Barion Pixel

GA182

A halál mint az élet átalakulása

Impresszum

7 előadás, 1917. nov. 29. – 1918. okt. 16., különböző városokban

Rudolf Steiner 1918, GA 182

Tartalom

A halottak három birodalma. A halál és az újabb születés közti élet.

Bern, 1917. november 29.

[A Golgotai Misztérium. Korunk természettudományának jelentősége. A teológia, mint Krisztus megértésének akadálya. A halottaknak és Krisztusnak az emberi sorsra gyakorolt hatása. Krisztus új megjelenése az éteriségben.]

Egy előző előadás[1] itt megkezdett gondolatmenetét folytatom, úgy gondolom, hogy ezt a tárgykört éppen most meg kell beszélnünk egymás közt. Véleményem szerint a nyilvános antropozófus előadásokban bizonyos, nehéz korunk jegyében álló dolgokat kell elmondanunk az embereknek, egymás között viszont bizonyos szellemtudományos igazságokat kell most megbeszélnünk.

Egy előző előadásban ugyanis a halál kapuján áthaladt lelkeknek a földi életre gyakorolt hatásairól volt szó. Azt vizsgáltuk, hogy hogyan hatnak tovább az úgynevezett halottak impulzusai az emberek földi cselekvéseiben és hogyan jönnek létre kapcsolatok az úgynevezett halottak erői és az élők között.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy bár a halál és az újabb születés közti életet bizonyos értelemben csak az érzéki fizikai földi életből merített képekkel, valamint a fizikai földi életben alkotott képzetekkel ábrázolhatjuk, a halottak birodalmának élete mégis igen nehezen fogható fel a földi létben alkotott fogalmakkal és képzetekkel. Ezért meg kell kísérelnünk, hogy ezt az életet különböző oldalakról közelítsük meg.

Egy ilyen kísérlet történt, közvetlenül a világkatasztrófa kitörése előtt, abban a bécsi ciklusban[2], ahol a halál és az újabb születés közti életről a lélek belső erőivel kapcsolatosan beszéltem. Ma mindenekelőtt arra hívnám fel figyelmüket, hogy a halál kapuján áthaladt lelkek élményeinek, tapasztalatainak köréből egy bizonyos terület ki van zárva, ez viszont az emberek földi életében bizonyos vonatkozásban szükségképpen a legfontosabb.

Gondolják csak el, mit jelentenek nekünk, mint földi embereknek az ásvány- és növényvilágból származó képzetek. Az ásvány- és növényvilág képzeteihez kell sorolnunk azokat a képzeteket, benyomásokat és észleleteket is, amelyek az égi terekből származnak: a csillagos ég felettünk, a Nap a Hold, fizikai életünk során fizikai képek észleletét nyújtja, így mindenképpen az ásványi természethez tartozónak tekintjük őket. Ez az ásványi természet és lényegében a növényi is  – mondom: lényegében – mint természet, ki van rekesztve abból, ami a halál és újabb születés közti időben észlelhető. Az úgynevezett halottak élményeire ilyen vonatkozásban különösen jellemző, hogy itt a Földön mi egészen speciális tudattal érintkezünk az ásványi- és növényi természettel. Már említettük más alkalommal, hogy illúzió az ásvány- és növényvilág fájdalom- vagy öröm-mentességéről beszélni. Emberi cselekedeteinkkel azonban olyan benyomásokat gyakorolunk az ásvány- és növényvilágra, amelyekről némi joggal mondhatjuk, hogy fájdalmat, örömet, szenvedést, élvezetet okozó hatásuk nincsen. Tudjuk, hogy ha az ember szétzúz egy követ, akkor bizonyos elementáris lények átélnek ugyan ilyen örömet, fájdalmat, de átlagos szokásos tudatunkba ez nem jut el; így azt mondhatjuk, hogy az átlagos földi embernek az az érzése, hogy ha köveket zúz szét, vagy véghezvisz valamit, az ásványi és lényegében a növényi természetben is, akkor sem örömet sem fájdalmat nem okoz környezetének.

Ilyesmi azonban nem létezik abban a világban, ahová az ember a halál kapuján átlépve kerül. Mindenképpen tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember legcsekélyebb ottani cselekvése – földi szavakat kell használnunk – tehát ha csak megérint is valamit, az ebben a szellemi tartományban örömmel, bánattal kapcsolatos és valahogyan szimpátiát vagy antipátiát kelt.

A halottak birodalmát úgy kell tehát elképzelnünk, hogy ahogyan megérintünk valamit, nem érinthetjük meg úgy, hogy ezzel fájdalmat vagy örömet ne okozzunk, valamilyen szimpátiát vagy antipátiát ne keltsünk. Erre már „A világ és az ember” című könyvemben[3] is utaltam, ahol a lélekvilágról beszéltem, itt e lélekvilág legfontosabb erőit éppen a szimpátia és antipátia erőiben találjuk. Ezeket a dolgokat azonban eleven képzeteinkbe kell felvennünk. Míg a halottak és úgynevezett élők világának egymásra hatása tudatosul bennük, annak elképzelését is tudatosítanunk kell, ahogyan a halott mintegy saját világában tevékenykedik. Úgy tevékenykedik, hogy mindig tudatában kell lennie annak, hogy szimpátiát, antipátiát, örömet, bánatot okoz, bármit tesz – mondhatnám – eleven érzések rezonanciáját kelti. A halál kapuján túl nem létezik olyasmi, amit növény- vagy ásványvilágunk értelmében érzéketlennek mondhatnánk.

Bizonyos mértékben ez jellemzi a legalsó világot, ahová a halál kapuján áthaladva belép az ember. A születés kapuján át a fizikai világba lépve a legalsó tartomány az ásványvilág, a szellemi világot érintve az általános érzékenység világába lép, a szimpátia és antipátia hatásának világába. Ebben a világban bontakoztatja ki erőit, ebben működik. Ha cselekvését elképzeljük, azt is el kell képzelnünk, hogy cselekedeteiből állandóan érzelmet, szimpátiát és antipátiát hordozó erők indulnak ki. Mit jelentenek ezek az érzelmet hordozó erők a kozmosz teljes összefüggésében? Itt olyan témához érünk, amit valójában csak a szellemtudomány oldhat meg a fizikai földi élet számára, a téma fontosságát máris belátják, ha egész jelentőségét átgondolják. Korunkban sok minden jelenik meg úgy, hogy az ember lemond, eltekint megértésétől, mert a világ magyarázatául egyre inkább csak a fizikai világban találhatókat fogadja el.

Így az utóbbi időben lemondtak a Földön élő állati lények fejlődési elvének megértéséről. Csak utalnom kell mindarra, amivel az utóbbi időkben az úgynevezett fejlődéstant alátámasztották. Némi joggal feltételezik ma az állatvilág fejlődéséről, hogy ez tökéletlenebb lényekből fejlődött tökéletesebbre. Helyesebben azt mondanánk: differenciálatlanabb lényekből fejlődtek egyre differenciáltabbakká egészen az emberi természetig, már amennyiben az ember fizikai lény. Ez a fejlődéstan már nagyrészt bejutott az emberiség népszerű tudatába, bizonyos értelemben világi vallásának részévé lett és a vallások azon fáradoznak, hogy számot vessenek ezzel a fejlődéstannal. Legfontosabb képviselői legalábbis nem mernek már fellépni e fejlődéstan ellen, mint még nem is olyan régen. Mintegy elfogadták és belenyugodtak.

Megkérdezhetjük azonban, hogy valójában mi hat az állati lények fejlődése során, amikor a tökéletlenből a tökéletesebbre fejlődnek, és mi hat egyáltalán mindabban, amit az állatvilágban megfigyelhetünk, tehát nemcsak fejlődésükben, hanem egész létükben. Bármilyen különösen hangzik is a mai ember számára: ha valóban látó-tudattal lépünk a halottak tartózkodási helyére, elénk tárulnak a halottaktól származó erők, és ezek uralkodnak az állatvilág nagy részén. Az ember hivatása, hogy részt vegyen a kozmikus impulzusok kormányzásában. Az ásványvilágban csak az a feladata, hogy technikájával például gépeket alkosson az ásványvilág törvényei szerint, a növényvilágban, mint kertész vagy ültetvényes termeszt. Ezekkel a tartományokkal a halál és születés közti időben legfeljebb csak másodsorban lesz dolga. A Földön az állati létben tükröződő világhoz azonban köze van, mivel halála után azonnal erőket kap, mert rögtön az állatvilágon uralkodó erők birodalmába kerül. Ebben tevékenykedik. Ez mintegy működésük bázisa, alapja, úgy, ahogy számunkra az ásványvilág; ott ezen a talajon, ezen az alapon állnak.

Fizikai létünk folyamán a növényvilág az ásványi alapból sarjad ki, ennek a világnak az alapja viszont a földi állatvilág életébe belejátszó szimpátiák és antipátiák uralma. Ebből is kisarjad egy másik világ, és ez már nem úgy hat a halottban, hogy csak örömet, fájdalmat érez és csak érzelmi impulzusokat ad át, amelyek azután tovább hatnak, hanem lényegében ez a kisarjadó másik világ együttműködik a halott halál után meglévő akarati erőinek erősödésével és gyengülésével. Ezekről az akaraterőkről tájékozódhatunk az említett bécsi ciklusból, ahol jellemeztem az ember halál és újabb születés közötti akaratát. Ez nem teljesen azonos a fizikai élet akaratával, de mégis akaratnak nevezhetjük, bár ott egészen másmilyen, főként érzelmi elemek szövik át és még egy olyan elem, ami itt a Földön nem is létezik. Az emberi léleknek ez az akarata azonban állandó áradásban és apadásban van a halál után. A halottal érintkezve annak lelki világát úgy éljük át, hogy egyik pillanatban erősödnek akarati impulzusai, erősebbnek éli át önmagát, a másik pillanatban kissé letompul az akarat, mintegy kialszik. Így hullámzik ez az akarat az erősödés és gyengülés között és az akaratnak ez az erősödés és gyengülés közti váltakozása nagy, fontos, lényeges része a halott életének.

Az akarat erősödésének és gyengülésének impulzusa azonban nemcsak a halottak világának alapjába áramlik be, hanem az ember földi világába is. Nem a szokásos tudat gondolataiba ugyan, de mindabba, amit az emberek itt akarati vagy érzelmi impulzusként élnek át – holnap ezt a nyilvános előadáson[4] is meg fogom tárgyalni.

Az a különös, hogy fizikai-földi emberként az ember szokásos tudatával valójában csak a gondolatait éli át világosan, és azt, amit érzékel. Csak az észlelés és gondolkodás szempontjából van éber tudatunk; érzéseinket valójában csak álmodjuk, és akaratunkat teljességgel átalusszuk. Senki sem tudja, hogy kezének felemelésével voltaképpen mi történik, amikor tehát az akarat a testiségre hat; gondolatainkról viszont tudunk. Az érzés működése is homályos, nem világosabb álomképeinknél, bár valamivel világosabban él tudatunkban, mint az akarati. Szenvedélyeinket, indulatainkat, érzéseinket valójában csak álmodjuk, nem éljük át, nem tapasztaljuk a képzetek és észleletek tudatos világosságában; akaratunkat meg különösen nem. A halott azzal él együtt, ami mindennapi életünkre ilyen alvás-álomszerűen hat. Együtt él a Földön a fizikai testben élőkkel, úgy ahogy mi a növényvilágban élünk, csak mi nem kötődünk bensőségesen a növényvilághoz, a halott azonban bensőségesen kapcsolódik érzéseinkhez, indulatainkhoz, akarati impulzusainkhoz; mindebben benne él.

Ez a második tartománya. Emberi életünk során kibontakoznak érzéseink, érzelmeink, a halott lelkileg bennük él, éspedig úgy, hogy akaratának erősödése és gyengülése, intenzitása és lanyhulása, ez az áramlás, bizonyos tekintetben azonos a Földön élők álmodott és átaludt érzésbeli és akarati impulzusaival.

Látják tehát, hogy valójában milyen kevéssé különül el a halottak világa a földitől, milyen szoros a kapcsolat közöttük. Mint mondottam, normális körülmények között a halottnak semmi köze az ásvány- és növényvilághoz – a kivételeket majd megbeszéljük – de köze van az állatvilág folyamataihoz. Mintegy ezen a talajon áll. És köze van ahhoz, ami az emberi érzés és akarat világában zajlik. Ebben nem különülünk el a halottaktól. De az a helyzet, hogy a halál kapuján átlépve az akarat erősödését és gyengülését éljük át, és együtt élhetünk ezzel a fizikai testben élőkkel. De nem mindegyikkel, nem akárkivel. Határozott törvény, hogy csak azokkal élhetünk így, akikkel valamilyen karmikus kapcsolatban vagyunk. A halott tehát nem észlel olyan élőt, aki karmikusan idegen, az nem is létezik számára. A halott átélhető világát az a karma határolja be, ami itteni életében szövődött. Ez a világ azonban nem korlátozódik a Földön élő lelkekre, hanem azokra a lelkekre is kiterjed, akik már áthaladtak a halál kapuján.

Ez a második tartomány tehát az ember minden karmikus kapcsolatát tartalmazza, a még Földön élő lelkekkel és a hozzá hasonlóan már a halál kapuján túljutottakkal is. Ez a világ tehát olyan tartományon nyugszik, amely közös a halottak számára: az állati lét világán – de ne képzeljünk földi állatokat. Kifejezetten hangsúlyoztam, hogy ezek a földi állatok a szellemi világban lévő állati csoportlelkek tükröződései. A halottakkal kapcsolatban inkább az állati szellemi oldalára kell gondolnunk, ezen a közös talajon nyugszik minden halott egyéni karmikus világa, egészen másként, mint itt a Földön. Mert az egyik ilyen, a másik olyan kapcsolatot teremtett. Az emberi világból csak az van itt jelen, amivel karmikus kapcsolatok szövődtek.

Még egy törvény uralkodik itt, ez mutatja, hogy voltaképpen hogyan épül ez a második tartomány. Először egy körre korlátozódik az, ami a halott világában akaraterejét erősíti és gyengíti. Ez a kör lényegében a legutóbbi földi életben alul ki, esetleg csak egyes részei folyamán. A halál kapuján átlépve főleg azokkal él intenzíven együtt, akik különösképpen közel álltak hozzá, akikkel szoros kapcsolatban volt. Ez a kör csak fokozatosan terjed ki azokra, akikkel távolabbi karmikus kapcsolatai szövődtek.

Ez semmiképpen sem tart mindenkinél azonos ideig, egyiknél rövidebb, másiknál hosszabb. A földi élet zajlásából alig derül ki, hogy ez hogy alakul a halál után. Egyes személyek, lelkek váratlanul lépnek fel a halott világában, mert a fizikai életből könnyen juthatunk téves következtetésekre. De alapvető törvényszerűség, hogy a kör egyre tágul. E körbe úgy élik be magukat, ahogyan a halál és újabb születés közti életről szóló ciklusban leírtam. Ami e leírtak során lép be a halott életébe, az éppen az akarati impulzusok kiterjedő léte, ezek ugyanúgy ott vannak a halottban, mint az élőben a képzetek, és a halott ezek révén tud valamiről, ezektől kapja tudatát. Igen nehéz megértetni a földi emberrel, hogy a halott lényegében akarata révén tud valamiről, míg a földi ember tudása lényegében a képzetből ered. Ez természetesen megnehezíti a halottal való érintkezést is.

A halott második tartománya egyre jobban kiterjed. A közvetlen karmikus kapcsolatokhoz később a közvetettek is csatlakoznak – ez a „később” mindig relatív, egyiknél korábban a másiknál később kerül rá sor.

Úgy értem, ha a halott bizonyos időt eltöltött a halál és az újabb születés közötti létben, úgy kibővül élményeinek köre és azokra a lelkekre terjed ki – a Földön vagy odaát -, akikkel közvetlen karmikus kapcsolata szövődött. Azonban ezeknek a lelkeknek is megvannak a maguk karmikus kapcsolatai, amelyek nem az illető halott karmikus kapcsolatai. Tehát úgy értem, hogy A személynek karmikus kapcsolata van B-vel, de C-vel nincsen. Látjuk, hogy terjednek ki a halott élményei B személyére, hogyan él vele a leírt módon. Később azután bekövetkezik, hogy B közvetít C-hez. A-nak nincs kapcsolata C-vel, ez közvetve jön létre, mert B-nek karmikus kapcsolata van C-vel. Így ez a második tartomány lassan kiterjed, fokozatosan igen nagy terjedelmű lesz. Az ember a halál kapuján áthaladva egyre gazdagodik belső élményekkel, az akarat erősödésének és gyengülésének élményei belevonnak bennünket a holt vagy eleven lelkek világába.

A halál és az újabb születés közti élet lényeges részét éppen az képezi, hogy mint lelkek – triviálisan kifejezve – egyre több és több ismeretséget kötünk. Ahogyan itt a földi létben a születés és halál között bővítjük tapasztalatainkat és egyre jobban megismerjük környező világunkat, úgy ott egyre több élményünk van és általuk más lelkek létét éljük úgy át, hogy tudjuk: e lelkekben akaratunkat erősítő és gyengítő elem is létezik. Az ottani élmények lényeges részét ez képezi.

Megérthetik ebből, hogy ez valójában mit jelent az egész lét, a teljes kozmikus létezés számára. Ez azt jelenti, hogy az egész emberiségen belül nemcsak az az elmosódott kötelék létezik, amiről a panteisták és fantaszta misztikusok képzelődnek és álmodoznak, hanem bizonyos vonatkozásban a halál és újabb születés közt valóban spirituális ismeretségek kötődnek a földi emberiség nagy részében. Ha azt nézzük, amit a halál és az újabb születés közt élünk át, akkor valóban nem vagyunk nagyon távol a földi emberektől. Ez nem absztrakt kapcsolat, hanem teljesen konkrét.

Ahogyan a Földön az ásvány- és növényvilághoz harmadiknak az állatvilág járul, úgy alkotnak odaát harmadik tartományt bizonyos hierarchiák. Ez olyan lények világa, akik sohasem élnek át földi inkarnációt, de a halál és az újabb születés között kapcsolatba kerülünk velük. A hierarchiák e világától kapjuk odaát a halál és az újabb születés között énünk átélésének teljes intenzitását. Az első két világ révén másokat élünk át, a hierarchiák révén pedig önmagunkat. Ezzel már kimondtuk azt, hogy az ember, mint szellemi lény a hierarchiák körében odaát a hierarchiák fiának, gyermekének érzi magát. Mint leírtam, kapcsolatban van a többi emberi lélekkel, de ugyanakkor a hierarchiák gyermekének tudja magát. A kozmoszban megismeri önmagát, itt a környező kozmikus külső természeti erők összhatásának kell éreznie magát, odaát viszont úgy érzi, hogy a különböző hierarchiák együttműködése organizálja szellemi lénnyé.

Ha itt emberként tekintünk az úgynevezett alsó világokra – ettől nem kell gőgössé válnunk – mintegy a természeti világok élén álló embernek láthatjuk magunkat. Áthaladunk a halál kapuján és odaát a legalsó hierarchikus világnak adjuk át magunkat, de egyben a hierarchikus impulzusok egybeáramlásának is – csakhogy ez az egybeáramlás fentről lefelé történik, ahogyan itt lentről felfelé. Énünk itt testiségünkbe merül, ez a természet extraktuma, ott viszont szellemiségünk a hierarchiákba merül, hierarchikus extraktumba, azt mondhatjuk, hogy ahogyan itt a születés kapuját átlépve testet öltünk, ott szellemet öltünk.

Tehát az imaginatív megismerés képzetet alkothat a halál és az újabb születés közti élet alapvonásairól. Rendkívül szomorú volna az ember számára, ha nem alkothatna ilyen képzeteket. Gondolják csak el, hogy érzelmi és akarati életünkben nem is különülünk el a halottak világától. Amit nem láthatunk, az csak képzetalkotásunkból és érzékelésünkből tűnik el. Hatalmas lépést jelent majd a földi emberiség fejlődésében, az emberi nem még hátralévő földi élettartamában, ha az emberek tudatára ébrednek, hogy érzelmi és akarati impulzusaikban együtt vannak a halottakkal. A halál, csak a halottak fizikai észlelésétől foszthat meg bennünket. De nem érezhetünk úgy, hogy a halottak ne volnának jelen érzésünk szférájában, nem akarhatunk úgy, hogy akarásunk szférájában ne volnának jelen.

Említettem az imént az ásvány- és növényvilágra vonatkozó kivételeket. Ezek különösen a mi korunkra, korszakunkra érvényesek. Régebbi korokra nem vonatkoztak, erről most nem kell beszélnünk. A mi korunkban szükségképpen bizonyos materialista szemlélet terjed el a Földön, és az emberek könnyen elmulasztják, hogy földi életük során spirituális képzeteket sajátítsanak el. Még a tegnapi nyilvános előadásban[5] is felhívtam rá a figyelmüket, hogy ha az ember földi élete során elmulasztja a „spirituális” képzetek elsajátítását, akkor belerögződik a földi életbe, mintegy képtelen elszakadni tőle, és ezáltal pusztító centrummá válik. Sok, a Földszférában ható, romboló erő származik az ilyen Föld-szférába rögződött halottól. Az ilyen emberi lélekkel szemben inkább szánalmat kell érezni, nem kritikusan ítélkezni felette. Mert nem éppen könnyű élmény, hogy halála után olyan világban kell maradnia, amely valójában nem a halottnak való. Ez ebben az esetben éppen az ásvány- és növényvilág, és az az ásványiság is, amit az állatok és emberek hordoznak magukban. Hiszen ezeket a lényeket áthatja az ásványvilág. Akik ugyanis nem vettek fel szellemi képzeteket, azok haláluk után visszariadnak attól az élménytől, amely mindenfelől érzéseket kelt. Nem jutnak be az állati és emberi szellemiség világába, csak abba, ami ásványi vagy növényi természetű. Nem tudom részletezni, hogy miről is van szó; a nyelvnek nincsenek erre megfelelő szavai, másrészt pedig csak lassan, fokozatosan közelíthetjük meg ennek tulajdonképpeni lényegét, mert ez a közeledés először valóban ijesztő.

Nem szabad úgy képzelnünk, hogy az ilyen halott teljesen kirekesztődik az előbb leírt életből, de csak bizonyos idegenkedéssel, félelemmel közeledik hozzá, és mindig újra visszazuhan az ásvány- és növényvilágba, mert elsősorban csak olyan képzeteket alkotott, amelyek erre a holt világra, a fizikai mechanizmusok világára vonatkoznak.

Ma elsősorban azt tekintem feladatomnak, hogy ilyen gondolatokkal ismét felhívjam a figyelmüket arra, hogy a halottak részt vesznek az emberiség fejlődésében. Ilyen témákról ma már nyilvános előadásokon is szívesen beszélnék, csak azért nem lehetséges, mert az emberek ilyen fogalmakat még nem fogadnak be, ha még nem ismerkedtek meg néhány dologgal, amit Zweig-munkánk során közöltünk. A halál és az újabb születés közti élet leírása, különösen a földi élettel való összefüggésének ábrázolása azonban éppen a mi korunk követelményeit elégíti ki, helyesebben teljesíti ezeket. Mert a mi korunk aránylag régóta elhagyta a halottak világára vonatkozó régi ösztönös képzeteket, és az emberiségnek új képzeteket kell felvennie. A magasabb világokra vonatkozó absztrakciókon túl kell jutnia, és a szellemiségről nem csak általánosságban kell beszélnie, hanem csakugyan el kell jutnia a szellemi hatás megértéséhez. Tisztában kell lennie azzal, hogy a halottak nem haltak meg, hanem tovább élnek, tovább hatnak az emberiség történelmi alakulásában és hogy a körülöttünk lévő szellemi erők egyfelől a magasabb hierarchiák erői, de egyébként a halottak erői is. Az emberiség legnagyobb illúziója volna, ha a jövőben úgy képzelné, hogy az emberiség szociális élete, az érzések és akarat révén kialakított földi együttélés a halottak kizárásával, csupán földi intézmények révén történik. Nem is történhet pusztán földi intézmények révén, hiszen a halottak már az érzésben és akaratban is hatnak.

Most az a kérdés, hogy hogyan hozhatjuk létre megfelelően az újabb kor impulzusával, a szellemi világgal való együttlétünk tudatát? Hiszen az emberiség fejlődése olyan, hogy a fizikai testben élő ember átlagos tudatával egyre inkább eltávolodik a szellemi világtól. A földfejlődés során azért történt a Golgotai Misztérium, hogy az ember, mint fizikai ember ismét megtalálja a helyes utat a szellemi világba.

A Golgotai Misztérium nemcsak a földfejlődés egyszeri és legnagyobb történése, hanem tovább ható történés, tovább ható impulzus. Az emberiségnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy ezt az impulzust megfelelő módon folytassa. Régóta hangsúlyozom, mindig újra, hogy szellemtudományunk feladata éppen a Golgotai impulzussal függ össze, és hogy a szellemtudománynak azért kell bizonyos módon léteznie, hogy helyesen értse meg a Golgotai impulzust korunk és a közeljövő számára. Biztosak lehetünk abban, hogy a természettudomány, mint földi tudomány, egyre nagyobb teret nyer majd, és egyben világi vallást fog alapítani. Teljesen elavult gondolkodásmódra valló előítélet, ha például azzal a balga szemrehányással illetnek, hogy elutasítom a természettudományok radikális fejlődését; mert aki ismeri a földfejlődés menetét, az tudja, hogy a természettudományokat nem lehet megcáfolni, hanem egyre jobban elterjednek. Semmiképpen sem tartóztathatjuk fel azt, amit a természettudomány világára mintegy vallásos hitként ráhúznak, ez egyfelől biztosan bekövetkezik, és az emberiség javára szolgál. Nem is sokára, talán csak néhány évtized múlva már egyetlen felekezet sem védheti ki, hogy a legegyszerűbb legprimitívebb embernek olyan tudata legyen a tisztán természeti létről, amilyet a természettudomány hozott létre. Ez egyfelől már bizonyos. Másfelől azonban valami más is biztos, éspedig az, hogy ahogyan ez a tisztán természettudományos szemlélet megragadja a lelket, úgy a szellemiség művelése egyre kevésbé lesz lehetséges a természettudomány révén. A szellemit másfelől kell meríteni – bár éppen úgy szigorúan tudományosan – mint ahogy a természettudomány ismeri meg a természetes létet. Mert a természetes lét megismerése egyre fontosabb lesz ahhoz, hogy az ember teljesítse azokat a feladatokat, amelyeket a jövőben születése és halál közt teljesítenie kell. Másfelől kell megkapnia azt, ami felemeli a szellemi világba.

A Golgotai Misztérium – megértésének már eddigi formájában is – alapvető impulzust jelent széles körök számára, ez különösen korunkban mutatkozik meg. Elmondhatjuk, hogy a Krisztus-impulzus megértésének legintenzívebb ellenségei a különböző felekezetek papjai. Ez különösen hangzik, de az embereket leginkább az távolítja el a Krisztus-impulzustól, ahogyan a különböző felekezetek papjai és teológusai képviselik. Mert a felekezetek ma valójában már igencsak eltávolodtak annak megértésétől, hogy mit is jelent ez a Krisztus-impulzus valójában.

Ma nem szándékozom a Krisztus-impulzus minden lényeges vonásáról beszélni. Az idők folyamán sok mindent összegyűjtöttünk róla, és még folytatjuk is. Azonban egyet szeretnék kiemelni, ami különösen jelen korunkban egészen intenzíven előtérbe kerül a Krisztus-impulzussal kapcsolatban. Azt, hogy be kell látnunk, hogy a Krisztus-impulzussal teljesen másképp kell bánni, mint egyéb történelmi impulzusokkal. Az emberek ezt be is látják, de állandóan mindenféle kompromisszumokat kötnek. Féligazságokat vallanak, nincs bátorságuk az egészhez. Pedig be kellene látni, hogy a szokásos történelmi módszerekkel semmit sem mondhatunk a Krisztus-impulzusról. Jelentős teológusok mondják, hogy szó sem lehet arról, hogy az evangéliumok a szokásos történelmi értelemben valódiak. A híres teológusok szerint egy negyed íven összeírható annak történelmi hiteles bizonyítása, hogy Krisztus élt. Tehát a jelenkor híres teológusai ma már belátják, hogy az evangéliumokra nem hagyatkozhatunk, ha csak történelmi forrásként kezeljük őket. Semmiképpen sem bizonyítható, hogy történelmi tényeket írnak le. – Ezt ma természetesen leszögezhetjük. De a híres teológusok szerint egy negyed íven elfér[6], ami történelmi bizonyítékul úgy hozható fel, mint a világtörténelem más szereplőinek történelmi dokumentumai. Csak az a lényeges, hogy a szokásos történelmi értelemben az sem igaz, ami ezen a negyed íven áll.

Az emberiségnek be kell ismernie, hogy Jézus Krisztus földi életének nincsenek olyan történelmi bizonyítékai, mint mondjuk, Szókratésznek, vagy Caesarnak: ezt az életet szellemileg kell megértenünk. Éppen ez a dolog lényege. Az emberiségnek a Golgotai Misztériumban olyasmit kell kapnia, amit szellemi módon kell felfogni, csak fizikai bizonyítékokra hagyatkozva kételkednie kell, fizikai bizonyítékok erre vonatkozóan nem nyújtanak semmit.

Az emberiség minden egyébnél megkeresheti a történelmi bizonyítékokat, de a Golgotai Misztériummal kapcsolatban a történelmi bizonyítékok a legcsekélyebb mértékben sem használhatók, az emberiségnek nem fizikai-történelmi módon kell a Föld fontos eseményét megérteni, hanem szellemi megértéssel kell közelednie hozzá. Aki a Golgotai Misztériumot nem akarja történelmi dokumentumok nélkül megérteni, földfejlődésünk szellemi felfogásával, az nem képes felfogni. Elmondhatjuk, hogy az Istenek akarata, hogy az emberiség a Föld legfontosabb eseményével kapcsolatban spiritualitásra kényszerüljön. A Golgotai Misztériumot csak úgy foghatja fel, ha felemelkedik a világ szellemi megragadásához – különben történelmileg mindig megcáfolható.

A Golgotai Misztérium realitásáról csak szellemtudomány beszélhet. Mondhatjuk, minden egyéb elavult. Ha elolvassák egy teológus mégiscsak figyelemreméltó könyvét[7], amely Lessingtől Wredéig kifejti az újabb kor minden Jézus-teóriáját, úgy azt találják, hogy az ilyen leírások bebizonyítják, hogy ezen a területen a történelem túlhaladott, új megértésre van szükség. Ez pedig csak szellemtudományos úton található meg.

Értsük meg, kedves barátaim, korunkban elérkezett az az időpont, amikor az emberek a Golgotai Misztérium hatását csak szellemi módon tapasztalhatják. Ezért is beszéltem arról, hogy Krisztus, szellemi-éteri módon jelenik meg újra a 20. században, és meg is írtam az első misztériumdrámában[8]. Ez azonban szellemi élmény lesz, bár szellemi látás élménye.

Így a Golgotai Misztérium szorosan összefügg azzal, hogy az emberiségnek korunktól kezdve fel kell emelkednie a szellemiséghez. E felemelkedésen kívül pedig kétségtelen, hogy korunktól kezdve azt is fel kell fognia, hogy a Golgotai Misztérium ezentúl csak spirituálisan érthető meg, a kereszténységnek lényegében spirituálisan kell folytatódnia, nem történelmileg, nem külső történelmi kutatással vagy történelmi tradícióval. Lényeges azonban, hogy szavaimat ne absztrakt módon értelmezzék, ne gondolják, hogy a Golgotai Misztérium jelentőségét néhány foglommal megrajzolva – mint gyakran történik – már mindent megtettek. E dolgokat teljesen konkrétan kell megközelíteni, Krisztusról és működéséről nem elég csak képzeteket alkotni, hanem bizonyos módon meg kell találni földi hazánkban Krisztus országát. Krisztus beköltözött a Föld birodalmába, és országát meg kell találnunk.

A természettudomány éppen legfejlettebb fokán olyan világot fest majd, amely a Golgotai Misztérium segítsége nélkül is létre jöhetne. A természettudomány magától sohasem jut el a földfejlődés folyamán oda, hogy a fizikus vagy biológus saját feltételei alapján beszéljen a Golgotai Misztériumról. De lassanként minden tudomány egyre inkább természettudománnyá válik, amennyiben azzal foglalkozik, ami születésünk és halálunk közt történik körülöttünk. A mellettük álló szellemtudománynak a szellem birodalmából kell merítenie.

Most arról van szó, hogy megtaláljuk létünket a szellem világában, és nemcsak tudományt és nemcsak természetet. Mert a természetben sohasem találjuk meg a Krisztus-impulzust. Hogyan keressük hát utunkat a szellemi világba, és nem csak a róla szóló tudást? Már tudják az elmondottakból, hogy egy másik tudatnak kell csatlakoznia ahhoz a tudathoz, amely a modern és főként az eljövendő emberiség pusztán természeti tudata lesz, vagyis a természeti tények tudata. Egy teljesen más tudatnak kell ehhez csatlakoznia. Ez a tudat abban fog kulminálni, hogy a Golgotai Misztériumot szükségszerűen, mint spirituális tényt értse meg. A spirituális jelleg meglátása a Golgotai Misztériummal kapcsolatban szükségszerű, de ennek az egész életre ki kell terjednie. Ez azt jelenti, hogy az emberi tudatnak a tisztán természeti szemléleten kívül egészen más szemléletre kell szert tennie.

A dolgok ilyen szemlélése azáltal következik be, hogy az ember megtanulja, hogy sorsának nagy és kis eseményeit a világban tudatosan szemlélje, úgy ahogy érzékelésével nézi az érzéki világot. Ezt úgy értem, hogy ma az ember még kevéssé figyel sorsának alakulására. De nézzünk meg extrém eseteket. Elbeszélek egy esetet, amely elvezethet ahhoz, amire gondolok – egy esetet a sok közül. Ezrével mesélhetnénk ilyenek, számtalan létezik.

Valaki elindul otthonról megszokott sétaútján. Ez hegyoldalon vezet fel egy sziklás fennsíkra, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik. Ezt sokszor felkereste már, úgyszólván megszokott sétája. Egy napon séta közben mintegy a semmiből merül fel a gondolat: vigyázat óvatosan! És szellemében hangot hall, – nem hallucinációt, hanem szellemileg – „miért mégy ezen az úton? Nem mondhatnál le egyszer erről az élvezetről?” Ezt hallja szellemében. Elgondolkozik, kissé félreáll, egy ideig tűnődik – ekkor hatalmas sziklatömb zuhan le, éppen oda, ahová lépnie kellett volna, ha nem áll félre, egész biztosan agyonütötte volna.

Kérem, tegyék fel a kérdést, hogy itt mi hatott sorszerűen. Valami mindenképpen. Az illető tovább él. Élete sok más ember életével kapcsolatos itt a Földön. Mindez megváltozott volna, ha a sziklatömb agyonüti. Itt történt valami. Ha ezt természeti törvények alapján próbálják magyarázni, úgy természetesen nem jutnak el sorsszerűségéhez. Természeti törvényekkel megmagyarázhatják, hogy a sziklatömb miért lazult meg, és miért üti agyon az embert, ha lezuhan, és így tovább. A sorsszerű azonban sehogyan sincs abban, amit a természetnek megfelelően mondhatunk el a dologról, semmi köze sincs hozzá.

Extrém esetet beszéltem el. De kedves barátaim, ilyenekből áll egész életünk amennyiben az élet sorsjellegű lét. Az ember azonban nem figyel rá, nem figyeli meg. Nem figyel ezekre a dolgokra úgy, mint az érzékei útján hozzájutó természeti tényekre. Naponta, minden órában minden pillanatban történnek ilyen dolgok, csak egy extrém esetet írtam le az elmondottakkal. Gondolják csak el, hogy milyen gyakran fordul elő, hogy el akarnak indulni otthonról és egy fél órára feltartják önöket. – Az apró eseményeket is meg kell néznünk. Ehhez hasonlók az életben ezrével fordulnak elő. Csak azt látják, hogy mi történt a félórai késleltetés után, nem is gondolnak rá, hogy egészen más történt volna, ha fél órával korábban indulnak el!

Így életünkbe valóban állandóan belejátszik egy egészen más világ, a sorsszerű világa, erre a mai ember még egyáltalán nem figyel, mert voltaképpen csak arra tekint, ami megtörténik, nem arra, amit állandóan távol tartanak az életétől. Hiszen nem tudhatják, hogy három órával ezelőtt nem akadályozták-e meg valamiben, ami miatt nem lehetnének itt, vagy talán már nem is élnének. Mindig csak azt látják, aminek a megvalósulásához a legkülönbözőbb módon ható szellemi impulzusok kellettek. A szokásos tudattal általában nem feltételezik, hogy amit életük során tesznek, az együttműködő szellemi impulzusok eredménye. Ha felfigyelnek rá, akkor megértik, hogy a természet világához hasonlóan létezik a sorsszerűség világa is, és ennek tartalma semmiképpen sem szegényesebb, mint a természeti világé. A sorszerű világába belejátszik az, amit az imént leírtam, de az emberi értelem előtt csak egyes részletei világosodnak meg, amikor olyan extrém esetek jönnek létre, mint amit elbeszéltem. Ilyenkor a halottak impulzusai hatnak az érzésekre, az akarati impulzusokra, melyeket a sorsszerűség hat át. Ha az ember ilyet mond, úgy a „nagy okosok” ma még babonás bolondnak tartják, de mégis igaz, hogy amilyen egzaktul kimondható egy természeti törvény, ugyanolyan egzakt módon kijelenthetjük, hogy az említett emberhez szóló hangot valamelyik halott mondta neki, valamilyen hierarchikus lény parancsára. A halottak impulzusai állandóan, reggeltől estig és különösen estétől reggelig, alvásunk idején hatnak ránk, és a szellemi hierarchiák impulzusai is, ők a sorszerűben működnek.

Azonban egy dologra felhívom figyelmüket. Bizonyára hallottak már valamit a szókratészi daimonról[9], Szókratész daimonjáról vagyis démonjáról. Szókratész, a görög bölcs, beszélt róla, hogy bármit tesz, az egy daimon hatására történik. Erről a szókratészi daimonról beszéltem „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” című kis írásomban[10]. „A lélek rejtélyei” című új írásom II. fejezete tudós egyéniségről Dessoinról szól[11], látható, hogy ő is foglalkozott ilyesmivel. Utaltam Szókratész daimonjára. Szókratész csak tudatára ébredt annak, ami minden embernél hatott. A Golgotai Misztériumig voltak bizonyos lények, akik irányították a halottaknak az emberi életre történő hatását. A Golgotai Misztérium korában ezek a lények elvesztették erejüket, és helyükre a Krisztus-impulzus lépett. Szellemtudományosan most ez a Krisztus-impulzus kapcsolata az ember sorsszerű mivoltával. Akarati és érzelmi szféránkra úgy hatnak a halottak impulzusai, ahogyan leírtam. A halottak hatnak, de akaratuk intenzívebbé vagy gyengébbé válását is átélik. Ez az egész birodalom földi birodalom, ahogyan a természet világa is az. A Golgotai Misztérium óta azonban a Krisztus-impulzus él benne. E leírt birodalomban Krisztus az uralkodó hatalom. Tehát nem elég a Golgotai Misztérium tudományának megalapítása, a jövőben azt is tudnunk kell, hogy világunkat a természeti tényeken kívül a sorsszerűség világa is áthatja, ez a másik pólusa. Erre a világra ma még kevéssé figyelnek. Éppen úgy kell rá majd figyelni, mint a természet világára. Akkor egyúttal azt is tudni fogják, hogy a sorsszerűség világában a halottakkal vagyunk kapcsoltban és e halottakkal közös világban Krisztus birodalma is ott van. Krisztus a Golgotai Misztérium révén szállt le földi tevékenységéhez, hogy ami nekünk, földi embereknek, a földi világban működő halottakkal közös, az az övé is legyen: – most a normális esetekre gondolok, nem a kivételekre.

Ha ez nem marad absztrakt igazság, pusztán fogalmi igazság, mintegy vasárnapi igazság, amire egyszer-egyszer gondolunk, mert eszünkbe jut, hogy ilyesmi létezik, hanem ha az ember a sors birodalmában olyan tudatosan jár-kel, mint az érzéki észleletek világában, és úgy beleszövődik a sors birodalmába, mint szemével a világban járva, és mindig együtt érzi a sors világában Krisztus erőit a halottak erőivel, akkor az emberiség kifejleszti a halottakkal való igazi, konkrét, érző életét, kedves barátaim.

Ha érzünk vagy létrehozunk valamit, akkor át fogjuk élni, hogy ebben együtt vagyunk szeretteinkkel. Ez végtelenül gazdaggá teszi életünket.

Most talán nem feledkezünk meg halottainkról közönséges értelemben megőrizzük emlékezetüket. De az emberiséget, intenzív élet keríti majd hatalmába és csak ez lesz valóságos élet, hiszen különben átalusszuk a halottak emlékét, sorszerű mivoltát – és ez vezet oda, hogy nem csak a halottak emlékét őrizzük, de tudni fogjuk: ha így cselekszel, oda mégy, erre vállalkozol, az sikerül, akkor valamelyik halott közreműködik. A halottakhoz fűződő kötelékeink nem oldódnak fel, megmaradnak; az emberiség földi jövőjében az élet ilyen gazdagodására van kilátásunk. Az Atlantisz utáni ötödik korszak, amelyben most élünk, lényegében ilyen irányban neveli az emberiséget, és az Atlantisz utáni hatodik korszakot az emberiség nem is élheti túl, ha nem kezdi ezeket helyesen érezni: a sorsszerű valóságát ugyanúgy tudatába fogadni, ahogyan most csak a természetnek megfelelő valóságot fogadja be.

Ma a Golgotai Misztérium és a halál-probléma összefüggésének konkrét megértésére kívántam utalni. Ez is szorosan összefügg azzal, aminek ma az emberiség tudatára kell jutnia. Mert az emberiségnek többek között éppen az hiányzik, hogy érzelmi és akarati impulzusaiban nem képes az igazi, realitás átélésére. Lassanként elringatja magát nagy illúziójával. A legnagyobb illúzió, aminek az emberek átadhatják magukat az, hogy a földi élet földi törvények szerint alakítható. E nagy illúzió legradikálisabb szélsősége például a tisztán materialista szocializmus, ez természetesen sohasem engedi, hogy az emberek legcsekélyebb egymás közötti tevékenységére hassanak a holtak, hanem mindent gazdasági, vagyis tisztán fizikai törvények szerint rendez. Ez az egyik szélsőség. A másikról most a legkülönfélébb, úgynevezett idealisták álmodoznak: minden spiritualitást mellőzve, világszerte tisztán programszerű nemzeti és nemzetközi szervezetek létrehozásával képzelik a háborúk megszüntetését. Az emberek meg fognak győződni arról, hogy ha ilyen illúziókba élik bele magukat, akkor ezzel éppen azt idézik elő, amit meg akarnak szüntetni. Jó akarat van ugyan az ilyen dolgokban, a materialista kor tudatából ez következik, mintegy az egész földi lét politikai kulminációjaként, de ez a kitűzött célnak éppen az ellenkezőjét fogja elérni. Arról van szó, hogy a sorsszerűség megértésének az egész Földön el kell terjednie, és ennek a törvényhozást és a politikai szervezeteket is meg kell ragadnia, hiszen ezek alkotják a szociális körülmények struktúrájának alapjait. Ami az emberiség szellemi fejlődésével nem akar együtt haladni, az egyszerűen feloszlik, csak bomlaszt és lebont. Így szorosan összefügg azzal, amit az idő jelei most mutatnak. Itt természetesen nem kell durván kifejezve valamiféle politikával foglalkoznunk, de a kor követelményeit éppen azoknak kell meglátniuk, akik az emberiség szellemi fejlődésére akarnak tekinteni. Meg kell értenünk, hogy a ma csaknem mindenütt követett úton csak elveszíthetik Krisztust, a Föld egyetlen valóban jogos urát és királyát, csak az emberiség spiritualitáshoz történő felemelkedése adhatja meg nekünk. Biztosak lehetnek abban, hogy ha Krisztust nem úgy keresik, mint ma egyes felekezetek – hiszen az utóbbi időben különös módon Krisztus felfogásának igazán minden lehetséges kompromisszumával kiegyeztek, még harci istenként is ünneplik egyes helyeken -, hanem ha Krisztust ott keresik ahol realitásában megtalálható, amikor az emberek a sorsszerűség világának valóságát megértik, akkor úgy találják meg Krisztust, ahogyan ma utaltam rá, és megalkotják azt a nemzetközi szervezetet, amely az igazi kereszténység elterjedését jelenti a földkerekségén.

