóságérzetünk, akkor álomnak is tarthatnánk mindazt, ami nappal történik velünk. Van tehát bizonyos valóságérzetünk. Tudjuk, hogy a dolgok valóságosak, nekünk ütődnek, s amikor beléjük ütközünk, fényt, hangot bocsátanak ki magukból. Röviden: sok minden okozza, hogy a születésünk és halálunk közötti földi élet során ilyen valóságérzettel rendelkezünk.

Ha azonban erre a földi valóságérzetre tekintünk, és mindarra, amit a Földön tapasztalt emberi valóságnak mondunk, akkor ennek intenzitása valójában csak valami álomszerű valóság lesz ahhoz a roppant intenzív valósághoz képest, amelyet közvetlenül a halálunk utáni évtizedekben élünk át, és amivel az is együtt él, aki szemléli. Ez a lét tehát sokkal reálisabb, a földi élet pedig hozzá képest puszta álomnak tűnik, mintha a lélek csak most ébredne rá az élet igazi intenzitására. Ez a sajátságos.

Amikor Strader eredeti alakját követtem, akkor a halál utáni valóságos individualitása természetesen sokkal inkább érdekelt, mint földi életének múltbeli eseményei, amelyek már csupán álomszerűnek tűntek ahhoz képest, ami a halála után történt vele. Így a halott személy erőteljes benyomásai miatt már nem tudtam olyan érdeklődést tanúsítani a korábbi élő személy iránt, hogy azt leírhassam.

Így tehát saját tapasztalatomból is mondhatom, hogy a földi élet intenzitása sokkal csekélyebb mértékű ahhoz a nagyon erőteljes élethez képest, amely elénk tárul, amikor valakit a halála után követünk. A jelentkező nehézségeket az ember éppen akkor veszi észre, amikor megkísérli, hogy a további folyamatokat figyelemmel kísérje, amikor a földi események után most a halált követő szellemi események felé fordul. Ha ilyenkor megfigyelésünk helyes és alapos, akkor azt látjuk, hogy amikor a halál után visszafelé él az ember – ez az eltelt élet idejének nagyjából a harmadrészét igényli akkor máris kezdi előkészíteni karmája kialakítását. Ehhez a fordított irányú, visszafelé élésnél az ember életének minden élményét megpillantja. Átéli azt, amikor valakit megbántott. Ha 73 évesen halok meg, és valakit 60 éves koromban megbántottam, akkor ezt a visszafelé vándorlásom során átélem. De most nem a sértés elkövetésekor érzett saját érzéseimet élem át, hanem azokat, amelyek a sértésem nyomán a másik emberben jöttek létre. Most teljesen beleélem magam a másik emberbe, így a saját átélésemmel valójában azokban élek benne, akiket ezek az élmények jó vagy rossz értelemben érintettek. Ekkor készül elő bennünk az a tendencia, hogy megteremtsük a karmikus kiegyenlítést.

Strader eredeti földi alakja most érzékfeletti lényként állt előttem, és személyét illetően különösen az a vonás érdekelt, hogy ő a kereszténységet éles elméjű, racionalista módon akarta megragadni. Csodálhatjuk mint gondolkodót, de földi életében írt könyveiben mindenütt, amikor a kereszténységet ilyen racionalista módon ábrázolja, észrevehető, hogy a fogalmakból való építkezés olykor megszakad. Alapjában véve borzasztóan elvont dolog jön létre, nem tud a kereszténység spirituális megértéséhez eljutni, hanem filozófiai fogalmakkal barkácsol magának valamilyen fogalmi vallást. Röviden: modem korunk intellektualizmusának minden gyengesége megjelenik ennél a személyiségnél.

Ez viszont sajátságos módon jelentkezett a halál utáni életútjában. Akiknél ilyenfajta nehézségek nem alakultak ki, azoknál azt látjuk, hogy lassanként beleélik magukat a Hold-szférába, amely az első állomás. Amikor mint halottak megérkezünk a Hold szférájába, akkor ott találjuk sorsunk valamennyi „jegyzőjét”. Ők egykor az emberiség bölcs tanítói voltak, már sokszor beszéltem róluk. Amikor a Hold fizikailag elvált a Földtől, és már nem volt a Föld része, hanem külön égitest lett, akkor ezek a lények követték a Holdat. Így amikor ma, mint halottak áthaladunk a Hold-szférán, akkor először az emberiség ősi tanítóival találkozunk, akik annak idején nem fizikai testben éltek a Földön, de megalapították azt az ősi bölcsességet, amelynek már csak puszta visszfénye jelenik meg a ránk maradt irodalomban. Ha nincsenek különösebb nehézségek, akkor a halál után szinte akadálytalanul lépünk be a Hold-szférába.

Annál a személynél, aki Strader eredeti alakja volt, olyasmi történt, mintha a közvetlenül a halálát követő szellemi életet nem tudná a Hold-szférában megkezdeni, állandóan akadályok gördültek elé, mintha a Hold-szféra nem akarná ezt a lelket magához engedni.

Képszerű imaginációval mindezt a következőképpen ábrázolhatnám: úgy tűnt, mintha az emberiség ősi tanítói, azok a szellemek, akik egykor elhozták az emberiségnek az ősi spirituális tudományt, mindig azt kiáltották volna Strader eredeti alakja felé: nem jöhetsz hozzánk, mert saját emberi jellemzőid miatt még semmit sem szabad megtudnod a csillagokról. Vámod kell, előbb különböző dolgokat meg kell ismételned, nemcsak az előző, hanem a régebbi inkarnációid élményeiből is, hogy éretté válj arra, hogy megtudhass valamit a csillagokról és a rajtuk élő szellemi lényekről.

Itt tehát az a különös, hogy egy olyan személyiség áll előttünk, aki a csillagvilág szellemiségéhez kezdetben egyáltalán nem vagy csak nagy nehézségek árán tud felnövekedni. Természetesen fel fog hozzá növekedni, még ha nem is könnyen, így éppen ennél a személyiségnél tettem azt a sajátságos felfedezést, hogy a mai racionalista, intellektualista egyéneknél karmájuk kialakításakor nehézséget jelent az, hogy nem közeledhetnek akadálytalanul a csillagok szellemi lényeihez. További kutatásaim során az derült ki, hogy ez a személy abból a korból merítette racionalizmusához az erőt, amely még megelőzte Michael korszakát. Michael hatása tehát még nem érintette meg őt a megfelelő módon.

Ez azonban arra késztetett, hogy megvizsgáljam ennek a karmának a múltra vonatkozó összefüggéseit. Azt kellett ugyanis mondanom: itt olyasmiről van szó, hogy valami az elmúlt földi életek alapján karmikusan úgy alakította ki ezt a személyiséget, hogy az nemcsak a földi életben hatott, hanem betört a halála utáni életébe is. Ez igen különös dolog.

Ekkor kiderült, hogy az az élet, amely megelőzte Strader alakjának vázlatosan leírt földi életét – tehát amely a szellemi világban zajlott le – a kemény megpróbáltatás időszaka volt, az érzékfelettiben átélt igazi próbatétel: hogyan viszonyuljak a kereszténységhez?

Azt mondhatnánk, hogy az érzékfelettiben valami előkészült, ami földi életében bizonytalanná tette ezt a személyiséget arra vonatkozóan, hogy hogyan fogja fel a kereszténységet. Ez is átcsillan a Strader-figurán: semmiben sem igazán biztos, bizonyos módon elutasítja az érzékfelettiséget, csak értelmével akarja felfogni, mégis látni akar valamit. Gondoljanak vissza arra, ahogy Stradert ábrázoltam. Ez a lelkület a valóságos személynél a régebbi karmájából fakadt. A XIX. század végén és a XX. század elején leélt földi élete előtt a halál és az újabb születés közötti életében ugyanis igen erősen letompított tudatállapotban haladt át a csillagok világán. A halál és az újabb születés közötti szellemi életen tehát letompított tudattal haladt át. Ennek reakciójaként jelent meg nála azután a következő földi életében az, hogy minél világosabb és szilárdabb fogalmakat alakítson ki magában, ellentétben a fogalmak homályos képeivel, amelyeket halála és újabb születése között élt át.

Ezt a csillagvilágot mintegy ködbe burkolva érzékelő személyen keresztül eljutunk egyik előző földi életéhez, ahol egy igen sajátságos dolgot találunk. A kutatás elvezetett – legalábbis engem elvezetett – a wartburgi dalnokversenyhez, amely 1206-ban zajlott le. Ez éppen az a kor, amelyről már elmondtam, hogy a chartres-i iskola régi platonistái a szellemi világba távoztak, viszont a többiek, az arisztotelikusok még nem jöttek le, hanem megbeszélést folytattak a michaeli irány jövőjéről, egyfajta mennyei konferenciát tartottak. Erre az időre esett a wartburgi dalnokverseny.

Mindig érdekes azt követni, hogy mi van itt a Földön, és mi van odafent. A wartburgi dalnokverseny olyan esemény volt, amelynek nincs közvetlen összefüggése Michael áramlatával.

Kik voltak jelen a wartburgi dalnokversenyen? A legjelentősebb német költők voltak együtt, és énekükkel vetélkedtek. Tudjuk, hogy miben állt ez a dalnokverseny, hogyan küzdött a fejedelem elismeréséért és saját érvényesüléséért többek között Walter von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach, Reinmar von Zweter, de egyikük alapjában véve szembeszegült az összes többivel: Heinrich von Ofterdingen. Benne találtam rá arra az individualitásra, aki Strader eredeti alakjának mélyén rejlett.

Heinrich von Ofterdingennel van tehát dolgunk, és most azt kell megnéznünk, hogy miért voltak nehézségei a halál kapuján való áthaladása után, amikor letompított tudatállapotban haladt át a csillagok világán. Miért történt ez így?

Ehhez ismernünk kell a dalnokverseny eseményeit. Heinrich von Ofterdingen felveszi a küzdelmet a többiekkel. Már hívják a hóhért: felakasztják, ha veszít. Úgy húzza ki magát a bajból, hogy az újabb küzdelemhez Klingsort, a varázslót hívja el Magyarországról. És valóban el is hozza magával Eisenachba.

Most Klingsor közreműködésével már másképpen folytatódik a wartburgi dalnokverseny. Heinrich von Ofterdingen énekével beveti magát a küzdelembe, de világosan látszik, hogy a mögötte álló Klingsor nem egyedül harcol, hanem szellemi lények bevonásával. Egy ilyen szellemi lényt például arra kényszerít, hogy megszálljon egy ifjút, aki helyett aztán ez a lény énekel. Majd még erősebb szellemi lényeket idéz meg.

Wolfram von Eschenbach az, aki a leginkább szemben áll mindazzal, ami Klingsor felől árad. Klingsor egy olyan eseményt idéz elő, amelynek során egy szellemi lénynek ki kell derítenie, hogy Wolfram von Eschenbach tudós ember vagy nem. Wolfram sarokba szorítja Klingsort, mert amikor észreveszi, hogy szellemi események játszódnak le, akkor az úrvacsoráról, az átlényegülésről, Krisztusnak az úrvacsorán való jelenlétéről kezd énekelni, és ekkor a szellemnek meg kell hátrálnia, mert ezt nem tudja elviselni. Ezek mögött az események mögött teljesen valóságos realitások állnak, ha szabad ezt így mondanom.

Klingsor szellemi lények segítségével mégis rábizonyítja Wolfram von Eschenbachra, hogy kereszténysége nem a csillagokra támaszkodik, vagyis olyan kereszténység, amely már nem számol a kozmosszal, és hogy teljesen tudatlan minden kozmikus bölcsességben. Most ezen múlik minden. Klingsor bebizonyítja, hogy a Grál dalnoka abban a korban már csak azt a kereszténységet ismeri, amely letért a kozmikus útról. Hiszen maga Klingsor is csak azáltal jelenhet meg szellemi támogatással, hogy rendelkezik ezzel a csillagbölcsességgel. Ahogyan azonban ezt ő alkalmazza, abból kiderül, hogy mesterkedéseibe belekeveredik az úgynevezett „fekete mágia”.

Látjuk tehát, hogy Wolfram von Eschenbachhal, aki a csillagokat már nem ismeri, milyen helytelen módon állítják itt szembe a csillagbölcsességet. Ez a XIII. század kora, a dominikánusok megjelenése előtti kor, amelyben a kereszténység már nem tudott betekinteni a csillagok kozmikus világába, és a csillagbölcsesség alapjában véve csak azoknál volt még megtalálható, akik viszont belsőleg távolodtak el a kereszténységtől, mint a magyarországi Klingsor.

Heinrich von Ofterdingenn hívta oda Klingsort, tehát szövetséget kötött ezzel a kereszténység nélküli csillagbölcsességgel. Ezáltal bizonyos módon nemcsak Klingsor személyével került kapcsolatba, aki később ugyan eltávozott érzékfeletti életéből, hanem a középkor Krisztustól megfosztott kozmológiájával is. Így él tovább a halál és az újabb születés között, azután olyan módon születik meg újra, ahogyan leírtam, egyfajta bizonytalanságban a kereszténységet illetően.

A lényeges azonban a következő: újra meghal, és a lélekvilágban visszafelé haladva lépten-nyomon azzal a szükségszerűséggel találja magát szembe, hogy a csillagok világához való közeledésében keményen végigküzdje azt a harcot, amelyet Michaelnek kellett megvívnia uralmának megszerzéséhez – éppen a XIX. század utolsó harmadában — azokkal a démoni hatalmakkal, akik a középkor kereszténység nélküli kozmológiájához kapcsolódtak. Hogy kiegészítsem ezt a képet: egészen pontosan látható, hogy a Michael ellen keményen küzdő szellemek között, akik ellen Michael szellemei harcolnak, még most is ott vannak azok a szellemi lények, akiket annak idején Klingsor idézett Wartburg várába, hogy szembeszálljanak Wolfram von Eschenbachhal.

Itt tehát az a helyzet, hogy egy olyan valaki nem tudja megközelíteni a kereszténységet, akit egyéb karmikus hatások átmenetileg még a kapucinusok közé is elküldték, de azért nem tudja megközelíteni, mert a kereszténységgel szemben azt az ellentétet hordozza magában, amelyre akkor tett szert, amikor Klingsort segítségül hívta Magyarországról Wolfram von Eschenbach, a Parsifal költője ellen. Nem tudatos lényében még mindig egy homályos, kereszténység nélküli kozmológia uralkodott, mindennapi tudatában viszont egy nem különösebben érdekes racionalista kereszténység élt. Életének csak az a küzdelme érdekes, hogy ezzel a keresztény racionalizmussal valamilyen racionalista vallást akart létrehozni.

Látják, kedves barátaim, itt az a legfontosabb, a legjelentősebb számunkra, hogy észrevesszük az összefüggést az elvont racionalizmus, az absztrakt, bár éles elméjű gondolkodás és a tudatalatti gomolygás között, ahogyan a csillagokra vonatkozó korábbi tompa, bénult képzetek és a csillagokhoz fűződő kapcsolatok most absztrakt gondolatok formájában kelnek életre a tudatban.

Ha aztán nyomon követjük, hogy korunk materialista módon legokosabb embereinek milyen jellegű karmája van, akkor kiderül, hogy ezeknek az embereknek régebbi földi életeiben többnyire valamilyen dolguk volt a fekete mágiába forduló kozmológiai eltévelyedésekkel. Ez jelentős összefüggés.

A parasztok ösztönösen idegenkedést éreznek azokkal szemben, akik racionális téren túlságosan is okosak. Ezt ők nem szeretik. Mert ösztönösen rátapintanak valamire, ami ilyen összefüggéseket érint.

A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század elején sok ilyen személlyel találkozhattunk. A legérdekesebb emberek közé tartoztak. Ilyen volt az újraszületett Heinrich von Ofterdingen is, akinek Klingsorral, kora legsötétebb mágusával akadt dolga, és aki a jelenben éppen absztrakt, racionalista értelmével tűnt ki.

De itt megmutatkozik az is, hogy milyen nehézségek jelentkeznek, ha helyesen akarjuk megközelíteni a csillagbölcsességet. A karma áttekintéséhez szükségünk van a csillagbölcsesség helyes elsajátítására is. Ez azonban csak a Michael-uralom valódi megértése útján lehetséges, illetve annak belátása útján, hogy Michaelhez tartozunk.

