Barion Pixel

GA240

A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata VI.

15 előadás, 1924. jan. 25. – aug. 27., Arnheim, Torquay, London, Bern, Zürich, Stuttgart

Impresszum

Tartalom

– Bern, 1924. január 25.

[A Hold és a Nap, mint a szellemi világ két kapuja. A múlt (individualitás) és a jövő (az általános emberi). Szükségszerűség és szabadság: kozmikus Hold- és Naplét. Az emberiség ősi bölcsessége. A Hold és a Nap két ember sorsszerű találkozásánál. A Hold a múlt, a szükségszerűség, a Nap, a jövő, a szabadság. A kozmikus sors átérzése. A Karácsonyi Gyűlés impulzusai.]

Az ember jelenlegi földi életét részben a külső világnak köszönheti – hiszen tudjuk, hogy ismétlődő földi életeket él át -, mégpedig a tágabb értelemben vett külső világnak. Nemcsak annak, ami a természet különböző birodalmaiban közvetlenül körülveszi a Földön, hanem annak is, ami az égitestekről, a kozmosz messzeségeiből közeledik felé. Ez azonban csak az egyik része annak a világnak, amelynek az ember mostani földi életét köszönheti. Ezt mindenekelőtt még annak a másik résznek is köszönheti, tudniillik a régebbi földi életeinek, amelyeknek csak eredményeit, hatásait hozza magával bensőjében a jelenlegi életébe.

Az antropozófiai irodalomból tudják, hogy az embert négy részre tagolhatjuk. Valahányszor aludni térünk, az asztráltestünk és az énünk mindig kilép a fizikai és az étertestünkből. Csak a fizikai testünk és az étertestünk köszönheti egész lényét a külső világnak, amely láthatóan – vagy mint étervilág: láthatatlanul – körülvesz bennünket. Amit azonban az ember az asztralitásában és az énjében hordoz, az a mostani földi életében valójában a saját korábbi életeiből származik, vagyis amit régebbi földi életei során élt át a világban.

Kezdjük ma egy kozmikus témájú fejtegetéssel, hogy végül eljussunk az ember lényéhez. A külső fizikai világban két kaput találunk, az emberi élet a maga teljességében ezeken át nyúlik túl a fizikai világ síkján. A Föld lakói számára ez a két kapu egyrészt a Hold, másrészt a Nap.

A helyzet az, kedves barátaim, hogy a mai külsőleges tudomány valóban alig tud valamit a Földön kívüli égitestekről. Csupán a számítással meghatározható, vagy műszerekkel megfigyelhető fizikai jelenségeket ismeri. Gondolják csak el, vajon mit tudhatna egy marslakó a Földről, ha az arról való ismereteit ugyanúgy szerezné meg, mint ahogyan ezt a Föld lakói teszik a Mars, vagy más égitestek esetében. Éppen csak annyit tudna a Földről, hogy az egy vakítóan fénylő test, amely visszaveri a napfényt a világűrbe. Talán különféle hipotéziseket állítana fel arról, hogy van-e élet a Földön vagy nincs, olyanféleképpen, ahogyan az ember a Marsról és a többi égitestről feltételezésekbe bocsátkozik. Természetesen a Föld lakója magától a Földtől tudja, hogy itt önmagához hasonló lényekkel és egyéb természeti birodalmak élőlényeivel él együtt. Aki mármost a földi emberiség belső szellemi sorsából meríti tudását, az éppen szellemi alapokból eljut annak mélyebb ismeretéhez is, hogy tulajdonképpen mit is jelent a világban a többi égitest, például a Hold és a Nap.

Vizsgáljuk tehát meg, hogy mi mondható el ilyen fizikai-lelki- szellemi értelemben a Hold létéről. Emlékeztetnem kell önöket sok mindenre, amit A szellemtudomány körvonalaiban és a különböző nyomtatásban megjelent előadássorozatokban olvashatnak el. Tudjuk ezekből, hogy a Hold léte egykor a Föld létéhez kötődött. Ma még a külsőleges tudomány is elfogadja – legalábbis legfontosabb képviselői -, hogy a Hold, mint fizikai égitest valamikor elvált a Földtől, és mintegy saját helyet keresett magának a világtérben.

A szellemtudomány azonban megmutatja nekünk, hogy nemcsak a fizikai Hold vált el a Földtől, hanem vele együtt olyan lények is távoztak róla, akik egykor együtt laktak az emberekkel a Földön, bár ők sokkal szellemibbek voltak, mint a fizikai testben élő emberek, mégis intenzív kapcsolatban álltak velük, jóllehet nem olyan módon, ahogyan a mai emberek érintkeznek egymással.

Aki a földi történelem ősi korának szellemi vívmányait tanulmányozza, még ha csak felszínesen is, az mély tiszteletet érezhet az egykori földi civilizációk iránt, ha visszatekint rájuk. Bizonyos, hogy elődeink – vagyis mi magunk a régebbi földi életeinkben – nem voltak mai értelemben véve olyan okosak, mint amilyennek mi, jelenkori emberek tartjuk magunkat. Ok mégis többet tudtak nálunk. A tudás nem csak okossággal szerezhető meg. Az okosság az értelemből ered, de az értelem csak az egyik képessége az embernek, bár ezt a képességet a mai tudomány különösen sokra tartja. Ha azonban megnézzük, hogy éppen a mi áldott XX. századunkban hogyan is fejlődött a világ morális és szociális tekintetben, akkor igazából nem nagyon lehetünk büszkék erre az értelmi kultúránkra. Ez a fajta értelmen alapuló kultúra ugyanis csak az idők folyamán jelent meg a világban.

Mint mondtam, ha akár csak a külső történelem segítségével tekintünk is vissza a múltba, és megfigyeljük azt, ami az ősi Keleten létrejött, akkor nagy tisztelet ébredhet bennünk. Még az úgynevezett barbár népek egyes műveit is említhetnénk, de maradjunk az indiai és a perzsa Keletnél, nézzük meg, hogy ott mennyi csodálatos tudás található mindenben: a régi költészetben, a Védákban, az ősi filozófiákban, a jóga-filozófiában. Ha ezek nem felületesen hatnak ránk, hanem a bennük rejlő egész mélységükkel, akkor egyre nagyobb tiszteletet érzünk az iránt, amit a régi korok nem a szokásos okossággal, hanem valamiféle más úton hoztak létre, de mégiscsak létrehoztak.

A szellemtudomány megmutatja, hogy ami külsőleg, az egyes okiratokban fennmaradt, az valójában már csak kis maradványa az emberiség csodálatos ősi bölcsességének, amely sokkal költőibb, művészibb alakban jelent meg, mint mai tudásunk, mégis valami nagyszabású ősi bölcsesség volt. Az emberek olyan szellemi lényektől kapták ezt az ősi bölcsességet, akik jóval a Föld saját emberi fejlődése fölött álltak. Hiszen az értelmi gondolkodás fizikai testünk révén történik. Ezeknek a lényeknek viszont nem volt fizikai testük. Innen ered az is, hogy ősi tudásukat költőibb, művészibb módon közvetítették az emberiségnek.

Ezek a lények végül nem maradtak a Földön, hanem ma többségükben a Holdon tartózkodnak. A mai tudomány csak a Hold külső mivoltát képes kutatni. De a Hold magasztos szellemi lények hordozója is, akiknek egykor az volt a feladatuk, hogy bölcsességükkel inspirálják a földi emberiséget. Később visszahúzódtak tőlünk, és mintegy a világmindenségben, a Holdon telepedtek le. Ma tehát ők voltaképpen a Hold lakói, és már abból is kitűnik, amit eddig elmondtam, hogy a saját emberi múltunk hozzájuk kötődik. Régebbi földi életeink során ezeknek a szellemi lényeknek voltunk a földi társai.

Ha túltekintünk azon, amit a külső megismerés és a külső élet nyújt számunkra, akkor megérthetjük a hozzájuk fűződő kapcsolatunkat is. Ha ugyanis ránézünk mindarra, ami meghatározta belső lényünket – nem arra, ami az értelmünktől függ, hanem ami túlterjed ezen és a mélyebb emberi lényünkkel van összefüggésben -, akkor azt találjuk, hogy ezek a holdlények ma is kapcsolatban állnak belső lényünkkel, noha ők már nem találhatók meg itt a Földön. Mielőtt lejövünk a Földre és szüleinktől fizikai testet kapunk, születéselőtti létünkben, a szellemi világban élünk. Ebben a születéselőtti létben pedig még ma is sok tennivalónk van földi életünk e régi társaival. Földi életünkbe a szellemi világból szállunk alá, és ilyenkor áthaladunk a Hold-szférán, keresztülmegyünk a Hold-léten. Ahogyan egykor ezek a holdlények mélységesen meghatározták emberi mivoltunkat a Földön, úgy még ma is meghatározó módon hatnak ránk a szellemi világban, amikor belevésik az ember énjébe és asztráltestébe mindazt, ami azután átkerül a fizikai testünkbe, amikor földi-fizikai emberré válunk.

Nem a mi elhatározásunktól függ, hogy a Földön tehetségesek, vagy éppen lángelmék leszünk. Még azt sem határozhatjuk el minden további nélkül, hogy a Földön jó emberekként jelenjünk meg. De léteznek tehetséges, zseniális emberek, és éppúgy már születésüktől fogva jó emberek is. Ezt nem az értelmünkkel teremtjük meg, hanem az ember mélyen rejlő, belső lényével függ össze, legnagyobb részét az ember magával hozza, amikor születésével belép a születéselőtti létből a földi létbe. Amikor e születéselőtti létben az ember áthalad a Hold-szférán, akkor a holdlényeknek az a feladatuk, hogy belevéssék az ember énjébe és asztráltestébe azt, ami tehetségként, képességként, jó- vagy rosszakaratként árad majd bele vérébe és idegeibe. A Hold nemcsak akkor befolyásolja az ember mélyebb, tudat alatt mozgolódó és élő mivoltát, amikor a szerelmesek az ismert költői hangulatban sétálnak a holdfényben. Ez a Hold-lét mindabban működik, ami az ember mélyebb szférájából tör fel, és az értelmi síkja alatt teszi őt olyanná, amilyenként földi életében végül megjelenik. Ezek a holdlények tehát még ma is oly módon kapcsolódnak a múltunkhoz, hogy a születéselőtti létben a saját előző földi életeink alapján alakítanak ki bennünket, hogy a következő földi életünkben ilyen vagy olyan emberekként jelenjünk meg.

Ha tehát visszatekintünk oda, ahol életünk átlép a földi tartományból a tulajdonképpeni szellemibe, és amely születésünkkor meghatározta képességeinket, temperamentumunkat, sőt jellemünk belső mivoltát is, akkor azt látjuk, hogy a fizikai világból a szellemi világba vezető egyik kapu a Hold. Ez az a kapu, amelyen át a múlt beleárad jelenlegi emberi létünkbe, meghatározza individualitásunkat, azaz egy bizonyos egyedi lénnyé formál bennünket.

A másik kapu a Nap. A Napnak nem az individuális létünket köszönhetjük. A Nap nemcsak a jók, és rosszak fölött ragyog egyformán, de a zsenik és ostobák felett is. A Nap nem ismeri földi életünknek az egyedi vonásainkban megnyilatkozó oldalát. A Nap révén másvalami kapcsolódik földi individualitásunkhoz.

Ez a valami csak azáltal jelenhetett meg, hogy a Föld-fejlődés bizonyos időpontjában Krisztus, a Nap magasztos lénye nem maradt a Napon, hanem leszállt a Napról a Földre, emberi testet öltve földi emberré lett, és ezzel saját kozmikus sorsát egyesítette az emberiség földi sorsával. Krisztus annak köszönhetően közelítheti meg az egyes emberi individualitásokat, hogy naplényből földi lénnyé vált. A Nap többi lénye a Napon maradva nem közelítheti meg az egyes emberek individualitását, hanem általánosságban az emberiséggel állnak kapcsolatban.

Ez a vonás Krisztusban is megtalálható, ami végtelenül áldásos a földi emberiség számára. Ez például abban nyilvánul meg, hogy működése nem ismer semmiféle emberi megkülönböztetést. Krisztus nem egy nemzeté, osztályé, vagy rendé, hanem minden emberé – osztályra, fajra, nemzetre való különbség nélkül. Krisztus annyiban nem az egyes emberé, hogy hatásával belső segítséget nyújt a zseninek is és az ostobának is. A Krisztus-impulzus megközelíti az ember individualitását, de az ember legmélyebb belső lényét keresi, hogy egyáltalán hatni tudjon bennünk. A Krisztus-impulzust nem annyira az értelmi erőinkkel kell megragadnunk, hanem a lélek és a szív legmélyebben rejlő erőivel. Amennyiben ez megtörténik, akkor Krisztus nem individuális értelemben hat bennünk, hanem teljesen általános emberi értelemben. Krisztusnak ez az általános emberi szerint való működés felel meg, mivelhogy ő Naplény.

Amikor visszatekintünk a Hold-léthez fűződő kapcsolatunkra, olyankor azt érezhetjük, hogy általa valami olyasmit hordozunk magunkban, amit nem a jelenünknek köszönhetünk, mert ez a valami a múltnak egy darabja bennünk, nemcsak a földi, hanem a kozmikus múltnak is. Jelenlegi földi életünkhöz hozzákapcsoljuk a múltnak ezt a darabját. Általában nem szoktuk végiggondolni, hogy múltunknak ez a darabja mi mindent rejt magában. De mint emberek nem sokat hordoznánk magunkban, ha a múlt nem lenne megtalálható bennünk. Így amikor leszállunk a születéselőtti létünkből a földi életünkbe, olyasmit is felveszünk magunkba, aminek bizonyos automatikus jellege van: fizikai és étertestünk automatizmusát. Ami tehát meghatározott módon ilyen vagy olyan emberré tesz bennünket, az alapvetően összefügg a múltunkkal, így a Hold-léttel.

Ahogyan azonban a Hold-lét révén a múlttal függünk össze, úgy a Nap-lét révén a jövőhöz kapcsolódunk. A Hold vonatkozásában, tudniillik az oda visszahúzódó lényeknek köszönhetően, már a régebbi korokban bizonyos érettségre tettünk szert. A Nap viszont ma csak az általános emberit ösztönzi bennünk, és az ő számára csak a sokkal későbbi korokban érlelődünk meg, hosszú fejlődés után. A Nap a jelenlegi időkben még csak a külső mivoltunkhoz fér hozzá. Egyedi mivoltunkat, belső lényünket csak az eljövendő korokban tudja majd megközelíteni. A Nap-létre csak akkor válunk majd éretté, amikor a Föld már nem a mostani Földként fog létezni, hanem egy egészen más metamorfózisba lép át. Az ember nagyon büszke az értelmére, de a mostani emberiségben található értelem teljes mértékben földi termék, mert az értelem az agyhoz kötődik, az agy pedig a leginkább fizikai az emberben, bár ezt nem szokták elhinni.

A Nap állandóan kiragad bennünket földi kötődéseinkből, ugyanis nem az agyunkra hat. Ha az agyunkra hatna, akkor sokkal okosabb gondolatok születnének bennünk. A Nap valójában a szívünkre hat, ha a fizikaiságot nézzük. A szívből Nap-hatások sugároznak ki, kedves barátaim. Az agy révén az emberek tulajdonképpen önzőek, a szív révén válnak mentessé az önzéstől, és emelkednek fel az általános emberihez. Így a Nap révén valójában többek vagyunk annál, mint amik saját magunktól lehetnénk a mostani földi életünkben. Azt mondanám, hogy mivel Krisztus a Nap lénye, ezért ha valóban megtaláljuk a hozzá vezető utat, akkor valami többet kapunk, mint amennyit a jelenlegi emberi mivoltunk nyújt számunkra.

A Napra valóban úgy tekinthetünk fel, mint, ami a jövőt hordozza, míg a Hold a múlt hordozójaként jelenik meg az égen. Ez a másik kapu, amely a szellemi világba tehát a jövő felé irányul. Mert ahogyan a földi létbe a Hold lényei és erői visznek be bennünket, úgy halálunkkor a földi létből a Nap-erők hoznak ki ismét. A Nap-erők az emberben azzal függnek össze, amivel még nem tudunk megbirkózni, de amit az istenek azért adtak nekünk, hogy ne satnyuljunk el a földi létben, hanem nőjünk túl önmagunkon. Így a Hold és a Nap valóban a világmindenségből a földi létbe és onnan a szellemi létbe vezető két kapu. A Holdon olyan lényeket találunk, akikhez a múltban úgy kapcsolódtunk, ahogyan leírtam. A Napon olyan lények laknak, akikhez – Krisztus kivételével – csak kozmikus létezésünk eljövendő időszakában fogunk tudni kapcsolódni. Krisztus fog elvezetni bennünket egykori napbeli társaihoz. Ez azonban még teljesen a jövő világa az emberek számára.

A szellemiségből tehát hatás éri fizikai és étertestünket a Holdról, de ugyanúgy a Napról, a jövő világából is. Nézzük például a temperamentumunkat. A temperamentumunkban levő erők nagyon is hatnak a fizikai testünkre, de kiváltképpen az étertestünkre: ezek szabályozzák bennünk a Nap és a Hold együttműködését. Akinek temperamentumában intenzívebb a melankolikus vonás, azt inkább a holdszerűség befolyásolja. Akinek temperamentumában a szangvinikus hajlam dominál, azt a napszerűség befolyásolja erőteljesebben. Akiben kiegyenlítődik, semlegesítődik a napszerű és a holdszerű jelleg, az flegmatikussá válik. Ahol tehát a bennünk működő fizikaiság lelkileg jut kifejezésre – mint a temperamentumunkban -, ott egész emberi lényünkben a napszerű és a holdszerű jelleg érvényesül. Az ember azonban csak ott pillantja meg ezt a napszerűséget és holdszerűséget, ahol ezek külső fizikai alakban jelennek meg, vagyis ahol a Hold mintegy a külső korongja által mutatkozik meg, miként a Nap is. Léteznek azonban a fizikain messze túlterjedő hatások is, így mindenképpen beszélnünk kell a Hold és a Nap szellemiségéről. Ez igazán könnyen belátható.

Ennek megvilágítására először is nézzünk meg egy emberi testet. Ebben az emberi testben ma már nem találjuk meg azokat a szubsztanciákat, amelyek tíz évvel ezelőtt voltak benne. A külső fizikai szubsztanciákat állandóan levetjük, és újakkal pótoljuk. Megmarad azonban az ember szellemi formája, az emberi alak: ezek az ő belső erői. Amit önök tíz évvel ezelőtt elfogyasztottak, az testté és vérré vált, ami akkor alakult anyagi szubsztanciává, azt ma önök nem tudják erre a székre ültetni, mert a fizikai anyag állandóan áramlik belülről kifelé, folyamatosan leválik rólunk. Ezt nem szokták figyelembe venni, bár manapság valamennyire elismerik, legalább is a Földre vonatkozóan. Azt azonban már nem tudják, hogy ez a világmindenségben is így van. Az emberek úgy vélik, hogy a ma ránk világító Hold azonos azzal, ami Buddhára, Alkibiádészre vagy a régi cézárokra sugárzott. Szellemileg ez így van, de fizikai anyagát tekintve egyáltalán nem!

A fizikusok, az asztrofizikusok kiszámították, hogy a Nap mikor fog szétporlani a világűrben. Tudják, hogy egyszer szétporlik, de évmilliókban számolnak. Ugyanez lenne az eredmény, ha az emberre vonatkozóan is végeznének ilyen számításokat. Ezek a számítások halál biztosan helyesek, kifogástalanok, csak éppen nem igazak. Egészen pontosak, de csak annyiban, mint a következő példa. Ha megvizsgálunk egy emberi szívet, azután öt nap múlva megint, majd további öt nap múlva is, akkor a kis változásokból ki lehetne számítani, hogy ez a szív milyen lesz háromszáz év múlva, sőt azt is, hogy milyen lehetett háromszáz évvel ezelőtt. Kapunk valamilyen eredményt, ha ilyen számításokat végzünk. Csakhogy ez a szív háromszáz évvel ezelőtt még nem létezett, és háromszáz év múlva sem fog létezni. Így a geológia tudománya is kiszámítja, hogy milyen volt a Föld húszmillió évvel ezelőtt. Kiszámítják, hogyan nézett ki, és azt is, hogy milyen lesz húszmillió év múlva. A számítás teljesen hibátlan lehet: a Föld ilyen és ilyen volt a matematikai számítás szerint, és olyan és olyan lesz húszmillió év múlva. Csakhogy a Föld nem létezett húszmillió évvel ezelőtt, és húszmillió év múlva sem létezik már! A számítások kétségkívül helyesek, csak éppen nem igazak.

Még a legszűkebb időszakaszok tekintetében sincs ez másképpen kint a világtérben, mint az embernél. Ha az ásványi anyagok lényegesen tovább maradnak is meg az élő testek anyagainak formáiként, azért az ásványi anyagok számára is csak átmeneti állapot a tisztán fizikai lét, a fizikai jelleg. A mai egünk Holdjának fizikai összetétele nem azonos azzal, amivel Alkibiádészre, Caesarra vagy Augustus császárra ragyogott le. A Hold éppen úgy kicseréli az anyagát, mint az ember fizikai teste. A szellemi azonban megmarad odakint is, mint ahogy az embernél is születésétől kezdve a haláláig csak a szellemi marad meg, a fizikai anyag nem.

Világszemléletünk tehát akkor lesz helyes, ha úgy tekintünk az emberre, hogy születése és halála között csak a lelke az igazán maradandó. Amit pedig kint az égitesteken találunk maradandóként, azok a szellemi lények. Ott sokaság van. Az ember egység, egyetlen lélek, kívül viszont sokaságot találunk. Ha tehát a Holdról és a Napról a valóságnak megfelelően akarunk beszélni, akkor a Hold szellemi lényeiről és a Nap szellemi lényeiről kell beszélnünk. A Hold lényeiről, akik a múltunkkal függnek össze, és a Nap lényeiről, akik a jövőnkkel állnak kapcsolatban, bár jelenlegi életünkre is hatnak.

E szellemi lényeknek az emberre való közvetlen hatását nevezzük az ember karmájának: a sorsa felépítésének és fejlődésének egészét. Az ember karmáját éppen a múltnak és a jövőnek ez az egymásba fonódása határozza meg. A sorsnak ebben az áramlásában működnek együtt a Hold és a Nap erői, a Hold és a Nap szellemi lényei.

Tulajdonképpen csak akkor jutunk el az emberi karma, az emberi sors szemlélésének valódi megalapozásához, ha az embert ilyen módon beillesztjük a világmindenség egészébe.

A múltat a legjobb akarattal sem tudjuk megváltoztatni. A Holderők ezért megváltoztathatatlan szükségszerűséggel avatkoznak be és működnek emberi lényünkben. Ilyen megváltoztathatatlan és szükségszerű jellege van mindannak, ami a Hold felől hat ránk. Ami viszont a Naptól indul ki, és így a jövőre utal, az olyan jellegű, hogy közben az akaratunk, és így a szabadságunk is érvényt szerezhet magának. Azt mondhatjuk tehát: ha az ember valóban újra isteninek látja a kozmoszt, és nemcsak valami rajongó dagályossággal beszél általában a világ isteni mivoltáról, hanem újra határozott módon lesz képes beszélni róla, ahogyan megnyilvánul a világmindenség egyes részeiben, az égitestekben, akkor egyfajta sajátos kifejezésmód is megjelenik számunkra, amennyiben a szív és az ember valódi megismerésével tekintünk fel az égitestekre.

Mi lenne, ha egy kézzel, karral, fejjel, mellel, lábszárral, lábfejjel rendelkező ember állna előttünk, és megkérdeznék tőlünk, például az ujjaira mutatva, hogy azok micsodák, azt felelnénk: ez az ember. A lábáról vagy az orráról is csak azt mondanánk: ez az ember. Ha nem különböztetünk meg semmit, hanem mindent az „ember” általános kifejezésével jelölünk, akkor egyúttal minden meghatározatlan marad számunkra. Ugyanilyen meghatározatlanságban maradunk akkor is, ha csak rámeredünk a világmindenségre, megnézzük a Napot, a Holdat, a csillagokat, és csak az általában vett „isteniről” beszélünk. Ismét el kell jutnunk oda, hogy biztos szemléletünk legyen arról, ami isteni. Ehhez akkor jutunk el, ha például felismerjük a Holdnak az elmúlt életeinkkel való összefüggését, sőt az egész Föld múltjával való mély kapcsolatát. Ha ilyenkor feltekintünk a Holdra, azt mondhatjuk: „Te vagy a szükségszerűség világának fia, érzem a hozzád, a kozmosz isteni fiához fűződő bensőséges kapcsolatomat, amikor meglátom magamban mindazt, ami felett az akaratom nem uralkodik.” Így érzéssé válik bennünk a Hold megismerése. Mert mindazt a Holdhoz kötjük, amit belső szükségszerűségként élünk át magunkban.

Ha viszont ugyanígy a Nap-létet érezzük át – és már nemcsak számításokkal, műszerekkel közeledünk hozzá -, akkor megláthatjuk, hogy a Nap kapcsolatban áll a bennünk élő szabadsággal, mindazzal, ami a mi dolgunk, hogy megtegyük a jövő számára. Ahogyan a Nap minden reggel felszólít bennünket az emberi tevékenységekre, úgy az éjszaka befogad az álmainkkal, amelyek megmutatják, hogy kik voltunk, mi él és hat bennünk, milyen múlthoz kötődünk. Az éjszakán a Hold uralkodik, meglátjuk általa a múltunkat. Életünk minden újabb reggelén viszont a Nap sugarai arra szólítanak fel bennünket, hogy éljünk a szabadságunkkal. Így emberi lényünk a maga kozmikus létezésében összefügg a Nappal is, és ha ilyen érzések hatnak át bennünket, ezt mondhatnánk a Nap felé fordulva: „Te, a szabadság kozmikus fia, rokonnak érez- lek magamban mindazzal, ami saját lényemnek megadja a szabadságot, és az elhatározás képességét ébreszti fel bennem a jövő számára.”

Ezekkel az érzésekkel ismét hozzákapcsolódnánk az ősi emberiség ösztönös bölcsességéhez. Az ősrégi civilizációk csodálatos költői kisugárzását igazán csak akkor érthetjük meg, ha képesek leszünk arra, hogy a Holdra úgy tekintsünk fel, mint a múlt szükségszerűségére, a Napra pedig úgy, mint a jövő szabadságára. Így fonódik össze a sors alakulásában a szükségszerűség és a szabadság. Ha földi-emberi módon beszélünk, akkor szükségszerűségről és szabadságról beszélünk. Ha viszont égi-kozmikus módon, akkor Hold- és Nap-létet mondunk.

Keressük hát meg sorsunk alakulásában a holdszerű és a napszerű vonásokat. Találkozunk például életünk során valakivel. Többnyire megelégszünk azzal, hogy véletlenül találkoztunk vele, mert nemigen figyeljük meg az életet, hanem nagyobb részben gondolkodás nélkül elfogadjuk eseményeit. Ha azonban mélyebben pillantunk bele az egyes emberi életekbe, akkor észrevehetjük, hogy amikor két ember találkozik az életben, akkor útjukat valójában különös módon egymáshoz vezették. Tegyük fel, hogy akik találkoznak, azok közül az egyik huszonöt éves, a másik pedig húszéves, és visszatekintenek arra, amit addig átéltek. Akkor egészen világossá válhat számukra, hogy a húszéves embert életének számtalan történése oly módon terelte ide a világ egy másik sarkából, hogy most találkozhatott ezzel az emberrel, aki éppen úgy áttekintheti huszonöt évét: ő egészen máshonnan jutott el ehhez a találkozáshoz.

Sorsunk alakulásában mennyi mindennek kell összejátszania, hogy a világ két különböző pontjáról elinduló két embert egy valóban kemény szükségszerűség vezethesse, amely azt a helyet veszi célba, ahol majd találkozni fognak egymással. Lelki szemünk követni sem tudja azt a csodálatos fejleményt, ami az ilyen szemlélet nyomán megnyilatkozhat számunkra. Elszegényíti azonban az emberi életet, ha nem törekszünk ilyenféle szemléletre, mert általa végtelen gazdagságában mutatkozik meg számunkra az élet. Észrevehetjük azt, hogy egy látszólag teljesen véletlen emberi találkozásról is elmondható, ha a hozzá fűződő viszonyunkra pillantunk: ezt a találkozást egész eddigi földi életünk folyamán kerestük. Sőt, még azt is mondhatjuk róla, hogy már földi életünket megelőzően is, de erre most nem térek ki. Csak meg kell fontolnunk, hogy soha nem bukkantunk volna erre az emberre, ha eddigi életünkben itt vagy ott egy kissé is letértünk volna balra vagy jobbra, és másfelé mentünk volna. Nem végzünk ilyen megfigyeléseket, de nagy gőg azt vélnünk, hogy amit nem veszünk észre, az nem is létezik. Pedig itt van! Ha kutatni kezdjük, a szemünk elé tárul.

Valamennyi folyamatban lényeges különbséget vehetünk észre két ember találkozása előtt és találkozásuk után. Mert a földi létben való találkozásuk, egymásra találásuk előtt még csak úgy kapcsolódtak egymáshoz, hogy a másikról semmit se tudtak. Találkozásuk után viszont már úgy kapcsolódnak, hogy tudnak egymásról. Ekkor azonban valami nagyon jelentős dolog is megkezdődik számukra.

Természetesen nagyon sok olyan emberrel találkozunk életünk során, akikhez egyáltalán nem is közeledünk. Nem akarom azt mondani, hogy sok olyan emberrel találkozunk az életben, akikről azt mondhatnánk, hogy jobb lett volna, ha inkább messzire elkerüljük őket; nem mondom ezt. De igen sok olyan emberrel kerülünk kapcsolatba, akik esetében nem figyelhető meg ez a most említett tény, hogy tudniillik mindenképpen közeledni akarunk hozzájuk.

Ha az eddig elmondottakat a szellemtudomány megvilágításában nézzük, akkor kiderül, hogy a földi életben a Hold határozza meg azt, ami két emberrel a megismerkedésük előtt történik; viszont mindaz, ami megismerkedésük után játszódik le közöttük, a Nap befolyása alatt áll. Ami tehát megismerkedésük előtt játszódik le két ember között, azt a szilárd szükségszerűség határozza meg, ami pedig megismerkedésük után megy végbe, azt már a szabadság, illetve saját kölcsönösen szabad magatartásuk oldaláról kell néznünk. Valóban az a helyzet, hogy amikor megismerünk valakit, olyankor tudat alatt a lelkünk körültekint, hátra illetve előre: visszafelé a szellemi Hold felé, előre pedig a szellemi Nap felé. Ezzel függ össze az, hogy a karmánk, a sorsunk valójában hogyan is szövődik.

Ma még igen kevés ember képes arra, hogy ezeket a dolgokat átérezze. De korunkban éppen azért forrong oly sok minden, mert az ilyen dolgok iránti érzék képessége kifejlődőben van bennünk. Már számos emberben működik ez, de többnyire nem tudatosan, és különféle egyéb körülményeknek tulajdonítják. De valójában annak átérzése igyekszik a felszínre kerülni az emberekben, hogy egymás megismerésénél megfigyeljék azt is, hogy mennyit köszönhetnek a kemény szükségszerűségnek, a Hold-létnek, és mi várakozik rájuk a fénylő Nap, a szabadság oldala felől. A karmának ez az átérzése egyúttal az emberiségnek a jelentől a jövő felé vezető kozmikus sorsa. Mert ha találkozunk valakivel a világban, akkor iránta kétféle magatartást különböztethetünk meg magunkban. Az egyik embert úgy ítéljük meg, hogy a hozzá fűződő viszonyunk elsősorban az akaratunkból indul ki, másokat viszont úgy, hogy a megítélésünk főként az értelmünkből vagy az esztétikai érzékünkből indul ki.

Fontolják meg, hogy emberismeretünk milyen finom különbségeket mutat az ilyen dolgokban már fiatalon, vagy gyermekkorukban is: az egyik embert szeretjük, vagy éppen gyűlöljük. Kevésbé intenzív esetben csak rokonszenvet vagy ellenszenvet érzünk valaki iránt, ez nem hatol mélyre, elmegyünk mellette, elengedjük magunk mellől. Például a legtöbb iskolai tanárunkhoz így viszonyulunk: elmegyünk mellettük, és ők is elmennek mellettünk. Az ember szerencséje, ha ezt néha más módon éli meg.

Létezik azonban már a gyermekkorban is másfajta kapcsolat. Ilyenkor bensőleg ragad meg bennünket az illető, és azt érezzük: amit tesz, azt kell nekünk is tennünk! Ekkor nem úgy nézzük ezt az embert, hogy egyszerűen hagyjuk magunk mellett elmenni. A hozzá fűződő kapcsolatunkban inkább a vezetőnknek választjuk, és követjük őt „az Olimposzra vezető úton”. Vannak tehát olyan emberek, akik csak az értelmünkre, az értelmi rokonszenvünkre és ellenszenvünkre hatnak, legfeljebb még az esztétikai szimpátiánkra és antipátiánkra. Mások viszont az akaratunkra.

Vagy ha az élet másik oldalát nézzük: valamennyien tudják, kedves barátaim, hogy találkozunk az életben olyan emberekkel, akik a külső körülmények folytán esetleg igen közel kerülnek hozzánk, de képtelenek vagyunk álmodni velük. Nem álmodunk róluk! Másokkal egyetlenegyszer találkozunk, és nem szabadulunk meg tőlük, gyakran álmodunk róluk. Ha azután nem jön létre, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljünk velük, akkor ezt más földi életekre kell elhalasztanunk. De valóban mélyebben érint meg bennünket az olyan emberhez fűződő kapcsolatunk, akiről alighogy megismertük, máris álmodunk, mint az olyan emberhez, akiről egyáltalán nem tudunk álmodni.

Létezik azonban éber álmodás is. Ma még ez az éber álmodás a legtöbb embernél mindenesetre elég bizonytalanul játszódik le. De tudjuk, hogy vannak beavatott emberek, akik bizonyára másképpen élik át az életet is. Ha az ilyenek olyan személlyel találkoznak, aki az akaratukra hat, akkor ez egyfajta belső beszédet is kivált náluk. Az efféle személy ugyanis nemcsak akkor beszél hozzájuk, amikor közvetlenül előttük áll, hanem belőlük is beszél. Ha be vagyunk avatva a világlét titkaiba, akkor az emberi kapcsolataink kétféleképpen jelennek meg számunkra: találkozunk emberekkel és meghallgatjuk őket. Ha később másfelé vezetnek útjaink, akkor már nem halljuk őket tovább, távol kerülünk tőlük. De találkozunk olyan emberekkel is, akiket szintén meghallgatunk, és amikor elhagyjuk őket, akkor saját belső lényünkből szólalnak meg: itt vannak bennünk és beszélnek hozzánk!

A beavatott embernél ez így történik, ahogy most leírtam. Valóban mintegy magában hordozza azokat, akik így hatnak rá, mégpedig hangjuk egész színezetével együtt. Aki nincs beavatva, annál ez inkább érzelmileg, érzésszerűen jelenik meg, a tudattalanban, bár ekkor is igen intenzíven. Valaki például találkozik egy emberrel, majd összejön olyanokkal, akik ezt az embert szintén ismerik. Kifejezésmódjának megfelelően például azt mondja róla: remek fickó! – Talán a többiek közül is azt mondják néhány an: valóban remek fickó! – Tehát megnézte, és az értelmével alkotott véleményt róla.

De nem mindenkivel szemben viselkedünk úgy, hogy remek fickónak, esetleg pojácának és hasonlónak mondjuk. Előfordulnak olyan emberek is az életünkben, akik az akaratunkat, amely – mint gyakran kifejtettem – ébrenlétünk alatt is csak egyfajta alvó állapotban létezik bennünk, közvetlenül követésre vagy ellenállásra sarkallják. A beavatás nélküli embereknél nem szólalnak meg, mégis akaratukban benne élnek. Miféle különbség ez tulajdonképpen,

Ha olyan emberekhez közeledünk, akik nem élnek benne az akaratunkban, akiknél nem érezzük akaratunkban a követés vagy ellenszegülés igényét, hanem csak megítéljük őket valahogyan, akkor karmikusan kevés kapcsolat fűz hozzájuk, kevés dolgunk akadt velük előző földi életeinkben. Az elmúlt földi életek során azokkal az emberekkel volt sok dolgunk, akik most hatnak az akaratunkra, nem engednek el, alakjuk azonnal felejthetetlenül belénk vésődik, szinte ébren is álmodunk felőlük. Ezekhez az emberekhez mintegy kozmikusan kötődünk a Hold kapuja révén. A jelenlegi életben viszont mindig a Nap-lét révén kapcsolódunk mindahhoz, ami nem a Hold-lét szükségszerűségével él bennünk.

Így szövődik a sorsunk, és ezért azt mondhatjuk, hogy az ember poláris lény. Egyfelől ott van fejének elszigetelt élete – ez nagyfokú önállósággal rendelkezik. A fej léte tulajdonképpen állandóan kiemelkedik az ember általános kozmikus életéből, már pusztán fizikailag is: az agy átlagosan 1500 grammot nyom. Ekkora súlynak szét kellene nyomnia az alatta található ereket. Gondolják csak el, hogy a finom erekre 1500 gramm nehezedik! De nem ez történik. Miért nem, Mert benne úszik az agyvízben. Ha fizikát tanultak, akkor tudják, hogy a vízben minden test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya – ez az úgynevezett arkhimédészi törvény. Mivel az agy az agyvízben úszik, ezért reálisan csak 20 gramm súlyú, a többi nem érvényesül. Így az emberi testben az agy valójában csak 20 grammot nyom, nem 1500 grammot. Az agy elszigetelődött, saját élete van, és sok más tekintetben is önálló léte van.

Amikor a világban jövünk-megyünk, az agyunk valóban olyasmi, mint egy autóban ülő ember. Maga az ember nem mozog, az autó mozog, míg ő nyugodtan ül. Értelmünk hordozójaként az agynak is elszigetelt élete van. Értelmünk ezért olyan független az individualitásunktól. Hiszen az egyes embereknek nincs saját értelmük. Nagyon rosszul értenénk meg egymást, ha mindegyikünknek saját értelme volna! Csak azáltal tudjuk egymást megérteni, hogy mindenkinek azonos értelme van, még ha kisebb vagy nagyobb mértékben is – ezek csak fokozati különbségek -, de lényegében az értelem általános jellegű. Az emberek ezért értik meg egymást az értelem révén, ez független a kvalitásaiktól. Ami az emberi sorsban közvetlen jelenként tűnik fel, így két ember találkozása is, az az értelemre és a hozzá kapcsolódó érzelmi impulzusra hat. Ekkor beszélünk „remek fickóról”, aki csak annyiban érdekel bennünket, amennyiben az értelmünkre hat. Az értelmünkre az hat, ami nem karmikus.

Ami viszont karmikus, vagyis ami bennünket, mint embereket olyan módon köt össze, amit más emberi személyekkel éltünk át, akikkel ténylegesen találkoztunk, az az akaratunkon keresztül hat, az emberi lény akaratának mélységei révén. Erről van szó: az akarat már akkor is hat, mielőtt szemtől-szemben állnánk azzal az emberrel, akivel az életben karmikus kapcsolat köt össze. Hiszen az akaratot nem mindig világítja át az értelem. Gondoljanak arra, hogy az akaratban milyen sok homály van! A legsötétebb vonást éppen a két embert egymáshoz vezető karma hordozza, így csak az akaratuk megragadásában veszik észre, hogy itt a karma működik. Az értelem csak abban a pillanatban kezd hatni, amikor már szemtől-szemben állnak egymással. Amit azután az értelem sző, az ismét alapját képezheti egy következő karmának. De azt mondhatjuk, hogy lényegében véve – ha nem is teljes egészében – a karma csak annak a két embernek a találkozásával teljesül be, akiknek karmikusan közük van egymáshoz. A karma tekintetében pedig csak az hat tovább, amit azután tudattalanul folytatásaként már ők maguk cselekszenek. A sorsba azonban még sok minden beleszövődik, ami csupán az értelemre és annak szimpátiáira és antipátiáira hat. Itt egybefonódik a múlt és a jövő, a Hold- és a Naplét. A karma múltba nyúló fonala tehát összefonódik a jövőbe tartó fonalával.

Így egészen pontosan bepillanthatunk a világ létébe. Mert ha reggel rátekintünk a Napra, éjszaka pedig a Holdra, akkor kölcsönös együttműködésük megsejtése képet adhat arról, ahogyan a saját emberi lényünkben, sorsunkban egymásba fonódik a szükségszerűség és a szabadság. Ha pedig valóságos eszmét alkottunk magunknak arról, ahogyan a sorsban együttműködik a szükségszerűség a szabadsággal, akkor, ha ezzel a megismeréssel visszapillantunk, betekintést nyerünk a Nap és a Hold saját szellemiségébe is. Akkor együgyű fizikusként már nem mondjuk a Holdról, hogy az pusztán visszaveri a Nap fényét, hanem a kozmikus sors szövődéséről és alakulásáról fogunk beszélni, amikor érzékeljük a holdfényt, amely a Nap sugarainak visszaverődése.

És ekkor a saját emberi sorsunk révén szembesülünk a kozmikus sorssal! Igazán csak így kapcsoljuk össze emberi életünket a kozmosz létével. Az embernek ismét meg kell szereznie a kozmoszhoz tartozás érzését. Az ember csak addig létezhet, amíg része a kozmosznak, ahogy az ujja is csak addig ujj, amíg a testén él; ha levágják, akkor többé már nem ujj. Az ember azonban gőgös, az ujj valószínűleg szerényebb volna az embernél, ha tudattal rendelkezne. Vagy talán ő sem lenne szerény, ha mindig leválhatna, hogy az emberen sétálgasson, de akkor is az ember szféráján belül kellene maradnia, hogy még ujj maradhasson. Az embernek, mint földi lénynek ugyancsak meg kell maradnia a Föld szférájában, hogy ember lehessen. Amikor a Föld szféráján kívül tartózkodik, a születés előtti és a halál utáni létben, akkor egészen más, akkor az örök lényében él. De mindezt csak úgy érthetjük meg, ha önmagunkat a világmindenség részeként tekintjük.

Ez azonban nem lehetséges, ha pusztán csak képzelődünk a világmindenséggel való összefüggésünkről, hanem csak akkor, ha a most mondottak alapján lassanként egészen bele tudjuk érezni magunkat a világmindenség egyes konkrét formáiba. Ekkor megérezzük, hogy sorsunk valóban a csillagvilágnak, a napszerűnek és a holdszerűnek a képmása. Megtanulunk a világmindenségbe kitekinteni, és a hatalmas világmindenség életéből tanuljuk meg leolvasni emberi életünket. De így megtanulunk a saját lelkünkbe is beletekinteni, és a világot a saját lelkünkből értjük meg. Mert senki sem érti meg a Holdat, aki nem érti az emberi sorsban rejlő szükségszerűséget, mint ahogy senki sem érti meg a Napot, aki nem érti meg a szabadságot az ember lényében. Így függnek össze a szükségszerűség és a szabadság jelenségei.

A Goetheanumban a Karácsonyi Gyűlésen impulzusokat igyekeztünk adni, hogy a jövőben még hatékonyabban élhessen a világban az, ami ilyen módon valóban ezoterikus szemléletként áradhat szívünkbe, lelkünkbe. Remélem, hogy a Karácsonyi Gyűlésen végbement történés egyre jobban beköltözik barátaink, kedves tagtársaink tudatába. Ezzel kapcsolatban különösen szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy most minden tagunk kézhez kaphatja a Karácsonyi Gyűlés óta hetenként megjelenő „Közlöny”- ünket, aminek címe: „Mi történik az Antropozófiai Társaságban”. E „Közlöny” és még sok egyéb, az Antropozófiai Társaságban kibontakozó esemény révén a jövőben valóban az antropozófiából fakadó eleven életet nyerhet az Antropozófiai Társaság. „Zweig”- jeink elszigeteltsége némileg enyhülhet. Az Antropozófiai Társaság csak azáltal teljesedhet ki, hogy az új-zélandi antropozófus „Zweig” tagja is tudja, hogy mi történik a berni vagy a bécsi „Zweig”-ben, a berni „Zweig” tagja pedig tudja, hogy mi történik Új-Zélandban, New Yorkban vagy Bécsben. Erre meglesz a lehetőség. A Karácsonyi Gyűléshez kapcsolódva még sok mindent, vagy legalábbis különféle dolgokat akarunk létrehozni, és ezek között szerepel az is, hogy ez a „Közlöny” valóban közvetítő szerve legyen mindannak, ami antropozófiaként történik a világban. Csak egy kis betekintést kell nyerniük ebbe a „Közlöny”-be, és világos lesz, hogy mit kell tenni ennek érdekében. Amíg itt beszélek, addig odaát Dornachban a „Közlöny” 3. számát adják ki, amiben kifejtem, hogy hogyan járulhatnak hozzá tagjaink ahhoz, hogy ez a „Közlöny” valóban megfelelő tükörképe legyen az antropozófiai mozgalom tevékenységének.

Csakis azért határoztam el, hogy egy olyan életkorban kezdjem újra a dolgokat, amelyben az élet rendje szerint már jogom volna a nyugdíjazásra is, mert úgy hiszem, hogy az Antropozófiai Társaság életének elevenebbé kell válnia annál, mint amilyen eddig volt, és ehhez valóban több antropozófiát kell művelni benne, mint ahogy ez idáig történt: nem tananyagként, hanem átélt, lelkes és szeretetteljes formában. Miután 1912-ben átadtam másoknak az Ant- ropozófiai Társaság vezetését, most elhatároztam, hogy újra kezdem, ismét ifjúnak képzelem magam, és tetterő van bennem.

Szeretném, ha így értenék ezt, kedves barátaim, hogy egy elevenebb élet iránti vágy támadjon az Antropozófiai Társaságban. Szeretném, ha valóban minden egyes taghoz szellemi igeként jutna el valami abból, ami a Karácsonyi Gyűlésen történt. Akik akkor nem voltak Dornachban, azok elolvashatják a „Goetheanum”-ban, és a „Közlöny”-ben. Ezáltal érhetjük el, hogy ismét igazi ezoterikus élet költözzön közénk. A Szellemtudományi Főiskolát azért alapítottuk meg karácsonykor, hogy az Antropozófiai Társaságban ismét megjelenjen az ezoterikus élet.

Kedves barátaim, az önöknek most elmondott szavaimat is olyan szándékkal mondtam, hogy egyúttal érezhető legyen belőlük egy ilyen ezoterikus élet iránti szükséglet, aminek részleteit majd önök is mindinkább megismerhetik. Ennek megvalósulását a jövőben Dornachból, a karácsonykor alapított Általános Társaságból fogjuk kezdeményezni. Bárcsak minél több mindennel járulnának hozzá e berni „Zweig” kedves tagjai is ahhoz, amit meglévő erőinkkel Dornachban szeretnénk tenni az antropozófiai mozgalomért.

– Bern, 1924. április 16.

[Új ezoterikus impulzus az antropozófiai mozgalomban. Gyakorlati karma-kérdések. Az emberiség történelmi fejlődése. Természettudomány és arabizmus. A régiek Atya-, Fiú- és Szellem-misztériumai. A szabadság impulzusa a kereszténységben és az ellentétes mohamedán impulzus. Harun al-Rasid udvara. Amos Comenius ,,Pansophiá”-ja. Conrad Ferdinand Meyer és Heinrich Pestalozzi.]

Már említettem egyszer berni antropozófus barátaink körében, hogy a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése arra volt hivatva, hogy új lendületet adjon az antropozófiai mozgalomnak. Ezt nem tudatosíthatjuk eléggé. A Karácsonyi Gyűlés előtt ugyanis az a felfogás uralkodott – legalább is a gyakorlatban, bár talán nem mindenütt -, hogy az Antropozófiai Társaság valamilyen adminisztratív társaságot jelent az antropozófia tartalma és életimpulzusa számára. Ez lényegében így nézett ki, amióta az Antropozófiai Társaság önállósította magát a Teozófiai Társaságtól.

Ennek az Antropozófiai Társaságnak a fejlődése azonban nem haladt úgy, ahogyan haladhatott volna akkor, ha én magam elvállalom az elnökséget vagy valami hasonlót. Mivel ezt tettem, szabad helyzetben voltam a Társaságon belül. Csakhogy a Társaság tagjai nem igazán tudtak mit kezdeni azzal a lehetőséggel, ami így kifejlődhetett volna. Így történt, hogy 1919 után – azt követően, hogy a háborús évek alatt nehezebbé vált a Társaság vezetése – különféle törekvések jelentek meg az Antropozófiai Társaságon belül, amelyek a tagok ilyen vagy olyan ambícióiból eredtek. Ezek azonban alapjában véve kedvezőtlenül hatottak az antropozófia tulajdonképpeni ügyére, amennyiben hatásukra különös mértékben megnövekedett irántunk a külvilág ellenséges érzülete. Kétségtelen persze, hogy ha egy okkult alapokon álló társaságban bizonyos törekvések jelennek meg, akkor végül is – az ezoterikából fakadóan – meg kell engednünk ezeknek a létrejöttét. Hiszen gondolják el: ha kezdettől fogva megakadályoztam volna mindazt, ami kialakulóban volt, akkor ma az érintettek nagy része azt mondaná: ha megtörtént volna ez vagy amaz, akkor az előnyös kifejlethez vezetett volna! – Mégis azt kell mondanom, hogy az antropozófiai mozgalom helyzete ezáltal mind nehezebbé vált a világban.

Nem akarok a részletekbe bocsátkozni, inkább a pozitívumokról beszélek. Szükségessé vált, hogy a Társaságban lassanként megjelenő negatívumokkal valami pozitívat helyezzünk szembe. A Karácsonyi Gyűlés előtt a Goetheanumban mindig azt mondtam: egy ilyenféle pozitív áramlatot, mint amilyen az antropozófiai mozgalom, amely tulajdonképpen egy szellemi áramlat, és olyan szellemi hatalmak és erők vezetik az érzékfeletti világból, amelyek nem jelennek meg itt a fizikai síkon, nem szabad összekevernünk az Antropozófiai Társasággal, amely csupán az antropozófiai impulzus ápolására irányuló adminisztratív társaság, már amennyire képes erre.

Most a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta azonban ez a helyzet teljesen megváltozott. Csak e változás szempontjából van értelme annak, hogy én magam vegyem át az elnökséget, egy vezetőséggel együtt, amely egységes organizmusként képes lesz a legintenzívebben munkálkodni az antropozófiai mozgalomért. A feltétel tehát az lett, hogy az antropozófiai mozgalom most már teljesen egybefonódjon az Antropozófiai Társasággal! Ami tehát a Karácsonyi Gyűlés előtt még nem volt igaz, az alapvetően megváltozott a Karácsonyi Gyűlés után. Az Antropozófiai Társaságnak az antropozófiai mozgalommal kell egyesülnie, ahogyan ez a világban megjelenik. E célból azonban szükségessé vált, hogy az antropozófiai mozgalmon átáramló ezoterikus impulzus ténylegesen behatoljon az Antropozófiai Társaság egész működésébe. Ezért a dornachi Karácsonyi Gyűlést követően feltétlenül el kell ismernünk, hogy a dornachi elnökség beiktatása maga is ezoterikus esemény volt, annak érdekében, hogy igazi ezoterikus áramlat kerüljön be a Társaságba. Az elnökség beiktatását, tehát mint rejtett tettet kell néznünk. Az elnökség ilyen feltétel mellett alakult meg.

Ahhoz is ragaszkodnunk kell, hogy az Antropozófiai Társaság nem lehet csupán adminisztratív társaság az antropozófia számára, hanem magát az antropozófiát kell érvényesíteni mindenben, ami a Társaságban történik. Magának a cselekvésnek kell antropozófiainak lennie. Ez úgy látszik, igen nehezen ver gyökeret az emberek tudatában. Pedig e mélyreható átalakulásnak lassanként be kellene hatolnia minden kedves barátunk tudatába.

Először is megkíséreltük, hogy a „Goetheanum”-hoz mellékelt „Közlöny” segítségével a Társaságba belevigyük azt, ami egységes tartalmat adhat neki, és egy olyan egységes gondolati jelleget teremthet, amely elevenségével a szellemi áramlást képes szolgálni. Az egységes gondolati irányt mindenekelőtt az Antropozófiai alapelvek hetenként történő megfogalmazása szolgálja, ezek legyenek úgyszólván az alapcsírái mindannak, ami az egyes „Zweig”-ekben történik. Mert különös, hogy az antropozófiai mozgalom jellegét még mindig mennyire félreismerik.

Nemrégiben levelet kaptam az Antropozófiai Társaság egyik fiatalabb tagjától. A levél a kereszténységet megújító közösségnek az Antropozófiai Társaságba való beilleszkedését tárgyalja. Ezt csak példaként említem, itt Svájcban ennek nincs jelentősége. Kifejtettem valamikor a dornachi Goetheanumban, hogy hogyan kell felfognunk ennek a kereszténységet megújító közösségnek a viszonyát az Antropozófiai Társasághoz. Hangsúlyoztam akkor, hogy ezt nem tekinthetik úgy, mintha a Keresztény Közösséget az Antropozófiai Társaságból alapítottam volna meg, hanem mint magánember – ezt a kifejezést használtam – alakítottam ki a Keresztény Közösséget az Antropozófiai Társaság mellett. Ez a levél a „magánember” kifejezéshez kapcsolódik, mondván, hogy vallási megújítást ember nem hozhatna létre, mert az csakis azáltal jöhet létre, hogy a felső szférákból szellemi impulzus áramlik a földi impulzusokba: vallási megújulást csak az isteni-szellemi hatalmaktól remélhetünk. – Ez egészen helyes. Azonban egyvalamiről talán elfeledkezett a levélíró, és ezt az egyet teljesen meg kell értenünk az Antropozófiai Társaságban. Azt kell megértenünk, hogy az antropozófiai mozgalom – amelyben benne rejlenek a kereszténységet megújító mozgalom forrásai is – nemcsak emberi impulzusoknak köszönheti eredetét, hanem éppen a szellemi-isteni hatalmak befolyása és impulzusa helyezte a világba. Ha magát az antropozófiát úgy tekintjük, mint amit a szellem hozott létre és ezoterikusan áramlik át a civilizáción, akkor helyes szemléletünk támadhat akkor is, amikor az antropozófia forrásából valami más jön létre, és a levélhez hasonló ellenvetés fel sem merülhet. Tudatossá kell válnia annak, hogy az Antropozófiai Társaságot a továbbiakban ezoterikusan vezetik a Goetheanumból.

Ez összefügg azzal, hogy teljesen új vonás került mindabba, amit antropozófiai mozgalomnak tekintünk. Ezért is veszik majd észre, kedves barátaim, hogy ezentúl mennyire másképp lehet majd beszélni, mint korábban. A jövőben azon múlik a dolog, hogy az antropozófiai mozgalommal azonos Antropozófiai Társaság minden intézkedésében felelősséggel tartozik a szellemi hatalmaknak. De ezt helyesen kell értenünk. Különösen arra kell tekintettel lennünk, hogy az „Általános Antropozófiai Társaság” mint név nem használható valamilyen rendezvényen a dornachi vezetőség előzetes beleegyezése nélkül, és semmi sem terjeszthető a dornachi kezdeményezésekből anélkül, hogy megfelelő kapcsolatba ne lépnének vezetőségünkkel. Ezt meg kell említenem, mert például gyakran előfordul, hogy előadásokat tartanak az Általános Antropozófiai Társaság nevében anélkül, hogy Dornach-al ezt egyeztették volna. Alapjában ezoterikus jellegű témákat, kifejezéseket és hasonlókat adnak elő és használnak anélkül, hogy ezt az elnökséggel megbeszélték volna. Ez viszont nagyon is szükséges lenne, hiszen realitásokkal van dolgunk, nem pusztán intézkedésekkel vagy formaságokkal. Így tehát mindezeket és az ehhez hasonlókat egyeztetni kell a dornachi elnökség jegyzőjével, vagy érdeklődni kell nála. Ha nincs megegyezés, akkor egy ilyen rendezvény nem tekinthető az antropozófiai mozgalomhoz tartozónak. Ennek valamilyen módon ki kell tűnnie.

A jövőben minden bürokráciát és formális intézkedést ki kell küszöbölnünk az Antropozófiai Társaságból. Az Antropozófiai Társaságban tisztán emberi viszonyok létezzenek, mindent az emberire kell alapozni. Talán itt is megemlíthetem, hogy ez már abban is kifejeződött, hogy személyesen írtam alá mind a tizenkétezer kiállított tagsági igazolványt. Azt tanácsolták, hogy csináltassak egy bélyegzőt, amit rájuk nyomhatok. De ezt nem tettem. Ez csak valami csekélység, de mégis más az, ha egy tag nevére a szemem rávetődik, és így bár absztrakt, de mégis személyes kapcsolat jön létre. Ez külsőség ugyan, de mégis arra utal, hogy a jövőben a kapcsolatokat személyessé, emberivé igyekszünk tenni. Prágában például nemrégiben azt kérdezték, hogy a cseh országos társaság az Antropozófiai Társaság tagja lehet-e, és úgy kellett döntenünk, hogy nem: az Antropozófiai Társaság tagjai csak egyes emberek lehetnek, akik azután persze csoportokban is egyesülhetnek. Tagok csak, mint különálló emberek lehetnek, és igazolványukat is, mint egyes emberek kapják meg. Jogi személyek, nem lehetnek tagok. Az alapszabályok sem bürokratikus rendelkezések, hanem egyszerűen elbeszélik azt, amit Dornach-ban az ezoterikus jellegűnek tekintett elnökség a saját kezdeményezéséből akar tenni az antropozófiai mozgalomért. A jövőben mindezeket a legkomolyabban kell vennünk, csak így teremthető meg az Antropozófiai Társaságban az, ami nélkül lehetetlen lett volna számomra, hogy magam vegyem át az Antropozófiai Társaság vezetését.

A Karácsonyi Gyűlés révén minden működésünkben és tevékenységünkben valóban új vonásnak kell megjelennie. A jövőben teljesen a szellemből kiindulva kell beszélnünk, úgy, hogy ne fordulhassanak elő olyan dolgok, mint az utóbbi időkben. Az ellenségeskedések nagy része például olyan dolgokból származott, ami provokatív volt a Társaság számára. Bizonyos, hogy ehhez mindenféle tisztátalanság is hozzátapadt, de ezentúl nem viszonyulhatunk úgy az ellenségeskedésekhez, mint korábban. Mert az előadásciklusokat mindenki megkaphatja, a Filozófiai Antropozófiai Kiadónál beszerezhetők. Nem bízzuk rá ezeket a könyvkereskedelemre, kibocsátásukat sem úgy kell felfogni, hogy a könyvkereskedelembe tartoznak, de így mindenki számára hozzáférhetővé válnak. Már ezzel is elejét vesszük annak a vádnak, hogy az Antropozófiai Társaság titkos, és hogy az iratai is titkosak. A jövőben viszont sok olyasmi áramlik majd be az antropozófiai mozgalomba, amivel kapcsolatban semmiféle viszonyt nem alakítunk ki az ellenséges külvilággal. Ami a jövőben beáramlik az Antropozófiai Társaság tanításaiba, abból sok minden kétségkívül ellenséges érzületet kelt majd a kívülállókban, ezzel azonban nem fogunk törődni, minthogy ezt magától értetődőnek vesszük.

Ebből a szellemből kiindulva szeretnék most érinteni néhány témát, főként arra vonatkozóan, hogy az emberiség történelmi fejlődésének felfogása egészen más megvilágítást kap, ha a világ alakulásában komolyan vesszük a karmikus viszonyok szemléletét.

A Teozófiai Társaság német szekciójának alapításakor Berlinben, a legelső összejövetelre kiválasztottam egy bizonyos címet az akkor tervezett előadásom számára. Ez a cím a Praktikus karma gyakorlatok volt. Arról akartam akkor beszélni, amiről most lesz szó. Mert komolyan vettem a karma témáját.

Akkoriban, a Teozófiai Társaság német szekciójában a Társaság egyes régebbi tagjai valósággal reszkettek attól, hogy a munkát ilyen ezoterikus módon szándékozom kezdeni. Még valóban nem volt meg ehhez a hangulat. Látni lehetett, hogy az emberek milyen kevéssé voltak ilyesmire felkészülve. Az akkor tervezett formájában a „praktikus karma-gyakorlatok” témájáról egyáltalán nem beszélhettem. Így a körülmények arra kényszeríttek, hogy sokkal exoterikusabb módon fejezzem ki magam, mint szándékomban állt. Azonban több mint két évtized előkészítő munkája után el kell már kezdenünk végre az igazi ezoterikát. Így jött létre Dornachban a Karácsonyi Gyűlés, amikor bekerült a Társaságba az ezoterikus elem, és most voltaképpen ott folytatom, ahol annak idején be akartam vinni a Társaságba ezt az ezoterikus vonást.

Milyen is hát az emberiség történelmi fejlődése, ha arra tekintünk, ami ismétlődő földi életekként jelenik meg az ember számára? Gondolják meg, kedves barátaim, hogy amikor valamilyen személyiség vezetőként vagy irányítóként jelenik meg az emberiség fejlődésében, akkor meg kell állapítanunk róla: ez a személyiség bizonyára olyan lelki individualitást hordoz magában, aki már sokszor jelen volt a földi létben, és áthozta mostani életébe régebbi életeinek impulzusait. Valójában csak akkor érthetjük meg őt, ha megértjük előző földi életeit. Látható ebből, hogy maguk az emberek hozzák át a világtörténelem régebbi korszakaiból azt, ami ezekben a régebbi korokban hatott. A mai civilizációban az él, ami a tágabb értelemben vett jelen embereiből sarjadt ki. Ennek a tágabb értelemben vett jelennek az emberei ugyanazok a lelkek, akik a régebbi korokban voltak itt, felvették magukba azt, amit a civilizáció korábbi korszakai nyújtottak, majd mindezt ők maguk, mint egyes személyek hozták át a mi korunkba. Hasonlóképpen történt ez a többi korszakban is. A civilizáció impulzusainak tovább-áradását csak úgy érthetjük meg, ha belemélyedünk abba, ahogy ezeket az impulzusokat az egyes lelkek viszik át az egyik korszakból a másikba. Így már valami konkrétabb képünk lesz a történelemről az elvont nézőpontok helyett. Általában mindig arról szoktak beszélni, hogy a világtörténelemben csak eszmék hatnak, és a morális akarat, vagyis a morális impulzusok révén kerülnek át a dolgok az egyik korszakból a másikba. Csakhogy maguk az emberi lelkek hordozzák azt, ami más kultúrkorszakokból származik, mivel a lelkek mindig újra megtestesülnek. Csak akkor érthetjük meg, hogy milyenné váltunk és hogy miképpen hoztuk magunkkal mindazt, ami a testünk sorsának – jó és rossz sorsának – alapja lesz, ha először is tekintettel vagyunk arra, hogy az alakuló történelmet az ismétlődő földi életekben élő emberek viszik át egyik korszakból a másikba. Csak ekkor tárulnak fel a történelem alakulásának titkai, nagy rejtélyei.

Ma három példán szeretném bemutatni, hogy a karma hogyan hat a konkrét személyiségek által. Az egyik példában a történelem nagy színpadára vetünk egy pillantást, a másik kettőben inkább az egyes ember újratestesülését követjük nyomon.

Modern civilizációnkban sok mindent találunk, ami voltaképpen nem igazán kapcsolódik a kereszténységhez, a keresztény fejlődéshez. Ez az újabb természettudományból fakad, amiből sok minden bekerül már az elemi iskolákba is, így már az olyan embereknek is természettudományos lesz a gondolkodásuk, akik különösebben nem is ismerik a természettudományt. Ez valójában egy nem keresztény impulzus. De ez honnan származik?

Valamennyien tudják, hogy mintegy fél évezreddel a kereszténység megalapítása után elterjedt az arabizmus, amelyet Mohamed inspirált. Ezt az arabizmust mindenekelőtt úgy tekintik, hogy Mohamed egy olyan tanítást alapozott meg, amely meglehetősen ellentétes a kereszténységgel. Miben áll ez az ellentét? A kereszténységhez hozzátartozik, hogy középpontjában az isteninek három formája áll: az Atya, a Fiú és a Szellem. Ez a régi misztériumokra nyúlik vissza, amelyek az embert négy bevezető fokon vezették egyre feljebb, majd pedig további három felső fokon. Az ötödik fok elérésével az ember a Szellem képviselőjeként jelent meg, a hatodiknál, mint Krisztus képviselője, a legfelsőnél, a hetediknél pedig az Atyát képviselte. Ezt most csak megemlítem.

Ez a hármasság teszi lehetővé azt, hogy a kereszténység a szabadság impulzusát hordozza. Feltekintünk az Atyaistenhez. Ki O a mi számunkra? O az a szellemiség, aki a világmindenség mindazon erőiben él, amelyek a Holdról indulnak ki a földi lét számára. A földi létben a Holdról indulnak ki mindazok az erők, amelyek a fizikai csírázás impulzusával függnek össze, így az embernél a saját fizikai létesülésével. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember fizikai létrejöttének mindig megvan a szellemi oldala is. A szellemi-lelki születéselőtti létből leszállunk a földi életbe, és egyesülünk a fizikai testünkkel. Mindaz azonban, ami ekkor történik, ami születésétől kezdve beilleszti az embert a földi életbe, az mind az Atyaisten teremtése, a Föld teremtése a Hold-erőkön keresztül. Így az ember már előre meghatározott lény, amennyiben földi élete során a Hold-erőknek van alávetve. Amikor belép a földi fejlődésbe, akkor egészen meghatározott impulzusok hatnak rá. Így például a holdvallás – amilyen az ókori héber-zsidó vallás volt – kifejezetten Atya-vallás, és csak azt engedi az emberben érvényre jutni, ami az Atyaisten erőinek, a Hold-erőknek a befolyása alatt áll.

A kereszténység megalapításakor Krisztus környezetében még megvoltak a régi misztériumok igazságai, amelyek visszautaltak az Atlantisz utáni kultúra legrégibb korszakaiban fennálló intézményekre, amelyeket az ember ma egészen furcsának találhat, holott az emberi természetben gyökereztek.

Az Atlantisz utáni első kultúrkorszakot ó-indiai kornak nevezzük. Amikor ebben az ember elérte harmincadik évét, akkor földi életében egy egészen radikális változás, metamorfózis következett be. Ezt a rendkívül radikális változást a következőképpen érzékeltethetném: a harmincadik évén túllépett ember találkozott valakivel, akit korábban igen jól ismert, talán még a barátja is volt, de aki még nem múlt el harmincéves. Ez megszólítja őt, köszönteni akarja. A harmincadik évén túljutott ember azonban egyáltalán nem érti, hogy mit akarhat tőle: harmincadik évében ugyanis elfelejtette mindazt, amit addig a Földön tapasztalt. A további életére ható impulzusokat a misztériumoktól kellett megkapnia. Ez így volt az atlantiszi katasztrófa utáni fejlődés legrégibb korszakában. Amit tehát valaki előzőleg átélt, azt most meg kellett tudakolnia: ezeket az ottani kis közösségtől kellett megtudnia. Harmincéves korában a lélek annyira megváltozott, hogy az ember teljesen újjáalakult. Új életet kezdett, mint gyermekkorában a születésével. Akkoriban egészen világosan látta, hogy harmincadik évéig a fiatalság erői működnek benne. Ezután viszont már a reális impulzusokat hordozó misztériumoknak kellett gondoskodniuk arról, hogy az ember a lelkében továbbra is emberi léttel rendelkezzen. Ez volt a misztériumok tevékenysége, mivel birtokában voltak a Fiúság titkának.

Krisztus már olyan korban élt, amelyben a Fiúság titkai – itt csak utalhatok erre – teljesen szétfoszlottak, ezeket csak kis körökben ismerték. Krisztus azonban azáltal tudott harmincadik életévének élménye révén megnyilatkozni, hogy legutolsóként részesült, mégpedig közvetlenül a világmindenségből a Fiúság impulzusában, ahogyan ezt az embernek be kellett fogadnia, hogy a harmincadik életéve után a Nap-erőktől kerüljön függésbe, amiként azelőtt a Hold-erőktől függött. Krisztus tudatta az emberekkel: a magában hordozott Fiú-lény az a Nap-lény, akit egykor a misztériumokban vártak, de mint olyan lényt, amely a Földön még nem volt jelen. Ahogyan a régi misztériumokban beleláttak a Nap-erők titkaiba, úgy most Krisztust mutatták meg az emberiségnek, utalva arra, hogy immár beköltözött az emberbe a Nap titka. Ezt a tudást később teljesen kiirtották az első keresztény századokban. Kiirtották a csillagok bölcsességét, a kozmikus bölcsességet, és lassanként kialakult a Golgotai Misztérium materialista felfogása, amely Krisztust csak úgy ismeri, hogy benne élt Jézusban, de egyébként ez a felfogás hallani sem akar az egész összefüggésről.

Akik viszont tudtak erről, azok azt mondták az első keresztény századokban: az Atyaisten mellett ott találjuk a Fiúistent vagy Krisztust. Az Atyaisten azt kormányozza, ami az emberben sorssze- rűen adott, mivel ez vele születik és a természeti erőkhöz hasonlóan működik benne. A héber vallás jellege is ilyen. A kereszténység emellé még odahelyezi a Fiú-erőt, amely az ember életének folyamán olyan teremtő erőként költözik be a lelkébe, ami szabad lénnyé teszi, hagyja, hogy önerejéből újjá szülessen, és megtehessen olyasmit is földi életében, amit születésekor nem határoznak meg előre a Hold-erők. Ez volt a kereszténység legfőbb impulzusa az első századokban.

A mohamedánizmus ellene szegült ennek az impulzusnak hangzatos kijelentésével: egyedül csak az az Isten létezik, akit Mohamed hirdet. – Mindez a kereszténység előtti időkre nyúlik vissza, bár most némileg átformálva jelent meg, mivel a kereszténység alapítása után már fél évezred is eltelt. Ezzel a természeti istent, az Atyaistent tették az egyetlenné, nem a szabadság istenét, vagyis nem egy olyan istent, aki az embereket a szabadsághoz vezeti el.

Ez az irány a régi kultúrák megújításának kedvezett az arabizmusban, ahol csak a mohamedánizmus elterjedt. Az egyes keleti civilizációs központokban valóban nagy erővel támadt fel ismét az ősrégi kultúra, a kereszténység kizárásával. Az arabizmusban a régi kultúrák ilyen újraélesztése a hódító hadjáratok segítségével terjedt keletről nyugat felé, még Afrikán keresztül is, ezzel a kereszténységet mintegy két oldalról bekerítve.

Odaát Elő-Ázsiában fényes központja alakult ki ennek az arabizmusnak Harun al-Rasid udvarában, miközben Európában Nagy Károly uralkodott. De míg Nagy Károly alig jutott túl azon a szinten, hogy írni és olvasni tudjon, és a kultúra csak igen kezdetleges formáit honosította meg, addig Harun al-Rasid udvarában kimagasló kultúra virágzott. Harun talán nem volt egészen kifogástalan személyiség, de átfogó, beható, zseniális szellem élt benne, a szó legjobb értelmében univerzális szellem volt. Összegyűjtötte udvarában mindazokat a bölcseket, akik az akkori ismereteket hordozták: költőket, filozófusokat, orvosokat, teológusokat, építészeket, nagy szellemével udvarába vonzott mindenkit, aki számított.

Így Harun al-Rasid udvarában találunk egy egészen kiváló, jelentékeny egyéniséget, aki egy régebbi inkarnációjában – nem a Harun al-Rasid udvarában töltött inkarnációban – igazi beavatott volt. Azt kérdezhetik, hogy vajon a beavatott beavatása nem marad-e meg az inkarnációk során? Valaki nagy beavatott lehetett a régebbi időkben, de egy következő korban olyan testet kell használnia, és olyan nevelésben részesül, amely ebben az új korban gyökerezik. Ekkor a régebbi inkarnációból származó erőit tudat alatt kell tartania. Most azt kell kifejlesztenie magában, ami megfelel az adott kor civilizációjának. Így valóban találunk olyan embereket, akik külsőleg civilizációjuk gyermekeinek látszanak, de külső életmódjuk mögött mélyebb impulzusokat is észrevehetünk bennük. Régebben beavatottak voltak, amit nem veszítenek el, és tudat alatt eszerint cselekszenek, kénytelenek azonban ahhoz alkalmazkodni, amit jelenlegi kultúrájuk tesz lehetővé.

A hagyomány szerint ez a személy valamennyi tudomány számára kiváló intézkedéseket hozott Harun al-Rasid udvarában, ő volt akkoriban kora egyik legnagyobb bölcse, kimagasló szervezői tehetségű szellem, tőle indult ki sok minden, ami Harun al-Rasid udvarában létrejött.

Az arabizmus századokon át egyre csak terjedt. Ismerjük azokat a háborúkat, amelyeket Európa az arabizmus visszaszorításáért folytatott. De a dolog ezzel nem volt elintézve: az arabizmusban ható lelkek áthaladtak a halál kapuján, a szellemi világban éltek tovább, de ott is megmaradtak irányultságuk mellett. Így volt ez ezzel a két személyiséggel is, Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával, aki udvarában élt.

Kövessük előbb Harun al-Rasidot. Áthalad a halál kapuján, a szellemi világban fejlődik tovább. Eközben az arabizmus külső terjeszkedését Európában visszaszorítják. A kereszténység a fokozatosan magára öltött ezoterikus karakterét beleoltja Közép- és Nyugat-Európába. De amilyen kevéssé érvényesül ezután Európában a mohamedánizmus, az arabizmus a maga régi formájában, mégis tovább hatnak rá azok a lelkek, akik Harun al-Rasid udvarában működtek egykor egy ragyogó kultúrában, és most impulzust kapnak arra, hogy tovább hassanak a világban.