Ehhez a célhoz nem vagyunk nagyon közel, ezt láthatják, ha kissé elgondolkodnak. Gondolják csak el, hogy azoknak, akik most a világ békéjének megvalósításáról beszélnek, és mindenféle programot hoznak elő – ki nem beszél róla! -, azt a programot tűznék ki, hogy Krisztust értessék meg az emberiséggel, és akkor bekövetkezik a tartós béke, amennyire csak a Földön lehetséges. Képzeljék el, hogy a „jóakaratból” kiinduló különböző szövetségek mit szólnának, ha ezt eléjük tárnánk. Azt is megéltük, hogy Krisztus földi helytartója békeprogramot adott[12]. De Krisztusról nagyon sokat nem olvashattak ebben.

Tudom, hogy ezeket a dolgokat ma nem veszik elég komolyan. Ha azonban nem veszik komolyan, akkor az emberiség nem találhat rá a számára üdvös útra. Ahogyan a Golgotai Misztériumot spirituális módon kell megérteni, éppen úgy az is szükséges, hogy az emberek úgy értsék meg az idő jelét, hogy meglássák, hogy szellemtudomány nélkül a jövő külső szociális kialakítása nem lehetséges. Még a holnapi nyilvános előadáson is érinteni fogok ilyesmit, ha másképpen is.

Ezt szeretném hozzáfűzni második fejtegetésül az előzőhöz, amit az úgynevezett holtak és az élők együttéléséről mondtam el.

Végezetül itt is megtenném azt a számomra kellemetlen megjegyzést, amit más Zweigekben is megtettem. A legtöbb kedves barátunk tud már róla, és csak a teljeség kedvéért kell megtennem. Nem tudom, tudomásuk van-e arról, hogy a leghihetetlenebb rágalmak terjednek a világban, az ember csak azon csodálkozik, hogy lelki impulzusok szörnyűsége ilyesmire vetemedhet. A szellemtudományos mozgalmat meg kell védenünk ezek ellen a – mondhatjuk – aljas rágalmak[13] ellen. Ebből adódik, hogy a következő időkben nem tarthatjuk meg a szokásos egyéni megbeszéléseket, annak fenntartásával, hogy barátaink keresett ezoterikus fejlődése érdekében mindent meg fogunk tenni. Ezeket a rágalmakat ugyanis éppen ezekből az egyéni megbeszélésekből fabrikálták. Tehát egyfelől kérnem kell barátaink megértését, hogy egyelőre ilyen egyéni megbeszélések nem tarthatók. De nem volna teljes, ha csak ezt mondanám; a szükséges kiegészítés hozzátartozik, hogy aki akarja – és természetesen csak az! – nyíltan elbeszélheti mindazt, ami ilyen egyéni megbeszéléseken elhangzott és történt. Mozgalmunkban nincs semmi, amit rejtegetni kellene, ha az igazságot mondják el.

Kénytelen vagyok e két intézkedést megtenni. Hagyjanak némi időt, megtalálom annak útját és módját, hogy minden szellemtudományos igénynek eleget tegyünk. De a szellemtudományos mozgalmat ilyen teljesen rajta kívül álló dolgok nem tarthatják fel! Ezért éppen mozgalmunk hű és becsületes híveinek meg kell érteniük, hogy a szokásos értelemben nem tarthatók meg e megbeszélések, és másfelől mindenkit feloldok minden ígérete alól. Felőlem mindenki mindenütt elmondhat mindent, amit akar – nem köteles természetesen – nincs semmi, amit nem lehetne elmondani, ha a valóságnak, az igazságnak megfelelően beszélik el. E két intézkedést kellett tenni, hogy ezt leszögezzük. Nagyon sajnálom, hogy ezeket kell közölnöm, de tudom, hogy éppen mozgalmunk leghívebb barátai belátják ennek szükségességét és teljesen együtt éreznek velünk.

Most korunk komoly helyzetének tudtában kell lennünk. Ezért az ilyen együttlét számomra, mondhatnám, különösen fontos, komoly esemény, és éppen e katasztrofális időben szeretném, ha egészen igaz módon és becsületesen áthatnák magukat a szellemi összetartozás tudatának szükségességével, antropozófus mondásunknak megfelelően. Ha térben időnként nem is találkozhatunk, szellemben együtt maradunk. Ezt tartom az önök legjobb üdvözlésének, midőn együtt voltunk és talán egy ideig ismét csak szellemileg találkozhatunk.


[1] Bern, 1916. november 9. „Az élők és a holtak kapcsolata” GA 168-ban, ugyanilyen címen.

[2] „Az ember belső lénye és élete a halál és újabb születés között” (GA 153)

[3] „A világ és az ember” (1904) GA 9. A három világ I. A lélekvilág.

[4] Bern, 1917. november 30. „Szabadság, halhatatlanság, szociális élet” GA 72.

[5] lásd a korábbi jegyzetet. Bern, 1917. november 28.

[6] Adolf von Harnack 1851-1930. „A kereszténység lényege” Lipcse, 1901.

[7] Albert Schweitzer: „Von Reimarus zu Wrede”, Tübingen, 1906.

[8] Rudolf Steiner első misztériumdrámája:„A beavatás kapuja” 1910. „A négy misztériumdrámá”-ban, GA 14.

[9] Platónnál „Szókratész védőbeszéde”

[10] „Az ember és az emberiség szellemi vezetése” (1911) GA 15.

[11] „A lélek rejtélyei” című új írások II. fejezete tudós egyéniségről, Dessoirról szól. A II. fejezet címe „Max Dessoir az antropozófiáról”.

[12] XV. Benedek pápa 1917. augusztus 1- jén, a háború kezdetének 3. évfordulóján békefelhívást intézett a háborút viselő hatalmakhoz.

[13] vesd össze: az 1917. május 11-13-án tartott előadásokkal „Az első világháború szellemi hátterei ” GA 174/b-ben.

A halál mint életforma-változás

Nürnberg, 1918. február 10.

[A halottakhoz fűződő kapcsolatok. A halott hatása a vérre és az idegrendszerre. A halottakkal való érintkezés fordított princípiuma. Elalvás és felébredés. Az érzelmi élet képzetekkel való összekapcsolása. Az élőknek a fiatalabb és az idősebb holtakhoz fűződő viszonya: együtt érző fájdalom és egoista fájdalom. A fiatalon és az öregen elhaltak halotti ünnepe. A történelmi szociális és etikai életnek az élők és holtak érintkezésével való kapcsolata.]

A szellemtudomány területén történő fejtegetések közt sok minden van, amit mindennapi életünkben talán nem tudunk egészen közvetlenül alkalmazni és talán azt mondjuk róluk, hogy távol esnek a hétköznapi élettől. Ez azonban csak látszólagos. A szellemi világ titkairól való tudásunknak lelkünk számára mindig, minden órában, minden pillanatban intenzív és mély jelentősége van. Amit személyesen távolinak vélünk, az néha éppen igen közel van ahhoz, amire lelkünk legmélyének szüksége van. A fizikai, érzéki világ esetén arról van szó, hogy megismerkedjünk vele, hogy tartalmát megismerjük. A szellemi világnál lényegében arról van szó, hogy átgondoljuk, felidézzük a róla kapott gondolatokat, képzeteket; akkor lelkünkben olykor egészen öntudatlanul dolgoznak ezek a gondolatok. Amin lelkünk ilyenkor dolgozik, az látszólag igen távoli lehet és éppen lelkünk magasabb régiójához van valójában igen közel.

Így ma olyan kérdésekkel fogunk foglalkozni, amelyeket bizonyos szempontokból már többször vizsgáltunk, de ma megint más nézőpontból vizsgálunk. Azzal fogunk foglalkozni, ami számunkra és általában az ember számára fizikai életében látszólag oly távoli, a halál és újabb születés közt zajló élettel. Ma egyszerűen csak elbeszélnék néhány dolgot, ahogyan a szellemtudományból adódik, jól meg fogják érteni, hiszen ezt már sok mindennel előkészítettük. Ezeket úgy lehet jól belátni, megérteni, ha mindig újra meg újra átgondoljuk, ekkor saját erejük révén hozzák létre a megértést a lélekben. Aki nem érti, az valóban meg lehet győződve arról, hogy még nem gondolta végig lelkében elég sokszor. A szellemtudománynak kell kutatnia ezeket a dolgokat, megértésükhöz viszont lelkükben újra meg újra elő kell vennünk őket. Akkor különösen az életben felbukkanó tények fogják őket igazolni; ha elég figyelmesen nézzük az életünket, akkor az élet eseményei bizonyítják ezeket a dolgokat.

Először elmondanám – ez különböző ciklusokból és más előadásokból is kiderül -, hogy a halál és az újabb születés közti életet szemlélve nehézség merül fel, mivel ez az élet teljesen más, mint amit itt a fizikai világban a fizikai test szerveivel elképzelhetünk. Egészen más képzetekkel kell megismerkednünk.

Ha itt a fizikai síkon kapcsolatba kerülünk a környező dolgokkal, akkor tudjuk, hogy a fizikai világban körülöttünk lévő lényeknek csak kis része viszonylik úgy cselekvésünkhöz vagy akarati megnyilvánulásainkhoz, hogy azt mondhatnánk, hogy akarati megnyilvánulásaink környezetünkben örömet vagy bánatot okoznak. Ezt fizikai környezetünkben csak az állatvilágról és az emberek világáról mondhatjuk el. Ezzel szemben első közelítésre teljesen jogosan meg vagyunk győződve arról – tudjuk, hogy szellemileg tekintve másként van, de most nem erről van szó -, hogy az egész ásványvilág, a levegőt és vizet is beleértve, és lényegében a növényvilág is érzéketlen az úgynevezett örömmel és fájdalommal szemben, amikor cselekedeteinket végrehajtjuk.

Ez abban a környezetben nincsen így ahol az úgynevezett halott tartózkodik. Ami ehhez a környezethez tartozik, abban a halott cselekedetei örömet vagy fájdalmat keltenek. A halott semmi olyat sem tehet – hogy képletesen fejezzem ki magam -, egy ujját sem mozdíthatja anélkül, hogy környezetében ezáltal ne okozzon örömet vagy fájdalmat.

Csak helyesen kell beleélnünk magunkat ebbe. Be kell fogadnunk ezt a gondolatot, hogy a halál és az újabb születés közti élet olyan, hogy minden cselekedetünknek visszhangja támad a környezetünkben. A halálunk és újabb születésünk közti egész idő folyamán semmit sem tehetünk, mint képletesen mondtam, meg sem mozdulhatunk anélkül, hogy környezetünkben örömet vagy fájdalmat ne keltsünk. Mert a halott számára nem létezik az, ami itt a fizikai síkon, mint ásványi világ van a külvilágban. A mi megszokott növényvilágunk sem létezik. Ezek a birodalmak – mint „A világ és az ember” című könyvemből[1] megtudhatjuk -, ott egészen más formában vannak jelen. Itteni, mintegy érzéketlen világok alakjában nem léteznek a szellemi világban. A fizikai sík birodalmai közül az állatvilág az első, amelynek bizonyos jelentősége van a halott számára, mivel összehasonlítható az ő környezetével. Természetesen nem a fizikai síkon élő egyes állatokról van szó, hanem az egész környezet hatása olyan, mint az állatoké. Az egész környezet reakciója olyan, hogy cselekedeteink örömet vagy fájdalmat okoznak. Itt a fizikai síkon, ásványi talajon állunk, a halott olyan talajon, olyan környezetben él, amit ilyen értelemben állatinak nevezhetünk. Tehát eleve két birodalommal feljebb él. Az egész halál és újabb születés közti élet legkülső tevékenysége az állatvilág megismerése; nem úgy, ahogy mi itt megismerjük – hiszen mi csak külső oldaláról ismerjük meg -, a halál és az újabb születés közti életben egyre pontosabban megismerjük az állatok tulajdonképpeni világát. A halál és az újabb születés közti életben ugyanis azokat az erőket kell előkészíteni, amelyek saját testünket organizálják a kozmoszból, erről a fizikai világban mit sem tudunk. A halál és az újabb születés közti időben tudjuk, hogy testünk legapróbb része is a kozmosz révén alakul ki. Mert fizikai testünket bizonyos mértékben minden állatinak összegzéseként készítjük elő. Magunk építjük fel.

Hogy ezt a fogalmat pontosabban értsük, ehhez olyan eszmével kell megismerkednünk, amely a mai emberiségtől elég távol esik. A mai emberiség meg van ugyan győződve arról, hogy ha a mágnestű észak-déli irányt mutat, vagyis egyik hegye délnek a másik északnak mutat, akkor ez nem a mágnestől ered, hanem az egész Föld kozmikus mágnes, amelynek egyik csúcsa délre, a másik északra irányul, és ostobaságnak tekintenék, ha valaki azt állítaná, hogy ezt az irányt csak a mágnestű saját erői hozzák létre. Az állat és emberi lényben fejlődő csírával kapcsolatban azonban ma az egész tudományos gondolkodás elutasítja a kozmikus hatást. Amit a mágnestűnél ostobaságnak minősítenek, azt például a tyúkban létrejövő tojásról feltételezik. De amikor a tyúkban kialakul a tojás, akkor valóban az egész kozmosz részt vesz ebben, itt a Földön csak az indítékok jönnek létre. Ami a tojásban létrejön, az mind kozmikus erők nyomát viseli, és a tyúk maga csak szintér, ahol a kozmosz az egész világrend működik – és ez az embernél is így van. Ezzel meg kell ismerkedni. Az ember halála és újabb születése közt ezen a kozmoszt átható teljes erőrendszeren dolgozik a magasabb lényekkel, magasabb hierarchikus lényekkel együtt. A halál és az újabb születés között mindig dolgozunk, nem vagyunk tétlenek, a szellemiségben tevékenykedünk.

Az állatvilággal ismerkedünk meg először. Hogy ezt helyesen csináljuk, az lényegében a következőn múlik: ha helytelenül próbálkozunk, akkor azonnal észlelnünk kell a környezet fájdalmát, bánatát; helyesen cselekedve a környezet örömét, élvezetét észleljük. Ilyen módon küzdi át magát az ember ezen a világon örömet és élvezetet okozva; úgy küzdi át magát, hogy végül lelkisége leszállhat és összhangba kerül leendő földi fizikai testével. A lélek sohasem szállhatna le, ha fizikai alakján önmaga nem dolgozott volna.

Először tehát az állatvilággal ismerkedik meg. A következő az, ami nálunk az emberek világa. Az ásvány- és növényvilág még kimarad. Az emberi világnál az a helyzet, hogy a halott bizonyos módon – mondhatnánk, az itt megszokott fogalmainkhoz képest – emberi ismeretségében korlátozott. A halál és az újabb születés között ugyanis – mindjárt halála után, vagy nem sokkal később – csak azokkal az emberi lelkekkel tud kapcsolatot, viszonyt kialakítani, akikkel már valahogyan karmikus kapcsolatban volt a Földön legutóbbi vagy előbbi inkarnációiban, tekintet nélkül arra, hogy ezek még itt élnek a Földön vagy szintén odaát vannak. A többi lélek mellett elmegy, nem érzékeli őket. Az állati létet egy egészként érzékeli. Az emberi lelkek közül csak azokat, akikkel itt a Földön karmikus kapcsoltba került – egyre jobban megismerkedik. Ne higgyék, hogy ez csekély számú ember, hiszen az egyes emberek már sok földi életet töltöttek el. Minden földi életben egész sereg karmikus kapcsolat alakult ki, ebből szövődött ez a háló, ez borul odaát ismeretségeink fölé. Csak azok az emberek rekednek kívül e körön, akikkel sohasem ismerkedtünk meg. Ebből megértik, amit fontos, hogy tekintetbe vegyünk: hogy a földi életnek az egész világmindenségben az ember számára van a legnagyobb jelentősége. Ha nem élnénk át földi életeket, akkor az emberi lelkekhez sem fűzhetnénk kapcsolatokat a szellemi világban. A kapcsolatok karmikusan szövődnek itt a Földön, és azután folytatódnak a halál és újabb születés között. Ha bele tudunk tekinteni ebbe a világba, akkor látjuk, hogy az úgynevezett halott lassanként egyre több kapcsolatot alakít ki, és ezek abból adódnak, amit karmikusan szőtt itt a Földön.

Ha elmondhatjuk, hogy az úgynevezett halott által érintett első világban, az állatvilágban minden cselekedete, rezdülése környezetében örömmé vagy fájdalommá alakul, úgy az emberi világban átéltekről elmondhatjuk, hogy a halott az emberekkel még sokkal bensőségesebb kapcsolatban van lelki síkon. Ebben ő maga van benne. A halott úgy ismer meg egy lelket, mintha ő maga benne volna a lélekben. Halálunk után úgy ismerünk meg egy lelket, mint itt saját ujjunkat, fejünket vagy fülünket: benne érezzük magunkat. Ez sokkal intimebb kapcsolat, mint ami itt a Földön lehetséges. A halál és az újabb születés között az emberi lelkek együttlétének ez a két alapélménye: vagy benne vagyunk a lelkekben, vagy kívülük. Akiket ismerünk, azoknál is felváltva vagyunk belül és kívül. A találkozás mindig azt jelenti, hogy egynek érezzük magunkat a lelkekkel, bennük vagyunk. Kívül lenni annyi, mint nem figyelni rájuk. Ha itt megnézünk valamit, akkor észleljük; ha nem nézünk rá, akkor már nem észleljük. Ott az emberi lelkekre vonatkozóan belül vagyunk, ha figyelmünket feléjük tudjuk fordítani, különben kívül vagyunk.

Amit most részleteztem az, mondhatnám, a halál és újabb születés közti időben a lelkek együttlétének alapvető struktúráját adja. Hasonlóképpen kint vagy bent van az ember halála és újabb születése közt a hierarchikus lények, angyalok, arkangyalok és így tovább, vonatkozásában. Mennél magasabb tartományban van az ember halála után, annál szorosabb kapcsolatot érez ezzel, az hordozza őt. Érzi, hogy intenzíven hordozza. Tehát az arkangyalok erősebben, mint az angyalok, az archék még erősebben, mint az arkangyalok, és így tovább.

A szellemi világ megismerése ma az emberek számára még bizonyos nehézségeket jelent. Ezek bizonyos mértékben megoldódnak, ha az emberek kissé jobban megismerkednek a szellemi világ titkaival. Ez az úgynevezett megismerkedés kettős dolog. Egyrészt az ember tökéletesen megbizonyosodik saját emberi természetének örök mivoltáról. A mai emberiségtől idegen ez a tudás, hogy az emberi természet lényének magva örök, és ez vándorol a halálok és életek során. Ez a tudás aránylag könnyen elérhető azon az úton, amit „A magasabb világok megismerése”[2] című könyvemben és másutt leírtam, csak megfelelő türelem kell hozzá. Ezen az úton elérhető. Ez az egyik megismerés.

A másikat a szellemi világ lényeivel való közvetlen érintkezésnek nevezhetjük, ez konkrét közvetlen érintkezés. Ragadjuk ki ma ebből azt az érintkezést, amely elvezet tőlünk az úgynevezett halottakhoz. Ez lehetséges, de a nehézségek nagyobbak, mint az előbb jellemzett esetben. Amit először jellemeztem, az könnyen elérhető. A másik, hogy valóban érintkezzünk az egyes halottakkal, lehetséges ugyan, de nehezebben érhető el, mert óvatosságot követel attól, aki ezt az érintkezést keresi. Ehhez a speciális érintkezéshez arra van szükség, hogy az ember valóban fegyelmezni tudja magát. Mert a szellemi világgal való érintkezésnek van egy nagyon fontos törvénye. Ezt úgy fejezhetjük ki, hogy ami itt az ember alacsonyabb ösztöne, az másfelől, szellemi oldalról tekintve magasabb élet és ezért könnyen előfordulhat, hogy ha az ember nem fegyelmezi magát megfelelően, akkor az úgynevezett halottakkal való közvetlen érintkezés révén alacsony ösztönök gerjedését érzi. Ha csak általánosságban találkozunk a szellemi világgal, ha ismereteket szerzünk saját halhatatlanságunkról és szellemi-lelkiséggel van dolgunk, akkor nem lehet szó arról, hogy valahogyan valami tisztátalanság kerül bele. Ha azonban egyes konkrét halottakkal van dolgunk, akkor az egyes halottnak – bármilyen különösen is hangzik – mindig kapcsolata van vér- és idegrendszerünkkel. A halott benne él a vér- és idegrendszerben élő ösztönökben, ez felgerjesztheti az alacsony ösztönöket. Ez természetesen csak annak jelenthet veszélyt, aki önfegyelemmel nem tisztította meg magát. Ezt hangsúlyozni kell, és ez az oka annak, hogy az Ótestamentum egyenesen megtiltja az embereknek a halottal való érintkezést[3], nem mintha bűnös volna, ha helyes módon történik. Természetesen a modern spiritizmus módszereitől el kell tekinteni. Ha szellemileg történik, akkor nem bűnös, de ha az ember ezt az érintkezést nem tiszta, lélekkel áthatott gondolatokkal végzi, akkor könnyen oda vezet, hogy az ember – mint mondtuk – alacsony szenvedélyeket gerjeszt fel. Nem a halott gerjeszti ezeket, hanem az a közeg, amelyben a halottak élnek. Gondolják meg: a halottak abban az elemben élnek, amit itt állatinak érzünk. A birodalom, ahol élnek, nagyon könnyen visszájára fordulhat, amint belénk árad; alacsonyrendűvé válhat bennünk, ami ott valójában magasabb rendű. Ezt nagyon fontos tudomásul vennünk. Ezt elmondhatjuk, ha az úgynevezett élők és holtak érintkezéséről beszélünk, mivel okkult tény.

De éppen erről az érintkezésről szólva úgy jellemezhetjük a szellemi világot, amilyen valójában. Mert éppen ennek az átélésénél mutatkozik meg, hogy a szellemi világ mennyire más, mint itteni fizikai világunk.

Most először is elmondok valamit, ami látszólag talán jelentéktelennek tűnik az embernek, amíg szellemi látását nem fejlesztette ki teljesen, de lényeges számunkra, ha végig gondoljuk, mert olyasmihez vezet, ami életünkhöz közelebb áll. Ha a halottakkal olyan ember érintkezik, aki szellemi látását kifejlesztette, akkor úgy kell velük érintkeznie, hogy ebből kiderül, hogy az emberek miért nem tudnak a halottakról (tudniillik közvetlen észlelés által). Bármilyen különösen groteszkül hangzik is, az itteni fizikai világunkban megszokott, érintkezési módnak éppenséggel visszájára kell fordulnia, ha a halottal érintkezünk. Ha itt beszélünk valakivel, fizikai test szól a fizikai testhez, mi beszélünk, és tudjuk, hogy mi beszélünk, tőlünk erednek a szavak. Ha pedig válaszolnak nekünk, vagy hozzánk beszélnek, akkor tudjuk, hogy a szavak az illetőtől erednek. Ez az egész viszony tökéletesen megfordul, ha halottal érintkezünk, beszélünk – mondhatjuk, hogy beszélünk, mert ez lehet beszéd. A dolog úgy fordul meg, hogy ha kérdezzük a halottat vagy mondunk neki valamit, akkor tőle halljuk azt, amit mi mondunk, így érzékeljük. Tehát lelkünkhöz inspirálja át azt, amit kérdünk, amit mondunk. És ha felel nekünk vagy mond valamit, akkor ez saját lelkünkből áramlik ki. Ez egészen szokatlan a fizikai világ emberének. Megszokta, hogy beszéde saját lényéből áramlik ki. A halottakkal való érintkezéshez meg kell szoknunk, hogy azt halljuk tőlük, amit mi magunk mondunk és válaszukat saját lelkünkből halljuk.

Ha ezt így elmondjuk, akkor, mint absztrakt elbeszélés természetesen könnyen érthető, de valóban megszokni, az érintkezést teljesen átfordítani, mint ahogy itt a fizikai síkon megszoktuk, mégis igen nehéz. Bármily különösen hangzik, a halottak mindig itt vannak környezetünkben, és hogy nem észleljük őket, az sokszor azon múlik, hogy ezt az átfordítást egyáltalán nem szoktuk meg. Azt gondolják, hogy ha valami lelkemből árad ki, akkor tőlem ered. Egészen távol esik tőlünk, hogy valamelyest intimen megfigyeljük, hogy inspirál-e bennünket valami szellemi környezetünkből, amire azt mondhatnánk, hogy saját magunktól ered. Szívesen kapcsoljuk ahhoz, amit már megszoktunk a fizikai síkon. Ha valami környezetünkből jön felénk, akkor idegennek tulajdonítjuk. Ez a legnagyobb tévedés, aminek átadhatjuk magunkat.

Ezzel kiemeltem az úgynevezett élők és holtak érintkezésének egy sajátosságát. Ha ebből a példából csak azt az egyet megértenék, hogy a szellemi világban éppenséggel megfordítva vannak a dolgok és teljesen át kell fordulnunk, akkor fontos fogalmat kaptak, amire állandóan szükségünk van, ha a szellemi világba akarunk hatolni; ezt a fogalmat rendkívül nehéz egyes esetekre konkrétan alkalmazni. A teljes átfordulás fogalmára például a fizikai világ helyes megértéséhez is szükségünk van, hiszen a szellemiség alapjában véve azt is mindenütt áthatja. Mivel a mai tudomány és a népszerű tudat egyáltalában nem ismeri, ezért nem értik szellemileg a fizikai világot sem. Ezt éppen akkor tapasztaljuk, amikor az emberek azon fáradoznak, hogy megértsék a világot. Néha el is kell tekinteni ezektől a dolgoktól. Évekkel ezelőtt nagyobb számú barátaink előtt beszéltem egy berlini közgyűlésen a külső emberi fizikai organizmusról[4], Goethe bizonyos képzeteihez kapcsolódva, és azt igyekeztem megvilágítani, hogy a fej fizikai formájában csak úgy érthető meg, ha egyéb organizmusunk teljes átfordításaként értjük. Ezt senki sem értette: hogy karunk egyik csontját mint kesztyűt kellene kifordítani, hogy fejcsontot kapjunk. Ez nehéz, de az anatómia nem ismerhető meg, ha nem alkotunk ilyen képzeteket. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Könnyebben érthető, amit ma mondtam a halottakkal való érintkezésről.

Amit most kifejtettem, az folyamatosan megtörténik. Ahogy önök itt ülnek, állandóan érintkeznek a halottakkal, de ez tudat alatt történik, ezért nem tudnak róla az emberek mindennapi életükben.

Most ismerjük meg egy kissé, hogy hogyan játszódik le részleteiben a halottakkal történő szokásos érintkezés. Ha valaki eltávozott és itt maradtunk, akkor azt kérdezhetjük: hogyan kerülök a halott közelébe, hogy magában átéljen engem? Ezt fejtettem ki az imént. Hogyan közeledik hozzám a halott, hogy benne élhessek? Ezt a kérdést tehetik fel. Nem válaszolhatunk rá helyesen, ha csupán az itteni fizikai síkon megszokott fogalmakat veszünk tekintetbe. Itt a fizikai síkon szokásos tudatunk csak ébredésünktől elalvásunkig működik. A teljes ember számára azonban tudatának másik fele, amely mindennapi életünkben elalvás és ébredés közt homályos és tompa, éppen olyan fontos, mint az ébredés és elalvás közötti tudat. Az ember valójában nem öntudatlan, amikor alszik, de tudata olyan tompa, hogy általában semmit sem észlel belőle. Tompa ugyan, de az egész embert kell szemlélnünk éberen és álmában, ha a szellemi világhoz való kapcsolatát vizsgáljuk.

Gondoljanak saját életük történetére. Életük folyását mindig megfelelő megszakításokkal szemlélik. Csak azt írják le, ami felébredéstől elalvásig történik, azután megszakad az élet: ébrenlét-alvás, ébrenlét-alvás. De alvás közben is léteznek, és ha az egész embert szemléljük, akkor az éber és alvó állapotot is tekintetbe kell vennünk. És ha az embernek a szellemi világgal történő érintkezését vizsgáljuk, akkor még egy harmadik dolgot is tekintetbe kell vennünk. Mert az ébrenléten és alváson kívül még egy harmadik is létezik és a szellemi világgal való érintkezésben ez fontosabb, mint a puszta ébrenlét és alvás, tudniillik a felébredés és elalvás. Ez a felébredés és elalvás mindig csak egy pillanatig tart, és azonnal a másik állapotba kerülünk. De ha valaki a felébredés és elalvás pillanatára bizonyos érzékenységet fejleszt ki, akkor éppen ezek a pillanatok adnak leginkább felvilágosítást a szellemi világról.

Felébredéskor az a helyzet: tudják, vidéken – most ugyan vidéken is lassan eltűnnek ezek a dolgok, de amikor mi idősebbek fiatalok voltunk, akkor vidéken azt mondták: felébredéskor ne nézzünk mindjárt a világos ablak felé, hanem maradjunk még egy kicsit a sötétben. A vidéki emberek tudtak a szellemi világgal való érintkezésről. Tudtak még róla, és felébredésük pillanatában nem akartak rögtön a teljes nappali világosságra kerülni, hanem magukat összeszedve megtartani valamit abból, ami a felébredés pillanatában olyan csodálatosan áramlik az ember lelkében. Zavaró, ha mindjárt a teljes nappali életbe kerülünk. Városban ez alig valósítható meg, ott nemcsak a teljes nappali élet zavar ébredéskor, hanem az utcai lárma, a villamos csilingelése és így tovább. Az egész kultúrélet arra irányul, hogy lehetőleg elvegye az ember kedvét a szellemi világgal való érintkezéstől. Ezzel nem mondtunk semmit a külső materiális kultúrélet ellen, de a tényekkel szembe kell néznünk.

Elalváskor az a helyzet, hogy ismét az elalvás pillanatában csodálatos módon közeledik felénk a szellemi világ, de mindjárt elalszunk, és elveszítjük a tudatunkból azt, ami áthatotta lelkünket. Bizonyos esetekben lehetnek azonban kivételek. Tehát a felébredés és elalvás pillanata a legjelentősebb az úgynevezett halottakkal vagy általában a magasabb világ szellemi lényeivel történő érintkezésre. Hogy megértsék, amit erről mondanom kell, ahhoz mindenesetre olyan fogalmat kell elsajátítaniuk, mely itt a fizikai síkon nemigen alkalmazható, és ezért hiányzik voltaképpen. Ez a következő: ami időben elmúlt, az szellemileg valójában nem múlt el, hanem megmaradt. Ilyen fogalmunk a fizikai világban csak a térről van. Ha egy fa előtt állunk, azután továbbmegyünk és visszanézünk, úgy az nem tűnt el, ott maradt. Így van ez az idővel a szellemi világban. Ha valamit most élünk át, úgy a fizikai tudat számára eltűnik, szellemileg azonban nem. Visszatekinthetünk rá, mint a fára. Nagyon érdekes, hogy Richard Wagner[5] tudott erről, mint szavai mutatják: térré válik itt az idő. Ez a titok, hogy a szellemiségben léteznek olyan távolságok, amelyek itt a fizikai síkon nem jutnak kifejezésre. Egy esemény elmúlása csak azt jelenti, hogy távolabb van tőlünk. Kérem, vegyék ezt a most vizsgált esetnél különösen figyelembe. Mert a Földön fizikai testben élő ember számára az ébredés pillanatában elmúlt az elalvás pillanata; ha a szellemi világban vagyunk, akkor felébredéskor csak egy kevéssel távolodtunk el az elalvás pillanatától. Ezt tekintetbe kell vennünk. Elalváskor szemben állunk a halottal – mint mondtam állandóan megtesszük, csak általában tudat alatt marad – felébredéskor is szemben állunk a halottal. Ez a fizikai tudat számára két különböző pillanat. A szellemi tudat számára alig vannak távolabb egymástól, mintha közvetlenül egymás mellett volnának. Kérem, vegyék ezt tekintetbe annál, amit most elmondok, különben esetleg nem lesz teljesen világos.

Azt mondtam, hogy az ébredés és elalvás különösen lényeges a halottakkal való érintkezésnél. Az ember életében nincs is olyan elalvás és ébredés, amikor ne kerülne kapcsolatba a halottakkal. Az elalvás pillanata a halottakkal való érintkezés szempontjából különösen arra alkalmas, hogy a halotthoz forduljunk. Ha kérdezni akarunk valamit a halottól, akkor ezt a kérdést lelkünkben őrizhetjük és megtarthatjuk az elalvás pillanatáig, úgy, hogy kérdéseinket, megszólításunkat vagy közlésünket megtartjuk az elalvás pillanatáig: ez a legalkalmasabb időpont, ekkor közeledhetünk kérdésünkkel legjobban a halotthoz, ekkor a legkönnyebb. Máskor is lehet, de ilyenkor a legkönnyebb. Ha tehát felolvasunk a halottnak, akkor már közeledünk hozzá, de a halotthoz való fordulásra, a közvetlen érintkezésre legalkalmasabb az elalvás pillanatában közölt mondanivaló. A halott közlésére viszont a felébredés pillanata a legalkalmasabb. Ez is úgy van, hogy senki sincsen, aki felébredésének pillanatától ne kaphatna sok-sok üzenetet a halottaktól, ha tudhatná. Valójában nem tudatosan lelkünkben állandóan beszélünk velük. Elalváskor kérdéseket intézünk hozzájuk. Elmondjuk nekik lelkünk mélyének mondanivalóját. Felébredéskor a halottak szólnak hozzánk. Felelnek nekünk. Csak legyen fogalmunk róla, hogy ez csak két különböző pont és magasabb értelemben az egymásutániság voltaképpen egyidejűség, mint ahogy a fizikai síkon két helyiség egy időben van jelen. A halottakkal történő érintkezésre az egyik alkalmasabb, a másik alkalmatlanabb.

Felvethetjük a kérdést, hogy mi segíti elő a halottakkal való érintkezésünket? Kedves barátaim, a halottakkal nemigen lehet olyan indítékokból érintkezni, amelyekből általában az élőkkel beszélünk. Ezt nem hallják, nem értik. Tehát, ha valaki olyan hangulatban akarna velük társalogni, ahogyan ötórai teákon vagy kávézáskor beszélgetnek, az nem volna lehetséges. A halottakhoz intézett kérdéseket közléseket az teszi lehetővé, ha érzelmi életünket összekapcsoljuk képzeteinkkel. Tegyük fel, hogy valaki áthaladt a halál kapuján. Azt akarják, hogy lelkük nem-tudatos része közöljön este valamit a halottal. Nem kell tudatukban közölniük. Egész nap előkészíthetik; ha déli 12 órakor előkészítik, és este 10 órakor aludni térnek, úgy elalváskor ez átmegy a halotthoz. De a kérdést bizonyos módon kell feltennünk, nem csak gondolatilag, fogalmilag, hanem érzésben és akaratban kell a halotthoz intézni. Úgy kell feltenni, hogy szívbéli lelki érdeklődéssel kapcsolódnak a halotthoz. Vissza kell emlékezniük arra, amikor különösképpen szeretettel fordultak itt a halott felé, és ilyen szeretetteljes hangulatban forduljanak hozzá. Tehát nem absztrakt módon, hanem érdeklődéssel, melegséggel. Akkor ez úgy folytatódhat lelkükben, hogy este elalvásukig tudtuk nélkül a halotthoz intézett kérdéssé válik. Vagy megpróbálják lelkükben feleleveníteni a halott iránt érzett speciális érdeklődést. A következő különösen alkalmas: elgondolják, hogy itt hogyan éltek a halottal. Felelevenítenek konkrét pillanatokat, amikor vele éltek, és felteszik a kérdést: mi érdekelt benne különösen? Mi bilincselt le? Mikor volt valóban az a benyomásom, mikor mondtam, hogy kedves nekem, hogy ő mondja, előre jutottam általa, értékes volt, mélyebben érdekelt, amit mondott. Ha felelevenítenek ilyen pillanatokat, amikor szoros kapcsolatban voltak vele és különösen intenzív érdeklődéssel kisérték és ezt úgy alakítják, mintha beszélni akarnának a halottal, mintha mondani akarnának neki valamit, tisztán kibontakoztatott érzéssel, az akkori érdeklődéssel kifejtve a kérdést, a kérdés lelkükben marad, és este elalváskor átvándorol a halotthoz. A szokásos tudat általában nem sokat tudhat erről, mert utána elalszunk, de az álmokban nagyon gyakran megmarad az, ami átment. A legtöbb halottakra vonatkozó álmot hamisan értelmezzük, mert tartalmilag értelmezzük, mint a halott üzeneteit, pedig nem mások, mint a halotthoz intézett kérdések vagy közlések utócsengései. Ne gondoljuk azt, hogy ha álmodunk, akkor a halottak beszélnek hozzánk, az álmokban olyasmit kell látnunk ami saját lelkünkből indul ki, és megy a halottakhoz. Ennek utócsengése az álom. Ha olyan fejlettek volnánk, hogy elalvásunk pillanatában észlelni tudnánk kérdésünket vagy közlésünket, akkor úgy észlelnénk, mintha a halott beszélne. Ezért álmunkban is úgy jelenik meg ennek utócsengése, mintha az ő üzenete volna, de tőlünk származik. Ezt csak akkor értjük, ha megértjük a halotthoz fűződő szellemi látó kapcsolatot. Éppen amikor látszólag hozzánk szól a halott, akkor ez az, amit mi mondunk neki; ezt nem tudhatjuk, ha nem tanulunk meg összehasonlítani.

Tehát az ébredés pillanata olyan, hogy a halott különösen jól megközelíthet bennünket. A felébredés pillanatában minden emberhez nagyon sok halott közelít. Életünk sok elhatározását inspirálják voltaképpen a halottak vagy a magasabb hierarchikus lények; mi csak magunknak tulajdonítjuk, mintha saját lelkünkből eredne. Amit a halottak mondanak, az lelkünkből jut a felszínre. Közeledik a nappali élet, elmúlik az ébredés pillanata, és ritkán hajlunk arra, hogy megfigyeljük a lelkünkből felszálló intim dolgokat. És ha megfigyeljük, úgy hiúságunkban magunknak tulajdonítjuk mindazt, ami lelkünkből ered. Pedig mindebben benne él az eltávozottak mondanivalója, ez sokkal több, mint ami lelkünkből ered. Mert amit halottaink mondanak nekünk, az látszólag saját lelkünkből száll fel. Ha az emberek tudnák, hogy az élet valójában milyen, akkor ebből a tudásból egészen különösen áhítatos érzést táplálnának a szellemi világ iránt, hiszen állandóan benne vagyunk, és halottaink szintén. Akkor sok cselekedetünknél tudnánk, hogy valójában a halottak működnek bennünk. Ennek a szellemtudományban nem külső elméleti tudásként kell kibontakoznia, hanem a lelket egyre jobban átható bensőséges életként. Ki kell bontakoznia annak a tudásnak, hogy körülöttünk itt a szellemi világ, mint a belélegzett levegő, és a halottak is körülöttünk vannak, de észlelésükre nem vagyunk képesek. Ezek a halottak beszélnek benső lényünkhöz, de mi ezt helytelenül értelmezzük. Ha helyesen értelmeznénk, akkor éppen benső világunk érzékelése révén élnénk át kapcsolatunkat a halottnak nevezett lelkekkel.

Nagy különbség van a halottak között, aszerint, hogy egy lélek a halál kapuján aránylag korán halad-e át, vagy pedig későbbi éveiben. Nagy különbség, hogy fiatal gyermekek halnak-e meg, akik szerettek bennünket, vagy fiatal korunkban idősebbek halnak meg. Ha a szellemi világ tapasztalatai alapján akarjuk e különbséget jellemezni, akkor ez a következőképpen lehetséges. Ha fiatal gyermekek halnak meg, akkor az elhalt gyermekekkel való együttlét titkát úgy fejezhetjük ki, hogy szellemi tekintetben valójában nem veszítjük el őket. Szellemileg itt maradnak. A korán elhalt gyermekek szellemileg valójában nagymértékben jelen vannak. Mindjárt részletesebben rátérünk a dologra. Meditációs témául állítanám lelkük elé, tovább gondolkozhatnak azon, hogy az elhalt gyermekeket nem veszítjük el, szellemileg mindig itt vannak. Idősebb korban elhalt emberek esetében az ellenkezőjét mondhatjuk. Azt mondhatjuk, hogy ők nem veszítenek el bennünket. A gyermekeket mi nem veszítjük el, és az idősebb emberek bennünket nem veszítenek el. Az elhalt idősebb embereket ugyanis nagy erő vonzza a szellemi világ felé, de ezáltal úgy képesek a fizikai világban hatni, hogy könnyebben megközelítenek bennünket. Bár sokkal inkább eltávolodnak a fizikai világtól, mint a gyermekek, akik nálunk maradnak, de magasabb észlelőképességgel rendelkeznek, mint a fiatalon elhaltak. Megtartanak bennünket. Ha a szellemi világban különböző lelkekkel ismerkedünk meg, akár fiatalon, akár öregen haltak is meg: a régebben elhaltak azáltal élnek, hogy erejük révén könnyebben behatolnak a földi lelkekbe, nem veszítik el a földi lelkeket. A gyermeket viszont nem vesztjük el, többé-kevésbé a földi ember szférájában maradnak.

Ezt még valami mással is jellemezhetjük. Az ember voltaképpen azt sem érzi át mindig egész mélyen, amit lelkével a közönséges fizikai síkon él át. Ha valakit elveszítünk, akkor gyászoljuk, fájdalmat érzünk. Már sokszor elmondtam, mikor a Társaságból jó barátaink haltak meg, hogy az antropozófus szellemtudománynak nem az a feladata, hogy az embereket fájdalmukban otromba módon vigasztalja, kibeszélje belőlük a szomorúságot. A fájdalom indokolt, az embernek meg kell erősödnie, hogy elviselje, de nem úgy, hogy kibeszélik belőle. Nem különböztetik meg, hogy a fájdalmat fiatalon elhaltakért érzik-e vagy pedig idősebb emberek eltávozása miatt. Pedig szellemi szempontból igen nagy a különbség. Azt mondhatjuk, ha az ittmaradó gyermekeket veszített el, akár sajátjait akár másokat, akiket szeretett, technikailag kifejezve, bizonyos együtt érző bánatot él át. A gyermekek valójában nálunk maradnak és mivel kapcsolatban voltunk velük, közel is maradnak, fájdalmukat átviszik lelkünkbe és átéljük bánatukat, hogy még szívesen itt volnának. Azzal enyhítjük fájdalmukat, hogy együtt hordozzuk velük. A gyermek valójában bennünk érez. Jó, ha velünk tud érezni, ez enyhíti bánatát. Ezzel szemben az idősebb emberek, szüleink, barátaink halálán érzett bánatot egoista fájdalomnak nevezhetjük. Az idősebb korban elhalt nem veszít el bennünket, tehát nincs is olyan érzése, mint a fiatalon elhaltnak. Megtart bennünket, nem veszít el. Mi testben élők, úgy érezzük, hogy elveszítettük őt, így a fájdalom csak bennünket érint. Egoista bánat. Nem éljük át érzelmét, mint a gyermekeknél, hanem magunknak érezzük a bánatot.

Valóban igen pontosan megkülönböztethető e kétféle bánat. Az idősebbekkel kapcsolatos egoista bánat és a fiatalabbakkal kapcsolatos együtt érző fájdalom. A gyermek tovább él bennünk, és valójában azt érezzük, amit ő. Voltaképpen csak az idősebb elhaltak után bánkódunk saját lelkünkből. Ez nem lényegtelen.

Éppen ilyesmiről derül ki, hogy a szellemi világról való tudás milyen lényeges. Bizonyos értelemben a halotti kultusz ennek megfelelően alakítható ki. Az elhalt gyermeknek nem egészen felel meg a teljesen individuális halotti kultusz, hanem mivel úgyis bennünk él tovább és velünk marad, ezért emlékét helyesebb úgy feleleveníteni, hogy általánosabb legyen, valami általánosat adjunk a velünk élő gyermeknek. Ezért gyermekek temetésénél helyesebb például a halotti szertartás, mint valamilyen búcsúztató. Mondhatnám, hogy a katolikus és protestáns vallásnál megoszlanak a kedvező momentumok. A katolicizmusnál valójában nincs is halott-búcsúztatás, hanem csak gyász-szertartás. Ez általános, mindenkinél azonos. Mivel mindenkinél azonos lehet, ezért elsősorban gyermekeknek felel meg. Tehát olyan emlékezés, ami mindenki számára egyforma lehet. Az idősebb korban elhaltnak lényegesebb az individuálisabb jelleg, és az lesz a legmegfelelőbb halotti szertartás, ha az ő életével foglalkozunk. Így a protestáns halott búcsúztatás lesz jelentős számára, ez a halott életével foglalkozik; itt a katolikus rítusnak kisebb a jelentősége. De a halottra való emlékezésnél egyébként is az a legjobb, ha a gyermekeknél olyan hangulatot élünk át, hogy kapcsolódjunk hozzá, azután gondolatainkkal igyekszünk felé fordulni, ezek elalváskor eljutnak hozzá. Ezek a gondolatok általános jellegűek lehetnek, olyasmi például, amivel többé-kevésbé minden halott felé fordulhatunk. Idősebbeknél viszont szükséges, hogy az emlékezés egy meghatározott személyhez szóljon, tehát ehhez a meghatározott emberhez forduljunk individuálisan és arra gondoljunk, ami fontos volt neki, amit vele együtt éltünk át. Idősebbeknél különösen lényeges, a megfelelő érintkezés megvalósításához, hogy lényét elképzeljük, felelevenítsük magunkban. Tehát ne csak szavaira emlékezzünk, amelyeket különösen átéreztünk, hanem elevenítsük fel magunkban individuális jellegét, értékét a világ számára: ez tesz képessé arra, hogy az idősebben elhalttal kapcsolatba kerüljünk és helyesen emlékezzünk rá. Látjuk tehát, hogy áhítatunkhoz még azt is tudnunk kell, hogy hogyan viselkedjünk a fiatalabb és idősebb korban elhaltakkal.