Ez ismét azt bizonyítja, hogy az újabb kor egész valóságában a szellemi életnek egy olyan áramlata is megtalálható, amely megnehezíti számunkra, hogy elfogulatlanul közeledjünk a csillagok tudományához, és így a karma tudományához is. Ezt ma egyetlen példán mutattam be, Strader eredeti alakjának példáján. Holnap majd arról beszélek, hogy hogyan juthatunk el mégis a csillagbölcsességhez és a karma alakításához, és hogy hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ellent tudunk állni azoknak a kísértéseknek, amelyek ma az említett irányból érhetnek bennünket.

– Dornach, 1924 szeptember 19.

[Történelmi személyiségek újratestesülései: Egy szkeptikus római filozófus Mazarini bíboros, Hertling gróf. — VII. Gergely pápa, Ernst Haeckel. — A remete, az apáca, Vladimir Solovjov.]

Fejtegetéseink egyik célja, hogy egyre jobban megértsük, mit is jelent korunkban Michael uralmának érvényesülése. Legutóbb láthattuk, hogy az emberi karma milyen sajátságos módon tud hatni. Bizonyos értelemben azt is láttuk, hogy a nehézségek még arra is kiterjedhetnek, hogy valaki halála és újabb születése között nem éli át azt, amire szüksége volna ahhoz, hogy karmája a csillagvilág történéseibe való beilleszkedése folytán kialakulhasson.

Természetesen nem könnyű a karma eszméjét komolyan venni és a szükséges összefüggéseket megérteni azzal a szemléletmóddal, amely még teljesen összefonódott az itteni fizikai élettel. De a nagy elhatározások korában élünk, amelyeknek mindenekelőtt szellemi téren kell megvalósulniuk. Ezeket az elhatározásokat azáltal készíthetjük elő szellemileg helyesen, ha az antropozófia szellemiségéből bátorságot merítünk ahhoz, hogy a szellemi világ szemlélését komolyan vegyük, és befogadjuk magunkba mindazt, ami leárad ebből a szellemi világból, annak érdekében, hogy a külső élet jelenségeit mélyebben megérthessük.

Az utóbbi hónapokban a szellemi világ egyes olyan érzékfeletti tényeiről beszéltem önöknek, amelyek ismeretében a jelenkor szellemiségébe jobban beleláthatunk. Ma néhány további dolgot hozok fel annak érzékeltetésére, hogy hogyan függ össze korunk szellemi életének karmája az antropozófiai mozgalom feladataival.

Először mindenesetre néhány olyan dologra térnék ki, amelyekről esetleg nem fogják mindjárt belátni, hogy hogyan kapcsolódnak fő témánkhoz, de az azonnal felismerhető lesz, hogy a múlt szellemi életének mélységei mennyire meghatározzák korunk szellemi életét.

Egyes dolgok paradoxnak fognak tűnni, de földi szemléletünkben az élet teljessége nem nélkülözi a paradoxonokat. A példák, amelyeket ma kiválasztok, nem hétköznapiak lesznek, mert a földi életek szokásos egymásutánjában rendszerint nem találunk történelmi személyiségeket, illetve az egyes személyek nem úgy jelennek meg, hogy felületes szemlélettel valamilyen folyamatos láncolatot figyelhetnénk meg náluk. Valóban vannak azonban olyan földi életek, amelyek oly módon követik egymást, hogy áttekintésük egyben a történelmet is bemutatja.

Ez persze kevés egyéniségnél fordul elő látványosan, de akiknek egyes inkarnációira történelmi jelleggel utalhatunk – már említettem ilyeneket azoknál rendkívül sokat tanulhatunk a karmáról.

Először egy olyan személyiségről szeretnék beszélni, aki az első keresztény század végén élt, és olyan filozófus volt, aki a szkeptikusokhoz tarozott, vagyis azokhoz, akik a világban tulajdonképpen semmit sem tartanak bizonyosnak. Ahhoz a szkeptikus iskolához tartozott, amely megélte a kereszténység megjelenését, de teljesen azon az alapon állt, hogy biztos megismeréshez egyáltalán nem lehet jutni, tehát például semmiképpen sem lehet megmondani azt, hogy valamilyen isteni lény emberi alakot ölthet-e.

Ez a személy – az akkori neve nem sokat számít, Agrippának hívták – ekkor testesült meg, és úgyszólván mindazt magába szívta, amit a görög szkepszis létrehozott. Bizonyos értelemben olyan ember volt, akit akár cinikusnak is nevezhetnénk, ha ezt a kifejezést nem megvető értelemben használjuk, hanem inkább szakkifejezésként. Életszemléletében szkeptikus volt, de ahogy a világ dolgait fogadta, abban cinikus: még az igen fontos dolgokon is nagyon szívesen tréfálkozott. A kereszténység akkor teljesen nyomtalanul haladt el mellette. Amikor átlépett a halál kapuján, olyan hangulat maradt benne, amely nem annyira a szkepszisének eredménye volt – hiszen az csak egy filozófiai szemlélet, amit halálunk után nem viszünk magunkkal messzire -, hanem olyan alaphangulat, amely belső lelki és szellemi szokásaiban rejlett: az élet fontos eseményeit felületesen fogadta, és örült annak, hogy egyes jelentősnek tűnő dolgok nem bizonyulnak jelentősnek. Így ezt az alaphangulatot vitte bele a halál utáni életébe.

Már tegnap is említettem, hogy a halál kapuján áthaladva az ember először olyan szférába lép, amely fokról-fokra elvezeti a Hold régiójába. Arra is utaltam, hogy ez az emberiség ősi tanítóinak a területe, akik egykor a Földön éltek, bár nem fizikai testben, és így nem is úgy tanítottak, ahogyan a későbbi tanítást elképzeljük. Csak étertestben jártak a Földön, és úgy tanítottak, hogy amikor a misztériumokban valakinek a tanítására sor került, az illető ezt úgy érezte, mintha az ősi bölcsek egy időre beleköltöztek volna. Úgy érezték: egy ősi bölcs volt nálam. Az ősi bölcsek e beköltözésének eredményét belső inspirációként élte át. Ilyen módon tanítottak a régmúltban. Mindez a Föld-fejlődés legrégebbi korszakaiban történt, amikor a nagy ősi tanítók étertestben jártak a Földön. Amikor a Hold mint égitest különvált a Földtől, akkor ezek az ősi tanítók átvándoroltak a Holdra, így a halál után az ember kozmikus útjának első állomásaként most az ő területükön halad át. Ők világosítják fel karmájáról, hiszen főként a múlt bölcsességével foglalkoznak.

Amikor Agrippa, a szóban forgó személy belépett e területre, akkor igen erőteljesen megvilágosodott számára egyik korábbi inkarnációjának az értelme. Ez különösen jellegzetes inkarnáció volt, és amikor most a halála után visszapillantott rá, mély benyomást keltett benne, mert abban az inkarnációjában még sok mindent meglátott abból, ahogyan az elő-ázsiai és afrikai kultuszok kialakultak a régi misztériumokból.

Ez a személy most – már a keresztény korban – az érzékfeletti síkon megint nagyon intenzíven átélte azt, amit annak idején a Földön Elő-Ázsia néhány hanyatló misztériumánál tapasztalt. Ez vezetett oda, hogy most érzékfeletti módon meglátta – mint mondtam, a kereszténység nem érintette meg -, hogyan várták Krisztust a régi misztériumokban.

Ezek a misztériumok azonban azokon a helyeken, ahol ez a személyiség élt már külsőségessé váltak – a misztériumhelyekről származó kultuszokra gondolok, amelyekkel találkozott -, így olyan kultuszokat ismert meg, amelyek a Krisztus utáni első századok során bekövetkező keresztény átalakulásban átkerültek a római kereszténységbe.

Tehát figyeljék meg jól, kedves barátaim, miről van szó! Ennél a személynél a halála után az érzékfeletti régióban készült elő annak megértése, hogy a kultuszok és egyházi intézmények külsőségessé váltak. Ezek azelőtt pogányok voltak, de az első keresztény századokban ismét feléledtek, és átmentek a kifejezetten római kultuszba, az egyházi formának teljesen a római kultuszhoz igazodó változatába.

Mindez ennél a személynél egészen sajátos szellemi karaktert hozott létre. Amikor az ember a halála és újabb születése közötti életét éli, ennél a személynél azt látjuk, hogy különösen a Merkúr-szférában úgy dolgozza ki karmáját, hogy ne bensőséges értelemben, hanem inkább a külső intelligenciának megfelelően nyeljen majd nagy áttekintést a világ viszonyairól.

Ha azután tovább követjük ezt a személyt, akkor újra rátalálunk a Földön, mint aki XIV. Lajos gyermekkora idején Francia- ország irányítását a kezében tartja: ő Mazarin bíboros. Ha tanulmányozzuk Mazarin bíborost a maga fényesen ragyogó nagyságában, valamint a kereszténységet illető külsőséges felfogásában, ami erősen jellemezte, de még abban is, ahogy beleéli magát annak az asszonynak a lelkületébe, aki XIV. Lajos gyámja volt, akkor azt látjuk, hogy a kereszténységből felvette az intézményes formát, a kultuszt és a pompát, és mindebbe belevont egyfajta elő-ázsiai keleti csillogást. Alapjában véve úgy uralkodott Európán, mint aki az egyik jóval korábbi inkarnációjában intenzíven magába szívta az elő-ázsiai jelleget.

Mazarin bíborosra másfelől igen erőteljesen hatottak a külső körülmények. Csak gondoljunk a korra: a harmincéves háborúra és annak kimenetelére, illetve mindarra, ami XIV. Lajostól indult ki.

Mazarin bíboros nagy áttekintéssel rendelkezett, valóban jelentős államférfi volt, de ugyanakkor mintegy mámorban, saját tetteinek kábulatában élt, így tettei, mondhatnánk, nagy virtuozitással mentek végbe, de nem fakadtak szíve mélyéből.

Élete egészen sajátossá válik, amikor ismét áthalad a halál és az újabb születés közötti szakaszon. Ekkor azt látjuk, hogy a Merkúr-szférában mintegy köddé foszlik mindaz, amit ez a személyiség a Földön cselekedett. A halál és az újabb születés közötti életben megmarad benne mindaz, amit a kereszténység eszméiből felvett, és az is, amit a tudomány iránti szkepszisében átélt: a tudomány nem nyújthatja a végső igazságokat. A Merkúr-szférán való előző áthaladásakor megvolt benne a megismerésre való hajlam, ez azonban most megszűnik, és az érzékfeletti életben karmikusan kialakul egy sajátságos beállítottság: szívósan ragaszkodik azokhoz a fő nézeteihez, amelyeket korábban vallott, de kevés olyan fogalmat tud kibontakoztatni magában a következő életére vonatkozóan, amely majd abban vezethetné. Amikor áthalad a halál és az újabb születés közötti életen, az az érzésünk támad: mit is kezd magával ez a személy az új inkarnációjában, amelyre most törekszik? Mihez kötődik igazán? Úgy érezzük, hogy többé-kevésbé kapcsolódhatna bármihez, de éppen úgy semmihez sem. Ennek előfeltételét ott látjuk benne. Ebben a személyiségben a bíborossághoz vezető úton mély nyomot hagyott az, ahogyan korábbi szkepsziséből fakadóan átélte a kereszténység minden külsőségét. Ennek a személynek tehát majd széleskörű ismeretekkel kell rendelkeznie, amelyek mégiscsak a felszínt érintő fogalmakban fejeződnek ki. Másrészről: Európa térképe erősen megváltozott azóta, hogy ő uralkodott. Ezért nem tudjuk, hogyan talál vissza önmagához. Mihez kezd Európa új térképével? Egészen biztosan semmire sem megy vele.

Igen, kedves barátaim, át kell élnünk ezeket a dolgokat a halál és az újabb születés közötti életet illetően, hogy ne essünk tévedésekbe, hanem valóban egzakt tudásra tegyünk szert. Ennek a személynek az újratestesülése a fizikai létben a Michael-korszak közeledtével és megjelenésével különös kettős arculatot mutat. Olyan személyiség lesz, aki már nem lehet egészen és teljesen államférfi, sem valódi egyházi ember, mégis a külső élet intenzíven belevonja mindkettőbe: ő Hertling, aki egészen idős korában német birodalmi kancellár lesz, és így karmikus következményként kell értékesítenie Mazarin életének maradványait. Keresztény professzorként pedig megjeleníti mindazokat a sajátosságokat, amelyekkel korábban a kereszténységhez viszonyult.

Láthatják ezen a példán, hogy korunk emberei milyen sajátos utakon érkeznek el a múltban mostani személyiségükhöz. Aki nem kutat, hanem csak kigondol valamit, az természetesen egészen máshoz juthat el. A karmát azonban csak akkor értjük meg, ha az ilyen extrém összefüggéseket is nyomon tudjuk követni, amelyek fizikai világunkban paradoxnak tűnnek, de a szellemi síkon mégis léteznek. Mint például az az általam már többször említett tény, hogy az egyházat oly dühödten támadó Ernst Haeckel az újratestesült Hildebrand szerzetes, akiből előző inkarnációjában a nagy Gergely pápa lett.

Itt megfigyelhetjük azt, hogy egy ember földi életében táplált hitének vagy szemléletének külső tartalma mennyire közömbös, mivel ezek csak a gondolatai. De tanulmányozzák csak Haeckelt, különösen azzal kapcsolatban, ahogyan Hildebrand apátként, majd Gergely pápaként viselkedett – azt hiszem ezek között a chartres-i képek között is szerepel – akkor észreveszik, hogy itt valóban fennáll egy dinamikus átfedés. Ezt a példát azért említettem, hogy lássák: korunk sok kiemelkedő személyisége áthozza a múltat a jelenbe.

Most egy másik példát szeretnék kiválasztani, amelynek valamennyien igen nagy jelentőséget tulajdoníthatnak, és szinte félek attól, hogy nem a kellő súllyal beszélem el, de olyan rendkívül mélyen vezet be korunk egész szellemi szövedékébe, hogy nem tudom megállni, hogy ne ezt válasszam.

Ha egyébként jól megnézik Hildebrand szerzetes arcát, akiből VII. Gergely pápa lett – őt ismerjük a történelemből – akkor szembetűnik, hogy már Hildebrandnak, a későbbi Gergelynek az arca milyen megdöbbentően kifejezi Haeckel belső lelki alkatát.

De most egy másik személyiséget szeretnék felidézni – mint mondtam, szinte visszariadok az említésétől -, akinek az esete rendkívül jellemző arra, amit a múltból hoz át az ember a jelenbe, és arra is, hogy ez hogyan történik. Már többször utaltam rá, és a külső történelemből is mindenki tudja, hogy a IV. században Niceában tartották azt a zsinatot, amelyen Nyugat-Európa számára döntés született az arianizmusról és az athanazianizmusról, amennyiben elítélték az arianizmust.

Ezen a zsinaton megjelent az első keresztény századok mérvadó személyiségeinek minden magasrendű tudása, ahol valóban mélyreható eszmékkel vitatkoztak, mivel az ember lelki alkata még egészen más volt, és az emberi lélek számára magától értetődött, hogy közvetlenül benne él egy szellemi világban. Arról vitatkozhattak, hogy Krisztus, a Fiú, egylényegű-e az Atyával, vagy nem egylényegű vele. Ez utóbbit az arianizmus állította. Most nem akarok e kétféle nézet dogmatikai különbségével foglalkozni, de hangsúlyozni szeretném, hogy roppant éles elméjű vitákról volt szó, amelyeket az akkori korra jellemző intellektualitással vívtak meg.

Ha ma éles elméjűek vagyunk, akkor mint emberek vagyunk azok. Hiszen ma szinte minden ember éles elméjű. Már többször elmondtam, hogy az emberek korunkban nagyon okosak, vagyis képesek gondolkodni. Ez nem túl sok, de mindenesetre képesek erre. Lehet valaki nagyon buta, de azért gondolkodni mégis tud. A mai emberek tehát tudnak gondolkodni. Akkoriban azonban az emberek még nem tudtak gondolkodni, hanem gondolataikat inspirációnak érezték. Aki tehát éles elméjű volt, az úgy érezte, hogy ez isteni kegyelem nála. A gondolkodásnak még szellemi látás jellege volt. Ez teljesen így volt még a IV. században is. Akik meghallgattak egy gondolkodót, azok gondolkodásának eredetéről is megérezték valamit.

