GA6 – Goethe világszemlélete

Goethe és a platóni világnézet

 

Leírtam a gondolatfejlődést Platóntól Kantig, hogy kimutathassam, milyen benyomásokat kellett kapnia Goethének, amikor azoknak a filozófiai gondolatoknak a lecsapódása felé fordult, amelyekhez igazodni akart, hogy erős megismerési szükségletét kielégítse. Arra a számtalan kérdésre, amelyekre természete késztette, nem kapott választ a filozófiákban. Sőt, valahányszor elmélyedt valamelyik filozófus világnézetében, ellentét mutatkozott kérdéseinek iránya és a gondolati világ között, amelytől problémáinak megoldását várta. Ennek oka az volt, hogy az ideának és a tapasztalatnak az egyoldalú platonizmus értelmében történő elválasztása ellenkezett természetével. Amikor megfigyelte a természetet, a természet feléje hozta az ideákat; ezért a természetet csak ideákkal teljesnek tudta elgondolni. Az olyan ideavilág, amely nem hatja át a természet jelenségeit és nem hozza létre keletkezésüket és elmúlásukat, létesülésüket és növekedésüket, számára csupán erőtlen gondolatszövedék volt. Terméketlennek érzi, hogy egyre tovább szőjük logikailag a gondolatok sorát anélkül, hogy elmélyednénk a természet valóságos életében és teremtésében; mert úgy érzi, hogy bensőségesen összenőtt a természettel. A természet eleven részének látja magát. Ami szellemében létrejön, azt nézete szerint a természet hozta létre benne. Az ember ne húzódjon félre egy sarokba, és ne higgyen abban, hogy ott saját magából olyan gondolatszövedéket tud szőni, amely magyarázatot nyújt a dolgok lényegéről. Engednie kell, hogy a világtörténés árama folytonosan keresztüláramoljon rajta; akkor érzi majd, hogy az ideavilág nem egyéb, mint a természet teremtő és tevékeny hatalma. Nem akar majd a jelenségek fölött állni, hogy így elmélkedjen azokról, hanem beleássa magát a jelenségek mélyébe, és belőlük meríti azt, ami bennük él és hat.

Művésztermészete ilyen gondolkodásmódhoz vezette el Goethét. Úgy érezte, hogy költői alkotásai ugyanolyan szükségszerűséggel sarjadnak személyiségéből, mint amilyen szükségszerűséggel bomlik ki egy virág. A mód, ahogyan a szellem benne létrehozta a műalkotást, számára nem látszott különbözni attól, ahogyan a természet hozza létre teremtményeit. És mint ahogy a műalkotásban nem lehet elválasztani a szellemi elemet a szellem nélküli matériától, éppúgy a természet jelenségeinél is lehetetlen volt számára az észlelést idea nélkül elképzelni. Ezért tekintett idegenkedve minden olyan szemléletre, amely az észlelésben csak zűrzavaros, homályos valamit látott, és minden tapasztalattól megtisztítva és elkülönítve akarta szemlélni az ideavilágot. Minden olyan világnézetet, amelyben az egyoldalúan értelmezett platonizmus elemei éltek, természetellenesnek talált. Ezért nem találta meg a filozófusoknál azt, amit keresett. Azokat az ideákat kereste, amelyek a dolgokban élnek, amelyek a tapasztalás minden részletét egy eleven egészből kisarjadva jelenítik meg; s a filozófusok logikus alapelvek szerint rendszerré összeépített üres gondolati hüvelyeket nyújtottak számára. Valahányszor magyarázatot keresett a rejtélyre, amelyet a természet adott fel neki, mindig újra és újra úgy érezte, hogy önmagára van utalva.