Gondolják el, hogy jelen korunkban, amikor oly sokan halnak meg fiatal éveikben, mennyire fontos, hogy elmondhassuk: voltaképpen nagyon is jelen vannak, nem vesztek el a világ számára. Ezt itt már más szempontokból is elmondottam, de a szellemiségben különböző szempontokból kell a dolgokat szemlélnünk. Ha az ember képes arra, hogy tudata legyen a szellemi világról, akkor kibontakozhat szellemileg a jelenkor végtelen bánatából, hogy mivel a fiatal halottak itt maradtak, így a velük való közösségből eleven szellemi élet alakulhat ki. Ez létrejön, ha a materializmus nem tudja erőit olyan intenzíven kifejteni, hogy Ahrimán minden emberi erőre lesújthasson a karmaival. Amit ma elmondtam, az olyan, hogy itt a fizikai síkon bizonyára azt mondják néhányan: ez távol esik tőlem, inkább valamilyen reggeli és esti tennivalót szeretnék, hogy megfelelő viszonyba kerüljek a szellemi világgal. Ez azonban nem egészen helyes gondolat. A szellemi világgal kapcsolatban valójában az a fontos, hogy egyáltalán gondolkozzunk felőle. Ha a halottak látszólag távol is esnek tőlünk, és saját életünk közelebb fekszik, mégis felemeli lelkünket és szellemi erőt és táplálékot nyújt neki, ha az éppen ma kifejtett gondolatokat átáramoltatjuk lelkünkön, és átgondolunk valamit, ami közvetlen külső életünktől látszólag idegen. Mert a szellemi világba nem az juttat el, ami látszólag közel áll hozzánk, hanem ami a szellemi világból származik. Ezért ne idegenkedjenek attól, hogy mindig újra átgondolják ezeket a gondolatokat és gyakran felelevenítsék őket lelkükben. Mert az élet számára nincsen fontosabb, még a materiális élet számára sem, mint hogy a szellemiséghez való tartozásunkról átfogó meggyőződésünk legyen. Ha az újabb kor emberei nem veszítették volna el annyira szellemi kapcsolatukat, úgy a jelenkor nehéz idői sem következtek volna be. Ezt a mélyebb összefüggést ma csak nagyon kevés ember látja be; a jövőben majd belátják. Ma azt gondolják, hogy ha az ember áthalad a halál kapuján, akkor a fizikai világra vonatkozó tevékenysége megszűnik. Ez nem így van. Az úgynevezett halottak és élők között állandó élénk érintkezés folyik. Azt mondhatjuk, hogy akik a halál kapuján áthaladtak, továbbra is itt vannak, csak szemünkkel nem látjuk őket, bár jelen vannak. Gondolataink, érzéseink, akarati impulzusaink kapcsolatban vannak velük. Mert a halottakra is érvényes az Evangélium szava: „Nem szemmel látható módon jön el az Isten országa, hanem tibennetek van.”[6]

Így a halottakat nem valamiféle külsőségek révén kell keresnünk, hanem nagyon is tudatában kell lennünk annak, hogy állandóan itt vannak. Minden történelmi, szociális, etikai élet az úgynevezett holtak és élők együttműködése révén jön létre, és az ember egész lényének különleges megerősödését élheti át azáltal, hogy nem csak azzal a tudattal hatja át magát egyre inkább, amit a fizikai világban elért, biztos helyzetéből adódik, hanem azzal is, ami abból származik, hogy kedves eltávozottairól igaz belső átélésből mondhatja: a halottak köztünk vannak. Mert ez is hozzátartozik a szellemi világ helyes tudásához, megismeréséhez, ez különböző részekből áll. Elmondhatjuk, hogy a szellemi világot akkor ismerjük helyes értelemben, ha a felőle való gondolkozás és beszéd módja a szellemi világból származik.

Az a mondat, hogy a halottak köztünk vannak, maga is a szellemi világ megerősítése, és csak a szellemi világ ébreszthet valóban annak tudatára, hogy köztünk vannak.


[1] „ A világ és az ember” (1904) GA 9.

[2] „A magasabb világok megismerése” (1904/05) GA 10.

[3] Mózes V. könyve, 18. fejezet. Vö. Sámuel I. könyvével 28. fejezet.

[4] lásd „Antropozófia, pszichozófia, pneumatozófia” Berlin, 1909-11. GA 115.

[5] Richard Wagner, 1813-1883. Az idézet Gurnemanz szavai a „Parcival” I. felvonásában.

[6] Lukács ev. 17/20

Ember és világ

Heidenheim, 1918. április 29.

[A szellemtudomány hatása a gondolkodásra, érzésre és akaratra. A természettudományos képzetek rombolása a szociális területen. Az ember mint mikrokozmosz a makrokozmoszban. A laboratóriumnak oltárrá kell válnia. Egyoldalúságból ügyetlenség. Az intellektus megfoszt az ösztönöktől. Az ösztönt spiritualizálni kell. A szellem észlelése ,,más tempó létrehozásával”. Az iskolának impulzust kellene adnia egész életünkre. Wilson, ,,a világ iskolamestere”.]

Ma azt a viszonyt fogjuk vizsgálni, ami az egyes emberi lélek és az antropozófus szellemtudomány közt kialakulhat. E szellemtudományról halva ma még gyakran nem veszik elég átfogóan tekintetbe, hogy az emberi lélek szellemtudományhoz fűződő viszonyának el kell térnie valamilyen más tudáshoz, megismeréshez való viszonyától. Ahogyan itt értjük a szellemtudományt, ez olyan jellegű, hogy az emberi lelket egészen másként érinti, mint valami más tudás. Valamilyen más tudás révén megismerünk, meg tudunk valamit a világról, és akkor többet tudunk, mint azelőtt. A szellemtudomány az emberi lélek sokkal mélyebb impulzusaira támaszkodik, mint a puszta tudás, puszta gondolkodás. A szellemtudomány legmélyebb valónkat kívánja megragadni, amely a szellemi világokból érkezve születésünkkel jut földi emberi létünkbe, azután halálunkban hagyja el, hogy új feladataihoz átlépjen a szellemi világokba. Hogy az emberi lélek számára mi a szellemtudomány jelentősége, azt egészében csak úgy ragadhatjuk meg, ha az érzelmeknek megfelelően is megnézzük a külső világhoz és az emberi élethez fűződő valóságos viszonyát.

Nem látjuk a teljes embert, ha nem tisztázzuk, hogy ami bennem emberként azért él és alakul, mivel születésemkor fizikai testet öltöttem, az végig kísér életem során, amikor eleinte gyermekként tapasztalatlan, ügyetlen vagyok, majd egyre tapasztaltabb, ügyesebb leszek, sorsként játszódik le bennem, és mindaz, ami testemben és életemben zajlik, az valójában egy szellemi-lelki lény változása, amely az ember fogantatása vagy születése előtt szellemi-lelkiségben élt. A szellemtudomány valójában ehhez a testben élő szellemi-lelkiséghez fordul.

Azt hihetnénk esetleg, hogy az embernek nem kell szellemi-lelki lényével törődnie, mert ez majd úgyis megtalálja a maga útját a világban. De ez nem így van. Szellemi-lelkiségünk megragad bennünket, bennünk rejlik, részben testünkbe burkolózik, részben képességeinkbe, részben sorsunkba. Azt mondhatnánk, hogy éppen az emberiség fejlődésének jelenlegi szakaszában, ahová most érkezett, és amelynek értelmében egyre tovább fejlődik a jövőben, éppen e jelenkor és jövő értelmében történik, hogy az ember mintegy megváltsa azt, ami szellemi princípiumként élteti testét, életének folyását, képességeit, sorsát. A szellemet nem kerülhetjük meg, bennünk él, akkor is, ha nem törődünk vele. Nem nevezhetjük szellem-nélkülinek a leglustább, kényelmesebb, hanyagabb embert sem, aki soha életében nem fáradozott azon, hogy a lelkében rejlő vallásos vagy szellemi hajlamokat önálló alakuláshoz segítse, és mintegy tompultságban maradt. Helytelen kifejezés az embert szellemnélkülinek mondani. Nem létezik szellem-nélküli ember, nincs is lehetőség rá, hogy az életben szellem nélkül legyünk. Mert a szellemi és lelki adománnyal lépünk a szellemi világokból a fizikaiba, ez annak mértékében jut osztályrészül, amit mostani földi életünkbe való leszállásunk előtt éltünk át. Nem lehetünk szellem nélkül, de esetleg nem törődünk a bennünk élő szellemmel. Mintegy vétkezhetünk ellene, ha nem akarjuk megváltani. Azt akarhatjuk, hogy csak bennünk legyen, belénk burkolóddzék: akkor bennünk van, de nem szabadítottuk meg, nem váltottuk meg.

Meg is kell tanulnunk, hogy lassanként megfigyeljük az emberek életét. Életfelfogásunk teljesen meg fog változni, és meg is kell változnia az idők folyamán. Találhatunk életünkben olyan embereket, akik eltompultak, kedélytelenné váltak. Nem mondhatjuk őket szellemnélkülinek, hanem, hogy elkövették azt a vétket, hogy a szellemet eltemették, meghagyták elvarázsoltságában, hagyták a testbe bújni, a külső élet folyamatába és beleveszni a sorsba. Születésünkkor csak azáltal lehetünk emberek, hogy szellemi individualitásunk leszáll a szellemi-lelki világokból. Amikor a gyermek megjelenik első organizációjában, még tökéletlen képe szellemi individualitásának. Ez benne rejlik. El lehet hanyagolni vagy meg lehet váltani, lassanként kiemelni a testből, az élet folyamatából, a sorsból. Az ember feladata, hogy a szellemet ne hagyja lezülleni, a jövőben ez még inkább feladata lesz. A szellemet nem tudjuk elpusztítani, de lezülleszthetjük, ha más útra kényszerítjük, mint amit akkor jár, ha kiemeljük.

Ha egy napon el kezdünk azon fáradozni, hogy meg tudjunk valamit a szellemi világról, átéljünk valamit a szellemi világokról, akkor voltaképpen magunkból merítünk. Minden egyéb csak indítékot ad. Magunkból merítjük. Amit a szellemtudományról gondoltak, azt önmagukból merítették, mert legmélyebb benső lényükben rejlik, és ki akar jutni. Az a feladata, hogy kijusson, és vétek a világrenddel szemben, ha a szellemet a puszta testiségben hagyjuk, mert így eltévelyedik, olyan sorsnak engedjük át, amit el kellene kerülnie. A szellemet úgy szabadítjuk meg, ha kiemeljük a testből. Amikor tudatosan hat át bennünket a szellem, akkor azt váltjuk meg, ami megváltásra vár létünk mélyén. Ezt egyre jobban belátják majd. Egyre jobban belátják, hogy a materializmus lényege nem az, hogy egyszerűen nem tűr meg másik elméletet vagy helytelen elméletet terjeszt, hanem az, hogy a durva anyagba árasztja le azt, ami az emberi lélek tudásába érzésébe akar költözni, és ebben a durva anyagban hagyja burjánzani. Az emberiségnek a legközelebbi jövőben döntenie kell afelől, akarja-e, hogy a szellem az anyagban elburjánozzon – ezáltal torzképpé válnék, diabolikus, ördögi, ahrimáni agyrémmé – vagy pedig gondolattá, érzéssé, akarati impulzussá akarja-e változtatni: ekkor a szellem ott fog élni az emberek között és eléri célját, mert az emberek révén be akar áramlani a Föld életébe. A szellem az ember révén akar a Földbe áramlani. Ne tartsuk vissza. Valahányszor ellenállunk a szellemi megismerésnek, visszatartjuk: mintegy bele kell merülnie az anyagba és rontania kell rajta. Mert a szellemnek meg van a saját feladata: az emberiség lelki fejlődése révén kell a földi életbe lépnie, itt áldásosan hat. Ha visszalökik az anyagba, akkor hatása ott pusztító, gonosz.

Ha a szellemtudományos megismerés eredményeit nézzük, láthatjuk, hogy milyen sok köze van emberi életünkhöz. A szellemtudomány nem egy elmélet a sok közül, hanem lehetőséget akar nyújtani az embernek, hogy megváltsa, megszabadítsa az emberi természetbe varázsolt szellemet és azt cselekedje a világban, ami a szellemi világ szándékának megfelel. Egyébként ezért is utasítják el oly sokan és olyan erővel a szellemtudományt. Más tudományt szívesen befogadnak, ez hízeleg önérzetüknek, hiúságuknak, de nem igényli a realitást az embertől, csak gondolatokat ad, képezi az értelmet, esetleg néhány hasznos erkölcsi fogalomra tanít, de nincs igénye arra, hogy megközelítse az ember centrumát, és azokból a világokból származzék, ahol a szellem feladata van. Mondhatnám, az emberi tudás csak a szellemtudomány révén lesz komoly dolog, és ez elriasztja az embereket. Azt szeretnék, ha a szellemtudomány is csak a lét felületén csörgedezne. Félnek tőle, mert az ember lényét, magvát közelíti meg. Ezért nem akarják elfogadni. Ha elfogadnák, akkor a szociális életben, a történelmi életben már a legközelebbi jövőben sok mindennek meg kellene változnia az embereknek leghétköznapibb életükben is másként kellene gondolkodniuk. És ez a lényeg. Más tudományt felvehetünk úgy, hogy egész életünkben változatlanok maradunk, és csak tudásban gyarapodunk. A szellemtudományt ne vegyük fel anélkül, hogy megváltoztatna bennünket, nem vehetjük fel úgy, hogy ne változtasson meg. Lassan és fokozatosan más emberré alakít. Türelem kell hozzá, de más emberré alakít, mert egészen más emberi feladatokra apellál, az emberi természetben is egészen másra.

Nézzük meg ezt az emberi természetet, lássuk meg, hogy milyen változatos ez az emberi élet. Az ember három áramlatban éli át önmagát: gondolkodó, érző és akaró emberként. A gondolkodásban, érzésben és akaratban merül ki voltaképpen mindaz, amit megélhetünk. Az emberi lélek mindhárom impulzusa a gondolkodás, érzés és akarat egészen határozott viszonyban van azzal, amit a szellemtudomány meg akar valójában ragadni az emberi lélekben, a lélek magvában.

Vegyük először a gondolkodást. Bizonyos, hogy a gondolkodást a szokásos tudomány nem formálja, ma egyre több kerül belőle a gyermekek nevelésébe, ezért olyan jelentős az emberiség sorsának egész alakulására, a gyakorlati életre is, mert át kell hatnia a gyermeket. Ez ilyen nagymértékben nem régen van így, csak néhány évszázada, így ma nem veszik észre. Nem sokára azonban átfogóan észrevehető lesz, amit mondok. Az ember egész élete során felveheti a természettudományos fogalmakat, ezeket ma a legfiatalabbaknak, a gyermekeknek is tanítják, a mai tudomány értelmében felvett fogalmak gondolkodásában nem változtatják meg. Ugyanolyan marad. Sőt, még csak nem is marad ugyanolyan, tagadhatatlan, hogy az általános műveltségbe egyre inkább belekerülő szokásos tudományos fogalmak intellektuálisan leszűkítik. A gondolkodó szellem elveszíti mozgékonyságát, amivel eligazodhatnék az élet körülményeiben, ezek sokkal bonyolultabbak, mint amit az ember a szokásos tudással elsajátíthat. Szívbemarkoló, ha van némi lehetőségünk, hogy bepillantsunk a mai életbe. Akit teljesen azokhoz a fogalmakhoz szoktattak, amelyeket a mai természettudományok tudnak nyújtani, az egyre képtelenebbé válik arra, hogy felfogja az életteljes szociális összefüggéseket és követelményeket. Egyszerűen elsodródik a való élettől. Ezért, mint a napokban itt is és már másutt is elmondtam: a parlamentek és állami képviseletek olyan emberekből állnak, akik a mai világszemlélet értelmében képezték magukat. Figyeljék meg, hogy ezek a természettudományos gondolkodók mit határoznak! Ez egészen biztosan aláássa az emberek szociális berendezkedését, mert a szociális élet területén természettudományos fogalmakból, csak terméketlen gondolatok születnek. Sok tekintetben így van ez. A pusztán intellektuális tudással elveszítjük a szellem mozgékonyságát. Ez megváltozik, ha szellemtudományos fogalmakkal foglalkozunk. Próbáljuk meg átlátni, hogy a szellemtudomány tartalmát milyen másként hangolt szellemmel fogják fel, mint amit a külvilág mai műveltsége nyújt. A szellemtudomány azért is ütközik annyi ellenállásba, mert megismeréséhez mozgékonyabb, elevenebb szellem szükséges. Az emberek rendkívül könnyedén mozognak abban, amit a mai népszerű ismeretterjesztő irodalom vagy éppen vadhajtásai nyújtanak, ezek leszivárognak a zsurnalisztikába és az emberek vasárnapi újságjukból művelődnek. Ha pedig elmennek a mai előadásokra, ott beléjük táplálják és még különféle vetített képekkel is bemutatják a dolgot, nehogy gondolkodniuk kelljen, nehogy szellemüket meg kelljen mozgatni, nem találni semmit, ami felszabadítaná a gondolkozó, képzetalkotó szellemet. Elveszíti elfogulatlanságát. A szellem szűkkeblűvé és korlátozottá válik. Intellektuális képzésünk szellemi korlátozottsághoz vezet. Természettudományos-technikai területen ugyan nagyszerűen előrehaladt, de a gondolkozást képzetalkotást beszűkíti, korlátozottsághoz vezet. A szellemtudomány megértéséhez a gondolkozásban egészen másra kell apellálni. Ezért a mai emberek már az első lépésnél félnek, ha a szellemtudományhoz közelednek. Ha csak néhány oldalt olvastak, sokan azt mondják, hogy elveszítik magukat, nem jutnak előbbre, ez fantasztikumhoz vezet! – Egyáltalán nem vezet fantasztikumhoz, csak ők elvesztették azt a lehetőséget, hogy gondolataikat valóban felszabadítsák, a valóságba merüljenek velük, amikor a külső érzéki világ nem vezeti őket pórázon.

A szellemtudomány az emberi természet olyan erejére apellál, amely megszünteti korlátait, képessé teszi gondolkozását, képzetalkotását arra, hogy ne csak keveset fogjon fel, hanem igen sokat. Igazán nagyon komolyan gondoltam, mikor a napokban azt mondtam Stuttgartban a nyilvános előadáson[1], hogy a szellemi kutatónak mindegy, hogy valaki materialista vagy spiritualista, ez lényegtelen, mellékes. Azon múlik a dolog, hogy megfelelő szellemi erőt fejtsen ki, hogy helyesen haladjon előre. Akinek megvan ez a szellemi ereje, az, ha materialista is, megtalálja az anyagban és folyamataiban a szellemet, ha következetes. A spiritualista sem marad meg annál, hogy a szellemet hajtogassa, hanem belemerül a materiális gyakorlati életbe is, gondolkozását kézzelfoghatóan értékesíti. A szellemtudomány sokoldalúvá teszi az embereket, ezt ma megköveteli az élet, a jövőben pedig még inkább meg fogja követelni. A jövőt előkészítő emberiségnek erre van szüksége. Aki ismeri a mai életet és látja a körülöttünk zajló katasztrófákat, az tudja, hogy a jelenlegi katasztrófa mélyebb okai közt van az is, hogy az emberek minden magas tudományos képzésük ellenére egyoldalúak lettek, nem képesek arra, hogy több oldalról közelítsék meg a dolgokat. Hiányzik szellemük mozgékonysága, hogy belemerüljenek a valóságba. A gondolkozás sokoldalúságát a szellemtudomány adja meg.

Az érzésnek is nyújt valamit a szellemtudomány. Mert aki a szellemtudománynak megfelelően akar gondolkodni, és meg kell szoknia ezt a sokkal mozgékonyabb világot, az felszabadít valamit, ami egyébként csak sejtve él az emberben, így pedig kibontakozhat. Születésünkkel magunkkal hozott érzésünkben a világ ritmusa él. A világ ritmusa sokkal inkább bennünk él, mint gondolnánk. Ez még számszerűen is bizonyítható, de csak kevesen ismerik a lét titkait. Ne restelljék ezt a gondolatmenetet követni, ahogyan saját szervezetükben és folyamataiban benne él a világ egész ritmusa. Tudják, hogy a napkelte minden évben eltolódik egy kevéssel. Ha régi korokba megyünk vissza, a Nap úgynevezett tavaszpontja a Bikában volt, majd a Kosban, de minden évben eltolódva, most a Halakban van. A Nap nem kel fel minden év március 21-én ugyanott, ezért kerüli meg az egész pályát. Mintegy 25.920 év alatt megy egészen körbe, természetesen látszólag, leírja az egész ellipszist. Ha ma a Halak bizonyos pontjában kel fel, 25.920 év múlva ismét oda tér vissza. Érdekes, hogy ha ezt a mintegy 25.920 évet, a régi görögökhöz hasonlóan, egy nagy világévnek tekintik, akkor egy napját keresve, háromszázhatvanöttel kell osztaniuk. Mennyi akkor a nagy világév egy napja? Mintegy 70-71 év. Ez átlagosan az emberi élet, ha megöregszik. Ha a Földön eltöltött emberi életet egy napnak veszik, úgy az egész platóni év 365-ször annyi. Ennyi szükséges a Napnak, hogy egyszer körbejárjon a világban, e 365 napból az ember egyet él át egy földi életében. Ez szép ritmus, de még sokkal tovább folytatható. Gondolják el, hogy egy perc alatt körülbelül 18-at lélegzünk. Egy óra alatt ennek hatvanszorosát, és ezt még 24-gyel szorozva kapjuk a napi lélegzés számát. 18x60x24 pedig 25.920. Vagyis egy nap alatt annyiszor lélegzünk, ahány földi év alatt a Nap saját évén áthalad. A lélekzet belső ritmusa azonos a napjárás külső ritmusával. Különös, hogy egy nap alatt 25.920-szor lélegzünk. Egy napot bizonyos értelemben egy lélegzetvételnek tekinthetünk, mert reggel testünk és étertestünk belélegzi énünket és asztráltestünket, este elalváskor kilélegezzük őket. Tehát be- és kilégzés. Hányszor történik ez a nap egy napján, mintegy 70-71 év alatt? Ezt a lélegzést, egy nap életét – számítsuk ki – megközelítően 25.920-szor végezzük el. 71 év alatt ugyanis ennyi napot élünk meg. Az egyes lélegzetvétel tehát úgy aránylik az egész 24 órás nap-lélegzetvételeihez, mint a tavaszpont egy éves eltolódása a Nap 25.920 éves eltolódásához. Az egyes ember földi élete a 25.920 éves nagy Napévhez képest olyan, mint egy nap, életünk 24 órás napja, ugyanannyiszor foglaltatik 71 éves életünkben, mint az év a Nap körüljártában. Gondolják el mit jelent, hogy a Nap sütötte kozmosz csodálatos ritmusába úgy illeszkedünk, hogy emberi életünk tisztán számszerűen a kozmosz hatalmas szféráinak zenéjét fejezi ki.

Ha az ember érzelmeivel elmerül ezekbe a dolgokba, akkor átéli mikrokozmikus mivoltát a makrokozmosszal szemben. Átéli, hogy emberi természetében az egész végtelen nagy isteni világ saját képmását alkotta meg. Ezt azonban át kell élni, át kell érezni. Végső soron a szellemtudománytól ered, hogy önmagát átéli, átérzi az univerzumban, a világ egész szellemiségében. Kitárulunk a világ felé, míg egyébként énünk szűk korlátai közé zárkózunk. Különben nem tudjuk, hogy Isten képmásai vagyunk, most kezdjük átélni, hogy az isteni világ képei vagyunk, mikrokozmoszok a makrokozmoszban. Érzelmeinkkel tanulunk önismeretet. Ez fokozatosan, lassan történik. Mondhatnám, ahogy életünk napjain lassan áthaladunk, a szellemtudomány átélése hívja elő bennünk a világ átélését. Ezt meg kell szereznünk, mert a világ átélése inspirálja az embert az emberiség eljövendő nagy feladataira. Bármilyen különösen is hangozzék: az emberek nem lesznek képesek az emberiség követelményeinek megfelelő gyárakat építeni, vagy földeket megművelni, ha ezt az érzést ki nem fejlesztik, még 50 évnek sem kell eltelnie! A jelenlegi katasztrófa csak annak a zsákutcának a megnyilvánulása, ahová az emberiség került. A világ tovább haladt, de az emberi gondolatok és érzések még nem jutottak elég messzire, ezért nem elegendőek a világ igazi átélésére, és az emberiség munkájának harmonizálására. Az emberiséget arra ítéli, hogy a szociális együttélésben egyre több diszharmónia alakuljon ki, és egyre több hadianyag szóródjék szét a világon, ha érzéseiben nem találja meg a harmóniát a kozmosszal, hogy minden cselekedetébe belevigye, még a legmindennapibbakba is. A szellemtudomány így függ össze azzal, aminek közvetlenül bele kell áradnia a legkülsőségesebb kultúra folyamatába, mert különben az emberiség nem jut ki a zsákutcából. A jövőben nem tarthatnak fenn gyárakat, iskolákat, ha fogalmaikat nem az univerzum nagy feladataiból bontakoztatják ki. Már most is ez volt a feladat, de az emberek nem vették figyelembe, ezért következett be ez a katasztrófa. A mélyebb okok az elmondottakban rejlenek. Az emberiségnek tekintetbe kell vennie az isteni intelmet, amely katasztrofális eseményekben nyilvánul meg. Meg kell tanulnia, hogy tudatos kapcsolatba kerüljön a kozmosszal, másként már nem jut előre.

Hadd mondjak el egy példát, amit ma még sokan ostobaságnak tartanak, mások meg őrült eretnekségnek. A kémia területén például valóban nagy előrehaladás történt, de a világ előbb említett átélése nélkül. Ezt az átélést kell a jövőben kifejleszteni: a laboratóriumi asztalnak oltárrá kell válnia. A természetnek végzett szolgálatban, még a kémiai kísérletben is tudatosulnia kell a laboratóriumi asztalon működő nagy kozmikus törvényszerűségnek, amikor valamilyen anyagot elegyítünk egy másikkal, hogy a csapadékot vagy más egyebet megkapjuk. Az embernek benne kell éreznie magát az egész világmindenségben, úgy másként fog munkához látni, és egész mást is talál, mint amit ma találnak. Ez nagysága ellenére sem tud megfelelő termést hozni, mert áhítat nélkül találták, érzésüket nem hatotta át a világmindenség harmóniája. Hányan absztrahálták a püthagoraszi-szférák zenéjét![2] Pedig itt a szférák zenéjének érzése a világegyetemen átlüktető ritmus átélése. Nem absztrakcióra kell gondolnunk, ezt az eleven érzés fogadja be.

Mi történne, ha az érzésben nem lépne fel a lélek kitárulása? Éppen azt mondtuk, hogy a gondolkodás, képzetalkotás területén jelenik meg a gondolkodás mozgékonysága, a gondolkodás és képzetalkotás sokoldalúsága. Az érzelmekben a kitárulásnak a világgal szemben való nyitottságnak kell megjelennie. Ellentéte a banalitás, a filiszterség – láthatják közeledését, ha kissé bátran szemlélik a világot. Mit hozott az újabb kor nagy, sok materialista gondolkodó „áldásos” kultúrája az embernek? A lélek mélyén banalitás, filiszterség rejlik. Ezeket csak a lélek nyitottsága, kitárulása győzheti le, ha mikrokozmosznak érzi magát a makrokozmoszban, és tisztelni tudja a világon átsuhanó és átlüktető isteni szellemiséget. Ahogyan a szellemtudománynak gondolati téren le kell győznie az intellektuális korlátozottságot, úgy az érzések területén a banalitást és filiszterséget kell legyőznie.

Az akaratra tekintve tárul elénk a harmadik terület. Kezdetben sokfélék az akaratra vonatkozó jelenségek. Csak a pszichológus, a lélek ismerője látja, hogy itt mi készül, de ez be fog következni. Az emberek persze ma másként viselkednek, de az emberiség fejlődésének mélyebb útját átlátva észrevehető, hogy akarati téren mi sem elterjedtebb az általános emberi életben, mint az ügyetlenség – az újabb időkben sokkal inkább, mint régebben. Az ügyetlenség a jövőben az emberiség fejlődésének iszonyú bajává fejlődhet. Gondolom, már ma is világosan észrevehető, hogy az embereket úgy irányítják, hogy egyoldalúan tegyék ezt vagy azt. Ha olyasmibe kell fogniuk, aminek a fogásait nem tanulták meg, akkor nem találják fel magukat. Milyen kevesen képesek ma arra, hogy szükség esetén – engedelmet, hogy ilyesmit említek -, felvarrják a nadrággombjukat. Kevés ember képes rá, hogy olyasmit végezzen el, ami más, mint amit a legszűkebb értelemben elsajátított. Ennek nem szabad bekövetkeznie az emberségben. Elsatnyulna az a szellemi örökség, amit az emberek születésükkel hoztak le a szellemi világból, ha olyan egyoldalúakká válnának, ahogyan az „áldásos” kultúra gyakorta megköveteli. Aki csak elméletileg nézi a dolgot, az nem látja az összefüggéseket. Aki azonban igazán életteljesen sajátítja el a szellemtudományt, az az egyoldalúság belső ellenfele; mert a szellemtudomány olyan hangulatot ébreszt az emberi lélekben, amely itt is sokoldalúsághoz vezet. Ha nem csak fejükkel veszik fel a szellemtudományt, hanem úgy belehelyezkednek, hogy lelkükben lüktet, mint testükben a vér, akkor bizonyára szert tesznek bizonyos környezetükhöz való alkalmazkodóképességre is. Képesek lesznek olyasminek az elvégzésére is, amit egyébként egyszerűen nem tudnak. Kialakul az akarati ügyesség, az ember alkalmazkodni tud környezetéhez. Persze, ha akarják, azt mondhatják, hogy a Társaságban lévő antropozófusokon nem veszik észre, hogy túlságosan ügyesebbek, életrevalóbbak lettek. Sokan ezt mondják. Nem én mondom, de ezt mondják. Ez másból ered. Még nem jutottunk el odáig, hogy az emberek lelkében úgy lüktessen az antropozófus élet, mint testükben a vér, bekerült kívülről az a rossz szokás, hogy mindent csak az értelembe, az intellektusba vesznek fel. Sokaknak a szellemtudomány is csak elmélet, csak gondolják, de nem ez a lényege. Ha csak gondolják, akkor mindegy, hogy szellemtudományos, vagy szakácskönyvet olvasnak. Utóbbi esetleg még hasznosabb lesz. A szellemtudományt olyan komolyan kell vennünk, hogy valóban megragadja az egész embert teljes lelkében. Akkor hatni fog a végtagokra, mozgékonnyá teszi őket, az ember alkalmasabbá válik az életre. Itt mindenesetre arról van szó, hogy a tények belső meggyőződésünkké váljanak, a külső meggyőződés nem elég.

Aki ismeri a szellemtudomány belső életértékét, az tudja, hogy ha életteljesen és életerősen fogadják magukba, az ember fizikai életét is meghosszabbítja. Persze mondhatják, hogy valaki csak 45 éves lett, más meg éppenséggel csak 27! De tegyük fel a kérdést, hogy milyen idős lett volna a 45 évet megélt ember, ha húszas éveiben nem veszi fel a szellemtudományt? Tegyük fel ezt a kérdést! A külső bizonyítási módok belső dolgokra nem érvényesek. Ezekre vonatkozóan nincs értéke a statisztikáknak és hasonlóknak. A statisztikának nagy értéke van a külső életben, de itt is csak külső dolgokra korlátozódik és az életelveket egyáltalán nem ragadja meg. Ez egyszerűen belátható: teljesen jogosult, hogy a biztosító társaságokat a statisztika és aritmetika alapján rendezik be; az ember előrelátható élettartamához igazodva biztosítják. De kinek jutna eszébe, hogy meg kellene halnia, amikor a valószínűség-számítás alapján bekövetkezik halálának éve! A valóság számára mégsem tekintik mérvadónak azt, ami a külső élet számára az. A statisztika, valószínűség-számítás, külső élet számára képviselt értékének jelentősége megszűnik, ha a szellemiség meggyőző ereje elindul. Ezt azonban csak akkor veszik fel, ha eleven életelixírként fogadják be a szellemtudományt. Akkor azonban úgy válik életelixírré, hogy az ember beleilleszkedik a körülményeibe.

Akkor megváltoznak a dolgok. Egyszer nagyon elszomorodtam – mondhatják, különös ember, ezen szomorkodik -, amikor vendégségben voltam és a ház ura mindig pontosan mérlegen lemérte, hogy mennyi húst és főzeléket egyen. Minden egyes ételt le kellett mérnie! Képzeljék el, milyen bizonytalan ösztöneik volnának az embereknek, ha mindenki le akarná mérni az étkezéseknél a rizst és a kelkáposztát. Ezt a bizonytalanságot a tisztán intellektuális tudomány idézné elő, mert csak statisztikusan tudja kimutatni a külső dolgokat. De nem arról van szó, hogy ösztöneinket elveszítsük, – az intellektuális képzés révén ez történik – hanem hogy spiritualizáljuk, hogy szellemileg váljunk olyan biztosakká, mint amilyen az ösztön egyébként.

Ezt kell különösen aláhúzni, mikor az akaratot vesszük szemügyre. Az akaratba belehúzódik a szellemtudomány, elkészíti, így lesz az ember ügyes környezetében, észre sem veszi, hogy voltaképpen hogyan is növekszik bele környezetébe. Míg a szellemmel összefonódik, belenő környezetébe.

Meg kell tanulnunk a szellem átélését. Ez a szellemtudomány révén történik. A jövőben az emberiségnek egyre nagyobb szüksége lesz arra, hogy átélje a szellemet.

Hogyan éli át az ember azt, ami születésével vagy fogamzásával hoz magával? Képzeljék el, hogy bizonyos távolságban elsütnek egy ágyút. Hallják a dörgést, a fényt valamivel előbb látják. De gondolják el, hogy az ágyú mellett állnak, és valahogyan a hang sebességével kilövik önöket. A hanggal elszállnak a levegőben ugyanolyan sebességgel: akkor nem hallanák a hangot, ahogyan a hang sebességével mozdulnának el, nem hallanák többé. Ezért nem veszik észre az emberek a szellemet, mivel születésüktől halálukig ugyanolyan sebességgel haladnak, mint ahogyan a szellem működik. Ahogy felveszik a szellemtudományos igazságokat, más sebességük lesz, mint testüknek. Ezért más fényben kezdik látni a világot. Ahogyan a hangot észlelik, mert más a sebességük, úgy észlelik életük folyamán a szellemet, ha más tempót vesznek fel, belső nyugalmat hoznak létre, ahogyan „A magasabb világok megismerése” című könyvemben olvashatják. Tehát nem a testtel történő együttélés, hanem más tempó felvétele! Ez rendkívül lényeges, ezt az emberiségnek általában el kell sajátítania.

Az emberek ma nem is veszik tekintetbe, hogy a régebbi korok valójában milyenek is voltak. A történelem csakugyan valami fable convenve [konvencionális mese], de ezzel most nem foglalkozunk. A régebbi korokban a nevelés más volt. A régi nevelés sokkal több gondot fordított a lelki életre. Ez a tisztán intellektuális élet valójában csak az utóbbi 4-5 évszázadban került felszínre. Ez nem veszi tekintetbe, hogy az ember sokrétű lény. Az ember intellektusa alakítható: fejlődésre képes, de sajnos nem az egész emberi élet során, különösen a mi mai korunkban nem. Az emberi fejhez kötődik, és a fej legfeljebb 28 éves korunkig fejlődésképes. Az embernek háromszor olyan hosszú időt kell eltöltenie a Földön, mint ameddig fejének fejlődési képessége terjed. Fiatal korunkban intellektuálisan fejlődésképesek vagyunk, de csak mintegy 28 éves korunkig. Egyéb organizmusunk egész további életünk során fejlődésképes marad, és egész életünkben kíván is tőlünk valamit. Ma az emberek csak fejükhöz szóló tudást kapnak, nem szívükhöz szólót. A szív tudásának azt nevezem, ami az egész szervezethez szól, a fej tudásának pedig azt, ami csak intellektuális és csak a fejhez szól. A fejnek azonban állandó kölcsönhatásban kell lennie a szívvel, morálisan és lelkileg is. Ez ma nem történhet meg, mert gyermekeink szívének, mondhatnám, egész többi organizmusának igen keveset adunk, csakis a fejük kap valamit. Az ember eléri 35. életévét, és legfeljebb fejhez kötött tudása van. Legjobb esetben emlékszik arra, amit felvett. Tisztán intellektuálisan emlékszik a tanultakra. Kérdés azonban, hogy a mai oktatás el tudja-e érni, hogy későbbi életünkben ne csak emlékezzünk arra amit tanultunk, hanem szeretetteljes érzésekkel gondoljunk vissza ifjúkori tanulmányainkra; hogy valóban megvan-e még amire tanítottak, úgy, hogy fel tudjuk eleveníteni. A szellemtudományos nevelési ideálnak éppen annak kell lennie, hogy az ember ne csak emlékezzék. Ma bizony még erről nincs szó. A vizsgát leteszik, és azután elfelejtik, amit bebifláztak. De tegyük fel, hogy visszaemlékeznek rá: vajon édenkert volt az iskola, ahová szívesen gondolnak vissza? Úgy emlékeznek rá, hogy visszagondolva az élet hajnala sugárzik rám és most idősebb koromban újjá alakul bennem, ahogyan öregszem; úgy tanították, hogy átformálhatom nem csak emlékszem rá, de meg is változtatom, megújul bennem.

Az ember lelki tartalma akkor lesz életteljessé, ha a szellemtudományos alapelvek egész nevelésünket, egész szellemi kultúránkat megújítják. Akkor egyre ritkábbak lesznek az emberiségben a korai öregedés hatásai. Aki az emberiség fejlődését követi, az tudja, hogy a 15. század előtt a legöregebb emberek sem voltak olyan öregek, mint ma a legfiatalabbak. Az aggastyán jelleg pusztítóan terjed. Ez csak úgy gátolható meg, ha éppen olyan kedélyállapot lép fel, hogy fiatalkorunkban olyasmit kapunk, amit öreg korunkban átformálhatunk, ami megújulhat bennünk; amire tehát nemcsak emlékezünk, hanem átformáljuk, mert mintegy édenkertre gondolunk vissza. Ezt a szellemtudomány hozza igazi életelixírként a mindennapi életbe. Az iskola teljesen más lesz. Tudni fogják, hogy ott az ember egész életére kell gondot viselniük. Mert amit a gyermeknek nyújtanak, az időskorban egészen másként nyilvánul meg. Mondjuk, hogy a gyermeknek bizonyos dolgokat olyan formában nyújtanak, hogy csodálattal, tisztelettel tud felnézni valamire. Ez időskorában ismét előtérbe kerül. A közbülső időben inkább visszahúzódik, időskorában lép fel és képessé teszi arra, hogy gyermekekre jó hatással legyen. Vagy ahogyan egyszer egy nyilvános előadáson elmondtam[3]: aki gyermekkorában nem tanulta kezét összekulcsolni, az időskorában nem tud áldani. Az a belső érzés, ami kezének összekulcsolásával összefügg, az idősebb korában mintegy átváltozva az áldás képességében jelentkezik. Ha csak a mai képzést követjük, akkor nem is tudjuk, hogy mit adunk a gyermeknek későbbi korára azzal, amit az ifjúságnak nyújtunk, a 7-től 14 éveseknek és még előbb, a 14 éven felüliekről nem is beszélve. Ez igen komoly dolog, mert ezzel alapozzák meg mindazt az önteltséget, amit ma az ifjúságba oltanak, az önhittséget és előítéletet, mintha már valamilyen állásponton lehetnének. A legfiatalabbaktól hallhatjuk ma: ez nem az én álláspontom. Mindenkinek van álláspontja. 20 éves korában természetesen még nem lehet álláspontja. Ezt a tudatot ma nem segítik elő.

Mindezek úgy foglalhatók össze, hogy ismét a valósághoz kell közelíteni azt, ami az emberben él. A valóságot egészséges kapcsolatba kell hozni az emberi lélekkel. Ez a szellemtudomány ideálja, az emberi léleknek a valósághoz fűződő kapcsolatáról. Ma az élet nagy területén minden valóságtól elrugaszkodva beszélnek. Aki megérti, hogy az emberi lélekben milyen valósághoz fűződő kapcsoltnak kell élnie, annak olykor már a mai gondolkodás formája is gyötrelmes. Ha a tanár így gondolkodik, akkor a gyermek öntudatlanul átéli ezt a gyötrődést. Jelen voltam például egy igen híres irodalomtörténész professzor székfoglaló beszédén. Így kezdte: ezt is, azt is kérdezhetjük. Egész sor kérdést tett fel, ezekre kapunk választ a szemeszter során. Aztán így szólt: Uraim, kérdőjelek erdejébe vezettem önöket! – El kellett képzelnem a kérdőjelekből álló erdőt! Gondolják el, milyen valakinek a képszerű reális képzetalkotása, aki kérdőjelek erdeje előtt áll, anélkül, hogy a képet lelke elé rajzolná! Alábecsülik ezeket a dolgokat. Pedig a valósághoz fűződő életteljes kapcsolatra kell törekednünk.

Egy államférfi nemrég azt mondta: A szomszédos monarchiával való kapcsolatunk az a pont, amelynek egész eljövendő életünk politikai irányává kell válnia. Képzeljék el: egyik állam másikhoz való viszonya egy pont, és ez a pont iránnyá válik. Nem is lehet a valóságtól jobban elrugaszkodni. Képzeljék csak el az ilyen lelki élet egész konfigurációját, amely olyan távol van a valóságtól, hogy ilyen fogalmi vázakat fabrikál! Az ilyen lelkiélet azonban a külső szociális élettől is ugyanilyen távol van, nem merül bele. Amit elgondol, az nem valóságos. A szellemtudományban lehetetlen, hogy a gondolkozás olyan valóságnélkülivé váljék, mint azok a fogalmi vázak, amelyekhez az újabb időkben lassanként eljutottak. A jelenkor oly öntelt, hogy igen praktikusnak képzeli magát. Pedig csak iskolás lett, életidegen lett. Egy eljövendő korban úgy jellemzik majd korunkat, hogy furcsa módon sok mindenkinek imponálva működött a világ iskolamestere, Woodrow Wilson[4], aki gondolkodásában vékony szálon sem függ össze a valósággal, minden szava nélkülözi a valóságot. Mégis megcsodálják, és ebben kevéssé gátolja őket, hogy háborút viselnek ellene. Éppen a középhatalmak hívei közt van ma Wilsonnak sok csodálója! A jövőben különösen nehezen értik majd, hogy hogyan találta ki a valóságtól elvonatkozott politikai programokat, ahol leszögezték a világszerződések vad ötleteit, a népek békeszerződéseit és így tovább. Ha ez ilyen könnyű volna! Az absztrakt gondolkodók már a sztoikusok óta ezeken gondolkodnak! A mai wilsoni eszmék itt voltak, amióta csak emberek élnek. Az egészséges gondolkodás természetesen azt mondja, hogy mivel mindig itt volt, és nem lehetett realizálni, így nem egészséges. A mai gondolkodás elidegenedett a valóságtól, ezért is leli örömét az ilyen nem valóságos gondolatokban.