Ezen a zsinaton jelen volt egy személy, aki részt vett ezeken a vitákon, de a zsinat kimenetele a legnagyobb mértékben lehangolta, mert ő azon fáradozott, hogy mindkét fél mellett érveket találjon. Ez az ember igen jelentős szempontokat hozott fel mind az arianizmus, mind az athanazianizmus mellett, és ha szándéka megvalósul, akkor kétségtelen, hogy az eredmény egészen másképpen alakult volna. Nem valamiféle hitvány megegyezés jött volna létre az arianizmus és az athanazianizmus között, hanem valószínűleg valamilyen nagy szintézis. Persze nem helyes a történelmet kiigazítani, de bizonyos feltételezések azért elmondhatók. Egy ilyenféle szintézis hatása az lett volna, hogy az ember a maga belső isteni mivoltát sokkal intimebb módon tudta volna hozzákapcsolni a világmindenség isteni mivoltához. Az athanazianizmus ugyanis utóbb úgy alakította a dolgokat, hogy az emberi lelket egészen elszakította isteni eredetétől, és eretnekségnek nyilvánította, ha valaki az ember benső világában élő isteniről beszélt.

Ha viszont az arianizmus győz, akkor természetesen sokat beszéltek volna az ember bensőjében élő istenről, de sohasem beszéltek volna róla a szükséges belső tisztelettel és különösen nem a szükséges belső méltósággal. Az arianizmus az embert minden fokon a benne létező isten megnyilatkozásának tekintette volna. Azonban minden állat is az, minden növény, a kő, az egész világ. Ennek a szemléletnek tehát csak akkor van értéke, ha ugyanakkor magában foglalja azt az ösztönzést is, hogy fejlődésünk során egyre magasabbra és magasabbra emelkedjünk, és ezáltal találjuk meg magunkban az istent. Csak akkor van értelme annak a megállapításnak, hogy az élet valamilyen fokán magunkban hordozzuk az istenit, ha ezt az istenit úgy fogjuk fel, mint egy állandó törekvést „önmagunk” felé, ahová még nem jutottunk el. Ha az említett személyiség valamilyen mérvadó befolyásra tett volna szert a zsinaton, akkor kétségkívül létrejött volna a két szemlélet ilyenféle szintézise.

Ez a személy azután mélységes elégedetlenséggel vonult visz- sza valamilyen egyiptomi remeteségbe, ahol rendkívül aszkétikus módon élt. Alaposan ismerte – akkor a IV. században – a kereszténység minden valóságos spirituális tartalmát, talán korának ő volt az egyik legképzettebb kereszténye, de nem volt harcos típus.

A zsinaton olyan emberként lépett fel, aki minden oldalról mérlegel, nyugodt, bár rendkívül lelkes, még ha nem is a részletekért és egyoldalúságokért lelkesedik. Így aztán rendkívül keserűen érintette – nem mondom, hogy undor fogta el, ez azért mégsem volna a megfelelő kifejezés -, hogy semmit sem tudott elérni. Teljesen meg volt győződve arról, hogy a kereszténység sokat nyert volna, ha szemléletét érvényre juttathatja.

Így egyfajta remeteségbe húzódott vissza, további élete során remeteként élt. Belső lelki késztetésből azonban egy egészen sajátságos életszakasz várt rá, ugyanis most annak szentelte magát, hogy kikutassa a gondolati inspiráció eredetét. E személyiség misztikus elmélyedése annak kiderítésére irányult, hogy a gondolkodás honnan kapja az inspirációt. Legfőbb törekvése az lett, hogy rátaláljon a szellemi világban a gondolat eredetére. Ennek vágya teljesen átjárta. Ezzel a vággyal is halt meg, anélkül azonban, hogy akkori földi életében ennek végére tudott volna járni, választ talált volna rá. Ez nem történt meg. Mert a kor akkoriban még nem volt alkalmas erre.

A halálon áthaladva azonban ez a személyiség sajátos dolgot élt át. Évtizedekkel a halála után visszapillantott földi életére, és ebből a földi életből most mindig azt látta, amit annak végén kutatott. És a halált közvetlenül követő visszapillantásban képes volt meglátni, hogy az ember hogyan gondolkodik.

E kérdést illetően azonban még ekkor sem jutott végső válaszhoz. Ezt fontos tudnunk. Ez a személyiség a halála után csodálatosan világos, imaginatív módon belelátott a világmindenség intelligenciájába, de anélkül, hogy kérdésére megtalálta volna a valódi választ. Mert nem a világmindenség gondolatait látta – ezeket akkor látta volna, ha beteljesedik, ami után vágyott, hanem a világmindenség gondolkodását csak képek alakjában érzékelte.

Itt tehát egy olyan személyiségről van szó, aki úgy élte át a halál és az újabb születés közötti életet, hogy valamilyen egyensúlyi állapotba jutott a misztikus imaginatív szemlélet és az éles elméjű gondolkodás között, de ez cseppfolyós állapotban maradt benne, még nem jutott el a kifejlethez.

Először a misztikus beállítottság kerekedett felül abban, ami karmikusan kialakult nála. Ez a személyiség a középkorban látnoknőnek születik meg, aki csodálatos módon be tudott pillantani a szellemi világba. A gondolkodó képesség most teljesen visszahúzódott, és a szemléleti jelleg került előtérbe. Ennek az apácának a vízióiban csodás látomások jelentek meg, ugyanakkor a Krisztusnak való misztikus önátadás jellemezte. Lelkét egy látnokian szemléletes kereszténység hatotta át, annak minden mélységével. Ezekben a látomásokban Krisztus nem harcias, hanem szelíd seregek vezetőjeként jelent meg, ezek a seregek szelídségükkel akarták elterjeszteni a kereszténységet, éppenséggel úgy, ahogyan az még egyetlen korban sem valósult meg a Földön. Látomásaiban tehát egy egészen bensőséges kereszténység bontakozott ki, amely egyáltalán nem illett bele abba, ahogyan a kereszténység akkori formájában megjelent.

Ez az apáca, ez a látnoknő élete során nem került ellentétbe a hivatalos kereszténységgel. De mégis kiemelkedett belőle, és kialakított magában egy olyan teljesen személyes jellegű kereszténységet, amilyen később tulajdonképpen nem is létezett a Földön. Így a világmindenség, mondhatnám, azt a kérdést intézte ehhez a személyhez, hogy ezt a fajta kereszténységet egy újabb inkarnációban hogyan lehet megvalósítani fizikai testben.

Miután ez a látnoknő már hosszabb ideje a szellemi világban élt, megint megjelent benne a régi inspirált intellektualitás utócsengése. A látomások utóhatásait, hogy úgy mondjam, most már eszmék is áthatották. Amikor pedig ez a lélek emberi testet keresett magának, Vlagyimir Szolovjovként született meg újra.

Olvassák el Szolovjov műveit! Már többször leírtam, hogy milyen hatással vannak a mai emberre, ezt a Szolovjov-kiadás előszavában is említettem. Próbálják meg átérezni, hogy mi minden rejlik a sorok között: részben egy sokszor igen fülledtnek tűnő misztika és egyúttal egy teljesen individuálisan megjelenő kereszténység. Mindez arról tanúskodik, hogy egy annyira lágy, minden irányban hajlékony testet kellett keresnie magának, amely csak az orosz nép körében volt lehetséges.

Úgy gondolom, kedves barátaim, hogy ezeket a példákat látva szent áhítatunk támad a valóban csak a legbelső lényünkben hordozott karma igazságai iránt. Akinek van érzéke a szellemi világ szemléléséhez, az itt megtapasztalhatja, amit gyakran kívánatosnak is tartunk, hogy az igazságnak legyen valamilyen szentsége, valami burkolt jellege, ami nem tárulkozik fel méltatlan módon.

Elsősorban teológiai oldalról ugyanis mindegyre azt vetik az antropozófia szemére, hogy a titokzatos igazságokról lerántja a szentség, a misztérium leplét, és ezáltal profanizálja azokat. Ha azonban belemerülünk az antropozófiai szemléletmód mélyebb, ezoterikusabb részeibe, akkor tisztába jövünk azzal, hogy ilyen profanizálásról nincs szó. Sőt, a világ szent áhítatot kelt bennünk, amikor az egymást követő emberi életeket vizsgáljuk, és azt kutatjuk, hogy a régebbi életek hogyan hatnak csodálatos módon a későbbiekre. Senki sem fog ilyen kifogásokat emelni, amennyiben saját maga bensőleg még nem profanizálódott, vagy gondolkodásával nem ilyen irányban hat.

Azt mondhatjuk, hogy aki Szolovjov írásait olvassa, és közben érzékeli a háttérben a vallásos apácát csodálatos látomásaival és a Krisztus lénye iránti odaadásával, és aki tudja, hogy ez a személyiség a IV. században milyen keserű érzéssel hagyta el a niceai zsinatot, ahol olyan nagy és jelentős dolgokról beszélt, aki tehát ennek a személyiségnek a szívében-lelkében mintegy kétszer is felfedezi a kereszténységet, mint hátteret – először racionális, de inspiráltan racionális alakban, majd látnoki formában -, annak számára e titkok leleplezése egyáltalán nem jelent profanizálást.

Egyszer egy német romantikusnak volt annyi bátorsága, hogy a híres Ízisz-mondásról másképpen gondolkodjon, mint a többi ember. Ez a híres Ízisz-mondás így hangzik: „Én vagyok, ami volt, ami van, ami lesz, fátylamat halandó még nem lebbentette fel”. – Erre a német romantikus azt felelte: akkor halhatatlanná kell válnunk, hogy azt fellebbenthessük! – A többiek viszont egyszerűen csak tudomásul vették a mondást.

Fedezzük fel magunkban az igazán halhatatlant, az isteni-szellemit! Akkor megközelíthetünk egynémely titkot, anélkül, hogy profanizálnánk azokat. Ha viszont kevésbé bízunk saját lényünk isteni mivoltában, akkor közelednünk sem lenne szabad hozzájuk.

Ez egy olyan gondolkodásmód, amelynek egyre jobban el kellene terjednie az olyanfajta fejtegetések nyomán, mint az előző és a mostani, hogy hatással legyen azoknak a cselekvésére és egész életére, akiket karmájuk az említett módon az Antropozófiai Társasághoz vezetett.

– Dornach, 1924 szeptember 21.

[Jelenkorú szellemi életünk megértésének irányvonalai. Karmikus akadályok megnyilvánulása a Thomas Campanella és Otto Weininger lelkében élő individualitás példáján: a régi vizionáriusok és a spirituális világnézet küzdelme a racionalizmussal és az intellektualizmussal.]

Előző előadásaink alatt nagy örömömre szolgált, hogy olyan sok barátunk van jelen mindenfelől. Ezeknek az előadásoknak lényegében az a célja, hogy a karma alapján olyan leírást nyújtsanak, amely spirituális vonatkozásban, legalább néhány vonását tekintve el kell, hogy vezessen a jelenkor szellemi életének megértéséhez. A következő utolsó előadáson majd szeretném lezárni ezt a sorozatot, úgy, hogy bizonyos vonatkozásban valamilyen egységet alkosson.

Ma egy példán szeretném bemutatni, mennyire nehézzé válhat, hogy korunkba belevigyünk egy olyan szellemtudományt, amely számára megfelelő lenne. Erre a kérdésre most nem a külső körülményekből kiindulva fogjuk keresni a választ, hanem egy karmikus példa segítségével. A példát egy olyan lélek szolgáltatja, aki nem éppen tipikus, hanem nagyon is különleges egyéniség. Általa látni fogjuk, hogy korunk földi viszonyai közé milyen nehezen juttatható bele mindaz, amit régebbi földi életeiből mindenki azáltal hoz magával, hogy – esetleg legutóbbi inkarnációját kivéve – valóságosan, vagy legalább is a hagyomány ismerete révén eredeti kapcsolatai voltak a szellemi világgal. A példa megmutatja, mennyire nehéz, hogy az ember mostani testiségébe, illetve korunk nevelési és civilizációs körülményei közé valamilyen régebbi spiritualitást bevigyen, amit annak idején szellemi módon fogadott magába.

Ehhez elmondom egy lélek egymást követő földi életeinek sorát, amely éppen azt a sokféle akadályt tárja elénk, amelyek meggátolják, hogy korunkba bevigyük a szellemiséget, és megmutatja azt is, hogy ezek a nehézségek egyeseknél a régebbi földi életeiben gyökereznek.

Kedves barátaim, nézzünk meg először egy olyan személyt, aki a Krisztus előtti VI. században született, nagyjából abban az időben, illetve valamivel azután, hogy a zsidókat a babiloni fogságba hurcolták. E kort vizsgálva tűnt fel nekem valaki, aki akkor női inkarnációban a zsidó néphez tartozott, de a zsidók babiloni fogságba való hurcolásakor, illetve még mielőtt a babiloni fogságba érkeztek volna, elmenekült, és az azt követő időben megismerte az akkori különféle elő-ázsiai tanításokat. Ebben az inkarnációjában meglehetősen magas kort ért meg. Különösen azt fogadta tehát magába, ami akkor még nagy intenzitással, igen behatóan élt Elő-Ázsiában. Így a legsokoldalúbb módon sajátította el azt a világszemléletet, amelyet Zarathusztra világnézetének nevezhetünk. Ezzel a dualista világ- szemlélettel a „Szellemtudomány” egyik fejezetében is foglalkoztam. Ez a dualizmus egyfelől elismerte Ahura Mazdát, a nagy fényszellemet, aki beleárasztja impulzusait az emberiség fejlődésébe, hogy a jóság, nagyság és szépség forrása legyen. Szolgáló szellemei, az Amesa Szpenták veszik körül, mint a Napot, a menny arculatának megnyilatkozását, a tizenkét állatövi jegy. Ez tehát az ősi Perzsiából származó dualizmus fénylő oldala. A másik, az ahrimáni ellenerő, amely mindenütt a sötétséget, a gonoszságot, az akadályokat és a diszharmóniát árasztja bele az emberi világ fejlődésébe.

Ez a tanítás a csillagok konstellációjának beható ismeretéhez kötődött, olyan értelemben, ahogyan a régi korokban művelték az asztrozófiát vagy asztrológiát. Ez a személy mindezt azáltal ismerte meg abban a női inkarnációjában, hogy volt egy tanítója és barátja, egy férfi, aki be volt avatva sok elő-ázsiai tanításba, különösen a káldeai csillagászatba.

Így először is a gondolatok élénk kicserélése folyt e két személyiség között a zsidók babiloni fogságának kezdete utáni időkben, majd pedig az a sajátos jelenség történt, hogy ez a nőalak a kapott benyomások ereje révén, ahogyan mindent rendkívül fogékonyan, érdeklődő módon fogadott magába, egyfajta belső látásra tett szert, és a világot olyan látomásokban tudta áttekinteni, amelyek teljesen megfeleltek a kozmikus rendnek.

Itt tehát egy valóban érdekes személyiséggel van dolgunk, akiben úgyszólván életre kelt mindaz az ismeret, amit ezzel a részben beavatott barátjával megbeszélt, és együtt végiggondolt. Ezen a nőalakon akkor olyan hangulat uralkodott el, amelyet így lehetne jellemezni: a tanulás során megszerzett eszmék hogyan is lennének mérhetők azokhoz a hatalmas imaginatív képzetekhez, amelyek most lelkem előtt feltárultak? Milyen gazdag és hatalmas belülről a világ! – Ezt látnoki imaginációi alapján érezte így.

Éppen ez a hangulat váltott ki bizonyos kedvetlenséget a két személy között. A férfi a világszemlélet gondolati kifejtését értékelte többre, a nő viszont egyre inkább a képszerű imaginációkban merült el. Ez a két személy aztán szinte egy időben haladt át a halál kapuján, de egymás iránt bizonyos elkedvetlenedéssel.

E két földi élet eredménye, mondhatnám, sajátosan egybeolvadt, így e két ember mindezt rendkívül intenzíven élte át a halál után a visszapillantó, visszafelé haladó szakaszban, és később, a karma kidolgozásakor is, a szellemi világban töltött életük során. Ott ebből a különös földi együttlétből egy intenzív közös élet alakult ki. Így a nőnél a halált követően már nem találjuk annyira hangsúlyosnak a látnoki imaginációk hangulatát. Olyan vágyat látunk felébredni benne, a következő földi élet számára, hogy abban már gondolati formában is felfogja a világot, míg az előző földi életében inkább szóbelileg ragadta meg a dolgokat, úgy, hogy a nyelvi átélésből haladt tovább a látnoki imaginációhoz.

Ez a két karmikusan erősen összetartozó személy az első keresztény századokban születik meg újra, amikor a kereszténység szellemi tartalma már bizonyos tudományos írásokban is megjelenik. A korábbiakban már említettem, hogy sok olyan lélek, aki korunkban őszintén közeledik az antropozófiához, a kereszténységet éppen ezekben a Krisztus utáni első századokban ismerte meg, de annak átélése akkor sokkal elevenebb módon történt, mint a későbbi időkben.