Így azt látjuk, hogy Harun al-Rasid a sokat emlegetett Francis Bacon személyiségében testesül meg újra, abban a vezető angol szellemben, aki az egész modern tudományos gondolkodásmódot befolyásolta, és ezzel sok olyasmit is, ami most benne él az egyes emberekben. Harun al-Rasid nyilván nem hirdethette Londonból, Angliából a szűkebb értelemben vett arabizmus által megteremtett kultúrát és civilizációt, hanem e léleknek olyan formát kellett öltenie, amely beépülhetett a Nyugat országaiba. De Bacon alapvető beállítottsága, szemléletmódja éppen a régi arabizmust áramoltatta bele új formában az európai gondolkodásba. Így az arabizmus a mai természettudományos gondolkodásmódban jelent meg újra, mert Francis Bacon Harun al-Rasid újratestesülése volt.

Az ő udvarában élt bölcs személyiség szintén áthaladt a halál kapuján, de más utat követett. Egy annyira materialista szellemi áramlatban nem merülhetett el, mint Bacon, meg kellett maradnia egy spirituálisabb irányvonalnál. Így történt, hogy Bacon korában megjelent Közép-Európában egy másik szellem is, aki mintegy lelkileg kapcsolódott ahhoz, ami az újraszületett Harun al-Rasid lelkéből indult ki. Látjuk, hogy Bacon irányzata Angliából árad Közép-Európa felé, nyugatról keletre. O mintegy Spanyolországból és Franciaországból hozta át az arab szemléletet, és ebből érthető, hogy kissé más tartalmat képviselt, mint az a másik lélek, aki a halál kapuján áthaladva és a szellemi világot végigjárva Kelet- és Közép-Európára tekintett, majd Közép-Európában született meg újra, mint Amos Comenius. Amit a keleti bölcsesség révén élt át Harun al-Rasid udvarában, azt azáltal újította meg, hogy mint XVII. századi személyiség egészen energikusan képviselte azt a gondolatot, hogy az emberiség fejlődésében szellemiség, mégpedig egy tagolt szellemiség érvényesül. Triviális módon sokszor azt mondják, hogy Comenius az „ezeréves birodalomban” hitt. De ez leegyszerűsítés. Ez valójában azt jelenti, hogy Comenius az emberiség fejlődési korszakaiban hitt, és egy szellemi, a szellemi világból irányított világtörténelmi fejlődést feltételezett. Meg akarta mutatni, hogy az egész természeten szellemiség áramlik át; megírta a Pansophiát, vagyis a teljes bölcsességet. Amos Come- nius működésében tulajdonképpen mélységes szellemi karakter élt. Emellett megújította a nevelés alapjait is. Ez közismert: az oktatásban szemléletességre törekedett, de másmilyen szemléletességre, mint a materializmus, teljesen szellemi szemléletességre. Ezt most nem fejthetem ki részleteiben, csak utalok arra, hogy az arabizmus nyugati formájában és keleti formájában abból eredt, ami ennek a két szellemi impulzusnak az egybeáramlásából jött létre Közép- Európában. Közép-Európa civilizációjában sok olyasmi él, ami csak úgy érthető meg, ha látjuk, hogy a Harun al-Rasid udvarában élő szellemek hozzák át Elő-Ázsiából – bár megújított formában – azt, ami az arabizmust jellemzi.

Ily módon tehát nyomon követhetjük, hogy hogyan vesz részt az ember individualitása a történelem fejlődésében. Az ilyen jellegzetes példákból tanulhatjuk meg, hogy a karma miként érvényesül az inkarnációkon keresztül. Mint egyéb alkalmakkor már említettem, ezek a példák a saját inkarnációinkra is alkalmazhatók. Először azonban konkrét példákra van szükségünk.

Nézzünk meg most még egy példát – ez mindenképpen érdeklődésre tarthat számot ebben az országban -, nézzük meg Conrad Ferdinand Meyer svájci költőt. Ha költészetén kívül rátekintünk Meyer személyiségére is, az éppúgy felkeltheti intenzív érdeklődésünket. Conrad Ferdinand Meyer különleges személyiség volt. Tulajdonképpen mindig az történt nála, hogy amikor megalkotta csodálatos ritmusokban zengő költeményeit, akkor azt látjuk – ha meg tudunk ilyesmit figyelni -, hogy a lelke mindenkor hajlamos volt arra, hogy a testét elhagyja. Conrad Ferdinand Meyer költeményeinek és prózai írásainak csodálatos formáiban is valamilyen tisztán lelki jelleg él. Életében több ízben sújtotta az a sors, hogy földi tudata elborult, amikor szellemi-lelki lénye túlságosan elvált fizikai testiségétől. Ha Meyer költészetét vagy személyiségét tanulmányozzuk, feltűnik szellemi lelkiségének és fizikai testének ez a laza kapcsolata. Először is arra kell gondolnunk, hogy annak az individualitásnak, aki ebben a Meyer-inkarnációban csak ennyire lazán élt a fizikai testében, régebbi földi életeiben egészen különös élményei lehettek.

A régebbi földi életekre vonatkozó szellemi kutatások nem mindig könnyűek. A legkülönfélébb tévedéseket és akadályokat kell tapasztalnunk azzal kapcsolatban, amibe szellemileg be akarunk hatolni. Amit az újratestesülésekről elmondok, az nem a szenzációéhség kielégítését szolgálja, hanem azt, hogy egyre mélyebben világítsak be a történelem menetébe.

Ha követjük Conrad Ferdinand Meyer életét, és szellemi-lelkiségének a fizikai testiségével való laza kapcsolatát nézzük, akkor ez egy korábbi inkarnációjához vezet vissza bennünket, a Krisztus utáni VI. századba. Olyan személyiséghez érkezünk, akinél először nem egészen tudunk tájékozódni annak a szellemi intuíciónak a segítségével, amivel ilyenkor kutatni szoktunk. Tulajdonképpen mindig újra eltűnik előlünk ez a személy, aki a VI. században, Itáliában élt, és ott kapcsolódott a kereszténység akkor meghonosodó formájához. De nem tudjuk őt egészen megközelíteni, és ismét visszakerülünk a Meyer-inkarnációhoz. Így a régebbi inkarnációja vizsgálatakor újra visszajutunk a későbbi Meyerhez, amikor már azt hittük, hogy elérkeztünk ehhez a VI. századi inkarnációhoz. Nem értjük igazán ennek a két inkarnációnak az összefüggését, még nem jövünk rá a rejtély megoldására. De azután észrevesszük, hogy Conrad Ferdinand Meyerben ott él egy gondolat, és ez az, ami megtéveszt bennünket. Ez a gondolat átment művészetébe is, és megtaláljuk a Szent című elbeszélésében, amit Thomas Becketről írt, aki a XII. században Canterbury érseke és II. Henrik udvarában kancellár volt.

Ha követjük visszafelé a Meyerben élő gondolatok és érzések összefüggéseit, aminek alapján ez az elbeszélés született, csak akkor jutunk el Meyer szellemi lelkületéhez. Mintegy elvezetnek bennünket a tudat elhomályosodásától annak kivilágosodásáig, majd megint vissza. Megállapítjuk, hogy Conrad Ferdinand Meyer elbeszélésében ennek a gondolatnak egészen különös szerepe van, de ami nem magyarázható meg minden további nélkül, mert valójában lelke legmélyén fészkel. Végül rájövünk, hogy egy régebbi földi életének impulzusából ered, amelyben Meyer individualitása Itáliában, egy kis udvarnál élt, és jelentős szerepet játszott a kereszténység fejlődésében. Ebben az életében ez a személyiség különleges élményt élt át. Lassanként kiderül az is, hogy ezt a személyt egy keresztény misszióval Itáliából Angliába küldték. Ez a misszió alapította meg Canterbury érsekségét. A későbbi Conrad Ferdinand Meyert egyfelől mélységesen magával ragadták a már elpusztult IV-V. századi itáliai művészet emlékei, amely az itáliai mozaikművészetben élt tovább. Ebben tevékenykedett Conrad Ferdinand Meyer akkori individualitása. Azután a kereszténységtől indíttatva Angliába ment a misszióval. Miután részt vett Canterbury érsekségének megalapításában, egy angolszász nemes úr különös körülmények között meggyilkoltatta.

Ez az esemény azután impulzusként élt tovább a lelkében. Mikor pedig ez a lélek Conrad Ferdinand Meyerként újra megszületett, tudat alatt ott élt benne ez az összefüggés: az Angliában történt megölésének köze van a Canterbury-i érsekséghez! Ahogyan olykor valamilyen szó felcsendülésekor felidézünk egy emléket, úgy hatott benne az „egykor közöm volt Canterburyhez” impulzusa. Ez veszi rá Meyert, hogy ha nem is a saját sorsát – mert az tudat alatt maradt -, de Thomas Becketnek, II. Henrik kancellárjának és Canterbury érsekének hasonló sorsát ábrázolja a Szent című elbeszélésében.

Meyernek ez a sajátságos lelki szenvedése okozza a saját sorsának ezt az átcsúszását egy másik ember sorsába, amelyet ő a történelemből ismert.

Azután a harmincéves háború idején, amikor igen zűrzavaros körülmények uralkodtak Közép-Európában, újra megszületett ez a lélek, de ekkor nőként. Erre az individualitásra, mint női személyre különösen mély benyomást tett a harmincéves háború korának zűrzavara. Házasságot kötött egy kissé bárdolatlan kötekedő fickóval, aki a német viszonyok elől a svájci Graubünden tartományba menekült. A házaspár így Graubünden tartományban élte le ezt a kort. Az asszony érzékenyen viszonyult a korszak hatalmas, bár kaotikus eseményeihez, a férfi ellenben megmaradt igazi nyárspolgárnak.

Ez a személy a kor egész Európára kiható folyamataiból felvette magába azt, amit később Meyerként a Jürg Jenatsch című regényben törekszik ismét felszínre juttatni. Conrad Ferdinand Meyernél tehát újra feltörnek olyan gondolatok és érzések, amelyeket egy korábbi életében élt át. A megértés nehézségét az okozza, hogy Meyer magában hordozta ezeket az élményeket, de át is kellett formálnia őket, annál az oknál fogva, hogy szellemi-lelkisége mindig olyan impulzusokat vett fel, amelyek hatására a Meyer-inkarnációban csak lazán kapcsolódhatott a testi-fizikai lényéhez.

Az elmondottakban azt tanulmányozhattuk, hogy az előző élet impulzusai milyen sajátságos módon kerülnek át valakinek a mostani gondolkodásába, kedélyvilágába, érzelmeibe és művészi alkotásaiba. Okoskodással, valamiféle intellektuális elmélkedéssel egészen biztosan nem kapjuk meg az igazságot, hanem csakis a szellemi szemlélet segítségével.

Különösen azok a személyiségek érdekesek ismétlődő földi életeiket tekintve, akik valamelyik földi életükben magukra vonják figyelmünket. Van egy személy, aki különösen kedves és megbecsült itt az emberek számára, és akinek sorsa valóban bepillantást enged abba, hogy a lelkek milyen módon haladnak át az egyes földi életeken. Ha igazán megismerjük ezeket a dolgokat, akkor másként is ítéljük meg e témát, mint ahogy egyébként szokás.

Van tehát egy lélek, akire legkorábban, a régi misztériumokban végzett valamilyen papi tevékenységében találtam rá. Egyfajta papi misszió keretei között – bár nem, mint vezető pap, de a misztériumokban elfoglalt helye révén – széleskörűen taníthatta az embereket. Akkori inkarnációjában jóságos, nemes személyiség volt, miközben kiképezte magát a misztériumokban.

Ennek a személynek később az lett a sorsa a Krisztus születése előtti I. században, hogy az akkori viszonyoknak megfelelően egy rabszolga-kereskedő, egy meglehetősen kegyetlen ember szolgálatába került, akinél a rabszolgák felügyelője lett. A rabszolgáknak keményen kellett dolgozniuk, és a kor szokásai szerint bántak velük. De ne ismerjük félre ezt a személyiséget. A régi idők jellegzetességeit másként kell megítélnünk, mint a mostaniakat. A szóban forgó nemes lelkű személyiség tehát a kereszténység megalapítása előtt körülbelül száz évvel egy nagyobb rabszolgacsoport irányítójaként élte életét. Sorsának gyötrelme az volt, hogy nem cselekedhetett a saját szándékai szerint. Ugyanakkor sajátos viszonya alakult ki azokkal a lelkekkel, akik a kemény munkára kényszerített rabszolgákban éltek. E személyiségnek mindenben engedelmeskednie kellett az említett kegyetlen férfinak – ma azt mondanánk, hogy a felettesének. Az ilyenféle kapcsolatokban antipátiák és szimpátiák alakulnak ki. Ez a személy olykor nehéz, vérző szívvel tette meg azt, amit a parancsok szerint meg kellett tennie. Amikor azután áthaladt a halál kapuján, akkor találkozott azokkal a lelkekkel, akik vele szemben is bizonyos gyűlölettel viseltettek. Ez kiélte magát a halál és újabb születés közötti életben, és megalapozta azokat a lelki-szellemi kapcsolatokat, amelyek a következő földi élet számára előkészítő impulzusokként hatottak.

Természetesen minden olyan ember között karmikus kapcsolat alakul ki, akiknek valamilyen közük van egymáshoz. Az is sorsszerű, hogy a szóban forgó személy, aki valamilyen rabszolga-felügyelő volt és karmikusan kötődött feletteséhez, akinek parancsait teljesítenie kellett, bizonyos módon vétkes volt – mondhatnám: vétlenül vétkes – mindabban, amit felettesének kegyetlensége okozott. Együttműködött vele, ha nem is a saját akaratából, hanem csak a kor szokásait és egész állapotát követve, de ezzel karmikus kapcsolat szövődött kettőjük között. Ez tovább alakult a halál és újabb születés közötti életben, majd a volt rabszolga-felügyelő a Krisztus utáni IX. században született meg ismét, mint nő. És éppen kegyetlen felettesének lett a felesége, a vele való közösségben élte át annak karmikus kiegyenlítését, amit az imént az elkövetett kegyetlenségek „vétlen vétségének” neveztem. Ezek az élményei azonban tovább mélyítették a lelkét. Így a régi papi inkarnációjából most újra felszínre tört egy és más, de ez mélységes tragikumok között történt. E IX. századi életében a házaspár sok emberrel került kapcsolatba azok közül, akikben azok a lelkek testesültek meg újra, akik korábban, mint rabszolgák éltek körülöttük. Ok is most születtek meg. Az emberi lelkek ugyanis rendszerint ugyanabban a korban, együtt születnek meg újra. Következő életükben tehát ismét kapcsolat jön létre közöttük a Földön.

Azok a lelkek, akiket egykor a rabszolga-felügyelő irányított, most egy nagyobb közösségben, egy helyen éltek. Az a kegyetlen ember pedig mintegy a szolgája volt ennek a közösségnek, de egyfajta magasabb értelemben volt a szolgája. Minden ott lakóval dolga akadt, de nem sok jót kapott ettől a közösségtől, amelynek nem a vezetője volt, de sok mindent neki kellett intéznie a közösség számára. A felesége pedig átélte ezt vele együtt. Látjuk tehát, hogy e két személlyel összeforrt bizonyos számú ember. Ezzel azonban teljesült az a karma, amely összekapcsolta ezt a két személyt, az egykori felettest és a rabszolga-felügyelőt. A régi papi személyiség idővel már nem kötődött ehhez az emberhez, de a többiekkel ezután is kapcsolatban maradt, minthogy ezekkel a lelkekkel mégiscsak sok olyasmi történt, aminek ez a személy volt legalábbis az eszköze a Krisztus előtt száz évvel történő megtestesülésekor. Női alakjában már csak jótetteket vitt végbe, amikor a közösségről gondoskodott, valóban nagy jóindulattal, de ezzel a jóindulattal mégis összetartozott az, hogy ez az asszony végtelenül sokat szenvedett.

Majd folytatódott mindaz, ami közösen jött létre és karmikus szálakat szőtt, és a halál és újabb születés közötti életen való további áthaladáskor – a IX. századtól az újabb korig – ismét olyan impulzusok alakultak ki, amelyek egybefűzték ezeket az embereket. Az egykori rabszolgák lelkei, akik később egy falu gyülekezetében kötődtek egymáshoz, most nem alkottak ugyan valamilyen külső közösséget, de legalábbis ugyanabban a korban születtek meg ismét, így megvolt annak a lehetősége, hogy megint kapcsolatba kerüljenek a régi misztériumhely papi személyiségével, illetve a Krisztus utáni század női individualitásával, aki ugyanekkor született meg. Ez az individualitás Johann Heinrich Pestalozziként jelent meg újra. Azok a lelkek tehát, akiknek olyan viszonyuk fűződött hozzá, ahogyan most leírtam, nagyjából vele egy időben születtek meg újra, hogy beteljesítsék a karmát. Ezek a lelkek most a tanítványaivá, növendékeivé váltak, és Pestalozzi karmáját betöltve végtelen jótettekkel halmozta el őket.

Valóban az a helyzet, kedves barátaim, hogy amikor az életet szemléljük, és az élet felszíne mögött meglátjuk a lelkek inkarnációról inkarnációra történő tevékenységét, ez mindenképpen megrendít és meglep bennünket, mert mindig másmilyen, mint amilyennek az értelmünk várja. De az élet tartalmának mérhetetlen mélységeire teszünk szert, ha erről az oldaláról nézzük. Úgy gondolom, az ember sokat nyer azáltal, ha ilyen összefüggéseket szemlél. Amikor – néha bizony elég nehezen – kihozzuk mindezt szellemi hátteréből, és összekapcsoljuk azzal, ami a megjelenő valóságban történik – ahogyan ma vázlatosan tettem -, akkor valamennyire képet kapunk arról, hogy a karma hogyan hat az ismétlődő emberi életek során. Ilyen fejtegetések révén az élet komolyabb hátteret kap, a fejtegetést, magát pedig csak akkor érthetjük meg, ha a külsőleg megnyilvánuló jelenségeket valóban elfogulatlanul szemléljük.

Az antropozófia nem merül ki abban, hogy pusztán elméleteket nyújtson az ismétlődő földi életekről, és mindenféle sémákat adjon, hanem azért van, hogy megmutassa az élet teljesen konkrét szellemi alapjait. Az emberek egészen másként fogják szemlélni a világot, ha kiderülnek ezek a dolgok. Ha ez bekövetkezik, akkor rá kell mutatnunk arra is, hogy a karma hogyan avatkozik be az emberek cselekedeteibe. Mindezt megismerve pedig belátjuk majd azt is, hogy civilizációnknak impulzusként éppen a karma ilyen valóban gyakorlati fejtegetéseire van szüksége, hogy elmélyülhessen. Ma a karmának ezeket a gyakorlati példáit akartam bemutatni önöknek. Ha alaposabban tanulmányozzák ezeket az ismert személyiségeket, igazolva látnak majd sok mindent abból, amit elmondtam.

– Zürich, 1924. január 28.

[A Nap-kapu és a Hold-kapu. Az ősi tanítók feljegyzik az ember múltbeli tetteit a Holdon. A magasabb hierarchiák előkészítik a Napon az ember jövőjét. A karmikusan hozzánk kapcsolódó emberek, és a hozzánk nem kötődők, a halál és az újabb születés közötti életben. A Karácsonyi Gyűlés.]

Ha mint emberek rátekintünk a körülöttünk levő világra, akkor először is azt az emberi környezetet látjuk, ami Földünket jellemzi: a Föld különböző birodalmainak, az ásvány- növény- és állatvilágnak lényeit, az emberek világát, amelyhez magunk is tartozunk, és látjuk mindazt, ami hozzátartozik ezekhez a birodalmakhoz és kialakult belőlük: a hegyeket, folyókat, felhőket. Ha azután tekintetünket a világmindenség távolabbi részére vetjük, akkor látjuk, hogy az tele van csillagokkal és bolygókkal. Az antropozófiai szemlélet alapján tudjuk, hogy ezeknek a különböző égitesteknek a Földhöz hasonlóan saját lakói is vannak. De amikor az ember tekintetét a földi környezetére, valamint a világmindenség távoli tájaira irányítja, akkor ebben a térbeli környezetben olyan lényeket talál, akiknek csak saját lényük egy részével van valami dolguk. Ismeretes az antropozófiai szemléletből, hogy mi emberek fizikai testre, étertestre, asztráltestre és énre tagolódunk. Tudjuk, hogy alvásunk idején énünk és asztráltestünk elválik fizikai és étertestünktől. Mindaz, amit szemünkkel látunk, amit érzékszerveinkkel érzékelünk a világban, az csak a fizikai és az étertestünkkel van kapcsolatban, de asztráltestünkkel és énünkkel nincs. Ez alól azonban két égitest kivételt képez: a Nap és a Hold.

A Napot és a Holdat ugyanúgy benépesítik a szellemi-lelki lények, mint a Földet az emberek. De a távoli világmindenség többi égitestén is szellemi-lelki lények laknak, bár az embernek a születése és halála közötti életében egyelőre csak igen közvetett viszonya van a távoli égitestek szellemi-lelkiségéhez. Csak a két említett égitest, a Nap és a Hold jelent ebben kivételt. Ezek utóbbiak olyan kapuk az ember számára, amelyek révén már fizikai földi életében is összefügg a szellemi világgal. A Nap és a Hold kapcsolatban áll velünk, mégpedig oly módon, hogy a Nap az énünkkel, a Hold az asztráltestünkkel. Az elmondottakat úgy érthetjük meg közelebbről, ha kissé felidézzük, amit az antropozófiai könyvekben és a különböző előadásokban találunk.

Ezekből tudjuk, hogy a Hold, amely ma a Föld kísérőjeként, de mégis szabadon mozog a világűrben, valamikor a Földhöz kötődött, egyetlen testet alkotott vele. Bizonyos időpontban azonban elszakadt a Földtől, és a világmindenségbe távozott, most pedig a világmindenségben a Földnek egyfajta kolóniáját alkotja. Ez azonban nem csupán a fizikai Hold előttünk megjelenő alakjára vonatkozik, hanem a Holdat benépesítő szellemi lényekre is. Tudjuk, hogy a Földet egykor nemcsak emberek lakták, hanem olyan magasabb rendű lények is, akik az emberiség első nagy tanítói voltak. Ezek a lények nem éltek fizikai testben, mint a mostani emberek, hanem csak finom étertestben. Az emberek és ezek a lények mégis érintkeztek egymással, egészen az atlantiszi korszakba nyúlóan. Ez az érintkezés abban állt, hogy a Föld ezen ősi korában az embereket úgy befolyásolták, hogy bizonyos módon érvényre jusson lelkükben a nyugalom, a fizikai környezetükből ne észleljenek semmit, hanem visszafogott lélekkel maradjanak teljes nyugalomban. Az ősi korok emberei – vagyis mi magunk, hiszen Földünkön valamennyien már itt voltunk előző életeinkben – úgy érezték, mintha ezek a lények bensőjükben szólalnának meg, amit inspirációként éltek meg és éreztek át. Ezek az előrehaladott lények tehát nem úgy közölték mondanivalóikat az emberekkel, mint ahogyan mi beszélünk egymással, hanem az említett módon. Az emberek pedig mindebből a csodálatos ősi bölcsesség műveit alkották meg.

Jelenkorunk embere alapjában véve túlzottan önhitt, rendkívül okosnak tartja magát. Az régi emberhez képest valóban okos is, de az okosság önmagában még nem vezet el a bölcsességhez, a tudáshoz. Az okosság az értelemből fakad, az értelem azonban nem a tudás egyetlen eszköze. Az ősi korokban a lélek mélyebb erői vezették el az embereket a tudáshoz, amelyet nem az értelem útján fejeztek ki, és nem is a mi pedáns nyelvtanunkba szorítva – mert minden nyelvtan ilyen -, hanem szinte költői művekben. Az előrehaladott lények inspirációja alapján ősi bölcsek tanították az emberiséget, és csaknem költői művekben, végtelenül szép, képszerű leírásokban fejeztek ki mindent, amiből a mi korunkig is fennmaradtak feljegyzések. Megcsodáljuk a hinduk Véda-irodalmát, a jógafilozófiát, a Véda filozófiát, a perzsák, az egyiptomiak ősi írásait, és ostobák vagyunk, ha nem csodáljuk meg ezeket. Minél inkább beleéljük magunkat ezekbe a dolgokba, minél inkább átadjuk magunkat nekik, annál inkább ráébredünk a következőre: igaz, hogy ma okosak vagyunk, és ezek a régi emberek nem voltak olyan okosak, mint mi, de tudásukat nemcsak csodálatosan szép, költői formában írták le, hanem ez a tudás mélyrehatóan elvezetett a világ titkaihoz is. Azok a külső feljegyzések azonban, amelyeket annyira csodálunk és meg is rendítenek bennünket, ha szívünk egy kicsit is a helyén van, csak legutolsó maradványai annak, ami egykor a szájhagyomány útján élt az emberiségben. Ezt a csodálatos ősrégi bölcsességet már csak a szellemtudomány képes felkutatni. Az emberek azonban utóbb mintegy kinőttek ebből az ősi bölcsességből. Ha ugyanis megálltak volna az ősi bölcsességnél, akkor éretlenek maradtak volna, és nem jutottak volna el a saját erejükből megszerzett tudás szabadságához.

Ezzel az ősi tanítóknak már nem volt több feladatuk a Földön. Elhagyták a Földet. Ahogy a Hold fizikai mivolta a világmindenség messzeségébe távozott, úgy a nagy ősi tanítók is eltávoztak a Holddal együtt. Ma pedig valamiféle kozmikus kolóniát alkotnak a Holdon, és aki beavatott tudással szemléli a Holdat, az azokkal a bölcs szellemi lényekkel látja benépesülve, akik egykor az emberiség társai voltak. Aki magasabb szinten továbbfejleszti azt, amit A magasabb világok megismerésének útjában leírtam, kikutathatja e holdlények bölcsességét, és megértetheti magát velük. Ekkor azonban egészen sajátos dolgot tudhat meg tőlük: azt, hogy bár ma nincsenek már itt a Földön, mégis jelentős feladatuk van a Föld számára. Nehezen fejezhető ki, hogy ezeknek a holdlényeknek miféle feladatuk van az emberiséggel kapcsolatban, mert a földi kifejezések nemigen alkalmasak erre. Ezek a holdlények úgyszólván feljegyzéseket készítenek az emberiség egész múltjáról, minden egyes emberről. Ezek nem hasonlítanak a mi könyvtáraink könyveihez, de mégis könyveknek nevezhetjük őket, amelyekben minden egyes emberre vonatkozóan feljegyzik azt, amit az egymásra következő földi életeiben átélt.

A Hold megismerése jelenti, az emberiség múltjának megismerését is. Amikor a halál és újabb születés közötti, vagyis a születés előtti életünkből leereszkedünk a kozmosz messzeségeiből a Földre, akkor áthaladunk a Hold-szférán, és ilyenkor hozzánk kapcsolódik az, amit a Hold bölcsei nagy könyvelésükben múltunkról feljegyeztek. Ezt a múltat a Földre érkezésünk előtt belevésik az asztráltestünkbe. A földi létbe lehozott asztráltestünkben tehát megtaláljuk ezeknek a holdlényeknek a feljegyzéseit. Ez rendszerint nem jut el a fejünkbe. A fej földi élete során a legtöbb dologban nem is olyan rendkívül fontos szervünk. Csak a külső materialista fogalmak és eszmék szerint az. Amikor az emberi lény a világmindenségből leszáll a Földre, akkor ennek legutolsó szakaszán megtörténik a holdlények bejegyzése az ember lényébe, mégpedig – akár hisszük, akár nem – az embernek abba a részébe, amelyet anyagcsere-végtagrendszerünk szellemi oldalának nevezünk. Tehát egészen a tudat alatt rejtőzik, mégis itt van bennünk, növekedési erővé, egészséggé változik át, és különösen az ember úgynevezett gyógyíthatóságává, amikor megbetegszik valaki a Földön. A betegségek lényegének megismerése természetesen fontos dolog, de még sokkal fontosabb annak megismerése, hogy azokat hogyan gyógyíthatjuk. Az érzékfeletti megismerés fontos segítséget jelent a betegségek felismerésekor, de ez éppen annak megismerése, ami a holdlények Akasha Krónikájából vésődött bele a növekedés, a táplálkozás és a légzés erőibe. Az ember ugyanis ennek köszönhetően tanúsít kisebb vagy nagyobb ellenállást valamilyen betegséggel szemben. Az egyik ember könnyebben gyógyul, a másik nehezebben. Ez teljesen attól függ, hogy karmájának megfelelően, azaz előző földi életei alapján milyen bejegyzések történtek nála.

Ha megnézzük, hogy ott kint a Hold mit jelent lakóival a földi emberek számára, akkor eljutunk annak megállapításához, hogy a Hold bensőségesen összefügg mindazzal, ami a múltunk, ami tehát az előző földi életeinkre nyúlik vissza. A Holdnak a világmindenség messzeségében való létét akkor értjük meg helyesen, ha átérezzük a Földön az ember múltját. A sorsunk abból tevődik össze, amit előző földi életeinkből, vagyis a múltunkból hozunk magunkkal, és amit a jelenlegi életünk során tapasztalunk. A sors a múltból és a jelen tapasztalataiból alakul tovább, a következő földi életek felé haladva. Kozmikusan szemlélve tehát a Hold és lényei a múltunkat építik bele a sorsunkba.

Ebből láthatjuk, hogy a jelenlegi megismerés voltaképpen menynyire keveset tud a külső égitestek mibenlétéről. A Hold manapság szokásos fizikai megismerése alapjában véve nem is megismerés. Aki ma fizikai módon írja le a Holdat, az úgy véli, hogy a Hold térképen ábrázolt hegyei mindig is megvoltak. De naivitás, ha ezt hiszi. A Hold lényei mindig megvoltak, a Hold szellemi-lelkisége valami maradandó, de a Hold fizikai anyaga nem az. Ez megértjük, ha magát az embert nézzük meg. Az ember földi élete során állandóan kicseréli fizikai anyagát. Hét-nyolc év múlva már semmi sem lesz bennünk a korábban magunkban hordozott anyagokból. Mindent újraalkotunk. Csak a szellemi-lelkiség marad meg, és ez így van az égitesteknél is. Ha feltekintünk a Holdra: annak anyaga tovább tart ugyan, mint az ember anyaga, de mégis teljesen átalakul az idők folyamán, csak a szellemi-lelkisége a maradandó. Ha belátjuk ezeket a dolgokat, akkor egészen más szemlélethez jutunk a világmindenségről, mint amit a mai materialista megismerésben találunk. Ez a materialista megismerés rendkívül okos, értelmes, mindenekelőtt számolni tud, és számításai mindig holtbiztosak. A számítások helyesek, csak éppen nem igazak. Valaki például számításokat végez a szív működéséről. Megfigyeli ma, majd egy hónap múlva megint: azt találja, hogy változott egy kissé. Még többet változik egy további hónap múlva, ezután az illető megfigyeli, hogy a szív mennyit változik egy év alatt. Ezt pedig beszorozza, hogy tíz évre is megkapja az eredményt. Ennek alapján azt is kiszámíthatja, hogy milyen volt a szív háromszáz évvel ezelőtt, vagy hogy milyen lesz háromszáz év múlva, a számítás biztosan helyes lesz. Csak éppen ez a szív nem létezett háromszáz évvel ezelőtt, és háromszáz év múlva sem fog létezni. Ezt egyéb dolgokra vonatkozóan is így csinálják. A számítások helyesek, de nem felelnek meg a valóságnak. Így van ez az égitestek külső anyagi mivoltára vonatkozóan is. Az anyagaikat állandóan kicserélik, de közben a szellemi-lelkiségük megmarad. A Holdon ezt a szellemi-lelkiséget szövik bele sorsunkba előző életeink nagy feljegyzői; ez alkotja sorsunk szövedékének egy részét.

A Hold tehát egyike annak a két kapunak, amelyeken keresztül az ember bejut a szellemi világba, innen szövik a sorsát azok a lények, akik egykor bölcs társai voltak a Földön egy olyan korban, amikor az emberek ösztönösen maguk szőtték a sorsukat. Ma a sors szövése már teljes mértékben a tudat alatt történik. Erről később még beszélni fogok.

Van még egy másik kapu is, ami a szellemi világ felé nyílik: a Nap. Ha a Napot a beavatás tudományával ismerjük meg, akkor nem olyan lényeket találunk rajta, akik Földünkkel úgy függnek össze, mint a Hold lényei. A Napon nincsenek olyan lények, akik egykor a Földön éltek volna. A Napon olyan lényeket találunk, akiket A szellemtudomány körvonalai című könyvem angyaloknak és a hierarchiák magasabb lényeinek nevez. Ha azt mondom, hogy a „Napon”, akkor természetesen a Nap egész szféráját, a Napról kiinduló teljes fényözönt kell elképzelnünk. A Nap az angyalok lakóhelye, közülük mindegyik mindig kapcsolódik valamely emberi individuumhoz. Mi emberek énünk tekintetében összefüggünk ezekkel a magasabb individuumokkal, és éppen a Nap-lét révén függünk össze velük. Az angyalok az embernek mintegy kozmikus példaképei, mert az ember egykor eléri majd az angyalfokot. Azok a lények tehát, akikhez mi magunk közeledünk, a Napon élnek. Ebből már felismerhetik, hogy ahogy a Hold-léttel a múltunk kapcsolatos, úgy a Nap-léttel a jövőnk függ össze. A Hold és a Nap együtt múltunk és jövőnk világát jelenti. Egyfelől azt látjuk, hogy a Hold lényei feljegyzik múltunkat, előző földi életeinket mintegy beírják könyveik lapjaira. A beavatási tudomány révén viszont azt is megértjük, hogy ha a jövőnk felé pillantunk, akkor az angyalokra kell tekintenünk. Mi magunk állandóan tevékenykedünk, ha nem is mindenkinek, de a legtöbb embernek mindig tennie kell valamit. Így ahogyan múltbeli cselekvéseink hatnak a jelenlegi életünkre, úgy jelenlegi tetteinknek is hatniuk kell a jövőnkre. De csak azáltal képesek hatni a jövőben, hogy az angyalok mintegy rávetik lelki pillantásukat az ember jelenlegi tetteire, és lehetővé teszik, hogy azok hassanak.

Nagyon jó érzést kelt bennünk, hogy számíthatunk az angyalok működésére a világban. Véghezviszünk sok mindent, de ezek a jövőben fognak gyümölcsözni. Jelenkorunk emberisége hihetetlenül meggondolatlan ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Pedig tekintetbe kellene vennünk mindezt, és amikor az ember cselekszik valamit, akkor angyalára kellene gondolnia, ilyenféleképpen: „Védő szellemem, fogadd el tettemet, mint magot, és érlelj belőle gyümölcsöket!” Minél képszerűbben, szemléletesebben intézi szavait az ember az angyalához, olyan tettek érdekében, amelyeknek a jövőben kell megvalósulniuk, annál eredményesebbek lesznek ezek.

Ahogyan tehát a Hold lényei elmúlt sorsunkat őrzik, úgy szövik bele állandóan a Nap lényei az új sorsot a jövendőbe. Valójában a Napról nemcsak a külső fizikai napfény jut el a Földre, mint ahogy a Hold külső fénye sem, hanem ha szellemi szemmel tekintünk a Napra és a Holdra, először is azt látjuk, hogy a Hold az asztráltestünkkel áll kapcsolatban. A Hold asztráltestünkkel való kapcsolata révén kiindulópontja mindannak, ami múltunk következtében beleszövődik a sorsunkba. A Nap viszont az énünkkel áll kapcsolatban, és eljövendő sorsunkkal függ össze a kozmikus jövőnk példaképét jelentő lények révén. Így az egymással külső fényhatásban levő Napban és Holdban, a Nap és a Hold kölcsönhatásának képében sorsunk égi tükörképeit pillanthatjuk meg.

A beavatási tudomány e vonatkozásban megadja ennek a ténynek a valódi magyarázatát. Aki valóban eljutott oda, ahová el kell jutnia – ezt A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben írtam le -, az a teliholdra nézve nemcsak azt látja meg, amit az emberi tudat lát, hanem a leáramló fényben mindenekelőtt múltbeli sorsát, előző földi életeinek tartalmát pillantja meg. Ha pedig a megfelelő szellemi látást kiélesítve arra a helyre néz, ahol az újhold van, amely fizikai szemmel nem látható, akkor a sötét újholdból, a homályból előgomolyog sorsának nagy figyelmeztetője, és felszólítja, hogy forduljon az előző földi életéhez, a múltjához, hogy azt a karmikus fejlődés során most kiegyenlítse.

Az embert hasonló viszony fűzheti a Naphoz is. Itt azt sejtheti meg, hogy mi vár rá eljövendő sorsának elrendelésében, legalább is általánosságban, ha részleteiben nem is. Ha a kozmikus oldaltól eltekintünk és magára az emberre, pillantunk, akkor azt találjuk, hogy az emberi sors ebből a két elemből valóban csodálatos módon képződik.

Amikor két ember találkozik, mondjuk az egyik a huszonötödik, a másik a harmincadik évében jár, akkor megtörténhet – bár nem lesz mindig így -, hogy ha valamelyikük visszapillant eddigi földi életére, akkor teljesen világos lesz számára, hogy mindketten úgy haladtak életútjukon, mintha keresték volna egymást. Csak figyelmetlenség a részünkről, ha nem vesszük észre az ilyesmit. Már a gyermek rátér egy olyan irányú útra, amelynek végül el kell vezetnie a másik emberrel való találkozáshoz; a másik is rátér erre az útra, és mindez tudat alatt történt, a közös találkozás helyéig. De mi hatott tudat alatt? Az egyiket nevezzük A-nak, a másikat B- nek. Földi életének megkezdése előtt A a Hold-szférán keresztül halad át. A Hold lényei beírták könyveikbe, most pedig A asztráltestébe is mindazt, ami A előző földi életében közös volt B-vel, és útját a holdbeli Akasha Krónika e bejegyzései fogják befolyásolni. Ez B-nél ugyanígy történik. A két ember találkozásának pillanatától fogva azonban már nem kizárólag a tudatalatti a fontos, mert ekkor meglátja egymást a két ember, benyomást tesznek egymásra, rokonszenvesek vagy ellenszenvesek lesznek egymásnak. Ekkor már nemcsak a múlt érvényesül közöttük, hanem hatni kezd a jelen is. Közbelépnek az angyalok, és tovább vezetik az embert. Itt a Nap-lét jut érvényre a maga erejében, úgyhogy az ember sorsát a Nap és a Hold valóban együtt szövi meg az ember benső világában. Ez lényegében igen pontosan észlelhető, ha értelmesen tekintünk az emberi életre.

Nézzünk meg két embert, akik valahol találkoznak. Nagyon eltérő benyomásokat gyakorolhatnak egymásra. De előfordulhat két ember találkozásakor, hogy az egyik ember a másikat teljesen az akaratába, az érzületébe veszi fel. Az érzületbe történő ilyen felvételt a külső benyomások csak kis mértékben befolyásolják. Aki csak elméleteket gyárt, annak nem sok érzéke lesz az ilyen belső történésekhez. Valóban a legcsodálatosabb dolgok egyike látni, ahogyan valaki egy másik ember felé közeledik. Egyszer A olyannyira felveszi B-t az akaratába, hogy azt mondja: én is azt szeretném tenni, amit B; ahogyan valami neki tetszik, ugyanúgy tetszik nekem is. B azonban csúnya, és mi nem értjük, hogy A miért követné B-t. B-nek A-ra gyakorolt vonzását nem az értelem hozza létre, nem is az érzékszervi benyomások, hanem a mély lelki erők: az akarat és az, ami az akaratból megy át az érzületbe. Bármilyen csúnya is a másik, csúnyaságát csak ebben a földi életében kapta. Ami kettejüket összeköti, az az előző földi életük közös élményeiből származik. Külső szemlélettel úgy véljük, hogy ez a két ember nem is illik össze, akaratukat azonban a tudatalatti tartalom vezeti egymáshoz. Ez gyakran már a gyermekkorban megmutatkozik. Már gyermekként is arra törekszünk, hogy olyanok legyünk, mint „ő”, azt akarjuk, amit „ő”, azt érezzük, amit „ő”. Ilyenkor karmikus kapcsolat áll fenn.

Ez az egyik módja annak, ahogyan az emberek találkoznak egymással az életben. Ha jól megfigyelnénk ezt – ahogy egy nem is távoli jövőben fogjuk tenni, mert már jobban bepillantunk majd az ember belső világába – akkor ilyen esetekben az akarat lüktetéséből felismerhetnénk, hogy bizonyos emberekkel már átéltünk előző földi életeket. A lélek tudatalatti erői elmondanak valamit arról, amit az előző földi életben éltünk át valakivel.

A másik esetben viszont olyan valakivel találkozunk, akivel nem jön létre ilyen viszony az akaratok között, hanem csak az esztétikai vagy az értelmi benyomás lesz a mérvadó. Gyakran előfordul, hogy A megismeri B-t, de azután nem beszél róla sem a lelkesedés, sem az undor hangján, mint ahogy egyébként olyan emberről beszélünk, akivel régebben karmikus kapcsolatba kerültünk. Akivel nem voltunk karmikus kapcsolatban, azt esetleg dicsérjük, kedvesnek vagy remek fickónak találjuk, de akaratunkba nem hatol be, csak értelmünkbe, vagy esztétikai érzékünkbe. Ez tehát az emberekkel való találkozás másik formája.

Ha két ember egymáshoz való viszonya egészen az akaratig, az érzületig, a jellemig hatol, akkor karmikus összetartozás áll fenn közöttük, és ezt a két embert előző földi életük közös élményei vezették most egymáshoz. Ha ellenben valakitől olyan impulzus indul ki felénk, amely csak az értelmünkig, az esztétikai érzékünkig ér el, és így ez az ember csak tetszik, vagy nem tetszik nekünk, akkor ezt a találkozást nem a Hold hozta létre, hanem a Nap idézte elő, és folytatására majd csak a jövőben találunk rá. Az embert értelmesen szemlélve tehát eljuthatunk oda, hogy megérezzük a karmikus kapcsolatok fennállását.

Amit most elmondtam, az valami olyasmi, amire éppen az antropozófia révén tehetünk szert a világ megismerésében. Ahogy semmiképpen sem szükséges művésznek lennünk ahhoz, hogy egy képet szépnek találjunk, úgy a dolgok megértéséhez sem kell beavatottaknak lennünk. A dolgokat azért érthetjük meg, mert az eszmék összhangban vannak egymással. Vannak, akik azt mondják: mi közünk van a szellemi világhoz, úgyis csak akkor érthetjük meg, ha már benne vagyunk. Ezt azért mondják, mert manapság hozzászoktak ahhoz, hogy csak azt tekintik bizonyítottnak, ami érzékszervi, kézzelfogható módon is igazolható. Az ilyen emberek hasonlók azokhoz a bolondokhoz, akik azt mondják, hogy mindent, ami van a világon, ki kell támasztani, mert különben a földre zuhan. Jöhetne valaki és azt is mondhatná: a Föld, a Hold, a Nap kint van a világűrben, de kell valami támasztékuknak lenni, hogy le ne essenek. Nem tudja, hogy az égitesteknek nincs szükségük támasztékra, mert erőik kölcsönösen tartják egymást. Ilyenféle megértésen alapul az antropozófia is. Eszméit nem kézzelfogható külsőségek támasztják alá, hanem ezek az eszmék kölcsönösen egymást támasztják alá. Amikor önök az első antropozófiai könyvet elolvassák, akkor megeshet, hogy félreteszik, mert megszokták, hogy mindennek a kézzelfogható bizonyítását keressék, és ebben így semmi sincs bizonyítva. Ha azonban egyre több ilyet olvasnak, akkor már úgy találják, hogy az antropozófia eszméi egymást támasztják alá, ahogy az égitestek is. És megérthetjük ezeket az eszméket akkor is, ha nem vagyunk beavatottak, jóllehet a beavatási tudomány révén az ismeretek lényegesen szilárdabbakká válnak. Másként éljük át ezeket. Aki tehát elég messzire jut, az más módon is beszélhet az emberi sors múltból, jelenből és jövőből szövődő mivoltáról. Aki bizonyos fokú beavatást már átélt, annak az élmények sokkal konkrétabbakká válnak. Valaki például ott áll önök előtt, beszél, elmesél valamit és meghallgatják. A beavatott a külsőt hallgatva a belsőt is meghallja, a szellemi beszédet, amely nem kevésbé érthető, mint az emberi nyelv. A beavatott számára ugyanolyan világosan beszél az az ember, akivel a múltban karmikus kapcsolatban állt, és mostani életében találkoznak, mint egy önöket megszólító ember. A beavatott belső beszédet érzékel. Erre azt fogják mondani: ezek szerint a beavatottban egy egész sereg ember gyűlik össze, akik többé- kevésbé érthetően beszélnek is hozzá. A helyzet valóban ez. De ez szemléletesen elénk tárja azt is, hogy hogyan töltöttük előző földi életünket. Azt mondtam, hogy a Hold lényei, a nagy feljegyzők belénk írják sorsunkat, de abban a pillanatban, amikor a beavatott olyan emberrel találkozik, akivel előző földi életében valamilyen karmikus kapcsolatba került, akkor a karmikusan hozzá kötődő ember ilyen feljegyzései is rávetődnek, úgy, mint a telehold fénye. Amit tehát jelenleg gondolunk és teszünk, az még nem szól hozzánk, de bizonyos idő múlva, nem is olyan sokára, megszólal, és elevenné válik mindaz, amit tettünk, és amit a Holdon feljegyeztek.

Az Akasha képei ilyen módon az élet képei. Ha egy előző földi élet tartalmára bukkanunk, akkor azzal nemcsak önmagunkat ismerjük meg, hanem megismerünk egy másik embert is. Az előző földi életünk közös tartalma elevenedik fel, így nem csoda, hogy ez a másik ember benső világából megszólal számunkra. Bensőségesen együtt vagyunk azzal, akivel előző földi életünkben összetartoztunk. Az embereknek a jövő felé vezető útjukon először is az akarat átélésének finom érzékét kell elsajátítani, hogy a találkozásban átéljék a másik embert. A jövőben, mintegy hét-kilencezer év múlva a Föld minden embere már hallani fogja benső világában azoknak az embereknek a beszédét, akikhez karmikusan kötődik.

Ha olyan emberrel találkozunk, akivel nincs semmiféle karmikus kapcsolatunk, tehát első ízben találkozunk vele, akkor ez a beavatás megszerzése után is másképpen jelenik meg. A beavatott természetesen olyan emberekkel is találkozik élete során, akikkel nem jött létre korábban karmikus kapcsolata. Mégis másmilyen viszonyba kerül velük, mint ahogyan a hétköznapi tudat esetében. Bizonyos finom érzékkel ugyanis új dolgokat érez meg a kozmikus emberben.

Amikor első alkalommal találkozunk a kozmoszban egy emberrel, mélyebben belelátunk általa a világba. Nagy dolog első ízben találkoznunk valakivel, és finom érzékre kell szert tennünk, hogy a világot jobban megismerjük egy olyan ember révén, akivel először találkozunk. Ha a beavatott olyan emberrel találkozik, akihez nem fűzi karmikus kapcsolat, tehát most először szembesül vele a kozmoszban, akkor azonnal egy feladata is adódik: az, hogy az angyalok szférájából ahhoz a védőszellemhez kapcsolódjon, aki ezt az embert őrzi. Nemcsak az emberrel ismerkedik meg, az embert védő szellemmel is meg kell ismerkednie. Ennek az embernek az angyala is nagyon világosan beszél a saját benső világából. Amikor tehát a beavatott különböző emberekkel találkozik, akikhez nem fűzi karmikus kapcsolat, akkor belülről hangos és világos beszédet hall. Benső világában hallja az emberek angyalának szavát. Ez sajátos jelleget ad annak, ahogyan a beavatott az emberekkel érintkezik. Mert felvesz magába valamit, amit egy ember angyala akar ennek az embernek mondani: így mintegy az ő angyalává válik. Ezáltal az emberekhez intézett szavai más okból lesznek bensőségesek, mint ahogy ez a hétköznapi tudat esetében szokás. Ebből ered az, hogy a beavatott tulajdonképpen minden ember számára másmilyennek tűnik, amikor először találkoznak a kozmoszban, mert némiképp mindig a saját angyala is ezeknek az embereknek. Ezen alapul az átalakuló képessége azoknak, akik a beavatás erejével lépnek kapcsolatba a többi emberrel. Az embereknek az ilyesmi iránt jelenleg igen csekély érzékük van. De a nem is olyan régen letűnt századokban az emberiségnek még sokkal több érzéke volt ehhez. Előfordulhatott, hogy egy bölcs találkozott sok emberrel, és azután mindegyik másképpen írta le őt. Nyárspolgári szemlélettel azt mondanánk, hogy ha húsz ember közül mindegyik másképpen ír le egy érdekes személyiséget, akkor egyikük sem látta pontosan. Mind a húszan látták, csakhogy mindegyik ember számára másmilyen volt, azért, mert az a bölcs személyiség az egyes emberek angyalával is kapcsolatba került. Ilyen tekintetben valóban szakadék tátong jelenkorunk embereinek erkölcsei és szokásai, illetve a közelmúlt erkölcsei és szokásai között. Ma sokat tanulunk, de egészen más módon, mint a régi időkben. A magasabb képzés a még aránylag nem is olyan távoli múltban útbaigazítást adott ahhoz, hogy a másokat vezető és irányító pap vagy tanító, hogyan szerezheti meg azt a képességet, hogy kapcsolatot teremtsen egy ember angyalával. Az emberek mára ennek még az emlékét is elfelejtették. De akik régen az emberiség vezetői akartak lenni, azoknak ismerniük kellett az angyalokról szóló tanítást, amivel ők megszerezték az átváltozás képességét is.

Még valamit megemlítenék. Nagyon elcsodálkozhatnak azon – beszéltem erről A kereszténység, mint misztikus tény című könyvemben – hogy milyenek a régi beavatottakról fennmaradt életrajzok. Hasonlítanak egymásra! Tanulmányozzák csak egyszer a beavatottak életrajzait: az egyik olyan, mint a másik, mert a nagy beavatottak lelki életük tekintetében hasonló életutakat tettek meg. De ezek olyan életrajzok, amelyeket nem emberek írtak, mert különben nem hasonlítanának egymásra. Ha valamennyien jellemezték volna, mondjuk, Zarathusztrát, akikkel találkozott, akkor mindenki mást írt volna le, mert Zarathusztra minden emberrel szemben más volt. Amit a világnak tudnia kellett a beavatottakról, azt a magasabb szellemek által inspirált életrajzokból ismerjük.

Így elmondhatjuk, hogy aki a beavatás erejével szembetalálkozik egy olyan emberrel, akivel karmikus kapcsolatban áll, az annak múltját, mint a sajátját érzékeli, és ezt a Hold lényeinek szellemi-lelkisége révén ismeri meg.

Aki a beavatás erejével viszont egy olyan emberrel találkozik, akivel még soha nem találkozott a kozmoszban, az azt a feladatot kapja, hogy kapcsolatot teremtsen ennek az embernek az angyalával. Ekkor sok mindent megismer a külső világról is. Bár az angyalok belülről szólnak, és mi egy kinti világban vagyunk. Valójában szellemi erőkkel egyáltalán nem ismerhetjük meg mélyebben a többi embert, ha egy sereg angyalt is meg nem ismerünk. Lehetetlenség igazi emberismeretre szert tenni az angyalok ismerete nélkül. Ahogyan azt mondtam, hogy már a hétköznapi finom érzék is megismeri a körülöttünk levő világot, amikor olyan emberekkel találkozunk, akikkel nincs karmikus kapcsolatunk, úgy a beavatott még inkább megismeri a tulajdonképpeni külvilágot, az angyalok világát. Ezáltal egy közvetítőt kap a magasabb hierarchiákhoz.

Más is felhívhatja figyelmünket arra, hogy egy emberrel karmikus kapcsolatban állunk. Találkozunk az életben valakivel, és találkozunk másokkal. Csak meg kell figyelnünk: találkozunk egy emberrel, sok dolgunk lehet vele, együtt dolgozunk stb., mégsem tudunk róla álmodni. És azért nem, mert az illető nem az asztráltestünkkel, hanem csak az énünkkel van kapcsolatban.

Másokkal is találkozunk, éppen csak futólag látjuk őket, de álmainkban követnek bennünket, még éber álmainkban is. Ez egy bensőnkből megformálódó megjelenítés, az illető ember külsejéhez semmi köze nincs, mert ezzel a személlyel karmikus viszonyunk van. Amikor találkozunk valakivel, akivel korábban karmikus kapcsolatban álltunk, olyankor mindjárt szükségét érezzük annak, hogy magunkban egy képet alkossunk meg róla. Egy festő esetleg képet fest egy ilyen személyről, amit egy nyárspolgár talán egyáltalán nem talál hozzá hasonlónak, de egy beavatott felfedezi benne a lefestett ember előző inkarnációját. A velünk karmikus kapcsolatban álló embert valóban lényünk legmélyéről ismerjük fel, még ha nem is tudatosan.

Az olyan emberek révén, akikkel nem voltunk karmikus kapcsolatban, hanem az életben először találkozunk velük, az emberiséget általánosságban ismerjük meg. Az emberek ennek megfelelően is viselkednek. Figyeljék csak meg az életet, amikor egy teadélutánon, vagy más hasonló alkalommal összejönnek másokkal. Ha egyszer igazán odafigyel: akkor, ha olyan emberrel találkozott, akivel karmikus kapcsolata van, akkor a többiekről nem sokat mond, de erről az emberről valami lényegeset említ meg. Ez valami jelentős dologra utal, különösen akkor, ha még nem tudatos az ilyesmiben. Figyeljék meg: egy teadélutánon beszédbe elegyednek valakivel, akivel nincs karmikus kapcsolatuk. Csak felszínesen érdeklődik ön iránt, úgy beszélget, mintha a teadélután egész társaságát képviselné. Ez egy szórakoztató társaság, hallani lehet a világ sok eseményéről, nagy politikusokról; önök csak ezt az egyetlen embert hallgatják, és az egész társaságról e személy alapján alkotnak véleményt, esetleg tévesen. A világ másik oldaláról tehát olyan emberek révén kapunk benyomást, akikkel nincs karmikus kapcsolatunk. Egyszer egy utazó éjfélkor áthaladt Königsberg állomásán, ahol kávét rendelt. A pincér, akit felzavart, vörös hajú volt és álmos, és felháborítóan gorombán viselkedett. Erre az utazó a naplójába beírta: a königsbergiek vörösek, álmosak és gorombák. Az utazónak nem volt karmikus kapcsolata az éjszakai pincérrel, akiről megítélte a königsbergieket.

Látják, egy ilyen szemlélet révén megragadjuk az élet értékeit, közelebb kerülünk az emberekhez, és megtanulunk másmilyen módon kapcsolódni hozzájuk. De nemcsak az emberi életet ismerjük meg e szemlélet által – az antropozófia lényege éppen abban áll, hogy valóban behatol az életbe – hanem megtanuljuk, hogy megérezzük, átéljük és megismerjük a kozmikus életet is. A Nap és a Hold leveti mindenféle elvontságát, és valami lényegessé válik, amikre rátekintünk a kozmoszban, úgy, mint amelyek az ember itteni kis földi sorsához tartozó jelentőségteljes dolgok a világmindenségben.

Így egyesül életünkben a Nap működése a Hold működésével. Ami a Holdról felénk fénylik, az mind a kozmikus múltunkkal függ össze, a Nap pedig a kozmikus jövőnkkel.

Az Antropozófiai Társaságot újraalapító Karácsonyi Gyűlés különösen az antropozófiának ezt az életfontosságú oldalát, az élet értékeit megragadó oldalát akarta hangsúlyozni. Azt kellett kimondanunk, és ki is mondtuk, hogy ismét a szó igazi értelmében vett ezoterikának kell megjelennie közöttünk. Ezért a Karácsonyi Gyűlést ne tekintsük valami ünnepségnek, ahol bizonyos számú antropozófus találkozott, hanem működésének és impulzusainak maradandóknak kell lenniük. Egy új „Közlöny” kiadását terveztük, ami már meg is történt, és az első három száma meg is jelent. A „Közlöny” beszámol az Antropozófiai Társaság eseményeiről, a Társaságban történtekről. Ilyen módon mintegy eleven szellemi organizmussá kell válnia. Utazásaimon minduntalan megtörténik az, ami például Hágában is, hogy az emberek azt mondják: nem is tudjuk, hogy mi történik Bécsben, pedig ugyanahhoz az Antropozófiai Társasághoz tartozunk. Önök közül itt hányan tudnák megmondani, hogy a lipcsei vagy a hamburgi antropozófiai „Zweig”-ben mi történik? De a jövőben ennek így kell majd lennie. Ennek egészen odáig kell terjednie, hogy még az új-zélandi „Zweig” tagjainak is legyen elképzelésük arról, ami Bécsben történik. Jól teszik a tagok, ha közlik a „Közlöny” szerkesztőségével, amit az Antropozófiai Társaságon belül és azon kívül tapasztalnak. Ezt azután feldolgozzuk, és mások is olvasni fogják, hogy mi történik az Antropozófiai Társaságban. Az a szándékom, hogy a jövőben minden számba írok kis, rövid aforizmákat, amelyek tömören összefoglalják az élet fontos tartalmait, így az ilyen aforizmákat felhasználhatják majd a „Zweig”-ek ülésein vagy egyéb alkalmakkor.

Mindezek révén igazi lüktető életnek kell bejutnia az Ant- ropozófiai Társaságba. Ez volt a célja Karácsonyi Gyűlésünknek. Erre kell ráébrednie minden egyes tagunknak. Hogy ez így legyen – és tulajdonképpen így is kell lennie, hogy maga az antropozófia helyes módon viszonyuljon a múltjához és a jövőjéhez – csakis ezért vállaltam, éveken át tartó visszahúzódás után, hogy most magam veszem át az intézkedést és az elnökséget, olyan vezetőséggel, amelyről tudom, hogy eredményesen fog dolgozni a Goetheanumban. Az én koromban már igazán nem határoztam volna el, hogy egészen fiatal ember módjára vágjak bele a dolgokba, ha ez nem lett volna feltétlenül szükséges. Ugyanakkor szeretnék az Antropozófiai Társaság minden egyes tagjához fordulni, hogy segítsenek abban, hogy a Karácsonyi Gyűlés az antropozófiai élet alapkövét maradandóan tagjaink szívébe helyezhesse, és az valódi életcsíraként bontakozzon ki, hogy az Antropozófiai Társaságba egyre elevenebb élet költözzön. Akkor a világra is kihat majd az Antropozófiai Társaság.

– Stuttgart, 1924. február 6.

[A Hold és a Nap a szellemi világba vezető két kapu. A holdszerű a múltból hat, a napszerű a jövőre. A testi szükségszerűség és a sors a holdszerűvel kapcsolatos, a szabadság a napszerűvel. Ha az ember nem képes a Föld környezetének erőit átalakítani, akkor betegség jön létre. – A Karácsonyi Gyűlés impulzusának az antropozófiai élet és a szellemi elevenség realitásaként kell megnyilvánulnia.]

Engedjék meg, hogy egy antropozófiai témájú fejtegetéssel kezdjem, majd befejezésül visszatérjek néhány szóval arra, hogy mi volt a szándékunk a Karácsonyi Gyűléssel.

Különböző antropozófiai leírásokból már ismerik a Földet körülvevő égitestek jelentőségét az ember élete és létezése számára. E terület egyik sajátos fejezetéről szeretnék ma beszélni. Ha földi életünk folyamán rávetjük pillantásunkat arra, ami a Földön és a Föld kozmikus környezetében körülvesz bennünket, akkor fizikai érzékszerveinkkel csupán azt látjuk – még akkor is, ha ezekkel az érzékszervekkel az égitestekre tekintünk – ami emberi lényünknek azzal a részével függ össze, amit halálunkkor levetünk. Tudjuk a különböző antropozófiai leírásokból, hogy az ember fizikai teste abból meríti erőit és anyagi összetételét, ami a Földön vesz körül bennünket. De tudjuk azt is, hogy a fizikai testen kívül étertestet is hordozunk magunkban, és ahogyan a fizikai test a Földből meríti erőit és anyagi alkotóelemeit, úgy az étertest a Földön kívüli világmindenség messzeségeiből, az étervilágból meríti erőit és alkotóelemeit. A Földet ugyanis az étervilág veszi körül a tér messzeségeiben. A csillagok is az étervilágba ágyazódnak bele, ahonnan a fény árad az univerzumból a Földre.

Így fizikai és éteri létezésünket annak köszönhetjük, amit földi környezetünkben vagy a Föld kozmikus környezetében látunk megnyilvánulni. De abban, ami a Föld éteri környezeteként burkol be bennünket a világmindenségben, két égitestet találunk, amelyeket egyenesen a szellemi világ kapuinak nevezhetünk. E két égitest a Hold és a Nap. Mindazok, akik megértésükkel mélyebben tudtak a világ egészének szerkezetébe bepillantani, mindig a lehető legnagyobb jelentőséget tulajdonították e két égitestnek, a Holdnak és a Napnak az emberi élet és a létezés szempontjából.

Ha az embert antropozófiai értelemben nézzük, akkor tisztában vagyunk azzal is, hogy fizikai és étertestén kívül asztrális lénye és én-lénye is van. Ha azonban ez utóbbiakra tekintünk, nem találunk semmi olyasmit abban a környezetben, amit külső érzékszerveinkkel figyelünk meg – még akkor sem, ha mint említettem, a csillagok világára vetjük pillantásunkat – ami e külső megfigyelés számára valami hasonló lenne az ember asztrális lényéhez és én-lényéhez. Ott csak olyasmit találunk, ami az ember fizikai és éteri lényéhez hasonlít. Az asztráltestünknek és az én-lényünknek azonban semmi sem nyújt alkotóelemeket és erőket abból a kiterjedt világtérből, amely láthatóan nyilatkozik meg fizikai érzékszerveink és értelmünk számára. A Hold és a Nap mégis két olyan kapu, amelyek abba a világba nyílnak, ahonnan asztráltestünk és én-lényünk származik.

Ismeretes A szellemtudomány körvonalaiból és egyéb írásaimból az az időpont, amikor a fizikai Hold elvált a Földtől. A fizikai Hold egykor egy testet alkotott a Földdel a világmindenségben, majd kivált a Földből. Ám a Hold létével és az emberi léttel kapcsolatban nemcsak ezzel a fizikai, valamint éteri elválással kell foglalkoznunk, mert a Hold kiválásában egyúttal egy jelentős szellemi eseménnyel is dolgunk van. Ezt a szellemi eseményt fogjuk most szemügyre venni.

Arra is többször utaltam már, hogy a Föld ősrégi korszakaiban az embernek úgynevezett ősi bölcsessége volt. Ma büszkék vagyunk értelmünkre, az értelem útján és a külső megfigyeléssel szerzett tudásunkra. Bizonyos, hogy amit ma ilyen módon tudunk, azt a régebbi emberiség nem tudta, ehhez a Földnek előbb át kellett haladnia egy bizonyos fejlődésen, és vele együtt az embernek is. Csak e fejlődés révén lett képes fizikai testét, idegrendszerében kifinomult testét olyan módon használni, hogy értelmi tudásra tegyen szert.

Az emberiség ősrégi tudása még ösztönös volt, másképpen is jelent meg, mint általában a mai tudás. Amit az emberiség az ősrégi időkben tudott a világ titkairól, azt hatalmasan áradó, költői formákban fejezte ki. De ami a hagyományokban fennmaradt, és amit ma az ilyen dokumentumokban megtalálunk, az már csak valami utócsengése mindannak a nagyszerű ősi bölcsességnek, amely egykor az emberiség birtokában volt a Földön. Mélységes bámulat tölt el bennünket a keleti Védákat, a Véda filozófiát tanulmányozva, csodáljuk a Bhagavad Gíta gyönyörű verseit, kiérezzük belőlük a nagyságot. Mégis tudatában kell lennünk annak, hogy ezek csupán végső hajtásai valami sokkal nagyobbnak és lenyűgözőbbnek, amivel egykor az emberiség rendelkezett. Az emberiség annak köszönhette ezt a hajdani nagyságot, ezt a hatalmasságot, hogy olyan szellemi lényekkel élt együtt, akik a maguk létezésében a mai emberiségnél magasabb szinten álltak, természetesen az akkori emberiséghez képest is. Ezek a lények nem hordoztak a mai emberi testhez hasonló fizikai testet, étertestben jelentek meg a Földön, de mégis együtt éltek az emberekkel.

Mivel ezeknek a lényeknek nem volt fizikai testük, azért nyilvánvalóan nem is tudtak az emberekkel olyan módon beszélni, ahogyan ez ma történik az emberek között. Az ősi korok emberei – akik végül is mi magunk voltunk a régebbi földi életeinkben – tehát mondhatom úgy is, hogy mi magunk azt éreztük bizonyos tudatállapotokban a Föld-fejlődés e régi korszakaiban, hogy olyan érzelmek és gondolatok merültek fel bennünk, amelyekről tudtuk, hogy nem tőlünk származnak, csak átéljük azokat, mint ahogy ma sem tőlünk származik az, amit más közöl velünk. Ezek a Földön tartózkodó emberfeletti éteri lények, mondhatnánk, szellemi módon, inspiráció útján adták át az embernek saját sokkal magasabb rendű, hatalmasabb tudásukat.

A Földnek ezekben az ősi korszakaiban, a legrégebbi földi életeinkben tehát nem fizikai jellegű lényekkel érintkeztünk. Ezek a lények ma már nincsenek közöttünk. Már hosszú idő óta eltávoztak a földi síkról. Visszahúzódtak az emberekkel való közvetlen érintkezéstől, és az emberiség a különböző dokumentumokban gyér maradványokat őrzött meg mindabból, amit egykor az ősi kor szellemi lényei által tudott meg a mindenség titkairól. Azt mondhatjuk, hogy ezekből a gyér maradványokból is már alig ért meg valamit.

De hová húzódtak vissza a világ ősi korszakainak e szellemi lényei? Ahogyan a fizikai Hold elvált a Földtől, ugyanúgy ezek a lények is a Hold fizikai égitestével együtt eltávoztak a világmindenségbe. Egyszer már beszéltem erről. Ma tovább bővítjük ismereteinket ezekről a lényekről. Így azt mondhatjuk, ha kitekintünk a Holdra: ott olyan lények laknak, akik egykor az emberiség társai voltak a Földön, de visszahúzódtak a Holdra. E lényeknek látszólag nincs kapcsolatuk a külső emberrel, aki fizikai testben él a Földön, pedig mégiscsak sok közük van hozzánk. Éppen erről a kapcsolatról akarok most önöknek beszélni. Ezek a lények ugyanis egy bizonyos módon összefüggnek az ember múltjával, ez már abból is kiviláglik, hogy az elmúlt korokban az emberiség társai voltak a Földön. Kapcsolatban is maradtak az ember múltjával.

Ha megnézzük, hogy az ember hogyan viszi véghez fizikai testében földi életét, akkor felismerjük, hogy ebbe az életbe beleszövődik az, amit sorsnak nevezünk. A sors, amit keleti néven karmának nevezünk, igen titokzatosnak tűnik az ember életében. E titokzatos valamivel kapcsolatban azonban az emberek nem mindig látják meg a lényeges összefüggéseket. Gondolják meg: két bizonyos korú ember találkozik az életben. Előzőleg még nem látták egymást. Találkozásuk időpontjától kezdve olyasmi jelenik meg életükben, ami összefügg kapcsolatukkal. Megismerik egymást és tudják, hogy ezután sok dolguk lesz egymással. Ha az ilyen emberek visszatekintenek a gyermekkoruk óta eltelt földi életükre, akkor kiderül – ha előítéletektől mentesen nézik a dolgot – hogy találkozásuk időpontjáig számtalan cselekvésük rendkívül világosan mutat egy irányba, mintha életük minden lépése úgy alakult volna már gyermekkoruk óta, hogy ez a találkozás ezen a helyen létrejöjjön.

Ha visszatekintünk ara a pillanatra, amikor találkoztunk azzal, akivel közösséget vállalunk, földi életünk megelőző része sokszor valóban olyannak tűnik számunkra, hogy elmondhatjuk: távoli gyermekkoromból indultam el, de minden lépésemet úgy tettem meg, hogy utamnak végül el kellett ide vezetnie, ahol a másik emberrel találkoztam. Mindaz, amit ilyen célra törően tettem, teljesen öntudatlanul történt velem. A tudatos történés csak a találkozás után kezdődik, bár a nem-tudatos csodálatosan összedolgozik a tudatossal. Mégis nagy különbséget mutat sorsunk szövődése szempontjából az, amikor még nem tudatosan rendezzük földi utunkat, hogy találkozzunk a másikkal, ahhoz képest, amit a találkozás után cselekszünk. Ekkor az illető személy előttünk van, látjuk, megértjük, amit mond, tetteinket közléseihez igazítjuk. Ahogy a külső életben megjelenik számunkra, közös életet kezdünk vele, amely hozzáférhető érzékszerveink, értelmünk számára. Látni fogjuk azonban, hogy ehhez az érzékszerveink és értelmünk számára hozzáférhető közös élethez öntudatlanul elegyedik az is, ahogyan eljutottunk találkozásunk időpontjáig. Azt kérdezhetjük: mi működik és él mindezekben az irányokban és erőkben, amelyek révén a másik ember felé közeledtünk?

Tegyük fel, hogy valamilyen esemény felé közeledünk. Ebben mindenféle sorsszerűség működik. Azt vesszük észre, hogy az egyik élmény átélése nagyon eltér a másiktól. Életünkben ugyanis kétféleképpen találkozhatunk valakivel. Az egyik esetben azonnal olyanfajta érzésünk támad, amelyet az akaratunkba veszünk fel. Esetleg az illetővel kötött ismeretségünk, illetve az esemény megtörténte után támad ez az érzésünk. Megismerünk valakit, és az ő lénye, vagy az, amit velünk közösen cselekszik, olyan, hogy azt akaratszerűen érezzük saját magunkban. Mindenekelőtt úgy szeretnénk gondolkodni, ahogyan ő, úgy érezni, ahogyan ő érez, úgy akarni, ahogyan ő akar. Azt érezzük, hogy ez az ember a maga erőit bennünk fejti ki. A benső lényünkben érezzük őt. Felráz bennünk valamit, ami tőle ered, mégis a saját akaratunkban él, és az akaratunkból kiindulva áthatja érzületünket. Ilyen módon még önmagunkat is jobban megismerjük, amennyiben megérezzük akaratunkban és a mélyebb, az akarattal összefüggő érzelmünkben: ez az ember tulajdonképpen nem csak azért van itt, hogy kívülről hasson ránk, amikor rátekintünk, hanem olyasmit szít fel és mozgósít bennünk, ami bennünk, magunkban van. Ez az egyik módja annak, ahogyan sorsszerűen találkozunk az emberekkel az életben.

A másik mód esetében az emberekkel való ismeretség kevésbé kavar fel bennünket, ilyenkor inkább kívülről szemléljük a személyt, és a ránk tett értelmi vagy esztétikai benyomások szerint ítéljük meg. Jól látható, hogy mások megismerésekor milyen nagy különbség van e két fajta találkozás között.

Gondolják csak el: megismerkednek valakivel, azután elkerülnek valahová, és ellenállhatatlanul beszélniük kell erről az ismeretségről, vagyis erről a most megismert emberről. Ahogyan ekkor beszélünk, az lényegesen különbözik attól, ahogyan a többi emberről szoktunk beszélni az életben. Mert ilyenkor úgy beszélünk, hogy mindenki észreveszi: teljesen benne élünk a szavainkban, önmagunkból adunk valamit, amikor a másik emberről szólunk, sőt olyasmit mondunk, amit a többiek nem is értenek. Szépnek tartjuk a másik embert, holott ő esetleg csúnya, és a környezetünkben levő emberek nem is értik, hogy ezt mondjuk, hiszen ők csúnyának találják őt. Nem tudják felfogni, hogy dicshimnuszokat zengünk valakiről, akit ők csúnyának látnak. Mi azonban nem törődünk azzal, hogy a többiek külső, esztétikai benyomásaik szerint, milyennek találják, mert mi nem is a külső benyomás alapján beszéltünk róla. Arról beszéltünk, amit felkavart, felrázott bennünk, és annak, amit így elmondunk róla, nem kell megegyeznie mások benyomásaival.

Más embereknél megint más a helyzet. Ezeknél világosan látjuk, hogy szépek-e vagy csúnyák. Ilyenkor meglátszik a beszédünkön, hogy az értelmi, az érzékszervi, az esztétikai benyomás a mérvadó. Esetleg azt mondjuk: ez aztán remek fickó! De vannak olyan ismeretségek az életben, amikor eszünkbe sem jut, hogy ilyen külsőséges módon beszéljünk valakiről. Ellenben sokszor beszélünk úgy, hogy a többiek mindjárt megérthetik a dolgot, ha ismerik ezt az embert, vagy ha megismerkednek vele.

Az emberekkel való találkozásainknak tehát ez a kétféle módja létezik. Az első éppen azt mutatja, hogy az illetővel való találkozásunk felidézi bennünk egy régebbi földi életben történt összetartozásunkat. Ebben az első esetben érzelmi módon olyasmi jelenik meg egy ember megítélésekor, ami egy korábbi inkarnációra utal, amikor együtt voltunk ezzel az emberrel. A második esetben csupán külsőleges szempontok alapján ítélünk, ezt a többiek is megérthetik, mivel előző földi életeinkben nem találkoztunk ezzel az emberrel, hanem ebben a mostani földi életben találkozunk vele először.