Ezek a dolgok a legmélyebb életelvekkel és impulzusokkal függenek össze. A ma uralkodó zűrzavar és káosz onnan származik, hogy az emberiség olyan gondolkodáshoz jutott, amit a gyakorlati élet irányítására alkalmasnak hisz, pedig az igazi valóságtól alapjában véve igen távol van. Az emberiségnek azt az ideát kell kapnia a szellemtudománytól, hogy az igazi valósághoz olyan intenzív erőket fejlesztő energikus gondolkodással kapcsolódjék, hogy a valóságba be tudjon hatolni. Ezt kicsiben kell elkezdenünk, már a gyermek érzékét a reális elképzelhető dolgokhoz nem absztrakt fogalmakhoz kell fejlesztenünk, persze előbb nekünk is létre kell hoznunk a hozzájuk fűződő kapcsolatot. Aki a halhatatlanság eszméjét a bábból kibújó pillangó képével akarja tanítani a gyermeknek, de nem hisz a halhatatlanságban, az megtanítani sem tudja. De ha szellemtudomány talaján áll, akkor tudja, hogy a lepke, a halhatatlanság igazi világszellemtől megalkotott képe. Mi magunk is hiszünk ebben a képben, és csak olyasmit választunk, amiben magunk is hiszünk, mert tudjuk, vagy törekszünk megismerésére. Ennek révén próbálunk a valóságba merülni, és túljutni azon az egoizmuson, amely a gondolat absztrakcióját keresi. A valóság szellemébe igyekszünk hatolni, és így találunk rá azokra az utakra, amelyekre az újabb emberiségnek szüksége van, annál is inkább, mert éppen a magukat praktikusnak nevező emberek hagyták el ezeket leginkább. Pedig nem praktikusak, csak elszegényedtek és elszegényedésüket brutálisan rákényszerítik az emberiségre. E súlyos helyzetbe csak az jelent segítséget, ha az emberiség megkeresi a szellemet, és a szellem révén a valóságot.

Ezt akartam ma elmondani, ezt az érzést kell elsajátítanunk az emberi léleknek a világhoz fűződő kapcsolatáról, a szellemtudománytól a lélek megkapja ezt az alaphangulatot. Ez az alaphangulat még fontosabb, mint az egyes szellemtudományos igazságok, ezzel haladunk át az életünkön, ha a szellemtudomány fejlesztette bennünk.


[1] 1918. április 24-én, „Az érzékfeletti ember és az akarat szabadságának és a halhatatlanságnak a kezdetei a szellemtudomány szerint”

[2] Püthagorasz (Kr.e. 582-493). Püthagorasznál a szférák zenéje Rudolf Steiner szerint „A szellemi világ hangzása” (1906. augusztus 31-én tartott előadás, „A teozófia kapuja előtt” GA 95-ből).

[3] 1909. október 20-án „Az áhítat missziója” „A lelki élet metamorfózisai”-ban. GA 58.

[4] Woodrow Wilson (1856-1924). Az Egyesült Államok elnöke 1913-1921 között.

Az idő jelei. Kelet, Nyugat, Közép-Európa

Ulm, 1918. április 30.

[Az ,,Isten” szó eredete. A Föld teste, a Föld lelke, fizikai kultúra, szellemi kultúra. Az egyházak. Kit tisztelnek általában ,,Istennek”? A Kelet és az új szellemiség. A leninizmus, mint a legsűrűbb irónia. Tagore, Közép-Európa feladata a Kelet és az anglo-amerikanizmus között.]

Szellemi mozgalmunk ulmi barátai azért jöttek össze egy idő óta, hogy itt is foglalkozzanak szellemi mozgalmunk gondolataival, törekvéseivel, impulzusaival. Mint külső barátok azért találkozunk ma velük, hogy együtt emlékezzünk meg arról az eseményről, hogy mozgalmunk barátai Ulm városában is összejöttek egymással[1]. Komoly, súlyos időkben jöttek össze, ez az idő fontos jelekkel szól az emberiség lelkületéhez. Ezért ez alkalommal megemlékezhetünk ma az emberiség olyan nagyobb szellemi összefüggéseiről, amelyekbe szellemi mozgalmunk beleilleszkedik korunkban és a közeljövőben is. Azt szeretném mondani: Fordítsuk tekintetünket a legközelebbi emberi érdeklődésünkhöz szellemileg is kapcsolódó tényekről a mozgalmunkkal összefüggő átfogó jelenségek felé.

Tudjuk, hogy jelenkorunkban a szellemi impulzusaink jegyében összefogó egyéneknek mélyen át kell szívükben, lelkükben érezniük, hogy olyasmit akarnak keresni, amit korunkban semmilyen más szellemi mozgalom vagy törekvés sem nyújthat, és ez éppen azzal függ össze, amit az embernek korunkban és a közeljövőben kell lelki síkon keresnie, ha emberi mivoltának a szó teljes értelmében tudatára akar ébredni. A mozgalmunkban kifejezésre jutó keresés során sok ellenfelünk támad. Éppen ellenfeleink vélik úgy, hogy meg kell védeniük valamilyen szempontból az emberiség fejlődésének valódi értékeit az emberi szellem olyan eltévelyedéseitől, mint amilyen, szerintük, a mi mozgalmunk adottsága. Így sok vallásos vagy látszólag vallásos hangulatú ember véli jelenkorunkban, hogy mozgalmunk alkalmas az igazi vallásos elmélyedéstől való eltávolításra.

Némileg felületes, de nem kevéssé találó megítéléssel mindenesetre ezt az ellenvetést tehetnénk az ilyen kijelentéssel szemben: Enyhítette- e vajon, ha már nem is akadályozhatta meg jelenkorunk szörnyű katasztrófáját például az utóbbi századokban képviselt keresztény eszme, az emberiség megfelelő felemelésével? – Nem volt rá képes. De akik sohasem akarnak az eseményekből tanulni, azok abból sem tanultak, hogy a vallásos élet századok, sőt évezredek óta a nekik megfelelő értelemben bontakozott ki, és most ennek ellenére kitörhetett ez a katasztrófa az egész Föld kerekén. Ez kézenfekvő kérdés, de gondolatainkat mégsem ebbe az irányba tereljük. Bevezetőben ma egy másik, igen kevéssé figyelembevett kérdést vetünk fel, amely azonban jelenkorunk igen mély jelenségeivel függ össze.

Tudják-e, hogy mai tudósaink, filológusaink számára mely szó eredete, keletkezése a legkevésbé ismert? Tudják-e, hogy melyik szónál tapasztalható leginkább, még a segítségül hívott legtudományosabb művekben is, hogy nem ismert az eredete, tulajdonképpeni jelentése? Az „Isten” szó nyelvi és szellemi eredetét keresik merőben hiába a tudós segédeszközökben. Az Isten szó nyelvi és szellemi eredetéről ma egyik tudomány sem képes felvilágosítást nyújtani. Ez mégiscsak különös. Mert ez a tény nem csupán külsőségekre utal, a tények valamilyen sorrendjére, hanem olyasmire, ami egész mélységesen összefügg az ember érzületével. Az emberek valamennyien úgy vélik, hogy mondanak is valamit, mikor az Istenségről, Istenhez fordulásukról beszélnek. De jelenkorunk minden tudományos eszközével sem képesek az Isten szó eredetét valahogy megadni. Ez arra utal, hogy jelenkorunk legtöbb embere valójában egyáltalán nem tudja, hogy miről is beszél, amikor vallásos, vagy más szellemi területen szól. Bárcsak elég mélyen felfognánk, hogy mit is jelent valójában, ha az emberek nem tudják, miről beszélnek, amikor úgy vélik, hogy az ember lelki törekvésének legbensőségesebb összefüggéseiről szólnak! Akik jelenkorunk különféle szellemi zűrzavaraiból szellemi impulzusainkhoz igyekeznek eljutni, ösztönösen átérzik ezt, ha nem is egészen tudatosan. Az antropozófiai irányú szellemtudományból eredő szellemi impulzusok, korunk legégetőbb igényeivel függenek össze, ezt mindig újra hangsúlyoztam azokban az időkben, amikor jelenkorunk súlyos vihara már voltaképpen régóta gyülekezett.

Emlékeztethetek egy többször elmondott mondatomra, amelyet, a mozgalmunkat évek óta követő barátaink jól ismernek. Többször elmondtam, hogy a Föld különböző népei a legutóbbi három-négy évszázad során kereskedelmi, ipari, banki és egyéb vonatkozásban egységet alkottak. Utaltam rá, hogy a modern közlekedési eszközök és az általuk nemrég még az egész Földön áthúzódó forgalom a külső gazdasági élet egységét borította az egész Földre. Fennállt a fizikai földi élet egysége. Egy New Yorkban kiállított csekket Tokióban, Berlinben vagy bárhol beválthattunk. A háború előtti években mindig hozzáfűztem ehhez a tényhez azt a követelményt, hogy lélekre nemcsak az emberi testnek van szüksége, hanem minden testnek, nem élhet lélek nélkül. Ami kereskedelmi, ipari és más vonatkozásban fizikai testként terül el a Földön, annak olyan lélekre van szüksége, amely lehetőséget ad ahhoz, hogy az emberek ugyanúgy megértsék egymást szellemileg is, mint kereskedelmi és pénzügyi vonalon. Többször elmondtam, hogy érdemes arra törekednünk, hogy a Föld testének lelket adjunk[2].

Ilyesmi bizonyára nem alakul ki egy nap alatt, időre van szüksége, és amit itt kimondok, az nem korunk kritikája, csak jellemzése; fel kell gerjesztenie az emberi lelkekben a cselekvés, gondolkodás, érzés és akarat impulzusainak igényét. Nem vádol, csak kimondja, hogy minek kell történnie. Így nem szemrehányásképpen mondtam, hogy amikor a legutóbbi évtizedekben különösen intenzíven alakult ki a Föld közös teste, akkor az emberek elmulasztották ennek közös földi lelkét kialakítani. Hiszen ez a közös földi lélek csakis úgy található meg, ha az emberrel azt értetjük meg, ami szellemi tekintetben annyira közös az embereknél, mint fizikai tekintetben a Nap, ezt pedig az antropozófus irányú szellemtudománynak kell az emberiségben elterjesztenie.

Ezt azonban eddig elmulasztották. Mostani katasztrofális korunkban olyan iszonyú módon éljük át hogy az emberiség igazi zsákutcába került, mint ahogy ez még sohasem történt meg az emberiség okiratokkal követhető fejlődésének történetében. Ebből a zsákutcából csak akkor fog igazán kijutni, ha rászánja magát arra, hogy hozzáfűzze korunk és a közeljövő számára a Föld lelkének szellemi kultúráját ahhoz a fizikai kultúrához, amelyre az emberiség olyan büszke.

Bármennyire berzenkednek az ellen, hogy a Földnek új szellemiséget igyekezzenek adni, az igazságnak minden körülmények között érvényre kell jutnia. Az emberiség most iszonyú katasztrófában él. Ha az emberiség nem szánja rá magát arra, hogy valóban felvegye az általunk jellemzett új szellemiséget, akkor ezek a katasztrófák egyre újabb, esetleg igen rövid periódusokban fognak visszatérni. Ezt a katasztrófát és összes következményeit sohasem lehet olyan eszközökkel gyógyítani, mint amelyeket az emberiség már a katasztrófa kitörése előtt is ismert. Aki még ebben hisz, az nem az emberiség földi fejlődésének értelmében gondolkodik. Ez a katasztrofális kor addig fog tartani – mégha közben látszólag néhány évre át is hidalhatják -, míg az emberiség nem értelmezi az egyetlen helyes módon, tudniillik olyan jelnek tekintve, hogy az emberek a tisztán fizikai életet átható szellem felé forduljanak. Ez sokak számára ma még keserű, mivel kényelmetlen igazság, de mégiscsak igazság.

Tegyük fel magunknak azt a kérdést, hogy voltaképpen mi tartotta fenn valamennyire még máig is a szellemi világhoz fűződő kapcsolatot a három-négy század óta egyre intenzívebben megjelenő tisztán materialista földi kultúra ellenére? Akinek tapasztalata van ezen a téren, az tudja, hogy ezt a kapcsolatot voltaképpen csak egyetlen, az emberiség számára nagy horderejű tény tartotta fenn. Valamelyik nap mondta nekem az eredménytelen „Etikai Kultúra Társaság”-ának legutóbbi, egyik legjelentősebb vezetője, hogy sokat gondolkodott azon, hogy noha az emberiség tudja, hogy felvilágosult korunkban csak a materiális világ megértése lehet üdvös, mégis létezhetnek egyházak a különböző államok mellett ilyen felvilágosult korban. Mint mondta, rájött arra, hogy miért léteznek még egyházak. Megoldásával mélységes titkot vélt kifejezni, és ezt a következő szavakba foglalta: Az államok az életet kormányozzák, az egyházak pedig a halált, és mivel az emberek még nem szoktak le arról, hogy a halált iszonyúnak tartsák, ezért az egyház hatalma a halál kormányzásán múlik. – Ez igen materialista gondolkodásmód, mert hiszen azt akarta kifejezésre juttatni, hogy ha az emberek leszoknak végre arról, hogy jelentősnek tekintsék a halálnak az emberi életbe való beavatkozását, és úgy vessék ennek alá magukat, mint az állat, akkor az egyházak elveszítik a hatalmukat.

Ez a kijelentés természetesen teljesen értelmetlen, éppenséggel tökéletes ostobaság, de ha jelenkorunk szellemi életére tekintünk, nem egészen alaptalan. Jelenkorunknak olykor értelmetlenséget kell mondania, hogy önmagát megértse, és kifejezze szellemi mivoltát. A jövőben azt fogják korunk különösen jellemző vonásaként felidézni, hogy a legszellemesebb emberek kénytelenek voltak a 19-20. század fordulóján ostobaságot mondani, ha koruk jellegét valóban találóan próbálták kifejezésre juttatni. Valami igazság mégiscsak van ebben az ostobaságban, mégpedig az, hogy korunk számos emberének a szellemi világgal szinte az az egyetlen kapcsolata, hogy bizonyos vonatkozásban fél a haláltól, vagy nem viseli el azt a gondolatot, hogy eltávozott szerettei valahogy semmivé váltak.

Nem akarjuk félreismerni, hogy ezek a gondolatok még mindig elég jelentősek és összefüggenek az emberi lélek legmélyebb érdeklődéseivel. De a szellemi világhoz fűződő igazi kötődéshez nem vezethet sem a haláltól való félelem, sem pedig egyéb, ezzel kapcsolatos érzés. Ahhoz a szellemi világ igazi, valóságos megismerésére, a szellemi világ valóságának megértésére van szükség. A szellemi világ valóságának ilyen megértése pedig ma csakis azáltal jöhet létre, hogy a természettudományos felfogáshoz szellemtudományos gondolkodásmódot fűzünk hozzá.

Amikor az emberek nem tudják, hogy az Isten kifejezés voltaképpen honnan ered, hogy mi is valójában az Istenség, akkor mit tesznek azok az emberek, akik valamilyen vallásos tisztelet igényéről, Istenségről beszélnek? Mit tesznek azok, akik gyakran mélységesen vallásosnak vélik magukat és úgy tesznek, mintha a legmagasztosabb Istenséget imádnák? Egyáltalán nem mellékes, hogy ezt a kérdést egy komoly pillanatban lelkünk elé tárjuk. Ez a kérdés azt foglalja magában, hogy ki is voltaképpen az az Isten, akiről korunk legtöbb, magát vallásos természetűnek valló embere beszél.

Az emberek elutasítják, ha a szellemtudomány nézőpontjából arról beszélünk, hogy felettünk más lények is vannak, angyalok, arkangyalok, archék, és a többiek. Szellemi lények hierarchiájára tekintünk és a legmagasztosabb Istenséghez hosszú út vezet. Jelenkorunk emberei nem akarják ezt a megismerő szerénységet. Ezt sokszor úgy fejezik ki, hogy nincs szükségük közvetítőre, közvetlenül a legmagasztosabb Istenhez akarnak fordulni. Holott nem arról van szó, hogy hogyan vélekedünk erről az odafordulásról, hanem hogy lelkünkben valóban mit teszünk, mit élünk át.

Tekintsenek arra, amit ma valamelyik elismert vallásos közösség prédikátora az Istenségről felidéz, elmond. Mire vonatkozik ez, ha nem a szavait, de a valóságot követjük? Ez kétfélére vonatkozik. Nem vonatkozhat angyalánál magasabb rendű lényre, aki mindegyikünk felett ott álló vezető lény. Ezt az angyalt imádja, őt nevezi a legmagasztosabb Istennek. Aki ismeri a szavak valóságos tartalmát, az tudja, hogy amit a modern prédikációkban Istenről mondanak, sohasem vonatkozik az angyalnál magasabb rendű Istenre, vagy ha nem angyalra, úgy valaki másra. Ha ugyanis követjük impulzusaik lelki indítékát, annak az eredetét, amit az Istenükről beszélő, a templomban Istenükről prédikáló emberek éreznek, akik sokszor még azt is állítják, mint korunkban némelyek, hogy lelkükben átélik az Istent – bizonyos gőggel „evangelizált embereknek” és hasonlóknak nevezve magukat -, akkor a következőkhöz jutunk: az ilyen emberek saját lényük impulzusát érzik lelkükben, ahogyan ez legutóbbi haláluk és születésük között fejlődött a tisztán szellemi környezetben. Ez a legutóbbi halálunk és születésünk között fejlődött szellemi lény most testünkben van, testünkbe költözött. Amiben most élünk, annak sok tekintetben ez a születéselőtti lény az eredete. Az ember ezt a születéselőtti lényt szelleminek, önmagával egynek érzi. Még a legkülönfélébb irányú, úgynevezett teozófusok is úgy akartak mézédes szellemiséget nyújtani az embereknek, hogy minduntalan azt súgták nekik, hogy minden azon múlik, hogy az ember Istenével egyesüljön. Pedig az ember az Istennel való állítólagos egyesüléskor csak önmagát érzi, a legutóbbi halála és legutóbbi születése közti időszak szellemi-lelki lényét. Amikor sok lelkész és pap a lelkében érzett Istenről beszél, valójában saját énjét sejti, de nem a fizikai testében, fizikai környezetében történő fejlődése során, hanem a halál és születés közti szellemi világban történt fejlődésében. Ezt érzik, és azután imádkozni kezdenek. Mit imádnak? Önmagukat.

Jelenkorunk sok szellemi áramlatából közelít ez hozzánk olyan szívet tépő módon. Ha a valóságnak megfelelően tekintünk ezekre a jelenségekre, be kell ismernünk, hogy az emberek lassanként oda jutottak, hogy tudat alatt, öntudatlanul önmagukat imádják. Ha azután valaki erre rájön, úgy olyan különös formában fejezi ki, ahogy Friedrich Nietzsche[3] tette. Tisztában kell lennünk azzal, hogy aki nem akarja elismerni a hierarchiákat, a szellemi világ csodálatos tágasságát és nagyságát, az csupán az angyalát imádja – ez is egoista imádás -, vagy pedig önmagát. Újabb korunk materialista fejlődésének hatására az emberiség lassanként az önzés ilyen szellemi formájához jutott.

Most azt mondják: mi mindent mesél ez, hiszen ez nem is igaz! Az emberek nem mondják, hogy önmagukat, hogy csak az angyalukat imádják! – Nem mondják, de megteszik; amit mondanak, azzal csak elkábítják magukat a nem kevésbé reális tény ellen. Amit ma mondanak, az sokszor csak az emberiség kábítószere, mivel az emberek természetesen nem akarják maguknak beismerni, hogy voltaképpen miről van szó. Az emberek ma sokszor túlságosan kényelmetlennek találják, hogy belső munkával emelkedjenek a szellemi világokhoz. Ezt nem akarják. Sokkal egyszerűbben akarnak a szellemi világokba hatolni, amilyen egyszerűen csak lehet. Ezért kábítják el, tévesztik meg önmagukat. Ez azonban nem történhet büntetlenül. A világ tovább halad. Az isteni-szellemi akkor is hat a világban, ha nem akarják elismerni. Működik és tevékenykedik benne. Korunk legmélyebb feladata, hogy újra rátaláljon az igazi szellemiséghez fűződő kapcsolatra és leküzdje, kivesse magából ezt a leírt szellemi egoizmust. Ez olyan szívhez szóló, ha megértjük a szellemtudomány jelenkorunkat érintő igazi mélyebb impulzusát. Felhívtam már az előbb a figyelmüket, hogy a világ hatalmas jelekkel kényszeríti majd az embereket, hogy a szellemet megint megkeressék. Léteznie kell azonban a törekvő emberiségben bizonyos magnak, amely beleilleszkedik jelenkorunk egyetlen helyes, igaz, valóságos szellemi törekvésébe.

Látják, a Föld, különböző feladatokat teljesített. Hiszen nem csak az egyes embernek van feladata, az egész Földnek is állandóan megvannak a különböző feladatai. Más volt a feladata a nagy atlantiszi katasztrófát közvetlenül követő kornak[4], az indiai kultúra embereinek, más volt valamivel később a perzsa kultúrában élő embereknek, megint más azoknak, akiknek életében az egyiptomiak és a kaldeaiak voltak hangadók, és ugyancsak más, amikor a görög-római nép adta meg a hangot. Ez egészen a 15. századig terjedően maradt fenn. A 15. század óta megint csak más feladat jut osztályrészünkül. Ez a most kapott feladatunk egészen más, mint ami bármikor is létezett a Földön. Az emberiség jelenlegi feladata a 15. századdal kezdődött és a 4. évezredig terjedően fog tartani. Úgy jellemezhetjük, hogy rámutatunk ennek a földi időszaknak leglényegesebb történéseire.

Ha szellemtudományosan tekintünk vissza a 15. századot megelőző időre, úgy azt látjuk, hogy addig az emberek minden cselekvését bizonyos szellemiség hatotta át. A külső történelem erről mit sem mond el, mert az olyan fable convenve, amelyet az iskolákban, egyetemeken tanulunk. Tanulmányozzák csak igazán, amit az emberek mindennapjaik során műveltek, és amit áthatott bizonyos szellemiség. Korunk jellegzetessége, ennek a szellemiségnek a visszafejlődése, lassanként teljesen meg is kell szűnnie, ha az ember nem fűz a tisztán külső materiális kultúrához új szellemiséget. A tisztán külső viszonyok arra ítélik a földfejlődést, hogy egészen materiálissá váljon. A földfejlődés régebbi korszakaiban a szellemiség bizonyos mértékig önként jelent meg, most ezt szabad belső tevékenységből kell az emberiségnek az adottságokhoz hozzáfűzni.

Ha eltekintünk attól, amit az emberek belső szabadságukból, tudatukból hozhatnak a földi kultúrába és csak arra tekintünk, ami a 15. század óta tartó 5. korszakunkban önként adódik, akkor az derül ki, hogy ez olyan korszak, amelyben a Föld lassanként elhal, az egész kozmosz, az egész univerzum számára. Az 5. korszak a Föld halálának a kezdete. Míg minden előző időszak azáltal járulhatott hozzá az univerzum említett szelleméhez, ami magából a Földből adódott, addig az 5. korszakban kialakult ragyogó kultúra – távíró, telefon, vonat – nagyon jelentős ugyan a Föld számára, de a Földön kívül nincsen jelentősége. Ami az egyiptomiaknál, görögöknél létrejött, abból semmi sem pusztul el a Földdel együtt, ami azonban korunkban a tisztán materialista kultúra terén jön létre, az elpusztul a Földdel, amikor a Föld maga kozmikus holttestté válik. Amit a jelenlegi materialista kultúra hoz létre, az elpusztul a Földdel együtt. Ennek a kornak be kellett következnie. Mert az embereknek szabaddá kell válniuk. Nem kényszerből kellett a szellemet megtalálniuk, hanem a szabad belső tudat cselekvéséből. Ezért érkezett el ez a korszak, amikor mindaz csak külsőleg létezik a Föld számára, amit külsőleg találhatunk meg, és amire olyan büszkék vagyunk, a szellemi világ számára azonban nem létezik semmi sem. Azért olyan kor ez, amely a szellemhez való felemelkedést az ember döntésére hagyja, rábízza az ember belső világára, lelkére, szívére, érzületére, hogy szellemivé akar-e válni, és nem kényszeríti arra, hogy szellemibbé váljon, tőle függ, hogy tönkre akar-e menni a külső, romló kultúrával együtt vagy sem.

Ezt a most kimondott, az emberiség számára mindenképpen szükséges igazságot a szellemtudomány révén láthatjuk be. Amit a szellemtudományos irodalomban találnak, az építőelemeket nyújt annak belátásához, amit most összefoglaltam. De ha a szellemtudomány révén egy kissé felkészültünk, úgy leolvashatjuk ezeket a korunkba belejátszó hatalmas jelekről is. Az emberek azonban még kevéssé hajlamosak arra, hogy az idő jeleiből olvassanak. Gondolják meg a következőt. Aki a legutóbbi évtizedekben kissé körülnézett az emberiség fejlődésének területein, igen különös megfigyeléseket tehetett. Ha azt kérdezte, hogy az emberek hogyan törekednek eljövendő ideálokra, szellemi megújulásra, úgy a dolgok igazi megismerését követve, élénk igyekezetet, szellemi törekvést, szellemi tevékenységet talált, annak felismerését, hogy a Földön változásnak kell bekövetkeznie azon a területen, amelyet a munkások világában, mozgalmában szocialistának szoktak nevezni. Egyfelől tehát a tisztán materiális, de helyes eljövendő ideálok mindig azt kérdezik, hogy hogyan kell a világot átformálni, hogyan kell valami újnak eljönnie.

Ha viszont nem a szocializmus területén kérdezzük meg a kor eszméit igazán megértő okos embereket, úgy a legutóbbi évtizedekben mindenütt rettenetes szellemi sivárságot találunk. Hiszen a mi szellemi mozgalmunk még csak egészen kis csoport, és mint mondják, néhány bogaras, félbolond emberből áll. Az egyházi teológiában a legkülönösebb viták alakultak ki: vajon élt-e egyáltalán Jézus Krisztus vagy sem, Földön túli lény semmiképpen sem lehetett; végül is csak az „egyszerű názáreti emberrel”[5] törődtek. Mit találtak még? Ebben a korban, amikor az emberek „megszabadultak a tekintélytisztelettől” és csak azt az alapelvet követték, hogy „vizsgáljatok meg mindent, és tartsátok meg a legjobbat”, minden területen a tudományos követelmények iránti legvakabb tekintélytiszteletet találták, a történelemtől egészen az orvostudományig. Hiszen senki sem találta nagyon kényelmesnek, hogy sokat tudjon arról, amin az egészségünk múlik; ezt rábízzák ennek a területnek egy szaktekintélyére. Egyszerűen a legszörnyűbb tekintélytisztelet! Annak a maradványain és foszlányain csüggenek, amit a múltból mentettek át, ehhez kényelemből ragaszkodnak. Nem létezik olyan tudatból kiinduló törekvés, hogy az emberiség szellemi vonatkozásban való megújulása szükséges!

Aki képes volt a szellemtudományos megfigyelésre, az észrevette, hogy Európa keleti részén, mondhatnám, a lángok jegyében, tisztán természeti folyamatok révén valamelyest új szellem köszöntött be, és a legszégyenletesebb külső leigázás alatt, még Kelet-Európa tompult lakosságának lelkületében is kibontakozott egy eljövendő kor. Különös, hogy Európa többi részéből a 9. század óta, mintegy Kelet felé tolták el mindazt, aminek a Nyugattól megkímélve kellene fennmaradni[6]. Ez azután az úgynevezett orosz birodalom külső alakjában jelenik meg a különböző századokban, belsőleg különös módon őrzi a régit, és a régi mintegy bebábozott burkában készíti elő az újat, egy későbbi kultúra számára! Azt mondhatjuk, hogy ebben az orosz népben még fennmaradtak a misztérium-kultuszok, ez a nép együtt él a misztériumok képzeteivel. Keveset értett a nyugati elvont vallásos fogalmakból, de mélységes benső lényében sok olyan kultikus formát átérez, amely az ember lelkületét képszerű alakban viszi át az Istenséghez. Keleten az ember saját lelkében érzi a nyugati vallás uralkodójának elnevezését: a „pontifex” a hídverő, a szellemiséghez átvezető híd létrehozója. Keleten még megőriztek azonban a régiből annyit, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy az új materializmustól érintetlenül, legalább szabadon tartsák a szellemiségbe vezető hidat.

Most vessék össze ezzel korunk mai jeleit! Éppen Kelet-Európára zúdult az emberi fejlődés legkeserűbb iróniája! A leninizmusban, a trockijizmusban[7] az emberiség minden magasabb törekvésének karikatúrája érvényesült, a tisztán materialista szocialista eszmék végső torz következményeként és ezt, mint rosszul illő ruhát húzták rá a keleti emberekre. Még sohasem ütköztek össze egymással nagyobb ellentétek, mint a kelet-európai lélek és az emberellenes trockijizmus vagy leninizmus. Ezt nem valamilyen rokonszenvből vagy ellenszenvből, hanem olyan megismerés alapján mondom, amelynek meg kell mutatnia, hogy mi fortyog olyan rettenetesen a valaha is összejött legnagyobb ellentétek egyesítése révén Kelet-Európában. Utaljon ez arra is, hogy az idők jelei milyen lényegeset mondanak el. Mutassa meg mindenekelőtt, hogy a szellemtudományt újra olyan komolyan kezdjük venni, hogy be akarjunk lépni általa a valóságba; Mert behatolhatunk vele jelenkorunk valóságába. Rabindranath Tagore[8] japán szelleméről tartott különös beszédet a japánoknak. Keleti emberként beszél, de a keleti ember ma már úgy beszél, hogy az európai ember is megérthetné egy kissé, ha akarja. Ha elmélyedünk abban, amit Tagore Japán szelleméről mondott és mintegy az egész világnak el akart mondani, úgy azt találjuk, hogy Tagore minden megértő keleti emberrel együtt tudja, hogy a Kelet olyan régi spirituális kultúrát őriz, amelyet a keleti bölcsek gondosan eltitkoltak, és nem engedtek ki a köznép körébe. Ezt a spirituális kultúrát felvették azonban a legújabb korig a szociális intézményekbe. Teljesen spirituális kultúra, de lejárt az ideje. Ez jelenik meg előttünk az egész ázsiai Keleten, mondhatnám, különös, természetellenes módon. Az emberek régi spirituális érzületükhöz nyugati gondolkodásmódot, nyugati kultúra-alakzatokat sajátítanak el. Ebből alapjában véve szörnyűség jön létre, mert különösképpen a japánok alakítottak ki mozgékony spirituális gondolkodást, amely behatol a valóságba. Ha ez társul az európai-amerikai materializmussal, úgy bizonyára túlszárnyalja, ha ez az európai materializmus nem akar szellemivé válni. Mert az európainak nincs olyan mozgékony szelleme, mint a japánnak. Neki öröksége a régi spiritualitás.

Az orosz népszellemet mondhatnám, csodálatos bölcsesség óvta meg mindattól, ami hanyatló fejlődéshez, dekadenciához vezet. De most a leninizmus, trockijizmus akarja megmérgezni, hogy az fertőzze meg, ami az egész földi kultúrából kioltaná a szellemet, ha uralomra kerülne. Ennek természetesen nem szabad bekövetkeznie. A szellemi eredmény azonban azon múlik, hogy rászánjuk magunkat arra, hogy a szellemtudományt ne csak elvont elméletnek tekintsük, ne csupán kényelmes eszközöknek bizonyos belső élvezetül, misztikus álmodozásként bontakoztassuk ki lelkünkben, azzal a kellemes érzéssel áltatva magunkat, hogy a világhoz semmi közünk, és lenézve ezt a hitvány világot, egy szellemi túlvilágba éljük bele magunkat. Ez egy magasabb rendű egoizmus, de mégiscsak egoizmus. Ne foglalkozzunk ilyen misztikával, ilyen teozófiával, csakis az élet olyan szellemi megragadásával, amely valóban felfogja és átéli a szellemet, de általa a valóságot akarja megragadni.

Mindezt feladatnak, jelenkorunk komoly feladatának kell felismernünk. Az ilyesmi azonban olykor kényelmetlen. Bizonyos testvériségek őrizték eddig, és éppen kényelmetlensége miatt tartották titokban a széles tömegek előtt. Ez már nem időszerű. Az az időszerű, hogy az emberek tudatos benső lényükből törekedjenek szabad szellemi életre. Most közölni kell az emberekkel az évezredeken át eltitkolt tényeket. Be kell látnunk, hogy Keleten már létezett a régi letűnt korokban spirituális bölcsesség, de ennek már elmúlt az ideje. Másik spirituális bölcsességnek kell jönnie. Itt az emberek sokszor tévedés áldozatai. Hiszen a keresés mostani korában igen sokan jelentek meg az európaiak kényelmét szolgálva, mivel a mi szellemtudományunk nagyon is nehéz, gondolkodni kell, és ez olyan kényelmetlen! Ehhez szellemi éberség szükséges, és ez az éberség oly kényelmetlen! Ekkor sok olyan ember került elő, aki meg akarta „kímélni” az európaiakat, hogy megkeressék a szellemhez vezető saját útjukat, különféle keleti bölcsességre tanították őket, zarathusztrai bölcsességre, és amire csak lehetett. Az európaiak jól érezték magukat, ha a szellemet nem maguknak kellett megkeresniük, hanem készen kapták a régi Indiából. Ez kábítószer volt, mert a világmindenséget nem akarták a szellem révén keresni. A régi megismerés eszközének megragadásával akarták elkábítani magukat. Ezt a hibát követték el sok Keletre irányuló területen.

Más hibát is elkövettek. Ez azzal függ össze, hogy újabb korunk, amely kultúrájában bizonyos mértékben elhaláshoz vezeti a Földet, olyan öntudatlan igényt kelt az emberben, hogy saját belső lényét keresse. A belső világ keresésének és megtalálásának vágya már itt is van. Egyre többen törekszenek saját belső lényük keresésére! Ez a keresés még az Isten olyan imádásában is álcázza magát, amely voltaképpen az angyal vagy a saját én imádása. Saját benső mivoltának keresése egyre élénkebbé fog válni a modern emberiségben. Mennél több természettudományt és technikát ragadnak meg az emberek újabb korunkban, annál elevenebbé válik a belső lény keresésének ellenhatása. Az emberek sokszor tévutakon keresnek, de azért keresnek. Legkevésbé azok keresnek, akiknek a szellem keresése hivatalos megbízatása; „a megismerés határait”[9] keresik. Azt igyekeznek megállapítani, amit az ember nem tudhat a szellemi világról. Így ma olyan szellemi vezetőink vannak, akik mindenekelőtt azon fáradoznak, hogy közöljék az emberekkel, hogy hogyan nem hatolhatnak a szellemi világba és olyan az emberiségünk, amely keres ugyan, de erről nincs megfelelő tudata.

Ez a legfeltűnőbb jelenség. Ha a földkerekségen valóban meg tudják fejteni a lelkek rejtélyét, úgy az élet nehézségeiben és küzdelmeiben élő laikusoknál mindenütt megtalálják a lélek keresését. Ha azokat a vezetőket keresik, akiknek a szószékről és katedrákról úgy kellene az emberekhez szólni, hogy ezt a keresést kielégítsék, akkor ezek arról beszélnek, hogy a tudomány nem engedi a megismerés határainak átlépését, az ember nem hatolhat a szellemi világba. Kant minden kor számára megállapította az emberi megismerés határait, és aki ezt nem fogadja el, az ostoba. – Ez korunk legfeltűnőbb jelensége. De ez a vágy a legszélesebb körökben is megvan, ha nincsenek is belső mivoltuk keresésének tudatában. Ahol ez a törekvés megvan, ott huzamosabban mégsem elégszenek meg csupán a határokkal, hanem még valami mást is fognak keresni.

Ahogyan Keletről egy régi, elévült kultúra kábítószerét küldték el, úgy a távoli Nyugat másik kábítószert küld az embereknek. Lassanként be fogják látni, hogy a modern korban a szellemnek az ember belső mivoltában történő keresésénél kulturálisan az anglo-amerikanizmus a kábítószer. Az angol-amerikai kultúrának egyfelől az a feladata, hogy szervezze, terjessze a Földön a materializmust, de ezt a feladatot az angol-amerikai lény belső sajátossága révén azzal kapcsolja össze, hogy az embert amerikanizmusok által kábítsa el a szellemnek a lélekben való keresése felől. Mennél keletiesebb jellegűvé válnának Európában, annál jobban elkábulnának a világ spirituális megismerésére vonatkozóan, és mennél inkább angol-amerikaivá válnának Európában, annál jobban elkábulnának az igazi szellemnek, az igazi énnek az ember belső mivoltában való keresése felől.

Ezeket nem sovinizmus kifejtésére vagy valamilyen kozmikus misszióról szóló tirádák közlésére mondtam el, hanem mivel ezeket – a legszerényebb módon – át kell látnunk, hogy megértsük a közép-európai ember felelősségteljes helyzetét. Amióta Lessing, Herder, Goethe, Schiller elmélyítette a szellemet, és amit a német szellemi élet elfelejtett csengéséről próbáltam „Az ember rejtélyéről” szóló könyvemben[10] leírni, mindez azt az elhivatottságot rója a közép-európai szellemre, hogy átsegítse az emberiséget az orientalizmus és az amerikanizmus kábítószerén.

A szellemtudománynak kell elvezetnie oda, hogy átlássuk a Föld szellemi tablójának kitárulását és a lelkünkre nehezedő felelősséget. Tudhatják-e az emberek ma odakint a világban, hogy Közép-Európából milyen spirituális impulzusok juthatnak a világba? Tudhatják ezt? Ezt a kérdést másképpen is feltehetjük: Méltónak mutatkoztunk-e a Herder és Goethe révén indítékot nyert szellemi keresésre? — Kedves barátaim, a szellemtudományban jogosan ajánlják a meditációt. Tudják, hogy mi volna az a csodálatos meditáció, amelyet már a legkisebb gyermekekkel is elkezdhetnénk? Olvassák el Herdernél, ahogy újjáteremtésnek ír le reggelenként minden napkeltét hatalmas kozmikus képben. Olvassák el a Herdernél[11] található számtalan képet „Az emberiség történetének filozófiai eszméi”-ben. Elhangzott, elfelejtették! A napokban mondta valaki, aki komolyan veszi a közép-európai szellemi életet: Sohasem hallottam ezekről Herdernél!

Be kell látnunk, hogy feladat hárul ránk. Hallgassanak meg olyan kínait, mint Ku Hung-Ming[12]. Hallgassanak meg olyan hindut, mint Tagore. Gondolják, hogy ezek az emberek valóban beláthatják a történtek után, hogy Közép-Európa szellemi életében milyen szellemi impulzusok rejlenek? Megnézik, és azt mondják: Élt egy Goethe; még Goethe Társaságot is alapítottak a goetheanizmus ápolására. De mi történt? Az utóbbi években a Goethe Társaság élére vezetőt kerestek: de fel sem vetették azt a kérdést, hogy ez olyan ember legyen, aki a goetheanizmus szellemében működik, aki Goethe után száz évvel a most felfogott spiritualitás értelmében működhetne? Nem, a Goethe Társaság élére egy volt pénzügyminisztert állítottak[13]. Ezt tekinti a külső világ a goethei spiritualitás irányítójának. Éppen egy volt pénzügyminisztert tekintenek a goethei spiritualitás irányítójának. Nem elég a szellemet hangoztatni, a valóságot kell azzal áthatnunk, amit a szellemi szemléletből merítettünk, hogy belevigyük ezt a szellemi szemléletet a valóságba. Ezt a feladatot éppen a közép-európaiak kapták, és ez a feladat már elkezdődött. A szellemtudomány ilyen értelemben éppen annak a folytatása, ami az újabb szellemi élet most említett nagy fordulópontján jelent meg. Évtizedeken át a tisztán materiális szocialista törekvés volt az egyetlen impulzív mozgalom és ennek egy szellemi mozgalomban kellett volna rátalálnia az ellentétére. Ez sohasem késő, de fel kell végre fognunk, hogy mi is a feladatunk, mielőtt még elévül. Fel kell fognunk végre, hogy semmilyen jelszóval sem jutunk előbbre, az emberiséget új szellemnek kell megragadnia. De az emberek elmennek ma a szellem mellett. Erre az élet számtalan példát mutat.

Az ezrével felhozható példák közül, most csak egyet. Egy közismert német újságban megjelent nemrég egy igen okos ember különös cikke. Ez a szellemes ember „lehúzott” egy könyvet, amely szerencsétlen módon „A természet és szellem világából” gyűjteményben[14] jelent meg; iszonyúan leszidta a könyvecskét[15]. A cikket olvasva nem lehetett rájönni, hogy voltaképpen miért is szitkozódik? Mert ebben a könyvben úgy beszélnek az asztrológia és a horoszkóp fejlődéséről, ahogyan egy átlagos mai egyetemi tanár beszél ezekről, aki egészen derék és természetesen nem osztja az asztrológia „babonáját”. A végén kifejti még egy nézetét, leírja Goethe horoszkópját, és voltaképpen azon gúnyolódik, hogy ebben mi minden található. Tehát egy egészen derék egyetemi tanár írta meg a mai álláspontjából. Nem is találhatnánk a könyvecske írójánál tisztességesebb egyetemi tanárt. Fritz Mauthner azonban éktelenül szitkozódik, szerinte a könyv babonát terjeszt. Nem is tudja, hogy miért szitkozódik! Néhány nap múlva jelenik meg a szerző helyesbítése[16], arra utal, hogy teljesen egy véleményen van Fritz Mauthnerrel, hiszen ő is kigúnyolja az asztrológiát és a horoszkópot. A horoszkópot csak annak bemutatására idézte, hogy abból bármit le lehet olvasni. Tehát teljesen egy véleményen vannak. – A „Berlini Napilap”, amelynek Fritz Mauthner azelőtt színikritikusa volt, erre semmit sem válaszolt, nem találta úgy, hogy Mauthner félreértette a dolgot. Mauthnernek sincs egyetlen tisztázó szava sem. Vagyis két teljesen egyetértő ember támadt egymásra a legdühödtebb módon, nem tudni miért. A legcsekélyebb okuk sem volt erre.

Így van ez jelenkorunkban, ez jellemző rá! Az emberek meg sem hallják egymásnak szóló mondanivalójukat; többnyire igen kevés is a mondanivalójuk. Amit azonban kifejtenek, amit egymás ellen felhoznak, az egészen másból ered, mint amit maguknak bevallanak. Teljes érthetetlenségben, irracionalitásban élnek, mert elidegenedtek a valóságtól, és el sem jutnak hozzá.

Ha ezeket átgondolják, átérzik, úgy megérzik lelkükben a szellemtudomány fontosságát, jelentőségét. Aki a szellemtudományt ma gyakorlatiatlannak tartja, az nagyon téves úton jár. Ötven év múlva nem lehet már gyárakat vagy valamilyen munkaközösségeket alapítani anélkül, hogy ezeket szellemtudománnyal hatnák át, mert csakis ez fogja a valósághoz vezető utat megtalálni. A szellemtudományt akkor értik majd meg, ha valóban átlátják, hogy minden régi jelszó zsákutcába vezet, és hogy a legkülsőségesebb materiális élethez is szükségünk van a szellem olyan belátására, amely uralkodik a világon. Akkor nem „a halál egyetlen hídján” át akarnak önzően a szellemi világba jutni, hanem a halálból is életet fognak meríteni.

Aki komolyan foglalkozott a szellemtudománnyal, annak szabad talán ezekről ilyen intim körben beszélni. Már több mint harminc éve Goethéről is írok, de nem külsőséges filológiai, filozófiai, vagy más tudományos módon akartam róla írni, mindig azon voltam, hogy a Goethéhez fűződő kapcsolat révén nyújtsak olyan lehetőséget, és azt fejezzem ki a könyveimben, amit Goethe ma akar az emberiségnek egy bizonyos hozzám közelálló területen elmondani. Nem a halott Goethéhez akartam eljutni, hogy őt tanulmányozzam, hanem a Goethe hagyatéka révén akartam megtalálni az élő Goethéhez vezető utat. Ahhoz a Goethéhez, aki a lelkünkhöz szól, ha tudjuk, hogy a halottak olyan élőek, mint mi magunk, és ugyanabban a világban élnek, mint mi, de mi testben járkálunk, a halottak pedig szellemileg vannak közöttünk.

Létezik-e igazi együttélés a halottakkal a vallásos közösségekben? A halhatatlanságba vetett önző hit létezik ugyan, és nem ítéljük el, de a halottak életét csak a szellemtudomány fogja újra termékennyé tenni. Mert az emberek a szellemtudomány révén fognak rátalálni arra az útra, amely elvezet a velük karmikus kapcsolatban lévő másik világba eltávozottakhoz, hiszen ők még sok ezer szállal fűződnek a világhoz. Mert az itteni földi történésekben nemcsak az élők impulzusai hatnak. Az ember nem hagyja abba a világért folytatott tevékenységet, amikor áthaladt a halál kapuján.