Most egy érdekes dolgot figyelhetünk meg. Egy olyan férfi megjelenését látjuk, akinek karmikusan semmi köze sincs a két szóban forgó személyhez, de kortörténetileg kapcsolódik hozzájuk: ő Martianus Capella, a kor jelentős hangadó személyisége.

Ő írt először mérvadó, alapvető könyvet a hét szabad művészetről, amelyek később nagy szerepet játszottak az egész középkor folyamán minden tanításban és oktatásban. A hét szabad művészet – a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia és zene – együttesen nyújtotta akkoriban a világ és a természet megismerését.

Martianus Capella könyve először talán kissé száraznak, józannak tűnik. Tudnunk kell azonban, kedves barátaim, hogy az ilyen könyvek, különösen a középkor kezdeti szakaszában még spirituális alapokból eredtek. Még a későbbi chartres-i iskolából származó írásoknak is hasonló józan, katalógusszerű jellegük van. A hét szabad művészetnek és a mögöttük ható természetnek ezt a száraz, józan stílusú leírását tehát úgy kell tekintenünk Martianus Capellánál, mint bizonyos ösztönös magasabb látás eredményét. Mert ő a hét szabad művészetet éppen olyan lényszerűen írja le, mint ahogyan magát a természetet is – erről már volt szó ezekben az előadásokban. Noha az ilyen dolgokat megfogalmazó Martianus Capella és más személyiségek művei némileg száraz nyelvezetnek is, mégis ők maguk teljesen úgy gondolták, hogy a dialektika, a retorika, stb. valójában élőlények, az emberi képességek és szellemi működések inspirátorai. Már említettem itt, hogy Natura istennőt egészen hasonlóan képzelték el, mint a régi Perszephonét.

A már említett nőalak ebben az áramlatban testesült meg újra, vagyis abban, amit az emberiség abból a hatásból kapott, ami a hét szabad művészetben és az általuk kifejeződő természetszemléletben rejlett. Most azonban férfi-inkarnációban élt, férfi testben és férfi-értelemben hordozta azt a hajlamot, hogy a dolgokat ne gondolatok útján alakítsa ki és ismerje meg, hanem víziószerű képekben.

Azt mondhatjuk, hogy abban a korban – az V. keresztény század végén és a VI. század elején – Martianus Capella tanítványai közül csak kevesekben jelent meg teljesen szemléletes és eleven módon az akkori szellemi tartalom. Ezt a most férfi- inkarnációban élő személyiséget azonban teljesen betöltötte a szellemi működések szemlélése, és beszélni tudott az inspiráló hatalmakkal és azok köreivel, a dialektikával, retorikával és a többiekkel.

Megint találkozott a másik személlyel, aki előző inkarnációjában férfi volt, most viszont nőnek született meg, és aki ebben az életében ismét nagy intelligenciával rendelkezett. Megint intenzív szellemi eszmecsere, vagy inkább szemléletcsere jött létre köztük, egészen eleven, szellemileg intenzív együttműködés – gondolhatjuk, hogy ennek karmikus okai voltak, ebben is a karma működését láthatjuk.

Különös dolog alakult ki azonban annál a személyiségnél, aki a Krisztus előtti VI. században nő, ebben a korban pedig férfi volt. Az történt ugyanis, hogy mivel ilyen eleven szemlélettel rendelkezett, felismerte azt, hogy a víziószerű képesség – amely nála is megvolt – általában összefügg a női természettel. Nem mondhatjuk, hogy ez a képesség egyedül a nők személyéhez tartozhat; inkább arról volt szó, hogy látnoksága alapjában véve az előző női inkarnációból jött át. Ezáltal a Föld és a Hold kölcsönhatására vonatkozó számtalan titokra jött rá, például a szaporodással kapcsolatban. Éppen ezeken a területeken most rendkívül járatossá vált ez a most férfiként megjelenő személyiség.

Ez a két személy aztán ismét áthalad a halál kapuján, átéli a halál és az újabb születés közötti életet, és először az érzékfeletti síkon tapasztalja a tudati lélek korszakának megjelenését, annak kezdetét tehát az érzékfeletti síkon éli át. Ezután az először női, majd másodszor férfi inkarnációban élő személy ismét férfiként születik meg újra. Nagyon érdekes, hogy mindketten megint ugyanakkor születnek meg. A másik viszont, aki régebben, tehát második inkarnációjában nő volt, most ismét férfialakban jelenik meg, így most mindketten férfi-inkarnációban élnek. Különösen az érdekel most bennünket, aki a régi korban nő volt, és azután az első keresztény századokban öltött férfialakot. Először a zsidó népből származott, második alkalommal rendkívül kevert vérű fizikai eredetet hordozott. Most a XVI. században pedig, mint az itáliai Thomas Campanella született meg újra, aki igen érdekes személyiség volt.

Nézzük meg közelebbről Thomas Campanella életét, amennyire a karma megértéséhez szükségünk van erre. Rendkívül erős fogékonyságot mutatott a keresztény tanítás iránt, és már korán foglalkozni kezdett Aquinói Tamás „Summá”-jával. A régebbi látnoki életre való belső ráhangoltság most egyre inkább átvált az ellentétébe, és a dolgokat a gondolkodás alapján akarja megismerni. Beleéli magát abba az erősen gondolati elembe, amely Aquinói Tamás „Summá”-jában található, buzgón elmerül benne, és a XVI. században dominikánus lesz. Gondolkodását a legszigorúbb értelemben a „Summa” irányában akarja megtartani, de ebbe állandóan beleáramlik bizonyos nyugtalanság a régebbi spirituális, atavisztikus látnoki életéből.

Sajátságos, hogy Campanella most támaszt és fogódzót keres ahhoz, hogy belső összefüggéseket találjon mindabban, amire egykor látnoki formában tekintett a világ szemlélésekor. Míg egyfelől teljes belső lelkesedéssel lesz keresztény dominikánus, addig éppen a cosenzai kolostorban – ez a különös – megismerkedik egy igen nagy tiszteletben álló zsidó kabbalistával, és most összekapcsolja a zsidó kabbalisztika tanulmányozását azzal, ami régi látnoki életének utóhatásaként merül fel benne. Ugyanakkor ezt össze is köti azzal, amivé a tomizmus áramlata alakult a dominikánus renden belül. Azt mondhatnánk, hogy mindez vízió- szerű lázban ég benne. Olyasmit szeretne alkotni, ami külsőleg képes megjeleníteni ezt az egész fénylő, belső szellemi életet. Mert lelkében állandóan azt mondja valami: minden mögött ott rejlik a szellem, tehát a világmindenségben élő szellemnek az emberi életben is benne kell lennie! Ez az életrajzában nem található meg, de a szellemi szemlélet számára megnyilvánul.

Mindez az érzelmi szférájára is hatott. Dél-Itáliában élt, amelyet leigáztak a spanyolok. Campanella részt vett egy Dél-Itália felszabadítására szervezett összeesküvésben, de a spanyolok elfogták, és az összeesküvésben való részvétele miatt 1599-től 1626-ig börtönben sínylődött. Ettől kezdve tehát a világtól elzárt életet folytat, amely tulajdonképpen 27 évre kioltja földi életét.

Állítsuk most egymás mellé ezt a két tényt. Thomas Campanella a harmincas éveinek elején járt, amikor bebörtönözték. Az elkövetkező időt börtönben töltötte. Ez az egyik dolog.

De milyen szellem ő egyáltalán? Milyen személyiség? Megalkotja a napállam eszméjét. A régebbi inkarnációkból most be- sugárzik lelkébe az asztrológiai szemlélet, a szellemi világ egész áttekintése. A „Napállam” című művében egy társadalmi utópiát vázol fel, úgy gondolja, hogy egy értelmes szociális berendezkedés révén minden ember boldog lehet. A leírt napvárost vagy napállamot bizonyos vonatkozásban kolostori szigorúság jellemzi, van benne valami olyasmi, amit a dominikánus rendben tapasztalt. Az állam kialakításának elgondolásába hoz valami kolostori szigorúságot, de másfelől saját régebbi szellemiségéből is roppant sok minden átszivárog. Ennek az ideális államnak az élén egy legfőbb irányító áll, valamilyen metafizikai vezető, aki a szellemből kiindulva találja meg az állam kormányzásának, felépítésének irányvonalait. Egyéb hivatalnokok is állnak mellette, így a legfőbb miniszter; nekik a legapróbb részletekig meg kell valósítaniuk mindazokat a szabályokat, amelyeket az emberek még ismertek abban a korban, amikor a lelkekben karmikusan még felmerültek bizonyos emlékek a régebbi földi élményekből. Mindez megtalálható Campanellánál. Úgy gondolta, hogy ezt a napállamot asztrológiai alapelvek szerint kell kormányozni, a csillagállások gondos megfigyelése útján. A házasságokat a csillagállások szerint kell megkötni, és a fogantatásoknak is úgy kell megtörténniük, hogy a születések meghatározott csillagkonstellációkra essenek. Ezeket úgy határoznák meg, hogy az emberek a Földön az égi konstellációknak megfelelően szülessenek bele a sorsukba. Bizonyos, hogy a XIX. és a XX. század embere, vagy idegorvosa, pszichiátere azt mondaná egy ilyen mű láttán, hogy ez az elmegyógyintézetek könyvtárába való. Meg fogjuk látni, hogy íróját korunkban, amikor újra megszületett, egy pszichiáter hasonlóképpen ítélte meg.

De képzeljük el ezt a két dolgot: itt van valaki ezekkel az előzményekkel, életének ilyen előfeltételeivel a régebbi földi életei alapján, és a földi állam kormányzásának irányelveit a Nap és a csillagok erejében akarja megtalálni. Ez az ember a Napot akarja behozni a földi életbe, miközben több mint húsz évig sínylődik a börtön sötétségében, és csak szűk nyílásokon át tud kitekinteni a természetes napfényre. Lelkében gyötrelmes érzésekben és érzelmekben tört fel sok minden abból, ami régebbi földi életeiből származott. Orbán pápa aztán kiszabadítja Campanellát a börtönből, ezt követően Párizsba megy, Richelieu kegyeibe fogadja, nyugdíjat kap és élete utolsó éveit Párizsban éli le.

Sajátságos dolog: az a zsidó rabbi, akivel Consenzában ismerkedett meg, aki által gondolkodása némi kabbalista színezetet kapott, és akinek révén sok mindent kihozott magából, mint az egyébként lehetséges lett volna, ez a zsidó kabbalista volt az, aki az említett első inkarnációban férfiként jelent meg, majd a következő inkarnációban nő lett, ahogy elmondtam.

Itt tehát valamilyen együttműködést látunk közöttük. De amikor Campanella és barátja, a zsidó rabbi ismét áthalad a halál kapuján, akkor abban a személyiségben, aki legutóbb Thomas Campanella volt, különös ellenállás alakul ki azzal szemben, amit régebbi földi életeiben magába fogadott. Mostani érzései így jelennek meg: mi lehetett volna mindebből, ha azokban az években nem sínylődöm a börtön sötétségében, ahol csak a nyílásokon át néztem ki a természetes napfényre. – Lassanként valamilyen elutasítás, ellenszenv lesz úrrá rajta azzal a szellemi látással szemben, amellyel régebben, a kereszténység előtti időkben és az első századokban rendelkezett. Így azt a különös dolgot látjuk, hogy a tudati lélek korának közeledtével egy személyiség úgy fejlődik tovább az érzékfeletti síkon, hogy ellenségessé válik a régebbi spiritualitással szemben.

Sok lélekkel történt meg ez, kedves barátaim. Sokan, miközben érzékfeletti életüket élték már a tudati lélek korában, még az újabb földi életük megkezdése előtt ellenségessé váltak saját régi spirituális életükkel szemben, mert valóban igen nehéz a régebbi spirituális élményeinket a jelenkori földi testbe belevinni. A mi korunkban kialakult fizikai test és az egész nevelés a racionalizmus és intellektualizmus irányába tereli az embert.

Az a lélek, amelyik a legutóbbi inkarnációjában Thomas Campanella volt, az ezután következő életében, egy aránylag korán bekövetkező új földi életben látta a kiegyenlítés egyetlen lehetőségét. Ezt azonban az adott körülmények erősen megnehezítették számára. Mert ez a személyiség az érzékfeletti síkon már erősen belenőtt a kezdődő tudati lélek korszakának tudati elemébe, a racionalizmusba és intellektualizmusba. Amikor viszont rabságának időszakát élte át visszafelé a halál utáni létben, akkor mindig újra áthatotta a régebbi látnokság, a spirituális látás.

Ez a személy tehát most lelkébe fogadta azt a hajlamot, hogy intelligens és okos legyen, ezáltal viszont a régebbit elutasította. De a régivel szemben fellépő ellenérzése különös módon lassanként egészen személyes formában jelentkezett nála, teljesen egyedien. A kereszténység előtti női inkarnációjával szemben ellenszenv alakult ki benne, de egyúttal magukkal a nőkkel szemben is. Ez a nőkkel szemben érzett ellenszenv teljesen a személyes individuális lényéből sarjadt ki. A karmával ugyanis az a helyzet, hogy benne elméletek helyett minden individuálisan működik, személyes temperamentum, személyes szimpátia vagy antipátia – itt az antipátia alakult ki.

Most tehát lehetősége lesz e személynek, hogy a világgal való szabad érintkezésben átélje még egyszer a földi életet, amit a legutóbbi megtestesülésekor Campanellaként rabságban élt át.

Kérem, fogják fel helyesen, hogy mi történt itt. A legújabb földi életben a másik személy nincs mellette, az ő számára ez nem volt indokolt. Az előbbi lélek eddig három olyan földi életen haladt át, amikor a másik lélek mindig életének támasza és vezetője volt. Most megkapja azt a lehetőséget, hogy átélje földi életében azt, amit a Campanella-élet elvett tőle a 27 évi rabsággal. Tehát megkapta annak lehetőségét, hogy egy új földi életben átélje azt, amit a rabság sötétségében elmulasztott.

Mi lesz ennek a következménye az ismert előzmények után? Gondoljuk végig: Campanellát körülbelül harmincéves korában érte a rabság. Képzeljük el egy ember belső érettségét a reneszánsz korában, életének harmincas éveiben. Képzeljük el, hogy a jelenben most az hat, amit ott elmulasztott, de felragyog, idesugárzik kívülről valami spiritualitás és racionalitás is. Körös-körül mindenütt világosság van, csak a rabság évei sötétek. Most azonban minden egymásba áramlik: a szellemi látás, az elmondottakból fakadó nőgyűlölet, és az igen intenzív okosság. Mindez újra átjárja egymást, olyan módon, ahogy egy harmincas éveiben járó reneszánsz-ember érési folyamatának eredményeként megjelenhet.

A XIX. század utolsó évtizede környékén születik meg újra. A gyermektestbe beleszületik valami, ami tulajdonképpen egy későbbi életkornak felelne meg. Most ismét férfi inkarnációban látjuk, hiszen ez csak a raboskodás idejének ismétlése: így működik a karma ebben az esetben. Nem csoda, hogy mint fiú, rendkívül koraérett. Ebben természetesen benne vannak a mostani gyermeki növekedési erők is, de ezek az annak idején a rabságban elmulasztott erőkkel együtt jelennek meg, vagyis egy ember harmincas éveinek érettségével, ennélfogva koraérett formában. Ilyen a karma.

Az életnek, mondhatnám ebben az újra kipróbálásában egy sajátságos hajlam bontakozik ki benne. Ismét felködlik az asztrológia régi szemlélete, a természet szellemi voltának régi szemlélete, amely az első keresztény századokban olyan nagyszerűen megvolt ebben a lélekben. Ez gyermeki módon merült fel ugyan, de olyan erőteljesen él benne, hogy ellenszenvet érez a matematikai alapokon álló természettudomány iránt. Amikor aztán a kilencvenes években bekerül a gimnáziumba, akkor ragyogóan tanulja a nyelveket, és mindazt, ami nem természet- tudomány és nem matematika. Aki azonban meg tudja ítélni a karmikus összefüggéseket, annak számára különös, de mégis, mondhatnám, boldogítóan megdöbbentő látvány, hogy az újabb nyelveken, a francián és az olaszon kívül spanyolul is gyorsan megtanul, hogy egész lelkialkatába belevigye azt, ami régebben – ha használhatom ezt a kifejezést – fellázította a spanyol uralom ellen. Ezt most magában mintegy újra felidézi.

