GA6 – Goethe világszemlélete

Goethe és Hegel

 

Goethe világszemlélete csak egy bizonyos határig terjed. Megfigyeli a fény- és színjelenségeket, és eljut az ősjelenséghez; arra törekszik, hogy kiigazodjék a növényiség sokféleségében, és eljut a maga érzéki-érzékfeletti ősnövényéhez. Nem lép tovább az ősjelenségtől vagy ősnövénytől még magasabb rendű magyarázati elvekhez. Ezt átengedi a filozófusoknak. Kielégíti, ha „azon az empirikus csúcson van, ahonnan visszapillantva a tapasztalás minden fokát áttekintheti, s ahonnan előrepillanthat az elmélet világába, ahová nem tud belépni, de mégis be tud tekinteni.” Goethe a valóságszemléletében addig megy, amíg az ideák mintegy szembenéznek vele. Hogy az ideák milyen összefüggésben vannak egymással, hogy az idea jellegen belül az egyik hogyan keletkezik a másikból: ezeknek a problémáknak a megoldása olyan feladat, amely azon az empirikus csúcson, ahol Goethe megáll, csak elkezdődik. Úgy véli, hogy „az idea örök és egyetlen”, „hogy nem tesszük helyesen, hogy a többes számot is használjuk. Mindaz, amit észlelünk, és amiről beszélni tudunk: csak manifesztációja az ideának.” Mivel azonban az idea a jelenségek világában mégis egyedi ideák sokaságaként lép fel: például a növény ideája, az állat ideája és így tovább, ezért kell, hogy ezek visszavezethetők legyenek egy alapformára, mint ahogy a növény visszavezethető a levélre. Az egyes ideák csupán megjelenésükben különbözők, valódi mivoltukban azonosak. A goethei világnézet értelmében ugyanúgy beszélhetünk az ideák, mint a növények metamorfózisáról. Az a filozófus, aki megkísérelte az ideák metamorfózisának az ábrázolását, Hegel. Ezért ő a goethei világszemlélet filozófusa. A legegyszerűbb ideából, a tiszta „lét”-ből indul ki. Ebben teljesen elrejtőzik a világjelenségek igazi alakja. Gazdag tartalmuk vérszegény absztraktummá válik. Hegelnek szemére vetették, hogy a „tiszta lét”-ből vezeti le az ideák tartalommal teljes, egész világát. A tiszta lét azonban „ideaként” magában hordja az egész ideavilágot, miként a levél az egész növényt. Hegel követi az idea metamorfózisát a tiszta absztrakt léttől egészen addig a fokig, amikor az idea közvetlenül valóságos jelenséggé válik. Ennek a legfelső foknak tekinti magának a filozófiának a megjelenését. Mert a filozófiában a világban ható ideák a maguk őseredeti alakjukban válnak láthatóvá. Goethei módon szólva azt mondhatjuk, hogy a filozófia: az idea a maga legnagyobb kiterjedésében; a tiszta lét pedig az idea a maga legteljesebb összehúzódásában. Hogy Hegel a filozófiában látja az idea legtökéletesebb metamorfózisát, azt bizonyítja, hogy az igazi önmegfigyelés ugyanolyan távol áll tőle, mint Goethétől. Egy dolog akkor éri el a maga legmagasabb rendű metamorfózisát, ha a maga teljes tartalmát beledolgozza az észleletbe, a közvetlen életbe. A filozófia azonban a világ ideatartalmát nem az élet valamilyen formájában, hanem gondolatok formájában hordja magában. Az élő idea, az idea mint észlelet, csak az emberi önmegfigyelés számára adódik. Hegel filozófiája nem szabadságon alapuló világnézet, mert a világtartalom legmagasabb rendű formáját nem az emberi személyiség alapján keresi. Az emberi személyiségben minden tartalom egészen individuálissá válik. Hegel nem ezt az individuális elemet keresi, hanem az általánosat, a fajtát. Ezért nem is az emberi individuumba helyezi