Ha azután szellemi tekintettel megvizsgáljuk, hogy az első esetben olyannyira jellegzetesen megjelenő sorsszerűségnek mi az alapja, akkor azt találjuk, hogy a fizikai földi létbe való leszállásunk előtt asztráltestünkbe beleszövődik, beleoltódik a más emberekhez fűződő közös karmánk. Leérkezésünk előtt ugyanis, miután egyéb szellemi szférákon végighaladtunk, végül a Hold szférájába jutunk. Elkövetkezendő földi életünk karmáját az emberiségnek azok a hajdani szellemi társai oltják belénk, akik egykor itt éltek velünk a Földön, ahogy ezt korábban említettem, majd pedig később a Holddal együtt eltávoztak. A földi létbe való leszállásunk előtt e lények szféráján haladunk keresztül. Amióta ezek a szellemi lények elhagyták a Földet és így már nem élnek az emberek között, azóta annak a sorsnak a feljegyzésével foglalkoznak, amelyet mi emberek élünk át egymással itt a Földön.

Így visszatekinthetünk arra, amit itt hordozunk magunkban, és ami mintegy megelevenedik bennünk akkor, amikor valakivel az első módon találkozunk. Amit ekkor magunkban felfedezünk, azt megtaláljuk a sors nagy könyveiben is, amelyeket ezek a holdlények írnak tele az ember földi életének ismeretében. Ezeket a könyveket persze szellemi módon vezetik. Ott van bennük minden, amit más emberekkel közösen átéltünk. A Hold-szférán áthaladva együtt olvassuk ezekben a könyvekben azt, amit azután leviszünk magunkkal a földi életbe, és életutunkat a szerint vezetjük, amit ezekben a könyvekben olvastunk. Ezt az utat úgy irányítjuk – akár huszonöt-harminc éven keresztül – amíg rátalálunk földi életünkben arra a személyre, akiről Földre szállásunk előtt bele volt írva a Hold könyveibe, hogy előző földi életeink során közös élményeink voltak.

Ilyen csodálatosan vannak elrendezve a világmindenségben a titokzatos összefüggések. Így hát mély érzéssel, az antropozófia által elmélyült érzéssel kell feltekintenünk a Holdra, és nemcsak azt kell megfigyelnünk, amit a fizikai tudomány ír le a Holdról, hanem azt is, amit a szellemtudomány mond el nekünk a Hold szellemi-lelkiségéről, szellemi mivoltáról. Így észrevehetjük, hogy mindenütt találunk bizonyos hasonlóságokat, amelyek révén képzetet alkothatunk magunknak erről a kozmikus szféráról. Egy ilyen földi hasonlóság ismeretes, bár ezt az élet szempontjából nem szokták figyelembe venni, de mindenesetre tudhatunk róla.

Köreinkben is sokszor hangsúlyoztuk, hogy az emberi test hét- nyolcévenként kicseréli saját fizikai anyagát. Azt tudjuk, hogy az ember bőre hámlik, vágjuk a körmeinket, a hajunkat. Ez mind arra utal, és valóban így is van, hogy testünk belülről mindig anyagokat tol kifelé, és új anyag kerül a régi helyére. Amit ma levágunk a körmünkből, az hét-nyolc évvel ezelőtt szervezetünk belsejének anyaga volt, amely tovább tolódott, és most eltávozik. A fizikai anyag mindig megújul. Akik önök közül tíz évvel ezelőtt itt ültek, azok nem képzelhetik, hogy e székekben most is ugyanazok az izmok és testrészek ülnek, mint akkor. Abból már semmi sincs meg bennük. De a szellemi-lelkiségük megmaradt, és ismét itt van. Ugyanez történik kint az égitesteken. A fizikai megfigyelő csak a fizikai anyagra tekint, és úgy beszél, mintha odafent a Hold ugyanaz a Hold volna, mint amely egykor fizikai anyagában kivált a Földből. Ez éppen olyan ostobaság, mintha azt hinnénk, hogy ma is ugyanaz a testünk ül ezeken a székeken, mint tíz évvel ezelőtt. Az égitesteknél persze tovább tart az anyagok kicserélődése, de ugyancsak megtörténik. A fizikai Hold, amelyről a fizikai tudomány beszél, egyáltalán nem olyan, ahogyan a szokásos módon leírják. Mert csak azok a szellemi-lelki lények az igazán maradandók rajta, akik hajdan együtt laktak az emberekkel itt a Földön. Ami mostani lakóhelyüknek, a Holdnak létét mutatja, az fizikai anyagában mindig kicserélődik. Valójában éppen e szellemi-lelki lények alkotják a tulajdonképpeni Hold-létet – ahogy az önök szellemi-lelkisége képezi tíz évvel ezelőtti lényük összefüggését a maival – és ők azok, akik mintegy feljegyzik a múltunkat.

Amit ilyen módon ábrázoltam, arról többet is megtudhatunk, ha a beavatási tudomány segítségével jellemezzük. Eddig arról volt szó, hogy az első esetben fellépő találkozásainknál éledezni kezd bennünk az, amit Földre szállásunk előtt a Hold lényei olvastattak el velünk a könyveikből. Egy beavatott személy azonban még egészen másként is észleli azt, ami ilyen módon tapasztalható az életben. O is találkozik valakivel életében: míg a hétköznapi tudat számára csak az a belső érzés támad, hogy a másik embert az akaratába vegye fel és ne külső benyomások szerint ítélje meg, addig a beavatott számára láthatóvá válik, hogy ennek az embernek milyen régebbi földi életei voltak. Ekkor tehát nemcsak a fizikai ember jelenik meg a maga szellemi-lelki tartalmaival, hanem mögötte mintegy árnyszerűen előlép az illető előző földi élete, esetleg több előző földi élete is. A beavatott úgy ismer meg valakit, hogy emberek egész sora jelenik meg előtte a szellemi-lelki szemléletben. Az ismeretséggel tehát még további embereket is megismer, és ezek olyan objektívek a számára, mint az az ember, aki fizikailag áll előtte. Azokban a korokban, amikor még sejtettek valamit erről, le is festették ezeket a dolgokat. Vannak régi képek, amelyeken egy emberi alak mögött, kissé magasabban ott látunk egy másikat is, a mögött pedig még magasabban egy harmadikat. Ezzel olyan benyomást akartak kelteni a képen, amely akkor éri a beavatottat, amikor egy találkozás során az adott személy lénye nemcsak a mostani földi életének meglátását kelti fel benne, hanem annak előző földi életeit is elé tárja. A beavatott tudatában világos szemléletességgel jelenik meg az, ami a hétköznapi tudatban csak valamilyen érzés vagy érzelem. A szellemtudomány értelmében elmondható, hogy a beavatott számára szemléletként jelennek meg egy ember karmikus kapcsolatai, a hétköznapi, a nem beavatott tudat számára azonban ez homályos érzésként jelenik meg.

Így azt, ami sorsunkban a múlt felől hat és irányít, azt a bennünk található holdszerű elemnek nevezhetjük. Visszatekintünk földi életeinkre: a holdszerűség hat bennünk. Ez a holdszerűség úgy működik a beavatott esetében, hogy amikor valakivel találkozik, akkor tulajdonképpen mindig valami sokaság jelenik meg előtte, akikhez ez az ember karmikusan kötődik. A beavatott ugyanis az ilyen találkozáskor valójában több emberrel, vagyis több emberi élettel találkozik magában. Mert a másik ember régebbi életeivel éppolyan eleven kapcsolatba kerül, mint annak mostani életével.

Most nézzük meg a találkozások másik fajtáját, amikor az embereket inkább külső benyomások alapján ítéljük meg, főleg a szerint, amit az értelmünk vagy az érzékszerveink mondanak róluk, és amit bárki rögtön megérthet az esztétikai benyomások és egyebek alapján. Szellemtudományosan szemlélve a dolgot itt semmi sem vezet vissza a múltba, nem játszanak szerepet a Hold-szféra lényei, akik a találkozáshoz vezető utat közvetítik a földi élet számára, így ezzel az esettel kapcsolatban nem is írtak be semmit az ember asztráltestébe. Itt más erők hatnak. Azok az erők, amelyek szellemi-lelki erőkként a Nap-léttel függnek össze. A Nap-lét szellemi-lelki erői hatnak erre a második fajta találkozásra, amelyek máshogyan szövik a sorsunkat. A szellemi szemlélet számára mindez olyan, mint amikor – mondhatnám – egy titokzatos éjszakához hasonlóan átéljük azt, ami az olyan emberekhez vezet el bennünket, akikkel véghezvittünk valamit korábbi földi életünkben. Azután már magukkal az emberekkel találkozunk: most már inkább a szerint viszonyulunk hozzájuk, amit a róluk való benyomásunk kelt bennünk, ami olyan, mintha a titokzatos éjszaka helyét nappali világosság váltaná fel, megjelenne a Nap. Ez szellemileg is így van: akik karmikusan régóta összetartoznak, azok számára most már nemcsak a múlt érvényesül, hanem belép a jelen és a jövő is. A sors szövődik tovább. A szellemi napszerűség érinti meg az embert.

De ez a szellemi napszerűség azoknál is megjelenik jelenlegi és eljövendő sorsuk szövődésében, akik semmit sem éltek át együtt a korábbi földi életeikben. Aki beavatási tudással szemlél ilyesmit, az az olyan emberrel való találkozáskor, akivel a régebbi földi életekben nem volt együtt, hanem most első ízben találkozik vele: nem pillant meg a háttérben árnyszerű földi életet. Ehelyett a magasabb szellemi hierarchiák lényeit pillantja meg az illető mögött, olyan lényeket, akiket az ember még nem ért el. Most angyalok, arkangyalok jelennek meg az ember mögött. Így a beavatási tudás számára nagy különbséget jelent, hogy olyan emberrel találkozunk-e, akivel korábban már együtt voltunk, vagy pedig első ízben találkozunk vele. Ha sokszor együtt voltunk vele, akkor a régebbi földi életei jelennek meg mögötte. Ha nem voltunk vele együtt, akkor az illető hátterében a magasabb hierarchiák lényei jelennek meg, olyan lények, akik a Nap sugaraival, a napsugarak ragyogásával hatolnak le hozzánk ide a Földre. Ahogy a Hold lényei az előző karmát szövik bele asztráltestünkbe, úgy a Nap lényei én-organizációnkba – az ember én-lényének tudatalatti én-organizációjába – szövik bele azt, ami egy másik emberrel való találkozásunk után játszódik le itt a Földön: ez lesz az alapja az eljövendő karmának. Hiszen a jelen állandóan jövővé alakul át. Ami most már jelen, az az előző pillanat számára még jövő volt. Így halad fejlődésünk a múltból a jövő felé.

Amit az embernél így a múltból a jövő felé haladva látunk, annak képmását pillantjuk meg kint a kozmoszban, ha az égen áthaladó Holdra tekintünk, majd pedig az őt követő vagy megelőző Napra. Ahogyan a Nap és a Hold a Föld körüli pályájukon halad, úgy viszonyul egymáshoz a múlt és a jövő az emberi élet folyamán a titokzatosan alakuló sorsban. A beavatási tudomány révén a legmélyebb, meghatott érzéssel azt mondhatjuk magunkban egy emberrel való találkozásunkkor, hogy amit mögötte látok, amit a holdlények az ő asztráltestébe jegyeztek fel, az éppúgy hozzám is tartozik, mint ahogy őhozzá, és épp ezáltal forrtam össze vele. De első ízben találkozva a világban valakivel így szólhatunk magunkban a beavatási tudomány révén: angyalok, arkangyalok állnak mögötte. Mindegyik mintegy az ujjával mutat a jövőbe. Itt sok lehetőség jelenik meg, egy eljövendő sorsszerű élet lehetőségei.

Ha tekintetünket ilyen módon a kozmosz messzeségébe vetjük, akkor a Hold és a Nap, mint a szellemi világba vezető két kapu jelenik meg. Azt mondhatjuk: ami a fizikai földi környezetben van, az pillanatnyilag a fizikai testemben él, ami a távoli éterszférákban van, ahol a csillagok vannak, az az étertestemben él. Ha azonban feltekintek a Holdra, vagy a Napra, akkor nem valami olyasmire tekintek, ami a fizikai testemben és étertestemben él, hanem olyasmire, ami az asztráltestemben él, és ami erőkkel hatja át az énemet. Ekkor a Hold-lét kivezet bennünket a fizikai és az éteri világból, és a szellemi világba vezet át. Ha pedig a Napra tekintünk fel, akkor azt mondjuk magunknak: ami szellemileg-lelkileg a Naphoz tartozik, az egy olyan kapu, amely átvezet engem egy olyan világba, amely én-lényemmel azonos. Ez a világ nem a fizikai és az asztráltestemmel egyenértékű, hanem az én-lényemmel, amelynek révén tudatos lényként lépek fel az életben, mindazzal együtt, ami a sorsunkban, mint szükségszerű szövedék jelenik meg számunkra, és amit azért követünk, mert bizonyos fizikai hajlamokkal, ilyen-olyan temperamentummal, valamilyen jellemmel rendelkezünk. Ez utóbbiak mind csak eddigi karmánk kifejeződései. Mindabban, amit testünk szükségszerűségeként követünk, amit a költő úgy fejez ki, hogy „Ilyennek kell lenned, önmagad elől nem menekülhetsz”, mindebben tehát a Hold-létben őrzött emberi múlt él. Ellenben mindabban, ami szabadságként él bennünk, úgy, hogy élünk is vele, és valamit a saját teljes elhatározásunkkal akarunk: ilyenkor a Nap-lét jelenik meg és működik bennünk.

Így, szellemi szempontból a természeti és a morális lét egymásba fonódik. Az ilyen szellemi nézőpont nem helyezi szembe egymással egyfelől a természetet a maga merev szükségszerűségével, másfelől a szellemi-lelkiséget, amely nem képes ezzel kapcsolatot teremteni, és csupán valami elvont morális világrendet képez. Nincs ilyenféle ellentét, hanem a természet jelenségeiben egyúttal azt is megtalálhatjuk, ami morálisan él bennünk. Ekkor mindenesetre túl kell lépnünk a megszokott természeti jelenségeken, éppen ahhoz, ami a szellemi Nap-létben és Hold-létben mutatkozik meg számunkra.

Látják, csak egy ilyen szemlélet számára merül fel egyáltalán az a lehetőség, hogy az ember természeti lététől felemelkedjünk a szellemi-lelki léthez. Így például amikor kitekintünk a természetbe, olyankor arra pillantunk – jóllehet ezt a hétköznapi tudattal nem is tudjuk átlátni – ami földi vagy kozmikus környezetünkben betegséget hoz ránk. Ez ugyanis mindenütt benne van a körülöttünk levő világban. Szervezetünk önmagában egészséges, mert egészséges énből, asztráltestből és nem kevésbé egészséges éteriségből született. Itt a Földön csak olyasmi tud megbetegíteni, ami kívülről közelít az emberhez, és amit az ember nem képes belső lényének megfelelően átalakítani.

Ezt megfigyelhetjük a legegyszerűbb jelenségeken. Tételezzük fel, hogy önök valamilyen meleg vagy hideg helyiségben vannak, és befogadják a meleget vagy a hideget. Ezek nem úgy járják át önöket, mint egy fa- vagy kődarabot. Egy meleg vagy hideg helyiségben nem úgy tartózkodnak, mint a fa- vagy kődarab, és nem is úgy melegszenek fel vagy hűlnek le, mint a fa vagy a kő, hanem feldolgozzák a külső meleget vagy hideget. A külső csak indítékot ad, a belül hordozott meleget szervezetükben önök saját maguk hozzák létre. Ha azonban erre nem képesek, vagyis úgy illeszkednek környezetükbe, mint egy fa- vagy kődarab, és úgy viselkednek a környezetben, mint ezek, akkor a külső úgy hatol be, hogy önök nem tudják átalakítani, és máris megfáznak. Az ember nem tudja átalakítás nélkül felvenni a földi környezetet, még az élelmiszerek esetében sem. Ha így vélik, akkor az csak tudományos képzelődés. Az ember az ételt éppen úgy átalakítja, mint mindazt, ami a környezetében körülveszi. Ha erre nem képes, akkor megbetegszik: ez a betegség fizikai oka. A betegségeknek azonban sorsszerű jellegük is van, sorsszerűen illeszkednek az ember életébe.

Ha most itt vagyunk ebben a földi életünkben, a XIX. vagy XX. század valamely évétől kezdve 1924. február 6-ig, ebben az emberi életben élünk és csak erre tekintünk, akkor azt mondhatjuk: ebben az életünkben a környezetünk csak úgy betegíthet meg, ha közvetlenül hat ránk. Legalábbis ha a meleg, a hideg, vagy valamilyen káros levegő vagy hasonló hat ránk. Ennek kívülről érkező közvetlen hatásnak kell lennie, és ettől betegszünk meg. Ha csak ránézünk a nadragulyára, akkor nem mérgez meg bennünket. Ha valamilyen szennyezett levegő elég messze van tőlünk, az sem mérgez meg, nem okoz betegséget. Ha tehát csak lelki benyomásunk van valamiről, akkor nem betegszünk meg. Ehhez közvetlen hatásnak kell létrejönnie.

Gondoljuk el, azonban a következőt: jelenkorunkban sok olyan ember van, aki teljesen materialista módon él, és környezetéről is csak materialista benyomásokat akar kapni. Életükben – testüknek bizonyos folyamataira vonatkozóan – elutasítják a materializmust: megeszik a növény szellemiségét, az állat lelkiségét, ezeket együtt fogyasztják el, hiszen, ha az étkezésre vonatkozóan is derék materialisták lennének, akkor csak köveket lehetne enniük, mert ezek szervetlenek és holtak. Ellenben lelkiségükbe csakis az élettelenre vonatkozó eszméket, fogalmakat fogadnak be. Ami most szellemi- leg-lelkileg kapcsolódik az ilyen ember lelkéhez, az a következő földi élete számára a betegség erejévé alakul át. Ekkor a korábbi élet e benyomásai hatnak az emberre, és fizikailag működő erőkké változnak át.

A betegség sorsszerűségét azért hozzuk át régebbi földi életeinkből a mostaniba, mert régebbi földi életeinkben bizonyos dolgokról nem voltak megfelelő elképzeléseink, és ennek következtében válunk fogékonnyá a betegségekre. Ezek a nézeteink a betegségek közvetlen fizikai előidézőiként lépnek fel a mostani földi életünkben. Mindaz, ami az egyik földi életben csupán eszme, érzelem, belső lelki élet volt, az a halál és újabb születés közötti idő átélése után fizikai működéssé változik át az ember életében. Így sok olyan fizikai hatást hordozunk magunkban, ami az előző földi életek idején még csak lelkiség volt bennünk. Ilyen módon a betegséget is sorsszerűnek kell felfognunk. De nem eshetünk abba a babonába, hogy a betegségeket csak szellemi eszközökkel lehet meggyógyítani. Ehhez fizikai, vagy a fizikaihoz hasonló szerekre van szükség. Ha azonban teljes megértéssel tekintünk arra a tényre, hogy a mostani testünk fizikai működése az előző földi életünk lelkiségének következménye, akkor így szólhatunk magunkhoz: amit a betegségből egyébként átvinnénk a következő földi életünkbe, azt most a következő földi élet számára úgy gyógyíthatjuk meg, hogy gondolatainkat eltereljük attól, ami az emberben nem volt megfelelő, és rávezetjük arra, ami már helyes. Ha például meggyőződünk arról, hogy valamilyen betegség egy korábbi földi életünk materialista lelkületével függ össze, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy ezt a betegséget csak azáltal szüntethetjük meg, ha most spirituális szemlélettel és ideákkal kezeljük. Mindaz, ami az antropozófiában hat, nem pusztán elmélet akar lenni, hanem közvetlenül összefügg az élettel, érzelmeket, érzéseket támaszt az élet számára.

Milyenné válik szemléletünk számára a csillagos ég, a Föld környezete, ha olyan megvilágításban vagyunk képesek rátekinteni, amelyet a helyesen művelt antropozófia sugároz ki magából? Mennyire rokonunk lesz a Nap és a Hold, ha ilyen módon saját múltunk és jövőnk kozmikus képének ismerjük fel őket. Milyen mélységes intenzitással hordozzuk majd magunkban a kozmosszal és a világgal való rokonságunk tudatát: átérezzük, hogy sorsunkat a múlt és a jövő szövi bennünk. Kitekintünk, látjuk a Napot és a Holdat, látjuk, ahogy a Napban és a Holdban elénk lép a kozmikus sors, külsőleg magát megnyilatkoztatva. A múltunkban olyasmit érzünk, ami úgy jelenik meg a jelen és a jövő mellett, mint ahogy a Hold jelenik meg a Nap mellett a világmindenségben. Tiszteletünk, odaadásunk, a mindenség iránti áldozatkészségünk megnövekszik, ha saját életünket a kozmosz létéhez terjesztjük ki, és ha meglátjuk a részletekben annak rokonságát, ami bennünk él, azzal, ami a világmindenségben működik.

Láthatjuk, hogy az antropozófiának, az egyik feladata az, hogy működése következtében az ember ily módon összeforrjon a világgal. Remélem, hogy önök, akik ilyen nagy számban gyűltek ma össze ebben a „Zweig”-ben, éppen az ilyen fejtegetések révén egyre inkább azonosulnak az antropozófia e feladatával, azzal, hogy az embereknek ne csak a gondolkodását, hanem az érzelmeit és szívét is elmélyítsük. A Karácsonyi Gyűlés éppen azért jött létre, hogy mindez egyre jobban és intenzívebben megjelenhessen. A Karácsonyi Gyűlés arra hívta fel a figyelmet, hogy ha az Antropozófiai Társaság a továbbiakban helyesen akar működni, akkor el kell hagynia az elmúlt tíz évben követett utat, és a külsőséges társasági jellegtől a belső szellemi felé kell fordulnia. Egészében véve ezoterikus jelleget kell öltenie. A dornachi Szellemtudományi Főiskolának a jövőben bizonyos ezoterikus jelleget kell hordoznia, és a Társaság egész intézményének is ezoterikus karaktert kell felvennie. A Társaság csak így tehet szert egy olyan spirituális életre, amelyre szüksége van. Nem válhat külsőségessé, az utóbbi tíz év folyamán éppen a külsőségesség veszélye fenyegette.

Mit éltünk át e tíz év alatt, sőt már előbb is? Vegyük például azt a tényt, hogy nagyon aktív ellenfeleink támadtak, akik éppen most igen tevékenyek lettek. Ez abból fakadt, hogy felróhatták, hogy nyilvánosan nem kaphatók egyes előadások jegyzetei. Az emberek azt kívánták, hogy legyenek ilyen előadási jegyzetek. Eleget kellett tennünk eddig is az ilyen kívánságoknak, bár előrelátható volt, hogy ellenfeleink számára éppen ezáltal teremtjük meg a legjobban felhasználható eszközt. De olyan korban élünk, amelyben az ilyesmi nem kerülhető el. Ezért kellett a Karácsonyi Gyűlésen a teljes nyilvánosságot igényelnünk a Társaság számára. Ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy másfelől annál ezoterikusabbá váljon. De a Társaság egész vezetésében is intenzívebb tudatnak kell megjelennie, a Társaságot mintegy antropozófiai módon kell vezetnünk. Ezért az úgynevezett alapszabályok esetében is egészen másként jártunk el a Karácsonyi Gyűlésen, mint ahogy egyébként alapszabályokat szoktak létrehozni. Általában alapszabályok lefektetésekor azt szokták mondani, hogy ilyen vagy olyan alapelveket fogadnak el. Korábban a Teozófiai Társaságban voltak is ilyen alapelveink. Például első alapelv: az emberiség általános testvériségének kialakítása. Második alapelv: a vallások közötti egység kimutatása, és így tovább. De többször utaltam rá, hogy éppen itt kell kezdődnie annak, ami az Antropozófiai Társaságot tulajdonképpen, mint realitást megalapozhatja. A Karácsonyi Gyűlésen azután ténylegesen egy ilyenféle realitást igyekeztünk érvényre juttatni. Nem alapelvekről beszéltünk, hanem azt mondtuk: Dornachban valami él és eleven. Aki jogosultnak látja ezt a Dornachban élő elevenséget, az csatlakozik a Társasághoz. Nem elvont alapelvekre hivatkoztunk tehát, hanem valami létező elevenségre. Ezekben az úgynevezett alapszabályokban a Társaság életét nem absztrakciók formájában írjuk elő, hiszen ezek igazából nem is alapszabályok, hanem csupán azt mondják el, ami Dornachban történik, és amit onnan akarunk kialakítani. Ezek az alapszabályok csak tájékoztatások, nem pedig rendelkezések. Hangsúlyoztam azt is, hogy a Társaságnak olyan elnökségre van szüksége, amely cselekvő, és a cselekvésben, a kezdeményezésében látja a saját legfőbb feladatát. Arra törekedtünk, hogy absztrakciók helyett mindenben a tisztán emberit, a közvetlenül emberit tartsuk szem előtt, már az alapszabályokban is. Csakis így létezhet egy olyan Társaság, amelynek a világba áramló szellemiség organizmusává kell válnia.

Úgy fogalmazhatnék, hogy a Dornachban karácsonykor megalakult elnökség még csupán egy hipotézis számunkra. Ha a Társaság befogadja azt, amit tenni fog, akkor elnökség lesz, ha nem fogadja be, akkor semmi sem lesz. Az emberek csakis egy élő, eleven működés középpontját láthatják benne. Ezzel csak arra utalok – hiszen mondtam, hogy most csak néhány szóval említem ezeket, minden egyéb a „Közlöny”-ben világosan megtalálható – hogy a Karácsonyi Gyűlés révén ténylegesen egy új szellemiséget szeretnénk a Társaságba bevezetni. Kívánatos azonban, hogy megértsék ennek az új szellemiségnek a jellegét: ez az elevenség szelleme, nem az absztrakcióké, olyan szellemiség, amely nem a fejhez, hanem a szívhez akar szólni.

Ebből fakad, hogy a Karácsonyi Gyűlés az antropozófia ügye számára vagy semmi, vagy minden lesz. Ha nem lesz meg a folytatása, akkor semmivé válik, és csak egy olyan ünnepségnek fog számítani, ahol az emberek egy kicsit jól érezték magukat, azután pedig mindent elfelejtenek, és folytatódik minden a régi kerékvágásban. Akkor nem lesz tartalma, semmi sem ragyog rá vissza. Csak a Társaság egyes területein zajló élet adhat neki tartalmat, csak attól lesz valóságos, ami rajta keresztül állandóan megjelenik az Antropozófiai Társaság életében. A Karácsonyi Gyűlés csak azzal válik reálissá, amivé a továbbiakban lesz. Amikor az emberi lélek a Karácsonyi Gyűlésre tekint, ez már a megvalósítás felelősségét is feltételezi benne, különben a Karácsonyi Gyűlés visszahúzódik a földi életből, és abban az irányban halad, amit ma a Hold lényeiről mondtam. Bizonyos értelemben persze itt volt a világban. Hogy hatékony lesz-e az élet számára, az attól függ, hogy folytatják-e az emberek.

Ezt igen világosan kifejezésre is juttattuk. Minden résztvevő szívébe belehelyeztük az Antropozófiai Társaság spirituális alapkövét. A Karácsonyi Gyűlés, ha formálisan véget is ért, azt tulajdonképpen sohasem lenne szabad lezárnunk, hanem folyamatosan tovább kellene tartania az Antropozófiai Társaság életében. Ezért azt szeretném kérni önöktől, hogy vegyék teljesen komolyan azt, ami a „Közlöny”-ben megjelenik, fogadják be valóban teljes komolysággal mindazt, ami nemcsak leírásként, hanem egyre inkább realitásként lép önök elé. De nem lehet az egészet elhamarkodni sem. Állandóan azt kérdezik, hogy hogyan egyáltalán hogyan működjünk? Természetesen nem lehet mindent egy nap alatt elvégezni. Az egyik legközelebbi tennivalóm az lesz, hogy a „Mi történik az Antropozófiai Társaságban?” című „Közlöny”-ben minden héten irányvonalakat fognak találni – hogy elvontan fejezzem ki magam: – tézisek formájában. Ebben hetente rövid tételekben kifejtek valamit az emberre vonatkozó antropozófiai igazságokból, az emberi életről, a vallásról, művészetről stb. és arról, ami az Antropozófiai Társaságban történik. Így alkalmuk lesz az embereknek, hogy elmondják az egyes antropozófiai „Zweig”- ekben: Dornachból a következő gondolatokat küldik nekünk irányvonalként. A „Zweig”-ekben tehát hetenként az egyéb tevékenységeik között tárgyalják meg ezeket a Dornachból küldött gondolatokat is, amelyeket a „Közlöny”-ben teszünk közzé.

Ezáltal egységessé válnak a Társaság antropozófiai életének egyes területei. Ilyen módon lassanként sok olyasmi jöhet létre, ami valóban úgy járja át Társaságunkat, miként a vér, hogy ne pusztán beszéljünk az egységről, hanem olyasmit alkossunk meg, ami azt egységes szellemi vérrel járja át. Ezt szándékoztuk létrehozni a Karácsonyi Gyűlésen. Akkor ezt át tudtuk érezni, a továbbiakat majd meglátjuk.

Erre különösen itt Németországban van szükség. Németországban valóban egészen másként kapcsolódnak az antropozófiai élethez, mint máshol. Az ellenfelek másutt nem annyira képzettek, mint itt. Láthatjuk, hogy bárhol jelennek meg, legtöbbször innen jönnek, bár bizonyos ellenfelek mindenütt megtalálhatók, különösen Dornach körül. Németországban azonban egészen különleges jellegű ellenfelekkel állunk szemben, mondhatnám, igen nagy erejű ellenfelekkel, akik szisztematikusan, teljesen tudatosan és szervezetten működnek. Súlyos elhatározás volt, hogy az Antropozófiai Társaságban mindent felforgassunk. Mert ez történt mindenben. Csak gondoljanak arra, hogy amikor 1912/13- ban megalapítottuk az Antropozófiai Társaságot, én magam nem viseltem a Társaságban semmiféle hivatalt, egyáltalán, nem is voltam a tagja. Többször hangsúlyoztam, hogy az Antropozófiai Társaságnak megalapítása óta nem vagyok tagja, csak nem figyeltek oda igazán ennek a jelentőségére. Azt akartam ugyanis, hogy az Antropozófiai Társaságnak inkább tanítója legyek, aki elvezet az antropozófiai élet forrásaihoz. Először ezt kellett megpróbálni, hogy aztán megláthassuk, hogy ilyen módon mi is történik.

Látják, úgy adódott, hogy olyan korban kell elkezdenem valamit, amikor az emberek általában már nyugdíjba vonulnak, mert valóban kezdetnek tekintem azt, ami Dornachban a Karácsonyi Gyűléssel végbement, az élet igazi kezdetének. Szeretném, ha önök is átéreznék, hogy kezdet előtt állunk. Ha ezt valóban átérezzük, akkor lehet is valami ebből a kezdetből, mivel sok mindent hordozhat magában. Mint mondtam, csak ilyen kényszerűségből fakadóan lettem az Antropozófiai Társaság tagja, sőt elnöke, és szeretném, ha belátnák mindannak egész komolyságát, ami a Karácsonyi Gyűléssel összefügg.

Ha ezt megértik, akkor e próbálkozás révén talán mégis lehetővé válik, hogy igazi antropozófiai élet áramoljon át a Társaságon, amennyiben mindenütt együttműködnek azzal, ami Dornachból indul ki. Ilyen érzülettel szeretnék a legszívélyesebben válaszolni arra az üdvözlésre, amelyet a Karácsonyi Gyűlés után ma kaptam Dr. Koliskotól, miután első ízben ismét együtt vagyok önökkel. Az Antropozófiai Társaságban elsősorban ezen az érzületen múlnak a dolgok. Ugyanilyen szívélyes üdvözlettel szeretnék válaszolni, ahogyan a szív mondja a szívnek: a Karácsonyi Gyűlésen elgondolt szellemiségben úgy akarunk együttműködni, hogy a Karácsonyi Gyűlés hatékony impulzusa sohase szűnjön meg az olyan antropozófusok körében, akik arra törekednek, hogy helyesen ismerjék meg az antropozófiai élet alapvonásait. A dornachi gyűlés számára egyre inkább ennek az antropozófiai törekvésnek kell valóságos tartalmat adnia, hogy ez a dornachi gyűlés valójában sohase múljon el, mert az antropozófusok világszerte tovább művelik, és hogy az a szellemiség, amelyet ott igyekeztünk felidézni, legyen mindig jelen a tagság jóakarata, odaadása és az antropozófia és az antropozófiai élet beható megértése jóvoltából.

Így szeretnénk mindenkivel együttműködni, és a dornachi gyűlést is, létjogosult, komoly eseménynek tekintjük, nem közömbösnek, hanem olyasminek, ami valóban a legmélyebben a szívünkbe, érzületünkbe, sőt a lelkiismeretünkbe is képes behatolni. Akkor a Karácsonyi Gyűlésben nem csak egy ünnepi hét eseményét látjuk majd, hanem a világban működő, az emberi sorson uralkodó erőt. És ez már megfelelő impulzus lehet az antropozófiai munka, az antropozófiai tevékenység és az antropozófiai élet számára.

– Stuttgart, 1924. április 9.

[Harun al-Rasid és tanácsadói. Verulami Bacon és Comenius. Garibaldi, az ír misztériumok beavatottja, mint politikai látnok a XIX. Században. Lord Byron és a geometria tanár. A Palladium. Marx és Engels. Muavija és Wilson.]

A német szellemi életben rendkívül egyértelműen mondták ki egyszer az ismétlődő földi életek igazságát. Az antropozófiai mozgalomban ismeretes Lessingnek az ismételt földi életekre vonatkozó radikális hitvallása. Lessing legérettebb korszakának eredménye Az emberi nem nevelése című jelentős műve, amelynek végén olvashattuk az ismétlődő földi életekről. Monumentálisan hangzó mondatokban utal arra, hogy az emberiség történelmi fejlődése csakis azáltal érthető meg, hogy az egyes emberi individualitások ismétlődő földi életeken haladnak keresztül, és így viszik át egy következő korszakba azt, amit az emberi fejlődés egyik korábbi korszakában éltek át és vittek végbe. Ebben az irányban két tényt kell figyelembe vennünk. Gondoljuk meg, hogy hányféle eszmei, anyagi hatást és más egyebet hoznak fel arra, hogy a történelem fejlődésében a későbbi eseményeket a korábbiakból okozatilag vezessék le. De ez csak merő absztrakciókkal való játszadozás. A valóságos tény az, hogy például a XIX. század végén és a XX. század elején élő emberek régebbi korszakokban is éltek, és ekkor felvették magukba a környezetükben történő eseményeket, amelyeket az ott élő személyekkel éltek át. Mindezt átvitték a halál kapuján a szellemi világba, ahol a halál és az újabb születés között élünk, majd ismét lehozták újabb földi életükbe, és így ők maguk hordozzák azt, ami az emberiség fejlődése során egyik korszakból a másikba kerül át.

Az emberi individualitások tehát azok, akik mindenkor átviszik a múltat a jövőbe. Ez az egyik olyan tény, amely lelkünket bizonyos vallásos odaadással töltheti el, ha teljes komolysággal szemléljük. A másik tény az, hogy valamennyi itt jelenlevőnek csak önmagára kell pillantania, hogy azt mondhassa: hiszen én már sokszor voltam a földi életben, és mostani mivoltom előző földi életeim eredménye. Ha tehát a történelem egészére tekintünk, és azt a saját élményeinkre vezetjük vissza, akkor az ismétlődő földi életek ténye valóban egy mély vallásos-megismerő érzületet alakíthat ki lelkünkben. Lessing is ilyesmit érezhetett, amikor azt kérdezte: vajon az ismétlődő földi életek igazsága azért lenne ostobaság, mert az emberek csak az ősi időkben tudtak erről, amikor a lelkük még nem torzult el és tért tévutakra? Lessing, miután tudatára ébredt annak, hogy mihez jutott el az említett két tény felismerésekor, egy monumentális mondatot fűz mindehhez: „Nem az enyém így az egész örökkévalóság?!”

Nem folytatódott azonban a szellemi fejlődésnek az a vonala, amely Lessingnek Az emberi nem nevelése című írásához kötődve megerősödhetett volna a német szellemi fejlődésben, ez az irány megszakadt. A XIX. század pedig még nem nagyon tekintette okos dolognak e gondolat továbbszövését.

Kedves barátaim, amikor több mint két évtizeddel ezelőtt Berlinben hozzáfogtunk ahhoz, hogy a Teozófiai Társaságban elkezdjük az antropozófiai munkát, és megtörtént az első gyűlésünk a Teozófiai Társaság úgynevezett német szekciójának megalapítására, akkor a programban meghirdetett egyik első megtartandó előadásom címe Praktikus karma-gyakorlatok lett volna. Az volt a szándékom, hogy a karma eszméjét mindjárt olyan belső lendülettel vezessem be az antropozófiai mozgalomba, hogy az egyik nagy alapelvvé válhasson, amelyből az antropozófiai mozgalom kibontakozik. Amikor azonban elmondtam néhány, még a régi Teozófiai Társaságból átjött, akkor még nevezetes személynek, hogy ezt a címet tulajdonképpen hogyan értem, akkor lényegében véve mindenki nekem támadt. Kijelentették, hogy ilyesmi egyáltalán nem lehetséges. Bár nem mondanám, hogy ezeknek az embereknek igazuk volt, de akkor még valóban nem érkezett el az ideje annak, hogy az ezoterikus igazságokról szélesebb körben már egészen mélyre hatoló módon beszéljek. Ha a karmikus fejlődésről és ennek az emberiség történelmi életében megnyilvánuló jelentőségéről nem pusztán általános absztrakciókban akarunk szólni, hanem konkrét módon, akkor ez csak úgy lehetséges, ha az ezoterikába mélyen belemerülünk, és már valóban konkrét ezoterikus képzetekkel foglalkozunk. Ezért bizonyos vonatkozásban mindaz, ami az Antropozófiai Társaságon belül az antropozófiában megjelent, olyan előkészítés volt, amely szükségesnek mutatkozott, mivel akkoriban a Társaságban még nem volt meg a kellő érettség.

De el kellett érkeznie egyszer annak az időpontnak, amikor ezoterikusan és konkrétan kezdhetünk beszélni a karmikus igazságokról és az emberiség történelmi fejlődésével való összefüggésükről. Ma már mulasztás lenne az antropozófiai mozgalom részéről, ha továbbra is várakoznánk. Ezért szerepelt a Goetheanum Karácsonyi Gyűlésének szándékai között, hogy már ne tartsuk vissza azt, amit az igazi szellemi kutatás kideríthet az emberiség történelmi fejlődésének ezekről a rejtett kérdéseiről. E tekintetben, a jövőben az antropozófiai mozgalomban arra fogunk hallgatni, amit a szellemi világ akar, és nem arra, amit az emberek akarnak, akik bizonyos félénk óvatosságból még nem tartanak akármit időszerűnek, illetve helyénvalónak. A Goetheanum Karácsonyi Gyűlése éppen ebben a vonatkozásban nemcsak minőségi értelemben volt jelentős az Antropozófiai Társaság számára, hanem egyúttal valami kezdetnek is számít az antropozófiai működés intenzívebbé válása szempontjából. Egy ilyen nézőpontból, amelynek az antropozófiai mozgalom alapjává is kell válnia, szeretnék a mai antropozófiai témájú fejtegetésekbe belefogni.

Kedves barátaim, rátekintünk arra, ami a történelemben nagy vonásokban zajlik. Észrevesszük, hogy egyes személyiségek hangadók valamelyik területen. De észre kell vennünk azt is, hogy egy történelmi személyiség, aki a legközvetlenebb, a nem is távoli múltban valami olyasmit indított el, aminek befolyása alatt ma élünk, csak úgy érthető meg, ha az antropozófiai kutatás megvizsgálja az ilyen történelmi személyiség előző földi életeit. A történelem csak ilyen képzetek alapján lesz valóban érthető. Ebből még valami egyéb is következik: az, hogy a történelemből ismert személyiségek tanulmányozása ráébreszt bennünket az emberi sors alakulására a különböző földi életek folyamán, és így azzal a fénynyel, amit a karmára irányítunk, megvilágíthatjuk a saját személyes életünk sorsát is. Ez rendkívül fontos. A karma-vizsgálatokat nem szabad valamiféle szenzációként folytatnunk, hanem csakis annak érdekében, hogy egyre mélyebben bevilágítsunk az emberi lét összefüggéseibe és az egyes emberi lelkek élményeibe.

Látjuk például, hogy különösen a XIX. század utolsó két harmadában egy materialista színezetű lelki beállítottság jelenik meg, amely a XX. században is folytatódott, és e lelki beállítottságnak végül is nem kis szerepe van mindabban a sok zűrzavarban és ziláltságban, ami az emberiség kultúrájában és civilizációjában mára bekövetkezett. Ha például azt nézzük, ami különösen a német szellemi életben a XIX. század első harmada után megjelent, azt látjuk, hogy radikálisan eltér e szellemi élet régebbi hangvételétől és alapjellegétől, ezért keresni kezdjük ennek okait. Így a XIX. század utolsó két harmadában olyan személyiségek tűnnek fel, akiknek individualitása iránt érdeklődnünk kell, és akik arra ösztönöznek, hogy kövessük őket régebbi földi életeikbe.

Aki képes ilyen kutatásokat végezni, annak tekintete jelenkorunk általános jellege miatt nem a benne megjelenő ilyen személyiségek keresztény előéletére vetődik vissza, hanem a kereszténységen kívül eső előéletére. Ez nincs túl messze, mivel nagyjából megegyezik azzal az idővel, ami az egymást követő földi életek között eltelt időszakot teszi ki. Így ahhoz a nagyon kiterjedt szellemi mozgalomhoz jutunk vissza, amely a kereszténység megalapítása után fél évezreddel jelent meg: a mohamedánizmushoz, az arabizmushoz. A kereszténység először Elő-Ázsiából terjedt el, egy kissé behatolt az észak-afrikai civilizációba, bejutott Spanyolországon át Nyugat-Európába, miközben terjeszkedett Közép- Európában és Kelet-Európában. Ezt a keresztény terjeszkedést azonban bizonyos mértékben oldalba támadta az arabizmus, amely egyfelől előretört Kis-Ázsiában, amikor a mohamedánizmus impulzusa hatotta át, másfelől Afrikán át Itália és Spanyolország irányában. A külső történelemben nyomon követhetjük az európai civilizáció összeütközését az arabizmussal azokban a különféle háborúkban, amelyeket az európaiak vívtak az arabokkal szemben. Itt is arról van szó, hogy kikutassuk: mik azok a valóságos, konkrét tények, amelyek alapul szolgálnak az emberi lélek fejlődése számára?

Nézzünk meg ilyen valóban konkrét tényeket. Abban a korban, amikor Nyugat-Európában igen kezdetleges civilizációs körülmények között Nagy Károly állt az események élén, odaát Elő- Ázsiában Harun al-Rasid udvarában a kor legnagyobb szellemei gyűltek össze, akik mélyen felvették lelkükbe mindazt, ami a keleti bölcsességből származott, de a keleti bölcsességgel egyesítették azt, ami a görög kultúrából érkezett ide. Harun al-Rasid olyan szellemi életet bontakoztatott ki udvarában, amely átfogta az építészetet, az akkori idők csillagászatát, a korabeli földrajzot, a matematikát, költészetet, kémiát, orvostudományt, és udvarában valamennyi tudományág legkiválóbb képviselőit gyűjtötte össze. Ezeket az embereket jelentősen támogatta, olyan személyiség volt, aki szilárd kereteket biztosított egy egészen csodálatos kulturális központ számára, amely itt a VIII-IX. században virágzott. Ha megnézzük Harun al-Rasid udvarát, felfedezzük azt is, hogy egy figyelemreméltó személyiség élt itt, akiről talán nem is tudták a többiek, a Harun al-Rasid idején eltöltött földi életében, hogy korábban beavatott volt. A beavatottak azonban ővele együtt tisztában voltak azzal, hogy ez a személyiség régebbi földi életében a legnagyobb beavatottak közé tartozott. Így ebben a földi életében kifelé nem tűnt beavatottnak ez a Harun al-Rasid udvarában élő, egykori, vagyis régebbi földi élete során beavatott ember. A többiek némileg még ismerték az élő ókori beavatást. A szóban forgó személyiség nagyszerű – mai kissé rosszul csengő szóval mondva – „szervezője” volt az egész tudományos és művészeti életnek Harun al-Rasid udvarában.

Tudjuk, hogy a mohamedánizmus nyomására az arabizmus külsőleg behatolt Észak-Afrikán, Dél-Európán, Spanyolországon keresztül Európába. Ismerjük a lezajlott háborúkat, a külső kulturális konfliktusokat. De az egésznek egyszer vége szakadt. Martell Károly Tours-nál és Poitiers-nél vívott csatájáról azt mondják, hogy ezzel az arabizmus kiszorult Európából. Az arabizmusban azonban hatalmas szellemi energia rejlett. Az a különös, hogy amikor külsőleg visszaverték Európában az arabizmust, mint politikai, katonai hatalmat, akkor az arabizmusban hangadó lelkek áthaladva a halál kapuján azon kezdtek tanakodni a szellemi világban, hogy hogyan teremthetnék meg Európában ismét az arabizmus befolyását. Ami a szellemi világban megérlelődik, az nem azzal kapcsolatos, kedves barátaim, ahogyan a dolgok külsőleges módon alakulnak. A megjelenés formája külsőleg csekély hasonlóságot mutathat egy személy két egymást követő földi életében. A hangsúly sokkal inkább a belsőn van. Ezt korunk nehezen fogja fel. Korunkban szemrehányással illethetnek valakit, ha Haeckelről egyszer nem ír elítélően, azután pedig nem ír róla ugyanúgy, mint azelőtt, hanem úgy, hogy a szűklátókörű lelkek ellentétesnek találják az előző írással. Ha már ennél is értetlenséget tanúsítanak, akkor azt még kevésbé fogják fel, hogy az egyes emberi személyiségek mennyire eltérhetnek külsőleg az egymást követő földi életeikben, holott belül ugyanazok az indítékok működnek.

Az arabizmusnak ezek a nagy lelkei tehát úgy fejlődnek tovább haláluk és újabb születésük között, hogy a szellemi világban kapcsolatban maradnak azzal az impulzussal, amely keletről nyugat felé haladt, és kapcsolatban maradnak saját korábbi tetteikkel is. A földi világban eközben, mint mondani szokás, fejlődik tovább a civilizáció. Ebben most egészen más formák jelennek meg, mint annak idején az arabizmusban. De az arabizmus jelentékeny lelkei ismét megszületnek a Földön, és áthozzák az arabizmus belső impulzusát egy későbbi korba, a nélkül persze, hogy annak külső formáit is áthozták volna. Most nyelvükben, gondolkodásuk, érzésük szokásaiban, akarati impulzusaikban egy későbbi kor kultúrájának hordozóiként jelennek ugyan meg, lelkükben azonban tovább hat az arabizmus. Így azt látjuk, hogy éppen a XIX. század két utolsó harmadában hangadó materialista áramlatot mélységesen befolyásolták azok a lelkek, akik az arabizmusból származtak.

Tekintsünk Harun al-Rasid lelkére. Áthalad a halál kapuján. Továbbfejlődik a halál és újabb születés között, majd az újabb korban a civilizáció egészen más formái között találunk rá. Harun al- Rasid lelke ugyanis azonos azzal a személyiséggel, aki a nyugati angol szellemi életben lord Francis Baconként jelent meg. Bacon alapvető szellemi irányultságában annak feltámadását kell látnunk, amit Harun al-Rasid keleti módon hozott létre udvarában a VIII- IX. században. Látjuk, hogy Bacon még a legújabb időkig is a legmélyebben és legerőteljesebben befolyásolja az európai szellemi életet. Tulajdonképpen Francis Bacon óta gondolkodnak úgy, ahogyan ő gondolkodott a tudományos kutatásról és a tudományos szemléletmódról. Ez bizonyára nem minden részletre igaz, de a korszak alapvonását tekintve elmondható. Ha megnézzük Harun al- Rasid kifelé bizonyos vonatkozásban nagyhatású működését, majd – miután az okkult kutatás révén megtudtuk, hogy Baconben Harun al-Rasid jelent meg újra – megvizsgáljuk Bacon életének külső kibontakozását, akkor, ha külső formáiban nem is, de belső jellegében meglátjuk e két életben azt, ami megegyezik, és ami hasonlít egymásra.

Beszéltem egy személyiségről, aki Harun al-Rasid udvarában élt, és aki egy azt megelőző földi életében beavatott volt. Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy valóban lehetséges, hogy egy régebbi kor beavatottja egy későbbi életében kívülről látszólag nem jelenik meg beavatottként. Vajon nem merül fel önökben az a kérdés, kedves barátaim, amikor mindig újra arról beszélek, hogy milyen számosan léteztek régen a beavatottak, a misztériumtanítók és misztériumpapok, hogy ezek mára hová lettek? Miért nem élnek közöttünk itt a jelenkorban is? A helyzet az, hogy ha egy ember szellemi-lelkisége régebbi földi életében még olyannyira megvilágosodott volt is, későbbi földi életében csak olyan testben nyilatkozhat meg, amilyet a földi lét ebben a későbbi korban nyújthat számára, és olyan nevelést kell magába fogadnia, amely a korban lehetséges. Az emberiség nevelése azonban már hosszú ideje olyan, hogy abban a formában és módban, ahogyan egy ember ma és már elég régóta megnyilatkozhat, nem képes áttörni az, ami egykor ott élt a beavatottak lelkében. Egészen más életformákba kell beleilleszkedniük, és csak az emberi élet bensőséges megfigyelésével ismerhetjük fel, hogy ezek az emberek, akiknek a későbbi földi életében közvetlenül már nem látható a beavatott voltuk, mégis átéltek egykor ilyen beavatott életeket.

Ilyen vonatkozásban Garibaldi, a szabadsághős az egyik legragyogóbb példa. Csak követnünk kell Garibaldi különös életének lendületét, hogy meglássuk, ahogyan ez a személyiség kiemelkedik külső földi életének körülményei közül. Garibaldi az egyik régebbi életében beavatott volt, és ebből fakadóan vált korában egyfajta politikai „látnokká”, mert így kell őt neveznünk. Beavatott volt tehát, és egy előző földi életében olyan akarati impulzusokat vett fel, amelyeket a Garibaldi-életben úgy hozott felszínre, ahogyan egy 1807-ben született ember számára saját korában ez lehetséges volt.

De tekintsünk bele földi életének sajátosságaiba. Ebben számomra először is az jelentett kiindulópontot, hogy felfigyeltem arra, hogy Garibaldi három másik személlyel együtt járta sorsának útját a XIX. században, és együttműködésük különleges jellege először igazán nem is érthető. Garibaldi legmélyebb érzületében becsületes republikánus volt, de elutasította azt, hogy Itália egysége a köztársaság zászlaja alatt jöjjön létre. Bár köztársasági érzelmű volt, mégis a királyság visszaállítását szorgalmazta, méghozzá Viktor Emánuel uralmával. Ha okkult kutatással közelítünk ahhoz a rejtélyhez, hogy Garibaldi hogyan is tehette Viktor Emánuelt Itália királyává – mert lényegében ő tette azzá – akkor még két másik személyre is figyelnünk kell, tudniillik Cavour és Mazzini. Különös: Garibaldi 1807-ben született, a többiek pedig csak néhány év eltéréssel. Garibaldi Nizzában született, Mazzini Genuában, Cavour Torinóban, Viktor Emánuel ettől nem messze. Úgyszólván valamennyien a Földnek ugyanazon a szűkebb területén születtek meg.

A karmikus kutatásoknál mindig szükség van valami – hogy úgy mondjam – kézzelfogható dologra, amiből kiindulhatunk. Okoskodással, tudományos képzettséggel itt nem sokra megyünk. Ha valaki harminc regényt írt életében, nem feltétlenül indulhatunk ki ebből a regényfolyamból sem, hogy betekinthessünk az illető régebbi földi életeibe. Az előző földi életek kutatásánál sokkal fontosabb lehet, hogy valaki sántít-e, vagy esetleg hunyorog. Éppen az élet látszólag apró jelenségei vezetik az okkultistát olyan ösvényekre, amelyeken eljuthat oda, hogy betekintsen az egyik földi életből egy régebbi földi életbe. Így e témában annak megértése volt mérvadó az okkult kutatás számára, hogy Garibaldi hogyan élte bele magát a másik három emberrel együtt a XIX. századba. De ebben a vonatkozásban még valami más is nagyon jelentős volt, kedves barátaim. Külsőleg szemlélve Garibaldi teljesen a valóság emberének tűnik, aki mindig szilárdan áll a maga lábán, a gyakorlati élet alapján cselekszik, és így tovább. Vannak azonban olyan bensőséges részletek is Garibaldi életében, amelyek azt mutatják, hogy Garibaldi sokszor túllépi a Földön átélhető dolgok szokásos kereteit. Utalhatok arra, hogy fiatal korában többször végighajózta az Adriai-tengert az akkori veszélyes körülmények között, nem egyszer kalózok fogságába került, de mindig a legkalandosabb módon kiszabadult. Arra is gondolhatunk, hogy nem mindenkivel történik meg életében, hogy a nevét olyan híradásban olvassa először az újságban, amely éppen a halálos ítéletét teszi közzé. Garibaldi a halálos ítéletét olvasva látta először kinyomtatva a nevét az újságban. Ezt az ítéletet azért hozták, mert részt vett egy összeesküvésben. De az ítéletet nem hajtották végre, mert akit nem fognak el, azt nem is akaszthatják fel, márpedig Garibaldit nem fogták el. Amerikába menekült, és ott kalandos életet élt, tele belső intenzitással és erővel.

Garibaldi első, évtizedeken át tartó rendkívül boldog házasságának megkötése is azt mutatja, hogy milyen kevéssé volt foglya a szokásos földi viszonyoknak. Hogyan ismerkedett meg azzal a hölggyel, akit feleségül vett? Ez igen különös módon történt. Hajóján még elég messze kint volt a tengeren, amikor távcsövét a part felé irányította. Egyszer csak meglátott egy hölgyet – és ott helyben beleszeretett a távcsövön keresztül. Nem mindennapos esemény, hogy az emberek távcsövön keresztül szeretnek bele valakibe, ehhez már túl kell lépni a szokásos földi kötöttségeken. És mi történt? Azonnal a szárazföld felé kormányozza a hajót, a parton véletlenül találkozik egy férfival, akinek Garibaldi személye annyira megtetszik, hogy mindjárt magával is viszi. Elmegy a férfihez ebédelni, és ekkor kiderül: ő annak a lánynak az apja, akit a távcsövön keresztül látott meg! Egy kis akadály azonban felmerül: Garibaldi csak olaszul tud, a lány pedig csak portugálul. Garibaldi nem ismeri a nyelvet, de azért megérteti vele, hogy egy életre szólóan szeretne hozzátartozni, és ezt a lány meg is érti, bár egy szót sem tud olaszul, csak portugálul. A legboldogabb és legérdekesebb házasságok egyike lesz ebből. Az asszony átélte férjével mindazt, ami Garibaldira várt Amerikában. Elég csak arra utalnom, hogy egyszer az a hír terjedt el, hogy Garibaldi elesett valamelyik csatában az ottani szabadságharcosok oldalán. Garibaldi felesége ekkor végigkutatott minden csatamezőt, ahogy ezt más legendás asszonyokról is mesélik. Minden holttestet felemelt, hogy megnézze az arcukat. Tovább vándorolván felfedezte, hogy Garibaldi él. E hosszabb vándorlása közben szüli meg első gyermekét is, aki megfagyott volna, ha kendővel nem köti magára, hogy a teste melegével tartsa életben. Mindezek nem megszokott hétköznapi események, és együttlétüket sem a hétköznapiság jellemezte. Amikor azután Garibaldi felesége meghalt, akkor egy idő múlva Garibaldi újból házasságot kötött egy hölggyel, akit most már egészen hétköznapi polgári körülmények között ismert meg, ahogy az életben az emberek találkozni szoktak. De ez a házasság, amely nem távcsövön keresztül született meg, mindössze egy napig tartott. Garibaldi életéből elbeszélhetünk sok ilyen és ehhez hasonló eseményt, amelyekből látható, hogy igen különleges élete volt.

A karmikus kutatásban kiderült, hogy ez a személyiség egy régebbi földi életében, már a kereszténység korában ír beavatott volt, aki küldetéssel jött át Írországból Elzászba, ahol egy misztériumhelyen tanított, és ott tanítványai voltak azok a személyek, akik később vele egy időben és nagyjából ugyanazon a területen születtek meg. Egyes beavatási misztériumokban törvény volt az, hogy mivel az egyes tanítványok kötődtek tanítójukhoz, a tanító nem hagyhatta el őket akkor sem, amikor egy későbbi életben egészen meghatározott körülmények között újra találkoztak. Itt látjuk mindenekelőtt Viktor Emánuelt, akihez Garibaldi azért ragaszkodott, mert ez a személy egy régebbi beavatási életben a tanítványa volt. Itt már nem érvényesek az elméletek. Egy későbbi életben nem arról van szó, hogy valamit külsőlegesen átvegyenek, hanem hogy, ha nem is tudatosan, de azt a belső törvényt kövessék, amely az embereket olyan impulzusok szerint hozza össze, amelyek a történelmi fejlődés belső életében hatnak.

Éppen Garibaldi életénél figyelhetjük meg, hogy egy régebbi beavatottnál hogyan jelentkezik az, amit egy korábbi földi életében fogadott magába, jóllehet most külsőleg nem tűnik beavatottnak, mert századában már sem az emberi test, sem a szokásos nevelés nem tette lehetővé, hogy beavatottként jelenjen meg. Így volt ez annál a személyiségnél is, aki Harun al-Rasid udvarában élt, és a halál kapuján való áthaladása után más útra kellett térnie, mint Harun al-Rasidnak. Ez a személyiség mélységes belső kapcsolatban állt mindazzal, amit a keleti bölcsesség beavatási titkaiból felvett. Nem járhatott azon az úton, mint az inkább külső csillogást kereső Harun al-Rasid; ő más utat követett. Ez az út egy kissé későbbi időben vezette el az újratestesüléshez. Ez a két személyiség azonban a civilizáció azon áramlataiban találkozott, amelyek éppen Harun al-Rasid és udvari tanácsadójának befolyásából születtek meg az újkori Európában. A tanácsadó lelke Amos Comeniusban jelent meg újra, aki külsőleg szintén nem tudta a beavatási princípiumot megnyilatkoztatni, de olyan energikusan állt helyt korának – ami részben Bacon kora is – pedagógiai, nevelési életében, hogy ebből kitűnik belső életének mélysége és jelentősége. Látjuk tehát, hogy Amos Comenius bizonyos belső indíttatásnak engedve testesül meg újra, miután Harun al-Rasid udvarában élt, és hogy maga Harun al-Rasid is újraszületik. Ha ezekre a személyiségekre tekintünk, észrevesszük bennük a civilizációk, a kultúrák egybeáramlását. Ha megfigyeljük az európai szellemi élet kibontakozását különösen a XVI. és XVII. században, mindenütt megtaláljuk az új formákban az arabizmust. Az arabizmus látványosabban jelentkezett mindabban, amit Bacon befolyásolt. Amit Amos Comenius befolyásolt, abban inkább mély keleti belső melegségre bukkanunk.

Amit így elmondok önöknek, az nem valamiféle konstrukció. Ezek okoskodással valóban nem deríthetők ki, hanem csakis úgy, ha egészen bensőséges módon közeledünk az adott szellemi individualitásokhoz, és inspirált kutatással keressük meg az utat egyik földi életükből a másikba. Így az arabizmusból sok minden jött át az újkorba, kedves barátaim, azáltal, hogy a lelkek újra megtestesülnek az ismétlődő földi életekben. Csak arról van szó, hogy sohase értsük félre az ilyen kutatás jellegét.

Említettem, hogy legfőként nem arra kell tekintettel lennünk, amit a materialista szemléletmód tart lényegesnek. Azzal ugyanis nem sokra mennénk. Felhozok erre egy példát. Volt egy tanárom – az életrajzomban is megemlítem – aki kiváló geometriatanár volt, és aki iránt bizonyos életkoromban mélységesen érdeklődni kezdtem. Jellemezte egyfajta zseniális egyoldalúság és egyéb különcségek is, de a geometriával kapcsolatos lelkisége alapján mégsem tudtam rátalálni a régebbi inkarnációjához vezető útra. Ennek a szerkesztésekhez oly jól értő mértantanárnak volt azonban egy külső sajátossága: dongalába volt. Amikor az egyik földi életből a másikba átvezető kutatásokat végzünk, akkor igen gyakran az tapasztalható, hogy mindaz, ami az egyik földi életben a fej fejlődésével függ össze, az egy másik földi életben a láb fejlődésével lesz kapcsolatos. Itt a belső erők különböző metamorfózisa tapasztalható, ahogy az egyik alkalommal az emberi fejrendszert, a másiknál pedig a végtagrendszert alakítják ki.

A geometriatanár beteg lábából, az ő dongalábából indultam ki. Hogyan vezette ez tovább az okkult kutatást? Éppen e fogyatékosságra vetett pillantás irányított el egy másik személyiséghez, akinek szintén dongalába volt, tudniillik lord Byronhoz. Rájöttem, hogy e két személynek köze van egymáshoz ismétlődő földi életeik tekintetében. Egy régebbi földi életben mindkettőjük fejében élt valami, ami közös tevékenységre sarkallta őket, bár legutóbbi inkarnációjukban már nem voltak kortársak a Földön, csak megközelítően éltek egy időszakban. Nyomatékosan jegyzem meg itt, hogy mivel az elmúlt korokban történelmileg főleg a férfi- inkarnációk hatottak tovább, ezért ritkábban térek ki az egyes személyek női inkarnációira. A női inkarnációk csak mostanában kezdenek hatni. A jövőben ezért különösen jelentős lesz, hogy éppen a női inkarnációkat vegyük tekintetbe. De sok történelmi személyiségnél az a helyzet, hogy az adott témában elhagyom a közbeeső női inkarnációkat. Ebből önöknek nem szabad arra következtetniük, hogy e személyeknek ne lettek volna közbeeső női inkarnációik, de olyan szempontok alapján vizsgálom őket, amelyek főleg az előző férfi-életeikhez kapcsolódnak. Így az egymáshoz illeszkedő két személyiség révén olyan korba jutottam vissza, amelyben Európa keleti részén éltek a X. vagy XI. keresztény században – ennek pontos meghatározására nem volt lehetőségem – a mai orosz területen. Bajtársak voltak. Akkoriban ismert volt egyesek előtt a világban vándorló Palládiumról szóló monda. Talán hallottak önök a Palládiumról, erről a szoborról, amelytől állítólag sok minden függ az emberiség életében. A Palládium először Trójában volt, azután Rómába került. Innen Nagy Konstantin a saját dicsőítésére nagy pompával átvitette Konstantinápolyba, ahol a földbe ásatta, oszlopot emeltetett fölé, aminek tetejére Apollón szobrát állíttatta. Ennek fejére sugárkoszorút rakatott, ebben olyan fadarabok voltak, amelyeket Krisztus keresztjéről hozatott. Egyszóval mindezt a saját dicsőségére tette. A monda szerint ezt a Palládiumot egykor északra fogják vinni, és akkor a Konstantinápolyba hozott kultúra északra kerül. Ezt ez a két személy jól tudta. Elfogta őket a lelkesedés, hogy elrabolják Konstantinápolyból a Palládiumot. De nem sikerült nekik. Mindenesetre sok mindent vállaltak azért, hogy északra vigyék a kultúrának e jelképét. A Palládium megszerzésének vágyát különösen egyiküknél látjuk karmikus következményeiben, annál, aki nyugaton testesült meg újra, és a XIX. század elején, mint Byron hordozta magában a szabadságért való lelkesedést. E különleges szellemi alkatot önök felfedezhetik a geometriatanáromban is, az ő szabadság iránti érzékében a tudomány területén, amit intim módon nyilatkoztatott meg azok számára, akik képesek voltak a lelkébe látni.

A kutatás útjai így látszólag mellékes dologból indulnak ki, például a dongalábból, hogy azután az ilyen módon követhető ismertetőjelekből jussanak vissza az illető személyek régebbi földi életeihez. Egyáltalán, ha történelmi karmákról akarunk beszélni, szert kell tennünk az élet ilyen belső alkata iránti érzékre is.

Még egy példát szeretnék mondani. A VIII-IX. században a mai Franciaország észak-keleti részén élt egy személyiség, az akkori értelemben véve jómódú földbirtokos. Kalandor természete azonban mindig kisebb portyázásokra indította a szomszédos vidékekre. Bármilyen hihetetlen is ez ma, mégis megtörtént abban a korban, hogy valaki elindult otthonról, a birtokáról, és többé- kevésbé sikeresen fosztogatta a szomszédos területeket. Ám egy napon visszatérve egy másik urat talált a saját birtokán, aki azt magának lefoglalta, mert volt annyi fegyverese, hogy az előbbi birtokost elkergesse. De ez valamiért mégsem távozhatott, így most az új birtokos jobbágya lett, vagy olyasmi, amit később jobbágynak neveztek. Így sajátos viszony alakult ki e két személy között. Az eredeti úr most éppenséggel szolga lett, saját birtokát más kisajátította, és ahogy az előbb a másiknak nem volt birtoka, most neki nem volt. Hasonló érzelmű társaival együtt azonban a környező erdőkben éjszakai – ahogyan ma mondanánk – gyűléseket tartottak. Mélységes harag dúlt benne birtokának elrablója iránt és az ilyesmit lehetővé tevő állapotokkal szemben. Érdekes lenne belehallgatnunk abba, amiket ott ilyen dühöngő haraggal mondtak egymásnak.

Sikerült tovább követnem ennek a két embernek az útját, akik a IX. században haladtak át a halál kapuján, és a XIX. században jelentek meg újra. Az egyik, aki először földbirtokos volt és azután elvették a birtokát: Karl Marx, a szocializmus megalapítója a XIX. században. Bármilyen eltérőeknek is találjuk a külső körülményeket, okoskodás és egyéb itt nem segít rajtunk. Ha azonban egy mélyebb szintre merülünk le, akkor a IX. század elűzött földbirtokosában a XIX. századi Karl Marx lelkére bukkanunk. Aki akkor fölébe kerekedett és olyan sok rosszat okozott neki, az most a barátja lett: Friedrich Engels. Ebben most nem valami szenzációt keresek, hanem arról van szó, hogy az életet és a történelmet megértsük a földi lét összefüggéseiből.

Az ilyen dolgokhoz érzelmileg is mélyebb komolysággal kell közelednünk, nem valamiféle szenzációra való törekvéssel. Ebben a példában a szellemi európaisággal van dolgunk, de ebbe az európaiságba beletagolódik az is, ami teljesen az arabizmusból ered. Az újabb korban egészen más formában ugyan, de sok arabizmus van jelen.

Harun al-Rasid egyik elődje, egyúttal Mohamed próféta egyik legelső követője, Muavija volt a VII. században. Figyelemreméltó személyiség, aki különösen arra vágyott, hogy a Nyugatot meghódítsa. Erről ugyan le kellett mondania, de örökös belső vágyódást érzett a Nyugat iránt, amit azonban nem tudott kielégíteni. A halál kapuján áthaladva továbbra is ott érezte magában a Nyugat vonzerejét. Ezt találjuk tehát ebben a személyiségben: a Nyugat iránti vonzódást és az arabizmus szemléletét. A halál és az újabb születés közötti élete után végül kiélhette a Nyugat iránti vonzalmát. Mert a próféta e legrégibb követője is megjelent a XX. század viszonyai között, mégpedig igen hangsúlyos módon. Amikor még nem történt meg a Goetheanum Karácsonyi Gyűlésének eseménye, akkor megemlítettem egynéhány dolgot, amelyek arra utaltak, ami bizonyos személyiségek ismétlődő földi életeit jellemzi. Akkor kevéssé értették, amit mondtam. Mert amit elmondtam, annak meggyőző ereje éppen a földi életek során megfigyelhető karmikus viszonyokban gyökerezett. Ez a Muavija ismét megjelent korunkban, és Woodrow Wilsonként a végsőkig kiélezte az elvont arabizmust az európai civilizáció életében. Látjuk, hogy Woodrow Wilsonban egy olyan személyiség jelent meg, aki jelenkorunkban szélsőségesen éli meg az arabizmust, mindenekelőtt híres tizennégy pontjában. Leginkább akkor tanulmányozhatják azt, ami balszerencseként Woodrow Wilson által jutott be korunkba, ha ezeket a pontokat még nyelvi fordulataikban is összehasonlítják a Korán bizonyos megfogalmazásaival. Akkor sok mindent érthetőnek fognak találni, és észrevehetik, hogy milyen sajátságos dolgokra bukkanhatunk, ha ismerjük ezeket az összefüggéseket.

Valóban az a helyzet, kedves barátaim, hogy történelmi szemléletünk csak azáltal lehet kielégítő számunkra, ha komolyan vesszük a karma vizsgálatát, az ismétlődő földi életek konkrét jelenségeit és így az emberek egyes földi életeinek belső kapcsolatát. Miután az Antropozófiai Társaság két évtizeden át arra készült elő, aminek most a Karácsonyi Gyűlés hatására végre meg kellene történnie, így ma már mindinkább lehetőség nyílik arra, amit először 1902-ben a Teozófiai Társaság német szekciójának megalapításakor akartam megvalósítani: a praktikus karma-gyakorlatokra. A praktikus karma-gyakorlatoknak antropozófiai életünk részévé kell válniuk, de nem a szenzáció kedvéért, hanem hogy megalapozza azokat az igazán nagy és erős impulzusokat, amelyeknek az Antropozófiai Társaságban kell élniük. Az antropozófiai mozgalmon át kell áramolnia annak az ezoterikus elemnek, amely az Antropozófiai Társaságban testesült meg, és tekintsék úgy, hogy ennek következménye az is, hogy most már ilyen összefüggésekről beszélek önöknek. Mindannyian legyünk tisztában azzal, hogy ezekre a dolgokra mélységes komolysággal kell tekintenünk. Ha a karma témáját ilyen komolysággal szemléljük, akkor azt visszük tovább, ami akkor kezdődött el, amikor Lessing Az emberi nem nevelésének végén az ismétlődő földi életekre utalt. Mert az ember és az emberi sors mélyebb, bensőségesebb szemlélése alapján rá kell ébrednünk annak igazságára, hogy a szellemtudomány révén az embernek azt az igazi lényét pillantjuk meg, aki önmagát megismerve mindenkor elmondhatja: „Nem az enyém így az egész örökkévalóság?!” De ennek az örökkévalóságnak a részleteit egyúttal fel kell ismernünk a konkrét tényekben, a karma kutatásában, az emberi és történelmi élet sorsának alakulásában.

– Stuttgart, 1924. június 1.

[Az ember éber és alvó állapota. A halál után fordítva éljük le az életünket. A földi események negatív képmásai. Az ősi tanítók. A kozmosz átélése, és a karma első csírája. Az elhaltak lelkével és a hierarchiákkal való közösség. A bolygórendszer lényeivel végzett munka a karmán. Konkrét példák: Schiller, Goethe, Heine, Eliphas Levi.]

Nagyon köszönöm Dr. Unger úr szavait. Elhihetik nekem, hogy nagy örömmel tölt el, hogy ismét stuttgarti barátaim körében lehetek.

Legutóbb a Waldorf-iskolai összejövetel alkalmából beszélhettem itt, és kifejtettem önöknek néhány témát az emberiség karmikus jellegű összefüggéseire és fejlődésére vonatkozóan. Ma folytatni szeretném azt az előadást, többé-kevésbé ismert dolgokból kiindulva, hogy azután rátérjek az ismeretlenekre.

Tudjuk, hogy amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor éterteste hamarosan szétoszlik a kozmoszban, azt követően, hogy a halál pillanatában fizikai testét levetette. Most nem vizsgáljuk meg a halált követő első szakaszt, az étertest levetését, és ennek a kozmoszban való szétoszlását, hanem az ezután következőket. Ezt úgy érthetjük meg a legjobban, ha először is az ember születés és halál között lejátszódó földi életére vetünk egy pillantást. Az emberi élet folyamán két élesen elkülönülő állapot váltakozik: az ébrenlét és az alvás. Az antropozófiai fejtegetésekből tudjuk, hogy az ébrenlét annak köszönhető, hogy a mai ember négy része – a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én – összekapcsolódik, és kölcsönösen támogatják egymás tevékenységét. Az alvó állapot úgy jön létre, hogy a fizikai és étertest az ágyban marad, és átmenetileg bizonyos fokig mintegy növényi életet folytat, míg az asztráltest és az én-organizáció a fizikai testtől és az étertesttől eloldódik, és önállóan él a szellemi világban.