Látjuk tehát, hogyan működik itt a karma, hogyan hat ennél a személyiségnél. Érdekes, hogy ez a fiú az iskolán kívül tanul meg gyorsan spanyolul, csak azért, mert az apja véletlenül kedveli ezt a nyelvet – ezt megint csak a karma hozza magával és így már korai ifjúságában elsajátít egy ilyen viszonylag távoli nyelvet. De ez egész lelkialkatát is befolyásolni fogja. Bebörtönzése idejének alapérzése a spanyolok elleni felháborodás volt, és ezáltal merül fel ismét lelkében, hogy a spanyol nyelvet elsajátítsa, és ez most áthatja eszméit, gondolatait. Éppen az jut be arra a tudatalatti területre, ahol a nyelv uralkodik, ami rabsága alatt a legkeservesebb volt számára. Természettudománnyal csak akkor foglalkozott valamelyest, amikor már egyetemre került, mivel a kor ezt megkívánta. Aki korunkban művelt ember akar lenni, annak némileg ismernie kell a természettudományt.

Most megmondom, hogy kiről van szó: ő a szerencsétlen Otto Weininger.

Miután Otto Weininger az egyetemen megismerkedik a természettudományokkal, beleveszi doktori disszertációjába mindazt, ami benne forrong, ahogyan ez csak egy olyan földi életben lehetséges, amely az előző hiányosságainak az ismétlése. A bécsi egyetemen doktorál filozófiából, majd ezután a „Nem és jellem” című terjedelmes művében dolgozza ki disszertációját.

Ebben a „Nem és jellem” című könyvben ott kavarog minden régebbi dolog. Olykor Campanella utópizmusának felvillanását érezzük, amely csodálatos módon összefonódik az ősrégi nézetekkel. Mi az erkölcs? A kérdésre Weininger így válaszol: az erkölcs külső megnyilvánulása a természetben megjelenő fény. Aki a fényt ismeri, az ismeri az erkölcsöt. A földi erkölcstelenség forrása ezért a mélytengeri faunában és flórában keresendő, amely a fényt teljesen nélkülözi. – Nagyszerű intuíciókat találunk nála, például ilyet: nézzük meg a kutya különös fiziognómiáját, mit mutat? Valami hiányzik belőle, valamit elveszített: elvesztette a szabadságot.

Weiningernél valóban felfedezhetünk még némi szellemi látást amely viszont a legszélsőségesebb racionalizmussal keveredik, és megtalálhatjuk a gyűlöletet aziránt, ami egy korábbi inkarnációjában megjelent. Ez most nem a régi tudása iránti ellenszenvben jelentkezik, hanem a női inkarnációja iránti gyűlöletében, amely egészen az ostobaságig menő nőgyűlöletig fokozódik, és a „Nem és jellem” című művében tükröződik. Mindez azt mutatja, hogy bármilyen sok spiritualitást hordozhat is valaki, amely a tudati lélek korának idején az érzékfeletti világban találkozott az intellektualizmussal, ez a spiritualitás korunkban nem tud igazán megnyilatkozni. Ki akar tömi, bár az így leélt élet mintegy csak ismétlése egy régebbi élet elveszett idejének.

Különös szokások jelennek meg Weiningernél, ezek is rendkívül jellemzőek lehetnek annak számára, aki belelát a karmikus összefüggésekbe. Életrajzírója elmondja, hogy rövid életének vége felé az a szokás alakult ki nála, hogy egy sötét helyiségből kinézett a napvilágra az általa készített keskeny nyíláson át, és ez különös örömöt okozott neki. Itt újra csak belejátszanak személyébe a hajdani legintimebb, legbensőbb szokásai, a börtönben átélt élmények.

Gondolják el, hogy ez az élet hogyan kapcsolódott Dél-Itáliához. Hiszen ott játszódott le az, ami ebbe a földi életbe bevezette.

Még egy apróságot említek meg, ami a karma szemlélője számára szintén fontos. Természetesen Weininger is Nietzsche olvasói közé tartozott. Képzeljék el a lelkében élő egész hangulatot, amikor Nietzschének a „Túl jón és rosszon” című művét olvasta. Bombaként csapódott lelkébe Nietzschének az a megállapítása, hogy az igazság női jellegű. Ekkorra ugyanis a nőgyűlölet már teljesen átszínezte azt, amiről beszéltem.

Még csak 23 éves, de mindez átjárja belülről. Lelkében furcsa szokások jelennek meg. De vajon meglepő-e, hogy egy múltbeli rabságot felidéző életet fájdalmasan érint a napnyugta, amely a sötétség kezdetére emlékezteti? Weininger ezért érzi mindig elviselhetetlennek a napnyugtát. De fiatal testében a harmincas évek érettsége él. Bizonyos, hogy nem szép, ha kevésbé tehetséges emberek fennhéjázóak és hiúk, de itt maga a karma teszi érthetővé, hogy különleges személynek tartotta magát.

Természetesen a legkülönfélébb lelki rendellenességeket mutatta, mert ez az élet egy börtönélet ismétlése volt. Ilyenkor az emberek nem viselkednek egészen megszokott, szabályos módon. Amikor mindez karmikusan kiteljesedik, akkor az átlagos pszichiáterben ez az epilepszia benyomását keltheti. Így volt ez Weiningernél is. De ez az epilepszia a börtönélet ismétlése volt. Az ilyenféle elhárító tüneteknek nem lett volna értelmük egy szabad életben, de ezek nála a börtönélet karmikus ismétlődései voltak. Ez nem a szokásos epilepszia volt.

Ne csodálkozzunk azon sem, hogy húszas évei kezdetén egyszerre csak olyan vágyat érez, hogy hirtelen, egészen egyedül, teljes bizonytalanságban, szinte fejvesztve Itáliába utazzon. Utazása alatt egészen csodálatos könyvecskét ír „A végső dolgokról” címmel. Ebben elementáris természetű leírások vannak, amelyek olyannak tűnnek, mintha valaki Atlantisz ábrázolását akarná karikírozni, egészen nagyszerű, de a pszichiátria szempontjából mégis teljesen őrült módon. Ezt azonban karmikusan kell megítélnünk.

Fejvesztetten Itáliába utazik tehát, majd onnan visszatér, és egy kis időt Bécs közelében, Brunnban tölt a hegyekben. Itáliából hazaérkezve feljegyez még néhány gondolatot, amely az olasz utazás alatt merült fel benne, nagyszerű eszmék a morális és a természetes világ összhangjáról. Aztán annak a háznak lesz a lakója, ahol Beethoven élt, és néhány napig abban a szobában lakik, ahol Beethoven meghalt. És miután újra átéli magában régebbi rabságát, agyonlövi magát. A karma beteljesedett. Belső indítékból lövi agyon magát, mert úgy gondolja, hogy ha tovább élne, akkor egészen gonosz emberré válna. Nem adódott lehetősége arra, hogy tovább éljen, mert a karma beteljesedett.

Kedves barátaim, Otto Weininger műveit ebből a szempontból kell nézni. Meg kell, hogy lássák bennük egy olyan lélek nehézségeit, aki ilyen rendellenes módon került a reneszánsz korából a mi korunkba. Észre kell venniük, hogy mennyi minden húzta őt vissza a szellemiség keresése közben, holott lelke mélyén tudat alatt tele volt spiritualitással. Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy Michael korában igen sok akadálya lehet annak, hogy teljesen megfeleljünk a Michael-kor követelményeinek.

Természetesen az is elképzelhető lett volna, hogy Weininger lelke valamilyen spirituális világszemléletet dolgoz ki, és folytatja fejlődését, vagyis, hogy nem kell rabságának ismétlését öngyilkossággal befejeznie. De jelentős dolog, ha észrevesszük, ahogyan egy emberi lélekben a régi spiritualitás egészen a mi korunkig fejlődik, és azután megáll. Amikor éppen az ilyen jelenségeket tapasztaljuk, akkor lényeges megfigyelnünk azt, hogy ez a spiritualitás hogy áll meg.

Úgy gondolom, hogy most valamennyire bepillantottunk olyan karmikus összefüggésekbe, amelyek korunk szellemi életének bizonyos karmikus jellemzőire is rávilágítanak, amikor egy mindenképpen érdekes személyiség négy egymást követő inkarnációját követtük nyomon. Ezek a Golgotai Misztérium előtti VI. századtól egészen a mostani korig terjedő életeket fogták át. Éppen ebbe az időtartamba tartozik bele mindaz, amit tekintetbe kell vennünk, ha korunk életét meg akarjuk érteni.

Ma olyan esetet néztünk meg, amely azt is megmutatta, hogy egy lélek mi mindet élhet át ebben a korban. Az ilyen dolgokat a magam részéről sokkal szívesebben írom le egy adott lélek személyes élményei alapján, mint elvont fejtegetések segítségével.

Ezt az előadássorozatot a Társaság tagjainak szóló következő előadáson fejezem be.

– Dornach, 1924 szeptember 23.

[Az intellektualitás emancipációja a lélek mélyebb lényétől. Mai civilizációnk teljesen intellektuálisan hangolt testei nem engedik be az inkarnálódó lelkek régebbi spiritualitását; ez a tudatalatti rétegbe húzódik vissza. Az antropozófia feladata az intellektualizmus spirituális átalakítása; számolnia kell a kor racionalizmusával, hogy az eszmék megtalálják az utat felfelé a szellemhez és lefelé a természethez. A XIX. század végén a spiritualitás torlódása a lelkekben. Példaképpen a Platón – Hrosvitha -Schröer inkarnációsor.]

A legutóbbi fejtegetésekből kitűnt, hogy az ember a mostani időkben fizikai testiségének és korunk nevelési szokásainak következtében nem egykönnyen tudja behozni jelenlegi inkarnációjába azt, ami régebbi inkarnációinak szellemi tartalmából akar felszínre kerülni, még akkor sem, ha olyan sajátos helyzetbe kerül, mint amilyenről a múlt alkalommal beszéltem. A tudati lélek fejlődésének korszakában élünk, ez pedig az a lelki fejlődés, amely elsősorban az intellektust alakítja ki az emberben. Az intellektus ma egész életünkön uralkodik, még ha közben gyakran siratjuk is az érzést, az érzelmeket. Ez az a lelki képesség, amely a leginkább függetlenedhet elementáris emberi mi voltunktól, attól, amit mélyebben fekvő lelki lényünkként hordozunk magunkban.

Az intellektusnak ezt a függetlenedését olyankor szoktuk tudatosítani, amikor „hideg értelemről” beszélünk, amelyben az emberek önzése, részvétlensége és a többi ember iránti együttérzésének hiánya mutatkozik meg, sokszor még a közelállók esetében is. Hideg értelemről beszélünk akkor is, amikor olyan utakat követünk, amelyek nem a lelki ideálok felé tartanak, hanem az életet a hasznosság alapján akarják meghatározni.

Mindezekben tehát egy olyan érzület fejeződik ki, amikor az értelmi, intellektuális, racionális elem elszakad a magunkban hordozott emberitől. Aki belátja, hogy a mai lelkek milyen nagy mértékben intellektualizálódtak, annak egyúttal be kell látnia azt is, hogy a karmának éppen a mostani lelkekbe kell belevinnie azt, amit ezek a lelkek az elmúlt korokban magasrendű spiritualitásként éltek át magukban.

Gondoljuk el a következőt. Legutóbb egy egészen rendkívüli példát hoztam fel, most nézzünk általánosságban olyan valakit, aki a Golgotai Misztérium előtti vagy akár az utána következő századokban élt, és számára magától értetődő volt a szellemi világ létezése. A saját tapasztalatai alapján beszélhetett róla, úgy, mint ami ugyanúgy létezik, mint az érzékek színes, hideg vagy meleg világa. Mindezt magában hordozta, és ez a halál és egy újabb születés között, ennek ismétlődő korszakaiban mindig intenzív kapcsolatot teremtett számára a magasabb hierarchiák szellemi világával. Ez a lélek tehát sokféle szellemi tartalommal telítődött.

Most azonban egyéb karmikus összefüggések következtében egy ilyen léleknek már olyan fizikai testben kell inkarnálódnia, amely erősen ráhangolódott az intellektusra. Így korunk civilizációjában csakis olyan fogalmakat vesz fel magába, amelyek tulajdonképpen egyedül a külső fizikai világra vonatkoznak. Ilyenkor csak az történhet, hogy az emberben benne rejlő spiritualitás az adott inkarnációban a tudattalanba húzódik vissza. Egy ilyen személy fejlett intellektusa esetleg bizonyos idealizmust is tanúsíthat, fogékony lehet mindenféle szép, jó és igaz eszmény iránt, de mégsem jut el oda, hogy azt, ami a lelkében szunnyad, felhozza tudata mélyéről mindennapi tudatába.

Ma sok ilyen lélek él. Aki szellemileg iskolázott szemmel közeledik a világhoz, és arra helyesen tud rátekinteni, annak számára számos emberi arc ellentmond az illető személy megnyilvánulásainak. Az arcról azt olvassa le, hogy a lelke mélyén sok a spiritualitás. Amikor viszont ez az ember megszólal, egyáltalán nem beszél a spiritualitásról. Egyetlen korábbi korban sem fordult elő, mint éppen a mi időnkben, hogy az arcok ilyen nagy mértékben ellentmondjanak az emberek kijelentéseinek.

Az intellektualizmust, ami korunkhoz hozzátartozik, spiritualitássá kell változtatnunk, hogy gondolataink és érzéseink felemelkedhessenek a szellemi világba, és eszméinkkel éppen úgy utat találjunk felfelé a szellemihez, mint lefelé a természethez. Aki megérti, hogy ehhez erő, energia, kitartás és egyfajta szent lelkesedés szükséges, annak tisztában kell lennie azzal is, hogy az intellektualizmus először az elképzelhető legnagyobb akadályokat gördíti az elé, hogy a lélekben szunnyadó spiritualitás megnyilatkozzon. Ahhoz, hogy az antropozófia eszméit felvehessük magunkba, csak úgy találhatjuk meg a szükséges belső lelkesedést, ha mindezt figyelembe vesszük. Ezeknek az eszméknek feltétlenül számolniuk kell korunk intellektualizmusával, és mintegy magukra kell ölteniük a kortársak intellektualizmusának köntösét. Az antropozófia eszméi ugyanakkor nem a külső fizikai világra vonatkoznak, így a velük foglalkozó embert mindenkor áthatja annak tudata, hogy neki a szellemit kell megragadnia, hiszen ezek az eszmék a szellemire vonatkoznak. A mai embert csak az antropozófia eszméibe való belemerülés vezetheti el a legbiztosabban a szellemiségbe, feltéve, ha ő maga is így akarja.

Amit most elmondtam, kedves barátaim, azt tulajdonképpen csak az utóbbi két-három évtized óta lehet elmondani. Korábban ez nem volt lehetséges, mert korábban annak ellenére, hogy a Michael-uralom már a hetvenes évek végén megkezdődött, az volt a helyzet, hogy azok az eszmék, amelyeket a kor mintegy az ember elé hozott, még az idealisták esetében is olyan erőteljesen csak az érzéki világra irányultak, hogy az intellektualizmustól a spiritualitáshoz való felemelkedés a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben csak kivételes esetekben volt lehetséges.

Egy példán szeretném bemutatni önöknek, hogy ez hogyan jelenik meg. Az antropozófiát, ami a szellemiség szemléletét jelenti, bele kell illesztenünk korunkba, ennek okait éppen a Társaság tagjainak tartott mostani előadássorozatomban fejtettem ki. Most azt szeretném megmutatni, hogy az a szellemiség, amely a régebbi időkből merül fel az emberi lélekben, a jelenkorban rendkívüli mértékben visszahúzódott, és valójában vissza is kellett húzódnia. Igen, a múlt század végén a spiritualitásnak vissza kellett húzódnia az intellektualizmus elől, mégpedig anélkül, hogy egyáltalán megnyilatkozott volna.