*

Azokhoz a dolgokhoz, amelyek Goethének sok szenvedést okoztak itáliai utazása előtt, hozzátartozott az is, hogy megismerési igényeit nem tudta kielégíteni. Itáliában tudta kialakítani nézetét azokról a hajtóerőkről, amelyekből a műalkotások származnak. Felismerte, hogy a tökéletes műalkotásban benne van az, amit az emberek isteniként, örökkévalóként tisztelnek. Az őt különösen érdeklő művészeti alkotások láttára írja a következő szavakat: „A magasrendű műalkotásokat, akárcsak a természet legmagasabb rendű műveit, az ember igaz és természetes törvények alapján hozza létre. Minden önkényesség, minden képzelgés eltűnik; itt szükségszerűség van, itt Isten van.” A görögök művészete a következő kijelentésre készteti: „Az a feltevésem, hogy ők (a görögök) ama törvények szerint jártak el, amelyek szerint maga a természet is működik, s melyeknek nyomában vagyok.” Amit Platón az ideavilágban vélt megtalálni, s amit a filozófusok sohasem tudtak megadni Goethének, az Itália műremekeiből tekint rá. Goethe számára legelőször a művészetben nyilatkozik meg tökéletes formában az, amit a megismerés alapjának kell tekintenie. A művészi teljesítményben a természeti működés bizonyos módját és magasabb fokát látja; a művészi alkotás szerinte magasabb fokra emelkedett természeti alkotás. Ezt később Winckelmannról szóló jellemzésében ki is mondta: „Miközben az ember a természet csúcspontjára van helyezve, önmagát újfent egy egész természetnek tekinti, amely szintén egy csúcspontot hoz létre önmagában. Ennek az elérésére sarkallja magát úgy, hogy áthatja magát minden tökéletességgel és erénnyel; választást, rendet, harmóniát és jelentőséget teremt, és végül felemelkedik a műalkotás megteremtéséhez.” Nem logikus következtetés útján, hanem a művészet lényegének szemléletével jut el Goethe a maga világnézetéhez. És amit a művészetben megtalált, azt keresi a természetben is.

Az a tevékenység, amellyel Goethe egy természeti megismerés birtokába jut, nem különbözik lényegesen a művészi tevékenységtől. Az egyik a másikba megy át, az egyik a másikba hat bele. Goethe nézete szerint a művész nagyobb és szükségképpen határozottabb lesz, ha „amellett, hogy tehetséges, még szakavatott botanikus is, ha felismeri, hogy kezdve a gyökértől, a növény különböző részei milyen hatással vannak virulására és növekedésére, ha felismeri a részek rendeltetését és kölcsönhatását, ha ismeri és átgondolja a virág, a levél, a megtermékenyülés, a termés és az új csíra fejlődésének egymásutánját. Akkor aztán nemcsak ízlését nyilatkoztatja meg a jelenségek közötti választással, hanem a tulajdonságok helyes ábrázolásával egyidejűleg csodálatra késztet és tanít is minket.” A műalkotás ezek szerint annál tökéletesebb, minél inkább kifejeződik benne ugyanaz a törvényszerűség, amely benne rejlik az ennek megfelelő természeti alkotásban is. Az igazságnak csupán egyetlen, egységes világa van, és ez magába foglalja a művészetet és a természetet is. Ezért a művészi alkotás képessége sem különbözhet lényegesen a természetmegis-merés képességétől. A művész stílusáról Goethe azt mondja, hogy az „a megismerés legmélyebb, legszilárdabb alapjaira épül: a dolgok lényegére, amennyiben számunkra lehetővé teszi, hogy látható és felfogható formákban ismerhessük meg.” Az egyoldalúan felfogott platóni gondolkodásból eredő világszemlélet éles határvonalat von tudomány és művészet között. Szerinte a művészi tevékenység a fantázián, az érzésen alapszik; a tudományos eredmények fantáziától mentes fogalmi fejlődés eredményei. Goethe másképp látja ezt. Ha tekintetét a természetre irányítja, az ideák sokasága adódik számára; de úgy látja, hogy az egyedi tapasztalati tárggyal még nincs kimerítve az őt alkotó ideaelem. Az idea az egyedi dolgon túl utal a vele rokonságban lévő más tárgyakra is, amelyekben hasonló módon jelenik meg. A filozofáló megfigyelő ezt az ideaelemet ragadja meg, és