Barion Pixel

GA6 – Goethe világszemlélete

Előszó az első kiadáshoz

 

Az ebben a könyvben kimondott gondolatok azt az alapot rögzítik, amelyet a goethei világszemléletben figyeltem meg. Sok éven át mindig újra és újra szemléltem ennek a világnézetnek a képét. Különösen az érdekelt, hogy lássam: mit nyilatkoztatott meg a természet a maga mivoltáról és törvényeiről Goethe finom érzékszervei és szellemi szervei számára. Fokozatosan megértettem, hogy ezeket a megnyilatkozásokat miért érezte Goethe oly nagy örömnek, hogy néha-néha többre értékelte őket, mint költői tehetségét. Beleéltem magam azokba az érzésekbe, amelyek Goethe lelkét elfogták, amikor azt mondta: „Semmi sem indít bennünket oly erővel arra, hogy saját magunkról gondolkozzunk, mint amikor igen jelentős tárgyakat, különösképpen bizonyos meghatározott természeti jelenségeket hosszú idő után végül újra látunk és a fennmaradt benyomást a jelenlegi hatással összevetjük. Akkor ugyanis az egészből észrevesszük, hogy egyre inkább a tárgy kerül előtérbe, s hogy míg azelőtt a tárggyal kapcsolatban magunkat átélvén, az örömet és a szenvedést, a vidámságot és a zavart a tárgyakra vittük át, immáron megzabolázott énünkkel megadjuk nekik azt, ami megilleti őket, hogy tudniillik felismerjük sajátságaikat, és amennyiben megismertük, magasabb fokon értékelni tudjuk tulajdonságaikat. A szemléletnek előbbi módját a művészi látás teszi lehetővé, utóbbi a természetkutató sajátsága és magamat – bár eleinte nem minden fájdalom nélkül – végül mégis szerencsésnek kellett mondanom azért, hogy miközben az a veszély fenyegetett, hogy művészi érzékem egyre inkább elhagy, a másik annál erősebben fejlődött ki szememben és szellememben.”

Ha Goethe költészetének egész tartalmát meg akarjuk érteni, meg kell tudnunk, hogy Goethe milyen benyomásokat kapott a természeti jelenségekről. Azok a titkok, amelyeket a teremtés lényegéből és létesüléséből kifürkészett, művészi alkotásaiban élnek és csak annak lesznek nyilvánvalókká, aki meghallgatja a költőnek a természetről adott közléseit. Nem tud a goethei művészet mélységeibe hatolni, aki előtt Goethe természeti megfigyelései ismeretlenek.

Ilyen érzések indítottak arra, hogy Goethe természeti tanulmányaival foglalkozzam. Mindenekelőtt ezek érlelték meg azokat az eszméket, amelyeket több mint tíz évvel ezelőtt a Kürschner-féle „Deutsche National-Litteratur”-ban közöltem. Amit akkor az első kötetben elkezdtem, azt a goethei természettudományos írások következő három kötetében építettem ki; ezek közül az utolsó a napokban került a nyilvánosság elé. Ugyanezek az érzések vezettek, amikor több évvel ezelőtt vállaltam azt a szép feladatot, hogy Goethe természettudományos írásainak egy részét a weimari nagy Goethe-kiadás számára előkészítsem. Azok a gondolatok, amelyeket ehhez a munkához magammal vittem és azok, amelyeket munka közben gondoltam át, adják ennek a könyvnek a tartalmát. Kimondhatom, hogy ezt a tartalmat a szó teljes értelmében átéltem. Számos kiindulópontról igyekeztem Goethe ideáit megközelíteni. Életre keltettem magamban mindazokat az ellenvetéseket, amelyek a goethei szemléletmód ellen bennem szunnyadtak, hogy megőrizzem saját individualitásomat ennek az egyedülálló személyiségnek a hatalmával szemben. És minél inkább kialakítottam a magam erejével kiküzdött saját világnézetemet, annál inkább éreztem, hogy megértem Goethét. Igyekeztem megtalálni azt a fényt, amely bevilágítja Goethe lelkének azokat a térségeit is, amelyek még őelőtte is homályban maradtak. Műveiben a sorok között akartam megtalálni azt, ami számomra őt egészen érthetővé teheti. Fel akartam fedezni szellemének azokat az erőit, amelyek uralkodtak rajta, és amelyeknek ő maga nem volt tudatában. Át akartam tekinteni lelkének lényeges jellemvonásait.