Életünk mindennapi tapasztalatai közé tartozik, hogy amikor az ember visszaemlékezik földi életére, akkor valójában meghamisítja ezt az emlékezést. Ha ugyanis a hétköznapi tudattal visszagondolunk eddig eltelt életünkre, akkor ez a visszapillantás folyamatos haladásnak tűnik számunkra, ahogy az egyik esemény követi a másikat, és legtöbbször nem tudatosítjuk, hogy az emlékképek nem megszakítatlanul vonulnak el előttünk, mivelhogy a visszaemlékezésben az éjszakák állandóan közbeékelődnek. Ezt tehát valójában ilyen folyamatnak kellene érzékelnünk: nappal, éjszaka, nappal, éjszaka. A visszaemlékezésben van mindig egy világos szakasz, erre egy sötét következik, ezt ismét egy világos követi, és így tovább. A földi élet egy részét ugyanis átalusszuk, és ez a rész lényegében öntudatlan marad számunkra, az alvásban felmerülő álmok kivételével. Az alvás általában a földi élet harmadrészét teszi ki, ha az ember nem túlságosan álomszuszék. Kiszámíthatjuk, hogy mennyit alszunk az életben, és még akkor is, ha figyelembe is vesszük, hogy a gyermek jóval többet alszik, mint a felnőtt: körülbelül földi életünk idejének harmadát kapjuk meg.

Először is azt kérdezhetjük, hogy mit csinál alvásunk idején az én-organizációnk és az asztráltestünk? Természetesen a szellemi világban tartózkodnak. De a szellemi világban nem érzékelnek semmit – az álmok kivételével, mint mondtam – vagyis teljesen öntudatlanok maradnak. Az embert átlagos földi tudatának alkata mellett erősen megzavarná, ha alvás közben állandóan észlelné a szellemi világot: egyfelől vagy az történne, hogy felébredéskor, az ébrenlét idején tudatunk mintegy ájultnak tűnne, és valamilyen lebénult tudattal járkálnánk, amennyiben inkább ahrimáni hajlamúak vagyunk. Vagy pedig ébrenlétkor olyan zavaros tudattal járkálnánk, amelyben a gondolatok és érzések összevissza kavarognak, amennyiben inkább luciferi hajlam jellemez bennünket.

Az embert azonban az, amit a „Küszöb Őrének” nevezünk, általában megóvja attól, hogy éjszakánként észlelje a körülötte található szellemi világot. Amikor viszont áthaladunk a halál kapuján, és eltöltjük az első néhány napot, amikor levetjük étertestünket, akkor a halál és újabb születés között egy olyan időszakba lépünk át, amelyben visszafelé haladva végignézzük az emlékeinket: a halálunk napjával kezdjük, tovább megyünk az azt megelőző naphoz, és így tovább. Újra átéljük az életünket, de a halálunktól a születésünk irányában. Most azonban nem a nappalokat éljük át, hanem az éjszakákat! Ezért életünknek ez a visszafelé történő átélése életkorunk mintegy harmadrészét veszi igénybe. Ha valaki hatvanéves korában halt meg, akkor nála ez a visszafelé haladás körülbelül húsz évig tart. Ez az időszak tehát a földi életnél háromszor gyorsabban telik el. A halál és újabb születés között ezt a periódust úgy éljük végig, hogy az éjszakákra tekintünk, amikor nem tudatos módon éppúgy képek jöttek létre, amelyek bizonyos értelemben az életünk negatív képmásainak tekinthetők.

Ha a „Küszöb Őre” nem óvna meg bennünket az észleléstől, akkor minden egyes éjszaka – de számunkra elviselhetetlenül, és olyan további következményekkel, ahogy az előbb leírtam – átélnénk a másnak okozott gonosz cselekedeteinket, úgy, mintha belehelyezkednénk a másik emberbe, vagyis abba, amit ez az ember érzett és megélt a gonosz cselekedetünk közben. Alvás idején valóban abban a lényben vagyunk, akinek nappal különböző dolgokat okoztunk. De ezt az említett okból alvás közben nem észleljük. Halálunk után azonban mindezt átéljük a jelzett időszakban, mégpedig a lehető legintenzívebben. Földi életünkben visszafelé haladva mindazzal kapcsolatban átélünk ilyen kiegyenlítő élményeket, azzal kapcsolatban, amit tettünk vagy éppen elmulasztottunk. De hogyan éljük át ezeket a kiegyenlítő élményeket?

E kérdés megválaszolásához egy kozmikus eseményre kell utalnom. Amint emlékeznek, többször kifejtettem, hogy a földi fejlődés során az eredetileg a Föld-fejlődéshez tartozó Hold kivált a Földből. Nemrégiben beszéltem itt arról, hogy a Hold elszakadt a Földtől, és önálló fizikai létet alakított ki. Azt is említettem már, hogy miután a Hold leválasztotta fizikai természetét a Földről, bizonyos idő múlva az emberiség ősi tanítói is utána költöztek. Ezek a Földön élve nem öltöttek fizikai testet, csak étertestben éltek. Ezért imaginatív, inspiratív módon hatottak az emberekre. A népek mondáiban megőrzött, költői formába öltöztetett csodálatos tanítások abból a nagyszerű, fenséges ősi bölcsességből származnak, amelyet az ősi tanítók adtak át az emberiségnek. Az ősi tanítók azonban természetüknél fogva képesek voltak eltávozni a Holdra, és azóta ott élnek.

Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor ténylegesen átéli a kozmoszt. Mégpedig úgy éli át, hogy ottlétében egyre nagyobbá válik. Először belenő a Hold szférájába. Amikor halála után az ember a Hold-szférába érkezik, akkor találkozik ezeknek a nagy ősi tanítóknak mostani létével. Ezek a nagy ősi tanítók mintegy megőrzik az emberi nem naiv-ösztönös, ártatlan állapotát. Az ősi tanítók akkor voltak a Földön, amikor az emberek számára még nem jelent meg a gonosz cselekvés lehetősége. Ok a mostani időben mindazt látják, ami földi életünk éjszakái idején velünk kapcsolatban belekerül az Akasha Krónikába. Ezt áthatják a saját lényükkel, és a halál után életünk első egy harmadában való visszafelé követésében az élmények sokkal intenzívebb átélésére késztetnek bennünket, mint amit életünk eseményei közben éreztünk itt a Földön. Aki bele tud tekinteni abba, amit egy halott a halála utáni első évtizedekben átél, az tudja, hogy bármennyire is markánsak a földi élményeink, bármennyire is megráznak és felkavarnak bennünket, mégis a Holdra áttelepült, mágikus erővel rendelkező ősi tanítóknak köszönhetően sokkal erősebb hatásokat élünk át, ezek túlharsogják, elhalványítják földi élményeinket. És mi ezt akkor valóban átéljük. Ha – mondjuk – a Földön arcul ütöttek egy embert, akkor ebben a visszafelé élésben nem a saját elégedettségüket, a haragjukat vagy dühüket élik meg, amelyből az ütés fakadt, hanem belehúzódnak a másik emberbe, és teljesen átélik magukban annak fájdalmát és megrendülését. Pontosan azt érzik most, amit az a másik ember élt át. Egy halott élményeit tapasztalni olyasmi, ami ha nem is tör össze bennünket, de rendkívül intenzíven érinti a megfigyelőt.

Szeretnék erre egy példát felhozni. Bizonyára a legtöbben emlékeznek arra, hogy misztériumdrámáim alakjai között megrajzoltam Strader alakját is. Stradert a misztériumdrámák legtöbb szereplőjéhez hasonlóan a valóságból vettem. Volt valaki, aki csaknem ugyanúgy élt, ahogyan Stradert ábrázoltam a misztériumdrámákban. Gondolhatják, hogy ez a személyiség nagyon érdekelt fizikai-földi életében. De 1912-ben meghalt. Ettől kezdve viszont már a halála után bekövetkező élményei iránt érdeklődtem. Életében egyfajta teológiai-racionalista író lett, és mindaz, amit itt a Földön végigélt, sokkal intenzívebb fokon jelent meg akkor, amikor átélte könyvei hatását, teológiai racionalizmusát és így tovább. Miután már egy ideje követtem ezeket az élményeit, nem folytathattam Strader alakját a misztériumdrámákban: meghal a drámában, mert földi élete már nem foglalkoztatott, ez iránt kialudt az érdeklődésem, mert a halála utáni élményei érdekeltek.

Még egy kis esemény is adódott: néhány barátunk igen élénken érdeklődött a Strader-alak eredeti személyének hagyatéka iránt, azon fáradoztak, hogy megmutassák nekem. De engem nem érdekelt. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen azért, mert a halott iránti érdeklődésem sokkal erőteljesebb volt, és kioltott minden mást. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy az ember sokkal intenzívebben, jelentőségteljesebben él át mindent ebben a visszafelé haladásban, mint ahogyan ez a Földön lehetséges. Földi életünk szinte álomszerű ehhez az átéléshez képest. De ez egy negatív átélés, mert annak következményeit éljük át egy másik emberben, amit vele tettünk, vagy amit elmulasztottunk. Ezért nem is lenne szabad ezt valami hátborzongató létként leírni. Az embernek ekkor mindenesetre rá kell ébrednie arra, hogy melyik tette, gondolata, érzése volt helyes vagy helytelen.

Nos, a karma első csírája ebben az időszakban alakul ki. Mert amikor az ember megtapasztalja, hogy a halál és újabb születés között hogyan történnek a dolgok, akkor mindent másképpen ítél meg, mint mi itt a Földön. Talán említettem már, hogy sok évvel ezelőtt megismerkedtem egy hölggyel, aki végighallgatott egy beszélgetést az ismétlődő földi életekről. Azt mondta, hogy miután megízlelte ezt az egyet, nem kíván még egybe belekóstolni, és nagyon háborgott az ismétlődő visszatérések lehetősége ellen. Azt kellett mondanom neki: lehet, hogy itt a Földön ez a véleménye, de nem ezen múlik a dolog, hanem hogy majd azon, hogy a halál és egy újabb születés között mi lesz a véleménye. Ezt akkor helybenhagyta, de elutazása után küldött nekem egy lapot, azon azt írta, hogy mégsem ismeri el, hogy vannak újabb földi életek.

Amikor az ember mindent annyira intenzíven él át a halála után, akkor egyúttal el is határoz valamit, amit így fejezhetnénk ki: ez vagy az a cselekedetem tökéletlenné tett, kisebb értékű emberi lény- nyé váltam, ezt nekem helyre kell hoznom! Ebből adódik a karma szándéka. A szellemi világban a halál és az újabb születés közötti életben a szándékok realitások. Ahogyan itt realitás, hogy megégetik az ujjukat, ha a tűzbe tartják, úgy jelent realitást a szellemi világban az, amikor valamit elhatároznak. És bizonyos, hogy tesznek is ilyen elhatározásokat!

Mindez a Hold-szférában történik az emberrel. A következő szférákban, a Merkúr- és Vénusz-szférában azután lassanként felkészülünk arra, hogy majd belépjünk a Nap szférájába. A Merkúr- és Vénusz-szféra teremti meg ugyanis az átmenet a Napszférába. De ide semmiképpen sem juthatunk be addig, amíg magunkkal hurcoljuk a gonoszság batyuját, egész terhét, amit lelkünk magával hurcolt a Hold-szféráig. A kozmosznak olyan a felépítése, hogy a gonoszságnak ott kell maradnia a Hold-szférában, amikor eljövünk onnan. Mindez ott várakozik, amíg vissza nem térünk. Hiszen Földre szállásunkkor ismét a Hold-szférán fogunk áthaladni. A gonoszsággal azonban önmagunk egy jó részét hagyjuk most itt a Hold-szférában, mivelhogy az ember azonos a tetteivel. Ha itt a Földön valami gonoszat teszek, azzal egyúttal kisebb értékűvé válok. Amikor tehát a Hold-szférából kijutok, akkor elveszítem önmagam egy részét is: a saját lényem egyik felét ott hagyom. Ha lenne egy annyira megátalkodott gonosztevő, aki sohasem tett volna valami jót életében, az mindenestül ott maradna a Holdszférában. Ilyen ember persze nincs, így az emberek továbbmennek.

Ezután többé vagy kevésbé teljes vagy éppen igen megfogyatkozott lényként először a Merkúr-szférába érkezünk. A halál és újabb születés között a Merkúr-szférában is különleges dolgokat élünk át, de ezek már a Nap-létre készítenek elő bennünket. Látják, itt a fizikai-földi létben különböző betegségeket kaphatunk. A Nap-szférába azonban teljesen egészséges lélekkel és szellemmel kell belépnünk. Ezért a Merkúr-szférában megszabadítanak bennünket a lélek mindenfajta betegségétől, amit magában hord. Igazi orvostudományt ezért csak akkor tanulhatunk, ha megnézzük, hogy a halottakat hogyan szabadítják meg betegségeiktől a Merkúr- szférában. Ebből érthetjük meg, hogy mit kell tennünk az emberekkel a Földön, hogy megszabadítsuk őket betegségeiktől. Azokban a korokban, amikor még fennálltak a misztériumok és az embereknek ösztönös szellemi látásuk volt, mindig úgy tekintették a gyógyítást, mint ami a Merkúr-szférából került le a Földre és a misztériumokon keresztül nyilatkoztatták ki. Mert nézzék csak: a mai ember mit ért az istenen? Olyan lényt, akit a Földön sohasem lehetne érzékelni. Az ösztönös szellemi látás ősi korában élő ember számára ez nem így volt. A Merkúrnak is megvoltak a maga misztériumai. Léteztek Merkúr-misztériumok, utánanézhetnek A szellemtudomány körvonalaiban. És a Merkúr-misztériumok legelső főpapja maga Merkúr volt. Úgy valósult meg, hogy született egy ember, akinek szellemét egy emberfeletti folyamat révén felszabadították, hogy más úton keressen megtestesülést. A test megvolt, és ezt a testet használta Merkúr isten földi megtestesüléséhez, vagyis hogy a misztériumokban megmutatkozzék. A régi misztériumokban az istenek voltak a tanítók. Ez valamennyi görög istennél így volt, mindannyian jártak a Földön. És Merkúr isten tanította az embereknek a gyógyítást. Ezt a hagyományt később Hippokratész őrizte meg.

Ezután a Vénusz szférájába ér az ember. A Vénusz-szférában az történik, hogy az ember teljesen érzékeli saját hiányosságait, de éppen a Vénusz-szférában készülünk fel a Nap-lét számára, ahol az ember a legtovább tartózkodik. Itt kétszer vagyunk jelen, de most csak az egyik alkalomról fogok beszélni. A Nap-létben tartózkodunk tehát a leghosszabb ideig. Ebben a Nap-létben először is azokkal a lelkekkel vagyunk együtt, akikkel valamilyen karmikus közösségben állunk, és akik most szintén a szellemi világban vannak, vagyis éppen olyan halottak, mint mi. Együtt vagyunk azonban a magasabb hierarchiák szellemi lényeivel is: az Angyalokkal, Arkangyalokkal, Archékkal, Exuziákkal, Dünamiszokkal, Küriotészekkel és a többiekkel.

Mi történik itt? Minthogy az ember észleli tudatában a hiányosságait, azért következő földi életének mintáján és ősképén kezd el dolgozni a magasabb hierarchiák lényeivel együtt. A Naplét első felében inkább fizikai testiségének ősképét dolgozza ki, a második felében pedig inkább elkövetkezendő földi életének morális ősképét. A Nap-lét alatt végzett munkánk igazán nem olyan egyhangú, mint amilyennek elképzelik; mérhetetlenül gazdagabb, nagyszerűbb és hatalmasabb, mint bármi, amit az ember a Földön átélhet. Itt a Földön az ember nem azt éli át, amit a bőre közvetlenül határol, hanem azt, ami rajta kívül található. A Nap-lét alatt ez éppen fordítva van: itt az ember mindazt átéli saját magában, ami a kozmoszban van. Ahogyan itt azt mondjuk, hogy ez a gyomrom, úgy akkor azt mondjuk: ott kint van a Vénuszom. Ahogyan itt azt mondjuk, hogy ez a szívem, úgy akkor azt mondjuk: ez a Napom. A világmindenség lényei lesznek a szerveink. Azonosulunk a világmindenséggel, és a Földön álló ember – akit persze akkor szellemileg ragadunk meg – akit a földi anyagiság csak körülburkol, ő lesz akkor a külvilágunk. Az embernek ez a belső világa valóban átfogóbb, grandiózusabb, mint az emberen kívüli fizikai kozmosz innen a Földről nézve. A Földön az ember nincs tudatában annak, hogy kozmikusan mi minden rejlik benne. Pedig ez sokkal monumentálisabb annál, mint amit az ember itt a Földön maga körül lát. Amit az ember magában hordoz, az a Naplét alatt válik számára nyilvánvalóvá. És saját fizikai és morális lényének felépítését a következő földi élete számára éppen abból dolgozza ki, ami az ottani világa. Ekkor a karmánkon is dolgozunk. Miután a halál utáni első évtizedekben megismertük, hogy magunkon mit kell majd változtatnunk a karma megvalósításához. De hozzáteszem: a végső csiszolás csak akkor történik meg, amikor visszafelé másodszor haladunk át a Hold-szférán, és újra találkozunk gonoszságainkkal; ekkor az elhatározásunkhoz, ahhoz, amit ősmintaként kidolgoztunk, hozzáillesztjük azt az erőt is, hogy belevessük magunkat karmánkba az újabb földi életünkben.

Hogy pontosabban megértsük azt, hogy tulajdonképpen miként történik a karma kidolgozása, ehhez fel kell tennünk azt a kérdést, hogy valójában mi is egyáltalán egy csillag? A fizikusok úgy beszélnek a csillagokról, mintha égő gázgömbök, vagy ehhez hasonlók lennének. De egyáltalán nem ez a helyzet. Képzeljék el, hogy a Vénuszon vannak. Akkor a Föld nagyjából olyannak tűnne, mint most nekünk a Vénusz, és úgy írnánk le, ahogyan most a Vénuszt írják le, de közben nem vennénk észre azt, hogy a Föld egy lakott bolygó, igen sok emberlélek él rajta. De ahol a többi égitest ragyog, ott is ugyanígy lelkek vannak. Lelkeket találunk a Holdon: a nagy ősi tanítók lelkeit, némileg összekeveredve az angyalok lelkével. A Merkúron: az Arkangyalok lelke van, velük akkor vagyunk együtt, amikor átsietünk az Arkangyalok szféráján – Merkúr isten arkangyali lény. A Vénuszon azután az Archék találhatók. A Nap időszakában az Exuziákkal, Dünamiszokkal, Küriotészekkel élünk: a karmánkat főként velük együtt alakítjuk ki. A kozmosz fénylő égitesteiben tehát szellemi lények csoportjainak külső jeleit kell látnunk. Tudnunk kell, hogy amerre egy csillagot látunk, ott szellemi lények lakóhelye található.

Miután az ember átélte a Nap-létet, megy tovább a Mars-, Jupiter-, és Szaturnusz-szférába. Már a Nap-szférában megkezdte a karmáján való munkálkodást. De ezenkívül szüksége van azokra a szellemi lényekre is, akik ezekben a szférákban élnek, a Marson, a Jupiteren és a Szaturnuszon, hogy karmáját úgy készítse elő, hogy az majd valóban megvalósulhasson a Földön, és hogy a Holdszférán át visszatérve megtalálja saját gonosz részét. Különösen akkor válik fontossá a karmikus összefüggések végső kidolgozása éppen a Mars-, Jupiter- vagy Szaturnusz-szférában, amikor nagyon egyedi, jellegzetes emberi sors kialakításáról van szó. A karmán azonban a Vénusz-szférába való visszatéréskor és a Merkúr- szférában is még dolgozhatunk. Az ember tehát halála és újra- születése között a bolygórendszer lényeivel együtt a karmáját alakítja ki. Rendkívül érdekes a karmán végzett munka ilyen követése.

Mára eljött az ideje annak – ezt egyszer már kifejtettem itt – amikor nyíltabban, szabadabban, vagyis leplezetlenül beszélhetünk bizonyos szellemi tényekről. A Karácsonyi Gyűlés a Goetheanumban arra szolgált, hogy bevezesse az ezoterikának ezt az oldalát, amelynek jelenkorunkban át kell hatnia az egész Antropozófiai Társaságot. Ezért kezdtem bele a különféle karmikus összefüggések magyarázatába, amikor legutóbb önöknél jártam. Ne higgyük, hogy durva kézzel nyúlunk az emberi életbe, amikor azon fáradozunk, hogy éppen az alapvető emberi jelenségekkel kapcsolatban karmikus összefüggésekről beszéljünk. A világ csak ezáltal lesz átlátható, világos, és így valójában nem szegényebbé, hanem gazdagabbá, nagyszerűbbé válik.

Szeretnék ezért egy olyan személyiségről beszélni, aki a II. század körül rendkívül nyitott lelkülettel inkarnálódott a mai Itáliában, tehát az akkori Rómában. Átélte mindazt az áldozatos mártíromságot, ami azoknak jutott ki, akik a Római Birodalomban keresztény életmódot akartak folytatni, és tanúja volt azoknak a kegyetlen igazságtalanságoknak, a romlottságnak, elposványosodásnak, amiben az akkori Római Birodalom bővelkedett. A jó és a rossz tömegesen zúdult ennek a személyiségnek az érzelmeire. Ha a szellemtudomány olyan eszközeivel pillantunk rá, amelyekkel kikutatható az ilyesmi, akkor megfigyelhetjük, hogy ezt az individualitást valóban az élet viharai taszították bele abba, amit a Krisztus utáni II. század második felében éltek át az emberek a kereszténység terjesztésekor a Római Birodalomban. Van valami rendkívül megragadó ebben a személyiségben, amikor úgy vetjük rá szellemi pillantásunkat, ahogy legutóbb kifejtettem önöknek más emberek ismételt földi életeit vizsgálva.

Ez a személy magas kort ért meg, és miután olyan sok, úgymond áldozatos jóságot látott a kibontakozó kereszténységben, és oly végtelenül sok gonoszságot, rosszat az akkori rómaiságban, valamilyen ítélethez és kérdéshez jutott el: hol van akkor a középút? Csak az egészen jó és egészen rossz létezik a világban? – Imaginatív, inspiratív tudattal világosan követhető, hogy ez a személy azután a XI. században nőként született meg újra. A női személyiség élményei révén egyfelől kiegyenlítődött az a keménység, szögletesség, amelyhez ez a személyiség római életének idősebb korában jutott. Most lágyabb lett, és a jó és a rossz problémája belső gondolkodó szemléléssé alakult át benne. Ez a személyiség ezt követően a XVIII. században tért vissza, és mint Friedrich Schiller német költő jött a világra. Próbáljanak behatolni Schiller életébe, ahogyan kibontakozik: először csak egy középszerűséghez ér, később szüksége volt Goethére ahhoz, hogy mindazt levesse, amit abból a meggyőződésből hozott magával, hogy csak a jó és csak a rossz létezik. Olvassák el drámáit, és megértik azokat, ha ilyen módon visszapillantanak régebbi földi életére. De milyen körülménynek kell ezt tulajdonítanunk? Annak, hogy Schillerben elevenen éltek római kori életének eseményei, miután azonban végigélte női inkarnációját a középkorban, a halál és újabb születés közötti időben különösen a Szaturnusz-szférában alakította ki a karmáját.

A Szaturnusz-szféra különleges sajátosságának és szellemi lényeinek megismeréséhez tulajdonképpen az idős kor beavatási tudományára van szükség. Hiszen felvethetik az a kérdést: hogyan ismerjük meg egyáltalán azt, ami az égitesteken és hasonlókon él? Már leírtam önöknek, hogy amikor az ember felemelkedik az imaginatív tudathoz, akkor egész életét egy nagy tablóban látja, de bizonyos időszakokra felosztva. Ha megszerzi az inspirációt, és ismét üres tudathoz jut oly módon, hogy kioltja ezt az élettablót, akkor mindegyik időszakból felvillan valami. De ahelyett, hogy saját életét látná születése és hetedik életéve között, az élettablónak ezen a helyén a Hold történéseit pillantja meg: képes lesz belelátni a Holdon történő eseményekbe. Az élet második hétéves szakaszában a Merkúr-lét csillan át mindazon, ami a fogváltás és a nemi érés között játszódik le. Ha visszafelé követjük az iskoláskor életét ebben a tablóban, akkor ez elvezet a Merkúr-létbe. Gondolják el, hogy az ösztönös bölcsesség korában voltaképpen milyen ösztönös látással különítették el az egyes bolygók funkcióit. A statisztika azt tanítja, hogy az ember nem születése és fogváltása között a legegészségesebb, nem is a nemi érés után, hanem iskolás korában, mert a Merkúr ebben az időszakban hat bele leginkább az emberbe és földi életébe. A következő szakaszban, a nemi érés és körülbelül a huszonegyedik, huszonkettedik év közötti részben a Vénusz folyamatait és lényeit látjuk. Az is igen találó, hogy a nemiség idejének kezdetét a Vénusz-szférához rendelték. A huszonegyedik és negyvenkettedik év között végig a Nap-lét érvényesül a negyvenkettedik és negyvenkilencedik év között a Mars-lét. A negyvenkilencedik és ötvenhatodik év között a Jupiter-lét van hatással ránk, a Szaturnusz-lét pedig az ötvenhatodik és hatvanharmadik év között. Azokat az összefüggéseket, amelyek érvényesülésében a Szaturnusznak része van, még a beavatott személy is csak akkor láthatja a halál és az újabb születés közötti élet vonatkozásában, ha már túlhaladta hatvanharmadik életévét. Ez előtt a legkülönfélébb módokon ugyan megtudhatunk egyet s mást a Szaturnusz-létről, de az ottani dolgok összefüggését csak akkor érzékelhetjük saját megfigyeléseink révén, ha átlépünk a hatvanharmadik életévünkön. Így megérthetik önök, hogy csak most beszélek olyasmiről, ami a Szaturnusz létével kapcsolatos.

Schiller tehát a saját karmáját különösen a Szaturnusz-szférában dolgozta ki. Ha ezt a Szaturnusz-létet azon a módon vizsgáljuk meg, ahogyan itt bemutatom, akkor ez a legnagyobb mértékben megdöbbentő benyomást kelt az emberben, mivel teljesen eltér mindentől, amit a Földön élünk át. A Szaturnusz lényeinek tudatában ugyanis csak a múlt van, a jelen egyáltalán nem létezik számukra. A múlt azonban lenyűgöző módon jelenik meg ott. Hogy ezt olyasmivel hasonlítsam össze, ami a Földön történhetne – természetesen ilyen nem történik meg, de elképzelhetjük – akkor azt kellene mondanom: gondolják el, hogy önöknek sejtelmük sincs arról, hogy hogyan néznek ki, éppen csak annyit tudnak, hogy léteznek. Amikor valamit cselekszenek, tevékenykednek, arról semmit sem tudnak, csak akkor, amikor már múlttá vált. Képzeljék el, hogy mennek: nem érzékelik a saját lépéseiket, a mozdulataikat, ám ezek a mozdulatok önök mögött rögtön, mondjuk, egy hóemberré merevednek. Nyomon követhetik az egész mozgást, amikor körülpillantanak és meglátják, hogy mit csináltak. Ilyen az élete ezeknek a különös szellemi lényeknek a Szaturnus- zon. Sohasem észlelik, amit ők a jelen közvetlen elhatározásából tesznek, csak akkor érzékelik azt, amikor már elmúlt. Mindennapi tudatunkkal ezt nehezen tudjuk elképzelni, pedig így van. Egy ilyen létben találjuk azokat a lényeket, akik a Schillerhez hasonló individualitásokkal a karmát formálják. Az ilyen személyiségek részesülnek a múltba való csodálatos betekintésben. Így mielőtt Schiller lelke megszületett volna 1759-ben, valóban a saját karmájával összefüggő múlt grandiózus visszapillantását élte át a szellemi világban. Amikor a Földre ért, ennek reakciója jött létre: a múlt szemlélése a jövő ideáljainak lelkes megragadásává alakult át. Így Schillernek a Szaturnusz-létben végzett karmikus munkájából a jövő ideáljai bontakoztak ki.

Nézzünk egy másik személyt, aki egykor egyik földi életét Görögországban töltötte, ahol találkozott a görög szobrászattal és a platóni filozófiával. Ifjúkorában különösen nagy lelkesedéssel sajátította el a szobrászművészetet, amit egyúttal szellemi módon is tekinthetünk: a szellemileg szemléltek nagy belső művészi erő segítségével átültethetők a művészet szférájába. Ezt a személyt, miután egyéb inkarnációkon is áthaladt, karmája alakításában követnünk kell a Jupiter-szférába. A Jupiter lényei másmilyenek, mint a Szaturnusz-lények. De a Jupiter lényei különböznek a földi emberektől is. Ha a földi ember bölcs akar lenni, akkor egy belső fejlődésen kell keresztülmennie, küzdenie kell, belsőleg harcolnia, erőfeszítéseket tennie, vagyis az ember a Földön csak egy fejlődéssel eltelt idő során növekszik fel egy szerény bölcsesség szintjére. A Jupiter lényeinél ez másképpen van. Egyáltalán nem úgy születnek, mint a földi lények, hanem a kozmoszból alakítják ki magukat. Amilyennek egy felhő formálódását látjuk, úgy formálják ki magukat éteri-asztrális módon a Jupiter lényei a kozmoszból. Nem halnak meg, hanem áthatják egymást, ezért férnek el. Valójában ők alkotják a realizált bölcsességet. Bölcsességgel születnek, és nem is lehetnek másmilyenek, mint bölcsek. Ahogy nekünk vérkeringésünk van, úgy létezik számukra a bölcsesség. Ez a természetük. Ilyenek hát a Jupiter-lények, akiknél ugyancsak kialakítható a karma. Az a személyiség, akinek Görögországban volt az egyik legfontosabb földi élete, áthaladt a Jupiter-szférán, megérintette a Jupiter egész bölcsessége, itt kialakította karmáját, és a XVIII. században, mint Goethe született meg újra. Ezért találjuk Goethénél a görögség és a bölcsesség olyan csodálatos összefonódását.

Nem hiszem, hogy a Föld történelme veszítene értékéből, ha a történelmet úgy tanulmányozzuk, hogy a földi történéseket a misztériumokból, a kozmosz titkaiból értjük meg. Jöhetnek ugyan száraz professzorok, és azt mondhatják: sokkal életszerűbb, ha Goethét, az embert úgy vesszük, ahogyan megmutatta magát nekünk, mint hogyha valami magasabb szférába emeljük fel! – Az emberiség fejlődésének jobb korszakaiban, amikor még létezett ösztönös szellemi látás, az emberek nyíltan beszéltek arról, hogy a kozmikus lét miképpen nyilatkozik meg az emberek cselekvése és élete révén itt a Földön. Nekünk is vissza kell térnünk ehhez, ki kell jutnunk abból az absztrakcióból, amikor úgy véljük, hogy csak valamiféle giliszták vagyunk itt a Földön, akik kitekintve csak annyit látnak a világból, amit a csillagászok és asztrofizikusok mondanak a csillagokról. Mindenképpen látnunk kell azt a küzdelmet, amely sokat szenvedett civilizációnkban és kultúránkban folyik az olyan emberek között, akik azért harcolnak a szellem ügyéért, hogy átlássák a kozmosz szellemi törvényszerűségeit, és azok között, akik mit sem akarnak tudni erről. Az utóbbiak nemcsak a természettudományban korlátozódnak a Földre, hanem abban is, amit az egyetemeken szellemtudománynak neveznek: itt ún. dokumentumokat tanulmányoznak, tehát szintén csak fizikai-érzékszervi dolgokat. A dolog persze eldől majd a Föld-fejlődés során. Ha a szellemi hanyatlás tovább folytatódik, egyre inkább elterjed az a betegség, amelyről már évek óta beszélek, sőt a nyilvános előadásokon is megemlítettem. Az orvosi könyvekben még nem sok szó esik róla, de az életben annál több: ez a „dementia professoralis”. Ennek elkerülése érdekében az embernek rá kell szánnia magát arra, hogy lelkesedjen az érzékfelettiség megismerése iránt. Ezzel be fog hatolni a kozmosz és az emberi élet kapcsolatába is.

Bemutatnék még egy harmadik példát, ami kissé bonyolultabb. Itt olyan személyiségről van szó, aki egyik régebbi földi életében Indiában testesült meg, amikor India már hanyatlóban volt. Ebben a földi életében mindenfélét megtapasztalt, már amit rendkívül gyenge fizikai látása lehetővé tett. Foglalkoznunk kell az ilyen részletekkel is. Legutóbb felhívtam a figyelmüket arra, hogy legtöbbször a kis részletek által jutunk el az összefüggések meglátásához. Ez a személy különböző egyéb földi életeket is átélt, de ezek nem voltak annyira mérvadóak, mint az az élete, amelyik Indiában éppen azt a hajlamot alakította ki benne, hogy gyenge látása miatt kissé felületes pillantással bámulja a lótuszvirágokat, inkább ködös vágyakozással, mint éles világosságban, és általában úgy ismerte meg a világot, mint amikor elnézünk mellette, anélkül, hogy behatolnánk a dolgokba. Ez az individualitás később bonyolult módon alakította ki a karmáját. Először a Mars-szférában sajátította el mindazt, ami ezt a személyiséget szellemi területen egyfajta harcias kakassá tette. Ezután igen sokat dolgozott karmáján a Merkúr- szférában, humort, iróniát vett fel ebben a szférában. Ez a személyiség arra készül, hogy Európában szülessen meg újra, de áthalad a Mars-szférán: harc, áthalad a Merkúr-szférán: metsző kritikus elmeél és érzésvilág. Miután a Vénusz-szférában további tulajdonságokat alakított ki magában – ez valóban igen összetett karma – és mintegy elnézett a fizikai felett, miközben rendkívül intenzíven átszellemiesült: Heinrich Heine lesz a XIX. században. Próbáljanak egyszer igazán belehelyezkedni Heine minden egyes versszakába, egészen a nyelvezetig, a megformálásig, az egyes szavakig: tudni fogják, hogy ez tulajdonképpen a Merkúr-, a Vénusz- és a Mars-szférában jött létre, hogy mindez a kozmoszból származik. A karma a kozmoszban alakul és formálódik, de itt a Földön éljük meg.

Ha visszatekintünk az élettablóra: látjuk a Hold, és a Merkúr szféráját; majd a nemi érettségtől a huszonegyedik, huszonkettedik évig a Vénusz-szférát, a huszonegyediktől a negyvenkettedik évig a Nap-szférát, azután a Mars-, a Jupiter- és a Szaturnusz-szférát – az ezután következő éveket elhagyom, ekkor is látunk valamit, de erre most nem térhetek ki – akkor megértjük, hogy ezeknek a szféráknak közük van a karmához. A hétköznapi tudat nem tudja, hogy ezek benne vannak az emberben: a Merkúr-lét, a Hold-lét, és így tovább. A karmát mégis az viszi véghez, ami az emberben van, ez sodorja abba az irányba, hogy a karma megvalósuljon. Ha tehát odaát Heinrich Heine kialakította a karmáját a Vénusz, a Merkúr és a Mars lényeinek a segítségével, úgy ugyanezek a Vénusz-, Merkúr- és Mars-lények azok, akik most Heine földi testiségén keresztül hatnak, hogy segítsenek neki karmáját teljesíteni. Az ember – éppen karmája révén – így illeszkedik egész lényével a kozmoszba. Itt a Földön a kozmoszt éli ki. Természetesen mindenki másképpen.

Ezeket a dolgokat szabad, átfogó értelemmel kell megfigyelnünk. Ha azt mondom, hogy Goethe a Jupiter-szférában, az ott működő lények révén, ösztönös bölcsességgé alakította át azt, amit a régi Görögországban megalapozott, úgy ez kitűnik mindabból, amit megalkotott. De egy másik embernél ez megint más módon történik. A mexikói kultúra hanyatlása idején élt ott egy individualitás, abban a korban, amikor még megtalálhatók voltak a misztériumok bizonyos utóhangjai és a kultuszok is. Mexikó misztériumának egész dekadens mágiájában igen intenzíven elmerült tehát valaki, aki nagyon pontosan tudta, hogy mi mindenben él benne Quetzalkoatl, Tetzkatlipoka, Taotl. A szokásos művelődéstörténet általában alig tartalmaz ezekről többet, mint a nevüket. De az embereket valamikor még egészen eleven képzetek, kapcsolatok fűzték ezekhez az istenekhez, Quetzalkoatlhoz, Tetzkatlipokához, Taotlhoz. Ez a személyiség megismerte mindezt, és aránylag gyorsan, közbeeső földi életek nélkül született meg újra a XIX. században, mint a mágikus-okkult Eliphas Lévi, miután a halál és az újabb születés közötti életben áthaladt a Jupiter-szférán. A régi Mexikóban varázslatot, mágiát, akkorra már elavult dolgokat tanulmányozott. Ez a Jupiter-szférában úgy formálódott át, hogy az a sajátos, de primitív bölcsesség jött létre – valami alacsonyabb fajtájú bölcsesség – ahogyan ez Eliphas Lévi könyveiben megjelenik. Ami Goethénél a szelíd olimposzi tüzet, a kimagasló bölcsességet teremthette meg régebbi földi élete alapján a Jupiter-szférában, az Eliphas Lévinél mindenféle sarlatánszerű varázsigék mondogatásába torzult. Földi életeink mérvadók abban, amit a csillagok a karmánkból hoznak létre. De a csillagok – vagyis azok a szellemi lények, akik ott találhatók, ahol létüket a csillagok jelzik – átalakítják karmává azt, ami itt a Földön e karma alapjául szolgál.

Látják, az antropozófiát ilyen módon próbáljuk egyre jobban elmélyíteni. El kell fogadnunk, hogy egyes dolgok paradox módon, meghökkentően hangzanak. De a valódi igazságok paradoxak és meghökkentők. Az emberi élet alapjai mélyebbek és bonyolultabbak, mint általában hiszik. Megértésükhöz nem maradhatunk gondolatainkkal a Földön, el kell hagynunk a Földet a kozmosz messzeségeibe. Ahogy a Földön nagyon könnyen elfeledkezünk a szellemiről, és csakis az anyagra tekintünk, úgy ennek éppen az ellenkezője történik, ha akár csak egy kevés imaginatív megismeréssel is eljutunk a csillagos égbe. Ekkor egész biztosan elfeledkezünk az anyagról, és lassanként meglátjuk a szellemi lényeket, ahogyan a szegény pásztorok is a régi korokban, és ez így volt egészen a középkorig terjedően, amikor nem pusztán külső jeleket rajzoltak az égboltra, hanem alakokat, mert ezeket az alakokat valóban látták imaginatív megismeréssel. Mint már többször elmondtam, az antropozófia az érzésvilágunkat is elmélyíti. Mert gondolják csak el: a leírt megismerést alkalmazva rátekintünk egy ember sorsára. Mi mindent látunk abban! Ezután minden ember sorsára szent tisztelettel fogunk tekinteni. Mert mi működik az egyes emberek sorsában? A bolygók, a csillagok átfogó bölcsessége! Az istenek működését a világegyetemben, semmi másban nem látjuk meg olyan lenyűgöző, mélyen a lelkünkbe hasító módon, mint az emberi sorsban, ebben az örökkévalóságon áthullámzó, mindenre kiterjedő kozmikus igazságszolgáltatásban, ami voltaképpen az isteneknek az ember lénye mögött ható léte, cselekvése és gondolkodása.

Ma ennyit akartam önöknek elmondani a karmáról.

– Arnheim, 1924. július 18.

[Az antropozófiai mozgalom rendeltetése. Korábbi együttműködés a szellemiségben. Az érzékfeletti kultusz hatalmas imaginációi Michael földi tanításának előjeleként. Michael áramlata és az új kereszténység. Az emberek kétféle csoportja: a Krisztusba belefáradt, és a Krisztus után vágyódók. A platonikusok és arisztotelikusok.]

Tegnapi késői érkezésem miatt nem mondhattam el méltó módon, ami a Karácsonyi Gyűlés óta történt a Goetheanumban, az Antropozófiai Társaságban. Csak röviden szólok a leglényegesebbről, hiszen barátaink megismerhették „Közlöny”-ünkből, hogy miért jött létre a Karácsonyi Gyűlés, majd mélyebb összefüggéseit tekintve foglalkozom azzal, amit ez a Karácsonyi Gyűlés jelent az Antropozófiai Társaság számára.

A Karácsonyi Gyűlésnek igazi megújulást, mondhatnám egy alapítást kellene jelentenie az Antropozófiai Társaság számára. A Karácsonyi Gyűlés előtt mindig megkülönböztettem az antropozó- fiai mozgalmat és az Antropozófiai Társaságot. Az utóbbinak mintegy földi vetületében kellene megjelenítenie azt, ami a szellemi világban a szellemi élet bizonyos áramlataként lép fel. Amit itt a Földön tanítunk, és mint antropozófiai bölcsességet közlünk, annak azt kell visszatükröznie, ami korunkban az emberiség mostani fejlődési fázisának megfelelően áramlik a szellemi világból. Akkoriban az Antropozófiai Társaság mintegy csak az ügyintézője volt annak, ami az antropozófiai tudás tartalmaként jelent meg az antropozófiai mozgalomban.

Az idők folyamán kiderült, hogy ez nem képes az antropozófia igazi, valóságos műveléséhez kapcsolódni. Ezért vált szükségessé, hogy én magam vegyem át a dornachi elnökséggel együtt az Antropozófiai Társaság vezetését. Eddig tanítottam az antropozófiát, és az Antropozófiai Társasággal nem volt semmilyen hivatalos kapcsolatom. Most azonban egyesült az antropozófiai mozgalom az Antropozófiai Társasággal. A dornachi Karácsonyi Gyűlés óta tehát a korábbinak az ellenkezője érvényes: nem teszünk különbséget az antropozófiai mozgalom és az Antropozófiai Társaság között, a kettőnek eggyé kell válnia. Tekintsük a Goetheanum velem együttműködő elnökségét egyfajta ezoterikus elnökségnek; amit tesznek, az úgy jellemezhető, hogy már művelik az antropozófiát, míg régebben csak ügyintézés formájában kapcsolódtak ahhoz, amit az antropozófiában tanítunk.

Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy az egész Antropozófiai Társaságot fokozatosan más alapra kell helyeznünk, olyanra, amely lehetővé teszi, hogy az ezoterika közvetlenül beleáramoljon a Társaságba. A jövőben az Antropozófiai Társaság tulajdonképpeni mivoltának oly módon kell alakulnia, hogy akik antropozófusok akarnak lenni, azok megfelelő érzületet hozzanak magukkal. Ezért meg kell különböztetnünk az Általános Antropozófiai Társaságot, amely, mint karácsonykor kihirdettük, ezentúl teljesen nyilvános társaság lesz, mindenki beszerezheti az előadásciklusokat – bizonyos eszmei-spirituális feltételek mellett – és az Általános Antropozófiai Társaságon belül azóta megalapított Szellemtudományi Főiskolát, amely majd három osztályra fog tagolódni. Eddig csak az első osztály jött létre. Aki az iskola tagja akar lenni, annak más kötelezettségeket kell vállalnia, mint azoknak, akik csak általános tagjai az Antropozófiai Társaságnak. A Társaság tagja mindenki lehet, akit érdekel az antropozófia és befogadja e tanítás tartalmát, ezzel voltaképpen nem vállal több kötelezettséget, mint amit morális okokból minden tisztességes ember önként követhet.

Ezzel sok olyasminek is elejét vesszük, ami éppen az utóbbi években károsan befolyásolta az Antropozófiai Társaságot, és számos tagunknak szerzett nehéz órákat, mivel úgymond jó szándékból egyesek mindenfélét kezdeményeztek, de ezekből a dolgokból mégsem az lett, aminek feltüntették őket, és valójában mellék- utakra terelték az antropozófiai mozgalmat. A jövőben az antro- pozófiai mozgalom fog emberi módon az Antropozófiai Társaságon átáramlani.

Minél inkább belátják ezt, annál gyümölcsözőbb lesz ez az antropozófiai mozgalom számára. Elmondhatom, hogy mivel akkor karácsonykor ez az impulzus uralkodott azok között, akik a Goetheanumban összegyűltek, ezért karácsony óta teljesen más hangot üthetünk meg az antropozófiai mozgalomban. Mélységes megnyugvással állapíthatom meg, hogy a különböző helyeken, ahol eddig megfordultam, mindenütt szívélyes előzékenységgel fogadták ezt a hangot. Megállapíthatjuk, hogy amit karácsonykor vállaltunk, az bizonyos értelemben merészség volt a részünkről. Mivel az Antropozófiai Társaság vezetését közvetlenül összekapcsoltuk a spirituális bölcsesség tartalmának képviselésével, ezért megvolt annak lehetősége, hogy azok a szellemi hatalmak, akik a szellemi világban vezetik az antropozófiai mozgalmat, esetleg leveszik a kezüket rólunk. Elmondhatjuk, hogy ennek az ellenkezője történt: ezek a szellemi hatalmak nagyobb jóindulattal, fokozottabb jóakarattal viseltetnek aziránt, ami most áramlik át az antropozófiai mozgalmon. Bizonyos értelemben ígéretet tettünk a szellemi világnak. Ezt az ígéretet rendületlenül megtartjuk, és meglátják, hogy a jövőben úgy történnek majd a dolgok, ahogyan azt a szellemi világnak megígértük. Így nemcsak az antropozófiai mozgalommal, hanem az Antropozófiai Társasággal szemben is felelősség hárul az elnökségre.

Akik a Szellemtudományi Főiskola tagjai akarnak lenni, azoktól megkívánjuk, hogy az életben az antropozófiai mozgalom igazi reprezentánsai legyenek, és a dornachi Goetheanum ezoterikus elnökségével összhangban cselekedjenek. Ez azt jelenti, hogy aki az iskola tagja szándékozik lenni, annak arra kell törekednie, hogy a világban a saját személyén keresztül jelenítse meg az antropozófiát. Ez mindenesetre feltételezi, hogy ha az iskola vezetősége szerint valaki nem képviseli megfelelően az antropozófiai mozgalmat, akkor fenntarthassa magának a jogot, hogy kijelentse: az illető nem lehet többé az iskola tagja. Ne mondják erre, hogy ez az emberi szabadság korlátozása lesz. Itt inkább egyfajta szabad szerződési viszonyról van szó az iskola tagja és az iskola vezetősége között, mert a vezetőségnek is szabadnak kell lennie, hogy szükség esetén megmondhassa valakinek azt, amit akar. Ezért azt is ki kell tudnia fejezni, hogy ha valakivel nem kívánja fenntartani a kapcsolatot.

Az antropozófia ügyének sikeres, termékeny fejlődése az antropozófiai mozgalmon végigvonuló ezoterikus vonás valódi megértésében rejlik. Gondunk lesz rá, hogy a Társaságot semmilyen bürokratikus, külsőséges intézkedés ne terhelje, hanem minden csakis a benne ápolandó emberségen alapuljon. Amit tesz és sok minden, amit már el is kezdett, az lesz az Antropozófiai Társaság tartalma.

Csak ezt a néhány szót kívántam előrebocsátani, hogy mindjárt olyasmivel folytassam, amiről most már beszélhetünk, és ami jellege szerint az antropozófiai mozgalom tartalmához tartozik. Az Antropozófiai Társaság karmájáról szeretnék ugyanis beszélni.

Ha megnézzük, hogyan is áll a világban az Antropozófiai Társaság, mint testet öltött antropozófiai mozgalom, akkor látjuk, hogy ebben az Antropozófiai Társaságban találkozik bizonyos számú ember. De akinek van hozzá szeme, az észreveszi, hogy a világon vannak mások is, mindenütt találhatók ilyen emberek, akiknek karmájuk szerint megvannak az előfeltételeik ahhoz, hogy közeledjenek az Antropozófiai Társasághoz. Először akadályok merülhetnek fel, nem találják meg hozzá azonnal az egyenes utat, de akár ebben, akár egy következő inkarnációban rá fognak találni. Itt azonban tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az antropozófiai mozgalomhoz közeledő embereket karmájuk révén már előre kijelölték e mozgalom számára.

Minden fizikai világban történő dolog előzménye megtalálható a szellemi világban. A földi-fizikai világban nem történik semmi, ami nem készült volna elő szellemi módon a szellemi világban. A lényeges számunkra itt a következő: a XX. században összegyűlik a Földön bizonyos számú ember az Antropozófiai Társaságban, ami a XIX. század első felében úgy készült elő, hogy ezek a ma megtestesült, nagy számban összegyűlt emberlelkek a fizikai világba való leszállásuk előtt már találkoztak a szellemi világban. És akkor bizonyos számú lélek együttműködve olyan kultuszt hozott létre a szellemi világban, amely előkészített bennünk egy szellemi irányultságot, majd ezek a lelkek megtestesülve most az Antropozófiai Társaságban gyűlnek össze. Aki ezeket a lelkeket a testükben is fel tudja ismerni, az felismerheti azt is, hogy a XIX. század első felében együttműködött velük, amikor az érzékfeletti világban hatalmas kozmikus imaginációk tanúja volt. Ezek az imaginációk azt ábrázolták, amit így nevezhetnék: az új kereszténység. Ott bizonyos lelkek összegyűltek – ahogyan most a testükben itt vannak a Földön – annak érdekében, hogy a kozmikus szubsztanciákból és kozmikus erőkből majd a földi realitásba átültessenek valami kozmikusan nagy jelentőségűt, ami e hatalmas képekben nyilatkozott meg. Ez annak ősképe volt, aminek mint tanításnak és antropozófiai cselekvésnek meg kell valósulnia itt a Földön. Ha az antropozófusok, akik most együtt vannak, felismernék ezt, akkor nagy részük elmondhatná: igen, ismerjük egymást, együtt voltunk a szellemi világban is, és átéltük egy érzékfeletti kultusz hatalmas kozmikus imaginációit.

Ezek a földi antropozófiai mozgalom előkészítésére összegyűlt lelkek lényegében véve azt készítették elő a XIX. század első felében, a szellemi világban, amit Michael áramlatának szoktam nevezni. Ez az áramlat a XIX. század utolsó harmadában jelent meg a földi síkon, és az emberiség újabb fejlődésének legjelentősebb szellemi impulzusa. Az itt összegyűlt lelkek feladata az, hogy égi-földi tevékenysége számára előkészítsék Michael útját: ez a Michael-áramlat.

A lelkek e találkozását azonban hosszú időkön, századokon, sokszor évezredeken át zajló előzmények alapozták meg. E lelkek között alapvetően két csoportot különböztethetünk meg. Az egyik csoport az, amelyik az első keresztény századokban élte át a kereszténységet, amely ekkor már Dél-Európában és részben Közép-Európában is elterjedt. E kereszténység hívei még úgy tekintettek Krisztusra, mint arra a nagy isteni küldöttre, aki a Napról a Földre ereszkedett alá, hogy ezt követően az emberek között működjön tovább. Az első századok első keresztényei – több vagy kevesebb tudásuk alapján – a „nagy Napistennek” tekintették Krisztust.

Ezekben az első keresztény századokban azonban már eltűnt az emberiség egykori ösztönös szellemi látása. A Napot általában már nem tekintették valamilyen hatalmas szellemi birodalomnak, amelynek középpontjában egykor Krisztus állt. A Krisztus Földre szállásáról szóló ősi ösztönös szellemi tudás helyébe a puszta tradíció lépett az első keresztény századokban, az a hagyomány, hogy Krisztus a Napról leszállt a Földre, és egyesült a Názáreti Jézus fizikai testével. A keresztények tömegének semmi egyébről nem volt elképzelése, csak arról, hogy valamikor élt Palesztinában valaki, a Jézus Krisztus, akinek természetéről és lényéről a zsinatok elkezdtek vitatkozni, hogy vajon Isten volt-e, vagy Isten és ember egyszerre. Az embereknek ez a tömege egyre inkább csak azt hajtogatta, amit Rómából diktáltak nekik.

A keresztények e sokaságában azonban találunk egyeseket, akiket mindinkább eretnekeknek tekintettek a többiek. Ezek még magukban hordozták annak eleven tradicionális emlékét, hogy Krisztus naplény volt, és egykor, mint a földi léttől teljesen idegen lény, éppen mint naplény ereszkedett le ide a Földre, a földi-fizikai világba. Ezeknek a lelkeknek évszázadokon át, egészen a VII-VIII. Krisztus utáni századig mindinkább úgy kellett fogalmazniuk, hogy ami mint kereszténység idővel kialakult, abban az emberek tulajdonképpen már semmit sem értettek Krisztusból!

Ezek az eretnek lelkek, mondhatnánk, belefáradtak a kereszténységbe. Voltak tehát olyan emberlelkek, akik az első keresztény századokban, egészen a VII-VIII. századig, a kereszténységbe belefáradva mentek át a halál kapuján. E lelkek számára az akkori, tehát az első keresztény századokban átélt inkarnációjuk vált mérvadóvá, akár volt azután valamilyen inkarnációjuk, akár nem. Ám ezek a lelkek a VIII-IX. századtól kezdődően arra a hatalmas, jelentős tevékenységre készülődtek a szellemi világban, amire már utaltam önöknek: a XIX. század első felében egyfajta érzékfeletti kultusz jött létre a szellemi világban. Ezek a lelkek azután részt is vettek ezen a kultuszon. Ők képezik az Antropozófiai Társasághoz eljutott lelkek egyik csoportját.

Más lelkek utolsó jelentősebb inkarnációjukat a Krisztus születése előtti utolsó századokban élték át – tehát nem az első keresztény századokban – akik a régi, kereszténység előtti pogány misztériumokban még szellemi látással tekintettek a szellemi világba. Ezek a lelkek ezekben a régi misztériumokban szereztek tudomást arról, hogy Krisztus valamikor leszáll majd a Földre. Ők nem a Földön élték át a kereszténység elterjedésének korszakát, hanem az érzékfeletti szférában, és jelentősebb inkarnációhoz csak később jutottak, a VII. évszázadban. Ezek a lelkek mintegy érzékfeletti nézőpontból nézték végig Krisztus belépését a földi világba, és vágyódtak a kereszténység után. Ugyanakkor intenzív aktivitással azon akartak munkálkodni, hogy egy igazi kozmikus, spirituális kereszténységet hozzanak létre a világban.

Ez a második csoport azután azon a XIX. század első felében bekövetkező érzékfeletti kultuszon egyesült az előbbivel. Így megtörtént a nagy kozmikus-spirituális ünnep, amely több évtizeden át tartott, és amely egy szellemi-érzékfeletti történés volt a fizikaival közvetlenül határos létben. Itt találjuk mindazokat a lelkeket, akik azt követően szálltak le a Földre, hogy az érzékfeletti világban, mint a kereszténységtől megfáradt, illetve a kereszténységre vágyódó lelkek együttműködtek a következő földi inkarnációjuk számára. A XIX. század vége felé pedig testet öltöttek, és Földre szállásukkor már felkészültek az Antropozófiai Társasághoz való közeledésre.

De mindez évszázadok során készült elő. Itt a Földön lassanként egy olyan kereszténység alakult ki, amely szerint az evangéliumok csak egy olyan személyről – a Názáreti Jézusról – szólnak, aki Krisztust valamiféle elvont magasságokból hirdeti. Már nem is sejtették, hogy az égitestek világa, mint a szellemiség kifejeződése összefügg a szellemi világgal, így nem érthették annak jelentését sem, hogy Krisztus, mint isteni Nap-hős leszállt Jézusba, hogy az emberek sorsában osztozzon. Aki a történelmet ma a szokásos módon nézi, az sokszor éppen a legfontosabb tényeket hagyja el belőle. A VII-VIII. század felé lassanként eltűntek már azok a Krisztusról szóló hagyományok is, amelyek a kereszténységtől megfáradt eretnekek között éltek. E hagyományok már csak kis körökben maradtak fenn, ahol a középkor közepéig, egészen a XII. századig tovább ápolták ezeket. E kis körökben úgyszólván isteni kegyelemmel megajándékozott tanítók tudtak még valamit a régi idők híradásai alapján a spirituális kereszténységről, a kozmológiai kereszténységről. Ezek között voltak olyanok is, akik a régi idők e tudását befogadva inspirációszerűen megvilágosodtak, és így élték meg magukban annak erősebb vagy gyengébb visszfényét, ami az első keresztény századokban, hatalmas inspirációban még látható volt a Napisten Golgotai Misztériumhoz való leszállásáról.

Lényegében tehát két áramlat létezett. Az egyik közvetlenül az első keresztény századok eretnek mozgalmaiból eredt. Ezek a lelkek még magukban hordoztak valamit abból, ami a régi görög platonizmusban élt. Ha pedig a régi korok közlései belső lelki áttöréshez vezettek náluk, akkor gyenge, de mégis valóságos inspirációban tekinthettek Krisztus leérkezésére és földi tevékenységére. Ez volt a platóni áramlat.

A másik áramlatnak más küldetése volt. Oda főként olyan lelkek tartoztak, akik legutóbbi jelentősebb inkarnációjukat a kereszténységet megelőző korban élték végig, és a kereszténységet ekkor egy jövőbeli impulzusnak érezték. Ez az áramlat lesz az, amelyiknek az emberi intellektust kell majd előkészítenie a XV. század első felében kezdődő korszak számára. A XV. században kezdődik a tudati lélek kora, amelynek során az emberi intellektust kell kifejlesztenünk magunkban. Mindezt a platonistákkal ellentétben – de harmonikus ellentétben – az arisztotelikusok készítették elő. Az arisztotelészi tanokat ugyanis a XII. századig azok terjesztették, akik mérvadó inkarnációjukat a régi pogány korban főként Görögországban élték le. A középkorban a XII. és XIII. században, a szellemi világban történt egy csodálatos, nagyszabású – mondhatnám – megbeszélés a platonisták és az arisztotelikusok között. A platonisták és arisztotelikusok között annak a két jellemzett lélek- csoportnak a képviselői is ott voltak, akik később az antropozófiai mozgalmat igyekeztek előmozdítani.

A XII. század körül mintegy belső szükségszerűségből alakult ki egy olyan iskola, amelyben mindenekelőtt a régi platonikus szemlélet utóhangja éledt ujjá. Ez Chartres hatalmas, nagyszerű iskolája volt. Jelentős alakjai még tudtak az első kereszténység titkairól, szívükben és lelkükben olyasmi ragyogott fel a híradás nyomán, amivel beleláthattak a kereszténységet övező szellemi összefüggésekbe. A franciaországi Chartres-ban áll a csodálatos, sok nagyszerű részlettel kidolgozott dóm, iskolájában mindaz egyesült és koncentrálódott, amit nem sokkal előbb csak kis körökben, de már ápoltak. Ha említeni akarunk valakit, akihez hozzákötődhetett a főként a XI. század végén és a XII. században virágzó chartres-i iskola, Peter von Compostellát kell említenünk, aki a régi spirituális kereszténységet inspirált megvilágosodással újította meg saját lelkében és szívében. Mellette a Chartres-ban tanító csodálatos egyéniségek egész sorát találjuk, akik a XII. században egészen különleges hangon szóltak a kereszténységről a chartres-i iskolában. Itt van, például Bernardus von Chartres, Bernardus Sylvestris, Johann Salisbury, és főként a nagy Alanus ab Insulis. Hatalmas tanítók! Úgy beszéltek a chartres-i iskolában, mintha Platón személyesen működött volna e szellemek között a kereszténységet interpretálva. Ok a kereszténység spirituális tartalmát képviselték. A tőlük származó írásokat a mai ember talán elvont- nak találja, de ez inkább csak a mai emberi lélek elvontságából fakad. E nagy egyéniségek művei a szellemi világot úgy jellemzik, hogy azt teljesen Krisztus hatja át. Most elmondom, kedves barátaim, hogy különösen Bernardus Sylvestris és Alanus ab Insulis hogyan tanította a beavatott tanítványokat. Ez bármennyire is paradoxnak tűnik a mai embernek, a chartres-i tanítvány számára nem volt szokatlan.

Azt tanították, hogy a kereszténység meg fog újulni. Ismét meg fogják érteni szellemi tartalmát, amikor befejeződik a Káli Juga, a sötét korszak, és egy új korszak kezdődik el. Ez 1899-ben valóban be is következett, ezért jelent meg az a fordulat a mi időnkben, amely a Káli Juga végével lép életbe az emberiség történelmében. De a chartres-i iskolában főként Bernardus Sylvestris és Alanus ab Insulis már a XII. században prófétikusan beszélt arról a hatalmas impulzusról is, amely két évtizeddel korábban Michael közbelépésével veszi majd kezdetét. Ezek az emberek azonban nem arisztotelészi módon tanítottak, azaz nem az intellektushoz szóltak, hanem grandiózus képekben beszéltek, ezeket állították hallgatóik elé, és e képek szemléletes módon jelenítették meg a kereszténység spirituális tartalmait. De találunk itt egyéb prófétikus tanításokat is. Az egyiket vázlatosan most bemutatom önöknek.

Alanus ab Insulis azt mondta a beavatott tanítványok egy szűk körének: ma úgy nézzük a világot, hogy még tudunk a Föld központi helyzetéről, mindent a Földből kiindulva magyarázunk. Ha azonban a következő évszázadokat csak ezzel a földi szemlélettel termékenyítenénk meg, amely csupán képekben, imaginációk- ban fejezi ki magát, akkor az emberiség nem haladhatna előre. Ezért szövetséget kell kötnünk az arisztotelikusokkal, akik elhozzák az emberiségnek az intellektust. Ezt az intellektust azután spiritualizálni kell, és a XX. században majd új spirituális módon fog felragyogni az emberek között. Most a Földet tekintjük a kozmosz középpontjának, a bolygókat a Föld körüli keringésükben írjuk le, az egész csillagos eget is úgy ábrázoljuk, ahogyan fizikai szemünk elé tárul, mintha a Föld körül keringene minden. De jön majd valaki, aki azt mondja: helyezzük a Napot a világegyetem középpontjába! A világszemlélet azonban sivárrá válik akkor, amikor eljön az, aki a Napot fogja a világegyetem középpontjába helyezni. Az emberek csak kiszámítják majd a bolygópályákat, meghatározzák az égitestek helyeit. Az égitestekről úgy fognak beszélni, mint égő és égve világító gázgömbökről, vagyis mint csupán fizikai testekről, és a csillagos égről kizárólag matematikai-mechanikai tudásuk lesz.

Ennek a sivár világnézetnek azonban egyetlen előnye mégiscsak lesz: mi a Föld felől nézzük a világot, aki pedig eljön, az a Nap felől fogja nézni. És így mintegy jelezni fog számunkra egy hatalmas, jelentős eseményeket hordozó és nagyszerű lények közreműködésével segített jövőbeli utat. De ő csak az absztrakt irányt adja meg. Ezzel utalt Insulis a kopernikuszi világszemlélet sivárságára, elvontságára, amely azonban mégiscsak egy szükséges út, mert – mint Alanus ab Insulis mondta – előbb mindannak el kell tűnnie, amit imaginációval ragadunk meg, és ez szinte csak egy útjelző lesz egy nagyszerű emlékművek között vezető úton, mert a világszemléletnek teljesen elvonttá kell válnia. De lesz majd valaki a szellemi világban, aki felhasználja ezt az útjelzőt – amely éppenhogy a világ megújulásának irányába mutat – hogy megalapozza az új spiritualitást, összekapcsolva ezt az intellektualizmussal, ehhez pedig csakis ezt az útjelzőt használhatja. Ez a valaki: Szent Mihály, mondta Alanus ab Insulis. Számára kell az utat szabaddá tenni, ő fogja az utat új vetőmaggal teleszórni. Ehhez kell a matematikai irányvonal.

Szinte varázslat érintette meg a chartres-i iskolát, amikor Alanus ab Insulis ilyesmiről beszélt néhány tanítványának. Olyan volt, mintha a környező étervilágot Michael hatalmas tanításának hullámverése rázta volna meg, amely továbbterjedt Nyugat-Európából Dél-Itáliába is, és szellemi atmoszférát teremtett az akkori világ fölött. Voltak egyesek, akik ezt érzékelték is, hatalmas imaginációként tört fel lelkükben, és olyankor betekinthettek a szellemi világba.

De a világ haladásában ezek a lét nagy titkaiba beavatott emberek – mint amilyen bizonyos fokig Alanus ab Insulis és Bernardus Sylvestris is volt – tisztában voltak azzal, hogy mindig csak korlátozott mértékben tehetnek meg valamit. Az ilyen emberek, mint Alanus ab Insulis, így szóltak magukhoz: nekünk platonistáknak át kell haladnunk a halál kapuján, ezután a szellemi világban kell élnünk. A szellemi világból kell majd letekintenünk, a fizikai világot pedig át kell most engednünk azoknak, akik arisztotelészi módon kialakítják a Földön az intellektust. Most ennek jött el az ideje. Alanus ab Insulis idősebb korában felöltötte a cisztercita rend ruháját, cisztercita lett. Ebben a rendben sok ilyen tanítás volt. De éppen a mélyebb belátással rendelkező ciszterciták gondolták úgy, hogy mostantól kezdve csak a szellemi világból tudnak hatni, és át kell engedniük a terepet az arisztotelikusoknak.

Az arisztotelikusok főként dominikánusok voltak. Így Európa szellemi vezetése a XIII. században már rájuk hárult. De az is lényegesen hatott az európai szellemi életre, amit az előbb említett szellemek hagytak hátra: Peter von Compostella, Alanus ab Insulis, Bernardus von Chartres, Johann Salisbury és az a költő, aki a chartres-i iskolában jelentős költeményt írt az ún. hét szabad művészetről. A chartres-i iskola olyan hatékonyan működött, hogy hatása eljutott egészen az orléans-i egyetemig is, ahol a XII. század második felében egyes tanok átitatódtak azokkal a hatalmas képekkel, amelyek Bernardus Sylvestris, Alanus ab Insulis ezüstösen ragyogó szavai nyomán bontakoztak ki a chartres-i tanítványok előtt.

Mindez annyira áthatotta az akkori Európa szellemi atmoszféráját, hogy egyszer egy olasz férfi, aki követ volt Spanyolországban és innen hazafelé tartott, olyan állapotba került – amihez még egy enyhe napszúrás is hozzájárult – amikor a guelfek uralmának megdöntéséről hallott, hogy Firenze előtt éterteste kihúzódott a fizikai testéből, és felfogta a chartres-i iskolából a világban mintegy éterikusan szétáradó képek maradványait. Ami így éterikusan megérintette, az intuíciót váltott ki benne, ahogyan ez az első keresztény századokban még gyakran előfordult. Először a földi világ tárult elé, úgy ahogy az az embert körülveszi, de nem a későbbi természeti törvények uralma alatt látta, hanem Naturát, az isteni demiurgosz nagy segítőtársát pillantotta meg. Natura istennőt Perszephoné utódaként tisztelték az első keresztény századokban. Akkoriban még nem tudtak absztrakt természeti törvényekről, hanem a beavatottak a természetben ható átfogó isteni hatalom lényeit látták meg. A görög misztériumokban Perszephonét a természet uralkodó hatalmaként ábrázolták, aki megosztotta idejét a felső és az alsó világ között. Utóda az első keresztény századokban Natura istennő lett.

Ez a személyiség tehát a napszúrás következtében és a chartres-i iskolából odaáramló tartalmak révén betekintett Natura istennő életébe és működésébe, majd az intuíció további hatása nyomán a föld, a víz, a levegő és a tűz elemeinek tevékenységét szemlélte, ahogyan a régi misztériumokban látták az elemek hatalmas mozgását. Ezután az emberi lélek titkaiba pillantott, és meglátta azt a hét hatalmat, akikről az első keresztény századokban tudták, hogy az emberiség nagy égi tanítói. Akkoriban még nem beszéltek olyan elvont tanokról, mint manapság, amikor mindent fogalmak és eszmék által tanítanak. Az első keresztény századokban azt mondták, hogy a szellemi világból istennők tanítják az embert: a Dialektika, Retorika, Grammatika, Aritmetika, Geometria, Asztrológia vagy Asztronómia és Muzsika. Nem elvont módon képzelték el őket, mint később: látták őket, ha nem is testben, de lélekben. Ezektől az égi alakoktól tanultak. A dialektika, retorika és a többi később már nem eleven istennők alakjában jelent meg az emberek magányos vízióiban, hanem elvont formában, absztrakt-elméleti tanításként.

Az említett személy azonban még átélte mindezeknek a hatását. Bevezették őt a bolygók világába, amely egyúttal az emberi lélek titkait is magában rejti. Miután áthaladt a nagy kozmikus óceánon, Ovidius vezette a csillagok világában, aki a lelkek vezetője lett a szellemi világban, miután áthaladt a halál kapuján. Ez a személyiség Brunetto Latini volt, Dante tanítómestere. Dante az Isteni színjátékban költői formában alkotta meg azt, amit Latinitől tanult. Ez a hatalmas költemény annak utolsó visszfénye, ami platonikus módon helyenként még továbbélt, és amit a XII. században a chartres-i iskolában Bernardus Sylvestris és társai tanítottak. Őket a régi hagyományok ihlették, amelyek nyomán a kereszténység titkai különleges inspirációkban világosodtak meg bennük, ezeket közölték azután tanítványaikkal.

Amit Alanus ab Insulis hozott a cisztercita rendbe, az később átment a dominikánusokhoz, akik Arisztotelészhez kapcsolódva mindenekelőtt az intellektust ápolták. Volt azonban egy közbeeső kor: a chartres-i iskola a XII. században virágzott, de a dominikánus rendben csak a XIII. században kezdődött el a skolasztikáért folytatott intenzív tevékenység az arisztotelészi értelemben. A chartres-i iskola nagy tanítói áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba. És ekkor együtt voltak egy ideig a születésükhöz leszállni készülő dominikánusokkal, akiknek lejövetelük után majd meg kell alapítaniuk az arisztotelizmust. Nézzük meg ezt a közbeeső kort: a halál kapuján áthaladt utolsó jelentős chartres-i tanítók egyfajta nagy égi gyűlést rendeztek a még le nem szálló későbbi dominikánusokkal, akiknek az arisztotelizmust kell kiművelniük az újabb idők számára. Ekkor e két csoport egy jelentőségteljes „égi megállapodást” kötött a szellemi világban. Akik Alanus ab Insulis vezetésével érkeztek a szellemi világba, így szóltak a leszálló arisztotelikusokhoz: nekünk most nincs földi időszakunk, most a szellemi világból kell hatnunk, a közeljövőben nem mehetünk vissza a Földre. A ti feladatotok most az intellektus kifejlesztése lesz a tudati lélek korának hajnalán.

Ezután pedig lejöttek a nagy skolasztikusok, és teljesítették azt, amiben megegyeztek a chartres-i iskola utolsó nagy platonikusaival. Történtek ekkor érdekes dolgok. Egyikük például már leérkezett a Földre; ez később üzenetet vett át egy olyan valakitől, aki tovább maradt Alanus ab Insulisnál a szellemi világban, vagyis annál a szellemi individualitásnál, aki földi életében Alanus ab Insulis volt. A később érkező tehát egy üzenetet adott át Insulistól, így működött együtt a fiatalabb az idősebbel. Megkezdődött tehát a dominikánus rendben az intellektuális kor előkészítése a Földön. Aki kissé tovább maradt Alanus ab Insulisnál a szellemi világban, az először a cisztercita rend ruháját öltötte fel, és csak később ment át a dominikánus rendbe. A Földön tehát most azok működtek, akikre valamikor Arisztotelész tanításai voltak hatással, odafent pedig – kapcsolatban maradva a Földön tevékenykedő arisztoteliánusokkal – a chartres-i iskola egykori platonistái őrködtek. A szellemi világ kézen fogva haladt a fizikaival. A XIII., XIV., és XV. század során az arisztotelikusok és a platonikusok mintegy kezet nyújtottak egymásnak. Az előbbiek folyamatosan jöttek le, hogy bevezessék Európába az arisztotelizmust, majd ismét felmentek tanácskozni a többiekkel.

A további fejlődés úgy történt, hogy a chartres-i iskola, valamint a dominikánus rend volt vezetői az élére álltak azoknak, akik a XIX. század első felében a már említett nagyszabású érzékfeletti kultuszban előkészítették a későbbi antropozófia áramlatát. Először azoknak kellett ismét lejönniük a Földre, akik itt arisztotelészi szellemben tevékenykedtek, mert az intellektualizmus elterjedése miatt még nem érkezett el az ideje a spiritualitás újabb elmélyítésének. De szilárd megállapodás állt fenn a két csoport között, és ez érvényes volt továbbra is. A megállapodás szerint az antropozófiai mozgalomból ki kell bontakoznia valaminek, és a

XIX.    század vége előtt ki kell teljesednie. Mert az Antropozófiai Társaság felett az a sors lebeg, hogy a mai Antropozófiai Társaság számos tagjának még a XX. század befejeződése előtt ismét le kell jönnie a Földre, és együtt kell működnie azokkal, akik a chartres-i iskola vezetői vagy pedig tanítványai voltak. Tehát a chartres-i platonistáknak még a XX. század befejeződése előtt össze kell fogniuk az arisztotelikusokkal itt a Földön, hogy a civilizáció ne kerüljön teljes dekadenciába.

A jövőben az Antropozófiai Társaságnak teljesen tudatosan fel kell vállalnia azt, hogy megértse a saját karmáját. Az emberiség szellemi fejlődésének mélyén sok olyasmi nyugszik, ami különösen a mi időnkben nem képes a felszínre jutni. Mostanság sok minden külsőségesen jelenik meg, de ha a külső megjelenések mögött felismerjük a szimptómákat, a belső jelentéseket, akkor sok mindent felismerhetünk mindabból, ami a századok szellemi életében tovább hat.

Most megemlítenék egy ilyet példaképpen. Miért is ne tenném, amikor az Antropozófiai Társaságot immár ezoterikus jellegnek kell áthatnia? Utalnék valamire, amely megmutatja, hogy ha bele tudunk látni abba, ami körülvesz bennünket, akkor bizonyos összefüggéseket is felismerünk.