Csak részben vagyunk ébren. Akkor vagyunk ébren, amikor észlelünk, és képzeteket alkotunk. Ha érzünk, akkor álmodunk. Érzéseink nem élnek a tudatunkban intenzívebben, mint az álmaink. Akarati impulzusainkat pedig átalusszuk. Képzeteinkben úgy ismerjük ezeket, ahogyan az álmainkra emlékezünk, de mindennapi tudatunkban még azt sem tudjuk, hogy karunk mozgatásánál akaratunk hogyan tevékenykedik. Az érzésnél álmodunk, az akarásnál alszunk. Amennyiben érző és akaró lények vagyunk, a szellem világa van körülöttünk, de mindennapi tudatunkban ebbe nem látunk bele. Az észlelés és a gondolkodás kiragad bennünket ebből a világból. A halottak közöttünk járnak, ezt azért nem tudjuk, mert észlelünk, gondolkodunk és élvezzük a fizikai világot. Pedig közöttünk járnak. Miután az ember életén át fejlődött, áthalad a halál kapuján. Kapcsolatban marad a földi élettel, szálak fűzik ehhez a lenti földi léthez. Nem tudunk úgy érezni és akarni, hogy érzésünkre és akaratunka ne hatnának azok a halottak, akikkel karmikus kapcsolatba voltunk. A szellemtudomány eleven felismerést nyújt arról a ránk tekintő élettől, amely nem veszett el a Föld számára, bár különben a semmiben képzeljük. Ezen alapulnak a keleti emberek szellemi képességei is. A közép-európai népek feladta, hogy a lélek szabadságából merítsék mindazt, egészen a 4. évezredig, amit az ember tudatosan hozhat létre lelkének szabadságából. Ehhez azonban szellemi-spirituális módon kell áthatnia a külső materiális valóságot. Nem szabad azonban a wilsonizmusba merülnie, ez minden szellemiség ellentéte. Keleten a következő kultúra előkészítését azoktól az iszonyú ellentétektől, össze nem tartozó jelenségektől kell megváltani, amelyek a csírázó spiritualitásba oltott trockijizmusból és leninizmusból alakultak ki. Annak a kultúrának az lesz a hivatása, hogy valahányszor történik valami a Földön, mindig megkérdezze: Mit szólnak ehhez a halottak?

Ma még sokkal fontosabb, hogy tudjuk, hogy a Föld fejlődésében ehhez közeledünk. Az emberek ma már húsz éves korukban igen okosak. Már húsz évesen beválasztatják magukat a parlamentbe, mivel álláspontjuk van, kész emberek. Az embereknek át kell hatniuk magukat azzal, hogy életünket nem hiába kapjuk húsz éves korunktól egészen halálunkig, hanem tovább fejlődünk, új jelenségek nyilatkoznak meg számunkra, és a bölcsesség a halál kapuján átlépve is folytatódik, az élet tovább halad, okosabbak leszünk. A jövőben azt is belátják, hogy a legbölcsebb emberek a halottak, akiket meg kell kérdeznünk, hogy a Földön minek kell történnie.

Jelen korunk a tudati lelket alakítja ki – „A világ és az ember” című könyvemben olvashatnak róla -, a következő kultúra pedig a szellemént. A szellemén azáltal alakul ki, hogy a halottak a Földön élők tanácsadói lesznek. Ez ma még fantasztikus álmodozásnak számít, félőrültségnek. Realitássá fog válni. Olyan idők jönnek, amikor a Földön együtt élő emberek nemcsak az élőket, hanem a holtakat is megkérdezik, ha a földfejlődés számára valami értelmes, jelentős dolgot akarnak létrehozni. Ma még nem térhetünk ki ennek közelebbi formájára, amely a jövőben még politikai alakot is fog ölteni, és előkészítésének módjára sem; ez csak misztérium maradhat. De már áthathatjuk magunkat azzal, hogy az emberiségben meg kell jelennie annak az élő tudatnak, hogy halottainkkal együtt vagyunk, hogy az ember ne csak a halhatatlanság önző törekvését bontakoztassa ki, hanem azt az eleven törekvést, amely tevékenységben, tettben éli ki magát.

Amikor barátaink azért jöttek itt össze, hogy az élet bizonyos kérdéseire szellemtudományos választ kapjanak, ez alkalommal különösen annak végiggondolását tartottam megfelelőnek, ami azt tudatosítja, hogy a szellemi megismerés bele szeretné illeszteni az egyes emberi törekvést a Föld egész törekvésébe.

Ha komolyan ragaszkodunk a szellemtudomány műveléséhez, úgy ma nemcsak szűkkeblű emberi lelki igényekről van szó. Ennek tudatosítása nem önteltség, nem nagyzási hóbort, ez egész alázatosan történhet, de meg kell történnie, mert ma olyan emberekre van szükség, akik valóban átlátják az ember földi törekvésének komolyságát. Ha így mélyednek el a szellemtudományban, azt fogják találni, hogy bármilyen kicsi is egy ilyen Zweig, mégis hozzájárulhat ahhoz, aminek az emberiség fejlődésében kell történnie, hogy a Föld célja felé haladjon.


[1] Az előadást az ulmi Zweig felavatására tartotta.

[2] Vö. például Berlinben 1913. október 30-án tartott előadással „Szellemtudomány, mint az élet értéke” GA 63.

[3] Friedrich Nietzsche, 1844-1900, lásd „Friedrich Nietzsche a kora ellen küzd” (1895) GA 5.

[4] Vö. Rudolf Steiner „A szellemtudomány körvonalai” (1910). GA 13.

[5] Gustav Frenssen (1863-1945) evangélikus lelkész és regényíró, beszél a „Názáreti egyszerű hős”-ről.

[6] a keleti egyház a 9. században kezdett Rómától elválni

[7] Lenin (1870-1924) és Trockij (1879-1940) vezetése alatt, 1917. októberében történt a bolsevista forradalom Oroszországban.

[8] Rabindranath Tagore, (1861-1941) hindu költő és filozófus.„Japán szelleme”-t Helene Meyer-Franck fordította a „Porosz évkönyvek”-ben. 171. kötet, 1 füzet 1918. január.

[9] Kant óta az újabb filozófia a megismerés határait hangsúlyozza (Dubois-Reymond: Ignoramus et ignorabimus) Vö. Rudolf Steiner:„A szabadság filozófiájá”-val (1894) GA 4. „A filozófia rejtélyei” (1914) GA 18. „A természet megismerésének határai” GA 322.

[10] „Az ember rejtélyéről” GA 20. 1916.

[11] „Az emberi nem legrégebbi okmánya” Riga, 1774. Lásd ezen kívül Herder versét „A teremtés. Reggeli ének” 1773.

[12] „A kínai nép szelleme és a háborúból kivezető út”.

[13] A porosz állami és pénzügyminisztert, Georg Kreuzwendedich Rheinbabeni bárót.

[14] „Csillaghit és csillagfejtés. Az asztrológia története és lényege”. Franz Boll prof. Carl Bezold prof. közreműködésével. Lipcse és Berlin, 1918.

[15] Fritz Mauthner a Berlini napilapban 1918/161.szám

[16] Franz Boll ugyanebben az újságban, a 192. számban.

Az ember lázadása a szellem ellen

Hamburg, 1918.június 30.

[Az élők és holtak közti kapcsolatok. Elalvás és felébredés. A halottak az élők tanácsadói. Lloyd George Matthias Erzberger. Goethe fejlődése. Faust és Wagner. Mefisztó, Lucifer és Ahrimán. A pszichoanalízis. Otto Weininger. Max Dessoir. Oscar Hertwig. Gibbon. Treitschke. Tehetségvizsgálat.]

Többször megközelítettük azt a valamennyiünket érdeklő kérdést, hogy voltaképpen honnan ered, hogy korunkban még aránylag kevés ember találja meg a világrend szellemi megismeréséhez vezető utat. Erre a kérdésre a legkülönbözőbb szempontok szerint válaszolhatunk. Mai nézőpontunk olyan gondolatokat hozhat közelebb, amelyeknek befogadása korunkban talán különösen fontos lehet.

Ha szemügyre vesszük az embernek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatát, úgy természetesen különböző dolgok jönnek tekintetbe ezen a téren. Különösképpen az embernek azokhoz az emberi lelkekhez fűződő kapcsolata, akik az ő karmikus viszonyainak köréből már áthaladtak a halál kapuján, tehát a szellem birodalmában tartózkodnak. Az úgynevezett holtakkal való viszony mindegyre a legérdekesebb az embernek a szellemi világhoz fűződő kapcsolatában. Éppen ezen a viszonyon mutatkozik meg kiváltképpen, hogy a szellemi világ szemlélése milyen elvi különbségeket mutat az érzéki-fizikai világéhoz képest. Többször is említettem, hogy ha az ember a szellemi világgal áll szemben, akkor gyakran egészen radikálisan szakítania kell azokkal a képzetekkel, amelyeket a fizikai létről alkotott. Azért kell radikálisan szakítania velük, mert a szellemi világ tényeit és folyamatait sokszor a fizikai világ tényeivel éppen ellentétes fogalmakkal kell megragadni. Csak nem szabad azt hinni, hogy a szellemi világ megismeréséhez úgy juthatunk el, ha netán azt képzeljük, hogy elegendő, ha a fizikai világot egyszerűen a feje tetejére állítjuk, megfordítjuk. Nem erről van szó. Minden egyes dolgot külön kell megvizsgálni, tapasztalni. Ha azonban éppen az embernek az úgynevezett holtakhoz fűződő viszonyáról van szó, akkor legalábbis első meglátásban az a helyzet, hogy a szokásos fizikai fogalmakkal ellentétes fogalmakat kell elsajátítanunk.

A szellemi kutató először csak elbeszélheti a dolgokat. Amit azonban különösképpen el kell mondania az úgynevezett holtakhoz fűződő viszonyról, az valójában mindenkinél megvan többé-kevésbé, csak tudat alatt marad, ha nem szellemi kutató. Tehát olyasmiről beszélek, ami valamennyiünk számára létezik. Az úgynevezett holtakhoz fűződő viszonyról beszélek, ebben valamennyien részt vesznek. De a részvétel egyelőre nem tudatos. Ezeket a dolgokat a szellemtudománynak kell a tudatba felhoznia.

Tegyük fel, hogy olyan ember áll egy bizonyos halottal szemben, akinek a szellemi világ megnyilatkozott. Ekkor kitűnik, hogy ha szóval fordulunk a halotthoz, akkor ez természetesen nem fizikai szavakkal történik, hanem gondolatban. Ha gondolatokkal, beszéddel hozzá fordulunk, akkor az a benyomásunk támad, ha a halotthoz fűződő viszonyunk valóságos, reális, hogy amit mi kérdezünk a halottól, vagy mi mondunk neki, az tőle ered. A fizikai életben megszoktuk azt az elképzelést, hogy ha valakitől kérdezünk vagy mondunk neki valamit, akkor halljuk saját beszédünket, szavainkat hozzá intézzük. Ha halottal kerülünk kapcsolatba, akkor ez éppen fordítva van. Ha közölni akarunk vele valamit és a kapcsolat realizálódik, akkor az az érzésünk, hogy mi magunk bensőleg teljes nyugalomban vagyunk. Ha valóban eléri őt az, amit kérdezni vagy közölni akarunk, akkor szemléletünk számára úgy tűnik, mintha a szavak, vagyis gondolatok tőle jutnának el hozzánk. Akkor ő szól hozzánk. És amit ő mond nekünk, az saját lelkünk mélyéből felszálló felelet vagy közlés. A most leírt viszony éppen fordítottja a fizikai síkon élő emberhez fűződő viszonyunknak és ezért az ember persze, nem könnyen figyel rá mindennapi életében, mert egészen más, mint amit megszokott. Ha nem esne annyira nehezére, hogy a szokatlanhoz hozzászokjék, akkor sokkal többen beszélhetnének a halottakhoz fűződő viszonyukról.

Vegyünk egy speciális esetet. Hiszen mindig kapcsolatban vannak valamilyen karmikusan összefüggő halottal. Ha ezt a viszonyt különösen bensőségessé, reálissá akarják tenni, akkor helyes, ha előbb tekintetbe vesznek egy fontos szabályt, azt ugyanis, hogy a szellemi világ számára az absztrakt gondolatok és képzetek a legkevésbé jelentősek. Ami absztrakcióban marad, az nem jut át a szellemi világba. Ha tehát, mondjuk, csak absztrakt módon gondolnak a halottra, úgy is mondhatjuk, hogy absztrakt módon szeretik, akkor nem sok jut oda. Ha azonban intenzíven, konkrét dolgokhoz kapcsolják ezt a viszonyt, akkor átjut. Úgy értem, hogy például bizonyos szituációra emlékeznek, amikor még a halott életében együtt voltak vele. Egészen pontosan tárgyszerűen elképzelik: szemben állt vagy ült, sétálni mentek. Egészen konkrét helyzeteket képzelnek el, hogy milyen volt, mit mondott, mit mondtak neki, hangszínét is elképzelik, és ami a legnehezebb, megpróbálják a vele kapcsolatos akkori érzéseiket feleleveníteni lelkükben. A vele átélt konkrét dolgokhoz kötődnek. Azután innen kiindulva megpróbálnak valamit mondani a halottnak, amit az életében mondanának valamilyen helyzetben, amit kérdezni akarnak, amit közölni akarnak. Ezt megint úgy viszik véghez, mintha még itt volna, ismét egészen konkrétan. Ez átjut. Amikor úgy érzik, hogy most közölnek valamit a halottal vagy kérdeznek tőle még valamit, azért közvetlenül, abban a pillanatban nem jön létre a kapcsolat. Ilyen vonatkozásban számításba kell venni az időt. Az időnek a szellemi élet számára valóban egészen más jelentősége van, mint itt a fizikai létben.

Ha önök nem is szellemi kutatók, azért az imént jellemzett módon valóságos kapcsolatot létesíthetnek a halottal. De az időnek mintegy be kell érnie, hogy valóban eljusson a halotthoz, amit el akarnak hozzá juttatni. Akinek nincs tudatos beavatása, tudatos kapcsolata a szellemi világgal, annál általában az a helyzet, hogy a halotthoz fűződő kapcsolat kialakításához különösen egy pillanat fontos, éspedig az elalvás pillanata. Az ébrenlétből az alvásba való átmenet pillanata, egyben az a pillanat, amely leginkább eljuttatja a halotthoz azt, amit a nap folyamán hozzá intéztek, amint leírtam. Az elalvással a szellemi világba vezető út a halottak birodalmába is elviszi azt, amit hozzá intéztek. Ezért kell az álmok értelmezésénél óvatosan eljárni. Az álmok nagyon gyakran csak a nappali élet reminiszcenciái, emlékei, de nem feltétlenül azok, a valóság is tükröződhet bennük. Különösen a halottakról álmodott álmok – nem mindig, de gyakorta – tényleg az igazi halottakkal való kapcsolatból származnak. Az emberek azonban általában azt hiszik, hogy ami álmukban megjelenik, amit a halott közöl, az közvetlenül úgy igaz, ahogy álmukban megjelenik. Nem így van, hanem amit elalváskor akartak a halottal közölni, azt fogadja, és álmukban az jelenik meg, ahogyan fogadja. Tehát éppen, mikor álmukban közöl valamit, ez annak a jele, hogy közölni tudtak ővele valamit. Ez az, amit jellemeztem, tehát ahelyett, hogy azt hinnék, hogy álmukban megjelent a halott és mondott valamit, azt mondhatják: álmodtam a halottról, tehát valóban eljutott hozzá, amit mondtam neki, megmutatta álmomban, hogy közlésem elért hozzá.

A halott közlésének érkezésére – mondjuk feleletére vagy hasonlóra – viszont az ébredés pillanata különösen fontos. Az ébredés pillanatában kerül át a szellem birodalmából, amit a halott az úgynevezett élőkkel akar közölni. Ez azután saját lelkünk mélyéből merül fel. Az emberekre jellemző, hogy nem szívesen figyelnek arra, ami saját lelkük mélyéből merül fel. A mi korunkban az embereknek általában nem sok érzékük van ahhoz, hogy megfigyeljék azt, ami lelkük mélyéből merül fel. Csak a külvilág benyomásait veszik fel szívesen, legszívesebben elkábítanák magukat azzal szemben, ami lelkük mélyéből ered. Ha azonban valaki valóban észreveszi, hogy lelke mélyéből gondolat vagy eszme merül fel, úgy saját ihletének tartja. Ez jobban kielégíti hiúságát. A mélyből felmerülő dolgokat így saját ihletünknek tartjuk. Lehetnek azok, de legtöbbször nem ez a helyzet. A lelkünkből ihletként felmerülő dolgok legtöbbször a halottaktól kapott feleletek. Mert a halottak mindenképpen velünk élnek. Ami tehát látszólag belőlünk szól, azt voltaképpen a halottak mondják. Csak az a fontos, hogy az élményt helyesen értelmezzük. Amit a halottakkal való érintkezésről részleteiben el lehet mondani, azt többször említettem: a felolvasást, és így tovább. Mennél elevenebben, bensőségesebben, főként képszerűen élünk ezekben a dolgokban, annál jelentősebben jön létre a halottakkal való kapcsolat.

Nem lényegtelen, hogy világosan lelkük elé vetítsük ezeket az összefüggéseket. Mert korunknak igen nagy szüksége van arra, hogy közelebb kerüljön azokhoz az igazságokhoz, amelyek éppen a most elmondott dolgokra vonatkoznak. Olyan korban élünk, amikor az emberi organizmus voltaképpen már hosszú korszakok óta hanyatlásban van. Valamennyien sokkal szellemibbek, bölcsebbek vagyunk, mint ahogyan ez – testünk hanyatlása folytán – kiderülhetne. A görög testek még jobban tükrözték az ember szellemi mivoltát. A test voltaképpen már az atlantiszi kor közepe óta hanyatlik, és ez korunkban különösen intenzívvé vált, már nem tudja az ember valóságos szellemi mivoltát tükrözni. Így korunkban roppant gyakran előfordul, hogy amikor meghalunk – azt mondhatnám – még nem készültünk el fejlődésünkkel. Csak helyesen kell felfogni a dolgot! Egész életünk folyamán fejlődünk, de a fejlődésnek csak a test által tükrözött része jut tudatunkra. Halálunkkor olykor már olyan bölcsek vagyunk, hogy még nagyon fontos szolgálatokat tehetnénk a Földnek, nemcsak szellemi területen, hanem ismereteink révén, ha szolgálatainkat alkalmazni lehetne. De hanyatló testünk nem képes arra, hogy ezeket a dolgokat megnyilatkoztassa számunkra. Ezeket a szolgálatokat alkalmazni lehetne, ha az emberek kapcsolatot létesítenének a halottakkal, úgy ahogyan utaltam rá. A halottak még hatni  akarnak a fizikai életre, de erre csak az emberi lelkek kerülő útján képesek, ha az emberi lelkek megfelelő módon átadják magukat. Már említettem egyszer, hogy éppen erről személyesen valóban közelálló dolgot mondhatok el: sohasem gondoltam, hogy a Goethével kapcsolatos világszemléleti területet csak irodalomtörténetileg vagy történelmileg dolgozom fel, mindig is úgy véltem, hogy nemcsak az 1832-ben elhunyt Goethével van dolgom, hanem a 19. század végének, 20. század elejének Goethéjével, az élő Goethével. Azzal a Goethével, aki 1832-ben sok mindent magával vitt a fizikai világból, ez azonban még hatni tud, ha felfogja az ember. Tehát nemcsak irodalomtörténeti kutatást írtam le, hanem azt közöltem, amit ő mondott nekem. Korunk úgynevezett kultúrája, műveltsége azonban radikálisan ellene van az imént elmondottaknak.

Voltaképpen arra van szükség, hogy a szellemtudomány mindig az élethez kötődjék, és megtermékenyítse. Korunk uralkodó ideálja, mondhatnám, teljességgel ellene van annak, amit a kor sajátosságának neveztem. Ezt az ideát úgy jellemezhetjük, hogy az emberek egyre inkább arra törekszenek, hogy kevéssé higgyenek az életben. Voltakképpen csak húszas éveikben hisznek még az életben. Ez már az emberek kitűzött gyakorlati céljain is látszik. Ha a görögöket nézzük, azt látjuk, hogy az emberek hittek abban, hogy öreg korukra bölcsebbek lesznek, mint fiatalon, hogy az öregember jobban érthet a város és állam berendezkedéséhez, mint a fiatal. Ezt a hitet teljesen ad acta tették, mert ma a legtöbb ember ideálja szerint a városi vagy állami parlamentbe választhatóság korát minél korábbra kell tenni, mert az emberek csak húszas éveik elején hisznek még az életben. Az élet azonban valójában azt követeli, hogy éppen egészében higgyünk benne, az egész élet kibontakozásában. Gondolják csak el, hogy szociális együttélésünket milyen morális impulzusok változtatnák meg, ha ismét tudnánk, hogy az embert az egész élet kibontakoztatja — hogyan viszonyulnának a fiatalok az öregekhez, ha ez mélyen benne gyökerezne az emberi lélekben! Gondolják el, mennyit változtat a tudaton, ha mindig újra elgondolják: most 30-35 éves fiatal tacskó vagyok, de majd idősebb leszek, és ez reményt ad, várom, hogy idősebb korommal olyasmi következik be, ami fiatalkoromban nem lehetséges. Gondolják el, hogy milyen életörömmel és életerővel él az ember, ha egész élete során haláláig ilyen a tudata, és még halála előtt is azt gondolja: nem is juthatok el odáig, hogy mindazt tudatomba vetítsem, amit az élet kínál, átviszek valamit halálommal és azután majd jönnek azok, akik hisznek a halottakban és tanácsot kérnek. Képzeljék csak el, hogy milyen bolondnak néznének valakit, aki ilyet mondana, pedig ennek ma gyakorlati alapelvvé kell válnia. Egészen komolyan gondolom, hogy Földünk parlamentjei feltétlenül okosabb dolgokat találnának ki, mint ma, ha tanácsot kérnének a halottaktól. Nemcsak azt kérdenék, hogy a 30-35 éves fiatal tacskók mit szólnak hozzá, hanem hogy mit szól hozzá például Goethe vagy más halott, aki száz-valahány éves? A jövőben ennek közvetlen gyakorlati valósággá kell válnia.

Ma léteznek bizonyos úgynevezett titkos társaságok, akik különféle régi szimbólumokat kultiválnak. Jobb volna, ha megértenék korukat, és olyan helyekké alakulnának, ahol a halottak tanácsait kutatják. Ez végtelenül fontos! Mert az emberiség nem jut előre, ha nem hatja át annak tudata, hogy az isteni-szellemiség egész éltünk kibontakozásában hat, nem készülünk el húszas éveinkben.

Már itt is felhívtam a figyelmüket: az emberiség fejlődése régebbi korokban olyan volt, hogy az emberek tisztán fizikai testük, fejlődésük révén egész életük folyamán érezték lelki-szellemi fejődésüket is. Ahogyan ma az ember csak a nemi éréssel vagy egyébként csak húszas éveiben érzi, hogy lelki-szellemi élete együtt halad a fizikai-testivel, úgy ősrégi korokban egészen a 40-es 50-es évekig érezték a lelki-szellemiség függését a fizikai-testiségtől. Ha azonban fejlődésképes maradt az ember, akkor 35 éves korától fogva, a testiség hanyatlásával, éppen azok a szellemi erők fejlődnek, amelyekhez az ember csak akkor jut, ha a szellemtudomány révén bontakoztatja ki őket. Régen azért tisztelték az öregeket, mert tudták, hogy olyasmi nyilatkozik meg bennük, ami a fiatalság számára nem nyilatkozhat meg. Felhívtam figyelmüket arra, hogy az emberiség egyre fiatalabb lesz. Ha az óindiai kultúrába tekintünk vissza, ott az emberek még 50-es éveikben is fejlődőképesek voltak. Az óperzsa kultúrában 40-es éveikig maradtak fejlődőképesek, az egyiptomi-káld kultúrában 30-as éveik második feléig, a görög-latin kultúrában 35 éves korukig. Amikor a 15. században vége lett a görög-latin kultúrának, akkor az emberek már csak 28 éves korukig voltak fejlődőképesek, ma 27 éves korig. Milyen ember jellemző tehát, különösképpen a mai korra, a materialista fejlődés mai korszakára? Olyan ember, aki teljesen elutasítja a szellemi fejlődés lelki ihletését és csak azt veszi fel, ami kívülről áramlik felé, amit a jelenkor nyújt számára.

Állítsuk ide mintegy eszmeileg a kor jellegzetes alakját. Ez olyan személyiség volna, aki intellektuális gimnáziumainkból semmit sem végzett el – mert ott régi dolgokat vesznek fel, és ez már megihleti a lelket -, hanem csak azt veszi fel, ami kívülről közeledik hozzá. Self-made- man, megcsinálja önönmagát és egyébként is azt veszi fel, ami ma érzésben, benyomásban, emócióban a valóságból megélhető. Tehát 7-8-9 éves korától fogva a kiváltságos osztályokkal szemben bizonyos szociális ellenszenvben nő fel, nem emel kalapot senki előtt, aki címmel, hatalommal vagy ehhez hasonlóval rendelkezik, nem kerül görög-latin iskolába, hanem csak az életből tanul. Ügyvédhez hasonló foglalkozása lesz, megint csak nem a jog tanulmányozása révén, hanem a gyakorlatban, irodában küzdi fel magát. Huszonhét éves koráig minden feléje árad, amit a jelenkor elhozhat neki és nem a régi kultúra ismétlődése révén kerül hozzá. Huszonhét éves korában be kellene választania magát a parlamentbe. Ekkor kiáll a világ elé, úgy nyilvánul meg az embereknek, ahogyan addig magától fejlődött, nem hisz további fejlődésében. A parlamentből miniszter lehet. Kortársaink szerint itt már nem jó tovább fejlődnie, mert akkor azt mondják, hogy ellentmond magának, régebben egész mást mondott, és most ellentmond magának. Ha beválasztották a parlamentbe, akkor már nem mondhat mást. Létezik ilyen ember, korunkban? Ismernek különösképpen jellemző embert, mai korunk legkoncentráltabb eredményét? Ez Lloyd George[1]. Ma nem fejthetjük meg bizonyos kortársaink sajátosságait, ha nem vesszük szemügyre ezeket a dolgokat, az ember sajátosságát. Lloyd George self-made-man. Huszonhét éves koráig csak azt vette fel, amit jelenkorunk önként nyújtott; mivel azonban lelkének semmiféle belső indítéka nincs, így 27 éves korában vége. Ekkor beválasztják a parlamentbe. Lloyd George a parlamentben van, karba tett kézzel ül, kissé befelé, a tengely felé álló szemével és mindig találóan beszél, ellenfeleinek gyenge pontjaira lesve. Ekkor jött a Campbell-Bannerman[2] kormány. Eltűnődnek: Mit kezdjenek Lloyd Georggel? Mindent kritizál, ami a kormányban történik! Mit csinálnak? Beveszik a kormányba, belül kevésbé tud opponálni, mint kívül. Miniszter lesz. És kiderül, hogy a legrövidebb idő alatt ebbe a helyzetbe is beleilleszkedik, mert korunk igazi reprezentánsa. Most persze azt kérdezik: Milyen tárcát adjunk Lloyd Georgnek? Hiszen arról volt szó, hogy jó képességű ember. Ekkor megegyeztek, hogy azt kapja, amihez nem ért: a közmunkák, építkezések tárcáját. De íme: három hónap alatt bedolgozta magát, és nagyszerű dolgokat produkált miniszterként éppen azon a területen, amihez azelőtt semmit sem értett.

A jelenkor jellegzetes alapja valamilyen értelemben sok ilyen létezik. Csak azt kell kérdeznünk: Miféle emberek azok, akik 27. évükig – hiszen ma ez a határ – úgy fejlődtek, hogy mindent felvettek, amit környezetük nyújtott, azután mindjárt beléptek a közéletbe, és fejlődésüket nem folytatták?

Hozzánk valamivel közelebb álló személyiség Matthias Erzberger[3]. Tanulmányozzák életrajzát, ugyanezt találják, ha okkult módon szemlélik. Ez korunk alakulásában egészen különös módon lép fel. Az emberiség fejlődéstörténetében azonban el kell jönnie annak, hogy az emberek szívébe kissé okkult módon tekintsenek. Látjuk, hogy korunk kultúrája megnyilatkozik, ha ilyen módon fejtjük meg. Korunk kultúrája mindenesetre azt kívánja, hogy mélyebben bele tudjunk merülni, mint ahogyan ma szokás. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha tudatára ébrednek annak, hogy mindebbe a halottak is beleszólnak. Ezt korunk jellegzetes reprezentánsai természetesen legnagyobb mértékben elutasítják.

Ha tanulmányozni akarnak valakit, akinél a továbbfejlődés állandó törekvése, az emberi lélek isteni-emberi örök realitásának öntudatlan hite haláláig fennmaradt, akkor Goethe ilyen. Goethe ilyen vonatkozásban sokkal jellegzetesebb, mint gondolni szokták. Goethe vissza akart pillantani arra az időszakra, azokra az életévekre, amikor mindazt felvette a külvilágból, amit csak nyújt, de fejlődését folytatni akarta. Ifjúkorát a „Dichtung und Nahrheit”-ban írta le. Ez a Weimarba történő érkezésénél szakad meg. 1749-ben született, 1775-ben érkezett Weimarba, tehát életének leírását 26 éves koráig folytatja, ahogy ábrázolni akarta, 27 éves kora előtt szakítja meg, mert öntudatlanul tudja, hogy itt különlegesen jelentős pillanat érkezett el. Az ember 35 éves korában él át egy pillanatot, ezt ma többnyire átalussza. Ez az a pillanat, amikor a kibontakozó emelkedő élet testi vonatkozásban hanyatlóvá válik. A szellem azonban éppen ekkor terelődik olyan képességek felé, hogy egyre inkább megnyilatkozzék.

Az emberi élet fontos pillanata a 35. életév. Az ember fizikai életében valójában csak ekkor hozza létre lelkét. Az a kérdés, hogy ez hogy nyilvánul meg olyan embernél, mint Goethe, aki egész élete folyamán fejlődésképes maradt. 1786-ban megy Itáliába, ez 35 éves kora után történik, fontos időszak a 35. és 42. év között. Ha intimebben foglalkoznak Goethe életrajzával, látni fogják, hogy ez életének milyen fordulópontja. Egy tanulmányban kimutattam: ez most könyvecske alakjában jelenik meg[4], „Goethe szellemi mivolta a Faust és a kígyó és Liliom meséjének megnyilatkozásában”, — hogy Goethe személyesen hogyan is viszonyul Faustjához. Legalábbis néhány utalással kifejtettem. Amit egyébként írtak ezzel kapcsolatban, az inkább megzavarja az embert, mintsem felvilágosítaná. Öntelten többnyire arra utalnak, amit Faust az elején mond, nem ez a lényeges:

Ó jaj, a filozófiát,
a jogot – s az orvostudományt
és – haj – a teológiát
mind buzgón búvárkodtam át
S most mégis így állok tudatlan
mint amikor munkámba fogtam.[5]

(Jékely Zoltán fordítása)

Öntelten kiemelik, hogy ez mind a négy fakultást elvégezte és nem tudott zöldágra vergődni, kétségbe von minden tudást. Különösen a színészek érzik gyakran, hogy le kell nézniük a négy fakultást. Ez azonban nem is jellemző, nem a specifikusan goethei, ami lényeges, ez csak bevezetés. Ezt Goethe korában sokan mondták. Ahol Goethe jellege lép be a Faustba, ott másmilyenné válik. Ott, ahol Faust kezébe veszi Nostradamus könyvét és először meglátja a Makrokozmosz jelét. Ez a jel azt ábrázolja, hogy az ember hogyan illeszkedik be az egész Makrokozmoszba. Az egymásba áramló kozmikus edények hatalmas képében az jelenik meg – napok és planéták, a mögöttük álló hierarchiákkal -, hogy az ember szelleme hogyan függ össze a világ szellemével, lelke a világlélekkel, fizikai mivolta a világéval. De Faust elfordul: „Mily színjáték! De jaj, csak színjáték!” Képeket lát, színjátékot. Miért? Mert a világ titkát ebben a pillanatban, egy pillanatban szeretné átfogni. Erre azonban a teljes emberi életben az egyén csak adiig fejlődőképes, ameddig a fizikai világ terjed. A megismerés általában csak képeket nyújthat. Ezután a Mikrokozmosz jeléhez fordul. Itt nincs a Makrokozmosz szelleme, csak a Föld szelleme. A Föld szelleme adja azt, amit a történelem, az emberi jelleg ölel fel a Földön.

Az életárban tettek viharán
lényem fel – s lejár,
ide-oda száll![6]

Faust önismeretet keres a Föld szelleme által, a világ megismerését visszautasítja. Ez Goethe jellege, itt kezdődik. Az előző bevezetés. Goethe ifjúkorában csakugyan nem ment túl ezen, mint hogy mindaz, ami a Makrokozmoszra vonatkozik, csak képeket ad, nem tudunk belehatolni. Az élet titka csak belülről oldható meg. — A Föld szelleme, vagyis az önismeret szelleme azonban így szólt:

Azzal vagy egy, kit megragadsz!
Velem nem![7]

Erre Faust összeomlik. Hát melyik szellemhez hasonlít? Itt a „Faust”-ban olyan költőt ismerhetünk meg, aki nem teoretizál! Olyan költőt, aki nem teoretikusan ábrázolja a dolgokat, hanem eleven művészi realitásokban. Kövessék: „Du gleichst dem Geist, den du begreigst!/ Nicht mir!” Kopognak: Wagner lép be. Ez a felelet: Wágnerhez hasonlítasz, nem hozzám! – A Faust e helyét különösen újra kell tanulni. Nem szabad a színpadon úgy ábrázolni, ahogyan általában szokták: Faust csak az ideál felé törekvő ember, aki a szellem csúcsaira akar emelkedni, és feltétlenül igaza van, ekkor bebotlik Wágner. Ha nekem kellene rendezni, úgy rendezném, hogy Wagner Faust maszkját hordja, egyforma alakban vannak jelen, mert Faustot arra kell rávezetni, hogy: nézd meg a képmásodat, te sem haladtál tovább! – Amit Wagner mond, az zárt egész, amit Faust mond, az voltaképpen mind csak a vágy tömkelege. Azonban a Faust magyarázói és az emberek általában a lehető legkényelmesebbé szeretnék tenni a dolgokat. Hiszen szívesen idézik ezt is: „Minden az érzés[8], a név hangzás, füst”, bár Faust ezt egy 16 éves lánynak fogalmazza meg. Tehát valójában serdülőkori bölcsességet fújnak fel filozófiai bölcsességé. Wagner, mint Faust önismeretének eszköze közeledik felé – mint említettem, ezt kifejtettem a könyvecskében -, de Faustot a szellem mégiscsak megérintette. Megjelent neki a Föld szelleme, megközelítette a szellemi világot, tovább kell jutnia, és be kell pótolnia, amit 40 éves koráig elmulasztott. Tehát 40 éves, amikor a költemény elején fellép. Azt is pótolnia kell, amit nem élt át. A Bibliát. Visszapillant elmulasztott ifjúságára. Ekkor még egy önmegismerés közeledik felé: Mefisztó. Wagner után újabb önismeret.

Most azonban különös dolog történt. A 90-es években 1797-ben Schiller sürgeti Goethét: Folytassa a Faustot. 1797-ben Goethe 48 éves. Ismét fontos időpont. 7×7= 49, az, az időpont, amikor az ember túl a szellemén speciális kibontakozásán, az életszellemhez jut el. Schiller sürgetett. Az emberek könnyedén megmagyarázták. Minor[9], aki érdekes könyvet írt Goethéről, úgy gondolja, hogy Goethét hatalmába kerítette az öregség, nem tud már igazán írni. De gondolják meg, ha ez igaz volna, akkor a Faustot egyáltalán nem írhatná meg! Az ember életét egyáltalán nem is lehetne idősebb korában ábrázolni, és Faust idősebb korában volt! Goethe most ahhoz a korhoz közeledett, amelyről az óindiaiak azt mondták: most olyan korba lép az ember, amikor felszállhat az Atyák birodalmába, lassanként felemelkedhet a szellemi élet mélyebb titkaihoz. Ekkor Mefisztó különös módon közeledik Goethéhez.

Tudják, hogy ha az ember ellen szegülő hatalmakat próbálják megismerni, kettő van, Ahrimán és Lucifer. Ezeket Goethe elegyítette, összekeverte. Ezt korábban nem érezte, ezért lett Mefisztó ellentmondásos figura. Csak egyes dolgokat kell megragadni, látni fogják, hogy Mefisztó nem egységes alak, Goethe összekeverte Lucifert és Ahrimánt. 1797-ben észrevette ezt, ezért esett olyan nehezére a Faust folytatása. A szellemtudomány még nem tartott ott, hogy az ember ellenfelét két ellenfélre válassza szét, Goethe egynél maradt meg. Megismerjük Goethe természetét, ha tekintetbe vesszük, hogy Goethének voltaképpen két alakot kellett volna alkotni, ezeket egybegyúrta. Goethe valóban belső küzdelmet vívott, mert érezte, hogy Mefisztó ellentmondásos figura. Hogy a Faust mégis létrejött és hatalmas költemény, az természetesen Goethe óriási költői erejének köszönhető. Goethe azonban öntudatlanul hullámzásban érezte ezt a dolgot magában. Látják, hogy az ember fejlődőképes lehet, egészen elementáris módon érezheti lelkében azt, ami egész életünk folyamán együttműködik bennünk a szellemmel, nemcsak 20-as éveink során.

Amit mennyei prológusnak ismernek, azt Goethe csak 1798-ban írta meg. Mi történt ekkor Faustban? Nem mondta ki, de lelkében benne van: Fausttal ismét megragadtatja a könyvet, ott áll a Szellem előtt. Most nem színjáték: szellemek szövik a szférákat, Faust a Jó és Rossz makrokozmikus harcában vesz részt. Faustot nem szabad elejétől végéig úgy tekinteni, mintha mindenütt azonos volna, Goethe szakított ifjúságának szemléletével, Faustot egyre jobban bevezette a Makrokozmosz szellemébe. – Csak azt akartam megmutatni, hogy Goethe fejlődő élete milyen szabályosan alakul. Ki lehet mutatni rajta az ember hét éves fejlődési periódusait egészen haláláig. A jelenkornak megfelelő értelemben és szellemben az öntudatlant egyre inkább fel kell emelni a tudatba. A tudatalattiról sokat beszélnek, de nem látják helyesen, nem tekintik elég mélyen.

Ma létezik egy analitikus pszichológia, úgynevezett pszichoanalízis. Ezt mintegy ráidomítják az ember öntudatlan szellemi-lelkiségére, de módszerei nem kielégítőek, a szellemtudományos módszerek az alkalmasak. A pszichoanalitikusok iskolapéldája[10], amelyet mindegyre felhoznak, éppen azt mutatja, hogy nem megfelelő módszerekkel dolgoznak. Vetítsük lelkünk elé azt a példát, amin a pszichoanalízis voltaképpen kialakult. Egy nő ismer egy nős férfit, ahogyan ez a férfinek megfelelhet, de feleségnek nem. Felesége különféle okok miatt beteg, ideges – talán ez a hölgy is közrejátszik – ma általános az idegesség, a neuraszténia, nem kell rajta csodálkozni. Néhány hónapra fürdőhelyre kell utaznia. Egyik este kell indulnia, előtte még vacsorát adnak, souper-t, mint mondják – erre meghívják a férfivel és az egész családdal jóban lévő hölgyet is. A souper egészen jól lezajlik. Aztán a ház asszonyának a vonathoz kell sietnie. A társaság lassanként szétoszlik. Egy csoportja együtt megy az utcán azzal a hölggyel, aki a ház urával jóba van. Nem a járdán mennek, hanem ahogyan késő éjszaka olykor előfordul, az utca közepén. De egyszerre csak bérkocsi fordul be a sarokról és a hölgy, a ház urának barátnője nem megy fel a többiekkel a járdára, hanem fut a lovak előtt. A kocsis szitkozódik, pattogtatja az ostorát, ő azonban szalad a lovak előtt egészen addig, míg egy hídra nem érnek. Ekkor támad az a gondolata, hogy menekülnie kell. Veszélyes a helyzet. Úgy menekül, hogy beugrik a vízbe. Kihúzzák, megmentik, és a társaság visszaviszi a házba, ahonnan eljöttek, a ház urának lakásába. Itt marad éjszakára. A többiek ismét hazatérnek. Elért valamit, nem jellemzem tovább. A pszichoanalitikus rejtett lelki okokat keres a történésben: talán hét-nyolc éves korában élt át a hölgy lovakkal kapcsolatban valami különleges megrázkódtatást, ez tör fel ismét lelkéből, pillanatnyilag elveszti tudatát, csak a lovaktól való félelmében tér ismét magához.— Így keresi a lélek „rejtett tartományait”. Ez azonban nem igaz. Az igazság a következő: az ember lelkének tudatalatti része ravaszabb, rafináltabb lehet a tudatfelettinél. A hölgy nagyon tisztességes volt, de szerelmes volt a ház urába. Felső tudatával nem ismerte volna be, hogy a házban akar maradni – de tudata alatt igen. Itt egészen pontosan lemérte: ha a lovak előtt futok és vízbe ugrom, akkor visszavisznek! Ezt elérte. Felső tudatában sohasem ismerte volna be, de tudat alatt végbemennek ezek a dolgok, megvannak. Az ember magában hordja ezt a tudatalattit, ez sokkal bölcsebb, ravaszabb jó és rosszirányban is, mint felső tudata. Mint mondtam, jelenkorunk némileg felfigyelt erre a tudatalattira, de nem megfelelő eszközökkel keresi. Tisztában kell lennünk azzal, hogy csak a szellemtudomány révén található meg alkalmas módszerekkel, ha ki akarjuk mutatni, hogy a testben megnyilatkozó én mellett az örök szellemi is bennünk él. Ez nem csak angyali és így rafinált is lehet, karmája szerint. Szellemtudományosan kell tanulmányoznunk, hogy hogyan nyilvánul meg ez a tudatalatti az ember révén. Jelenkorunknak rá kell ébrednie, hogy az igazságot, a valóságot meg kell ismernünk. A tudatalatti ma bekopogtat a tudatunkba és nem igazodunk el az életben, ha a tudatalatti útjait figyelmen kívül hagyjuk, ahelyett hogy tudatosan követnénk. Ezt sokan nem akarják, ezért nem akarnak a szellemtudományhoz közeledni.

Így vannak bizonyos okai annak, hogy az emberek nem közelednek a szellemtudományhoz: nem akarják felfogni, hogy a halottakra vonatkozóan a dolgok teljességgel fordítva vannak. Teljesen mást kell elsajátítanunk. Míg a mindennapi életben megszoktuk, hogy amit mondunk vagy kérdezünk, az a szájunkból hangzik el, addig a halottal való érintkezésnél az ő lelkéből hangzik el, amit mondunk, amit pedig ő mond, az saját bensőnkből merül fel. Ez természetszerű folyamat.

A másik dolog az emberek antipátiája a szellemmel szemben, mivel nem szívesen ismerik be maguknak, hogy ez a szellemiség a tudat kapuján kopogtat. Sok helyen megtaláljuk a tudat kapuján kopogtató szellemet. Olyan embereknél, akik például életükben kissé abnormálisak, szellemi-lelkiségük fizikai testükben történő meglazulása folytán előfordulhat, hogy tudatalatti lényük helyesebben csap fel a tudatukba, mint azoknál, akiknél ilyen kilazulás nem következett be. Egyáltalán nem mondjuk, hogy erre a kilazulásra törekedni kell, egyáltalán nem, de néhány embernél természetes módon történt meg, például Otto Weiningernél[11]. Igazán tehetséges ember volt, húszas évei elején doktorált, azután doktori disszertációjából alakította ki „Nem és jellem” című könyvét, ez igen dilettáns munka, sok szempontból még triviális is, de mégis figyelemreméltó jelenség. Aztán Olaszországba utazott, ezalatt naplót vezetett, ebben egészen különös dolgok vannak. Bizonyos szellemtudományos ismereteket szinte karikatúraszerűen mond ki. Ez a meglazult szellemi-lelkiség meglát egyet és mást, de karikírozza! A morál is többnyire kissé hiányos. De Weininger zseniális természet volt. Huszonhárom éves korában azután kibérelte a Beethoven-házat és agyonlőtte magát benne. Látják, hogy egészen abnormális természete volt. Csak azt akarom megemlíteni, hogy ha utolsó könyvét[12] olvassák, akkor egyebek közt egy figyelemreméltó helyet találnak benne. Azt mondja: miért nem emlékszik az ember születés előtti életére? Mert a lélek úgy szállt alá, hogy előző életével kapcsolatban öntudatlanságba akar merülni. – Ezt csak megemlítem, ezrével hozhatnék példákat, hogy megmutassam, hogy sok ember egészen közel áll a szellemtudományhoz, de nem tudja megtalálni, mert jelenkorunk egyáltalán nem akarja az embereket a szellemtudományhoz engedni. Azért említem ezt a példát, mert jól látszik, hogy Weiniger szellemi-lelkiségének meglazulása révén jut el odáig, hogy magától értetődően kimondja, hogy az ember szellemi-lelkisége fizikai testiséghez kötődik. Magától értetődően mondja ki, amit mások ma nagyon restelkedve mondanak. Korunknak azonban egyik alapvető követelménye, hogy az emberek valóban bátorságra tegyenek szert, hogy olyan erőt fejlesszenek ki, amivel a szellemi világ konkrét megnyilvánulásaival találkozhatnak.