Értsék meg jól, hogy mire gondolok. Tegyük fel, hogy valaki a XIX. század második felében élt, és előző inkarnációiból intenzív spiritualitást hozott magával. Elsajátítja kora műveltségét, ezért mostani műveltsége teljesen intellektuális jellegű. Ebben a személyben azonban még olyan erős a spiritualitás utóhatása, hogy ez elő akar jönni, ki akar tömi belőle. Ezt azonban intellektualizmusa nem viseli el. Ezt az embert intellektuálisan nevelték, az őt körülvevő társadalmi érintkezésben, hivatásában, mindenütt az intellektualizmust élte át, amibe nem tud behatolni az, amit lelke mélyén hordoz. Pedig olyan személyiség lenne, akiről azt mondhatnánk, hogy hivatott lehetne akár az antropozófia művelésére is. De mégsem lesz antropozófus, mert az antropozófia éppen azt igényli tőle, hogy régebbi inkarnációinak spiritualitása most behatoljon az értelmébe. Ez a spiritualitás azonban nem alakul antropozófiává, hanem visszahúzódik, mert sokkolja az intellektualizmus. Mi egyebet tehet ez az ember, minthogy úgy viszonyul az intellektualizmushoz, hogy nem akarja azt megközelíteni, azért, hogy ami a lelkében él, az valamennyire előjöhessen majd valamelyik inkarnációjában. Természetesen nem fog tökéletesen előjönni, mivel a spiritualitás a korszaknak nem felel meg. Esetleg valamilyen dadogó jellege lesz, de látszani fog ezen a személyiségen, hogy mindenütt visszaretten attól, hogy túlságosan messzire menjen, és megérintse őt a kor intellektualizmusa.

Erre fogok most egy példát felhozni. Gondoljunk arra az ókori személyiségre, akit mi is gyakran emlegetünk, és akinek nevére a legkülönfélébb dolgok kapcsán szoktak utalni: Platónra. Platón a Krisztus előtti V-VI. század filozófusa, olyan lélek volt, aki sok mindent elővételezett abból, amit az emberek évszázadokon keresztül gondoltak. Amikor a chartres-i iskola nagy szellemi tartalmaira utaltam, akkor arra is rámutattam, hogy a platóni szellem már régóta benne élt a kereszténység fejlődésében, és bizonyos módon éppen a chartres-i iskola nagy tanítóiban jelent meg, már ahogy abban az időben megjelenhetett.

Mindenki tudja, hogy Platón szelleme mindenekelőtt az ideák világa felé fordult. Nem szabad azonban azt képzelnünk, kedves barátaim, hogy Platónnál az idea ugyanaz az elvont szörnyűség, mint a mi ideáink, amikor megrekedünk a mindennapi tudat szintjén. Platón számára az ideák csaknem olyasmik voltak, mint az Ahura Mazda mellett tevékenykedő, géniuszokként megjelenő perzsa Amesa Szpenták, azok az istenségek, akiket csak imaginatív látással lehetett megközelíteni. Platón számára az ideák tulajdonképpen lényszerűek voltak. Csak nem ábrázolta azokat olyan elevenséggel, ahogyan az ilyesmit a régebbi korokban leírták. Azt mondhatnánk, hogy már csak a szellemiség árnyaiként írja le az ideákat. Az absztrakt gondolatok is úgy jönnek létre, hogy az emberek egyre árnyszerűbben fogják fel az ideákat. Platón élete során még képes volt annyira elmélyülni, hogy ideáinak világába beleáradt korának csaknem egész bölcsessége. Csak késői dialógusait kell elővennünk, és megtaláljuk bennük az asztrológiát, asztronómiát, kozmológiát, egy nagyszerű pszichológiát, a népek történelmét, de mindezt olyan spiritualitással, amely a szellemit, mondhatnám, ideává finomítja, árnyszerűvé teszi.

Platónban minden eleven. Mindenekelőtt azt a szemléletet képviseli, hogy az ideák az alapjai mindannak, ami a fizikai világban létezik. Ahová csak nézünk a földi világban, bármit is látunk, az az ideák külső kifejeződése, külső megnyilvánulása.

Platón világképében még egy másik vonás is megtalálható, ami a világ számára egy bizonyos kifejezésben vált ismertté, és amelyet sokszor félreértettek és vissza is éltek vele. Ez az úgynevezett „platóni szeretet” (magyarosan: plátói szerelem – a ford.). Az élet platóni felfogása szerint ez az a szeretet, amelyet teljesen áthat a szellem, amely a legtöbbet levetett mindabból, ami gyakran még hozzákeveredik, tehát a szellemmel teli odaadás a világ, az élet, az ember, az Isten, az eszme iránt. Ez bizonyos korokban visszahúzódik, de később újra meg újra felvillan. Mert a platonizmus mindig újra megjelenik a világban, és ismételten itt is ott is kialakít valamit, aminek segítségével az ember felfelé törekedhet. Így jelentett impulzust a chartres-i iskola tanítói számára is.

Platónban gyakran látták már a kereszténység valamiféle előfutárát. De ha a kereszténység előfutárának tekintjük, ez a kereszténység félreértését jelenti. Mert a kereszténység nem egyszerűen csak egy tanítás, egy elmélet, hanem az életnek olyan áramlata, amely a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódik. Ezért igazi kereszténységről csak a Golgotai Misztérium óta lehet beszélni. Azt azonban mondhatjuk, hogy olyan értelemben mégis léteztek keresztények, hogy a Golgotai Misztérium előtt Napszellemként tisztelték azt a lényt, akit később az emberiség földi életében, mint Krisztust ismertek fel. Ők ugyanazt a lényt látták a Naplényben. Ha ilyen értelemben akarunk a kereszténység előfutárairól beszélni, akkor sok misztériumtanítványt kell ilyen előfutárnak tekintenünk. Így Platónról is beszélhetünk úgy, mint a kereszténység előfutáráról, de a dolgot természetesen helyesen kell értenünk.

Említettem önöknek korábban is azt, sőt már évtizedekkel ezelőtt is szóltam arról, hogy még Platón életében élt egy művész, aki ha nem is Platón filozófiai iskoláján keresztül, de az ő befolyása alatt állt, nem volt ugyan platonikus, de a platóni szellemben gondolkodott. Miután később még áthaladt egyéb inkarnációkon is, újra megszületett a Földön, mint Goethe. A Jupiter-szférában karmikusan átalakította mindazt, ami előző inkarnációiból, de különösen a platóni áramlatból származott, így válhatott ez nála olyan bölcsességgé, amely mindent áthat. Platón nemes kapcsolatban állt vele, aki, ha nem is volt tanítványa, de követője volt, nem mint filozófus, hanem mint művész. A görög időkben Platón figyelemmel kísérte fejlődését, és meglátta ennek a fiatalembernek a rendkívül sokat ígérő képességeit.

Platónnak valójában nehezére esett, hogy a következő korokban az érzékfeletti világon átvigye azt, amit a Platón-inkarnációban a lelkében hordozott. Ez igen nehéz volt számára. Mert a platonizmus felragyogott ugyan itt-ott, de amikor Platón letekintett az odalent kibontakozó platonizmusra, akkor ez sokszor rendkívül zavarta érzékfeletti és szellemi életét.

Nem mintha ezzel el kellene ítélnünk, vagy meg kellene bírálnunk a tovább élő platonizmust. Platón lelke a következő korszakokban természetesen egyre inkább átélte a magában hordozott tartalom egyes részleteit. Platón még teljesen az ókori misztériumokhoz kötődött, elmondtam róla, hogy ideatanának volt bizonyos perzsa jellege. De éppen ez okozott nehézséget számára, hogy belépjen a keresztény kultúrába. Ebbe azonban be kellett lépnie, amikor letöltötte az új inkarnációja elérkezéséig tartó időt, amely nála meglehetősen hosszú volt. Így azt mondhatjuk: annak ellenére, hogy Platónt az említett értelemben a kereszténység egyik előfutárának nevezhetjük, mégis egész lelki beállítottsága olyan irányú volt, hogy amikor újra éretté vált a Földre való leszállásra, akkor rendkívül nehezére esett, hogy olyan organizációt, olyan testet találjon, amelybe régebbi eszméit úgy viheti bele, hogy azok most keresztény árnyalattal, keresztény jelleggel jelenjenek meg.

Platón teljességgel görög személyiség volt, mindazzal a régi keleti jelleggel, ami a görögöknél még megvolt, de a rómaiaknál már nem. Másfelől olyan lélek volt, aki a filozófiát fel tudta emelni a legmagasabb költészet birodalmába, filozófiai dialógusai művészi jellegűek. Mindent lélek hat át nála, és mindenben ott találjuk az eredeti értelemben vett platóni szeretetek amely szintén a keleti hatásról tanúskodik.

Platón tehát görög volt. Amikor éretté vált a megtestesülésre, vagyis, amikor mintegy megöregedett az érzékfeletti világban, akkor már csakis olyan civilizációban testesülhetett meg a Földön, amely római volt és keresztény. Ha szabad triviálisan kifejeznem magam, azt mondhatnám, hogy ebbe kellett belevetnie magát. Ekkor minden erejét össze kellett szednie, hogy saját ellenszegülését legyőzze. Mert Platón lényében benne rejlik a prózai, józan, jogi rómaiságnak az elutasítása, tulajdonképpen minden rómaiságnak az elutasítása.

Bizonyos nehézséget jelentett számára a kereszténység elfogadása is, minthogy ő a kereszténység előtti világszemlélet csúcspontját jelenítette meg. Bizonyos külső körülményekben is megnyilvánult, hogy Platón valódi lénye nem könnyen merülhetett bele a kereszténységbe. Mert idővel mi jutott bele a kereszténységbe itt a földi világban? Az új-platonizmus. Ez azonban valami egészen más volt, mint az igazi platonizmus. Kialakult ugyan valamilyen platonizáló gnózis és hasonlók, de éppen az nem volt lehetséges, hogy Platón lényege közvetlenül átkerüljön a kereszténységbe. Így Platón számára nehézséget jelentett, hogy mindazzal az aktivitással, amit lényében hordozott, és annak szellemi eredményeivel a világba belépjen, hiszen abba ezeket most újra bele kellett volna vinnie. Aktivitását tehát háttérbe kellett szorítania.

Így a középkorban, a X. században apácaként testesült meg, mint Hroswitha, akit százada elfelejtett, bár annak igen nagyszerű egyénisége volt. A kereszténységet platóni értelemben fogadta magába. Braunschweigben, a grandersheimi kolostorban élt, és rendkívül sok platonizmust vitt bele Közép-Európa szellemi életébe. Ezt akkor alapjában véve csak egy nő tehette meg. Ha Platón lénye nem női színezettel jelent volna meg, akkor a kereszténységet nem tudta volna ebben a korban elfogadni. De az akkori egész műveltség rómaiságát is be kellett fogadnia, ezért, hogy úgy mondjam nem volt más választása. Ez az apáca érdekes egyéniséggé fejlődött, aki latin nyelvű drámákat ír Terentius római költő stílusában, és e művei valóban rendkívül jelentősek.

Látják, azt lehet mondani, hogy szinte ijesztő, mennyire hajlamosak vagyunk arra hogy Platónt félreismerjük, ha megpróbálunk valamilyen módon közeledni hozzá. Már többször említettem, hogy Friedrich Hebbel írt egy drámatervezetet, ami csak kéziratban maradt fenn. Ebben humoros formában arról van szó, hogy az újraszületetett Platón egy gimnáziumi osztály tanulója. Ez természetesen költői fantázia, de Hebbel azt akarta ábrázolni, hogy az újraszületett Platón ott ül a gimnáziumi osztályban, ahol a tanárral éppen a platóni dialógusokat tanulmányozzák, de ezek értelmezése során az újraszületetett Platón kapja a legrosszabb osztályzatot. Ezt vázolta fel Hebbel egy dráma cselekményeként, de aztán nem dolgozta ki. Felismerte, hogy Platón milyen könnyen félreérthető. Ez a vonás különösen érdekelt Platón életének követésekor, mert ez a felismerés rendkívül tanulságos, hogy megtaláljuk a platóni individualitás további útját.

Így roppant jellemző, hogy akadt egy német filológus – a nevére most nem emlékszem -, aki tudományosan azt bizonygatta, szerinte megdönthetetlen bizonyítékok alapján, hogy Hroswitha apáca nem írt egyetlen drámát sem, semmi sem tőle származik, hanem Miksa császár valamelyik tanácsadója hamisította az egészet. Ez természetesen merő ostobaság. De Platánhoz mindig hozzátapad a félreismerés.

A X. századi Hroswitha személyiségében valóban erőteljes keresztényi-platóni szellemi tartalmat találunk, amely összekapcsolódik a közép-európai germán szellemmel. Ebben a nőalakban benne élt úgyszólván az akkori kor egész műveltsége. Valóban csodálatraméltó nő volt. Képes volta arra, hogy átélje magában a már említett későbbi nagy érzékfeletti történéseket: a chartres-i tanítók elindulását a szellemi világba, az arisztotelikusok leszállását, az egész michaeli iskolát. Mégis egészen különös módon élte át ezeket. Azt lehet mondani, hogy Platón férfiszelleme és Hroswitha női szelleme harcol egymással, mindkettő érvényesíti a maga szellemi hatását. Ha valamelyik inkarnáció jelentéktelen lett volna – és legtöbbször ez a helyzet akkor nem alakult volna ki egy ilyen belső küzdelem. Ennél a személynél azonban folyamatosan zajlik ez a küzdelem.

Így azt látjuk, hogy amikor aztán ez a lélek ismét megérett arra, hogy a XIX. században leszálljon a Földre, akkor olyanná válik, ahogy ezt hipotetikusan leírtam az előadás elején: Platón visszafogja egész spiritualitását, megtorpan a XIX. század intellektualizmusa előtt, nem akar ahhoz közelíteni. Hogy ez könnyebbé váljon, azt segíti elő Hroswitha apáca női beállítottsága. Ez a lélek tehát olyan módon jelenik meg, hogy ahol az intellektualizmust mégis el szeretné kerülni, ezt mindaz megkönnyíti számára, amit jelentékeny, ragyogó női inkarnációjából kapott.

Így ez az individualitás, amikor újra megszületik, belenövekszik a XIX. század intellektualizmusába, de ezt az intellektualizmust tulajdonképpen inkább csak kívülről engedi magához közeledni, belsőleg némileg visszahőköl tőle. Így a platonizmust nem intellektuális módon idézi fel magában, és ahol csak teheti, mindenütt elmondja, hogy az ideák mindenben megtalálhatók. Az ideákban való élés egészen magától értetődő e személyiség számára. Teste azonban olyan, hogy az az érzésünk támad: a feje igazából nem képes a felszínre törekvő platonizmust teljes egészében kifejezni. Másfelől viszont szépen, nagyszerűen életre tudja kelteni azt, ami a platóni szeretet fogalma mögött rejlik.

Fiatal korában arról álmodozik, hogy Közép-Európának – Hroswitha apácaként élt itt – nem lenne szabad teljesen rómainak lennie. Közép-Európát egy új Görögországnak akarta hinni – itt átüt a platonizmus és Európa keleti részét a Görögországgal mintegy vadabb vidékként szembenálló Macedóniának tekinti. Különös álmok éltek ebben a személyiségben, voltaképpen az látszott mindebből, hogy a modem világot, amelyben élt, Görögországnak és Macedóniának akarta elképzelni. Fiatal korában merült fel benne mindegyre az a vágy, hogy a modem világot, Európát, mint felnagyított Görögországot és Macedóniát képzelje el. Ez nagyon érdekes.

Ez a személy Kari Julius Schröer. Csak bele kell néznünk írásaiba: kezdettől fogva egészen platóni módon beszél. De igen különös, hogy, mondhatnánk, nőies kényeskedéssel mindig visszariad az intellektualizmustól, amikor nem tudja alkalmazni. Amikor Novalisról beszélt, mindig szívesen emlegette, hogy olyan szellem volt, akit a modem intellektualizmussal nem lehet megérteni, hiszen az egyebet sem ismer, mint a kétszerkettőt.

Kari Julius Schröer megírta a XIX. század német költészetének történetét. Nézzék csak meg: ahol platonizmussal lehet valamit megközelíteni, ott nagyon jó, ahol intellektualizmusra lenne szükség, ott a sorok hirtelen elapadnak. A könyvnek egyáltalán nincs professzoros hangvétele. Szókratészről is ír, akit újabb inkarnációjában a világ egyáltalán nem vett figyelembe, és oldalakon keresztül ír olyan személyekről, akikről az egyéb irodalomtörténetek hallgatnak, híres emberekről pedig olykor csak néhány sor található. (- Itt a gyorsírás hiányos. Az előadás hallgatói szerint Rudolf Steiner itt Szókratész újratestesülése- ként Christian Oesert, Kari Julius Schröer apját említette -) Amikor ez az irodalomtörténet megjelent, az összes irodalmi tekintély a fejéhez kapott. Emil Kuh például, aki akkoriban igen híres irodalmi tekintélynek számított, azt mondta, hogy ezt az irodalomtörténetet egyáltalán nem fejjel írták, hanem csak a kéz csuklójából rázták ki.