Az antropozófiai mozgalom előkészítése során olykor magam is a sors különös útjait jártam, amennyiben egészen érdekes kapcsolatom volt a cisztercita renddel, amely éppen Alanus ab Insulisszal függ össze. Csak megjegyzem azoknak, akik szeretnek legendákat kiötleni, hogy saját személyemet tekintve Alanus ab Insulishoz semmiféle közöm sincs. Szeretném elkerülni, hogy legendák szülessenek abból, amit ezoterikus módon megemlítek. Arról van szó, hogy ezeket a dolgokat a szellemi világból merítem. Sorsom a külső események alakulása folytán tehát egészen érdekes betekintést engedett számomra az imént vázolt spirituális összefüggésekbe.

Talán ismerik néhány an az Életutam fejezeteit. Ebben elmondom, hogy ifjúságomban nem gimnáziumot, hanem reáliskolát végeztem, és a gimnáziumi képzettséget csak később szereztem meg. Ezt karmám különös rendelésének kell tekintenem. Mert a városban, ahol ifjúságomat töltöttem, a reáliskola csak néhány lépésnyire volt a gimnáziumtól, és egy hajszálon múlt, hogy oda vettek fel és nem a gimnáziumba. Ha azonban az ottani gimnáziumba kerülök, akkor kétségkívül cisztercita pap lettem volna. Mert ebben a gimnáziumban csak ciszterciták tanítottak. Mélységesen vonzódtam ezekhez a papokhoz, többségükben rendkívül nagy tudású emberek voltak. Sok munkájukat olvastam is, és nagy hatással voltak rám, kedveltem ezeket a papokat. Voltaképpen csak azért nem kerültem be a cisztercita rendbe, mert a gimnáziumba nem jutottam be. A karmám másfelé vezetett, de a cisztercita rend mégsem engedett el.

Mindig is társasági természetem volt, és az Életutamban elbeszélem, hogy később Marie Eugenie delle Grazie házában több teológussal is találkoztam. Szinte valamennyien cisztercita papok voltak. Ekkor felmerült bennem a visszatekintés lehetősége. Ezt személyesen is nagyon kézenfekvőnek éreztem: az a perspektíva merült fel, hogy a cisztercita rend áramlata révén jussak vissza a szellemi életbe, egészen a chartres-i iskoláig. Mert Alanus ab Insulis cisztercita volt. És különös, hogy amikor később első misztériumdrámámat, A beavatás kapuját írtam, akkor esztétikailag szükségszerűnek éreztem, hogy a nőket hosszú tunikában és úgynevezett stólával léptessem fel a színpadon. Ha ezt a ruhát úgy képzelik el, hogy a tunika sárgásfehér, a stóla és az öv fekete – akkor ez a cisztercita rend ruhája. Akkoriban ez csak egy esztétikai indíttatás volt a részemről, de a ruházat nagyon emlékeztetett a ciszterciták rendi ruhájára. Ilyen összefüggésekre bukkanhat az, aki a külső világban fellépő szimptómákban a belső spirituális jelentéseket is észreveszi.

Karácsonykor elkezdtük e belső összefüggések fokozatos feltárását. A mélyen rejlő összefüggéseket napfényre kell hoznunk, mert az emberiség várja a belső dolgok megismerését, hiszen évszázadok óta csak a külső jelenségekben gondolkodik, ami a civilizációt mára rettenetes helyzetbe sodorta. Sok mindennek ki kell derülnie, így annak is, hogy egyfelől működött a chartres-i iskola, amelynek beavatottjai a halál kapuján áthaladva a szellemi világban találkoztak azokkal a lelkekkel, akik később felöltötték a dominikánus rend ruháját, hogy terjesszék az arisztotelizmus intellektualitását, és hatékonyan előkészítsék a tudati lélek korszakát. Így az Antropozófiai Társaságban ma az arisztotelizmus hat tovább spirituális módon, további spiritualizálódásra várva.

A XX. század végén jönnek el majd azok, akik közül némelyek ma is itt vannak közöttünk, akkor azonban a chartres-i iskola tanítóival együtt fognak megérkezni. Az antropozófiai mozgalom célja e két áramlat egyesítése. Az arisztotelizmus azokban a lelkekben él, akik a régi pogány korokban várták az eljövendő kereszténységet, és mintegy vágyódtak a kereszténység után, majd később dominikánusokként az intellektualitáson keresztül hirdették a kereszténységet. Ezek egyesülni fognak azokkal, akik már fizikai módon élték meg a kereszténységet az első századokban, később pedig legjelentősebb vezetőik a chartres-i iskolában gyűltek össze. Ez utóbbiak azóta nem inkarnálódtak, jóllehet a cisztercita rendben mindig találkoztam a chartres-i iskola némelyik volt tagjának valamilyen inkorporációjával. Mert akadt a cisztercita rendben néhány személyiség, aki nem volt ugyan újratestesült chartres-i tanítvány, de életének bizonyos pillanataiban, órákra, napokra átszellemiesítette, áthatotta őt a chartres-i iskola valamelyik individualitása. Tehát inkorporáció történt, nem inkarnáció. Csodálatos írások születtek ezen a módon, és azt kell kérdeznünk, hogy ki a szerzőjük? Nem az a páter a szerző, aki akkor cisztercita volt, halványsárga ruhát hordott, fekete stólával és övvel. A szerző ebben az esetben olyan személy, aki órákra vagy napokra, esetleg hetekre elfoglalta a cisztercita rend e tagjának lelkét. Ebből egynémely dolog belekerült néhány feljegyzésbe vagy egyéb írásokban, ami részben ismertté vált az irodalomban is.

Volt egy különös beszélgetésem a cisztercita rend egyik rendkívül nagy tudású tagjával, amiről az Életutam-ban is írtam. Egy társaságból távozva a Krisztus-kérdésről beszélgettünk Kifejtettem a gondolataimat, lényegében ugyanazt, amit az előadásaimon szoktam elmondani. Fejtegetésem közben egyszer csak nyugtalanul közbeszólt: talán rájöhetünk ilyesmikre, de mégsem engedhetünk meg magunknak efféle gondolatokat. Hasonlóképpen nyilatkozott a krisztológia egyéb kérdéseiről is. Azután megálltunk a Schottenring és a Burgring találkozásánál – a pillanat rendkívül elevenen él bennem – egyik oldalon a királyi palota, a másik oldalon a Hotel de France és a fogadalmi templom, és így szólt hozzám: „Szeretném, ha velem jönne. Adok egy könyvet a könyvtáramból, különös dolog olvasható benne, ahhoz kapcsolódik, amit az előbb mondott”. Vele mentem. A drúzokról szóló könyvet adott. Beszélgetésünknek az olvasmánnyal való összefüggéséből az derült ki, hogy ez a rendkívül művelt ember különös módon szinte magán kívül volt, amikor a krisztológiából kiindulva az ismétlődő földi életekről beszéltem, és amint magához tért, csak arra emlékezett, hogy van egy könyve a drúzokról, és ebben szó van a reinkarnációról. Erről ebből az egyetlen könyvből tudott. Annyira művelt volt, hogy azt mondták róla – már udvari tanácsos volt a bécsi egyetemen – N. N. udvari tanácsos az egész világot ismeri, és még három falut. Valóban nagyon művelt volt, de testében élve a témáról csak annyit tudott, hogy egy drúzokról szóló könyvben szó van az ismétlődő földi életekről. Ez különbözött attól, ami benne tudat alatt élt, és ami a lelkén, mint szellemiség átáramlott. Egyszer azután előadást tartottam Bécsben. O is ott volt, és az előadás után egy olyan megjegyzést tett, ami csak úgy volt értelmezhető, hogy abban a pillanatban tökéletesen megértette a jelenben élő embert és annak előző inkarnációihoz fűződő viszonyát. Helyesen beszélt két földi élet összefüggéséről, nem tévedett. De nem hitt benne, csak kimondta.

Ezzel csak arra kívánok utalni, hogy hogyan nyúlnak át a spirituális áramlatok a jelenkorba. A jövőben a chartres-i iskola és a skolasztika képviselőinek kapcsolódásával meg kell jelennie annak, ami ma még csak szűk nyílásokon át szűrődik be hozzánk. A XX. század végén egy spirituális megújulásnak kell bekövetkeznie, amely az intellektust is elvezeti a valódi spiritualitáshoz. Ennek megvalósítását a XX. század emberének nem szabad elmulasztania. Hogy azonban ezeknek az egymással együttműködő áramlatoknak a hordozói le tudnak-e szállni a Földre, hogy szellemiséget hozzanak a XX. század kultúrájába, az azon is múlik – mivel a mi időnkben minden a szabad akarattól függ – hogy az Antropozófiai Társaság képes lesz-e helyes módon és teljes szívvel művelni az antropozófiát.

Ma erről akartam beszélni önöknek: az antropozófiai áramlat kapcsolatáról annak a kornak mély titkával, amely Krisztusnak a Golgotai Misztériumban való megjelenésével kezdődött, és az imént leírt módon fejlődött tovább. Ezt fogom folytatni a következő előadásban.

– Arnheim, 1924. július 19.

[Az emberiséggel összefüggő szellemi lények fejlődése. A Michael- korszak. Mennyei intellektualitás és saját gondolkodás. A Napról lehullott intelligencia. Arabizmus és természettudomány. Harun al-Rasid és Verulami Bacon. A Chartres-i iskola és a skolasztika. Előkészületek a szellemi világban a Földre hullott intelligencia spiritualizálására. A démoni-ahrimáni hatalmak ellenállása.]

Tegnap az Antropozófiai Társaság karmájáról fejtettem ki néhány gondolatot az itt megjelent barátainknak. Ma egy ezzel összefüggő jelenséggel szeretnék foglalkozni, de úgy mondom el, hogy önmagában is érthető legyen. Mindaz, amit az emberiség fejlődésének jelenlegi szakaszában meg kell tennünk a közeli és távolabbi jövő szellemi történéseinek előkészítésére, összefügg azzal, amit antropozófus barátaink körében Michael-eseménynek szoktam nevezni. Ma ezzel kapcsolatban szeretnék néhány olyan kérdésről beszélni, amelyek kapcsolatosak az antropozófiai mozgalommal.

Ha a Michael-eseményhez hasonló jelenségről beszélünk, mindenképpen abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a világ előrehaladása mintegy „korszakonként” épül fel. Ha a világ fejlődését azoknak az erőknek az alapján nézzük, amelyek az ember születése és halála közötti földi életében találhatók, akkor láthatjuk, hogyan fejlődött a földi emberiség. Láthatjuk, ahogyan a régi népek a még régebbiekből alakultak ki, ahogy a keleti, az indiai, perzsa, arab, a káldeus és egyiptomi népesség után megjelent a görög és a római nép, azután a görög-római világból kialakult a középkor, végül pedig itt van a mi újabb korunk, minden zavarosságával, nagy technikai létesítményeivel együtt. A népek fejlődésének felszíne „alatt” avagy „felett” azonban olyan fejlődést is észrevehetünk, amely nem az emberektől származik, hanem olyan szellemi lényektől, akik az emberiség fejlődésével bizonyos kapcsolatban állnak.

Az egyes ember fejlődéséhez közvetlenül az angyalok birodalmának van köze, a keresztény értelemben vett angyaloknak. Az angyalok birodalmához azok a szellemi lények tartoznak, akik az egyes embert földi életei során vezetik, minthogy ilyen vezetésre, ilyen vezetőre szüksége van, megvédik az embert valahányszor védelemre szorul. Noha földi szemmel nem érzékelhetők, mégis közvetlenül kapcsolódnak az emberiség fejlődéséhez.

A velük szomszédos szellemi tartományban az úgynevezett arkangyalok hierarchiája, az arkangyali lények fejtik ki tevékenységüket. Az arkangyalok az emberiség fejlődésének sok fontos kérdésével foglakoznak, de nem az egyes emberekkel, hanem az embernek az emberiséggel való összefüggésével. Így például, mint azt antropozófiai előadásaimban sokszor említettem, a népek fejlődését arkangyallények irányítják. De az emberiség fejlődésének bizonyos korszakait is elsősorban az arkangyallények ösztönzik, határozzák meg. Például a XIX. század utolsó harmadát megelőző három évszázadban, tehát a XIX., XVIII., XVII. és részben a XVI. században a civilizált világot lényegében annak az arkangyallénynek a vezetése alatt kell elképzelnünk, akit az ilyesmiről tudó keresztények Gábrielnek hívnak. Ez a periódus tehát Gábriel korszaka volt.

Gábriel korszaka rendkívül jelentős volt az emberiség egész újabb fejlődésére vonatkozóan. A Golgotai Misztérium óta alapjában véve az volt ugyanis a helyzet, hogy az emberek átélték a Földön azt, hogy Krisztus, a magasztos Napszellem a Golgotai Misztérium érdekében leszállt a Napról a Földre, testet öltött Jézus testében, és hozzákapcsolódott a Föld sorsához. De miközben a Krisztus-lény már a Földhöz kapcsolódott, maga a Krisztus-impulzus még nem tudta megragadni az emberiség belső fizikai és éteri lényét az arkangyalok által vezetett mindazon korszakokban, amelyek a Golgotai Misztériumtól a Gábriel-korszakig követték egymást. Ez csak Gábriel impulzusával vált lehetővé, amely mintegy három évszázaddal a XIX. század utolsó harmada előtt kezdődött meg a XV. században. Az emberiséget a Krisztus-impulzus csak azóta tudja áthatni bensőleg, már az átöröklés erői révén. Ez eddig nem történt meg. Gábriel az emberiségben a fizikai átöröklés minden erején uralkodik. Ő főként a generációsorral összefüggő érzékfeletti szellem, mondhatnám, az anyák nagy átfogó védőszelleme, amennyiben gyermekeket hoznak a világra. Gábrielnek az emberi születéshez és embrionális fejlődéshez van köze. Erői benne rejlenek mindabban, ami a fizikai szaporodás szellemi alapja. Így a földi emberiség fizikai szaporodása voltaképpen csak Gábriel legutóbbi uralma óta kapcsolódik a Krisztus-impulzushoz.

A XIX. század hetvenes éveinek végétől azután Michael uralma kezdődött el. Ez egészen más jellegű, mint Gábrielé volt. Míg az előző három évszázadban az arkangyal uralmát, a fizikaiságot érintő szellemi impulzusokban kell keresnünk, addig Michael uralkodásának megjelenésével már azt az arkangyalt láthatjuk, akinek elsősorban az emberiség szellemi, értelmi tulajdonságaival van dolga, tehát mindazzal, ami az emberiség értelmi, szellemi fejlődését, a szellemi kultúrát érinti. Rendkívül fontos az emberiség földi fejlődésének vizsgálatában, hogy Gábriel uralmát, amely mondhatnám a legfizikaibbat ragadja meg a szellemiben, mindig Michael uralma követi, akinek viszont éppen ahhoz van köze, ami a kultúrában szelleminek nevezhető. Amikor tehát a fizikai szaporodás védő arkangyalát keressük, Gábriel arkangyalhoz tekintünk fel, amikor ahhoz a szellemhez akarunk feltekinteni, akinek a civilizáció haladásában a tudományok, művészetek és hasonlók kibontakozásával van dolga, akkor a keresztény hagyomány szerint a Michaelnek nevezett arkangyallényre emeljük tekintetünket.

Az egyes korszakok számára mérvadó kultúrákban mindig hét arkangyal uralma követi egymást. Így Michael uralmát hat másik arkangyal uralma előzte meg. Ha Gábrieltől visszafelé követjük az arkangyalok egyes korszakait, akkor visszaérünk egy olyan korba, ahol megint Michael befolyása érvényesült a Földön. Egy adott arkangyal mindegyik uralma megismétli a saját régebbi, hasonló típusú uralmát, egyúttal maga az arkangyal is fejlődik e haladás során. Ugyanaz az arkangyal tehát bizonyos idő, mintegy két évezred elteltével ismét uralomra kerül az irányadó civilizációban. Ezek a háromszáz évnél valamivel hosszabb egyes arkangyal-korszakok lényegesen különböznek egymástól, ha nem is mindig olyan élesen, mint Michael uralma Gábrielétől. Azt mondhatjuk, hogy Gábriel uralma idején mindig olyan kor készül elő a következő időkre, amely elválasztja, differenciálja a népeket, amelyben a népek nacionalistábbak lesznek. Megkérdezhetik, hogy hogyan jelenhet meg korunkban, Michael korszakának idején is egy ilyen erős nacionalista vonás a Földön? Úgy, hogy ez szellemileg már régóta készül elő, azután tovább hat, végül lecsillapodik, de az utófájdalmak sokáig fennmaradnak, és gyakran komiszabbak, mint a közvetlen korszakban. Michael impulzusai fokozatosan nyomulnak be abba, amit nagyrészt Gábriel uralma hagyott maga után. Michael korszakában mindig feléled a földi emberiségben az a vágy, hogy túllépjen a népek ellentétein, és kiterjessze a korszakban létrejött magasrendű kultúrát és szellemi tartalmakat, a Földet akkor benépesítő egyes népekre. Michael uralmát mindig a kozmopolita elv jellemzi, ilyenkor egy magasrendű szellemi álláspont terjed el a Földön az erre fogékony népek között, bármilyen nyelvet beszéljenek is. Így az emberi fejlődést ösztönző hét arkangyal közül Michael mindig a kozmopolitizmus impulzusát hozza el az emberiségnek, de nem kevésbé azt az impulzust is, hogy a korszak legértékesebb tartalmai elterjedjenek az emberek között.

Visszatekintve az emberiség fejlődésére, megkérdezhetjük, hogy melyik volt a miénket megelőző legközelebbi Michael-korszak a múltban? Így eljutunk ahhoz a korszakhoz, amely az akkor legértékesebb görög szellemi életet terjesztve Nagy Sándor ázsiai hadjárataival, mint kozmopolita tettel zárult le. Látjuk, hogy hogyan alakul ki a régi civilizáció fejlődésének alapjaiból az a törekvés, hogy a kis Görögország szellemi kultúrájának eredményeit elvigyék a keleti népekhez, Egyiptomba, és kozmopolita módon terjesszék minden erre fogékony nép körében. Rendkívül jelentős, hogy a Michael-korszak folyamán, kozmopolita módon terjed és bontakozik ki mindaz, amit a görögség vívott ki az emberiség számára. Bizonyos értelemben az a koronája az akkori Michael-korszaknak, amikor Észak-Afrikában felvirágzik Alexandria városa.

Ez volt az előző Michael-korszak. Utána hat másik arkangyal uralma követte. A XIX. század utolsó harmadában pedig – a hetvenes évek végén – ismét új Michael-korszak kezdődött. De sohasem volt még akkora különbség az egész Föld-fejlődés során két egymásra következő Michael-korszak között, mint a Nagy Sándor korabeli és a XIX. század hetvenes éveinek végén kezdődő kor között, amelyben most élünk. E két Michael-korszak közé esik ugyanis az az esemény, amely megadta a Föld-fejlődés igazi értelmét: a Golgotai Misztérium.

Gondoljunk most arra, hogy másfelől mi az, amit Michaelnek a szellemi kozmosz egészében kormányoznia kell? Azt kell kormányoznia, ami szellemi ugyan, de ami azután az ember intellektuális gondolkodásában csúcsosodik ki. Michael nem olyanféle szellem, aki az intellektualitást gondozza, mégis azt akarja, hogy ami spiritualitást jelent számunkra, azt az ember ideák, gondolatok formájában, de a szellemiségre irányuló ideák és gondolatok formájában ragadja meg. Michael szándéka az, hogy az ember szabad lény legyen, olyan, aki saját fogalmaival és ideáival be is látja azt, ami a szellemi világból számára megnyilatkozik.

Nézzük meg a Nagy Sándor korabeli Michael-korszakot. Sokszor mondtam, hogy korunkban az emberek igen-igen okosak, azaz fogalmaik, ideáik, képzeteik vannak, az emberek intellektuálisak, és intellektualitásukat maguk szerzik meg. Az emberek azonban Nagy Sándor korában is okosak voltak. De ha megkérdezték volna tőlük, hogy fogalmaik, ideáik honnan származnak, akkor nem azt mondták volna, hogy azokat saját magukból szerezték. Ok inkább szellemi kinyilatkoztatásokat fogadtak be, és ezekkel együtt ideákat és gondolatokat. Gondolataikat tehát nem tekintették a saját alkotásuknak, hanem tudták, hogy ezeket a szellemi világból nyilatkoztatták ki számukra. Michael Nagy Sándor idejében ezt az égi – a mai földivel ellentétes intelligenciát kormányozta. O a legkiválóbb a Napot benépesítő arkangyalok között. O volt az a szellem, aki nemcsak fizikai-éteri napsugarakat küldött ki a Napról, hanem a fizikai-éteri napsugarakban a Földre küldte az inspiratív módon ható intelligenciát is. Az emberek tudták abban a korban, hogy a Földön kifejtett intelligencia-erő égi adomány, a Nap ajándéka, ez a Napról áramlik le. És az ebben közvetlenül résztvevő szellem, aki az intellektualitást szellemi módon leküldi a Földre: Michael. A régi Nap-misztériumokban is csodálatos beavatási tanítás élt arról, hogy Michael a Napon lakik, ott kormányozza a kozmikus intelligenciát, és amikor ez a kozmikus intelligencia az embereket inspirálja, az Michael ajándéka.

Elérkezett azonban az a korszak, amikor egyre inkább elő kellett készíteni az embernek azt a képességét, hogy az intellektust lelke saját erejéből fejlessze ki. Ne csak a kozmosz intelligenciáját kapja meg kinyilatkoztatott formában, hanem a saját erejéből váljon intelligenssé. Ezt a görögség alkonyán fellépő sajátos filozófiai világnézet, az arisztotelizmus készítette elő, amely azután hatással volt Nagy Sándor ázsiai és afrikai hadjárataira is. Az arisztotelizmusban rejlik, mondhatnám, a földi intelligencia kiválása a kozmikus intelligenciából. Amit később arisztotelészi logikának neveznek, az annak a gondolkodásformának a váza, ami minden elkövetkezendő évszázad emberi intelligenciájának alapja lesz. Ez akkor kezdett kiválni a kozmikus intelligenciából. Gondolják meg, hogy a Michael impulzusából kiinduló mintegy végső tett az volt, hogy megalapította a földi-emberi intelligenciát, és hogy Nagy Sándor hadjáratai révén a görög kultúrával hatást gyakorolt az akkori kozmopolita beállítottságú népekre. Ez egy mindenre kiható tett volt a részéről.

Azután Oriphiel kora lépett Michael helyébe, Oriphiel arkangyal uralma kezdődött el. Megtörtént a Golgotai Misztérium. Azok az emberlelkek, akik Michael uralma idején, Nagy Sándor korában tudatosan részt vettek az előbb említett tettekben, a keresztény időszak kezdetén Michael arkangyal köré gyülekeztek a Napon. Michael átadta földi uralmát Oriphielnek, majd pedig a Napszférában az őt szolgáló emberlelkekkel együtt tanúja volt annak, hogy Krisztus eltávozik a Napról.

Ezt az eseményt is figyelembe kell vennünk: az antropozófiai mozgalomban egyesült emberi lelkekben ott él ez a hatalmas látvány: együtt vagyunk Michaellel a Napon, és Krisztus, aki addig a Napról küldte impulzusait a Földre, elhagyja a Napot, hogy a Földfejlődéshez kapcsolódjon. Képzeljük magunk elé ezt a nagyjelentőségű földöntúli-kozmikus eseményt, azt az egyszeri látványt, amelyben azoknak az angyalokat szolgáló emberlelkeknek is részük volt, akik Michael földi uralmának befejeződése után Michael köré gyülekeztek, és a Nap-szférában végigkövették azt, amint Krisztus elhagyja a Napot, hogy összekösse sorsát a földi emberiséggel. „Eltávozott!” – ez volt számukra a megrendítő élmény.

Az emberi lelkek nemcsak a Földön kapnak útmutatásokat, hanem a halál és az újabb születés közötti életben is. Így volt ez mindenekelőtt azoknak esetében, akik átélték Nagy Sándor korát. Hatalmas, nagy impulzus indult ki abból a kozmikus-világtörténelmi pillanatból, amikor ezek a lelkek látták, hogy Krisztus eltávozik a Napról. Világossá vált számukra az a tény, hogy a kozmikus intelligencia fokozatosan átmegy a kozmoszból a Földre. Michael és az őt körülvevők mintegy meglátták, hogy minden, ami korábban a kozmoszból intelligenciaként áradt, az fokról fokra leereszkedik a Földre.

Michael és az övéi azt is észlelték, akár fent tartózkodtak a szellemi világban, akár rövid földi életre odalent öltöttek testet, hogy a VIII. keresztény évszázadban a földi síkra érkeztek az intelligencia sugarai, és tudták, hogy odalent fog az intelligencia a továbbiakban kibontakozni. A Földön megfigyelhető volt az első ilyen gondolkodók megjelenése. A régebben fellépő nagy emberlelkek a gondolatokra inspiráció útján tettek szert. Egyéni gondolkodók csak a VIII. század óta jelentek meg. És a Nap-szféra arkangyali karában felhangzott Michael hatalmas szózata: „Ami birodalmam ereje volt, és amit eddig innen kormányoztam, az többé nincs itt. Ennek ott lent a Földön kell tovább áradnia, buzognia és hullámzania!”

Ilyen volt a VIII. századtól kezdve a Föld látványa a Napról nézve. A nagy titok az volt, hogy a mindenekelőtt Michaeltől származó erők lekerültek az égből a Földre. Ezt a nagy titkot csak az olyan iskolákban tudatták néhány beavatottal, amelyek közül az egyikről, Chartres magasztos iskolájáról tegnap beszéltem. Úgy fogalmazhatnánk: régebben a misztériumokban a Naphoz kellett feltekinteni, ha tudni akarták, hogy mi az intelligencia. Az intelligencia még most sem volt teljesen látható a Földön, de fokozatosan ismertté vált az, hogy már olyan emberek is fejlődnek a Földön, akik saját gondolkodással, saját intelligenciával rendelkeznek. Az általam többször említett Scotus Erigena egyike azoknak, akiknek lelkében először pattant ki a saját gondolkodás szikrája az európai civilizációban. De voltak már előtte is néhányan, akikben kialakult ez az egyéni gondolkodás, és többé már nem pusztán inspirált, fentről kinyilatkoztatott gondolkodással, rendelkeztek. Ez az egyéni gondolkodás egyre inkább terjedőben volt.

Az emberiség fejlődésében azonban lehetőség nyílt arra, hogy ezt az egyéni gondolkodást egy speciális irány szolgálatába állítsák. Gondoljuk meg: ez az egyéni gondolkodási képesség Michael régiójából, az égből a Földre lekerült impulzusok összegződése volt. Michaelnek mindenekelőtt az lett a feladata, hogy engedje kifejlődni ezt a földi intelligenciát. De nem volt még jelen a Földön, csak 1879-től csatlakozhatott hozzá ismét. Ez a földi gondolkodás tehát kezdetben úgy fejlődött idelent, hogy Michael még nem tudta átvenni az irányítást felette. Nem hathatott a saját gondolkodású emberekre, mert az ő uralma és kora még nem érkezett el.

Csakhogy néhány keleti misztériumban is ismerték ezt az emberiség fejlődésében bekövetkező mélységes titkot. Így e keleti misztériumokban szellemi képességű és spirituálisan képzett személyek beavathattak egyes tanítványokat ebbe a nagy titokba. És egy olyan jellegű végzet folytán, amelybe az átlagos földi értelem nehezen lát bele, a helyzet úgy alakult, hogy ez a néhány keleti misztérium által jól ismert titok eljutott abba az uralkodói udvarba, amelyről a Goetheanumban és másutt már többször szóltam. Ez az udvar éppen ekkor, a VIII. században és a IX. század elején működött Elő-Ázsiában Harun al-Rasid uralkodása alatt. Harun al-Rasid az arab kultúrából, a mohamedán színezetű kultúrából jött. Beavatott, vagy legalább bizonyos tudással rendelkező tanácsadóihoz eljutott az előbb említett titok. Ez az udvar éppen azért vált olyan kiemelkedővé, mert Harun al-Rasid uralkodása idején ez a titok megérintette Harun al-Rasid bagdadi székhelyét. Itt gyűlt össze a Kelet minden bölcsessége, művészete, mély vallásossága, jóllehet mohamedán színezettel. Míg Európában kortársának, Nagy Károlynak udvarában még csak a nyelvtan első elemeinek összeállításával foglalkoztak, és félig barbár volt minden, addig Bagdad a keleti, elő-ázsiai szellemi élet rezidenciája, fényes központja lett. Harun al-Rasid maga köré gyűjtötte azokat, akik ismerték a keleti misztériumok nagy hagyományait. Volt egy jelentős tanácsadója, aki a régmúlt időkben beavatott volt, és előző inkarnációi még hatottak szellemi lelkületére, ő szervezte meg mindazt, amit Harun al-Rasid udvarában műveltek, így a geometriát, kémiát, fizikát, zenét, építészetet és más művészeteket, és különösen a ragyogó költészetet. A bagdadi udvarban összegyülekezett, nagyhírű bölcsekben többé-kevésbé tudatosan élt, hogy az égből a Földre szállt földi intelligenciát a mohamedán szellemiség szolgálatába kell állítani!

Tudjuk, hogy Mohamed kora óta, az első kalifák kora óta az arabizmust áthozták Ázsiából Észak-Afrikán át Európába. Háborúk jelezték terjedését. De jelentékeny egyéniségek is jöttek azokkal együtt, akik még Spanyolországban is fegyverrel terjesztették az arabizmust. Franciaországot közelről érintette a dolog, szellemileg egész Nyugat-Európát is. Ismerjük a frank királyoknak a mórok, arabok ellen vezetett hadjáratait. De ez csak a történelem külső oldala volt, ennél sokkal jelentősebbnek bizonyultak az emberi fejlődés bensőjében zajló szellemi folyamatok.

Harun al-Rasid és legfőbb tanácsadója azután áthaladt a halál kapuján. A halál és az újabb születés közötti életben különös módon nem mondtak le céljukról, hogy az arab gondolkodásmódot bevigyék az európai világba, felhasználva az ott meggyökerező intelligenciát. Miután Harun al-Rasid átlépett a halál kapuján, lelke a szellemi szférákon, a bolygószférákon haladt át, és eközben Elő- Ázsiából, Bagdadból kiindulva, és Afrika, Spanyolország és Nyu- gat-Európa fölött elnézve úgyszólván állandóan Angliára szegezte pillantását. Halála és újabb születése közötti életében mindegyre ebbe az irányba fordította tekintetét. Harun al-Rasid a következő inkarnációjában azután mint Lord Bacon, Francis Bacon jelent meg újra. Bacon maga Harun al-Rasid, akinek tehát ilyen módon telt el a halál és újabb születés közötti élete. Bölcs tanácsadója más utat választott: Bagdadból a Fekete-tengeren és Oroszországon keresztül Közép-Európára tekintett. E két személyiség eltérő irányban haladt: Harun al-Rasid következő földi céljához tartott, a Bacon-élethez. A bölcs tanácsadó a halál és újabb születés közötti időben azt figyelte meg, ami inkább keletebbre volt befolyásolható, majd, mint Amos Comenius, a nagy pedagógus és a Pansophia szerzője született meg újra. E két, egykor a bagdadi udvarban tevékenykedő személyiség együttműködése olyasmit hozott létre Európában, ami – a kereszténységtől többé-kevésbé távol tartva magát – valami elavult arabizmusként fejlődött ki, de mintegy Michael Napról eloldódott intelligenciájának behatása alatt.

A külső háborús eseményekben felülkerekedtek a frank királyok és egyéb európaiak. Látjuk, hogy az eleinte nagy ütőerővel fellépő arab hadjáratok és a mohamedán kultúra előrenyomulása Nyugaton megtörik, nem tudnak tovább terjedni, Nyugat-Európában szemmel láthatóan, megszűnik a mohamedánizmus. Az új arabizmus azonban éppen az új természettudomány lett, amelynek alapjait Amos Comenius a pedagógiában rakta le, még ha ez le is vetkőzte az arabizmus külső formáját és külsőleg kialakult kultúráját. Így történt, hogy a XVII. századba érve a földi intelligencia mintegy az arabizmus jegyében terjedt tovább.

Ezzel arra a területre utaltam, ahová az antropozófia magvait kell ma bevetnünk. Ehhez valóban megfelelő szellemi elmélyedéssel kell közelednünk.

Míg Elő-Ázsiából a tündöklő bagdadi udvar szellemi folytatása hatolt be, Európában fejlődött és terjedt a kereszténység is. Az történt azonban, hogy a kezdeti időkben csak a legnagyobb nehézségek mellett gyökerezett meg Európában az arisztotelizmus. Nagy Sándor tettei révén az arisztotelizmust természettudományként átvitték Ázsiába, annak keretén belül, amit a görögség teremtett meg lenyűgöző formában, de amit azután az arabizmus bekebelezett. Európa feltörő keresztény kultúrájában viszont először csak egy teljességgel felhígított arisztotelizmus honosodott meg. Ekkor nem állt távol a platonizmustól, amely a régi görög misztériumokon alapult, ahogy erre az első előadásban utaltam.

Észrevehető tehát, hogy az arisztotelizmus egészen lassan terjed el Európában, míg a platonizmus mindenütt iskolához jut. Egyik legjelentősebb éppen a chartres-i iskola a XII. században, ahol a tegnap jellemzett nagy szellemek működtek: Bernardus Sylvestris, Bernardus von Chartres, Johannes Salisbury, de főképpen Alanus ab Insulis. Ebben a chartres-i iskolában egészen másként beszéltek, mint az arabizmus utóhangjaként terjedő tudományban. A chartres-i iskolában igazi kereszténység élt a régi misztériumok fényében, ahogyan ez a misztériumbölcsesség még az övék lehetett. Azután az a jelentős dolog történt, hogy az arabizmustól egészen távol álló és platonizmusukkal mélyen a keresztény titkokba merülő nagy chartres-i tanítók áthaladtak a halál kapuján. Ez volt az a rövid időszak a XIII. század elején, amikor az említett nagy égi megbeszélés lezajlott. Amikor tehát a legkiválóbb tanítók, Alanus ab Insulisszal az élen, meghaltak, és átléptek a szellemi világba, akkor fontos kozmikus tettre gyűltek össze azokkal, akik még fent tartózkodtak a szellemi világban, és akiknek nemsokára a Földre kellett szállniuk, hogy ott már új módon képviseljék az arisztotelizmust. Az ekkor leszállni készülők között voltak olyanok, akik lelkük legjavával, minden lelki erejükkel merítkeztek meg Michael Nagy Sándor korában ható impulzusában. Elgondolhatjuk, hogy a XII. és XIII. század fordulóján a chartres-i iskolához hasonló keresztény beavatási helyekről megérkező lelkek találkoztak a szellemi világban ezekkel, akik éppen leszállni készültek, és akik a szellemi régiókban nem a platonizmust őrizték, hanem még a régi Michael-korból való belső intellektus művelését, az arisztotelizmust. Azok is jelen voltak, akik azt mondták magukban: mi ott álltunk Michael körül, amikor vele együtt kísértük figyelemmel, ahogyan a kozmikus intelligencia az égből a Föld felé áramlik; vele voltunk a Földön annál a nagy kozmopolita tettnél is, amelyet Michael akkor hajtott végre, amikor régen még ő kormányozta, és kozmikusan irányította ezt az intelligenciát. Ekkor történt, hogy a chartres-i tanítók az arisztotelikusoknak adták át a Föld szellemi ügyeinek vezetését. A platonisták tulajdonképpen csak annak hatását tudták elviselni, hogy az intelligenciát az „égből” kormányozzák. Ezek a chartres-i tanítók tehát átadták a Föld szellemi életének intézését azoknak, akik most készültek leszállni, és képesek voltak arra, hogy megvalósítsák a Földön az egyéni intelligencia kidolgozását.

Ezek a szellemek, akiknek lelkében benne élt az előző Michael-korszak, a michaeli impulzus utóhangja, főképpen a dominikánus rendbe kerültek. Kialakult a skolasztika, amely elsősorban a dominikánus rendből eredt, és elkeseredetten, mégis nagyszerűen szembesült azzal a kérdéssel, hogy mi a helyzet az intelligens gondolkodással. Hiszen a XIII. században a skolasztika megalapítóinak lelkében mélyen élt az a nagy, égető kérdés, hogy mi történik a michaeli intelligenciával?

Ez időben voltak olyanok – később nominalistáknak nevezték őket -, akik azt mondták, hogy a fogalmak és ideák pusztán szavak, nevek, de semmilyen realitásuk nincs. Ezek Ahrimán hatása alatt álltak, akik Michael érvényesülését meg akarták akadályozni a Földön. Amikor azt állították, hogy a fogalmak, az eszmék csak realitás nélküli nevek, akkor voltaképpen Michael uralmát akarták száműzni a Földről. Az ahrimáni szellemek így szóltak azokhoz, akik meghallották őket: Michael elengedte a kozmikus intelligenciát, ez most itt van a Földön, de, ne engedjük, hogy Michael ismét kormányozhassa ezt az intelligenciát! – A fontos égi megbeszélés lényege azonban éppen az volt, hogy a platonisták és az arisztoteliánusok közös tervet készítettek a Michael-impulzus megvédésére. A nominalistákkal a dominikánus realisták szegültek szembe, és azt mondták, hogy az ideák, a gondolatok nem pusztán nevek, hanem a dolgokban élő realitások.

Ha van érzékünk hozzá, akkor az ilyen összefüggések igen különös, érdekes módon jelenhetnek meg számunkra. Utolsó bécsi éveim során többek között Vincenz Knauer szerzetessel ismerkedtem meg, aki A filozófia alapkérdései című művét írta, amit antropozófusoknak is gyakran ajánlottam. O még a XIX. században is benne élt a középkori nominalisták és realisták harcában, mindig megcáfolni igyekezett a nominalizmust, és ehhez egy igen jó példát választott, amely a könyvében is szerepel. Mélységes örömmel emlékszem vissza, amikor egyszer Bécsben a Wahringer utcában járva a nominalizmusról és realizmusról beszélgettünk – még egyfajta becsületes filozófia élt benne, miközben sok filozófus többé-kevésbé tisztességtelenné vált – és ekkor egészen különös, megfontolt lelkesedéssel mondta: Mindig elmagyarázom a tanítványaimnak, hogy a dolgokban élő ideáknak igenis van realitásuk, és előadom nekik a bárány és a farkas példáját. A nominalisták azt állítanák, hogy a bárány és a farkas csak izom, csont és anyag; így a bárány létében a bárány fogalma, a bárány-idea csak valami név, vagyis mint idea nem realitás. Ugyanez a helyzet a farkassal is: mint idea nem reális, hanem csak név. De a nominalistákat könnyen megcáfolhatjuk, mondta a jó Knauer, csak fel kell szólítanunk őket: adjatok hát a farkasnak egy ideig kizárólag bárányhúst! Ha a bárány „ideájának” nincs semmi realitása, hanem csak puszta név, és a bárány lényege az anyagban van, akkor a farkasnak fokozatosan báránnyá kellene változnia, ha csak bárányt eszik. De mégsem lesz belőle bárány! Ellenkezőleg, továbbra is farkas-realitás marad. Mert az itt álló bárányban a bárány ideája öltött testet, és ez adott neki formát, a farkasnál is ez a helyzet: a farkas ideája ölti magára a farkas anyagát és ad neki farkas-formát. Lényegében ez volt a nominalisták és realisták ellentéte: annak realitásáról vitatkoztak, amit csak a gondolkodással ragadhatunk meg.

Így a dominikánusoknak idejében elő kellett készíteniük Michael következő korszakát. A XIII. században lezajlott égi megbeszélés szerint a platonisták, így a chartres-i tanítók, a szellemi világban maradtak, nekik most sokáig nem volt mérvadó inkarnációjuk, az arisztoteliánusok viszont elvállalták az intellektus földi ügyének gondozását. Minden modern intellektuális törekvés a skolasztikából veszi eredetét. Csakhogy az intellektualizmust hamarosan az arabizmus sajátítja ki, és Róma is eltorzította, karikírozta, ahrimanizálta a mi időnkig.

Ebben a korban tehát ez a két áramlat érvényesül Közép- és Nyugat-Európában: egyfelől az az áramlat, amelyhez Bacon és Comenius tartozik, másfelől pedig a skolasztika áramlata, amely beilleszkedett a múlt és jelen keresztény civilizációjának arisztotelészi szellemi fejlődésébe, és Michael új korszakát kellett előkészítenie. Ha a skolasztikusok a többi arkangyal uralma idején feltekintettek a szellemi régiókba, akkor azt kellett mondaniuk: Michael ott van, az ő uralmára várunk, és elő kell készítenünk a Földön azt, amit a kozmikus fejlődés következtében elveszített az égben, de amit a Földön a megfelelő időben újra át kell vennie. – Így kibontakozott egy áramlat, amelyet csak a katolikus ultramontanizmus vitt később mellékvágányra, amely azonban önálló is maradt és folytatta, amit a XIII. században megkezdtek.

Olyan áramlat jött tehát létre, amely közvetlenül a földi intelligencia arisztotelészi alapon való kidolgozásán munkálkodott. Itt találjuk azt a személyt is, aki kissé tovább maradt Alanus ab Insulis mellett a szellemi világban, fiatalabb dominikánusként jött le és hozott üzenetet Alanus ab Insulistól a már előtte Földre szállt dominikánusnak. Ekkor az európai szellemi életben benne élt az az intenzív akarat, hogy a gondolatokat erőteljesen megragadják.

Mindebből azután kialakult a földi élet felett az is, ami a XIX. század elején egy nagy átfogó eseményhez vezetett a szellemi világban, amikor hatalmas imaginációkban megjelent az, aminek később a Földön antropozófiaként kellett kibontakoznia. A XIX. század első felében, de részben már a XVIII. század végén is, összegyűltek a kozmikus régióban a chartres-i tanítók által vezetett platonisták, akik akkor a halál és újabb születés között éltek, valamint az európai arisztotelizmus megalapítói, akik közben már régen áthaladtak a halál kapuján. Abból a célból gyűltek össze, hogy egy olyan érzékfeletti kultuszt hajtsanak végre, amelyben hatalmas reális imaginációkban láthatóvá vált, hogy mit kell majd a XX. század új kereszténységében spirituális módon újra megalapozni, azt követően, hogy a XIX. század utolsó harmadában megkezdődik Michael új korszaka.

Ebből az érzékfeletti eseményből leszivárgott egy és más a Földre is. Fent a szellemi világban hatalmas kozmikus imaginációkban megtörténik annak az intelligens, de teljesen spirituális teremtésnek az előkészítése, amely később, mint antropozófia jelenik meg. Ami leszivárgott, az Goethére bizonyos hatást gyakorolt, mintegy miniatúraképekben érte el őt. Goethe nem ismerte a fent lejátszódó nagy, monumentális képeket, mégis ezeket építi be miniatúra formában A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjébe. Csodálatos jelenség! – A leírt áramlatok úgy alakulnak tovább, hogy elvezetnek azokhoz a jelentős imaginációkhoz, amelyek fent a szellemi világban történnek meg Alanus ab Insulis és mások vezetése alatt. Nagyszerű jelenség, hogy egyes dolgok átszüremlenek és Goethét a XVIII-XIX. század fordulóján A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló spirituális mesére ihletik. Ebben bukkannak fel először azok az imaginációk, amelyek a XIX. század elején, sőt már a XVIII. század végén bekövetkeznek a szellemi világban. Ne találják tehát meglepőnek azt, hogy tekintettel a XIX. század első felében végbement érzékfeletti kultuszra, első misztériumdrámám, A beavatás kapuja – amely a XIX. század elején történteket akarta drámai formában ábrázolni – külső struktúrájában kissé hasonlít Goethe A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjének leírásához.

Az antropozófia tehát kezdetben a földöntúli szférák imaginatív életében él, de innen le kell szállnia a földi régiókba, annak hatására, hogy a földöntúli régiókban történik valami. Az a sok lélek ugyanis, akiket a kereszténység különféle korokban megérintett, olyan lelkekkel egyesült, akikre a kereszténység kevésbé volt befolyással, mert életük a Golgotai Misztérium földi történésének idejére, vagy az azt megelőző korokra esett. A lelkek e két csoportja azért egyesült, hogy az érzékfeletti régiókban előkészítse az antropozófiát. Itt voltak a már jellemzett Alanus ab Insulis körüli személyiségek és azok is, akik a dominikánus áramlaton belül az arisztotelizmust alapították meg Európában, ezek Dante nagy tanítójával, Brunetto Latinivel is együttműködtek. És a lelkek e nagy csoportjában megtaláljuk azok nagy részét, akik ma az Antropozófiai Társaságban gyűltek össze, miután újra leszálltak a Földre. Akik ma indítékot éreznek magukban az Antropozófiai Társasághoz való csatlakozásra, azok a XIX. század elején együtt voltak az érzékfeletti régiókban, hogy végrehajtsák azt a hatalmas imaginatív kultuszt, amiről beszéltem.

Az elmondottak tehát az antropozófiai mozgalom karmájával is kapcsolatban vannak. Ezt felismerhetjük, ha az antropozófiai mozgalmat nemcsak racionálisan szemléljük, külső földi alakjában, hanem a szellemi régiókba vezető szálakat is tekintetbe vesszük. Akkor meglátjuk, hogy hogyan ereszkedik le az antropozófiai mozgalom a Földre. Ez a – mondhatnám -„égi” antropozófiai mozgalom a XVIII. század végén és a XIX. század elején részben már átszüremlik, amit Goethe miniatúraképekben jelenít meg A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjében. De azután ténylegesen is le kellett ereszkednie, azt követően, hogy Michael a XIX. század utolsó harmadában a Napról a Földre érkezik, és meg akarja ragadni az emberek földi intelligenciáját.

A Golgotai Misztérium óta Krisztus egyesült a földi emberiséggel. Ezt a földi emberiség először nem tudta külsőleg felfogni. Michael uralma a kozmikus intelligencia utolsó fázisát kormányozta Nagy Sándor korában. A Krisztus utáni VIII. században a kozmikus intelligencia teljesen leereszkedett a földi létbe. Akik Michaelhez kötődtek, azok a platonistákkal megkötött egyezség szerint magukra vállalták, hogy ezt a földi intelligenciát úgy készítik elő a skolasztikus realizmus áramlatában, hogy Michael ismét egyesülhessen vele, amikor a XIX. század hetvenes éveiben megkezdi uralmát a civilizáció folyamatában.

Ezért most arról van szó, hogy az Antropozófiai Társaság megragadja belső feladatát, ami abban áll, hogy Michael az emberi gondolkodást ne vonja kétségbe. Ebben nem lehet fatalistának lenni. Azt kell mondanom: az embernek az Istenekkel, magával Michael- lel kell együttműködni. Michael szellemileg úgy hat az emberre, hogy a földön a szellemiség világítson, az ember saját intelligenciája növekedjen, amivel az ember egyúttal szellemi emberré válhat. Ez jelenti Michael uralmát. Ezért kell küzdenünk az antropozófiai mozgalomban. A XX. század végén ismét megjelennek azok, akik ma az antropozófiai mozgalomban tevékenykednek, és a Földön szövetkezni fognak Chartres egykori tanítóival. Mert a XIII. század elejének égi tanácskozásán az a megegyezés született, hogy az arisztoteliánusok és a platonisták a jövőben együtt jelenjenek meg, és azon munkálkodjanak, hogy az antropozófiai mozgalom egyre gyümölcsözőbb legyen a XX. században, és hogy a platonisták és arisztotelikusok összekapcsolódásával az antropozófia bizonyos kulminációt érjen el a XX. század végére a földi civilizációban. Ha ez a munka meg tud felelni annak a célnak, amit Michael kitűzött, és amire törekszik, akkor Európa, a modern civilizáció kijut hanyatlásából. Másképpen semmi esetre sem! A civilizációt csak Michael megértésével vezethetjük ki jelenlegi hanyatlásából.

Ezzel vázoltam önöknek, kedves barátaim, Michael titkának megismerését, amely éppen jelenkorunkban fejt ki hatást a gondolkodó és spirituális bölcsességre törekvő emberiség körében. Hogy azt, amit az antropozófia által a Föld szellemi fejlődésébe most bele kell juttatnunk, manapság sokan paradoxnak találják, az azzal magyarázható, hogy az emberek mindenféle démoni, ahrimáni hatalmak befolyása alá kerültek. Az ahrimáni hatalmak már ujjongtak néhány emberi testben, hogy Michael elveszíti a Földre lehullott kozmikus intelligenciáját. Ez az ujjongás különösen a XIX. század közepén erősödött meg, amikor Ahrimán már azt hitte, hogy Michael nem találja meg azt a kozmikus intelligenciát, amely egykor az égből a Föld felé vette útját. Óriási a tét! Nem is meglepő ezért, ha e harcok résztvevőinek gyakran furcsa dolgokat kell tapasztalniuk.

Voltaképpen még sohasem beszéltek szellemi mozgalomról olyan különösen, mint az antropozófiai mozgalomról. Éppen ezen a különös beszédmódon látható, hogy az antropozófia spirituális jellegét és a Golgotai Misztériummal való összefüggését jelenkorunk legvilágosabb elméi sem tudják felfogni. Vajon mondta-e már valaki, hogy látott egy olyan embert, aki egyszerre volt fekete és fehér? Nem hiszem, hogy értelmesnek tartanának valakit, aki ilyet mond. De az antropozófiai mozgalomról ma mégis írhatnak ehhez hasonlókat. Maurice Maeterlinck például olyan logikát árul el A nagy titok című könyvében, amennyiben rólam, mint az antropozófiai mozgalom hordozójáról ír, amely megfelel annak, hogy valaki látott egy fekete-fehér embert, vagyis aki európai és egyben szerecsen is. Egy ember csak az egyik lehet, de mindkettő egyszerre nem. Maeterlinck azonban ilyeneket ír: „Amit a Védákban olvasunk, mondja Rudolf Steiner, korunk egyik legképzettebb és legzavarosabb okkultistája…” Ha valaki azt állítaná, hogy látott egy személyt, aki európai is és szerecsen is, azt bolondnak tartanák; de Maeterlinck összerakhatja, hogy „az egyik legképzettebb és legzavarosabb”. Így folytatja: „Rudolf Steiner igen világos és éles elme, ha nem kalandozik el a történelemelőtti korok talán valószínű, de sohasem ellenőrizhető vízióiba, vagy a más csillagokon való életről szóló asztrális fejtegetéseibe, e bíráskodás értelmét – az ozirifikációról van szó – és a lélek istennel való azonosulását rendkívül jól világítja meg.” Vagyis: ha éppen nem beszél antropozófiáról, akkor világos, éles elme. Ezt megint csak mondhatja Maeterlinck. Egyéb különös dolgokat is mondhat, még a következő kijelentést is lehetségesnek tartja: „Steiner saját intuitív módszerét alkalmazza, valamilyen transzcendens pszichometriát, hogy rekonstruálja az atlantisziak történetét, kinyilatkoztassa a Napon, Holdon és más világokon történteket, leírja az emberré váló lények egymás után következő változásait, mégpedig olyan határozottsággal, hogy a mérlegelő, logikus, széles látókörű szellemre mutató bevezetést még érdeklődéssel követve most azon tűnődünk, vajon megőrült-e hirtelen, és nem tudjuk, csalóval vagy egy igazi látnokkal van-e dolgunk…”

Gondolják meg, hogy ez mit is jelent. Maeterlinck előadja, hogy ha könyvet írok, olyankor a bevezetés alapján mindig azt kell mondania, hogy „nagyon mérlegelő, logikus és széles látókörű szellemmel” van dolga. Ha azonban tovább olvassa a könyvemet, akkor már nem tudja, vajon megőrültem-e hirtelen, csaló vagy igazi látnok vagyok-e. De nem csak egyetlen könyvet írtam. Minden könyvnél először a bevezetést írom meg. Megírtam tehát az első könyvet, Maeterlinck elolvassa a bevezetést: ekkor „nagyon mérlegelő, logikus és széles látókörű szellemnek” mutatkozom előtte, ezután tovább olvas, és olyannak talál, hogy azt mondja: nem tudom, hogy Rudolf Steiner megőrült-e hirtelen, vagy pedig csaló, vagy látnok. És ez folytatódik tovább. Megírom a második könyvet: a bevezetést olvasva Maeterlinck megint „nagyon mérlegelő, logikus és széles látókörű” szellemnek talál, de a továbbiakat olvasva megint nem fogja tudni, hogy őrült, csaló vagy látnok vagyok-e. Ez így megy tovább. Gondolják meg, hogy valaki azt mondja: ha a könyveid elejét olvasom, nagyon okosnak, mérlegelőnek, logikusnak talállak, de azután hirtelen megőrülsz! Furcsa ember lehet is az, aki logikus, amikor írni kezd, de az írást folytatva mindig egyszeriben megőrül? a következő könyvnél újra átkapcsol, eleinte logikus, később pedig őrült! És így tovább, ritmikusan. Hiszen a világ tele van ritmusokkal.

Ezen a példán láthatják, hogy hogyan viszonyulnak korunk legvilágosabb szellemei ahhoz, amelyet Michael korszakában létre kell hoznunk a világon, és amit azért kell megtennünk, hogy kifejlődjön a földi emberiségben a kozmikus intelligencia, amelyet Michael a VIII. században a világrendnek megfelelően elbocsátott magától. Michael egész hagyományát újra kell értelmeznünk. Michael, aki lábát a sárkányon nyugtatja: ezt a képet, amely Michaelt mint harcost ábrázolja, úgy kell értenünk, hogy ő a kozmikus szellemet képviseli a lába alá vetett ahrimáni hatalmakkal szemben.

Ezt a harcot, minden más harcnál jobban az emberi szívbe helyezték. Ott belül gyökeret vert a XIX. század utolsó harmada óta. Döntő tényezővé kell válnia annak, amit az emberi szívek a világnak e michaeli feladatával kapcsolatban tesznek a XX. században. A XX. század végére eltelik egy évszázad a Káli Juga lezáródása után: ekkor az emberiség vagy az egész civilizáció sírjához érkezik majd, vagy pedig annak a korszaknak kezdetén találja magát, amikor olyan emberek vívják meg lelkükben Michael harcát a Michael-impulzus győzelméért, akik képesek egyesíteni szívükben az intelligenciát és a spiritualitást.

– Arnheim, 1924. július 20.

[Michael érzékfeletti iskolája a XV. és XVIII. század között. Az ellentétes ahrimáni iskola. A Földön kígyóvá vált intelligenciát Michaelnek kell meghódítania és spiritualizálnia. Az antropozófus szellemnek ezt a célt kell szolgálnia.]

Amit tegnap szellemi-kozmikus összefüggésben fejtettem ki Michael uralmáról, abból látható volt, hogy Michael különleges helyet foglal el – a keresztény közösségek régóta ismert elnevezése szerint – az arkangyalokhoz sorolt szellemi lények között. Ezeknek a napoknak lényeges témáiban éppen azt kell fontosnak tartanunk, hogy Michael a kereszténység megalapítása előtti évszázadokban még teljesen a Napról, a napszerűség régiójából küldte a Földre – ha mondhatom így – „kozmopolita” impulzusait. Később elengedi ezeket a „kozmopolita” impulzusokat, a kozmikus intelligenciát mintegy leirányítja a Földre, ami a VIII. században meg is érkezik a Föld régiójába.

Ekkor már találunk olyan embereket, akik saját gondolkodással rendelkeznek, ezt az egyéni gondolkodást a későbbi Michael-kor- szak számára küzdik ki és gondozzák, ahogy tegnap említettem, mégpedig úgy, hogy a chartres-i iskola bölcsei együttműködnek azokkal, akik Michael régi uralma idején tevékenykedtek, és arra hivatottak, hogy továbbápolják az egykor kozmikus, most pedig földi intelligencia princípiumát, hogy a XIX. században létrejöjjön annak lehetősége, hogy az említett imaginatív kultusz révén előkészüljön – előbb a szellemi világban – az antropozófiai mozgalom célkitűzése. A XIX. század utolsó harmada óta, de főként a mi időnkben, Michael új uralmának kezdetén állunk. Michael fellépése lehetővé teszi, hogy egy nagyobb számú embercsoport, amely eljutott az antropozófia igazi megértéséhez, a XX. században gyorsabban élje át a halál és újabb születés közötti időt, és még a század vége előtt, a Földön ismét egyesüljön mindkét szellemi irányzat személyiségeinek – a chartres-i tanítóknak és azoknak, akik közvetlen kapcsolatban maradtak Michael uralmával – vezetése alatt, hogy megadják a végső, – hogy úgy mondjam – a megszentelt impulzust a Föld szellemi, spirituális életének további fejlődéséhez.

Az antropozófia valódi jelentősége csak akkor világosodhat meg a vele együttműködők számára, ha bizonyos belső szent igyekezet folytán tudatosodik bennük az, hogy ők egy olyan jellegű nagy összefüggésbe illeszkednek, amit tegnap jellemeztem. Ez nemcsak belső lelkesedést jelent, hanem erőt is ad. Megértjük, hogy arra kell törekednünk, hogy mindinkább a folytatói legyünk annak, ami egykor a régi misztériumokban élt. Ezt a tudatot azonban minden irányban el kell mélyítenünk. És ez lehetséges is számunkra. Tegnapi fejtegetéseink értelmében visszatekintünk arra a korra, amikor Michael nagyszámú földöntúli lénnyel volt együtt a szellemi Napszférában, és ebből a szellemi Nap-szférából olyan jeleket küldött a Földre, amelyek egyfelől Nagy Sándor tetteihez, másfelől az arisztotelészi filozófiához adtak indítékot. Ez az inspirált, spirituális intelligenciának – mondhatnám – az utolsó fázisát teremtette meg a Földön. Michael ezután a Napról figyelte a Golgotai Misztériumot szellemi csapatával, és azokkal a vezető emberi lelkekkel, akik az ő megbízásából vitték véghez ezeket a tetteket a Földön, valamint az ilyen vezető emberi lelkek köré gyűlt emberi lelkek csoportjával együtt. Megrendítő élmény lelkünk elé idézni azt a pillanatot, amikor Michael angyalok, arkangyalok és emberi lelkek sokaságával szemléli Krisztus távozását a Napról, hogy egy emberi test burkába költözzön, és az emberi test földi élményei révén hozzákapcsolódjon az emberiség földi fejlődéséhez. Ez volt azonban Michael számára egyúttal a jel, hogy lassanként elengedje a Napról az addig általa őrzött égi intelligenciát, és mint szent esőt bocsássa le a Földre. A VIII. században a Michael körül levők azt látták, hogy az addig Michael által őrzött kozmikus intelligencia immár lent van a Földön.

Mindaz, ami a chartres-i mesterek és a dominikánus rend erre kiválasztott tagjai révén került a világba, teljes harmóniában történt Michael szándékával, amennyiben az emberiség egy olyan fejlődését alapozta meg, amelynek folytán a XV. század kezdetétől megindulhatott a tudati lélek kifejlődése, amelyben most is élünk. Az előző fejlődés első harmadában, vagyis az értelmi lélek vagy kedélylélek korszakának első harmadában, az alexandrinizmus révén elterjedt a földöntúli intelligencia Ázsiában, Afrikában és Európa egy részén. Sajátságos időszak köszönt be azonban akkor, amikor Michael, a Nap legkiválóbb arkangyalszelleme, a Napon állva megállapíthatja: az általa irányított kozmikus intelligencia már eltávozott a Napról, és megjelentek azok a feltételek, amelyek ennek az intelligenciának a további földi fejlődését előreviszik. Ez az időszak a Krisztus utáni XVI-XVII. században következett be. Michael ekkor mintegy felszabadul a kozmoszban végzett korábbi teendői alól. A földi fejlődéseket Gábriel irányítja, ahogyan tegnap elmondtam.

Michael most sajátságos helyzetbe kerül. Amikor egy arkangyal a földi dolgoknak éppen nem kormányzó fejedelme, attól még beáramoltatja impulzusait abba, amit a többiek tesznek. Mert a hét egymást követő arkangyal uralmának impulzusai folyamatosan áradnak felénk, de csak egyiküké dominál. Amikor például Gábriel volt az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban a vezető szellem, akkor elsősorban tőle áramlott a földi fejlődésbe mindaz, ami az ő uralmát jelentette, de a többi arkangyal együttműködött vele. Gábriel mostani uralmakor azonban Michael abba a sajátos helyzetbe került, hogy nem tudott a Napról a földi eseményekben részt venni. Egészen különös állapot egy vezető arkangyal számára, amikor azt látja, hogy hosszú időszakokon keresztül végzett tevékenysége mintegy megszűnik. Ezért történt, hogy ekkor Michael így szólt övéihez: arra az időre, amíg nem küldhetünk impulzusokat a Földre – ez az időszak nagyjából 1879-ig tart – külön feladatot kell keresnünk magunknak itt a Napszférában.

Azoknak a lelkeknek, akiket karmájuk az antropozófiai mozgalomhoz vezetett, lehetővé kell tenni, hogy rátekinthessenek arra, amit a Nap-szférában Michael és az övéi cselekedtek Gábriel földi uralma idején.

Ez olyasmi volt, ami eltért az istenek és az emberek között végbemenő valamennyi egyéb, szabályos tettől. A Michaelhez kötődő lelkek – Nagy Sándor korának és a nagy dominikánus kornak vezető emberi lelkei, valamint a köréjük gyűlt tanítványaik, és a vezető szellemekhez csatlakozó törekvő, fejlődő emberek sokasága – úgy érezték, hogy kiszakadtak a szellemi világhoz fűződő hagyományos kapcsolatból. Ekkor azok az emberlelkek, akik arra voltak rendelve, hogy majd antropozófusok legyenek, olyasmit éltek át az érzékfeletti szférában, amit régebben sohasem élt át emberi lélek a halál és újabb születés között a földöntúli régiókban. Az emberi lelkek azelőtt is átélték, hogy a halál és az újabb születés közötti időben a vezető szellemi lényekkel közösen kidolgozzák eljövendő földi létük karmáját. De régebben nem dolgoztak ki olyan karmát, mint most azok számára, akiket az említett értelemben arra rendeltek, hogy antropozófusok legyenek. A korábbiakban szellemileg sohasem dolgoztak úgy a halál és újabb születés között a Nap-szférában, mint ahogyan most Michael földi feladatoktól mentesült befolyása alatt lehetővé vált.

Ekkor az érzékfeletti szférákban megtörtént az az esemény, amelyre ma a legtöbb antropozófus szívének legmélyén emlékszik, jóllehet csak öntudatlanul, homályosan, álomszerűen. Egy antropozófus helyesen teszi, ha szívére gondolva ezt mondja: itt belül ma talán még öntudatlanul egy titok rejtőzik bennem, Michael XVI., XVII., XVIII. században, a földöntúli szférákban véghezvitt cselekedeteinek visszfénye. Mostani Földre szállásom előtt szellemileg ott dolgoztam Michael vezetésével, aki különleges tettet hajtott végre, mivel szabaddá vált megszokott feladataitól. Mert Michael összegyűjtötte csapatát, összegyűjtötte azokat a szellemi lényeket, akik az angyalok és arkangyalok szférájából hozzá tartoztak, de összegyűjtötte azokat az emberi lelkeket is, akik valamilyen kapcsolatban álltak vele, és így keletkezett valami olyasmi, amit egy hatalmasan kiterjedő érzékfeletti iskolának nevezhetnénk. Ahogyan a XIII. század elején az együttműködő platonisták és arisztotelikusok mintegy égi tanácskozást folytattak, úgy a XV. századtól kezdődően és egészen a XVIII. századba nyúlóan egy érzékfeletti iskolázás zajlott le Michael közvetlen vezetésével, minthogy ennek legfőbb tanítójául a világrend magát Michaelt választotta ki. A XIX. század első felében történő, hatalmas imaginációkban lefolyó érzékfeletti kultuszt tehát, számos emberi lélek érzékfeletti iskolázása előzte meg, olyan iskolázás, amelynek tanításait ezek az emberi lelkek most öntudatlanul hordozzák magukban. Az iskolázás közvetlen hatása abban nyilvánul meg, hogy ezek az emberi lelkek most vonzódnak az antropozófiához. Az antropozófiához való vonzódás tehát ennek az iskolázásnak az eredménye. Így elmondhatjuk, hogy egykor, a XV. század végén Michael összegyűjtötte isteni és emberi csapatát a Nap-szférában, és hosszú időszakon át mintegy a következőképpen szólt hozzájuk:

Amióta az ember az emberiség története szerint alakban népesíti be a Földet, léteztek misztériumok a Földön: Nap-misztériumok, Merkúr-misztériumok, Vénusz-misztériumok, Mars-misztériumok, Jupiter-misztériumok, Szaturnusz-misztériumok. Az istenek ezekbe a misztériumokba küldték le titkaikat, itt nyertek beavatást a megfelelő emberek. Így megtudhatták a Földön, hogy mi történik a Szaturnuszon, Jupiteren, Marson stb., és hogyan hat mindez a földi emberiség fejlődésére. Mindig voltak olyan beavatottak, akik érintkeztek a misztériumokban az istenekkel. A beavatottak régi ösztönös szellemi látással érzékelték mindazt, amit a misztériumokban az impulzusok nekik közvetítettek. Ez – mondta Michael az övéinek – csekély hagyománytól eltekintve megszűnt a Földön, már nem létezik. Az impulzusok nem tudnak már a Földre áramolni. Csakis a legalárendeltebb régióban, a szaporodás szférájában van még Gábrielnek hatalma, hogy bejuttassa a Hold-hatásokat az emberiség fejlődésébe. A régi hagyományok, azonban többé- kevésbé eltűntek a Földről, és ezzel megszűnt az emberek tudattalanjába és így a testi lényükre ható impulzusok gondozásának lehetősége is.

De most mi visszatekintünk mindarra, amit a misztériumokban adtak az embereknek, áttekintjük ezt a csodálatos tablót, végigkövetjük az idők folyását. Misztériumhelyeket találunk, látjuk, amint beáradt a misztériumokba az égi bölcsesség, ahogyan az emberek beavatást nyertek általa, ahogyan a kozmikus intelligencia éppen Napunk szent helyéről jutott le az emberekhez, úgy, hogy az emberiség nagy tanítóiban spirituális eszmék, gondolatok, fogalmak támadtak, de ezekhez Napunk megszentelt helyéről kapták az inspirációt. Ez most véget ért a Földön. A Föld régi korszakaira visszapillantva látjuk, ahogy mindez fokozatosan eltűnik az emberiség fejlődéséből Nagy Sándor korában és ennek utóhatása idején, odalent az emberek között pedig mindinkább a földivé vált intelligencia terjed el. De számunkra megmarad ez a látvány: látjuk azokat a titkokat, amelyekbe beavatták egykor a misztériumok beavatottjait. Tudatosítsuk most magunkban ezeket! Ébresszük ennek tudatára azokat a körülöttem levő szellemi lényeket, akik sohasem jelentek meg földi testben, hanem csak éteri formában élnek. De ébresszük ennek tudatára azokat a lelkeket is, akik sokszor jártak földi testben a Földön, most azonban éppen itt vannak, és a Michael-közösséghez tartoznak, ébresszük ennek tudatára ezeket az emberi lelkeket is. Vázoljuk fel azon lelkek számára, akik az intelligencia módján kötődnek hozzám, Michaelhez, azt a nagy beavatási tanítást, amely egykor régi módon áramlott le a Földre a misztériumokon keresztül.

Ekkor „átvették” – ha használhatok ilyen összefüggésben egy kissé triviálisan hangzó földi kifejezést – a régi beavatás bölcsességét. Hatalmas, átfogó mennyei iskola volt ez. Ebben Michael azt tanította, amit ő maga többé már nem kormányozhatott. Ez valami rendkívüli volt, és mélységesen nyugtalanította az ahrimáni démonokat a Földön, éppen a XV-XVII. században, átnyúlva a századba is. Ezeket rettentő izgatottság kerítette hatalmába, és így sajátságos dolog történt, olyasmi, ami egyfajta poláris ellentétet hozott létre a kor égi és földi tettei között. Fent a szellemi világban ott van a magasztos iskola: ez új módon foglalja össze a régi beavatási bölcsességet az érzékfeletti szférában, és az előzőleg erre kijelölt emberi lelkek haláluk és újabb születésük között most felemelik az intelligens tudatba, a tudati lélekbe azt, ami korábban, a régi korokban az értelmi vagy kedélylélekben, illetve az érzőlélekben és a többi részünkben élt, mint az ember bölcsességtulajdona. A belső szóban beszélés módján, ami sok tekintetben egyúttal szigorú is, Michael kifejtette övéinek a világ összefüggéseit, a kozmikus összefüggéseket, az antropozófiai összefüggéseket. Ezek a lelkek olyan tanítást kaptak, amely feltárta előttük a világ titkait. Lent a Földön viszont az ahrimáni szellemek működtek. És szükséges, hogy ezen a helyen egészen leplezetlenül mutassak rá az igazság egy olyan titkára, amely külsőséges szempontból bizonyára nem tűnik elfogadhatónak a jelenlegi civilizáció nézőpontjából, de az antropozófusoknak ismerniük kell ezt az isteni titkot, hogy helyes módon vezessék a civilizációt – ahogy utaltam rá – a XX. század végének idején.

Míg Michael odafent tanította csapatát, addig közvetlenül a Föld felszíne alatt valamiféle földalatti ahrimáni iskolát alapítottak meg. Elmondhatjuk ezért, hogy a Föld feletti régióban a Michael-iskola van, az ahrimáni ellen-iskolát pedig abban a régióban hozták létre, amelyen állunk – mert a föld alatt is szellemiség működik és tevékenykedik. Mivel akkor, éppen abban az időben nem áramlott le semmiféle impulzus Michaeltől a Földre, hogy égi inspirációt adjon az intelligenciának, és mivel így az intelligencia kezdetben magára maradt a Földön, azért most annál inkább azon igyekeztek az ahrimáni csapatok, hogy az intelligenciát illetően alulról a saját impulzusaikat juttassák be az emberiség fejlődésébe. Hatalmas kép tárul a szemünk elé. Képzeljük magunk elé: odafent Michael tanítja követőit, hatalmas kozmikus igékben tárja fel a régi beavatási bölcsességet, a Föld mélységeiben, pedig az ahrimáni iskola áll vele szemben. A Földön kibontakozóban van a mennyekből lehullott intelligencia; Michael a Föld irányában még mennyei magányban tartja iskoláját – fentről nem halad áramlás lefelé – de az ahrimáni hatalmak annál inkább felküldik impulzusaikat a Földre.

Mindig voltak a Földön olyan testet öltött lelkek, akik megérezték az említett évszázadokban a helyzet szorongató voltát. Ha ismerjük a kor szellemtörténetét, főképpen Európában, akkor mindenütt rábukkanunk arra a sajátos tényre, hogy éltek itt-ott olykor egészen egyszerű emberek, akik megérezték ezt a szorongató helyzetet: az emberiségnek a michaeli impulzusoktól való elhagyatottságát, miközben alulról démoni szellemi gőzeikben olyan erők törnek felfelé, amelyek az intelligenciát meg akarják maguknak kaparintani.

Különös, hogy az élő bölcsesség megnyilatkozásainak mennyire szorosan hozzá kell kötődniük az emberhez, hogy ne fajuljon el az, ami belőlük fakad. Az igazságnak éppen ezt a titkát kell itt érintenünk. Mert akinek a Michael-bölcsességet kell hirdetnie, az bizonyos vonatkozásban úgy érzi, hogy akkor jár a jó úton, ha küzd azért, hogy megtalálja a kifejezéseket, a szavak megformálását Michael bölcsessége számára. Még akkor is a jó úton érzi magát, amikor a saját kezével írhatja le ezt a Michael-bölcsességet, mert ilyenkor az írott formába, abba, ami az ő tevékenysége, beleáramlik az, ami szellemileg kapcsolódik az emberhez. Borzongató érzés – bár el kell viselnünk, és korunkhoz hozzátartozik – amikor a Michael-bölcsességet, amit szívesen leírunk és akár olvasmányul is, átadunk az embereknek, mechanikusan sokszorosítva látjuk a nyomtatott könyvekben. Aki a szellemi életről beszél, az borzongást érez a nyomtatott könyv iránt.

A tegnapi előadással kapcsolatban azt kérdezte valaki – erre némileg már Swedenborg is utalt – hogy a nyomtatott betű nem jelenti-e a szellemi élet végső kiszikkadását? De ez így van! A betű csak addig él, amíg egy emberen folyamatosan átáramolva folyik alá a szellemiségből. Akkor válik ahrimán-szerű szellemi hatalommá, amikor a mechanikus eszközök révén, bizonyos fokig mintegy a világ másik oldaláról rögzítik, amikor nyomtatott betűként kerül az ember szeme elé. Mert éppen az a különös, hogy a könyvnyomtatást – minden kísérő jelenségével együtt – az az ahrimáni iskola honosította meg Európában, amelyet a Michael-iskola ellen-iskolájaként alapítottak meg, és a XV-XVIII. században működött. A könyvnyomtatásból olyan démoni erők fakadhatnak, amelyek éppen arra alkalmasak, hogy a michaeli áramlat ellen küzdjenek.