gondolati műveiben közvetlenül juttatja kifejezésre. A művészre is hat ez az ideaelem; de őt arra készteti, hogy olyan művet alkosson, melyben az idea nemcsak azon a módon hat, mint egy természeti alkotásban, hanem jelen idejű jelenséggé válik. Ami a természet művében idea jellegű és a megfigyelő szellemi szeme előtt lepleződik le, az a műalkotásban reálissá, észlelhető valósággá lesz. A művész a természet ideáit valósítja meg. De nem szükséges ezeket ideák formájában tudatosítania. Ha egy dolgot vagy eseményt lát, akkor szellemében közvetlenül létrejön egy másik, amely reális jelenségben tartalmazza azt, amit az előbbi csupán ideaként tartalmazott. A művész a természet műveinek olyan képét adja, amely a természeti művek ideatartalmát érzékelhető tartalommá alakítja át. A filozófus bemutatja, hogy milyennek látja a gondolkodó szemlélet a természetet; a művész pedig azt mutatja meg, hogy milyen lenne a természet, ha működő erőit nemcsak a gondolkodásnak, hanem az észlelésnek is nyíltan kitárná. Az egy és ugyanazon igazságot a filozófus a gondolat formájában, a művész pedig a kép formájában ábrázolja. A kettőt csak a kifejezési eszköz különbözteti meg. Az idea és a tapasztalás igazi viszonyának belátása, amelyet Goethe Itáliában sajátított el, csak gyümölcse annak a magnak, amely természeti adottságaiban rejtőzött. Az itáliai utazás hozta el számára azt a napmeleget, amely képes volt a magot megérlelni. „A természet” című tanulmányában, amely 1782-ben jelent meg a „Tiefurter Journal”-ban (ezt a lapot Goethe indította), már megtaláljuk a későbbi goethei világszemlélet csíráit. Ami itt homályos érzés, az később világos, érthető gondolattá lesz. „Természet! Körülvesz és átkarol minket – képtelenek vagyunk kilépni belőle, és képtelenek vagyunk mélyebbre hatolni benne. Figyelmeztetés nélkül és kéretlenül vesz fel bennünket táncának körforgásába, és magával sodor, míg végül fáradtan hullunk ki karjaiból /…/ (A természet) állandóan gondolkodik és elmélkedik; ámde nem úgy, mint az ember, hanem mint természet /…/. Nincs nyelve és nincs beszéde, de nyelveket és szíveket teremt, amelyeken keresztül érez és beszél /…/. Nem én beszéltem róla. Nem, ami igaz és ami hamis, mindazt ő mondta. Minden az ő vétke, minden az ő érdeme!” Amikor Goethe ezeket a mondatokat leírta, még nem volt világos előtte, hogy a természet hogyan mondja ki az ember által a maga idea mivoltát; hogy azonban a természet szellemének a hangja csendül meg az ember szellemében, azt érezte.

*

Itáliában találta meg Goethe azt a szellemi atmoszférát, amelyben megismerési szervei kifejlődhettek úgy, ahogyan adottságaik szerint ki kellett fejlődniük, hogy teljes kielégüléshez juthasson. Rómában „sokat vitatkozott Morizzal a művészetről és a művészet elméleti követelményeiről”; utazása során, a növényi metamorfózis megfigyelése közben, egy természetes metódus alakult ki benne, amely később az egész organikus természet megismerése szempontjából termékenynek bizonyult. „Mert amidőn a vegetáció lépésről lépésre megmutatta nekem működésének módját, nem tévedhettem, hanem azáltal, hogy működni hagytam, megismertem a módot és eszközt, ahogyan a legburkoltabb állapotból fokról fokra eljutott a tökéletességhez.” Néhány évvel azután, hogy Itáliából visszatért, sikerült a szervetlen természet megfigyelésére vonatkozólag is egy – a saját szellemi követelményeiből adódó – eljárást találnia. „Fizikai vizsgálataim közben arra a meggyőződésre jutottam, hogy a tárgyak minden szemléleténél legmagasabb rendű kötelességünk pontosan megkeresni mindama feltételeket, amelyek mellett egy jelenség megjelenik, és a jelenségek lehető legnagyobb tökéletességére törekedni: mert végül is a jelenségeknek egymás mellé kell sorakozniuk, vagy még inkább egymásba át kell nyúlniuk és a kutató szemlélete előtt egyfajta organizációt is kell képezniük, belső életük egészét kell megnyilatkoztatniuk.”