Schröer Goethe Faust-ját is kiadta. Egy egyébként kedves grazi professzor olyan borzalmas kritikát írt róla, hogy a grazi diákok azt hiszem, legalább tíz párbajt vívtak meg Schröer mellett és ellen. Schröert csúnyán félreismerték. Lebecsülésének egyszer sajátosan adtak hangot egy weimari társaságban. Itt Erich Schmidtet becsülték nagyra, aki minden társaságban szeretett hangadó lenni. Arról volt szó, hogy a weimari udvarnál melyik hercegnő és herceg okos, és melyik ostoba. Ezt tárgyalták. Erich Schmidt azt mondta, hogy Reuss hercegnő – a weimari nagyherceg egyik lánya – nem lehet okos, mert nagy embernek tartja Schröert. Ez volt az érve.

Kövessék tovább mindezt Schröer „Goethe és a szerelem” című csodálatos könyvecskéjében. Ebben valóban megtalálunk mindent, ami intellektualizmus nélkül elmondható a hétköznapi életben megjelenő platóni szeretetről. Amikor egyszer Schröer nővérével beszélgettem erről a kis könyvről, sajátságos módon mutatkozott meg számomra, hogy milyen rendkívüli hatást nyújthat stílusában és lelki magatartásában. Schröer nővére a stílus „teljesen érett édességéről” beszélt. És valóban ilyen. Szép kifejezés a „teljesen érett édesség”. Nem nevezhetjük ebben az esetben töménynek, mert Schröer mindent választékos finomsággal formál meg. A választékosság általában megfigyelhető nála.

De az intellektualizmus elfojtására, visszaszorítására törekvő platóni spiritualitás, amely be akart volna jutni ebbe a testbe, egészen különös, sajátos benyomást tett az emberre. Schröert látva világosan érzékelhető volt, hogy a lélek nincs teljesen benne a testben. Amikor aztán idősebb lett, a lélek mindinkább vissza is húzódott a testből, mivel tulajdonképpen nem is nagyon akart megjelenni ebben a jelenkori testben. Először az ujjai duzzadtak és vastagodtak meg, aztán a lelkisége egyre jobban visszahúzódott, és Schröer végül öregkori elmegyengeségbe esett.

A misztériumdrámáim Capesiusára átvittem Schröer néhány vonását, ha nem is az egész személyiségét: ő Capesius professzor.

Azt mondhatjuk, hogy Schröer esete látványos példája annak, hogy az ókori szellemi áramlatokat csak bizonyos feltételek mellett lehet a jelenkorba áthozni. Schröerben az intellektualitástól való visszariadás mutatkozott meg. Ha eljutott volna az intellektualitáshoz, és azt egyesíteni tudta volna Platón spiritualitásával, akkor megjelenhetett volna az antropozófia!

Láthatjuk ugyanakkor karmájában, hogyan alakul át régi követőjéhez, Goethéhez fűződő, mondhatnám, apai szeretete, és hogy most Goethe lelkes tisztelője lesz. Elmondtam már, hogy ez hogyan jött létre, hogy Platón annak idején apai szeretettel viseltetett iránta. Ez a kapcsolat ebben a formában merült fel újra. Schröer Goethe iránti tiszteletében volt valami rendkívül személyes.

Idős korában meg akarta írni Goethe életrajzát. Ezt el is mondta nekem, mielőtt a nyolcvanas évek végén eltávoztam Bécsből. Aztán írt is róla. De ezzel a tervbe vett Goethe-élet- rajzzal kapcsolatban mindig csak annyit írt: Goethe mindig meglátogat a szobámban. – Volt ebben valamilyen személyes jelleg, ami a karmából eredt, ahogy erre utaltam.

A Goethe-életrajz azonban nem készült el, mert Schröer öregkori elmegyengeségbe esett. De ha ismerjük a karmikus előzményeket, akkor feljegyzéseinek egész hangvételében világos utalásokat találunk erre.

Így azt látjuk, hogy a manapság már egészen elfelejtett Schröerben a goetheanizmus megrekedt a spiritualitásba átforduló intellektualizmus kapuja előtt. Végül is mi mást tehetett volna az, aki – hogy úgy mondjam – schröeri ösztönzést kapott, minthogy tovább vezesse a goetheanizmust az antropozófia irányába. Ez az egyetlen lehetőség adódott. Gyakran állt lelki szemeim előtt az a megindító kép, hogy Schröer elviszi Goethéhez a régi spiritualitást, ezáltal eljuthat az intellektualizmusig, Goethét viszont csak a spiritualitásba felemelt modem intellektualizmussal lehet megközelíteni, hogy valódi mélységében megérthessük. Ez a kép ugyanakkor részben nyomasztóan is hatott rám, mert lelki törekvéseimbe mindig belekeveredett valami ellenállás is Schröerrel szemben, mivel azt, amit képviselt, nem tudtam teljes egészében elfogadni.

Amikor például Schröer a bécsi főiskolán a szóbeli előadást és az irodalmi ábrázolást gyakoroltatta velünk, egyszer Mefisztónak egy eléggé nyakatekert értelmezésével álltam elő, csak azért, hogy tanárommal ellenkezzek. Ekkor még nem álltam vele olyan bensőséges barátságban. Így hát kialakult bennem némi szembenállás. De mint mondtam, mi egyebet tehettem volna, minthogy lebontsam a torlaszt, és a goetheanizmust valóban átvezessem az antropozófiába.

Láthatjuk tehát, hogy a világtörténelem valójában hogyan halad a maga rejtett útjain. Ezt követve megfigyelhettük, hogy mindaz, ami korunkban megnyilvánul, akadályokkal és nehézségekkel terhes, másrészről azonban megfelelően előkészül. Ha Schröernél elolvassuk a női lény csodálatos himnikus ábrázolását, vagy „A XIX. század német költészete” című irodalomtörténet függelékeként megírt szép tanulmányát – „Goethe és a nők” – akkor mindezek után azt fogjuk mondani: e művekben a női értéknek, a női lénynek valóban olyan átérzése él, ami utócsengése annak, ahogyan Hroswitha apáca a saját női lényét megélte. Az a két előző inkarnáció olyan csodálatosan belejátszik Schröer személyiségébe, hogy megtörésük csakugyan tragikusan megindító. Másfelől a XIX. század végén élt Schröer példáján keresztül olyan szellemi összefüggéseket tanulmányozhattunk, amelyek a legmélyebb értelemben rávilágíthatnak arra a kérdésre, hogy hogyan vigyük be korunk életébe a spiritualitást.

Ezzel akartam lekerekíteni ezt az előadássorozatot.

Beszéd (Rudolf Steiner utolsó beszéde)

Dornach, 1924. szeptember 28.

[Az emberiség eljövendő Mihály ünnepének előkészítő gondolatai. Illés újratestesülése Lázár-Jánosban, Raffaelloban és Novalisban. Raffaello
áthaladása a Hold, Merkúr, Vénusz és Nap szféráján. Kapcsolata a Jupiterszférában Goethevel, Eliphas Lévivel, Sevedenborggal. Hermann Grimm Raffaello-életrajza. Raffaello életének utóhangja Novalis mágikus idealizmusában. Mihály erőinek megnyilvánulása a lélekben, tettekben kell megelevenedniük, hogy győzelmet vívjon ki a démoni sárkánytermészet felett.]

Tegnap és tegnapelőtt nem tudtam önökhöz szólni. De a michaeli érzület mostani hangulatának holnap is be kell ragyognia szívünket és lelkünket, ezért nem akartam, hogy ez az ünnepi hangulat anélkül múljon el, hogy legalább röviden ne mondjak még valamit önöknek, kedves barátaim.

Csak Ita Wegman doktornő odaadó, baráti ápolása tette lehetővé, hogy ezt ma meg tudom tenni. Remélem tehát, hogy mégis képes leszek beszélni arról, amit éppen az ünnepi hangulat alkalmából szeretnék elmondani.

Kedves barátaim, az utóbbi időben sokszor fejtegettem azt, hogy Michael erői beleáramlanak a földi emberekkel kapcsolatos szellemi történésekbe. A jelenkor sajátosságait értelmező antropozófia egyik legnagyszerűbb vívmánya lesz, ha egyszer Michael helyesen átélt ünnepét hozzáfűzzük az év többi ünnepéhez. Ez csak akkor válik lehetségessé, ha a michaeli eszme ma még csak megérzett, megsejtett nagysága számos olyan lélekbe költözik be, akik képesek lesznek kialakítani magukban egy ilyen ünnepi hangulat helyes emberi kiindulópontját.

A mostani Mihály-napkor azzal tudunk mintegy michaeli hangulatot felidézni, ha valóban az emberiség eljövendő Mihály-napi ünnepére felkészítő gondolatoknak adjuk át magunkat. Az ilyen gondolatok akkor válhatnak bennünk különösen elevenné, ha rátekintünk arra a munkálkodásra, amit hosszú időszakokon keresztül követtünk részben a Földön, részben az érzékfeletti világban, vagyis arra, amit századokon át azok a lelkek vihettek végbe az emberiség fejlődése során, akik megfelelő érzülettel kötődtek Michael áramlatához.

Az utóbbi hetekben elmondtam néhány dolgot az Antropozófiai Társaság karmájáról, és ezekben a fejtegetésekben arra törekedtem, hogy megértsék: ezekhez a lelkekhez tartoznak önök is, kedves barátaim, ha őszinte hajlandóságot éreznek magukban az antropozófia mozgalma iránt.

Ki kell térnem még valamire, éspedig éppen a Mihály-nap előtt, olyan személyiségeket idézve lelkünk elé, akik bensőséges kapcsolatban álltak és mindig is kapcsolatban fognak állni Michael leírt áramlatával. Olyan lényekre vetjük pillantásunkat, akik az emberiség nagy részére – legalább is két egymást követő inkarnációban – mély benyomást gyakoroltak. Ezek a lények azonban csak akkor alkotnak majd egységet számunkra, ha felismerjük, hogy egyetlen lény egymásra következő inkarnációi.

Ha szellemi tekintetünkkel visszapillantunk a régi korokba, akkor a zsidó hagyományban Illés próféta személyiségét látjuk felmerülni. Tudjuk, hogy Illés célokat kitűző erejének milyen meghatározó jelentősége volt az Ótestamentum népe és általában az emberiség számára. Már utaltam arra, hogy az Illésben élő lélek később a földi emberiség történelmének legfontosabb pontján jelent meg újra, mégpedig úgy, hogy maga Jézus Krisztus adhatta meg számára azt a beavatást, amelyre szüksége volt az emberiség fejlődése érdekében. Illés lénye újra megjelent a Lázár-János alakban. Lázár és János azonos személyek, amint ezt „A kereszténység mint misztikus tény” című könyvemben kifejtettem.

A továbbiakban azt látjuk, hogy ez a lény a világ egyik olyan festőjében jelenik meg újra, akinél a művészi kibontakozás éppen a Golgotai Misztérium révén emelkedhetett a legmagasabb szintre.

Raffaellóban a kereszténység mély impulzusai éltek színekbe és formákba öntve, majd pedig ezek Novalisban, a költőben keltek újra életre. Amit Raffaello a legszebb színekben és fórmákban állított az emberiség elé, az Novalisnál gyönyörű szavakban éled fel ismét. Itt olyan személyek egymásutánját látjuk, akik az inkarnáció gondolata révén kapcsolódnak össze.

Tudják, hiszen már többször leírtam ezeket a dolgokat, hogy az ember a halál kapuján áthaladva belép a csillagok világába. Amit külsőleg, fizikai értelemben csillagoknak, égitesteknek nevezünk, az csak külső jelzése a ránk letekintő szellemi világnak. Ezek a fejlődés folyamán mindenkor tevékenyen együttműködnek az emberek cselekedeteivel.

A halál után az ember átéli a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz szféráját, hogy miután e szférák lényeivel és a többi eltávozott emberi lélekkel együtt kidolgozta karmáját, ismét visszatérjen a földi életbe.

Vessük pillantásunkat ebből a szempontból Raffaellóra, amint áthalad a halál kapuján és művészetével, amely már itt a Földön is csillagszerűen fénylett és ragyogott, belép a csillagvilág, a szellemi fejlődés síkjára. A Hold-szférába jutva kapcsolatba kerül az ott élő szellemekkel, akik az emberiség egykori nagy ősi tanítói voltak. Raffaellót, még mint Illést, mélységesen inspirálta az ő bölcsességük, most együtt látjuk ezekkel a Hold-lényekkel, illetve mindazokkal a lelkekkel, akikkel végigélte a régebbi földi korokat. Megfigyelhetjük őt, amint összekapcsolódik a Föld-lét szellemi forrásaival, minden olyan lényeges erővel, ami lehetővé tette az emberiség és a földiség isteni jelleggel való átitatását. Látjuk, ahogyan mintegy az övéi között van, társulva azokhoz, akikkel az Illés- létben a legszívesebben együtt volt; ők voltak azok, akik a földi lét kezdetén e földi élet célkitűzéseit megadták.

Azután áthalad a Merkúr-szférán, ahol a nagy, kozmikus gyógyítókkal belemerül mindabba a szellemiségbe, ami képessé tette arra, hogy hajlamának megfelelően olyan végtelenül egészséges atmoszférát teremtsen a színekben és vonalakban. Amit az értő emberek nagy vigasztalására és lelkesítésére vászonra vagy falra festett, és ami olyan fényesen ragyogott és sugárzott, az itt kozmikus vetületében mutatkozott meg számára, amibe a Merkúr-szféra lényei közötti áthaladása során illeszkedett bele.

Miután a Földön a művészet ilyen szeretetét kibontakoztatta magában, és teljesen feloldódott a színek és vonalak szeretetében, most átkerült a Vénusz-szférába, amely átvezette abba Nap-létbe, amely a számunkra már ismert eddigi inkarnációiban élt. Illés prófétaként e Nap-lét révén hozta el az emberiségnek saját népén keresztül a nagy célokat magukban hordozó igazságokat.

A Nap-szférába ismét bensőségesen beilleszkedik, de most másképpen, mint amikor Jézus Krisztus társa volt a Földön, és átélte, hogy Jézus Krisztus beavatása által Lázárból János lett. Emberi szívének kozmikus átalakulása során megpillantotta a tündöklő világfényben azt, amit később olyan ragyogó fényességben festett meg Jézus Krisztus hívei számára.

Aztán a Jupiter-szférába érkezve bölcsességgel eltelve áthatja mindazt, amit életének mélyén hordozott. Itt ezt képes volt bölcsességbe foglalni, hasonlóan az olyan szellemekhez, mint a későbbi Goethe, illetve az olyanokhoz, akik többé-kevésbé tévutakon jártak, mégis a világ lényegét, a kozmikus gondolkodást átvezették a mágiába. Így megfigyelhetjük, ahogyan Raffaello a későbbi Eliphas Levi lelki fejlődéséhez hasonlóan megalapozta mágikus idealizmusát. Ugyancsak részt vett mindabban, ami Swedenborgban élt.

Ismert egy különös és rendkívül figyelemre méltó dolog, kedves barátaim: Hermann Grimm, aki Raffaello iránt mélységes tiszteletet érzett, négyszer fogott bele, hogy megírja Raffaello életrajzát. Michelangelo életét szépen lekerekítette, de Raffaello földi életének végső megrajzolásához sohasem jutott el, sohasem volt vele megelégedve. Véleménye szerint mindig tökéletlen volt, amit Raffaello életéről írt.

Így jelent meg aztán első Raffaello-könyve, amelynek Raffaello életrajzát kellett volna tartalmaznia. De mi lett belőle? Csak Vasari Raffaellóról szóló régi anekdotáit írta le újból. Nem Raffaello életrajza volt ez, hanem egészen más: azt mutatta be, hogy Raffaello híre az emberek tiszteletében, elismerésében és megértésében milyenné vált halála után itt a Földön. Hermann Grimm elbeszéli, hogy az emberek hogyan emlékeztek Raffaellóra, hogy mit gondoltak róla az olaszok, a franciák, a németek a századok előrehaladtával. Csak a Raffaello halála után tovább élő Raffaello-eszme útját beszélte el. Összeszedte, ami Raffaellóból az emberek emlékezetében, tiszteletében, megértésében fennmaradt, de Raffaello földi életének ábrázolásához nem találta meg az utat.

Miután még egyszer megkísérelte, végül azt mondta: Raffaellóról igazából csak annyit mondhatunk, hogy leírjuk, hogyan függ össze az egyik képe a másikkal, mintha egy érzékfeletti lény festette volna őket, aki földi életével valójában nem is érintette a Földet. A képek itt vannak, és a képeket festő Raffaello személyétől teljesen eltekinthetünk, ha azt adjuk vissza, ami az egyes képek belső tartalma szerint egymásra következik. Így amikor Hermann Grimm röviddel halála előtt újra tollat fogott, hogy Raffaellóról írjon, akkor már csak a képekről beszélt, nem pedig Raffaello személyéről.