Az antropozófusnak valódi jelentésében kell átlátnia az élet realitásait. A nyomdászatban szellemi hatalmat kell látnunk, de olyan szellemi hatalmat, amelyet Ahrimán szegzett Michaellel szembe. Michael ezért állandóan arra intette azokat, akiket iskolájában tanított: ha ismét lejöttök a Földre, hogy véghezvigyétek, amire itt felkészültetek, akkor gyűjtsétek magatok köré az embereket, és a legfontosabbakat élőszóval közöljétek velük. Ne azt tekintsétek a fő célnak, hogy „irodalmilag”, csupán nyomtatott könyvek útján, lépjenek fel a világban. – Ezért Michael működésének elsősorban az embertől emberhez szóló intimebb hatás felel meg. Ha tehát nemcsak könyveken keresztül tevékenykedünk, hanem összejövünk, és emberi-személyes módon fogadjuk be a leglényegesebb impulzusokat. Az egyéb dolgokat pedig csak emlékezetünk kisegítésére használjuk, számolva az ahrimáni korszellemmel – ez szükséges, mert Ahrimán roppant nagy uralmat szerezne, ha mesterségét épp annyira nem használnánk ki mi is – ha tehát úgy járunk el, hogy a nyomtatott könyvet nem küszöböljük ki ugyan, de megfelelően összehangoljuk a közvetlen emberi érintkezéssel, akkor megalapozzuk azt, hogy a Michael-áramlat először az Antropozófiai Társaságot hassa át. Mert az említettek alapján helytelen lenne azt mondanunk, hogy szüntessük meg az antropozófiai könyveket. Ezzel a nyomdaművészetet éppenséggel kiszolgáltatnánk a michaeli bölcsesség legádázabb ellenségeinek, és lehetetlenné tennénk antropozófiai munkánk folytatását, amelynek éppen a XX. század végéig gyarapodnia kell. A kinyomtatott betűt viszont meg kell nemesítenünk a michaeli bölcsesség iránt érzett szent érzületünkkel. Mi Ahrimán szándéka, amikor Michaellel küzd? Ahrimán ma mindenütt magához akarja ragadni az intelligenciát, különösen ott avatkozik be, ahol a körülmények ezt megkönnyítik. Miben rejlik az ahrimáni szellemek legfőbb tevékenysége a jövendő Michael-korszak elleni harcukban? Hatásuk lényege az, hogy amikor az emberek tudata letompul, akkor ezek az ahrimáni szellemek bizonyos fokig „megszállottá” teszik őket, és belenyúlnak az emberek tudatába. Így tompult el sok ember tudata 1914-ben, és belesodródtak a szörnyű világháborúba. Ahri- mán csapatai az emberek elhomályosult tudatában hozták létre a világháborút, tehát az embereken keresztül. A háború okait sohasem fogják külsőlegesen, a levéltárak dokumentumai alapján felderíteni. Meg kell néznünk a történelmet, és észre kell vennünk, hogy itt, ott vagy amott elhomályosult a hangadó személyiségek tudata. Ez alkalmat adott Ahrimánnak, hogy az embereket megszállottá tegye. Ha tudni akarjuk, hogy korunkban az emberek milyen könnyen válhatnak Ahrimán megszállottaivá, csak arra kell gondolnunk, hogy mi történt, amikor az európaiak Amerikába érkeztek, és nyomtatott könyveket hoztak magukkal. Ekkor Észak- Amerika keleti részén még indiánok éltek. Az indiánok az európaiaknál látott sajátságos írásjeleket kis démonoknak vélték. Helyes meglátásuk volt; iszonyúan féltek a kis démonoktól, a nyomtatott betűkként látható a-tól, b-től és a többitől. Mert ezek a legkülönfélébb módon sokszorosított betűk lebilincselően hatnak a mai emberre, ezen az igéző erőn csak a jó michaeli érzülettel juthatunk túl, ha abban a bölcsességben, amit közölni akarunk, meg tudjuk látni az emberit.

Ebből az irányból azonban leselkedik ránk valaki. Megemlítem önöknek a következőt. A világszemlélet bizonyos titkait csak meglehetősen magas korban láthatjuk át. A beavatás tudományában jártas embernek az egyes életkorok a lét más és más titkaiba engednek bepillantást. Így a huszonegyedik és negyvenkettedik életévünk között betekinthetünk a Nap világába, előbb nem. Negyvenkettedik és negyvenkilencedik évünk között betekinthetünk a Mars titkaiba, a negyvenkilencedik és ötvenhatodik év között pedig a Jupiter titkaiba. Ha azonban a világ titkait összefüggésükben akarjuk látni, akkor túl kell lépnünk életünk hatvanharmadik évén. Vannak ezért bizonyos dolgok, amelyeket most már leplezetlenül kimondok, de régebben, mielőtt ebbe az életkorba kerültem volna, nem beszélhettem róluk. Mert ha éppen a Michael titkaira vonatkozó dolgokat akarjuk átlátni, amelyek a Nap szellemi szférájából hatnak, akkor a Szaturnusz-bölcsesség révén kell a világ titkaira feltekintenünk. A szellemi világban meg kell éreznünk azt a homályt – élni is tudnunk kell benne – amely a Szaturnuszon uralkodó Oriphieltől származik. A Golgotai Misztérium idején ő volt a vezető arkangyal, és a mostani Michael-kor- szak elmúltával ismét ő lesz.

A mai kort illetően azonban egészen megrendítő igazságok tárulnak fel számunkra, kifejezetten megrendítő igazságok. Mert Michael iskolájának ahrimáni ellen-iskolájából kiindulva elterjedt a földön a nyomtatás és ezáltal széles körben megjelent az „irodalmár” is. Ki volt régebben író a nyomtatás előtt? Az, aki írásait csak a legszűkebb körökben mutathatta be, az ilyenre fogékony emberek előtt. Hány kézbe jutott el egy könyv a nyomdaipar megjelenését megelőzően? Felmérhetjük ezt, végiggondolva a következőt: bár a nyomtatás valamilyen helyettesítője igen tökéletes formában már a régi kínai kultúrában is létezett, akkor is volt már bizonyos fajta nyomtatás, szintén olyan korban, amikor fent Michael uralkodott, lent pedig Ahrimán ellenszegülő hatalma ébredezett. De ez nem vezetett akkor semmi különöshöz. Ahrimán abban az időben még nem volt a Földön jelentékeny erő. Nem kísérelhette meg, hogy Michaeltől az intelligencia feletti uralmat elragadja. Nagy Sándor korában újból kísérletet tett erre, de ismét sikertelenül.

Az ahrimánizmus azonban nagy jelentőségre tett szert az újabb idők nyomdaipara révén. Az irodalmiság egyre népszerűbbé válik. Megjelenik valami, ami egyfelől csodálatos, sziporkázó és káprázatos, másfelől a lelkierők teljes egyensúlyával kell viszonyulnunk hozzá és valódi jelentőségében megítélnünk. Megtörténnek az első próbálkozások, amelyek Michael szférájából úgy jellemezhetők, hogy Ahrimán íróként jelentkezik! Ez Michael köreiben ma jelentős eseménynek számít. Ahrimán mint író! Nemcsak megszállottá teszi az embereket, ahogyan a háború kitörésével kapcsolatban utaltam erre, hanem az emberi lelkek révén már meg is szólal a Földön. Maga Ahrimán lép fel íróként. Hogy ragyogó író, azon nem kell csodálkoznunk, mert Ahrimán egy nagy, egy átfogó, egy hatalmas szellem. Csakhogy egy olyan szellem, akinek nem áll szándékában az, hogy a földi emberiség a jó istenek szerinti értelemben fejlődjön tovább, hanem éppen ez ellen küzd. A saját területén nemcsak igen használható, de jótékony hatalom is. Ám azok a lények, akik a kozmikus történés valamilyen szintjén jótékonyak, egy másik szinten már rendkívül ártalmasak lehetnek. Ezért Ahrimán műveit jellemezve nem kell mindenáron ahhoz ragaszkodnunk, hogy ezeket a műveket teljesen elutasítsuk. Még meg is csodálhatjuk őket, ha tudatában vagyunk a helyzetnek. De az ahrimáni jelleget fel kell tudnunk ismerni bennük.

Michael megtanít ennek felismerésére, ha odafigyelünk rá. Mert a Michael-iskolázás tovább hat, és még ma is közelíthetünk hozzá. Akkor megmutatkozik számunkra, hogy Ahrimán íróként már megtette első kísérletét, egy mélységesen megrázó, tragikus jellegű kísérletet, természetesen egy emberen keresztül megjelenve: ez volt Nietzsche Antikrisztus-a, az Ecce Homo, Nietzsche önéletrajza, A hatalom akarásához készült valamennyi jegyzete – a modern irodalom legragyogóbb fejezetei, de sokszor ördögi tartalmakkal! Ezeket Ahrimán írta, mindazon uralkodva, amit a Földön betűkkel, a nyomdaipar révén a befolyása alá vonhat. Ahrimán már elkezdett íróként tevékenykedni, és folytatni fogja ezt a munkát. A jövőben éberségre lesz szükségünk, hogy ne vegyünk minden írói megnyilatkozást egy kalap alá. Emberi művek fognak megjelenni, de tudnunk kell arról, hogy Ahrimán arra készül, hogy a közeljövő egyik legragyogóbb írója legyen! A műveket emberi kézzel írják majd, de az író Ahrimán lesz. Ahogyan egykor a régi evangélisták inspirált állapotban írták az őket át-szellemiesítő érzékfeletti lények műveit, úgy Ahrimán műveit is emberek fogják írni.

Az emberiség eljövendő fejlődéstörténetében kétféle irány fog jelentkezni. Nekünk azon kell fáradoznunk, hogy amit egykor Michael tanított az erre elhivatott lelkeknek a földöntúli iskolában, az – amennyire csak lehetséges – tovább terjedjen a földi régióban, és a következő inkarnációjukba megérkezőket ezekre tanítsuk az Antropozófiai Társaságban, áhítatosan ezekben az ismeretekben élve, amíg elérkezik a XX. század vége. Ekkor némelyek azok közül, akik ma először szereztek tudomást e dolgokról, újra leszállnak majd a Földre, tehát nem is sokára. Időközben azonban a Földön sok minden megjelenik, amit Ahrimán ír majd. Az antropozófusok egyik feladata az lesz, hogy hűségesen gondozzák a Michael-bölcsességet, szívük jó szándékával álljanak mellette, és tudják azt, hogy a szellemi Michael-kard csak akkor hatja át igazán a földi intelligenciát, ha ezt a Michael-kardot olyan emberek forgatják, akik szívükbe befogadták a Michael-bölcsességet. Így Michaelnek az antropozófusokat átlelkesítő képe új módon jelenik meg számunkra: Michael az emberek szívében áll, lába alá vetve az ahrimáni irodalmat. Nincs szükségünk olyan külső megjelenítésekre, amelyeket a dominikánusok idején gyakran festettek: állnak a skolasztikus dominikánusok könyveket tartva a kezükben, és a lábukkal rátaposnak a pogány bölcsességet képviselő Averroes, Avicenna és mások fejére. Ezek a festmények mindenütt láthatók, ahol szemléltetni akarták a keresztény skolasztika győzelmét a pogányság felett. Nekünk a szellemünkben kell hordoznunk valamit: a világba bevonuló, a Földön az intelligenciát megragadó Michael iránti odaadást, és egyúttal az éberséget Ahrimán ragyogó, káprázatos, az egész XX. századon át ható írói munkásságával szemben, hogy fölébe emelkedhessünk. O a legkülönfélébb helyeken írja majd műveit, ezek itt lesznek a világban, és tanítványokat fog kiképezni. Már látható korunkban egy és más abból, hogy először a tudatalatti lelkiségre gyakorol befolyást, hogy azután ezek az emberek gyorsan újratestesüljenek, és Ahrimán írói eszközévé váljanak. Írni fog minden területen: a filozófiában, költészetben, a dráma és epika területén, az orvostudományban, jogtudományban, szociológiában. Ahrimán írni fog minden témában!

Ilyen szituációban találja magát az emberiség az évszázad végén. Akik ma még fiatalok, tapasztalni fogják majd Ahrimán írói jelentkezését. Minden területen szükség lesz az éberségre és a Michael-bölcsesség iránt érzett szent lelkesedésre.

Kedves barátaim, ha át tudjuk hatni mindezzel magunkat, ha képesek vagyunk arra, hogy ezeknek az útmutatásoknak értelmében illeszkedjünk a szellemi életbe, akkor igazi antropozófusként fogunk jelenkorunk civilizációjában helytállni. Akkor egyre inkább átérezzük azt is, hogy a Goetheanum Karácsonyi Gyűléséből új impulzus indult ki, és hogy az Antropozófiai Társaság elé alapjában véve csak most tartanak egyfajta „kozmikus tükröt”, amelyben önmagával szembesülhet, míg az egyes ember is megpillanthatja az Antropozófiai Társasághoz vezető karmájában önmaga tükörképét.

Mindenekelőtt ezt akartam most előadásaimmal a szívükbe vésni. Mert elsősorban a szívekhez kell szólnunk. A szívek legyenek Michael segítői az égből a Földre leereszkedő intelligencia elnyerésében. Ahogyan Michaelnek el kellett tipornia a régi kígyót, úgy kell átformálnia, spiritualizálnia a kígyóvá lett intelligenciát. Ahol ez, mint ellenfél jelenik meg – vagyis nem spiritualizáltan, hanem szellemileg ahrimanizáltan – ott az antropozófiai szellem michaeli érzületében felnevelt éberség segítségével kell felismernünk.

– Torquay, 1924. augusztus 12.

[A Karácsonyi Gyűlés, mint eleven szellemi impulzus. A történelmi impulzusok elmélyült megértése az ismétlődő földi életek tanítása révén. Korunk alapvető impulzusai: a kereszténység, és a kereszténységgel még át nem hatott tudomány. Bacon és Darwin. A Káli Juga befejezése és a Michael korszak kezdete. A Társaság szekciói és osztályai.]

Ma első ízben beszélhetek ismét önökhöz a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta. Fejtegetéseim megkezdése előtt el kell mondanom, hogy mivel kapcsolatos az az impulzus, amely a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta összefügg az antropozófiai mozgalommal. Ezen a Karácsonyi Gyűlésen Dornachban az az öröm ért bennünket, hogy üdvözölhettük ott az angol Antropozófiai Társaság tagjainak egész sorát, mindenekelőtt kedves régi barátunkat, Mr. Collisont, az angliai társaság elnökét. Szeretném most megismételni azt, ahogyan őt annak idején Dornachban, mint az angol Antropozófiai Társaság képviselőjét üdvözöltem.

A Karácsonyi Gyűlésen az Antropozófiai Társaságba került impulzusnak valóban mélyrehatónak kell lennie, és most sok mindent másféle módon kell megbeszélnünk, mint ahogyan a Karácsonyi Gyűlés előtt viszonyultunk a dolgokhoz. Nehéz korszak köszöntött Társaságunkra, belső okkult értelemben is, különösen azáltal, hogy a háború utáni időkben a legkülönfélébb próbálkozások jöttek létre különböző oldalakról az Antropozófiai Társaságon belül. Szükségessé vált, hogy valamilyen megújulás történjen a Társaságban.

Ez a megújulás – itt megjegyezhetem – egy számomra nagyon jelentős tényhez kötődött. Miután már régóta szándékomban állt, hogy a Társaságot karácsonykor bizonyos módon újjáalapítsam, vagy legalábbis újraszervezzem, valamivel karácsony előtt felmerült bennem egy kérdés.

Szükségszerűvé vált, hogy olyan elhatározásra jussak, amit annak idején alapos okból az Antropozófiai Társaságnak, a Teozófiai Társaságból való kilépése idején megtettem. Akkor abból a feltételezésből indultam ki, hogy ha visszahúzódom a Társaság egész vezetésétől, hogy csak tanítói tevékenységet folytassak, akkor kevésbé nehéz lesz bizonyos dolgok kialakítása, mint ha a tanítással egyidejűleg irányítói feladatokat is végzek.

Az Antropozófiai Társaság 1912/13-ban vált ki a Teozófiai Társaságból, de az akkoriban remélt dolgok nem következtek be. Az elvárások nem teljesültek az Antropozófiai Társaságban. Így most már valóban komolyan mérlegelnem kellett azt a kérdést, hogy elvállaljam-e az Antropozófiai Társaság elnökségét, és beláttam: szükséges, hogy az elnökséget átvegyem.

De kedves angol barátaink körében is szeretnék valamit egészen különösen hangsúlyozni, amit nagyon is ki kell emelnem azzal az elhatározással kapcsolatban, hogy átvegyem az Antropozófiai Társaság elnökségét. Ez az elhatározás kifejezetten merészség volt az egész mozgalomban, mert ezzel egy bizonyos határozott eshetőség is adódhatott. Az antropozófiai mozgalom azon alapul, hogy a szellemi világból leáramlanak a szellemi megismerés tartalmainak reális kinyilatkoztatásai. Ha meg akarjuk valósítani az antropozófiai mozgalom művét, akkor azzal nem pusztán egy emberi művet viszünk véghez. Meg kell nyílnunk aziránt, ami a szellemi világból áramlik le. A szellemi világnak egészen meghatározott törvényei vannak, ezek érinthetetlenek. Ezeket szigorúan be kell tartanunk.

A mi korunkban nehéz összeegyeztetni egy külső tisztség követelményeit, még az Antropozófiai Társaság elnöki tisztét is, a szellemi világ kinyilatkoztatásaival szemben vállalt okkult kötelességekkel. Így fel kellett tennem magamnak azt a kérdést, hogy azok a szellemi hatalmak, akik elárasztották kegyelmükkel az Antropozófiai Társaságot, továbbra is ilyen mértékben fogják-e kegyelmükben részesíteni?

Bizonyára méltányolni tudják egy ilyen eshetőség egész kockázatát. Vállalnom kellett azt a lehetőséget, hogy a szellemi hatalmak esetleg így szólnak: ez nem megy, külső tisztséget nem lehet elfogadni.

Ma már valóban kimondhatom az antropozófiai mozgalomhoz kapcsolódó szellemi hatalmak színe előtt, hogy a szellemi világgal fennálló kapcsolat és az antropozófiai mozgalmon átáramló kinyilatkoztatások intimebbekké, mélyrehatóbbakká és bőségesebbekké váltak, mint azelőtt. A két lehetőség közül tehát az történt meg, amelyik a lehető legkedvezőbb az antropozófiai mozgalom további előrehaladása számára. Azt mondhatjuk, hogy az Antropozófiai Társaságnak a Goetheanumban történt megalapítása óta a kinyilatkoztatásaikkal megajándékozó szellemi hatalmak állandóan teljes és még nagyobb jóakarattal tekintenek le ránk, mint régebben. Így e tekintetben egy, már hosszabb idő óta nyomasztó tehertől szabadult meg az Antropozófiai Társaság.

A Goetheanum Karácsonyi Gyűlése előtt sokszor hangsúlyoznom kellett, hogy különbséget kell tennünk az antropozófiai mozgalom és az Antropozófiai Társaság között: az előbbi egy spirituális áramlatnak a Földön tükröződő megjelenése, az utóbbi pedig egy olyan Társaság volt, amelyet külsőleges módon irányítottak, tisztviselőit megválasztották, vagy másképpen nevezték ki.

Karácsony óta ennek az ellenkezőjét kell mondanunk. Az antropozófiai mozgalmat már nem különböztetjük meg az Antropozófiai Társaságtól. Az antropozófiai mozgalom eggyé vált az Antropozófiai Társasággal, az után, hogy én magam lettem a Társaság elnöke.

Ez tette szükségessé, hogy Dornachban karácsonykor ne egy külső, exoterikus értelemben vett elnökséget iktassunk be, hanem egy olyat, amelyet ezoterikusnak tekinthetünk, amely cselekedeteivel a szellemi hatalmaknak tartozik felelősséggel, és nem választják, hanem kialakítják. Karácsonykor minden másképp történt, mint ahogy egy alapító gyűlésen egyébként történni szokott. Ezt az elnökséget iniciatív elnökségnek nevezném, amely feladatát abban látja, hogy cselekedjen. Ezért az alapszabályokat sem a szokásos módon dolgoztuk ki a Karácsonyi Gyűlés során, hanem egyszerűen csak elmondtuk, hogy milyen legyen a kapcsolat az emberek között, az elnökség és a többi tag között, az egyes tagok között, és így tovább. Az elnökség szándékai nem is az alapszabályokban szerepelnek, mert ezek csak formális alapszabályok, mivel tulajdonképpen csak azt beszélik el, amit tenni szándékozunk. Nálunk minden másképp történik, mint az egyéb társaságoknál.

A lényeges az, hogy az Antropozófiai Társaságba egy ezoterikus vonás került. A Társaságon átáramló egész mozgalomnak ezoterikus jellegűnek kell lennie. Ezt egészen komolyan kell vennünk. A Goetheanum vezetősége számára csak a szellemi világból fakadó tisztán emberi tevékenység impulzusai lesznek mérvadóak. Nem az 1. paragrafust, a 2. paragrafust és hasonlókat kell kiviteleznünk, hanem a valódi szellemi életet kell előmozdítanunk, minden egyéb szempont és aggályoskodás nélkül.

Itt egy látszólag egészen jelentéktelen dolgot említenék meg. A tagsági igazolványokat minden tag számára megújítjuk. Mivel világszerte tizenkétezer tagunk van, ezért tizenkétezer tagsági igazolványt kellett kiadnunk. Nekem mindegyiket alá kell írnom. Egyesek javasolták, hogy bélyegzőt készítsünk, és azzal bélyegezzem le az igazolványokat. De az antropozófiai mozgalomban ezentúl mindennek közvetlen, individuális és emberi jelleget kell felvennie! Ezt ilyen apróságnál is be akartam tartani. Minden tagsági igazolványnak a szemem elé kell kerülnie, el kell olvasnom a tulajdonosa nevét, és a nevemet a saját kezemmel kell aláírnom: így távoli, mégis reális emberi kapcsolat alakul ki köztem és minden egyes tag között. Természetesen egyszerűbb lenne, ha valaki lebélyegezné a tizenkétezer igazolványt, de nem így fog történni. Ez jelképesen utal arra, hogy a jövőben minden azon fog múlni, ami a Társaságban emberi módon működik.

Ha a Goetheanum vezetősége ilyen módon bizalmat kap, akkor meg fogják látni, hogy lassanként a Karácsonyi Gyűlés minden szándéka megvalósul. Természetesen mindez fokozatosan történik, türelmesnek kell lennünk, kedves barátaim. De bizalommal kell lennünk a Goetheanum elnökségével szemben, amely az ötödik lépést nem teheti meg a második előtt, de a másodikat sem az első előtt, és bár mostanáig még csak valahol fél lépésnél tart, mégis sikerülni fog és eljön az ideje annak, amikor eléri az ötödik lépést is. Mert ha a dolgokat emberileg akarjuk vezetni, akkor nem maradhatunk meg az absztrakcióknál, hanem mindenütt be kell lépnünk a valóság területére.

Az antropozófiai mozgalomba így valóban egy új jellemvonás kerül. Szellemében válik ezoterikussá, és többé nem a külsőségekben keresi az ezoterikumot. Vannak bizonyos ezoterikus igazságok, amelyeket csak általa lehet közölni, de az ilyen igazságokat csak az tudja befogadni a szívébe, aki elevenen részt vesz mindabban, ami a Társaságban történik. Az előadássorozatokat sem zárjuk el a külvilág elől, mint eddig. Ha nem is kerülnek könyvkereskedelmi forgalomba, de aki igényt tart rájuk, az megkaphatja őket. Csak egy spirituális feltételt szabunk, amint ezt már jeleztem: ellenvetéseket, kritikát csak azoktól fogadunk el, akik az előadások szellemének talaján állnak. Akármit is fognak beszélni az emberek a jövőben, az okkultizmusban mi a pozitív oldalon dolgozunk, nem a negatívon.

Mindezeket lassanként meg kell értenünk. Ha ez megtörténik, akkor egészen új jellemvonást vesz fel az antropozófiai mozgalom. Akkor az emberek megértik azt is, hogy a Goetheanum vezetősége egyedül a szellemi világ lényeinek tartozik felelősséggel, de az egész Társaságban közösséget is fognak érezni az emberek ezzel a vezetőséggel.

Ezzel az új jellemvonással talán elérhetjük azt, hogy az antropozófiai mozgalom olyanná váljon, ahogyan majd az előadások folyamán a szellemi élet benső oldalából kiindulva leírom önöknek.

Ezzel a rövid megjegyzéssel szerettem volna bevezetni itteni előadásaimat, és most elkezdem tulajdonképpeni fejtegetésemet.

Az emberiség az évszázadok során oda jutott, hogy egyre kevésbé tekintett fel a szellemi világra. Jogosan beszélünk arról, hogy a legutóbbi századokkal materialista korszak következett be, és ez a materialista korszak nemcsak az emberi gondolkodásba nyomult be, hanem az emberi akaratba, a cselekvésekbe is, és lassanként már az egész élet a materializmus jegyében folyik. Az Antropozófiai Társaságban azonban tudatára ébredünk annak, hogy ez olyan erőket kíván felébreszteni, amelyek ismét kivezetik az embert az anyagihoz való tapadásából, mindabból, ami a szellemit tagadja.

De ahhoz, hogy az antropozófiai mozgalom az emberiség egész fejlődésének szükséges impulzusává váljon, komolyan kell vennünk azokat a tanításokat, bölcsességeket, amelyek most már évek óta átáramlanak az antropozófiai mozgalmon. Teljesen komolyan szemügyre kell vennünk, tehát, hogy jelenkorunk embere hogyan is él a világban?

A születés révén érkezik az életbe, öröklött tulajdonságait szüleitől és elődeitől kapja, a kor szokásos szemlélete szerint nevelődik, életének bizonyos szakaszában öntudatra tesz szert, és mintegy felébred a külső élet számára. Ekkor rátekint a környezetében található nézetekre, gondolatokra, tettekre, impulzusokra és egyebekre. Átérzi, hogy nemzetének és a jelenlegi emberiségnek a tagja.

Az antropozófiai mozgalomban azonban azzal a fénylő, lángoló igazsággal találkozunk, hogy ahogyan most itt ülünk: ebben az életünkben a régebbi földi életeinket folytatjuk. A mostani földi életünkbe az előző földi életeink eredményeit hozzuk át. Valóban át kellene éreznünk, hogy ne csak visszapillantsunk, akik a jelenlegi nemzetünkben és a jelenlegi emberiségben vagyunk: át kellene éreznünk a mostani életünkhöz vezető fokonkénti közeledésünket, ahogy az egyes földi életeken és a halál és újabb születés közötti másféle életeken áthaladva dolgoztunk énünkön, individualitásunkon, hogy kialakítsuk jelenlegi lényünket.

De milyen messze is van az ember mindennapi tudata attól, hogy egészen komolyan vegye: igen, korábbi földi életeket éltem át, számolok ezekkel a korábbi földi életekkel. Erre csak akkor leszünk képesek, ha életünk egész szemléletét a karma, a földi életek során képződő sors szempontjához igazítjuk. Akkor így szólhatunk: itt-ott kiemelkedő személyiségek jelentek meg a világban, és lényeges hatásuk volt az emberiségre. Megérthetjük-e őket, ha születésüket csak egy bizonyos korra korlátozzuk, és életük folyását csak egyetlen földi élet tartalma alapján ítéljük meg? Ha komolyan vesszük az antropozófiai mozgalmon átáramló tanításokat, akkor ezt kell mondanunk: ha rátekintünk egy személyiségre, azt látjuk, hogy a mai vagy az ezt megelőző földi élete előző földi életek folytatását jelenti, és nem érthetjük meg őt, ha nem úgy nézzük, hogy korábbi földi életeinek eredményei jelennek meg benne.

Ha azonban egy ilyen felfogást, egy ilyen nézőpontot komolyan veszünk, akkor egy egészen másmilyen történelemszemléletnek kell helyet adnunk, mint amilyen az általánosan elfogadott. Manapság elbeszélik az emberiség történelmi fejlődésének különböző korszakaiban történt eseményeket. Eljutnak egy államférfihez, festőhöz vagy valamilyen más jelentős személyiséghez. Elmondják, hogy mit cselekedett születése óta a Földön. De nem veszik komolyan, hogy ezt így tekintsék: itt van ez a személyiség, akinek régebbi földi életei bevilágítanak mostani életébe. Pedig a történelmet igazán csak akkor értjük meg, ha tudunk arról, hogy valamely későbbi korszak történéseit maguk az emberek viszik át a korábbi korokból a későbbibe. Akik ma élnek, vagy századokkal ezelőtt éltek, azok már régebben is éltek, és áthozzák az újabb korba azt, amit a régmúltban gondoltak és átéltek. Nézzük meg ezt az összefüggést.

Hogyan értsük meg például azt, ami megrendítő módon szövi át korunkat? Egyfelől csaknem két évezrede jelen van az európai, a nyugati országok új civilizációjában a Krisztus-impulzus hatása és működése, amelyet a Golgotai Misztérium alapozott meg. De ugyanabban az életben, amelyet szívmelengetően és szellemi világosságot árasztva hat át ez a keresztény impulzus, megtalálunk egy másik vonást is. Ez mindazt magában foglalja, amit már általános iskolás gyermekeink is magukba szívnak a modern tudományt tanulva, és ami mint modern műveltség eláraszt bennünket reggelenként, amikor kávénk mellett újságot olvasunk. Nézzék csak meg az emberről alkotott mai szemléletet: nem mondhatjuk, hogy a Krisztus-impulzus hatja át azt, amit a tudomány visz bele a közgondolkodásba, sem a művészet sokféle teljesítményét, vagy az élet egyéb területeinek alkotásait. Ezek elfordulnak a Krisztus-impulzustól. Sokan éppen azt a célt tűzik maguk elé, hogy a Krisztusimpulzust ne is engedjék az anatómiába, fiziológiába, biológiába, történelembe áramlani, ezeket el akarják attól választani.

Honnan ered ez? Amíg csak azt mondjuk: itt van ez a tudós, valamilyen nevelésben részesült, felnövekedett, valamilyen tudományos kutatást folytatott; vagy azt mondjuk: itt van egy államférfi, a kornak megfelelő nevelésben részesült, politikai intézkedéseiben liberális vagy konzervatív beállítottságot képviselt – addig nem értjük meg annak okát sem, hogy jelenkorunk civilizációjában egyfelől jelen van a keresztény impulzus, másfelől viszont olyasmi is, aminek semmi köze nincs a kereszténységhez. Miből ered ez? Csak akkor értjük meg az ilyesmit, ha például rátekintünk egyes jelentősebb személyiségek ismétlődő földi életeire. Akkor be fogjuk látni, hogy az emberek a régebbi korok civilizációjából átviszik a történelem későbbi korszakaiba azokat a gondolataikat, akarati impulzusaikat, amelyeket a régebbi földi életeikben szereztek meg.

Látjuk, amint korunk fontosabb eseményeiben fellépnek egyes személyiségek. Vegyünk például egy olyan személyt, aki az újabb korban rendkívül meghatározóvá vált a külső életben is, de különösen mindabban, ami a tudomány hatása alatt áll: Lord Ba- conre, Francis Baconre gondolok. Megjelent ez a személyiség, megismerjük az életét, megnézzük a keresztény civilizációban. Bacon külső írói mivoltában semmi nem emlékeztet bennünket a keresztény impulzusokra. Éppen úgy felléphetett volna egy nem keresztény civilizációban is. Amit a kereszténységről elmond, az igen felületesnek hangzik ahhoz képest, ami szívének valódi impulzusa volt. Ezt a sajátságos jellemvonást megfigyelhetjük tudós, filozófusi és államférfiúi mivoltában egyaránt.

Vagy nézzünk meg egy olyan személyiséget, mint Darwin. Darwin jó keresztény volt ugyan, de van-e kereszténységének a legcsekélyebb köze is ahhoz, amit az állatok és emberek eredetéről elgondolt? Nincs. Nála a keresztény impulzustól egy egészen eltérő vonás, egy egészen eltérő impulzus jelenik meg. Nem jutunk dűlőre, ha egyszer nem kérdezzük meg: mi a helyzet Bacon vagy Darwin előző földi életeivel? Mit hoztak át korábbi földi életeikből ebbe a mostani földi életbe?

Az ismétlődő földi életek kérdését nemcsak elvontan kell felvetnünk, ha az Antropozófiai Társaságot a helyes értelemben fogjuk fel. Bizonyára nagyon szép dolog, ha tudunk arról, hogy ismételten élünk itt a Földön, és sok minden át is kerül egyik földi életből a másikba, de ez a gondolat mégis viszonylag erőtlen marad, ha csak általános hitvallás, hit lesz belőle. Csak akkor kezd komollyá válni, ha egy konkrét embert veszünk elő, és valamelyik későbbi korban leélt konkrét életét a régebbi korokban leélt konkrét életéből értjük meg.

Most tehát ilyen irányú fejtegetésekbe kezdünk bele. Először a történelmi jelenségeket figyeljük meg, hogy teljesen komolyan végezzük a karma vizsgálatát. Annak alapján fogjuk az emberiség fejlődésének előrehaladását megérteni mind az emberi civilizációban általában, mind az egyes emberi tevékenységekben, hogy nyomon követjük, ahogy az emberek átviszik a régebbi korok eredményeit az egyik korszakból a másikba.

Látjuk, hogy az egyik korszakban megjelenik Francis Bacon, egy másikban Darwin. Felfedezünk közöttük bizonyos hasonlóságokat. Ha felületesek maradunk, akkor azt tanulmányozzuk, hogy vajon Bacon és Darwin hogyan is juthatott el a maga nézetéhez. Ha viszont mélyebbre akarunk hatolni, akkor megállapítjuk, hogy olyasmit hoznak a keresztény civilizációba, ami ebből a keresztény civilizációból nem is érthető meg. Ha visszapillantunk az időben, felmerül az a kérdés, hogy nem volt-e Baconnek és Darwinnak szükségképpen egy régebbi földi élete is?

Amit ugyanis a későbbi földi életükben megfigyelünk, azt éppen ezekből a korábbi földi életeikből hozták magukkal. Történelmileg csak akkor értjük meg őket, ha előbb individuálisan értettük meg őket. Mert ha a karmát komolyan vesszük, akkor maga a történelem az egyes emberi tettekre bomlik szét, a messze múltból a jelenbe és innen a jövőbe áramló emberi életekre.

Az ilyenféle dolgokról mostantól fogva már tartózkodás nélkül kell beszélnünk. A szellemi élet tényeinek megfelelően beszélünk róluk, hogy a történelem és a természet külső világát úgy ismerjük meg, hogy a mögöttük áramló spirituális történések is kibontakozzanak előttünk.

Az ember kezdetben legtöbbször könnyedén veszi e kérdések felvetését, nem úgy, ahogy az életünk terét alkotó szellemi és fizikai világnak megfelelően kellene felfognia. Mert az ilyen dolgokkal kapcsolatban nem formálhatunk ugyanúgy véleményt, mint ahogy a mindennapi dolgokról szoktunk gondolkodni. Hogy az ilyen kérdéseknél felmerülő mély kérdéseket megismerjék, szabadjon ezen első előadásom végén egy személyes megjegyzést tennem – amit teljesen tárgyilagosan mondok el – mielőtt rátérnék azoknak a kérdéseknek tisztázására, hogy ki volt Bacon előző életében és ki volt Darwin előző életében?

A „Goetheanum” most megjelenő számaiban leírom életutamat. De ebben a külső világ számára is készült írásban nem lehet minden lényegeset megírni, helyenként természetesen kiegészítésekre van szükség azok számára, akik mozgalmunkban komolyan keresik a szellemi világ felé vezető utat. Mielőtt tehát a következő előadásomban majd belekezdek az itt felvetett kérdések megválaszolásába, szeretném megtenni ezt a személyes, egyéni megjegyzést.

Aki hozzám hasonlóan a XIX. század hatvanas éveitől jelenkorunkig élte az életét, az olyan korban élt, amelyben – mint többször jellemeztem – elérkezett Michael korszaka, Gábriel előzőleg három és fél évszázadon át tartó korszaka után. Michael uralma, azaz Michael napszerű impulzusának a földi civilizációba való beáramlása az emberiség előrehaladásában a XIX. század hetvenes éveinek végén jött el. Aki fiatalkori társaival közvetlenül a michaeli behatások megjelenését követő időkben élt, és így értelmi vagy kedélylelkét az 1880-as, 1890-es években kellett kialakítania, amikor Michael befolyása érvényre kezdett jutni a külső történés színfalai mögött – tudjuk, hogy az értelmi vagy kedélylélek kialakítása az ember 28. és 35. éve között történik – akkor, ha igazán benne élt az értelmi vagy kedélylélekben, kívül élt a fizikai világon. Az ember leginkább akkor van kívül a fizikai világon, ha tudatosan éli át önmagát az értelmi vagy kedélylelkében.

Az embert fizikai testre, étertestre és érzőtestre (asztráltestre) tagoljuk. Fizikai testével határozottan a fizikai világba illeszkedik. Étertestével is a külső világban él, érzőtestével ugyancsak erősen benne él a külső világban. Még érzőlelkével is benne él. Amikor azonban teljesen tudatosan az értelmi vagy kedélylelkében él – még tudati lelkének felébredése előtt, amely az ember 35. évében történik – akkor egészen kívül élhet a külső világon. Az ember egészen a lelkiségbe juthat. Így a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben alkalom adódott, ha valakinek hajlama volt erre, hogy értelmi vagy kedélylelkével többé-kevésbé kívül éljen a fizikai világon.

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mivel értelmi vagy kedélylelkével a fizikai világon kívül élt, azért abba a régióba, szférába juthatott, ahová éppen akkor Michael lépett be a földi valóságban.

Mert a nyolcvanas, kilencvenes években sok minden történt ugyan, amit az emberek megcsodáltak, amiben nevelkedtek és teljesen magukba is fogadtak. Éppen az újabb irodalmárok írják le ezt a korszakot fellengzős szavakkal. Nézzék meg mindazt, amit a folyóiratok, a művészetek létrehoztak, ami a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben jelent meg, 1879-ben, 1880-ban, 1890- ben és így tovább.

De éppen ezekben az években még egyéb is történt. Kozmikusan egy vékony fátyol keletkezett, mögötte pedig ott volt a fizikai világunkkal közvetlenül határos másik világ. Ez volt sajátságos a XVIII. század vége felé. Az volt a Kali Juga leteltét közvetlenül megelőző időszak jellegzetessége – a Kali Juga a XIX. századdal ért véget – hogy a velünk határos szellemi világot csak egy pókháló finomságú fátyol választotta el tőlünk, jóllehet a mindennapi tudat nem tudott ezen sem áthatolni. Ott lejátszódott valami, aminek fokról fokra át kell kerülnie a mi fizikai világunkba, és hatásának meg kell mutatkoznia ebben a fizikai világban is.

Csakugyan volt valami titokzatos a XIX. század végének e korszakában. Fátyol mögött rendkívüli jelenségek játszódtak le, amelyek mind egy szellemi lény köré csoportosultak, akit Michaelnek nevezünk. Jelen voltak Michael nagyszerű hívei, olyan emberi lelkek, akik ekkor nem éltek fizikai testben, hanem haláluk és újabb születésük között tartózkodtak, de olyan hatalmas démoni erők is megjelentek, akik ahrimáni befolyásra fellázadtak az ellen, aminek Michael által kellene megjelennie a világban.

Ha tehát szabad egy személyes megjegyzést tennem: úgy nőttem fel, hogy a szellemi világ megragadása sohasem okozott nehézséget számomra. Ami a szellemi világból áradt, az a lelkembe jutott, eszmékké alakult, gondolatokká formálódott. De éppen az esett nehezemre, ami másoknak könnyű volt. A természettudományos összefüggéseket gyorsan felfogtam, az egyes konkrét dolgok viszont sehogyan sem akartak emlékezetemben megmaradni, nem nyomódtak bele. A hullámelméletet, a matematikusok, fizikusok, vegyészek szemléleteit könnyen megértettem. Egy ásvány megismeréséhez azonban nem volt elég számomra, ha egyszer, kétszer megnéztem, mint mások, hanem harmincszor- negyvenszer is látnom kellett. A külső fizikai világ tényei ellenálltak az emlékezetemben való tarásuknak. Nem jutottam ki tehát egykönnyen a fizikai-érzékelhető világba.

Ezért egész értelmi és kedélylelkemmel a fátyol mögött rejtőző világba kellett illeszkednem, Michael régiójába, és át kellett élnem azt, ami ott lejátszódott. Ekkor támadtak bennem azok a követelmények, hogy komolyan vegyem a szellemi életet, és ilyen nagy kérdéseket kutassak. A külső élet erre nem adott volna alkalmat. A külső életben tovább írták Bacon és Darwin nyárspolgári életrajzát. De a színfalak mögött, a vékony fátyol mögött Michael régiójában felvetődtek az élet nagy kérdései. És itt mindenekelőtt megtudtam azt, hogy mekkora különbség van aközött, hogy ezeket a kérdéseket befogadjuk a szívünkbe, illetve, hogy szavakban is meg tudjuk-e fogalmazni őket.

A mai ember úgy gondolja: amiről tudunk, arról képesek vagyunk beszélni is. Amit a mai ember tapasztal, azt a lehető leggyorsabban szavakba önti és kimondja. Azok a kérdések, amelyek a nyolcvanas, kilencvenes években Michael régiójában körvonalazódtak, tovább hatottak, és átjöttek a XX. századba is, ha képes volt valaki befogadni őket. De valaki, aki már évtizedeken át ezeknek a kérdéseknek a befolyása alatt állt, valahányszor ki akarta őket mondani, mindig az történt, mintha Michael ellenségei megjelentek volna, hogy a nyelvét lebénítsák, és bizonyos dolgokról ne tudjon beszélni.

Még az antropozófiai mozgalomban is sok olyasmit kellett így hordozni legbelül, aminek úgyszólván még Michael titkának kellett maradnia. Ezekhez mindenekelőtt éppen azok az igazságok tartoztak, amelyek az ilyen történelmi, karmikus összefüggésekre vonatkoznak. Egy idő óta azonban már tartózkodás nélkül lehet beszélni erről a témáról. Néhány hónappal ezelőtt jelent meg annak lehetősége – és vált számomra is lehetővé – hogy e témában nyíltan beszélhessek. Ezért történik és történt, és kell itt is megtörténnie annak, hogy most már leplezetlenül beszéljünk az egyes földi életek közötti kapcsolatokról. Mert ez összefügg a Michael-titok feltárulásával, amely olyan módon ment végbe, ahogy leírtam önöknek.

Ez egyike azoknak a konkrét témáknak, amelyekről azelőtt még elvontan beszéltem. Az előadásban említettem azt a lehetőséget, hogy a szellemi világ elfordulhatott volna tőlünk. De nem ezt tette. Valóban, mindannak révén, amit különösen az Antropozófiai Társaság Karácsonyi Gyűlése óta számunkra megadatott, és ahogy azóta én magam módot kaptam az okkult munka végzésére – bár ezek nem új dolgok, okkult téren nem lehet azonnal közölni azt, amit tegnap fedeztünk fel, ezek régi meglátásaim, amelyeket fiatalkoromban olyan módon éltem át, ahogy az imént említettem – mindez hozzájárult ahhoz, hogy hallgatniuk kell azoknak a démonoknak, akik azelőtt nem engedték kimondani ezeket a titkokat.

Ezzel utaltam erre a fordulatra, és azért mondom el önöknek mindezt, hogy a szükséges komolysággal tekintsenek arra, amikor a jövőben jelentős és kevésbé jelentős személyiségek konkrét ismétlődő földi életeiről fogunk beszélni. Nem szabad ezeket a dolgokat könnyedén vennünk, csak akkor fogadhatjuk be őket, ha a szükséges tisztelettel közeledünk feléjük.

Erre akartam most utalni, mindezt a későbbi előadások során kiegészítem, és majd egyéb részletek is kiderülnek. De mielőtt Darwin és mások régebbi megtestesüléséről beszélnénk, fel akartam hívni a figyelmüket arra, hogy ezt a témát milyen szellemi atmoszférában, milyen szellemi megvilágításban kell szemlélnünk. Legközelebb tovább beszélünk erről, amikor a tagok összejövetelén ismét találkozunk.

El kell még mondanom, hogy az antropozófiai mozgalomba egy szorosabb értelemben vett ezoterikus mozgalmat is beleillesztettünk. Ez különböző szekciókból áll. Mindenekelőtt van egy általános szekció, amely az ezoterikumot minden emberi lélek számára közvetíti. Van azután pedagógiai szekciónk – majd jobban megismerik ezeket a dolgokat – és egy orvosi szekciónk. Két művészeti szekció van, az egyik a képzőművészetek számára, a másik a zene és a beszédművészet számára. Azután van egy természettudományos szekció, asztronómiai-matematikai szekció is. Adandó alkalommal mindenről be fogok számolni.

Az általános szekciót, mint osztályt először annak első osztálya képviseli a világ előtt. Dornachban már hosszabb ideje tartok Klasse-órákat, és más különböző helyeken is tartottam ilyeneket, például Prágában, Breslauban, Párizsban. Most a megbeszélni való dolgok között ennek a Klasse-órának is helyet kell kapnia, és jövő keddre tervbe vettünk itt egy Klasse-órát. Ehhez arra van szükség, hogy még felvegyük azokat a barátainkat, akik tagjai lehetnek ennek a Klassénak, általában az ezoterikus mozgalomnak.

A szigorú feltételekről majd az első Klasse-órán fogok beszélni. Egyelőre annyit mondanék, hogy csak azok a barátaink folyamodjanak az első osztályba való felvételükért, akik már legalább két éve az antropozófiai mozgalomhoz tartoznak. Kivételt csak ritka esetben tehetünk. Ezenkívül a Goetheanum iskolájának vezetősége fenntartja magának a jogot, hogy valakinek a Klasse-tagságához hozzájáruljon, vagy azt elutasítsa.

Eleve meg kell mondanunk, hogy a jövőben bárki csatlakozhat az Antropozófiai Társasághoz, akiben megvan az érdeklődés és a vágyakozás a szellemi világ iránt. Nem kötelezzük semmi egyébre, mint ami minden tisztességesen gondolkodó ember kötelezettsége lehet.

Viszont a szellemi világba vezető utat feltáró iskolának nagyon szigorú feltételeket kell támasztania tagjai felé. Aki az iskola tagja akar lenni, annak az antropozófia ügyét valóban képviselnie kell a világ előtt. Ne tekintsük ezt az emberi szabadság csorbításának. Hiszen a szabadságnak kölcsönösnek kell lennie. Aki az iskola tagja lesz, az szabad ember, de az iskola vezetőségének is szabadnak kell lennie. O is dönthessen szabadon arról, hogy az iskola kinek akarja nyújtani a maga szellemi javait. Az iskola vezetősége mintegy spirituális szerződést köt egyes tagjaival. Ennek az iskolának fenn kell tartania magának a jogot, hogy szabadságában álljon annak eldöntése, hogy valaki csak ideiglenesen, vagy akár többé már egyáltalán ne lehessen az iskola tagja, amennyiben kiderülne róla, hogy cselekvése nincs összhangban azzal, ami az iskola impulzusaiból következik, vagy nem úgy cselekszik életében, ahogy az iskola képviselőjétől ez elvárható lenne.

Ezeket a dolgokat szigorúan vesszük, ami abból is kiviláglik, hogy azt megelőzően, hogy az önök körében itt Klasse-órákat tartunk – ami jövő kedden történik első ízben, azután pedig továbbiak követik – már tizenhat-tizenhét tagot kellett az iskola működése során az iskolából kizárnunk. Mert az okkult életre vonatkozó dolgokat teljes valóságukban kell vennünk.

Ha tehát valakinek az a véleménye, hogy valóban képviseli az antropozófia ügyét a világban, és kérheti az iskolába való felvételét, akkor jelentkezzen. Ennek külső feltétele, hogy legalább két éve tag legyen. Azok a barátaink, akik két évnél régebben tagjaink, jelentkezzenek, ha még nem kapták meg a kék igazolványukat. Az Antropozófiai Társaság tagjainak ezentúl piros igazolványuk lesz, az iskola tagjainak pedig kék.

Kérem tehát azokat a barátainkat, akik még nem kapták meg ezt a kék igazolványt, jelentkezzenek ma este vagy legalább is a következő napokban minél előbb Dr. Wachsmuthnál, még ha írtak is már ez ügyben, de írásukat még nem tudtuk elbírálni, a kék igazolványuk kiküldése nem történt meg. Így megkapjuk azoknak jegyzékét, akik még jelentkeztek, és akiket az iskolába felvehetünk. Ezek kezükbe kapják a kék igazolványt az első Klasse-órán, amelyet, mint mondtam, jövő keddre tűztünk ki.

– Torquay, 1924. augusztus 14.

[Nagy Károly. Harun al-Rasid és udvara, mint hatalmas, szellemi-kozmikus kultúra művelésének helye, és bölcs tanácsadója. Találkozásuk a szellemi világban Arisztotelésszel és Nagy Sándorral 869 körül, a nyolcadik ökumenikus zsinat idején. Arisztotelész és Nagy Sándor egy elmélyült kereszténységet követően ragadja meg Michael impulzusát, rátekintve Michael új korszakára. Harun al Rashid és tanácsadója, a mohamedánizmus által hat.]

Felvetettem azt a kérdést: hogyan találhatjuk meg néhány történelmi vagy akár nem történelmi személyiségnél – aki azonban életével számot tarthat érdeklődésünkre – a későbbi földi életének a korábbi földi életéből adódó magyarázatát? Ma először is szeretnék bizonyos összefüggésekre utalni, amelyek különböző személyiségek egymást követő földi életei között állnak fenn, hogy megteremtsem a további fejtegetések alapját. Először a szellemi kutatás bizonyos eredményeit tárom önök elé, hogy a kezdetben elbeszélő formában előadottak alapján bemutassam a megismerésnek azt a módját, ahogyan eljuthatunk az emberek egymást követő földi életeinek megfigyeléséhez.

Olyan jellegzetes személyiségekre tekintünk rá, mint akiknek nevét legutóbb említettem. Hiszen éppen az ilyen személyiségek világítják meg azt, hogy az eltérő szellemi impulzusok hogyan kerülnek be jelenlegi civilizációnkba. Már a múltkori fejtegetésekben elmondtam, hogy a kereszténység csaknem két évezrede terjed Nyugaton és gyarmatainak nagy részén, és jobban beleáramlott minden kultúrába, mint hinnénk. Alapos tanulmányozás során sok olyasmiben is észrevehetjük az erőteljes keresztény impulzusok jelenlétét, ahol ezek nem tűnnek azonnal a szemünkbe. De azt is megemlítettem, hogy civilizációnkban tagadhatatlanul olyasmi is érvényesül, aminek nincs közvetlen kapcsolata a kereszténységgel.

Az európai civilizációban ugyanis megjelennek bizonyos olyan szemléletmódok és az élet egyes olyan jellemzői, amelyek nincsenek összhangban a kereszténységgel. Aki a mélyebb belső okok alapján akarja szellemi életünk történelmi alakulását megérteni, és ehhez a szellemi kutatás segítségét is igénybe veszi, az olyan összefüggésre bukkan, amelyet egyáltalán nem vesznek figyelembe, azok, akik a nyugati civilizációról beszélnek. Az ilyen ember azonban kénytelen lesz arra a történelmi jelenségre pillantani, amely Nagy Károly nyugati megjelenésével és működésével haladt párhuzamosan. Tekintete azon a keleti udvaron állapodik meg, amelynek élén Nagy Károly kortársa, Harun al-Rasid állt, mégpedig elmondható, hogy igazi keleti pompában. Nagy Károly minden nyugati teljesítménye kezdetlegesnek és halványnak tűnik a Harun al-Rasid udvarából ugyanakkor kisugárzó ragyogáshoz és fenséghez képest.

Csak meg kell gondolnunk, hogy milyen szellemi élet folyt ebben az elő-ázsiai udvarban. Arra kell gondolnunk, hogy a régebbi korokban Nagy Sándor hadjáratai révén a görög kultúra olyan formában került át Ázsiába, amelyről ma még kevés sejtelmünk van. Nagy Sándor zseniális módon vitte át Ázsiába mindazt, ami a görög kultúra mélyén élt. Nagy Sándor olyan intézményeket hozott át Ázsiába, amelyek révén a Kelet számos művelt helyén olyan élet- és világszemlélet terjedt el, amely híven megőrzött sok mindent a régi hagyományokból, egyúttal nem lépett arra az útra, amely később nyugaton elsöpörte a régi szemléletet.

Nagy Sándor révén mindenekelőtt egy racionális, egészséges, tudományos misztika jutott át Ázsiába, így a kozmikus intelligencia elterjedése mindenütt megfigyelhető volt a világon azok számára, akik ezt az Ázsiába érkező filozófiai szemléletet vallották. A kozmikus intelligencia mindent áthat a világban. De odaát Ázsiában az emberek nem azt mondták: én kigondolok valamit, én intelligens lény vagyok, hanem így szóltak: minden, ami bennünk gondolatként jelen van, azt az istenek gondolják, mindenekelőtt az egyetlen Isten gondolja, aki már az arisztotelizmusban is szerepel. Az egyes ember intelligenciája a mindenség intelligenciájából egy csepp, amely az egyes ember lényében nyilatkozik meg. Ezért érezte úgy az ember, hogy fejével és szívével mintegy „benne van” az egyetemes intelligenciában. Ez az érzület uralkodott.

Ez az érzület volt megfigyelhető Harun al-Rasid udvarában is a Krisztus utáni VIII-IX. században. Már korábban átjöttek azok a görög tudósok, akiknek menekülniük kellett, mivel Európában betiltották a görög filozófia művelését. De sok minden megmaradt a keleti bölcsességből is. Mindaz egybeáramlott tehát, ami csak lehetséges volt akkoriban, a misztikus irányultságú asztronómia, a hatalmas, bensőséges formálhatósággal átitatott építészet és más művészetek, még a költészet is. Ugyancsak megtaláljuk Harun al-Rasid udvarában a különböző tudományokat és az élet egyéb gyakorlati megnyilvánulásait, mert ez a pompakedvelő és lényegében rendkívül tehetséges szervező összegyűjtötte udvarába kora legtudósabb embereit, akik még sok mindent megőriztek a régi misztériumok bölcsességéből, és akik ha nem is voltak már közvetlenül beavatottak, mégis elevenen benne éltek a misztériumok bölcsességében.

Különösen az egyik személyiséget kell közelebbről megfigyelnünk: Harun al-Rasid igen bölcs tanácsadóját. A neve nem sokat számít, nem maradt fenn az utókorra. De rendkívül bölcs személyiség volt. Megértéséhez olyasmire kell tekintenünk, amit éppen a szellemtudomány ismerői csodálhatnak meg.

Kedves barátaim, felvethetnének egy kérdést. Azt mondhatnák: a szellemtudomány, az antropozófia elbeszéli, hogy valamikor éltek beavatottak. Valóban voltak beavatottak, akik átfogó tudással rendelkeztek, mélységesen bölcsek voltak. Mivel azonban az emberek ismétlődő földi életekben mindig visszatérnek a Földre, hogyan lehetséges, hogy manapság nem látunk magunk körül ilyen régi beavatottakat? – Ez egy jogos kérdés.

Aki ismeri a földi élet feltételeit, az tudja, hogy amikor karmája szerint meg kell születnie egy embernek a születés előtti létből valamely korba, akkor fel kell vennie azokat az öröklött tulajdonságokat, amelyek abban a korszakban lehetségesek, és be kell fogadnia mindazt, amit a nevelés adott formái nyújtanak. Ezért a dolog úgy áll, hogy ha valaki a régi korokban beavatott volt, de amit, mint beavatott akkor tudott, az a későbbi korszakban tudat alatt marad benne. Éber nappali tudata jelentékeny személyt mutat, de közvetlenül nem tudja megnyilatkoztatni azt, amivel, mint beavatott rendelkezett a régebbi földi életében.

Ilyen személyiség volt az is, akit Harun al-Rasid bölcs tanácsadójának nevezek. A régi, nagyon ősi misztériumokba volt beavatva. Ismét megszületett, és mint újraszületett beavatott úgy élt Harun al-Rasid udvarában, hogy régebbi beavatásának tartalma zseniális szervezőkészségében, a Harun al-Rasid udvarában élő többi tudós nagyszerű irányításának képességében jelent meg, de közvetlenül nem keltette egy beavatott benyomását. Az ősi beavatási tudományt saját lényében hordozta, de nem pusztán beavatás révén, nem látszott rajta, hogy beavatott. Harun al-Rasid igen nagyra becsülte ezt a férfit. Rábízta mindazon tudományok, művészetek szervezését, amelyek udvarában felragyogtak. Örült, hogy mellette él, és mindenképpen a barátjának tekintette.

Most nézzük meg Harun al-Rasidot és bölcs tanácsadóját, figyelembe véve, hogy a VIII. és IX. században, Európában, Nagy Károly udvarának keresztény kultúrájában még éppen csak hozzákezdtek ahhoz, hogy a társadalom felső rétege elsajátítsa az írásbeliséget – ez érvényes magára Nagy Károlyra is – és az udvarában élő Eginhart a nyelv nyelvtanba foglalásának csupán kezdetleges alapjait rakta le. Európában minden primitív volt, amikor odaát Elő-Ázsiában az egyébként Nagy Károly által nagyra becsült Harun al-Rasid körül terjedelmes és káprázatos szellemű kultúra bontakozott ki. Ez a szellemi kultúra azonban mit sem tudott Krisztusról, és teljesen elutasította a kereszténységet. A mohamedánizmus, az arabizmus legjobb elemei éltek benne, valamint az arisztotelizmus régi formái, amelyek Európában nem is terjedtek el, ugyanis Európában inkább az arisztotelizmus logikája, dialektikája terjedt el, amit a keresztény egyházatyák és később a skolasztikusok dolgoztak fel.

Odaát Ázsiában Nagy Sándor tettei nyomán inkább Arisztotelész belső misztikus-természettudományos megismerésével foglalkoztak. Mindezt az arabizmus roppant erős, de kinyilatkoztatottnak, inspiráltnak tekintett intelligenciájának befolyása alatt alakították ki. Harun al-Rasid udvarában tudtak a kereszténységről, de akkori formájában primitívnek tartották az általuk művelt hatalmas szellemi csillogáshoz képest.

Induljunk ki most ebből a két személyiségből, Harun al-Rasidból és bölcs tanácsadójából, és kövessük tovább a történelem folyamatát. Ez a két személyiség, Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója a leírt tevékenységük után áthaladt a halál kapuján, és felvitték magukkal azt az erős impulzust, hogy az udvarukban művelt érzésvilág, világszemlélet és szellemi beállítottság továbbterjedjen a világban.

Kövessük nyomon ezeket a történéseket a lehető legnagyobb higgadtsággal és komolysággal. Két személy indul el, tehát Ázsiából: a bölcs tanácsadó és uralkodója, Harun al-Rasid. Egy darabig együtt haladnak. Amit lelkükbe felvettek, azt az alexandrinizmusnak és arisztotelizmusnak köszönhették. De felvették magukba azt is, ami az arisztotelizmus és alexandrinizmus későbbi átformálása során alakult ki.

A világnak valójában csak kis töredékét értjük, ha nem vesszük figyelembe azt, ami a szellemi világban történik, mialatt idelent a földi életben a fizikai világ szokásos eseményei zajlanak.

Mint a történelemből tudjuk, Nagy Károly és Harun al-Rasid kora után más következett. De mialatt mindaz megtörtént, amit a történelem elmond Ázsiáról, Európáról a IX. és X. századtól a középkorba terjedően, egy hatalmas másik folyamat játszódott le a fizikai lét felett, a szellemi világban. Ne feledjük, hogy amikor ide- lent a fizikai élet, odafent pedig a szellemi élet tovább alakul, akkor a földi életet állandóan befolyásolják azok a lelkek, akik nem a Földön élnek, hanem a halál és az újabb születés közötti létben tartózkodnak. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az is fontos, amit fent, a szellemi világban élő lelkek azokban a korszakokban élnek át és hajtanak végre, amikor nem a Földön vannak, hanem a halál és az újabb születés közötti létben. Az emberi élet csak akkor válhat számunkra teljesen világossá és átláthatóvá, különösen történelmi folyamatában, ha tekintetbe vesszük azt, ami mintegy a külső világtörténelem színfalai mögött történik a szellemi világban.

Azok a benyomások, amelyekre a lelkek a halál kapuján túl tesznek szert, gyakran rendkívül erősen eltérnek azoktól a benyomásoktól, amelyeket ezek a lelkek földi életükben átéltek. Aki a szellemi életet nem elfogulatlanul nézi, az nem ismeri fel egykönnyen azt a földi embert, aki áthaladt a halál kapuján, és azután megmutatkozik a szellemi megfigyelés számára. Léteznek azonban olyan szellemi eszközök, amelyek révén nemcsak a földi élethez közvetlenül kapcsolódó szellemi élet követhető. Erről már a délelőtt tartott más témájú előadásokban is beszéltem. Ezekben az előadásokban is tárgyalom majd a halál és újabb születés közötti élet további fejleményeit, akkor majd meglátják, hogy az úgynevezett halottak milyen módon követhetők a továbbiakban.

Éppen ilyen eszközökkel figyelhetjük meg az olyan életeket, mint Harun al-Rasidé és bölcs tanácsadójáé. Rendkívül fontos, hogy e két személyiségnél észrevegyük a gondolkodásmódjukban és cselekvésmódjukban fennálló belső hasonlóságot, hogy ezáltal az európai civilizáció későbbi eseményei mögé tudjunk látni. Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója rendkívül erős vonzódást és vágyódást vitt át a halál kapuján, hogy valóságosan találkozzon Nagy Sándorral és Arisztotelésszel, akik évszázadokkal megelőzték őket a földi életben. Ez a találkozás megtörtént, és ennek roppant nagy jelentősége volt.

Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója tehát egy ideig az érzékfeletti világban vándorolt, és az érzékfelettiségből letekintett arra, ami a nyugatabbra fekvő civilizációkban látható volt, így Görögországban és a mai Fekete-tengertől északra elterülő civilizációkban. Úgyszólván lenéztek erre a területre, és pillantásuk többek között arra az eseményre vetődött, amelyről más összefüggésben is sokat beszéltem az antropozófiai előadásokon: ez az esemény a 869-ben összehívott konstantinápolyi 8. ökumenikus zsinat volt.

Ez a 8. ökumenikus zsinat nagy jelentőségű a nyugati civilizációban, mert itt határozták el, hogy a trichotomia, vagyis az a szemlélet, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, ezentúl eretnekség, és az igazi kereszténynek csakis arról szabad beszélnie, hogy az ember két részből áll, testből és lélekből, a léleknek pedig vannak bizonyos szellemi tulajdonságai is. A nyugati keresztény civilizációnak azért volt később oly kevés hajlandósága a spiritualitás, a szellemiség iránt, mert a szellem megismerését a 8. általános zsinaton 869-ben eretnekségnek nyilvánították.

Ez jelentős, mélyreható esemény volt. Fogalmazhatunk úgy, hogy Európában ekkor törölték el a szellemet, az ember csak testből és lélekből állhat. Ezt a meghatározó, alapvető eseményt az emberek nem fogják fel a maga teljes súlyával. Aki azonban megfigyeli és főként át is éli a szellemi életet, annak számára megrendítő, hogy amikor itt a Földön 869-ben bekövetkezett a szellem eltörlése, akkor találkozott fent a szellemi világban Harun al-Rasid és tanácsadója Nagy Sándorral és Arisztotelésszel, vagyis a szellemi világban tartózkodó lelkükkel.

Gondolják meg a következőt. Meg kell szokniuk, hogy az antropozófia területén most már ugyanolyan magától értetődően beszélünk az érzékfeletti történésekről, mint a fizikai világ eseményeiről. Gondolják meg tehát: Nagy Sándor és Arisztotelész élete olyan volt abban a Nagy Sándor-, illetve Arisztotelész- inkarnációban, hogy bizonyos módon befejeződött. A régi kultúrákkal adott és Görögországban részben tovább alakuló impulzust Arisztotelész foglalta fogalmakba, amelyek hosszú időn át, mint a nyugati és általában az emberi civilizáció ideái uralkodtak. Nagy Sándor Arisztotelész kortársa, tanítványa és barátja, aki roppant erővel terjesztette el az arisztotelészi gondolkodásmódot az akkor ismert világ nagy részén. Ez azután tovább hatott Ázsiában, egészen Harun al-Rasid koráig terjedően, sokáig Alexandriában volt ragyogó központja, de ugyanakkor számos rejtett csatornán át meghatározóan befolyásolta a keleti kultúrát.

Ez azonban valamilyen befejezést is jelentett. Az alexandriniz- musban és az arisztotelizmusban egybeáramlottak a régi szellemiség legkülönfélébb áramlatai. De elkezdődött a kereszténység. Végbement a Golgotai Misztérium. Olyan korban ment végbe, amikor Nagy Sándor és Arisztotelész individualitása, lelke nem a Földön, hanem a szellemi világban élt, és ott bensőséges kapcsolatban volt azzal, amit Michael-impulzusnak nevezünk. Michael uralma akkor véget ért a Földön, mert az uralkodó korszellem Oriphiel lett. A Golgotai Misztérium után további századok teltek el. Amit Nagy Sándor és Arisztotelész alapozott meg a Földön, egész lényüket latba vetve, egyikük a gondolkodásával, másikuk átfogó uralkodói képességével, az nagy hatással volt a földi világra. Mindketten a szellemi világból szemlélték ezt a következő századok során. E századokban ment végbe a Golgotai Misztérium is. Figyelemmel kísérték mindazt, ami a Golgotai Misztérium tanításának terjedése érdekében történt a továbbiakban. E századokban nyomon követték művük lenti elterjedését is, amit olyan lángelmék is terjesztettek, mint Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója.

De Nagy Sándor és Arisztotelész saját egyéni lényében valami újnak az igénye merült fel, az a követelmény, hogy egy egészen új irányt kezdjenek el, és ne azt folytassák tovább, ami már létezik lent a Földön. Ennek az igényüknek természetesen következménye is lesz. Ezzel a régit nem iktatták ki a világból, de Nagy Sándort és Arisztotelészt átjárta egy hatalmas, új impulzus, az, hogy a kereszténységet egy meghatározott módon bevezessék a földi kultúrába.

A karmájuk azután levitte őket a földi életbe, mielőtt Harun al-Rasidékkal találkoztak volna. Voltaképpen észrevétlen, ismeretlen és korán meghalt személyiségekként éltek, bár Európának az antropozófia számára fontos szögletében, de úgyszólván csak rövid időre pillantottak be a nyugati civilizáció ablakán. Ekkor benyomásokat, impulzusokat vittek magukkal, de jelentősebb hatást nem tettek a világra. Ezt későbbre halasztották.

Azután ismét visszamentek. Már megint a szellemi világban tartózkodtak, amikor 869-ben összeült a Földön a 8. ökumenikus zsinat. Ekkor történt meg a találkozás odafent egyfelől Arisztotelész és Nagy Sándor, másfelől Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója között. Nagy, kimagasló jelentőségű megbeszélés volt ez az érzékfeletti világban, mert tudnunk kell, hogy a szellemi világban egy tanácskozás nemcsak pusztán szavakban történő megvitatást jelent. Az emberek a Földön együtt ülnek és vitatkoznak, szavak röpködnek ide-oda, de anélkül, hogy egymásnak fájdalmat okoznának: ez még halvány képmását sem jelenti annak, ami az érzékfeletti világban történik, amikor a szellemi életben jutnak nagy elhatározásokra.

Arisztotelész és Nagy Sándor kiálltak amellett, hogy amit régebben megalapoztak, azt a szó legszigorúbb értelmében be kell vezetni majd a Michael-uralmába. Hiszen tudták, hogy a XIX. században ismét Michael korszaka kezdődik el a világon.

Értsék meg ezt jól, kedves barátaim! Az emberiség fejlődése úgy zajlik, hogy a földi civilizáció legfőbb vezetője mindig egy-egy arkangyal három és fél évszázadon keresztül. Amikor Nagy Sándor átültette az arisztotelészi kultúrát Ázsiába és Észak-Afriká- ba, egy olyan korban, amikor a kultúrának ez a terjesztése valódi internacionális értelemben történt, akkor Michael-korszak volt a Földön, vagyis a michaeli hatalom érvényesült a földi szellemi életben. Nagy Sándor idejében tehát Michael uralkodott. A Michael- uralmat azután az Oriphiel-uralom váltotta fel. Ezt Anael uralma követte, majd pedig Zacharielé. Mindezek három-négy századon át tartottak. Utána a Raphael-uralom következett, majd a Samael-uralom, mígnem elérkezünk a XIV. századhoz. A XV. századtól a XVIII. században Gábriel uralmát látjuk, és a XIX. század utolsó harmadától ismét Michael-korszak veszi kezdetét. Hét arkangyal váltja egymást. Miután Nagy Sándor korának michaeli uralmát hat másik arkangyal követte, a XIX. század végén ismét Michael uralma jelenik meg. A mi korunkban most ez dominál. Ha a földi szellemi életet helyesen értjük, láthatjuk, hogy ránk közvetlenül a Michael-korszak impulzusa hat.

A Harun al-Rasiddal való találkozás századában tehát Nagy Sándor és Arisztotelész visszatekintett Michaelnek arra a régi korszakára, amelynek során ők maguk is működtek, rátekintettek a Golgotai Misztériumra, amelyet Michael közösségével együtt éltek át, de már nem a Földön, hanem a Nap-szférában, mert a Michael- korszak addigra befejeződött. Michael nem földi nézőpontból élte át a Golgotai Misztériumot övéivel, akikhez Nagy Sándor és Arisztotelész is tartozott. Ok nem azt látták, ahogy Krisztus a Földre érkezik, hanem azt, hogy Krisztus elbúcsúzik a Naptól. Mindaz pedig, amit átéltek, most egy impulzussá alakult bennük: minden körülmények között azon kell dolgozniuk, hogy Michael újabb uralma, amelyhez Nagy Sándor és Arisztotelész lelke minden rezdülésével hű akart maradni, ne csak egy szélesen elterjedt, hanem egy igazán intenzív kereszténységet hozzon el. Ennek 1879-ben kell elkezdődnie, hogy azután három-négy évszázadon át tartson. Most mi ennek a Michael-uralomnak a korában élünk, és mindenekelőtt az antropozófusoknak kell megérteniük, hogy mit jelent ebben a Michael által vezetett korszakban élni.

Ám erről Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója hallani sem akart. Mindenekelőtt azt akarták, hogy a világon azok az impulzusok uralkodjanak, amelyek a mohamedanizmusban vertek gyökeret. A IX. században zajló szellemi küzdelem résztvevői erősen szemben álltak egymással, az egyik oldalon Harun al-Rasid és tanácsadója, a másikon Arisztotelész és Nagy Sándor, vagyis azok az individualitások, akik bennük éltek.

Ami itt szellemi küzdelemként lejátszódott, annak utóhatása megjelent az európai civilizációban, és máig is hat. Mert ami odafent történik, az a földön is működik. Ez, mint impulzus éppen attól az ellenállástól erősödött fel, amelyet Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója fejtett ki Arisztotelésszel és Nagy Sándorral szemben, így ebből a találkozásból két áramlat hatása indult ki: az egyik az arabizmust, képviseli, a másik Michael impulzusai segítségével át akarja vezetni az arisztotelizmust és alexandrinizmust a kereszténységbe.

E találkozás után Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója nyugat felé folytatta útját, és állandóan figyelte, ami a földi életben történik. Egyikük az érzékfeletti létből hatékonyan részt vett mindabban, ami ezután Észak-Afrikában, Dél-Európában, Spanyolországban és Franciaországban játszódott le. A másik körülbelül ugyanebben az időben átélte mindazt, ami a keleti szellemi életben a Fekete-tengernél, illetve az európai vidékeken tovább haladva egészen Hollandiáig és Angliáig történt. Mindketten ugyanabban a korszakban érkeztek meg az európai kultúrába, amikor újból megszülettek.

Az újraszületéseknél nem kell külső hasonlóságoknak megjelenniük. Általában egészen téves úgy vélni, hogy aki bizonyos szellemiséggel rendelkezik, az pontosan ugyanazzal a szellemiséggel születik meg még egyszer. Ha az újraszületésről és az ismétlődő földi életekről helyesen akarunk beszélni, akkor az emberi lélek alapvető impulzusaiba mélyebben kell belepillantanunk. Volt például egy híres pápa, VII. Gergely, aki eredetileg Hildebrand közép-európai szerzetes volt, erős, igen intenzív katolicizmust hozó pápaként tevékenykedett, és a középkorban különösen naggyá tette a pápaságot. A XIX. században Ernst Haeckelként született meg újra, aki éppen a pápaság ellen küzdött. De Haeckel az újraszületett Hildebrand apát, vagyis VII. Gergely volt. Ezzel csak azt akarom megmutatni, hogy az ember nem szellemi alkatának külső hasonlóságát viszi át egyik földi életéből a másikba, hanem a benső lelki impulzusait.

Harun al-Rasid és tanácsadója védelmezően, segítően tudta az arabok hadjáratait támogatni, amikor az arabok harcai átcsaptak Afrikán át Spanyolországba. Ezután a mohamedánizmus megszűnt ugyan, mint külső fenyegetés, de belső lelki irányultságát átvitte ez a két szellem a múltból a jövőbe, miközben áthaladt a halál és az újabb születés közötti szellemi életen. Majd Harun al-Rasid újra megszületett, és új földi életében Francis Bacon lett. Szinte vele egy időben született meg bölcs tanácsadója is, és Amos Come- niusként, a nagy pedagógusként jelent meg.

Tekintsenek arra, hogy mi származott egyfelől Bacontől, aki csupán külsőleg volt keresztény, és teljesen az arabizmus elvontságát hozta át az európai tudományba, és nézzék meg, hogy Come- nius mit hozott a pedagógiába a tanítás külső materialista szemléletességében és a tananyag egész kezelésében. Ennek a vonásnak közvetlenül semmi köze nincs a kereszténységhez. Bár Comenius együttműködött a Morva testvérekkel és másokkal, közvetlen hatását egyfelől az világítja meg, hogy előző életében azon a módon viszonyult az emberiség egész fejlődéséhez, ahogy a Harun al- Rasid udvarában virágzó szellemi kultúra.