Goethe sehol sem kapott felvilágosítást. Saját magát kellett felvilágosítania. Kereste ennek okát és abban vélte megtalálni, hogy tulajdonképpen nincs érzéke a filozófiához. Ám ennek oka abban keresendő, hogy a számára hozzáférhető összes filozófiában uralkodó, egyoldalúan felfogott platóni gondolkodásmód ellenkezett egészséges természeti adottságaival. Goethe ifjúkorában ismételten Spinozához fordult. Sőt elismeri, hogy ez a filozófus mindig „megnyugtató hatással” volt rá. Ez azon alapszik, hogy Spinoza a világmindenséget egy nagy egésznek látja, és úgy gondolja, hogy minden egyes jelenség szükségképpen az egészből származik. Ha viszont Goethe elmélyedt a spinozai filozófia tartalmában, mégis úgy érezte, hogy az idegen maradt számára. „Ne gondolják azonban, hogy írásait aláírtam volna és betűtől betűre magaménak vallottam volna. Mert hogy senki sem érti meg a másikat, hogy ugyanazoknak a szavaknak a hallatán senki sem gondolja ugyanazt, amit a másik, hogy egy beszélgetés, egy olvasmány különböző személyekben különböző gondolatmeneteket kelt életre, azt már nagyon is világosan beláttam; és remélhetőleg feltételezik a Werther és a Faust szerzőjéről, hogy e félreértéseket mélyen átérezve, nem hiszi elbizakodottan, hogy tökéletesen megérti azt az embert, aki Descartes tanítványaként a matematikai és rabbinikus kultúra segítségével annak a gondolkodásnak a csúcspontjára emelkedett, amely mind a mai napig az összes spekulatív fáradozások céljának tűnik.” Nem az tette Goethe számára a spinozai gondolkodást olyan elemmé, amelynek mégsem tudta magát egészen átadni, hogy Spinoza Descartes-tól tanult, vagy hogy a matematikai és a rabbinikus kultúra segítségével emelkedett a gondolkodás magaslatára, hanem az a valóságidegen, tisztán logikai mód, ahogyan Spinoza a megismerést kezelte. Goethe nem tudta magát átadni a tapasztalattól mentes, tiszta gondolkodásnak, mert nem tudta ezt a gondolkodást elválasztani a valóság egészétől. Nem akart egy gondolatot pusztán logikailag egy másikhoz sorolni. Sokkal inkább úgy tűnt számára, hogy az ilyen gondolati tevékenység eltéríti az embert az igaz valóságtól. A szellemet a tapasztalásba kellett merítenie, hogy eljuthasson az ideákhoz. Számára az idea és az észlelés kölcsönhatása szellemi lélegzés volt. „Az időt az ingalengés révén, az erkölcsi és tudományos világot pedig az idea és a tapasztalat kölcsönös mozgása révén uraljuk”. Goethe azt találta természetesnek, hogy ennek a mondatnak az értelmében szemlélje a világot és jelenségeit. Mert nem volt kétséges számára, hogy a természet ugyanezt az eljárást követi, hogy a természet „egy élő, titokzatos Egészből kiinduló fejlődés”, ami változatos, különálló jelenségekig terjed, melyek betöltik a teret és az időt. A titokzatos Egész az idea világa. „Az idea örök és egyetlen; nem tesszük jól, hogy többes számot is használunk. Mindaz, amit észreveszünk, s amiről beszélni tudunk, csakis az idea megnyilatkozása; fogalmakat mondunk ki és ennyiben maga az idea is egy fogalom.” A természet teremtő tevékenysége az Egészből – ami idea jellegű – kiindulva jut el az egyes jelenségig, ami az észlelés valóságaként adott. Ezért a megfigyelőnek: „el kell ismernie az idea jelleget a valóságos jelenségben és a végessel szembeni mindenkori nemtetszését a végtelenbe emelkedés által