Ilyen konkrét megnyilvánulási formáról akartam különösképpen beszélni: hogy az emberek engedjék érvényesülni a halottakat, és a szociális életet ismét az határozza meg, hogy érzik az emberek életkor szerinti különbözőségét, azonban azáltal is változik a helyzet, ha hisznek a teljes emberi életben. Isten nemcsak a 20-as években nyilatkozik meg. Azelőtt fizikailag nyilvánult meg, most a szellemtudománynak kell megéreznie. Az embernek azonban hinnie kell az isteni-szellemi világ ajándékaiban. Egész életét végig kell kísérnie annak a bátorító, felemelő érzésnek, hogy ha 15 évvel idősebb leszek, akkor úgy járulhatok az isteni-szellemiség elé, hogy másként fogadom be, mint korábban. Gondolják csak el, hogy az ember hogyan készülhet fel a jövőjére, ha így telve van várakozással! Milyen más lelki-szellemi aurát borít ez egész szociális életünkre! Tudnunk kell, hogy az embereknek a jövő felé fejlődőben erre az aurára lesz szükségük. Ez végtelenül fontos. Próbálják meg átérezni, hogy milyen sok mindennek kell megváltoznia! Olyan korban élünk, ahol igen sok mindennek kell változnia. Mindenekelőtt úgy, hogy bizonyos dolgokat ne színlelve, hanem valóságukban lássanak. Mit sem használ, ha bizonyos dolgok felől becsapjuk magunkat. Egy ilyen önámítást szeretnék még megemlíteni.

Sokan mondják ma: én Istenemhez tekintek fel, nem a különböző hierarchiákhoz, az angyalokhoz, arkangyalokhoz és így tovább. Sokan szavalják, hogy milyen nagy haladás, hogy az emberiség eljutott az egyistenhithez, a monoteizmushoz. Fel kell tenni azonban a kérdést, hogy voltaképpen kihez fordulnak az emberek, amikor konkrét kapcsolatba óhajtanak kerülni a szellemi világgal, és Istenükről beszélnek? Akár katolikus, protestáns vagy bármi más is valaki, ha Istenéről beszél, csak arról beszélhet, akit valóban tudatába fogad. Ez pedig csak kétféle lehet: vagy az őt őriző angyal, akit azután Istennek nevez, de angyalnál nem magasabb istenség – mivel mindenkinek van angyala, akinek az a feladata, hogy őrizze, így sokféleségben vagyunk -, vagy pedig saját énjére gondol. Csak az téveszti meg az embert, hogy azonos az elnevezés, saját angyalát mindenki egyformán Istennek nevezi. Ezzel szemben egy igen tanúságos dolgot kell tekintetbe vennünk. Létezik ugyanis egy szó, amelynek eredetéről az emberek minden kutatásuk ellenére sem tudnak semmit: ez az „Isten” szó. Ez érdekes és elgondolkoztató! Olvassanak utána a különböző szótárakban, ahol a szavakat nyelvészeti filológiai szempontból tárgyalják: az „Isten” szót teljes homály fedi. Az emberek nem tudják, hogy valójában kit neveznek Istennek. A mi korunkban az emberek angyalukat értik vagy pedig Istenükről szólva, mintegy öntudatlanul a mi tanításunk hívei lesznek: ugyanis saját énjükről beszélnek, ahogyan az a legutolsó halálától a mostani születéséig fejlődik. Ezt a konkrétumot nevezik Istennek, vagy védőangyalukat – az angyalt nevezik Istennek- vagy pedig csak individuális énjüket. Nem azon múlik, hogy ezt hogyan értelmezik; ma ez az egoista vallásos meggyőződés él számos lélekben, csak nem akarják beismerni. Erre csak a szellemtudomány fogja az emberek figyelmét felhívni. Ezért aztán gyűlölni fogják, és egyre inkább küzdenek ellene, mert az embereknek az a kényelmes, ha a hierarchikus rendben közvetlenül felettük állót nevezik Istenüknek. Ha ma Istenről beszélnek úgy valójában vagy saját énjüket, vagy angyalukat értik alatta.

Az ilyen szemléleten csak úgy lehet túljutni, ha elérünk a konkrét szellemtudományos kapcsolathoz. Az eljövendő időben az embereknek ezt a pontot egyre inkább tisztázniuk kell. Az igazságnak kell az emberek közt uralkodnia. Ez különösen a jövő követelménye lesz, a jelenben az igazság egyáltalán nem terjedt el. Éppen tudományos téren találunk olykor igen különös fogalmakat az igazságról. Ismerik, „A lélek rejtélyei” című könyvemből[13] – ha röviden utalhatok rá – hogy a különös Max Dessoir milyen furcsa módon bánt az igazsággal. Igazán szívszorító, amit a Kant-folyóirat utolsó füzetében[14] olvasunk! Nyugodtan megemlíthetem, mivel itt nem is említi az antropozófiát, tehát nem saját ügyünkben fájlaljuk a közleményt. Azonban e „tudományos” folyóiratban olyan közlemény jelent meg, amely nem csak antropozófus területen a legdilettánsabb banalitás, de általánosságban is, minden hozzáértő számára. Mégis komolyan veszik.

Tudják a könyvemből, hogy Dessoirról tanárosan be kellett bizonyítani – csak így lehet – hogy nem olvasta könyveimet, de mindent kicsavart. Csak az egyik legostobább ferdítését szeretném említeni: Dessoir „Von Jenseits der Seele” című könyvének első kiadásában azt közli, hogy a „Szabadság filozófiája” (Filosophie der Freiheit) az első művem. „A szabadság filozófiája” 1894-ben jelent meg, első művem után 10 évvel, de ő mindenben ilyen felületes. Tehát a „A szabadság filozófiája” az első művem. Fontosabb dolgok közt ezt is felróttam neki, hogy lássa módszerét. Megjelent nála a második kiadás. Az előszóban tárgyalt dolgokból kiderül, hogy miféle szellem gyermeke ez a professzor. Mivel azonban, az első kiadásban azt mondta, hogy „A szabadság filozófiája” az első művem, most azt mondja, úgy értette, hogy első „teozófiai művem”. Hasonlítsák ezt össze azzal, ahogyan másfelől „A szabadság filozófiáját” úgy tekintik, mint amit a „Világ és az ember”-rel megtagadtam, akkor igazi ingoványba tekintenek. Az ilyen dolgok útján könnyen belelátunk jelen korunkba és fontos, hogy teljesen tisztázzuk ezeket a dolgokat. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egészen nyíltan vállaljuk a szellemtudomány módszereit.

A történelem szemléletének is teljesen meg kell változnia a szellemtudomány hatására, mert ahogyan a történelmet előadják, az többnyire nem más, mint fable convenve. Ha valóban megragadjuk a tényeket, akkor egészen máshoz jutunk el, mint ahogyan a szokványos történelem ábrázolja.

Egy pontot idézek. Mindjárt látni fogják, hogy hová igyekszem e fejtegetéssel. Tudjuk, hogy az Atlantisz utáni negyedik korszak a 15. századdal fejeződött be. Ez a görög-latin kor legvégső kifutása a 15. századig tart. 1413-ban kezdődik az Atlantisz utáni ötödik korszak, ekkor hatalmas változás következik be. Ezt szem előtt tartva talán feltehetjük a kérdést, hogy mi okozta a Római Birodalom bukását, amely a legvégén az egész görög-latin kultúrát összegyűjtötte. Különféle okai vannak, de igen fontos a következő: a rómaiak nagy harcokat vívtak, ezt lassan kiterjesztették a tartomány határain túlra. Sok új határ menti nép jött létre, ennek egészen határozott következménye volt. Aki az akkori kort tanulmányozza, az első keresztény századokat, azt találja, hogy a Római Birodalom kormányzata és belső szociális struktúrája sajátságosan érintkezett e határ menti népekkel Kelet felé is, ezáltal állandóan ércpénz áramlott ki a Birodalomból keletre[15]. Ez a 2. 3. 4. keresztény század egyik legfontosabb eseménye, amikor a Római Birodalom lassanként lehanyatlott: az ércpénz keletre áramlott a határ menti népekhez.

Bármilyen bonyolult katonai kormányzata volt a Római Birodalomnak, egyre arany- és pénzszegényebbé vált. Ez lelki folyamatok külső kifejeződése, képe. Azért említem ezt a külső képet, a Római Birodalom aranyban és pénzben való elszegényedését, mert egy hangulat külső kifejeződése. Mi történt e lelki hangulat folytán? Természetesen a világtörténelmi események egész értelmében megvolt a jelentősége. A rómaiak ércpénzben való elszegényedésének ki kellett alakítania valamit. Mi lett belőle? Az individualizmus korunk jellemző vonása. Sokat beszéltek az aranycsinálás művészetéről. Mi az eredete ennek a művészetnek? Európa materiálisan elszegényedett az aranyban, így jött létre az aranycsinálás külső fizikai vágya Amerika felfedezéséig, amikor onnan érkezett az arany. Meg kell ragadnunk a nagy összefüggéseket. Ha valóban tanulmányozzuk a Római Birodalom bukását, még az alkímiára és így az emberi lelkek fejlődésére is hatott, amit megismerhetünk: az aranyban való elszegényedést, a szociális struktúrának a határszéli népeken túlra, Keletre történő kiterjedése folytán.

Most olyan korban élünk, amikor az embereknek be kell ismerniük, hogy az ösztönös élet kora lejárt. Nem jutunk szociális struktúrákhoz, ha nem vagyunk képesek arra, hogy szociális gondolkodásunkat a szellemi világ megértéséből fakadó gondolatokkal élesszük fel. Ezért olyan terméketlenek a szociális tudományok és ezért következett be az emberiség számára a jelenlegi katasztrófa, ahol a szociális struktúrák világszerte káoszt hoznak létre, mert az emberek nem képesek szellemtudományos gondolatokat áramoltatni a közösségi életbe, pedig az emberiség fejlődésének impulzusaiból ezeknek kell a szociális gondolkozásba áramlaniuk. A jelenlegi katasztrófának nagyon is megvannak a szellemi okai. Ez az emberek berzenkedése a szellem beáramlása ellen. Valójában ez hozta létre a jelenlegi katasztrófát. Mert az emberek mindenütt a közeledni akaró szellem ellen fordulnak.

Mondok egy példát, amit talán jellemzőnek találnak. Tegyük fel, valaki utána gondol, hogy milyen különféle világnézetek léteznek, és tisztán külsőleg regisztrálja őket: katolicizmus, protestantizmus, szocializmus, naturalizmus és így tovább. Nézzék meg azt a ciklust, amelyet egyszer Berlinben tartottam[16], ebben inkább belső kategóriák szerint építettem fel a világnézeteket a 12-es és 7-es szám alapján. Itt valóban hét világszemléletet kapnak: a gnózist, a logizmust, a voluntarizmust, az empirizmust, a misztikát, a transzcendentalizmust és az okkultizmust. Aki persze csak felnyalábolja a világnézeteket, nem ilyen neveket ad neki. Pedig a szférák zenéje mindenütt bennük hat. Tehát képzeljenek el ma valakit, aki tisztán csak materialista megfigyelő és úgy olvassa le a világnézeteket, ahogyan hozzáférhetőek számára, vajon hányat találna? Hetet kellene találnia. Másként nevezheti őket aszerint, amit külsőleg leképeznek, de hét tagnak kell szerepelnie. Olvassák el a „Porosz évkönyvek” új füzetét[17]. Az első közleményben találnak egy olyan megfigyelést, amelynek az alapján valaki a jelenlegi világnézeteket akarta regisztrálni. Felsorolja őket. Hányat kap? Hetet: katolicizmus, protestantizmus, racionalizmus, humanizmus, idealizmus, szocializmus, és személyes individualizmus. Ez valóban hét. A kategóriák eltolódtak, de csakis hetet lehetett kihozni. Ebben a példában a fejlődés értelme megközelíti az egészen mindennapos külső fejlődést. Az emberek nem akarják beismerni, de a jelenkorban be kell ismerni, nem szabad elmenni a dolgok mellett, bátran szembe kell nézni velük.

Mi történik valójában jelenkorunkban? Régen, az Atlantisz utáni 3. kultúrkorszakban Keletről Nyugat felé az egész földgolyón végighaladt egy átható impulzus, amely nemcsak a materiális életből eredt, mint a mai impulzusok, hanem a szellemiségből. Akkoriban a szellemi impulzusok a szociális életbe is belenyúltak. Keletről Nyugatra kibontakozott egy bizonyos impulzus. Úgy jellemezhetjük, hogy néhány ember arra törekedett, hogy átadja a többieknek azt a megvilágosodást, amit a szellemi világból küzdöttek ki, ehhez többé vagy kevésbé életkoruk, vagy jó és rossz misztériumokban történt beavatásuk révén jutottak; amijük volt azt rá akarták erőltetni a többiekre. Ez az impulzus akkoriban Keletről Nyugatra terjedt: hogy elterjesszenek néhány szellemi erőt az emberiség fejlődésének értelmében, betöltsék a Földet néhány szellemi alapelvvel, olyan erőkkel, amelyek a hervadó misztériumokból eredtek. Akkoriban ezekhez igazodott a szociális élet. Ez az Atlantisz utáni harmadik korszakban volt, történelmileg keveset jegyeztek fel róla. Most azonban az akkori történések megismétlődnek. Képzeljék el az Atlantisz utáni ötödik korszakban tisztán materiális alakban azt, ami akkoriban Keletről Nyugat felé terjedő törekvés volt. Akkoriban az atavisztikus spirituális erők hozták létre a szociális struktúrát, az embereknek erős szellemi impulzusokat kellett adni, ezeket kellett bejuttatni az emberiségbe. Akkoriban szellemit akartak nyújtani. Gondolják el az ellenkezőjét: néhány ember meg akarja hódítani a Föld materiális részét, el akarja venni a többiektől. Éppen ez okozta, hogy enni és ennyi évvel a Golgotai Misztérium után bekövetkeztek a katasztrófák. Közben elbukott a Római Birodalom. Akkor törtek be a szellemi katasztrófák, ez abban kulminált, hogy egyes keleti népek bizonyos alapelvekkel akarták a Föld országait elárasztani. Ugyanez érvényesül most, mikor az angol-amerikai nép akarja elvenni a Földet az emberektől. Ez rejlik az egész mögött, és pontosan megfordítva, tükörképszerűen jelenik meg. A jelenkor eseményeit csak úgy értjük meg, ha betekintünk az emberiség igazi fejlődéstörténetébe és az igazi történelem foglalja el a helyét annak, amit ma tanítanak történelem címén. Szükséges, hogy az eljövendő időben az emberek teljesen tudatosan illeszkedjenek a valódi történés menetébe. A mai gazdasági élet már régen kaotikus, ebből fejlődött ki ez a katasztrófa. Most két dolog működik. Nyugatról Kelet felé a tükörkép, Keletről Nyugat felé az elavult dolgok. Ott még az egész ázsiai kelet régi szellemi tapasztalatának maradványai élnek, az is, amit a szellem elterjesztéséért, átcsúsztatásáért tettek. Ha a jelenlegi katasztrófát tanulmányozzák, úgy Keletről a lelkek harcát látják – a lelkek a keleti szláv fogalmak érvényesítéséért küzdenek -, Nyugat felől a piac-területekért vívott tisztán materialista háborút. Ezek a dolgok csak úgy érthetőek, ha az emberi fejlődés nagy szempontjaiból vesszük őket szemügyre. De arra volna szükség, hogy egyszer szabadon beszélhessünk róluk. Hogy felvilágosíthassuk az embereket, hogy valójában miben élnek. Ez roppant lényeges. Meg kell szűnnie annak, hogy az emberek formálisan átalusszák az eseményeket. A legfontosabb dolgok történhetnek — az emberek már nem értik. Nem tudják kellő súllyal megragadni, mert ma már ez csak a szellemtudományos megismerés fényében lehetséges. Másként lehetetlen.

De hogyan viszonyulnak ma a legképzettebb emberek a szellemtudományos megismeréshez? Van egy jó példánk. Különböző helyeken többször is említettem, hogy milyen érdekes, hogy Haeckel iskolájából egy Haeckel tanítvány Oscar Hertwig[18] kitűnő könyvet írt. „Az organizmusok létesülése, Darwin véletlen-teóriájának cáfolata”. Oscar Hertwig ebben a darwinizmus különböző árnyoldalaira utal. Sokszor dicsértem ezt a könyvet. Szellemtudományos mozgalmunk területén azonban teljesen le kell szokniuk a vak tekintélytiszteletről. Mert nemrégen jelent meg Oscar Hertwig új könyve: „Az etikai, szociális és politikai darwinizmus leküzdése”. Nem szabad azt mondaniuk: Steiner dicsérte Hertwiget, most tehát tanulmányozzuk ilyen értelemben legújabb könyvét is, mert csalódni fognak. Mivel azt kell mondanom, hogy míg egyik könyve egészen kitűnő, addig a legújabb a legdilettánsabb, értelmetlenebb, ami az illető témákról egyáltalán elmondható. Ha tehát csak azt mondják: Steiner dicsérte, tehát evangéliumnak tekinthetjük, akkor sohasem biztosak abban, hogy nem kényszerülök-e az azonos eredetű művet ellenkező jelzőkkel illetni. A mi sorainkban sem szabad vak tekintélytiszteletnek teremnie, csak saját szemléletnek, saját véleménynek. De valójában honnan eredt dolog? Onnan, hogy Hertwig kitűnő természettudós, a természettudományos fogalmakat azonban nem szabad bevezetni a szociális életbe. Ha ezt tesszük, akkor mindenütt csak a történelem holt, elhaló részét találjuk meg, mint például Gibbonnál[19], aki a Római Birodalom bukásának kiváló történelmét írta meg. Mint már többször kifejtettem, a történelmi létesülés titka az, hogy ha a természettudományban érvényes fogalmakkal akarjuk szemlélni, akkor sohasem a növekedő, sarjadó létet találjuk, hanem mindig csak az elhalót. Ha a természettudományban jól bevált fogalmakat kívánjuk alkalmazni, csak a történelmi élet bomlásjelenségeit találjuk meg. Az emberek olykor sejtik ezt. Ezért mondta Treitschke[20], hogy a történelem hajtóerői az emberi szenvedélyek és ostobaságok. Nem így van. A történelmi létesülésbe öntudatlan erők szállnak le. Az igaz, hogy ha romlásba akarjuk dönteni a nyilvános és gyakorlati életet, akkor tudósokat és teoretikusokat kell a parlamentbe ültetni. Ilyen emberek csak olyan törvényeket sütnek ki, amelyek romlást hoznak, mert a ma érvényes tudománnyal csak a történelem bomlásjelenségei találhatók meg. Mindennek el kell jutnia az emberek tudatába. Jóval szükségesebb, mint általában hiszik, fel kell fogni, ha becsületesen őszintén ki akarjuk vezetni az emberiséget a mostani katasztrofális korból. A fontos eseményeket nem szabad továbbra is átaludni, ezek nem tudatosan lépnek az emberi életbe, az emberek nem érik fel őket tudatukkal, ha nem akarják szellemtudományosan megvilágítani. Éppen arról van szó, hogy az életet valóságában ragadjuk meg, és igazán bepillantsunk az élet valódi alakulásába.

Három impulzus együttműködését kell szemügyre venni: a normális emberit, a luciferit és az ahrimánit. Ezt nem szabad úgy kezelni, hogy: normális ember akarok lenni, így kerülök minden ahrimánit, minden luciferit. Aki valóban derék szeretne lenni, el akar kerülni minden ahrimánit, minden luciferit, az pottyan csak igazán egyfelől a luciferibe, másfelől az ahrimániba.

Mert nem arról van szó, hogy elkerüljük a dolgokat, hanem hogy egyensúlyba hozzuk az ahrimánit és luciferit. A fiatal kor sajátossága elsősorban a luciferi jelleg, az előrehaladott koré az ahrimáni. A nőnek inkább sajátossága a luciferi, a férfinek az ahrimáni. Ha a jövőbe pillantunk, elsősorban az ahrimáni felé tekintünk, ha a múltba nézünk, abba, ami még csíraszerű, akkor elsősorban luciferi jelleget látunk. Ha a Brit Birodalmat nézzük, ahrimáni területet látunk, a Keleti államokban luciferit. Arról van szó, hogy mindig megtaláljuk ezeknek az erőknek a besurranását az emberi életbe. Nem szabad velük szemben vaknak lenni.

Csak egy dolgot vegyünk tekintetbe: az emberiség életének egész szociális struktúrájában eddig a luciferi játszott olykor igen végzetes szerepet, mert nem tudták helyes irányba terelni, nagyon a luciferi oldalra billent a mérleg. Ezért játszottak a luciferi impulzusok olyan nagy szerepet a szociális struktúra kialakításában. Már a kisgyermekeket arra szoktatták az iskolában, hogy „első vagyok”, „második vagyok”, „harmadik vagyok”. Gondolják el, milyen luciferi becsvágy szerepel, amikor az emberek eminensek akarnak lenni! Azután a címek és a rangok és minden ezzel összefüggő dolog. Gondolják csak el, hogy a szociális struktúrát mennyire ez a luciferi elem építette! Ez a kor azonban a végét járja, ezt is fel kellene ismerni! Ez a kor a végét járja, a luciferi jelleg egyre inkább tovatűnik árnyterületein. Jó volna, ha az emberek a luciferi jelleg eltűnésével kapcsolatban kissé éberebbek volnának – egyelőre a közeljövő számára. Nem éberek azzal szemben, ami ártóan közelít más módon. Az ahrimáni lép a luciferi helyére. Elhangzott a jelszó: szabad utat a rátermettségnek! – Már mondtam, hogy mit sem ér, ha ezt mondják, és mégis unokaöccsüket tartják a leginkább rátermettnek! Azon múlik, hogy a konkrétumot a valóságot nézzük. Most azonban arra gondolok, hogy egy egész ahrimáni rendszer jut felszínre, igen veszélyes mellékhatásaival. Ez az ahrimáni rendszer némileg összefügg azzal a jelszóval, amit pedagógiai területen ma képességvizsgálatnak hívnak. Mindenütt dicsérik ezt a képességvizsgálatot. Az emberek mintegy ördögi megszállottságban beszélnek róla. Bizonyos számú, száz tehetséges különösen jó tanuló fiú és leány közül ki kell választani a legtehetségesebbeket, akiknek intellektusa, koncentráló készsége, emlékezőtehetsége és így tovább, a legjobb. Ezt a legújabb pszichológiai módszerekkel vizsgálják. A kísérleti pszichológia szerint például az intelligenciát igen különös módon vizsgálják. A gyerekek három fogalmat kapnak: gyilkos, tükör, menekülés. Most intelligenciájuk révén meg kell keresniük az összefüggést. Aki csak azt az összefüggés találja, hogy a gyilkos úgy látja magát a tükörben, mint más, az buta. Aki megtalálja a kézenfekvő dolgot, hogy egy ember belepillant a tükörbe, látja az éppen közeledő gyilkost és megmenekül – az normális. A tehetséges az volna, aki szerint a gyilkos odaoson a tükörhöz, meglátja benne saját arcát, megrémül és eláll a gyilkosságtól. Aki különösen ravasz, aszerint a tükör például a kiszemelt áldozat közelében van, a sötétben a gyilkos nekimegy a tükörnek, zajt üt, és azután eláll a gyilkosságtól. Ez tehát még ravaszabb! Így vizsgálják a tehetséget! Ezt különlegesen nagyszerűnek tartják, holott nem egyéb, mint a gépekre érvényes tisztán ahrimáni módszer átvitele az emberre. Az emberi élet legborzalmasabb mechanizálása következik be, ha a tehetséget ilyen módon akarják kideríteni. Az embereknek csak vissza kell gondolniuk arra, amit nemrég még feltételeztek. Bebizonyíthatnám, hogy milyen értelmetlenség az ilyen vizsgálat. Vegyük csak az igen jelentékenynek tartott emberek egész sorát, akik annak a szellemnek gyermekei, amely a tehetségkutatást eredményezte, például Helmholtzot[21], a fizikust és másokat. Ha ezeket a tehetségkutatás módszerével vizsgálták volna, akkor sokukat bizonyára tehetségtelennek tartották volna, így például Helmholtzot is. Mindezt sokkal komolyabban kell vennünk, mert ezektől függ a jövendő épsége. Semminek sem szabad frázisnak maradnia ezen a területen. Maguk az események roppant sok mindenre tanítanak ma.

Vegyük a következőt: Elgondolhatják az 1930-tól 1940-ig terjedő kort. Ebben élhetnének bizonyos 40-50 éves emberek. Képzeljék el, hogy 1913-ban azt gondolták, hogy az 1913-ban élők közül 1930-ban többen vezető állásban lesznek és tőlük függ, a Föld különböző területeinek szociális struktúrája, és általában a külső fizikai élet. Körülbelül elképzelhetik az 1930 és 1940 közti eseményeket, ha a mostani 18-20 éves fiatalemberek, akkor 40 évesek lettek volna. Vegyünk egy másik gondolatot és kérdezzük azt, hogy hányan estek el a csatatéren azok közül, akik 1930-ban eleget tettek volna elképzelésüknek, de fizikailag már nem tudnak részt venni a földi viszonyok irányításában? Mások vesznek majd részt benne! Tegyék ezt a két képet egymás mellé. Az egyik: ha a háborús katasztrófa nem következik be, akkor az előzményekből az alakult volna ki, ahogy a jövőt akkor elképzelték. A másik kép, amit most kell megrajzolnunk: talán éppen azok estek el a csatatéren, akiknek a legfontosabb szerepeket kellett volna betölteniük! Ha ilyen képet rajzolnak, akkor a „maja” nagyon érezhető fogalmához jutnak, a külső fizikai sík nagy csalódásához. Olyan lesz az 1930-as fizikai sík, mint amilyennek lennie kellett volna, ha az 1913-as fiatalok élnének? Egészen más lett volna. Fontos, hogy átgondoljuk ezeket a dolgokat. De átgondolásukhoz csak a szellemtudomány nyújthat megfelelő lehetőséget, hogy a realitást is a valóságnak megfelelően gondolhassuk. A szellemtudomány juttat olyan fogalmakhoz, amelyek eloldódnak a pusztán fizikai agytól. Jelenlegi fogalmaink főként a fizikai agyhoz kötődnek, ezért van a jelenkori gondolkodásnak bizonyos sajátsága. A jelenkorban az agyhoz legszorosabban kötődő természettudományos fogalmak uralkodnak, ezért a gondolkozásnak különös sajátsága a korlátoltság. Mert főként a legkorlátoltabb gondolkozás kötődik agyvelőnkhöz. A szellemtudománynak el kell oldania a gondolkozást az agyvelőtől, mozgásba kell hozni a gondolatokat. Ma egész sor mozgékony gondolatot próbáltunk lelkünk elé állítani, ezek szélesítik látókörünket.

De nemcsak a gondolkodás horizontjának kell bővülnie, hanem az érzésének is. Az emberek filiszterek lettek, mert gondolataik főként a fizikai élethez kötődnek. Korunk legfőbb sajátossága, a korlátoltság mellett a filiszterség. Az emberek érdeklődése a legszűkebb körben mozog. A szellemtudománynak ismét ki kell vezetnie az embereket a mindenség távlataiba, az események hatalmas területeit kell lepergetnie előttük, mert a jelenkor csak ebből érthető meg. Ki kell hoznia az embereket filiszterségükből. A szellemtudománynak küzdenie kell a korlátoltság és filiszterség ellen.

Az akarat is felvett lassanként bizonyos sajátságokat. Bizonyos szociális struktúra a materialista kultúrából sarjadt ki, ezáltal az emberek ügyetlenekké váltak. Ügyetlenség kapott lábra! Az embereket meghatározott szakokba skatulyázzák be, és voltaképpen semmi egyebet sem tudnak már, minden más tekintetben igen ügyetlenek. Ismerünk férfiakat, akik mivel nem szabók, még a saját gombjukat sem tudják felvarrni. A szellemtudománynak azonban az a sajátsága, hogy eleven fogalmakat alakít ki, ezek átmennek a végtagokba és ügyesebbé is teszik az embert. A szellemtudomány segít a korlátoltságon, filiszterségen, ügyetlenségen. Olyan korra van szükség, mely széles látókörűséghez, nyíltszívűséghez, ügyességhez vezeti el az embereket korlátoltságukból, beszűkültségükből, ügyetlenségükből. A szellemtudományt életteljesen és életbölcsességgel kell felvenni. Ha korunkra vonatkozóan ma csak a legegyszerűbb fogalmakat fejtjük is ki a szellemtudomány alapján, akkor meglátjuk, hogy az emberiség ellenkezése a szellemmel szemben szorosan összefügg korunk szerencsétlenségével, szenvedésével, fájdalmaival és ezek még valóban nem érték el tetőpontjukat. Az emberek elvágták magukat az isteni-szellemi élettől, ismét meg kell találniuk vele a kapcsolatot.

Ezt akartam ezúttal lelkük elé állítani. Érezzék meg egyre inkább, hogy az idő jelei világosan és érthetően beszélnek! Beszédüket csak az érti meg, aki a szellemtudomány eszközeivel tanult meg olvasni. Mennél előbbre jutunk, annál energikusabban és komolyabban kell vennünk a szellemtudományt és az életet egyre jobban át kell hatni adományaival. Korunkban az emberek nem merik szellemi eredetű erőkkel átgondolni az életet. Ezt meg kell tanulni, főként ez hiányzik. Ha nem tanulják meg, ha továbbra is hiányozni fog, akkor az emberiségre zúdult katasztrófa nagyon sokáig fog tartani. Így elmondhatjuk, hogy a jelenkor konfliktusaiból a szellemtudománnyal kell kiutat keresnünk. Kérem, vegyék ezt igen komolyan és mélyen: akkor igaz gyümölcsöket terem szívükben, lelkükben, amit együttlétünkön meg akartunk beszélni.


[1] David Lloyd George 1863-1945. 1905 óta miniszter, kormányfő 1916-1922. között.

[2] Sir Henry Campbell-Baunerman 1836-1908, angol miniszterelnök 1906-1908 között

[3] Matthias Erzberger 1875-1921 államférfi

[4] ez most könyvecske alakjában jelenik meg:„Goethe szellemi mivolta a Faust és a kígyó és liliom meséjének megnyilatkozásában” (1918) GA 22.

[5] Faust I. Dolgozószoba

[6] Faust I. Éjszaka

[7] Faust I. Éjszaka

[8] Faust I. Márta kertje

[9] Jakob Minor, 1855-1912. germanista. „Goethe Faustja” két kötet, 1901.

[10] C. G. Jung: „A tudattalan folyamatok pszichológiája” 1917. Zürich.

[11] Otto Weininger: 1880-1903. filozófus. „Nem és jellem” Bécs, 1903.

[12] „A végső dolgokról” 1907. Bécs, Moriz Rappaport kiadásában

[13] „A lélek rejtélyei” (1917) GA 21.

[14] a „Kant tanulmányok” című filozófiai folyóirat 22. évfolyam 4. füzete, ebben Dessoir „A lélek túlvilága” című könyvének ismertetése Emil Utitz által.

[15] A római pénz hanyatlásáról a korai középkorban. Lásd például Galbraith: „Honnan jön, hová megy a pénz” München, 1976.

[16] „Az emberi és a kozmikus gondolat” Berlin, 1914. GA 151.

[17] „A világháború, mint világnézeti kritika” Ernst Rolfftól 172. kötet III. füzet, Berlin, 1918. június

[18] Oscar Hertwig, 1849-1922. anatómus. „Az organizmusok létesülése, Darwin véletlen-teóriájának cáfolata” Jéna, 1916. „Az etikai, szociális és politikai darwinizmus leküzdése” Jéna, 1918.

[19] Edward Gibbon, 1737-1794. angol történetíró „A római császárság hanyatlásának és bukásának a története” hat kötet, London, 1782-88.

[20] Heinrich von Treitschke, 1834-1896. német történetíró

[21] Hermann von Helmholtz. 1821-1894. fiziológus és fizikus. A szemtükör feltalálója.

Hogyan tevékenykedik asztráltestünkben az angyal?

Zürich, 1918. október 9.

[A hierarchiák működése az emberben. Az eljövendő emberiség céljai: testvériség, vallásszabadság, betekintés a világ szellemi természetébe. Lucifer és Ahrimán ellenhatásai: nemi ösztönök, a gyógyszerek kóros hatásai, a technikával való visszaélés.]

A szellem antropozófus megismerése nem szabad pusztán elméleti világszemléletnek lennie, hanem az élet tartalma és ereje kell, hogy legyen. Feladatát valójában csak úgy teljesíti ha antropozófus világfelfogásunk olyan erőteljessé válik, hogy valóban megelevenedik bennünk. Lelkünk befogadta az antropozófus szellemi megismerést, ezáltal bizonyos tekintetben az emberiség meghatározott, fontos fejlődési folyamatainak őrzőivé váltunk.

Általában az egyik vagy másik világnézet felé hajló emberek meggyőződése, hogy a lelkükben élő gondolatok, képzetek ezen kívül a világ összefüggésében nem jelentenek semmit. Az ilyen világszemléletű emberek úgy gondolják, hogy a gondolatok és az ideák képzetei úgy kerülnek a világba, ahogyan a fizikai tetteket végrehajtó ember érvényre tudja őket juttatni. Az antropozófus gondolkodásmód feltételezi, hogy tisztában legyünk azzal, hogy gondolataink és képzeteink megvalósulásához az érzéki világban véghezvitt fizikai tetteinken kívül más utakra is szükség van. Már ennek az életigénynek a felismerésében is benne rejlik az a követelmény, hogy az antropozófusnak bizonyos módon részt kell vennie az idő jeleinek figyelemmel kísérésében. A világ fejlődése során sok minden történik, korunk emberének különösképpen jól kell értenie azt, ami a világ fejlődése során történik, ő is hozzá tartozik.

Az egyes emberre vonatkozóan mindenki tudja, hogy tekintetbe kell venni fejlődését, nem csak a körülötte lévő külső dolgokat. Gondolják el, csak egészen nagy vonalakban: a most külső érzéki dolgok itt vannak az 5, 10, 20, 30, 50, 70 éves emberek körül. Mégsem kívánhatja egyetlen értelmes ember sem, hogy az 5, 10, 20, 50, 70 éves ember viszonya azonos legyen hozzájuk. Csak úgy határozhatjuk meg az ember külső környezetéhez fűződő viszonyát, ha saját fejlődését tekintetbe vesszük. Az embernél ezt mindenki elismeri. De ahogyan az egyes ember egészen meghatározott fejlődésen megy keresztül, ahogyan másfajta erők vannak gyerekkorában, élete közepén és öreg korában, úgy az emberiségnek is mindig más-más erői vannak fejlődése folyamán, és átalusszuk a világ fejlődését, ha nem vesszük észre, hogy az emberiség lénye más a 20. században, mint amilyen a 15. században volt, vagy éppenséggel a Golgotai Misztérium korában, vagy előtte. Korunk legnagyobb hibái, tévedései zavarai közé tartozik, hogy nem figyelnek az említett dologra, és úgy gondolják, hogy az emberről vagy általában az emberiségről egészen absztrakt módon beszélhetünk, és nem kell tudomásul vennünk, hogy az emberiség fejlődésen megy keresztül

Most az a kérdés, hogy hogyan tekinthetünk bele pontosabban ezekbe a dolgokba? Tudják, hogy e fejlődésről sokszor megbeszéltünk valami lényegeset. A görög-latin korban, a Krisztus előtti 8. századtól körülbelül a Krisztus utáni 15. századig az értelmi vagy kedélylélek kultúrkorszakáról beszélünk, a 15. század óta pedig a tudati lélek kultúrkorszakáról. Ezzel lényeges dolgot jellemeztünk az emberiség fejlődésében, éppen a mi korunkra vonatkozóan. Tudjuk tehát, hogy a 15. századtól a 4. évezred elejéig a tudati lélek a legfontosabb erő, amire az emberiség fejlődésében számítanak. Az igazi szellemtudományban azonban sohasem szabad megállni az általánosságoknál és absztrakcióknál, mindenütt konkrét tények megragadására kell törekedni. Az absztrakciók legfeljebb akkor használhatók, ha egészen közönséges értelemben kíváncsiak vagyunk. Ha a szellemtudományt életünk tartalmává, erejévé akarjuk tenni, akkor a kíváncsiságnál komolyabbnak kell lennünk, nem szabad az említett absztrakcióknál megakadni. Teljesen igaz, és rendkívül fontos, hogy a tudati lélek korában élünk, és elsősorban a tudati lélek kialakításával kell számolni, de nem szabad ennél megállni.

Ha el akarunk jutni a dolgok bizonyos szemléletéhez, akkor mindenekelőtt az ember lényét kell pontosabban megnéznünk. Szellemtudományos értelemben az ember felülről lefelé énből, asztráltestből, étertestből – újabban képző-erő testének is neveztem – és fizikai testből áll. Az emberi természet tagjai közül valójában még csak az énben élünk és működünk lelki-szellemi módon. Énünket földi fejlődésünktől és az azt kormányzó formaszellemektől kaptuk. Alapjában véve minden énünk révén kerül tudatunkba. És ha az én nem úgy fejlődik, hogy bár csak a testek közvetítésével, de kapcsolatban lehet a külső világgal, akkor éppen úgy nincsen tudatunk, mint elalvástól ébredésünkig. Az én kapcsol össze környezetünkkel. Az asztráltestet a földfejlődést megelőző holdfejlődés révén kaptuk, étertestünket a még előbbi napfejlődés révén, fizikai testünk első kiindulását a Szaturnusz-fejlődés révén.

Ha azonban áttekintik ezeknek a testeknek a leírását a „Szellemtudomány körvonalai”-ban[1], akkor látják, hogy milyen bonyolult módon jött létre a mai ember négy jellemzett tagjának összefüggéseként. A „Szellemtudományban” leírt tényekből látjuk, hogy az ember három burkának tagozódásán különböző hierarchiák szellemei működtek közre. Látjuk, hogy fizikai, éteri, asztrális burkunk igen-igen bonyolult természetű. De ezek a hierarchiák nem csak burkaink létrehozásán dolgoztak, hanem még mindig bennünk működnek. Aki úgy hiszi, hogy az ember csak csont, vér, hús, és így tovább, kombinációja, ahogyan a szokásos természettudomány, fiziológia, biológia vagy anatómia elmondja, az nem érti meg az embert.

Ha igazán megközelítjük ezt az emberi buroklényt és valóságában nézzük, akkor látjuk, hogy a magasabb hierarchiák szellemi lényei milyen tervszerűen, bölcsen dolgoznak együtt mindabban, ami testi burkainkban tudatunk nélkül történik. A „Szellemtudomány”-ban mondhatnám, vázlatosan körvonalaztam a magasabb hierarchiák egyes szellemeinek az ember létrehozásában történő együttműködését, ebből kivehetik, hogy részleteiben ez milyen bonyolult lehet. Ha azonban az embert meg akarjuk érteni, akkor ezeket a dolgokat is egyre inkább az egyes konkrétumokban kell megragadnunk.

Roppant nehéz ezen a területen a konkrét kérdést akár csak szemügyre is venni. Ezek a konkrét kérdések roppant bonyolultak. Gondolják el, hogy valaki azt kérdezné, hogy mit tevékenykedik 1918-ban, az emberiség jelenlegi fejlődésének ciklusában, mondjuk a szeráfok vagy dünamiszok hierarchiája az emberi étertestben. Ezt a kérdést éppen úgy fel lehet vetni, mint azt, hogy mondjuk esik-e most az eső Luganóban vagy sem. Puszta gondolkodás vagy teória révén egyiket sem lehet megoldani, csak a tények megközelítése révén. Ahogyan érdeklődni kell táviratilag vagy levélben akár, hogy esik-e most Luganóban vagy sem, úgy olyasmit is a tényekbe hatolva kell megérdeklődni, mint hogy az emberiség jelenlegi korszakában mi a feladatuk a bölcsesség szellemeinek vagy a trónoknak mondjuk, az emberi étertestben? A most felvetett kérdés rendkívül bonyolult és mindig csak mintegy megközelíthetjük azokat a területeket, ahol ilyen kérdések teremnek. Ezen a területen igazán gondoskodtak róla, hogy az ember szárnyai ne nőhessenek az égig, és ne legyen elbizakodott és büszke, ha igazi megismerésre törekszik.

Világosan mintegy a legközelebbi lényekről tudhatunk, akikhez mintegy közvetlenül közünk van. De velük tisztában is kell lennünk, ha nem akarjuk átaludni az emberi fejlődésben játszott szerepünket. Így olyan kérdésről akarok beszélni, amely nem olyan bizonytalan, – bármily konkrét -, minthogy mit cselekszenek étertestünkben a dünamiszok vagy a trónok. Más kérdést teszek fel, amely nem olyan bizonytalan, hanem érintenie is kell a jelen kor emberét. Ez a kérdés, hogy mit cselekszenek a legközelebb álló és az emberen tevékenykedő angyallények az emberiség jelenlegi korszakában, az asztráltestben?

Ha belső lényünkbe tekintünk, emberi énünkhöz, asztráltestünk van legközelebb. Remélhető tehát, hogy a feltett kérdés válasza nagyon is érint bennünket. Az angyalok közvetlenül az emberi hierarchia után következnek. Tehát szerény kérdést tettünk fel és látni fogjuk, hogy a válasz nagyon fontos lesz számunkra. Tehát, hogy mit cselekszenek az angyalok az emberi asztráltestben éppen az emberiség jelenlegi korában, amely a 20. századon halad át, a 15. században kezdődött és a 4. évezred elejéig fog tartani.

Mit mondhatunk egyáltalán arról, ahogyan az ilyen kérdés megválaszolható? Csak azt lehet mondani, hogy a komolyan művelt szellemi kutatás nem képzetekkel és szavakkal űzött játék, hanem valóban olyan területeken végzett munka, ahol a szellemi világ szemléletessé válik. Ilyen közelálló dolgot megláthatunk. Erre a kérdésre azonban valójában csak a tudati lélek korában lehet termékenyen válaszolni.

Azt gondolhatnánk, hogyha ezt a kérdést más korokban vetették volna fel választ várva, úgy valószínűleg feleletet kaptak volna. Azonban sem az atavisztikus látás korában, sem pedig a görög-latin kultúrkorszakban nem lehetett a kérdésre válaszolni, mert azok a képek, amelyeket az atavisztikus látás adott a léleknek, elhomályosították az angyalok asztráltestünkben véghezvitt tetteinek a megfigyelését. Semmit se lehetett látni, éppen az atavisztikus látásból kapott képek miatt. A görög-latin korszakban pedig még nem volt olyan erős a gondolkodás, mint most. A gondolkodás éppen a természettudományos gondolkodás révén erősödött meg, így a tudati lélek korában lehet tudatosan elmélyedni az imént felvetett kérdésbe. Szellemtudományunk termékenységét az élet számára éppen az mutatja meg, hogy nemcsak teóriákkal elégítjük ki, hanem olyasmit tudunk nyújtani, ami az élet számára hatékonyan fontos.

Mit cselekszenek asztráltestünkben az angyalok? Erről csak akkor győződhetünk meg, ha bizonyos fokú szellemi látással rendelkezünk, tehát látjuk, hogy az asztráltestünkben mi játszódik le. Az említett kérdés megválaszolásához tehát legalább az imaginatív megismerés bizonyos fokára kell emelkednünk. Akkor kiderül, hogy az angyali hierarchia lényei – bizonyos módon minden egyes angelos, akiknek minden emberrel kapcsolatban megvan a feladatuk, de különösképpen együttműködésük révén is – képeket alakítanak ki az emberi asztráltestben. A formaszellemek vezetése alatt alakítják ki a képeket. Ha nem emelkedünk fel az imaginatív megismeréshez, úgy nem tudjuk, hogy asztráltestünkben állandóan képeket alakítanak ki. E képek keletkeznek és elmúlnak. Ha nem jönnének létre, akkor az emberiségnek nem volna a formaszellemek szándékainak megfelelő fejlődése a jövő irányában. Amit a formaszellemek el akarnak érni velünk a földfejlődés végéig, azt először képekben kell kibontakoztatniuk, ezekből a képekből lesz később az átalakult emberiség, a valóság. A formaszellemek már ma kialakítják ezeket a képeket asztráltestünkben az angyalok révén. Az angyalok képeket alakítanak ki az emberi asztráltestben, ezeket a szellemi látásig fejlesztett gondolkodással érhetjük el. Követhetjük ezeket a képeket, amelyeket az angyalok alakítanak ki asztráltestünkben. Akkor kiderül, hogy egészen meghatározott impulzusok és elvek alapján alakították ki őket. Éspedig úgy, hogy keletkezésük módjában mintegy az emberiség jövendő fejlődésének erői rejlenek. Bármily különösen hangzik is, így kell kifejeznünk, hogyha az angyalokat munkájuk közben megfigyeljük: munkájukkal egészen határozott szándékuk van a földi emberi élet eljövendő szociális kialakítására. Olyan képeket akarnak az emberi asztráltestekben létrehozni, amelyeket a jövő embereinek együttélésében egészen meghatározott szociális állapotokat idéznek elő.