Másfelől vegyék tekintetbe Bacon minden sorát, és mindazt, ami Comenius úgynevezett szemléletes tanításának elvéből fakad: rejtélyt találunk bennük, nem jutunk velük dűlőre. Nézzük Bacont. Valóságos düh fogja el, amikor az arisztotelizmus ellen hadakozik. Mindenben ott van ez a düh, látjuk, hogy lelke mélyéről tör fel. A szellemi kutató a dolgokat szellemi módon vizsgálja, rátekint Baconra és Comeniusra, visszaköveti életüket az érzékfeletti világba is, ahol az ember a halál és újabb születés között él. Belenézünk Francis Bacon és Amos Comenius írásaiba, hangvételükben és mindenben ellenszegülést találunk az arisztotelizmussal szemben. Mivel magyarázhatjuk ezt?

Meg kell gondolnunk: amikor Bacon és Comenius leszállt földi életébe, akkor már elmúlt az a kor, amikor Nagy Sándor és Arisztotelész a középkori kultúrába ismét inkarnálódott, és már vég- hezvitték azt, amit az arisztotelizmusért meg kellett tenniük. Ekkor már egy másik arisztotelizmus volt jelen, mint amit Bacon illetve Harun al-Rasid művelt, hiszen bennük ugyanaz a személyiség van.

Képzeljék most el ezt az egész helyzetet. Vegyék a 869 körül történt megbeszélést – ha szabad így kifejeznem – gondolják meg, hogy ennek hatása alatt Harun al-Rasidban kialakul egy lelki szándék, majd észreveszi, hogy a Földön kezdetét vette valami, miután Nagy Sándor és Arisztotelész ismét lent voltak, de az, amit ők meg akartak valósítani, nem annak folytatása, amit a kereszténység előtti ókorban műveltek, mint földi emberek. Ha ezt megfontoljuk, akkor teljesen megértjük azt a lelki hangulatot, amely annál a találkozásnál kialakult. Bacon és Comenius meglátták, hogy mi jött létre az arisztotelizmusból és alexandrinizmusból, és ebből a körülményből megérthetjük, hogy írásaikban bizonyos ellenséges hangnem uralkodik az arisztotelizmussal és alexandrinizmussal szemben, különösen Baconnél, de Comeniusnál is.

Látjuk, kedves barátaim, a történelem igazi szemlélete elvezet a Földről az égbe. Meg kell ismernünk azokat az eseményeket is, amelyek az érzékfelettiségben zajlanak le. Ha Bacont és Comeniust érteni akarják, akkor vissza kell követniük őket régebbi földi életükhöz. A skolasztika által kidolgozott arisztotelizmust ugyancsak vissza kell követniük addig a megbeszélésig, amely 869 körül történt, az ökumenikus zsinat idején, és vissza kell menniük odáig, amikor Harun al-Rasid és bölcs tanácsadója az arisztotelizmust és alexandrinizmust művelte, ahogy ez az ő korukban lehetséges volt. Így a földi élet történései csak az érzékfeletti világnak a fizikai világba való behatásaiból válnak érthetővé. Ezt szeretném hangsúlyozni, hogy belássuk, hogy csak az ismétlődő földi életek követése révén világosodhat meg számunkra, hogy mi mozgatja belülről az ilyen személyiségeket.

Az idő túlságosan előrehaladt, hogy kifejtsem a továbbiakat ezen a területen, csak arra utalok még néhány szóval, ami lekerekíti és befejezi ezeket a gondolatokat.

Ha az emberiség civilizációjának előrehaladását úgy szemléljük, ahogyan eddig tettük, akkor azt találjuk, hogy a keresztény fejlődésbe egy olyan elem nyomult be, ami nem illeszkedik hozzá, hanem erősen az arabizmus felé hajlik. Ez éppen olyan egyéniségek révén történt meg, mint Harun al-Rasid és a későbbi Amos Comenius. Így jelenkorunkban, mondhatnám, egyfelől a kereszténység egyenes vonalú előrehaladását látjuk, másfelől a fejlődésre hat az arabizmus is, különösen az elvont tudományok területén.

Főképpen a következőket szeretném kiemelni: két áramlatot követtünk, amelyek spirituális vizsgálatakor fel kellett, hogy emeljük tekintetünket az olyan érzékfeletti történésekhez is, mint amilyen Arisztotelész és Nagy Sándor találkozása volt Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával. Sok minden bontakozott ki ilyen módon, ami azután egyfelől az igazi kereszténység elterjedésének impulzusává vált, másfelől az igazi kereszténység fejlődését akadályozó impulzusnak bizonyult.

Mivel azonban a szellemi világban a michaeli fejlődés a már jelzett módon halad előre, azért a jövő számára fennáll az a perspektíva, hogy a kereszténység Michael impulzusának jegyében kapja meg a maga igazi alakját. Mert az érzékfelettiségben is a Michael-impulzus jegyében zajlott a más áramlatokkal való konfrontáció.

Még azt szeretném mondani, hogy az Antropozófiai Társaságban sokféle személyiség van együtt. Ezeknek a személyiségeknek is olyan karmájuk van, amely visszavezet a régebbi korokba, de különbséget találunk, ha először a születésük előtti szellemi életükre tekintünk, majd pedig a régebbi földi életeikhez megyünk vissza. Kevesen vannak ugyanis az antropozófiai mozgalomhoz őszintén közeledők között, akik a szellemi világban karmájukkal nem vettek részt a most leírt folyamatokban. Akik őszintén törekednek arra, hogy csatlakozzanak az Antropozófiai Társasághoz, azok valamilyen módon kapcsolódtak az olyan történésekhez, mint Nagy Sándor és Arisztotelész találkozása Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával. A karma elvezette őket oda, ami úgy jelenik meg a mostani földi életükben, hogy a spiritualitást olyan módon igyekeznek megszerezni, ahogyan azt az antropozó- fiai mozgalomban művelik.

Itt még meg kell jegyeznem valamit. A Michael-korszak különleges voltának köszönhetően azok a személyek, akik most karmájukkal ehhez a michaeli irányhoz kötődve lépnek be az antropozófiai mozgalomba, azokkal az fog történni, hogy nem lesz számukra érvényes az újratestesülés bizonyos törvénye, és a XX- XXI. század fordulója körül újra meg fognak jelenni a Földön – vagyis egy századnál kevesebb év elmúltával – hogy teljes kifejlethez juttassák el azt, amit majd akkor kell megtenni a Michael- impulzus antropozófiai művelésében. Ha a kellően intenzív érdeklődés kialakul az emberben az ilyen témák iránt, mint amelyekről ma is beszéltem, akkor abban kifejeződik az a belső törekvés is, hogy valaki valóban antropozófus legyen. És éppen e dolgok megértésével veszi fel magába azt az impulzust is, hogy egy évszázadnál rövidebb idő múlva ismét megjelenjen a Földön, hogy kiteljesítse azt, amit az antropozófia akar.

Kedves barátaim, gondolkodjanak el ezen, érezzék át ezt a néhány tájékoztató megjegyzést, amelyet hozzáfűztem mai fejtegetésemhez. Esetleg több mindent találnak ebben a néhány szóban, ami helyesen illesztheti önöket az antropozófiai mozgalomba, megfelelően orientálhatja önöket, és így az antropozófiai mozgalommal való összetartozásukat is mélyen a karmájukhoz tartozónak érezhetik.

– Torquay, 1924. augusztus 21.

[Michael révén kozmikus naperők hatolnak az ember fizikai és étertestébe. Michael mellől elmaradt az általa régebben kormányzott kozmikus intelligencia. Beleáradt az emberek lelkébe, mint saját intelligenciájuk. Michaelnek az emberi szívben kell ismét rátalálnia. Tintagélben, ahol régebben Artus vára állt, még ma is meglátható a természet működésében a Nap hatása a földi anyagban. Ez volt a pogány áhitat lényege. Az Artus lovagok tizenketten harcoltak a külső civilizációért. A Grál-áramlat ellentétes az Artus-áramlattal, és csak az emberek szívében keresi a Nap szellemiségét. A Chartresi Iskola közbülső helyen áll az Artus és Grál áramlat között. A Földet elhagyó chartresi tanítók találkoznak a Földre leszálló arisztotelikusokkal. Michaeli iskolája a szellemi világban.]

Ma kaptunk még egy órát, szeretnék ezért kiegészítésül hozzáfűzni néhány dolgot a már elmondottakhoz, hogy jobban betekinthessünk témánkba. Ezeket most könnyebben megérthetik, mivel bizonyos alapokat már megszereztek, részint a tagok legutóbbi összejövetelein, részint a délelőtti órákon. Érinteni fogok dolgokat, amelyek az Antropozófiai Társaság karmájával is összefüggnek. Ezeket a témákat azután Londonban fejtem ki tovább a következő napokban.

Az eddig tartott előadásokból kiderült: korunk megítélésében el kell jutnunk ahhoz a nézőponthoz, hogy a mai civilizált emberiség szellemi vezetése annak a lénynek az impulzusa alá tartozik, akit a kereszténység Michael névvel jelöl. A szellemi életnek ez a különleges uralma – nevezzük így – a XIX. század hetvenes éveiben kezdődött. Mint már elmondtam, ezt Gábriel uralma előzte meg. Szeretnék most néhány, Michael mai korszakával is összefüggő dologról beszélni.

Amikor a földi életben Michael beleárasztja impulzusait az emberiség fejlődésébe, azt mindig olyan szellemként teszi, aki a Naperőket, a Nap szellemi erőit vezeti be az emberi fejlődésbe. Ezzel függ össze, amint ma reggel a nyilvános előadásokon hallhatták, hogy az ember nappal, ébrenléte során fizikai és étertestébe befogadja ezeket a Nap-erőket.

Michael mostani uralma nemrégen kezdődött, három-négy évszázadig fog tartani, és arra irányul, hogy a Nap kozmikus erői végérvényesen belejussanak az ember fizikai és étertestébe. Mindenekelőtt azt kell megkérdeznünk, hogy milyen fajta erőket és impulzusokat jelentenek ezek a kozmikus Nap-erők?

Michael elsősorban napszellem. Ezért az a szellem is, akinek korunkban főképpen az a feladata, hogy a kereszténység lényegesen elmélyüljön a maga igazságában. Krisztus a Napról származik. Krisztus naplény, és Jézus teste által élt a Földön – mint gyakran kifejtettem – azóta pedig érzékfeletti módon él együtt az emberi világgal. Az emberiségnek azonban lassanként éretté kell válnia arra, hogy felvegye lelkébe azt az egész misztériumot, ami Krisztussal függ össze. Az elmélyülés leglényegesebb szakaszának a mostani Michael-korszakban kell bekövetkeznie.

Amikor a Nap-erők hatnak a Földre, akkor mindig egy olyan impulzus hullámát is magukban foglalják, amelyet intellektuális hullámnak nevezhetünk, és amely áradóan ömlik a földi civilizációba. Mert az ember egész intellektusa és a világ intellektusa általánosságban, amennyiben a mi világunkat vesszük figyelembe, a Napról származik. Minden intellektualitás forrása a Nap.

Amikor kimondjuk ezt az igazságot, akkor talán jelenkorunk emberében is némi érzelmi ellenállást veszünk észre, hiszen egészen helyes, ha az intellektus mai formáját nem tartjuk túlságosan sokra. Éppen az nem tudja a mai intellektualitást sokra tartani, aki megismerkedik a spirituális élettel. A mai intellektualitás elvontan logikus, olyasmi, ami árnyszerű fogalmakkal és eszmékkel tölti fel az embert, amelyek messzire elkerülik az életteli valóságot, és a világon és az emberen átlüktető meleg, ragyogó élethez képest hidegek, szárazak és józanok.

Az intelligencia azonban csak ma ilyen, mert mai intelligenciánk még csak kezdet az emberiség általános tudatfejlődésében, mint ahogyan a Michael-korszaknak is csak a kezdetén állunk. Ez az intelligencia egykor egészen mássá fog alakulni. Ha képet akarunk alkotni arról, hogy ez az intelligencia hogy fog változni az emberiség fejlődése során, akkor gondoljunk arra, hogy Aquinói Tamás az égitesteken található lényeket az intelligencia névvel jelölte a középkori keresztény filozófiában. A mai materialista felfogással ellentétben azt kellett mondanunk, hogy az égitestek szellemi lények lakóhelyei. Ezt a mai ember idegenkedve hallja, mert az égitestekre feltekintve nem is gondol arra, hogy ilyenkor olyan lényekhez tekint fel, akiknek közük van az ő saját életéhez is, és akik az égitesteken laknak, ahogyan mi emberek a Földön lakunk.

Aquinói Tamás a középkorban, a XIII. században megnevezi az égitesteken lakó lényeket, bár egy-egy égitestről még mindig inkább, mint egységes lényről beszél, ahogyan a földi emberiséget is egységes lénynek mondanánk, ha egy távoli bolygóról szemlélnénk. Bár nem mondja ki nyíltan, hogy egyes lények laknak-e az égitesteken, vagy pedig sok lény – mint ahogy ezt mi tudjuk róluk, és szellemi lények kozmikus lakóhelyének tekintjük az égitesteket – tehát ha az égitest egységes lényéről beszél is, mégis az égitestek intelligenciájáról van szó nála. Ez a középkori egyházi tanító még olyan hagyományokról tud a XIII. században, amely akkor már el- halóban, hanyatlóban volt, mégis világosan utalt arra, hogy amit intelligencia néven foglalunk össze, az valamikor másmilyen volt, mint ma.

Ha visszamegyünk az emberiség fejlődésének ősrégi korszakaiba, akkor az ember – mint már említettem ezeken az előadásokon – a gondolatokat nem önmagából hozta létre, és nem is a saját erejéből gondolkodott a világról. Mert a gondolkodás, mint belső lelki képesség, a gondolatok alkotásának belső aktivitása igazából csak a XV. századtól kezdődően bontakozott ki, amióta a tudati lélek behatolt az emberiség fejlődésébe. Ha visszamegyünk a kereszténység előtti korba, a régi időkbe, ott mindenütt azt találjuk, hogy az emberekből hiányzik annak tudata, hogy ők maguk gondolkodnának. Nem is érzik azt, hogy saját gondolataik vannak, hanem inkább az az érzésük, hogy a gondolatok a dolgokból nyilatkoznak meg számukra. Az intelligencia mindenütt kozmikusan árad szét, az intelligencia a dolgokban van. A dolgok gondolati tartalmát, intelligenciatartalmát úgy észlelik, mint ahogyan például a színeket. A világot betölti az intelligencia, mindenütt jelen van. Az ember ezt az intelligenciát csak a legújabb kor folyamán sajátította el. Azt mondhatnánk: az intelligencia szétterül a nagy világmindenségben, és a legújabb korban minden egyes ember megkapott belőle egy- egy cseppet. Ezután már ilyen az ember.

A régi embernél azonban ez még úgy volt, hogy amikor gondolkodott, akkor minden pillanatban tudatában volt annak, hogy a gondolatokat inspiráció útján kapja, kívülről nyilatkoznak meg számára. Vagyis csak a világmindenségnek tulajdonított intelligenciát, önmagának nem.

Ez a kozmikus intelligencia a Napról terjed szét. Szétsugárzik az egész világra, mint ahogy a fény is. Irányítója minden korban az a szellem volt, akit Michaelnek nevezünk. Michael kormányozza a kozmikus intelligenciát. Az újabb keresztény korban azonban az a jelentős esemény következett be, hogy a Golgotai Misztérium után lassanként kihullott Michael kezéből a kozmikus intelligencia irányítása, elveszítette.

Michael azóta irányította a kozmikus intelligenciát, amióta a Föld létezik. Amikor egy ember gondolatokat, vagyis intellektuális tartalmat érzett magában, akkor ezeket a gondolatokat még Nagy Sándor és Arisztotelész korában sem a saját gondolati tartalmának, hanem Michael hatalma által kinyilatkoztatott gondolatoknak, tekintette, még ha ezt a szellemi lényt másképp is nevezték azokban a „pogány” időkben. Michael azonban lassanként elveszítette ezt a gondolati tartalmat. Ha betekintünk a szellemi világba, azt látjuk, hogy ez az intelligencia leszáll a Napról a Földre, ami a VIII. keresztény század környékén megy végbe. Egyes emberek már a IX. században elkezdik saját intelligenciájuk kifejlesztését, mondhatnám, a későbbi emberek előfutáraként. Ekkor lép be az intelligencia az emberi lélekbe. Michael és az övéi letekintenek a Napról a Földre, és azt mondják: amit örökkévalóságokon keresztül irányítottunk, az elvált tőlünk, elveszítettük; leáramlott tőlünk, és most már a földi ember lelkében van. A Napon ilyen érzület hatotta át Michael közösségét.

Nagy Sándor idejében, de már századokkal azelőtt is, Michael- korszak volt a Földön. A Golgotai Misztérium eseményekor azonban Michael övéivel együtt már a Napon tartózkodott. Ekkor nemcsak azt látták, hogy Krisztus elhagyja a Napot a Golgotai Misztérium idején, hiszen Michael hívei nem Krisztus közeledését látták, mint a Föld lakói, hanem a Napról való távozását. Egyúttal azt is látták, hogy az intelligencia fölötti uralmuk lassanként elvész.

Így az emberiség újabb fejlődése során bekövetkezik az, hogy a fejlődés a Golgotai Misztériumtól kezdve így folytatódik: ha ez a szellemi-égi vonal és ez a földi (a rajzon piros és sárga), Krisztus eljön a Földre, és már a Földdel fejlődik tovább. Az intelligencia pedig lassanként leereszkedik a Földre, egészen a VIII., IX. századig (az ábrán zölddel jelölve).

Az emberek ettől kezdve a saját egyéni, személyes intelligenciájuknak kezdik tulajdonítani azt, amit az úgynevezett tudományban, általában a gondolataikban kibontakoztatnak. Michael most az emberek között látja azt, amit korszakokon keresztül kormányzott. Michael közösségének az lesz a hangulata: a következő uralkodásunk idején – ennek a XIX. század utolsó harmadában kell majd kezdődnie – amikor ismét áthatjuk impulzusainkkal a földi civilizációt, akkor újra meg kell találnunk az égből a Földre ereszkedett intelligenciát, hogy az emberek szívébe, lelkébe vezessük azt, amit korszakokon át a Napról, a kozmoszból kormányoztunk.

Így, ebben az időben előkészül az, amikor Michael közössége már az emberek szívében találja meg, amit elveszített, és ami a Golgotai Misztérium hatására úgyszólván megtett egy hosszabb utat az égből a Föld felé. Michael és az övéi arra törekednek, hogy a Nap-szférából kihullott intelligenciát Michael korától, a XIX. század hetvenes éveitől kezdve ismét megszerezzék az emberek szívében. Aki látja a kozmoszban a szellemiséget, annak számára Michael a Napról most a Földre törekszik, és a jövőben a földi emberek szívében, lelkében akar helyet foglalni. Ennek a folyamatnak mi korunkban kell elkezdődnie, ami arra is irányul, hogy eljuttassa a kereszténységet a mélyebb igazságokhoz. Krisztus, mint naplény csak Michael, a napszellem révén kaphatja meg igazi értelmezését és azt, hogy az emberiség átélje magában Krisztust. A megértést, vagyis az intelligenciát mindig Michael kormányozta, de most már ezt nem tudja a kozmoszban megtenni, a jövőben azt az emberek szíve által akarja kormányozni.

Ha ma az intelligencia valamilyen megnyilvánulását tapasztaljuk, és meg akarjuk keresni eredetét, akkor egy ember fejéhez fordulunk, mivel az intelligencia mintegy leszállt az égből a Földre, az emberi lélekben működik, és az ember feje révén belülről nyilvánul meg. Ez nem volt mindig így, amikor az intelligenciára törekedtek, arra, ami a kozmoszból intelligenciaként nyilatkozott meg. A régebbi korokban az ember nem a fejének fejlesztésével törekedett az intelligenciára, hanem az inspiráció a kozmosz erőiben kereste.

A kozmikus intelligencia keresésének egy régi példáját fedezhetjük fel – ahogy ma már nem keressük, de valaha így történt – ha Tintagelben ott állunk azon a helyen – ahogy múlt vasárnap megadatott számunkra – ahol egykor Artus király kastélya állt, ahol egykor Artus uralkodott, és tizenkét társával meglehetősen különös, de az európai világ számára jelentős dolgokat művelt.

Amit a történelmi dokumentumok közölnek Artusról és kerekasztaláról, abból nem egykönnyen kapunk képet arról, hogy mi is volt tulajdonképpen a feladata Artus úgynevezett kerekasztalának. Elképzelhetjük, ha szellemi tekintettel nézünk szét azon a helyen, ahol egykor a kastély állt, és rátekintünk a tenger egy darabjára, megfigyeljük azt a partszakaszt, amelyet egy hegy kúpja mintegy kettéválaszt.

Ekkor viszonylag hamar megláthatjuk a fény és a levegő csodálatos játékát, de a fényben és levegőben élő elementáris szellemek mozgását is. Megláthatjuk, hogy bizonyos szellemi lények hol a napsugarakkal özönlenek a Föld felé, hol a csillogóan áradó eső nedvdús zuhogásában tükröződnek, és ebben a csillám- lásban ott kavarog mindaz, ami a Föld nehézkedési erőinek van alávetve, és a levegőben nyilatkozik meg a sűrűbb levegőszellemekben. Azt is láthatjuk, hogy amikor eláll az eső, és a napsugarak tisztán áthatják a levegőt, az elementáris szellemek játéka egészen másként megy végbe. Ekkor a Nap hatását látjuk a földi anyagban. Amikor ezt különösen egy ilyen helyen nézzük, akkor „pogány áhítat” vesz erőt rajtunk. Ilyenkor nem lehetünk keresztény módon áhítatosak, a pogány áhítat más, mint a keresztény áhítat. A pogány áhítat azt jelenti, hogy szívünkkel és érzületünkkel átadjuk magunkat a természeti hatásokban élő szellemi lények sokaságának.

A mai embernek a jelen civilizációs körülményei közepette általában nincs lehetősége arra, hogy megragadja a természeti erők játékában megnyilvánuló ilyen hatásokat. Ezekbe csak a beavatott megismerés képes behatolni. De amit a szellemiben kell elérnünk, ahhoz mindig hozzátartozik valamilyen alapvető feltétel is. Ma reggel egy példán magyaráztam el, hogy minek kell fellépnie a külső jelenségek megismerésekor, ehhez két ember egymással összhangban álló karmájának kell hatnia. Valami különleges feltétel kellett ahhoz is, hogy Artus királynak és övéinek feladatába és missziójába megfelelő módon áramolhasson be az, ami olyan csodálatosan, szellemien nyilvánult meg a tenger felől.

Ez egészen olyan, mintha a tenger fodrozódó, habzó hullámainak játéka ma is folytatódna a Naptól keresztülragyogott, átsugárzott levegő régiójában, mintha a természet itt ma is még mindenütt szellemivé válna a tenger felett, és ezeknél a hegyeknél. De a természet szellemivé vált hatásának megragadásához akkoriban hozzátartozott, hogy ezeket ne csak egyetlen ember tapasztalja. Ehhez olyan emberek csoportjára volt szükség, akiknek egyike a középpontban, mint Nap állt, tizenkét társát pedig úgy nevelték, hogy temperamentumukban, kedélyükben, lényük egész megnyilvánulásában együttesen olyan tizenkettősséget adjanak, amely olyanféleképpen tagolódott tizenkét különálló emberre, mint a Nap körül elhelyezkedő állatövi csillagképek. Így ezt a kerekasztalt úgy képzeljük el, hogy Artus királyé volt a középső hely, körös-körül pedig tizenketten helyezkedtek el. Amikor tanácskozásra gyűltek össze, akkor az állatövi képek, mint jelképek, jelek voltak felettük, amelyek megmutatták, hogy milyen kozmikus befolyást képviselnek.

Európa civilizációja mintegy innen indult ki. Artus király és tizenkét híve felvette a Napról érkező erőket, hogy azután nagy hadjáratokat vezessenek Európa különböző vidékein, és azért harcoljanak, hogy kiűzzék azokat a régi vad démoni hatalmakat az emberekből, amelyek akkoriban még nagyrészt benne éltek az európai lakosságban. Artus király tizenkét társa a külső civilizációért harcolt, ő pedig vezette őket.

Feltehetjük a kérdést: milyennek érezte magát ez a tizenkét ember, azaz miknek érezték magukat? Ezt csak akkor értjük meg, ha visszaemlékezünk az előbb mondottakra. Az emberek nem éreztek *magukban saját intelligenciát. Nem mondták, hogy gondolataikat, intelligens gondolataikat önmaguk dolgozzák ki, hanem az intelligenciát kinyilatkoztatásnak érezték. És itt is a kinyilatkoztatásokat egy tizenkét- vagy tizenhárom tagú csoporton keresztül megjelenve várták. Így fogadták magukba azt az intelligenciát, amelyre szükségük volt a civilizáció impulzusainak kialakításához. Ok szintén annak a hatalomnak érezték alávetve magukat, amelyet keresztény-héber névvel Michaelnek nevezünk. Artus kastélyának egész jellege azt mutatja, hogy az Artus király által vezetett tizenkét tagú csoport teljes mértékben egy Michael-csapat volt, mégpedig abból a korból, amikor még Michael kormányozta a kozmikus intelligenciát.

Sőt, ez a csapat ragaszkodott a legtovább ahhoz, hogy biztosítsa Michaelnek a kozmikus intelligencián gyakorolt uralmát. Ha ma rátekintünk Artus kastélyának romjaira, úgy az Akasha Krónikából szinte még ma is érezzük, ahogyan a kastély egykori hatalmas kapuiról lehullanak a kövek, és a kövek hullásával mintegy az intelligencia leereszkedésének földi képét érezzük át, ahogyan a kozmikus intelligencia leereszkedik Michael kezéből az emberek lelkületébe.

De egy másik helyen Artus és Michael áramlata mellett egy ezzel ellentétes áramlat alakul ki, ott, ahová később a bensőségesebb kereszténység menekül, és létrejön a Grál áramlata. Tevékenységére a Parsifal-mondában találnak utalást. Megjelenik tehát a Grál áramlata. Ebben a Grál-áramlatban is megfigyelhető az egy köré gyűlt tizenkettő, de ezek már tudnak arról, hogy az intelligencia, az intelligens gondolatok már nem az égből a Földre áramolva nyilatkoznak meg, hanem ami leáramlik, az a földi gondolatokhoz képest olyan, mint Parsifal, a tiszta balga. Tehát most ez áramlik le az égből, és az intelligenciát már csak a földi régióban keresik.

Északon itt áll Artus vára, ahol még a kozmikus intelligenciára gondolnak, még be akarják vezetni a világmindenség intelligenciáját a földi civilizációba. Ott áll viszont az ellentétes Grál vára, ahol az intelligenciát már nem az égből várják, hanem úgy látják, hogy ami bölcs az emberek előtt, az balga az Isten előtt, és ami bölcs az Isten előtt, az balga az emberek előtt. E délen fekvő kastélyból olyasmi áramlik ki, ami az égi intelligencia mellőzésével akarja megszerezni az intelligenciát.

Ha tehát valóban beleilleszkedünk azoknak a régi koroknak a történéseibe, amelyek még visszautalnak azokra az időkre, amikor odaát Elő-Ázsiában a Golgotai Misztérium történt, akkor egyfelől egy olyan heves törekvést találunk, hogy az artusi elv révén biztosítsák Michaelnek az intelligencián gyakorolt kozmikus uralmat. Másfelől, Spanyolországból kiindulva, a Grál-elvben azt látjuk, hogy a jövőben az intelligenciát a Földön kell megtalálni, az égből többé már nem áramlik le. Az egész Grál-monda ezt fejezi ki.

Így ezt a két áramlatot egymás mellé állítva egy nagy kérdésbe is ütközünk azáltal, ami, mondhatnám, történelmileg lépett az emberek elé, tudniillik az artusi elv hatása és a Grál-elv hatása. Felmerült a kérdés: hogyan találja meg az útját nemcsak egy ember, mint Parsifal, hanem maga Michael is az artusi elv képviseletétől, amely Michael kozmikus uralmát akarja biztosítani, a Grál- elv képviseletéhez? Ez utóbbi utat akar nyitni Michaelnek a szívekbe, az emberek érzületébe, hogy az intelligenciát Michael már ott ragadhassa meg.

Mindez korunknak azzal a nagy problémájával fonódik össze, hogy a Michael-korszak során a kereszténység egy mélyebb értelmét kellene megragadnunk. Ez a probléma érzékletesen jelenik meg ebben az ellentétben megfogalmazva: az egyik vár romhalmazban áll Tintagelben, a másik várat pedig az emberek nem könnyen láthatják meg, mert minden oldalról körülveszi egy szellemi erdő, amely 60 mérföldre terül el körülötte. E két vár között azonban ott feszül a hatalmas kérdés: hogyan ad Michael új impulzust ahhoz, hogy a kereszténység igazságát megérthessük?

Nem mondhatjuk, hogy Artus király lovagjai nem harcoltak Krisztusért, avagy a Krisztus-impulzus értelmében. De az élt bennük, hogy Krisztust még a Napon keresték, és nem akartak felhagyni azzal, hogy Krisztus lénye a Napon van. Éppen ezáltal érezték úgy, hogy ők az eget hozzák le a Földre, és michaeli harcukat a napsugarakból ható Krisztusért vívják. A Grál áramlatában viszont a Krisztus-impulzus már más értelemben hatott: annak teljes tudatosságával, hogy a Krisztus-impulzus lejött a Földre, és azt az emberek szívének kell hordoznia, hogy ez a Krisztus-impulzus egyesítse a Nap legszellemibb részét az emberek földi fejlődésével.

Ezekben a napokban beszéltem azokról az individualitásokról, személyiségekről, akik a XII. században még Chartres magas szellemiséggel áthatott iskolájában működtek. Felhívtam a figyelmüket a chartres-i iskola olyan nagy tanítóira, mint Bernardus Sylvestris, Bernardus von Chartres, Alanus ab Insulis, és még néhányukra, akiket sok tanítvány vett körül. Ha mindazt megnézzük, amit már jellemeztem e nagy chartres-i tanítók sajátosságairól, akkor azt mondhatjuk: még élt bennük valami az eleven lényszerű természet régi hagyományából, nem egy elvont természetről tudtak, amely csupán materiális. Ezért lebegett még valamennyire a chartres-i iskola felett az a Nap-kereszténység, amelyet mint impulzust Artus kerekasztalának hősei Michael lovagjaiként igyekeztek a világba juttatni.

Ez a chartres-i iskola sajátos módon illeszkedik az északi Artus- princípium és a déli Krisztus-princípium közé. Az érzékfeletti, láthatatlan impulzusok Artus várának és a Grál várának árnyékaiként hatottak Chartres – ahogy ma mondanánk – előadótermeinek lelkes tanítványaira, nem is annyira a tanítás tartalmában, inkább egész hangnemében, magatartásában, hangulatában.

Ebben a korban a kereszténységet különösen ezek a chartres-i tanítók úgy képviselték, hogy Krisztusban, aki megjelent a názáreti Jézusban, a magasztos Nap-lényt látták. Így ha Krisztusról beszéltek, akkor a Grál szemlélete alapján a Föld-fejlődésben tovább ható Krisztus-impulzust látták, de ugyanakkor látták a Nap-impulzus leáramlását is Krisztuson keresztül.

Amit a szellemi szemlélet számára a chartres-i tanítás alapvető hangvétele nyújtott, azt nem kapjuk meg azokból az irodalmi dokumentumokból, amelyek a chartres-i iskola egyes tanítóitól származnak. Ezek a mai olvasó számára szinte névsorok katalógusának tűnnek. Aki azonban spirituális megértéssel olvassa ezeket, az meglátja a bőségesen említett nevek, szakkifejezések és definíciók között található rövid, közbeeső mondatokban azt a mélységes spirituális megértést, amellyel ezek a chartres-i tanítók még rendelkeztek.

A chartres-i tanítók a XII. század vége felé áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba. Ott találkoztak azzal a másik áramlattal, amely a régi Michael-korhoz kapcsolódott, de nagyon is számolt a kereszténységgel: az égből a Földre érkező Krisztus-impulzussal. A chartres-i tanítók a szellemi világban találkoztak mindazzal, amit az arisztotelikusok a kereszténység előkészítéséért tettek a maguk idejében, akkor, amikor Nagy Sándor hadjáratot vezetett Ázsiába. Találkoztak az arisztotelikusokkal, de a szellemi világban tartózkodó Arisztotelésszel és Nagy Sándorral is. Amit ők ketten magukban hordoztak, az nem lehetett ekkor a Földön, mivel a régi, természeti jellegű kereszténység meghaladásának álláspontján álltak, amely még tükröződött a chartres-i tanításban. Ebben még megvolt – ha mondhatom így – a pogány kereszténység, a kereszténység előtti kereszténység utóhatása, mint ahogyan Artus körében is. Az arisztotelikusok, az alexandrinizmus megalapítói ezért nem lehettek a Földön abban az időben, amikor a chartres-i tanítók működtek. Az ő idejük valamivel később jött el, a XIII. századtól kezdődően.

A közbeeső időben azonban egy jelentős esemény történt. Amikor a chartres-i tanítók és mindazok, akik hozzájuk tartoztak, áthaladtak a halál kapuján és felemelkedtek a szellemi világba, akkor még találkoztak az arisztotelikusokkal, akik éppen arra készültek, hogy leszálljanak a földi világba, és karmájuknak megfelelően a dominikánus rendhez csatlakozzanak, amely elsősorban az arisztotelizmust és alexandrinizmust képviselte. A chartres-i tanítók tehát ezekkel a leszállásra készülő lelkekkel találkoztak. Mai kifejezéssel azt lehetne mondani, hogy a XII. és XIII. század fordulóján, a XIII. század elején egyfajta tanácskozást tartottak az éppen megérkező és a leszállni kezdő lelkek. Ezen a tanácskozáson egy nagy megegyezés jött létre közöttük, amennyiben az arisztotelizmust és alexandrinizmust egyesíteni akarták a Nap-kereszténységgel, ahogyan az például a Grál-elvben nyilvánult meg, és ahogyan azután megjelent a chartres-i tanításokban is. Az alexandrinikusok leereszkedtek, és megalapították a ma már alig méltányolt, de szellemileg mégis jelentős skolasztikát. Ebben kiálltak amellett, amit először csak egy szélsőségesen radikálisan hangzó formában lehetett kimondani: az ember személyes halhatatlanságának keresztény értelemben vett elvét. A chartres-i tanítók ezt a személyes halhatatlanságot nem képviselték ilyen élesen, mert magukban hordozták azt a felfogást, hogy a halál kapuján áthaladó lélek visszatér az istenség ölébe. Sokkal kevésbé beszéltek személyes, individuális halhatatlanságról, mint a dominikánus tanítók, a skolasztikusok.

Több jelentős esemény játszódott ekkor le. Amikor például a skolasztika egyik tanítója lejött a szellemi világból, hogy az arisztotelizmust keresztény értelemben terjessze, a leszállás idején – a karma szándéka szerint – még nem volt lehetőség arra, hogy a Grál-princípium mélyebb tartalma teljes értelemben összekapcsolódjon a lélekkel. Ezért értette meg Wolfram von Eschenbach a Grált csak viszonylag későn. Egy valamivel később leérkező másik lélek hozta utána a megfelelő tudnivalókat, és így a dominikánus rendben egy idősebb és egy fiatalabb dominikánus beszélte meg azt, hogy hogyan kapcsolják össze az arisztotelizmust egy inkább természeti jellegű kereszténységgel, amilyen ez Artus körében is volt. Ezután a dominikánus tanítók is felmentek a szellemi világba. Ekkor történt az a nagy tanácskozás magának Michaelnek vezetésével, aki letekintve a most már a Földön található intelligenciára, összegyűjtötte híveit: a földöntúli világ szellemi lényeit, nagyszámú elementáris lényt, és igen sok testetlen állapotban élő emberi lelket, akiket belső lelki alkatuk a kereszténység megújítására ösztönzött. Ennek eredménye a fizikai világba még nem hatolhatott le azonnal, mert még nem volt itt az ideje. De Michael vezetésével megalapítottak egy hatalmas érzékfeletti bölcsesség-közösséget, amelyben összegyűltek mindazok a lelkek, akiket még megérintett a pogányság lehelete, de már a kereszténység felé igyekeztek, és azok a lelkek is, akik az első keresztény századokban valamikor lent éltek a Földön, és szívükbe fogadták a kereszténységet, ahogyan akkor létezett. Kialakult Michael csapata, amely az érzékfeletti régióban, a szellemi világban megismerte azokat a tanításokat, amelyeket részben Nagy Sándor korának michaeli tanítói adtak át, részben a Grál-hagyomány korának michaeli tanítói, és azok a michaeli tanítók is, akik olyan impulzusokat hordoztak, mint amilyenek Artus impulzusai is voltak.

A kereszténység minden árnyalatában megjelenő lelkeket vonzotta ez a Michael-közösség, amelyben egyfelől összefoglalták a tudást a régi misztériumokról, minden spirituális jellegű ősi impulzusról, de utaltak a jövőre is, a XIX. század utolsó harmadára, amikor Michael újra a Földön fog működni. Ekkor mindazoknak a tanítóknak le kell majd menniük a Földre, akik most a Michael vezetése alatt működő, mondhatnám, mennyei iskolában fejlődtek tovább a XV., XVI. században.

Ha keresik azokat a lelkeket, akik ekkor Michael iskolája köré gyülekeztek későbbi földi korszakukra felkészülve, akkor számos olyan lelket találnak közöttük, akik ma az antropozófiai mozgalomba törekszenek. A karma úgy vezette ezeket a lelkeket, hogy a halál és újabb születés közötti életükben Michael köré gyűltek, hogy majd egy kozmikus kereszténységet hozzanak a Földre.

Az antropozófiai mozgalmat valójában az teszi Michael mozgalmává, a kereszténységet igazán megújító mozgalommá, hogy a karma ilyen előzményekkel, előfeltételekkel rendelkező lelkek egész sorát egyesítette, akik tiszta szívvel jöttek az antropozófiai mozgalomba. Ez a megújítás rejlik az antropozófiai mozgalom karmájában. Ezt hordozza az a sok egyes ember is a karmájában, aki őszintén közeledik az antropozófiai mozgalomhoz. Az antropozófiai mozgalom feladata különösképpen az, hogy belevigye a világba ezt a Michael-impulzust, amelyet ezen a módon lehet konkrétan körülírni. Ez a Földön számos helyen felismerhető, és nem kevésbé megrendítően jelenik meg előttünk ott is, ahol megpillantjuk Artus romba dőlt kastélya körül a természet csodálatos játékát.

Michael impulzusának az évszázadok haladtával be kell jutnia a civilizációba, hogy megóvja azt a teljes pusztulástól.

Még egyszer szívükbe akartam ezt vésni ezen a mai előadáson, amelyet még ajándékba kaptunk.

– London, 1924. augusztus 24.

[Az atlantiszi kor utáni ember három tudatállapota. Az ősi idők emberei számára a karma szemlélése a tudat realitása volt. Régen az emberek még érzékelték a szellemi lények jelenlétét a természet világában, aminek emlékét megtaláljuk a mítoszokban. A karmáról, az ismétlődő földi életekről való tudat fokozatosan kialszik a káldeai-egyiptomi korszakig. Az elementáris lények megpillantása a természet jelenségeiben. A karma tudatának kezdődő felébredése.]

 Először is igaz örömmel, szívélyesen köszönöm meg azokat a kedves szavakat, amelyeket Mr. Collison, az angol Antropozófiai Társaság elnöke mondott el az előbb. Bizonyosak lehetnek abban, hogy mélységes elégedettséggel tölt el, hogy ismét önökkel lehetek, és előadhatok itt egyes témákat az antropozófiai munkánkról. Erről e pillanatban két megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik az, hogy éppen Torquay-ból érkeztünk, ahol egy ideig a szellemi világ ábrázolásával foglalkoztunk, és amit tegnapelőtt úgy jellemeztem, hogy a Dunlop és Mrs. Merry barátaink kezdeményezéséből létrejött nyári rendezvények eddig úgyszólván okkul- tan bensőségesek voltak. A rendezvények egész környezete, a szellemi módon is elementárisan ható természettel körülvéve, vagy legalábbis közel ehhez a természethez, bizonyos belső indítékot adott számunkra, hogy a kifejtett témákkal éppen azokhoz az impulzusokhoz kapcsolódjunk, amelyek az ottani helyhez kötődnek.

A második pedig az, hogy első ízben beszélhetek itt önökhöz, kedves barátaim, a Goetheanumban tartott jelentős Karácsonyi Gyűlés óta. E Karácsonyi Gyűlés jelentőségét elképzeléseiknek megfelelően angol barátaink is megvitatták, átgondolták és átérez- ték Zweig összejöveteleiken. Miután már különböző helyeken beszélhettem a Karácsonyi Gyűlés óta, azt tapasztaltam, hogy az emberek egyfelől megértették – hol jobban, hol kevésbé – a Karácsonyi Gyűlés egész impulzusát, és kezdik már befogadni magukba, bár egyes kedves antropozófus barátaink szívében még bizonyos idegenkedést kelt.

Ez a karácsonyi impulzus azért vált szükségessé, mert az Antropozófiai Társaság fejlődése, miután kivált a Teozófiai Társaságból, és önállósodott, nem öltött olyan alakot, mint amit különösen 1913-ban feltételeztem.

Azután sok olyasmi jelent meg az Antropozófiai Társaságban, ami a szerves, belső életerőt tekintve nem felelt meg annak, amit az antropozófiai mozgalom szellemileg, spirituálisan képvisel. Mindezt kifejtettem a Karácsonyi Gyűlés folyamán, itt csak utalok erre. Bizonyos értelemben merészség volt, hogy a Karácsonyi Gyűlést megelőző hetekben arra az elhatározásra jutottam, hogy átveszem a Goetheanumban megalapított Antropozófiai Társaság elnökségét. Eddig csak tanítóként kívántam az antropozófiai mozgalom hátterében működni, és nem fogadtam el hivatalos tisztséget. Éppen a mai korban megterhelő a tanítóra nézve, hogy a szellemi világ által rárótt kötelezettségek, a szellemi világgal fennálló felelőssége mellett még a Társaság külső irányítását is végezze, amelynek az a feladata, hogy gondozza az antropozófia szellemi javait és bölcsességét. Ennek most mégis meg kellett történnie. Döntésem merészség volt annyiban is, hogy fennállt annak lehetősége, hogy mindennek következtében elveszíthetünk valamit azokból a szellemi eredetű hatásokból, amelyek ma a szellemi világból be akarnak jutni az emberek világába. Az antropozófiai mozgalom feladata éppen e hatások befogadása.

Elmondhatjuk azonban, hogy a dolog nem így történt, a Karácsonyi Gyűlés óta nem csökkentek a szellemi világ megnyilatkozásai felénk, hanem ellenkezőleg, most még nagyobb tetszéssel tekintenek le arra, ami az Antropozófiai Társaságban végbement. A Karácsonyi Gyűlés óta a szellemi világ adományai lényegesen bőségesebbekké váltak, így tehát ezoterikus vonatkozásban is teljes megnyugvással tekinthetünk vissza a Karácsonyi Gyűlésre.

Az antropozófiai mozgalom ezoterikus jellege az, hogy ennek a kifejezésnek egyre igazabbá, egyre valóságosabbá kell válnia. Az antropozófiai mozgalom alapvonásának mindinkább ezoterikus jelleget kell öltenie. Ezt csak akkor fogják helyesen érteni, ha belátják a Goetheanum elnökségének teljesen ezoterikus küldetését, és azt, amit a Karácsonyi Gyűlésen mondtam, hogy kezdeményező elnökségnek kell lennie, meg kell valósítania azokat a feladatokat, amelyeket a szellemi világból tűznek ki az antropozófiai mozgalom elé. Ezeket magába kell fogadnia, és be kell vezetnie a világba, nem lehet olyan elnökség, amely pusztán csak igazgat.

Látható, kedves barátaim, hogy a szívek nagy fogékonysággal veszik fel azt az ezoterikumot, amely a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta valamennyi előadáson is átáramlik. Reméljük, hogy ez így lesz a jövőben is, még ha az is a helyzet, hogy az angol konzervatív beállítottság miatt itt még némileg észrevehető, hogy szívesebben folytatnák a régi megszokottabb dolgokat, mellőzve, ami a Goetheanumból indul ki az antropozófiai mozgalom szándékai szerint. De ebbe a konzervativizmusba idővel talán beszivárog az előrelépés vágya is. Remélhetjük, hogy ami ma még jellemző, de amit általában nem is vesznek észre, az magától elmúlik, és lassanként az emberek maguk mögött hagyják. Tudom, hogy mennyire ragaszkodnak a már polgárjogot nyert viszonyokhoz. De fel kell emelnünk érzelmeinket ahhoz, hogy az antropozófiai mozgalom a világ minden jelenségéhez képest újat hoz, és rendkívül nehéz, sőt több területen lehetetlen is, hogy ezt az újat a régi formákban műveljük tovább. Másfelől természetesen nem könnyű az új tartalom számára megtalálni az új formát.

Ebből kiindulva arra is felhívom figyelmüket, hogy ahogyan az antropozófiai mozgalom, különösen spirituális áramlatában, most ki akar alakulni, az alapjában véve az eredeti szándékaihoz való visszatérésnek tekinthető. Hiszen ezek a szándékok nemcsak azt foglalták magukban, ami annakidején Berlinben megvalósult, amikor a Teozófiai Társaságon belül megalapítottuk a német szekciót. Az alapításkor Antropozófia címmel előadássorozatot tartottam, és így akkor a német teozófiai szekció megalapítása mellett mintegy már ott állt az antropozófiai mozgalom is. Valójában, amit a Teozófiai Társaságban nyújtottam, az sohasem volt egyéb, mint antropozófia.

De nemcsak erről volt szó, hanem arról is, hogy már akkor komolyan elhatároztam, hogy beviszem az antropozófiai mozgalomba az ezoterikus jelleget. Ezért volt az első előadás címe: Praktikus karma gyakorlatok, annak keretében, amit a Teozófiai Társaság német szekciójában kívántam elmondani.

Csakhogy az alapításkor jelenlevő személyek halálra rémültek, meghallván ezt a címet. Még ma is szemléletesen le tudnám írni annak a reszketésnek és viszolygásnak asztrális hullámait, amiket különösen a teozófiai mozgalomhoz tartozó idősebb urak kisugároztak, amikor meghallották, hogy gyakorlati karmáról akarok beszélni. Ilyen szavakkal illettek: „Hát egyetlen nap alatt sírba akarja tenni sok évtizedes munkánkat?” Az emberek ugyanis úgy vélték ott, hogy ők már sok évtizedes munkát végeztek. Állandóan magánüléseket tartottak, hogy azokon megértessék velem, hogy ez nem lehetséges. Ilyenkor nemcsak a reszketés, a remegés hullámainak asztrális és én-benyomását észleltem, hanem az öregurak vacogásának szinte asztrális libabőrösségét is.

Így hát lehetetlen volt, hogy ennél a programnál megmaradjak, mert kilátástalan volt. A német teozófiai mozgalom teoretikusabb vizekre evezett, mint ahogy a Teozófiai Társaságban általában is ez volt a helyzet, és a tulajdonképpeni ezoterikának várnia kellett.

De ez talán jót is tett neki. Hiszen közben eltelt több mint háromszor hét év, ezalatt pedig sok minden beszivárgott a nem tudatos és tudatalatti szférába mindabból, ami a tudatosba még nem akart bekerülni. Ez valóban megtörtént. Akkor nem sikerült megvalósítani a goetheanista karácsonyi impulzust olyan ezoterikus formában, most pedig éppen ezzel kezdjük, annak átélésével, hogy a karma területén keressük a világ, a kozmosz és az emberiség fejlődésének okkult impulzusait. Kérdezünk, és feleletet kapunk az emberiség és az egyes ember karmájára vonatkozóan, amennyiben már választ kaphatunk ezekre a szellemi világból. Így válnak szemléletessé azok az impulzusok, amelyek teljes erővel be akarnak jutni az érzékfeletti világból az emberiség jelenkorába.

Témánkat azzal vezetném be, hogy az ősi időkben az embereknek olyan volt a tudatállapota, hogy mindennapi életükben még közvetlenül, elementáris erővel érzékelték a karmát. Később azonban olyan tudatállapotok következtek, amelyekben fokozatosan elveszett a karmába való közvetlen betekintés lehetősége. Így képet kaphatunk arról is, hogy a karma hogyan kötődik ma az egyes emberhez és az emberiség fejlődéséhez, és hogy ebből kiindulva hogyan közelíthetünk az egyes karmikus tényekhez. Ma az a helyzet, hogy az ember éber nappali tudatában már semmit sem tud a karmájáról. Felébredéstől elalvásig olyan világban él, amely visszatartja attól, hogy a karmájáról közvetlenül, elementáris módon megtudhasson valamit. Az emberiség azonban nem mindig élt abban a tudatállapotban, amelyet ma normálisnak nevezünk. Régebbi korokban, más tudatállapotokban élte mindennapi életét, még a Föld Atlantisz utáni fejlődésének időszakában is. Többször jellemeztem mai életünk normális tudatának háromféle állapotát: az éber tudatot, azután az álomtudatot, amelyben, tudatunkban még felmerülnek nappali élményeink egyes emlékei, de már belejátszik a szellemi világ bizonyos behatása is. Végül pedig az alvástudatot, amelyben tompultság, homály, sötétség veszi körül az emberi lelket, és mintegy öntudatlanságba zuhanunk.

  1. Éber tudat
  2. Álomtudat
  3. Alvástudat

De ez nem volt mindig így az emberiség életében. Az emberi fejlődésnek voltak olyan korszakai, amelyekben a mindennapi tudat egészen másmilyen formát öltött. Ha visszatekintünk azokra az egészen távoli időkre, amelyek közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után következtek, amikor a korábbi tengerek helyén szárazföldi területek alakultak ki, a tenger pedig olyan helyeket árasztott el, ahol régebben szárazföld terült el, és a Földnek egy eljegesedési perióduson kellett átmennie, ha tehát nyolc-tízezer évvel ezelőttre tekintünk vissza, amikor jelentős régi kultúrák pusztultak el, akkor egy olyan emberiséget találunk, amely három másféle tudatállapottal rendelkezett. Így tehát a régi atlantiszi katasztrófát túlélő emberiségnek is ugyancsak három tudatállapota volt, de ezek lényegesen más jellegűek voltak, mint a mai ember tudatállapotai.

Azokban a régi korokban ugyanis nem létezett egy olyanfajta tudat, mint amilyen a mai embernek a felébredéstől az elalvásig terjedő józan mindennapi tudata, amellyel a többi embert és a természet más lényeit és folyamatait éles körvonalakban látja maga előtt. Akkoriban azt látták, hogy az ember alakja éles körvonalak nélkül, mintegy folytatódik a szellemiségbe, az auraszerűbe, és ebben tekintettek a lelkére. Az állatokat is hatalmas aurájukkal együtt látták. Ebben az aurában érzékelték azok belső folyamatait, az emésztésüket, a lélegzésüket. Úgy látták, hogy a növények virágjaikkal, mintegy felfelé törekszenek valamilyen felhőfélébe, amely állandóan beburkolja a Földet. E tudat számára minden dolog egy kihunyóban levő asztrális fényességbe merült. Azt mondhatjuk tehát, hogy a régi, az atlantiszi katasztrófa utáni emberiség nappali tudatállapota a fizikai világot egy kihunyóban levő asztrális szemlélés révén érzékelte.

Kihunyónak nevezem, mert fényerejében fokozatosan legyengült. Az atlantiszi katasztrófa előtt az asztrális ragyogásban való látás sokkal erősebb és intenzívebb volt, mint ma. Ebbe a kihunyó asztrálisan látó tudatállapotba való belépést, ennek átélését a mai ébredéshez hasonlíthatjuk, mégis másmilyen volt, mint amikor ma az ember kiemelkedik az alvásállapotból, és olyankor zűrzavaros álmok kavarognak benne, mielőtt teljesen felébredne.

Amikor a régi korok emberei felébredtek, akkor ez olyan volt számukra, mintha tudatukba nem pusztán álomképek hatolnának be, hanem egy valóságos világ képei, amelyből éppen felmerültek, és tudták is, hogy most onnan lépnek ki. Ebben a világban szellemi lényekkel érintkeztek, a magasabb hierarchiák szellemi lényeivel és az elementáris szellemi lényekkel. Ez a felébredés valóban olyan volt, mint amikor a mai ember sok mindent átél valahol, és azután később máshol új élményei között visszaemlékszik valamire, amit előzőleg átélt. Ha azokban a régi korokban az ember megkezdte reggel a napját, akkor újabb nappali élmények vártak rá, de megvolt benne az az emlékezés is, hogy korábban egy másik helyen tartózkodott, ahol másféle lényekkel volt együtt, nem a fizikai emberekkel, akik az állatokkal és a növényekkel körülveszik itt a Földön, hanem a haláluk és újabb születésük között élő testnélküli emberi lelkek vették körül, és olyan más lényekkel is együtt volt, akik sohasem élnek semmilyen inkarnációban sem a Földön.

Miután az ember elhagyta a világmindenség e szellemi lakóit, érezte, hogy most egy másik világba kerül, a születés és halál közötti fizikai átélés világába. De világosan emlékezett a szellemi világra is, ahol halála és újabb születése között él. Az említett kihunyó asztrális látás tehát magában foglalta a szellemi világ közvetlen szemlélését.

Így akkoriban nem is létezett az a tudatállapot, amelyben az ember tisztán a fizikai lények között tartózkodik, mint ma. Az ember akkor nem álomszerűen, hanem nagyon is valóságosan érezte, hogy a nappali tudatba kilépve fákat, állatokat, hegyeket, sziklákat és felhőket lát, de ebben a világban éppúgy megtalálhatók azok a szellemi lények és azok az emberi lelkek is, akik a Földön nem testesültek meg, és akikkel a halál és újabb születés között él együtt. Ekkor ezeknek az embereknek az a reális érzete támadt, hogy ébredésük folyamán az említett lények megközelítenek minden fát, minden kiugró sziklát, a hegyek mélyét, a felhők magasságát, beléjük bújnak, belemerülnek a külső fizikai természet egyes lényeibe, tárgyaiba.

Az erdőben járva például megláttak egy különös fát. Tudták akkoriban, hogy egy olyan éjszakai lény bújt bele, akivel a szellemi létben együtt voltak. Világosan látták, ahogy a beavatott még ma is láthatja: a szellemi lények úgy bújnak be a fizikai dolgokba, mint saját házaikba. Nem csoda, hogy mindez bekerült a mítoszokba, és az emberek a fák, források, felhők, hegyek szellemeiről beszéltek. Hiszen látták, hogy akikkel éjszaka együtt voltak, azok belebújnak a hegyekbe, hullámokba, felhőkbe, növényekbe, fákba.

Ilyen volt reggel a lelki ébredés, amelynek során az ember akkoriban látta, ahogy a szellemek világa a fizikai-érzéki világba beleereszkedik. A nagyszerű, magasztos szellemekről áhítatosan azt mondták: napközben a fizikai helyeken időznek nyugvóhelyükön. Az ember alatti alacsonyabb rendű elemi lényekről, amelyek gyakran az állatok alatti fejlődési fokon éltek, tréfásan mondták, hogy beléjük bújtak. Tréfásan fejezték ki a dolgot. Amit azonban egyfelől fenségesen, másfelől tréfával fejeztek ki, az pontosan megfelelt annak, amit reggel a lelki ébredéskor éreztek.

Képzeljük el, azonban, kedves barátaim, hogy az ember alvásának utolsó szakaszában benne volt a szellemi világban, de csak reggel jutott ennek tudomására. Csak a felébredéskor vált teljesen világossá számára, hogy ott tartózkodott. Miért volt ez így? Ezt a szellemi-érzékfeletti világot, amelyben egyébként mindig benne él a halál és újabb születés között, miért csak ébredéskor látta meg, amikor a szellemek eltűntek? Azért, mert ahogyan az ember alvásának utolsó szakaszában a szellemi világ észlelésének ilyen állapotába jutott, azelőtt tudatának egy harmadik állapotában volt. Olyan tudatállapotban, amely megint csak egészen másféle világot varázsolt lelke elé. Az ember földi életében az alvás során a szellemi világban találta magát, és ekkor karmájának fejlődésére tekintett vissza.

A közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után élő emberek harmadik tudatállapota tehát a karma szemlélése volt. A karma ebben a korban egyszerűen realitás volt számukra.

  1. kihunyó asztrális szemlélés: éber tudat
  2. a szellemi világ szemlélése: álomtudat
  3. a karma szemlélése: alvástudat

Ahogyan a mai három tudatállapot – az éber tudat, az álomtudat és az alvástudat – váltakozik mindennapi életünkben, úgy váltotta egymást az akkori ember számára a kihunyóban levő asztrális szemlélésnek, a szellemi világ szemlélésének és a karmikus fejlődés szemlélésének a tudatállapota.

A helyzet az, hogy ezekben az ősi korokban a karma szemlélése egyszerűen tudati realitás volt az ember számára, és így joggal mondhatjuk, hogy valamikor létezett az emberiségben egy olyanfajta tudat, amelyben egyszerűen ráláttak a karma valóságára.

A fejlődés azután a következőképpen folytatódott: először elhomályosodott a karma szemlélésére irányuló alvás, amely persze nem is volt alvás, hiszen eközben visszatekintettek a karmára. Már csak a beavatottak, a misztériumok bölcsei láttak bele a karma tényeibe. Ekkor tudássá alakult át az, amit az emberek régebben a karma tapasztalásaként éltek át. Ami tehát régen közvetlen tapasztalat volt, az tudásbeli ismeretté változott a későbbi korokban. Mert eltompult, elpárolgott ez az ősi tudatállapot, és az emberiség számára már csak a szellemi világ érzékelése maradt meg. Ez így volt a régi káldeai, babiloni vagy egyiptomi korban.

Ebben az időben, vagyis a keresztény fejlődést megelőző évezredekben az emberek olyan tudattal éltek, amelyben még teljesen magától értetődő volt az érzékfeletti világ szemlélése, de a karmát már csak, mint ismeretet tanították. A szellemi világról, ahol az ember halála és újabb születése között tartózkodik, még világos tudatuk volt, a karma tudata azonban már elhamvadt, kialudt bennük. Így érthető, hogy a keresztény fejlődést megelőző korban az emberiség általában teljesen elveszítette a karmáról való tudatát, és a keresztény fejlődés kezdetére ez már úgyszólván nem is létezett. De ekkor még erősen hangsúlyozzák a testét levetett ember kapcsolatát a szellemi világgal. Ezt különösen erősen érezzük a régi egyiptomi szemléletben: itt a szellemi világ roppant intenzív tudatát találjuk, arról a világról való megtisztult, finom tudatot, ahová az ember a halál kapuján keresztül lép be, és ekkor Ozirisz lesz. De az egyiptomiaknak az ismétlődő földi életekről már nincsen tudatuk!

Lassanként elérkezett azután az a kor, amely napjainkban érte el tetőpontját az emberiség fejlődésében, ez a mi korunk. Az asztrális látás lesüllyedt abba a józan prózai tudatba, amellyel a felébredés és elalvás közötti szokásos életünkben rendelkezünk. Ezután az embernek már csak jelentéktelen részletét látjuk, a bőr által körülzárt húst, csontokat és ereket, ez az ember legjelentéktelenebb része, ahogyan azt mai nappali tudatunkkal láthatjuk. Teljesen érthető, hogy megjelenik az a tendencia, hogy az ember e jelentéktelen részeit külsőleg mindenféle tetszetősnek tartott ruhadarabokba öltöztessék, hogy valahogy kinézzen, de eközben érzik tudatuk mélyén, hogy ez tulajdonképpen nem lényeges, és inkább az aura, az asztralitás és az én-lény sugárzóan meleg köntöse illene hozzájuk.

Amikor észrevették az átmenetet az emberi aura látása és a mostani jelentéktelen ember látása között, akkor a ruházatban kezdték utánozni az ember auraszerű látványát. Így a régi divatok – ha használhatom ezt a kifejezést – bizonyos értelemben az aura látványának képmásai voltak. Biztosíthatom önöket, hogy az újabb divatok már egyáltalán nem ilyenek.

Az érzékfeletti világról való tudat ezután olyan alakot öltött, hogy az ember most zűrzavaros álmokat lát. A karmáról való tudatot pedig teljességgel átalussza. A karmáról akkor volna tudata, ha tudatának az a része, amely az elalvás és a felébredés között álom nélkül zajlik, egyszerre csak beleáradna a tudatba. Akkor megjelenne a karma tudata.

Így a jelzett kor óta, mintegy tízezer év alatt, az a változás ment végbe az emberiség fejlődésében, hogy az ember a fizikai világban jelen lévő szellemiséget „átvirrasztja” – mert a szellemiséget nemcsak átalusszuk, hanem át is virrasztjuk – a tulajdonképpeni szellemi világot „átálmodjuk”, a karmát pedig „átalusszuk”.

Mint többször kifejtettem, minderre azért volt szükség, hogy megjelenhessen az emberben a szabadságtudat. Az emberiségnek ugyanakkor ismét ki kell jutnia mostani tudati állapotából.

Azt mondhatjuk, hogy a régi kor természetes tudatállapota, noha bizonyos értelemben álomszerű tudatállapota – tudniillik az érzékfeletti világ és a karma érzékelése – fokozatosan elhomályosult, letompult, és az érzékfeletti világról való tudomás már csak misztériumi tanításként jutott el az emberekhez. Az újabb materialista korszakban pedig mindez teljesen elveszett. De ebben a materialista korszakban ismét lehetővé kell válnia annak, hogy hidat verjünk az érzékfeletti világ és nem kevésbé a karma tudatához.

Az elmondottak azt jelentik, hogy az ősi korokban az emberek elalvástól felébredésig szellemi lények társaságában éltek, akik a hajnal derengésével szellemi formában belebújtak a fákba, felhőkbe, hegyekbe és sziklákba, így az ember napközben azt mondhatta, amikor odament egy ilyen fához, sziklához vagy forráshoz: ebbe egy olyan szellemi lény varázsolta bele magát, akivel alvástudatom során együtt voltam. Az embernek így először az újabb beavatási tudomány megszerzésével oda kell eljutnia, hogy ébernappali tudatának szellemi megismerésével meglássa, és ismét kicsalogassa a különféle szellemi lényeket minden sziklából, fából, felhőből, csillagból, a Napból és a Holdból.

El kell indulnunk ezen az úton, felkészítve magunkat arra, hogy amiként a régi emberek számára ébredéskor fákba, sziklákba bújtak bele a szellemi lények, akikkel éjszaka együtt voltak, úgy az újabb emberiség számára most majd kibújnak a fákból és forrásokból az azokban rejtőző szellemi lények. És ez így lehetséges. Ennek az a feltétele, hogy az ember levesse megszokott előítéleteit, amelyekbe beleélte magát, és amelyeket már a gyermekekbe is belesulykolnak egészen óvodáskori nevelésüktől kezdve. Magunk mögött kell hagynunk azt az elfogultságot, hogy az egészséges emberi értelemmel nem lehet a szellemi világba betekinteni. Ha a beavatott elbeszéli a szellemi világban zajló jelenségeket és folyamatokat, akkor ezek a szellemi világról szóló közlések átvilágítják az emberi értelmet, amennyiben azt elfogulatlanul használjuk, még akkor is, ha az ember hétköznapi tudatával ma még nem tud a szellemi világba közvetlenül bepillantani. Mindenestre mindenki számára ez az első helyes lépés.

Persze sok minden szól ez ellen. A múlt évben előadást tartottam a szellemi világ észleléséről, és ezután egy eléggé tekintélyes lapban jó szándékú írás jelent meg – „jó szándékúnak” mondom az antropozófia iránti heves ellenálláshoz képest, amit korunkban tapasztalhatunk. Ebben az előadásban is felhívtam a figyelmet arra, hogy nem szükséges azonnal szellemi látónak lenni ahhoz, hogy valóban tudjunk a szellemi világról, mert a szellemi látó közlései nyomán mindezek a dolgok az egészséges emberi értelemmel is jól megérthetők. Ezt igen erősen hangsúlyoztam. Ennek jó szándékú ismertetője a következő mondatot írta le. „Steiner az érzékfeletti világ megismerésében az egészséges emberi értelmet akarja alkalmazni. De ameddig ez az emberi értelem még egészséges, addig bizonyára semmit sem tud az érzékfeletti világról, ha viszont tud róla, akkor már biztosan nem egészséges!”

Még talán sohasem hallottam, hogy ilyen egyenes belső őszinteséggel mondják ki azt, amit voltaképpen minden bensőleg becsületes embernek meg kellene állapítania, aki az „egészséges emberi értelem” alapján utasítja el az érzékfeletti világ megismerését, és a szokásos értelemben beszél a megismerés határairól. Mert vagy fel kell adnia mai szemléletét, vagy ezt kell megállapítania, egyébként nem lehet bensőleg becsületes.

A mai beavatott valóban azt mondhatja, hogy a megismerő tudat minden csillagból szellemi lényt vált meg, ahogyan a növényekből más szellemi lényeket vált meg. Megjelennek előttünk, ha nem maradunk meg a külső érzékszervi szemléletnél. Valahányszor kimegyünk a természetbe és meglátjuk, például a köves hajlékukból előjövő koboldszerű elementáris lényeket, akik mindenütt megbújnak, ahol a természet egy kissé elementárissá kezd válni, akkor, ha megismerkedünk és megbarátkozunk ezekkel az elementáris lényekkel, úgy nemsokára meglátjuk mögöttük – különösen az ásványvilág elementáris lényei mögött – azokat a magasabb lényeket, akik végül elvezetnek egészen az első hierarchiához, a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz.

Ha következetesen végezzük azokat a gyakorlatokat, amelyeket A magasabb világok megismerésének útja című könyvben adtam meg – angol címe Initiation – tehát ha ezeket a gyakorlatokat következetesen, nagy belső energiával, áldozatkészséggel és odaadással végezzük, akkor megfelelő belső bátorság elsajátítása mellett először arra jövünk rá, hogy a különleges ásványi hasadékokban, kint a hegyekben, egyetlen kődarabban az elementáris lények egész világa rejtőzik. Előbújnak, mindenfelől megjelennek, megnövekednek, és bizonyságot tesznek arról, hogy az elementáris világ egyes részeiben mintegy összegömbölyödve, összezáródva léteznek. Ezek elsősorban az ásványi természet lényei, különösen ott, ahol a föld az eleven sarjadás állapotában van, és annyira friss, hogy földzamata van, és a növények is ilyen földzamatúak. Amikor belépünk az elementáris lények világába, akkor ezek a lények félelmet és szorongást kelthetnek bennünk. Ezek az előbújó elementáris lények hihetetlenül okosak. Elég szerényeknek kell lennünk ahhoz, hogy azt mondjuk magunknak, amikor ezek a manók kioldódnak a természeti tárgyakból: itt vagyok én, egy tudatlan ember, de mennyire okos is ez az elementáris világ! – Ezek az elementáris lények először éppen azért vonják el magukat az ember tekintete elől, mert ezt sok ember nem mondaná komolyan, ahogyan azt sem, hogy az újszülött csecsemő – belsőleg tekintve – sokkal okosabb azoknál, akik rengeteget tanultak. Ha azonban foglalkozni kezdünk velük, akkor látókörünk kitágul, és az az előtér, amelyet ezek az incselkedő, okosságukkal ingerkedő manók megmutatnak számunkra, olyan háttér felé vezet bennünket, amely elér az első hierarchiáig, a szeráfokig, kerubokig, trónokig.

Ha tudatunkat azzal élesítjük, amit az emberiség éppen a természettudomány révén tanult meg az utóbbi évszázadban, akkor az említett gyakorlatok segítségével még inkább beléphetünk az elementáris lények világába, onnan pedig egy még magasabb világba. Ha a természet révén, a természetbe való szeretetteljes elmerülés révén olyan tudatra teszünk szert, amelyet nem rontott meg a mai elismert, tekintélyt követelő tudás, akkor beavatási ismereteinkben lassanként ismét felemelkedünk ahhoz a megismeréshez, amit az emberiség mára elveszített.

Aki eljut odáig, hogy a fákból megjelennek előtte a fák szellemei, akik a régiek számára belebújtak a fákba reggel a lélek hajnali ébredésekor, este pedig újra kiáramlottak a lélek esti lenyugvásakor, az az ember lényéhez is megfelelőképpen fog tudni, közeledni, és a jelenkori emberből kiindulva meglátja saját régebbi földi életeinek alakulását a karmikus evolúcióban. Mert ez a szemlélet az ember számára végül beletorkollik a karmába.

Az ásványvilágnál, ahol mindenekelőtt az okosságukkal ingerkedő manók bújnak elő, a szemlélet a szeráfoknál, keruboknál, trónoknál végződik, a növények esetében az exuziáknál, dünamiszoknál és küriotészeknél. Az állatoknál, ha szellemi lényüket látjuk belőlük így megjelenni, ez a szemlélet az archéknál, arkangyaloknál és angyaloknál végződik. Az embernél pedig a karmába torkollik.

A világban megjelenő szeráfok, kerubok, trónok mögött, a magasabb hierarchiák többi lénye mögött, az összes elementáris lény mögött, akik okosságukkal az ásványokból ijesztenek ránk, a növényi létből esetleg kedves bizalmaskodásuk ijeszt meg, vagy a mögött, ami az állatokból olykor vehemenciával, tüzes izzással, de borzongást keltően is előtör, mindezek mögött, az előtérben megjelenő lények mögött, feltárulkozik előttünk a karma lenyűgözően hatalmas jelensége. Az ember számára a karma titka tulajdonképpen a világ összes titka mögött rejtőzik.

Ha így megfelelőképpen előkészítettük érzelmeinket, akkor rátérhetünk az egyes karmikus tények konkrétabb megbeszélésére a következő előadásokon, amelyeket még ezen a helyen tarthatok önöknek.

– London, 1924. augusztus 24.

[A karma kutatás nehézségei. Történelmi karma. Byron, Voltaire, Swedenborg és Laurence Oliphant. Mars-géniuszok és Merkúr- géniuszok. Az ember akarati élete kozmikus szempontból.]

Ha az emberiség történelmi fejlődését nézzük, azt látjuk, hogy az időben az egyik esemény követi a másikat. Az újabb korban hozzászoktunk ahhoz, hogy a fellépő történelmi jelenségeket úgy tekintsük, hogy a későbbi korokban a korábbi korok hatásait keressük, és a történelemben ugyanolyan külső okokról és hatásokról beszéljünk, mint a természeti-fizikai világban.

Ha azonban a történelmi életet megfigyeljük, akkor be kell ismernünk, hogy így úgyszólván semmit sem magyarázunk meg. Nem sikerül például, hogy a világháborút egyszerűen levezessük a XIX. század kezdetétől 1914-ig történt eseményekből. A XVIII. század végén kitört francia forradalmat sem lehet pusztán az előzményeiből levezetni. Meg lehet alkotni ugyan bizonyos külső történelmi magyarázatokat, de ezekkel nemigen jutnak előbbre, és végül is kitűnik, hogy ezek csak erőltetett konstrukciók.

Az emberi történelem jelenségei akkor válnak érthetővé, ha a történelmi események alakulásában szerepet játszó történelmi személyiségeknél tekintetbe vesszük az ismétlődő földi életeiket is. Saját karmikus körülményeink vizsgálatához is csak akkor kapjuk meg a megfelelő lelki hangulatot, ha előbb azzal a karmával foglalkozunk, amely az ilyen történelmi személyek ismétlődő földi életein keresztül jelenik meg. Most a történelmi karmába fogunk kissé betekinteni, olyan személyeken keresztül, akik bizonyos közismert tetteket hajtottak végre a történelemben. Ám e tetteket abból vezetjük majd le, ami mintegy a sorsukban volt megírva ismétlődő földi életeik alapján. Ezáltal eljutunk ahhoz a felismeréshez, hogy, ami egy történelmi korszakban létrejön, azt maguk az emberek hozzák át a régebbi korokból. Ha teljes komolysággal, egészen pontosan és konkrétan ragadjuk meg azt, amit a karmára és az ismétlődő földi életre vonatkozóan sokszor csak elméletileg vizsgálnak, akkor azt fogjuk mondani: valamennyi jelenlevő személy már többször itt volt a Földön, és áthozták mostani földi életükbe az előző földi életeik eredményeit.

Csak akkor látunk bele a karmába, ha ezt a szemléletmódot komolyan vesszük. A karma szemléletéből leginkább akkor tanulunk, ha a karmára vonatkozó eszméket a történelmi élet konkrét kérdéseivé alakítjuk át. De ekkor nem azt fogjuk mondani, hogy ami 1913-ban történt, az annak következménye, ami 1910-ben történt, ami pedig 1910-ben történt, az abból következik, ami 1900-ban ment végbe, és így tovább, hanem azt igyekszünk felfogni, hogy az emberi létben megjelenő személyiségek hogyan viszik át a mérvadó jelenségeket a régebbi korszakokból a későbbiekbe. A történelem valóságos, igazi szemlélete csak úgy jöhet létre, ha az emberi sorsok mögött meglátjuk a történelemben külsőleg elénk lépő események hátterét.

A történelem sok rejtéllyel szolgál. De számos rejtély megoldódik, ha az éppen elmondott magyarázattal próbálkozunk.

Kedves barátaim, a történelemben sokszor látunk mintegy meteorszerűen megjelenő személyiségeket. Csodálkozunk, amikor bizonyos korban felbukkannak. Sem korukat, sem neveltetésüket vizsgálva nem derül ki igazán, hogy miért jelennek meg adott jellemzőikkel. Erről csak a karmikus összefüggések világosítanak fel bennünket.

