GA6 – Goethe világszemlélete

Bevezetés

 

Ha Goethe világnézetét meg akarjuk érteni, nem szabad megelégednünk azzal, amit egyes kijelentésekben ő maga mond róla. Ellenkezett a természetével, hogy kristálytiszta, élesen fogalmazott mondatokkal nyilatkoztassa meg lényének magvát. Úgy látta, hogy az ilyen mondatok inkább eltorzítják, semmint visszaadják a valóságot. Vonakodott attól, hogy ami él, ami valóságos, azt egy átlátszó gondolattal rögzítse. Benső élete, a külvilággal való kapcsolata, a jelenségekre és az eseményekre vonatkozó megfigyelései túlságosan gazdagok voltak, túlságosan telítve voltak finom, intim elemekkel, hogy valamilyen egyszerű formulába hozhatta volna. Megnyilatkozik, ha valamilyen esemény erre indítja; de mindig vagy túl sokat, vagy túl keveset mond. Mivel élénken részt vesz mindabban, ami feléje közelít, ez sokszor arra készteti, hogy élesebb kifejezéseket használjon, mint ahogyan azt természetének egésze kívánná, vagy éppily gyakran arra indítja, hogy bizonytalanul nyilatkozzék ott, ahol önnön lénye határozott véleményre kényszeríthetné. Mindig aggodalmaskodó, amikor két nézet között kell választania. Nem akarja elveszíteni elfogulatlanságát azzal, hogy gondolatainak élesen meghatározott irányt ad. Azzal a gondolattal nyugtatja magát, hogy: „Az ember nem arra született, hogy a világ problémáit megoldja, hanem arra, hogy megkeresse a problémákat és azután az érthetőség határain belül maradjon.”

A megoldottnak vélt probléma megfosztja az embert attól a lehetőségtől, hogy a probléma körébe tartozó ezer más dolgot világosan meglássa. Ezekre többé nem figyel már, mert azt hiszi, hogy felderítette azt a területet, amelyhez tartoznak. Goethe jobban szeretné, ha egy határozott vélemény helyett két egymással ellentétes véleménye lenne, mert úgy látja, hogy minden jelenség egy végtelenséget foglal magában, és ahhoz, hogy teljességéből észlelhessünk valamit, különböző oldalakról kell közelíteni. „Mondják, hogy két ellentétes vélemény között középütt van az igazság. Semmiképpen sem! A probléma van közöttük, a láthatatlan, az örökké tevékeny élet, nyugalomban elgondolva.” Goethe meg akarja tartani gondolatait elevenségükben, hogy bármely pillanatban átalakíthassa őket, ha a valóság erre készteti. Nem azt akarja, hogy igaza legyen, hanem folyton afelé akar törekedni, ami helyes. Két különböző időpontban ugyanarról a dologról kétféleképpen beszél. Goethe kétes értékűnek tart egy merev elméletet, ami egyszer és mindenkorra akarja kifejezésre juttatni a jelenségek egy sorának törvényszerűségét, mert megfosztja a megismerő erőt a mozgékony valósághoz való elfogulatlan viszonyától.

Ha mégis át akarjuk tekinteni szemléletének egységes mivoltát, akkor kevésbé a szavaira, mint inkább életvitelére kell figyelnünk. Ki kell fürkésznünk, hogy milyen a jelenségekhez való viszonya, amikor lényegüket kutatja, és ezt ki kell egészíteni azzal, amit ő maga nem mond el. Személyiségének legbensőbb világával kell foglalkoznunk, ami jobbára kijelentései mögött rejtőzik. Bár amit kimond, sokszor ellentmond önmagának; amit megél, az mindig egy önmagát hordozó egészhez tartozik. Ha világnézetét nem is vázolta fel zárt rendszerben, de zárt személyiségében megélte. Ha megnézzük életét, a kijelentéseiben lévő összes ellentmondás feloldódik. A világról való gondolkodásában az ellentmondások csak abban az értelemben vannak jelen, mint magában a világban. A természetről ezt is, azt is mondta. Természetszemléletét sohasem fektette le egy szilárdan egybeszerkesztett gondolati építményben. Ha azonban az erre a területre vonatkozó egyes gondolatait megnézzük, ezek maguktól egy egésszé tömörülnek. Így fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen gondolati építmény jött volna létre, ha nézeteit összefüggően, tökéletesen leírta volna. Szándékom az volt, hogy ebben a könyvben leírjam, milyennek kellett lennie Goethe személyiségének a maga legbensőbb mivoltában ahhoz, hogy a természet jelenségeiről olyan gondolatokat nyilváníthasson ki, mint amilyeneket természettudományos munkáiban lefektetett. Tudom, hogy sok mindennel szemben, amit mondani fogok, ellenvetésként goethei mondatokat lehet felhozni. De számomra ebben az írásban nem az a fontos, hogy kijelentéseinek fejlődéstörténetét mutassam be, hanem, hogy azokat az alapvonásokat írjam le, amelyek arra késztették, hogy mélyen betekintsen a természet teremtő tevékenységébe és működésébe. Ezeket az alapvonásokat nem lehet megismerni abból a számos mondatból, amelyekben, hogy érthetővé tegye magát, más gondolkodási módokra támaszkodik vagy egyik-másik filozófus formuláit használja. Az Eckermann-nak tett kijelentésekből egy olyan Goethét lehetne konstruálni, aki sohasem írhatta volna meg a „Metamorphose der Pflanzen”-t. Zelternek Goethe sok olyasmit írt, ami arra csábíthatna bennünket, hogy az állatok kialakulásának nagy gondolatával ellentétes tudományos felfogásra következtessünk. Elismerem, hogy Goethe személyiségében voltak olyan hatóerők is, amelyeket nem vettem tekintetbe. De ezek az erők háttérbe szorulnak azok mögött az erők mögött, amelyek világnézetét meghatározzák és jellegét megadják. Feladatomul tűztem ki, hogy amennyire csak lehetséges, tisztán jellemezzem ezeket a Goethe világnézetét meghatározó erőket. A könyv olvasása közben figyelembe kell venni, hogy sehol sem akartam saját világnézetem elemeit a goethei gondolkodásmód leírásán átcsillantani. Azt gondolom, hogy az embernek nincs joga ahhoz, hogy – az ilyenfajta könyvben – tartalmilag a saját világnézetét képviselje, hanem az a kötelessége, hogy azt, amit saját világnézetéből merít, a leírandók megértésére használja fel. Így például Goethének a nyugati gondolatfejlődéshez való viszonyát úgy akartam leírni, ahogyan ez a goethei világnézet szempontjából adódik. Azt gondolom, hogy egyes személyek világnézetének a fejtegetésénél ez az egyetlen olyan mód, amely a történelmi objektivitásról kezeskedik. Más módnak csak akkor volna helye, ha egy ilyen világnézetet más világnézetekkel összefüggésben vizsgálunk.