kell lecsillapítania.” Goethe meg van győződve arról, „hogy a természet az ideák szerint cselekszik, hasonlóan ahhoz, amiként az ember egy eszmét követ minden kezdeményezésével.” Ha az embernek valóban sikerül felemelkednie az ideához, és az ideából kiindulva megérteni az észlelés egyes részleteit, ugyanazt viszi véghez, mint a természet, amikor teremtményeit a titokzatos Egészből hozza elő. Amíg az ember nem érzi át az idea működését és alkotó tevékenységét, gondolkodása elkülönült marad az élő természettől. A gondolkodást pusztán szubjektív tevékenységnek kell tekintenie, amely a természetről egy absztrakt képet tud adni. Mihelyt azonban megérzi, hogyan él és tevékenykedik benső világában az idea, önmagát és a természetet egyetlen Egészként látja, és ami belső világában szubjektívként jelenik meg, az egyidejűleg objektív lesz számára; tudja, hogy már nem áll idegenként a természettel szemben, hanem érzi, hogy összenőtt annak egészével. Ami szubjektív volt, az objektívvé lett, és egészen áthatotta a szellemiség. Goethe véleménye szerint Kant alapvető tévedése, hogy „magát a szubjektív megismerési képességet tekinti objektumnak, és azt a pontot, ahol szubjektív és objektív összetalálkozik, jóllehet élesen, de nem egészen helyesen jelöli meg.”[1] A megismerési képesség csak addig tűnik az ember számára szubjektívnek, amíg nem veszi figyelembe, hogy maga a természet szólal meg azon keresztül. Szubjektív és objektív akkor találkozik, ha a szubjektumban életre kel az objektív ideavilág, és ha az ember szellemében az él, ami magában a természetben tevékenykedik. Ha ez megtörténik, akkor a szubjektív és objektív között megszűnik minden ellentét. Ennek az ellentétnek csak addig van jelentősége, amíg az ember mesterségesen tartja fenn, amíg saját gondolatainak tekinti az ideákat, amelyek segítségével leképezi a természet lényét, melyekben azonban a természet maga nem működik. Kantnak és követőinek sejtelmük sem volt arról, hogy az értelem adta ideákban a dolgok lényegét, magánvalóját közvetlenül éljük át. Számukra minden idea jellegű pusztán szubjektív. Ezért jutottak arra a véleményre, hogy az idea jellegű csak akkor lehet szükségképpen érvényes, ha amire vonatkozik, a tapasztalati világ is csupán szubjektív. A kanti gondolkodásmód éles ellentétben áll a goethei nézetekkel. Vannak ugyan Goethének egyes nyilatkozatai, amelyekben elismerően beszél Kant nézeteiről. Elmeséli, hogy több beszélgetésben vett részt a kanti nézetekről. „Némi figyelemmel észrevehettem, hogy a régi fő kérdés: szellemi létünk mennyire adódik saját mivoltunkból és mennyire függ a külvilágtól, ismét megújul. Én a kettőt sohasem választottam el egymástól, és ha a magam módján filozofáltam bizonyos tárgyakról, ezt öntudatlan naivitással tettem, és valóban hittem, hogy vélekedéseimet szemem előtt látom. Mihelyt azonban szóba került ez a vita, örömmel álltam arra az oldalra, amely leginkább becsületére válik az embernek, és teljességgel helyeseltem mindazoknak a barátoknak, akik Kanttal együtt azt állították: még ha minden megismerésünk a tapasztalattal kezdődik is, mégsem származik valamennyi a tapasztalatból.” Az idea – Goethe szerint – a tapasztalatnak nem abból a részéből származik, amely a puszta érzékszervi észlelésből adódik. Az értelemnek, a fantáziának kell tevékenykednie, be