GA6 – Goethe világszemlélete

Goethe és Schiller

 

Goethe elmeséli azt a beszélgetést, amely egyszer közte és Schiller között játszódott le, miután Jénában részt vettek a Természetkutató Társaság ülésén. Schiller nemigen volt megelégedve azzal, ami az ülésen elhangzott. Olyan szemléletmóddal találkozott ott, mely a természetet részeire darabolta. Schiller megjegyezte, hogy ez semmiképpen sem tetszhet a laikusnak. Goethe azt válaszolta, hogy ez talán magának a szakavatott embernek is visszatetsző, és hogy volna még egy másik szemléleti mód, amely a természetet nem elkülönítve és egyes részeire bontva, hanem elevenen és működőn, az egészből a részek felé törekedve ábrázolja. És ekkor Goethe kifejtette azokat a nagy ideákat, amelyek a növényi természetre vonatkozólag megszülettek benne. „Néhány jellemző tollvonással egy szimbolikus növényt” vázolt fel Schiller szemei előtt. Ezzel a szimbolikus növénnyel akarta kifejezni azt a lényszerűséget, amely – bármilyen sajátságos formát ölt is a növény – minden egyes növényben benne él. Ez mutatja meg a növényrészek létesülésének egymásutánját, a részek egymásból való származását és egymással való rokonságát. Erről a szimbolikus növényformáról Goethe Palermóban, 1787. április 17-én a következő szavakat írta: „Kell, hogy ilyen legyen! Különben honnan ismerném fel, hogy ez vagy az a képződmény növény, ha nem mind egyazon minta szerint képződne?” Goethe egy olyan plasztikus ideaforma képét alakította ki magában, amely akkor nyilatkozik meg a szellemnek, ha az a növényformák sokféleségét áttekinti és tekintetbe veszi azt, ami bennük közös. Schiller megszemlélte ezt a formát, amely nem az egyes növényben, hanem minden növényben él, és fejcsóválva azt mondta: „Ez nem tapasztalat, ez idea.” Goethének úgy tűnt, mintha egy idegen világból jönnének e szavak. Tudatában volt annak, hogy ugyanolyan naiv észleléssel jutott el ehhez a szimbolikus formához, mint valamely szemmel látható és kézzel fogható dolog képzetéhez. Számára a szimbolikus vagy ősnövény ugyanolyan objektív létező volt, mint az egyedi növény, és úgy érezte, hogy ennek felismerését nem önkényes spekulációnak, hanem elfogulatlan megfigyelésnek köszönheti. Csak azt felelhette Schillernek, hogy: „Szeretem, ha ideáim vannak anélkül, hogy tudnám, sőt, még szemmel is láthatom őket.” És egészen boldogtalan volt, amikor Schiller ehhez hozzáfűzte: „Hogyan is adódhatna egy ideának megfelelő tapasztalat? Hiszen az ideának éppen az a sajátossága, hogy sohasem vág egybe a tapasztalattal.”

Ebben a beszélgetésben két egymással ellentétes világnézet áll egymással szemben. Goethe egy dolog ideájában olyan elemet lát, amely közvetlenül jelen van, teremt és hat benne. Nézete szerint az egyedi dolog azért ölt bizonyos meghatározott formát, mert adott esetben az ideának sajátságos módon kell kiélnie magát. Goethe szerint semmi értelme sincs azt mondani, hogy egy dolog nem felel meg az ideának; mert a dolog nem lehet más, csak az, amivé az idea tette. Schiller másképp gondolkozott. Szerinte az ideák világa és a tapasztalati világ két egymástól elkülönült birodalom. A tapasztalati világhoz tartozik a térben és időben megjelenő sokféle dolog és esemény. Ezzel szemben áll – másfajta természetű valóságként – az ideák birodalma, amelyet az értelem ural. Miután az ember két oldalról kapja megismeréseit, kívülről a megfigyelés és belülről a gondolkodás útján, ezért Schiller a megismerés két forrását különbözteti meg. Goethe számára a megismerésnek csak egyetlen forrása van: a tapasztalati világ, amely magába zárja az ideavilágot is. Szerinte lehetetlen azt mondani: tapasztalat és idea, mert a szellemi tapasztalatban az ideát ugyanúgy látja szellemi szemével, mint az érzékszervekkel észlelhető világot fizikai szemével.