Szeretnék néhány ismertebb személyiségre utalni, akik felől általában kétféle kérdést szoktak feltenni. Ha a jelenkor tájékán éltek, vagyis nem a nagyon múltbeli időkben, akkor azt a kérdést teszik fel, hogy mi jellemezte őket az előző földi életükben, mit hoztak át ebből a korábbi földi életükből, hogy éppen ilyenekké váltak? Ha viszont régen élt személyekről van szó, akik a történelmi fejlődés régmúlt korszakaiban tevékenykedtek, akkor azt szeretnénk megtudni, hogy mikor jelentek meg újra, hogyan tértek vissza? Történelmi életük után a következő földi életük iránt is érdeklődünk? hátha megint történelmileg vagy másként lettek híresek. Az ilyenféle összefüggéseket szeretnék tudni az emberek.

Az efféle összefüggések vizsgálata persze nem könnyű, ezért először is fogalmat szeretnék adni arról, hogy a karmikus összefüggések kutatásához az egész embert kell figyelembe vennünk, nemcsak azt, ami a leglátványosabban és feltűnően nyilvánul meg.

Először egy némileg személyes jellegű példával kezdeném. Volt egykor egy mértantanárom, akit nagyon kedveltem. Nem volt nehéz megkedvelnem, mert a mértant gyermekkoromban különösképpen szerettem. E tanáromnak számos különös tulajdonsága volt. Lenyűgöző tehetsége volt a geometriához, bár könnyen a szárazság, a józanság benyomását keltette az olyan emberekben, akik nem fogékonyak mások mélyebb megismerése iránt. Pedig az embert szárazsága és józansága ellenére megérinthette benne valami rendkívül művészi vonás, ha nem is lírai értelemben. Mindig erős vágyat éreztem, hogy megfejtsem e tanár egyéniségének titkát. Az okkult kutatásnak azokat az eszközeit alkalmaztam, amelyek ilyen esetben célravezetők.

Torquayban már beszéltem arról, de most is elismétlem, mint ahogy tavaly is szó volt róla az itteni „Zweig”-előadáson, hogy ha a lélek okkult erőinek fejlődésében előrehaladunk, akkor kiü- resített tudathoz jutunk. Ezt a kiüresített tudatot azután elárasztja az, ami a szellemi világból közelít, és ha ehhez olyan dolgokat kapcsolunk, mint amiket délelőtt írtam le, akkor eljuthatunk oda, hogy teljesen egzakt impresszióink, intuícióink lesznek, mint amilyenek a matematikai igazságok. Ezek pedig egy ember mostani életének bizonyos jelenségeiből egy régebbi életére utalhatnak.

Ez a tanárom tehát felkeltette érdeklődésemet azzal, ahogyan a geometriát művelte, mondhatnám, kitűnő geometriai hajlamával. Ez az érdeklődésem iránta megmaradt, és e személy előttem volt még akkor is, amikor idős korában meghalt. Noha a sors nem vezetett többé hozzá, miután elhagytam azt az iskolát, ahol tanított, szellemileg azonban egészen haláláig, halála után pedig különösen világosan, reálisan állt előttem tevékenységének, működésének valamennyi részletével.

Ennek az embernek dongalába volt, rövidebb volt az egyik, így kellett járnia. Ez a tény adott lehetőséget számomra arra, hogy jelenlegi élete alapján intuícióhoz jussak az előző, vagy egy jelentős korábbi földi életére vonatkozóan.

Régebbi előadásaimból tudják, hogy valamely földi életnek a következőbe való átmeneténél az előző élet fejorganizációja láborganizációvá alakul, az előző végtag-organizációból pedig fejorganizáció lesz. Ezt megértve beláthatják, hogy az ilyen külső testi jellemzőknek bizonyos jelentőségük van az emberi életben, amennyiben figyelembe vesszük az ismétlődő földi életeket. Éppen ebből a dongalábból kiindulva tudtam visszafelé követni tanárom személyiségét, aki nem volt ugyan híres ember, de intenzív benyomást tudott gyakorolni abban a körben, ahol tevékenykedett, legalábbis rám, de másokra is, sok ember életére. Követni tudtam, hogy e személyiség szemlélése a történelmi fejlődésnek ugyanabba a régiójába vezetett vissza, ahol Byront is keresnünk kell.

Lord Byronnak is dongalába volt. Ezek a sajátosságok vezettek el oda, hogy ez a két személy egy régebbi földi életében együtt volt egymással. Látszólag ezek külsőséges tulajdonságok, de ami az egyik életben külsőleges és testi, az a másik életben szellemi-lelki. Most a két személyiség nem élt ugyanabban a földi életben, dongalábú mértantanárom később élt, mint a dongalábú Byron. Az egyik zseniális költő volt, a másik zseniális mértantudós. Az egyik messze földön híres, a másik csak egyes emberekre gyakorolt meghittebb benyomást, de némelyek számára ez sorsdöntő volt.

Ez a két ember tehát régebbi, középkori földi életében egymás mellett állt. Mindketten hallottak a Palládium legendájáról. Ez egykor Trója kincse volt, az a szent szobor, amely innen Aeneasszal került át később Rómába. Olyan ereklyének tekintették, amelytől Róma szerencséje függ. Azután Konstantin császár vitette át Konstantinápolyba. Megint a Palládiumon múlott Konstantinápoly szerencsés történelme. A legenda a továbbiakban prófétikusan a jövőbe tekint, és elbeszéli, hogy a jövőben az lesz a világ uralkodója, aki megszerzi ezt a Palládiumot.

Itt nincs rá módunk, hogy kitérjünk a legenda jelentőségére és tartalmára. Csak annyit akarok még elmondani, hogy ez a két ember annak idején a mai Oroszországban testesült meg, lelkesen elutaztak Konstantinápolyba, hogy elrabolják onnan a Palládiumot. A Palládiumot nem tudták megszerezni, de lelkesedésüket tovább őrizték szívükben.

Valóban látható, hogy Byron a görög szabadság kivívásának résztvevőjeként mintegy más formában akarta a Palládiumot megszerezni. Byron életét vizsgálva rájövünk arra, hogy a zseniális költő-egyéniségnél milyen sok függött attól, hogy régebbi földi életében ilyen lelkes indítékokat élt át.

Ha viszont mértantanáromra tekintek vissza, feltűnik, hogy merész tulajdonságai mellett kedves, rokonszenves tulajdonságokat tudott felszínre hozni, amelyeket az akkori vállalkozásnak köszönhetett, noha csak másodsorban vett részt benne. Ha ebben Lord Byronnal teljesen egyformán részesedett volna, akkor a későbbi életében is a kortársa lett volna.

Ezt a példát azért hoztam fel, hogy vegyük észre, hogy a karmikus összefüggések kutatásánál az egész embert kell figyelembe vennünk, így például a testi hibákat is. Ha azt találjuk, hogy valakinek az egyik földi életében kiváló szellemi jellemvonása van, esetleg nagy festő, ebből nem szabad azt az elvont következtetést levonnunk, hogy előző földi életében is biztosan nagy festő volt. A lélek felszínén csak a hullámai jelennek meg annak, amit a karma sző. De a karma sokkal mélyebben hömpölyög, és köze van az ember testéhez, lelkéhez és szelleméhez. A földi élet egészét kell érzékelnünk.

Az emberi élet sajátosságait vizsgálva olykor sokkal inkább elvezet a karmikus összefüggésekhez az, ahogy valaki az ujját mozgatja, mint életének mérvadó tevékenységei. Gyakran tapasztaltam, hogy a mellékes vonások révén jöhetünk rá valakinek az intim karmikus vonatkozásaira. Amikor például tanított, mély benyomást tett rám, hogy tanítás előtt mindig elővette a zsebkendőjét, hogy megtisztítsa az orrát. Sohasem kezdte el a tanítást e nélkül, ez mélyen benne gyökerező sajátossága volt. Az így nyert benyomások révén érlelődött meg bennem az a szándék, hogy megkeressem előző földi életének alapvető, lényeges elemeit. Meg kell találnunk az ember azon vonásait, amelyek gyakran jelentős dolgokat jellemeznek bennük: akkor visszatalálhatunk az előző földi életeikhez.

Miután ezekre felhívtam figyelmüket, szeretném megmutatni, hogy a karma kérdése történelmileg milyen érdekessé válik. Vegyünk egyes konkrét eseteket. Például a következőt: a XVIII. században Emanuel Swedenborg egészen figyelemreméltó személyiségét. Tavaly Penmaenmawrban más szempontból beszéltem Swedenborg szellemi sajátosságairól, de akkor nem érintettem a karmát.

Swedenborg különleges személyiség volt. Elmúlt negyven éves, és mindaddig rendkívül komoly, jelentős tudósként működött, annyira jelentékenyen, hogy a tudósok teljesen elismerik sok, tisztán tudományos jellegű művét. Olyannyira jelentékeny, hogy a Svéd Tudományos Akadémia még most is foglalkozik azzal, hogy hagyatékának számos ki nem adott kötetét megjelentesse – ezek kizárólag tudományos írások. Így például Arrhenius gondozza a teljesen egzakt tudományos művei kiadását, és elmondhatjuk, hogy ha ő érdeklődik ezek iránt, akkor a legkevésbé sem lehetnek spirituálisak! Swedenborgra tehát senki sem mondhatná negyvenéves koráig, hogy tudásának bármi köze lett volna a spiritualitáshoz. Ekkor azonban egyszer csak – ahogy a tudósok mondják – megbolondult, hirtelen nagy, átfogó leírásokat kezdett közölni a szellemi világról, ahogyan azt ő látta. Ez Swedenborg életében újszerűen, üstökösként jelent meg. És eltűnődünk, hogy mi lehet a helyzet a régebbi földi életeivel, hogy ez így feltört belőle.

Azután ott van Voltaire – most olyan embereket említek, akik témánkhoz kapcsolódnak – aki úgyszólván teljesen egyedülálló személyiségként jelent meg. Nem is értjük meg azonnal, hogy ez a részben gúnyolódó, részben vallásosan jámbor módon minden hájjal megkent ember hogyan nőtt ki a korából és hogyan gyakorolhatott arra olyan óriási befolyást.

Milyen ironikusan működik itt a sors! Voltairenek nagy hatása volt a porosz királyra, és a porosz királyhoz fűződő kapcsolata révén igen jelentős dolgok játszódtak le az európai szellemi életben. Felmerül bennünk az a kérdés, hogy tulajdonképpen mi rejlik a történelmi fejlődés mélyén?

Felvethetünk egy másik esetet is, éppen mai korunkban, ahol sok minden megint igen erőszakosan bukkan fel az élet hátteréből. Nézzünk meg egy olyan személyiséget, mint a XVI. században meghalt Loyolai Ignác, a Jézus-társaság, a jezsuita rend alapítóját.

Ha rátekintünk a jezsuita rend különös sorsára, azt kell kérdeznünk: Milyen módon élt, vagy – ha már visszatért – él Loyolai Ignác tovább a történelmi fejlődésben, miután a halál kapuján eltávozott földi életéből?

Ha válaszolni tudunk ezekre a kérdésekre, akkor bizonyára módunk lesz arra is, hogy megvilágítsuk néhány esemény történelmi hátterét.

Az intuitív pillantás visszavezetett egy olyan lélekhez, aki nem sokkal Ágoston kora után egy észak-afrikai iskolában tanult, mint maga Ágoston is. A szóban forgó személyiség a keresztény időszámítás V. századához tartozott, és ismertté vált Afrikában, azokban az iskolákban, ahol Szent Ágoston is megfordult. Ismertté vált mindazzal, ami a manicheus tudományból, a mélységes keleti, de a későbbi korokban megváltozott bölcsességből származott. Ez a személyiség életének további vándorútján Spanyolországba került, és itt megismerkedett az úgynevezett korai kabbalista tanítással. A kabbalista tanítás révén a világrend nagy összefüggései tekinthetők át. Így ez a személy Afrikában, Spanyolországban rendkívül széles látókörhöz jutott, de ugyanakkor olyan megismeréshez is, amely részben már hanyatlóban, részben pedig még csak sarjadóban volt, ami bizonyos vonatkozásban elmélyítette a lelket, de egyúttal homályban is hagyta.

Ez a személyiség utazásai után áthaladt a halál kapuján, és karmájának hatására a halál és az újabb születés között egy meghatározott helyen érintkezésbe került egy különleges géniusszal, egy a Mars világához tartozó szellemi lénnyel.

Az a helyzet, hogy az ember a halála és az újabb születése közötti időben azokkal az emberi lelkekkel építi ki szellemileg elkövetkező karmáját, akikkel karmikus kapcsolatban áll, és ezt bontakoztatja ki a következő földi élete során. De a karma kiépítésében nemcsak más emberi lelkek vesznek részt, hanem a különböző szellemi hierarchiák lényei is, akik éppen annak révén kapják meg feladatukat, amit valamely lélek áthoz a régebbi földi életeiből. Így, ez a szóban forgó lélek, következő életének karmikus kiépítésekor egy, a Mars világához tartozó szellemi lény közelébe jutott, éppen annak révén, amit régebbi földi életeiben, főként az imént vázolt földi életében befogadott, cselekedett, gondolt és érzett. Először is erősen agresszív értelmet kapott, de másfelől roppant ügyesen beszélt, mert a kozmoszból a Mars lényei készítik elő mindazt, ami belejut egy nyelvbe, és azt belehelyezik az ember karmájába. Az ember karmájában megjelenő nyelvi ügyesség, nyelvművészet mindig onnan ered, hogy karmikus átéléseinek megfelelően valaki a Mars lényeinek közelébe jutott.

Ez az egyéniség, akiről beszéltem, aki a Mars egy különleges lényének a közelébe került, a XVIII. században, mint Voltaire jelent meg újra. A Mars-lény iránt a legnagyobb mértékben érdeklődni kezdtem, amikor azt megismertem ezzel az emberi lélekkel kapcsolatban. Amit leírtam az észak-afrikai, a spanyol emberről, mindazt Voltaire átdolgozva hordozta magában, és karmájának megformálása ennek a Mars-lénynek, a Mars különleges géniuszának segítségével történt.

Ha megnézik Voltaire nagy nyelvi ügyességét, valamint sok mindenben megnyilatkozó állhatatlanságát, és nem annyira írásainak tartalmára tekintenek, mint inkább működésének egész magatartására és megjelenésére, akkor megértik, hogy Voltaire a leírt karmikus befolyások hatása révén vált ilyenné. Voltaire korábbi földi életeiben erőszakos értelemmel, ügyes beszédkészséggel rendelkezett, sok mindenen gúnyolódott, nem őszinte természetét részben elleplezte, de az újabb igazságok iránt nagymértékben lelkesedett. Ha ezeket egyfelől régebbi földi életeivel összefüggésben szemléljük, másfelől kapcsolatba hozzuk ezzel a Mars-lénnyel, akkor érdeklődni kezdünk Voltaire iránt, okkult szempontból pedig még inkább a Mars-lény iránt.

Bizonyos időben határozott feladatommá vált, hogy utánajárjak ennek a Mars-lénynek. A Mars lénye által viszont fény derült a következő földi eseményekre is. Feltűnik a történelemben Loyolai Ignác sajátos alakja, aki megalapította a Jézus-társaságot. Loyolai Ignác először katona volt, súlyosan megsebesült, és ezalatt különféle lelki gyakorlatokat folytatott. Ezek révén belső spirituális erőhöz jutott, és azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a régi katolikus kereszténységet megmentse a terjedő evangélikus törekvésekkel szemben. Loyolai Ignácnak éppen sebesült lába révén – ez az érdekes – támadtak olyan erői, hogy képes volt megalapítani a jezsuita rendet. Az okkult akarati gyakorlatokat a legintenzívebben viszi át a gyakorlati vallásos életbe. Alapjában véve nagyszerűen, tisztán materialista módon, az akarat edzésével akarja képviselni Jézus ügyét a Földön, és megalapítja a jezsuita rendet. Hogy egyébként hogyan viszonyulunk ehhez, az más kérdés.

Aki Loyolai Ignác életével foglalkozik, azt bizonyos csodálat tölti el különleges élete iránt. Ha pedig okkult tekintettel követjük a dolgot, akkor egy lényeges tényt értünk meg.

Loyolai Ignác révén jött létre a jezsuita rend, amely a kereszténységet a leginkább belemeríti a földi materialista életbe, jóllehet erős spirituális erővel meríti bele. Ennek a jezsuita rendnek van egy olyan szabálya, amely teljesen visszataszító a modern ember számára, de lényegében ennek köszönheti rendkívüli hatékonyságát. A jezsuita rendnek a szokásos szerzetesi fogadalmakon kívül, a gyakorlatokon kívül, mindazon kívül, amit a leendő jezsuitáknak el kell sajátítaniuk, hogy egyáltalán papok lehessenek, még az a szabálya is létezik, hogy feltétel nélkül alá kell vetniük magukat a római pápa parancsainak. Bármit követel a római pápa, a jezsuita rendben nem kérdezik, hogy mit gondoljanak felőle: teljesítik, mivel meggyőződésük, hogy a római pápa révén magasabb szempontok nyilatkoznak meg, és ennek a magasabb hatalomnak a parancsát a Róma iránti feltétlen engedelmességgel kell teljesíteni. Ez aggasztó ugyan, de a jezsuitizmus működésének önzetlen vonása ez, amely erejüket nagymértékben fokozza. Mert ha valaki úgy cselekszik, hogy erejének roppant megfeszítésével és intenzitásával szolgál valamit, és nem puszta fellobbanásból teszi, az hatalmas erőt ad neki. A jezsuitizmusban ez az erő mintegy az anyagiság alacsony felhőjében mozog, de mégis spirituális erő. Ez egészen sajátságos.

Ha követjük ezeket a különös, megdöbbentő, nagyszabású jelenségeket, akkor rájövünk arra, hogy a Marsnak a már említett géniusza, aki Voltaire életének alapját képezi, érzékfeletti befolyásával Loyolai Ignác életét is követte, attól a ponttól kezdve, hogy áthaladt a halál kapuján. Loyolai Ignác lelke állandóan a Mars géniuszának befolyása alatt állt.

Közvetlenül a halál kapuján való áthaladása után egészen más volt Loyolai Ignác helyzete, mint a többi emberé. A többi ember leveti az étertestét, ha nem is azonnal, de néhány nappal a halála után, és mielőtt elkezdené a lélekvilágon átvezető vándorlását, röviden visszapillant földi életére. Loyolai Ignácnak viszont hosszú visszapillantása volt. A Mars géniuszával ugyanis éppen az hozta létre a különösen intenzív kapcsolatot, hogy Loyolai Ignác lelkében olyannyira sajátos gyakorlatok kerültek felszínre. Bizonyos aktivitás, rokonság, vonzódás állt fenn a Mars géniusza és a beteg katona lelki folyamatai között. A katonát lába betegsége döntötte ágynak, és ekkor vált katonából olyan emberré, aki nem tudta a lábát használni.

Mindezeknek roppant erős hatása volt, amit beláthatunk, ha az egész embert vesszük szemügyre. Ez vezette Loyolai Ignácot a Mars géniuszához fűződő kapcsolathoz, akit én más úton már megismertem. A kapcsolat révén alakult ki annak lehetősége, hogy

Loyolai Ignác számára nem szűnt meg ez a fontos visszapillantás, amely másoknál a halálukat követően csak néhány napig tart, nála folyamatosan tartott. Loyolai Ignác megmaradt földi életének visszapillantásában, és e visszatekintésben, kapcsolatban maradt mindazokkal, akik a jezsuita rendben követték őt. Saját életének visszapillantásában tehát kapcsolatban maradt a rendjével.

Loyolai Ignácnak ebben a visszapillantásában alakultak ki azok az erők, amelyek összetartották a rendet. Ezek az erők olyan rendellenesek voltak, hogy a jezsuita rend rendellenes sorsát is meghatározták: feltétlen engedelmességgel vetették alá magukat a pápának, még akkor is, amikor a pápa feloszlatta a rendet, és már üldözték őket. De az előbb leírt sajátos helyzet idézte elő mindazt, amit korábban a jezsuiták a világban véghez vittek.

Ez a példa rámutat még egyébre is, ami úgyszólván éles fényt vet bizonyos történelmi összefüggésekre. Loyolai Ignác életét befejezve voltaképpen mindig a Föld közelében maradt, a halál utáni visszapillantás folyamán még a Föld közelében tartózkodunk. Ha ez a visszapillantás meg is hosszabbodik, mégsem terjedhet ki sok évszázadra, mert ha hosszú időtartamot vesz igénybe, akkor teljesen rendellenessé válik, ám a kozmikus összefüggésekben mindig is előfordulnak ilyen rendellenességek. Loyolai Ignác földi élete után aránylag rövid idő múlva jelent meg újra a Földön, Emanuel Swedenborg lelkében.

Ez rendkívül meglepő, de egyben meg is világít valami különlegeset. Nézzék csak a történelemre vetülő világosságot: A jezsuita rend továbbra is fennállt, de aki egy bizonyos ideig összetartotta, az most teljesen más lett, Emanuel Swedenborg individualitásaként jelent meg. Így Emanuel Swedenborg szellemi beállítottsága által már egészen másféle impulzusok vezették tovább a jezsuita rendet, mint régebbi alapítójuk révén. A karmikus folyamatokat követve azt tapasztaljuk, hogy a történelmi fejlődés során az egyes irányzatok megalapítói, az azokhoz mélységesen hozzákötődő személyek később elválnak ezektől a mozgalmaktól, és ezek a mozgalmak egészen más erőkhöz kezdenek kapcsolódni.

Így beláthatjuk, hogy történelmileg mennyire értelmetlen, ha a mai jezsuita rendet Loyolai Ignácra vezetjük vissza. A külső történelem így jár el. A belső megismerés viszont nem teheti ezt meg, mert látja, hogy az individualitások utóbb elválnak a mozgalmaiktól.

Így a külső folyamatok szerint az emberek végérvényesen összekapcsolnak valamely történelmi jelenséget az alapítójával. Ha azonban ismerjük az alapító későbbi földi életét, akkor tudjuk, hogy már réges-régen megvált attól a jelenségtől, amelyet történelmileg megalapított. A történelem szokásos ábrázolásaiban sok minden elveszíti számunkra jelentőségét, ha a karmikus fejlődésben valóban rá akarunk találni a háttérben meghúzódó okkult tényekre. Ez az egyik dolog.

A másik az, hogy Loyolai Ignác, Swedenborg lelke, olyan organizmusba lépett be, amely a rendkívül egészséges fejet éppen Loyolai Ignác lábának előző életében kapott betegsége révén szerezte meg. Ez a lélek eleinte mindig a Föld közelében maradt, így nem tudott belemerülni abba a földi testbe, amely most Emanuel Swedenborgban volt adva számára. Ez a test olyan maradt, hogy Emanuel Swedenborgnak negyvenéves koráig egy egészséges agyvelővel rendelkező rendkívül egészséges teste volt, egészséges organizációval rendelkező nagyon egészséges éterteste és asztrál- teste. Korának legmagasabb rendű tudományosságát fejtette ki ezzel az organizációval, de csak a negyvenes éveiben, énjének kifejlesztése után, a szellemén fejlődéséhez eljutva érte el az a hatás, amely életútjának első negyven évében még visszaszorult. Ugyanis ugyanannak a Mars-géniusznak a befolyása alá került, akiről már beszéltem. Ez a Mars-géniusz mondja el mindazt, amit a világmindenségről szellemileg ismer. Mert ezután ő beszél Emanuel Swedenborgból.

Így a szellemi világ ragyogó, nagyszerű, zseniális leírója jelenik meg Emanuel Swedenborgban – még ha olyan képekben is, amelyek kérdésesek – amikor Loyolai Ignác hatalmas spirituális akarata ilyen módon formálódik át.

Ez mindig így van: ha a konkrét karmikus összefüggéseket követjük, általában valami megdöbbentő derül ki. Amit olyan gyakran kiokoskodnak az ismétlődő földi életekről, az puszta „okoskodás”. Az igazán egzakt módon kikutatott tények többnyire rendkívül meglepő eredményekhez vezetnek. Mert ami karmikus fejlődésként halad az egyik földi élettől a másikig, az alapjában véve nagyon is rejtve marad mindabban, amit az ember születése és halála között él át.

Ezt a példát olyan személyiségen akartam bemutatni, akit jól ismerhetnek. Így láthatják, hogy a karmikus áramlás milyen rejtett módon halad az egyik földi életből a másikba. Valóságos magyarázathoz csak akkor juthatunk, ha ezeket a rejtett jelenségeket feltárjuk.

Nézzék meg Emanuel Swedenborg életét, minden érthetőbbé válik benne, ha ismerjük az elmondott összefüggéseket.

A század elején több ízben jártam Londonban. Az egyik alkalommal egy rendkívül jelentős személyiségről, Laurence Oliphantról kaptam bizonyos tájékoztatást, először külsőleg, irodalmilag. Mivel akkoriban nagyobb időközök teltek el az odautazásaim között, mint most, ezért kikértem ennek a Laurence Oliphantnak a könyveit a teozófiai könyvtárból.

Laurence Oliphant valóban rendkívül érdekes egyéniség. Ha könyveit tanulmányozzuk, azonnal kiérezzük egész jelentőségét. A különböző vallások azonos jellegéről, a spirituális vallásokról szóló könyvei arról tanúskodnak, hogy jól ismeri az embernek a világmindenség titkaival való összefüggéseit, az egyes folyamatokat tekintve, a testi és lelki folyamatokat is beleértve. Ha Oliphant írásait olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy mélységes kozmikus ösztönből írja le az embert a földi életében. Az ember földi életének folyamatait a születésével, embrionális életével, származásával összefüggésben írja le úgy, hogy megvilágításában kiderül, hogy az ember, mint mikrokozmosz milyen csodálatosan gyökerezik a makrokozmoszban.

Oliphant tanulmányozása hamarosan odavezetett, hogy a meghalt Laurence Oliphant alakja előttem állt, de csak nagyon halványan, mint olyan individualitás, ahogy most halála után él. Ezeknek a kozmikus-fiziológiai, kozmikus-anatómiai írásoknak a tartalmából, az elevenné, spirituálissá válásukból nem jelent meg mindjárt teljesen világosan az az alak, amely azután már jelen volt a legkülönbözőbb alkalmakkor. Okkult vizsgálódásokat végezve az egyik vagy másik területen gyakran jelen volt ez az alak, akit azzal hoztam kapcsolatba, ami Laurence Oliphant olvasása nyomán került felszínre bennem. Jelen volt, előttem állt. Sokszor nem is tudtam először számot adni magamnak arról, hogy ez az alak mit akar, mit jelentenek a megnyilatkozásai. Ahogy azonban ennek az alaknak az élete kirajzolódott, akiről pontosan tudtam, hogy Laurence Oliphant individualitása, annak egész jellegéből kiderült, hogy előzőleg hosszú élete volt a halál és az újabb születés között, amikor most Laurence Oliphantként megszületett. Ezt a hosszú időtartamot valószínűleg csak egyetlen földi élet szakította meg, de az nem volt különösebben jelentős a másik világ számára. Így Laurence Oliphant személyisége sok mindent rejthetett magában. Röviden, alakjának ez a megjelenése, mindig valamilyen lényeges karmikus kérdésre utalt.

A karmikus kutatások során megjelent ekkor egy olyan szellemi lény, aki részt vesz az emberi karma kidolgozásában. Ilyenről beszéltem Voltaire és Loyolai Ignác esetében, mint a Mars géniuszáról. Az ilyen géniuszokat a legkülönfélébb módokon ismerhetjük meg. Különösen akkor vannak jelen, amikor olyan kutatásokat végzek, amelyek spirituálisan arra irányulnak, amit az ember fizikailag kap meg a földi világban.

Ez mindig közelről érintett. Már A szabadság filozófiája – itteni fordításában Philosophy of Spiritual activity – az ember akarati életének kozmikus fejtegetéseibe vezet el. Ezek a dolgok mindig igen közel álltak hozzám. Az antropozófiai mozgalom mostani feladatainak köréhez tartozó kérdések is a karmikus vizsgálatokhoz vezetnek el, még ha nem is merülnek ki ezekben, ez csak az egyik részük. A karmikus vizsgálatok viszont olyan géniuszokhoz vezetnek bennünket, mint a Mars említett géniusza. Ilyen géniuszokkal azonban akkor is találkozunk, amikor olyan kutatást végzünk, mint amiről a közeljövőben megjelenő könyv szól, és amit dr. Ita Wegmannal együtt dolgoztam ki az orvostudomány területén. Ennek most nyomtatták az első részét. Ha a természet beavatási tudományát ilyen módon műveljük, akkor a Merkúr géniuszaira bukkanunk, akik az ember karmájában meghatározott szerepet játszanak. Amikor az ember áthalad a halál és újabb születés közötti életen, akkor először is a Hold lényeinek befolyása révén megtisztulnak a morális jellemzői. Majd a Merkúr géniuszai a betegségeit változtatják át spirituális tulajdonságokká. Így az ember életében átélt betegségeit a Merkúr géniuszai spirituális energiákká, kvalitásokká alakítják át a Merkúr-szférában. Ez rendkívül lényeges összefüggés.

Ez az összefüggés elvezet oda is, hogy megvizsgáljuk a karmikus kérdések patológiával összefüggő oldalát. Éppen most Torquayban mutattam be azokat a kutatásokat, amelyek eljuttattak oda, hogy beható módon megismerjek egy olyan szellemet, mint Brunetto Latini, aki Dante tanítómestere volt.

Ha ezekbe a szellemi világokba a leírt módon hatolunk be, akkor ezáltal abban az alakjukban állhatunk szemben az egyes individualitásokkal, ahogyan a maguk korában éltek. Így érdekes módon jelenhet meg előttünk a Kr. u. XIII. században Brunetto Latini is, Dante nagy tanítója. O a természet olyan megismerésével rendelkezett, amelyben a természetet nem szemlélték még olyan elvontan, mint ahogyan ma a természeti törvények alapján teszik, hanem eleven szellemi lények élő hatásait látták. Amikor Brunetto Latini visszatért spanyol követi állásából, akkor szülővárosába, Firenzébe tartva mindenféle nyomasztó hírt hallott, ráadásul enyhe napszúrást is kapott. És ebben az állapotban, valamint a patologikus izgalmak befolyása alatt, beletekintett a természet működésébe, a kozmikus teremtésbe és az embernek a bolygóvilággal való összefüggéseibe. Ezek csodálatosan, de csak mintegy árnyképszerűen kerültek bele Dante hatalmas Isteni színjátékába.

Ha követjük Brunetto Latinit, azt látjuk, hogy egy döntő pillanatban, amikor a megismerés úgyszólván agyon akarja nyomni, és úgy tűnik, hogy az igazi megismeréstől elszakadva téves útra kerülhet: Ovidius lesz a vezetője. Ovidius, a régi római író, az Átváltozások szerzője, aki e művébe, ha józan római, józan latin módon is, de felvette a régi görög kor nagyszerű meglátásait.

Ovidius individualitása tehát Brunetto Latinivel összefüggésben jelenik meg. Ha ezt az összefüggést bensőleg megragadjuk, akkor Brunetto Latini Ovidius individualitásával együtt jelenik meg a Dante előtti korban. Ovidius is ott áll. És éppen a természettudományos-orvosi kutatásokkal kapcsolatban derült ki számomra, hogy Ovidius nem más, mint Laurence Oliphant. E hosszú élet után Ovidius csak egyszer jelent meg a régi Ovidius-kor óta, mellőzve a kereszténységet, a külvilág számára nem jelentős női inkarnációban, majd a modern korba átültetett lelki tartalommal, mint Laurence Oliphant jelent meg ismét.

Brunetto Latinin kívül a középkori szellemi élet más személyiségei is mindegyre megemlítik, hogy Ovidius volt a vezetőjük. Ez egy továbbélő hagyománynak számított, nem igaz?

Az igazi Ovidius valóban sok beavatott vezetője volt a szellemi világban, végül Laurence Oliphantként született meg újra, nagyszerű kozmikus-anatómiai, kozmikus-fiziológiai szemlélettel. Mondhatom, hogy Laurence Oliphant és Ovidius összefüggésében a legragyogóbb és megvilágosítóbb példák egyike tárul fel, egy roppant nagy horderejű példa. A következő előadáson még beszélni fogok ezekről a dolgokról.

– London, 1924. augusztus 27.

[A kereszténység fokozatos kibontakozása az antropozófiai mozgalommal kapcsolatban. Tintagél és az ír misztériumok. A kereszténység előtti kereszténység: a Golgotai-történés révén megragadja az emberiség vérét és szívét. – A Grál-áramlat. A két áramlat találkozása Európában. A Michael áramlat.]

Ha visszatekintünk az emberiség fejlődésére, amelyet a Golgotai Misztérium óta tett meg, az a benyomásunk támad, hogy a kereszténység, a Krisztus-impulzus csak bizonyos ellenállásokkal szemben és egyéb szellemi áramlatokkal összefüggésben tudott beilleszkedni az európai és az amerikai civilizációba. A kereszténység kibontakozása, fokozatos fejlődése a legkülönösebb tényeket hozza felszínre.

Ma a kereszténység fejlődését, néhány vonással megrajzolva, abban a vonatkozásban szeretném bemutatni, amelyet éppen az Antropozófiai Társaságnak kell hordoznia, és hordozza is, mert akik ma őszinte belső indítékból törekszenek az antropozófiára, azok legbenső lényükből fakadóan vonzódnak hozzá.

Ha az ismétlődő földi életek tényét valóban komolyan vesszük, akkor azt kell mondanunk: mindannak, amit ilyen belső indíttatásból érzünk, a karmában kell gyökereznie, annak a régebbi földi életekből eredő karma az alapja. Ez az a törekvés is, hogy kitörjünk annak a népességnek a szemléleteiből és gondolati szokásaiból, ahová életünk, neveltetésünk, társadalmi viszonyaink állítottak, és egy olyan világnézeti áramlathoz csatlakozzunk, amely többé-kevésbé átjárja bensőnket.

Ha az antropozófiai mozgalomban egymásra talált embereknél figyelembe vesszük a karma kérdését, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek a személyek jelenlegi földi életük előtt mindannyian átéltek egy másik jelentős földi életet a Golgotai Misztérium után következő korban. Így tehát már beilleszkedtek egyszer a földi emberiség fejlődésének abba a korszakába, amely a Golgotai Misztériumot követte, vagyis már másodízben vannak itt a Golgotai Misztérium óta.

Ezért felmerül az a nagy kérdés, hogy a Golgotai Misztérium vonatkozásában hogyan hatott ez az előző földi élet azokra a személyekre, akik karmájuk révén arra törekszenek, hogy az antropozófiai mozgalomban részt vegyenek?

Már külsőleg, exoterikusan is feltűnik, hogy még az olyan emberek is, mint Szent Ágoston, aki a legszorosabban hozzátartozott a pozitív, hivatalos kereszténység fejlődéséhez, ilyenféle kijelentéseket tett: a kereszténység nemcsak Krisztus óta létezik, már Krisztus előtt is léteztek keresztények, csak nem így nevezték őket. Ezt mondja Szent Ágoston.

Aki mélyebben behatol az emberiség szellemi titkaiba és a beavatás tudományával képes ezeket tanulmányozni, az a leghatározottabban megerősíti azt a felfogást, amellyel Ágostonnál találkozunk. Ez így van. De akkor nyilván tudni akarjuk, hogy ami a Golgotai Misztérium révén a történelmi Krisztus-impulzussá vált, az hogyan nyilatkozott meg korábban a Földön.

Bevezetésképpen azzal utalnék a kereszténység előző formájára, hogy felidézem azokat a benyomásokat, amelyek a torquayi nyári tanfolyamunk helyének közelében, Tintagelben értek bennünket, ahonnan valamikor Artus király szellemi áramlata indult ki. Tapasztalhattuk, hogy milyen benyomásokat gyakorol az emberre még ma is ez a hely, ahol egykor Artus kerekasztalának kastélya állt, különösen a kastélyt körülvevő csodálatos természeti világ.

Ahol Artus régi várának már csak a romjai vannak meg, mintegy magunk előtt látjuk, hogy Artus áramlatának létrejötte óta, századokon át folyamatosan morzsolódtak ezek a kövek, így most már alig ismerhető fel valami abból a régi várból, ahol Artus király és hívei laktak. Ha azonban szellemi szemmel tekintünk szét arról a helyről, ahol a vár magasodott, és kipillantunk a tengerre, amelynek hullámai színesen csillognak a partnak ütődve, amikor így arrafelé nézünk – egyfelől ott egy hegycsúcs, másfelől a tenger – akkor az az érzésünk támad, hogy az ember itt különösen mélyen képes megragadni a természet és a kozmosz elementáris oldalát. Ha azután okkult tekintettel visszapillantunk azokba a néhány évezreddel ezelőtti időkbe, amikor Artus áramlata kezdődött, akkor megértjük, hogy az Artus várában élő emberek azért szemelték ki ezt a partszakaszt – és minden ilyen okkult helynél erről van szó – mert ez szükséges volt impulzusaikhoz, kitűzött feladataikhoz, mert a világban elvégzendő minden tevékenységükhöz rá voltak utalva arra, ami itt a természetben lejátszódott körülöttük.

Elragadóan szép a mélységekből feltörő tengeri hullámok játéka, csodálatos fodrozódásuk egyébként is a természet legnagyszerűbb látványa; nem tudom, hogy mindig így van-e, de azokban a pillanatokban, amikor ott voltam, ilyennek jelent meg. A tenger hullámainak a sziklafalakon megtörő és ismét visszahúzódó forgataga, amelyekben lentről az elementáris szellemek törnek fel és tombolják ki magukat, fentről pedig a legváltozatosabban a Nap fénye tükröződik a levegő mozgásaiban, ez olyan látvány, amely kiválthat az emberben valamiféle pogány vallásosságot. A fentről és lentről egybeáramló, egymással játszó elementáris kavargások a Nap egész erejét megjelenítik, és mindez nagy hatással van az emberre. Aki befogadja magába azt, amit a fényben születő elementáris lények művelnek fent, és azt, ahogyan a mélyből felmerülő elementáris lények játszanak lent, az a Nap erejét, impulzusát veszi fel magába. Ez más jellegű, mint a keresztény jámborság. A pogány vallásosság azt jelenti, hogy átadjuk magunkat azoknak a természeti isteneknek, akik mindenütt ott kavarognak, működnek, hatnak és mozognak a természetben és annak mozgásában.

Kétségtelen, hogy a természet egész működését és mozgását magukba fogadták azok, akik Artus királlyal együtt voltak és őt körülvették. Éppen az volt a jelentős, amit ezek az emberek vettek fel, akik a Golgotai Misztérium utáni első századokban ott voltak Artus király körül.

Most azt szeretném kifejteni, kedves barátaim, hogy valójában milyen is volt Artus kerekasztalának ez a sajátos szellemi élete. Egy olyan jelenségből kell kiindulnom, amelyet már valamennyien ismernek.

Amikor az ember meghal, akkor először fizikai testét hagyja el, étertestét pedig még magán viseli néhány napig. Néhány nap múlva leveti az étertestét is, és már csak asztráltestében és énjében él tovább. A halál kapuján átlépő emberrel lejátszódó történés úgy jelenik meg a szellemi látó tekintete előtt, hogy az ember halála után éterikusan feloldódik: egyre nagyobbá és elmosódottabbá válik, beleszövődik a kozmoszba.

A Golgotai Misztériummal kapcsolatban egy világtörténelmileg sajátos, ezzel ellentétes jelenség játszódott le. Mi történt akkor, amikor a Golgotai Misztérium végbement? Krisztus mindaddig naplény volt, hozzátartozott a Naphoz. A Golgotai Misztérium eseménye előtt Artus kerekasztalának lovagjai fent álltak sziklás hegyeiken, rátekintettek a Napból született és a Földből született szellemek játékára, és azt érezték, hogy ami ebben az erőben kavarog, az áthatja szívüket, mindenekelőtt pedig étertestüket. Így vették fel a Krisztus-impulzust, amely leáramlott akkor a Napról, és benne élt mindabban, amit a Nap sugárzása hozott létre.

Artus kerekasztalának lovagjai a Golgotai Misztérium előtt a Napszellemet, vagyis a kereszténység előtti Krisztust fogadták be saját lényükbe.

Ezután kiküldték küldötteiket egész Európába, hogy leküzdjék, megtisztítsák, civilizálják az európai népesség asztráltestének vadságát, mert ez volt a feladatuk. Látjuk, hogy az Artus kerekasztalának lovagjaihoz hasonló emberek elindulnak a mai Anglia nyugati pontjáról, és elviszik az akkori európai emberiséghez azt, amit a Napról kaptak. Megtisztítják az akkori igen vad európai népesség asztráltestét, mindenekelőtt Közép- és Észak-Európában, ahol az emberek a legvadabbak voltak.

Azután elérkezett a Golgotai Misztérium. Mi történt Ázsiában? Odaát Ázsiában úgy látszott, hogy világtörténelmileg bekövetkezett az, hogy a magasztos Naplény, akit később Krisztusnak neveztek, elhagyta a Napot. Ez egyfajta halál volt Krisztus számára. Krisztus úgy távozott el a Napról, ahogyan mi távozunk el a Földről, amikor meghalunk. Ahogyan az okkult látó annál az embernél, aki meghal, azt látja, hogy eltávozik a Földről, és három nap múlva leveti étertestét is, miután hátrahagyta a Földön a fizikai testét, úgy hagyta ott Krisztus a saját szellemember-részét a Napon, amely A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei című könyvem szerint az ember lényének hetedik tagja.

Krisztus „meghalt” a Nap-lét szempontjából, a Napról kozmikusan „lehalt” a Földre, azaz lejött a Földre. Életszelleme a Golgota Misztérium pillanatától kezdve láthatóvá vált a Földön. Mi a halálunk után elhagyjuk az életétert, az étertestünket, vagyis az élettestünket. Krisztus kozmikus halálakor a Napon hagyta saját szellemember-részét, az életszellem-része pedig már a Föld környezetében található meg. Így a Golgotai Misztérium óta Krisztus életszelleme szellemi módon körülveszi a Földet.

A fizikai helyek egészen más módon függenek össze a szellemi élet szempontjából, mint a fizikai életben. Ezt az életszellemet mindenekelőtt az ír misztériumokban, a hyberniai misztériumokban élhették meg az emberek, és elsősorban Artus király kerekasztalának lovagjai. A Golgotai Misztérium időpontjáig a Földön erről a helyről indult ki a Nap Krisztus-impulzusa: ezeket az impulzusokat a Napról itt fogadták be. Később az Artus-lovagok ereje csökkent. De eleven és folyamatos kapcsolatban álltak Krisztus életszellemével, amely kozmikus módon vette körül a Földet. Ebben pedig állandóan ott vibrált a fény és a levegő játéka, a felső és alsó elementáris lények kavargása.

Képzeljék maguk elé: ha rátekintünk arra a szirtre, amelyen Artus vára állt, akkor meglátjuk, ahogyan fentről a Nap a fényben és a levegőben tükröződik, lentről pedig a földi elementáris lények játéka figyelhető meg: fent és lent az elementáris lények a Nap és a Föld eleven kölcsönhatását láthatjuk.

A Golgotai Misztérium utáni századokban mindez Krisztus életszellemében játszódott le. Így a tenger, a szikla, a levegő és a fény játékában, mintegy szellemi tündöklésében, de a természeti világ közegében a Golgotai Misztérium szellemi ténye is ott tükröződött ezen a helyen.

Értsék meg jól, kedves barátaim. Kitekintettek a tengerre, és ha már elvégezték azokat az állatövi misztériumokra támaszkodó gyakorlatokat, amelyeket Artus király körül azok tizenketten műveltek, akkor – az I., II., III., IV., V. keresztény században – nemcsak a természet játékát látták, hanem mintegy belekezdhettek egy olyan ott lévő írás olvasásába is, amelyre pusztán rá is bámulhatunk, de el is olvashatjuk. Hol egy lángocska csillant fel, hullám fodrozódott, a sziklaszirten napsugár tükröződött, hol a tenger csapott fel a szikla szirtjére – mindez alakot ölt, ömlik, áramlik, örvénylik, irányt mutat, de olyan igazságként, amely megfejthető. Ha megfejtjük, akkor a Golgotai Misztérium szellemi tényét olvashatjuk ki belőle, mert mindezen már Krisztus életszelleme hullámzott át.

A Golgotai Misztérium odaát Ázsiában történt meg, megragadta az emberek szívét, lelkét, mélységesen beleélte magát az emberi szívekbe, lelkekbe. Csak rá kell tekintenünk az első keresztényekre, a lelkükben átélt változásra, és azt fogjuk találni, hogy mialatt itt nyugaton az előbb leírt jelenségek zajlottak, ott a valóságos Krisztus hatolt be az emberi szívekbe. Az a Krisztus, aki leszállt a Földre, a szellemember-részét fennhagyta a Napon, életszelleme belekerült a Föld atmoszférájába, és míg énjét szellem-énjével együtt lehozta a Földre, keletről nyugatra Görögországon, Észak-Afrikán, Itálián, Spanyolországon át behatolt Európában az emberek szívébe, ugyanakkor áthatotta a természetet is.

Itt viszont nyugatról kelet felé jött létre egy hatás, és aki érzékelni tudta, az kiolvashatta a természetből. A Golgotai Misztérium története mintegy az Artus-kerekasztal magas szellemiségű tagjainak természettudománya lett. De keletről nyugat felé most nem a szelek és hullámok, a hegyeken és napsugarakon átömlő levegő és víz áramlását látjuk, hanem ez az áramlás az emberek vérén és szívén át történik, megragadja az emberi vért, Palesztinából indul el és Görögországon át Itáliáig és Spanyolországig ér el.

Így azt mondhatjuk: egyfelől a természeten, másfelől a véren, az emberek szívén halad át az áramlás. E két áramlat szembehalad egymással: az egyik a természetben tükröződik, ma is megvan még, mint pogány áramlat, ez a kereszténység előtti, pogány Krisztust hordozza, akit a Golgotai Misztérium előtt, mint naplényt tiszteltek a kerekasztal lovagjaihoz hasonló emberek, de sokan mások is. Ez az áramlat még a Golgotai Misztérium korában is képviseli a világban a kereszténység előtti Krisztust. Nagy része abból indul ki, amelyet Artus kerekasztalának áramlataként foglalnak össze. Még ma is megragadhatjuk ezeket a dolgokat, a pogány kereszténységet, amely közvetlenül nem kötődik a Golgotai Misztérium történelmi eseményéhez.

Ezzel ellentétes irányból az a kereszténység halad, amely a Golgotai Misztériumhoz kötődik, és áthalad az emberek vérén, az emberi szíveken, lelkeken. Egymással szembefutó két áramlatról van tehát szó: az egyik a kereszténység előtti Krisztus-áramlat mintegy éterizálódva, a másik a keresztény Krisztus-áramlat. Az egyik Artus áramlataként vált ismertté, a másik a Grál áramlataként. Később találkoztak. Mégpedig Európában, de mindenekelőtt a szellemi világban.

Hogyan jellemezhetjük ezt az egész mozgást? Krisztus a Golgotai Misztérium által szállt le, és beköltözött az emberek szívébe. Az emberek szívében vándorolt keletről nyugat felé, Palesztinából Görögországon, Itálián át Spanyolországba. A Grál-kereszténység az emberek vére, szíve révén terjedt el.

Krisztus keletről nyugat felé veszi útját. Nyugatról pedig Krisztus szellemi-éteri képe jött vele szemben, ez már a Golgotai Misztérium révén hatott, de Krisztust még a Nap-misztérium által hordozta magában.

A világtörténelem színfalai mögött hatalmas, csodálatos dolog játszódik le. Nyugat felől jön a pogány kereszténység, Artus kereszténysége, amely más néven és alakban is fellépett, kelet felől pedig Krisztus az emberi szívekben közeledik nyugat felé. Azután találkoznak. A valóságos, földre szállt Krisztus találkozik az elébe hozott képével, amely nyugatról kelet felé áramlik. 869-ben találkoznak. Eddig világosan megkülönböztethetünk egy olyan áramlatot, amely északon és Közép-Európán halad át, és Krisztust, mint a Nap hősét hordozza magában, még ha Baldurnak, vagy másképpen nevezik is. Az Artus lovagok Krisztusnak mint a Nap hősének zászlaja alatt terjesztették eszméiket.

A másik áramlat bensőségesen a szívben gyökerezett, ez alakult át később a Grál áramlatává. Ezt inkább délen, kelet felől látjuk fellépni, ez hordozza a tulajdonképpeni, a tényleges valóságos Krisztust. Kozmikus képét mintegy elébe viszi a nyugatról felé tartó áramlat.

Krisztus önmagával való ilyen találkozása a IX. században történik meg: Krisztusnak mint az emberek testvérének és a már csak képében jelenlevő Krisztusnak mint a Nap hősének találkozása, majd végbemegy Krisztusnak a saját képével való egyesülése.

Ezzel azt írtam le, hogy milyen volt a kor belső folyamata a Golgotai Misztérium utáni első századokban, amikor, mint már említettem, itt voltak azok a lelkek, akik napjainkban ismét megjelentek, és magukkal hozták régebbi földi életükből azt a törekvést, hogy őszintén közeledjenek az antropozófiai mozgalomhoz.

Artus jelentős, nyugatról kelet felé haladó áramlatára tekintve megfigyelhetjük, hogy ez viszi bele a Nap impulzusát a földi civilizációba. Artus áramlatában az hullámzik és mozog, amit keresztény terminológiával Michael áramlatának nevezünk.

Mint modern emberek az emberiség spirituális életének ebbe a michaeli áramlatába léptünk be a XIX. század hetvenes éveinek vége óta. Korábban az európai civilizációban három-négy évszázadon át az a szellemi hatalom volt a meghatározó, akit keresztény elnevezéssel Gábrielnek hívunk. Őt a XIX. század hetvenes éveinek végén Michael uralma váltotta fel, amely ismét három-négy századig tart, az emberiség szellemi életében hullámozva és működve, most éppen ebben élünk.

Jelenkorunkban tehát mindenképpen indokolt, hogy utaljunk Michael szellemi áramlatára, mivel ismét Michael-korszakban élünk.

Ha a Golgotai Misztériumot éppen megelőző korra tekintünk, akkor Artusnak az Anglia nyugati részéről kiinduló, eredetileg a hyberniai misztériumoktól ihletett áramlatában találjuk meg a Michael-áramlatot. Michael áramlatának régebbi alakját akkor látjuk meg, ha rátekintünk a Golgotai Misztérium előtti századok internacionális, kozmopolita áramlatára, amely Görögország északi részéről, Macedóniából indult ki, és Nagy Sándor nevéhez fűződik. Ez az arisztotelészi világszemlélet befolyása alatt állt. Ami a kereszténység előtti korban Arisztotelész és Nagy Sándor révén játszódott le, az ugyanúgy benne élt akkor Michael uralmában, mint ahogyan mi is most újra benne élünk. A Földön akkor is Michael impulzusa hatott a szellemi életben, úgy, mint most. Valahányszor Michael impulzusa működik a földi emberiségben, mindig megfigyelhető, hogy egy kultuszközpont, spirituális központ tartalmát a Föld számos népénél és minden lehetséges vidéken elterjesztik.

Ez a kereszténység előtti korban Nagy Sándor hadjáratai révén történt. A görög kultúra eredményeit mindenütt terjesztették az emberiség körében, ahol csak lehetséges volt. Ha megkérdezték volna Arisztotelészt és Nagy Sándort, hogy honnan ered szívükben az az impulzus, hogy elterjesszük ezt a szellemi áramlatot, amely koruk szellemi életét meghatározza, akkor más néven nevezve, de lényegében azt felelték volna: Michael impulzusából, aki Krisztus szolgálatában hat a Napról. Mert a kultúrán felváltva uralkodó különböző arkangyalok közül, a Nagy Sándor korában és a mi korunkban is uralkodó Michael a Naphoz tartozik. A Nagy Sándor korát követő Orifiel a Szaturnuszhoz tartozik. Az Orifielt követő Anael a Vénuszhoz. A IV-V. században Zachariel arkangyal uralkodott az európai civilizáción, ő a Jupiter-szférához tartozik. A Merkúr-szférából ezután Raphael érkezett el abba a korba, amikor az európai civilizáció mélyén különösen valamilyen gyógyító impulzus virágzott. A XII. században Samael jött el. O a Marshoz tartozik. Ezután következett Gábriel, aki a Hold-szférához tartozik. A XIX. század hetvenes évei óta pedig ismét Michael jelent meg, aki a Nap-szférához tartozik. Így következik egymás után a Föld szellemi életén uralkodó ritmus az arkangyali hierarchia hét lénye révén. Ha visszatekintünk, hogy mikor volt Michael legutóbbi uralkodása, Nagy Sándor korában találjuk meg. Jelen volt abban, ami a görög civilizációban zajlott le az évszázadok során, amit átvittek Ázsiába, Afrikába, és ami Alexandria városának szellemi nagyságában, szellemi hőseiben koncentrálódott.

Ez sajátos látvány az okkult szemlélet számára. Ha visszamegyünk néhány századdal a Golgotai Misztérium előtti időbe, azt az áramlatot látjuk Macedóniától kelet felé haladni – tehát ismét nyugatról keletre, de még keletebbre – amelyet az angol-ír lelkeknél is ugyanígy látunk, megint csak nyugatról kelet felé. Nagy Sándor uralkodása idején Michael uralkodott a Földön. Artus uralma alatt Michael a Napról hat le, és uralkodása folyamán lejut a Napról az, amiről már szóltam.

Mi volt azonban a helyzet később, a Golgotai Misztérium után annak az arisztotelészi szellemiségnek a terjesztésével, amelyet Nagy Sándor vitt át Ázsiába hódító hadjárataival?

Látjuk, hogy ugyanabban az időben, amikor Nagy Károly a maga módján Európában alapít meg valamilyen keresztény kultúrát, odaát Ázsiában, Elő-Ázsiában Harun al-Rasid uralkodik. Harun al-Rasid udvarában egyesítve látunk minden keleti bölcsességet, spiritualitást az építészetben, művészetben, tudományban, vallásban, irodalomban, költészetben. Harun al-Rasid mellett pedig egy olyan tanácsadó áll, aki már nem volt beavatott, de a régi korokban, régebbi földi életében beavatott volt. Harun al-Rasid és tanácsadója révén teljesen átalakul az Ázsiába átültetett arisztotelizmus, amelyet még Arisztotelész mutatott meg az embereknek a régi természetbölcsességből, és ezt tanította. Harun al-Rasid udvarában ugyanis az alexandrinizmust, az arisztotelizmust már teljesen áthatotta, átitatta az arabizmus, a mohamedánizmus.

Látjuk, hogy később a keresztény fejlődésbe beleviszik mindazt, ami Harun al-Rasidtól, az arabizmusból indult ki. Az arabizmus tért hódít a kereszténység után, és ezt az arabizmust becsempészik a kereszténységbe Görögországon keresztül, de még inkább Észak- Afrikán, Itálián át egészen Spanyolországig.

Harun al-Rasid és tanácsadója azután áthalad a halál kapuján. A haláluktól újabb születésükig a földi régió felett folytatott életükben figyelemmel kísérték, ami odalent történt a Spanyolországba vezetett mohamedán-mór hadjáratok során. A szellemi világból követték azt, amit ők maguk alapoztak meg, és amit utódaik terjesztettek el. Harun al-Rasid inkább Spanyolországra, Itáliára, Görögországra pillantott a szellemi világból, tanácsadója arra tekintett, ami keletről jött át a Fekete tengertől északra elterülő vidéken át, Oroszországon keresztül egészen Közép-Európáig.

Felmerül a kérdés, hogy mi történt magával Nagy Sándorral és Arisztotelésszel? Ok szorosan kötődtek Michael uralmához, de nem abban a földi korban, amikor a Golgotai Misztérium végbement.

Most képzeljük el a két ellentétes képet. A Földön ott vannak azok az emberek, akik kortársai a Golgotai Misztériumnak. Krisztus emberré válik, átéli a Golgotai Misztériumot, és ezután már a Föld szférájában él tovább. Mi a helyzet a Napon? Ott azok a lelkek vannak, akik akkor Michaelhez tartoztak, Michael szférájában éltek. Ok a Napról nézték, ahogy Krisztus elhagyja a Napot. Akik a Földön tartózkodtak, azok Krisztus érkezését látták, akik pedig a Napon, azok az eltávozását: látták, amint leszáll a Földre. Ez az ellentét. A Napon azok vannak, akik földi életükben részt vettek Nagy Sándor korának Michael-uralmában. Ok most úgyszólván egy fordított Krisztus-eseményt élnek át: Krisztus távozását a Napról. Tovább élnek – a nem jelentős inkarnációkat most nem említem – és átélik a földi világ számára döntő IX.

század korát a szellemi világban, a 869-es évet. Ekkor történt az, amiről az előbb beszéltem: Krisztus találkozott képmásával, az életszellemével, amely még megmaradt a kereszténység előtti pogány Krisztusból. De azok a személyiségek is találkoznak egymással, akik egyfelől Nagy Sándorban és Arisztotelészben, másfelől Harun al-Rasidban és tanácsadójában éltek. Az elő-ázsiai arabizált arisztotelizmus Harun al-Rasidban és tanácsadójában bontakozott ki szellemi módon. Haláluk után történt meg találkozásuk az ugyancsak a szellemi világban élő Nagy Sándorral és Arisztotelésszel. Az egyik irányzat tehát olyan arisztotelizmus és alexandrinizmus volt, amely felvette magába a mohamedánizmust, a másik pedig az igazi arisztotelizmus volt, nem olyan utólagos tanítás, amelyet már megváltoztattak az emberek. Arisztotelész és Nagy Sándor szintén a Napról látta a Golgotai Misztériumot.

Ekkor jött létre a nagy tanácskozás, egyfajta égi megbeszélés az arabizált arisztotelizmus és a kereszténnyé vált arisztotelizmus között, mert az utóbbi a szellemi világban már kereszténnyé vált.

Így elmondható: a fizikai földi világunkkal közvetlenül határos szellemi világban találkozott egymással Nagy Sándor és Arisztotelész, valamint Harun al-Rasid és tanácsadója. Megvitatták Európa kereszténnyé válásának további menetét, előretekintve arra, aminek a XIX. század végén és a XX. században kell elérkeznie, amikor ismét Michael-korszak lesz a Földön.

Mindez úgy játszódott le, hogy mintegy beragyogta Krisztusnak a saját képmásával történő találkozása. A tanácskozás ennek hatása alatt állt. A fizikai földi élettel közvetlenül határos szellemi világban megtervezték az emberek további szellemi életét, mondhatnám, felvázolták azt.

Odalent a Földön, Konstantinápolyban pedig összegyűltek az egyházatyák a 8. ökomenikus zsinatra, ahol elfogadták azt a dogmát, hogy az ember nem testből, lélekből és szellemből áll, hanem csak testből és lélekből, bár a léleknek van néhány szellemi tulajdonsága. A trichotomiát – vagyis hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll – elvetették. Aki Európában még ebben hitt, azt eretneknek bélyegezték. Az európai keresztény egyházatyák ettől fogva kerülték, hogy trichotomiáról, azaz testről, lélekről és szellemről beszéljenek, és csakis testről és lélekről beszéltek.

Ami az érzékfeletti világban, 869-ben történt, ahogyan leírtam, az levetítette árnyékát a földi világra. A Káli Juga sötétségének egy különösen erős impulzusa vette kezdetét, mialatt odafent az előbb leírt dolgok játszódtak le.

Ez volt az események valóságos lefolyása: a fizikai világban a konstantinápolyi zsinat, amelyen elvetik a szellem fogalmát, a fizikai világgal közvetlenül határos világban pedig egy égi tanácskozásra kerül sor, amely abban az időben megy végbe, amikor Krisztus találkozik képmásával a Földön.

Tisztában voltak azonban azzal, hogy még sokáig kell várni arra, hogy megkezdődjön a Földön Michael újabb korszaka. De mindig akadtak olyan tanítók, akik, jóllehet csak bizonyos fokú, dekadenciában, mégis tudtak valamit arról, ami a földi élet színfalai mögött történik. Mindig akadtak tanítók, akik ha olykor nem is nagyon találó képekben, de le tudták írni a világ szellemi tartalmát, azt, ami a fizikai világgal közvetlenül határos szellemi világban zajlik. Ezek a tanítók olykor figyelmes hallgatókra találtak. Ezek a tanítványok hallottak a kereszténység jövőjéről, még ha csak töredékes módon is, de mégiscsak tudtak valamit arról, aminek a XX. században kell bekövetkeznie, amikor ismét Michael-korszak lesz a Földön.

Kedves barátaim, az önök lelkében laknak azok az emberek, azok a lelkek, akik akkoriban testesültek meg, és olyan személyiségekre figyeltek, akik Michael eljövendő koráról beszéltek nekik, Michael jövőbeli uralmáról, és akik olyan impulzusok hatására szólaltak meg, amelyek az említett égi tanácskozástól érkeztek le hozzájuk.

A régebbi életükben, az első keresztény századok idején átélt ilyen élményből fejlődött ki bennük az a törekvés – nem pontosan a IX. században, hanem előtte és később, de főként előbb – hogy amikor elérkezik a Michael-korszak a XIX. század végén, a XX.

század elején, akkor önkéntelenül arra a helyre tekintsenek, ahol Michael uralmának hatására ismét valóban a spirituális élet művelése folyik. Ez gyökeret vert azoknak lelkében, akik olyan tanításokat hallgattak, amelyek tartalmaztak valamit a most előadott titkokból.

Karmikusan így alakult ki ezekben a lelkekben az a szükséglet, hogy közeledjenek ahhoz a fajta kereszténységhez, amelyet Michael hatására kell antropozófiai módon elterjeszteni a világban a XIX. század végétől és a XX. század elejétől. E lelkek akkori élményei most abban fejeződnek ki jelenlegi megtestesülésük idején, hogy megtalálják azt az utat, amely az antropozófiai mozgalomhoz vezeti el őket.

Azok a lelkek, akik most az antropozófia felé törekszenek, közben áthaladtak már a halál kapuján, és a halál és az újabb születés közötti életben éltek, egyesek le is ereszkedtek a földi megtestesülésbe, és a Földön tanítottak. Ezek a tanítások közreműködtek a régi kereszténység előtti kozmikus kereszténységnek a belső kereszténységgel való egyesítésében, mert kapcsolódni tudtak a természetben működő szellemi élethez és hullámzáshoz, de hozzákötődtek a Golgotai Misztériumhoz is. Látjuk, hogy a Földön tovább éltek azok a régi tanítások, amelyek még kozmikusan szemlélték a kereszténységet. Ezek a régi tanítások a régi misztériumok hagyományait folytatták. Ezeket a tanításokat jelentékeny európai iskolák képviselték, így a chartres-i iskola a XII. században, ahol olyan jelentős tanítók tanítottak, mint Bernardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és a chartres-i iskolában tevékenykedő többi nagy tanító. Látjuk, hogy hogyan hatottak ezek a tanítások, például a múlt vasárnap említett Brunetto Latiniben. Brunetto Latini, Dante nagy tanítója ilyen tanításokat hordozott magában. Ilyen módon terjedt az, amiben még összefüggött egymással a kozmikus kereszténység és a tisztán emberi, földi kereszténység, amely egyre inkább elterjedt a világon.

Ez volt az az ellentét, amelyet a konstantinápolyi zsinat is kifejezett. A leírt módon tehát állandó kapcsolat állt fenn aközött, ami a szellemi világban, a fizikai világgal közvetlenül határos világban játszódott le és a fizikai világunk történései között. Ezek állandó összefüggésben voltak egymással. Éppen Chartres legjelentékenyebb tanítói érezték Nagy Sándor és Arisztotelész valódi inspirációját, de jelentős mértékben Platónét is, valamint azokét, akik Platón és az újplatonisták óta a középkorban uralkodó misztikára támaszkodtak.

Majd egy igen jelentős dolog történt. Azok az emberek, akik elsősorban Michael köré gyülekeztek, vagyis különösképpen Nagy Sándor korában testesültek meg, most a szellemi világban éltek. Letekintettek a chartres-i tanítók által művelt kereszténység megnyilatkozásaira. Megvárták, amíg a chartres-i tanítók, akik a kozmikus kereszténység legutolsó képviselői voltak, megérkeznek a szellemi világba. A XII. század végén, a XIII. század elején volt az a bizonyos időpont, amikor mintegy a Földdel közvetlenül határos földöntúli szférában találkoztak az inkább platóni irányultságú chartres-i tanítók azokkal, akik részt vettek 869-ben az említett égi tanácskozáson. Ha szabad ilyen magasztos dolgot földi triviális szavakkal kifejezni: egyfajta megbeszélést folytattak egymással a szellemi világba éppen megérkező chartres-i tanítók, akiknek további fejlődését most már a szellemi világban kellett átélniük, és azok, akik közvetlenül a földre szállásuk előtt álltak. Utóbbiak között volt Nagy Sándor és Arisztotelész individualitása is, ők közvetlenül ezután a dominikánus rendben testesültek meg. Manapság félreismerik a középkorban megjelenő skolasztikát, pedig megérdemelné, hogy mélyebben felismerjék jelentőségét, mert a Földön általa történt mindannak előkészítése, aminek később a Michael-korszakban kellett kibontakoznia.

Akik Michael szférájához tartoztak és Nagy Sándor idején éltek, de az első keresztény századokat egyáltalán nem, vagy csak kevésbé jelentős inkarnációkban élték át, azok a dominikánus, vagy egyéb keresztény rendekben testesültek meg, de főképpen a dominikánus rendben, hogy beleéljék magukat a kereszténységbe, és abba teljesen beleilleszkedjenek. Ezután áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba, és ott tevékenykedtek tovább.

Ezután a XV. században történik meg az érzékfeletti síkon az a hatalmas tanítás, amely magától Michaeltől indult ki az övéi számára. Ez átterjedt a XVI. századba is, az időviszonyok a szellemi világban egészen mások. Itt egy érzékfeletti spirituális iskola alapítása ment végbe, ahol maga Michael tanított. Ebben az iskolában azok az emberek vettek részt, akiket főképpen Michael régebbi korszaka inspirált, valamint a kereszténységbe való beilleszkedésük, ahogyan azt említettem. Valamennyi Michaelhez tartozó testetlen emberi lélek részt vett ebben a nagy iskolában, amely érzékfeletti módon működött a XIV., XV. és XVI. században. Ezen a Michael áramlatához tartozó angyal, arkangyal és arché lények is jelen voltak, és számos elementáris lény is részt vett benne.

Ebben a michaeli iskolában egy nagyszabású visszapillantás történt a régi misztériumokra. A lelkek pontos ismeretet kaptak az ősi misztériumok lényegéről. Visszatekintettek a Nap-misztériumra és a bolygók misztériumaira. De feltárulkozott előttük a jövő is, az, aminek Michael új korszakában kell megkezdődnie a XIX. század végén. Mindez akkor áthatotta a lelkeket. És ők megint csak ugyanazok a lelkek voltak, akik Michael mostani korszakában az antropozófiai mozgalomhoz vonzódnak.

A Földön eközben egy újabb összecsapás történt. Harun al- Rasid ismét megtestesült, újratestesülve megalapította a materializmus impulzusát, és Francis Baconként jelent meg. Bacon univerzális mivolta Harun al-Rasidtól származik, de a benne élő in- tellektualitás, materializmus is. Bacon az újratestesült Harun al-Rasid. Tanácsadója más úton haladt, és ugyanabban a korban Amos Comeniusként született meg.

Míg a kereszténység az arisztotelizmus megvilágításában egy jelentős fejlődésen ment keresztül a XIV., XV., XVI., XVII. és a további századokban az érzékfeletti síkon, addig a Földön a materializmus szellemi megalapozását látjuk: ezt a tudományban Bacon, az újratestesült Harun al-Rasid indította el, a nevelés területén pedig Amos Comenius, Harun al-Rasid újratestesült tanácsadója. Ok együttműködtek egymással.

Amos Comenius és Bacon figyelemreméltó dolgot műveltek a szellemi világban, miután áthaladtak a halál küszöbén. Amikor Bacon áthaladt a halál küszöbén, akkor láthatóvá vált, hogy étertestéből a Bacon-inkarnációban felvett sajátos gondolkodásmód folytán bálványok, démoni bálványok egész serege tört elő. Ezek betöltötték azt a szellemi régiót, amelyről az előbb beszéltem, és amelyben annak a szellemi tanácskozásnak az utóhatásai játszódtak le az individualitások között, akiket Michael tanított. A bálványok ebbe a régióba özönlöttek.

Az a helyzet, ahogyan első misztériumdrámámban is ábrázoltam, hogy a földi történések óriási hatással vannak a szellemi világra. Bacon földi szellemi irányultságának olyan zavart keltő hatása volt a szellemi világban, hogy bálványok egész serege terjedt szét benne.

Amos Comenius voltaképpen valamiféle materialista pedagógiát teremtett meg, amelyből bizonyos alap, közeg, szféra, világatmoszféra alakult ki Bacon bálványai számára. Azt lehet mondani, hogy Bacon szolgáltatta a bálványokat, a hozzájuk tartozó egyéb területeket pedig Amos Comenius szolgáltatta azáltal, ami a Földön ment végbe. Mert ahogy az emberek körül ott van az ásvány- és növényvilág, úgy Bacon bálványai körül is ott voltak a számukra szükséges egyéb területek.

Azokra a személyekre, akik egykor Nagy Sándor és Arisztotelész vezetése alatt éltek a Földön, most az a feladat hárult, hogy leküzdjék mindezeket a démoni bálványokat. Ez addig a pillanatig tartott, amíg a Földön bekövetkezett a francia forradalom.

Azok a bálványok, amelyeket nem tudtak legyőzni, a harcban mintegy megmenekült démonok, bálványszerű démonok, leszálltak a Földre, és inspirálták a XIX. század materializmusát, az azt követő eseményekkel együtt. Ezek voltak a XIX. század materializmusának inspirátorai!

Az ott maradt lelkek, akik Michael tanításában részesültek Arisztotelész és Nagy Sándor individualitásának segítségével, ezeket az impulzusokat hordozva magukban lejöttek ismét a Földre a XIX. század végén, a XX. század elején. Sok ilyen lelket ismerhetünk fel azokban, akik az antropozófiai mozgalomhoz csatlakoznak. Ez azoknak a karmája, akik becsületesen, belső őszinteséggel közelednek az antropozófiai mozgalomhoz.

Megrendítő mindaz, amire jelenkorunkban a külsőleg lejátszódó események hátterében bukkanunk. De a Goetheanum karácsonyi impulzusának hatására bele kell helyeznünk ezt azoknak lelkébe, szívébe, akik antropozófusnak vallják magukat. Ez erőt fog adni számukra a további működéshez. Mert akik ma őszintén, igazi értelemben antropozófusok, azokban majd erős indíték támad, hogy nemsokára újra visszatérjenek a Földre. Michael jövendölésében előre látjuk, hogy nagy számú antropozófus lélek fog ismét a Földre jönni a XX. század végén, hogy betetőzze azt, amit ma nagy erővel kell antropozófiai mozgalomként megalapoznunk. Ez legyen hát az antropozófusok indítéka: itt állok, az antropozófiai impulzus él bennem, amelyről felismerem, hogy valódi Michael-impulzus; várok és megfelelő antropozófiai munkával felkészítem magam a jelenben, hogy majd kihasználjam azt a rövid közbeeső időt, amely a XX. században éppen az antropozófus lelkeknek adatik meg haláluk és újabb születésük között, hogy visszatérjenek a XX. század végén, és ezt a mozgalmat már sokkal spirituálisabb erővel folytassák tovább. Felkészülök a XX. században a XXI. századba vezető új korszakra – mondja magának a valódi antropozófus lélek – mert sok a Földön a pusztító erő. A Föld kulturális és civilizációs élete dekadenciába fog süllyedni, ha az embereket nem ragadja meg a Michael-impulzus spiritualitása, és ha az emberek nem lesznek képesek újra felemelni azt, ami mára lehanyatlott az emberi civilizációban.

Felemelkedés akkor jöhet létre, ha vannak olyan őszinte antropozófus lelkek, akik ilyen módon akarják a spiritualitást a földi életbe belevinni. Ha nem akadnak ilyen lelkek, akkor továbbfolytatódik a hanyatlás. Akkor ez a világháború az összes rossz kísérőjelenségével együtt csak a még rosszabbnak lesz a kezdete. Mert az emberiség ma az előtt a nagy alternatíva előtt áll, hogy vagy az egész civilizáció a szakadékba zuhan, vagy az emberek felemelik a civilizációt a spiritualitás segítségével, és annak értelmében folytatják, ami a Krisztus-impulzus előtt haladó Michael- impulzus tartalma.

Ezt akartam önöknek elmondani mostani látogatásomkor, kedves barátaim, és szeretném, ha mindez a lelkükben tovább hatna. Már sokszor elmondtam, amikor egy örvendetes együttlét után be kellett fejeznem azt, amit az előadás során megbeszéltünk és a mélyére hatoltunk: amikor az antropozófusok együtt vannak az életben, abban a karmájuk működését kell látniuk; ám ők akkor is együtt vannak, ha a fizikai térben távol kerülnek egymástól. Így annak jegyében maradjunk együtt mi is, ami csakis a szellemi szemük és fülük számára mutatkozhatott meg, amennyiben teljes komolysággal fogadták magunkba mindazt, amit szándékomban állt megosztani önökkel, és valóban megértették, amit ezen a három előadáson kifejtettem önöknek, kedves antropozófus barátaim.