kell hatolnia a lények benső világába, hogy a lét ideaelemét hatalmába kerítse. Ennyiben az emberi szellemnek része van a megismerés létrejöttében. Goethe szerint megtiszteltetés az ember számára, hogy szellemében megjelenik az érzékekkel meg nem közelíthető magasabb valóság: ezzel ellentétben Kant tagadja, hogy a tapasztalati világnak magasabb rendű valóságjellege van azért, mert a szellemből származó alkatelemei vannak. Goethe csak úgy tudott helyeslő magatartást tanúsítani a kanti nézetekkel szemben, hogy Kant mondatainak előbb saját világnézete értelmében más jelentést adott. A kanti gondolkodásmód alapjai a legélesebb ellentétben vannak Goethe lényével. Ha Goethe ezt az ellentmondást nem hangsúlyozta eléggé élesen, annak nyilván az az oka, hogy nem tette magáévá a kanti gondolkodásmód alapjait, mert túlságosan idegenszerűek voltak számára. „Az eleje (a ’Kritik der reinen Vernunft’-nak) volt az, ami tetszett nekem, magába a labirintusba nem merészkedhettem: hol a költői tehetség, hol az emberi értelem akadályozott meg ebben és sehol sem éreztem, hogy a helyzetem javult.” A kantiánusokkal való beszélgetésekről be kellett vallania: „Meghallgattak ugyan, de nem tudtak semmit sem ellenem vetni, sem pedig valamiképp hasznomra lenni. Többször előfordult, hogy egyik vagy másik mosolygó csodálkozással ismerte be: ez nyilván a kanti gondolkodásmód analogonja, ám különös.” Ahogyan kimutattam, ez nem volt analogon, hanem a kanti gondolkodásmód leghatározottabb ellentéte.

*

Érdekes megnézni, hogy Schiller milyen módon akar fényt deríteni a saját gondolkodásmódja és a goethei gondolkodásmód közötti ellentétre. Érzi, hogy a goethei világnézet eredeti és szabad; de nem tudja eltávolítani saját szelleméből az egyoldalúan felfogott platóni gondolatelemeket. Nem tud felemelkedni a belátáshoz, hogy az idea és az észlelet a valóságban nincs elkülönítve egymástól, hanem csak a mesterségesen hamis irányultságtól félrevezetett értelem gondolja egymástól elválasztottnak. Ezért állítja szembe a maga spekulatív gondolkodásmódját a goethei szellemi irányultsággal, amelyet intuitívnek nevez, és véli úgy, hogy mindkettő – feltéve, hogy elég erőteljesen működik – ugyanahhoz a célhoz vezet. Schiller az intuitív szellemről feltételezi, hogy a tapasztalati, individuális elemhez igazodik, és innen kiindulva emelkedik fel a törvényhez, az ideához. Ha egy ilyen szellem zseniális, a tapasztalati elemben a szükségszerűt, az individuális elemben pedig a fajtát, az általánost ismeri fel. A spekulatív szellemnek szerinte az ellenkező utat kell járnia. Számára először a törvény, az idea adott, és innen száll alá a tapasztalati és individuális elemhez. Ha egy ilyen szellem zseniális, mindig a fajtát, az általánost tartja szem előtt, ám az élet lehetőségeit tekintetbe véve és megalapozott vonatkozással valóságos objektumokra. A feltevés, hogy van az intuitív szellemi irányultságon kívül egy másik, spekulatív szellemi irányultság is, azon a hiten alapszik, hogy az ideavilágnak elkülönült, az észleleti világtól elválasztott léte van. Ha ez így volna, akkor lenne mód arra, hogy az észlelés dolgaira vonatkozó ideák tartalma a szellembe jusson akkor is, ha a szellem nem keresi fel a tapasztalásban az ideák tartalmát. Ha azonban az ideavilág a tapasztalati valósággal