Kedves barátaim, Raffaello földi személyiségét teljesen az töltötte be, amit Lázár-János adott a lelkének, hogy most az emberiség számára kifejezze azt színekben és vonalakban.

Így élt ez a lény. Úgy élt, hogy ezt a Raffaello-életet mintegy még egyszer végigélte Novalisban, amely megint csak a harmincas évekig tartott. Raffaello is és Novalis is fiatalon halt meg. Az Illés-János-lélek tehát később még két különböző alakban jelent meg az emberiség életében, festői és költői módon készítve elő a michaeli hangulatot. Michael áramlatának követeiként küldték le őket a földi emberekhez.

Raffaello nagy művészetét Novalis magával ragadó, mélyen a szívhez szóló költészetében látjuk ismét felmerülni. Amit az emberek szeme Raffaello révén látott, azzal a szívük is megtelhetett, amikor Raffaello Novalisban újból feléledt.

Ha Novalisra tekintünk: mennyire visszhangzik benne Raffaellónak Hermann Grimm által oly finoman érzékelt élete! Szerelme fiatalon meghal. Ő is fiatal még. Milyen földi élet várhat rá azután, hogy szerelmét elvesztette? Ő maga ezt így fejezi ki: földi élete olyan legyen, hogy abban kövesse őt a halálba. Át akar lépni az érzékfelettiségbe, újra Raffaello életét akarja folytatni, hogy a Földet ne érintse. Így a költészetben éli ki mágikus idealizmusát, hogy minél inkább eltávolodhasson a földi élettől.

Ha annak hatása alá kerülünk, ami töredékekben fennmaradt, akkor látjuk, hogy a hatás azért olyan mély, mert a közvetlenül elénk táruló fizikai valóság minden szemmel látható, de még a földön szépnek mutatkozó jelenség is szinte mennyei költői ragyogásban jelenik meg Novalis költészetében, a lelkében élő mágikus idealizmus révén.

És így fedezhetjük fel éppen Novalisban Michael áramlatának egyik nagyszerű előhírnökét. Ez a szellemi áramlat vezessen titeket is, kedves barátaim, most, amíg éltek, és miután áthaladtok a halál kapuján! A szellemi, érzékfeletti világban megtaláljátok mindazokat, akikkel elő kell készítenetek azt a művet, amelynek ennek az évszázadnak a végén kell kiteljesednie, hogy kivezesse az emberiséget abból a súlyos krízisből, amelybe került. Azt a lényt is meg fogjátok találni, akiről ma beszéltem.

Csak akkor lesztek a michaeli eszme hü követői, és csak akkor tudtok részt venni nemesen, segítőén abban, aminek az antropozófia révén michaeli értelemben érvényesülnie kell a Földfejlődésben, ha ez a mű, az, hogy a Michael-erővel, a Michael akarattal erőteljesen áthatjátok magatokat, ha ez valóban győzni tud bennetek a sárkány-démon felett, amelyet már ti is jól ismertek; ha mindannyian, akik a fényben a michaeli eszmét ilyen módon őszinte szívvel, bensőséges szeretettel felveszitek magatokba, és őrzitek, és megpróbáljátok az idei magasztos michaeli hangulatot olyan kiindulópontnak tekinteni, amely a Michael- eszmét nemcsak a lelketekben nyilatkoztatja meg teljes erejével és intenzitásával, hanem élővé teszi minden cselekvésetekben is. Ez a Michael-akarat az, ami mindig a Krisztus-akarat, a Krisztus-erő előtt jár, hogy azt helyes módon ültesse el és vezesse be a földi életbe.

Ha a michaeli eszme a közeljövőben legalább négyszer tizenkét emberben teljes mértékben életre kel – négyszer tizenkét emberben, de akik nem önmagukat jelölik ki, hanem akiket a dornachi Goetheanum vezetősége ismer el ilyennek – ha ilyen négyszer tizenkét ember hordozni fogja a magasztos michaeli érzületet, akkor felragyoghat majd az a fény, amely a jövőben Michael áramlata és tevékenysége révén fog szétterjedni az emberiségben.

Kedves barátaim, azért igyekeztem ma összeszedni magam, hogy legalább ilyen rövid szavakban elmondjam nektek mindezeket. Többre most nem futja az erőmből. Szavaim azt szeretnék a lelketek számára sugallni, hogy ezt a michaeli eszmét olyan módon fogadjátok magatokba, ahogyan csak egy Michaelhez hü szív érezhet, amikor a Nap fényt sugárzó palástjába öltözött Michael megjelenik, és megmutatja nekünk, hogy minek kell történnie annak érdekében, hogy ez a Michael-palást, ez a fény-palást kozmikus szavakká változzon, Krisztus szavaivá, amelyek a kozmikus Logoszt, az emberiség Logoszává változtatják.

Ezért ma ezek a szavak szóljanak hozzátok:

Nap-erőkből sarjadt, fényt sugárzó,
világokat áldó szellemi hatalmak,
az isteni gondolatok arra szántak benneteket
hogy Michael sugár-ruhája legyetek.

Krisztus követe bennetek az embert hordozó
szent kozmikus akaratra mutat,
ti, a fényes éter-világok lényei,
vigyétek el Krisztus szavát az emberekhez.

Krisztus hírnöke így jelenik meg
a várakozó, szomjazó telkeknek,
világító szavatok utat mutat nekik
a szellem-ember eljövendő korszakába.

Ti a szellemi megismerés tanítványai,
fogadjátok Michael bölcs intését,
a kozmikus akarat szeretet-igéjét,
hogy munkálkodjon a magasba törekvő lélekben.

Kiegészítő megjegyzések az utolsó előadáshoz

Figyelembe kell vennünk, hogy Rudolf Steiner 1924. szeptember 28-án nem tudta befejezni fejtegetéseit. Marié Steiner erre emlékezve „A Mihály-nap előestéjén” című cikkében a következőket írta az Antropozófiai Társaság Közlönyében 1925. szeptemberében:

„Nem jutott el előadásával addig, ameddig eredetileg akart. Lázár misztériumának első részét fejtette ki, és akkor nemcsak nekem mondta, hanem az első másolat borítékjára rá is írta: „Ne adjátok tovább, amíg a második résszel nem egészítem ki!” – Aztán mégis kicsikarták tőle, mint sok minden mást is. Most már nem adhatja át nekünk ezt a második részt. Megismerő erőinkre hárul, hogy helyesen különböztessük meg az inkarnáció és inkorporáció titkait, az individualitások életútjainak kereszteződéseit. Ott fejezte be, ami vörös fonalként húzódott végig bölcsességet tartalmazó közlésein: Novalis, Raffaello, János misztériumával… Mindig újra visszatért ehhez a legkülönbözőbb szempontok szerint. A legvégső, a legnehezebb szempontot, egy másik individualitás-vonal kereszteződését, annak a Mihály-napnak előestéjén adta meg – de félbeszakította. ..”

Amire Marié Steiner utal, mint Rudolf Steiner szóbeli kérésére, azt dr. Ludwig Noll is megerősítette, aki Ita Wegman mellett Rudolf Steiner kezelőorvosa volt:

Keresztelő János halála óta szellemileg a tanítványok közössége fölött lebegett. Az ő szellemi lénye Lázár feltámasztásakor felülről behatolt az eredeti Lázárba, annak tudati lelkéig, alulról pedig Lázár lénye fogadta be azt, így kölcsönösen áthatották egymást. Feltámasztása után Lázár lett János, „az a tanítvány, akit az Úr szeretett” (Vő. a Márk-evangéliumról szóló VI. előadással, ahol Illést, mint az apostolok csoportlelkét írja le Steiner).

Dr. M. Kirchner-Bockholt szerint Rudolf Steiner ehhez még egy további magyarázatot fűzött, valószínűleg Ita Wegmannak: Lázár ebben az időben a földi erők alapján csak az értelmi és kedélylélek szintjéig tudott teljesen kifejlődni. A Golgotai Misztérium az Atlantisz utáni negyedik korszakban történt, és ebben a korban még csak az értelmi vagy kedélylélek fejlődött ki az emberben. Ezért a tudati lélektől felfelé a manaszt, a buddhit és az atmát egy másik kozmikus lénynek kellett adományoznia. Így Krisztus előtt egy olyan ember állt, aki a Föld mélyéről felért egészen a legfelsőbb égi magasságokig, és akinek fizikai teste a legtökéletesebb volt, egészen a manasz, buddhi és atma szellemiségéig. Ezeket az emberek csak a távoli jövőben fejleszthetik ki magukban. (Nachrichtenblatt 40. évf. 48. szám, 1963. december 1.)

Jegyzetek

Első előadás

Günther Wagner (1842-1930) – A hannoveri Pelikán-gyár megalapítója. Második előadás

„A világ és az ember” új kiadásának végén… — Az „Egyes megjegyzések és kiegészítések” között.

Augusztusz császár Kr.e 63-tól Kr. u. 14-ig uralkodott.

Tiberiusz – Augusztusz utóda a császári trónon, 37-ig uralkodott Titus Livius (Kr.e. 59-Kr.u.l7) – római történetíró Walter von der Vogelweide (1170-1230) – német költő Paracelsus (Theophrastus Bombastus von Hohenheim 1493-1541) – svájci orvos, természettudós és filozófus.

Carl Ludwig Schleich (1859-1922) – osztrák orvos August Strindberg (1849-1912) – svéd író

Harmadik előadás

Nagy Károly (768-814) – a legjelentősebb karoling uralkodó, 800-tól kezdve császár.

Harun al Rasid – bagdadi kalifa, 786-tól 809-ig uralkodott.

Arisztotelész (Kr.e. 384-322)

Nagy Sándor (Kr.e. 336-323)

Szent Ágoston (Augustinus, 354-430) az egyik legjelentősebb korai keresztény egyházatya.

Artus vagy Artúr – A történészek szerint az V-VI. században élt brit lovagkirály. Alakját legendás történetek veszik körül. Társaival együtt tizenketten voltak és egy kerek asztal körül ülve beszélték meg teendőiket, hogy egyikük tekintélye se csorbuljon. Rudolf Steiner szerint még a kereszténység előtti korszakban éltek.

Merlin – Artus király köréhez tartozó ugyancsak legendás alak, látnok és varázsló.

Arnold Böcklin (1827-1901) – svájci festő

Bernhardus Sylvestris (Chartresi Bernát, meghalt kb. 1130-ban) – A chartres-i iskola első vezetője.

Alanus ab Insulis (1129-1202) — a chartres-i iskola egyik jeles képviselője, széleskörű tudása miatt „doctor universalis”-nak hívták.

Verulami Bacon (Francis vagy Lord Bacon 1561-1626) – angol tudós és filozófus, a materialista tudományosság megalapozója.

A mos Comenius (1592-1670)- cseh pedagógus és író. Sárospatakon is tanított. Brunetto Latini (kb. 1220-1294) – olasz költő.

Dante Alighieri (1262-1321)

Negyedik előadás

Platón (Kr.e.427-348)

Ötödik előadás

…az ismert csillagász…Pierre Simon Laplace-ról van szó (1749-1827), aki Napóleon kérdésére adta a szövegben szereplő választ.

Konstantin (Nagy 280-337) – Constantius Chlorus fia, aki apja halála után 306-ban a Nyugat-Római Birodalom császára lett, majd 323-tól egyeduralkodó. 313-ban biztosította a kereszténység számára a szabad vallásgyakorlást. Julianus Aposztata 361 és 363 között volt római császár Klodvig (466-511) – frank király a Meroving dinasztia megalapítója. Celsus (Kelszosz) – A II. században élt görög gondolkodó, írásaiban gyakran becsmérelte a keresztényeket.

Herzeloyde – A hagyomány szerint Parszifál édesanyja, aki elvonultságban nevelte fiát. Születésének és halálának időpontja nem ismert. A történészek nem tartják valós személynek.

Hatodik előadás

Tycho de Brahe (1546-1601) — dán csillagász Kopernikusz ( Mikolaj 1473-1543) – lengyel csillagász Kepler ( Johannes 1571-1630) – német csillagász Szulejmán szultán 1566-ban halt meg Szigetvár ostrománál Goethe (Johann Wolfgang 1749-1833)

Herder (Johann Gottfried 1744-1803) – német filozófus Lessing (Ephraim 1729-1781) — német filozófus Hegel (Georg Friedrich Wilhelm 1770-1832) – német filozófus Schelling (Friedrich Wilhelm 1775-1854) – német filozófus Fichte (Johannes Gottlieb 1762-1814) – német filozófus Jákob Böhme (1575-1624) – német filozófus és misztikus Alexandriai Kelemen (Titus Flavius Clemens 150-211) – keresztény egyházatya

Jákob Frohschammer – német irodalomtörténész. „A fantázia, mint a világfolyamat alapelve” c. munkája 1877-ben jelent meg Münchenben.

Hetedik előadás

Wolfram von Eschenbach (kb. 1170-1220) – A középkori német lovagi költészet a „Minnesang” egyik jeles képviselője.

Reinmar von Zweter – német „Minnesánger”, az 1207-es wartburgi dalnokverseny egyik résztvevője. Életrajzi adatai nem ismertek. Wagner a Tannhauserben szerepelteti.

Heinrich von Ofterdingen – A hagyomány szerint ő nyerte meg a wartburgi dalnokversenyt 1207-ben, de művészetét az utókor kevésbé értékelte. Életrajzi adatai nem ismertek.

Klingsor – erdélyi születésű „ fekete mágus”. Életrajzi adatai nem ismertek. Állítólag Merlin volta a példaképe. Wagner a Parsifal-ban szerepelteti. Az említett dalnokversenyen szellemi erőivel vett részt.

Nyolcadik előadás

XIV. Lajos (1638-1719) – francia uralkodó, a „Napkirály”.

Mazarin bíboros (Giulio Mazarini 1602-1661) – olasz származású francia államférfi. Richelieu nevezte ki bíborossá. XIV. Lajos trónra lépése után teljhatalommal uralkodott.

Hertling (Geíorg Friedrich von, 1843 – ?) – német filozófus és politikus Ernst Haeckel (1834-1919)

Hildebrand (kb. 1023-1085)- 1073-tól VII. Gergely néven pápa. Nevéhez fűződik az „invesztitúra-harc”, amit IV. Henrik német-római császárral folytatott.

Vlagyimir Szolovjov (1853-1900) – orosz filozófus és író. Filozófiájában az alapvető probléma a rossz eredete. A földi élet legfontosabb feladata szerinte ennek leküzdése, amit az ember választási szabadsága lehetővé tesz.

Kilencedik előadás

Martianus Capella – Életrajzi adatai nem ismertek. A hét szabad művészetről szóló könyve kb. 425-ben jelent meg „De nuptiis Phieosophiae et Mercurii” címen, és a középkori oktatás egyik segédkönyve volt.

Thomas Campanella (1568-1639) – olasz filozófus és író Orbán pápa – VIII. Orbánról van szó, aki 1623-tól 1644-ig volt pápa. Richelieu (Armand Jean du Pleiss, 1585-1642) – XIII. Lajos francia király nagyhatalmú miniszere volt.

Otto Weininger (1880-1903) – osztrák filozófus és író Nietzsche (Friedrich 1844-1900)

Tizedik előadás

Hroswitha (Roswitha von Gandersheim kb. 933-1002) – az első német írónő, de latinul írt. Legendái között elsőként szerepel a Faust-motívum, az ember szövetsége az ördöggel.

Terentius (Publius Terentius Afer, kb. Kr.e. 195-159) – római vígjátékíró. Friedrich Hebbel (1813-1863) – német drámaíró.

Miksa császár (Emmanuel, 1662-1726) – bajor választófejedelem, majd 1679-től német-római császár.

Kari Julius Schröer (1825-1900) – osztrák irodalomtörténész.

Novalis (Friedrich Leopold von Hardenburg, 1772-1811)- német költő. Heinrich von Ofterdingenről írt regénye csak töredékben maradt fenn. Szókratész (Kr.e. 470-399)

Emil Kuli (1828-1876) – német irodalomkritikus.

Utolsó előadás

Raffaello (Santi 1483-1520)

Hermann Grimm (1828-1901) – német irodalom- és művészettörténész. Michelangelo (Buonarotti, 1475-1564)

Vasari (Giorgio, 1511-1574)- olasz építész, festő és művészettörténész