Ha a mi korunk pszichológiai alapon szemlél egy személyiséget, szereti misztikus félhomályban hagyni az ideákat. Jelen korunkban az effajta dolgokban megvetik a gondolkodás világosságát mint józan értelmi bölcsességet. Azt hiszik, hogy mélyebbre hatolnak, ha a lelki élet misztikus mélységeiről, a személyiségben élő démoni hatalmakról beszélnek. Be kell vallanom, hogy számomra ez a téves misztikus pszichológiáért való rajongás felületességnek tűnik. Olyan embereknél van ez, akikben az ideavilág tartalma nem kelt érzéseket. Nem képesek ennek a tartalomnak a mélységeibe leszállni, nem érzik a belőle kiáramló melegséget. Ezért keresik ezt a melegséget abban, ami zavaros. Aki bele tudja élni magát a tiszta gondolati világ világos szféráiba, az olyasvalamit érez bennük, amit különben sehol másutt nem érezhet. Az olyan személyiségeket, mint Goethe, csak akkor ismerhetjük meg, ha uralkodó ideáikat a maguk fénylő tisztaságában tudjuk felvenni. Aki a pszichológiában a hamis misztikát kedveli, az talán hidegnek találja szemléletmódomat. De hibám-e vajon, hogy ami homályos és bizonytalan, azt nem azonosítom azzal, ami mély értelmű? Az ideákat, amelyek Goethében működő erők gyanánt hatottak, olyan tisztáknak és világosaknak próbálom ábrázolni, amilyeneknek számomra mutatkoztak. Talán lesznek olyanok, akik meghúzott vonalaimat és felrakott színeimet túl egyszerűeknek fogják találni; de úgy vélem, hogy a nagyságot akkor jellemezzük a legjobban, ha megkíséreljük monumentális egyszerűségében ábrázolni. A kis cirádák és toldalékok csak megzavarják a szemléletet. Goethénél nem a kevéssé jelentős élményekből adódó mellékes gondolatok a fontosak, hanem szellemének alapirányultsága. S habár ez a szellem itt-ott mellékutakra téved: egy fő tendenciát mindig fel lehet ismerni benne. S ezt akartam követni. Aki azt hiszi, hogy azok a régiók, amelyeken áthaladtam, fagyosan hidegek, arról azt gondolom, hogy a szívét otthon hagyta.

Ha szememre vetik, hogy a goethei világnézetnek csak azokat az oldalait írom le, amelyek felé saját gondolkodásom és érzésem irányul, erre csak azt válaszolhatom, hogy egy idegen személyiséget csak úgy akarok szemlélni, ahogyan őt a saját mivoltom szerint látnom kell. Azoknak a szerzőknek az objektivitását, akik meg akarják tagadni önmagukat, amikor idegen eszméket jellemeznek, nem becsülöm túl sokra. Azt hiszem, az effajta objektivitás csak fakó és színtelen képeket tud festeni. Minden idegen világnézet valódi ábrázolása küzdelmen alapszik; s nem a teljesen legyőzött a legjobb ábrázoló. Az idegen hatalom tiszteletet parancsoló; de a saját fegyverek is meg kell, hogy tegyék a magukét. Ezért nyíltan kimondtam, hogy nézetem szerint a goethei gondolkodásmódnak határai vannak, és vannak olyan megismerési területek, amelyek zárva maradnak előtte. Megmutattam, hogy a világjelenségek megfigyelésének milyen irányban kell haladnia, ha be akar hatolni azokra a területekre, amelyeken Goethe vagy egyáltalán nem járt, vagy bizonytalanul tévelygett. Bármilyen érdekes is egy nagy szellemet a maga útján követni, mindenkit csak addig akarok követni, ameddig engem előbbre visz. Mert nem az elmélkedés, a megismerés, hanem az élet, a saját tevékenység az értékes. Aki pusztán csak történész, az gyenge, erőtlen ember. A történelmi megismerés megfosztja az embert saját tevékenységének energiájától, feszítőerejétől. Aki mindent meg akar érteni, az maga kevésnek bizonyul. Csupán az igaz, ami termékeny, mondta Goethe. Csak annyira kellene beleélnünk magunkat Goethe gondolati és érzésvilágába, amennyire az a mi korunk számára termékeny. S azt hiszem, a következő leírásból kiderül majd, hogy ebben a gondolati és érzésvilágban még számtalan fel nem fedezett kincs van elrejtve. Rámutattam azokra a területekre, ahol a modern tudomány elmaradt Goethe mögött. Beszéltem a jelenlegi ideavilág szegénységéről és szembeállítottam vele a goethei ideavilág gazdagságát és teljességét. Goethe gondolkodásában olyan csírák vannak, amelyeket a modern természettudománynak kellene megérlelnie. A természettudomány számára a goethei gondolkodás mintakép lehetne. A természettudománynak nagyobb megfigyelési anyaga van, mint Goethének volt, ám ezt az anyagot csak kevés és elégtelen ideatartalommal töltötte meg. Remélem, hogy fejtegetéseimből kiderül, hogy a modern természettudományos gondolkodásmód milyen kevéssé alkalmas arra, hogy Goethét kritizálja, és hogy milyen sokat tanulhatna tőle.

Rudolf Steiner