elválaszthatatlanul össze van kötve, ha a kettő csak mint egy egész létezik, akkor csak olyan intuitív megismerés lehetséges, amely az ideát a tapasztalásban keresi fel, és az individuális elemmel együtt a fajtát is megragadja. A valóságban nincs is schilleri értelemben vett tiszta spekulatív szellem. Mert a fajták csak abban a szférában léteznek, amelyhez az individuumok is hozzátartoznak; és másutt egyáltalán nem is találhatja meg őket a szellem. Ha egy úgynevezett spekulatív szellemnek valóban vannak fajtafogalmai, akkor ezek a valóságos világ megfigyeléséből származnak. Ha elvész az eleven érzék erre az eredetre, a fajtaszerűségnek az individuális elemmel való szükségszerű összefüggésére, akkor alakul ki az a vélemény, hogy ilyen ideák tapasztalás nélkül is létrejöhetnek az értelemben. Ennek a nézetnek a hívei sok absztrakt fajtafogalmat a tiszta ész tartalmának tartanak, mert nem látják azokat a szálakat, amelyekkel ezek az ideák a tapasztaláshoz kötődnek. Effajta tévedés a legkönnyebben a legáltalánosabb, legátfogóbb ideákkal kapcsolatban lehetséges. Mivel ezek az ideák a valóság nagy területét fogják át, ezért sok minden kitörlődött, elhalványult bennük, ami a területükhöz tartozó individualitásokhoz tartozik. Egy sereg ilyen általános ideát vehetünk fel a hagyomány révén és azután azt hihetjük, hogy az emberrel vele születtek, vagy a tiszta észből vétettek. Az a szellem, aki effajta hitnek esik áldozatául, spekulatívnak tekintheti magát. De ideavilágából sohasem hozhat ki többet, mint amennyit azok helyeztek bele, akik rá hagyományozták őket. Amikor Schiller úgy véli, hogy a spekulatív szellem, ha zseniális, „bár mindig csak fajtákat hoz létre, de az élet lehetőségét tekintetbe véve és megalapozott vonatkozással valóságos objektumokra” (Schiller levele Goethéhez 1794. augusztus 23-án) – akkor téved. Egy igazi spekulatív szellem, aki csak fajtafogalmakban élne, ideavilágában nem találna más megalapozott vonatkozást a valóságra, mint azt, amely a valóságban már benne van. Az a szellem, aki összeköttetésben van a természet valóságával és magát mégis spekulatívnak vallja, saját mivoltára vonatkozólag tévedésben van. Ez a tévedés arra indíthatja, hogy elhanyagolja kapcsolatát a valósággal, a közvetlen élettel. Azt hiszi majd, hogy lemondhat a közvetlen megfigyelésről, mert úgy véli, hogy az igazság más forrásainak van a birtokában. Ennek mindig az a következménye, hogy az ilyen szellem ideavilága sápadt, erőtlen jelleget mutat. Gondolataiból hiányozni fognak az élet friss színei. Aki a valósággal szövetségben akar maradni, az nem sokat meríthet egy ilyen gondolatvilágból. A spekulatív szellemi tevékenység nem tekinthető egyenrangúnak az intuitív gondolkodásmóddal, hanem csenevésznek, életerőben szegénynek kell látnunk. Az intuitív szellemnek nemcsak individuumokkal van dolga. A tapasztalatban nem keresi a szükségszerűség jellemvonásait. Hanem amikor a természet felé fordul, az észlelet és az idea közvetlenül egységgé válik benne. A kettőt egymásban látja és egységes egésznek érzi. Felemelkedhet a legáltalánosabb igazságokhoz, a legmagasabb rendű absztrakciókhoz: gondolati világában mindig felismerhető lesz a közvetlen, valóságos élet. Ilyen volt Goethe gondolkodása. Heinroth antropológiájában találó szavakkal jellemezte ezt a gondolkodást, ami