Schiller nézete korának filozófiájából keletkezett. Az alapvető fogalmakat, amelyek ennek a filozófiának a jellegét megadják s amelyek az egész nyugati szellemi műveltség hajtóerőivé lettek, a görög ókorban kell keresnünk. A goethei világnézet sajátságos lényegéről akkor kapunk képet, ha ezt egészen belőle magából, egyedül a belőle kölcsönzött ideákkal próbáljuk jellemezni. Erre törekszem könyvem későbbi részeiben. E jellemzésnél segítséget jelenthet annak a ténynek az előzetes számbavétele, hogy Goethe különböző módon beszélt bizonyos dolgokról, mert vagy egyezésben, vagy ellentétben érezte magát azzal, amit mások a természet és a szellem életének egy területéről gondoltak. Goethének több kijelentése csak akkor válik érthetővé, ha megnézzük azokat a gondolkodásmódokat, amelyekkel szemben állt, és amelyekkel vitába kellett szállnia azért, hogy saját nézőpontját kialakítsa. Amit egyik vagy másik dologgal kapcsolatban érzett és gondolt, az egyszersmind felvilágosítást ad saját világszemléletéről is. Ha az ember Goethe lényének erről a területéről akar beszélni, sok mindent kell kifejezésre juttatnia, ami nála csak öntudatlan érzés maradt. Az itt idézett, Schillerrel folytatott beszélgetésben Goethe szellemi szeme előtt az övével ellentétes világnézet állt. És ez az ellentét mutatja, hogy mit érzett a görögség egy bizonyos irányzatából származó gondolkodással szemben, amely szakadékot lát a fizikai és a szellemi tapasztalat között. Goethe számára nincs ilyen szakadék: az érzékek tapasztalatát és a szellem tapasztalatát egybezárulva látta egy olyan világképben, ami számára a valóságot közvetítette. Ha tudatosan, gondolatok formájában akarjuk életre kelteni azt a szemléletet, amelyet Goethe a nyugati világnézetek formájára vonatkozólag többé-kevésbé öntudatlanul hordott magában, akkor ezek a gondolatok merülnek fel: egy végzetes pillanatban az egyik görög gondolkodót elfogta a bizalmatlanság az emberi érzékszervekkel szemben. Kezdte azt hinni, hogy ezek a szervek nem az igazságot közvetítik számára, hanem megtévesztik őt. Elvesztette a bizalmát azzal szemben, amit a naiv, elfogulatlan megfigyelés nyújt. Úgy találta, hogy a dolgok igazi mivoltáról mást mond a gondolkodás, mint a tapasztalat. Nehéz megmondani, hogy ez a bizalmatlanság kinek a fejében rögződött legelőször. Az eleai filozófiai iskolában találkozunk vele, melynek első képviselője Xenophanész volt, aki Krisztus előtt 570 körül született Kolophonban. Az iskola legfontosabb személyisége Parmenidész, mert annyira élesen jelentette ki, hogy az emberi megismerésnek két forrása van, mint senki más előtte. Azt magyarázta, hogy az érzékek benyomása csalás és ámítás, és az ember az igazság megismeréséhez csak olyan tiszta gondolkodás útján juthat, amely nincs tekintettel a tapasztalatra. Az a mód, ahogyan ez a gondolkodásra és az érzékszervi tapasztalatra vonatkozó felfogás Parmenidésznél megjelenik, sok utána következő filozófusba oltja bele azt a fejlődési betegséget, amelytől a tudományos műveltség még ma is szenved. Itt nincs helyünk arra, hogy a goethei világnézettel összefüggésben tárgyaljuk, hogyan ered ez a gondolkodásmód keleti nézetekből.