az erkölcsiség eredetét, hanem az emberen kívüli világrendbe, amely szerinte az erkölcsi ideákat tartalmazza. Szerinte az ember nem maga tűzi ki erkölcsi célját, hanem bele kell tagozódnia az erkölcsi világrendbe. Hegel éppenséggel rossznak tartja, ha az, ami különálló, ami individuális, kitart individuális volta mellett. Ez a burzsoázia felfogása, véli Max Stirner, „és ahogyan költőjük, Goethe, úgy filozófusuk, Hegel is a szubjektumnak az objektumtól való függőségét, az objektív világ iránti engedelmességet stb. magasztalta.” Ezzel ismét egy másik, egyoldalú gondolkodásmódot idéztünk. Nincs sem Hegelnek, sem pedig Goethének szabadságszemlélete, mert mindkettőjüknél hiányzik a gondolati világ legbelsőbb mivoltának a szemlélete. Hegel egészen a goethei világnézet filozófusának érzi magát. 1821. február 20-án ezt írja Goethének: „Az egyszerűt és elvontat, amelyet Ön igen találóan ősjelenségnek nevez, helyezi Ön a csúcspontra, azután kimutatja a konkrét jelenségeket, amelyek további hatásmódok és körülmények folytán jönnek létre, és úgy kormányozza az egésznek a menetét, hogy a sor az egyszerűbb feltételektől továbbhalad az összetettebbekhez és így elrendeződvén, az, ami bonyolult, e dekompozíció által a maga tisztaságában jelenik meg. Az ősjelenséget kifürkészni, és az önmaga számára is véletlen, más környezetektől megszabadítani – ahogy ezt mondani szoktuk -, elvontan felfogni: ezt a nagy szellemi természeti érzék dolgának tartom, egyáltalán, az egésznek a menetét a megismerés igazi tudományosságának tulajdonítom ezen a területen.” „Beszélhetek-e azonban most Önnek …arról a különleges érdeklődésről, amelyet egy ilyen kiemelkedő ősjelenség bennünk, filozófusokban azért ébreszt, merthogy az ilyen preparátumot filozófiailag nagyon is hasznunkra fordíthatjuk. – Ha ugyanis végül a mi, kezdetben osztrigaszerű, szürke vagy egészen fekete… abszolútumunkat mégis a levegő és a fény felé tudtuk vinni munkánkkal úgy, hogy ezek számára kívánatosak lettek, úgy ablakokra van szükségünk, hogy teljesen kivihessük a napvilágra; sémáink elpárolognának, ha éppenséggel az ellenszenves világ tarka, zavaros társaságába akarnók őket áthelyezni. Itt rendkívül hasznunkra válik az Ön ősjelensége; szellemi és érthető egyszerűsége e félhomályban, látható és megfogható érzékelhetősége miatt – köszönti egymást a két világ: a mi hóbortos világunk és a megjelenő lét.” És habár Goethe világnézete és Hegel filozófiája tökéletesen megfelel egymásnak, nagyon téved az, aki Goethe és Hegel gondolati tevékenységét egyenértékűeknek tartja. Mindkettőjükben ugyanaz a gondolkodásmód él. Mindketten el akarják kerülni az önészlelést. Mégis, Goethe a maga elmélkedéseit olyan területen folytatta, ahol az észlelés hiánya nem hatott károsan. Ha nem is látta soha az ideavilágot mint észleletet, mégis az ideavilágban élt, és megfigyeléseit áthatotta az ideavilág. Hegel éppoly kevéssé látta az ideavilágot észleletként, individuális szellemként, mint Goethe, de elmélkedései éppen az ideavilágra vonatkoztak. Ezért ezek sok irányban ferdék és hamisak. Ha Hegelnek természeti megfigyelései lettek volna, ugyanolyan értékesek lennének, mint Goethe megfigyelései; ha Goethe egy filozófiai gondolati építményt akart volna felépíteni, bizonyára elhagyta volna őt az igazi valóság biztos szemléletének képessége, amely őt természeti megfigyeléseiben vezette.