a legnagyobb mértékben tetszett Goethének, mert felvilágosította őt saját természetéről. „Dr. Heinroth… kedvezően beszél lényemről és tevékenységemről, sőt, eljárásmódomat sajátságosnak mondja: hogy tudniillik gondolkodó képességem tárgyilagosan tevékeny, amivel azt akarja mondani, hogy gondolkodásom nem különül el a tárgyaktól; hogy a tárgyak elemei, az észleletek gondolkodásomba áradnak és az a legbensőségesebben áthatja őket, hogy megfigyelésem maga is gondolkodás, és gondolkodásom megfigyelés.” Alapjában véve Heinroth semmi egyebet nem ír le, csak azt a módot, ahogyan minden egészséges gondolkodás viszonylik a tárgyakhoz. Minden más mód letérés a természetszerű útról. Ha túlsúlyban van valakiben a megfigyelőképesség, akkor megragad az individuális elemnél; nem tud a valóság mélyebb alapjaiba hatolni, ha túlsúlyban van benne az absztrakt gondolkodás, akkor fogalmai elégtelenek lesznek ahhoz, hogy megértse a valóság élő teljességét. Az első eltévelyedés szélsőséges esete a nyers empirikust jellemzi, aki megelégszik az egyedi tényekkel; a második eltévelyedés szélsőséges esete abban a filozófusban nyilatkozik meg, aki a tiszta észnek hódol és csak gondolkodik anélkül, hogy valamiféle érzése volna azzal kapcsolatban, hogy a gondolatok mivoltuknál fogva eleve a megfigyeléshez kötöttek. Szép képben ábrázolja Goethe annak a gondolkodónak az érzését, aki a legmagasabb igazságokhoz emelkedik fel anélkül, hogy elveszítené az eleven tapasztalat iránti érzékét. 1784 elején tanulmányt ír a gránitról. Egy ilyen kőzetből álló hegycsúcsra kapaszkodik fel, hogy ezt mondhassa: „Itt közvetlenül oly alapon pihensz, mely a Föld legmélyéig ér, semmilyen újabb réteg, semmilyen felhalmozódott, víz által összehordott romhalmaz sincs közted és az ősvilág szilárd talaja között; nem termékeny völgyekben húzódó sírok felett jársz, ezek a csúcsok nem teremtettek és nem nyeltek el semmi élőt; ők minden élő előtt és minden élet felett vannak. E pillanatban, amidőn a Föld benső vonzási és mozgatóerői mintegy közvetlenül hatnak rám, amikor az Ég hatásai közelebbről lengnek körül, a természet magasabb szemléletéhez emelkedem, s amiként mindent megelevenít az emberi szellem, életre kel bennem egy hasonlat és magasztosságának nem tudok ellenállni. Azt mondom magamnak, miközben erre az egészen kopár csúcsra lenézek, és lábamnál egy kevés gyéren növekvő mohát pillantok meg, ilyen magányosnak érzi magát az ember, aki csakis az igazság legősibb, legelső, legmélyebb érzéseinek akarja lelkét megnyitni. Azt mondhatja magának: itt a legősibb, örök oltáron, amely közvetlenül a teremtés mélységeire épült, áldozok a minden lény fölött álló lénynek. Érzem létünk legelső, legszilárdabb kezdeteit; áttekintem a világot, ridegebb és nyájasabb völgyeit, távoli termékeny legelőit, lelkem önmaga fölé és mindenek fölé magasztosul és a közeli égbe vágyódik. De az égő nap csakhamar előhívja a szomjúságot és éhséget, az emberi szükségleteket. Keresi a völgyeket, amelyek fölött szelleme már ellebegett.” Ilyen lelkesedő megismerést, a legősibb mély igazságok iránti ilyen érzést csak az tud magában kibontakoztatni, aki mindig újra és újra megtalálja az ideavilág régióiban a közvetlen szemlélethez visszavezető utat.



[1]    Goethes Werke in der Sophien-Ausgabe, 2. rész, XI. kötet, 376. oldal.