Ha az emberek nem is akarják elismerni, hogy az angyalok eljövendő ideálokat akarnak kelteni bennük, mégis így van. Éspedig egészen meghatározott alapelv érvényesül az angyalok képalakításánál. Az az alapelv, hogy a jövőben senki se élvezze nyugodtan boldogságát, ha mellette mások boldogtalanok. Az abszolút testvériség impulzusa uralkodik, az emberi nem abszolút egysége, a fizikai élet szociális állapotának helyesen értelmezett testvérisége. Ez az egyik szempont, amely szerint az angyalok kialakítják e képeket az emberi asztráltestben.

Van azonban még egy impulzus, amelynek szempontjából az angyalok működnek, éspedig, nemcsak a külső szociális életre vonatkozó szándékaik vannak, hanem az emberi lélekre, az emberek lelki életére vonatkozó szándékaik is. Az emberek lelki életére vonatkozóan az a céljuk az asztráltestbe vésett képekkel, hogy a jövőben mindenki meglássa minden emberben az elrejtett istenit.

Tehát jegyezzük meg: az angyalok munkájának szándéka szerint változásnak kell bekövetkeznie. Az embert nem, mint magasabbra fejlődött állatot szemléljük, pusztán fizikai kvalitásai alapján, sem elméletben, sem gyakorlatban, hanem minden ember elé azzal a kialakult érzéssel lépünk, hogy az isteni világ alapjaiból nyilvánul meg benne valami húsban és vérben. Az angyalok azt helyezik a képekbe, hogy az embert a szellemi világból megnyilatkozó képnek fogjuk fel, a lehető legkomolyabban, intenzívebben, értőbben.

Ha ez egyszer megvalósul, akkor egészen határozott következménye lesz. Az emberiségben a jövőben kifejlődő szabad vallásosság alapja az lesz, hogy az istenség hasonmását minden emberben elismerik, nemcsak elméletben, hanem a közvetlen élő gyakorlatban. Akkor nem létezhet vallási kényszer, nem lesz rá szükség, mert az emberek találkozása eleve vallásos cselekmény, szentség lesz és senkinek sem lesz szüksége arra, hogy a vallásos életet a fizikai síkon külső intézményeket működtető külön egyház révén tartsa fenn. Ha az egyház helyesen értelmezi önmagát, úgy csak az a célja lehet, hogy feleslegessé tegye magát a fizikai síkon, amennyiben az egész élet az érzékfeletti kifejeződésévé válik.

Legalábbis ezen alapszik az angyalok munkájának impulzusa, hogy az emberekre a vallásos élet teljes szabadságát árasszák. A harmadik alap, hogy lehetőséget nyújtsanak az embereknek ahhoz, hogy gondolkodás révén jussanak el a szellemhez, a gondolkodás jutassa át őket a szakadékon a szellem átéléséhez. Az emberek asztráltestében az angyalok munkája révén, mint kozmikus zene hangzik: szellemtudományt a szellemnek, a vallás szabadságát a léleknek, testvériséget a testeknek. Az embernek mintegy fel kell emelnie tudatát egy másik szintre és akkor belehelyezkedik az angyalok csodálatos műhelyébe az emberi asztráltestben.

Mi a tudati lélek korában élünk, korunkban az angyalok úgy működnek az emberek asztráltestében, ahogy elmondtam. Az embernek lassanként tudatosan el kell jutnia ennek megértéséhez. Ez beletartozik az emberi fejlődésbe. Hogyan jutunk egyáltalán oda, hogy az elmondottakat kimondjuk? Hol találjuk ezt a munkát? Ma még az alvó emberben találjuk meg. Az emberek alvó állapotában elalvástól ébredésig. Az éber alvó állapotokban is megtaláljuk. Sokszor beszéltem arról, hogy az emberek még éberen is átalusszák életük legfontosabb dolgait. És biztosíthatom önöket arról a nem éppen örvendetes tényről, hogy ha valóban tudatosan járjuk életünket, akkor ma igen sok alvó embert találunk. Tőlük bármi történhet a világban, nem érdekli őket, nem törődnek vele, nem kapcsolódnak hozzá. A világ nagy eseményei sokszor úgy zajlanak le az emberek mellett, mint egy város eseményei az alvók számára, holott az emberek látszólag ébren vannak. Amikor azonban az emberek éppen ébrenlétükben alszanak át valami különleges dolgot, akkor mutatkozik meg az angyalok asztráltestükben lejátszódó fontos munkája, amiről beszéltem, ez teljesen független attól, hogy akarnak-e tudni róla vagy sem.

Ezek a dolgok sokszor úgy játszódnak le, hogy az ember igen rejtélyesnek, paradoxnak találja őket. Valakit egészen méltatlannak találunk arra, hogy a szellemi világgal valamiféle kapcsolatot létesítsen. Pedig az illető valójában csak iszonyú álomszuszék ebben az inkarnációjában és mindent átalszik, ami körülötte történik; asztráltestében azonban az angyal az angyali közösségnek megfelelően dolgozik az emberiség jövőjén. Asztráltestét tehát mégis használják és meg lehet rajta ilyesmit figyelni. De azon múlik a dolog, hogy ez benyomuljon az emberi tudatba. A tudati lelket kell annak elismeréséhez emelni, ami csak ilyen módon található meg.

Ilyen előzmények után megértik, ha arra hívom fel figyelmüket, hogy éppen a tudati lélek kora egy egészen meghatározott esemény felé tart, és mivel a tudati lélekkel van dolgunk, így az emberektől fog függeni, hogy ez az esemény hogyan megy végbe az emberiség fejlődésében. Az esemény jöhet egy évszázaddal előbb vagy később, de valójában be kellene jutnia az emberiség fejlődésének területére. És úgy lehet jellemezni, hogy az embereknek tisztán tudati lelkük révén, tudatos gondolkodásuk révén kell eljutniuk oda, hogy meglássák, hogy az angyalok hogyan készítik elő az emberiség jövőjét. Amit a szellemtudomány tanít ezen a területen, annak az emberiség gyakorlati életbölcsességévé kell válnia, így lehet az emberek szilárd meggyőződése, hogy saját bölcsességük tartalma révén ismerik el, hogy az angyalok a jellemzett dolgokat akarják.

Az emberi nem azonban odáig ért el szabadságának megközelítésében, hogy most már tőle függ, hogy átalussza-e az illető eseményt, vagy teljes tudatossággal megy feléje. Mit jelent, hogy teljes tudatossággal megy feléje? Azt jelenti, hogy tanulmányozhatjuk a szellemtudományt, itt van, igazán nem kell egyebet tenni, mint tanulmányozni. Ha ezen kívül különböző meditációkat végzünk és például „A magasabb világok megismerésé”-nek gyakorlati útmutatását is figyelembe vesszük, akkor még jobban alátámasztjuk a dolgot. De a legszükségesebb már megtörténik, ha csak tanulmányozzuk a szellemtudományt és helyesen, tudatosan megértjük. A szellemtudományt ma szellemi látás képessége nélkül is tanulmányozhatjuk, mindenki képes rá, aki nem akadályozza útját előítéletekkel. Ha az emberek egyre többet tanulmányozzák a szellemtudományt, ha elsajátítják fogalmait és ideáit, akkor tudatuk felébred annyira, hogy bizonyos eseményeket nem alszanak át, hanem tudatosan követnek.

Ezeket az eseményeket még pontosabban jellemezhetjük. Mert alapjában véve csak előkészület, ha tudunk az angyal tevékenységéről. A legfontosabb, hogy egy bizonyos időpontban háromféle dolog következik be. Mint mondtam, az emberek viselkedésétől függően előbb vagy később következik be ez az időpont, vagy legrosszabb esetben egyáltalán nem. Be kell következnie, hogy az angyalok világa háromféle dolgot mutat meg az emberiségnek. Először is azt, hogy hogyan ragadható meg igazán az emberi természet mélyebb oldala közvetlen emberi érdeklődéssel. Igen, eljön egy időpont, ezt az embernek nem szabad elaludnia, amikor az emberek az angyalok révén olyan impulzust kapnak a szellemi világból, amely arra indítja őket, hogy sokkal mélyebb érdeklődéssel forduljanak minden ember felé, mint ahogyan ma hajlamosak vagyunk rá. Embertársaink iránt megnövekedett érdeklődésünknek nemcsak olyan szubjektíven kell kifejlődnie, mint ahogyan ez oly kényelmesen történik, hanem hirtelenül, amikor a szellemiség valóban beleárasztja az emberbe azt a bizonyos titkot, ami a másik ember. Egészen konkrét dolgot értek ezen, nem valamiféle elméleti megfontolást, hanem azt, hogy az emberek tapasztalnak valamit, ami minden emberben érdekli őket.

Ez az első dolog, és ezt különösképpen a szociális élet fogja kivívni. A második az lesz, hogy az angyal cáfolhatatlanul megmutatja az embernek, hogy a Krisztus-impulzus minden egyéb mellett teljes vallásszabadságot is feltételez az emberek számára, és csak az a helyes kereszténység, amelyik lehetővé teszi az abszolút vallásszabadságot. — A harmadik dolog pedig a világ szellemi természetébe való cáfolhatatlan bepillantás.

Ennek az eseménynek, mint mondtam, úgy kell bekövetkeznie, hogy az ember tudati lelke bizonyos viszonyba kerüljön vele. Ez áll az emberiség fejlődése előtt. Mert ezen dolgozik képeivel az angyal az emberi asztráltestben. De arra hívom fel figyelmüket, hogy ez a közelgő esemény már az emberek akaratára van bízva. Hiszen az emberek elmulaszthatják a dolgokat. És ma még sokan elmulasztanak sok mindent, aminek a jelzett időpont éber átéléséhez kell vezetnie.

Mint tudják, a világ fejlődésében olyan lények is léteznek, akiknek érdeke, hogy az embert eltérítsék pályájáról. Ezek az ahrimáni és luciferi lények. Amit elmondtam, az az ember isteni fejlődésének útja. Ha az ember igazán saját természetének adná át magát, akkor annak meglátásához kellene jutnia, amit az angyal bontakoztat ki asztráltestében. De a luciferi fejlődés célja az, hogy az embert eltérítse az angyali hierarchia munkájába való betekintéstől. A luciferi lények úgy akarják az embert ettől eltéríteni, hogy gátolják szabad akaratát. Igyekeznek szabad akaratának gyakorlása felől homályban tartani, amennyiben jó lénnyé alakítják ugyan, de automatikusan szabad akarat nélkül. Lucifer az érintett szempontból voltaképpen a jót, a szellemit akarja az embernél – az embert jó elvek szerint tenné szellemi látóvá, de mintegy automatikusan. A luciferi lények el akarják venni az ember szabad akaratát, a rossz lehetőségét. Olyanná akarják tenni, hogy a szellemből kiindulva, de szellemi képmás módjára cselekedjék, tudniillik szabad akarat nélkül. Automatikussá akarják tenni.

Ez a fejlődés bizonyos titkaival kapcsolatos. Tudják, hogy a luciferi lények más fejlődési fokon megrekedt lények, akik a normális fejlődésbe idegen elemeket hoznak be. E luciferi lényeknek érdeke, hogy az embert úgy ragadják meg, hogy ne jusson szabad akarathoz, mivel ők maguk sem vívták ki szabad akaratukat. A szabad akaratot csak a Földön lehet megszerezni. Ők azonban nem akarnak a Földdel érintkezni, meg akarnak állni a Szaturnusz, a Nap, és Hold fejlődésénél, hogy a földfejlődéssel semmi dolguk se legyen. Mintegy gyűlölik az ember szabad akaratát. Nagyon szellemien cselekszenek, de automatikusan – ez rendkívül lényeges – és az embert fel akarják emelni szellemi magasságukba. Automatikussá akarják tenni, szellemivé, de automatikussá. Ezzel egyfelől létrejönne annak a veszélye, hogy az ember korán, teljes tudati lelkének működése előtt, szellemileg automatikusan cselekvő lénnyé válva átalussza a bekövetkezendő kinyilatkoztatást, amit előbb jellemeztem.

Azonban az ahrimáni lények is e kinyilatkoztatás ellen dolgoznak. Ők nem igyekeznek az embert különösképpen szellemivé tenni, arra törekszenek, hogy elöljék benne szellemiségének tudatát, hogy az ember úgy vélekedjék magáról, hogy voltaképpen csak tökéletesen kifejlődött állat. Ahrimán valójában a materialista darwinizmus nagy tanítója. Ahrimán a nagy tanítója a földfejlődés mindazon technikai és gyakorlati tevékenységeinek is, amelyek csak a külső érzéki emberi életet akarják érvényesíteni, és csak kiterjedt technikát akar, hogy az ember rafináltabb módon elégítse ki ugyanazon táplálkozási és egyéb szükségleteit, mint az állat. Korunkban az ahrimáni szellemek a tudati lélek számára különféle rafinált tudományos eszközökkel igyekeznek elölni, elhomályosítani az emberben annak tudatát, hogy az istenség képmása.

Régebbi korokban az ahrimáni szellemek hiába igyekeztek volna ilyen módon elméletekkel elködösíteni az igazságot az emberek előtt. Miért? Még a görög-latin korban is, de különösen a régebbi korokban, amikor az ember még az atavisztikus látás képeivel rendelkezett, teljesen közömbös volt, hogy hogyan gondolkozik. Megvoltak a képei és ezek révén tekintett be a szellemi világba. Amire Ahrimán taníthatta volna az állatokkal való kapcsolatáról, annak életvitelére nem lett volna semmiféle jelentősége. A gondolkodás csak az Atlantisz utáni ötödik korszakban, a 15. század óta jutott hatalomra – mondhatnánk, tehetetlen hatalomra. A gondolkodás csak azóta alkalmas arra, hogy átvigye a tudati lelket a szellem területére, de meg is akadályozhatja, hogy bejusson a szellemi világba. Csak most éljük át azt a kort, amikor egy elmélet a tudomány révén tudatosan elrabolja az embertől isteni mivoltát és az istenségre vonatkozó tapasztalatait. Ez csak a tudati lélek korában lehetséges. Az ahrimáni szellemek ezért arra törekszenek, hogy olyan tanokat terjesszenek az emberről, amelyek elhomályosítják isteni származását.

Az ember normális isteni fejlődése ellen szegülő áramlatok leírásából kiderül, hogy életünket hogyan kell kialakítanunk, hogy ne aludjuk át az emberi fejlődésbe érkező kinyilatkoztatást. Különben nagy veszély támad és az embernek figyelnie kell erre, mert egyébként a fontos esemény helyett, amelynek erőteljesen kell hatnia a földfejlődés eljövendő kialakítására, az történik, ami nagy veszélybe sodorhatja a földfejlődést.

Bizonyos szellemi lények az ember révén jutnak el fejlődésükhöz, míg az ember velük együtt fejlődik. Az angyalok az ember asztráltestében természetesen nem játékból hozzák létre ezeket a képeket, hanem valaminek az elérésére. Ezt azonban éppen a földi emberiségben kell elérni és az emberek így az egészet eljátszanák, ha a tudati lélek megszerzése után mindezt tudatosan figyelmen kívül hagynák. Az egészet eljátszanák! Az angyalok csak játékot űznének az ember asztráltestének fejlesztésével. A dolog csak azáltal lesz komoly és nem játék, ha megvalósul az emberiségben. Ebből azonban megérthetik, hogy az angyalok munkájának minden körülmények közt komolynak kell maradnia. Gondolják meg, hogy mi történne a lét kulisszái mögött, ha az emberek álomszuszékságukkal eljátszanák az angyalok munkáját!

És ha mégis megtörténne, hogy a földi emberiség megmaradna amellett, hogy átalussza a jövő fontos szellemi kinyilatkoztatásának eseményét? Ha például a közbülső, vallásszabadságra vonatkozó részt aludnák át, a Golgotai Misztérium éteri síkon történő megismétlődését, amelyről sokszor beszéltem, az éteri Krisztus megjelenését, vagy a többi dolgot, akkor az angyaloknak más úton kellene törekednie arra, amit az emberek asztráltesti képeivel kell elérniük. Ha az emberek éber állapotban nem hagyják megvalósulni asztráltestükben, akkor ebben az esetben az angyalok az alvó emberi testek révén igyekeznek szándékaikat megvalósítani. Tehát amit az emberek éber állapotban átaludnának és így az angyalok nem érhetnének el, azt az ágyban fekvő alvó emberi fizikai és étertestek révén érnék el. Eléréséhez ott keresnék az erőket. Amit nem érhetnek el éber emberekkel, mikor a lélek benne van a fizikai és étertestben, azt az alvó fizikai és étertestekkel érik el, amikor az alvók, akiknek ébren kellene lenniük, énjükkel és asztráltestükkel kihúzódtak.

Ez a tudat korának nagy veszélye. Ez az esemény bekövetkezhet, ha az emberek nem akarnak a 3. évezred kezdete előtt a szellemi élet felé fordulni. Már csak rövid idő van a 3. évezred kezdetéig. Hiszen a 3. évezred tudvalevően a 2000. évvel kezdődik. Még megtörténhet, hogy éber emberek helyett az alvó emberek testével kellene elérni azt, amit az angyalok munkájával kell elérni; hogy az angyaloknak egész munkájukat ki kellene venniük az ember asztráltestéből és étertestébe meríteni, hogy megvalósulhasson. De az ember nem volna benne! Az étertestben kellene megvalósulnia, amikor az ember nincs jelen, mert ha éber állapotában jelen volna, akkor akadályozná.

Most kifejtettem a dolog általános ideáját. De mi történne, ha az angyaloknak ezt a munkát az ember távollétében kellene elvégezniük, az alvó emberek fizikai és étertestében? Ezáltal minden további nélkül három dolog következne be az emberiség fejlődésében. Először is olyasmi jönne létre az alvó emberi testekben, miközben tehát alszik, énjének és asztráltestének távollétében, amit nem szabadon keres meg, hanem reggel ébredéskor ott talál. Akkor mindig ott találja. A szabadság tudata helyett ösztön lesz, de ezáltal ártalmas. Éspedig bizonyos, az emberi természetbe jutó ösztönös megismerés ártalma fenyeget, – ez a születéssel, fogantatással, nemi élettel függ össze -, ha fellépne a veszély, amelyről beszéltem, bizonyos angyalok révén, akik maguk is bizonyos változáson mennének át. Erről nem beszélhetek, mert a beavatási tudás olyan magasabb titkaihoz tartozik, amelyeket ma még nem szabad elmondani. Elmondható azonban, hogy az emberiség fejlődésében az történne, hogy a világos éber tudat használhatósága helyett a nemi élet és szexualitás ösztönei lépnének fel káros, pusztító módon, és ezek nemcsak eltévelyedéseket jelentenének, hanem a szociális életbe átkerülve annak alakulását is előidéznék. Mindenekelőtt arra indítanák az embereket a szexuális élet folytán vérükbe kerültek révén, hogy ne bontakozzék ki a Földön valamilyen testvériség, hanem hogy a testvériség ellen szegüljenek. Ez azonban ösztön volna.

Tehát elérkezik a döntő pont, amikor mintegy jobb felé lehetne menni: de akkor ébren kell maradni. Vagy ösztönök jönnek létre. Mit szólnak majd a természettudósok, amikor ilyen ösztönök lépnek fel? Azt mondják, hogy ez természeti szükségszerűség. Ennek így kellett történnie, ez az emberi fejlődésből következik.

Természettudomány révén nem lehet ezekre a dolgokra figyelmeztetni, mert természettudományosan megmagyarázható volna, ha az emberek angyalokká válnak, és az is, ha ördögökké. A természettudomány mindkettőről ugyanazt mondja: a későbbi az előzőből jött létre – a kauzális természetmagyarázatok nagy bölcsességét. A természettudomány az elmondott eseményből mit sem fog észrevenni, mert persze természeti szükségszerűségnek tekinti, ha az emberek nemi ösztöneiktől félig ördögökké válnak. Természettudományosan tehát nem értelmezhető a dolog, mert történjék bármi, természettudományosan minden megmagyarázható. Ilyesmi csak a szellemi megismeréssel, érzékfeletti megismeréssel látható át.

Ez az egyik dolog. A másik az, hogy ebből a munkából, amely az angyalokban változásokat hoz létre, még valami következik az emberiség számára: bizonyos gyógyszerek ösztönös megismerése, de káros megismerése. Az orvostudománnyal összefüggő dolgok materialista értelemben iszonyúan előrehaladnak. Bizonyos anyagok és műveletek gyógyhatásába ösztönös bepillantást nyernek, rettenetes károkat okoznak velük, de ezeket hasznosnak fogják nevezni. A betegeset fogják egészségesnek nevezni, látván, hogy bizonyos nekik tetsző műveletekhez jutnak. Egyszerűen az lesz tetszetős, ami az embereket bizonyos irányban az egészségtelen felé vezeti. Tehát bizonyos folyamatok, műveletek gyógyhatásának ismerete fokozódik, de egészen káros vizekre fognak evezni. Mert bizonyos ösztönök révén tapasztalni fogják, hogy egyes anyagok és műveletek milyen betegségeket hoznak létre, és egészen egoista motívumok szerint tudják létrehozni őket vagy sem.

A harmadik bekövetkező dolog az lesz, hogy egészen meghatározott erőket ismernek meg és ezek révén egészen csekély indítással, bizonyos rezgések harmonizálásával, nagy gépi erőket tudnak elszabadítani a világban. A gépi jelleg bizonyos szellemi irányítását éppen ilyen módon fogják ösztönösen megismerni és az egész technika vad vizekre evez. Ez azonban rendkívül jó szolgálatokat tesz az emberi egoizmusnak és teljesen megfelel neki.

Ez a lét fejlődésének konkrétan megragadott része, az élet felfogásának része, ezt alapjában véve csak az tudja igazán méltányolni, aki átlátja, hogy a szellem nélkül való életfelfogás egyáltalán nem tisztázhatja a dolgot. Szellemnélküli életfelfogás, világszemlélet, nem látná át ezeket, ha egyszer elérkezne az emberiséget károsító orvostudomány, a nemi ösztönök szörnyű eltévelyedése, a puszta világmechanizmus borzalmas üzeme a természeti erők szellemi erőkkel való hasznosításában; nem venné észre, hogy letér az igaz útról, ahogyan az alvó sem észleli, ha rabló közelít, hogy kirabolja. Legfeljebb később, ébredéskor, látja, hogy mi történt. Ez azonban nagyon rossz ébredése volna az embernek: élvezné bizonyos folyamatok és anyagok gyógyító erőinek ösztönösen kiterjedt ismeretét, a nemi ösztönök bizonyos eltévelyedésének követésében lelné örömét, ezt az eltévelyedést az emberfeletti, az előítélet mentesség és elfogulatlanság különösen kiváló alakjának tartaná. Bizonyos tekintetben a csúnya volna szép és a szép csúnya, ebből azonban mit sem vennének észre, mert mindent természeti szükségszerűségnek tekintenének. Pedig eltévelyedés volna attól az úttól, mely az emberiségben előírja az ember saját mivoltát.

Azt hiszem, hogy ha érzékünk van ahhoz, ahogy a szellemtudomány hat érzületünkben, akkor komolyan vesszük a ma kifejtett igazságokat és azt meríthetjük belőle, amit voltaképpen az egész szellemtudományból merítenünk kell: hogy a szellemtudományban bizonyos kötelezettséget, életfeladatot ismerjünk el. Bárhol vagyunk, bármi dolgunk a világban azon múlik, hogy azt a gondolatot tápláljuk, hogy tevékenységünket antropozófus tudatunknak kell áthatnia és beragyognia. Akkor hozzájárulunk ahhoz, hogy az emberiség helyes értelemben haladjon előre fejlődésében.

Az ember nagyon téved, ha azt hiszi, hogy az igazi, komolyan és méltóan felfogott szellemtudomány valaha is eltávolíthatja az élet gyakorlati, intenzív munkájától. Az igazi szellemtudomány felébreszt, ráébreszt olyan dolgokra, amelyeket ma elmondtam. Kedves barátim, kérdezhetjük, hogy az ébrenlét voltaképpen árt-e az alvásnak? Ha azt a hasonlatot vesszük, hogy a szellemi világba való betekintés a szokásos ébrenléthez képest fokozott felébredés, ahogyan a szokásos felébredés az alvásból ébred, akkor a hasonlat megértésére feltehetjük a kérdést, hogy árthat-e az ébrenlét valamikor az alvásnak? – Igen, ha nem rendes! Ha valaki rendesen tölti az ébrenlétet, akkor egészségesen alszik, ha viszont révetegen, lustán, kényelmesen, munka nélkül tölti, akkor álma is egészségtelen lesz. Így van ez azzal az élettel is, amit a szellemtudomány révén sajátítunk el, mint éber életet. Ha a szellemtudomány révén helyes kapcsolatot építünk ki magunkban a szellemi világgal, akkor ezáltal a szokásos fizikai élet iránti érdeklődésünk is megfelelő mederbe kerül, mint ahogy az egészséges ébrenlét rendben tartja az alvást.

Aki éppen korunkban szemléli az életet, az alszik, ha nem figyel fel különböző dolgokra. Hogy büszkélkedtek az emberek, főként az utóbbi évtizedekben, életpraxisukkal! Az utóbbi évtizedekben eljutottak végre odáig, hogy éppen a vezető állásokba mindenütt azok kerültek, akik leginkább megvetik az eszmeit, a szellemit, a spirituálist. Addig szavaltak az életpraxisról, míg szakadékba nem rántották az emberiséget. Most azonban néhányan el kezdik károgni – többségükben teljesen ösztönösen -, hogy új kornak kell jönnie, különféle új ideáloknak kell fellépniük. De ez károgás. Ha a dolgok ösztönösen lépnek fel, a szellemtudományba való tudatos beleélés nélkül, akkor inkább annak romlásához vezetnek, amit éber állapotban kellene átélni, mintsem valami termékeny fejlődési folyamathoz. Aki ma a régóta megszokott szavakat deklamálja az embereknek, még olykor sikert arat. Az embereknek azonban rá kell szánniuk magukat, hogy más szavakat és fordulatokat hallgassanak, hogy a káoszból ismét szociális kozmosz jöjjön létre.

Ha ugyanis az emberek valamilyen korban elmulasztják éber állapotukat és nem jönnek rá, hogy valójában mi történjék, akkor nem valóságos dolgok történnek, hanem az előző korszak kísértete járkál, ahogy sok vallásos közösségben ma egyszerűen a múlt kísértetei járkálnak, és jogi életünkben például sokszor még a régi Róma szelleme kísért. A szellemtudománynak éppen ilyen tekintetben kell az embert felszabadítania a tudati lélek korában, és valóban bevezetni egy szellemi tény megfigyelésébe: hogyan tevékenykedik az angyal asztráltestünkben? Legfeljebb csak kezdetben beszélhetünk az angyalokról absztrakt módon, úgy kell előrehaladnunk, hogy konkrétan beszélünk, vagyis saját meghatározott korunkra vonatkozóan felelünk a bennünket legközvetlenebbül érintő kérdésre. Érint bennünket, mivel az angyal asztráltestünkben szövi a képeket, ezeknek kell leendő alakulásunkat felidézni és ezt az alakulást a tudati lélek révén kell megvalósítani. Ha nem volna tudati lelkünk, akkor nem kellene ezzel törődnünk, akkor más szellemek, más hierarchikus lények hoznák létre azt, amit az angyal sző. Mivel azonban tudati lelkünket kell kifejlesztenünk, nem lépnek be más szellemek, hogy megvalósítsák, amit az angyal sző.

Az angyalok természetesen az egyiptomi korban is szőttek. De hamarosan más szellemek léptek be és az ember atavisztikus szellemi tudata éppen ezáltal homályosodott el. Tehát mivel az emberek atavisztikus látással észleltek, sötét fátylat borítottak az angyalok tetteire. Most azonban le kell leplezni ezeket. Ezért nem szabad átaludni azt, amit a harmadik évezred előtt lezáruló korszakban hoznak tudatos életébe. Az antropozófus szellemtudományból ne csak tanításokat merítsünk, de elhatározásokat is! Ezek adnak erőt, hogy éber emberek legyünk.

Rászokhatunk arra, hogy éber emberek legyünk. Figyelhetünk sok mindenre. Mindjárt el is kezdhetjük, és azt találjuk, hogy alapjában véve egy nap sem múlik el úgy, hogy életünkben csoda ne történnék. Megfordítva ezt a mondatot, úgy mondhatjuk, hogy ha valamelyik nap nem találunk életünkben csodát, akkor csak szem elől tévesztettük. Próbálják meg életüket este áttekinteni, találnak benne egy kis, nagy vagy közepes eseményt, amiről azt mondhatják, hogy egészen különösen lépett be életembe, egészen különös módon ment végbe. Elérhetik ezt, ha csak elég átfogóan gondolkodnak, ha csak elég átfogóan szemlélik lelki szemükkel az élet összefüggéseit. Az átlagos életben azonban ez nem következik be, mert általában nem teszik fel a kérdést, hogy például mi akadályozott meg valamit?

Többnyire nem törődünk a megakadályozott dolgokkal, amelyek alaposan megváltoztatták volna életünket, ha bekövetkeznek. Az életünkből valami módon eltávolított dolgok mögött roppant sok olyasmi van, ami éber emberekké nevel bennünket. Mi minden érhetett volna ma? Ha ezt a kérdést minden este felteszem, és megnézem az egyes eseményeket, amelyek ezt vagy azt okozhatták volna, akkor az ilyen kérdésekhez az élet olyan szemlélete fűződik, mely az önfegyelmet éberré teszi. Így kezdődhet és magától is egyre tovább vezet, végül is odáig, hogy nem csak keressük, hogy mit jelent életünkben, hogy például délelőtt ½ 11-kor el akartunk menni, és az utolsó pillanatban jött valaki és feltartott. Bosszankodunk, hogy feltartott, de nem kérdezzük, hogy mi történhetett volna, ha csakugyan rendes időben mentünk volna el, ahogy terveztük. Nem kérdezzük, hogy mi változott?

Ilyesmiről már itt is beszéltem részletesebben. Életünk negatívjának megfigyelésétől, amely azonban életünk bölcs vezetéséről tehet tanúságot, egyenes út vezet az asztráltestünkben dolgozó, tevékenykedő angyal megfigyeléséhez, ez igen egyenes biztos út, haladhatunk rajta. Nyolc nap múlva, a második Zweig-előadáson tovább beszélünk erről.


[1] „A szellemtudomány körvonalai” (1910) GA 13.

Hogyan találom meg Krisztust?

Zürich, 1918. október 16.

[Az ateizmus betegség, Krisztus tagadása szerencsétlenség, a Szellem tagadása elmebaj. A Golgotai Misztérium és a tudomány. Harnack. Az emberiség helyzete a Golgotai Misztérium korában. A 333-as év. Az evangéliumok keletkezése az atavisztikus szellemi látás révén. Tertullianus. A 666-os év. Justinianus. A Gondisapuri Akadémia. Mohamed. A Konstantinápolyi Zsinat 869-ben. Angelus Silesius. Johannes Müller. A beszéd, mint mozdulat. Wilson és Herman Grimm.]

A múlthéten itt tartott előadásomhoz kapcsolódva – amely arról szólt, hogy az emberi léleknek most már egyre inkább törekednie kell arra, hogy részt vegyen a szellemi világ életében – szeretnék ma részletesebben szólni néhány dologról, amely a Krisztus-misztérium olyan átélésével áll összefüggésben, ahogyan ezt éppen a múltkor ismertetett spirituális ideálok révén kell előkészítenünk.

Ha az embert ma szellemtudományos alapon nézzük – ezt most egyelőre csak megemlítem, de mai előadásom során még közelebbről is meg fogom világítani -, ha tehát az ember lelkiéletét a mai szellemtudomány eszközeivel vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt testi életével, másrészt szellemi-lelki életével összefüggő háromféle dolog játszódik le, és az érzékfeletti világ felé irányuló háromféle hajlam található benne.

Ezt az érzékfeletti világ felé irányuló háromféle hajlamot tulajdonképpen csak akkor tagadhatjuk le, ha egyáltalán tudni sem akarunk az érzékfeletti világról. Az embernek hajlama van arra, hogy megismerje, amit általában isteninek nevezünk.

A másik hajlama – természetesen a jelenlegi fejlődési ciklus emberéről beszélünk – arra indítja, hogy Krisztust megismerje.

A harmadik hajlam pedig annak a megismerésére, amit általában Szellemnek vagy Szent Szellemnek nevezünk.

Tudják, hogy vannak emberek, akik mindhárom hajlamot tagadják. Eléggé átéltük, éppen a 19. században, amikor a dolgokat – legalábbis az európai kultúra keretein belül – a végletekig kiélezték, hogy tagadták, bármiféle „isteni” létét a világban.

Szellemtudományos szempontból kérdezhetnénk – hiszen a szellemtudományon belül nem kételkedhetünk az érzékfeletti isteni világban -, mi viszi az embereket arra, hogy Istent tagadják? Mi viszi őket annak tagadására, akit a Szentháromságban Atyaistennek hívunk? A szellemtudomány megmutatja, hogy amikor az ember az Atyaistent tagadja -, tehát általában Istent a világban, azt az Istent, akit például az izraelita vallás is elismer – minden ilyen esetben valóságos fizikai defektus, fizikai betegség, fizikai hiányosság található az emberi testben. Ateistának lenni valamilyen tekintetben betegséget jelent a szellemtudomány szempontjából. Ez persze olyan betegség, amit az orvosok nem gyógyítanak; sokszor ők maguk is ebben a betegségben szenvednek. Olyan betegség ez, amit a mai orvostudomány nem ismer el. A szellemtudomány megtalálja az olyan emberben, aki tagadja, amit ma nem lelki, hanem testi konstitúciójával kell éreznie. A szellemtudomány fogalmai szerint beteg, testileg beteg, ha tagadja, hogy isteni erők hatják át a világot, amit teste egészséges érzése sugalmaz neki.

Van azután nagyon sok olyan ember, aki Krisztust tagadja. Krisztus tagadását a szellemtudomány sorskérdésnek tekinti, ez az ember lelkiéletét érinti. Krisztus tagadását a szellemtudomány szerencsétlenségnek nevezi. Isten tagadása: betegség; Krisztus tagadása szerencsétlenség. Hogy Krisztust meg tudjuk-e találni, az bizonyos mértékben sorskérdés, és szükségszerűen része az ember karmájának. Szerencsétlenség, ha Krisztussal nem állunk kapcsolatban.

A Szellem vagy Szent Szellem tagadása a szellemi tompaság jele. Hiszen az ember testből, lélekből és szellemből áll, és mind a háromnak lehet valami defektusa. Az ateizmusnál a fizikai test defektusáról, betegségéről van szó. Ha valaki úgy kapcsolódik életében a világhoz, hogy nem ismerheti meg Krisztust, ez szerencsétlenség. A szellemet saját bensőnkben meg nem találni: tompaság, bizonyos értelemben idiotizmus – ha annak finomabb fajtája is – és ismét csak el nem ismert idiotizmus.

Vessük fel a kérdést. Hogyan találja meg az ember Krisztust? Éppen erről szeretnék ma beszélni: Krisztus megtalálásáról úgy, ahogy az élet folyamán az ember saját lelkével megtalálhatja Krisztust. Gyakran hallani komolyan kereső lelkekről, akik azt kérdik: hogyan találom meg Krisztust? Ha a dolgok megértéséből fakadó választ akarunk adni erre a kérdésre, csak úgy nyúlhatunk hozzá, hogy történelmi összefüggésében vizsgáljuk. Állítsuk tehát lelkünk elé a kérdés történelmi összefüggéseit, és ez elvezet bennünket a kérdés megválaszolásához.

Tudjuk, hogy mai történelmi korszakunk szellemtudományos szempontból a 15. században kezdődött, mondjuk, 1413-ban. De ha nem akarunk ilyen számadatokba bocsátkozni, azt mondhatjuk, hogy a 15. században vált az ember lelki élete olyanná, amilyen ma.

Ezt az újkori történelem nem ismeri el, és ennek az az oka, hogy az újkori történelem csak a külső eseményeket nézi és jellegénél fogva – mint „fable convenue” – sejtelme sincs róla, hogy a 15. század előtti időkben az emberek egészen másként gondolkodtak, másként éreztek, és belső impulzusaik alapján másként cselekedtek; lelki életük gyökeresen különbözött a mai ember lelkiéletétől. Az a korszak, amely 1413-mal zárult le Krisztus előtt 747-ben, tehát a Krisztus előtti 8. században kezdődött. Azt a korszakot tehát, amelyet a szellemtudomány, a görög-latin kultúrkorszaknak nevez, Krisztus előtt 747-től Krisztus után 1413-ig számítjuk. Mint tudjuk, ebben a korszakban, éspedig az első harmadában játszódott le a Golgotai Misztérium.

Ez a Golgotai Misztérium évszázadokon keresztül sok ember minden érzésének minden gondolatának sarkalatos pontja volt. Ezekben az újabb kort – a 15. 16. századot – megelőző időkben a lélek leginkább érzésszerűen fogta fel a Golgotai Misztériumot. Azután kezdődött az a korszak, amikor az evangéliumokat a nép szélesebb körében is olvasni kezdték, de ugyanakkor indult meg a vita is arról, hogy az evangéliumok valóban történelmi kútfők-e. Ez az egyre erősebben kiélezett vita, mint tudják, a mai napig is tart. Nem akarok most ennek a főként protestáns teológiai körökben nagy szerepet játszó vitának egyes szakaszaira kitérni, csak azt szeretném lelkük elé tárni, hogy mit is akarnak tulajdonképpen ezzel a Golgotai Misztériummal kapcsolatos vitával.

A materialista korban megszokták, hogy mindent materialista módon bizonyítsanak. A történelem azt nevezi „bizonyításnak”, amit okmányokkal támasztanak alá. Ahol aktákat találnak, ott feltételezik, hogy a történelmi esemény, amelyről az akták szólnak, valóban megtörtént. Ilyen bizonyítóerőt valószínűleg nem tulajdoníthatunk az evangéliumoknak. „A kereszténység mint misztikus tény”[1] című könyvemből tudják, hogy mik az evangéliumok. Minden egyebek, csak nem történelmi okmányok. Inspirált könyvek. Beavatási könyvek. Régebben „történelmi okmányoknak” tartották őket, ma már valódi kutatások eredményeképpen rájöttek, hogy nem történelmi okmányok. Arra is rájöttek, hogy a Bibliában lévő többi kútfő sem történelmi okmány. Egy elismert teológus – jogtalanul elismert teológus – Adolf Harnack, az újabb Biblia-kutatás eredményeként megállapította, hogy amit Krisztus Jézus személyéről történelmileg tudhatunk, elférne egy negyed ív papíron.

Ebből csak egyetlen dolog igaz, ha szabad magam paradox módon kifejeznem: hogy még ez sem igaz! Még az sem igaz, amit erre a negyed ív papirosra leírnának! Csakis az igaz, hogy egyáltalán nem létezik egyetlen valódi okmány sem a Golgotai Misztériumról. Ha a történelemkutató ma azt kérdezi: történelmileg bizonyítható-e a Golgotai Misztérium? — akkor a történelmi kutatás mai álláspontja szerint azt kell felelnünk, hogy külsőleg nem bizonyítható.

Ennek azonban megvan az alapos oka. Az isteni bölcsesség úgy határozott, hogy a Golgotai Misztériumot ne lehessen külsőleg materialista módon bizonyítani; éspedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Golgotai Misztérium – a Föld történetének legfontosabb ténye – csak érzékfeletti módon legyen látható. Aki csak külső, materialista bizonyítékot akar rá találni, az nem talál, hanem kritikája alapján végül rájön, hogy ilyen nincs is. Az emberiséget éppen a Golgotai Misztériummal kapcsolatban az elé a válaszút elé állították, hogy vagy az érzékfelettiségben keres menedéket, vagy egyáltalán nem talál meg olyasmit, mint a Golgotai Misztérium. A Golgotai Misztériumnak kell az emberi lelket mintegy arra kényszerítenie, hogy megtalálja útját az érzékelhető bizonyítékoktól az érzékfelettiekhez. Megvan tehát az alapos oka annak, hogy a Golgotai Misztérium sem természettudományos, sem bármi más módon nem bizonyítható történelmileg. Éppen az lesz az új szellemtudomány jelentős szerepe, hogy ha majd minden csupán az érzékelhető dolgokra támaszkodó külső tudomány kénytelen lesz bevallani, hogy a Golgotai Misztérium hozzáférhetetlen számára, és maga a teológia is – amennyiben kritikus – úgy fog viselkedni, mintha nem is volna keresztény, akkor a szellemtudománynak kell az embereket a Golgotai Misztériumhoz elvezetnie. Éspedig azon az érzékfeletti úton, amelyet már többször leírtunk.

Nézzük meg, milyen volt az emberiség helyzete akkor, amikor az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban, a Golgotai Misztérium lejátszódott. Tudják, hogy mit jelent ez a korszak. Az emberiség úgy fejlődik az idők folyamán, hogy bizonyos módon végighalad az emberi természet különböző tagjai során. Tudják, hogy Krisztus előtti 747-et megelőző káld-egyiptomi korban az ember érző-lelke fejlődött ki; a görög-latin korban értelmi-lelke, 1413-tól pedig, jelenlegi Atlantisz utáni ötödik korszakunkban az úgynevezett tudati-lelke. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Krisztus előtt 747-től Krisztus után 1413-ig terjedő görög-latin kultúra lényege – Lessing kifejezésével élve[2] – az volt, hogy az emberiséget ránevelték az értelmi lélek szabad használtára.

Nézzük most meg, mikorra esik ennek a korszaknak a közepe. Mert feltételezhetjük, hogyha ez a korszak a Golgotai Misztérium előtti 747-től 1413-ig tartott, akkor volt egy közepe, ameddig az értelmi lélek növekedő tendenciával fejlődött, utána pedig csökkenő tendenciával. Ez az időpont könnyen kiszámítható: a 333. év Krisztus Jézus születése után. 333, a görög-latin korszak közepe, tehát igen fontos időpont az emberiség fejlődésében. Krisztus Jézus születése a középpontot megelőző 333. évre esik, ez vezetett a Golgotai Misztériumhoz.

Csak akkor ítélhetjük meg helyesen az emberiség helyzetét, ha megnézzük, mi történt volna, ha a Golgotai Misztérium nem következett volna be. Csak ha ezt vizsgáljuk, akkor tudjuk felmérni, micsoda értéket jelent az emberiség számára a Golgotai Misztérium. Nélküle az emberiség természetesen csak saját elemi erői által juthatott volna el az Atlantisz utáni negyedik korszak közepéhez, a 333. évhez. Sajátmagából bontakoztatta volna ki az értelmi-lélekhez tartozó képességeket és ezekkel rendelkezett volna a következő évszázadokban.

Ezen lényegesen változtatott a Golgotai Misztérium. Egészen más történt, mint ami nélküle történt volna. Ha a Golgotai Misztériumra tekintünk, hogy jellemezzük ezt a különleges eseményt, amely az egész Földnek értelmet ad, akkor éppen azt a szempontot kell a legfontosabbnak tartanunk, hogy csak érzékfeletti módon lehet megközelíteni, csak érzékfeletti úton juthatunk el hozzá.

Miben rejlik ennek a fontossága? Abban, hogy az ember, bár az Atlantisz utáni negyedik korszakban a 333. év körül értelmi-lelke virágkorához közeledett, születése és halála közti fizikai életében nagyon távol állt attól, hogy közönséges emberi erőivel megértse a Golgotai Misztérium mibenlétét.

A lényeg az, hogy fejlődhetünk, és igen-igen magas kort megélhetünk, de azokkal az erőkkel, amelyeket születésünk és halálunk között testi fejlődésünk során bontakoztatunk ki, nem érthetjük meg a Golgotai Misztériumot. Ezért volt az, hogy még kortársai, az őt szerető kortársak, a tanítványok, az őt körülvevő apostolok is csak azért érthették meg, – már amennyire meg kellett érteniük -, hogy mi is valójában a helyzet Krisztus Jézussal kapcsolatban, mert bizonyos fokú atavisztikus szellemi-látással rendelkeztek, ez sejtette meg velük, hogy ki az, aki köztük jár. Saját emberi erőik ehhez nem lettek volna elegendők.

Az evangéliumok írói azután megírták az evangéliumokat és ehhez régi misztériumi könyvet vettek segítségül. A régi atavisztikus szellemi látóerők segítségével írták meg ezeket a hatalmas evangéliumokat, nem pedig olyan erőkkel, amelyek a természetes emberi erőkből, természetes úton fejlődtek ki.

Az emberi lélek azonban akkor is tovább fejlődik, amikor már átment a halál kapuján: megértő erői a halál után is növekednek, egyre többet ért meg.

Azzal a különös dologgal állunk itt szemben, hogy Krisztus kortársai, akik iránta érzett szeretetükkel előkészültek arra, hogy haláluk után Krisztusban éljenek, saját emberi erőikkel tulajdonképpen csak a 3. században értették meg teljesen a Golgotai Misztériumot. Akik tehát Krisztussal, mint tanítványai és apostolok egy időben éltek, és később meghaltak, tovább éltek a szellemi világban és mialatt ott éltek, erőik éppúgy növekedtek, ahogy itt növekednek. Halálunkkor nem tartunk ott, hogy ugyanakkora megértő képességgel rendelkezzünk, mit 200 évvel halálunk után. A kortársak tulajdonképpen csak a 2-3. században jutottak odáig, hogy a szellemi világban, amelyet az ember halála és újabb születése között átél, saját maguktól megértsék azt, amit 200-300 évvel ezelőtt éltek át itt a Földön. Ekkor azután a szellemi világból inspirálták azokat az embereket, akik idelenn a Földön éltek.

Olvassák el ebből a szempontból azt, amit az úgynevezett egyházatyák a 2-3. században írtak – amikor az inspiráció igazában elkezdődött -, akkor rájönnek, hogyan érthetjük meg, amit az egyházatyák Jézus Krisztusról írtak. Amit Krisztus Jézus halott kortársai inspiráltak, azt kezdték el a 3. században leírni. Különös nyelvet használtak ezek a 3. századbeli emberek, amikor Krisztus Jézusról írnak; olyan nyelvet, amely a mai ember számára – mindjárt beszélni fogunk erről a mai emberről – részben érthetetlen.

Szeretnék valakit megemlíteni – mást is említhetnék, de most olyasvalakiről akarok beszélni, akit a mai materialista kultúra erősen megvet – Tertulliánuszról[3] van szó, akiről ez a materialista kultúra azt mondja, hogy egy rettenetes mondatot mondott ki: „Credo, quia absurdum est”, vagyis „hiszem azt, ami balgaság, nem azt, ami ésszerű” (hiszem, mert képtelenség).

Tertulliánuszt említjük, aki körülbelül abban az időben élt, amikor elkezdődött felülről Krisztus Jézus halott kortársainak inspirációja, és aki amennyire, mint ember képes volt rá, ennek az inspirációnak a hatása alatt állt. Ha ezt a Tertulliánuszt olvassuk, különös benyomást tesz ránk. Természetesen úgy írt, ahogy emberi alkata szerint írnia kellett. Lehetnek valakinek inspirációi, de ezek mindig úgy jelentkeznek, ahogy be tudja őket fogadni. Így Tertulliánusz sem adta vissza egészen tisztán az inspirációkat; úgy adta őket vissza, ahogy emberi agyával ki tudta őket fejezni: először is, mert halandó testben élt, másodszor pedig, mert bizonyos tekintetben szenvedélyes és fanatikus volt. Úgy írt, ahogy tudott, de igen érdekes módon, ha igazi, helyes szempontból nézzük.

Ebből a szempontból nézve úgy áll előttünk Tertulliánusz, mint egy irodalmilag nem is különösen képzett római, aki azonban mint író, rendkívül kifejezőerővel rendelkezett. Bátran mondhatjuk, hogy Tertulliánusz volt az, aki a latin nyelvet méltóvá tette a kereszténységhez. Neki sikerült ezt a prózai, egyáltalán nem költői, tisztán retorikai latin nyelvet, annyi temperamentummal és olyan szent szenvedéllyel átizzítani, hogy műveiben valóban közvetlen lelki életet él, különösen a „De carne Christi” című munkájában, hogy abban a művében, ahol megpróbál mindent visszaverni, amivel a keresztényeket vádolták… Szent indulattal, és hatalmas nyelvi erővel írta meg ezeket a műveit. S mint a „De carne Christi” című műve is mutatja, római létére elfogulatlan volt saját római mivoltával szemben. Hatalmas erejű szavakat talált a rómaiak által üldözött keresztények védelmére. Tüzes lendülettel ítélte el azokat a bántalmazásokat, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a keresztények tagadják meg Krisztus Jézushoz való tartozásukat. Ezt mondta: ahogy a keresztényekkel szemben, mint bírák viselkedtek nem bizonyítja ez már maga is eléggé, hogy igazságtalanok vagytok? Kénytelenek vagytok megváltoztatni egyébként alkalmazott egész bírói eljárásotokat, és nem használni, amikor a keresztények ellen fordultok. Máskor a bántalmakkal arra kényszerítitek a tanút, hogy ne tagadja le az igazságot, ismerje be az igazat, a valódi véleményét. A keresztényeknél fordítva csináljátok: megkínozzátok őket, hogy tagadják le meggyőződésüket! A keresztények bíráiként ellenkezőleg viselkedtek, mint ahogy egyébként bíróként viselkedtek. Máskor a bántalmakkal az igazságot akarjátok megtudni, a keresztényeknél a hazugságot! Hasonló módon beszélt még Tertulliánusz még sok mindenről, szavai valóban fején találták a szöget.

Emellett elmondhatjuk róla, hogy nemcsak bátor erőteljes férfi volt, aki teljes mértékben átlátta a római istentisztelet ürességét, és ezt ki is fejtette, hanem ezen kívül még olyan ember, aki minden írásával bizonyította, hogy kapcsoltban áll az érzékfeletti világgal. Úgy beszélt az érzékfeletti világról, hogy látjuk: tudta, mit jelent az érzékfeletti világról beszélni. Úgy beszél a démonokról, mint ahogy ismerős emberekről beszél. Például ezt mondja: „Kérdezzétek meg a démonokat, hogy az a Krisztus, akiről a keresztények azt állítják, hogy igazi isten, valóban igazi Isten, valóban igazi Isten-e? Állítsatok oda egy igazi keresztényt egy megszállott mellé, akiből egy démon szól …, látni fogjátok: ha valóban szóra bírjátok, bevallja nektek, hogy démon, mert igazat mond”. (Tertulliánusz tudta, hogy a démonok nem hazudnak, ha megkérdezik őket.) „De a démonok azt is megmondják nektek, – ha a keresztény saját tudata alapján úgy igazából megkérdi őket – hogy Krisztus Isten. Csak gyűlölik, mert ellene harcolnak. Meg fogjátok tudni a démontól, hogy Ő az igazi Isten.” Tehát nemcsak az emberek, hanem a démonok tanúbizonyságára is hivatkozik Tertulliánusz. Úgy beszél a démonokról, mint olyan tanúkról, akik nemcsak beszélnek, hanem azt is beismerik, hogy Krisztus az igazi Isten. És Tertulliánusz mindezt saját lelkének indíttatásából mondja. Ha megismerjük, mint írót, minden okunk megvan rá, hogy feltegyük a kérdést: Mi is volt tulajdonképpen az imént említett inspiráció hatása alatt álló Tertulliánusznak mélyebb lelki hitvallása?

Tertulliánusz mélyebb lelki hitvallása valóban tanulságos, mert már sejtett valamit, ami csak jóval az ő kora után vált nyilvánvalóvá az emberiség számára. Alapjában véve három tételt vallott az emberi természettel kapcsolatban.

Először: olyan az emberi természet, hogy korunkban (vagyis Tertulliánusz korában, azaz a Krisztus utáni második évszázad végén) elköveti azt a szégyenteljes dolgot, hogy tagadja a legnagyobb földi eseményt. Ha az ember csak önmagát követi, nem jut el a legnagyobb földi eseményhez.

Másodszor: lelke túlságosan gyenge ahhoz, hogy ezt a legnagyobb földi eseményt megértse.

Harmadszor: ha az ember csak azt követi, amit halandó teste tesz számára lehetővé, akkor semmiképpen sem tud kapcsolatot teremteni a Golgotai Misztériummal.

Körülbelül ez a három tétel Tertulliánusz hitvallása. Ezen három tétel alapján mondta ki a következőket: „Isten Fiát keresztre feszítették[4]; ez hihető, mert gyalázatos. Meg is halt; ez éppen azért hihető, mert balgaság. „Prosus credibile est, quia ineptum est” ez éppen azért hihető, mert balgaság: ez a mondat található nála. A másik kitalált mondatot, amit a világ neki tulajdonít: „Credo quia absurdum est”, sem Tertulliánusz, sem más egyházatya nem írta le sohasem. Ezt a mondatot annakidején költötték, és a legtöbb ember semmi mást nem ismer Tertulliánusztól, mint ezt a mondatot, ami nem igaz. Harmadszor: „És az eltemetett feltámadott, – mondja Tertulliánusz – mert ez lehetetlen. Hinnünk kell, mert lehetetlen.

Tertulliánusznak ez a három kijelentése a modern, nagyon okos emberek szemében természetesen rettenetesnek tűnik. Gondoljunk csak el egy valódi mai materialista képzettségű embert, amikor ezt hallja: „Krisztust keresztre feszítették; el kell hinnünk, mert gyalázatos. Krisztus meghalt; el kell hinnünk, mert balgaság. Krisztus valóságosan feltámadt; el kell hinnünk, mert lehetetlen.” – Próbáljuk csak elképzelni, milyen viszonyba kerülhet egy mai igazi monista világnézetű ember az ilyen tételekkel

Mit akar azonban Tertulliánusz ezzel mondani? Éppen inspirációja következtében vált korának igazi emberismerőjévé, és ismerte meg azt az utat, amelyen az emberi természet akkor járt. Az emberek az Atlantisz utáni negyedik, görög-latin kultúrkorszak elkövetkezendő évszázadai felé haladtak. A Golgotai Misztérium 333 évvel előzte meg a korszak közepét, ezen időpont után ugyancsak 333 évvel szándékozták bizonyos szellemi erők a Föld fejlődését egészen más irányba terelni, mint amerre ez a Golgotai Misztérium következtében végül is terelődött. 333 év a 333. után, az 666; ez az, az évszám, amelyről olyan megindultan emlékezik meg az Apokalipszis írója[5]. Olvassák el azokat a sorokat, ahol az Apokalipszis írója arról szól, ami a 666. évre vonatkozik! Bizonyos szellemi erők intenciói szerint valaminek történnie kellett volna az emberiséggel és meg is történt volna, ha nem következik be a Golgotai Misztérium. A 333. év, az értelmi lélek kultúra csúcspontja után, az emberiség számára kiszabott lefelé menő utat arra használták volna fel, hogy az emberiséget egészen más irányba tereljék, mint amerre azoknak az isteni lényeknek a szándékai szerint kellett haladnia, akik kezdettől fogva, a szaturnuszi idők óta, kapcsolatban álltak vele. Ezt úgy akarták elérni, hogy az emberiség a tudati lelket, amit csak később kellett volna megkapnia annak minden tartalmával, valamilyen kinyilatkoztatás révén már 666-ban megkapta volna.

Ha ez megtörtént volna, ha valóra váltak volna bizonyos lények szándékai, akik szemben álltak az emberiség fejlődésével, de magukhoz akarják ragadni az emberiség fejlődését, akkor az emberiséget már 666-ban meglepték volna a tudati lélek adományával, amely csak egy későbbi időpontban volt esedékes.

Ezen alapul, amit az embereket szerető Istenekkel ellenséges lények mindig tesznek: amit ezek az emberekhez jó szellemi lények egy későbbi időpontban akarnak tenni, ők egy korábbi időpontra akarják előre hozni, amikor az emberiség még nem érett rá. Az ahrimáni és luciferi erők már 666-ban bele akarták oltani az emberbe azt, aminek csak a mi korunk közepén jön el az ideje, tehát csak 1080 évvel 1413 után, vagyis 2493-ban kell bekövetkeznie, csak akkor kell az embernek saját személyiségének tudatos megértése terén odáig jutnia.

Mit akartak ezek a lények ezzel elérni? Meg akarták adni az embernek a tudati lelket, és ezzel olyan természetet adtak volna neki, amely lehetetlenné tette volna számára, hogy megtalálja az utat a szelleménhez, az életszellemhez, és a szellem-emberhez. Elvágták volna jövőbeni útját, és egészen más fejlődési útra vitték volna az embert.

A történtek nem úgy játszódtak le, ahogy akarták, nem ebben a különleges, fenomenális, nagyszerű, de ördögi formában; de nyomai mégis megtalálhatók a történelemben. Azért találhatók meg, mert olyan dolgok történtek, amelyekről csak azt mondhatjuk: az emberek teszik meg itt a Földön, de tulajdonképpen mindig, mint annak segéderői, amit bizonyos szellemi lények általuk visznek véghez. Így Jusztiniánusz császár[6] is bizonyos lények kiszolgálója volt, amikor – ellensége lévén mindannak, ami a magas fokú görög bölcsességből származott – 529-ben bezáratta az athéni filozófiai iskolákat. Így aztán száműzték a görög tudományos élet utolsó maradványait, arisztotelészi és platóni magas szintű tudásával, és kénytelenek voltak Perzsiába menekülni. Más görög bölcseket, Zeno Isaurikus[7] az 5. században a szíriai Edessából űzött el, a többiek már korábban Nisibisbe menekültek. A 666 felé közeledő években a gondishapuri perzsa akadémián[8] valóban a legválogatottabb tudósok gyűltek össze, akik a régi Görögországból jöttek át, és nem vették figyelembe a Golgotai Misztériumot. A Gondishapuri Akadémián tanítottak azok, akiket a luciferi-ahrimáni erők inspiráltak.

Ha bekövetkezett volna az, aminek 666-ban kellett volna elérnie az emberiséget, akkor ez már ekkor elvágta volna az emberiség továbbfejlődésének és felemelkedésének útját, és a tudati-lélek fokára emelte volna az emberiséget. Ha tehát teljes sikerrel járt volna a Gondishapuri Akadémia szándéka, akkor a 7. században itt is-ott is, magas tudású, és magas tudásuk folytán rendkívül zseniális emberek támadtak volna, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy bejárják Észak-Afrikát, Nyugat-Ázsiát, Dél-Európát, általában Európát, és elterjesszék a Gondishapuri Akadémia szándékai szerinti 666-os kultúrát. Ez a kultúra mindenekelőtt arra lett volna hivatva, hogy az embert teljesen saját személyiségére állítsa, teljes mértékben elhozza máris a tudati lelket.

De nem vált lehetségessé, hogy ez megtörténjék. A világ már másként alakult, mint amilyennek lennie kellett volna ahhoz, hogy ez benne megtörténhessék. Ez letompította a Gondishapuri Akadémiának a nyugati kultúra ellen indítandó egész támadását. Így aztán olyan bölcsesség helyett, amely mellett egészen csekély lenne mindaz, amit ma a külső világban tudunk; ahelyett, hogy spirituális sugallat révén létrejött volna az a bölcsesség, amit kísérletezés és természettudományok révén az ember fokozatosan fog magának 2493-ig kivívni, és amely ragyogó, nagyszerű tudományosságban nyilvánult volna meg, mindennek csak a nyomai maradtak meg abban, amit az arab tudósok hoztak Spanyolországba. De már ez sem az eredetileg elgondolt, hanem csak letompított formában jelent meg. Helyette csak a mohamedanizmus, Mohamed[9] és tanai maradtak; az iszlám jött ahelyett, aminek a Gondishapuri Akadémiáról kellett volna kiindulnia. A Golgotai Misztérium eltérítette a világot ettől a számára veszedelmes iránytól.

Ez az eltérítés azáltal vált lehetővé, hogy a Golgotai Misztérium annakidején nemcsak megtörtént, de olyan eseményként történt meg, amelyet közönséges emberi erővel haláláig senki sem érthetett meg. Ezért jelent meg a nyugati emberiség körében a halottak részéről jövő inspiráció, amit Tertulliánusznál és sok másnál megfigyelhetünk. Ez aztán az emberek lelkületét egészen másra, a Golgotai Misztériumra irányította, nem arra, aminek a Gondishapuri Akadémiáról kellett volna kiindulnia. Az terjedt el, ami megakadályozta az emberiség üdvére, a Gondishapuri Akadémia szándékai szerinti magas fokú, de ördögi bölcsesség létrejöttét.

Sok minden csak megtörve, bizonyos mértékig elferdülve jött ki abból, amit a halottak inspiráltak, de mégis megőrizték az emberiséget attól, hogy hatni engedje magára mindazt, amit fel kellett volna vennie lelkébe, ha a Gondishapuri Akadémiának irányzatával szerencséje lett volna.

Az olyan események azonban, mint amit a Gondishapuri Akadémia tervezett, bizonyos mértékben a világ külső fejlődésének kulisszái mögött zajlanak le. Az érzékfeletti síkon folynak le. Az emberek kapcsoltban állnak ugyan velük, de maguk az események teljes mértékben az érzékfeletti régiókban játszódnak le. Ezért sem a Gondishapuri Akadémia által tervezett eseményeket, sem a Golgotai Misztériumot nem ítélhetjük meg pusztán aszerint, ami a fizikai síkon történik. Az ilyen eseményekbe a szokottnál sokkal mélyebben kell behatolnunk, ha jellemezni akarjuk őket.

Azért valami megmaradt az emberiségben abból, aminek meg kellett volna történnie, csak letompult, amennyiben a szándékolt nagyszerűből a fantasztikus szánalmas iszlám valósult meg. Valami azért történt az emberiséggel! Az történt, hogy akkor az egész emberiségre hatott a gondisaphuri impulzus, – ez az újperzsa-impulzus, amely nem megfelelő időben újra előhozta a Zarathusztra-impulzust, és ha szabad magam triviálisan kifejezni, ez egészen a fizikai testiségig ható „belső repedést” okozott. Az emberiség akkor olyan impulzust kapott, amely behatolt a fizikai testbe is, és amellyel azóta vele születünk. Ez az impulzus nem más, mint az, amit az imént jellemeztem: az emberiségbe beoltották azt a betegséget, amelynek kitörése az Atyaisten tagadásához vezet.

Szeretném, ha jól megértenének: a civilizált emberiség testében ma tövis van. Szent Pál[10] sokszor említi ezt a tövist, prófétikusan szól erről a tövisről; mint különlegesen előrehaladott emberben, benne már az ő korában megvolt, mások tulajdonképpen csak a 7. században kapták meg. Ez a tövis azonban egyre inkább növekedni fog, egyre jelentőségteljesebb lesz. Ha ma megismerkednek egy olyan emberrel, ki teljesen átadja magát ennek a tövisnek, ennek a betegségnek – mert ez valóban tövis a testben, valóban betegség – akkor ez az ember ateista, istentagadó. Az ateizmusra való hajlam tulajdonképpen minden emberben megvan, aki a modern civilizáció keretein belül él, pusztán arról van szó, hogy követi-e ezt a hajlamát. Az ember magában hordozza azt a betegséget, amely arra ingerli, hogy tagadja Istent, pedig természetéből tulajdonképpen az következne, hogy elismerje. Az emberi természetet akkor bizonyos mértékben mineralizálták, „visszacsavarták” a fejlődésben, úgyhogy mindnyájan magunkban hordozzuk az istentagadás betegségét.

Ez a betegség sok mindent okoz az emberben. Szorosabb vonzáskötelékét létesíti az ember teste és lelke között, mint eredetileg megvolt, és amilyen magában az emberi természetben tulajdonképpen adva van. Mintegy erősebben odaláncolja a lelket a testhez. A léleknek saját természete alapján nem az a rendeltetése, hogy részt vegyen a test sorsában, de ha sikerült volna a Gondishapuri Akadémia terve, olyan útra került volna, amelyen egyre inkább részt kellett volna vennie a test sorsában: a születésben, öröklődésben, és a halálban is.

Nem kevesebbet akartak ugyanis akkor a gondisaphuri bölcsek – amit bizonyos titkos társaságok dilettánsabb formában ma ismét megkísérelnek -, minthogy az embert itt a Földön nagyon naggyá, nagyon bölccsé tegyék, de ennek a bölcsességnek a beoltása következtében lelkének részt kelljen vennie a halálban. Ez oda vezetne, hogy amikor átment a halál kapuján, nem akarna részt venni a szellemi életben, és nem akarna többé inkarnálódni. Egyenesen el akarták vágni a további fejlődéstől. Saját maguk számára, egy egészen más világ számára akarták megnyerni az embert. A földi életet arra akarták felhasználni, hogy konzerválják az embert, eltérítsék attól, amiért a Földön van, amit lassú, fokozatos fejlődés útján kell megtanulnia, és ami által el fog jutni a szelleménhez, életszellemhez és szellememberhez.

Az emberi lelket tehát jobban meg akarták ismertetni a Földdel, mint amennyire számára rendeltetett. A halál, ami csak a test számára rendeltetett, bizonyos mértékben a lélek sorsává is vált volna. Ezzel állította szembe ellenhatását a Golgotai Misztérium. Az ember rokonságba került a halállal, de a Golgotai Misztérium megmentette ettől a halállal való rokonságtól. Ha egyfelől a világfejlődés bizonyos áramlatának hatására a lélek szorosabb rokonságba került is az emberi testtel, mint azt számára előírták, Krisztus viszont, hogy a mérleget egyensúlyba tartsa, a lelket kapcsolta a rendeltetésénél nagyobb mértékben a szellemhez. A Golgotai Misztérium tehát közelebb vitte az emberi lelket a szellemhez, mint ahogy az számára eleve el volt rendelve.

Mindez lehetővé teszi számunkra, hogy úgy igazából belelássunk abba, hogyan is függ össze a Golgotai Misztérium az emberi természet legbensőbb erőivel az évszázadok folyamán. Össze kell tudnunk hasonlítani a testnek és léleknek azt a kölcsönös viszonyát, amelyet Ahrimán és Lucifer szánt az embernek, a lélek és szellem kölcsönös viszonyával, ha történelmileg helyesen akarjuk megközelíteni a Golgotai Misztériumot.

A katolikus egyház erősen annak hatása alatt állt, ami még megmaradt a Gondishapuri Akadémia impulzusából, és 869-ben, a konstantinápolyi általános ökumenikus zsinaton[11] dogmaként mondta ki, hogy nem kell hinni a Szellemben…, mert nem akart mindenkit felvilágosítani a Golgotai Misztériummal kapcsolatban, hanem sötétséget akart ráborítani. A katolikus egyház 869-ben eltörölte a szellemet. Az akkor felállított dogma úgy szól, hogy nem kell a Szellemben hinni, csak a testben és lélekben, és a lélekben van valami szellemszerű. A katolikus egyház eltörölte, hogy az ember testből, lélekből és szellemből áll, és ez még a gondishapuri impulzus hatására történt.

A történelem bizony másként fest, mint ahogy egyik vagy másik oldalról az emberek „házi használatára” – akiket szívesen irányítanának -, gyakran alakítják.

A Golgotai Misztérium tehát szorosabban fűzte az embert a szellemhez, ezáltal van még két erő az emberben: az, az erő, amely lelkileg hasonlóvá teszi a halálhoz, és az, amely ismét megszabadítja a haláltól, amely bensőleg elvezeti a szellemhez.

Milyen ez az erő? Azt már mondtam, hogy az emberben az istentagadás bizonyosfajta betegség, amelyet mi civilizált emberek mindnyájan magunkban hordunk pusztán azért, mert testünk van. Istent tagadni tehát betegség, mondja a szellemtudomány, de ez a betegség bennünk van. Istent csak akkor nem tagadjuk, ha Őt Krisztus által újra megtaláljuk. Testünkben betegségerő van, amely az istentagadásra irányul, de ha Krisztus ereje úgy van meg bennünk, ahogy azt már többször elmondtam, akkor a Golgotai Misztérium következtében gyógyító erő is van bennünk. Krisztus a szó legszorosabb értelmében gyógyítója, orvosa annak a betegségnek, ami az embert istentagadóvá teheti. Krisztus az orvosa ennek a rejtett betegségnek, amelyről most beszéltem.

Korunk igen sok tekintetben azoknak az időknek a megújulása, amelyek részben a Golgotai Misztérium, részben a 333-ban, részben pedig a 666-ban történtek következtében következtek be. Ennek pontosan meghatározott hatásai vannak. Csak akkor értik meg helyesen a Golgotai Misztériumot, ha tisztában vannak azzal, hogy nem fogható fel azokkal az erőkkel, amelyeket az ember csak azáltal kap, hogy haláláig fizikailag fizikai testben él. Maguk a kortársak, az apostol kortársak is, csak a 3. században, tehát jóval haláluk után tudták saját emberi erőikkel megérteni a Golgotai Misztériumot. De mindezek belefolynak a fejlődésbe, ilyen dolgok révén sok minden játszódik le. Itt pedig a következők játszódtak le.

Ma már egészen más helyzetben vagyunk, mint Krisztus kortársai, vagy azok, akik a következő évszázadokban – 7. évszázadig – éltek. Mi már az Atlantisz utáni 5. korban élünk, sőt jócskán benne járunk: a 20. században élünk. Ennek következménye, hogy mielőtt, mint lelkek megszületünk, mielőtt az érzékfeletti világból az érzékelhető világba lépünk, valamit a szellemi világban már évszázadokkal azelőtt átélünk. Úgy, ahogy a Golgotai Misztérium kortársai évszázadokkal később eljutottak a Golgotai Misztérium teljes megértéséhez, mi is átélünk bizonyos tükörképet születésünk előtt, mégpedig évszázadokkal születésünk előtt. Ez azonban csak a mai emberekre érvényes. Amikor a mai emberek megszületnek a fizikai világban, mindnyájan magukkal hoznak valamit, amit a Golgotai Misztérium visszfényének nevezhetnénk, ez a tükörképe annak, amit évszázadokkal a Golgotai Misztérium után a szellemi világban átéltek.

Aki nem rendelkezik a szellemi látás képességével, az természetesen nem láthatja ezt az impulzust; de mindenki átélheti önmagában ennek az impulzusnak a hatását. És aki átéli, az megtalálja a választ arra a kérdésre, hogy „Hogyan találom meg Krisztust”?

Ehhez a következőket kell átélni: először is feltesszük magunkban, hogy olyan magas fokú önismeretre törekszünk, amilyenre saját emberi személyiségünk alapján csak képesek vagyunk. Aki becsülettel törekszik erre az önismeretre, az nem juthat más megállapításra, mint hogy „nem tudom felfogni azt, amire tulajdonképpen törekszem”. Felfogóképességem mögötte marad annak, amire törekszem. Érzem a tehetetlenségemet azzal szemben, amire törekszem. Nagyon fontos élmény ez. Bizonyos ájultság érzése, [a németben az Ohnmacht szó ájultságot és tehetetlenséget is jelent. – A fordító megjegyzése] amelyet mindenkinek át kell élnie, aki önismeret dolgában becsülettel elmélyed önmagában. Ez az ájultság-érzés egészséges, mert nem más, mint a betegség megérzése; az ember akkor igazán beteg, ha betegsége van, de nem érzi. Ha az ember életének bizonyos időpontjában átéli tehetetlenségét; érzi, hogy képtelen felemelkedni az istenihez, akkor azt a betegséget érzi önmagában, amelyről beszéltem, amely belénk van oltva. Mikor ezt a betegséget megérezzük, úgy érezzük, hogy testünk mai mivoltában tulajdonképpen arra ítélné lelkünket, hogy vele együtt meghaljon. Mikor aztán ezt az ájultságot elég erősen átéltük, jön a fordulat. A második élmény ezt mondja: ha nem adjuk át magunkat annak, amit csak testi erőinkkel érhetünk el, hanem annak adjuk át magunkat, amit a szellem nyújt számunkra, akkor le tudjuk győzni ezt a belső lelki halált. Akkor újra meg tudjuk találni lelkünket és össze tudjuk kapcsolni a szellemmel. Ha átmentünk az ájultság érzésén, átélhetjük egyrészt a lét értéktelenségét, másrészt a lét dicsőítését saját belső impulzusunkból. Ájultságunkban érezzük a betegséget, és érezzük az Üdvözítőt, a gyógyító erőt, amikor az ájultságot átéltük, amikor lelkünkben a halálhoz hasonló állapotba kerültünk. Mikor érezzük az Üdvözítőt, a Gyógyítót, azt is érezzük, hogy hordozunk valamit lelkünkben, ami mindenkor fel tud támadni a halálból azáltal, hogy önmagát bensőleg átéli. Ha ezt a két élményt keressük, megtaláljuk saját lelkünkben Krisztust.

E felé az élmény felé halad az emberiség. Angelus Silesius[12] kimondta ezt, amikor ezeket a jelentőségteljes szavakat leírta:

„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.

Az ember úgy állítja fel önmagában, hogy érzi a két pólust:

teste révén az ájultságot,
szelleme révén, a feltámadást.

A belső élmény, amely ebből a két részből áll, valóban a Golgotai Misztérium felé irányul. Nem hozhatjuk fel vele kapcsolatban mentségül, hogy nem rendelkezünk érzékfeletti képességekkel, mert ehhez nincs szükség ilyen képességekre. Igazán csak az szükséges, hogy önmagunkra eszméljünk, és akarjunk is önmagunkra eszmélni; valamint, hogy le akarjuk győzni azt a gőgöt, amely ma olyan gyakori és nem engedi, hogy az ember észrevegye, mennyire büszke saját erejére, ha csak saját erőire hagyatkozik. Ha az ember saját gőgjével szemben nem tudja átérezni, hogy csak a saját erejével tehetetlen, akkor nem érezheti sem a halált, sem a feltámadást; akkor sohasem érezheti át Angelus Silesius gondolatát:

„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.

Ha azonban át tudjuk érezni az ájultságot, és az ájultságból való felébredést, akkor az a szerencsés eset áll be, hogy valóban reális kapcsolatba kerülünk Krisztus Jézussal. Mert ez az élmény annak ismétlése, amit évszázadokkal azelőtt a szellemi világban átéltünk. Itt a fizikai síkon a tükörképét kell lelkünkben megkeresnünk. Keressék magukban, és meg fogják találni az ájultságot. És amikor ezt megtalálták, keressék és meg fogják találni a megváltást az ájultságból, a léleknek szellemként való feltámadását.

De ne engedjék magukat megtéveszteni egy s mástól, amit ma a misztika, sőt néhány pozitív hitvallás is hirdet. Amikor például Harnack Krisztusról beszél, nem igaz, amit mond, azon egyszerű oknál fogva, hogy amit Krisztusról mond, – olvassák csak el – azt általában Istenről mondhatjuk el! Azt éppúgy elmondhatjuk a zsidók Istenéről, mint a mohamedánok Istenéről és mindegyikről. Sokan mondják, akik ma úgynevezett „feltámasztottak” akarnak lenni, hogy „átélem magamban Istent” –  de csak az Atyaistent élik át, és őt is csak legyengített alakban, mert nem veszik észre, hogy betegek, és csak a tradicionális dolgokat ismétlik. Ilyesmit tesz például Johannes Müller[13]. De egyikük sem jutott el Krisztushoz, mert a Krisztus-élmény nem abból áll, hogy az ember átéli lelkében Istent, hanem két dologból áll: a test által okozott lelki halál átéléséből, és a lélek szellem által való feltámadásának élményéből. Az, aki az emberiségnek nem csak azt hirdeti, hogy Istent érzi magában, – ahogy azt a pusztán csak szónokló teozófusok is állítják – hanem a két élményről, az ájultságról és az ájultságból való feltámadás élményéről is beszélni tud, az a valódi Krisztus-élményről beszél. Ez azonban érzékfeletti úton jut el a Golgotai Misztériumhoz, ő maga találja meg azokat az erőket, amelyek aztán bizonyos érzékfeletti erőket mozgatnak meg, és elvezetik őt a Golgotai Misztériumhoz.

Ma már kétségtelenül meg tudjuk találni Krisztust saját közvetlen átélésünkben, mert már meg is találtuk, ha újra rátaláltunk önmagunkra, de az ájultságból kell újra önmagunkra találnunk. A Krisztus-impulzust meg kell előznie az értéktelenség érzésének, amely akkor fog el bennünket, ha gőg nélkül gondolunk saját erőinkre. Okos misztikusok azt hiszik, hogy ha azt mondhatják: megtaláltam énemben a magasabb ént, az isteni ént, — ez már kereszténység. Ez nem kereszténység! A kereszténységnek ezen a mondaton kell alapulnia:

„A Golgota keresztje nem űzi a Gonoszt el,
Ha ezt a keresztet magadban nem vered fel”.

Megérezhetjük az élet egyes mozzanataiban, mennyire igaz, amit mondok: azután felemelkedhetünk a részletektől az ájultság, és az ájultságból való feltámadás nagy élményéhez. Milyen szép volna – különösen jelen korunkban – ha az emberek tudatába eljutnának például a következők: egészen bizonyos, hogy az emberi lelkek mélyén az igazság hajlama megvan, és annak is, hogy kimondják az igazságot. De éppen amikor belemerülünk abba a szándékba, hogy az igazságot kimondjuk, és azután elgondolkodunk ezen, akkor tehetjük meg az első lépést azon az úton, amelyen átérezzük az emberi test tehetetlenségét az isteni igazsággal szemben. Abban a pillanatban ugyanis, amikor valóban elgondolkodnak az igaz beszédről, rájönnek valami nagyon érdekes dologra. A költő megérezte ezt[14], amikor azt mondta: „Ha beszél a lélek, óh, akkor már nem a lélek beszél”. – Amit lelkünkben bensőleg, mint igazságot valóban átélünk, már eltompul útközben, amíg beszéddé alakul. Aki ismeri a nyelvet, az tudja, hogy mindig csak egy dologra vonatkozóak a tulajdonnevek, mindig az igazi megjelölői ennek a dolognak. Amint általánosított nevekről van szó, legyen az főnév, ige vagy melléknév, már nem a teljes igazságot mondjuk. Ilyenkor abban áll az igazság, hogy tudatában vagyunk annak, hogy alapjában véve minden mondatunkkal el kell térnünk az igazságtól. Az embernek be kell ismernie: minden állításommal hazugságot mondok. … A szellemtudomány megpróbálja az embert feltámasztani ebből az állapotból, mégpedig bizonyos, már többször jellemzett eljárással. Gyakran mondtam, hogy a szellemtudományban nem annyira az a fontos, hogy mit mondunk, mint az, hogy hogyan mondjuk. Figyeljék csak meg – az én írásaimban is megtehetik -, hogy a szellemtudomány mindent a legkülönfélébb szempontokból jellemez, mindig megpróbálja ugyanazt a dolgot egyik és másik oldaláról is leírni: csak így tudjuk a dolgokat megközelíteni. Aki ugyanis azt hiszi, hogy a szavak euritmiánál[15] egyebek, az nagyon téved! A szavak nem egyebek, mint a levegő közreműködésével a gégefő által megvalósított euritmia. Pusztán csak mozdulatok, csak éppen hogy nem kezünkkel és lábunkkal, hanem gégefőnkkel végrehajtott mozdulatok. El kell jutnunk annak tudatához, hogy csak utalunk valamire, és hogy csak akkor kerülünk helyes viszonyba a valósággal, ha a szavakban nem látunk mást, mint utalásokat arra, amit ki akarunk fejezni; ha mint emberek úgy élünk együtt, hogy tudjuk: a szavakban utalások élnek. Erre akar többek között rámutatni az euritmia is, amely az egész emberből gégefőt csinál – vagyis az egész ember révén fejezi ki azt, amit egyébként csak a gégefő fejez ki -, hogy az emberek megérezzék: amikor a hangok nyelvén beszélnek, akkor is csak mozdulatokat tesznek. Azt mondom „apa”, azt mondom „anya” – Ha mindent általánosítok, akkor tudom csak magam a valósághoz hűen kifejezni, ha az, akihez beszélek, szociális elembe velem együtt élte bele magát ezekbe a dolgokba, ha érti a mozdulatot. Csak akkor térünk magunkhoz ájulásunkból, amit már a beszéddel kapcsolatban is érezhetünk, csak akkor ünnepelhetjük belőle feltámadásunkat, ha megértjük, hogy amikor a szájunkat kinyitjuk – máris keresztényeknek kell lennünk. Csak akkor érthető, hogy a szó, a Logosz mivé vált a fejlődés folyamán, ha a Logoszt ismét Krisztussal kötjük össze, ha tudatára jutunk annak, hogy testünk a kimondás eszközévé válva legyűri az igazságot, így ez ajkunkon részben elhal. Azzal keltjük újra életre Krisztusban, ha tudjuk, hogy át kell szellemesítenünk, vagyis: a szellemet hozzá kell gondolnunk. Nem szabad tehát a beszédet egyszerűen úgy elfogadnunk, ahogy halljuk, hanem hozzá kell gondolnunk a szellemet. Ezt kell megtanulnunk.

Szeretném itt is elmondani, amit már különböző helyeken elmondtam, hogy igen érdekes dologra jöhetünk rá, és ezt most, egy konkrét eset kapcsán fogom jellemezni. Alaposan foglalkoztam azokkal a valóban érdekes tanulmányokkal, amelyeket Woodrow Wilson írt[16] az amerikai történelemről, amerikai irodalomról, amerikai életről. Mondhatom, hogy nagyszerűen, erőteljesen ábrázolja Amerika fejlődését, ahogyan ez Amerika keleti részéből nyugat felé terjedt. Egészen amerikai módra írja le a dolgokat, és lebilincselőek ezek a tanulmány formájában leírt előadások. „Csak irodalom” a címük. Megismerjük az amerikaiak egész lényét, ha ezeket a tanulmányokat olvassuk, mert Woodrow Wilson a legtipikusabb amerikai. Azután összehasonlítottam a Woodrow Wilson tanulmányaiban találhatók közül, egyet-mást, – ez az összehasonlítás egészen objektíven megtehető – például Herman Grimm[17] kijelentéseivel. Grimm ízig-vérig tipikus 19. századbeli német, tipikus 19. századbeli közép-európai, és írásmódja révén nekem rendkívül szimpatikus, míg Woodrow Wilson rendkívül ellenszenves. De ez magánügy, és mellékes. Szeretem Herman Grimm írásmódját, és nagyon visszataszítónak találom Woodrow Wilson írásmódját, de ettől még lehet az ember teljesen objektív: a tipikusan amerikai Woodrow Wilson egyenesen ragyogóan ír Amerika jellegének kibontakozásáról. – És ekkor, amikor összehasonlítottam Woodrow Wilson és Herman Grimm tanulmányait, amelyekben mindketten a történelmi módszerekről írtak, valami más lépett előtérbe. Találunk olyan mondatokat Woodrow Wilsonnál, amelyek pontosan, majdnem szó szerint megfelelnek Herman Grimm mondatainak, és viszont: lefordíthatjuk Hermann Grimm egyes mondatait, és Woodrow Wilson szövegét kapjuk. Teljesen megegyeznek egymással. Ki van zárva, hogy egymástól vették volna át őket, szó sincs róla, hogy ilyesmire akarnék utalni! Itt ahhoz a ponthoz jutottunk el, ahol megtanulhatjuk, anélkül, hogy kispolgári, filiszter-szemléletbe esnénk, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem ugyanaz! Felmerül a probléma, honnan ered az a különös dolog, hogy Woodrow Wilson sokkal nyomatékosabban, sokkal szuggesztívebben ábrázolja az amerikaiakat, mint Herman Grimm valaha is ábrázolt „A történelem módszerei” című könyvében, és ábrázolása közben mégis Herman Grimm mondatait használja. Honnan van ez? Ez problémaként jelentkezik.

Ha behatóbban foglalkozunk a dologgal, a következőkre jövünk rá: ha Herman Grimm stílusát tanulmányozzuk, azt látjuk, hogy minden egyes mondatát ő maga személyesen, egyénileg harcolta ki. Nála mindent a 19. század kultúrájának fénye világít be, de közvetlenül a tudati lélekből származik.

Woodrow Wilson ragyogóan ábrázol, de a tudatalatti megszállottság állapotában. Démoni megszállottságról van itt szó. Van valami a tudatalattijában, és az sugalmazza, hogy mit írjon. Lelkén keresztül a démon beszél, aki természetesen különös módon nyilvánul meg egy 20. századi amerikaiban, de ez teszi írását nagyszerűvé, erőteljessé.

Ma, amikor a lusta ember olyan gyakran mondja, ha valahol olvas valamit: ezt már itt és itt olvastam –  ma, amikor csak a tartalommal törődik, eljött az ideje annak, hogy megtanulja: már nem annyira a tartalom a fontos, hanem az, hogy ki mond valamit; ismernünk kell az embert, aki mondja, mert a szavak csak mozdulatok, és ismernünk kell azt, aki a mozdulatot teszi. Ez az, amibe az emberiségnek bele kell élnie magát. A leghétköznapibb élet óriási misztériumáról van itt szó. Nagy különbség, hogy személyes énjében harcol ki valaki minden egyes mondatot, vagy pedig alulról, felülről, esetleg oldalról sugalmazzák neki valamiképpen. A sugalmazott szöveg szuggesztívebben hat, mert a saját erőből kiharcolt szövegnél magunknak is meg kell harcolnunk minden egyes mondatért. Közeleg az idő, amikor már nem csupán a szószerinti tartalmát kell néznünk annak, ami lelkünk előtt áll, hanem mindenekelőtt azt kell néznünk, hogy ki az, aki ezt vagy azt mondja -, nem külső fizikai személyiségében, hanem egész emberi-szellemi összefüggésében.

Ha az emberek ma azt kérdik: Hogyan találom meg Krisztust? Akkor ilyen választ kell nekik adnunk, mert Krisztushoz nem juthatunk el semmiféle töprengéssel vagy kényelmes misztikával, hanem csak úgy, ha van bátorságunk ahhoz, hogy közvetlenül belehelyezkedjünk az életbe. Ez esetben pedig a nyelvvel kapcsolatban is éreznünk kell azt a tehetetlenséget, amelyet a test okoz azáltal, hogy a beszéd hordozójává válik -, utána pedig éreznünk kell a szellem feltámadását a szóban. Erről van szó. Nemcsak „a betű öl, a szellem megelevenít”[18] – ezt a mondást gyakran félreértik -, hanem már a hang is öl és a szellemnek kell ismét életet vinni bele azáltal, hogy egyedi átéléssel Krisztushoz és a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódunk. Ezzel az első lépéssel találjuk meg Krisztust. Keresni kell! Ha valahol szép szó áll, ne csak a tartalmát nézzük – ma ehhez szoktak az emberek -, hanem keressük az emberi összefüggéseket; nézzük, hogyan jönnek elő a szavak onnan, ahol kimondják őket. Ez egyre fontosabb lesz. Ha ezt éppen közülünk egyesek meggondolnák, nem történne meg olyan gyakran, hogy jön valaki, és azt mondja: ez egészen „antropozófus” vagy „teozófus módra” beszélt. Olvassák csak el még egyszer! Nem azon múlik, hogy milyen szavak állnak ott, hanem azon, hogy milyen szellem áll mögöttük. Nem szavakat akarunk az antropozófiával terjeszteni, hanem új szellemet; azt a szellemet, amely a 20. századtól kezdve a kereszténység szelleme kell, hogy legyen.

Ezt akartam még hozzáfűzni a nyolc nappal ezelőtt ugyanitt megtartott előadásomhoz. Örülök, hogy ismét szólhattam önökhöz ezekről a mindnyájunkat érintő dolgokról és remélem, hogy rövidesen folytathatjuk itt Zürichben a Zweigen belüli tanulmányainkat.

Ebben az értelemben gondoljunk mindig arra, hogy ha a térben el is váltunk egymástól, mint antropozófusok lélekben együtt vagyunk, híven együtt is maradunk, és az emberiség szellemében, amelynek uralkodnia és hatnia kell.


[1] „A kereszténység mint misztikus tény” (Das Christentum als mystische Tatsache) – 1902 GA 8.

[2] „Az emberi nem nevelésé”-ben 1780.

[3] Tertulliánusz 160-220 körül. Egyházatya. A keresztények védelmére írt műve:     „Apologeticum”.

[4] Tertulliánusz „De carne Chisti”-ben

[5] Vö. az Apokalipszis 13. fejezetének 18. versével.

[6] Justinianus, 527-565. Kelet-római császár

[7] Zeno Isaurikus, császár, 474-491. Az edessai iskolát 489-ben zárta be rendelet útján

[8] Vö. az 1918 október 12-én és 16-án tartott előadásokkal „Az állandóság és a fejlődés polaritása” GA 184-ben

[9] Mohamed, 570-632 körül

[10] Például a II. korinthusi levélben, 12/7 fejezet

[11] Lásd még: GA 174/a 174/b, 191. 194. 203.

[12] Angelus Silesius (Johann Scheffler) 1624-1677. A „kerubi vándor”-ból.

[13] Johannes Müller, 1864-1949. „Életfilozófus” a Felső-Bajorországi Elmau kastélyban „minden irányzatú és származású kereső számára létesített személyes életű szabad hely” vezetője. Számos vallásos és szociális problémát tárgyaló írás szerzője.

[14] Friedrich Schiller a „Tabolae votivae”-ben. (Beszéd)

[15] lásd Rudolf Steiner: „Euritmia, a beszélő lélek megnyilvánulása” GA 277.

[16] „Tisztán irodalom és egyéb tanulmányok”

[17] Herman Grimm, 1838-1901. művészettörténész

[18] II. korinthusi levél, 3/6 fejezet.